kortárs

GAJDOS ANDRÁS

Fény és nem árnyék

– Őszi napló –

1.
A fák belülről világítanak,
mintha a hosszú nyár alatt
lényükké vált volna a Nap.

Lábuknál lombos fény
s nem árnyék időz,
száz nyelven sziporkáz
a szelid ősz.

Hol vörösen, hol aranylón,
hol még zölden üt sziven.
Minden színében, minden ízében
Megváltást izen.

2.
A keret fehér volt, de régen rászokott a kosz,
az üveg szürke fátyolt feszít a külvilágra.
Sudár, tündöklő fényalakja mégis megkapott.
Mindent átütő a nyárfa eleganciája.
A széllel mosolyogva cseveg mint ifjú dáma,
ki jólnevelten tartja az illem szabályait.
Mézsárga köntösét meg- meglibbenti egy kacaj,
de titkait nem mondja el, büszkén őrzi bájait.

„Ne vesd meg, szép nyárfa, gyűrött, kopott emberségem,
ne tagadd meg tőlem napsütötte orcád!
Ha nem látlak, csak a homály marad az ablakon,
s oda minden, ami szép, becsukódik az ország.”

3.
Ragyogó nyírfa öregzöld fenyők ölén
önkéntelen mosolyra bír;
majd bronz bükkös színezi az erdőt,
mint pajkos leány arcát a pír.
A felhők sem tudnak szürkék maradni,
a tobzódó ősz őket is megihleti,
méltóságukat ma senki, senki,
se szél se nap nem tudják kikezdeni.
A táj arany káprázatát ölyv nyugodt röpte vágja át,
s a metszésből mint meleg méz csorog a fényen túli tűz,
s lobog, lobog…

4.
Kacsa mintázza össze a tavat, bukó nap borzongatja a zöldet
magasles magánya sötétre vár, mikor a vad a tisztásra csörtet.
Dombon vágnak át (az ösvény övék most egészen)
két ember egy kutya,
árnyékbarázdát von a vetésen
villanypóznák türelmes taktusa.
A bokrokon annyi még a pompa, parádéz az utolsó pillanat,
mielőtt csöndesen ellobban s csak álmos, hűvös szürkeség marad…

5.
Rákapott a barna a gesztenyelevélre,
de a tölgyeket sem kímélte meg.
Lábamnál törékeny csontvázak hevernek,
hosszú harc után a hullott sereg.

Megállok, s felnézek a csipkés szürkeségre;
mögötte ott tűz titokban a nap,
mely langyos glóriát szór minden szál levélre,
melybe ma barna, holnap fagy harap.

6.
Rönkök rakáson, tisztás peremén,
Rajtuk narancsbarna gombatelep.
Szimbiózisuk már kész költemény,
Mely csupán íródeákot keres.

7.
Nem kell minden verset megírni,
elég látni, ahogy az út két oldalán
a fenyők úgy érintik egymást,
mint pavane közben az ifjú meg a lány.

8.
Magamban folyton borús egekbe botlok,
kemény árnyékok közt kajtatom fény nyomát.
Néhány kiégett emléket félrekotrok,
keresek egy ajtót, a legbelső szobát.

Államon könny csurog.
Megrendít a forrás, ahonnét fakad;
nem is én sírok már, de bennem a Nap.

Kazimir Malevics: Reggel a faluban hóesés után

MAGÉN ISTVÁN

Gyémántkupola

Rárontottak. Illetve nem rontottak rá, mégis úgy minősíthető a dolog, mintha… Először csak felkiabáltak neki. Mutogatott. Otromba módon, badarságokat fejtegetett az ablakon át. Többen nem is figyeltek oda. Bezárkózott. Felkeltette a figyelmet a zár éles kattanása. Az ajtó betörésére való előkészületek közben mégis meggondolta magát. A légüres térben a fojtogató zegzugok közvetítettek közte, és köztük. Ezt már tulajdonképpen nem is értette félre senki. Értelmetlenebb formát nem is lehetett volna kitalálni. Szóval a nekirohanások és a feltételezések… Már vitték is. Két rendőr fogta közre, lassan, hosszadalmasan gyalogoltak át a havas udvaron, aztán a rendőrök helyét átvette az igazgató, meg az igazgatóhelyettes. Egyikük vékony csuklóját fogta vastag ujjaival, hogy el ne szökjön. Úgy fogta, mint egy gyufaszálat. Tételezzük fel, hogy nem is szökött volna. De azt is feltételezhetjük, hogy elébük vágott volna, hosszú gyereklábaival, mint a szélvész, kirohant volna a kapun, kikerülte volna a kaput elálló rendőrautót, remek, gyors, könnyű futással, csikószerű ügetéssel, mindenféle harag és szánalom és megértés dacára, illetve talán éppen azért, már a mezőn trappolt volna a bozótban, a magas nádak sűrűjében, a zord ásványok, és égetni való gazok, kibicsaklott akácfák, illetéktelen repkények, elszórt rezgőnyárfa csemeték társaságában.

Nem tette. Azért nem tette, mert akkor már nem szökött volna meg, és nem is szitkozódott volna. Már nem a tiétek vagyok, gondolta. Még egyenesen tartotta magát, még díszként viselte apró vállait, lefelé lógatta tapogató, fehér ujjait. Egészen összeszedett volt. Valahonnan a múltból még előszaladt egy kedves apró kislány pajkos szemével, fürge lábával, copfosan. Amikor rácsapódott az autó ajtaja, még látták kócos haját – persze csak nekik volt kócos, saját magának nem. Ő rendezetlen tincseit kiválogatta gondolatban, az apróra tört élményben kétségbeesetten mutatkozott a rend, a rendetlenség, a mese, meg a gyermekotthon. Mert olvasni alig tudott, a történetek gödörbe hulltak, szétporladva, a meséket nem kísérte kialakulásuk színterein, az események képeit nem tartotta össze a tömegvonzás, szétspricceltek, mint az ügyetlenül lapátolt föld. Nemes egyszerűséggel száradtak a napon, barangoltak a kimondhatatlan helyszíneken. Ennek megfelelően a következtetések is szabadok voltak s így követhetetlenek, a madarak énekéhez, a kutyák éjféli zenebonájához, a szarkák rikácsolásához hasonlatosak. Kopogtak a kérdések, mintha nem is a azok kopogtatnának, hanem a harkály a fatörzseken.

Még irtózatos erővel csapta be az ajtót. Más se kellett hozzá, mint a ropogós düh. Az ajtókeret megremegett az önmagát gerjesztő lendülettől, mellőle szégyenlős vakolatdarabkák hullottak a parkettára. A madarak jajgatva felcsipogtak, repülni vágytak, felmenekülni az égbolt védelmező tereibe, de csak a kalitka rácsaiba ütköztek a szárnyaikkal. Az aranyhörcsögök csodálkozva, fújva, két lábra állva meresztették szemüket az üvegen túlra, meg kaparásztak, és a faforgácsokba temetkeztek.

* * *

– Fent van? – kérdezte az igazgató végignézve a lépcsőn, melyen majd lehozzák a kapálódzó gyereket. Fent heccelődő dallamokat hegyezgetett valaki, persze ő. Összenyiszált csuklóval, melyet egy tompa késsel vagdosott, míg csak ki nem serkent rajta a vér. A sűrű, vörös cseppek rögökké száradtak. A szemére fésült hajtincsek megakasztották a fényt, redőkké olvadtak össze, zsírosan kotkodácsoltak és hápogtak. Egyik szeme a fénytelenség sötétjében égett. Már nem az a kisgyerek volt, aki valaha átmászott a kerítésen, aztán leugrott a túloldalon, és a csalás látványával a háta mögött futott, és ahelyett, hogy szorongóvá vált volna, pontosan eldöntötte, hogy szökni fog. Belekapaszkodott mindenkibe boldogan, aki csak kirajzolódott az utcán, vagy a gyermekotthon falán. Lépést tartott a felnőttek hosszú lépteivel, megnyújtva magát pajkosan, feszülve szakadásig, mint a cérna.

– Én mindenkit szeretek, az egész világot szeretem, az embereket szeretem – mondogatta. Ilka egyszer már elköszönt. Köszönéseit már korábban is hallották, búcsú etűdjei káromkodásba fúltak, felfogták zavaros affektálással kiadott parancsait is, és rosszul meghúzott övét, ahogyan keskeny derekát körülfogta vele. Rejtett kéréseit is néha, mert senki sem tudott úgy sírni, nevetni és rimánkodni, mint ő, elgörbült a szája, lebiggyedt az ajka, elakadt a hang a testbeszéd szálkás szövegétől. A szeme, a homloka… Könnyfolyamok patakzottak lefelé az orrán, az orcáján, belefolytak a szájába, mint valami vízgyűjtőbe, mely megduzzad, kilötyögteti a tartalmát, és szapora folyással zúdítja a vizet. A cseppek összefolytak az állán, nagy cseppekben leszakadoztak. Elfogadták türelmetlen gesztusokkal kikiabált érzéseit. Lélegzetével megkeverte a ködöt, az iskola bonyolult rétegeibe rejtette oktondiságát, követhetetlenségét, álmosságát, melyek így együtt fényesre fagytak, mint az ónos eső. A patakon túl már elveszett a kiszáradt fűben, ott már kirajzolódtak a fűzfák drámai emelvényei, a lovak patáitól elhasadt fatörzsek, a futószáron történő, csillapíthatatlan ügetések. Játékok kifulladásig. Futott, csápolt a karjaival, szerelmes volt a kutyákba, a macskákba, a lovakba, az egerekbe, a békákba, a kukacokba.

Mikor már tudta, hogy csak fényfoltjai vannak.

Elmondták neki. Szavanként ismételgették, mint ahogyan a fák potyogtatják gyümölcseiket. Ellenszegült roppant akarattal. Tartalék erőforrásait megsokszorozta, futkározás közben előre hajolt, ráfeküdt a szélre, mint egy griff-madár fióka, nem számított a lebegés sem, az óvatoskodás, a kanyarok, melyek kisarkították az eget, akaratlanul is, prüsszögve, fázva, szomjasan, mint amikor a hiúzkölykök kelnek útra a sima, meredek fatörzseken. Gyanútlanul és a mindent megismerés óvatlanságával. Óvatossága is csak annyi volt, mint az árral szemben úszó lazacoké.

Az autóban önmagába merült, meg a foltos nappalba őrei vállai között.

A vidám esték alkalmatlan papír-kaparászások lettek, a könyvek, a füzetek olvasmányai egyre mélyebbre süllyedtek a tudás-óceán vizében, miközben a harmad- és negyedíziglen elátkozott utódok sorsa, végzete, elhivatottsága a tengerfenéken pihent.

* * *

Ilka már cigarettázott. Ügyetlenül fogta pirult ujjaival, reszketett tőle. Először csak pöfékelt, a szájában tartogatta, a pofazacskójában, mint egy szem cukrot. Nem tüdőzte le, aztán egyszer mégis csak leszaladt köhögve. A keserű íz a sejtjeibe áradt. Aztán máskor meg valaki odatartotta, most az egyszer ingyen kapod, mondta, szívjad csak, ha repülni vágysz. Még a hányinger sem akadályozta. Fuldoklott, mígnem másodjára, harmadjára szárnyra kapott tőle. Lények kígyóztak, tekergőztek, eltemetett arcok mosolyogtak rá, lebegő világ a világban, oldalazó aktusok, ablakok, melyek mögött gyerekeket szállásolnak el.

Későn járt haza. A háztömbök hátsó falánál csavargókat ölelt. Kikapcsolta a telefont, amikor a sötétben simogatták. Káromkodott otromba fiúkáromkodásokkal. Otthon az örökbefogadóit szidta, pedig szerette őket. Merev pupillával követelte a zsebpénzt. Késsel hadonászott, rázta a karját, mintha szárnnyá átalakulva a madár-létbe vágyna vissza.

– Gyűlöllek benneteket… – kiabálta azoknak, akik apja-anyja voltak. A nyakára a gyűlölet jeleként arab kendőt tekert. Aztán néha, csak úgy heccből, ahogy a többiektől látta, hitleri köszöntésre lendítette a karját. Azt bírta ott, ott a téren, amikor közöttük volt, hogy elnézőek vele, türelmesek, nem utálják zavarodott cigarettázásait, röhögésük az ő röhögése. Összebújt velük a fájdalomban. Hazudozott. Súlytalan szavakkal serkent a beszéd. Nevek és jelzők sorjáztak fesztelenül, hullottak, mint az eső, csobbantak a pocsolyában. Dalait zavarták az összefolyó szennyes vizek. Mobiltelefonban ecsetelte egyszer, hogy nem tudja, hol van. Úsznak az utcatáblák, feloldódnak a feliratok, rémalakok járkálnak a járdán, gúnyos képük türelmetlenül az ő arcába bámul, és ő csak kémleli a rettenetet. Az utcasarkok úgy kéklenek a hetedik kerületben, mint az úszó jéghegyek. A házak megtévesztően fehér tömbök a kietlen vízen.

– Gyertek, nem tudom, hol vagyok, merre is, gyertek gyorsan, félek…

Elindultak. Sűrű éjszaka állt be. A mobiltelefon útjelzőjét követték: mit látsz, mi van erre, meg arra, az utcatáblát olvasd el, aztán meg: maradj ott, ne mozdulj egy tapodtat sem… Mint valami sikátorban, sűrű kanyargások felkészületlenségében becserkészték az elkóborolt bárányt. Pillanatnyi tűz, ölelés és könnyek, fogadkozások, meg szörnyülködések. És rohant tovább az idő a könnyű feledésbe, vele és mindnyájukkal. Iskolába nem járt. Tollat nem vett a kezébe. Értelmetlen papírhalmaz volt a könyv. Saláták lettek a füzetek, a ceruza kiesett a kezéből, faragatlan tuskókként dőltek jobbra-balra az illetlen betűk a papíron, a helyesírási hibákba belesápadtak a füzetlapok. Meteorkövek szólnak így, amikor pokoli üzenet gyanánt az űrből süvítenek.

* * *

Kézzel fogta meg a mezei pockot, finom burkot épített körülötte, kupolát apró, barna ujjaiból. Sötétben tapogatózó hanglokátorok verték vissza a tájékozódás hangeffektusát. Idézések, gyámhatóság, tárgyalások, faggatások, keresztkérdések, hogy volt, mikor volt, miért így és nem másként, elhamvadt kapcsolatok füstölögtek a hamutartókban, rémült, szellemtelen nyilatkozatok, határidő nélküli fogadkozások, az ellentétek lassan kapaszkodó, felőrlő eróziója.

És végül csak a telefon maradt. Gyertek gyorsan, segítség, összerugdostak, kiraboltak, zokogás, könnyek, keresések az otromba, nagy tér aluljáróiban, mélygarázsaiban, éjféli sírások valahol, olyanokkal, akik az éjszakában élnek, sima szavuk fondorlat, ravasz csel, a társadalom perifériájára kiöklendezett keresetlen halál, dübörgő, hörgő, köhögtető egészségtelenség. Alattomos fű, egymás szájába adott testvéri cigarettavég. Szétszéledés az éjszaka fülke-barlangjaiban, valahol idegen srácokkal, tizennégy évesen…

* * *

Szűkült a kör. Az intézet kavicsos homokja csoszog, az őstölgyek szenvtelenül néznek alá. A történelmi ügyek lezárultak. Valamikor itt híres családok partijain dőlt el a haza sorsa, aztán gyermekotthon, hadiárvák, csavargó gyerekek nemzedékről-nemzedékre vándorló szülőtlensége. Az autó cammog a kavicsokon, felmordulnak a Kálvária-dombról lemorzsolt kövületek, idő-lemezkék, ősi tengerek tanúi, évmilliókkal ezelőtt írt naplók.

Futás. Gumitalpak csikorgása. Gyermeki magány dőresége. Társas magány. Mosolyogni próbál. A fegyelem arcvonásokat rajzol. Fekete szemek ragyognak poros csillogással. Táncol. Egy ablak üvegén áttükröződik a napfény. Vasárnap van. Állnak a gyerekek a kapu körül. Szétszélednek más-más alakzatban. Ilka cigarettázik. Zavartan fújja a füstöt.

– Csak napi egyet – mondja. – Mit hoztatok? – kérdezi. Pénzt kunyerál.

Elindulnak a cukrászda felé. – Ő is jöhet? – kérdezi Ilka. Egy apró fiúcskát fog kézen. – Ő a testvérem – mondogatja. A múlt szegénységét idéző csendes, tiszta község cukrászdájának asztalán habos sütemények mosolyognak pufók arccal, száműzött, csokoládés relikviák, egymásra tapadó, lassan épülő igénytelenség, lerakódnak, mint a guanó, kupolák fából, gyémántból, vasból, különféle alakzatokat öltenek. Éppen csak egymáshoz préseli őket az emlékezés.

El Liszickij: Globetrotter (Az időben)

DEBRECZENY GYÖRGY

felemás korláton

            hommage és kollázs Rigó Béla verseiből

szép képekkel illusztrálhatod is
a tanyasi iskolát
vagy a halotti beszédet és a könyörgést
a halakat vagy a halasi csipkét
esetleg a kórságokat

forró déli tájakon
szörcsög-e a hörcsög
ha tüdőgyulladása van
és aranyos-e hogyha aranyere?
ki is színezheted ha szeretnéd

nevettem azon hogy költőgerenda
vagyis költőlegenda
trianoni gyerek vagyok
korlátozott lehetőségek között
felemás korláton

szép angyal ez már az álom?
a pengeélek szép új világom
visszalopóznak az égre a házak
nálatok laknak az állatok
esztendőink rövidülnek

hol vannak a régi utcák terek?
a temetőbe vittünk ki nekik virágot
az égen elfogyott a hold
a földön gyógyítgatták
angyalok megfáradt szárnyát

jött ragacsával és tragacsával
elém a lopott
akarom mondani kopott öregasszony
élünk még élünk s gyengülünk
de nálunk úgyis csak a holtak erősek

ez a mennyből jött hanyagság a vers
csatorna ontja énekét
a gondoskodó állam nyúlkál
pénztárcánkba és a nők szoknyája alá
szép képekkel illusztrálhatod is

Alekszandr Dejneka: Petrográd védelme

Alázatosan jelentem

            kollázsok Ottlik Géza Iskola a határon c.
            regénye motívumainak felhasználásával

1.
A regényíró

A regényírók milyen bonyolult módon
kotyvasztják össze hőseiket
azt nem tudom
de azt igen hogy ez
csak megtisztelő és felemelő
rájuk
mármint a hősökre
és persze a regényírókra nézve
Meg vagyok róla győződve
hogy a regényírók gyaluforgácsokat
gyűjtögetnek a felsőbb emeleteken
máskülönben nagyon szelídek
nem húzzák meg az olvasó haját fülét
de a szeretőjüket féltik másoktól
A regényíró mindig éppen valamin
gondolkozik
de a sok vezényszó-pattogatatás
kiveri a fejéből
a legnagyszerűbb gondolatokat
A regényíró olykor kimegy
regényében a mosdóba
ahol a nagy ágyneműs szekrények is
állnak
hacsak nem lusta kimenni
A regényíró hol feláll hol meg leül
A regényírónak rengeteg
mondanivalója lenne
de aztán megérinti valaki a vállát
és akkor a lába gyökeret ver
vagy felnyerít örömében
A regényíró szeret elábrándozni
alkonyatkor az ablakba könyökölve
szeretné végiggondolni ezt az egészet
nyájasan negédesen mosolyogva
pedig mintha förtelmes hüllők tekergőztek
volna végig a végtagjain
A regényírónak nem marad semmije
tehát két hógolyója sem
nem is szorongatja őket a kezében
és természetesen nem is gyömöszöli bele
a nyájas olvasó táskájába
a regényíró sosem tenne ilyet
A regényírónak este felmegy a láza
és emlékszik még a sarkantyú
virágok szagára
de nem készít belőlük salátát
A regényíró a regényt sarkantyúzza
gyaluforgácsokból elkészíti az ágyat
a mosdóban leszámolja a paplan
és a párnahuzatokat
aztán a regénnyel betakarózik

