Gulás Zsuzsa: Improvizáció
Tíz esztendős koromban, 1947-ben Nyilas Misi lettem Cegléden. Apám oda irányított, abban a reményben, hogy a város több ismeretanyaggal tölti meg a buksimat, mint a nyáregyházi elemi – azazhogy akkor már általános – iskola. Az internátus, amelyben lakhattam, NÉKOSz-kollégium volt, ahol estelente különórákon, szemináriumokon dúsították fel azt a tudásmennyiséget, amelyet a Táncsics Mihályról elnevezett általános iskolában (részemről még a helyi zeneiskolában is) a fejünkbe gyömöszöltek. Napirenden volt a mozgalmi dalok tanulása például. Ilyeneket óbégattunk kórusban, hogy „Jugoszlávok, magyarok, fiúk és leányok, építsük a vasutat és az új világot”, mert Tito akkor még nem volt láncos kutya. Nagyon tetszett az a dal is, amely így kezdődött: „Nem lesz a tőke úr mirajtunk, elvész, aki a múltnak él”. Magával ragadó, indulós ritmusa volt. Aztán egy napon a ceglédi Kossuth-moziban megnéztük – közösen – a Nyomorultaknak azt a (még fekete-fehér) filmváltozatát, amely 1947-ben készült. A jól ismert dallamot forradalmárok énekelték az 1832-es párizsi fölkelés alatt egy barrikádon. Teljesen más szöveggel, mint amit a kollégiumban tanultunk. (Feliratos volt a film, tehát láthattuk a fordítást.) Ebben a helyzetben és ezzel a tartalommal még jobban tetszett a dal. Tekintve, hogy a kollégiumban érettségiző diákok is laktak, az egyiktől – aki franciát is tanult a gimnáziumban – megkaptam a dal eredeti szövegét. Fonetikusan írta le, ahogy kiejteni kell: Allonzanfan dö la pátriö, lö zsúr dö gloár et árrivé. (Allons enfants de la patrie, le jour de gloire est arrivé, azaz: Gyerünk, hazánk fiai, a dicsőség napja elérkezett.)
Ez a dal – amely mellesleg a Francia Köztársaság himnusza – ma is fellelkesít, ha hallom. A sportadókon, ha a francia válogatott játszik (mindegy, hogy melyik ellenféllel), mindig megnézem a meccs elejét legalább, hogy halljam a Marseillaise-t, merthogy ez a himnuszuk neve. Strasbourgban született az 1792. április 25-re virradó éjszakán. Szerzője Claude Joseph Rouget de L’Isle, aki az ott állomásozó műszaki csapatok katonatisztje volt. De hát mi köze van Marseille városához ennek a dalnak, ha Elzászban született? Nevét akkor nyerte el, amikor 1792. július 30-án Párizsba bevonulva ezt énekelte egy Marseille-ből érkező önkéntes ezred. Azért jöttek e derék katonák, hogy segítsenek az 1789-től „folyamatban lévő” forradalomnak. Egycsapásra ez lett a francia forradalom legnépszerűbb harci dala.
Két évvel később, 1794-ben már a magyar nyelvű változata is megszületett: Verseghy Ferenc mind a hat strófáját lefordította A marsziliai ének címmel. Érdekességként álljon itt az első versszak:
Ébredj, hazánknak bajnok népe
Ragadd ki híres kardodat,
Nevednek esküdt ellensége
Dühödve hozza láncodat.
A vérszopó tirannusfajzat
Melledre szegzi fegyverét,
S véredbe mártja rút kezét,
Ha szolgálatra nem hurcolhat.
Fegyverre, bajnokok,
Levente magzatok!
Rontsunk, rontsunk
E vérszomjúkra,
Szabdaljuk halmokra!
A máig érvényben lévő „hivatalos” fordítás (Jankovich Ferenc munkája) így kezdődik: „Előre ország népe, harcra, ma diadal vár, hív hazád. Ellenünk tört a kény uralma, vérben áztatja zászlaját, vérben áztatja rút zászlaját!” Ez filológiailag hűbb változat, mint Verseghyé, de azért ez sem igazán. Prozódiailag is hagy maga után kívánni valót. Nagy volt a kísértés tehát, hogy én is produkáljak egy változatot. Íme az első strófa:
Fel, honfitársak, hív az ország,
ma új dicsőség napja kél,
véres zászlót lengetve ront ránk
zsarnokunk, senkit nem kimél –
véres zászlaját fújja a szél!
Hallod-e már a bősz katonáknak
szörnyű zaját a földeken?
Nyomukban csak halál terem,
elpusztítják társad, tanyádat.
Fogd hát a fegyvered,
hisz vár egy új sereg!
Jőjj hát, onts hát rút zsarnok-vért –
földünk öntözze meg!
Rouget de L’Isle mérnök-katonatiszt, író és zeneszerző 1760-tól 1836-ig élt. Románcokat, kantátákat írt, de librettistaként is működött: Della Maria Jacquot, valamint Chélard Macbeth című operájának ő volt a szövegírója.
Nem tudom, hogy mintegy félszáz dala közül melyik állja ki még az idő próbáját, de hogy a Marseillaise halhatatlanná tette őt, ehhez már kétség nem fér.
Gulás Zsuzsa: Improvizáció
Györe Imre (1934–2009) József Attila-díjas költő és drámaíró újságírás szakon szerzett egyetemi diplomát. Versei és drámái mintegy 25 kötetben kerültek az olvasóközönség elé, publicisztikai tevékenységeként 1962–1990 között a Magyar Nemzetben volt állandó rovata, de írásai időnként más napilapokban is megjelentek. Az 1990-es években a lap megszűnéséig az Esti Hírlap közölte az aktuális társadalmi-politikai eseményekre reagáló – de számos esetben a mai magyarországi helyzetet illetően is aktuális – egyéni hangvételű, komoly irodalmi értéket képviselő glosszáit. Ezek közül idézünk fel néhányat.
Itt kérem, nincsenek szélsőségesek. Itt szabad véleménynyilvánítás van, és „szegedi gondolat”. Így ne lepődjenek meg azon, tisztelt polgártársak, ha egy olyan nép-nemzeti tollforgató is visszaél a demokrácia szabadságával, akinek máskülönben az a véleménye, hogy itt „áldemokrácia” van, melynek helyén „valódi magyar demokrácia” vár arra, hogy felépítsék. (Czére Béla: A nép-nemzeti állam, Magyar Fórum, 1995. ápr. 13.)
Népnemzeti (de nem szélsőséges) szerzőnk azt írja egyebek közt: „Nekünk nem volt Musztafa Kemálunk 1918-ban. Csak egy hitvány elnökünk: Károlyi Mihály. A múlt századi szabadelvű, nemzeti liberális politika mulasztásának és bűneinek ingoványából tántorgott ki ez a degenerált gróf, és vágott a magyar életbe olyan iszonyú rendet, amelyen át a magyarellenes kommunista keretlegények beözönölhettek, s a magyar földet birtokukba vehették 1919-ben.”
Gondolkodjunk hát el azon, mi átlagos magyar állampolgárok vagyunk, hogy vagy nem tanultunk történelmet, vagy egyszerűen csak elhülyülünk. Mert különben magunktól is tudnánk, hogy Károlyi Mihály köztársasági elnöknek hitvány, grófnak pedig degenerált volt a maga idejében.
Ezt onnan lehet tudni, hogy békét, demokráciát, függetlenséget követelt a háború közben, az általános választójog, a sajtó, gyülekezés és egyesülés szabadsága, szociális intézkedések mellett.
Az 1918-as, októberi polgári demokratikus forradalom kitörésekor ezt a hitvány és degenerált grófot választották a Nemzeti Tanács elnökévé, majd miniszterelnökké, majd köztársasági elnökké. Ki kell tépni e lapot a magyar történelemkönyvekből.
Ez a degenerált gróf Kápolnán kiosztotta földjeit parasztjai között, míg normális (grófnak legalábbis) testvére, Károlyi József a kormány ellen izgatott. Károlyi a Tanácsköztársaság bukása előtt nem sokkal emigrált, de degenerált voltát ezután sem tagadta meg.
Elszánt (és persze degenerált) ellensége volt a fehérterrornak, a Horthy-rendszernek, ahelyett, hogy itthon nyúzta volna cselédeit, normális magyar grófok módján. El is kobozták összes birtokait és javait. Minek neki? Hogy szétosztogassa?
Emigrációjában részt vett az antifasiszta és háborúellenes mozgalmakban, 1943-ban Angliában a Demokratikus Magyarországért Mozgalom elnökévé választották, ami azt mutatja, hogy hazaáruló is volt, nemcsak degenerált. A háború után 1947–49 között Párizsban nagykövetként képviselte Magyarországot, melynek ezutáni emigrációjában is, mindig hűséges (bár mint most megtudtuk, degenerált) fia maradt.
Gyönyörű dolog, hogy végre megismerhettük e több mint kétes személyiség degenerált voltát, s mindezt egy nép-nemzeti sajtótermék és szerzője jóvoltából. Ami azt mutatja, hogy itt nyugodtan, bár nem szélsőségesen, le lehet pökdösni a demokratikus előzményeket.
De éppen ennek a demokráciának szüksége van elődeire, hogy megtöltődjék valóságos tartalommal, s mai gyengeségeit kinőve, olyan erős demokráciává váljék, melyben egyetlen dühödt, jobboldali tollforgató sem törölheti lábát közmegvetés nélkül egy olyan nagy hazafiba, mint amilyen volt életében, s maradt a nemzet emlékezetében, előbb csak gróf, majd végül már nem gróf Károlyi Mihály.
1995. május 25.
Hát kérem, szomorú vagyok én mostan. Mert a minap, ezeken az oldalakon egy igazán magyar ember lelkéből 15 millió magyar lelke búgott fel fájdalmasan, önszatirikus magyar sípsikolyoktól átvérezve. Mert mintha itten a 15 milliós lelkű magyarokat szélsőségeseknek tekintenék. De kérem, hogyhogy? De kérem, miért?
Itt talán nem szabad magyar talajgyökérből felszökkenni? Talán szégyen magyarnak lenni? Magyarnak. Miért? Milyen a magyar? A magyar az magyar. Világos, nem? De csakhogy mégis jobban tudjuk, nem árt megjegyezni, hogy a magyar ember magyar. Ezt onnan lehet tudni, hogy a magyar ember nem gondolkodik másként. A másként gondolkodók mások. Nem magyarok. Mások. Idegenek. (Értsd: zsidók.) Ők nézik szélsőségeseknek a tizenötmilliós lelkű magyarokat. És ezek az idegenek, mint az köztudomású, állandóan szipolyozzák a magyar életteret.
És, mint azt a tetemes mennyiségű MIÉP-elnök megállapította, azért, hogy a bennszülött magyar cseléd legyen a saját hazájában. Ezért a magyar ember fájdalmasan nyeli a könnyeit, s bár a sajtó az idegenek kezében van, azért mégis kimondja, hogy van Magyar Élet, Magyar Igazság, Magyar Út.
Nem törődik azzal, hogy már Gömbös Gyula idején is volt „magyar igazság” (jelszó), Nemzeti Élet (újság), meg a többi. A lényeg a magyar. Aki ott leli meg szellemi elődeit, ahol vannak. A magyar magyar. Aki nem szélsőséges egyáltalán. De kérdés: lehet valaki csak úgy egyszerűen magyar?
A tetemes mennyiségű MIÉP-elnök szerint nemigen. (L.: Magyar Fórum, 1993. június 3.) A magyarnak a bajtársiasságot kell feltámasztania mindenekelőtt. Bajtársiasság kell, amit az idegenek állandóan kiölnek, ezért kell állandóan feltámasztani. Itt egy nemzeti minimum kell az oktatásban, s kiemelten kell támogatni a nemzeti maximumot. Továbbá magyarságteljesítmény kell. Magyarságteljesítmény. Értik? Ehhez magyarnak kell lenni, mintha csak amolyan lötyögős magyarok lennénk. Hogy e magyarságteljesítményt ki minősíti, a fantáziájukra bízom, polgártársak. A lényeg, hogy helyzetváltoztatást „csak a parlamenten kívül, a nép segítségül hívásával lehet elérni”. Parlamenten kívül. És a liberális, önleépítő állammal a Nemzetépítő Államot kell nem védekezve, hanem keményen szembeállítva kiküzdeni. Nagy Elválasztás kell.
„Fel kell rázni a magyarságot, hogy az ország idegenek által való elfoglalása, az idegenek vezető szerephez jutása, az itt maradt bennszülött lakosság cselédsorba jutása ennek a nómenklatúrás pénzügyi politikának a következménye.” (u. o.) Változtatni kell. Rend kell. Magyar Rend. Magyar rendcsinálás. Volt már ilyesmi, nem?
Mindebből látszik, hogy a magyar lélekmegvallás nem szélsőség, látszik, hogy magyarnak lenni büszkeség, hivatás, sőt: elhívatás. Gyönyörű, gyönyörű dolog.
Úgyhogy ha nem magyarnak születtem volna, nyilván én is magyar szeretnék lenni. De, mert magyarnak születtem, legalább háromszáz éve magyar ősökkel a hátam mögött, megelégszem azzal, hogy Magyarországnak másokkal egyenlő állampolgára vagyok. Nem több, nem kevesebb. Mert ha többnek, nagyon magyarnak, hivatásos magyarnak kellene éreznem magamat egy véletlen ideszületés következményeként, félek: sikoltó lélekkel bár, de már nem is akarnám magyarnak vallani magamat a 15 milliós magyar lelkűek Magyarországában.
1995. június 08.
Az a baj, kérem, hogy én egy lassú gondolkodású magyar ember vagyok. Emiatt aztán hetekig is eltart, amíg valaminek a végére járok, hacsak közben el nem felejtem az elejét.
Így aztán, ha nekem egy olyan derék magyar ember, mint pl. Czére Béla is, azt mondaná, hogy az ő nézetei nem szélsőségesek, de viszont 1945-ben a pálya közepére tették a futballkaput: elhinném neki. Még sajnálnám is, hogy most rugdoshatják a kapufát, mert persze a labdát is elvitték, alighanem az oroszok, egyenesen Jaltába.
Ámde aztán lassan-lassan eszembe jut, hogy van őnéki egy írása a „népnemzeti” államról, sőt, ráadásul beleolvasok, s akkor azt látom, hogy szó sincs semmiféle futballkapuról, ellenben arról van szó, hogy 1918–19-ben egy hitvány elnökünk volt, egy degenerált gróf, Károlyi Mihály személyében. Azt is olvasom, hogy „Horthy Miklós kormányzónk erős magyar államot teremtett. Neki és kormányainak köszönhetjük, […] hogy magyarságunk gyökerei még az 1945-ben bekövetkezett megszállás utáni évtizedben is szívósan kapaszkodtak az évezredes földbe.” Ha most szépen elfelejtjük, hogy e kormányok között ott volt Gömbös Gyula, Imrédy Béla és Sztójay Döme nácibarát kormánya is, akkor minden rendben van, hiszen ők is ápolták magyarságunk gyökereit. Hol itt a szélsőség? Mondhatni, sehol. Csak egy kapu van a futballpálya közepén.
Szerencsénkre, a szerzőtől megtudjuk, hogy a kapitalizmus bajaira adott hazug és internacionalista kommunista válasz és a szovjet birodalmi érdek, szűk angol–amerikai bankárcsoportok távlati céljait szolgálta. S még jobb, ha megtudjuk azt is: „Ebből a játékból sokan nem kértek. […] Olaszországban a fasiszta, Spanyolországban a falangista mozgalom törekedett a nemzeti és szociális pólus összekötésére. Németországban a nácizmus.”
Ejnye, micsoda jobboldali, szélsőséges nézetek ezek! – gondolnám magamban lassan, tétovázva, de aztán mégsem, hiszen szerzőnk megjegyzi: „Tudjuk, milyen tragikus, katasztrofális eredménnyel.” Mivel ez nyilván a nácizmusra vonatkozik, minékünk, már-már feltámadt szélsőséggyanúnk miatt, marad a szégyenkezés, meg a pálya közepén a kapufa.
Bár a fokozatos áldemokrácia-bontásról az embernek eszébe jut a MIÉP múltkori Üzenetének 9. pontja, mely azt üzeni: „… a nemzeti engedetlenségi mozgalom egyetlen hullámával félre kell söpörnünk ezt a magyarság-szégyene kormányt”. Ez csak nem szélsőség? Már a köztisztaság is? A seprű? S ha a nagy mennyiségű MIÉP-elnök a trianoni évfordulón azt mondja: „Véráldozat kockázatát is vállalva össze kell fogni […] a belső nemzetvesztés ellen”, akkor ez nem szélsőség, hanem buzdítás a kórházak megsegítésére. Felszólítás a véradásra, melyben nyilván ő jár elöl jó példával.
Mindez azt mutatja, s egyértelműen, hogy itt nincsenek szélsőségek. Vagyis nyugodtan hajthatjuk álomra a fejünket, s futballkaput is álmodhatunk a pálya közepére, s akkora gólokat rúghatunk, amekkorákat akarunk, csak győzze számolni az a szegény, szélsőségtelen, miépes kapufaszakértő.
1995. június 15.
Nekem nincs jövőképem. Nekem sincs jövőképem. Egyike vagyok azoknak a millióknak, akik jövőképtelenül kóvályognak a jelen bizonytalanságai közepette. Egy modern társadalomban nem is kell jövőkép – állítják némely jövőkutatók. Pontosabban: a társadalomnak nincs szüksége jövőképre, az egyénnek elég a magáé. Nyilván igazuk van, de jobb lenne, ha hozzátennék: az egyéni jövőkép viszont pénz kérdése. Egy sokszoros milliomosnak elég a sokszoros milliója. Hogy holnap biztosan még gazdagabb lesz, az meg nem zavarja. Jó jövőképe van neki.
Ám itt a felmérések szerint borúlátóak a népek, a folyamatosság nem szakadt meg, mert három évvel ezelőtt is borúlátóak voltunk. Nem kell ezen csodálkozni: aki nem lát maga előtt semmit, az előbb-utóbb észreveszi, hogy nem lát semmit, emiatt aztán borút lát a napsütésben is.
A jelenlegi gazdaságpolitikának nincs alternatívája – mondják a hozzáértők, s én, nem lévén közgazdász, elhiszem nekik. De azért kíváncsi maradok. Az érdekel engem (s itt bukkan elő a jövőképhiány), hogy mit hord magában ez az alternatíva nélküli gazdaságpolitika?
Vagyis azt várom: döntsék el végre, hogy a külső-belső körülményeket, adottságokat, pénzügyi lehetőségeket figyelembe véve, milyen iparra van itt szükség? S ha már tudják: mit tesznek érte?
Döntsék el azt is: milyen és mekkora mezőgazdaságra lesz itt szükség, számításba véve, hogy exportunk negyedrésze mezőgazdasági termék, s elgondolkodva azon is, hogy ennek az exportnak az állami támogatása fenntartja-e versenyképességét a Közös Piacban? Aligha. S ha több kell, mennyivel? És miből?
Szükség van-e kultúrára? Milyenre, és kinek? Ki jut hozzá? Elég-e arra törekedni, hogy a jelenlegi esélyegyenlőtlenség az oktatásban és a művelődésben ne növekedjék, vagy vállalni kell az esélyegyenlőség követelését, tekintet nélkül egyéb (pl. pénzügyi) szempontokra?
Egyebek közt efféle kérdések zaklatnak – jövőképtelenségem következményeként – kivétel nélkül mindennap. Nem tudom hűvösebb napokra félretenni őket. Mert érdekelt vagyok az ország talpra állásában. Itt és most. Nem máskor és mások által. S elborzadok a jobboldal–szélsőjobboldal esetleges országlásának lehetőségétől és következményeitől.
