Kassák Lajos: Térkompozíció 1920-as évek

kortárs

BOTÁR ATTILA

Tavasz, tavasz, árnyékunk faggat

                                                Papp Árpád emlékére


Napszítta kockák, sétaütemre váltott
velünk a tűz-szülte, jól faragott bazalt,
fénylenek s fénylünk
városaink löttyedt bitumenje alól.
Hová készültünk csillagainkkal?
mire készültünk, ha nem reménynek,
ha nem menedéknek, barikádnak tudván
egy az a kő, egy az a három csillag.
S nem olvadok, s nem olvadsz, Árpád –

Az álmok avarkora nem szorongat,
kemény koponyánkról elugrik
a szilfákat döntögető szél,
el a gályákat habokra taszító csáklyák,
lecsúsznak rólunk
istennői az emlékezésnek, feledésnek –

Kérdez valaki? Árnyékunk faggat könyörgőn,
besüppedt falvak nyelvén és nevében
nyöszörög, nem tágít, lesi imáinkat a szánkról,
erőnket és szándékainkat kutatja:
Ragaszthat-e fészket még belőlünk
a tűzvészes égtáj villámló szárnyú menekültje?
Kimarjult lábak vályoggá dagasztanak-e? Fallá
mikor ver apánk apja? Ősi házzá avat-e tapasztás?
Hattyúbegy-feszes kisingek, cégéres szoknyák
türelmes kiskapuktól
csalogatnak-e eresz-árnyékhoz, fészersötétbe?

Tavasz, tavasz, már alig ismerünk rád!
Bizonyost hiába tudakolnak
eged felhői, napfordulód éje fölöttünk,
csattogó vizeid se válaszolnak: új fényt vajúdik-e
kisebesedett partjukra a következő hajnal,
hogy szedelőzködjünk végre tatár nyíl, török lovak,
bécsi pecsétek, szibériai trojkák útjába mégse essünk,

de engeszteljük a rongyaival-zsarolót is,
kivéve Jézusét nem váltjuk be, amit mások ígértek,
és kössük a lelkükre akárhányszor:
„Szelídebb a drótbozót, higgyétek el, mint a mi átkunk,
ha szabadság az, ami javatokra válik.”

Tavasz, tavasz! Lehet nyomunk utolsó lépéseinké,
a zsibbadt nyárba forduló utunkat
feledteti az egykedvű por,
feledteti, hogy éveinkkel
hány lángoló szalmabábút adunk át
a józanítóan jeges időnek.

Három

Délutáni betűkkel tele, a szél kicsípte arcod, elmúlt három, és el fognak múlni a hátra levő órák a napból, még írok, neked írok, de arra gondolok, mi lesz, amikor eleresztem a tollat, a betűk böjtjén mi lesz, miként Zrínyi gróf, Tolsztoj gróf, toronylakó Rilke is bele­csöppent ilyen lúdtoll, tinta, papírzörgés nélküli napba, legfeljebb három lehet, gondolták, tegnapi betűkkel találkozva, legfeljebb há­rom, ha már minden emlékükből kifogytak, minden felejtést végig­felejtettek, és már csak a délután betűi nyugtalankodtak a júliusi, forró horizonton, de annyi kell is a lélegzetvételen kívül minden magatudásukhoz, ahogy szél cserzette-pirosította arcod ehhez a téli délutánhoz, mielőtt eleresztem, mielőtt kezemet megüresítem s egy felhúzatlan órára nézek.

Megérzed, nem jövőtlen

                                Kiss Judit Ágnesé


Az ágak töltetében ott leszel
az izgatott és kirobbanó zöldben,
az úton, amin sokszor összetörtem,
a nyelv szavaiban, a víz ezer
dioptriái közt úsztok, a pej
kiprüszköli a percet, szerte-fröccsen,
és szép lovas, megérzed: nem jövőtlen
a túl-föld, hol kő, pitypang, gyík delel.
Mert sürgő-forgó lenti áramok
nyers, kemény ujjaikkal tapogatnak,
kezük meder, tenyerük zátonyod,
velük a meddő múlt üzen: vakablak,
de várnak agyagvörheny horhosok –:
falat, fedél, fény és friss fű lovadnak.

Somlói hajnal

Guggol, miként rézbőrű asszonyok
az esti tűznél, úgy guggol a Somló –
a víz felől rigó szólal: konok
világos hangon vall néhány rajongó

ütemmel a nádasról s szivéről,
most megszakad, vas-morajú korunknak
sín-malma hangot, hajnalt megőröl –
de csöpp harangok kéken újra-nyitnak,

s a hegy felől hoz kenyeret, fonott
kosárban bort a lány és nevetését
szeméről olvassuk, körül a kévék
is guggolnak: rézbőrű asszonyok.

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

Holtág

Amint elpakolták a holmijukat a szobában, a férfi kulcsra zárta az ajtót és elindultak fölfedezni a híres horgászvizet. Nem vittek magukkal semmit, csak a kék horgászigazolványt, hiszen azt se tudták, hol lehet bedobni a horgot, hol árulnak napijegyet, meg egyáltalán milyen szokások uralkodnak a legendás hírű holtág fölött. Az asszony ötlete volt, hogy ide jöjjenek. Születésnapi ajándék. Valami különlegeset akart adni a férjének erre a különlegesen kerek születésnapra. Végigszaladta a város összes üzletét, megnézegette a csillogó-villogó kirakatokat, de egyre csak a fejét ingatta. Nem, nem, hát nem… Karácsonyra zokni, húsvétra nyakkendő, névnapra bokszer alsó, születésnapra pulóver… Ez most más. Erre a születésnapra valami különlegeset akart, amire érdemes visszaemlékezni. Esténként leült a számítógép elé, és órákon át bámulta a képernyőt. A külföldi utak drágák, az olcsónak hirdetett szállások megbízhatatlanok… Aztán egyszer csak valahogy a hazai horgászvizekre tévedt az egere. Ennél a holtágnál például olyan csábító sorokat olvasott, hogy itt fogták minden idők legnagyobb szürkeharcsáját 1988-ban. A legnagyobb ponty tizenöt kiló negyven volt, az amur tizennyolc kilós, és a kárászokból se ritka a nyolcvan dekás. Hát ez az – gondolta.– Ennél szebb ajándékot nem is adhatna a nagy fogásokról ábrándozó férjének. És ehhez még hab a tortán, hogy egy éjszakára mindössze kétezer forint a szállás a vízparthoz közeli panzióban.

Az a bizonyos vízparthoz közeli panzió se egészen úgy nézett ki, ahogy a képernyőn látta. Tény, hogy a homlokzat frissen van festve, meg a kerti padok is pirosra mázolva a zöld bukszusok előtt, de a többi bizony úgy áll ott, ahogy a vállalati szakszervezeti bizottság megálmodta a hetvenes évek végén. A kutya se nyúlt hozzá azóta. A kétszárnyas nagy vaskapu fölött is ott veri az eső a régi cégtáblát: „A 23-as Volán Szakszervezeti Tanácsának Üdülője”. Csak a homlokzat felőli kiskapu mellett erősítették fel a kerítésre az új tulajdonost hirdető táblát: „Kiss & Társa Kft”.

No, de hát a fene bánja, kétezerért éjszakánként még akkor is megéri, ha éppen javítják a bojlert. A harmincöt fokos melegben akár az udvari csapnál is megfürdik az ember. Az ágy kényelmes, holnap reggel a mosdó fölötti tükörnél is kicserélik a kiégett villanykörtét. Kissné üdvözletét küldi, és este majd beugrik a pénzért. Ma Pestre kellett utaznia üzleti ügyben, mert egy másik kft-ben is érdekelt, viszont bármi kérésük lenne, forduljanak bizalommal a takarítónőhöz, akitől a kulcsot kapták. Napközben megtalálják a szomszéd üdülőben, mert ott is ő a takarítónő. A horgászathoz napijegyet váltani? Régebben volt itt a parton egy egyesületi iroda, de az már megszűnt. A kocsmával, illetve az étteremmel szemben van a zöldséges, meg a Kossuth soron egy horgászbolt. Valamelyiknél biztosan van, mert szoktak itt vidékiek is horgászni. Ők momentán nem pecáznak. Nem érnek rá.

A nap száz ágra sütött, már messziről hallatszott a strandolók vidám évődése. Arra vették az útjukat. A fűre terített plédeken napcserzett nagymamák kínálgatták a hazulról hozott elemózsiát jóltáplált unokáiknak. Szolgálatkész ifjak lelkesen kenegették a naptejet bronzbarna ifjú hölgyek domborulataira, miközben a féltékeny, zord atyák félszemmel figyelve ekképp őrölték a szót fogaik között: „megölöm ezt a pernahajdert, ha elcsábítja a Marikámat!” Mire az olvasást színlelő feleség: „mint mindig, ezúttal is elkéstél, szívem!…”

– Elnézést, asszonyom – szólított meg Tímár egy középkorú nőt, aki éppen kifelé igyekezett a habokból –, mitől ilyen rozsdaszínű ez a víz?

– Azt mondják, valami alga okozza – válaszolt a nő megigazítva lecsúszott vállpántját –, de állítólag ártalmatlan. A Köjál, vagy mi, az az egészségügyi hivatal is vizsgálta. Fürödni lehet benne, de inni nem ajánlják.

– Itt üdül, ismeri a környéket?

– Hát persze, húsz éve vettünk itt egy kis telket, azóta minden nyáron itt vagyunk. Nagyon felkapott hely volt ez abban az időben. Ide jártak a megyei vezetők, meg sokan még Pestről is.

– Ahhoz képest, ahogy az interneten hirdetik… – kottyant közbe Tímárné.

– Maga még hisz a reklámoknak? – húzta el a száját a másik. – Az csak arra való, hogy hülyítsék az embert. Mióta privatizálták a vállalati üdülőket, meg mindent, azóta itt mindenki csak a pénze után fut. Kivenni belőle, amit lehet, aztán el innét minél messzebb. Mi is két éve áruljuk a hétvégi házunkat, de a kutyának se kell. A góréknak kicsi, a hasonszőrűeknek meg egy petákjuk sincs.

A strandot mindössze néhány méteres nádfal választotta el az evezős teleptől. Egykor válogatott sportolók felkészülési helye volt. A pálya, a starthelyek, műszaki létesítmények még a helyükön álltak. Kissé kopottan, májfoltosan, recsegve-ropogva, de állták az idők viharát. Az egykori nézőtér padjai kevésbé, de itt-ott még azokra is le lehetett ülni.

– No igen – mondta egy szikár öreg horgász a betonszegélyen rakosgatva a holmiját –, jöttek ezek a kopasz gyerekek horgászni. Megéheztek, meg kéne sütni a halat. Gallyat kéne szedni. Mármint, hogy normális ember úgy gondolná. Igen ám, de ezek nagyon erős legények voltak, föltépkedték a vaskeretről a deszkát, azzal tüzeltek. Szóltak nekik, hogyne szóltak volna. Azelőtt mi vigyáztuk ezt az egész holtágat, mind a tizenöt kilométert. Amikor még egyesületi volt. Hát aztán az lett a vége, hogy nekünk kellett elmennünk. Tudja, uram, én kerek ötven éve horgászom ezen a parton, de ilyen itt még soha nem volt…

– Azt írják az interneten, hogy itt fogták az országban a legnagyobb szürkeharcsát – mondta az asszony.

– Ez való igaz – bólintott az öreg –, magam is tanúsíthatom. Ott, annál a kanyarnál húzták ki csónakkal. Mikor is volt ez? Valahogy úgy nyolcvannyolc nyarán. Augusztus körül lehetett. Nagy hőség volt akkor is. Egy helybéli horgász, a Bukó Feri bácsi fogta meg. Hetekig lesett utána, mire meglett. Akkora volt, hogy felhúzták a fára, úgy tudták megnyúzni. Létrával mentek föl a fejihez, mert nem érték el a földről. Ketten voltak a csónakban, fél napig fárasztották, mire oda tudták kényszeríteni a ladikhoz. Várjon csak, hogy is hívták a másikat? Ejnye, pedig tudtam ám… Ott voltam, meg is tapogattam azt a marha nagy állatot. Valamilyen Karcsi volt a másik horgász, de milyen Karcsi?

– Nem fontos a neve – legyintett a Tímárné –, így is elhisszük magának. Az internetes ismertető szerint nagy pontyokat is fogtak.

– Az is volt. Amit én fogtam, a legnagyobb olyan tíz kiló körül volt. Az meg úgy kilencvenkettő körül lehetett. Még a privatizáció előtt. No, de akkor még kotorták ám a medret, meg hínárt vágtak, meg mérték a vízminőséget, meg ilyesmik. Szakképzett halászmestert alkalmazott az egyesület. Merthogy volt miből. Patronálta a horgásztársaságot a megyei pártbizottság, meg az összes gyár, amelyiknek itt volt az üdülője. Akkora horgászversenyek voltak itt, hogy még a partot is lezárták a belügyesek. Képzelhetik, itt volt a megyei párttitkár, a kábé tagok is vagy hárman, meg a megyei tanács, a gyárigazgatók, meg ilyenek. De másnap a miénk volt a holtág jól beetetve.

– Kapása van, öreg! – tette a kezét a vállára Tímár.

– A francba vele! – csóválta meg a fejét a horgász. – Már megint ez a rohadt törpeharcsa. Fogadjunk, hogy az! Ma még jóformán mást se fogtam. – Kihúzta, valóban az volt. – A fene evett volna meg, te szúrós rohadék! Ezzel teszik tönkre a vizet. A telepítésnél behurcolják, aztán ki se lehet irtani. Olyan étkes, hogy mindent fölzabál. Ha gilisztát, vagy csontit tesz az ember a horogra, az kell neki. Ha kukoricát, akkor azt zabálja. De fölfalja ez az apró halat, meg az ikrát is. Nem hiába hívják a horgászok rémének. Ahol megjelenik, onnan akár szedelőzködhetünk is.

– Jé, az micsoda? – mutatott az asszony a vízre. Valami fekete gömb közeledett a part felé. Olyan volt, mint valami nagy, fekete labda. Hol összezsugorodott, hol fellazult, szálakra bomlott, mint valamiféle gombolyag.

– Ez a mi legfőbb ellenségünk. Ezer apró törpeharcsa egy brancsban. Ahol ez megjelenik, ott a vasszög sincs biztonságban. Mindent fölzabál. Őt viszont semmi se bántja. Se a csuka, se más ragadozó. Félnek a méregtüskéjétől. Inkább elköltöznek ők is. Nézzék meg a szákomat! Van benne kéttenyérnyi kárász, meg egy hasonló dévér. Meg volt tizenöt törpeharcsa. Ott vannak a szemétben. Pontyot a múlt héten láttam utoljára. A szomszéd fogta.

– Hmm… – bizonytalanodott el Tímár. – Az egész holtág ilyen?