2.
nem púderes páviánülep

az őrnagy urat senki sem nevezte
púderes páviánülepnek
hiszen az őrnagy úr ülepe
nem is volt bepúderezve

az őrnagy úr ülepe mintha
még mondani akart volna valamit
de aztán inkább leült
pedig rá akartak kenni mindenfélét

félprofilból láttam
az őrnagy úr ülepét
higgadt önbizalom áradt róla
sőt megbízhatóság egyenesség

ókori egyiptomi sírkamrák festményein
látható amint pórázon vezetik
az őrnagy úr ülepét
de e festményeken sem púderes

3.
csak mert jót akartak

azért gázolták le őt és egymást
mert jót akartak
mert akarták a jót
a legjobbat

csak jól fel akartak pofozni valakit
még a szó és a megértés előtt
hogy aztán saját fellengzős
fellegvárukba visszamenekülhessenek

és megmutathassák az anyjuk
fényképét egy társasági hetilapban
amint hosszú elefántcsont szipkát
tart a szájában cigaretta nélkül

4.
magas talapzaton állt

magas talapzaton egy szobor állt
a tér közepén azt képzelte
hócsatát rendeznek körülötte
aztán felülnek a villamosra

valójában nem is történt semmi
szegény egyfolytában unatkozott
szemfényvesztést gyanított mindenütt
hisz már régóta nem esett a hó

a szobor felszállt a villamosra
leszállt a végállomáson
házizubbonyban és zsávolynadrágban
elindult a tenger felé

5.
már nagyon vártuk

elfoglaltuk magunkat a keféléssel
mármint a ruhakeféléssel
cipőtisztítással mosakodással
kinyitottuk és becsuktuk
a szekrény ajtaját

aztán újra kinyitottuk
és újra becsuktuk
kíméletlen igazságokat
és igazságtalanságokat
vágtunk egymás fejéhez

a nyár nem akart véget érni
sem a szekrényajtó nyikorgása
de sáros maradt a ruha a cipő
és alázatosan jelentem
nagyon vártuk már a villanyoltást

Kazimir Malevics: Planit

ARNÓTI ANDRÁS

Gy

– párbeszédek sodrásában –

Már vonaton? Aha. Le kéne szállni. Mi van?… Sajnálom, hogy telefonon… Mi? Gy meghalt. Hol állunk meg legközelebb? Hát! Hogy? Igen. V-alsó. Jó félóra. Hol találok taxit? B-be legyen szíves. B-be? Hm. Az nem a szomszédban van. Nem. És itt hová? A Cs-i Kórházhoz. Nem tudok visszaadni. Akkor most? Hát?! Próbálja felváltani a büfében. Ezt kérem. Kisebb kell. Nem tudok visszaadni. Mit csináljak? Már bele haraptam. Mért mindenki ide jön… Mi történt? Hat, mi sem ertjük egészen. A wuizitkor meg nevetgeltunk, így szokni, aztan… es nem… Mikor történt pontosan? Hol van most? Mi hol van? Hát Gy. Nem ertem? Hol van most Gy? Lent. Hol lent? Alagsor. De ott nem mehet. Szia. Igen. Már itt vagyok. Jössz te is? Persze, megvárlak. Akkor hol lehet dohányozni? Épületen kívül vagyok. Arrébb. Gyorsan ideértél. Bocs, hogy így. Ne hülyéskedj. Téged mikor hívtak?

Mit kell ilyenkor csinálni? Hát? Kérem! Igen. Én vagyok. Milyen csomag? Persze. Átveszem. Hol kell aláírni? Milyen bizonyítványt? Nem. Sima, egyszerűt. Nem olcsót; egyszerűt. Igen. Az jó. Ezt nem tudom. Őszinte részvétem. Együtt érzek veled. Részvétem. Köszönöm. Ez a maguké. Köszönöm. Mi is köszönjük. Részvétünk. Szép volt és mértékletes. Igen. Szépet írt B. Most már én is megyek…, de ha gondolod, segítek itt össze… Nem. Ne hülyéskedj. Elleszek vele. Hívsz majd? Persze. Halló. Igen? Nem. Most mentek… igen elég sokan voltak. Most mentek el. Ők is. Nem. Ne gondold. Persze. Tudtam, hogy még kint vagy. Mikor? Nem tudom még. Beszélünk. Kösz. Csekket kérek a befizetéshez. Nem, nem szeretném. Így, csekken. Ha lehet. Szia. Nem akartam eddig szóba hozni, nem is tudom, hogy miért?, de tudod: vannak itt dolgok. Gy-nek…, mindenféle. Jó. Tudom. Mégis. Átnézed legalább? Bármikor. Van kulcsod. A jövő héten elutazom négy-öt napra. Gyere akkor. Jó. Ok. Utána hívlak. Szia. Azt hittük, hogy a héten még nem jössz?! Sokan voltak tegnap. Igen. Sokan. Köszönöm, hogy eljöttetek. A jövő héten lemész? Van egy-két, új kollega. Vagy majd… Persze, hogy lemegyek. Igen? Halló! Nem jól hallom. Ki? Te? Hát te? Igen. Tegnap. Hm. Hát, igen. Nem is tudom. Talán majd később. Egyszer. Nem azért. Így érzem. Ok. Étlapot kérek. Vacsora lesz? Inkább ebédelnék. Igen. Hosszúlépést. Száraz. Van természetesen. Köret? Kártya? Készpénz? Nem működik. Már másodszor a héten. Pedig már szerelők is voltak. Szívesen segítek, ha megengedi?! Nehéznek tűnik. Heti bevásárlás. Tartós tejet már nem veszek. Hányadik? Megmondjam? Akkor lehet, hogy meggondolja. Harmadik. Én is ott lakom. Ja, tényleg. Magánál volt tegnap a… bocsánat, csak láttam, hogy sokan voltak, meg… szóval, hogy feketében. Fogadja részvétemet. Biztos közeli… Érdekes, hogy még nem találkoztunk. Lassan négy éve. Én meg már lassan húsz. Köszönöm. Ha gondolja, valamikor bejöhet egy kávéra. Egyedül élek. Örülök a társaságnak. Azt hittük, hogy vonattal jössz. Szóltunk is a sofőrnek, hogy délelőtt ne menjen messzire. Á. Mostanában nem nagyon járok vonattal, meg aztán, illetve mindegy, de látom, elő vannak készítve a dolgok. Belevágunk?

El Liszickij: Proun 2.

KÉPES GÁBOR

Vizesblokk

Bánatomat zajban mondom el
Az élet megrázó nagyja értelmetlen
Az idő surran s csak a masszív
Félreértések szaporodnak mint falon a penész

Beszélgetni annyi mint csepegő csap mellett beszélni
Hideg tócsába gyűlő meg-nem-hallgatások között
Meg-megcsurranó monológjaink
Könnyező szivacsok próbálják felszárítani

S míg a szó szappanként csúszik el
A boldogság bogárlábakon iszkol

Nem válaszolsz. Mosod kezeid.

El Liszickij: Sportolók

Írás a kézfejeden

jólesőn melenget ahogy
aranybarnán ragyogsz míg
folyóparti kunyhóról mesél
a szád és az illatod
ülünk sziromhullásban
esteledve egy fa alatt
történhetett volna
húszéve is
mert az idő azóta
múlatlan haladt

a szél suttogva figyeli
a kamaszos zavarában
ittmaradt tavaszt

még a tinta is ugyanaz

tejbe mártott kenyér szín kezeden
az éltető erek felett
titkos kódokként
kéklenek a jelek
lopva rádírnám Réka, szeretlek
de ezzel nincs teendőd
miért is emlékeztesselek.

SZEDER KATALIN

Egy szó két hangon

Azok ketten, akik ezt a szót kiejtették, életem legfontosabb szereplői, eltekintve a családtól, amelybe születtem, és igen régi barátnőimtől. De amikor elhangzottak, megrendültem, és rájuk gondolva ez az érzés most is elfog.

Időben első egy három év körüli kisgyermek volt, aki hála Istennek, ma már felnőtt, sőt házasember. Akkor viszont nagyon aggódtunk érte az apjával együtt, mert egy veszélyes betegségben, a pszeudokruppban szenvedett. Ha az erről árulkodó mély, ugató köhögés elfogta, azonnal a László Kórházba kellett vinnünk, ott tudták megfelelően kezelni. Csakhogy a László Kórház a fertőző betegségek gyógyításának fővárosi kórháza is volt, ezért – főleg influenzás időszakokban – nem mehettünk be hozzá a kórterembe. Szóltunk az osztályos pultnál egy nővérnek, hogy megjöttünk, kimentünk az épületből, odaálltunk a kórterem ablakához, így a fiunk belülről, mi meg kívülről tudtunk, kissé nehézkesen, beszélgetni. Ez alkalommal a fiunkon látszott, hogy jól érzi magát, ez valamennyire megnyugtatott bennünket. Amúgy elég hűvös volt odakint, és egy ilyen látogatás végén a csöpp beteg így szólt.

– Most már menjetek haza…

Elbúcsúztunk tőle, és tényleg hazaindultunk, de szinte beleszédültem, mit mondott ez parányi ember, aki a betegsége miatt már rengeteg beavatkozással járó vizsgálaton esett át. Ennél derűsebb meglepetésekkel később is „szolgált” nekünk, például, amikor valahol utcán előzetes jelzés vagy bemelegítés nélkül tigrisbukfencet vetett. Ez, persze, már óvodás korában történt. Élete további szakaszairól itt csak röviden számolok be, de ő az egyetlen személy, akinek fejlődése és tevékenysége idáig azt sugallja nekem, hogy nem rontottam el mindent, amibe valaha belefogtam.

Évtizedek múltak el, és mi hárman, a férjem, a fiam meg én, sokáig éltünk együtt. Aztán fiam Karl May regényei alapján, szerencsésen gyarapodó angol tudásának segítségével érdeklődni kezdett az Amerikai Egyesült Államok iránt, és 19 éves korától kezdve a nyári szünidő egy részét mindig Amerikában töltötte. Egyetemista korában egyéves ösztöndíjat is kapott egy New York állambeli főiskolára, ahol egyrészt jól érezte magát, és sok ismeretet szedett fel, másrészt megmenekült a World Trade Center ellen történt támadástól, mert ez a főiskola több mint száz kilométerre esett New Yorktól. Később, az ELTE bölcsészdiplomák megszerzése után Iowa államban, hosszú „menetelés” – rengeteg tanulás, kutatás, munka és szemináriumvezetés árán – megvédte a diplomadolgozatát, és ezzel megszerezte az egész világra érvényes bölcsészdoktori címet.

Férjem viszont közben súlyos beteg lett. Először egy régen fennálló cukorbetegséget állapítottak meg nála, amit először gyógyszerrel, majd ebből (is) adódó emésztési zavarai miatt napi ötszöri általunk beadandó inzulin injekcióval próbáltak gyógyítani. Még hat évet élt, a második három folyamán már csak fél lábbal, és végül ezt a lábát is elvesztette. Szellemileg, tudatilag nagyon leépült, de engem mindig megismert. Ekkor már azt sem tudtam, mit tehetünk, ha kiengedik a kórházból.

Odabent, ha az időjárás engedte, kerestem egy használható kerekesszéket, és lifttel levittem a kórház udvarára, hadd szívjon egy kis szabad levegőt. Az osztályon ezt az egészségügyi személyzet nem nézte jó szemmel, hiszen a súlya még akkor is száz kiló körül járt. De elég sokáig sikerült a sétát külső segítség nélkül keresztülvinni, mert rendkívül erős válla, karizma segítségével át tudott ülni az ágyából a kerekesszékbe séta előtt, és utána visszaemelnie magát az ágyba. Ekkor már késő őszre járt.

Egy nap aztán, amikor vissza akartam tolni az épületbe, észrevettem, hogy az ereje elhagyta. Felérve az ágyánál próbált úgy átlendülni, ahogy máskor, de nem bírt. Fogtam, mégsem tudtam fenntartani, lecsúszott a linóleum padlóra. Ott feküdt jó darabig, mert a nővérek sem bírták felemelni. Végül jött két beteghordó, ők tették vissza az ágyába. Magánál volt, tőlem kérdezte, tényleg volt-e mellette a linóleumon két pár férficipő, vagy csak álmodta. Mondtam, tényleg láthatta őket, hiszen beteghordók emelték fel.

Ezután már ülni sem bírt, csak amennyire párnával megtámasztották a hátát.

Ahányszor meglátott, gyönge hangján, lassan, mint egy imát, rám nézve szó szerint mindig ezt a kérdést tette fel:

– Mikor… viszel… haza?!

– Majd, ha újra megtanulsz ülni – válaszoltam. Jobb nem jutott eszembe. Amikor nem nála üldögéltem a kezét fogva, ide-oda telefonáltam, jártam, hogy valami tűrhető egészségügyi intézményi helyet szerezzek neki. Zavart tudatú lábatlan embert azonban sehol sem fogadtak.

Néhány nap múlva, szokásos délelőtti látogatásom után talán egy órával, majdnem meglepetésszerűen, meghalt, valószínűleg tüdőembóliában.

A haza szót mindketten irányként használták.

Kazimir Malevics: Parasztasszony vödrökkel

IVÁN PÉTER

Útravaló

                    Tizennégysoros kislányomnak

Akkor kezdjük, kezdjük minél hamarabb
Toppantsunk, jöjjön pár apró taktus
Zengő ABC, Zelk és a Bababab
Tapsolj, dalolj, táncolj, ahogy csak tudsz

Légy majd szerelmes József Attilába
és Weöres ismerőse a Face-en
egy hexametertől órákig kába
Add át magad egészen, egészen
Verspáncél résén át jó kukucskálni
Benn maradni veszteg, történjen bármi

Úgy ezer után már sejteni fogod
melyik röpül, melyik törött szárnyú
Most segítek. Amikor ezt olvasod
így kiálts föl: – Apuci, de szörnyű!

Kazimir Malevics: Favágó

BERETI GÁBOR

Az aranyló hang

A hang aranyló volt.
Trombita szólt
és fanfárok.
Mégsem tört ki a megváltó vihar.
De nyugtalan lett a néma,
s fényre érzékeny a sötét.
Ezért a hangokat mind
elkobozták. A szimfóniákat,
a nép dalait.
S a hívásra is, amit a kérdések
közé rejtett csöndekből
hallott ki a nép,
színek feleltek.
Csupán a hebegés maradt
átlátszó.
Összetört, színtelen
dadogáshordalékok
hányódtak a tenger hangtalan
hullámain. Végül mindent
mindennel össze lehetett
téveszteni. Csak a felkelő Nap
húsából szivárgó,
aranymorajlású fénylést
a hajnal pirosában
nem lehetett semmi mással
összetéveszteni.

TÚRI BERTALAN

Bosszú

1955. június havának egy napfényes, meleg vasárnapján, Gyuri és Zsuzsa kézen fogva sétáltak az alföldi falu főutcáján. Az utcabeli emberek kiálltak a kapukba, hogy gyönyörködjenek a szép ifjú párban. Valamennyiük véleménye volt, hogy ezt a két fiatalt az isten is egymásnak teremtette.

Fehér ingben, galambszürke nadrágban, a lábán pántos szandálban lépkedő huszonhárom éves Gyuri gesztenyebarna hajú szép szál legény. Szakmunkás a megyeszékhely egyik gyárában. A szőke, kék szemű, darázs derekú Zsuzsa a fiatalember válláig ért. Rajta drapp színű, rövid ujjú ruha, a lábán félretaposott sarkú, fehér félcipő. A leány egy hadiözvegy asszony tizenhét éves gyermeke volt.

A legény nem valami nagy ésszel rendelkezett, de különféle munkával segítette az özvegyet. Szinte naponként megfordult az asszony házánál, és szorgalmasan tevékenykedett. Csupán azért tette, hogy a Zsuzsa közelében tartózkodjék. Gyuri igazi nagy szerelemmel volt a leány iránt, aki azonban nem viszonozta a legény mély érzelmét. Csupán elfogadta őt, mert kedvére volt, hogy szegény leány létére jobb sorsú, irigyelni való, helyes fiatalember az udvarlója.

Az anya örült az ingyen végzett munkáknak. Büszke volt arra, hogy derék, jóravaló, dolgos vője lesz. És megnyugvás volt a számára, hogy védelmezője van a ház három hölgyének. Az asszonynak ugyanis volt egy tizennégy éves leánya is.

Zsuzsa, amikor befejezte a technikum harmadik évfolyamát, az udvarlójával közölte, hogy a nyári vakációban idénymunkásként akar dolgozni a közelben levő fiatal állami gazdaságban. A hír a legény kedvét szegte. Tudomása volt arról, hogy a mezőgazdaságban fiatal emberek is vannak alkalmazásban, és belesajdult a szíve, esetleg elveszítheti a menyasszonyát. Zsuzsát ugyanis már annak tekintette. Azt elismerte, hogy a leánynak szüksége van némi jövedelemre szert tenni, az új tanév kezdés kiadásaihoz. Ezért azt eszelte ki, hogy követi őt. A munkahelyén, az üzemvezetőtől két hónap fizetés nélküli szabadságot kért, amit meg is kapott. Persze megfelelő indoklással. Így már július elsején a leánnyal együtt jelentkezett idénymunkára az állami gazdaságba.

Mindkettőjüket a kertészet kapáló brigádjába helyezték. A brigádtagok a közeli és távoli településekről érkeztek. A távolabbi helységekbe való dolgozókat a hajdan volt cselédlakásokban szállásolták el. A harminctagú munkabrigád vezetője húsz év körüli fiatalember volt.

A munkások a káposztaföldön dolgoztak, amikor Gyuri és Zsuzsa közéjük álltak. Gyönyörű napfényes időben kapálták a fiatal palántákat. Zsuzsa szépsége, a kedves mosolya, és a közvetlensége hamarosan több férfinak megtetszett. Volt, aki hosszabb ideig csüggesztette rajta a tekintetét. Ez bizony Gyuriból kellemetlen érzést váltott ki.

Az ebédnél meg más foglalta el a helyét Zsuzsa mellett. A kondérkocsinál bármennyire iparkodott hamar hozzájutni az ételadagjához, alul maradt László és Imre mögött. Amint kezében a tányér étellel indult volna a menyasszonyához, a leány már a két legény társaságában, az árokparton ebédelt igen jó hangulatban. Így ő félrehúzódva, magányosan ácsorogva fogyasztotta el az ételt.

A dolog néhány napon át ismétlődött. A kudarcok kezdték bosszantani. Egyik nap aztán azzal az elhatározással indult, kezében a tányér mákos metélttel, hogy valamelyik legényt eltanácsolja Zsuzsa mellől. És gyorsan mérlegelt, melyiknek ajánlatos szólnia. László Gyurihoz hasonlított termetben. És erőnlétben is igencsak megegyeztek. Ezért hát mellőzte a sötét bőrű, fekete hajú fiatalembert. Imre középtermetű, vékony testalkatú, szőke legény volt. Amint az étkező kistársaság előtt megállott, hozzáfordult:

– Imre – szólott barátságos hangon. Ez meg egykedvűen emelte a tekintetét Gyurira. – Szíveskedj a helyet nékem átadni a menyasszonyom mellett.

– A menyasszonyod? – hitetlenkedett a másik.

– Az, ha mondom! – emelt a hangján a legény.

– És a jegygyűrű? – kérdezte gúnyosan Imre, miután gyorspillantást vetett a két fiatal bal kezére.

Ez kissé zavarba ejtette Gyurit, de csakhamar kivágta magát:

– Most dolgozunk a rávalóért. Igaz-e, drágám? – fordult a leányhoz, aki vöröslő arccal hajolt a tányérja fölé, s kelletlenül biccentett a fejével, majd jó adag tésztát gyűrt kanállal a szájába. Bizonyára, hogy ne tudjon megszólalni.

Gyuri ismét Imrére nézett, aki azonban nem mutatott hajlandóságot a távozásra.