Tehát figyelembe veszek minden gondot és mozgástérhiányt. Tehát a szükséges és a lehetséges közül most a lehetséges mellett vagyok, hogy holnap a szükséges mellett lehessek. Önkorlátozásom viszonzásaként azonban, mint állampolgár, elvárom, hogy az általánosságokon túl, avassanak be végre saját ügyeimbe, dolgaim állásába is.
És mindenekfölött: jövőképtelenségemet a két kormánypárt ne tetézze még jelképtelenségével–jelképtelenségemmel is. Az elmúlt hetek koalíciós vitáiban szünet nélkül a szívemben kotorásztak, mint valami zsebben, s elemeltek belőle valamit. Valami bizalomfélét vagy ilyesmit. Nagyon szerényen, de eltökélten, juttassák vissza eddig volt helyére.
Ne elégedjenek meg azzal, hogy most is őket választanám, ha választanom kellene, bár ezt hideg fejjel és kiürült, hideg szívvel tenném, nyomasztó jelen- és jövőképtelenségek közepette.
1995. október 12.
Az valami gyönyörű dolog, tisztelt polgártársak, hogy nekem emberi jogaim vannak. Örömöm csak fokozódik, amikor eszembe jut, hogy ezek a jogok velem született és elidegeníthetetlen jogaim, úgyhogy, ha valaki korlátozni akarná őket, előbb-utóbb az ENSZ-szel és a NATO-val találná magát szemben.
Itt van például az élethez való jog. Jogom van élni, ha már megszülettem, ámbár sajnálatos, hogy életem minőségéről e jogok megfogalmazói nem rendelkeztek, mert például nem mindegy, hogy kaviáron vagy kenyérhéjon éldegélek, de nyilván nem akarták, hogy megundorodjam a kaviártól.
Vagyis mi bajom lehet most nekem, annak tudatában, hogy jogilag teljesen egyenlők vagyunk, tisztelt polgártársak? Semmi. Kivéve, ha arra gondolok, hogy összes emberi jogaim gyakorlása és teljes érvényesítése szorosan összefügg pénztárcám vastagságával.
Úgyhogy inkább az információk szabad áramlására gondolok, bekapcsolom a tévét, jöjjenek az ismeretek, a hírek, a tudnivalók, a látnivalók, a szememen keresztül egyenesen bele az agyamba, hadd okuljak, gyarapodjam a haza javára, a magam hasznára.
És mit látok ekkor? Ekkor a „nagymennyiségű” MIÉP-elnököt látom, amint éppen a kormány ellen tüntet és szónokol. Joga van neki ehhez, most éppen a véleménynyilvánítás szabadságával él, bár mintha oda is meg vissza is élne vele, ami egy kicsit persze zavar, de azért nem esem le a székről a résztvevők látványától.
Legföljebb elgondolkozom azon, hogy jelen körülményeink közt miért csak a kispolgárság találta meg egyértelmű politikai képviseletét? A társadalom számos rétege, csoportja miért nem?
S mi történik akkor, ha ez a társadalom minden részéből összeállt csoport, melyben a „Vezérek” mindig a szájíze szerint beszélnek, egy váratlan pillanatban rájön arra, hogy őbelőle nem lesz nagypolgár, de még polgári középosztály sem, hanem a piaci versenyben bármikor lecsúszhat a semmibe? S mi történik, ha a pánikba esettek sérült és szított özönlésével végigtapos ezen a ma még nem elég erős, önvédelmi reflexeiben is gyenge demokrácián?
S kérdem magamban: ilyen helyzetben a koalíció pártjai miért nem hívják, szólítják a demokratikus rendszer őrzésére-védelmére választóikat? Talán, mert a választások óta alig szóltak hozzájuk? Talán, mert maguk sem tudják, hogy mit mondjanak nekik?
S jönnek az „ifjak”, nyilas himnusszal, karlendítéssel, jelképeik, szándékaik egyértelműek, riasztók és aggodalmat keltenek. Látom: az én emberi jogaimon masíroznak. Az ENSZ sehol, s ami rosszabb: a rasszizmusellenes törvény sehol.
S mily különös és csüggesztő: az események után pár nappal hallom, hogy a Magyar Emberi Jogvédő Központ felfüggesztette tevékenységét, mert amerikai alapítványi támogatása megszűnt. Mondhatni, a legjobbkor. S a költségvetés? Éppen erre sincs pénze?
Jó, hogy szabadon azt gondolom, amit akarok, s még jobb, hogy ennyi emberi jog birtokában, gondolataimról nem kell feljegyzést írnom, vagy személyesen beszámolnom senkinek.
1999. november 2.
Juan Clemente Zenea (1832–1871) kubai költő és hazafi, a romanticizmus szignifikáns képviselője.
Fecskelány, kit látok mostan,
hírhozó vagy magányomban,
vígan tömlöcömre ülsz,
fecskelány, honnan jössz, honnan?
Fecskelány, hová repülsz?
Mily tájra hozott a Nap,
jöttél tajték s virágágyon,
rácsok közt megláttalak.
Én hóra és ködre vágyom
Szeptember ege alatt.
Csak sóvárgok egyedül,
utadra vinne a vágyam,
hol a tenger hegedül,
bús Északot újra lássam,
fecske legyek, ki repül!
Hol van régi életem?
Vissza kellene találni,
hagyjon el a félelem.
A szerelem fényét látni,
látni lányom és nejem.
Sírok tegnapom után,
veled az édes múlt rám lel,
egyszer visszatérsz netán.
Fecskelány, repülj el, szállj el,
ne is emlékezz reám.
Ha fölleled, kósza vándor,
hol egy fűzfát rejt a távol,
poros úton mégy gyalog.
Fecske, fecske, merre jársz, hol?
Nem arra, hol én vagyok.
Ne keresd, úgysem leled meg
útját sötét sírhelyemnek.
Fecske, hova lett a kincs?
Költő sírján, ne feledjed,
nincs ciprus, és fűzfa sincs.
Figyeljetek. Lágy sóhaj száll,
ünnepmoraja a csöndnek,
éneke a délutánnak
holtak hangjával köszönget.
A messzi Hold kebeléből
gyászfátyolba öltözködve
a poéták angyalárnya
sírva e világra jött le.
Tószellemek tavirózsán
hajózva messzire szöknek,
zefíreknek nyitják szirmuk,
rózsaszirom vág a ködnek.
Zeng távoli hegy hárfája,
pálma sóhajt, pálma nyög lent,
és egy ágra, virágágra
könnyű szárnyú madár röppent.
Rím-fodrain a folyónak
töpreng lelke a költőnek,
és az erdőség mélyéből
hó-kísértetek köszönnek.
Ah, kik ők, e szomorúak?…
Társaimért hulltok, könnyek,
árnyaiért társaimnak.
kik sírjukból előjönnek!
(Havanna, l859. november 2.)
SIMOR ANDRÁS fordításai
Gecser Lujza: Faliszőnyeg
Yacine, KATEB: (Constantine, Algéria, 1929. augusztus 6. – La Tronche, Franciaország, 1989. október 28.). Francia és arab nyelven alkotó író, költő, dramaturg. A modern francia nyelvű algériai irodalom kiemelkedő alakja, forradalmi beállítottságú megújítója. Hazájában a franciák letartóztatták tüntetésben való részvételéért, megkínozták, bebörtönözték. Később Párizsba ment, könyvei is ott jelentek meg. Nedjma című, francia nyelven írt regénye az egész, francia nyelvű magrebi irodalom legnagyobb hatású műve. Színdarabjait Franciaországban is bemutatták. Főbb témái az algériai függetlenségi harc, az Európába vándorolt algériai vendégmunkások helyzete. Nyelvezetében próza és költészet váltakozik, a valóság gyakran elvont gondolatokban, bonyolult mondattani szerkezetekben jelenik meg, ami sokak számára megnehezíti megértését. Megkapta a Jean Amrouche-díjat (1963) és, a Francia Akadémia Irodalmi Nemzeti Nagydíját (1986) is.
Isabelle, Yves és Bernard Toussaint-nek ajánlom
A kis Isabelle ritka hangya volt, egy se nem vörös, se nem fekete hangya; ő szőke hangya volt! Egy Percevalière nevű parkban lakott. Egyik éjjel bonyolult és elbűvölő álmot látott, egy hangya-álmot. Isabelle két nagyobb fivérével, Yves-vel és Bernard-ral hagyta el Percevalière-t, egyik fivére majomnak, a másik tigrisnek volt álcázva. Isabelle nagyon gyorsan futott, nem ismerte a fáradtságot. Azt azért mondjuk meg, hogy Isabelle nem a földön futott, hanem hol Yves orrán, hol Bernard bajuszán. Isabelle nagyon jól szórakozott.
Tudta, hogy fivérei nagy utazásra viszik, álmában azonban kitalálta, hogy Percevalière egészen közel van. A fiúk mindig verekedni akartak. Amikor Isabelle megkérdezte, miért, egy hang így felelt neki.
– Ne akard megérteni, kisleány! A világ már ilyen. Két rettegett kolosszus képére van formázva, akik régóta hadakoznak egymással. Kevesen vannak az olyanok, mint te, akik a két kolosszus közelébe juthatnak. A mi két kolosszusunk öreg és bölcs, de birtokaik újak, és ragaszkodnak hozzá, hogy megvédjék őket.
Az első kolosszus hosszú időn át harcolt falánk nagybátyja, az angol oroszlán ellen, aki már elvesztette a látását, de megőrizte kiváló szimatját. Az első kolosszus, miután győzött, kiszépítette birtokát. Autókat gyártott, nagy gyárakat és óriási házakat épített, végtelen hosszú utcákat nyitott meg. Ősei azt tanácsolták neki, kerülje a háborúkat idegen földeken, ő azonban, nem tudni miért, gyorsan elfeledte ezeket a tanácsokat.
A másik kolosszus fiatalabb volt, és csak a harcot ismerte. Nagy nehezen legyőzte öreg királyát, aki korbáccsal verte népes családját, amelyet éheztetett. Később visszavert egy vadállatokból álló hordát, mely Percevalière-en keresztülvonulva mindent elpusztított az útjában. Most már a másik kolosszus népes családja is grandiózus munkákba fogott.
Mindkét kolosszus tudta, mennyi erőfeszítésre van szüksége, és hűek akartak maradni az apáik és anyáik által hozott áldozatokhoz. Még ma is éjjel-nappal vigyázzák területeiket, és amikor találkoznak, egymásra mért ütéseik nyomán elhullanak az ártatlanok, különösen a családtalanok…
– Tudod, Isabelle, ezek bizalmatlan kolosszusok, akik már sok színt láttak… Szép hangya-ármádiáik vannak, az egyik vörös, a másik barna…
– Én szőke vagyok, és nem akarok katonásdit játszani – felelte Isabelle neki megbocsátható szemtelenséggel, ugyanis álmodott.
– Akkor miért pirulsz el? – kérdezi szigorúan a hang. – Óvakodj attól is, hogy kacérságból barna színű légy!… És figyelj csak, nemcsak a hangyák szolgálják a kolosszusokat. Ott vannak még a méh repülőrajok, a tengeralattjáró hódok, és az egész dzsungel, ahol mintha megállt volna az élet, de amely várja a végső csatát.
– Nem tudom elhinni! – kiáltott fel megint Isabelle. Az élet szép. Percevalière-ben van egy tó, de ott sohasem láttam azokat a tengeralattjárókat, amelyekről beszélsz. És soha egyetlen méh sem próbált még megcsípni. Egyébként is, ez csak egy álom.
– Nagyon kicsi vagy még ahhoz, hogy megértsd – mondta a hang.
– Értem – válaszolta Isabelle. Teljesen új szemeim és füleim vannak. Nagyon gyorsan futok, és csípni is tudok a magam módján, amikor valaki el akar kapni. Igen, kicsi vagyok. Sokan vannak még olyanok, mint én. Kinyitom a szemem, és akkor sokkal több kicsit látok magam körül, mint nagyot.
A hang most szigorúbbá vált:
– Vigyázz, kicsi, most már politizálsz! Érdekes! Soha nem hittem, hogy a kicsik ennyire értik a szavakat. Talán igazad van, Isabelle. Nézz csak körül: megkínzott apróságok egész hadát csalják ide furcsa szavaid… Igen, minden, ami kicsi, idefut Ázsiából, Afrikából és még messzebbről. Mit fogsz nekik mondani?
– Nem tudom – pirult el Isabelle, és felébredt.
* * *
A második éjszaka Isabelle nem hangokat hallott álmában, hanem inkább valami nagy morajlást… Majd egy súlyos és szürke kép szállt finom szemhéjára.
A távolban a két csodálatos és dühödt kolosszus masírozott egymással szemben villámlások és mennydörgések közepette. A nyugodt és ködös reggelen lángokban álló ország volt közöttük. A két kolosszus csak masírozott, és figyelte egymást. Nem látták a veszélyt. Valami kötelességük volt, egy szent kötelesség. Mindegyikük védeni akarta saját országát. Körülöttük a dzsungel legszebb gyümölcsei mérgezetten hullottak le, és esés közben tüzet fogtak.
Ekkor a morajlás fölerősödött.
Csak hangyák, hódok és felzavart dühös méhek voltak. A kis sereg mögött, kicsiségi sorrendben jöttek a madarak, a macskák, sőt még a farkasok és a kígyók is. Mindenki félt a tűztől. A hódok vizet locsoltak rakettjeikkel [*] A hangyák mindent, amit csak bírtak, elszállították a sűrű füstön keresztül. A méhek nedves szipókáikat nyújtották oda. Végül, amikor már beteljesedni látszott a katasztrófa, új faj hullt alá az égből. Csillaglakók voltak, a halottaknak hitt ősök, akik jól megtréfálták utódaikat. Az égen találkoztak az asztronauták rakétáival, és roppantul meglepte őket a fiaik által elért haladás. A tüzet meglátva azonban elsírták magukat. De segítségüknek köszönhetően, míg füstölgött a parázs, a dzsungelben parkok, paloták, ipartelepek bukkantak elő.
A két nagyon meglepett kolosszus a szemét dörzsölte. Ők könnyebbültek meg a legjobban. A harcukról nem tudtak lemondani, de kötelezték magukat, hogy lojálisan fognak csatázni, halálos fegyver nélkül és tisztességesen.
A kis csapat még ajánlott valamit: bíróságot állítottak fel.
Az izzó parázs két oldalán megtalálták a bűnösöket, akik nem azért gyújtottak tüzet, hogy melegedjenek nála, hanem, hogy elvakítsák az embereket a füstfüggöny mögött, és megszerezzék kincseiket. A bűnözőket, akik nem sokan voltak, megbüntették. Egy másik világba küldték őket, ahol nagyon melegük volt, majd elmerültek egy emberi verítékkel teli folyóban, és ők is tisztító álmokat láttak.
A két kolosszust, akik – ezt ismételjük meg – grandiózus műveket alkottak, egyértelmű tiszteletben részesítették. Tovább dolgoztak külön-külön saját területükön, s cselekedeteikkel igyekeztek bizonyítani, melyiküknek van igaza.
Egyébként pedig a barátság néhány magja is kicsírázott közöttük, melyek meglepően gyorsan szaporodtak… Mondják, ezeket a magokat egy szőke, virgonc hangya hordta szemenként.
Találjátok ki a nevét!
* * *
Isabelle még két, inkább komikus álmot látott.
A harmadik éjjel észrevette, hogy az első kolosszus telefonjában tanyázik, akinek a partner harmonikus nyelvén szerelmes szavakat mormol.
A negyedik éjjel, a másik kolosszus felriadt álmából, és energikusan vakarta a bajuszát. Isabelle volt az oka, az eljövendő idők Kedvese.
Szerelmes volt a kolosszusokba, de sohasem mondta meg nekik, melyikük a kedvence. Ravasz, francia hangya volt.
Jobb két kérő, mint egy… A hangyák nem szeretik a magányt.
KUN TIBOR fordítása
[*] A raquette (teniszütő) szóból: a hód teniszütőre hasonlító farka. [vissza]
Juris Ibolya: A kiskakas gyémánt krajcárja
[…] Nyilvánvaló, hogy a textil plaszticitása nem azonos a kőével, a vaséval, a bronzéval, a fáéval, mert a gravitációt követő esés határozza meg szerkezeti formációit, nem a statika. De ez a plaszticitás a textilben is lehetőséget nyújt, hogy a térben kiterjedve fogalmazzuk meg vele térélményünket. Szegre akasztott átalvetők, tarisznyák formavilága emlékeztet arra, hogy még ezek az első találkozásra meghökkentő plasztikák sem minden hagyomány nélkül valók. Még a keresztbe metszett filctekercsekkel is találkozunk lószerszámokon. S ha nagy, fehér, érdes felületű vagy nyers beton falra függesztjük a filceket, megmozgatják a sivár síkot, puha, sima, színes felületükkel jól kiegészítik, egyensúlyba hozzák a belső teret. Így hát mások, mint a díszítő elemek, az alárendelt, alkalmazott ornamentika, mert kiegészítő, mellérendelt funkciójuk van, önálló feladatuk. Egészében pedig: a szűkszavú ünnepélyesség, a sallang nélküli egyszerűség letéteményesei.
A képi tartalommal telített gobelintől eljutottunk az elvont jelig. Ott az anyag alárendelésével találkoztunk, itt a tartalmával. […]
[…] Hosszú utat jártunk be a hagyományos gobelin és batik művészetétől – melyben textilművészetünk a második világháború után megújult – az ipari művészetig. Az út elején Ferenczy Noémi, Hincz Gyula, a főiskolai tanítómesterek példája áll, és kurgán sírok leletei, kopt szőnyegek, történeti és néphagyomány. Az út végén az az igény, amely képzőművészet és iparművészet elmosódó határain a textilművészetnek egyre tágabb, egyre mélyebb feltételeket szab a humánum kifejezésére. Textilművészetünk nagyobb részének van környezetkultúránkban közvetlen haszna. Az elsősorban ipari jellegű művészet is mind végsőbb megfogalmazásra törekszik. Új anyagok térhódítása, hagyományos anyagok más természetű felhasználása, néphagyomány, történelmi hagyomány átfogalmazása, technikák, technológiák elegyítése bátorító és kezdeményező példa. Egyéni alkotások új inspirációkat adnak az iparnak, az ipari termelés sodra sem közömbös az egyedi tervező számára, még akkor sem, ha iparművészetünk gyakran barkácsoló nívón áll, s ipari művészetünk sem használja ki technikai adottságait. Mai textilművészetünknek kialakulóban vannak sajátos egyéniségei és formajegyei. Forrongó, formálódó, szinte évről évre új meglepetést hordozó művészet ez, s az új birodalmat hódítók szenvedélyével, bátorságával, vállalkozó kedvével, tudós kutatásaival gazdag.