– Ez az alsó része igen. Ide járnak a mezei horgászok, mint én is. Ott fönn, a kanyaron túl, az erdő alatt, az más. Az a jobbaké. Annak idején, amikor a vízparti telkeket osztották, másfél kilométert fönntartott magának a megyei pártbizottság. Ott névre szóló stégek vannak, meg külön őr a csónakkikötőben, meg ilyesmi. No, meg a Kissék Klub Hotelja. Azt mondják, ott még rulettoznak is. Én nem tudom, nem járok arra, csak hát, ahogy a horgász haverok mondják…

– Hmm… – csóválta meg a fejét újra Tímár. – A fene gondolná, hogy még a holtág is ilyen erős hatalmi harcot válthat ki…

– Édes fiam, nyaralunk! – vágta el a gondolat fonalát az asszony. Napozunk, horgászunk, és meg se halljuk azt a szót, hogy politika. Inkább azt mondja meg – fordult az öreghez –, hol lehet napijegyet kapni.

– Itt kimennek jobbra, aztán balra végig a kis boltig. Azzal szemben van a Marika horgászbotja. Ott. Ha jól tudom, hatig van nyitva.

– Én azért megnézném azokat a vízparti telkeket – mondta a férfi. – Puszta kíváncsiság, semmi több… Messze van?

– Olyan félórányira gyalog. Ha kocsival megy, még tíz perc se kell. Kimegy a főútra, aztán az erdőn túl balra. El se lehet téveszteni.

Igaza volt az öregnek. Az erdőn túl még az út menti fű is gondosan egyformára volt nyírva. A kertekben egzotikus fák, bokrok sorjáztak, a házak udvarán meg Audik, Mercedesek várták, hogy elfordítsák bennük az indítókulcsot. A part menti stégek vaskapuja lakatra zárva, rajta a zománcozott tábla a tulajdonos nevével, címével. A házak hátsó kertjéből kis léckapu nyílt a vízre vezető ösvényre, mely a stégig futott. Előtte sétányszerű, kaviccsal terített út, jelezve, hogy a vízpart mindenkié, de ezt jobb, ha senki se veszi komolyan.

Amikor kiszálltak a kocsiból, éppen két nyurga kamasz ugrott át az egyik lakatra zárt kapu fölött. Végigfutottak a stégen, s csukafejessel merültek el az öböl vizében.

– Hé, ti ott, mit képzeltek magatokról? – kiáltott rájuk a csónakból egy horgász.

– Üdv, Pista bácsi! – kiáltott vissza az egyik. – Én vagyok, a Peti. Tudja, ez a nagyapám stégje, csak nem akartam a kulccsal bíbelődni.

– Ja, az más – mondta a horgász. – Tudod, hogy nem szeretjük itt az idegeneket.

– Tudom hát, azért szóltam.

– Hmm… – nézett a feleségére Tímár. – Érdekes. Látod, itt a víz is sokkal tisztább, és nincs benne rozsdaszínű alga.

– Fogadni mernék, hogy törpeharcsa sincs.

– Tartok tőle, hogy megnyernéd a fogadást. No mindegy, ha már itt vagyunk, nézzünk szét egy kicsit! Látod, itt szívesen bedobnám a horgomat.

Forró nyári délután volt, a hőmérő 35 fok meleget mutatott. Ilyenkor a kutyák is lihegve húzódnak a ház árnyékába, gazdáik meg egy-egy jeges koktéllal a kezükben ücsörögnek a langyos vizű kerti medencében, vagy pihegnek a nyugágy vászonbugyraiban. A horgászkészség is ott pihen a stégen, ki a fene süttetné magát a tűző napon, hogy a vízben fürdő halak röhögjenek rajta. Majd napszállta után, ha lehűlik a levegő, amikor megcsillan a víz tükrén a hold. Ilyen hőségben csak akkor van esélye a jó fogásnak. Addig meg hadd pihenjen a környék…

Amint ballagtak a sóderos úton, az egyik hátsó udvarból eléjük toppant egy fürdőnadrágos, kopasz férfi. Műanyag fürdőpapucsával a sódert csikorgatva, széles mosollyal közeledett feléjük.

– Jó napot kívánok! Kezét csókolom a hölgynek! Jól utaztak? Még nem találkoztunk, ugye?

– Hát ahhoz képest, hogy ilyen meleg van… Meg ez az útjavítás… Azt hiszem, még nem találkoztunk. Vagy igen? Mi csak nézelődünk… – mondta Tímár zavartan.

– Csak tessék, ne zavartassák magukat! Ez az én kis házikóm. Én vagyok a Molnár. Én képviselem ezt a kis közösséget. Tudják…

– Jó napot! – nyújtott kezet Tímár.– Örvendek. Én meg a Tímár vagyok. Ő a nejem, Rozika. Azt nézzük, hol lehetne itt horgászni.

– Az interneten néztük ki ezt a helyet – tette hozzá az asszony.

– Igen, ez nagyon szép és gazdaságos hely – mondta Molnár –, ahogy az interneten is írtuk, ugye… Egyenesen Pestről tetszettek jönni ebben a hőségben?

– Igen, Pestről.

– És hol tetszenek lakni, a Kisséknél a Klubban?

– A Kisséknél, a panzióban – mondta az asszony.

– No igen, hát ez nézőpont kérdése. Mi ugye egyszerűen csak Klubnak nevezzük, de hát ezen már csak nem veszünk össze, kezét csókolom. Azt hittem, a Géza rögtön körbe is vezeti önöket, hogy lássák, miről is van szó.

– Mi, amint mondtam, horgászni jöttünk – mondta Tímár.– Felmérjük a terepet, mielőtt leülnénk a bot mellé.

– Természetesen, Tímár Úr. Ugye jól mondom a nevét? Igen… Én is ezt tenném az önök helyében. Mindenekelőtt tájékozódni kell. Szerintem, ha itt szétnéztek, ad maguknak egy csónakot a Géza, meg ad hozzá egy embert is, aki az evezőt húzza, és azzal végigjárhatják ezt az egész tizenöt kilométeres szakaszt, amiről írtunk. A saját szemükkel láthatják, és eldönthetik, ér-e annyit, mint amiről szó volt. Nem zsákbamacska ez kérem, hanem tiszta üzlet.

– Hmm… – csóválta meg a fejét a férfi. – Az evezős pályánál már voltunk. Hát… mit mondjak?

– Te csak ne mondjál semmit – bökte oldalba az asszony. – Legalábbis egyelőre…

– Úgy van, kérem, nálunk is mindig az asszonynak van igaza. Nem kell elkapkodni. Csak szépen, sorban…

– No, de hát ez… – nevette el magát Tímár. – Kész kabaré… Én horgászni jöttem.

– Hát persze – bólintott rá a nő. – Ne felejtsd el, apukám, nyaralunk.

– Ja, az más. Látod. Ezt mindig elfelejtem.

– Ezzel én is így vagyok – erősítette meg Molnár. – Szakmai ártalom. Napoknak kell eltelnie, mire ki tudom magam vonni a hivatali stílusból. No, de nem is zavarok tovább… Örülök, hogy megérkeztek, megviszem a hírt a többieknek is. Csak nézelődjenek, gyűjtsék a tapasztalatot, aztán majd este fehér asztal mellett folytatjuk. De… azért még valamit meg kell említenem. Tudják, azt a személycserét, amiről írtam. Tény, hogy ez a Kapornoki évek óta vitte az egyesület meg a cég ügyeit. Köszönet érte, meg amit akar. No, de hát ma már nem lehet ilyen módszerekkel dolgozni. Ma már egészen más az üzlet, meg egyáltalán… Ez egy kretén, kérem! Én személy szerint is támogatnám, hogy vonuljon végre nyugdíjba, és kapja meg az egyik felügyelői tisztséget. Ott nem sok vizet zavar. Felőlem akár ki is tüntethetik, csak ne gátoljon bennünket. Érti? Ha önök is engem támogatnának, akkor már összejönne a hatvankét százalék, és ha még a pályázat is összejönne… És ugyan miért ne jönne össze, ha kellőképp akarjuk?

– Hát persze, mi teljes mellszélességgel…– mondta az asszony.

– Nos, hát akkor meglátják, hogy én se leszek hálátlan. Az üzleti tervet már elkészítettük, a bankfinanszírozás folyamatban… Higgye el asszonyom, hogy aranybányába társultak. Lehet, hogy a szavazásnál vinnyogni fognak egyesek, de hát a kutyaugatás nem hallik az égig. Az meg ne riassza el magukat, amit most látnak. Ez az elődök bűne. Kapornoki úr elviszi a balhét, és örülni fog, hogy lyuk van a hátsó felén. Ezt én garantálom. Erre ne legyen gondjuk!

– Érdekes, amit mond – tette a vállára a kezét atyáskodva Tímár. – Egyre érdekesebb. Nem is gondoltam volna, hogy…

– No, de Tímár úr, ön se mai gyerek már a politikában, meg az üzleti életbe se tegnap csöppent bele… Írtam volna le mindent egy internetes levélben? Hülye azért én se vagyok!!! És ha feltörik a kódot? El tudja képzelni, mire képesek ezek a Kapornokiék? Tudnék mesélni róluk…Tisztában vagyok vele, hogy önöket is megkörnyékezték, de hát akinek van szeme, láthatja, mifélék ezek.

– Hát persze, kár is erre szót vesztegetni – mondta az asszony, látva a férje zavarát. – Menjünk, szívem!

– A kocsijukig elkísérhetem?

– Á, nem olyan sürgős – kapott észbe Rozika. Még az hiányozna, hogy ez a kicsoda, micsoda Molnár meglássa a tizenhat éves Fiatjukat. – Még sétálgatunk itt a parton egy kicsit.

– Értem, asszonyom. Igaza van, kinek mi köze hozzá, ki kivel beszél a parton? Útbaigazítottam az eltévedt turistákat – mosolygott a kopasz. – Végtére is megegyeztünk, számítok a támogatásukra. És akkor este a Klubban várom Önöket. Mondjuk kilenckor. Megfelel az időpont, Tímár úr?

– Hogyne, tökéletesen. Este kilenc.

– Csókolom a kezét, asszonyom, a viszontlátásra, uram!

– Viszlát! – Mondták szinte egyszerre, s gyorsan elindultak a part felé, nehogy meglássa a pasas eltorzult mosolyú arcukat. Csak akkor kezdtek el teli torokból röhögni, amikor magukra húzták a kocsi ajtaját, s a férj elfordította az önindító kulcsát.

– Te, Rozika, mi most úgy beletenyereltünk valami nagy disznóságba – mondta a nevetéstől fuldokolva –, hogy napokig sikálhatjuk a kezünket, mire megszabadulunk a bűzétől.

– Az hagyján – mondta az asszony –, de képzeld el ennek a Molnárnak a színe változását, ha megérkeznek az igazi ügyfelei!

– Nem kellett volna tőle kérni némi előleget?

– Az lett volna az igazi hab a tortán. Ki is üldözne bennünket a világból. Futhatnánk, amerre a szemünk lát… El tudod képzelni a nejedet X-lábakkal futva a világ körül?

– Nagyon mókás dolog lenne, de attól tartok, kissé fárasztó. No jó, arra nem megyünk, de akkor hová? – nézett rá kérdőn Tímár.

– Hajts egyenesen a Marika horgászboltjához! Megvesszük az evezőstelepi napijegyet.

Kassák Lajos: Képköltemény a Világanyám című kötetből, 1920 körül

KÁNTOR ZSOLT

A memória visszavarrja a múltat

(Beoltja a géneket a mondatba)

A szellem visszavarrja a reggelre a verset.
Álmából cipeli át a másik szobába az ötletet
a felocsúdva örvendező döbbenet.
S az álmában talált óra ágyában ketyeg.

Most alszom vagy fölkelek?
Még fél lábon áll a helyzet.
Bebocsátásra várnak új ötletek.
Egy lágy hangfoszlányt az ész elvet.

Keserédes a mosakodás.
Az intuitív dömping megáll.
A huzat egy muslicát a szappantartóba zár.
A lélek az időre sugarat bocsát.

Van értelme élni? Van világ?
Ne menj túl messze, ösztön! A jelszó hibás.

A szöveggondozás dicsérete

A patentek engedik a varrást.
Megbomlik az össze szövött ég.
Szertefoszlik az orgazmus, marad a szeretet,
mint érték.
Mintha a halogatást gondolkodásnak hinnénk.
A túl-aggódás az alvást kockákra vágja.
Egy fürge lábjegyzet elsül közben.
A reflektálásnak ez túl elvont pálya.
Mire megfő az ötlet, éjjel lesz a könyvben.
Olyan a textus, mint egy kert. Zöld csend.
Ronggyá szaggatva tarka virága.

Kívül minden világon

Szegedy-Maszák Mihály emlékére


Aki beszélni sem képes, az is talál nyelvet.
Mozdulatok által érintkeznek lelkek.
Ha születik még nyelv, az ízes artisztikum legyen!
Cseng-bong benne majd a műgond. A rend.

Magának bárki teremthet kánont.
Végül olyanná válik majd, mint egy várrom.
Mert ugyanaz a gondolkodásmód kínálja fel,
amivel az én a szituációkra egyként megfelel.

A nyelv a nyelvét megleli. Magát a dolgot hely övezi.
Legfeljebb kézzel-lábbal érteti meg magát.
Pantomim lesz a blues. Nem kabát.

A nyelv fogak között él, a száj világában.
Ahol nincs aggodalom. Hol gyógyító nyál van.
A nagy gondolat kap formát az izzasztó szobában.
Az elmélkedés nem kímél. Utat tör a világban.

S a Logosz a szív asztalán egy laptop.
Ige. Manna. Vers. Állandó koszt.
És láss csodát. megfogant a dogma-bibe.
Délre már elkészült egy tettre kész szöveg.

Az égbolt és a patak

A patak cipelte a tél lim-lomját, a szalmaszálakat, korhadt ágakat és szertefoszló faleveleket s olykor kisodort a partra néhány zacskót, hogy megszabaduljon tőlük örökre. Sóhajtozva nézte az eget, könnyű neki, gondolta, szeretett volna olyan tiszta lenni, mint az égbolt. Hiszen az égbe senki nem dob fel összegyűrt sztaniolt, se gyufát, se almacsutkát.

Az ég Ura kihallotta a víz csörgedezéséből a szemrehányást és imígyen szólt: Ide is feljut a szenny, sajnos. Ide öntik az emberek az imáikat, a fohászokat, esetleg a káromló elégedetlenséget szintén, elég teher ez nekem. De nem panaszkodom.

A hálaadás is meg-megérkezik néha, ami elnyeli a keserűséget, mint mosószer a piszkot. Így folyt a dialógus ég és föld között, miközben megérkezett a vándordiák, aki fölnézett az égre és azt mondta: Istenem, köszönöm, hogy van út a tekintetnek fölfelé s legalább képzeletben elszakadhatunk a lenti gondoktól. Gyönyörű vagy, Isten ege. Köszöntelek, hálával a szívemben!