– Na, mi lesz?! – kérdezte flegmatikusan. Az meg a Zsuzsa feje fölött Lacira pillantott. A legény intett a fejével, hogy jöjjön, s maga is fölállott. A két fiatalember arrább vonulva fogyasztotta el az ebédjét.

Gyurinak folyamatosan résen kellett lennie, ha nem akarta, hogy Zsuzsát tőle elhódítsák. Merthogy több fiatalember csapta a csinos fiatal leány után a szelet.

Gyuri helyzete egyik nap kedvező fordulatot vett. A legény legalábbis annak tartotta.

Délelőtt a karalábéföld szélén (mert már ez a palánta ültetvény volt soron), megjelent Lovász Ferenc, a növénytermesztési ágazatvezető. Egy távoli gazdálkodó egységtől a múlt esztendőben helyezték át az egykori uradalom területén létesített gazdasághoz. Állítólag népgazdasági érdekből. A középmagas, szikár, ötvenes éveiben járó férfit a munkások kedvelték. Ha jutott az idejéből, barátságosan eltársalgott velük. Némelyik dolgozónak az egészségi állapotát is figyelemmel kísérte. Ellenőrzése során, ha kivágott palántával találkozott, a sor gazdájával halkan közölte, hogy hulla van mögötte.

A deresedő férfi ezúttal nem ellenőrzésre érkezett. Az üdvözlést követően kérését máris közölte a dolgozókkal: jelentkezzék az, aki tud gépírni. Mint mondotta, az adminisztrátora váratlanul távozott a gazdaságból.

Gyuri rögvest ajánlotta a menyasszonyát a feladatra. Még azzal is dicsekedett, hogy Zsuzsa a technikumban gépíráson túl gyorsírást is tanul. És bemutatta a leányt a főnöküknek, aki közölte Zsuzsával, hogy ebéd után várja az irodájában. László és Imre összesúgtak, amit Gyuri észrevett, és mosolygott.

Kora délután, kapával a vállán, Zsuzsa, a poros mezei úton mezítláb elindult a tanya irányába. Libegett-lobogott a viseltes szoknyája. Gyuri munkaközben, föl-fölemelte a tekintetét, hogy egy-egy pillantást vessen a távozó menyasszonya után. Egy kanyarban azonban a leányt eltakarták a fák, bokrok.

Ezután már csak a faluba vezető több mint három kilométeres úton találkoztak gyaloglás közben. A falubeli munkásoktól hátra maradva Zsuzsa elmondta, hogy hárman versenyeztek gépírásból. Lovász elvtárs az ő próbamunkáját értékelte a legjobbnak, és holnap reggeltől már a főnök irodájában dolgozik, mint adminisztrátor. Gyuri melle dagadozott a büszkeségtől. Egyik karjával átölelte a leány karcsú derekát, és szinte suttogva szólott:

– Zsuzska, kedvesem, kikapartam néked a forró gesztenyét. Megmenekültél a hőségtől, meg a nehéz fizikai munkától. (Azt már csak gondolta: és az éhes férfitekintetektől.) Ezért jutalmat érdemlek, ugye?

– Mire gondolsz? – kérdezte gyanakvással a leány.

– Este a szobád ablakát hagyd nyitva.

– Még mit nem! – csattant fel Zsuzsa, s villámgyors mozdulattal kiperdült az ölelésből, és rideg hangon hozzátette: – Megmondtam, hogy várj az esküvőnkig. – Aztán ott hagyta a legényt.

– Esküvőnkig… – motyogta csalódással Gyuri. – Addig még egy esztendő. Legalább… És a fejét búnak eresztve kullogott a többiek után.

Másnap egy esemény a Gyuri eredményét beárnyékolni látszott. Már délelőtt akkora volt a hőség, hogy a dolgozók arca fénylett a verejtéktől. Néhány bárányfelhő úszkált az égen, de enyhet nem nyújtott a kapásoknak. Laci és Imre a Gyuri közelében tevékenykedtek, s közben beszélgettek. Egyszer csak különös megjegyzés ütötte meg a legény fülét.

– Ha a barátunk tudná – mondotta László –, hogy a menyasszonyát kinek a szolgálatába ajánlotta, nemigen lenne nyugodt.

Gyuri a fülét hegyezve kapált tovább, és ügyelt arra, a legények ne sejtsék, hogy hallgatózik. Az már világos volt a számára, a figyelmeztetést néki címezték. És meg akarta tudni az okot. Azt még hallotta, amint Imre rákérdez: – Miért? Hallottál zaftos hírt az elvtársról? – Hajaj – legyintett a kezével sokatmondóan Laci. De több ismeret a nap során már nem jutott el hozzá.

A hazafelé vezető úton Gyuri érdeklődött a leánytól, hogyan telt a napja? Zsuzsa elmondta, hogy Lovász elvtárs reggel átadta neki a gépelnivaló anyagot, aztán ment a területre. Csak ebéd után tért meg az irodába. Látva az elvégzett munkát, azt mondta, tartson pihenőt. Erre ő azt válaszolta, hogy akkor ma nem végez a feladattal. Folytatja, holnap, nyugtatta meg a főnök. És ezután beszélgettek erről-arról.

– Mondd, kedvesem – érdeklődött közönyt színlelve a legény –, közeledett-e hozzád?

– Ezt hogyan értsem? – nézett fel rá furcsán Zsuzsa. A kérdés Gyurit megakasztotta. Nehezen jött válasz a nyelvére.

– Hát… hogy… udvarlási szándékkal – nyögdécselt kezdetben, aztán már voltak ötletei. – Beszélgetés közben a kezedet megfogta-e, az arcodat megsimogatta-e?… Bókolt-e?

– Ugyan már – kuncogott a lány. Aztán szent meggyőződéssel kijelentette. – Lovász elvtárs nem az az ember, aki tisztességtelen dolgokra adja a fejét.

Gyuri a válasszal elégedett volt. Egyelőre. Nem akart magának egy újabb csapdát. Várt a fejleményre. Másnap délig az üggyel kapcsolatban újabb hírt nem hallott a legényektől. Pedig hát amennyire nyílott lehetőség rá, közel húzódott hozzájuk munka közben. Laci és Imre ebéd után az árokparton üldögélve diskuráltak. Gyuri hallótávolságba telepedett a zöld gyepre. Egyszer csak Laci újságolja Imrének. – Akkoriban abban a gazdaságban dolgoztam, amelyben a közös ismerősünk volt az ágazatvezető. Nagy szoknyavadász hírében állt. Hő, de még milyen nagyban. Már ott tartott, hogy a gazdaságvezető feleségére is szemet vetett.

– A telhetetlen… – jegyezte meg Imre cinikusan.

– Az ipse már odáig jutott – folytatta Laci –, és a dolog meg is történik, ha a férj az ajtót váratlanul rájuk nem nyitja. Az asszony a férjében ügyes magyarázattal a gyanút eloszlatta.

– Hű, de nagy mázlija volt a palinak.

– Az. De az egyik nőügye bizony hogy balul végződött. Egy fiatalkorú leánnyal.

– Munkára, emberek! – hallatszott a munkavezető hangja.

Gyuri is föltápászkodott, de igen nehezére esett a mozgás. Az újabb füles megdöbbentette. Kinek a védelmébe helyezte az ő Zsuzsikáját? Úristen, háborgott magában. Mert számára már nem volt kétséges: Laci a Lovász Ferenc elvtárs nőügyeiről informálja a társát. Vajon a fiatalkorú leánnyal a dolog hogyan végződött? – motoszkált benne a kíváncsiság.

Mert késlekedve kezdett a munkához, így a legényektől távolabb foghatott magának sort. A következő posztákban azonban már a két fiatalember mellett irtotta kapával a gyomot a fiatal karalábé palánták mellől. Közben hegyezte a fülét.

Egyszer csak Imre megszólalt. – Te, Laci, hogyan történt a kislánnyal?

– Máskor – vetette oda a barátja kapálás közben.

– Most szeretném hallani! – csökönyösködött Imre. Laci csak kapált és kapált. A másik követte a példáját, hogy le ne maradjon tőle. De Gyuri is tartotta az ütemet a két legénnyel.

– Hát jó – egyenesedett fel a munkából Laci. Egy kicsinykét gondolkodott, aztán belekezdett a történetbe. Elmondta, hogy a kertészetben dolgozott egy alig tizenhat esztendős leány. Szép, karcsú teremtés volt. Fekete göndör hajú, sötétbőrű, aki hetenként kétszer takarított az ágazatvezető irodájában és a szállásán. A hét többi napján kapált. Egyszer a barátnőjének megemlítette, hogy a főnök igen legyeskedik körülötte, neki pedig nincs ínyére, hogy a férfi szándékának engedjék. Hát ne engedj – bíztatta a barátnő. – Ha nem akarod, mehet panaszra a… Később a leány csak beadta a derekát, mert egyik nap, úgy dél körül, a tanyagazda arra lett figyelmes, hogy a leány szinte vonszolva lépdegél az ágazatvezető szállásától a gémeskúthoz. Vizet akart húzni, de erre már nem futotta az erejéből. A vályú mellett összeesett. A leány olyan állapotban volt, hogy kórházba kellett szállítani. Amint kiderült, a főnök túlontúl erős volt neki. Persze a tettes kilétét a leány titkolta mindaddig, míg gyógyulása után az apja ,,kezelésbe” nem vette.

– Az apa az esetet jelentette a rendőrségen? – érdeklődött Imre. – A fenét – legyintett a kezével Laci. – Ő is a gazdaság kenyerét ette – mondta, és folytatta a kapálást.

– A gazember! – sziszegte dühödten Gyuri, és villámló tekintetet vetett a tanya irányába. Az agyában felvetődött, tán Zsuzsikával is megteszi. Meg az ilyen féreg. És ha már?… Megölöm! Meg én, a keserves istenét! – hörögte, s akkorát vágott a kapával a földbe, hogy a nyél derékban eltört. Mellette a két legény egymásra mosolygott.

– Mi történt?! – szaladt hozzá a munkavezető. Gyuri meg mutatja neki a rokkant kapanyelet. – Szándékosan tetted. Igaz?! – kérdezte fenyegetően. – Én, főnök?… Mért tenném?… Hitvány fából készült. – Majd a vizsgálat megállapítja – mondta rideg hangon a fiatal munkavezető. – Eredj, cseréld ki. És igyekezz visszajönni.

Gyuri szapora léptekkel indult a karalábéföldön keresztül a tanya irányába. Kezében a megtört nyelű kapa.

– Laci, a srácot hívd vissza… Bajt hoz ránk – aggodalmaskodott Imre. – Ne aggódj – vigyorgott a másik. – Mire a tanyába ér, lehiggad.

De nem ez történt. Gyurinak szaladnia lett volna kedve, annyira bánkódott Zsuzsa felől. Tartott attól, már későn érkezik. De a többiek mit gondolnának róla, ha futni látják? Meg nem akart fáradtan érkezni a tanyába. Szükség lehet az erejére… Ezt jól kieszelted, Lovász Feri – ötlött fel a zaklatott agyában. – Új vadászterület, új leány… Én marha, az áldozatot magam nyújtottad feléd. A szentségét a fejemnek!… Megver érte az én jóistenem. De verjen is! Megérdemlem, mert Zsuzskámat csöbörből-vödörbe juttattam. De egy komoly beosztású emberről ki feltételezte volna azt?… Zsuzskám, édes Zsuzskám, kesergett a fejét csóválva, hallgatnod kellett volna rám, amikor észleltem a veszélyt. Látod-e mire vitt a makacsságod… Elhozlak Lucifer mellől. El én! A menyasszonyom vagy. És nem ajánlom a szoknyavadásznak, hogy az utamat állja! Megszaporázta lépteit.

A tanyában ahhoz a hosszú parasztházhoz ment, amelynek első felében volt az ágazatvezető szállása és az irodája. Megállt a szobaablak előtt, és az üvegen keresztül a helyiségbe akart nézni, de a mintás fehér függöny útját állta a kíváncsi tekintetnek. Az ablak alatt azonban egy dikót pillantott meg, ami újabb nyugtalanságra adott okot. Arrább ment. A zárt konyhaajtón átszűrődő férfihangból, no meg az írógép kopogásából arra következtetett, az ágazatvezető diktál Zsuzsának. A legény a kilincset lenyomta, az ajtót kitárta, és belépett a konyhából kialakított irodahelyiségbe.

Az íróasztalnál álldogáló férfi meg az írógép mögött ülő lány a váratlan látogató láttán felkapták tekintetüket és meglepetten nézték a komor tekintetű fiatalembert.

– Baj van? – kérdezte a főnök.

Gyuri szúrós tekintettel nézte a férfit, majd mutatta a kettétört nyelű kapát.

– A raktárban cserélik – mondta az ágazatvezető.

– Tudom! – mordult a legény, s álldogált tovább.

A férfiak nézték egymást. Aztán az ágazatvezető megkérdezte: – Más valami?

– Van. Másik baj – felelte gyűlölködőn a legény. – Nagyobb!… Ha előbb megtudom, hogy milyen ember maga, dehogy ajánlom Zsuzsimat gépírni.

– Miért? Milyen vagyok?

– Tudja azt maga!

– Lehet, rosszul ismerem magamat – mosolyintott az ágazatvezető.

– Maga nagy szoknyavadász. A felesége mellett szeretőket tart… Mindegy, hogy fiatal, vagy idős, csak megkaparinthassa.

– Hallatlan.

– Ne játssza az ártatlant!

– Ebből elég! – pattant fel az írógép mögül Zsuzsa. Az arca vöröslött. – Eredj a dolgodra!

– Csak veled! – mondta határozottan a legény.

– Tévedsz kisapám!

– Hagyjalak prédának?… Nem, kisanyám. Te velem jössz! A menyasszonyom vagy.

– Én?! – kérdezte cinikusan a leány.

– Ember! – szólott keményen Lovász Ferenc. – Kitől ered ez a rágalom?

– Rágalom? Igazság!… Attól, aki ismerte magát.

– Hazudott!

– Az sem igaz, hogy az előző munkahelyén szemet vetett a gazdaságvezető feleségére?… Ha a férj az ajtót nem nyitja magukra, a dolog megtörténik. Ez is hazugság?…

– Rágalom! – fortyant fel Lovász elvtárs.

– A fiatalkorú leánnyal az ügy, az is rágalom? – Az ágazatvezető mereven nézte a legényt, aki folytatta: – A leányban akkora kárt tett, hogy kórházi ápolásra kényszerült. Ehhez mit szól az elvtárs?

– Elég a hamis vádakból! – dörrentett Lovász főnök. A szemei fenyegetően villantak. – Távozzon! – lendült a keze az ajtó felé.

– Aha! – röhögött gúnyosan Gyuri – A tyúkszemére hágtam.

– Utoljára figyelmeztetem, vagy…

– Megyek, de nem egyedül – válaszolt flegmatikusan a legény, és Zsuzsához lépett, s annak a csuklóját megragadva húzta magával.

– Hülyével sehová! – szólott paprikázva a leány. – Eredj a fenébe! – és egy erős rántással kiszabadult a keze a fiatalember markából. Gyuri kapott a menekülő leány után, de az ágazatvezető közéjük lépett.

– Hagyja azt a leányt! – szólott a legényre, aki az útját álló férfit félretaszítani akarta, de az a talpán maradt.

– Rajta, öreg! – förmedt rá Gyuri, s a kapanyél könnyebb darabját ütésre emelte.

– Állj! – kiáltott valaki az ajtó felől. Valamennyien a hang irányába kapták a szemüket. Az ajtókeretben állt Laci. A fadarab lehanyatlott a támadó kezében. – Mit művelsz, te ostoba?! – förmedt Gyurira, miközben beljebb lépett.

– Mentem a menyasszonyomat.

– Hóhér legyen a menyasszonyod! – süvöltötte magából kikelve a leány.

– Lovász elvtárstól? – mosolygott Laci. – Egy tisztességes, becsületes embertől?

– Nem te mondtad, hogy…?

– Lódítottam – komolyodott el Laci. – Lovász Ferencet ennél a gazdaságnál ismertem meg. És igen rendes, jóravaló embernek tartom.

– Akkor mi vitt rá, hogy…

– A bosszú.

– Mi végből?

– Zsuzsa szívesen társalgott velünk. És te annyira féltetted tőlünk, hogy a közelségétől is megfosztottál minket.

– Gazember! – fortyant Lacira Gyuri. – Tudod, hogy mire szedtél rá?! Te! – kiáltotta és csapott a fával Laci felé, aki azonban félreugrott, s az ütés célt tévesztett.

– Elég! – dörrentett rá a főnök. – Laci, te eredj vissza a területre. Később számolunk… Maga pedig fiatalember – fordult Gyurihoz –, hagyja el a gazdaság területét!

– No de Lovász elvtárs! – méltatlankodott Gyuri.

– Örüljön, hogy megelégszem ennyivel. Jó napot – mondta, és az íróasztalához ment. A jegyzeteit lapozta.

– Fajankó! – mondta távozóban Laci. Ez Gyurinak szólt, aki dühödt pillantással követte a fiatalembert. A fadarabot oly erővel markolta, hogy belefehéredtek az ujjai, majd lassan kezdték visszanyerni a színüket.

– Zsuzska – fordult a leány felé, aki már az írógép túloldalán helyet foglalt, s a főnökét nézte. – Este találkozunk? – kérdezte csendesen.

Zsuzska odafordult, s megvető pillantással végigmérte a legényt. Ezután már csak Lovász elvtársat figyelte.

– Értem… – szólott tompán Gyuri, és bólintott hozzá, majd nehézkes léptekkel távozott. Zsuzsi fölállt, előrement, s a legény után az ajtót betette.

El Liszickij: Proun. A város

KÁNTOR ZSOLT

Idő és nyelv

A hit a nem látott dolgokról való meggyőződés.
A reménylett tények valósága. ^[*]
Praxis, ami a gondolatok között születik.
Mert a hitünk cselekedet nélkül olyan,
mint a test szellem nélkül. Összeesik.
Lelapul. Földi sátor, ház, anyag csupán.
Amiben nincs éltető szél, se koncepció.

A porszívó miatt jutott eszembe ez.
Volt egy Nimbusz típusú gép,
amivel mindig baj volt. Rengeteg a gond a dicsőséggel.
Nem adtuk rögtön át a spirituális világnak.
(Az Atyának.)
Két évet sem élt Nimbusz, a házi atkapusztító.
Azután vettünk egy drágábbat.
Háromszoros ára volt, mint Nimbusznak.
Concept a neve.
Azóta is megvan, úgy szív, mint egy kisangyal.
Jobb, ha lemondunk az örökös dicsekedésről,
inkább használjuk az eszünket.
Mintha ez a tanítás lett volna a cserében.

A cselekedetnek benne kell lennie a hitben.
Ahogy a házmester mondta.
„Ma már pneumatikus minden.”

^[*] Biblia. Héberekhez írt levél. 11. 1. [vissza]

GYÁRFÁS ENDRE

Hetven éve is volt élet ^[*]

Anyámmal jártam moziba. Közel volt a Barlang (később Ady, majd Filmmúzeum, jelenleg színház), és a már nem működő Belvárosi Mozgó az Irányi utcában.

És a legnagyobb, a Városi Színház (ma Erkel), ahol többnyire filmeket vetítettek. Ott láttam a Dzsungel Könyvét, amely nemcsak hogy színes volt, de igazi, élő vadállatokkal adta elő Maugli és barátai történetét. Előtte már olvastam a regényt. Nem találtam sok különbséget az általam elképzelt és a vásznon megjelenő négylábúak között. A kedvencem Bagira volt, bár nem ő, hanem a pesti állatkert egyik lakója „ihlette” azt a versemet, amit nyolc évesen költöttem, és amivel kiérdemeltem nagymamám elismerését:

Fekete bunda, zöld szemek…
Mi ez a furcsa szörnyeteg?
Vérengző állat, nem vitás.
Fekete párduc, semmi más.