Mi új van tehát mai textilművészetünkben, miért más ez a művészet a múlt művészeténél? Új az, hogy ma a világ s egyben szűkebb környezetünk: hazánk, városunk, tereink, utcáink egészében gondolkodunk. Magunkénak érezhetünk tehát hozzánk térben messze eső kultúrákat éppúgy, mint ahogy textilművészetünket összehangoljuk mai építészetünkkel, belsőépítészetünkkel. Saját múltunkból is megújulunk, s mert magunkénak valljuk a kommunális berendezéseket, míg közben lakáskultúránkra figyelünk: együtt érzünk-gondolkodunk a fedél alá jutott mai emberrel nem kevésbé, mint azzal a társadalommal, amelynek közösségi berendezését mi elégítjük ki művészetünkkel. […]
[…] A szintézis korát éljük, ennek értelmében új textilművészetünkben az egyszerűségre törekvés, az áttekinthető, tiszta, egyértelmű felületek megbecsülése. Nem véletlen rokonszenvünk a szecesszió konstruktív értékeivel, dekoratív indítékaival, s a hazai múlt elöljáró textilművészetével (Rippl-Rónai József, Ferenczy Noémi). Míg lakástextiljeinknél azzal a törekvéssel találkozunk, hogy színeikkel, szerkezeti és kötésmegoldásaikkal a célszerűséget valósítsák meg, s puhaságukkal, felületi kiképzésükkel kiemeljék, hangsúlyt adjanak fának, fémnek, műanyagnak, addig a többnyire díszítést szolgáló textilek a színek, felületi kidolgozás gazdagságára, bőségére, változatosságára törekednek. Az élet teljességében és dialektikájában csak így érhető el az, hogy míg napjainkban a nagy egészt illetően a szintézist keressük, a szellemi igényeinket közvetlenül kielégítő látványban mégis elfogadjuk és igényeljük az analitikus jellegű művészetet. Ahogy a szecesszió buja lakáskultúrájából kinőhetett Mondrian racionális egyszerűsége, úgy a mai racionális lakás természetszerűen kívánja a rideg anyag, a geometrikus formák feloldását a textíliák formabőségével, színeinek változataival, felületi játékával, a részletek szépségével.
Új vonás az, hogy a társadalmi és az egyéni szükséglet nem ellentétben, hanem összhangban van. Volt már erre példa, amikor a hazai nagypolgári szecesszió elért a parasztházakig, de ez nem minden kor művészi világára jellemző. Reneszánsz, barokk, rokokó motívumok csak hosszú évtizedes késéssel jelentkeztek a népművészetben. Itt és most tehát az jellemző, hogy az otthon textilkultúrája nincs ellentétben a társadalom reprezentatív textiljeivel. Ez az összhang kihat a társadalom jó közérzetére is. A felgyorsult idő, a sebesség, a gyors változások megrendítik az ember biztonságérzetét, s ezért erősebb, nagyobb az igénye jó közérzetére, kényelmére, a komfortra. A jurtát a szél, az eső, a hó, a jég hidege ellen a meleget adó textilek bősége védi. A betonfalak, alumínium keretű ablakok, műanyag ajtók, fémvázas bútorok világában sem mondhat le az ember a kellemes felületű anyagról, a textilről, bőrről. A ma igénye a meleget, kényelmet nyújtó textil, mert a ma embere is igényli az egyensúlyt, nemcsak a természet és saját teremtette világa között, de ezen belül az anyagok közötti egyensúlyt is. A betonépületet, a vaskorlátot készen kapjuk, de közvetlen tárgyi környezetünket a textíliákkal tesszük meleggé, otthonossá. Ezért kap a ma kultúrájában hangsúlyos helyet a textilművészet. Új ez a fontos és kiemelt szerep, s éppen ezért nagyobb igénnyel lépünk fel mai textilművészetünkkel szemben. A ma textiljét az ember szolgálatába állítjuk s nem reprezentatív jelképnek tekintjük. A dekoráció kedvéért nem mondhatunk le az anyag eredeti feladatairól. A textilnek volt értelmetlen, funkcióellenes, külsőséges szerepe is, elég talán a szecesszió porfogó, sötét drapériáira, haszontalanul silány csipkéire, álperzsa szőnyegeire, ezekre a nagyzoló, hivalkodó, hamis, tekintélyt gerjesztő elemekre emlékeztetnünk. A ma textiljétől megköveteljük, hogy ne mutasson mást, mint amire rendeltetett, hogy feladatát teljes értékűen töltse be. Legyen a helyén, s őszintén fejezze ki az embert, ne mutassa másnak, mint amilyen valójában.
Ebből következik a mai textil anyagszerűsége. A múlt textilművészete az anyagot gyakran alárendelte funkciójának, rendeltetésének, tartalmának, míg ma a művész a textilben levő kifejezési lehetőségekkel bontja ki a vele összhangban levő mondanivalóját. Felismertük, hogy mi mindent mondhat el a vékony és vastag fonalak váltogatása, elomló puhaságuk és szálkás érdességük, rugalmas felületük vagy tapadó simaságuk, esésük és merevségük az erővonalak formarendszerében. A felületükön végigfutó fény és az árkokban meghúzódó árnyék, a vegyesen használt anyag (gyapjú, kender, len, pamut, juta, szizál, viszkóza, polyamid, polyacril), elegyítésük fémmel, fával, üveggel, a különféle technikák egymás melletti halmozása (csomózás, szövés, kötés, hurkolás, tűzés, hímzés, festés, applikálás) megannyi felkínált lehetőség, hogy számtalan változatban fejezhesse ki az ember legbensőbb énjét, a kifejezőkészség éppoly birtokában, mint a képzőművészet bármely formájában. Ez a felismerés tette lehetővé, hogy a textilművészet határai ismét kitáguljanak, hogy megújuljon a falitextil és helyet kapjon a tértextil.
Vajon ez a tágabb értelmezés nem hazudtolja meg az anyag, funkció, forma, dekoráció kölcsönös egységének alapelvét? Ha a funkción és használhatóságon csak gyakorlati hasznot értünk, vagyis hogy textilünk megvédjen az időjárás ellen, kitöltse a teret, higiénikus biztosítékot adjon, fedje a padló csúszós felületét s a falak hidegét, akkor valószínű, hogy mai textiljeink egy részének létjogosultságát megkérdőjelezhetjük. De tárgyainknak van szellemi funkciója is, ami semmivel sem alábbvaló a gyakorlatinál. Ha egy háló lehet művészi téma, szimbolikus és egyetemes jelentésű a piktúrában, miért ne fejezhetné ki ugyanezt esetleg még teljesebben, mint tértextil? Ilyen értelemben különböztetjük meg a kísérletező, kezdeményező, experimentális kiállítási textilt – mely szellemi kiindulópontja lehet a textilművészet konkrét megvalósítási törekvéseinek mind nagyipari, mind pedig manufakturális síkon, lakástextilben, ruházati textilben egyaránt – a mindennapokat kielégítő textíliáktól. […]
[…] A művészetek egyik alapvető meghatározója a technika, technológia, ipari művészet esetében az ipar állapota, fejlődése. Mai textilművészetünk is él vele, s függvénye is egyben. Mindaz, amit újnak mondtunk, felbukkant már csíráiban a textil történetében, a designt illetően az ipari fejlődés alacsonyabb szintjén. Ma nemcsak a technikai, technológiai síkon látunk haladást, hanem az elhanyagoltabb, de egyben olcsó, tetszetős anyagok sokoldalú feldolgozásában. Szintetikus szálak, viszkóza, a művészetben alárendelt len, kender, juta, szizál támadt új életre a legnemesebb gyapjú- és selyemfonál mellett, velük egyenlő kifejezési birodalommal. Míg az egyéni művészetben egyszerű és ősi technikák születnek újjá, a nagyipar sokoldalú gépekkel képes művészi formavilágát szélesíteni, kifejezési lehetőségeit gazdagítani.
Ahogy kultúra kultúrára épül, úgy él textilművészetünk a folytonossággal, hagyományokkal. Túllát hazai örökségünkön, s az óceániai népek módszereit nem kevésbé gyümölcsözteti, mint ahogy felhasználja az afrikai, ázsiai eredetű alapanyagokat. Vonzódik az egyszerűhöz s rangra emel kevésbé nemes anyagokat. Hátat fordít a közösség, a demokratizmus és hétköznapok megbecsülése jegyében a múlt luxusának, s visszanyúl távolabbi őseihez, átfogalmazza, átírja azok készségeit a saját művészi anyanyelvére. Az újdonságnak tűnő vonások nem feltétlenül újak textilművészetünkben, de újak az anyag, kifejezés, felhasználás együttesében. Ennek a felismerése pezsdítette fel művészeinket, ez késztet új és új kísérletekre, s válik a ma még szokatlan és meghökkentő holnapra a mindennapjainkat megszépítő tömegkultúra részesévé.
Kialakulatlan, forrongó, máról-holnapra másra váltó, meglepetéseket tartogató mai textilművészetünk, sokszor önmagával is elégedetlen, másoktól is többet követelő. De egyet nem vonhatunk kétségbe: őszintén és igazán önmagát kifejező s keresi az utat, melyen minél többekhez elérhet. Különleges és meghökkentő darabokkal jelentkezik kiállításokon, melyeket nem is szán másra, mint egyszeri bemutatásra, bemutatkozásra: hátha a műhelymunka önmagát és másokat is újabb lépésekre késztet. Így, erről kell megközelítenünk napjaink textilművészetét, hogy ellentmondásait megértsük.
1975.
Kiss Margit: Falikép
Az alábbiakban arra mutatok rá, hogy az eredetileg nemzetkarakterológiai tartalmú, kultúrákat jellemző mikofób (gombakerülő, szélsőséges esetben gombautáló) és mikofil (gombakedvelő) terminusokkal egyes költők is jellemezhetők. A két kiválasztott, pontosabban a 20. század magyar költészetéből adódó, ellentétes attitűdöt képviselő költő Szabó Lőrinc (1900–1957) és Berda József (1902–1966). Ami a két költő kapcsolatát illeti, a mikofil Berda első, Áradás című verseskötetéhez a mikofób Szabó Lőrinc írt bevezetőt (Berda 1926: 3–4, 1974: 19–20). Közös még, hogy 1944-ben egyszerre kaptak Baumgarten-díjat. A kétféle attitűd közül a mikofília lényegesen hálásabb téma, s a két költő idevágó munkáit Berda javára jelentős aszimmetriával mutatom be.
Robert Gordon Wasson (1898–1986) amerikai bankár, tőzsdei szakíró joggal tekinthető az etnomikológia, a népi gombaismeret megalapozójának. Orosz gyermekorvos feleségével, született Valentina Pavlovna Guerckennel (1901–1958) London egyik orosz templomában házasodott össze 1926-ban. Megkésett mézeshetükön, 1927-ben a New York állambeli Catskill-hegységben Wassonsék életre szólóan elkötelezték magukat a gombák tanulmányozása mellett, s eleinte különösen Valentina Pavlovnának szolgált örömére az oroszországiakhoz hasonló gombák felfedezése. Wassonék ettől kezdve a mikológiai adatokat történelmi, nyelvészeti, összehasonlító vallástörténeti, régészeti szempontból is elkezdték vizsgálni. Szakterületüket az etnomikológia (ethnomycology) névvel illették, s megalkották a mikofób (mycophobe) és mikofil (mycophile) terminusokat a világ népei különböző attitűdjeinek jellemzésére. Saját, egyéni tapasztalataikból indultak ki: nagy általánosságban az angolszász kultúra mikofóbnak (gombakerülőnek) minősíthető, szemben az orosz mikofil (gombakedvelő) kultúrával. Az utóbbiak lényegesen többféle gombát ismernek és használnak, mint az előbbiek.
Később több kultúra gombafogyasztását jellemezve megemlítették például, hogy a Kaukázus népei (grúzok, azeriek stb.) mikofóbok (Wasson & Wasson 1957: 137). A hagyományos indiai társadalom négy varnát, réteget ismer: bráhman (papok), ksatrija (harcosok), vaisja (földművesek, kereskedők, kézművesek) és súdra (szolgák). A hindu (brahmanista) vallások jelentősen mikofóbok, Manu törvényei (dharmasásztrája, Kr. u. III. század) a kétszer született (szanszkritul: dvidzsa) varnák (a három magasabb varna tagjai) számára tiltják a gombafogyasztást (Wasson et al. 1986: 119). Ennek ellenére Indiában is szokás a gombászás, a nepáliak, kínaiak, japánok pedig egyértelműen mikofilek.
A magyar nem tartozik az igazi gombásznépek közé, sőt hagyományos kultúráját tekintve inkább mikofóbnak (gombakerülőnek) minősíthető, szemben a környező kimondottan mikofil (gombakedvelő) szlávokkal. Általános – bár ritkán kimondott – tapasztalat, hogy a Kárpát-medence szláv népei több gombát ismernek, gyűjtenek és fogyasztanak, mint általában a velük szomszédos magyarok. A mai magyarokról általánosságban állapítható meg, hogy az arany középúton állnak: gombaelfogadók. A magyar nyelv gombászati szókincse egyrészt a magyarság fizikai környezetét is tükrözi, kialakulásában azonban ugyanilyen döntő szerepe volt a magyar népi kultúra alapvetően mikofób jellegének. Részben a biológiai környezet jellegével, részben történeti–néprajzi okokkal magyarázható, hogy a Kárpát-medence gyűrűjének belseje általában mikofóbabb (kevésbé gombakedvelő), mint a gyűrű peremének egyrészt gombászat szempontjából kedvezőbb területen fekvő, másrészt kimondottan mikofil népekkel érintkező része (Gregor 1973: 5, Kicsi 2009: 42).
A magyar viszonylatban mikofób (és egyben gombában is szegény) Alföld egyes vidékein egyáltalán nem szokás a gombászás. Például Szigeti György közlése szerint a Csongrád megyei, Makóhoz közel eső Apátfalván „A gombát egyáltalán nem készítették ételnek. Gombaismeret hiányában nem merték megenni” (1974: 141). Karcagon és környékén csak a szegfűgombát ismerték (Fazekas 1994: 19). A Tolna megyei Rácegrespuszta Illyés Gyula szülőhelye, s Lázár Ervin is itt töltötte gyermekkorát. Az itteni viszonyokról a gombákat később megismerő, a gombászásba beletanult Lázár Ervin így nyilatkozott: „Rácegresen a kanász gombászott, de ő is csak a szegfűgombát ismerte” (Lázár & Szepesi 1993). A Kiskunságban szinte csak a mezei szegfűgombát és a mezei csiperkét fogyasztották. „A gombák ugyan mérsékelt értékűek voltak a kiskunságiak előtt, esetenként, ha a cigányok házhoz hozták, megették a csirkegombát, a mezei csiperkét” (Tálasi 1977: 156). (A csirkegomba lehet ‘rókagomba’ jelentésű egyes tájakon, itt azonban nyilvánvalóan ‘mezei szegfűgomba’.)
A magyar népi gombanevek jelentős része – helyenként az egész rendszer – szláv jövevényszókból és tükörszókból áll (Gregor 1973, Kiss 1976), az erdélyi és moldvai gombanevek egy része pedig a románból jövevényszó. (Bár a románok nem, vagy legalábbis nem lényegesen gombakedvelőbbek, mint a magyarok, rájuk is döntő hatással voltak e tekintetben az őket körbevevő szláv népek.) Mindezek mellett a magyar népi gombaismeretet évszázadok óta folyamatosan gazdagították nyugatról (elsősorban német nyelvterületről) érkező, többnyire „felülről leszivárgott” hatások. (Hozzá kell azonban tenni, hogy a velük szomszédos újlatin és szláv népekhez képest a germán népek is mikofóbok.)
Elsősorban tehát szláv hatásnak tulajdonítható, hogy szerte a magyarságnál elterjedt foglalatosság a gombászás, amelynek szókincse területenként meglehetősen eltérő. Külön megnevezése általában csak az ehető gombáknak van. A gombakedvelőbb (s egyben gombákban bővelkedőbb) vidékeken (például Erdélyben, a Felvidéken, Dunántúlon) helységenként 10–15 fajta ehető gombát is ismernek, gyűjtenek és ezeket meg is tudják nevezni. Magyarlakta vidékeken, gombákban gazdag falvakban kivételesen soknak számít 20–25 gombafaj ismerete, amely mennyiség szláv (szlovák, lengyel stb.) vidékeken átlagosnak tekinthető, sőt náluk – legalábbis egy-egy nagyobb tájegység esetében – e szám akár az ötven-hatvanat is elérheti (Gregor 1973: 5). Az erdő nélküli magyar falvak esetében 4–8 gombafaj ismerete már jó arány, ám például Háromszéken, ahol erdők vannak és a falusiak általában értenek a gombákhoz, a gombászok általában egy, ritkábban két, kivételesen legfeljebb három tucat gombát ismernek. Ami az absztrakt statisztikát illeti, a felgyűjtött magyar népi gombanevek (mégpedig jellegzetesen két névrészből álló gombanevek) száma már 1300 fölött van, ezekkel azonban csak mintegy százféle gombát különböztetnek meg. Ehhez képest a mintegy 3000 Magyarországon megtalálható úgynevezett nagygombafajból 600–800 viszonylag sűrűn fordul elő, s ebből mintegy 500 jó, ehető.
A kirívó mikofóbiát megjelenítő Szabó Lőrinc gombás verse, a Tücsökzene 327. darabja a Gombák. A vers első fele:
Árnyhideg gombák, karcsúk, csupaszok,
holdfény vegyészei, büdös nyirok
nyálkáiból, rovarok, levelek
dögeiből kelő kisértetek,
sírontúliak, sápadtak: milyen
borzongás vagytok, milyen gyötrelem
üzenetei? A parazita
léleknek mily lidércmozdulata
az anyag felé?
(1962: 1057, 1971: 219, 1980: 344). Szabó Lőrinc azonban, mikofóbiája ellenére, előszeretettel verselte meg a természetet. Például az erdő poézisét bemutató magyar antológiában 14 verssel szerepel, míg a mikofil Berda József csak kettővel (Majer, szerk., 1993).
A magyar népdalokban részletező gombanevek nem szerepelnek, s ugyancsak viszonylagos mikofóbiát jelenítenek meg. A gomba itt negatív konnotációjú, általában a tisztátalanság képével társul. Például a Ha megérem jövendőben kezdetű erdélyi népdal négy versszakából az utolsó:
Szegoldalán tövisbokor,
Legényeké lesz a pokol,
Sej, haj mert a legény büdös gomba,
Kidobják a szemétdombra.
Egy Alsó-Tisza vidéki népdal:
Túl a Tiszán, Átokházán születtem.
Anyám sem volt, mégis felnevelkedtem.
Úgy nyőttem fel, mint erdőbe a gomba.
Betyár lettem már húszéves koromba.
Úgy nyőttem fel, mint erdőbe a gomba.
Betyár lettem már húszéves koromba.
A negatívan definiált mikofóbiáról máris át lehet térni a pozitív mikofíliára, Berda József gombás verseire. Berdáról („Kolduló költő, aki úgy növekszik, ahogy távolodik”) általános jellemzése mellett forrásértékű riportokat tett közzé Saád Béla (1983: 27–78), s elkészült műveinek bibliográfiája is (Zimáné 1981). Életéről és munkásságáról legfontosabb forrás azonban a vele baráti viszonyban állt Vargha Kálmán monográfiája (1982). Berda a latin liturgiát ugyan ismerő, de csak magyarul tudó, a négy elemit nehezen elvégző, ám több tekintetben (például vallás, képzőművészet, gombásztudomány) sajátos műveltségű költő volt. Elsődleges élettere egyértelműen Újpest volt, de szívesen és gyakran tett kiadós kirándulásokat (Pilis, Börzsöny, Bakony). Berdáról, a rövidnadrágos, hátizsákos, az előszeretettel káromkodó, a földi javakat élvezni tudó költőről különösen kedvesen írt Galsai Pongrác, s gyakorlatilag ugyanazt jelentette meg róla legalább három változatban (1976: 79–93, 1982: 229–239, 1986: 40–49). Lakatos István a bor- és fokhagymaillatú pályatársról emlékezett meg, elsősorban szerényebb vendéglátóhelyeken való megjelenéseit felidézve (1993: 426–438).