Ezt még a patak is megkönnyezte. S friss párát permetezett a fiatal diák szomorú arcába. Akkor a diák lehajolt és megsimogatta a vizet. S megáldotta a folydogáló forrást is. Majd elszundikált egy mohás fatörzsön.

S akkor jött a vadász. Épp csőre töltötte a sörétes puskát, hogy célba vegye az aranymadarat a debrői hárs ezüst levelén. Akkor a Nap belesütött a vadász szemébe s így a lövés mellément. S akkor az ég villámlást bocsátott a vadászra, aki rögtön elájult. De nem halt meg. A jó lelkű diák cipelte be a hátán a faluba, hogy a doktor újraélessze. Akkor látomást látott az indulatos Nimród, amelyben megmondatott neki, hogy álljon el a szándékától. S a diák meghívta a lábadozó vadászt egy finom ebédre. S hálát adott az égnek a történet jó kimeneteléért. Másnap a vadász mégis visszament az erdőbe titkon. Nem hallgatott az intésre. A diákot az erdő szelleme utána küldte. Akkor a vadász ráfogta a puskáját a diákra és elzavarta.

A diák az égbolthoz fordult. De a Seregek Ura csendre intette. Eddig tartott a kegyelmi ajándék. Innen másik elbeszélés ajtaja nyílik.

A fölvarrt felhő

Boris Vian emlékére

Hirtelen a mindenütt lett egyszerre nappal és éjszaka. Mintha az idő és az örökkévalóság határán időzne a lélek. Ha ezt meg meri tenni a tudat, mire számíthat a tudatalatti? A festő erre ébredt. A hajnalt háromszögekből, felhőből és hegyek között folydogáló patakokból varrta össze. Kitalált világokból szőtte az otthont. És rádöbbent, hogy a szavak nélküli gondolkodás tulajdonképpen képek általi megvilágosodás. A kép képződése az örökölt fantázia és a valóság egyesülése. A szürmodernitás. Fogjuk rá! De az agy így is mindent korrigál és kontrollál, mint egy makacs helyesírási program. Most kortyonként sötétedik. Ha kinézek az ablakon, egy csalánban fekvő női aktot látok. Perfomance zajlik a Nosztalgia hajón. Boris Vian egy vödör pezsgővel (száraz) rohan a tévé képernyőjéből a partra és ráönti a szoba-rózsámra a mondanivalót. Az első rápillantás után máris dimenziókra bomlik szét a szoba. Emlék omlik be az álom alatt. Az emelkedettség elillan. Látomás helyett mély álom lesz a beszédből. De egy életre kelt spirálfüzet megmenti a nemzetet. A nyitva hagyott ablak miatt: behozza a huzat a pitypang (úgymond) szirmait.

Kialudt lámpa a lélek

A Derrida-Schelling-Wittgenstein háromszög

Olykor az energiaitalból is elég. A száj izgalomba jön. A nyelv életbe lép. Ahogy fogy a lélegzet, a fény is kevesebb. Bárcsak a szó mozgatná az egeket! A hit pedig csinálná a helyet. Képezné a tereket. A tiszta észből is kimenne a szeretet. A belátás pedig kikezdhetetlen volna. Szinte nemes. Mint a mű, mint a legjobb forma. Akár a sós emlékfoszlányokra tapadó könnyes szemek. Az elmélkedő olykor túl képletes. Majd jön a bor és egy kis szóda. S a kételyek most lesznek kibontva. Lassan szétnéz a másik fejében. Ha már bent van, legalább kinézzen. Hát igen. Mindent kimondtak mások s elmeséltek. Hiány honol. Szellem vagy szövétnek? Még mindig csak sétálnak a szelídek. És széthull a Hold. A vers meg úszik a Dunán. Repce érik, menta s kapor. A fantázia a falban zakatol.

A történő idő egyetlen pontján

A fejben formálódó vers a jelentéssűrűség kertjeként frissül! S egy kis forrás a szívre ömlik. Egy ÁRIA. Bocellit hallgat a filológus. MINYONOKAT ESZIK a színház pagodájában. Majd a zenekari árokba süllyed az ágy díszletével együtt. Liánok hajlongnak fölötte. Dús betűszőrzet. Egy szövegállomás parancsnokának érzi magát. Kis paradigmák tövében apró szócsontok, kezdi el monológját. A tényeknek vége van. Mögöttük ott a gyarlóság. A szétszedett emlékezés-tekercs. Események kontra újraírás. Szövegből kikelt szöveg. Idea és retus. Együttrezgés-ráhangzás. Az írott ember. Demisztifikálja a szöveget, a kontextust. Elutasít mindenféle privilegizált akaratot. Eloszlatja az objektivitás, a fölény és a konszenzus illúzióját. A nyom, amely soha nem vezet önmaga nyomára. Itt van a zenekari árokban. A félreértelmezés kihajt a jelentéssűrűségből. Önelvű kapu.

Adódás

A megértés egy útvonal. Félreértés keresztezi. Mérsékelt, enyhített, csillapított ambivalencia. Az elmélkedés búcsúestje. Attraktív „nézés”. A meghalást akarja kizárni. Ezért nem szabadkozik, felszámolja a mentegetőzést, LEBONTJA a megbánást. Az elmúlást akarja késleltetni azzal, hogy ír. Ez az önámítás és az alkotókedv összegyúrása. Ahonnan az őszinte szó mégis felgőzölög. Régi sebek szakadnak fel, hogy átadják helyüket a színtiszta ihletnek. Iróniával és szatírával borogatja a szív a sértődést. Egyetemes magány. Kinéz a szoba ablakán az utcára, ahol befordul egy autóbusz. A sofőr kiszáll. A tejivóba tart. Ő meg elhúzza a függönyt és iszik a kávéjából. Kihűlt. Majd egy másik járat dudál. Minden rögtönzés: kérkedés. Elég aggasztó az utca esztétikai állapota. Visszaesés a dekonstrukcióba. Nem ő hallja meg azt a dolgot, hanem a dolog hívja meg őt. Hagy a gondolkodásból holnapra is. Lefekszik az ágyra. De tovább ketyeg az agya. Reflektál a bejövő zajokra. A tűzoltó kocsit nézi és elkezdi leírni. A jó és a finoman kidolgozott artisztikum türelmes. Elemeli a tárgytól a látványt. Csak szöveg a gondolkodás. Imitálja, hogy töri a fejét. Mit keres az utcán? Most is a szövegben lenne a helye. Az energia, amivel emlékeket klasszifikál, mint öntapadós matricákat, egyre erősebben hat. Ontja a morált. Alattuk ott a múlt. Ujjlenyomatok a betűkészleten. És egy kis antropológia.

Frankfurt am Main

Lélek-rezervátum. Ketrecek lógnak a magasból. Ez egy kalitka-üzlet. Frankfurt am Main. Törik, reped. Cibálja a szél. „Egy karóra van az imádás mélyén.” Írja Cummings. A rezonancia megtorpan, a dobhártya érzékeli a zúgást. A metronóm a sekrestyés kezében törik össze. Ingmar Bergman egyik jelenete elevenedik meg a kijáratnál. Most a megrendültség elrejtőzik, de ki-kidugja a fejét a táskámból egy AMPUTÁLT teleobjektív. Távolságtartás. A beszéd szervetlen. Szervilis. A nyelvtan közlekedőedényként lötyög a kezemben. Egy miniszoknyás hostess fut át a frankfurti parkon, mi közben leírtam egy sort az ölembe tett füzetbe. Békesség és hazugság. POCKOK, PECKEK. A forgatókönyv-váz. Egy zebu tüsszent rám az állatkertben, aztán egy pillangó száll a ceruzámra. El kellett jönnöm Németországba, hogy írni tudjak. Írószer boltba megyek. Különböző hagyományok és szövegvilágok egész sora lendül játékba. Babits szerint a magyar irodalom kijelentő, kinyilvánító, kinyilatkoztató, nem kérdő, nem kétlő. Külső eseményeket regisztrál; a mélyebb belső, a szubtilis elemző ábrázolás idegen tőle. Innen már csak egy lépés, hogy belépjek a könyvvásár kapuján. Mintha a nyelvbe lépnék be.

Szókratész kérdőre vonja Kantot

Aperion és telosz. A végtelen és a láthatatlan.
Szókratész a vasútállomást fürkészi. Ahogy az expressz kifut.
Majd a virágokkal teli mezőt látjuk. Akár egy haikut.
Kant távcsővel a csónakban. A hegy és a tó határvonalánál.

Egy emlék, mint gyanta. A fa kérgén.
Kant leveri a cipőjéről a sarat. Belép Szókratész.
Egy paparazzó az ablakon át fényképezi a nagy találkozást.
„Noé a bárkában rejtegette az aufklérung nevű GPS-t?”

Immanuel próbál trendben maradni.
De Szókratész hajthatatlan. „Vihar és vágy? Abbadón.”
„A kvantumfizika portál is folyamatosan avul.”

„Egy kattintás és megszűnik, ami fejlődik s javul.”
„A szedéstükör azért archivált néhány arcot.”
„Nem vitás: a Nihil kompakt. A Tohuvá Bohu egyre beszédesebb.”

„Mindenki rekonstruál. Senki nem alkot.”

Kassák Lajos: A Költemények, rajzok című kötetből; 1950-es évek első fele

FARKAS CSABA

Nyári kisprózák

A meggy homályos fénye

„Most jöttünk be a partról. Hideg a Balaton. Szia” – kapta a nap végén az esemest feleségétől, Á.-tól Thakács. Azt is megtudta, a fügebokor két új ágat növesztett, a falra és az erkélyre is felkúszó trombitavirág trombitál, és a nagy tuja lombozatának egyik vízszintesen kinyúló tagján rendszeresen ott napozik egy élénkzöld levelibéka. Ha közel mennek hozzá Á.-ék, lecsukja szemét: úgy gondolja, ha ő nem lát másokat, mások sem látják őt. Sok egyebet is megtudott Thakács. Az esemesezés után olvasott, hasmánt a rekamién, a mély-dél-alföldi éjszakában, a süketen zúgó csöndben, aztán hirtelen ráeszmélt, egy pillanatig sem tudja nyitva tartani a szemét tovább, utolsó erőfeszítéssel lekattintotta a villanyt.

Másnap. Késő volt már a reggel, mikor útnak indult Thakács a buszpályaudvar, illetve a másik város felé, dúsan-bőven élénksárgálltak a Gy. utcában a csörgőfák, igen, most nem a könyvhétre bontottak virágot, hanem mert hűvös-csapadékos, legalábbis változékony a nyár később. (A vonatkozó irodalom szerint ez is korai, a virágzásdátumot júli-aug.-ra teszi. Lehet, hogy északabbi vidékek adatait tartalmazza a könyv, hát persze, tekinti meg a könyvészeti adatokat Thakács: német fordítás.) – Millió méh zsolozsmázik a fakoronát szegélyező, félgömb alakú, a virágzatok alkotta felületen, hallja ezt kellően Th., annak ellenére, hogy jó magasra nőttek ezek az alapvetően alacsony termetű fák, magasban a félgömb-aranylemez; amennyiben Thakács megerőlteti szemét, látja is a lassan-lassan szálldogáló méheket. Lebeg az arany virágpor, meghatározhatatlan nyárillat a légben. – Lohol Th. tovább, az utcasarkon megcsapja a lengedező, lágy északnyugati szél. A Balatonon ilyenkor, érzi zsigerből, csak úgy jönnek a dévérek, pontyok a horgászat során. (Nemegyszer előfordult vele, amikor még kéthorgos fölszerelést alkalmazott, hogy mindkét horogra akadt egy-egy ponty. Ez ugyan a szákolásnál problémát jelent, de az ilyen gondok az egyén számára nem okoznak elemi erejű megrázkódtatást.)

Ment, haladt Th., illetve most már a busz Thakáccsal, ki a városból, egerészölyv keringett a lucernás fölött. Amott csapatnyi, sokszínű galamb, nem messze tőlük hosszú farkú, díszes fácánkakas – mit keresgélhetnek vajon? Mily magban bővelkedik a terület? Vetettek ide nemrég valamit valakik? „Paprikás krumplit főzünk”, jött Á.-éktól, a Balatonról az esemes, és Th. rögtön érezni kezdte az üvegesre fonnyasztott hagyma, a fedő alatt párolódó, borssal-köménnyel meghintett, karikára szelt zöldpaprika illatát. Ment, ment Thakács a párás-meleg városban – immár a másikban –, színtelen volt az ég, emitt-amott felhők (nagyon helyes, addig essék, míg lehet), befordult a főutcába: végtelen, lila levendulasor. Vaspillangó, olvasta valahol e növény lelkéről Thakács, elgondolkozott, és eszébe jutott volt szerelme, Olívia. Levendulaszín ruhában látta legutóbb (10 éve már). Haladt Th. az utcán – hétvége volt, csak ő dolgozott, ld. hírlapírás, hétvégi stáb, különben senki sehol –, és hirtelen három balkáni gerlét pillantott meg az utcán. Kettőnek közülük még szórtan pelyhes volt a feje: fiókák. Ebből tudta Thakács: ez jel, Olíviának két gyermeke van. „Leszedtük a meggyet az utcán”, kapta az üzenetet elektronikusan Á.-tól, s látta maga előtt a meggy meggyvörösét. Tükröződött rajta, homályosan, a fény.

A folyó fölött a Hold

Thakács előtt tehát feltűnt a meggy homályos tükre, aztán rájött: a holdkorong az, a telt Hold fénye, ott lebeg a busz-ablakon túl, a két város közti (immár visszafelé), az alkonyodó mezők fölött. Lebegett, lebegett a telihold, a táj szaladt, ő mozdulatlan volt, világossárgán kísérte a buszt. A légkondi semleges hűsével keveredett, nyirkos izzadságszagot – amikor a megállóban nyílt az ajtó – nyár-esti, száradó fűillat váltotta föl. – Thakácsnak eszébe jutott gyerekkora (az egyik), amikor a kertkapuban állva néz a távolba, a Maros-töltés a szemhatár, s mögötte a kéklő erdő; a katárka mögötti akácfán, mely fekete a nap e szakaszába érve már, az alkonyati háttér mögött, szárazon köszörülni kezd a láthatatlan, zöld lombszöcske, az ólban álmosan röffennek csak, egyet-egyet, a malacok, elültek a tyúkok. Eszébe jutott másik gyerekkora is, a balatoni, a koraesti, lágy rózsaszín-lila víztükör zavartalan, csak egészen benn látszik egy-két, alig észlelhető ember, feketén; feje fölött elzúg ferdén függve a levegőben, egy szarvasbogár. Eszébe jutott a harmadik is, már a város, az emeleti ereszcsatorna végénél – mögötte-fölötte ott az ég – szúnyogok táncolnak; még újdonság, ha, nagy ritkán, feltűnik az égen egy-egy „repülőcsík” (kondenz-). – „Meggylevest főzünk”, érkezett az esemes Á.-tól (közben Thakáccsal megérkezett a busz oda, ahonnét reggel kiindult). Már a Tisza-parton haladt Th., s a folyó fölött ott lebegett a Hold. „Most megyünk fürdeni, 20 fokos a Balaton”, így az újabb üzenet. Thakács visszazökkent a jelenbe. A leapadt folyó szélvizében vadkacsák szürcsölték az uszadékot, szűrték az iszapot, néha, itt-ott, kis burványlás, egy-egy, apró balin, s a sétálók csodálkozva látták: a tűnődő, válltáskás alak (Th.) egyik pillanatról a másikra egyszer csak nincs sehol. Nem tudhatták, visszarepült a harminc évvel ezelőtti Balaton-partra, s messze a parttól, benn balinok vonultak. Egyszer méternyi balint hozott ki a vízből egy pergetőhorgász, és ha valaki mondja, el sem hiszi Thakács: egykor majd két-három balin is úszik mellette, palazöld háttal, füstszín-narancs úszókkal, gyöngyházfényűen, felfűzve a zsinórra, mint a horgászat eredményei, miközben ő, Th. csobog ki a vízből, kezében a horgászbot, úsznak, úsznak mellette a balinok, de – felnőtt már Thakács – minek. Legföljebb elajándékozni jók, a halevést megsokallta Th. és a szomszédság is…

Miközben visszaérkezett a harminc évvel ezelőtti Balatonról a jelenbéli Tisza-partra, és ismét láthatóvá lett, a rakpart-mellvédre könyökölt. Hallgatta, hallgatta, ahogy dorombol az elülni kezdő, alkonyati város. „Csucsuka”, pittyegte a telefonba Á.-nak, „nagyon hiányzol.