Szép számmal játszottak a mozik angol, amerikai, francia filmeket. A ritkítás csupán 48-ban következett be. Egyelőre még 47-et írtunk.

Kedveltem a Tarzan kalandjait elmesélő filmeket is. A dzsungelben tanyázó daliás fehérember, miközben egy indán átlendül a krokodiloktól hemzsegő folyó felett, hosszú üvöltést hallat. Alig akadt fiú, aki ne tudta volna utánozni. Olyan sem, aki ne vakarta volna a fejebúbját ugyanúgy, mint a jópofa, leleményes csimpánz, a Csita.

A szerelmes románcoktól – mint például a Rosemary, amelyben a híres indián szerelmi dal is elhangzott –, vagy a Mrs. Miniver, a Waterloo Bridge, a Dover fehér sziklái – a felnőttek nem tiltották el a gyerekeket. Nem is lett volna miért. A szexualitást legfeljebb egy csók képviselte, az is csak a happy end pillanatában.

A tíz-tizenegy éves fiúk fantáziáját már csiklandozza a nemiség. Az erotika előszobájában ácsorogtunk. Sejtettük, hogy majd beljebb, a hálószobába is bejutunk. Egyelőre kielégített a látvány, amit a Szingapúri táncosnő című hollywoodi alkotás kínált: a tigrisbőrös kerevetről Dorothy Lamour úgy kel föl, hogy szoknyája egészen a combja közepéig csusszan.

Mint akkoriban mindenki, osztálytársam, Laci is látta a Valahol Európábant. Iskolába menet „értékeltük” a főszereplő színésznő, Bánki Zsuzsa kivillanó mellét. Laci erősen bizonygatta, hogy mielőtt a nő lelövi a csábítót, arcának hirtelen elsápadása a „behatolást” tanúsítja. Én ugyan nem észleltem a sápadást, de az érvelést meggyőzőnek találtam.

Ha egy mai fiatal füle hetven év távolából meghallaná az akkori serdülők, kamaszok beszédét, elámulna, milyen ritka a baszdmegolás és a többi „csúnya” szó használata. Kevesen mondták ki ezeket a szavakat. Jobbára csak „ráutalással” idézték őket a beszélgetőtárs emlékezetébe. Példa rá a korabeli vicc:

„A vonaton a kalauz így jelenti be a következő állomást: He-ha. Mi ez, kérdezik tőle. Hát Hegyes-halom. Aztán jön: Bu-pe. Nyilvánvalóan Buda-pest. Kíváncsi vagyok, kuncog az egyik utas, mit fog kiáltani Pilis-csabánál.”

Összekacsintottunk, amikor a Cigánybáró tenoráriáját kezdtük énekelni, de azzal a pajzán szöveggel, hogy „Szombathely szép állomás, van ottan lótás-futás. Szép kislány ül a padon, nekem meg feláll a fa…” És megismételtük a dalt.

Zenét csak a rádióban hallhattunk, főleg a kor népszerű slágereit. Többek között azt, hogy „Lehoznám néked a csillagokat is az égről”, „Csupa könny a szobám”, „Tengerész, ó, szívem, tengerész”. És néhány humorosat, mint a „Három kicsi boci Tirolban”,” Három aranyásó ment a hegyek között a vízesés felé”, „Mi vagyunk ám a csikkszedők, új szabadszakszervezetet szervezők”, „Este fess a pesti nő”, „Tizenhat éves volt és szőke, s a hatodik á-ba járt”.

A zeneszerzők, a szövegírók nevét nem jegyeztük meg, az énekesekét annál inkább. Kapitány Anni, Fényes Kató, Boros Ida, Nagykovácsi Ilona, de jutott még nekünk Karádi Katalin is. A férfiak közül Lantos Olivér, Putnoki Gábor, Kazal László volt a kedvencünk.

Megtudtam, hogy ők csak könnyűzenével szórakoztatnak. Érdekelni kezdett a „nehéz”, vagyis a komolyzene, mivel a rádióban szívesen hallgattam a Trubadúr cigánykórusát vagy a Varázsfuvolából Papageno dalait.

Velem is madarat lehetett volna fogatni, amikor anyámmal részt vehettem egy csoportos programon. Megnézhettük az Operaházat, a zsinórpadlástól a süllyesztőig, a jelmeztártól a zenekari árokig, töviről hegyire. Az idegenvezető magyarázatokkal, anekdotákkal is szolgált.

A páholysor, a zsöllye, a freskó, a csillár is ámulatba ejtett, de a színpad meg a mögötte lévő tér, ahol a mese, a varázslat születik, valósággal megbabonázott. Úgy éreztem, valami közöm nekem is lehet, legalább is kellene, hogy legyen ehhez a világhoz. Nem mint énekesnek, nem mint muzsikusnak. Inkább mint olyasvalakinek, aki ezt az egészet átlátja, érti és mozgatja.

Megmarkoltam a függönyt, mintha magával a művészettel akarnék kezet fogni. Zenének hallottam a motor duruzsolását, amikor a kedvünkért leeresztették, majd felvonták a vasfüggönyt. Elképzelni sem tudtam, hogy ez a szó átvitt értelemben néhány év múlva bekerül a nagypolitika szótárába.

Anyám néhány héttel később jegyet szerzett az Operaház vasárnap délelőtti gyerekelőadására. Humperdinck operáját, a Jancsi és Juliskát adták, utána meg egy Bayer nevű szerző Babatündér című balettjét. Szinte egyidejűleg ismerkedtem meg tehát a dalmű és a táncjáték műfajával.

A Jancsi és Juliska meg a hozzá hasonló mesék már nem szórakoztattak. Kalandosabb, és az akkori hitem szerint reálisabb történetek iránt vonzódtam. Szorgalmasan jártam a Királyi Pál utcai könyvtárba. Eleinte May Károly regényeit kölcsönöztem, később Verne Gyuláért kezdtem rajongani. Az utóbbit azért szerettem jobban, mert változatosabb képet mutatott a világról: röpített a tengereken, bevezetett Afrika rengetegeibe, utaztatott léghajón, rakétán, teveháton, lovas szánon, földrészeket átszelő vasúton…

A Dob utcai öreg ház első és hátsó udvaráról, a négyes társbérletből csak fölfelé menekülhettem, s a felhajtó erő mi más lehetett volna, mint az írók és a magam fantáziája?

^[*] Részlet a készülő új önéletrajzi ihletésű regényből. [vissza]

KIRÁLY GÁBOR

Az örök gisz

Bennem sír és csikorog,
kint az éjjel, semmi zaj,
jobb fülemtől bal fülemig
szilaj, tébolyult zsivaj

fonja át az éjem álmát,
hajnalkapun rángatom
menekvésem drótjait,
hogy a házban, hol lakom

szólaljon meg az a csengő,
ami reám ereszti
külső világ minden zaját,
és magába rekeszti

ezt a szürke fülkoncertet,
ez őrjítő áriát,
hibás gépen futó, örök
enkefalográfiát.

Magamban hordom büntetését

Rám simul az este leple,
beleburkolózom.
Hozzám ér az este teste:
fanyar, furcsa ózon.

Vállamon az este keze,
érzem a bánatát
kezdődik az est neheze,
meztelen árvaság,

leple nélkül táncol velem,
derekam karolja,
sikoltozva ütöm, verem,
rebben szárnya tolla,

földre hull az este leple,
és míg átkozódom,
messze száll az este teste,
hamis, furcsa, ódon

éj apasztja csillagszemem,
nem látom talárát,
nem hallom az ítéletem
megfogalmazását.

Izofrénia

Az éjszaka réme, a jégkocka koppan
és veri a lepke a mennyezetet,
nőnek a szárnyak a vállamon, érzem
a sötét sarokba beleveszek,
állja a lábam a próbát, az izmom
feszíti szét a nyúlós falat,
mögötte égbolt, alatta tócsa
tördeli tükrén a félholdakat.
Száll magas égbe a szárnyam, alatta
fityeg a testem, akár a bojt,
lentről a tócsa mélyéről nézem
ahogy az égre kúszik az árnyam,
s keresi melyik az igazi Hold,
és vergődöm tovább; a víz felszínén
töri a hullám a megtört eget,
nincsenek Holdak, nincsen már senki
aki az égről leinteget,
eltűnt a testem, vitte a képzelt,
vállamból kinőtt semmi,
bárcsak az ágyam, bárcsak az éjjel
akarna szerető társam lenni.

SZEPES ERIKA

Ha Kerouac nincs, az írás nekem nehéz fizikai munka lenne

Interjú Kiss Dániellel

(Kiss Dániel 1993-ban született Szegeden. Az ELTE-n vég­zett pszi­cho­ló­gia sza­kon, je­len­leg Bu­da­pes­ten egyé­ni kon­zul­tá­ció­val, pár­kon­zul­tá­ció­val és cso­port­ve­ze­tés­sel fog­lal­koz­ik. Emel­lett a Mind­set Pszi­cho­ló­gia szak­új­ság­író­ja, szer­kesz­tő­je.)

„A modern próza eszméje és módszerének 30 pontja volt az, ami elindított azon az önismereti úton, hogy merjek írni, miután belsővé tettem a 13. parancsolatot: »Vetkőzd le irodalmi, nyelvtani és mondatalkotási gátlásaidat«.” Kiss Dániel pszichológussal beszélgettünk.

– Hogyan alakult az íráshoz fűződő viszonya?

– Még a gimnáziumban kezdtem el, először rosszabbnál rosszabb verseket írni, majd az egyetem elején prózaversekkel próbálkoztam, első irodalomtanárom Kúti Gergő mentorálása mellett. Ezek a kezdemények – amelyeket műalkotásoknak semmiképp sem neveznék – azonban ténylegesen megmaradtak a próbálkozás szintjén, és egy-két emberen kívül csak a fiók sötétsége olvasta őket.

2016 nyara óta foglalkozom komolyan az írással és a saját hangom megtalálásával, amit még mindig keresek. A kezdeti visszautasítások után először a Liget Műhely főszerkesztője, Levendel Júlia volt nyitott és befogadó a verseim publikálására. Az ő, szerkesztői körökben szokatlanul gyors válaszideje és szókimondó kritikái segítettek a kezdetben szertelenül hagyott képek és szójátékok vadhajtásainak megmetszésében és a szikárabb versformák felé való elmozdulásban.

A legfurcsább ezután mégis az volt, amikor több ízben is megtapasztaltam, hogy az egyik (vagy több) helyről visszautasított verseimet egy másik lap örömmel publikálta. A szerkesztők általában a kritikáik hátterében mindig valamilyen objektív esztétikára hivatkoznak, azonban gyorsan be kellett látnom, hogy a döntésükben a szubjektív ízlésnek mégis mekkora szerepe van. Ekkortól mertem jobban teret engedni írásaimban az általam jónak gondolt tartalmaknak és stílusnak, és kevéssé szublimált, a szerkesztőknek kevésbé megfelelni vágyó verseket írni. Ekkor kezdett nekem a versírás küzdelmes szótégla-rakásból légiesebb alkotói folyamattá válni. Valahogy jobban elkezdtem hinni a kerouaci buddhista elvben: „Amit érzel, megtalálja önmaga formáját”.

– Hogyan kapcsolja össze a pszichológiát és az írást?

– A pszichológia rendkívül inspiratív az írásra nézve. Főleg a rogersi önismereti képzés felfedezései azok, amelyek egy-egy műalkotás gyújtópontjaiként tudnak szolgálni. De fordítva is, a pszichológiai munkám is tud színesedni az írás által. Egy kevésbé jól verbalizáló kliens képekben gondolkodtatása és beszéltetése ma már bevett fogás a praxisban.

Ezen kívül, a pszichológiai kutatás is tud táplálkozni az irodalomból. Egy hosszabb tanulmányt írtam Thomas Mann és a pszichológia címmel A varázshegy pszichológiai elemzéséről. Arról, hogy miképpen előzte meg Mann a pszichológia elméleteit, továbbá a betegszerep és az intézményfüggőség regénybeli reprezentációjáról. Irodalmi alkotások sokszor szemléletesebben tudnak modellezni egy-egy pszichológiai problémakört vagy jelenséget, mint a száraz pszichológiai kutatás.

– Kik hatottak leginkább az írói énjére?

– A világ egyik legnagyobb sakkozójának, Garri Kaszparovnak van egy Nagy elődeim című könyve. Szeretnék az én verseim között is egy ilyen ciklust elképzelni, vagy inkább álmodni. Írtam Hrabalról a Ligetbe, az Ezredvégnek pedig most Baudelaire-ről, Ginsbergről, Kerouacról. Ha Kerouac nincs, az írás nekem nehéz fizikai munka lenne. A modern próza eszméje és módszerének 30 pontja volt az, ami elindított azon az önismereti úton, hogy merjek írni, miután belsővé tettem a 13. parancsolatot: »Vetkőzd le irodalmi, nyelvtani és mondatalkotási gátlásaidat«.”

– A verseire leginkább az intenzív totalitás jellemző. Hogyan születtek ezek a nekünk küldött, rövid szabad versek?

– A nagyon rövid, tömör darabokban valóban a minél határozottabb sűrítés erejét igyekszem kihasználni. Ezekben a tördeléssel van sok gondolati munka. Annak ellenére, hogy általában az ihlet után gyorsan születnek meg ezek a versek, hosszabb érési folyamaton mennek keresztül, mivel időről időre újralátogatom őket. Ennek a formának a néha kontextus nélküliségen kívül az a nehézsége, hogy minden szó kitüntetett pozícióban van. Természetesen a visszautasító kritikákból is van, amit beléjük építek, vagy egy-egy szót lecserélek.

A nagy elődökről írt versek természetesen sokkal munkásabbak, már csak a tisztelet és az alázat miatt is. Az Allen Ginsberg Amerikáját az Üvöltés, a Kerouac keresését a Művésztelep és az Úton, a Horvátországot Kerouac Dharma Hobókja, a spóraaszfalton-t Mucsi Zoltán Nehéz előadása ihlette.

Ami viszont bármilyen tartalomnál és formánál elsődleges, az az azonnali rendelkezésre állás. A Pilinszky-féle, a semmittevéstől a koncentrációig eljutó vadász attitűd abszolút igaz: ha a művészet heideggeri értelemben egy-egy ihlet formájában megtiszteli az elmét időben véges megmutatkozásával, akkor azt bűn elszalasztani, még akkor is, ha hajnal három van, és holnap korán kell kelni, mert munka van. Szerintem ilyenkor csakis a 21. kerouaci elv kell, hogy a művész szeme előtt lebegjen: „Küzdj, hogy lejegyezd az áramlást, ami sértetlenül létezik az elmében”.

– A versei között több szerelmes vers is van. Örömmel olvastam, hogy nem csak szomorú szerelmes verset lehet írni.

– Kevésbé nevezném őket szerelmes verseknek, inkább nők ihlette verses ráfogások ezek. Nálam a megszövegezett vers legtöbbször nagyon távol áll a kiindulási impulzustól érzelmileg és tartalmilag is. De igen, alkotói fejlődésnek éltem meg a depresszív tartalom és hangvétel elhagyását, vagy legalábbis finomítását és a nyelvi humor megőrzését.

– Melyik a kedvence az itteni versek közül?

– Talán a szeretkezés után és az éhség állnak ebből a sorozatból legközelebb a szívemhez, mivel ezek a páromról, a páromnak szólnak, aki bátorító szeretetével folyamatosan támogat az írásban, és abban, hogy a magam számára is emelkedettebb művészeti nyelvezetben fejezhessem ki iránta érzett érzéseim és elköteleződésem mélységét.

KISS DÁNIEL

Kerouac keresése

fűként írógépbe tekert lapok
egymásba ragasztott
bebop futamokkal
trombitába
üvöltött hallucinációk
Big Sur
szavakká kövesedő
nyelvtengeri hangjainak
csendes óceáni víziója
az elme vége
a grafit hegye
Jack
te whiskeyvel megkeresztelt
benzedrines szent

szeretkezés után

pupilláim kialvatlanul ülnek szemfehérjéd párnáiban
összecsuklott zakóként függök tested szobainasán

mrjuan

aki úgy keres nőt
mint zsebében zsebkendőt
egy hirtelen támadt tüsszentéshez
az csak gyűröttet és elhasználtat talál
amiben más rágója más testnedve és más orrának vére van

Allen Ginsberg Amerikája

moszkitók metamorfózisa Mexikó mocsaraiban
mágikus meszkalinmánia Massapequa messzeségein
megállíthatatlan musztángok morfiuma Montgomeryben
misztikus marihuána munkanélküliként Minnesota maradékain
madártejbe mártott madeleine methadonnal Montanában
mérhetetlen mennyiségű martini Missisipiben
másnapos mesék mezítlábas metaforái Maine mezőin
mozdulatlan migrénes magány Marylandnél
magzatpózba merevedett másodpercek Massachusettsben
megszemélyesített madarak muzikalitása Murrieta magasságában
metrazoltól megbékélt monoklis mohamedánok Madisonnál
muskátli mögött mantrát mormoló matróz Miamiban
misét mondó mártír ministránsok McAllenben
mogyorót mazsolázó mormonok Mobilében
munkaterápia mókuskerékben Michigan megsemmisíthetetlen
műútjain
menyasszonyok marokkal megfejt mellei Moinesben
maratoni menstruációtól megfáradt maca McKinneynél
menedékükbe mászó meztelencsigák Mesqutie mentén
miriád mocskos mozi Manchasterben
marhavagonban megfogant megvilágosodás Memphisbe menet
megszületett Moloch mesteri mása Modestóban
magába merült meditáló merengett Miramarnál
meztelen megálmodta mennybéli megsemmisülését Midlendben
mentális magasságok monstrum múzeumát magasztalta Minnea-
polisban
mikróban melegített metafizikát Milwaukeeban makarónival
mustárgázzal megölte múltját Missuriban
megmentette magát Murfreesboroban maradva
majd megfejtett mindent Mesa mellett
ma megmagyarázhatatlan miként
mentett meg messiás mondataival
mikor meglátott minket mandulaszeme
magunkra maradva Manhattanben
mert megbénult megváltásunk metrójának menetrendje

éhség

amikor az üres gyomor
önmagába mar
olyan ha nem vagy

saját savam égeti el
számban
neved fonémáit

és nem tudlak kimondani

spóraaszfalton

n3m t4rth4tl4k
s3
1zg4lm4sn4k
h4
un0m m4g4m
g4l4mbszürk3 pólób4n n3m
3ng3m s3m ér3zh3tn3k m3g
4szf4ltsz4gb4n
szóródnék
már m1nél m3ssz3bb
v1déktől
G4uss szívétől
túl táv0lr4 3sv3
3ng3m s3m csípn3k f3l
N4gyvár0sb4 hull0tt v1dék1 spór4ként próbálv4
0ly4n0k4t
m3gt3rmék3nyít3n1 4k1k 1v4r0s4n sz4p0r0dn4k

horvátország

a hajszálaim között a szél mantrázik
a mellkasomra mandalákat rajzol a só
szétfeszített ágyékkal combon csókolok egy olajfát
egy tantrikus jabjum orgiában a szabad ég alól
függőlegesen: lentről fölfelé
átszúrom természet zen körét
és a rovinji horizontra jobbról balra
eltűnő szútrákat ír fel a lemenő elme sugara

pszichoanalitikus lánykérés

leszel-e az
aki magába visszafogad
még akkor is ha szembe mentem
leszel-e
ha a szemembe mentem
az ki leszűr könnyeimen
leszel-e
Kissné vagy ennél többre vágysz kissé
reszelsz-e majd almába háztartási kekszet
szeretsz-e majd az ágyban házastári szexszel
lennél-e az
akiben megnyugtatóbb lenni nálam
akihez átmehetek amikor nem vagyok magamnál
hozzám jönnél-e
anyukámul ha hagynám?

hiány

az arcodat már csak
reggel
a sminklemosó vatta
korongjában látom

Csenge

szétcsókoltam
egy nevetést
a száján
mint vizet a kutya
lerázta arcáról
szeplőit
bogár
a pöttyeit
szedegetem
ne haragudj
elejtettél
valamit velem

elmentél
lecsengtem

Annák bosszúja

meggyújtok egy szálat
de elfelejtem
a szél szívja el helyettem
megégetsz
és kiesem ujjaim közül
veled

Baudelaire birodalma

bujkáló démonok az elme pokolkertjében
mint kockacukor a lángoló abszintba
úgy olvad bele az agy egy verses ámbra-látomásba
a frontál lebeny sejtjei a pipafüst molekulák magánrepülőire ülve
elutaznak
egy halálszagú mocsár kristályos tóvidékéhez
ahol azúrban mosakodnak a kurvák
és a szinesztézia szfinxei férfilelkekbe karmolnak durván

Vlagyimir Tatlin: Letatlin (Repülő ember) modellje

PRUZSINSZKY SÁNDOR

Lomtalanítás

Nagyapámmal sok baj volt. Amióta nagymama reggeli közben lefordult a székről s meghalt, nagyapa hetekig ki se mozdult a szobájából.