Szabó Lőrinc gombautálatát csak idézett verséből ismerjük, Berda gombakedvelő természete, gombásztudománya jobban ismert. Egyik krónikása Görgey Gábor (1983: 78–82). „Berda az embert lélek és gyomor elválaszthatatlan szövetségének látta” (Görgey 1983: 79), nem csoda hogy előszeretettel verselte meg az ízletes gombafajokat. Görgey Berdának az Írószövetség szigligeti alkotóházában, a gombászszezonban tett entrée-ját örökítette meg.
„Egyszer ősszel, a már-nem-must, még-nem-bor szénsavas murcik idején, megérkezett a szigligeti alkotóházba. Őt nem érdekelte az állomáson várakozó gépkocsi – ő egyenest nekivágott az erdőknek, gyalog, gomba után. A gombászás Berda életében szent foglalatosság volt. Beolvadás ez erdő világába, egyesülés a nagy természettel.
Mikor beállított az alkotóházba, hátizsákja már tele volt friss gombával. Minden gombát ismert és minden gombafajtáról himnikus dicsőítő éneket tudott zengeni. Ebédeltünk, ő sorra járta az asztalokat, s mindenkinek megmutatta zsákmányát. Valamelyikünk elragadtatva felkiáltott: – »De jó szaga van!«
Berda József arca sötétlila lett. Felbődült: – »Szaga!? A gombának nem szaga van, hanem illata! A gomba mennyei eledel,melynek csak illata lehet!« – A rémült áldozatnak még kifejtette, melyik az a testrésze, melynek nem illata, de szaga van – azután dörmögve kicsattogott a konyhába, hogy elmagyarázza a szakácsnőnek, miként kell a mennyei eledelt szakszerűen elkészíteni” (1983: 80–81).
A gombás versek elé előljáróban érdemes megjegyezni, hogy Berda öntudatosan vallotta – a mikofíliának kedvező – szláv származását, például korai Mea culpa – ego… című versében:
Hurrá, Berda József! Hurrá!
Micsoda nagyszerű ember vagy!
Prédikálod a Szeretet országát
és vérét iszod azoknak, akiknek Krisztus is megbocsájtott!
Valóban, Berda József: te egy goromba szláv paraszt vagy!
(1926, 1974: 29). Életrajzához tartozik, hogy az elemi után lakatosinasnak adták az angyalföldi, Váci úti Láng-gépgyárba, ahol apja, a Csehországból bevándorolt, harcos szocialista Brda Mátyás betanított munkásként dolgozott de a leendő költő nem vált be.
Később egész verset szentelt szláv származásának, A cseh-tót ivadék szól így címűt:
Nem kertelek, nem hazudok:
véretekből való vagyok.
De nekem inkább hazám
immár ez a kicsiny haza,
melynek nyelvén szólalt meg
szívem-elmém minden szava!
(1974: 344).
Berda gombás verseit a versek kronológiája szerint közlöm, először 1942–1961 között jelentek meg, de érdekes egybeesés, hogy szinte gombanaptárt alkotnak, még pedig tavaszi szentgyörgypereszke – nyári tinóru, vargánya és pöfeteg – őszi laskagomba (mint „gévagomba”) – téli fülőke sorrendben. E versek jelentőségét jól jelzi, hogy Surányi Dezső Lyra florae című, a növényeket verseken keresztül megjelenítő válogatásába Berda öt versét is felvette; más gombás verset csak az orosz Borisz Paszternaktól, tőle is a világhírű Gombaszedés (Po griby) címűt (1987: 9).
Berda első jelentős gombás verse, A finom tinórugomba dicsérete először 1942-ben jelent meg.
Komoly erdők dísze, ki oly sokszor
nevettél reám a bújósdi füvek mögül:
tündéri tinórugomba, te, –
reád emlékezik most, illatos
szagodra szerelmes orrom
s képzeletem máris kigyúl, ha
visszagondolok reá: mily ízes
falatokat ettem hasasan tömött
húsodból a ritka ünnepnapokon,
mikor te kerültél pompázó terítékre olykor!
Az év legszebb ajándéka vagy te,
erdőt-barangoló szegények kincses étke,
kit jókedvében alkotott a derűs Teremtő.
Festhetetlen vagy, önmagadban szép, olyan
kit csak a megilletődött étvágy
méltányolhat csupán, ha asztalára kerülsz.
Szemem és szám öröme vagy, leghúsabb
étek, kit oly áhítattal rág meg a fogam,
hogy evés közben a legfenségesebb erdők
ízét és illatát érzem a számban, mely oly
sok nemes íznek volt kóstolója már!
(Berda 1974: 233–4, idézi Surányi, szerk., 1987: 13). A költő e versében tinóru néven a gyűjtött gombafajok közül „nagyvadnak” számító ízletes vargányáról (Boletus edulis) emlékezett meg.
Berda következő gombás verse az először 1946-ban megjelent, szülőházát megverselő, „a férfikor felhőjén lebegve” az „angyalföldi gyerekre” visszaemlékező Budapest, Váci út 140. A hat versszak közül a negyedik a következő:
S hol a füzes patak mentén, hol
gombát szedtem, hogy legyen vacsoránk?
Most gyár és szemétdomb van mindenütt,
pedig itt volt gyerekkori tanyánk
(1974: 271). Berda itt a városszéli ősvilágot jelenítette meg. Fiatalságának fontos színtere volt a Váci út és a Duna közötti – akkor még – fás, bokros, mocsaras Vizafogó, ahol megtanult gombászni, vadmadár fészkéből tojást szedni, piócát, sündisznót fogni (Vargha 1982: 13).
A következő gombás vers a Képeslap Bakonybélről:
A szorgalom szédületének voltál
tanúja: láttad a bakonybéli népet, mint
lepi el korán reggel az erdőt s mint ritka
kincset, úgy szedi a kövér hasú vargányák
tömegét. Az égig érő szálfák áldásával tértek
haza mind, teli zsákokkal, puttonyokkal,
s este már az egész falu illatozott a gombák
hegyeitől: minden udvarból szárított vargánya
ízes szaga áradt s máris zamatos leveséről,
orrt és nyelvet csiklandó pörköltjéről
képzelgett a jó étvágyú gyomor. – Mint máshol
a hízott disznó, neked félkenyered a gomba már,
Bakonybél békés népe, – majdnem második aratásod!
Áldjon is meg mindig a bőség gombában, gyümölcsben
s gabonában egyaránt, hogy egyre vidámabb
legyen életed, mely megszolgálta a boldogság minden
örömét, mit emberfiának adhat a föld!
(1957, 1974: 301). A költő itt vargánya néven ugyanazt a gombát verselte meg, amit korábban tinóru néven.
Berda Szentgyörgypereszke című verse a következő.
A fiatalság lobogásának, májusnak menyasszonyaként
libegtél ki az üde zöld, harmatos füvek mögül
őszibarackillatú szentgyörgypereszkénk!
Ki harmatozta-lehelte beléd ínyünket izgató
káprázatod? Hamvas, selyemszürkés színben,
majdnem rangrejtve mutogatod magad a fürge
szemnek, szinte bújócskázol előtte; de inkább
a finom orrszimat talál rád, akár a nyugtalan
kamasz a várva várt szerelmi pillanatra.
Nem megenni, étekként élvezni, inkább
megtalálni, felfedni szebb téged rejtekedben,
a koronás bükkfaerdők mélyén! –
Május magasztosságát hirdető
szentgyörgypereszke, most íme, lázas
kíváncsiságú keresőd-kutatód
köszönti májusi megszületésed!
Mint az égbolt titkába merülő a mesebeli
csillagok tündöklését az égen: úgy lássalak,
úgy vezess gyermekeidhez, testvéreidhez, csodálatos
családod körébe, ott fent, a Nagyhideghegy tetején!
(1957, 1974: 302–3, idézi Surányi, szerk., 1987: 16). A szentgyörgypereszke gombanév a májusi pereszkére (Calocybe gambosa) vonatkozik, amely jellegzetesen tavaszi, májusi gombafaj, s a költő által használt neve Szent György (napja: április 24.) nevét tartalmazza, ugyancsak a termőidőre utal.
Berda következő gombás verse a Legenda a pöfetegről:
Akár a szép szerencse kincsei,
mint az égből lepottyantott friss
tojások: úgy mosolyogtak reánk pompásnál
pompásabb pöfetegek fent a Nagyszénás magasán.
A legkülönb látképnél is különb képe volt ez ama
tájnak; nagy örvendezés szemnek és
gyomornak, gyermeki játékra alkalom!
S mily ínycsiklandó illatot árasztott
e tudatlanoktól lefitymált eledel
az orrunk alá! Mohó rajtaütéssel
rohantunk reá s máris tele lett a hátizsákunk!
Mesejátékban csilloghat csak ennyi
képzelet, ily nagy nevetés! lelkendezés!
És megenni, megízlelni ezt a derűs
formájú növényi kácsát: ez aztán a boldogság!
Kóstold, kóstold csak meg, barangoló vándor,
eme árvákat is vigasztaló csemegét s ha
egyszer megízleled: nem pártolsz el tőle
soha többé!
(1957, 1974: 319–320, idézi Surányi, szerk., 1987: 15). A költő itt a pöfetegfélék családjába (Lycoperdaceae) tartozó óriás pöfeteget (Langermannia gigantean) verselte meg. E hatalmas példányokat prezentáló gombafajjal közeli rokonságban van számos, nálánál kisebb termetű, szintén fogyasztott pöfetegfaj, például a fordított körte alakú bimbós pöfeteg (Lycoperdon perlatum).
Berda következő gombás verse a Gévagomba:
Óh, legkésőbb bemutatkozó angyal az őszi
erdőn: immár te is megjelentél mint
legidősebb testvér kora tavasztól változó
testvéreid táborából! A telet, a mosolygó
öregséget hirdeti jöttöd s lám, mégis oly
kecses-kedves vagy, mint a formáit
mutogató érett asszony, ki érzi: ő is
a szépség élő gyermeke még!
Így ajnározlak körül, így udvarolok
néked, lásd, mint a késő ősz
legszebb mosolyának! – Játékos képzeletünket
derítő formád, egymásba nőtt kalapod alatti
bágyadt-fehér arcod, lelkünket-testünket gyullasztja meg
s így hahotázik előre: mily ropogós, pompás
pörkölt s még nyelvünket-csettintőbb rántott
gomba lesz belőled!
Mily furcsa s különös, hogy így elmélkedett
rólad a hajrázó képzelet akkor, mikor
megpillantott és ámulatba esett: hogy mint
futsz fel a földről a fák tönkjére, derekára s oly
szent szeszéllyel cserélgeted kékbe-lilába-szürkébe
szaladó színeid, mint az opál, mely a föld
mélységes méhéből szívta be szépségének
folyton változó, édes csillogását!
(1957, 1974: 321, idézi Surányi, szerk., 1987: 11, téves azonosítással). A sokféleképpen készíthető sárga gévagomba (Laetiporus sulphureus) fák törzsén, tuskóján terem tavasztól őszig. A versben azonban a gévagomba egyik népnyelvi, különsen dunántúli jelentésében a késői laskagombára (Pleurotus ostreatus) vonatkozik, amely fán vagy növényi hulladékon terem ősztől tavaszig.
Berda utolsó jelentős gombás verse a Téli fülőkegomba:
A hófoltoktól csillogó fatönk
tövében pillantottam meg narancssárga
csokrodat s mint a színes lepkét
kergető diák, úgy szaladtam letépni téged.
December közepén álombéli látvánnyá
varázsolódtál, amint eszembe jutott:
e hónap csodája vagy te, mely télen
terem csak s a hó alól is kidugja fejét az
emberi szem ámulatára. S ha jön
a fagy? akkor se halsz meg, bár nem
nősz tovább, míg meg nem enyhül az idő, hogy
aztán megint nőj örömünkre: hogy a legfinomabb
gombasalátaként kerülj végül az asztalunkra
(1961, 1974: 355–6, idézi Surányi, szerk., 1987: 14). A téli fülőke (Flammulina velutipes) sárga, nyálkás, halszagú, de igen jó gomba. Az első téli fagyok után jelenik meg, egész télen terem. Sokoldalúan elkészíthető, levesnek és salátának kiváló. Ezt a gombát azonban már csak a gombászatban elmélyült tudással rendelkező egyének ismerik és gyűjtik.
Surányi Dezső magyar szerzőtől gombás verset csak Berdától tudott beválogatni antológiájába (1987). Ami az irodalmi gombászok következő generációit illeti, Szepesi Attila emlékezett meg róluk Lázár Ervinnel való beszélgetésének bevezetéseképpen. „Kitelne belőlük egy külön »szakosztály« az Írószövetségben. Szenvedélyes – és felkészült – gombász Lator László és Alexa Károly, Csiki László és Oravecz Imre, a sepsiszentgyörgyi Magyari Lajos, Sütő András, Fábián László, ifjabb Varga Domokos, Győri László és a korondi Páll Lajos, hogy csak néhányukat említsem” (Lázár & Szepesi 1993). Közülük a szajlai (Heves megye) születésű Oravecz Imre (1943–) versel meg gombákat, így – hogy csak az erdélyi gombászperiodikumban megjelent verseit említsem –: a császárgombát (Amanita caesarea) és a Berda által vargánya és tinóru néven is említett Boletus edulist, helyi cepe nevén (Oravecz 2003, 2010). Ez a gomba jelentkezik az európai irodalmakban a legszívesebben, még Paszternak említett versében is szerepel az ott említett három gombafaj között: „Odni boroviki / U dobroj poloviny” („A vargányás kosár / van félig, bárha bőven”, Illyés Gyula fordítása). Paszternak e gomba borovik (bor ‘fenyves’) nevét használta, az oroszban általános belyj grib (‘fehér gomba’) helyett.
Felhasznált irodalom
Berda József: Áradás. Újpest: Bognár 1926.
– : Száguldj, szabadság! Szerk. Kovalovszky Miklós & Mátyás Ferenc. Bp.: Magvető 1974.
Fazekas Mihály: Karcag népi táplálkozása. Debrecen: Kossuth Lajos Tudományegyetem 1994. (Folklór és Etnográfia 80.)
Galsai Pongrác: A besurranó szerkesztő. Bp.: Szépirodalmi 1976.
– : Maradjatok reggelig. Bp.: Szépirodalmi 1982.
– : Záróra a Darlingban. Bp.: Magvető 1986.
Görgey Gábor: A fél kutya másik fele. Bp.: Szépirodalmi 1983.
Gregor Ferenc: Magyar népi gombanevek. Bp.: Akadémiai 1973. (Nyelvtudományi Értekezések 80.)
Kalmár Zoltán, Makara György & Rimóczi Imre: Gombászkönyv. Bp.: Natura 19891, Bp.: Mezőgazda19952.
Kicsi Sándor András: Népi gombaismeret. Bp.: Orpheusz 2009.
Kiss Lajos: Szláv tükörszók és tükörjelentések a magyarban. Bp.: Akadémiai 1976. (Nyelvtudományi Értekezések 92.)
Lakatos István: Paradicsomkert. Összegyűjtött versek és szépprózai munkák. Békéscsaba: Tevan 1993.
Lázár Ervin & Szepesi Attila: „Tündérek és gombák.” Interjú. Pesti Hírlap 2(1993)96 (április 26., hétfő) 13.
Majer Gyula, szerk.: Az erdő poézise. Líra az erdőről: fákról, fényről, csendről. Bp.: Magvető 1993.
Oravecz Imre: „Úrigomba,” Moeszia – Erdélyi Gombász 1, 2003: 79–80.
– : „Cepe.” Moeszia – Erdélyi Gombász 5–6, 2010: 117
Paszternak, Borisz: „Gombaszedés. (Po griby.)” Fordította Illyés Gyula. In: A szovjet líra kincsesháza. Borisz Paszternak. Bp.: Európa 1963: 20–21. Újra in: Surányi, szerk. 1987: 9.
Saád Béla: Tíz arckép. Bp.: Ecclesia 1983.
Surányi Dezső, szerk.: Lyra florae. A növények örök himnusza. Bp.: Tankönyvkiadó 1987.
Szabó Lőrinc: Összegyűjtött versei. Szaklektor Szabolcsi Miklós. Bp.: Magvető 1962.
– : Homlokodtól fölfelé. Válogatott versek. Szerk. Domokos Mátyás. Bp.: Szépirodalmi 1971.
– : Tücsökzene – A huszonhatodik év. Bp.: Magvető, Szépirodalmi 1980.
Szigeti György: „Az apátfalvi nép táplálkozása. II.” A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1972/73, I, Szeged, 1974: 131–153.
Tálasi István: Kiskunság. Bp.: Gondolat 1977.
Vargha Kálmán: Berda József alkotásai és vallomásai tükrében. Bp.: Szépirodalmi 1982.
Wasson, R. Gordon et al.: Persephone’s Quest. Entheogens and the Origins of Religion. New Haven & London: Yale University Press 1986.
Wasson, Valentina Pavlovna & R. Gordon Wasson: Mushrooms, Russia, and History 1–2. New York: Pantheon 1957.
Zimáné Lengyel Vera: Berda József bibliográfia. Bp.: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 1981.
Szenes Zsuzsa: Harmat
Az átmenet klasszikus értelmezése
Marx és Engels korai munkáikban, illetve érett és kései műveikben több szempontból eltérően gondolkodtak a szocialista átmenet kérdéséről, de az alapvető értelmezési keret munkásságuk során alig változott. Átmenet alatt azt az időszakot értették, amikor a munkásosztály már megragadta a politikai hatalmat, s azt a termelőeszközök köztulajdonná alakítására akarja felhasználni.
Életművükben számos példát találunk erre.
Marx 1852-ben barátjához, az USA-ban élő Weydemeyerhez így írt: „az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet (…) ez a diktatúra csak átmenet valamennyi osztály megszüntetéséhez és az osztály nélküli társadalomhoz.” [1]
Engels 1873-ban saját és egyben Marx nézeteit így összegzi: „szükség van a proletariátus politikai akciójára és diktatúrájára mint átmenetre, az osztályok és velük együtt az állam megszüntetéséhez.” [2]
Marx a német szociáldemokraták gothai programjához írt széljegyzeteiben is egyértelműen fogalmaz: „A tőkés és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben a tőkés társadalom forradalmi úton kommunista társadalommá alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája.” [3]
Marx műveiben a „szocialista” és a „kommunista” szót lényegében – esetenként némi következetlenséggel – egymás szinonimáiként használta, bár a „kommunista” valamelyest gyakoribb nála a jövő osztálynélküli társadalmának jelzőjeként. Engels kései műveiben viszont döntően „szocialistaként” írta le a termelőeszközök demokratikus kontrolljára és a közös tulajdonra épülő osztálynélküli társadalmat. A posztkapitalista társadalom egymás után következő szocialista és kommunista szakaszként való felfogása nem jelenik meg náluk, ez alapvetően lenini elképzelés.
Marx hangsúlyozta, hogy a korszak fejlettségi szintje mellett a szocializmus (kommunizmus) fejlett formája nem valósítható meg azonnal. A termelési viszonyok nem elég fejlettek ahhoz, hogy egycsapásra minden szükséglet kielégíthető legyen. Kései műveiben ír az előállított termékekhez való hozzáférés kezdeti, szükségszerű korlátozásáról is.
A kezdeti korlátozásokkal terhelt időszakot Marx a kommunista társadalom első szakaszának tekinti, míg a második szakaszban ezek a korlátozások megszűnnek.
Marx számára azonban ez a két szakasz ugyanannak a – termelőeszközök kollektív tulajdonára épülő – kommunista társadalomnak a két fejlődési fázisa.
Első ránézésre másodlagos, hogy Marx és Engels a kapitalizmus és a kommunizmus kezdeti szakasza közötti időszakot milyen hosszúnak becsülte, pontosabban, hogy az időtávot milyen tényezőre vezette vissza. Azonban ez nem feltétlenül van így.