Lebegett, lebegett a folyó fölött a Hold.

És telt a nyár

Haladt (cél: a buszállomás) Thakács a két város között, a nem-euklidészi térben. A K. utca elejénél két kócsagot és két szürkegémet vett észre a magasban, négyesben szálltak észak felé, talán a Fehér-tóra. Hajnali öt múlt, derült-világos, néhány perccel, a kócsagokat enyhén rózsaárnyalatúvá színezte a kelő Nap, a gémek élénk-sötét palaszürkék voltak. Thakács igyekezett jól emlékezetébe vésni a látványt. Ilyet még nem látott a D. téren. Lehet, hogy csak azért, mert vagy korábban ért általában ide, vagy később, és korábban is, későbben is kevesebb a madár. Most sok volt, sürgés-forgás a levegőben. Sirályok igyekeztek enerváltan, sosem-kifeszített, ám félig csukott szárnnyal, csapatuk csorbult „V” alakban, délnek; galambok repültek párban, ujjongva, szédítő sebességgel, mindenfelé. Molnárfecskék két szinten is: magasan s mélyen, közbül üresség; sarlósok pengeszárnya hasította a levegőt. Thakács arra gondolt, mi lehet most a Balatonon.

Derültkék a víztükör, a parthoz közel, jó félszáz méterig, sima a víz, onnantól elkezdődik a befelé-fodrozódás fúj még a parti szél, de nemsokára felváltja majd, ha nincs front, az enyhe-északi. „Á.-‌‌ék még alszanak”, mondta magában Th., „de maga Á. már nem biztos”, gondolt feleségére. „Ott áll az ablakban, ahonnét a múltkor is mókust láttunk. Mikor is volt ez a ’múltkor’, vagy tíz éve. Azóta már nincs is meg a nagy fenyő”, tette hozzá. „Lehet, hogy lenn álldogál Á. a teraszon, szemben, ím, a kelő Nappal, feketemellényes rozsdafarkú madár gyűjti a rovarokat a fészekbeni, ciripelő fiókáknak; imaginárius (meg nem pillantható) sárgarigó halványkékezüst-banánízű hangja a lenge-északivá váló szélben leveleiket máris rezegtetni kezdő nyárfák közül; örvös galamb rekedtes hangja; dolmányos varjú közli követelődzően: krá-krá, mely hang nagyon különbözik a vetési varjú lemondó károgásától; vörösgém úszik, narancsszínűen, a kelő Nap fényében, a ház fölött, kelet felé.” – Thakács már utazik, viszi a másik város felé a busz (helyközi). „Á. lemegy a partra, míg a többiek alusznak. Áll a partszegélyen, nézelődik, halkan locsog a víz, a stégek néptelenül, üresen állnak odabenn, a tóban, deszkázatukon csérguanó, gardacsontváz, félig-megemésztett, kiöklendett, odaszáradt hal, a nagy ezüstsirályok úgy szólnak odabent, láthatatlan, mint mikor egy kisgyerek sír. A Nap már a part fölött, nemcsak fénylik, melegít is, kánikulát ígér a reggel. Á. visszafordul az ilyenkor még árnyas, hűs-fehér makadámúton, kávét inna a hordó alakú büfében, az árokban világoslilán virít a nyilaslevelű nyílfű – levele északnak mutat –; az ezüstfa, amit olajfűznek is szoktak nevezni, kihajló ágán megül a piros szitakötő” – gondolja (ülvést a buszon, a nem-euklidészi ülésen) Thakács, és mert tűrhetetlenül tűz át a Nap az üvegen, s kápráztató a fény, áttelepszik a jármű túloldalára. Ennyi kényelem legyen, ha már, ugye, kénytelen az egyén igénybe venni az egykor tömeg-, ma közösségi (muhaha) közlekedésnek nevezett vívmányozatot.

Koraeste, úgy nyolc tájban, visszafelé megy már a busz Thakáccsal, a hídnál kiszáll Th., gyalogol az alkonyati Tisza-parton fehéren lángoló, embermagas pálmaliliomok között, otthonról felhívja Á.-t. „Csucsukám, hol vagytok?” „Most jövünk vissza a faluból az erdőn keresztül. Délután elborult, nem lehetett fürödni. Voltunk a Latinovits-emlékmúzeumban, E.-ék még nem látták, megnéztük volna a postamúzeumot is, de az zárva”, írta Á. „Édes Csucsukám”, mondta Thakács. Nézett, nézett maga elé a konyhában, susogtak a levelek az udvart betöltő, smaragd diófán. És telt a nyár.

Kassák Lajos: 40 év jubélium, 1927

FÖVÉNYI SÁNDOR

Fáj nagyon

Miért kell mindig erősnek lennem,
Mikor a bent azt üvölti fáj nagyon,
bordám szinte belereccsen,
ahogy léptem reccsen a friss havon.
Miért kell mindig álmodnom rólad,
bár az üres a nemvagy fáj nagyon,
Úgy ha az ősz a fákra sóhajt,
s nem marad levél az ágakon. Miért hiszem azt, gyűlöl a világ,
ha szeret az gúny és fáj nagyon,mit adjak vissza neki hát,én a tékoz-
ló Harpagon.
Miért érzem úton lenni az élet,
mert az érkezés fáj nagyon,
és hiába forrong vérem,
majd megdermed a hideg vason.
Miért ölöm mindig magam,
mikor élni Jó, csak fáj nagyon,
az idő deresre verte már hajam,
mégis fakóbb a homlokom.
Miért nézek mindig a tükörbe,
benne legnagyobb ellenségem, ez fáj nagyon,
és hiába zúzom be öklömmel,
arcom újra összeáll a szilánkokon.

Vándorok virága

mondd, kedves, mi legyen,
ha az ember egyszerűen megunta az életét,
nincs mit felvegyen, a kabát rég’ zaciba,
és ez az örökös készenlét,
hogy indulni kell, bárhova,
legyen az kötél, borotva, esetleg gyógyszerek,
és az agyban dob pereg, mikor
feltántorog rettegésből tákolt magán vérpadára.
és ilyenkor hiába hívod az Istent,
mert megváltásod már többször elherdáltad,
kellett a pénz, borra, nőre,
és játszod a koldusok legfattyabb királyát,
egy műanyagpohárban előtted a szánalom fillérei,
szádban a valahol volt kémény kesernyés füstje,
szemedben megrakott vagonok keréksikolya,
mert azért meghalni tudni kell.

kedves, ezen az úton sosincs megérkezés,
ahogy öregszel egyre sűrűbben temetsz
a csontvázzá vált jegenyék alá,
és a dombokra a vándorok virágát, a napfényt rakod,
amit az otthonmaradottak sosem ismerhetnek,
de tisztelni kell őket, mert ők a haza, a nyugalom,
és egyszer ezekkel tarisznyádban,
majd elszunnyadsz, mint a hajnali csillagok.

Menni kell

doktor úr, ne élesszen újra,
ezt a régit úgyis unom nagyon,
ha a szívem mégsem csitulna,
hát zúzza szét a mellkasom,

bár nem tudná rajta ül a föld,
hat világ tereget erre-arra,
a szám kék, de szemem még zöld,
testem latyakos hópaplan takarja.

már nem érdekel, hogy menni kell,
mert szeretve gyűlöltem élni,
csak Isten markában legyen hely,
ha tüdőm nem akar levegőt cserélni.

kedves nővér, élesszen újra,
még senkitől nem köszöntem el,
s míg a félhomály neszét a számba fújja,
megsúgom élni jó, csak néha égni kell.

Ahogy megvan írva

Ezzel a kurva sorsommal húztam ujjat,
mert régóta nem mutat semmi újat,
flegmán pofámba vágja az éveim,
és nem használnak az érveim,
hogy mindegy merről, honnan jöttem,
ha csak a semmi van mögöttem.
De kit érdekel, ha minden meg van írva,
ha hét emberként hétszer megyek sírba,
pedig nem vagyok tudós, vitéznek is hitvány,
és nem írok ódát a csillámló sziklán,
már szívem sincs, amit az égbe vernék,
szép gőgös szememben csorba szekercék.
Most várom, hogy az Úr nevemen szólít,
kérdőn rámnéz, majd nevetve bólint,
és mondja, mindig alacsony ködön lépkedj,
hogyha felbuksz, fel ne sértsd a térded,
mégis, ha véletlen véres lesz a pára,
ősszel majd kabátként terítsd a fákra.
A lehulló levelekből emelj máglyát,
örökké egy légy, kinek nem lelni párját,
ne írj papírra, betűid vésd egy lángra,
ha elmosná eső, akkor angyalszárnyra,
és mivel Isten mögéd semmit horgolt,
hát repülj előre, mert ez te a sorsod.

Kassák Lajos: A Dur mappa címlapja

PRUZSINSZKY SÁNDOR

A kenyér illata

Itt ülök az Otthon kertjében a nagy vadgesztenyefa lombjai alatt. Bámulom a nap mint nap ismétlődő csodát: ahogy a napfény, átcsurranva a levelek között, szőke glóriát von a fa fekete, ráncos törzsén. Erről, ahányszor csak látom, mindig a te szőke hajkoronád villan az eszembe. Meg az a gondolat, hogy csak maga a természet képes ily tökéletes – életed lényegét egyetlen képbe foglaló – hasonlatra.

Katinka jön, a gondozónővér. – Mindjárt ebédelünk, Sanyi bácsi – mondja, mély dekoltázsát kivillantó kacérsággal. – Ma korábban, hisz tudja, az ünnepély… Ejnye-bejnye, elfelejtette, hogy október huszonharmadika van? Maga tartja az Otthonban az ünnepi beszédet…

Hirtelen haraggal nézek a cserfes ifjú hölgyre, miközben ő, lila körmös kezével – teljesen fölöslegesen – a hónom alá nyúlva, az ebédlőbe támogat, és bódító parfümfelhőbe burkol engem.

Fél éjjel gondolkodtam rajta: elmondhatom-e nekik, a húszéveseknek, a te történetedet?

Tizenhat évesek voltunk, amikor megismertelek. Tanoncok a hajdanvolt MOM-ban, egy hatalmas és egészében képtelen üzemben. Te optikát tanultál, én műszerészetet, csak néhány emelettel lejjebb. Egy tréfás kedvű kollégád küldött le hozzám „láthatatlan fejű” jancsiszögért. Ez a kolléga Dani volt, gimnáziumi osztálytársam, a nagy tréfamester, tanárok és művezetők réme. (Tőle tanultam meg, hogy a nevetés hatalmában mindig bízhatunk.)

Te oly szép voltál, a makrancos szőkeségeddel és a lángoló pici szeplőiddel, hogy semmi se jutott eszembe: csak álltam ott kábán a műszerasztal felett.

– Nem tudja, hol találom?

– Micsodát? – kérdeztelek vissza és éreztem: a homlokom, akár a vontató lóé, izzad.

– Hát a láthatatlan fejű jancsiszögeket…

– Maga ugrat engem?

– Engem ugrat valaki – s te voltál az, aki helyettem is felnevettél. Aztán engem is elkapott a kacagás hulláma: az asztalra dőltünk mind a ketten a nevetéstől. Így ismertelek meg.

A sebeinkből élünk, mondják a filozófusok. Csak a boldog emlékek fájnak, teszik hozzá mások. Nekem nincs szükségem erre a felismerésre, hiszen mindig fáj az öröm, amit akkor érzek, amikor felidézem mindazt, ami ezután történt.

Másnap reggel összefutottunk a bejáratnál. Derengő mosollyal néztem rád s te, zavaromat látva, azt kérdezted vagányul:

– Mi az, mégis előkerültek a jancsiszögek?

S mintha véletlen lenne, délben mindhárman – Dani, te és én – egyszerre értünk az üzemi étkezdébe. Együtt ebédeltük meg a mindennapi csontlevest (az „üzemi csontot”) meg a tarhonyát a feltéttel. – Vigyázz, ne kezdj vele – figyelmeztetett Dani –, ez még egy szűzfiú! – Világért se higgy neki – vágtam vissza én – Minden emeleten van szeretője! – Nevettünk ezen is, de aztán, mintha álom folytatódna, délután kettesben maradtam veled a villamoson. Alig szóltunk egymáshoz: én egész úton, mialatt a kopott járgány végigcsikorgott a Villányi-úton, készültem rá, hogy megkérdezzelek, mikor hívhatlak meg egy presszókávéra? Egy órát vártalak a megbeszélt időben és helyen, te nem jöttél.

Aztán másnap reggel – mintha mi se lenne természetesebb – ott ültél a munkaasztalomnál.

– Hoztam neked áfonyát, szereted? – és máris a számba dugtál egyet a kis kék golyókból – Tudok egy helyet, ahol sok van belőle, eljössz?

Valamit motyogtam, s te, mint egy régi szeretőt, karon ragadtál. Egész nap a Svábhegyen kószáltunk. Már egy tarisznyára valót szedtünk az ősz fanyar varázsából, amikor megtudtam, hogy Veronikának hívnak. Alig beszéltünk. Lopva pillantottunk egymásra, mintha attól félnénk, a szavak tönkre teszik e varázslatot. Elnémított az élet addig sosem érzett sűrűsége. A fogam vacogott a gyönyörűségtől, amikor a derekadat átölelve, ráfordultunk a Margit hídra, miközben a feltámadó szélben diadalmasan lobogott szőkeséged. Odafent már remegtek az első csillagok. Mintha ők is beleborzonganának a pillanat szépségébe.