Hajnalban ébredt, ahogy ifikora óta mindig. Egy vásári fatálcán bevitte magának a konyhából a reggelit. Harminc éve ugyanezen a tálcán reggelizett, ugyanazzal a sárgult elefántcsont-nyelű zsebkéssel. A kése, amivel a tokaszalonnát vereshagymával szeletelte, a százéves fák évgyűrűihez hasonlóan ezernyi vágás nyomát hagyta a tálcán, mely szinte hasonlított finom ráncokkal borított széles, barna parasztarcához. Amikor étkezett, mindig azon a festett faládán ült, amelyet, ahogy mesélte, még a szépapánktól örökölt. (Állítólag szépmama tartotta benne a kelengyéjét, a mára már szúrágta tulipánok alatt, két halványra kopott parasztangyal felügyelete mellett). Lassan és soká evett nagyapa. Alaposan, már-már dühösen rágott meg minden falatot, közben a rádió híreit hallgatta. A villanyt se gyújtotta fel. Mélyen ülő, élénk szemei világítottak a félhomályban. Aztán egész délelőtt, kezét a feje alá kulcsolva, a mennyezet repedését bámulta, ahol egy ideges pók lakott, folyvást ide-oda rohangálva a hálójában. Ebédre a sarki kínai büfében bekanalazott valami olcsó csípős savanyúlevest, egy másikat meg becsomagoltatott vacsorára. Elalvás előtt a nyári napokon sokáig hallgatta a nyugovásra készülődő madarak halk csivitelését, amely az erdőből jött. Ilyenkor hiába kérdeztünk tőle bármit. Semmire nem válaszolt, csak ujját ajkára téve jelezte: ne zavarjuk e szerenád élvezetében. Ezt még rendjén valónak találtuk. Csak akkor kezdtünk aggódni, amikor egy éjjel a befőttes üveggel foglyul ejtett halálfejes lepkével – pápaszemét homlokára tolva -- beszélgetni kezdett.

Sárika, a bátyám párja, aki már a hetedik hónapban volt, nagyon megijedt: halálfejes lepkét fogni eleve rossz jel – mondta –, hát még beszélgetni vele! (Szerinte az efféle éji látogatókban hajdanvolt boszorkányok lelke lakik, s könnyen balsorsot hozhatnak az újszülöttre).

Nagyapa megígérte tehát, hogy nem fog többé beszélgetni a halálfejes lepkékkel, s e szavát be is tartotta. De láthatólag megsértődött. Magára zárta poros családi ereklyékkel telezsúfolt szobája ajtaját, és nem beszélt többé senkivel a házban. Viszont hangok kezdtek kiszűrődni a szobából. Odalopództam, lábujjhegyen, mint egy árnyék. Afféle régi, fűzfa sípnak is nevezett tilinkót tartott a kezében. Hunyt szemmel, állva fújta, mintha valami ünnepi előadáson venne részt. Nehezen ismertem fel, hogy a Varázsfuvola nyitányának dallamát tilinkózza. Amikor befejezte, mintha közönség lenne, meghajolt a falnak. Aztán, ahogy világjáró művészek gyakran teszik, egy fehér kendővel megtörülte a homlokát, finom, ernyedt mozdulattal.

Akkor jutott eszembe, hogy nagyapa valaha régen a tűzoltó zenekarnál dolgozott. (Persze, csak póttagként, ha valamelyik fúvós kolléga távol maradt, beugrott helyettesítőnek. De már ez is régen volt, én épp érettségiztem, amikor abbahagyta).

Igazából ekkor kezdődött a baj. Nagyapát a falban lakozó néma közönség, amely csak őrá figyelt, egyre inkább elbűvölte. Nem volt elég neki már a szoba. Éjszakánként a Varázsfuvolát tilinkózva járkált a ház folyosóin, hébe-korba megállva, s a falnak meghajolva.

Senkise tudott nyugodtan aludni tőle. Sárika állandó fejfájásra panaszkodott, és éles, siránkozó hangon nagyapa eltávolítását követelte. Bátyám – akkoriban már fontos ember, minisztériumi főosztályvezető – nyomban intézkedett is: nagyapát soron kívül felvették a Boldog Alkony idősek otthonába. Kapott egy összkomfortos, de cellaméretű szobácskát. (Reggel hétkor létszámellenőrzés és vérnyomásmérés, reggelire édesített cikóriakávé meg egy szelet parizer vajas kenyéren, délelőtt szabadfoglalkozás az Alkony kertjében, gondozónővéri felügyelettel.)

Éppen lomtalanítás volt a kerületünkben. Sárika – fürge piszeorrával körbeszimatolva az elárvult szobát – két nagy műanyagzsákba gyömöszölte a szegénység savanyú szagát árasztó lim-lomokat. A rozoga ágy deszkáit s a törött oroszlánlábas, szúette szekrényt két guberáló cipelte ki a ház elé. Csak az angyalos ládának kegyelmezett meg Sárika, lekezelő grimasszal törölve róla a port. Délutánra, amikor a munkából hazajöttem, a guberálók már kiöntötték a zsákok tartalmát a járdára. Rögtön megláttam a tilinkót. Ott feküdt a pocsolyában, néhány sárgult könyv, egy bakelit hanglemez (A Szív küldi szívnek szívesen legszebb dalai), egy rozsdás vécélehúzó és az Embermentő tűzoltó feliratú oklevél társaságában, a szeméttároló mellett. Épp lehajoltam volna a hangszerért, amikor észrevettem, hogy a csőre letörött, mintha falhoz vágták vagy rátapostak volna.

Reggelre példás gyorsasággal eltűntek a múlt eme fölös üledékei, és megjelentek a festők, akik egyetlen délelőtt vidám rózsaszínűre mázolták a szobát. – Ez lesz Rózsika kéglije – mondta Sárika, tudtul adva, hogy az ultrahangon már tisztán kivehető a kis jövevény neme! Tortát ettünk és rozéval koccintottunk Rózsika egészségére, aki még meg sem született, de már kéglije van. De én, mialatt a bátyámék a fal feldobós színében gyönyörködtek, zsebre vágtam egy szeletet a marcipántortából és elvittem nagyapának.

Amikor beléptem a Boldog Alkony vasrácsos ajtaján, éppen megint zűr volt az öreggel. Az ágyában feküdt a tenyérnyi szobában. A szeme nyitva, a szája sarkában habzott a nyála.

– Egyél tortát, nagyapa! – mondtam nagyon vidáman, mert ijedtemben más nem jutott eszembe. De az intézetvezető hölgy szigorúan rám szólt: – Ne tessék etetni, nem látja, hogy kómában van? Most várjuk az orvost.

Az orvos – hórihorgas, unott varjúra emlékeztető ember – egy perc alatt megállapította, hogy nagyapa életét – habár valami nagy sokk érhette –, nem igazán fenyegeti veszély. Éber kómában van. Valószínűleg nem tér vissza se az emlékezete, se a beszédképessége, de a külvilágot érzékeli. A szíve: akár egy vasgyúróé. Elméletileg – mondta száraz mosollyal a doktor – akár száz évig is elélhet így.

Másnap újra meglátogattam.

– Senkit nem ismer meg – mondta az intézetvezető hölgy – de jót tesz neki, ha beszélnek hozzá. Nagyapa az ágyon feküdt, mozdulatlanul. Nem reagált a szavaimra, csak a szemét emelte rám. Meséltem neki a kis Rózsikáról (aki már megvan, habár még nincs), meg hogy milyen szép színűre festették a szobáját. Meg arról is, hogy csak most vettem észre, milyen gyönyörű az a szépapától örökölt láda, a vastaglábú, megfakult angyalokkal.

A következő vasárnapon már egy kerekes széken ült. Kitoltam az otthon kertjébe, s ahogy egymásra néztünk, nagyapa pislogott egyet. Alig észrevehetőt. Épp csak lehunyta a szemét egy pillanatra. De én megértettem, hogy azt kérdezi: megszületett-e a Rózsika?

Elmondtam neki, hogy nincs már sok idő hátra, s a szobába a bátyám – aki persze, mint fontos ember, aligha ér rá őt látogatni – , külföldről rendelt sosem látott cifra bababútort.

Mikor befejeztem, nagyapa kettőt pislogott s én megértettem, hogy örül neki.

A következő vasárnap délutánt is a Boldog Alkonyban töltöttem.

Nagyapa élénk pislogással üdvözölt. Az almát meg a süteményt, amit vittem neki, már nem ejtette ki a kezéből, s láttam, hogy büszke erre. Elmeséltem, hogy Rózsika holnap érkezik. Utána kitoltam őt a májusvégi kertbe, hogy együtt bámuljuk a szélfútta lombokon csorgó fény zenéjét.

Másnap mégse érkezett meg a kis jövevény. Bementem a gyerekszobába, s alig hittem a szememnek: alkonyfényben izzottak nagyapa ládáján a kikopott tulipánok és fehéren lebegtették szárnyukat a halvány angyalok.

Egy óra múlva felcsörrent a mobilom. Az otthonvezető hívott: példátlan, ami történt. Nagyapa felkelt a kerekes székből és kisétált az autópályára. Egy kivilágítatlan szakaszon ütötte el egy őrült sebességgel vágtató kamion. Ötven méteren át takarította el a sokat próbált testet.

Kazimir Malevics: Szuprematista festmény

FÖVÉNYI SÁNDOR

A nagymamám

sokat álmodok a nagymamámról,
ilyenkor tejbegrízt csinál nekem,
de mindig dér hull a fákról,
hogy életem majd hófehér legyen,

fahéjjal szórja meg, sok cukorral,
szinte összeragad tőle a szám,
hajam borzolja becéz szép szóval,
és sírva adja rám szegényes ruhám.

apám korán elment, anyám futott,
még őrzöm mezítlábas árvaságom,
Istent kérdezem miért ez jutott,
szól illat vagy egy gyönyörű virágon.

s ha letépnek semmi baj,
majd átölelem a dohos szobák szagát,
mert akad még milliónyi borzas haj,
melyekbe álmot fésülnek a nagymamák.

sirass el

azt mondtam halálomig szeretni foglak,
sikerült, köszönhető az elmúlt hónapoknak,
mikor kétszer vertek keresztre a műtőágyon,
várva, hogy a délelőttöt, s a délutánt kihányom,
így csinálva helyet az éjszakának,

háromszor élesztettek újra,
sírtad el szinte belebutulva,
ahogy törölgetted homlokom sóját,
s az odafelé elhullatott sok kenyérmorzsát

felették a madarak, inkább szavakat
kellett volna szórni, vagy szádat csókolni,
valamelyik íze vissza vezethetne hozzád,

de csak megyek szemem dühödten
az égbe verve, köröttem mintha száz
angyal menetelne, mert beleremegett
minden, közben az Isten esőt fakaszt,
hát sirass el Uram, én már rég’ elsirattalak.

Nézz vissza

nézz vissza ha elmész,
oda hol vastagabb a kenyéren a vaj,
de idegen a föld amin lépsz,
és nem biztos mikor kell majd eltakar.

nézz vissza, hogy lásd,
az elhagyott gyárak udvarát,
mert neked kellene újjáéleszteni
a kohók döglött parazsát.

nézz vissza mit hagysz itt,
várost, falvat, sok apró házat,
néha sírhatnál kicsit,
ha szolgálsz dúsgazdag tivornyákat.

nézz vissza rám, ember,
én itt születtem, tán’ itt is halok,
bár szám az egyetlen fegyver,
de legalább anyanyelvemen szólhatok.

nézz vissza hátha fájni fog,
verjen meg az Isten, ha nem így teszel,
s mikor poharadban béred zokog,
ha részegen is, remélem, magyar leszel.

FARKAS CSABA

Őszi kisprózák

Az ősz berendezkedése

Dudált, süvöltözött a szél, búgott, orgonált. Az ég szürke volt, ívbe hajoltak a nyárfák. Á. és Thakács begyújtotta a konvektort, az ablak melletti, alacsony asztalkán levő pohárban gyökerező, bordó, csipkézett levelű, szecessziós hatást keltő növénykék halványlila virágzatot hoztak. (Parkból menekítette be őket Th., a közelítő tél elől. Kétarcú növény, szabadföldiként mélyvörösen tobzódik, szinte bársonyfeketén, lila virágzatának illata meg-megcsapta Th. orrát nyáridőn, mikor a park mellett elhaladt, nem hasonlított semmilyen más virágillathoz, édes volt, kissé kesernyés, visszafogott. Cserépbe ültetve – emlékszik gyerekkorából Th., akkortájt e növény gyakran volt látható osztálytermekben-iskolafolyosón – csak a levél szíve bordó, kijjebb ciklámenszínbe vált, csipkés szegélye világoszöld. És épp jókor tört le néhány szárat Thakács: másnapra már fölszámolva az ültetvény, fekete föld a helyén, harmadnap már ültették is az új virágokat, a fagytűrő árvácskákat a parkgondozók. Th. sajnálta az erejük teljében megszakított éltű növényeket. Vagy csak ő volt ezzel az egész városban így?)

Zúgott, búgott, orgonált a szél. – Hogyha most a Balatonon lennénk… – kezdte Thakács (kitekintve a konyhaablakon, a mind sárgulóbb-levélhullóbb diófát rázta-cibálta a szél, a jegenyék az arrébbi óvoda udvaron némán hajoltak északnak; délről fújt a szél. – Majd megyünk – mondta Á. (felesége Thakácsnak). Th. visszaemlékezett a balatoni horgászatokra, mikor leheletlátszós, jéghideg éjszakában várt a pontyra, s hazafelé menet egy szatyrot holdvilágnál szedett gombával is megrakott. A zseblámpafényben sárgán világított a fogott ponty a harmattól csillogó, ezüst fű között, egészen langyos volt, frissen kikerülve a Balatonból. Hogy milyen hideg tud lenni a berekből, belső Somogy irányából észrevétlenül a tó felé kúszó fűszeres légáramlás, csak a műanyag csalihaltartó dobozva nyúlva hitte el Th.: finoman roppant a víz felületén a jég. Gőzölgött a tó, párás volt a lég. Néha-néha fújni kezdett a túlpart felől az északi szél: vízszagú, nedves, meleg levegő lebbent, aztán pár perc múlva, elállt ismét, s még vacogtatóbban indult újra a növényillatú-jeges áramlás.)

Hárfázott (itt, a mély-dél-Alföldön, túl a konyhaablakon; nézte, nézte a hajló nyárfákat Á. és Thakács) a szél, nyögött, jajgatott. Láthatatlan eresztékek recsegtek-ropogtak, nyikorgott-haladt az idő vizén az év-hajó. – És másnap megjöttek a varjak; szél helyett: esett az eső. Szakadt szakadatlan, sűrűn karikáztak a tócsák felületén a csöppek, feketén tükröződtek a járdák, benzingőz-pára (esőben mintha erősebb lenne a benzinszag, mint amikor száraz az idő), színes lombok ágon-járdán, aztán – harmadnap – vakítósárga-kék lett az égbolt, némaság. tűnődő. Otthonosan berendezkedett az ősz.

Mindenszentek a vízen

Egyik bágyadt-pasztell nap jött a másikra, egyik bársonyfekete éj következett a másik után. Reggelente fehéren gomolygó ködre ébredt a világ, minden hajnalban nagyobb volt a köd, mint azelőtt. A kertekben szóltak a cinkék, hintáztak lefelé a borszín és bíborszín levelek, a varjak otthonosan birtokba vették a határt, a párában borongó vízpartra odahallatszott a falubeli templom harangja – kling-kling-kling… Rőzsefüstszag úszott a levegőben, vékony hártyaként lebegett a színes avarral borított talaj fölött, métermagasan – ugyanúgy, amiképp a felhők úsznak, odafönn. Ezüsttál-sima volt a Balaton. Az Ikhtüsz – mely halk, erőtlen oldalmotorral hagyta el a kikötőt, fedélzetén kétszáz csalihal, illetőleg a rapsic-halász, aki mindig friss süllővel látja el A Szétlőtt Festményhez címzett természetvédelmi halvendéglő kuncsaftkörét – távolodó hangja egy óra múlva is hallatszott a hatalmas csöndben, mikor a hajó maga már rég eltűnt a messzeségben (az elsüllyedt repülőgéproncshoz igyekezett, ott mindig akadt fogas). – Már délután hatkor öreg este volt, és a mólón süllőzők meggyújtották a gyertyákat. Süllőre horgászott Thakács is, a kapásjelzők méternyire a bot alá leeresztve lógtak. A gyertyafényben olykor gyors-cikkanó árnyék tűnt fel a kövek között, s Th. odahajított neki egy kis kukoricadarát (hozott magával hal-etetőanyagként ezt is, hajnalban majd átszerel pontyra.) A fényben megjelent az egér, két kezébe fogott egy-egy kukoricadara-szemcsét, és sebesen rágni kezdte. Aztán túl közel villant el hozzá egy gyertyaláng-idevonzotta éjjeli lepkére csapó denevér, akkorát ugrott, hogy a gyertyaláng megrezdült, és már ott sem volt. Gyertyafénynél horgászott mindenki – az ősznek ebben a hosszú-hosszú kegyelemi időszakában nem kell viharlámpa a partra. Nem moccan még csak szellő sem.

Égtek, világítottak mozdulatlanul a gyertyák a mólón, megvilágították a levegőben, a zsinóron függő karikákat: a kapásjelzőket. Akárcsak a temetőben, de most víz mellett vagyunk. Mindenszentek napja van.

Mindenszentek – ma már – halloween is. Thakács hallja fél kilométerről odébbról, a móló derekáról az előadást, hogyan fogott tavaly halloweenkor az illető csukát, Hogyan? Kabaktök ringott a vízen a parti kövezés lábánál, töklámpás-vigyorral, szemekkel, orral, fülig érő szájjal. „Hazaviszem a gyereknek, örül majd neki” – gondolta a horgász, és már ereszkedett is le a víz szélébe, kiemelni a dísztököt. Az addig mozdulatlan kabak azonban váratlanul életre kelt, és fokozódó sebességgel indulni kezdett befelé. „Ne-te-ne” – közölte vele a horgász, és villantóra szerelt készségével utána dobott. Nem eredménytelenül: a hármashorog beleakadt a kabakra kötött, láthatatlan zsinórba, melynek végén horog volt, rajta a csalihalat benyelt csuka. Már csak partra kellett orsózni a méteres halat. (– A kabaktökkel való halfogás egykor széltében elterjedt volt rapsickörökben, s a jelek szerint valakik fölelevenítették mint haladó hagyományt. A tök folyvást víztetőre igyekszik, a hal a víz mélyére, s kettejük közül a hal fárad el hamarabb. A kilométer-messze látszó kabakot – melyet alapesetben senki nem háborgat, nem sejtik, hogy halászeszköz – vigye akármerre a hal, az orvhalász hamar megtalálja. Már csak az a dolga, hogy odaevezzen hozzá, a tököt csónakba emelje, behúzza a zsinórt, és kimerítse a horgot benyelt csukát. – Majdnem ez történt ebben a esetben is, ám a csukát végül is más vitte haza, nem a horgász, akitől hallotta a történetet (a víz viszi a hangot) a mólón Thakács. Vagy csak a modern mítoszok kategóriájába – azon belül: vízpart-alkategória – tartozik a sztori? Ki tudhatja?