A Kommunista Kiáltvány szerint „a proletariátus arra használja majd fel politikai uralmát, hogy a burzsoáziától fokról fokra elragadjon minden tőkét, hogy az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus kezében centralizáljon minden termelési szerszámot és a lehető leggyorsabban növelje a termelőerők tömegét.” [4] A fejlődéselméleti megközelítés később is megjelenik: „Amikor majd a fejlődés folyamán az osztálykülönbségek eltűntek, és minden termelés a társult egyének kezében összpontosult, akkor a közhatalom elveszti politikai jellegét.” [5]
A Kommunista Kiáltvány, illetve az 1840-es évek végének levelezései, vázlatai, cikkei stb. egyértelművé teszik, hogy Marx és Engels ekkor a meglehetősen távoli, fokozatos és lassú átmenetet valószínűsítette. Érdemes felidézni Engels a Kiáltvány vázlatának szánt A kommunizmus alapelvei című művének idevágó fejezetét: „17. kérdés: Lehetséges lesz-e a magántulajdon eltörlése egy csapásra? Felelet: Nem, éppúgy, mint ahogy egy csapásra a már fennálló termelőerőket sem lehet megsokszorozni annyira, amennyire ez a közösség létrehozásához szükséges. A proletariátus minden valószínűség szerint bekövetkező forradalma tehát csak fokozatosan fogja a mai társadalmat átalakítani, és csakis akkor törölheti majd el a magántulajdont, amikor már létrejött a termelési eszközök ehhez szükséges tömege.” [6]
Később azonban ez módosult. Engels Marx 1850-ben megjelent Osztályharcok Franciaországban című művének újrakiadásához 1895-ben írt előszavában egyfelől úgy véli, hogy helyesen gondolkodtak, de a helyzet időközben – a termelőerők elképesztő fejlődése miatt – megváltozott: „1850 őszén kijelentettük, hogy a forradalmi időszaknak legalábbis az első fejezete lezárult, és hogy újabb gazdasági világválság kitöréséig semmi sem várható. (…) A történelem azonban nekünk sem adott igazat; (…) nemcsak akkori tévedésünket rombolta szét, hanem azokat a feltételeket is teljesen felforgatta, amelyek között a proletariátusnak harcolnia kell.” [7]
Míg 1848-ban Anglián kívül a munkásosztály szinte mindenhol törpe kisebbséget alkotott, s a tőkés termelés a világ népességének 5-10%-át érinthette, a 19. század végére Európa nyugati felén és az USA-ban a tőkés termelés dominánssá vált.
Nem véletlen, hogy A Kommunista Párt kiáltványa 2. Proletárok és kommunisták c. fejezetében Marx és Engels még olyan szociális javaslatokat tett [8], amelyek később egybevágtak nemcsak az izmosodó szociáldemokrata munkáspártok, hanem részben – a termelékenységre és az állami bevételekre gyakorolt pozitív hatásaik miatt – a hatalmi elitek államkapitalista törekvéseivel is. (Lásd progresszív adórendszer, az állami bankok, állami közlekedési hálózatok kialakítása, ingyenes közoktatás, a gyermekmunka betiltása stb.) Tehát a Kiáltvány – talán paradox módon – számos elemében nem tekinthető „antikapitalistának”. Marx és Engels ekkor még úgy vélte, hogy a termelőeszközök fejletlensége nem teszi lehetővé a gyors, szocialista fordulatot.
Marx és Engels 1872-ben a Kiáltvány nagy részét és különösen a második fejezetet már nem tartották időszerűnek: „Tekintettel a nagyiparnak az utóbbi huszonöt esztendőben tett óriási továbbfejlődésére és a munkásosztálynak ezzel együtt tovább haladó pártszervezettségére (…) ma ez a program helyenként elavult. (…)”. [9]
Ekkoriban már úgy vélték, hogy a termelőeszközök (termelőerők) fejlődése, a tőkés termelés elterjedése, a munkásosztály számbeli növekedése és egyre nagyobb szervezettsége arra utal, hogy a szocialista fordulat előfeltételei már adottak.
Engels 1872-ben így ír erről: „Az ipari forradalommal olyan fokra emelkedett az emberi munka termelőereje, hogy lehetségessé vált — először, mióta emberek élnek — mindenkire kiterjedő értelmes munkamegosztás mellett (…) eleget termelni a társadalom minden tagjának bőséges fogyasztása és jelentékeny tartalékalap céljaira”. [10] Később az Anti-Dühringben is részletesen elemzi a kérdést.
Engels talán túlértékelte a termelőerők, s ezen belül a termelőeszközök és a termelésben részt vevő munkások korabeli fejlettségét. Nehezen hihető, hogy radikális társadalmi fordulattal akkoriban minden emberi szükséglet gyorsan kielégíthető lett volna. Azonban egyértelmű mércénk a termelőeszközök szocialista fordulathoz szükséges fejlettségi szintjéhez nincs, az emberi tudat pedig meglehetősen összetett, s rengeteg manipulatív hatás éri.
Leginkább az a szembetűnő, hogy Marx és Engels számára a képlet viszonylag egyszerű. Minél fejlettebbek a termelőerők (ezen belül főként a termelőeszközök), annál rövidebb az átmenet kapitalizmus és a kommunizmus alsó foka között.
Talán azt is érdemes megjegyezni, hogy szerintük a kommunizmus alsó fokán sincs piaci elosztás, a termelést és a fogyasztást demokratikusan szabályozott tervezés és termékallokáció jellemzi, s már az alsó fokon eltűnik a bérmunka.
Az átmenet lenini és leninista értelmezése
A marxi-engelsi alapvetések, illetve a marxista-leninista terminológia és elmélet (különösen állami ideológiává vált változatainak) eltérései jelentősek. A korabeli „ortodox” marxisták már közvetlenül a bolsevik forradalom után felhívták erre a figyelmet (a „renegát Kautsky”). A leninisták viszont a leninizmust nemcsak a sajátos orosz viszonyokra adott konkrét politikai válaszként, hanem az egész világ munkásosztálya számára érvényes, a marxizmust továbbfejlesztő, forradalmi elméletként szemlélték és szemlélik.
A kérdés vizsgálata bőven meghaladja a cikk kereteit, nyilván nem tudunk a marxista élcsapat, az imperializmus, a „szocializmus egy országban”, a munkás-paraszt szövetség, vagy éppen a permanens forradalom kérdéseivel stb. foglalkozni.
Az átmenet kérdésének – egyébként korántsem egységes – leninista felfogása viszont sok szempontból általános érvényű, s a bolsevik forradalom, illetve a szocialista építés ellentmondásos tapasztalatai jelentős mértékben gazdagították azt.
Lenin posztkapitalista történelmi szakaszolása három fő elméleti korszakában (az 1907-ig, 1917 áprilisáig és az utána következő korszak) jelentősen változott. Az utolsó korszakban a hadikommunizmus, majd a NEP ellentmondásos tapasztalatai megerősítették abban, hogy az átmenet korszakát nemcsak a sajátos orosz viszonyok, hanem általános törvényszerűségek formálják, s hosszabb lesz, mint azt korábban gondolta.
A kapitalista és a szocialista struktúrák tartósan egymás mellett élhetnek, sajátos viszonyokat teremtenek, s a visszarendeződés esélye nagy. Lenin utolsó elméleti korszakában az átmenet időtartamát már évtizedekre becsülte, míg évtizedekkel korábban (mint láttuk) Marx és Engels közelinek tartotta. Igaz, ők nem az orosz viszonyokból indultak ki, s gyakorlati tapasztalatuk is jóval kevesebb volt. A klasszikusok és Lenin átmenet időtávjáról alkotott nézeteinek ellentétes irányú fejlődése mindenképpen érdekes.
A későbbi időszak marxista-leninista irodalmának minden elméleti vonatkozását most nem értékelhetjük, viszont Rozsnyai Ervin átmenetről alkotott elmélete a marxista-leninista elmélet egyik önálló csúcsteljesítménye, már csak ezért is érdemes vele foglalkozni.
Rozsnyai Ervin átmenet-felfogása legteljesebb formájában talán Miért kell nevén nevezni? című művében bontakozik ki. A mű számos történeti elemzése rendkívül érdekes és tanulságos, az antirevizionista történelemszemlélet magyar nyelvterületen talán legszínvonalasabb példája. (Bár magyar nyelvterületen az antirevizionizmuson jellemzően teljesen mást értenek…)
A mű legfontosabb része azonban az átmenet értelmezése, s abban nemcsak a marxista-leninista szemlélet, hanem a marxizmus erősen hegeliánus öröksége is kiütközik, sőt igencsak hangsúlyos. Rozsnyai Ervin számos ellentmondást elemez, én most ezek közül csak a talán legfontosabbat szeretném felvázolni.
Rozsnyai Ervin szerint a „termelőeszközök köztulajdonba vétele után a gazdasági elkülönültség viszonyai (…) a munkaerő halványuló, de még mindig eleven és regenerálódni képes árujegyeiből erednek, amelyekért közvetlenül most már nem a tőke felelős, hanem az egyes munkásnak az összmunkástól való magánérdekű elválasztottsága, illetve – mélyebb okként – a társadalmi egyenlőtlenségeket újratermelő munkamegosztás.” [11]
Tehát miközben a munkások osztályként uralkodó osztállyá váltak, a továbbra is élő hierarchikus munkamegosztás, a tovább élő áruviszonyok, a fizetőképességtől függő fogyasztás miatt a munkás egyéni, elkülönült érdekei is tovább élnek, „a hatalom és a termelőeszközök birtokosaként a munkamegosztás gúlájának csúcsára kerül, miközben a közvetlen termelők osztályaként a gúla legalsó szintjét alkotja. (…) Bár a társadalmi közösség tagjaként birtokosa az államhatalomnak, az öröklött munkamegosztás alsó szintjére szorulva, a hatalom gyakorlásában alig vagy egyáltalán nem vesz részt.” [12]
A munkás ebben a helyzetben könnyen elkülönült magánérdekei szerint cselekedhet, azaz „célja egyértelmű: minél kevesebbet dobni a közös fazékba, minél többet kimerni onnan.” [13] Ez a fajta magatartás egyértelműen a burzsoá restauráció táptalaját adja.
Míg Marx és Engels az átmenet során a termelőeszközök fejlődését és fejlesztését tartották a legfontosabb tényezőnek, Rozsnyai Ervin szerint az átmenet sikere főként – természetesen az objektív viszonyoktól nem elválasztható – tudati tényezőktől függ. „A politikára hárul a feladat, hogy a tömegek osztályharca formájában visszaszorítsa az újratermelődő burzsoá elemeket, ezzel pedig megteremtse az egyedüli alkalmas közeget a köztulajdonosi tudat kiformálódásához, amely nélkül se a tulajdon szocialista jellege, se a rendszer szocialista fejlődési iránya nem realizálódhat.” [14]
Nincs megnyugtató elméleti válasz arra, hogy a köztulajdonosi tudat kiformálásához alkalmas közeghez – illetve ahhoz, hogy a „politika” ezt képviselje – különböző körülmények között mire van szükség, s sajnos az ellentétes folyamatokat generáló manipulációs technikák eddig jóval sikeresebbek voltak. Úgy tűnik, hogy az egykori szocialista országokban a többség számára „a gúla alsó szintje” volt a meghatározó élmény, s ez az élmény nem nagyon különbözött a kizsákmányolt bérmunkásétól. Ha a hierarchikus munkamegosztás és a társadalom hierarchiája nem csökken érdemben, a munkások többsége egyre kevésbé hisz abban, hogy osztályként ő gyakorolja a hatalmat. Ezt pedig sem jóléti intézkedésekkel, sem propagandával nem lehet – vagy eddig nem sikerült – ellensúlyozni. Nem véletlen, hogy a kelet-európai burzsoá restauráció érdemi társadalmi ellenállás nélkül zajlott. (Ehhez nyilván rengeteg egyéb történelmi és politikai tényező hozzájárult.)
Adódik tehát, hogy esetleg a hierarchikus munkamegosztás (Rozsnyai Ervin átmenet-értelmezésének egyik legfontosabb kiindulópontja) és a vele szorosan összefüggő társadalmi hierarchia döntő tényező. Ha ez érdemben csökkenhet, a szocialista átmenet jelentős részben tudati szinten eldőlő harcának korábban tapasztalt kimenete is megváltozhat egy későbbi szocialista átmenet során.
Kérdés, hogy efelé tartunk-e?
A munkásosztály átstrukturálódása az elmúlt évtizedekben
A hetvenes-nyolcvanas évek óta a fejlett világ és perifériája a keynesiánus gazdaságpolitika ’70-es évekbeli válsága, a dereguláció, a neoliberális-neokonzervatív elméleti és politikai fordulat, a kelet-európai burzsoá restauráció stb. miatt alaposan átalakult.
Az egyik legszembetűnőbb változás a munka világát érinti. A nagy, ipari központokba tömörülő termelés és a (pártjain és a szakszervezeteken keresztül) befolyásos, nagyszámú, viszonylag egységes, tájékozott és zömmel baloldali munkásosztály többnyire meggyengült, leépült, szétforgácsolódott.
A termelés átstrukturálódott, térben szétterjedt, új, jelentős részben az infokommunikációs technológia (IKT) által rendkívül hatékonnyá vált, működését növekvő szinten térbeli korlátok nélkül szervező termelési és szolgáltatási szerkezet alakult ki. Valójában az IKT robbanásszerű fejlődése nélkül a politikai fordulat nem tudta volna mindezt véghezvinni. Az IKT közvetlenül a munkavégzés folyamatát is teljesen átalakította, ennek legfontosabb eleme az ún. „tudásmunka” terjedése. [15]
A bárhol végezhető, gyakran nem, vagy alig megfizetett, alkupozíciók nélküli, munkásmozgalmi szempontból szervezetlen tudásmunka terjedése egyfelől teljes iparágak korábban jól megfizetett dolgozóinak jelent borzalmas csapást, másfelől több irányból rendkívül tagolttá teszi a munkásosztályt.
A társadalom és a munkásosztály felépítése egyfelől igen hierarchikussá vált. Ez tudati szinten jelenleg akadályozza a szocialista fordulatot, hiszen ezek a csoportok rendkívül eltérő érdekekkel bírnak. Másfelől, ahol a tőkerendszer tartós válságba ment át, s a dolgozók többségét a prekárius rétegek felé lökte, ott az utóbbi évtizedben is voltak példák (elbukott vagy elbukni látszó) szocialista fordulatra. Lehetetlen megjósolni, hogy a közeljövőben melyik folyamat lesz az erősebb.
A fő kérdés számunkra azonban az, hogy a növekvő társadalmi hierarchia mennyire magyarázható a hierarchikus munkamegosztás növekedésével.
A munkafolyamat ugyanis az IKT-technológia terjedése miatt növekvő mértékben válik egyre standardabbá, [16] azaz a legtöbb munkás – függetlenül attól, hogy fehérgalléros (tudás)munkás, alig fizetett, kiszolgáltatott prekárius (tudás)munkás, vagy pl. lelkes megtévesztettként, fizetés nélkül dolgozó Facebook-függő (azaz a legszerencsétlenebb) tudásmunkás-e – nagyon hasonló kommunikációs, szövegszerkesztési, táblázatkezelési, adatmanipulációs stb. munkát végez.
A munkafolyamatok összetettségében meglévő különbségeket természetesen kár lebecsülnünk, de a legtöbben egyre szabványosabb IKT-technológia mellett, egyre kisebb, s egyre kevésbé hierarchizált szervezetekben, vagy éppen otthon, „szórakozásként”, egyre önállóbban dolgoznak. Egyre több dolgozó munkaeszköze a számítógép, néhány irodai szoftver, online adminisztrációs felület, integrált fejlesztői környezet (IDE).
A hierarchikus munkamegosztást természetesen nem lehet pusztán technikai okokra visszavezetni, az ilyen fajta technikai determinizmus tarthatatlan álláspont lenne. Nyilvánvaló, hogy a hierarchikus munkamegosztás alapvetően társadalmi jelenség, s elválaszthatatlan a kapitalizmus működési logikájától.
Azonban a Rozsnyai Ervin által oly mesterien ábrázolt tudati kettősség, amely az átmenet sikerének vagy bukásának kulcsa, a tőkerendszer béklyóitól megszabadulva elvben pozitív irányba befolyásolható.
A hierarchikus munkamegosztás technikai okai ugyanis eltűnőben vannak, tehát ha van erre tömeges politikai akarat és társadalmi tudás, a munkavégzés hierarchikus jellege elméletileg igen gyorsan és jelentős mértékben csökkenthető az átmenet során, tehát a tudati kettősség mértéke is jelentősen tompítható.
Még ha ez jelenleg politikai szempontból teljesen irreálisnak tűnik is.
JEGYZETEK
[1] Karl Marx: [levél] J. Weydemeyerhez (1852. március 5.) MEM 28. köt. (Bp. 1971) 479. o. [vissza]
[2] Friedrich Engels: Még egyszer Proudhonról és a lakáskérdésről (1873) MEM 18. köt. (Bp. 1969) 252. o. [vissza]
[3] Karl Marx: Széljegyzetek a német munkáspárt programjához (1875) MEM 19. köt. (Bp. 1969) 26. o. [vissza]
[4] Karl Marx - Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa (1848) MEM 4. köt. (Bp. 1959) 459. o. [vissza]
[5] i.m. 460. o. [vissza]
[6] Friedrich Engels: A kommunizmus alapelvei (1847, 1914) MEM 4. köt. (Bp. 1959) 356. o. [vissza]
[7] Friedrich Engels: Bevezetés [az „Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig” 1895-ös kiadásához] MEM 7. köt. (Bp. 1962) 534. o. [vissza]
[8] i.m. 452. o [vissza]
[9] Karl Marx - Friedrich Engels: [Előszó a „Kommunista Párt kiáltványa” 1872-es német kiadásához] MEM 18. köt. (Bp. 1969) 86-87. o. [vissza]
[10] Friedrich Engels: A lakáskérdéshez (1872) MEM 18. köt. (Bp. 1969) 208. o. [vissza]
[11] Rozsnyai Ervin: Miért kell nevén nevezni? Bp. magánkiadás, 2007. 15. o. [vissza]
[12] i.m. 45-46. o. [vissza]
[13] i.m. 21. o. [vissza]
[14] i.m. 58. o. [vissza]
[15] Részletesebben: Tóth Zsolt: Tudásmunka és osztályszerkezet. Ezredvég 2016/2. [vissza]
[16] Hardt, Michael - Negri, Antonio: Empire. Harvard University Press. 2001 [vissza]
Németh Éva: Univerzum
Az Eszmélet és értelmezései
Az Eszmélet ciklusának változatait József Attila 1933 őszétől kezdte írni, s e művét 1934 júniusának végén, még Hódmezővásárhelyen fejezte be; elsőként a Pesti Napló közölte augusztus közepén. Saját véleményemhez legközelebb álló elemzője, Tverdota György (2004: 111.) szerint „nem egységes költemény, hanem tizenkét versből álló versciklus: József Attila legmélyebb belátásainak gyűjteménye. Egyes darabjai az intuíció fellobbanásának pillanataiban felismert összefüggések végsőkig tömörített, keményre kalapált megfogalmazásai: a személyiség legnagyobb fokú koncentrációjának rögzített pillanatai. Mivel hegycsúcsokként emelkednek ki az egyén belső világának lapályosabb vagy szelídebb domborzatú vidékeiből, nincs közöttük közvetlen folytonosság. A versszakok nem fűződnek föl egy gondolatmenet közös szálára, nem illeszkednek szoros kompozícióba, egymáshoz képest mellérendeltek, laza szerkezetet alkotnak. Az alkotó lelkiállapota, szellemi beállítottsága, az őt ekkoriban foglalkoztató problémák rokonsága teremt az egyes versek között belső, szerves, de nem logikai vagy architektonikus egységet. A 12 rész tehát úgy kapcsolódik egymáshoz, mit egy filozófus, például a Gondolatok Pascalja vagy a Túl jón és rosszon Nietzschéje aforizmagyűjteményének darabjai.” Ehhez azonban hozzáteszi (uo. 182.), hogy a ciklus egyes darabjai olyan sokféleképp értelmezhetők, hogy szövegük „üres formává” válik; „az Eszmélet több darabjáról bebizonyosodott, hogy olyan természeti szépségű üres tengeri kagyló, amelyet fülünkhöz illesztve a tenger zúgását véljük hallani”. Elgondolkodtató, hogy e költői megfogalmazás nem rokona-e Tőzsér János (2016: 13.) gorombán igazságtalan állításának, miszerint az, amit József Attila az Eszméletben ír, „inkonzisztens” (azaz önellentmondóan következetlen).