A Viola utcában laktál. A ház kapuját egy árva, félkezű Kariatida őrizte, megfeketedett arcán komikus erőfeszítéssel. Másik karja helyén vastag drót fityegett. Bementünk a sötét udvarba, kéz a kézben.

– Látod, ott lakunk a másodikon, de nem jöhetsz fel, felébredne a nagymamám…

Várakozóan néztél rám, s én föléd hajoltam, behunyt szemmel, mintha egy illatozó virágot szagolnék. Mire kinyitottam a szemem, te már elosontál. Csak egy halk ajtónyikorgás jelezte a vaksötétben, hogy életem legszebb napja véget ért.

Már nem lepődtem meg, amikor másnap nem jelentél meg az étkezdében. Csak Dani ült oda az asztalomhoz, hogy bejelentse: beteget jelentettél. Másnap, harmadnap újból. Heteken át hiányoztál. Aztán Dani, a tréfacsináló is eltűnt. A személyzetin azt mondták: átlépett egy másik munkahelyre.

Mindez furcsa volt. Aztán egy októberi estén a Corvin-moziból kijövet megláttalak benneteket. Kéz a kézben ballagtatok a Körúton. Dani épp a füledbe súgott valamit, s te szinte kéjjel felnevettél.

Olyat éreztem akkor, amit addig soha: gyűlöletet.

A következő napon, 1956. október 23-án én is betegnek éreztem magam. Lázam volt, feküdtem egész nap, pedig csak a lelkem égett. Arra gondoltam: miért nem kerekedik akkora vihar, hogy fejre álljon ez a hitvány világ földrengés vagy háború, vagy bármi. Csak rettenetes legyen! És akkor lövéseket hallottam. Meg távoli, de közeledő morajt. Valami olyasmit, amit egy kagyló héjából hall az ember. (Ha a füledhez szorítod, meghallod, ahogy a kagyló emlékezik a tengerre. Még akkor is, ha sose látta.) Megdöbbentett ez a – számomra úgy tűnt – lelkemből kitört vihar. Másnap, a rádió hajnali közlésére – „az ellenforradalmi felkelő bandákat felszámolták” –, mégiscsak elindultam a gyárba. De a Körúton már ott álltak a páncélosok, akár a tengerből felbukkant ősvilági hüllők. Október 25-én aztán elült a harci zaj. Különös csendre ébredt a város. Néhány üzlet, köztük a sarki Közért is, kinyitott. Apám – anyámmal folytatott rövid tanácskozás után – leküldött kenyérért a boltba.

Hihetetlen kép fogadott. A Nagykörúton szerteszét elszenesedett vagy mésztől fehérlő katonahullák hevertek. Köröttük emberáradat hömpölygött. Emberhullámok ölelkeztek össze, cigarettával, borral kínálták egymást. Hónom alatt a lisztes bundájú kenyérrel sodort magával az ár – egyenest Dani hátának. Nem nézett rám, egy lyukas zászlót tartott a magasba. Mikor már mellette haladtam, megszólalt:

– Veronika szerint te gyáva vagy. Nem merted megcsókolni.

Egy pillanatra elsötétült minden. Emlékszem: magamban azt kívántam, bárcsak meghalna.

– Veronika csodálatos lány! Igazi bombázó! – lelkendezett, és a tüntetés hektikus lármája közben elmesélte az én történetemet! Vagyis hogy ugyanott voltak áfonyát szedni, ahol velem, és ugyanazokon a helyeken jártatok. Kéz a kézben, ugyanúgy.

Elmondta a Kariatida után történteket is: ő igenis megcsókolt téged, és utána fölmehetett veled a második emeletre, ahol minden megvolt…

Homlokomat ráncoltam, fogaimat csattogtattam.

– Beijedtél? – nevetett rám a tréfacsináló. – Ne lógasd az orrod. Elárulta, hogy te tetszel neki jobban.

Fellélegeztem, egész valómat melegség töltötte el. Már nem is restelltem a megkönnyebbülésemet. Az emberáradat, amely sodort minket, a Kossuth tér sarkára ért.

– Hová megyünk?

– Elfoglaljuk a Parlamentet, hát nem látod? Átálltak az oroszok! Egy óra múlva vége az egésznek! Megesszük őket tízóraira! – És tréfás mozdulattal beleharapott a hónom alatt tartott cipóba. (Azóta is magam előtt látom kenyértől lisztes, bohócos mosolyát.)

Akkor egy teherautó kanyarodott a térre, a platóján ballonkabátos fiatalok között egy szőke zászló: a te hajad lobogása volt az. Integettél felénk, még láttam, ahogy leugrasz és felénk igyekezve valamit kiáltasz. Nekem? Vagy Daninak? A hangod már nem ért el hozzánk.

Felcsattantak az első lövések. Először azt hittem, petárdák. Vagy tűzijáték? Felnéztem az égre, a tűzvirágok kinyílását várva.

Először a mellettem álló férfi zuhant az úttestre, lerepülő kalapja az arcomat súrolta.

Egy sikítás hallatszott, mindenki a földre vetette magát. Egy másik golyó a cipót találta el, amelyet még mindig görcsösen szorongattam. Arcomat és mellemet elborították a kenyérdarabkák és orromat megcsapta a lágy, friss kenyér illata a tomboló halál torán!

Újabb sorozat sivított, de Dani meg én ekkor már futásnak eredtünk. Eszeveszett, állati futás volt.

– Veronikát nem láttad? – kérdeztem futás közben Danitól, aki képtelen volt válaszolni. Némán, remegve váltunk el. Annyi lélekjelenlét azért maradt bennem, hogy újra bementem a Közértbe – még mindig nyitva volt – és megint megvettem a kenyeret. Ott, a boltban vettem észre, hogy csupa vér a tenyerem. Hazaérve gyorsan kesztyűt húztam rá.

– Mi van a kezeddel? – kérdezte apám.

– Fázik – feleltem és egyenest a nyomorék Kariatidához rohantam. Be, a sötét kapualjba. Fel, a második emeletre. Megismertem az ajtót, kopogtam. Senki nem válaszolt. Benyitottam: egy barlang savanykás szaga fogadott.

– Kit keres? – kérdezte egy öreg, rekedtes hang. Apró, karikajárású öregasszony jött elő, alig volt haja. Rám nézett, de el, a semmibe: teljesen vak volt.

– Veronikát.

– Itt nem lakik semmiféle Veronika.

– Ó, bocsánat… – hebegtem és leszaladtam a lépcsőn. Torkomat szorongatta az irtó sejtelem.

Másnap láttalak meg, az újságban. Ott feküdtél a tér halottai között. Szárnyas hajad a fekete képen fehér volt, mint a hó.

Danit, az én fürge faunra emlékeztető barátomat ötven év múlva láttam viszont. Hazajött Amerikából, egy villámlátogatásra. A szája furcsa, keserű ráncban végződött és a mondatait nem tudta befejezni. Csak álltunk a téren, nem beszélgettünk. Néztük az árkádok falában a gyilkos lövedékek helyét jelző bronzgolyókat.

Mindketten ugyanarra az első csókra emlékeztünk, amely sosem történt meg.

Ahogy befejezem az előadást, érzem: a gyomromat aggodalom szorítja. Fontos dolog-e, amit elmeséltem? Ezer ilyen történet létezik, és mindegyik más, és mindegyik ugyanaz.

Először csend van a teremben, aztán csak suttogás, pisszegés. Katinka lila körmeit bámulja. Nem mernek tapsolni a húszévesek. Megértették volna? Hogy az idő egyszerre illékony és sűrű, akár a kenyér illata?

TAMÁSI JÓZSEF

most

ülök betonfalú lakásomban
verseket olvasok
és a hetvenes évek klasszikus rock lemezeit hallgatom
macskáim mogorva képpel bámulnak
talán odakint kéne járnom a dombokat a völgyeket
jobb lenne-e a testemnek a lelkemnek és a macskáimnak
mehetnék reggeltől estig sőt még éjjel is
keresztül-kasul bejárhatnám a városomat
az erdőt amit ismerek és amit nem
mehetnék fáradhatatlanul
leküzdve álmokat gondolatokat félelmeket
vágyakat az időt a teret
leküzdve önmagamat
és minden mást
vagy végigjárhatnám a kocsmákat bárokat klubokat
órákig hallgathatnám
saját életem visszhangzó eseményeit
mások interpretálásában
esetleg online barangolhatnék a végtelenbe
különböző közösségi oldalakra szelfizném lájkolnám
napjaim intim részleteit percről-percre
talán az jobb volna
csak lehet
ugyanazt a fickót találnám
mindenhol mindenkiben
aki itt ül most
és verseket olvas

Írj

Írj
ne törődj
senkivel
és semmivel
a világ
az emberek
az Isten
megvannak nélküled
ahogy megvoltak eddig is
ez nem önzés
átok és áldás
fogadd el

Kassák Lajos: Kompozíció 1962

GYÁRFÁS ENDRE

Ez nem robinzonád

Szülei zsellérek voltak egy gróf dunántúli nagybirtokán. Cseléd-házban laktak, ott szerelmesedtek egymásba, össze is házasodtak, és már útban volt a gyerek, amikor az embert besorozták, és kurta kiképzés után a Második Magyar Hadsereg katonájaként az orosz frontra hajtották. A Botond nevű, rádióval ellátott gépkocsi legénységébe tartozott, de nem mint rádiós, hanem mint az őrség tagja. Kétszer sebesült meg, hadikórházban is volt, negyvennégy nyarán szerelték le. Odahaza közben megszületett a gyermek, kisfiú. Beteges volt, fél évesen meghalt. Az apa, amikor hazatért, megverte az asszonyt, amiért – szerinte – nem tudott vigyázni az örökösre.

A földosztáskor a nagybirtokból hat hold jó földet kapott, búzát és rozst vetett, kisebb részben hüvelyeseket. A falu szélén házat kezdett építeni, vályogból, rokoni segítséggel. Negyvenhat tavaszára már állt a ház, később a nyugatra menekült gróf méneséből lovat vettek.

Amikor széthordták a kastély könyvtárát, a családhoz is jutott egy szép album. A benne látott kép és történet adta az apának az ötletet, hogy már az új házban született kislányát Emesének kereszteltesse. A csecsemőt az anyatej elapadása után is bőségesen táplálták, úgy eszegette az omlós kolbászt, mint más apróságok a málét. Meg ne ismétlődjék a kis Lali végzete! A szüléskor a bába hibájából történt valami, ami miatt az asszonynak nem lehetett több gyereke.

A családnak hamarosan be kellett lépnie a termelőszövetkezetbe. Újabb ok volt, hogy az erős, makkegészséges szőke lánykát ne a paraszti életre neveljék. A négyelemis szülők – az apa a fuvarosok között, az anya a libatenyésztő brigádban dolgozott –, szerették volna, ha Emese a tanult emberek közé emelkedik. Látták, orvosnak nem való – elfordult, amikor a liba nyakát a szeme előtt vágták el –, az ügyvédeket csalónak tartották, az agronómus a paraszthoz áll közel. Elhitték, hogy itt a vas és acél országa épül, mérnökre biztosan szükség lesz, és ha a lány felnő, városban lakik majd, nem mocskolja magát ganéval-vérrel, nem fulladozik pelyvától-libatolltól.

A községi tanács rendbe hozatta a kifosztott, pusztulásra ítélt grófi kastély egyik termét. A faluba száműzött egykori balerina, aki úri pártfogója miatt bűnhődött, ott tanítgatta a hat-nyolc éves kislányokat, tündérkéknek nevezte őket, és Emesét különösen tehetségesnek tartotta. A hivatalosság nem akadékoskodott, hiszen az „élenjáró” szovjet balett s persze a magyar is tiszteletnek örvendett.

Ötvenhétben a táncosnő-tanító disszidált. Emese még általános iskolás volt. A balett-tanulást csak a városban folytathatta volna, de nem lehetett megszervezni az utazást. Az újabb téeszbe kényszerítés megerősítette a szülőket, hogy lányuknak nem szabad a faluban maradnia.

Gimnáziumba íratták, a városba költözött, kollégista lett. Jól érezte magát, barátkozó természetű volt, énekkarba járt, újra próbálkozott a balettel, de a mester azt mondta: a néhány év kihagyás, valamint a hízásra mutatkozó hajlam miatt nem lehetne a táncművészetben hivatásos. Ekkor már a szülők sem nézték jó szemmel a „laza erkölcsű” pályát.

Nem vágyódott haza, bár időnként bántotta a lelkiismeret, hogy nincs otthon. Részegeskedő, megkeseredett apja ugyanis egyre gyakrabban verte az anyát, holott amíg együtt laktak, ezt ritkán engedte meg magának.

A fiúkat Emese aszerint vizsgálta, hogy jó férj lehetne-e belőlük. Akit alkalmasnak gondolt, azt a kor divatos szóhasználatával káderezni kezdte: iszik-e az apja, rettegésben tartja-e a családot. Ha a válasz igenlő volt, a fiú már nem is érdekelte többé.

Az érettségihez közeledve belátta, hogy a mérnökség nem neki való. Matek? Fizika? Nem ment rosszul, de nem tudta lekötni. Az énekkar idős karnagynője elmondta, hogy fiatal korában népdalgyűjtő utakra járt, ismerte Kodályt, Bárdos Lajost. Emese elhatározta, hogy ő is népdalgyűjtő lesz. Evégett a zeneakadémiát, de legalább a konzervatóriumot kellene elvégeznie. Hangszeren nem játszott, énekhangja nem bizonyult elég erősnek. Neki sem futott a felvételi vizsgáknak.

Szerencséjére akkortájt alakult meg egy főiskola, ahol könyvtárosokat és művelődési házak számára előadókat, „középkádereket” kezdtek képezni. Parasztszármazású lévén az elsők között vették fel. Szüleit nem kérdezte meg, utólag közölte velük döntését és az eredményt.

Másik város, valamivel nagyobb, mint a gimnáziumos, másik kollégium, más fiúk, köztük már katonaviseltek is, de hasonló érdeklődésűek, mint ő: szeretnek olvasni, zenét hallgatni, lehet velük – ahogy mondta – emberi dolgokról beszélgetni.

A Beatles-rajongás már nálunk is javában tombolt. A hazai együttesek eleinte az angolokat, amerikaiakat, ausztrálokat utánozták, de kezdték már keresni a népi hangot, elektromos gitárjaikon népdalok vagy azokra hajazó melódiák szólaltak meg. Terjedt a televíziózás, vetélkedők, ki-mit-tudok helyi válogatói és pesti döntői lelkesítették a fiatalokat. Lázongtak az iskolaköpeny, az egyensapka ellen, küzdöttek a farmerért, a hosszú hajért, a hosszabbított kimaradásért, ám életükbe az ital még csak módjával, a drog egyáltalán nem szüremkedett be.

Emese is eljárt a hétvégi koncertekre, kedvelte a magyaros stílusban játszó bandákat, táncolt, randevúzott – ártatlanul –, barátokra vadászott, de nem nehézfegyverzettel. Irigyelte azt az évfolyamtársnőjét, akit gyerekkori, már a nevelőotthonban megszeretett barátjával együtt vettek fel.