Fénylettek sorban a mólón a befőttesüvegekben a gyertyák, libegtek-nyújtózkodtak a lángok, fénylett a bársonyfekete éj. Nem járt a vízen senki, csak az Ikhtüsz (Iészosz Xhrisztosz Theu Hünion Szótér).

Hulló levelek

Thakács azon az őszön levélhullás-ellenőrként működött. Mikor elhaladt a sötétségbe borult park mellett, látta: a heteken át sápadt viaszsárgán világító kis fa elhullatta levélzetét. Ezt megelőzően sokáig nem történt semmi: a lomb kifakult, de nem, nem hullott, mintha így akarna maradni tavaszig. Heteken át fénylett a fácska a parkban. Világított, sugárzott az estfekete háttér előtt, közben haladt előre az idő, hideg-meleg változott. Ám egy este Thakácsnak, elsietve a park mellett, feltűnt: sehol a fakósárga gömbkorona, viszont szinte világít a fa alatt a talaj. A halványsárga levelek eleresztették a gallyakat, egyik napról a másikra lezajlott a folyamat. „Ki tudja, milyen átváltozások mentek végbe a fában, miközben a küldő szemlélő számára nem történt semmi, legalábbis ami érzékelhető?” – tűnődött Thakács. Noteszt vett elő zsebéből, kipipálta a kis fát. – Az idő közben jelentősen előrehaladt, sárgulni kezdtek a japánakácok (helyesebben: pagodafák) is. Tavasszal későn bont rügyet, ősszel későn hullajtja le lombját a japánakác, akárhányszor megtörténik: a leveleket az ágon éri az első hó. Vizesen tapad a hó az ágakra, vizes-sárgászölden csillognak a japánakác levelei, benzingőz a levegőben, jön-megy a forgalom, zaccostejeskávé-barna a járda, a járókelők esernyővel védekeznek a csapadék ellen, és még mindig fönn a levélzet. „Úgy látszik, az utolsó pillanatokat is ki akarja használni fotoszintézisre a fa. Vagy csak egyszerűen feledékeny, tavaly óta elfeledte, most lombhullás következne” – mondta magában Th., a lombhullásellenőr, és kérdőjelet biggyesztett a noteszbe a „japánakác” szó mellé. – A tölgy pedig, melyet útban a két város között szokott észlelni a buszon, Thakács? Rubrikája üresen állt: a tölgy megtartja télen a levelét. „Talán azért, hogy minél több makkot találjanak meg az állatok, ne födje be őket az avar?” – kérdezte magától Th. Ez látszólag ellentmondás, amit a vaddisznó megeszik, abból ugyan nem lesz új tölgy, de nyilván olyan makktermés is, mint amit mókusok, pelék, szajkók találnak meg, elszállítják, elrejtik különféle rejtekhelyekre, majd megfeledkeznek róla, s tavasszal a nagy tölgytől jó messzire kikelhet a kis tölgy, kész a szaporodás. – A platánok (ez már megint a park, reggel) ellentmondásos kategóriába tartoznak. Thakács emlékszik időkre, mikor a kéttenyérnyi, osztott platánleveleket már ősz közepén a járdán görgette a zörgő-csontszáraz szél, de emlékszik a penészzöld közvilágításfényre is, amelynek világosságánál jól láthatók az éjben a bőrszerű-vizes platánlevelek a járófelületen, miközben fehéren páráll a kifújt lég, és minden azt mondja: ez már a tél. Thakács arra tippelt, kétféle-fajta alkotja a park platánállományát, egyik a délkelet-európai, másik az észak-amerikai, s a kettő közül egyik korán hullajt lombot, a másik későn. Persze nem lehetetlen, a platánlevélhullás több tényezőtől függ, száraz nyár után hamarabb hullajt levelet a fa – vagy később, mert be kell pótolnia a csapadékhiány megakasztotta, nyári táplálék-felvételt –, esős nyár után később (vagy hamarabb, mert a kellő folyadékellátásnak köszönhetően időben sikerült ellátnia magát a tél átvészeléséhez szükséges tápanyagmennyiséggel). „Vagy ez van, vagy az” – közölte magával Th., a lombhullásellenőr –, „áh, nem, dehogy: ez is van, és az is. Egyszerre ilyen és olyan a világ”.

Kazimir Malevics: Ortodox parasztfej

HANDI PÉTER

Gondolat-részlet

… és megszólítanék egy arra járót:
„Jóember, felfedné-e nékem
hogyan lehet egy szürke embert
felmutatni, méltóságához mérten
az örökítés kendőzetlen igényével
aki semmit nem csinált, mindössze
az elfogadható
korlátok között levezette
a reá mért vagy vélt feladatot?
Nem regényalakra gondolok, hanem
akit nem lehet megírni,
télikabátban bandukol, kezében aktatáska,
tető alá igyekszik és míg halad,
elrendezi magában a dolgokat,
önmagához szegődik csak, de
van társasága, nem is magányos;
néha cigarettára gyújt,
otthon családja várja.
Több-billió ilyen
csontváz, porladó idom
hever földrétegek alatt
kikről nem szól irodalom,
nem őrzi szép szürkeségüket
adattár sem, s ha kiváncsi
jó uram, elmondhatom:
Ilyen volt Bandi bácsi.”

Ablakokból

Fémzörej, sikkanás, törés,
mint mikor gyémánt
vágja az üveglapot,
pedig csak a derékszög-fordulóban
sínekre fogott villamos
követi fogcsikorgatva
amit az áramszedőtől
parancsba kapott.

                     * * *

Orvosként, füled sztetoszkópjával
a lázas világ mellére borulva
a tüdőzörejt, a zihálást hallgatod
ebből az ablakból kihajolva.
Föntebb, gyász-pernyékként az égen
fecskék lebegnek feketében

                     * * *

Egy szélroham
átlapozza a fát,
de otthagyja olvasatlanul
s szalad tovább

                     * * *

E gyapjúsál igyekezete, amint
a nyakról lobogva-lebegve
utoléri a villamost.
Köré egy ember van tekerve

                     * * *

A tüllfüggöny most szürkehályog;
homályba szűri a világot,
foszlanak az élek, szögletek,
kollázzsá torzul a gépkocsi, a járda
becsúszik a bérház kapujába,
– a sérült utca jajdul, megremeg.


(RÉGI ABLAK)

Nagyapa feje az ablakkeretben
fölnéz reá a Rózsa-utca
fölnéz reá a gyerekember is,
ki álmait róla rakosgatja.
Léggömbként duzzad a szürke-ősz fej,
raktára megaszalt időknek,
elszabadul az ablakrámából;
tetőkre száll,
artista-szám! Álombéli hőstett!


(VESZÉLYES ABLAK)

Az elérhetetlen ablak, ott
melyben nem szabad megjelenni.
Lehúzott roló mögött mint vakok
elmászni bábjáték-némaságban.
A táj most magadban vonul,
ami kívüled van veszélyes zóna.
Neszekre tarkószőr konkorul,
– s elsimul az elhalóra


(VENDÉG ABLAK)

Vendég vagyok itt, idegen ablak
tengelyében az üvegvillanás.
Képeslap-tájak tolakodnak
retinámra, várom a varázst;
hogy a hegyet és szigetet
belém úsztassa a Duna,
mint e lomha uszályokat
melyek tolatnak valahova.

JUHÁSZ ZSUZSANNA

Kis keresztényi koporsóban forgás

Hát jó. Legyen meg. Legyen meg Isten akarata. Hiszek. Hiszek, mert muszáj. Miattad muszáj lesz hinnem a lélekvándorlásban. De várjál csak, de tényleg, én a lélekben sem hiszek. Hát hogy is fog vándorolni nekem az, ami nincs. De neked biztos, a te férjed lelke az biztosan vándorolni fog.

Mert a forgás az kevés lesz. Nekem legalább is, mert még munka után is fel tudtál dühíteni vele, a férjeddel, a halottal. Pedig meló után én már nem bírok semmit csinálni, csak ülök elnyúlva a buszon, mindennel megbékélten. Már-már könyörögve, kérve a világot, hogy nekem bármi, bárhogy jó, csak egy kicsit, egy darabig ne kelljen csinálnom semmit, ne kelljen mondanom semmit. Én, kérlek szépen, lehet, hogy még az ördöggel is lepaktálnék egy, egyetlen szemhunyásnyi nyugalomért.

Egy zavartalan pillanatért, látod-e, de igazad van, a te férjednek egy kis keresztényi forgolódás az kevés lesz. És naná, hogy nem napközben, mértékkel, hanem hazafelé, egyszerre. Egy szuszra zúdítottad a nyakamba a… a porát. Az ő haló porát, hogy az Isten verné meg tényleg őt, pont mikor minden porcikám, minden sejtje az agyamnak és annak, ami alatta van, szóval az egészem, úgy, ahogy van, nyugalomért kiált. És bizonyára sajog is ezem vagy azom, de azt én már nem érzem. Zsibbadt vagyok tetőtől talpig. Kifacsart vagyok testileg, lelkileg. Vagyis lelkileg nem, mert az ugye nincs. De valami azért csak kiált bennem nyugalomért ilyenkor, valami az agykérgem és a testem között, hogy elég. Mára már elég a munkából. Valami ősi énvédő micsoda. Még nem tudom, mi, de lélek az biztos nem. Az valami fennkölt micsoda fennkölt lelkek számára. Kipihent, ráérős embereknek, akik nem olyanok, mint mi vagyunk. És naná, hogy ráéreztél, hogy most kell, most mondani, micsoda barom volt a férjed, mert az volt, hogy hiába kérted, mikor már nagybetegen feküdt, hogy ne az egészet. Ne az egész házat, csak a felét írassa a lányra. De nem, ő az egészet íratta. És te hagytad, hagytad, mert nem akaródzott teneked ellenszegülni egy haldoklónak. De hiába kérted a vadbarmot többször is, hogy aztán majd mire mész a ficni-fecni haszonélvezeti joggal, ha majd a gyerek elkezd téged kiutálni. Ha majd kinyílik a csipája az apja nélkül. Ahogy ki is nyílt, mert folyton zsarol téged, mondja, minek hoztad el az intézetből, ha nem is szereted. Pedig éppenhogy szereted, túlzottan is, kényeztetted, a feneke alá tettél mindent. És nem, mondod, dehogy lett önállótlan. Sőt, mindent remekül intéz, ami őt érinti egyedül. Nagyon is önálló. Neked félelmetesen is az. Mert szenyóz, folyton elégedetlen veled, küldene dolgozni még, még többet dolgozni. Hát tényleg, ő egyedül is ki tud utálni téged otthonról. Te meg pont most nekem, mikor az agyam üres, vagyis lepusztult, vagyis full tele, és pihenni vágyna. Mert ilyenkor, ha mégis, mintha tudnád, hogy így van, mert ha bekerül valami mégis, nincs erő, agyerő a mérlegelésre. Szerintem ilyenkor, pont ilyenkor ugrik, aki ugrik le, hiába, hogy hetek, hónapok óta mérlegeli az ugrást. Az a pillanat lehet ilyen, mert én is, ahogy most is én, csak mérlegelés nélküli agyugrásra vagyok képes. Hogy igen, bűnös, bűnös a te férjed, és bűnös, rossz, valahogy természet ellen való viszonyból születhetett a döntése. Bár lehet, hogy a fogadott gyereketekhez egy ujjal se nyúlt, de nyúlt mégis. Nyúlt az egészhez, az egész gyerekhez. És elvette tőled, el az egészet, aminek pedig a fele téged illetett volna.

És akkor ne forogjon, tényleg. De ne, mégse a sírban, hanem csak kezdjen, kezdjen új életet, hogy lásson téged, lásson és szenvedjen a te látásodtól. Mert így igazságos, mert így lesz meg Isten akarata. Ami az emberé is, hogy szenvedjen, haló porában, de ha máshogy nem lehet, hát új életet kezdve is, csak szenvedjen, aki bűnös.

És hirtelen még az sem érdekel, hogy hogyan és meddig. Azt csak csinálja Isten. De súgja meg neked, súgja általam, hogy bűnös, és hogy kevés, kevés az a kis forgás odalent. És nem érdekel, hogy miért tette. Nem, hogy naivitásból, végletes, végzetes hitből a gyerekben, akit egy nap felkaptatok, hogy családot, paradicsomi létet adjatok neki. Mert lehet, hogy neki, a férjednek tényleg a Paradicsom volt, ahol te éltél vele. De tőled volt az, főleg teáltalad, a te két kezed, a te mindig másra gondoló, áldozatkész kis szíved által. S ő ezt, lehet, nem vette észre. S most már csak új testben, új lélekben vehetné csak. Hát legyen, legyen meg Isten akarata. Mert őrajta túl a szenvedésben is hiszek, vagy inkább a bűn bánatában. A megbánásban, s akkor éljen csak, éljen. És legyen most már támaszod, támaszod a pokollá lett Édenben, a házban, ahol lassan teneked helyed már nem lesz. Mert jobb lett volna tán fiút inkább. Fiút, aki inkább az apja felé húz, fiút, aki apja helyett lenne most támaszod. Jobb lett volna fiút vinni az édenetekbe. Mert így csak a borzalom, mert így csak a csere, az átkos csere lett meg. Éva cseréje a lányra, Éva földönfutóvá tevése, folyása a folyónak, de visszafelé. Értem én. A csere, ami neked most fáj, ami fájt akkor is, de most még inkább. A bűnös csere, ami bűnös marad hetedíziglen is, bűnhődés nélkül. És akkor inkább a lélek vándorlása, vagyis valaminek a vándorlása egy jó, egy jobb Isten akarata szerint. Csak ne te szenvedj, és ne ő, a gyermek. Ne ő vigye el egyedül a balhét, vagy az ő gyereke.

És tőlem mondhatja, és te se hidd el neki, amit mond, hogy ő most már úgy él, mint aki nem kellett senkinek. Mint akit eldobtak, mert értéktelennek, szemétnek gondoltak. Te ne érezd úgy, hogy akkor hiába volt minden, hiába hoztátok el, mert ezzel a mondatával semmissé tesz benneteket, mindent, amit ti tettetek érte. Hogy akkor hiába volt minden szeretet bennetek őiránta, hiába minden jó és rossz szeretet, ha egyszer ezt mondja, nem. Ő nem kellett senkinek.

Te ne higgy neki, te megérdemelsz már minden jót, minden földi jót, és főleg őtőle, akiért annyit tettél már. De neki meg erre, éppen erre a semmire van szüksége. Mert fiatal, alig húsz éves, s ezért nem tudja még, mit mond, s ezzel mit cselekszik. Ő most a semmiből akar indulni, mert kíváncsi. Bátor és erős gyerek, látod, ha mer kíváncsi lenni, mire mennek ketten. Ő meg az Úristen.

Hát hagyd rájuk, hagyd, ami csak rá meg az Istenre tartozik, és vigasztalódj. Mentsd magad, ahogy csak tudod. Te, jut eszembe, micsoda barmok vagyunk, mert a férjed csak kb. két éves koráig emlékszik majd mindenre, ha új életet is kezd.

És lehet, hogy már találkoztál is vele. Isten segített már teneked százszor is, hogy láss. Hogy meglásd őt.

Hisz gyerekek közt, rákos kicsi gyerekek közt dolgozol.

SZARKA ISTVÁN

Eliza hároméves

Okostelefont kínoz a kiscsaj,
macskát birizgál
rendbeteszi a kajla fiúkat,
s igen szépen beszél s dudorász.
Máskor bodzavirágot
gyűjt a felhőtlen Pusztadombon,
s beiratkozott
a Rózsavár óvodába!

Dubáji anzikz

(Gyönyörű Szuhoj bömböl, kórházrom lángol,
gáz gyilkol, holt gyermekek
úsznak hanyatt a Földközin.)
Szexmunkás lányaink s fiaink szenderegnek
s bokszeres védelmezők,
a síoktatók szintúgy hóágyúznak már:
jöjj, ötven celziusz!

Einstand

Vigyázzatok, ti nemecsek-panellakók!
Visszamenőleg gyorstörvény készülődik
a vörösinges-koronaőrös Házban!
S kilakoltató-rendőrös végrehajtó
és pénzintézet sóvárg! S Nemecsek? Hajléktalan?

Virágzó

Pünkösdhétfőn, Korányi Ligeterdőn
mellkasi bajból lábadozom,
az édes szélben, kékarany délutánban
blúzod, szoknyád, sarud virágzik,
homloklebenyeink
ragyognak föl a kurta öröklétben
s visongó, ízes-illatos
szeretkezéseink.

Kazimir Malevics: A köszörűs

SZOMBATI ISTVÁN

Három kispróza

Tegnapi guanók

Ahogy Attila látta

Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni.
Ott kell annak megtanulni
Hogyan kell a dudát fújni

A téma az utcán hever, mondják az okosok. Lehet, hogy Attila is osztaná a véleményét a szakállas közhellyel. Kötetei élére (Külvárosi éj, Medvetánc) mégis a fent idézett, különös varázsú, népies rigmusait választotta. Hogy mit jelentett számára a pokol? Gondolom, nem Dante sejtelmes bugyrait. Inkább az éhséget s a szegénységet, a külvárosi éjszakák fojtó ürességét, a lélek sorvadását. Ahogy lemegy a nap a látóhatár mögé, félszegen állunk az alkonyi homályban, meg kéne vizsgálni, van-e még kevés petróleum sápatag lámpánkban? Topogunk, mélázunk, aszaljuk a csendet, mely egy sérült tigris fájdalmával „üvöltöz” lelkünkben.

Gondolom, valamennyien érezzük és látjuk, nem csak a letűnt tegnapokban, ma is több út vezet az érvényesülés ösvényei felé: könnyű és göröngyös, hazug és őszinte. Egyik a kitartás szikráiból, a másik a zsombékos iszapból próbál csúszni-mászni, hátha… Ha a könnyebbik után nyúlsz, szerepet játszol, és nem mindig tömködnek értékes bankókkal. Biztos hallottatok a derék Robinsonról. A biztonsághoz, a kényelemhez szokott polgár, tudna-e viszonyulni hozzá? Azt hiszem, gőgös mozdulattal intene és szívná a pipáját. Ki hisz a mesékben? Ki olyan őrült, hogy egyedül szitálja az időt magánya szigetén? Ki tudna házat építeni a tegnap romjaiból?

Lépjünk picit tovább? Poroljunk le néhány konkrét változatot? Egy: ha szerepet játszunk, ha az egónk villog, tudunk-e igazán önmagunk maradni? Aki nem meri felvállalni magát, lehet-e jó színész? A maszk többnyire torzít, kevesebbet takar, mint ahogy azt hinnénk. Hiába darálunk színes szövegeket, ha bent marad a poén. A mixer se képes jó italt keverni, ha zöldségből és málnából kérnek whiskyt tőle. Az émelygős szavakból, bárhogy is bújtatjuk, kicsüng a lóláb, s hiába pattan olykor egy-egy nagyobb szikra, ha a jellem és a jelmez seszínűvé válik, szinkron tolmács nélkül nem érti meg senki.

A második változattól, többnyire nyáron is fázunk, ha nem merjük vállalni a magány hullámhosszát. Miért is másznánk égbe nyúló fákra, ha a morzsákból is lehet építkezni? Ráadásul nem minden Robinson mellé érkeznek Péntekek, akik kisimítják mélyülő ráncaink. Ki meri vállalni a tenger hullámait, ha a süllyedő hajón már nincsenek matrózok?

A sínek merre visznek?

Ha nem látok színeket, szárad a palettám, Atilla mellé ülök a rakodópartra, vagy a külváros zugait, Krúdy útját járom… Ha nem találok ösvényt, síneket keresek. Azok, bármilyen kopottak, rozsdások, valahová visznek.