Szabolcsi Miklós (1998: 343.) bizonyára helyesen állapítja meg, hogy „az Eszmélet József Attila művének, de talán az egész magyar irodalomnak legtöbbet elemzett, tárgyalt műve – egész sor könyvet írtunk róla”. Ezek többségét fel is sorolja (uo.), és monográfiájának e fejezetében ismerteti is; magam csak a legszükségesebb esetekben térek ki rájuk. Ennek megfelelően azokat a szerzőket, akik egységes költeménynek, vagy felismerhető rendhez igazodóan felépített versek ciklusának tekintik az Eszméletet, itt nem említem, Nemes Nagy Ágnes (2004: I. 346.) észrevételét viszont igen, aki „füzérversnek” nevezi e művet, mondván, hogy egyes darabjainak összefüggése „homályos”.
* * *
Lássuk azonban magát a művet. Versformája különlegesen virtuóz, amennyiben a nyolcsoros ballade rímképletét (ababbcbc) még kötöttebbé alakítja: ababbaba. (vö. Szabolcsi M. 1968: 18., 45-49.). Pór Péter (1975: 74.) és Szuromi Lajos (1977: 141.) e formát stanzának nevezi, de annak képletéhez valójában semmi köze (vö. Szepes E.–Szerdahelyi I. 1981: 467.). A ciklus első verse:
I
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
Nos, ebben a nyolc sorban aligha bukkanhatunk bármiféle „inkonzisztenciára” vagy értelmezési nehézségre; ez egy tavaszi napkezdet idillikusan szép költői képe, se több, se kevesebb. Meglehet, hogy funkciója nem is több egy természeti kezdőképnél. A második verset tekintetbe véve megjegyzendő viszont, hogy itt a költői én reflexiói közvetlen formában még jelzésszerűen sem bukkannak fel, ez a kép a külső valóság víziója.
* * *
II
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.
Itt viszont az első négy sor a költő hajnali feleszmélése előtti álmának képzeteit jeleníti meg, absztrakt expresszionista kép formájában, melynek kusza látomásáról – állítása szerint – úgy érezte, hogy ez a valóság maradéktalanul hű képe, mígnem rá kellett jönnie, hogy a külső valóság vastörvényei egészen mások az álombéli képzetek rendjénél. A különbség köztük olyan nagy, mint a nappal és az éjszaka között. A szövegben magában még célzásként sem jelenik meg az a motívum, melyet a költő életkörülményeit ismerve beszámíthatunk azonban az értelmezést elősegítő „beszédhelyzetbe”: pszichoanalitikus kezelései során énjének (állítólagos) feltárulásában nyomatékos szerephez jutottak álomleírásai.
* * *
III
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
Ez a vers a költő tevékenységének alapkonfliktusát örökíti meg: társadalmi feladata az, hogy a kockavetés merő véletlenjeinek látszata mögött meghúzódó „vastörvények” igazságait kimondja, de ezért ebben a társadalmi rendben nem jár a megélhetés elemi szükségleteit fedező jövedelem; macskaügyességgel sem lehet a költői hivatás és a kapitalista kultúrpiac kívánalmainak egyszerre eleget tenni.
Horváth Iván (2005) értelmezésében „az első három szakasz lenne a bevezető rész. Az I. afféle világteremtés. A II. a világ – Nietzsche által többszörösen bírált – platóni megkettőzése, a történelembölcseleti világbírálat megalapozása. A III. a világon kívüli, arkhimédészi bölcseleti nézőpontot hozza létre a bírálat számára. A szövegből vagy a beszédhelyzetből semmi effajta jelentések nem levezethetők.
* * *
IV
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
A jelen társadalmi viszonyainak bírálata: abszolút szükségszerű, hogy a mában – az előző versben jelzetthez hasonló – kegyetlen törvényszerűségek uralkodjanak, és ezek harmonikus végkifejlete kizárólag a jövőtől várható, amely a mában uralkodó szükségszerűségeket mind darabokra zúzza. Meg kell jegyeznem, hogy e gondolatok megfogalmazása történetfilozófiai szempontból nézve nem pontos, a mindenkori ma mindig tartalmaz jövőbe mutató mozzanatokat is. Ám e szöveg nem bölcselmi értekezés, és a költői túlzás itt nem pontatlanság, hanem a szemléletességet szolgáló stíluserény.
* * *
V
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
A ciklus feltűnően gyenge darabja; a szövegből magából nem is érthető, csak akkor nyer értelmet, ha tudjuk: már gyerekkorában arra kényszerült, hogy a teherpályaudvarról szenet lopva összeütközésbe kerüljön a magántulajdonra épülő társadalmi normákkal.
Németh Andor (1989: 141-142. és 330.) két helyen is megörökíti azt a nyilvánvalóan durva félremagyarázását, miszerint ebben a „babonás hangulatú költemény”-ben József Attila „iszonyatba torkolló életének utolsó pillanatát” „felérezte”, nevezetesen azt, hogy „az önmagát mindenáron elpusztítani akaró költő a halálnemek közt válogatva, végül is az öngyilkosságnak ahhoz a szcenáriumához folyamodott”, hogy vonat alá feküdt.
* * *
VI
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
A külső valóság és a belső, lelki világ kapcsolatának költői képe: a tudatunkat elborító negatív érzelmek mindig a tudatunktól függetlenül létező valóságra reagáló én indulatai. Ám ezeken mindaddig képtelenek vagyunk úrrá lenni, ameddig csak érzelmi lázadás vezet bennünket; a valóság tényeit kell megváltoztatnunk tudatosan célszerű cselekedeteinkkel.
Tverdota György (2004: 182.) szerint e költeménynek két értelme van, s csak az egyik az, hogy meg kell szabadulnunk a munkánk eredményét kisajátító kisebbségtől. A másik: „a neurotikusnak meg kell szabadítania »házát« háziurától, a felettes éntől, a társadalom és az erkölcsiség interiorizált hatalmaitól. (…) A kétféle olvashatóság nem véletlen, hanem tudatos és egyben virtuóz egybedolgozása két eszmerendszernek.” Nos, a második olvasat üres fikció, hiszen a költő mindjárt a kezdetén leszögezi, hogy „a szenvedés belül” van, és magyarázata „ott kívül”, a tudatunktól független valóságban. A freudista „felettes én” pedig – hiszen ezért „interiorizált”, „belsővé tett” – eleve bennünk kellene, legyen, ha lenne ilyesmi.
* * *
VII
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére –
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
A IV. vers költői túlzásában kifejezett abszolút determináció képzetét módosító – filozófiai értelemben korrigáló – gyönyörű költői kép.
* * *
VIII
Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
A ciklus nehezebben értelmezhető verseinek egyike. Miután ebben az időszakban a pszichoanalitikus kezelések egyre azt sulykolták belé, hogy gyermekkori emlékeit felidézve tud megszabadulni neurózisától, de ezekből nem tudták kigyógyítani, arra gondolok, hogy e módszer kritikája tükröződik benne.
Horváth Iván (2005) e verset „a marxizmussal való leszámolásként” értelmezi, mondván, hogy „szembeszáll a marxizmusnak ama kimondatlan alaptételével, hogy az ember eredendően jó és szabad, s csak az őt körülvevő gazdasági-társadalmi környezet, a munkamegosztás és magántulajdon nem teszi lehetővé, hogy igazi természete szerint éljen”. Úgy véli, hogy József Attila itt azzal vitatkozik, hogy „a kommunizmusban, amikor nem kényszerül effélére, az ember majd nem fog magának alkalmat keresni az aljasságra és a rabságra”, hiszen „a VIII. szak vége mégis egyetemes rabságról beszél.” E versben azonban nem egyetemes rabságról van szó, hanem a gyermekkor felkeresésének kudarcáról.
* * *
IX
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
Az első négy sor – talán – a VIII. versre utal vissza, mondván, hogy az ember nem is tud múltjának objektív tényeitől megszabadulni, csupán e múltról alkotott szubjektív képzeteitől. A következő sorokban a költő azt állítja, bármilyen terhek nyomasztják, voltaképpen az emberszeretet tölti el, és fájlalja, hogy az emberi öntudatnak fegyverré kell válnia a jelen viszonyai között.
Horváth Iván (2005) ezt a verset is „a marxizmussal való leszámolásként” értelmezi, nevezetesen „az osztályöntudat bírálatával” hozza összefüggésbe. „A költő – írja – ekkoriban (1933-1936-ban) kifejtett közírói tevékenysége során nagy fontosságot tulajdonított azoknak a jelenségeknek, amelyek az ő szemében a szovjet kommunizmus válságára vallottak. Felemlegette többek között a szovjet művészet és irodalom színvonaltalanságát, az éppen csak elkezdődött kirakatpereket és azt, hogy a munkásmozgalom a Szovjetunión kívül is csődöt mondott, hiszen a német proletariátus legfőbb gondja hirtelen saját fajtisztaságának kérdése lett.” Hát ilyesmiről, ugye, itt szó sincs.
* * *
X
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
A felnőtt módon gondolkodó embernek – mondja e versben József Attila – önállóan, a fölötte járó generációk hiedelmeitől függetlenül kell kialakítania világnézetét, s így tudatában kell lennie annak is, hogy evilági léte véges, és véget érvén a halál után nem vár rá semmiféle túlvilág.
Horváth Iván (2005) ezt a verset is a marxizmussal leszámolók közé sorolja, mondván, hogy „a beszélő elutasítja a társadalmilag általánosan elfogadott eszmerendszereket, s független nézőpontra törekszik. A versszak párhuzamba állítható az »E sorok írója költő« kezdetű töredékkel, amelyet ez idő tájt írt, s amelyben bejelenti a kommunista párttal való szakítását. Igaza is lehetne, ha a „ki nem istene és nem papja” sorban a „papja” helyett „párttitkára” lenne, de hát nincsen. Veres András (2013: 5.) viszont úgy véli, e vers „tanítása” „az egyén végletes magára utaltságát deklarálja”, azét, aki „leszámol lázadó szívével, számára nincs helye szeretetnek”, s így „a függetlenség embertelen következményeire” hívja fel a figyelmet (uo. 6.). Csakhogy itt nem embertelenségről, hanem istentelenségről és paptalanságról van szó.
* * *
XI
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
Ez a vers – teljesen nyilvánvaló módon – azt az életfelfogást láttatja alantasnak, amelyik az előző költemény „egy életünk van” mondandójából azt a következtetést vonja le, hogy egyetlen és minden áron való célunknak a gyönyörök halmozását kell tekintenünk.
Horváth Iván (2005) ezzel szemben úgy véli, hogy ez a vers „mindeme marxizmusbírálatnak keserű cáfolata: mélabús visszatérés a marxizmushoz, az anyagi-gazdasági lét meghatározta tudat rabságához. Annak elismerése, hogy az ember alapvetően nem különbözik a disznótól – hiszen a hasával gondolkodik.” Nos, biztosan állíthatom, hogy a marxizmusnak sosem volt ilyen tétele.
* * *
XII
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
A ciklus e záró verse kétségtelenül homályos értelmű. A költő azt mondja, a nappalok egymást követő sorát nézve mindenhol önmagát látja, amint könyököl és hallgat. Itt a döntő mozzanat szerintem az, hogy nem a költői én hallgat, aki a nappalokat nézi, hanem azok az énjei hallgatnak, akiket e nappalokban lát. Amiből arra következtetnék, hogy József Attila maga is érzékelte, amit korábban kiemeltem: mindennapi tudata-tevékenysége és alkotói világa között éles eltérések mutatkoznak, olyannyira, hogy a mindennapokban könyöklő énjei nem tudnak semmi lényegeset mondani költői énjének.
A szakirodalmunkban egyre inkább előtérbe kerülő értelmezés viszont Pór Péteré, aki úgy véli, hogy az Eszméletben érintett filozófiai fogalmak – mint a „rend” és a „törvény” – a költő szerint nem értelmezhetők egyértelműen, e szöveg tehát „az eldöntetlenség költeménye”(1975: 81.), és állításai mind „kontrafaktuálisak” (azaz tényellenesek), „mígnem eljut az utolsó lehetséges, vagyis lehetetlen állításhoz: »én […] hallgatok«” (uő 2005: 468.). Horváth Iván is azt írja: „A XII. versszak értelme pedig ezután nem is lehet más: hallgatni kell, mert nem állítható semmi.” Csakhogy ez az értelmezés – Pór Péter szavát a szerző ellen fordítva – lehetetlen, hiszen József Attilának élete végéig esze ágában nem volt hallgatni. Megjegyzem, a maga posztmodern halandzsanyelvén mintha Kulcsár Szabó Ernő (2001: 29.) is az általam mondottakhoz hasonlót akarna jelezni, amikor „az én versvégi metaforikus identitásá”-ról szól, Odorics Ferenc (2001: 176.) pedig kifejezetten „megkettőzött későmodern én”-ről ír (vö. még Bókay A. 2001). Szuromi Lajos (1977: 109-110.) kuriózum-jellegű értelmezése eltekint a szövegtől.
* * *
E ciklus jelentőségét azzal is meg szokás emelni, hogy József Attila életművében valamiféle éles határvonalat képez. „Keresztút, válaszút, összefoglalás, eddigi pályája lezárása az Eszmélet” – írja Szabolcsi Miklós (1998: 356.), s ennek igazolására hozzáteszi, hogy „1934. nyár végétől már olyan verseket ír, amelyeket »a kései költészet« első szakaszához sorolhatunk. A nagy kísérletek sora véget ért, egyúttal a nagy létösszegező verseké is, a hang egyszerűsödik, mintegy klasszicizálódik – és bár a világ és az ország dolgai időnként továbbra is megjelennek, a versek többsége mégis befelé néz. Az 1935–36-os évek verseit összegyűjtő kötet címe: Nagyon fáj fejezi ki ennek a korszakának uralkodó életérzését.” (uo. 393.).
Garai László (1993: 158-159.) József Attila egy 1934 őszén írt, befejezetlenül hagyott, Ez éles, tiszta szürkület… kezdetű töredékét Szürkület-ként megjelölve úgy értelmezi, mint az Eszmélet „teljes visszavételeként felfogható” költeményt, melynek mondandója az, hogy „akinek nem adatik meg, hogy a kategorikusan kettéhasított világ egyik feléhez kategorikusan odatartozhasson, azt határhelyzete majd ugyanolyan kategorikusan fogja megkülönböztetni mindazoktól, akik a választott kategórián akár belül, akár kívül vannak, mint ezeket egymástól”. Nos, ez egy sort megszakítva, sikerületlenként kidobott kézirat, amelynek ilyesformán semmiféle jelentősége nincsen, különös tekintettel arra, hogy a költő ezt követően írt versei nem tükröznek effajta váltást.
Tverdota György (2004: 60--61.) e korszakhatárt politikai-ideológiai nézeteinek radikális változásával köti egybe, mondván, hogy ekkor alakította ki „azt az álláspontot, amely ettől kezdve valamilyen formában mindhalálig jellemezni fogja: a humanista, liberális vonásokkal jellemezhető, demokratikus szocializmus álláspontját, amely a korabeli szociáldemokrata felfogás holdudvarában helyezhető el.”
Ami ez utóbbi nézetet illeti, mint köztudott (vagy annak kéne lennie), humanista liberalizmus nincsen, és József Attilának az év végén megjelentetett A szocializmus bölcselete című tanulmánya semmiféle szociáldemokrata holdudvarba nem illeszkedik. A Szabolcsi által feltételezett „befelé nézés” később némiképp előtérbe kerül, de korántsem olyan mértékben, hogy korszak-meghatározó lenne, és legkiemelkedőbb verseinek többsége a halála előtt írt Ars poetica szellemiségének megfelelően tankdübörgésként rímelő sorokkal hirdeti az igencsak kifelé néző (de a kominternes és sztálinista torzításoktól immáron mentes) kommunista eszméket.
Hivatkozott irodalom
Bókay A. 2001: Határterület és senki földje. Az én geográfiája az Eszmélet XII. szakaszában. In: Kabdebó L. és mások 2001.
Garai L. 1993: „… Elvegyültem és kiváltam”. Társadalomlélektani esszé az identitásról. Bp.
Horváth I. 2005: József Attila értekező prózájának hálózati kritikai kiadása – és az Eszmélet. In: Magyar Tudomány, 11. sz. http://epa.oszk.hu/00600/00691/00023/14.html (Letöltés: 2017. január 30.)
Kabdebó L. és mások (szerk.) 2001: Tanulmányok József Attiláról. Bp.
Kulcsár Szabó E. 2001: „A szétterült ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája: a későmodern korszakküszöb József Attila költészetében. In: Kabdebó L. és mások 2001.
Nemes Nagy Á. 2004: Az élők mértana. Prózai írások. I-II. köt. Bp.
Németh A. 1989: József Attiláról. Bp.
Odorics F. 2001: Az Eszmélet újraolvasása. In: Kabdebó L. és mások 2001.
Pór P. 1975: Az „Eszmélet” verstípusa. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1. sz.
Pór P. 2005: Szavak a kocka hetedik lapján. In: Holmi, 4. sz.
Szabolcsi M. 1968: A verselemzés kérdéseihez. József Attila: Eszmélet. Bp.
Szabolcsi M. 1998: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Bp.
Szepes E.–Szerdahelyi I. 1981: Verstan. Bp.
Szuromi L. 1977: József Attila: Eszmélet. Bp.
Tőzsér J. 2016: Az Eszmélet és a filozófiai analízis. In: Élet és Irodalom, november 11.
Tverdota Gy. 2004: Tizenkét vers. József Attila Eszmélet-ciklusának elemzése. Bp.
Veres A. 2013: Az Eszmélet szerkezetéről. In: http://real.mtak.hu/7594/1/Az%20Eszm%C3%A9let%20szerkezete.pdf (Letöltés 2017. február 1.)
A tudományok bizonyítottsága egy fajta érvényességet képvisel. A tudományok (vagy akár egy tudomány) bizonyítottsága az ismeretelméleti és a tudományelméleti alapokra visszamenő tárgyi és intellektuális érvényességet jelenti. Ezt célszerűségi okokból a tanulmány további részében tudományelméleti érvényességnek nevezzük.
E mellett az érvényesség mellett létezik azonban egy társadalmi, másképpen szólva társadalomontológiai érvényesség is, ami azon a tényen alapul, hogy minden olyan esetben, amelyben lehetséges (pl. egy bírósági eljárás során akár utólagos célzott vizsgálatok útján is), azok a tényállások, kijelentések rendelkeznek nyilvános (társadalomontológiai) érvényességgel és azon alapuló érdemileg kötelező társadalmi elismertséggel, amelyek tudományosan vizsgálhatók és ellenőrizhetőek.