Egy alkalommal, amikor a város iskoláinak énekkarai versengtek, Emesének megtetszett az egyik kórus. Nem az éneklésük – az átlagos volt –, hanem az, hogy a pódiumra nem a szokványos fehér blúzban-ingben, sötét szoknyában-nadrágban vonultak és sorakoztak fel. Tarka otthoni vagy inkább játszótéri ruhákban szaladtak be több oldalról. Egyesek álltak, mások törökülésben helyezkedtek el, karjukat lóbálták, tekintetüket nemcsak a karnagyra fordították, hanem egymásra meg a közönségre is.

Ez a természetes, örvendezett Emese, így énekelgettek régen a falusiak, semmi merevség, ez az a hagyomány, amit folytatni kell.

Megismerkedett a karvezetővel, a nála alig idősebb énektanárral, Fruzsinával. Már a név is a Jókai-hősnőkre emlékeztette. Jó barátok lettek. Termetük hasonló volt, cserélgették hát egy-egy ruhadarabjukat. Hosszúra engedett hajukat mindketten lófarokba kötötték, kedvenc könyveiket kölcsönadták egymásnak, és kurta szabadidejükben együtt sétáltak a parkban.

Fruzsina helybéli volt, hivatalnokszülők lánya. Emese rábeszélte, hogy ne elégedjék meg a konzervatóriumi végzettséggel, iratkozzék be, legalább levelezőre, az ő főiskolájára, nemcsak a diploma végett, hanem hogy ha a műveltség terjesztésére érez elhivatottságot, több dologhoz értsen.

A következő évben – nem egyazon évfolyamon – már kollégák voltak. Emese átadta régi jegyzeteit Fruzsinának, aki viszont megtanította őt gitározni.

Nyáron együtt mentek egy balatoni gazdaságba gyümölcsszedő táborba. Egy ízben Emese elvitte barátnőjét a maga szüleihez, de a pálinkától állandóan kótyagos apja és mártírképpel tébláboló anyja a vendéglányban szánalmat keltett iránta, márpedig ez rosszul esett neki.

Emese egy évvel korábban végzett, mint Fruzsina. Másik, távolabbi város művelődési otthonában kapott gyakornoki állást: neki kellett foglalkoznia az amatőr együttesekkel és két szakkörrel. Fruzsinával két-háromhavonta még találkozott, de aztán a barátnő férjhez ment, otthon maradt szülővárosában, és barátságuk polifón muzsikája úgy járt, mint Haydn Búcsúszimfóniája: szólamai sorra hallgattak el, s végül egyetlen dallam maradt, a kölcsönös levélváltás.

Amikor a két lány megismerkedett, Fruzsina már nem volt szűz. Ezt az „előnyt” Emese fölénynek érezte, legalább is olyan érzelmi, tapasztalati varázskörnek, amelyen ő kívül rekedt. Másodévesen föladta korábbi elképzelését, hogy az esküvőig, a nászéjszakáig őrzi a liliomot. Nem pusztán érzékiségének türelmetlensége sarkallta, hanem az is, hogy egyre több romló, elbomló házasságról szerzett tudomást, melyben – ahogy hallotta vagy kikövetkeztette – a szexuális diszharmónia volt a válság előidézője. Neki tehát, gondolta, az alapot kell megteremtenie azáltal, hogy rátalál a legnagyobb gyönyört adó társra. A többi, úgy vélte – nemhiába tanult marxizmust – csak felépítmény lesz.

Az egyik házibulin – még főiskolás korában – kiszemelte magának a hórihorgas, gesztenyebarna, bogárszemű Károlyt, aki földrajzot és biológiát tanított abban az iskolában, ahol Fruzsina az énekkart vezette. Gyanította, de nem merte megkérdezni, hogy barátnője lefeküdt-e már a nőtlen fiatalemberrel. Tanárember, jóképű, tisztának, ápoltnak tűnik. A beavatáson túl még lehet is belőle valami. Jobb lenne, persze, ha már beleszeretne, teste-lelke vágyakoznék az ölelésére. De hát mindenki tudja, hogy a szerelemhez több út vezet.

A bulit követően, miután tíz résztvevő hat vörösboros palackot ürített ki, Emese fölosont Károly albérletébe. Osonnia kellett a házinéni miatt. A férfi türelmes és gyöngéd volt vele, forrósodó testét végigcsókolta, és úgy simogatta, hogy a lány gátlásai gyorsan oldódtak.

Hamar tudomásul vette, amit egyébként eleve sejtett, hogy Károlynak ő nem több mint újabb trófea. Könnyen túltette magát ezen, hiszen nem lett szerelmes. A szüzesség elvesztése után sugárzott belőle valami, amitől bátrabban közeledtek hozzá a főiskola és a házibulik hímjei. És ő engedett néhány csábításnak. Fruzsinától hallotta a szót: pillangózom. Pillangózott tehát, ám a virágok nem voltak mindig illatosak. Nemcsak fizikailag nem, de szellemileg, jellemileg sem. Amikor fülébe jutott, hogy egyesek kurvaként emlegetik – csakis a férfiak pletykálhattak, azaz hogy henceghettek –, válogatós lett, és alig várta, hogy diplomával táskájában másutt kezdje meg a munkát.

Az új helyen albérletbe költözött. Szállásadója, az ötven körüli, régebben elvált szépasszony, akinek két felnőtt lánya máshol alapított családot, nem ellenezte, hogy Emese férfilátogatókat fogadjon. Feltételül szabta, hogy a lány ne botránkozzék meg az ő „ügyein”, s finoman célzott rá, hogy ne zavarják egymás köreit.

Kezdő fizetésének egynegyede ráment az albérletre. Hazulról nem fogadott el semmi mást, csak a disznótorost. Ruhatára egy farmer-nadrágból, egy nyári meg egy téli ruhából, néhány blúzból és pulóverből állt.

A kultúrházban a művészeti – inkább csak művészkedő – csoportok közelebb álltak a szívéhez, mint a szakkörök. Az utóbbiak munkájába nem mert beleszólni, a táncosok, énekesek, irodalmi színpadosok, bábosok vezetői azonban érzékeltették vele néha, hogy kotnyeleskedőnek tartják. A balettozó kislányokat vizsgaszemmel nézte, ahogy annak idején az ő képességeit, az ő szakmai jövőjét latolgatták. Kedve lett volna egyik-másik szülő buzgalmát lehűteni, de sikerült beleképzelnie magát a botladozó kis fruska helyébe, és hallgatott. A bábosoktól tanulhatott és tanult is: készített néhány jópofa állatbábot, kitalált egy-két trükköt, amiért tiszteletbeli taggá fogadták. Az irodalmi színpadosokat megpróbálta leszoktatni – a háború előtt vidéki színészként tengődő idős rendezőjük rosszallását kiváltva – a deklamálásról, a túl széles gesztusokról, a pátoszos pózolásról.

Szabályos, szép arca, kék szeme, élénk tekintete, arányos termete, nem nagy, de formás keble, hol lófarokba kötött, hol leengedett hosszú szőke haja a figyelem középpontjába állította. Apró szálakból szövődött köréje az intrika hálója, melyet ugyanakkor szaggattak is a kollegiális mosolyok, díjazó puszik.

A hálószövők egyike, a rendező, ivócimborája volt a kultúrház igazgatójának, az ötvenöt esztendős Bazsi Attilának. Azt híresztelték magukról, hogy az ellenállási mozgalomból ismerik egymást. Annyi lehetett az igazság, hogy a Gyöngyösbokréta mozgalomnak, melynek egykor tagjai voltak, a harmincas-negyvenes években akadtak baloldali résztvevői is. Hogy ők is közéjük tartoztak-e? Volt, aki elhitte, volt, aki nem.

Bazsi Attila népi táncosként kezdte, de ekkorra, a hatvanas évek végére már megpotrohosodott, tokát eresztett, kerek, tésztaszerű képére belülről az önfeladás vetült ki. Egyedül a testtartás, a kihúzott hát őrzött valamit a táncos múltból.

És a fiatal nők iránti rajongás.

Házasember volt, de tanítónő felesége, úgy rémlett, belefásult a hűtlenkedés ostorozásába vagy panaszlásába. Az igazgató a Ház valamennyi nőnemű munkatársával próbálkozott már, a legtöbbjükkel sikeresen. Még a legjobb szakembernek sem volt könnyű új állást találnia, ahogy akkoriban hivatalosan mondták, a kultúra frontján.

A városi pártbizottság, mely a pedagógusok házasságtöréseit – szerintük bűnös viszonyait – klerikális szigorral torolta meg, Bazsi és még néhány vezető pozícióban ülő férfiú kalandjait elnézte, belevalóságnak, sűrűvérűségnek, faszagyerekségnek enyhítve a feudális szokásjog gyakorlását.

Emese tudta, nem kerülheti el az ajánlatot. Egyrészt mert a Házban ő a legvonzóbb nő, másrészt mert kötelem híján szabad prédának tűnik. Ha elfogadja, jogosan mondják rá, hogy kurva, az a fajta, aki nem pénzért, hanem az állásért adja oda magát. Végső soron mégis csak pénzért. Bazsi aktuális kapcsolata a balettos lánykák mesternőjével a pletyka szerint már a végét járta, ám – lévén a hölgy amazon természetű – a direktor nem kockáztatta meg a pas-de-troit-t.

Emese megkísértésének időpontja tehát a tánctanárnő elbocsátó szép üzenetének napjától függött. A lány tucatjával eszelte ki a kifogásokat, a halasztás okait, de tudta, választás előtt áll: enged, vagy új állást keres. Az előbbihez nem fűlött a foga, az utóbbi reménytelennek látszott.

Váratlanul nyílott meg előtte a harmadik út.

A kultúrházbeliek a közeli bútorgyár, inkább csak összerakó üzem étkezdéjébe jártak ebédelni. Emese gyakran került egy asztalhoz a vállalat anyagbeszerzőjével. A magas, vállas, kisportolt barna férfi, mint kiderült, csak három évvel idősebb nála. Katona-, pontosabban határőr-idejét leszolgálta már, előtte pedig négy szemesztert végzett a közgazdasági egyetemen. Hogy miért hagyta abba a tanulást, arra – egyelőre – nem adott kielégítő magyarázatot. Wartburggal járt, és egy hétvégén megkérdezte Emesét, nem akar-e vele Pestre utazni. Vásárlás céljából, tette hozzá hunyorítva, s mindketten tudták, szombat-vasárnap még a fővárosban sem fő tevékenység a vásárlás. A lány igent mondott. A fiatalembert Péternek hívták, barátai többnyire Petkónak becézték.

Emese igent mondott három héttel később is, miután a három hétből kettőnek valamennyi éjszakáját Péter-Petkó kicsiny társasházi lakásán töltötte. A lakást a férfi úgy szerezte, hogy baráti segítséggel és némi pénzzel rávette az építtető társaságot és az építő szövetkezetet, hogy „gazdálkodjanak ki” egy ötven négyzetméteres helyiséget később létesítendő műhely, esetleg bolt céljára. Közben Péter engedélyt kért a Tanácstól, hogy boltot nyisson. Használt sportszerekkel szándékozott kereskedni, vállalva, hogy az ócska ütőket újrahúroztatja, a szánkókat megreparáltatja, a szétrugdalt labdákat új belsőkkel látja el. Korábban népi bútorokkal üzletelt Egerben, de most – ahogy mondta – témát akar váltani.

Miután a lakást megkapta, a boltnyitást nehézségekre hivatkozva elhalasztotta. A bútorüzem leselejtezett termékeivel rendezkedtek be, és karácsony előtt Péter könnyedén emelte át a küszöbön első, és a későbbiekben egyetlennek bizonyult hitvesét, Emesét.

Bazsi Attila behúzta már-már kinyúló csápjait. Újdonsült menyecskével, ráadásul érzékelhető, bár tanúsíthatatlan kapcsolatokkal bíró, szépreményű és kemény öklű ifjú lovag feleségével nem volt tanácsos kikezdenie.

Két évvel később Emese kislányt szült. Péter anyja után Teréznek keresztelték el. Egészséges, ritkán síró lányka volt, és olyan szép, hogy gyerekkocsi tologatás közben a viruló mamának tízméterenként kellett fogadnia a gratulációkat. Emese gyermekgondozási segélyt kapott, munkahelyére hetente ellátogatott, mutogatta a gyarapodó Tercsit, és őszintén érdeklődött az amatőrök, a szakkörök munkája iránt.

A szülés előtt azt hitte, elegendő ideje lesz, hogy olvasson. A csecsemő körüli teendőkön túl azonban főznie is kellett, mivel férje, megunván az üzemi kosztot, és megkedvelvén a családi kör hangulatát, hazajárt ebédelni, és természetesen vacsorázni is.

Péter ajánlatot kapott egyik ismerősétől, hogy vállalja el gebinben egy csepeli gépgyár büféjét, melynek a gyáron kívül, a kerület forgalmas pontján még falatozója is volt. Bérbe vehették az utóbbi felett a kétszobás lakást. Vonakodó feleségét azzal győzte meg, hogy visszaköltöznek majd a kisvárosba, ha a gebinből sikerül annyi pénzt „kifacsarniuk”, amennyivel az otthoni kis lakást ráfizetéssel nagyobbra, talán még családi házra is cserélhetik. Csak addig, amíg gyesen vagy, ígérte, hiszen az asszony nem akart munkahelyet változtatni.

Petkónak a bútorüzemi anyagbeszerzés már nem volt eléggé érdekes, sokirányú feladat. A vendéglátás, az igen! Ennek még perspektívája is van. Egyes falatozók akkoriban önkiszolgáló éttermekké léptek elő, az éttermek trösztté szerveződtek.

Emeséék a költözés után is megtartották a kisvárosi lakást, és bérbe adták egy varrónőnek, aki műhelyként – saját elnevezése szerint szalonként – használta.

Csepelen Emese aggódott a férjéért. Túl sokat dolgozik, üzleti tárgyalásai nem egyebek, mint veszekedések, szállítókkal, tisztviselőkkel, pultosokkal, takarítókkal, bár láthatólag élvezi a sürgésforgást, a kockáztatást, az ügyeskedést. Tercsit nem adták bölcsődébe. A fiatalasszonynak a gyerek mellett jutott annyi ideje, hogy megtanulja a könyvelést, így spórolva meg a családnak egy adminisztrátor munkadíját.

Már a második gyereket várták, amikor Emese apja hosszabb betegeskedés után májzsugorban meghalt. Anyját három hónappal később temették el, ám hogy neki mi volt a betegsége, nem derült ki. Az elhanyagolt falusi ház, az üres istálló és csűr, a szegényes konyhakert csak púp lett volna a fiatalok hátán, ha nem sikerül a szomszédnak eladniuk.