Nem tudom, melyik kerületben, Pesten vagy Óbudán járok-e, mikor megpillantok egy földbe döngölt sínpárt. Vajon kocsiszínhez vagy egy soha nem volt fűtőházhoz vezet? Ha nem volt se egyik, se másik, a szeméthegy túlfelén, hogy került a sínre egy nagyon beteg mozdony, mely térdre rogyott hálókocsit ringat néhány deklasszálttal? Ahogy sikerül átjutnom a szeméthegy csúcsain, tisztul a láthatár. Mint varjak a jéghegyen, lötyögnek néhányan gyűrött szerelésben. Albérlet kellene? – kérdezte egy magas, szemüveges fickó, aki foghíjas létráról a megroggyant kocsi tetejére mászott. – Nem árt foltozgatni, október kopogtat a betört ablakokon, s ha nem lépsz idejében, belesnek a szelek, fagyasszák a lelked. – Igen, bólogattam, persze csak magamban. Ez épp elég volt ahhoz, hogy a hosszú félreértsen. – Téged is kirúgtak, elfogyott a céged? – Ingatom a fejem, mire ő vigyorog – Gondolhattam volna, biztos médiás vagy, felmérést készítesz? – Mikor látja, hogy leülök, ledobom a dzsekim, felhúzza a vállát. – Felőlem firkálhatsz, ha nem hoztál kulacsot, van odébb egy hordónk, találsz benne vizet.

A közelben volt egy fa, nem olyan híres, mint a Csontváryé. Mégse nyúltak hozzá, nem vitték a tűzre, pedig akár a berek, hullatták könnyeit sápadt levelei. Ez már az ősz csókja, mondaná Attila, a külvárosi költő. Itt nincs guanó, szelek sepregetnek. Ha nem foltozod a tetőt, az „ágyadban” fürödhetsz. Ha kapnak havi segélyt, ha megy a guberálás, kikenik a szemük, s remélni merik, hogy azok a sínpárok, melyeket megrágott az idő, még visznek valahova.

Nem festünk cégtáblát: szálloda kiadó? A hosszú tag kérdezte ezt alacsony társától, miközben foltozta a nagyon lyukas tetőt. – Süsü vagy, Jegenye –, nézett a hosszúra –, ha nyerészkedni akarsz, fogalmazz egy aprót, s vidd a Pesti srácok hátsó oldalára.

Nem kellett cégtábla, apróhirdetés se, fél órával később kiskocsi fékezett, melyből kopasz, negyvenes férfi lépett ki. Lehet, hogy a sittről, zárkából érkezett, de az is lehet, vándor. – Hová hoztál, Dönci –, kérdezte a sofőrt – szemétdombot mondtam? Azt mondtad, fűtőház. Ha még jól emlékszem, valamikor itt lehetett olyasmi. – Te vagy itt a főnök –, kérdezte a hosszút, aki még mindig a kátránnyal bajlódott. – Mondj inkább egy nevet, a társam kíváncsi rá. – „Nincsen apám, se anyám…” – Hallottad, Jegenye, ez nem volt gyári munkás, csak nevenincs poéta! – Ha Istvánt mondok, jó lesz? – kérdezte a kopasz. – Első vagy Második, Szent István vagy Könyves Kálmán fia kérdezte a törpe. Mire az óriás rögtön hozzáfűzte ha fekhelyet szeretnél, apró barátomat mondjad Leventének! Ő is Árpád-házi? – viháncolt a kopasz, miközben felugrott egy favágó tőkére, s teátrális mozdulattal prezentálta magát: vándorszínész lennék, Déryné véréből! Ha kopogtat a szakma, a lovak közé csapok, s azonnal indulok! – Hol szoktál fellépni – nézett rá a törpe – lyukas pódiumon, halott siratókon? – Annál jobb egy cseppet nyugtázta a színész. – Este, ha kialszom magamat, rangos műsorom lesz! – Milyen pódiumon? – Az öregek házában. – Őket is kifosztod? – Megkért a direktor, fésüljem a lelkük, szálljanak könnyebben Szent Péter várába.

Müller

Mikor elvágódtam az előszoba kövén, Müller, egykori főnököm, úgy hittem, jó barát (ha kijössz a kórházból, feleségül veszlek!), gondosan felemelt, s a betegágyamra tett. Rosszul érzed magad? – kérdezte rémülten, fájdalmas faarccal. – Nem rosszul, szarul, ahogy te mondanád.

Már a gombgyárban is szívbeteg voltam. Nem nézték jó szemmel, ha sűrűn hiányoztam, mert a szalagot – csoportokban álltunk – „etetni” kellett. Annak se örültek, mikor kézen fogva jártam a váltás mesteremmel. Ez a meleg gesztus nagyban hozzájárult, hogy sohase kerüljek harmadik váltásba. Akkori kedvesét, vagyis kövér nejét, úgy tudom, könnyebb betegsége – pajzsmirigytúltengés – vitte Szent Péterhez. Míg nagyra nőtt fia, ismert védőügyvéd, kitáncolt Párizsba egy csinos bárcicával. Persze, előbb „segített” az apján: eladta a családi házukat, neki bérelt egy garzont, a többi pénzt, úgy tudom, bankkártyára tette, vagyis eltapsolta mielőtt megléptek.

Ne pityeregj, Müller, elleszünk itt ketten. Sűrűn bólogatott, mintha azt mondaná: én is így gondoltam. Aztán hozzátette, mindig is szeretett. Tudom, Müller, mondták, amíg kórházban kezeltek, Bözsit és Marát is ugyanígy kedvelted. Minden ló megbotlik, törölte a szemét, de szavamra mondom, Betti, első pillanattól a szívemben voltál! Mikor látta, hogy somolygok, elkapta a kezem: gondolod, édesem, ide jöttem volna, ha nem lobogok belül? – Nem gondolom, tudom. Major Bözsi meghalt, Mara átköltözött Pécsre, de nem árt, ha tudod, én se vagyok özvegy! – Láttam, meglepődik, leesett az álla. Nehezen nyögdécselt, csepp bajszát piszkálta: még hazajár a férjed? – Sikkasztott, lecsukták, a lányom viszont ösztöndíjat kapott. Mielőtt kimegy Bécsbe, ráíratok mindent. Nem árt, ha tudod, míg ő akarja, az albérlői leszünk.

OLÁH ANDRÁS

kiszáradt torokkal

kiszáradt torokkal
bolyongtam tested
forró homokján
türelmetlen voltam és felajzott
perzselt a vágy
hogy megsebezzelek
hogy elégjek tekintetedben
hogy dübörgő véremmel
magunkra rántsam az eget
– s az végre ránk szakadt

[hordalékod vagyok]

hordalékod vagyok
ki veled sodródni gyönge

valami megsérült
amortizált életünkben
s véráramodban én azóta
apró halálos rög vagyok…

száműzött idő

                                                (D. E. emlékének)

borzongat az újságlapokból sikoltó döbbenet:
heversz valahol egy hideg boncasztalon...
a könyvedet hozom az ágyamba hogy a lehetetlen
kontúrjaiba kapaszkodva visszanagyíthassalak
s hogy utoljára még elnapolhassuk a szürkeséget
– a szívedet használom azóta is
és felvillan eltévesztett életünk minden titka
s bár eljátszhatod hogy már nem hallasz
mégis zsebeidben turkálva jutok el a megbékélésig
s ha örök békétlenként hátat fordítasz is
– hozzám még visszakanyarodik az álmod

felújításra várva

néha elég egy kérdés – emlékszel? – és máris
képek tolakszanak a múlt idejű létigék közé
– történetünk kétismeretlenes egyenlet
csak megoldó képlet nincs hozzá sosem
s a szétszórt alkatrészeket mire megleljük
ránk hűl a képzelet... maradunk hát megadó
sóhaj – pótolható szolgálati közlemény – míg
a vér megalvad bennünk... de ott leszel felújításra
váró életemben holnap is mert hogy is lehetne
kitiltottnak lenni a kimért időben nélküled…

SZEITZ JÁNOS

Ennyi volt…

Egy hosszantartó, kellemetlen munkát befejezve, néhány óra semmittevő pihenést engedélyeztem magamnak. A csöndes őszi délután kicsalt az utcára, és odakint még tovább, ki a városból a ligeterdő ösvényein embertől, örökké zúgó zajaitól, az utcán egybefonódó hangos és fojtott vitáitól, az ablakokból, autókból kiszűrődő pártpropagandák csapongó, egymást tagadó hírektől, a tekintetnek útját álló óriásplakátoktól, a pöffeszkedő autócsodáktól, és a zsúfolt villamoson fáradt szemek semmibe tekintetétől távol, meghagyva magam az élni hagyó csendben.

A villamos a temető bejárata előtt szokatlanul hosszan várakozott. Keresztben a síneken egy autó állt előtte, és az autó előtt és mögött hosszú zárt sorban autók sokasága. A sor eleje a temetőkapu mögött a ravatalozó parkolójában. A koporsó a ravatalozó előtt, két oldalt négy, gyászhuszár, előtte egymásra halmozva koszorúk. Az újonnan érkezők koszorúit a halottól búcsúzó tömeg mögött a sírok közé rakták. Jelentős személyiség távozhatott el, ha ilyen nagy a gyülekezet. Rendőrautók érkeztek. Lezárták a kerítés melletti utat, és teljes szélességében a temetésre érkezőknek készítettek ott parkolóhelyet. Nem hallgattam híreket, nem olvastam újságot. Valamiről lemaradtam, valakitől el kellett volna búcsúzni, vagy legalább rábólintani a megváltoztathatatlanra, amiből talán történelem mozaik is lesz. A kíváncsiság elfeledtette a természet csendjébe menekülés vágyát. Leszálltam a villamosról, befurakodtam a gyászolók közé. Halk gyászzene, hangos és patetikus beszédek egy nagyszerű férfiről, aki tetteivel fáradhatatlanul szolgálja a haza javát, akinek köszönhetjük, és aki elveszítette, aki magára maradt, de kívánjuk, hogy továbbra is… A hatodik méltató és elköszönő után a halottas kocsiba emelték az aranyveretes, súlyos koporsót. A ráhelyezett koszorú szalagja eltakarta a vezetéknevet, ami látszott: Ferencné, élt huszonhat évet. Megkondult a lélekharang, a menet elindult. A síroktól a szokásosnál távolabb, a márványtömbök fényétől láthatóan újonnan épített kripta kitárt bronzveretes tölgyfaajtaja előtt emelték ki a koporsót a szent-János lovára, amikor megszólított egy rég nem hallott hang.

– Hát, te is itt vagy?

Feléje fordultam. Falubeli gyermekkorom évtizedek óta nem látott ismerősöm nyújtotta a kezét. Köszöntöttük egymást, aztán tisztelettel megvártuk az újabb beszédek, a plébános úr kegyelettel útnak eresztő imádságát. Visszafelé menet a kölcsönös hogy vagy, mit csinálsz, mi újság után megkérdeztem.

– Nem ide indultam, de a tömeget, mag a pompát látva bejöttem. Ki volt ez a Ferencné?

– Hogy ki volt? A Jó-Kiss asztalos Mária lánya, a Maris. Te már nem laktál a faluban, amikor asszonnyá szépült. A férje meg a milliárdossá lett Barakó Feri. Őt ismerhetted, még legénykorában.

– Mérnöknek tanult.

– Technikusnak. Ügyes gyerek volt, sokra is vitte. Csak hát…

– Csak hát?

– Nem is tudom.

– Ne mondd, ha kellemetlen mondani.

– Kellemetlen? … Kellemetlen, mert nem értem. Ez a Berkó gyerek nagyon gazdag. Gyárai vannak, üzletei, milliárdos. Úr lett a maga módján. Tulajdonképpen büszkék lehetnénk rá, akik a faluban maradtunk. Híres ember, a fél világon ismerik a cégeit. Mégsem mondja senki odahaza, hogy a mi Barakó Ferink. Apja, anyja meghalt, a húgát meg nem igen látogatja, bár a főutcán építtetett neki egy házat. Ő magának meg egy palotát a hegyen.

– Tehette, ahogy mondod. Mit nem értesz rajta?

– Azt mondják, nem érzi jól magát abban a palotában, alig van otthon. Amikor otthon van, akkor is inkább lemegy a műhelybe, tesz-vesz, de nem készít semmit. Vagy ha készít is csak negyedében, félig, aztán abbahagyja. A házat jóformán, csak a felesége, Mária lakta – amikor lakta. De leginkább a személyzet, mert vannak néhányan: szakácsnő, kézilány, szobalány, inas, kertész, meg a sofőr és a helikopter pilóta, csak gyerek nincs. Így aztán, ha csak megtehette, Mária is elment otthonról, leginkább a Feri húgához, a falunkba. Sokszor láttam őt jövet, menet. Akkor van élet a kastélyban, amikor vendégek jönnek. Mert, ahogyan mondják, jönnek rendesen. Inkább muszájból, mint barátságból. Talán azért is van, a vendégekért. A fene sem tudja hogyan s miért, de egyszer meghívtak egy ilyen vendéges délutánra. Gondolom, Mária tehette, mert a Feri szóba sem állt velem. Nem sokáig maradtam, de ahhoz elég volt, hogy okom legyen megcsóválni a fejemet.

– Nem élvezted az új nagyúri társaság pompáját?

– Nem. Ez után a vendégeskedés után itt-ott többször találkoztam a személyzet egyikével-másikával.

– Kerested a találkozást?

– Kerestem, meg véletlenül is. Feri csak egy azok közül, akiket meg, amit nem értek, ami nem hagy nyugton. Túl a nyolcvanon A korábbi kertész fiú meg a sofőr – falubéliek – mondtak nekem néha ezt-azt az ottani fura dolgokról. Feri elküldte őket, mert mint régi ismerősök jó pénzért haverságnak vették a szolgálatot. Ferinek egy év sem kellett, hogy megtudja, a milliárdosok között az ő pozíciójában a személyzetnek nem engedheti meg a haverkodást. Elég volt ehhez a magas vendégek rosszalló pillantása, amikor a sofőrje Ferikémnek szólította.

– Annak idején, amikor Feri udvarolni kezdett a tizennyolc éves, frissen érettségizett Máriának, a család büszke volt, hogy olyan jó nevű, elismert iparos ember kíván a vejük lenni. Máriának is tetszett a magas, komoly fiatalember, aki mellett biztonságban érezte magát, nem volt tolakodó, és csak hetek múltán, a szilveszteri bálból hazamenet ölelte először magához, olyan gyöngéden, hogy Marinak a maradék félelme is elmúlt, ami közelebbi ismeretségük, majd a lassan éledő szerelem óhajtása óta a mindig komoly, minden mozdulatában erőteljes, nála nyolc évvel idősebb felnőtt férfi keltett benne. A nászútra már a szerelem boldogságával utazott. Mária először csodálta meg a határon túli táj, az emberek, a szokások, a városok különbségét. Minden más volt, mint a már feledésbe halványuló gimnáziumi órákon, és olvasmányokból összefércelt képek sejtetni engedték. A szerelem és az utazás váratlan élményeinek varázsa, mind kettőnek csodákat megcsillantó felszíne eggyé oldotta őt Ferenccel, az urával. Az urával, aki a szerelem magukba feledkezett percei után sem lett számára Ferencből Feri. A két hétre tervezett nászutat a második héten meg kellett szakítaniuk. Ferencnek egy nagy bevételt ígérő üzlet tárgyalására haza kellett utaznia. Mária nem sajnálta idő előtt otthagyni az előkelő szállodát. Az első órában észrevette, hogy Ferencnek is idegen a luxus hotel személyzetének üzleti mosolyát eltorzító merev magatartása, ahogyan szolgálatkészen ugyan, de flegmán elnéznek a fejük felett, míg mások előtt hajlonganak. A vendégek magabiztos, könnyed viselkedése, mozgása az étteremben, az uszodában, a strandon, az éjszakai bárok tompa színeiben, ahol a nők csak filmekben látott frivol ruhákban, vagy tettetett ledér hanyagsággal ajánlják magukat éjszakára. És a sztárok, akik, ha megjelentek suttogó pletykákba csöndesedett az étterem. Az idősebb hölgyek és urak a maguk társaságában, nem titkolt megvetéssel mindenki tőlük mást kizáró falat emelve maguk köré, évtizedeket feledve vagy tagadva, gyermekkoruk polgári életébe visszahúzódva múlatták napjaikat. Mária csodálta őket és félt tőlük, felidézve a mesék titokzatos alakjait. Számára ott tartózkodásuk utolsó napjáig idegen maradt minden, és vágyat sem érzett, hogy feltáruljon előtte, hogy megismerje. A tengert sajnálta elhagyni, ami végtelenségével felszabadította őt a falu és a kisváros bezártságából, ahol messzire kiúszva a parttól, szégyenkezve döbbent rá, hogy még Ferencről is megfeledkezett.

– Odahaza Ferenc tárgyalásai sikeresen végződtek. Nappalait és nem egyszer éjszakáit is lekötötte a nagy területre kiterjedt munka. A kockázat állandó figyelmet igényelt. Mária Ferenc néhány, az ünnepnapokon nappal otthon töltött órái kivételével, csak a virrasztással töltött éjszakák késői óráiban találkozott vele. Csodálta és tisztelte férje munkabírását, igyekezett mindent elkövetni, hogy otthon töltött órái nyugalomban, kényelemben teljenek el. A cselédlányt feleslegesnek tartotta, de eltűrte, de nem csak azért, mert amikor ő Ferencre várva elaludt, Kati szolgálatkészen várta, akár hajnalig is, de azért is, mert volt kivel beszélgetnie. Ferenc egy alkalommal – amikor a városi lakásban laktak még – visszafojtott indulattal figyelmeztette, nem nézi jó szemmel, hogy a személyzettel tegeződik. Mária meghökkent tekintetét látva, zavartan elfordult, s kifele menet csak annyit suttogott „adni kell magunkra…” A következő héten, Mária megkérte Katit, hogy mondjon fel, amint másik állást talál.

– Az úr akarja így?

– Nem, Katikám, én kérem. – Átkarolta, két oldalt megcsókolta az arcát.

Kati azonnal összecsomagolt és elment. Mária fejében egy szava zsibongott, az „úr”.

Sokszor mondta beszélgetés közben, telefonba: az uram. Nem volt ebben semmi különös, a büszkeségen kívül: az én uram! Kati hangjában az úr, valamilyen ismeretlen hatalmasság, megközelíthetetlen idegen volt. Ferenc nem vette észre, hogy attól a naptól Mária, addig nyílt tekintetében elhalványult a fény, s a tiszteletet a bizonytalanság árnyalta. Amikor Ferenc megkérdezte, hol van Kati, Mária hosszan a szemébe nézett. Nem a válaszon gondolkodott. Tekintetében, együttlétük óta először, kétségeire keresett megnyugtató választ, hogy Ferencet, a mindennapok gondjaival érte is küzdő férjét látja, vagy Kati megszeppent hangsúlyára emlékezve a benne bizonytalanul éledő parancsoló idegen felelősségre vonását. Ferenc közömbös tekintetében nem talált választ.

– Megkértem Katit, hogy mondjon fel, téged el tudlak látni magam is. – Válaszolta.

– És ha vendégek jönnek, üzletfeleim, aki megszokták, hogy…

Nem fejezte be a mondatot. Lemondóan legyintett, s bement a szobájába.

A következő évben Ferenc felépítette a hegyen a villát, magas téglafallal elzárva a világtól. Megkérte Máriát, hogy a belsőépítésszel együttműködve rendezzék be a házat, ahogyan neki tetszik. Mária körbejárta pincétől a padlásig a háromszintes ház valamennyi helyiségét, aztán leült a hidegen tiszta, üres szalon márványlépcsőjére. Alkonyodott már, amikor felállt. A kocsivezetőt hazaküldte, gyalog indult le a városba, és tovább Óbuda ismeretlen utcáin át a Duna partra, hazáig. Otthon ruhástól ledőlt egy kanapéra. Ferenc éjféltájt ért haza, nem ébresztette fel. Letakarta egy pléddel, majd leült vele szemben és az utcáról beszűrődő bágyadt fényben nézte őt, amíg a fáradtság a fotelbe süppedve elaltatta. Már hajnalodott, amikor felébredet. Mária a plédbe burkolódzva ült a kanapén. Percekig nézték egymást, szótlanul, és így egymás gondolatainak keresése közben Mária felállt, eléje lépett. Balkezével összehúzta magán a plédet, jobbjával Ferenc homlokáról a tarkójáig simította a haját. Ferenc átkarolta a derekát.