Himmler (és az SS-Ahnenerbe) tibeti expedíciójának elemzésével mutatjuk meg, milyen tudománytörténeti és tudományelméleti esettanulmányok végezhetőek arról, miként (voltaképpen milyen nyíltan!) próbálnak meg világnézeti, ideológiai és politikai preferenciák és érdekek szert tenni a tudományok bizonyítottsági státusza biztosította egyedül érvényes legitimációra.
A bizonyítottsági státusz nem mindig elismert, nem egyszer titkos, ám igen hatékony létmódjának kiemelkedő példája egy esettanulmány, nevezetesen az a Tibet-expedíció, amelyet a harmincas évek végén az SS, személy szerint Heinrich Himmler ötölt ki, szervezett meg és hajtatott végre. Ennek az esettanulmánynak a jelentőségét nemcsak az expedíció számos vonásának kivételesen extrém mozzanatai (a komikustól a morbiditásig) támasztják alá, de az expedícióval – azaz a „bizonyított tudományos anyag megszerzésével” – összekapcsolódó szándékok és elképzelések egyszerre brutálisan és transzparensen primitív, ugyanakkor ravaszul és ördögien sokrétű háttérmeggondolásai és számításai is.
Az Ahnenerbe (Ősök öröksége) szervezetét Himmler másokkal együtt 1935-ben alapította, célja többek között a valódi nemzeti szocialista pszeudo-tudományosság paradigmáinak szisztematikus kimunkálása volt. A feladatkijelölés közvetetten bizonyítja azt is, hogy Himmler és a köréje csoportosuló kvázi-értelmiségiek nagyon is tudatában voltak annak, hogy a „bizonyított” tudományok legimitációját nélkülöző ideológia a huszadik században nem fogadtatható el komoly tudománynak, ennek következtében nem tudja magához ragadni az intellektuális kezdeményezést az ideológia-világnézet területén sem.
Az Ahnenerbe fő témakörei közé tartozott természetesen a német őstörténet vagy a fajelmét, továbbá az olyan típusú elméletek, mint például Atlantisz létezésének igazolása – a lehetetlen témák és tárgyak vizsgálatában az intézmény egyre jobban haladt a valódi tudományok felé, sajátos hibrid egyveleget alkotva a tudománytípusok között. Az így létrejövő hibriditás pontosan a hamis politikai célokat alátámasztó elméletek utólagos tudományos megalapozását szolgálja – ezen az úton markáns precedenst jelent a tibeti expedíció. Látszólag meglepő, de nem tudományelméleti kérdés a náci politikai intézmények párhuzamosságából adódó könyörtelen versenyhelyzet az egyes hatalmi szintek között.
Az expedíció, mint esettanulmány történeti és szociológiai gazdagságához hozzá járul az a körülmény is, hogy az expedíció alapjául szolgáló koncepció az expedíció elindításakor már majdnem negyed évszázados múltra tekinthetett vissza. Az eredeti koncepció azonban azon túlmenően (mint azt szinte el is vártuk), hogy távoli kapcsolatban sem állt az expedíció szervezőinek aktuális meggondolásaival, időközben számos értelmezési változáson is átesett. Ezeket legszemléletesebben az elmélet reflexiói illusztrálhatják, melyek közül négy a kor legnevesebb értelmiségijének tollából származik.
Itt tehát egy elméletet instrumentalizál egy politikai rendszer, amely az instrumentalizálás pillanatában hatalmának teljében van – ezt azért szükséges leszögezni, mert egyébként, egy nyitottabb társadalomban, a politikai és a tudományos ellenállás nevetségessé, ha éppen nem lehetetlenné tette volna ezt az instrumentalizálást.
A társadalmi érvényesség szándékos, sőt, „művi” előállítása az expedíció (azaz a bizonyítékok gyűjtése) útján többszörös és több rétegű politikai célt szolgált. A tibeti magas hegyekben elvégzendő antropológiai kutatások célja az igazi árják nyomainak fellelése, ez az expedíció végső célja, de valójában a végső politikai cél a náci Németország egészére vonatkozik, ebben az értelemben „külsődleges” a cél. Az igazi árják eredetére vonatkozó igazi nyomok ugyanis az SS és Himmler számára még ennél is többet jelentenek. Himmler elképzelései szerint az SS még magán a náci Németországon belül is az igazi árjákat tömöríti, az SS szó szerint minden más szervezet fölött álló hatalmát a jövőben éppen a maga faji felsőbbrendűsége hivatott megalapozni. [2]
A Tibet-expedícióban testet öltő, eszközként felhasználandó elmélet szerzője Hanns Hörbiger osztrák mérnök, aki 1500 kéthasábos lapon hatalmas monográfiát írt a „világ-jég-korszak”-ról (a Welteislehre kifejezést az SS dokumentumokban a WEL rövidítés formájában használták). [3]
Hörbigert az irodalomban nem ritkán pszeudo-tudósnak nevezik, ám még ez a terminus sem teljesen pontos. Nagyon igényes, összefoglaló munkát ír, nem ritkán igen szerény hangon emlékezik meg önmagáról, önmagát amatőrnek tekinti, aki azonban súlyt helyez arra, hogy a legtöbb lehetséges helyzetben a legegzaktabb és legkorszerűbb álláspontot idézze vagy használja fel. Megfogalmazásai óvatosak, sok helyütt szinte hangsúlyozottan hipotetikusak, magas szintű elismeréssel emlékezik meg a geológia nagyjairól, Darwinról és sorban mindazokról, akik követőjének, kiegészítőjének tekinti önmagát. Munkájában a Föld eljegesedéseivel kapcsolatos korszakokat tárgyalja, ezekkel kapcsolatban azt állítja, hogy az eljegesedett föld- és sziklatömbök jobban ellenállnak a szökőáraknak, mint más területek, ebből következik, hogy ezeket az ár nem sodorja el, ezért ezek lesznek a Föld későbbi kiemelkedő magas területei, például Tibet.
Hörbiger elméletét Himmlerig már többen is értelmezték és kommentálták, ezért a Himmler által kialakított nézet még náci-oldalon sem tekinthető teljes mértékben az ő szüleményének, azonban az a lehetséges (de Hörbigernél még hipotetikus) összefüggés, miszerint a világ jelenlegi legmagasabb területei a Föld geográfiailag autentikus módon legrégebbi területei, Himmlert merész lépésként arra a feltevésre jogosítják fel, hogy ezek azok a területek, ahol az igazi árják nyomait keresni érdemes.
Ez tehát az érvényesség keresésének olyan kiindulópontja, amelynek tudományossága eleve nem egyszerűen ingatag, de egyenesen abszurd, ennek ellenére az abszurd alapzatra egzakt kutatások elvégzését irányozták elő. A megfelelő antropológiai vizsgálatok lesznek hivatottak az árják nyomait a bizonyítottsági státusz területén belüli helyzetbe juttatni.
A náci „tudományos” gondolkodás valamelyes ismeretében az is belátható, hogy a Hörbiger-elméletet illegitim módon eszközként felhasználandó kiemelt területek (a három szóba jöhető magas hegyvidék: Etiópia, Bolívia, Tibet) rejtett ideológiai ellenpontja a Kaukázus, ami ebben a szociokulturában kivédhetetlenül „semita” karakterével aligha jöhetett szóba az igazi árják szülőhelyeként. Tibetbe el is indult, és onnan vissza is tért az expedíció, Bolíviába tervezték, de a háborús események miatt már nem indult el, [4] míg Etiópia megmaradt javaslatnak (feltehetjük, hogy az országban akkor uralkodó fasiszta Olaszországgal való konfliktus elkerülése érdekében).
A tibeti expedíció 1938 májusában indult el és 1939 augusztusában érkezett vissza. Szakmai vezetője Schaefer tizenkét feltételt szabott Himmlernek, köztük azt, hogy Edmund Kiss magas rangú SS-vezető ne legyen tagja az expedíciónak. Himmler ebbe belement, viszont kötelezte az összes részvevőt, hogy lépjenek be az SS-be. Ezt Schaefer is megtette, jóllehet mindvégig tudós-identitással rendelkezett. Kiválasztását annak köszönhette, hogy két, amerikai tudósokból álló expedícióban is részt vett Kelet-Tibetben és Kínában (Broke Dolan vezetésével) 1930-ban és 1934-ben. A The Academy of Natural Sciences in Philadelphia 1992-ben elismerte a Dolan-expedíciók tudományos eredményeit
Schaefer mindvégig elismerésre méltó határozottsággal ragaszkodik a tudományos célkitűzéshez (mint Himmler is, aki persze magát a tudományt érti másként, mint ő), de az SS-Ahnenerbe a túlságosan komolyan vett „tudományosság” miatt (!) élt a gyanúperrel, s végül anyagilag nem is támogatta az utat, amit azután számos tudományos forrás és a magángazdaság finanszírozott.
Schaefer mellett Beger az expedíció másik kiemelkedő tagja, antropológus, ő végzi a szorosabban vett embertani kutatásokat, 376 tibeti vizsgálatát végzi el, az anyagot hazaszállítják és beolvasztják az egyébként is kiemelkedő fontosságú Strasbourgi Egyetem gyűjteményébe. Schaefer visszaemlékezéseket is ír, Begert viszont a himmleri vállalkozás szellemének megfelelően hazaérkezése után az egyetemi szféra mellett koncentrációs táborokba is vezénylik, hogy ott is végezzen antropológiai vizsgálatokat.
Ameddig a németek szempontjából jól alakultak a háborús események, Himmler igyekezett az Ahnenerbe „fajkutatóit” a front első vonalába, illetve a koncentrációs táborokba is elküldeni, hogy rögtön a gyakorlatban próbálják ki és tökéletesítsék eszközeiket az egyes fajokhoz tartozás megállapításában.
Maga a Hörbiger-elmélet, mint utaltunk erre, évtizedekkel korábban, az első világháború előtt született és jelent is meg. A mű hatásosságát a természeti katasztrófák és a társadalmi megrázkódtatások közötti okkultista kapcsolat alapozta meg. Ez a kapcsolat, hiedelem az emberi tudatban igen erős, annak ellenére, hogy tudományos bizonyítása szinte lehetetlen. Nagy történelmi változásokat valóban gyakran előztek meg nagy természeti változások (árvíz, földrengés), miközben a társadalmat körülvevő állatvilág (akár „házi”- akár nem) ugyancsak gyakran mutatja a konkrét társadalmi és emberi folyamatokba való mély, beleérző bepillantást.
Az érvényesség, illetve a bizonyítottsági státusz jegyében álló gondolatmenetünkből kiindulva ismét el kell határolódnunk azoktól a feltételezésektől, amelyek szerint Himmler tibeti expedíciója akár a nácik, akár más politikai szempontból jelentékeny személyek okkultizmusából eredeztethető. Himmlernek valóban volt ilyen irányú érdeklődése, [5] de az egyes döntések megalapozásához pszichológiailag szükséges nyíltan irracionális okkultizmus nem hasonlítható a tudományos érvényesség attribútumaira szervezetten törekvő tibeti expedícióhoz: a különbség abban rejlik, hogy ez utóbbi célja a hazug elmélethez szükséges társadalmi érvényesség megszerzése, mégpedig az ahhoz szükséges, megalapozottnak elfogadtatható „tudományos” érvényesség kerülőútján.
Himmler mindenesetre annak ellenére személyesen is találkozik Hörbigerrel, hogy feltételezhetnénk, Hörbiger feljogosította volna elméletének övétől eltérő értelmezésére. Himmlernek a kezdetektől transzparens – ám teljes egészében szinte feltárhatatlanul szerteágazóan ördögi – számítását alighanem Karl Hans Strobl foglalta össze a Kulcs a világfolyamathoz című értékelésében. [6]
Hitler is a WEL támogatójának számított, ám azt is feljegyezték róla, bizonyos körökben jelezte, hogy az elméletet nevetségesnek tartja, ugyanakkor Hörbigerről pozitívan is nyilatkozott. Ennek ismét ellene mond, hogy más nagy természettudósok társaságában Hörbigernek is emléket akart állítani Linzben. [7]
Ezzel immár az a tényező is megjelent szemhatárunkon, hogy egy-egy így felhasznált elmélet – amelynek napnál világosabb a politikai célja – megítélése még attól is függött, hogy ki képviselte azt a náci hatalmi gépezetben. Még a Himmler által létrehozott Ahnenerbe is erőteljesen és sikeresen szállt szembe Himmler szárnyaló terveivel. Bár önmagában nem számít alapvetően új felismerésnek, ismételten megjegyzendő hogy a személyek és intézmények hatalmi vetélkedése még az ennyire „hasznos” elméletek megítélését is meghatározta. (A Wannsee-konferenciát is azért hívták össze, hogy a zsidók megsemmisítését és kényszermunkára kényszerítését koordinálják a különböző intézményes érdekek által befolyásolt katonai, rendőri, diplomáciai, titkosszolgálati és polgári-politikai szervezetek között.)
Az előzőekben határozottan kijelentettük, hogy Himmler eredendő okkultista érdeklődését és tevékenységét nem tekinthetjük egy olyan expedíció kiindulópontjának, amelynek összes politikai és ideológiai hátterét és célját még nem is tártuk fel teljes mértékben. Ugyanakkor feltétlenül ki kell térnünk Himmlernek, és magának a náci rendszernek a társadalomra gyakorolt pszichológiai ráhatása, valamint az áltudományos „bizonyítottság” politikai célokat szolgáló felhasználása mellett arra a harmadik területére is, amely – ismét sajátos „logika” alapján – az SS-akadémia létrehozására, náci szellemiségű, átfogó tudományrendszer kiépítésére irányult. Erről az elképzelésről könnyen megfeledkezhetünk annak fényében, hogy az átfogó tervek megvalósítását a háború kitörésével lépésről-lépésre le kellett állítani (például a tibetit követően előirányzott bolíviai expedíciót is), ezért az eredeti tervek értelmében folyamatosan fejlesztendő, a „gyakorlati” feladatok megoldásában is a „tudomány” segítségét igénylő akadémiai szféra kiépítése végül nem valósult meg, holott azt nagyon is, sőt, görcsösen komolyan gondolták.
1939-ig Himmler két tucat kutatóhelyet hozott létre, melyek különböző megközelítésben foglalkoztak az árja probléma történetesítésével és a történelem árjásításával. E kvázi-akadémiai szerkezet egyre erőteljesebben indult meg a természettudományok felé is.
Minthogy Hörbiger 1931-ben meghalt, nem tudható, mit szólt volna az expedícióhoz. Szövegének olvasása meggyőzhet, hogy ő semmiféle kapcsolatot nem feltételezett a WEL és az Edda-dalok között, mely kapcsolat Himmlernél már bátor mozdulattal kapcsolta össze a készülő SS-világnézet két távoli elemét. Ez az összefüggés egyedül Himmler gondolatvilágában létezett, nála alkotott egységet az árják létét igazoló glaciális kozmológiai elmélet és a nyelvemlékek formájában valóban fennmaradt, s ezért valóságos germán hősi ének, amelynek eredeti mivoltában természetesen semmi köze sem lehetett a Harmadik Birodalomhoz.
Hörbiger egy szóval sem hozta kapcsolatba az Edda-dalokat kozmológiai elméletével, a WEL-ben azonban mégis tesz egy lépést a kultúra és a társadalom története felé: gondosan rekonstruálja az Atlantisszal kapcsolatos legendák kultúrtörténetének nyomvonalát, és Atlantisszal hozza kapcsolatba kozmológia-elméletét, annak egy konkrét szakaszát a „konkrét” és „történeti” Atlantisz-legenda igazolásának tekinti, amelynek létezését nem képes puszta fikcióként elfogadni. [8] A magunk részéről ezt az elméletet tartjuk Hörbiger legnyilvánvalóbb autodidakta, ha éppen nem dilettáns lépésének, miközben említett komolyabb (Himmler-előtti) szellemi sikereit nem ezzel az elemmel hoznánk kapcsolatba.
Hatalmas művében Hörbiger bőséges leírásokat ad, szemléletessé tesz hosszú- és középtávú folyamatokat, számos összetevőt párhuzamosan elemez, érthetővé, sőt érdekessé teszi a természet makrofolyamatait és makrotörténéseit (a természettudományt nem véletlenül nevezték a tizennyolcadik században „Naturgeschichté”-nek). Hörbiger valójában izgalmas eposzt ír a természetről, amelyben tudományos eredményeket akar sikerrel-sikertelenül integrálni. Művében ismételten óriási tisztelettel beszél azokról, akiknek pozitív kutatásait felhasználja és igen szerényen önmagáról. [9]
Amint az előbbiekben már említettük, teljes mértékben Himmler önálló és kreatív lépése volt, hogy Atlantisz világégése és az Edda-dalokban (később némileg részletesebben) érintett világégés nála az igazi árjákhoz mutathatott közös utat. S itt kimondhatjuk a himmleri elgondolás mindvégig képviselt, de eddig még nem érintett további számítását: ha Verses Edda, akkor a Nibelungen-énekek, ha Nibelungen-énekek, akkor Richard Wagner, és Wagner a rendszer legjobban propagált művésze…
Az elementáris megrázkódtatás és a társadalommal való együttmozgás mellett volt Hörbiger elgondolásaiban még egy olyan kezdeményezés, ami a tudomány metaszintjén jelentősebb szerepet játszhatott munkájának történelmi relevanciájában. Hörbiger a geológia történetében fordulatot fogalmazott meg, szerinte ez a tudomány a maga „gyermekkorában” a csillagászat hatása alatt állt, eljött most az ideje, hogy a geológia átvegye a vezetést. [10] Ez a maga módján (az analógia természetesen nem lehet tökéletes) megfordított kopernikuszi fordulat a geológiában, s hatalmas szimbolikus ereje van. A szorosabban vett tudományos értelmezést természetesen nem tudjuk rekonstruálni, arról nem is beszélve, hogy a „csillagászati” és a „geológiai’” komponensek valóságos arányai mit sem változnak attól, hogy egy tudományos összefoglalásban éppen melyiknek adjuk a prímet.
A glaciális kozmológia a Föld belsejének erőire támaszkodott, az eljegesedések, szökőárak korszakaira, közelebb hozza az emberhez és a természethez a természet történetét (nem csoda, hogy a sok vonatkozásban nagyon is választékosan tudományos Hörbiger olyan könnyen beleesett Atlantisz történetiesítésének, s ráadásul a „történeti” Atlantisz természettörténeti konkretizálásának csapdájába). Egy bizonyos özönvíznek, úgymond, bele kellett vésnie hatását a (természeti) emberiség (?) emlékezetébe [11] – mely emlékezetet olyannyira folytonosnak tartja, hogy a maga által is elismert sok évszázezres távolság ellenére „nyoma maradt” a legrégebbi egyiptomi papi írásosságban.
Ez a megfordított „kvázi”-kopernikuszi fordulat a megingott történelem és társadalom önmagára való összpontosítása, önmaga jelentőségének felértékelése (sőt, aránytalan túlértékelése) még a kataklizmában is. Ez a fordulat természetesen semmiképpen sem lehet kizárólagosan diskurzív és egyenesvonalú, vagy tudatos, ám a WEL szuggesztiójának sem kellett teljesen tudatosnak lennie. Lássunk néhány példát Hörbiger művének társadalmi hatására vonatkozóan.