A varrónőtől visszakérendő lakás és a falusi ház ára, valamint a gebinből kipréselt summa már elég volt, hogy odahaza, a kisvárosban szerény családi ház építésébe kapjanak. Hazaköltöztek. Ismeretségi hálózatának hála, Péter gebinbe vehette a városka egyik közepes, jó hírű vendéglőjét. A tulajdonosnak, a helyi tanácsnak elege lett a szemérmetlenül lopkodó, ráadásul nemegyszer „hálátlannak” bizonyuló addigi üzletvezetőből. Vigye vásárra bőrét a gebines! Ha megél, nekünk is jó. Ha nem, az ő baja.

A „szalont” újra otthonná varázsolták, és egy jutányos áron vásárolt telken építkezésbe kezdtek. A második gyerek, Zoltánka, vasgyúróként indult – azaz egyelőre hempergett – az életpályán. Emese meghosszabbította a gyest, és folytatta a könyvelést, immáron a vendéglőét és a házépítését.

Az országban befulladt az új gazdasági mechanizmus, az önálló kezdeményezések lassultak, gyakran el is akadtak, nőtt a bürokrácia, családi házak álltak legújabb kori várromokként félig készen. „Begyűrűzött” az olajválság, meglódultak az árak, lazult – különösen az építőiparban – az amúgy sem szigorú munkafegyelem. „A Vadászkalaphoz” címzett vendéglő, Petkó gebinje azért jól ment, főként piacnapokon.

Emese fizetésére is szükség lett, elsősorban az építkezés végett. Amikor Teréz-Tercsi betöltötte a negyedik, Zoltán-Zolika a második évét, óvodába illetve bölcsődébe mentek, édesanyjuk pedig visszatért a művelődési házba. Még mindig Bazsi Attila volt az igazgató, habár rosszul állt a szénája, mert néhány szülő följelentette, hogy gyanúsan simogatja a balettos kislányokat, a pénzügyi ellenőrök is találtak nála zavaros ügyeket. Egyes vendégművészek fellépti díjai szokatlanul magasnak tűntek, többnyire a kevésbé felkapott, máshová ritkán hívott, s emiatt a meghívásért „hálás” színészekéi, zenészekéi.

A Tanács és a pártbizottság már-már „leírta” Bazsit, nyugdíjazni akarták, de ő kikunyerált még két évet. Többen tartottak tőle, mert zártkörű lakomáiknak, melyek tivornyákba torkolltak, ő adott helyet és egyéb hozzájárulást a művelődésnek szentelt házban. Az állami erdőgazdaság vadőre például már a rendezvény előtt egy nappal megjelent egy őzzel a vállán. Az éppen próbát tartó táncos apróságok megsiratták a golyó ütötte állatot. Elhangozhatott a mulatságokon egy s más, ami Bazsinak jól jöhetett a várható vizsgálatok elhárításakor.

A városvezetőség Emesében látta a helyzet kulcsát. Kinevezték igazgatóhelyettesnek. Nem kívánták, hogy belépjen a pártba, csak azt, hogy fokozatosan vegye át az irányítást. Bazsi Attilát majd kárpótolják, például úgy, hogy megteszik gondnoknak az erdőgazdaság vadászházában. Kisebb fizetés, gyengébb hatalom, de ott is megtalálja a számítását, ha nem követ el valami disznóságot.

Emese nem lelkesedett az igazgatóhelyettesi posztért, több a nemszeretem hivatalnokoskodás, erősebb a szirénhang a megalkuvás szirtjei felé, de férje meggyőzte, hogy ha ő nem, akkor majd a törekvő, egyedülálló könyvtárosnő lesz a „kisfőnök”, aki az ő gyes-éveiben került a házba, ráadásul egyetemet végzett, nem „csak” főiskolát. A művészeti csoportok vezetőivel rossz a viszonya.

Igazgatóhelyettesként Emese szinte minden napra tervezett a nagyterembe valamilyen előadást: vidéki színházak vendégjátékát, a rendezőirodától küldött zenészek koncertjét, haknizó társulatok változó színvonalú fellépését, vetélkedőt, filmvetítést. A programok dúsítását azzal a hátsó szándékkal szorgalmazta, hogy az elvtársaknak ne jusson hely a további dáridózásra. Kínos lett volna, ha egy elnök vagy titkár az operettestet, a helyi ki-mit-tudot parancsolja ki a teremből. A műsorterv egyébként is korábban készült el, mint hogy nekik kedvük támadt volna „ünnepelni”.

Egy év múlva Bazsi Attila infarktust kapott. Kénytelen-kelletlen megfogadta főnökei tanácsát, hogy a következő rohamot halassza a békés nyugdíjas éveire, és ne legyen gondja többé sem a kultúra, sem a vadászat házára. Nyugdíjazták. Emese lett az igazgató.

A két gyerek szépen fejlődött, mindkettő ügyesen mozgott, anyjuk járatta Tercsit a házbeli balettra, de amint nagyobb lett, a néptánc felé terelte. Ha balerina nem lesz, az csalódást okoz. Ha néptáncos nem lesz, az kibírható. Zolika torna edzésre járt, és jól focizott. Még iskolás koruk előtt megtanultak úszni. Emesének is, Péternek is ritkán adatott szabad hétvége, de rutinosan egyeztettek, a gyerekeket bocsánatos bűnként egy-két napra „lógatták” az iskolából, és elutaztak – már Skodával – a Tiszához vagy a Mátrába, több ízben a fővárosba.

Az úgynevezett életre nem költöttek sokat. Ételről-italról Péter vendéglője gondoskodott. Pénzükre az épülő családi ház tátogatta betömhetetlen száját. A házaspár csupán a banktól vett fel kölcsönt, baráttól, ismerőstől – elvből vagy óvatosságból – soha.

Közösen beszélték meg az új otthon berendezését. A gyerekek maguk tervezhették meg szobájukat, saját rajzaikkal díszíthették a falat. Szekrényt, ágyat, asztalt, széket a családi házba is Péter szerzett egykori munkahelyéről, a bútorüzemből. A bútor új volt, a módszer a régi: leselejtezés. Emese szőnyegért, függönyért, konyháért, könyvespolcért lett felelős.

A munkahelyi eseményeken, a köznapi teendőkön túl más témákról ritkán beszélgetett a házaspár. A gyerekek már tizenévesek voltak, amikor egy reggel anyjuk tízórait csomagolt nekik, iskolába küldte őket, majd pedig a kávéját szürcsölgető férjéhez fordult, és azt mondta: – Végül is mindketten elértük, amit kiskorunk óta akartunk.

Úgy képzelte, a férfi most a családi házat, a jól menő vendéglőt, az igazgatói státust, a két csemetét sorolja magában.

– Arra gondolok – folytatta Emese –, hogy te is, én is, nagyobb szabadságra vágytunk. Hogy függetlenebbek legyünk. Nem önmagáért a függetlenségért, amelyet maradéktalanul úgysem érhet el senki. Legföljebb egy remete, egy Robinzon. Hanem hogy, amennyire csak lehet, a magunk elképzelései szerint tegyük a dolgunkat.

Közös életükben először hangzott el a kalandos sorsú brit regényhős neve.

KONCZEK JÓZSEF

a lány a villanyoszlopnál

a ház előtt, a villanyoszlop alatt állt a lány
arccal a forgalom felé, ha lett volna forgalom,
legalább éjfél után kettőre járt már,
a lány mégis ott állt,
mintha csak az elhaladó gépkocsikat nézné,
de nem haladtak el gépkocsik,
nem voltak ott gépkocsik,
vállával a villanyoszlopnak támaszkodott,
és igen sokáig kellett figyelni,
mire feltűnt,
hogy egy ferde kapubejáratra néz a lány,

jobbkezét az ajkához emelte,
tenyerére támasztotta állát,
s ebben már csak az is különös volt,
hogy a könyökét viszont
nem támasztotta meg semmiben,
csak egy kicsit billentette félre
majd visszahajtotta a fejét,
és a kezét leengedte maga mellé.

… majd… így álldogált sokáig,
s nem lehetne mondani,
hogy rejtőzött vagy rejtőzködött,
nem bújt, nem is akart feltűnés mentesen álldogálni,
ebben a nyár végi éjszakában,
mintha talán átvette volna az utca gondolkodó csendjét,
vagy az utca utánozta őt…

itt, ebben az álldogálásban tehát
nem volt amúgy semmi érdekes,
ha a városka lakói nem tudták volna: a lány
a céllövöldésekhez tartozik,

meglehet, ez a lány éppen
azért jött ki ide ácsorogni,
mert az anyja pár napja magához fogadott
egy férfit, ugye, mégis jobb,
ha van valaki,
aki kézben kihajlítva átadja a puskát,
tehát lehet, hogy a lánynak
éjszakára nem jut hely a lakókocsiban,,
mivel anyja kapcsolata friss, és
az is lehet, éppen őrá, a lányra vetett szemet…
nem lehet tudni,
mondom az ilyen képzelések,
ha megfogalmazódtak is, nem hangzottak el
a rebbenő függönyök mögött,
…
ablak mögött meztelenül kóboroltak ott az asszonyok,
s néha kimentek lezuhanyozni,
olyan nagy volt a meleg éjszaka is,
bizonyára úgy is lehetett, hogy lenn az utcán
szellőcske is lebbent, s képzelhetni, más is kedvet érzett volna,
hogy odamenjen a villanyoszlop
mellé, ahol a lány álldogált,
akkor a lány nem szólt volna semmit,
odébb húzódott volna a villanyoszlop
alól, és ha megszólítják,
felelt volna pár szót udvariasan,
mintha engedélyt kérne, hogy hadd álldogáljon csak ott tovább,
nem zavarva a város lakóit,

és a lány már tavasz óta
így-úgy ismerős volt a város lakóinak,
akkoriban fehér farmernadrágban járt,
aztán ugye bepiszkolódott már egy kicsit,
s volt egy kedves kézmozdulata,
amikor kért valamit,

jobbkeze ujjait összefogva amúgy csokrosan,
vagy hogy mondjam,
s mielőtt még szólt volna, egy kissé megemelte
kezét, várva hogy figyeljenek rá,
ez nem mindig sikerült, de azt mondják a keze meg az arca
tiszta és finom volt,
mondták azt is, nem biztos hogy a cirkuszosokhoz vagy mi,
hogy nem is oda tartozott, csak ott volt az utcán,
s meg is beszélték egymás közt,
hogy ott volt a lány,
éjszaka az utcán,
nézte azt az épületet a bejáratot,
és nem csinált semmit egyáltalán,
hát… csak nézte.

Öröklött ősz

Mintha letakart álomrészletekből
tovább futó gyökértörzs, ha föl-fölijedtében,
zöldellő ágra csodálkozik,
virít a hóval elkavart földre,

szél fodrozta izgalomruhában s aranyat serdítő nyárban
          majd a korhadt torkú őszben,

pedig tudom, hogy a legtöbbször én a télben időztem,
s a rügy ígéretéből már a gyökér-fekete országba vágytam,

hiszen ki nem szabadít olyan tavasz, mely vérpatakokat mond,
mert nem a fák törvénye az,
s mi kényszerítheti rám

úgy kelljen élnem,
ami nem az én törvényem,
ha átvágott vagy kilyuggatott testet lök ki a tavasz,
mi abban a részem…

mondom én, úgy,
ahogyan a gyűlölet görcsét lehet kiadni, konkrét és csupasz
erdővé vadultan, az öröklött őszt,
mint világűrbe lökött avartömeget és port,
melynek nyomába már gyökér és törzs nem tolul,
ártottan, és… és ártatlanul…

ha gépvarratokkal forr is be vonuló égi rajok nyoma,
ha felsistergő horzsolások töltik is be a betölthetetlent,
mert nem lehet, nem lehet egy történetben,

ha az emberdögszagom otthona.

Kassák Lajos: Kompozíció

BALLAI LÁSZLÓ

A kamélia

A matematikatanárt szerettem a legjobban. Talán ezért álmodtam éppen vele az érettségi találkozó előtt. Felírt a táblára egy törtet és megkérdezte, ki tudja gyökteleníteni. Történetesen épp előző nap fogadtam a barátommal – aki felvágott a reáltudományos ismereteivel –, hogy bármit megtanulok, amire behunyt szemmel rábök a matematika tankönyvben. A nevező gyöktelenítésén állt meg az ujja. Ezt ő sem tudta. Kettős diadalt arathatok! Azért körbenéztem, mocorog-e más is az osztályban. Csak a szokásos óraközi levelek mentek kézről kézre.

– Aki tudja, az kap egy ötöst.

Az bizony elkelne a sok egyes mellé. A táblához ugrottam és megoldottam a feladatot.

A matematikatanár gyanakodva méregetett.

– Nem jó a megoldás? – szeppentem meg.

– A megoldás tökéletes. De honnan tudtad?

– Hát… csak ránéztem a feladatra és… tudtam.

– Látjátok, gyerekek? Ez a meditáció. Ezt tanítom nektek. A matematika a lélek felszabadulása. Soha ne a feladat nehézségét lássátok, hanem a megoldás gyönyörét. Hogy is magyarázzam? Egy kínai példa jut az eszembe.

A történetei miatt szerettem annyira, amelyekből nem a matematika papír és diszciplína szaga, hanem az élet illata áradt. A történelemórán a marxi alapról és felépítményről értekeztünk, az irodalom kapcsán minduntalan az alacsonyságot hasonlítottuk össze a szellemi hegycsúcsokkal. A történetek pedig, amelyek a tenger melegedő habjaiként törnek az ember-jéghegyek közé, a matematikaórán hangoztak el.

– Persze, add az ellenőrződet előbb, hadd írom be az ötösödet.

A pokolba kívántam az ellenőrzőmet és az ötösömet. Az egész osztály a matematikatanáron csüngött, és várva várta a példáját.

– A Ming dinasztiabeli Jong Le császár messze földön híres volt az országa gazdagságáról, a kincstára bőségéről és a palotája kifinomult eleganciájáról – zengett a kellemes bariton. – Az ég fia azonban mindennél többre tartotta a saját tudását. Ugyanis olyannyira előrehaladt Konfuciusz mester, a klasszikusok és a természet tanulmányozásában, hogy meditációval – a parkoktól és a pavilonoktól a díszállatokig és a növényekig – teljes egészében megtervezte a kertjét, és az tökéletes lett. Aki csak meglátta, nem győzte csodálni és dicsérni alkotóját. Hanem egyszer az uralkodó megelégelte a sok hízelgést és közhírré tétette, hogy gazdagon megjutalmazza azt, aki felülmúlja őt a meditáció képességében.

Telt-múlt az idő, de senki nem jelentkezett, aki összemérte volna a tudását az ég fiáéval. Végül azután mégiscsak előkerült két ember, aki nem riadt vissza a próbától, egy ágról szakadt buddhista szerzetes és egy csaknem mezítelen taoista remete. Az udvaroncok alig merték őket az uralkodó színe elé bocsátani. Hanem a császár igen megörült a jöttüknek, szívélyesen fogadta és bőségesen megvendégelte őket, majd így szólt hozzájuk:

„Én a palotám büszkeségét, a kertet egy meditációm során pillantottam meg. Ti mit láttok belőle, bölcs férfiak?”