– Gyalog jöttél haza.

– Gyalog.

– Így készen, tetszik a ház?

– Készítek kávét. – Válaszolta Mária, s kiment a konyhába.

Mária nem vett részt a bútorok, berendezések válogatásában, mindenben egyetértett a belsőépítésszel és a kertésszel is az utak kialakításában, a virágok, fák elrendezésében. Augusztus elején tartották a házavatót. Népes vendégsereg gyűlt össze. Vállalkozók, vezető politikusok, sztár újságírók, színészek. A falon kívül, az erdőt elválasztó úton jól megtermett fiatalemberek sétáltak fel-alá. A rendezvényszervezők láthatatlanok voltak, de éberen figyeltek minden mozdulatra, a felszolgálók kimért mosollyal, szótlanul végezték begyakorolt munkájukat, ügyelve, hogy véletlenül se érintsék meg a vendégeket. A zenekar a medence napozásra épített öblében meghúzódva, mértéktartóan játszott. Mária, Ferenc oldalán háziasszonyhoz illőn, kimért mosollyal fogadta az előkelőségeket, de a kézcsókra hajlók elől visszahúzta a kezét. A vendégek többsége most látta őt először. Volt, akinek a tekintete a köszönés után átsiklott felette. Néhány férfiszem végig pásztázott gondosan rászabott fehér, nyári kiskosztümjén, amely sejtetni engedte karcsú alakjának szolid íveit, de el is rejtette azok pőre testiségét, a divatszakmát éltető vállalkozó feleségek némelyike kissé szánakozva nézett végig rajta, a szingli sztártündérek egy flegma pillantás után el is felejtették. Mária és Ferenc szülei a kert sarkába vitették az asztalukat. Miután a fogadást rendező cég menedzsere megállapította, hogy valamennyi meghívott megérkezett, ezt udvariasan közölte Ferenccel, egyben tájékoztatta, hogy a prominens személyiségek Mária társaságában várják őt a személyes üdvözlésre (a protokoll sorrendet a megbeszéltek szerint folyamatosan tudatni fogja), majd utasította munkatársait és a személyzetet a program következő fejezetének megkezdésére. Mária udvariasan végighallgatta férje semmitmondó, de rendkívül fontos, néhány percig tartó beszélgetéseit a politikai és üzleti méltóságokkal, de türelmetlenül számlálta, hány van még hátra, főként, amikor a méltóság felesége is jelen volt és míg a férjek beszélgettek, tartózkodó mosollyal kellett fogadnia az olykor nem is titkolt, irigységbe burkolt áradozásait. Miután a sorrendben utolsó méltóság üdvözlésével is végeztek, felhagyva a megbeszélt protokoll előírásaival Mária a szülőkhöz ment. Fejbiccentéssel fogadták. Nem tudtak mit kérdezni egymástól. Ők kívülről látták a csillogást, a nyári-estélyi ruhás társaság hullámzását. Régi filmeket elevenített fel bennük a kép és az olykor ismerős zene. Mária meg akarta kérdezni, hogy hogy érzik magukat, de közéjük ülve úgy érezte, hogy az felesleges, sőt a szülőknek kellemetlen lenne arra választ keresniük. Így ültek csöndben néhány percig, amikor egy fiatalember jött az asztalukhoz és kérte, fáradjon vele, Barakó úr várja.

– Visszajövök.

– Ha engednek. – Válaszolta az apja.

Ferenc türelmetlenül várta, megfogta a kezét.

– Ne menj el. Kellemetlenül érzem magam egyedül.

Pontosan tizenegy órakor ért véget a fogadás. Elbúcsúztak a vendégektől. A szüleiket keresték. Másnap tudták meg tőlük, hogy még tíz óra előtt csöndben elmentek.

A következő héten telefonon kereste egy nő, és Mérinek szólítva a házavató partiról mondott néhány elismerő szót. A nő neve, hangja nem idézett Mária elé arcot, alakot. Mérinek senki nem szólította még.

– Méri, örülnék, ha meglátogatnál. A partin olyan szótlan, szinte szomorú voltál, gondolom a megilletődöttségtől, amin nem csodálkozom a sok nagymenő vendég láttán. Holnap úgy hat óra körül. Oké?

Mária eligazodást keresett a hallottakon. A parti kimódolt, feszélyezett légköre megbénította. Egy pillanatig sem feledkezhetett meg háziasszonyi – a ház úrnője – betanított teendőiről. Az értelmetlen, tettetett szertartások a vendégek fogadásától, a férje oldalán a nagymenő vendégek végig hallgatott mesterkélt köszöntéséig, az urak rá tett humorosnak szánt dicséreteik, miközben a szemeiket legelésztették rajta…

– Hello, Méri! Hallasz?

– Ó, igen. Megbeszélem a férjemmel.

– Helyes! De vigyázz ne engedd, hogy uralkodjon rajtad. A mi férjeink megszokták az uralkodást. Másként nem is boldogulnának a mai világban. Borzasztó nagy terhek nehezednek rájuk. Én mindent helyeslek, amit a férjem mond. Kerülöm a vitát, anélkül is van elég gondja, baja. Ha kidőlnek mi lesz velünk? Szeretőkből nem lehet sokáig megélni, Mérikém. Amelyik valamire való, hamar megunja a használtat, túl sok jó csaj lesi körülöttük az alkalmat. Kevésbé izgat, ha férjemuram lefekszik valamelyikkel. Levezeti egy időre a feszültségét, nyugodtabb lesz néhány napom. Nem tapsolok örömömben, de igazat adok neki; kiszolgálom, rendbe tartom a házat, aztán keresek valamit, ami feldob egy kicsit. Persze óvatosan és nagyon meg kell nézni, hogy mit, főleg, hogy kivel. Adhatok neked néhány jó tanácsot. Persze, persze, te még ráérsz, fiatal vagy. Istenem a te korodban el sem tudtam képzelni, hogy ebben a rohadt nagy jólétben, mennyire unalmassá tud válni az élet. Unalmassá, Mérikém… Nem tudom, mikor van a fogadónapotok, de ha lehetséges a jövő héten várlak. – És elköszönés előtt megmondta a címüket.

Ferenc, amikor Mária elmondta neki az ismeretlen nő meghívását, közönyösen legyintett.

– Menj el, Marcsi. Nem túlságosan jelentős a férje, de feltörhet még. Nem árt, ha forgolódsz egy kicsit közöttük. Segíteni fog, hogy felszabadulj egy kicsit ebből a zárkózottságodból. Nem érdekel túlságosan, de meg kell, szokjuk, hogy lettünk, vagyunk valakik… Vagy…

– Vagy?

– Vagy időben vissza kell… kellett volna vonulnunk.

– Hová?

Ferenc nem válaszolt azonnal. A fotelben ülő Mária mögé lépett, a vállaira simította a kezeit.

– Talán a gyerekeink könnyebben fogadják be ezt, beleszületnek ebbe az életbe.

Mária, amint belépett a szalonba, az első pillanatban megismerte, a fogadáson feltűnően örökké mozgó, beszélgető partnereit sűrűn váltogató, a húszas évek divatjára emlékeztető ruhát viselő, középkorú nő. Nem volt egyedül.

– Nagyon örülök, hogy eljöttél, Méri. Engedd meg, hogy bemutassam volt iskolatársamat, Magdalénát, az Ők és Mi folyóirat híres és nevezetes főszerkesztő asszonyát. Gondolom, te is olvasgatod.

– Nem. Válaszolta szégyenkezve, míg kezet fogott Magdalénával.

– Nem sokat veszítettél! – Nyugtatta meg Magdaléna. – Tudod, vannak, akiknek nem elég hallani a pletykákat, alaposan kicicomázva szeretik újra olvasni, jobban megmozgatja a fantáziát. Engedd meg, hogy befejezzem, amit Évának elkezdtem mondani…

Mária illedelmes hallgatta Magdaléna keresetlen, magabiztos szavait.

– És mondd – fordult feléje később Magdaléna – te mit csinálsz azon túl, hogy báróné lettél.

– Én nem vagyok bárónő.

– Tudom, de így emlegetnek. Ne törődj vele. Különben ki tudja? Ha így mennek a dolgok… A mai bárónő jelöltek olykor, csupán eleven szobadísznek kellenek, hogy teljes legyen a palota, a csoda autó, meg a csoda kütyükkel ékesített kollekció, fényesebbé tegye a megjelenést a Business gálán. A mi férjeink gürcölése, leleményessége – értsd, ahogy akarod, a minősítésüknek nincs jelentősége már, Mária. Téged sem egy belvárosi vagy budai polgárcsaládokból emelt ki magának a férjed milliárdos feleségnek…

Éva észrevette, hogy Mária kezében megrezdült a csésze, s lélegzete néhány pillanatra megrekedt.

– Magi, nem hiszem, hogy Méri pont erről kíván beszélgetni most.

–Az isten szerelmére, hagyd már ezt a Magit. Kicsit hosszú, flancos névvel ajándékoztak meg a szüleim, de azért ki lehet mondani. Te meg – fordult Máriához – ne engedd, hogy a férjed szobadíszt csináljon belőled, esetleg egy-két gyerekkel felékesítve. Megkérdezhetem, hogy mit teszel, amikor nem vagy a ház úrnője?

Mária a tanácstalanság zavarával nézett rá. Nem a válaszon gondolkodott. Magdaléna kimondta, amire ő hónapok óta választ keresett, ami minden gondolatában, tettében megjelent, egymásba fonódó részletei, egymást váltva s erősítve mind követelődzőbben feszélyezték, sőt zaklatták. Magdaléna minden szavát értette, de számára azok sokkal élesebb, sokoldalúbb képet tártak elé, mint ahogyan Magdaléna higgadtan óvó szavai azt sugallották. Magdaléna sejtette, hogy nem kap választ, és azt is, hogy miközben a helyét, tennivalóit keresi, nem csinál semmit.

– Kezdj valamihez. A férjed csináljon neked egy testhez álló vállalkozást, akármilyent, amiben szórakozva töltheted a szabadidődet, néhány lelkes alkalmazottal kialakíthatod a magad szűk körű birodalmát, vagy egy alapítványt, mindegy. Tapasztalatból mondom, Mária, többet ér az inkább ezekre, mint a gyémántokkal ékesített nyakékekre költött néhány millió.

– Magi munkamániás. Óvatosan kövesd a tanácsait, Méri!… Magi azért jött ma, hogy megkérjen egy interjúra. Ha elfogadod az ajánlatát, küld hozzád egy riportert.

– Ezt én is el tudtam volna mondani, Évike!

– Csupán helyre akartam billenteni a beszélgetést. Segíteni akartam.

– A te billentéseidtől mentsen meg az isten, Mária.

– Csak újságírókkal ne kezdjen az ember. Soha Méri, soha.

– Nem vagyok újságíró napszámos! – Vágott vissza Magdaléna, majd Máriához fordult. A fogadásról közöltünk fotókat. Sajnos nem voltam ott, úton voltam Japánba, de a fotók azt igazolják, hogy a városszerte rólad elterjedt hírek valósak. Csodálatos voltál. Egy falusi iparos lánya hercegnőként az úri, meg urat mímelő társaságban. Engedd meg, hogy ezt egy kicsit még ragozzuk a lapomban. Igen?

– Nem tudom. Köszönöm. … Megbeszélem a férjemmel.

Éva egy halk áh után tartózkodóan nevetett, majd kávét töltött.

A riporter másnap délelőtt bejelentkezett Máriánál, mielőtt ő beszélni tudott volna Ferenccel. Türelmesen meghallgatta Mária szégyenkező tiltakozásait, de új és újabb kérdéseket tett fel. A bizonytalan igen, nem, nem tudom válaszai között mind kétségbeesettebb tiltakozását, „kérem, majd máskor…”, a riporter a mosolyogva megnyugtatásnak szánt „természetesen” beleegyezés után, újabb kérdésekkel zaklatta. A fotós villantotta a gépét. Egy óra elteltével megköszönte, hogy rendelkezésére állt. Az interjú megjelenéséről értesíteni fogja.

Az interjú másnap megjelent az ŐK és MI magazinban, a címlapján Máriával, A milliárdos feleség magányossága felirattal. Másnap a bulvár és nem bulvárlapok, találgatásokkal kiszínezve kürtölték tovább a milliárdosnő magányosságát. A közösségi oldalakon szakemberek és laikusok vitatták a közhelyet, hogy a pénz miért nem boldogít. Korunk kegyetlen üzleti hajszája kizárja a szerelmet. Üzlet vagy szerelem?! Üzlet vagy család?! Ferencnek a titkárnője mutatta meg a lapokat. Késő este ért haza. Máriát az otthoni dolgozó szobájában találta. Íróasztalának lámpája az ölében fekvő magazint, újságokat és rajta gyűrött zsebkendőjén összekulcsolt kezeit világította meg. Megállt előtte. Mária felemelte a fejét. A gyér világításban inkább érezték, mint látták egymást, hosszan szavak nélkül. Ferenc telefonja hívást jelzett. Nem vette ki a zsebéből. Máriából újból felszakadt csöndesen a sírás. A mobil csipogása elhallgatott, néhány másodperc után a vonalas telefon csörrent meg, s csörgött kitartóan. Ferenc felvette a kagylót. Hallgatta a hívóját, hosszan kérdés és válasz nélkül. „Örülök, hogy neked ilyen okos feleséged van!” – Sziszegte végül és lecsapta a kagylót. Leült Máriával szemben. Nézték egymást, de nem tudták, ilyenkor mit kell mondani.

Másnap délután Ferenc jelentette a rendőrségen, hogy a felesége eltűnt. Harmadnapra találták meg az erdőben. Az orvosok szerint a halál egy pillanat alatt következett be, nem szenvedett.

– Hát ennyi volt. Na, isten áldjon! Remélem, találkozunk még az életben.

KÖVES ISTVÁN

Miből lesz a mindenféle bogárcsere

(kuponkedvezménnyel készülő regényrészlet)

Az évben enyhe volt az őszvégi alkony
ebben a pengekarélyos-drótkerítette
maradék hazában, a hazánkban,
fűszeres, langyos, s borzongató,
akár állott vízben a mosogatás.

Büszkén szorongva zsúfolódtak
a palota fenséges termeibe a muslincák,
mint utolsó kompjárat bódult utasai,
ott ült mindenki, aki rólam még sosem hallott,
s mindenki mellett ott ült valaki,
akit addig talán ha messziről láttam,
vagy úgy sem, ünnepelni,
de mindez nem okozott gondot,
mert mind mereven előre meredtek,
nem egymás identitását lesték,
hanem a mikrofonos asztalt, s mögötte a feszengőket,
ahol s ahogy a nagy Bibin épp kutathatóvá válik,
véle életműve a tyúxartól az elektrografikákig.

Oldalt damasztos asztalokon párálló poharakban
tompán habozó idei vörösbor hűlt (couver?)
magasztos ízlelőbimbókra vágyakozón,
nem ágyaspálinka, a megszokott, vagy füstös whisky,
amit csak azért említek hangsúlyosan itt meg,
hogy megágyazhassak vele a zárlatban majd
földiadalmasodó, mondjuk: előhívó (Co: K. I.) rímnek.

Ám a kínálásig még történt ez-az,
sok bárzsing szorongott székbe szorulva – vaginalavina, bocs! –,
fogyott az oxigén, ablakot kellett tárni,
mielőtt fulladozni kezd a közönség,
míg bent javában pattogtak az emlékek tömjénes petárdái,
amikor végre-végre betoppant, kezében az ébenfa sétabottal,
kellemes eau de Cologne illat követte, mint mindig,
s körbetekintett köztünk a kedves öreg hölgy.

Épp csak beugrott az Operaházba menet
egy kis slejmos torokköszörülésre,
alig negyedórácskát köhécselt az első sor szélén,
rutinos pedofil-pillantással fölmérte s beárazta a terepet,
a meghatódás-mézga mérgébe ragadt áhítozókat,
aztán huss!, köszönés nélkül suhant ki, át az üvegbetétes ajtón,
le a márványos lépcsősor kényelmes kanyarulatán,
s mikor a bársonyos utcára lépett a fűszeres éjben, ahol
a kapufélfára feszített fiákerlámpák sejtelmes-sárga fénykörében
már várta az igazi hívórím kedvéért érte odakanyarodó taxi,
csipkés keszkenőjével fölintett az emeleti ablakban könyöklőknek,
és nem kiáltva, de azért jól hallhatóan így szólt:
Vigyázz barátom, Bibin, épp klasszicizálódsz, baszki!

Migránsok

Magnus panaszkodik, azt hajtogatja, hogy Norvégiában
őt semmibe veszik, lenézik, csak azért, mert hogy dán.
Az apja is, az anyja is dán, így hát az anyanyelve is.
De most Oslóban él, ott panaszkodik, pedig már van munkája,
egy kedves norvég lánnyal lakik, amolyan egyetemi, diák-szerelem,
s karácsonyra vastag, kötött gyapjúpulóvert kapott.

Frederik fortyogva dühöng, mióta Dániába helyezték,
nem találja a helyét, csak norvégül hajlandó kitölteni
a dániai személyi bejelentőlapját, hittel hirdeti,
csak azért zaklatják, mert látják rajta, hogy norvég,
s ha nem nézne körbe mindig vérben úszó szemmel,
tán még a sörébe is beleköpnének Koppenhágában.
Akár történelmi szükségszerűségnek is mondható tehát,
hogy Magnus és Frederik, egymásról ugyan mit sem tudva,
de egyazon gépen repült Grönlandra egy derűs hajnalon.
Érkezésük előtt huszonhét ezren éltek a fagyott szigeten,
velük huszonhétezer ketten lettek, de ettől nem lettek lettek,
mindenki megőrizhette eredeti nemzetiségét, hovatartozását.
Természetesen a helybéli őslakosok is, a szűkszavú vadászok,
halászok, segélyen élők, nyugdíjasok, szállítók, kamionosok,
darukezelők, irodisták és bankhivatalnokok, ápolók, tanítónők,
kutyatenyésztők, levélkihordók, programozók és villanyszerelők,
biztosítósok, adóellenőrök, cukrászok, pékek, autómosók,
fodrászok, színészek, festők, révkalauzok és hajóskapitányok,
hotelportások, kereskedők, tévébemondók, gyümölcsárusok,
és mindenféle rendű és rangú unatkozó körömrágók, akiknek
a tévében a főműsor az időjárásjelentés, s akik nem csodálkoznak,
ha hajnalban jávorszarvas bambul be közönyösen az ablakukon,
vagy ha az öbölben szikrázó szökőkutat köhint az égre egy cethal.

A goodthaabeni klubban éjszakánként magyar tánczenekar játszik,
debreceni énekesnőjük angolul énekli a heti világslágereket,
esténként említett barátaim ott könyökölnek a villogófényű pultnál,
Magnus az eszkimó nyelv grönlandi változatának titkát magyarázza,
melyben a képzőket a szavak belsejébe illik illeszteni,
affixum, memorizálja a szakszót Frederik kicsit kásás nyelvvel.

A sör és a zene előbb-utóbb nyugtalanítóan megteszi a magáét itt is,
fészkelődik a dán meg a norvég, pillognak a gyönyört kínáló szemek sugarában,
némán mosolyognak körben rájuk Nuuki szótlan szépei, s nézik töprengve,
lapos arcú, fekete frufrus eszkimó lányok méregetik a feszengő fiúkat,
melyikükből lenne jobb szaporító, termékeny ágyékú családapa.

El Liszickij: Megújító