Azzal az uralkodó udvariasan magukra hagyta a mestereket, akik mély meditációba merültek. Amikor a császár fél óra múlva visszaérkezett, a buddhista szerzetes lehunyt pillával kezdett beszámolni szellemi élményeiről:

„Amint belépünk a kapun, ó, császár, egy festői, folyondárral benőtt előkertbe jutunk, amely egy tóhoz vezet. A kristálytiszta vízből vörös pontyok ütik fel a fejüket, hogy megbámulják azokat a szerencsés halandókat, akik átmehetnek a fahídon, hogy a túlsó parton megcsodálják páratlan kaméliacserjéidet.”

„Köszönöm. Tökéletes – mondta az ég fia, azzal a taoista remetéhez fordult, aki ezalatt egykedvűen hallgatott. – Innen folytasd.”

„Íme, a legszebb virág” – nevetett a szerzetes, és a rongyai alól előhúzott egy kaméliát.

Felriadtam. Ez nem álom volt, hanem a harminc évvel ezelőtti jelenet olyan pontos felidézése, amilyenre ébren soha nem lettem volna képes. Alvás nélkül forgolódtam át a maradék éjszakát az ágyamban. A nevező gyöktelenítésétől kezdve a matematikatanár mindig valamelyes várakozással pillantott rám, amikor bizonyításra kínált fel egy tételt. És én nem tudtam megfelelni a várakozásának. Mégis remegett közöttünk valami a levegőben.

– Meditáció! Gondolj a kínai császárra. Vagy gondold azt, hogy te vagy a kínai császár, és hidd el, hogy mindent elérhetsz az életben, amely végül is képletek összessége. Éspedig többnyire ismert képleteké. Az ismeretlen homályába tévedve ellenben csakis meditációs képességeidben bízhatsz.

– Tanár úr, hát hogyan kell meditálni?

– Én magyarázzam neked, a meditáció mesterének? Mert ha csak egyetlen fontos dologra jöttél is rá, akkor már mester vagy. Én csak a helyes tartást tudom neked megmutatni, ami a matematikában a négy alapműveletnek felel meg, azon túl minden absztrakció.

– Vagyis meditáció.

– Látom, érted.

Nem értettem. De éreztem, hogy még az egzakt tudomány világában is szükség van a lélekre – netán egy kaméliára.

Az osztálytalálkozó végén, akik még maradtunk, egy meleget ígérő tábortűz köré gyűltünk össze.

– Képzeljétek, a villamoson találkoztam a matematikatanárral – újságolta egy osztálytársnőnk. – Mi is volt a kedvenc szavajárása?

– Meditáció – segítettem ki. – De hát mi van vele?

– Engem az érettségin megszégyenített – jegyezte meg egy tenyérbe mászó képű alak, valami államhivatal szóvivője, aki már az osztályban is igyekezett nagyobbakat mondani nálunk.

– Előttem vizsgáztál – szóltam rá. – Semmi ilyesmire nem emlékszem.

– „Más fájdalmát könnyen elviseli az ember.”

– La Rochefoucauld.

– Művelt vagy.

– Te viszont félművelt maradtál.

– A matematikatanár belügyes volt.

– Te is belügyes vagy.

– Kikérem magamnak!

– Megvonjátok a nyugdíját?

– Miért beszélsz többes számban?

– Mert te, ha nem vetted volna észre, a hatalomgyakorlók közé tartozol.

– Én is úgy emlékszem, mintha a matematikatanár a negyedikes kiránduláson, Zircen azt mondta volna valakinek, hogy szívesen levelezne vele – vetette közbe egy osztálytársnőnk.

– És ez mit jelent? – kérdeztem.

– Nem tudom.

– El tudsz képzelni egy kaméliát?

– Az mi?

– Te nem voltál ott a matematikatanár óráin?

– Dehogynem, soha nem hiányoztam.

– És mire emlékszel?

– Semmire. A matek tök unalmas.

– De én emlékszem, hogy megfogta a hajadat, és annál fogva rángatott – lendült akcióba a behízelkedő alak.

– Az édesapámat miatta tartóztatták le – szólt most egy másik nő.

– Honnan tudod? – hüledeztem.

– Megmondták.

– És te elhitted?

– Miért ne hittem volna el?

– Mert ő tanított meg a meditációra.

– Az mi?

– Csak azt szabad tenni, ami a lélekből jön.

Fát raktam a tűzre. A fellobbanó lángok beletáncoltak osztálytársaim életben megfáradt tekintetébe. Volt, aki arca elé emelte a kezét. A matematikatanár szeme csillogását nem csak a tanterembe való belépésekor láttam, de akkor is éreztem, amikor az osztálynak háttal, hosszú perceken keresztül rótta a levezetést fehér krétával a zöld táblára. Soha nem azt néztem, amit írt, hanem azt, ahogyan írt, majd amikor felém fordult, egyszerűen hagytam, hogy megdelejezzen a pillantásával. Most, harminc év után úgy érzem, mintha én lettem volna a tábla, és mire a hetes szivacsa letörölte rólam a kréta-képleteket, azok már mélyen belém ivódtak. A velem valaha egy osztályba járt emberek arca a rőt fény ellobbanásakor halotti maszkká sötétedett. Ebben a pillanatban én már egy virágzó kaméliakertben sétáltam Jong Le császárral és a matematikatanárral. És az ég fia azt mondta, nincsenek is kaméliák.

BIRTALAN FERENC

Május felé

egy volt reggel egy volt tavasz
sóhajnyi széllel csöpp eső
annyi épp föltámasszanak
emlékek közül lépj elő

akácos mézízű hársak
régen-volt ízed érzi szám
zümmögésben rád találjak
kezemet feléd tartanám

nem kell már semmi semmi más
kapkod a szív roskad a test
a kert tudod az orgonás

hogy csaló porruhád levesd
hogy együtt induljunk tovább
bogár de szép s keserves ez

Kassák Lajos: Kompozíció

EGRY ARTÚR

apámnak, sirató

múltadnak rongyai
a délutáni a szélben
szikkadtan lengenek
hullámos sós kötélen
mert feltépted – hasztalan −
vékony csíkokra mindet
épen nem hagyva semmit
− talán egy ócska inget

hiába kértelek
Istenre füvekre fákra
ott álltál csupaszon
kopasz fa ága!
két szemhéjam kelyhében
megmosnám a lábad
úgy vágyom most is
most is – utánad!

(mégis)

jó bolond voltam – mondtad
tegnap; mellém guggoltál
− azt hittem; elvisz a szél is

sohasem fogtunk kezet
elengedni sem tudlak
− egyedül vagyok mégis!

KŐRÖSI FERENC

Szombat délután

Tanulmányrajz a’la novelle

Árnyékokkal játszik a napsugár. Az égen a felhők szinte izzanak a hőségtől. A augusztusi nyár kacagva nézi a tájat:

Valahol, az egyik udvaron gulyáslevest főznek. A tűz füstje mögött, a távolban: csodálkoznak a panelházak. Nem messze onnan, ahol főzicskélnek (egy egész nagy társaság, vannak vagy heten; ha jól gondolom az a rövid hajú, sovány és magas fiatalember a kopaszodó testes úrnak a fia). Szóval az ő szomszédságukban épp bekapcsolták a fűnyírót. (Persze a rádió is megy…) Bent a konyhában fő a húsleves. Két szürke kis cica kíváncsian kukucskál befele a nyitott ablakon. Bemenni nem mernek, meg úgy is tudják, hogy fognak kapni ők is egy-egy kis darabka húst; na meg csirkecsontot.

Hirtelen egy autó rohan el az utcán, és megáll az út végén – hazaérkezett a család a külföldi nyaralásból. Miközben pakolnak: körbekiáltják a környéket, boldog üdvözléseikkel… Már fél órája is csinálják a dolguk, mire végre végeznek, és pont lekapcsolja a szomszéd is a fűnyírót.

A hőmérséklet még nem rossz, de a napok rövidségéből már érezni lehet az ősz közeledtét. S haj, kell ám télire a tűzifa: el is kezdi valaki a közelben láncfűrésszel, vagy valami hasonló monstrummal aprítani a tüzelőt.

A gulyásleves lassan elkészül, a család elkezd teríteni az udvaron. (Egy kis veszekedéssel sikerül kivinniük a különböző állatfigurákkal kifaragott étkezőasztalt – az ablakon.)

De mielőtt leülnének enni, előkerül a pálinkásüveg és a poharak. Egészség!

A kanalak elkezdik csörgedezésüket.

A fát is felvágták.

A kertek is szépen ki vannak gyomlálva.

Már csak az a fránya, szürkülő felhő zavaró az égen…

NÉMETH ANDRÁS

Alig sejthető nap alatt

Vándorszemekben
nyár gyémántporából csak
sárezüst marad.

* * *

Csendgazdag tócsák
várnak szegényreszáradt
hangos levélre.

* * *

Vértelen arc hull
tóba tükörhalottnak
életet adni.

* * *

Felhők helyett hív
úttalan utat bejárt
folyót egy árok.

* * *

Ösvénynéma föld
szabadul meg esőben
embernyomoktól.

DINÓK ZOLTÁN

A zsidó és a cigány

Felkelt a Nap. Menyhért, a zenész cigány az öreg zsidónál aludt. Álmosan jött ki a szobából.

– Egy kávét? – kérdezte a zsidó

– Oké, elfogadom.

– Álmos vagy?

– Tegnap mindent beleadtam a lagziban.

Diószegi Zoltán, a zsidó már két pohár kávét megivott. Főzött a barátjának is egyet. Átnyújtotta. Aztán beszélgetni kezdtek.

– Te zsidó vagy – mondta a cigány –, de ahogy ismerlek egyáltalán nem vagy ravasz.

– Én nem vagyok az az ember, akire azt szokás mondani, „hogy vegye észre” magát.

– Ezt most miért mondod?

– A hajnal folyamán egy kicsit elgondolkodtam erről-arról.

– Éspedig?

– A zsidók és a cigányok világéletben hányatott sorsú emberek voltak.

– Az arabok nem?

– Nem vagyok vicces kedvemben!

Menyhért valóban látta, hogy barátja nagyon komor hangulatban van. Egy csepp humor sincs most benne. Már a harmadik kávét készíti magának.

– Rájöttem, hogy aki álomvilágban él, annak soha, de soha nem alakul úgy az élete, ahogy szeretné.

– Ez bizony igaz. – mondta Menyhért. És te álomvilágban élsz?

– Most nem is magamra gondoltam. Hanem a szüleimre, s főleg apámra. Apám álmodozó ember volt, tulajdonképpen én is. S az életérzése folytatódott tovább bennem. Tudod, a háború alatt pusztult el anyámmal a lágerben.

– Vannak rokonaim, akik szintén megjárták Auschwitz-t. Nemcsak a zsidókat akarták eltenni láb alól.

– Na látod! És még viccelődsz?

– Rég volt, igaz sem volt…

– Dehogynem volt igaz! Az SA vonulása, amikor menetelt a csőcselék, az valóság volt. Szerintük mi vagyunk a rossz oldalon. Talán bennünk van harag, hogy gyűlölni kell bennünket? Hiszen a zsidó nyelvben nincs is szó a gyűlöletre.

A cigány hallgatott.

– A trauma életre szól. A seb. Csak nem tudom, ha az apám nem pusztul ott a gázkamrában, akkor lenne-e közöm ehhez az egészhez?

– Nem értelek.

– Ha apám nem pusztul ott, akkor nem lenne okom, hogy gyűlöljem a nácizmust! Nem foglalkoznék vele, hogy a fasizmus kit gyűlöl, kit nem, de a történelmet a saját bőrömön éltem át! Érted már? Ezért nem tudom a háborút, az emberirtást külső szemmel nézni.

– Értelek – gondolkodott el Menyhért.

– És az emberekben többnyire megvan a szórványnépek iránt érzett gyűlölet. Hitler nem különc figurája volt az emberiségnek. Hanem sajnos – mert ez az igazság – követhető példája. Hatására csaknem minden német gyűlölte a zsidót, és a cigányt.

– A cigányokat nem annyira, ebben nincs igazad!

– Akkor a te rokonaid miért végezték a táborban?

Menyhért inkább hallgatott.

– Van egy barátom, aki szereti a zsidókat. De kérdezem én: nem lehet, hogy csak az üldöztetés, a láger keltette fel az értünk való szimpátiáját? Hiszen a zsidóság régóta hányatott sorsú nép. De soha nem volt annyira a pokolban, a szenvedésben megmerülve, mint harminckilenc és negyvenöt között! Pedig a zsidóság mindig rossz sorsú volt. A háború előtt is. Már a középkorban is.

Menyhért azt mondta:

– A rendszerváltás után meg megjelentek a bőrfejűek. éppenséggel Ők éppenséggel a cigányokat gyűlölik, nem a zsidókat. Megfordult a helyzet.

– Ez igaz! – mondta Zoltán

– Na ezt jól megtárgyaltuk!

– Lehetne még mit tárgyalni rajta, de inkább hagyjuk ezt az egészet! Kortyolni kezdte a harmadik kávéját, Menyhért meg hozzálátott a reggelijéhez.

KÉPES GÁBOR

Bolygók

Merkúr
A legkisebb fiú ült a legközelebb a tűzhöz
Lázadj Merkúr,
apádtól ég a házad.

Vénusz
A mocsár te magad légy –
így bölcselkedik Vénusz
a rendszer légycsapója
Ásványkincseid egyszer
egy földi kolónia
megcsapolja
hangyák fognak cicázni Veled
Te trópusi virágok legnagyobbja.

Föld
Van-e élet a Földön kívül?
Ezt kérdezgetik – hagyján
a világ kávéfolt csupán
Nemere csészealján.

Mars
Rajtad már minden halott
vagy csak elhagyott
hogy a Földön vessen
a harmadik napra új magot.

Jupiter
A Jupiter édes uniója
a halakkal teli Európa
monolitikus álom
bölcső lettél
– vagy kukta a gázon.

Szaturnusz
Ide már nem hallatszik a ritmus
Neked a Jupiter a Nap
Az kel fel hamarabb?
Híg vagy, csak egy buborék
gyűrűd véd a kozmikus tűtől
pukkanásközeli vidék

Uránusz
Holdjaid angol ízléssel válogattad, Uránusz
Yorkshire tea tejjel – ez a légköröd
a gyűrűn túl miért röhög a szonda?
bárcsak életről árulkodna.

Neptunusz
Hogy lesz a kékből vörös?
Olvadj ki, Neptunusz.
Bár a rendszerünk közös,
lassan keringsz.
Ahhoz, hogy élj, kell egy üstökös

Plútó
Törpévé fokoztak, Plútó
vagy felfedezték titkos sereged?
Bolygók között te vagy az első
déli féltekéd jeges tájain
az univerzum szívét viseled.