Gottfried Benn, a húszas éveket követő német irodalom legnagyobb lírikusa mind verseiben, mind esszéiben a „tellurikus-kozmikus” történést az emberiség és az emberi személyiség „igazi” történeteként írja le. [12] Mivel Benn eredetileg orvos, jelentős természettudományi tudással is rendelkezik, ezeken az alapokon jelentős életművet hozott létre. Benn nem volt nácinak tekinthető, olyannyira nem, hogy igen hamar a Wehrmacht katonaorvosa lesz (hogy megszabaduljon a náci irodalompolitika várható támadásaitól, amelyekre avantgarde múltja miatt is számítania kell, s mint később kiderül, ez a kalkulációja be is vált). A már emigráns Klaus Mann-nak írott egyik levelében azonban érzéketlennek bizonyul az emigránsokkal való szolidaritásban, s őszintén-e vagy sem, „tellurikus-kozmikus” alapokon-e vagy sem, az 1933-as német „forradalmat” rövid ideig olyan lehetőségnek tekinti, amelyben a németek meg tudják mutatni, amit tudnak.
Hermann Bahr, az 1914 előtti osztrák irodalom és szellemi élet megbecsült alakja szokott érzékenységével reagál Hörbiger elméletére. Bahrt ez a számára „nem világos” elmélet óriási mértékben rázkódtatja meg, sejtéseinek, érzékelésének legbensőbb képességét izgatja fel, az ősi élet víziójának borzongása fogja el. [13]
A jelentős kultúrtörténész, Egon Friedell, jelen értelmezésünk szerint egyenesen éleslátóan „tankölteménynek” [14] nevezi Hörbiger munkáját, „festői” és „megindító” katasztrófaelméletnek – ezzel alighanem kiválóan jellemzi a „normális” kulturális hatás irányát. Álláspontja szerint ez az a festői és megindító, de egyben „Föld-központú” katasztrófa-elmélet, amelyben a társadalom a maga lelkületének mélyebb traumáiban ráismert saját semmihez sem hasonlítható megrázkódtatásaira.
Reinhold Schneider költeményt [15] ír erről, Robert Musil is foglalkozik vele nagy regényében [16], a húszas években a bécsi és berlini filmgyárakban filmet terveznek róla [17] s a maga módján ez teljesen legitim. Hörbigert elkápráztatja a jegesedés, a számtalan szökőár, a Hold pályájának megszilárdulása, így talán nem túlzunk azzal a feltevéssel, hogy ha a húszas években Hollywoodnak, vagy az akkor még csak reményteljesen feltörekvő európai fiók-Hollywoodoknak meg lettek volna a műtermi-technikai lehetőségeik, minden bizonnyal látványos filmet készítenek belőle.
Persze nemcsak Benn, Musil vagy a többi említett kivételes értelmiségi reagál a társadalomban a glaciális kozmológia elméletére, de működésbe lép a „vad” elméletképzés is, az utca és a kocsmák filozófiája, amely a húszas évek weimari Németországában áthatotta az egész társadalmat, és amelynek kavargó, a tudomány és a filozófia kritériumaitól régóta elszakadt öntörvényű kvázi-téziseiből a náci mozgalom már jóval 1933 előtt szelektíven válogatott.
Hörbiger hatalmas WEL-je minden amatőrsége ellenére mégsem a kocsma vagy az utca kozmológiája, szuggesztív ereje azonban kétség kívül elhatolt ezekbe a régiókba is, összekeveredve az Atlantisz-elméletek hatalmas divatjával, a német őstörténetnek az Edda-dalok révén végbemenő állandó aktualizálásával. Nem véletlen, hogy az az Edmund Kiss, aki mint SS főtiszt be akar kerülni a tibeti expedícióba, s akit Himmlernek a bolíviai expedíció ígéretével kell kárpótolnia, a húszas évek válságkorszakában Atlantisz-könyvek szerzője – minden bizonnyal ezzel is hívta fel magára Himmler figyelmét.
A WEL tehát a maga popularizált formájában, annyi más ideológiai, világnézeti, okkult és másképpen áltudományos nézettel összekeveredve először a mindennapok forgatagában, a kocsmák filozófiájában vegyül össze az Eddával, az Atlantisz-mesékkel, majd válik részévé a szélsőjobboldal őskeresésének. Abban a rasszista elem eredetileg is benne van, de csak az áltudomány révén, azaz csak Himmlernél kerül a maga végső helyére: a jó faj, mint a Birodalmon kívüli és a Birodalmon belüli hatalom végső legitimációja.
A szemantika legitimációjának, a tudományok bizonyítottsági státusza kikristályosodási folyamatának problematikája a feje tetejére állt. Nem a tudományok bizonyítottsági státusza legitimálja közvetlenül vagy közvetetten a filozófiai szemantikát, de a vad elméletképzés folyamatában az utca és a kocsma filozófiájából kiszelektált áltudomány legitimálja a politikai hatalmat.
Azt azért nem lehet mondani, hogy a legitimáció elve teljesen háttérbe szorult volna: Himmlernél Hörbiger elmélete az Atlantisz-legenda konkretizálása, az Atlantisz-legenda voltaképpen azonos az Edda-dalok cselekményével, az Edda-dalok hiteles tudósítást jelentenek a germánok múltjáról, ergo a fajelmélet lehetséges. Hörbiger elmélete, Atlantisz és az Edda-dalok egy gondolati sor egyes elemeit alkotják.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy ha a tudományos bizonyítottság szükséges egy ilyen áltudományos felfogás legitimálására, ez csalhatatlan jele annak, hogy ez az áltudomány olyan, már elfogadott és legitimált koncepciók ellen kell hogy fellépjen, amelyek belül vannak a bizonyítottsági státusz birodalmán
Ezen a ponton világos, hogy ez az az eset, amikor a tudományos eljárás nyíltan tudományellenes célokat szolgál. Ezekben az esetekben tudatosan betartják a tudományos megközelítések bizonyos elemeit, hogy eljussanak ahhoz a bizonyos utólagos, pótlólagos legitimációhoz, amit nélkülözhetetlennek tartanak.
Ezeket módszertanilag el kell különítenünk azoktól az esetektől, amikor érvényes dokumentumok tanúskodnak arról, hogy valamelyik hatalmi központ, kormány, királyi udvar, vezérkari törzs okkult tudományokat használt fel egy-egy fontos döntés meghozatala előtt. Ilyenkor a legitimáció és a bizonyítottsági státusz kérdése másodlagos. Egyrészt azért, mert az illető médium puszta személye a legitimáció garanciája, másrészt azért is, mert ezekben az esetekben teljesen nyíltan „tudományon-kívüli” útmutatásokat várnak, így „beérik tudományon kívüli útmutatással”.
Irodalomjegyzék
Bahr, Hermann, elektronikusan: http://www.zeit.de/schlagworte/personen/hermann-bahr/index
Barth, Roderich – Barth, Ulrich – Osthövener, Dieter (szerk), Christentum und Judentum. Akten des Internationalen Kongresses der Schleiermachr-Gesellschaft in Halle, 2009. Berlin – New York, 2012 (De Gruyter
Beger, Bruno, Mit der deutschen Tibetexpedition Ernst Schaefer 1938-39 nach Lhasa. Wiesbaden, 1998. (Schwarz)
Benn, Benn, Aufbau der Persönlichkeit. Grundriss einer Geologie des Ichs, 1930
Blattmann, Ekkehard, Reinhold Schneider und Hanns Hörbigers Glazial-Kosmogonie. Passau, 2010. (Schuster).
Engelhardt, Isrun, „Nazis of Tibet: A Twentieth Century Myth”. In: Monica Esposito (ed), Images of Tibet in the 19th and 20th Centuries. Paris: École francaise d’Extreme-Orient (EFEO) coll. Etudes thématiques 22, vol. I. 2008, 63-96.
Engelhardt, Isrun, Tibet in 1938-1939: The Ernst Schaefer Expedition to Tibet. http://info-buddhism.com/Tiber.1938-1939-Ernst-Schaefer-Expedition-Engelhardt.html
Friedell, Egon, Kulturgeschichte der Neuzeit. I-III. kötet München, 1927-1931. (Beck) Elektronikus kiadás: http://gutenberg.spiegel.de/buch/kulturgeschichte-der-neuzeit-4951/1
Greve, Reinhard, Tibetforschung Im SS-Ahnenerbe. In: Thomas Hauschild (ed), Lebenslust und Fremdenfurcht. Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1995, 168-199.
Hale, Christopher, Himmler’s Crusade: The true story of the 1938 Nazi expedition into Tibet, London: Bantam, 2003.
Hausmann Raoul, Brief an Hanns Fischer. 1924. április 13. in: http://sammlung-online.berlinischegalerie.de/eMuseumPlus?service=ExternalInterface&module=collection&objectId=211679&viewType=detailView
Hitler, Adolf, (http://www.zeit.de/schlagworte/persinen/adolf-hitler/index)
Hörbiger, Hanns és Phillip Fauth, Glazialkosmogonie, 1912.
Kater, Michael, Das ’Ahnenerbe’ der SS 1935-1945: Ein Beitrag zur Kulturpolitik des Dritten Reiches. 3. unveraenderte Auflage, Oldenburg, 2001.
Longerich, Peter Heinrich Himmler. Biographie. 2010 (2008) Pantheon (München)
Reilly, John, Review of Christopher Hale’s Himmler’s Crusade. The Nazi Expedition to Find the Origins of the Origins of the Arían Race. John Wiley Sons, Hoboken (NJ) 2003 (interneten is)
Rogers, Mark J., The SS-’Ahnenerbe’ and the 1938/39 German Tibet Expedition. Atlanta: Georgia State University, M.A. Thesis, 2000-
Schaefer, Ernst, Geheimnis Tibet: Bericht der deutschen Tibet-Expedition Ernst Schaefer. München, 1943. F. Bruckmann
Strobl, Karl Hans, Zur Psychologie der Welteislehre. In: Der Schlüssel zum Weltgeschehen 1/1925/26, S. 149-154.
JEGYZETEK
1 E tanulmány jóval hosszabb és jelentősen több konkrét tematikát tartalmazó változata a Kaleidoszkóp Művelődés-, Tudomány- és Orvostörténeti Folyóirat számára készült. Ezt a változatot a szerkesztő, Forrai Judit szíves hozzájárulásával közöljük. [vissza]
2 Ezen az alapon kiáltóan naivnak találjuk azt a szeriőz és kevésbé szeriőz vélekedést, miszerint Himmler érdeklődése a fajelmélet iránt ifjúkora feltehetően romantikus rajongásának maradványa lenne. [vissza]
3 Hörbiger és Fauth, 1912 [vissza]
4 Ennek az expedíciónak a tibeti expedícióból kimaradt Edmund Kiss lett volna a vezetője, az SS-Ahnenerbe egyik magas rangú vezetője, aki már 1933 előtt Hörbiger elméletének nagy tisztelője volt, erről publikált is. Edmund Kiss-t, mint ismert és hírhedt SS-vezetőt a Tibet-expedíció tudós vezetője az utolsó percben megvétózta (akinek ennek ellenére a többi résztvevővel együtt be kellett lépnie az SS-be), a bolíviai expedíció minden bizonnyal jóvátételt jelentett volna Hörbiger nagy tisztelője számára. A tibeti expedíció előkészületei során más konfliktusok is kirajzolódtak Himmler és az általa életre hívott Ahnenerbe között, annyira, hogy végül a Himmler révén mégis tudományosra stilizált expedíciót az Ahnenerbe hivatalosan nem is támogatta anyagilag. – A bolíviai Tihuanakut ez az expedíció az atlantiszi árják telepének tekintette, e célra Edmund Kiss-nek 50.000 birodalmi márkán kívül lett volna felderítő repülőgépe és hajója, víz alatti kamerával. Bár ez a felszerelés kétségkívül az árják nyomának felkutatását célozta, de némi aktuális katonapolitikai célokat sem zárhatunk ki, aminthogy ilyeneket nem zárhattunk ki a tibeti expedíció céljai közül sem, ezért is volt olyan nagy probléma a delegáció szín-SS karaktere, és ezért sikerült a kutatóknak kizárniuk tagjai közül Edmund Kiss-t, hiszen vele azt kockáztatták volna, hogy nem tudnak átutazni az ellenséges szövetségesek által kontrollált területeken. Schaefernek Indiában nagy problémákat okozott az angolokkal tárgyalva az SS-fejléc, de még a kalkuttai német konzul is felemelte szavát ez ellen a szimbólum ellen. [vissza]
5 Ld. Longerich, 2010 (2008) több helyütt is. – Megjegyzendő, hogy még ez a reprezentatívnak szánt tekintélyes monográfia is csak meglepően kis teret szentel a Tibet-expedíció történetének. E helyütt tesszük azt a személyes megjegyzést, hogy e sorok szerzője 1988-ban találkozott ezzel a problematikával, amikor az szakmai körökben majdnem teljesen ismeretlen volt. Az akkori NDK és Lengyelország germanistái (német részről a Halle-Wittenbergi Martin Luther Egyetem, legfontosabb képviselője Günter Hartung volt) rendszeresen ülésező Vegyes Bizottságának konferenciáján tartották erről a feltehetően első előadást, amelyre ritka kivételként egy harmadik ország képviselőjét is meghívták. [vissza]
6 „Van valami északian merész a világjégtan erkölcsi és lelki értékeiben, valami, ami vas szilárdsággal germán. A relativitás-elmélet úgy viszonyul hozzá, mint a Talmud az Eddához.” Ld. Strobl, 1925/26, 150. [vissza]
7 Talán létezik egy olyan összefüggés, hogy Hitler jóval inkább mutatott érdeklődést a faji megközelítés agresszív, támadó, ellenségképet kialakító és ellenséget elpusztító oldala iránt, mint a pozitív faji örökség és más „germánság” kultusza iránt. Erről némi tájékoztatást ad: (http://www.zeit.de/schlagworte/persinen/adolf-hitler/index) [vissza]
8 Az Atlantisz kataklizmájával kapcsolatos földtörténeti fordulatot Hörbiger (azaz nem Himmler) kapcsolatba hozza a Hold anyagának megszilárdulásával Föld körüli pályáján (Mondeinfang), ezt olyan maradandó hatásúnak képzeli, hogy valahogy (de hogy?) ez az esemény folyamatosan öröklődött az emlékezetben, hogy azután eljuthasson az egyiptomi papsághoz, s onnan tovább. Egyáltalán nem kell szerinte azzal számolnunk, hogy Atlantisz „légből kapott történet” (Hörbiger és Fauth, 1912. 96.) [vissza]
9 Ezen a szálon lenne tovább felfejthető az az irodalomban elszórtan már megjelenő utalás, ami Hörbiger és Daeniken esetleges kapcsolataira vonatkozik. [vissza]
10 Hörbiger és Fauth, 1913, 295 [vissza]
11 Hörbiger és Fauth, 1913, 398. – Ld. Még az 57. sz lábjegyzetet. [vissza]
12 1930-ban a személyiség „geológiai” felépítését így foglalja össze: „Innerhalb eines ungeheuerlichen tellurisch-kosmischen Geschehens, Aeonen und Weltbrandzeiten, Sturz des Tertiaermonds auf die Erde, Verfinsterung des Himmels, Kataklysma aus Feuer und Zyklonen, ín immer neuen spontanen Entwicklungstrieben; halb Kausalitaet und halb Schöpfung, halb geologische Notwendigkeit und halber Akt der Transzendenz - so vollzog sich die epileptoide Mischung unserer Persönlichkeitsentwicklung.” Benn, 1930, 125. – Az elmélet szemléletéből áradó személyes faszcinációról így ír: „…die die grandiose Kraft ihrer ungeheuren Gesichter regt mein Ahnungsvermögen auf. Schauder urlebendiger Vision!” (Uo.) [vissza]
13 (http://www.zeit.de/schlagworte/personen/hermann-bahr/index). Ld. még: „Und was diese heute gegen die so kindlich einfache Selbstverstaendlichkeit der WEL vorbringen – klingt gerade so naiv wie die berühmte Skizze, die Kolumbus von seinen gelehrten Zeitgenossen vorgelegt erhielt.” – Ugyanott. [vissza]
14 Fő művében Friedell hosszan írja le Hörbiger elméletét a maga konkrétumaiban is, és egyre újabb vonatkozásokban építi be azt a kor drámai problémái közé. Miközben kitér Newtonnal és Darwinnal való összeegyeztethetetlenségére és jelzi a relativitáselmélettel rejtett hasonlóságát, „katasztrófaelméletnek” nevezi azt. Ld. http://gutenberg.spiegel.de/buch/kulturgeschichte-der-neuzeit-4949/4 [vissza]
15 Ld. erről Blattmann, 2010. [vissza]
16 A Tulajdonságok nélküli ember általunk már többször elemzett hatalmas gondolatfolyamának felidézése e tanulmányban nem lehetséges. Elégséges, ha arra utalunk, hogy Musil nagy témája maga is egy igen konkrét „Atlantisz” volt – azaz Kákánia, másik nevén az Osztrák-Magyar Monarchia… [vissza]
17 Az 1924. április 13-i levél kulcsmondata így hangzik: „Eine gewisse Gefahr von nicht zu unterschätzender Grösse für die Ausbreitung der Welteislehre besteht darin, dass sie vom Verlag Voigtländer als deutsches Weltbild bezeichnet wird. Sehen Sie, so einfach liegt die Sache nicht, wie Mewes oder Hittler (sic!) oder Ludendorff meinen.” (Hausmann, 1924.) (A világ eljegesedési tanára vonatkozó elmélet kiszélesítésének cseppet sem alábecsülendő veszélye abban áll, hogy azt a Voigtländer Kiadó a német világkép szellemiségeként fogja hirdetni. Látják, a helyzet korántsem olyan egyszerű, ahogyan azt Mewes vagy Hittler (sic!) vagy Ludendorff elképzeli.) [vissza]
Bakos Zsigmond: Ősvirág
A zsidó származású és muszlim hitre tért Germanus Gyula (1884-1979) orientalista, utazó, író, nyelvész, irodalomtörténész, egyetemi tanár tudományos munkásságának értékelése mind a mai napig megosztja a közvéleményt és a hozzáértő közösséget. Jómagam több éve foglalkozom az életmű kutatásával. [1] Germanus nevét itthon méltatlanul kevéssé ismerik, életéről tudományos igényű biográfia még nem látott napvilágot. Az orientalista hagyatékát az érdi Magyar Földrajzi Múzeum őrzi és gondozza. [2] A terjedelmes, 37 dobozban őrzött iratanyag tanulmányozásával egy komplex, évszázadokon és kontinenseken átívelő pályaút vázolható fel. Jelen írásunkban Germanusnak a magyar és a nemzetközi PEN Club megalakításában és munkájában kifejtett tevékenységével kívánunk foglalkozni. A tudós élete végéig büszkén tekintett tevékenységének eme elévülhetetlen és jelentőségteljes eseményeire. Életpályájának nem elhanyagolható szeletét jelenti a magyar PEN Club vezetésében való szerepvállalása, illetve a bolgár és egyiptomi PEN Club megalapítása. Így ír ezekről a szellemi kalandjairól az „Emlékezés a Pen-Clubra” című géppel írt, kilenc oldalas kéziratában. [3] Mivel a Germanus-hagyatékban talált kézirat ezen változatát – tudtunkkal – mind ez idáig nem publikálták, talán nem érdektelen a legrelevánsabb részek változtatás nélküli közreadása: [4]
„1926-ban Budapestre látogatott John Galsworthy feleségével, és jelenlétében megalakult a már régebben vajúdó Magyar Pen Club. Az írói egyesület szabályzatát már előzőleg Hermon Ould úrtól, a londoni Pen Club titkárától megkaptuk, és mire John Galsworthy eljött közénk, már készen álltunk a végleges megalakulásra. Elnöknek Rákosi Jenőt, ügyvezető alelnöknek, Dr. Radó Antalt választotta a közgyűlés. Reprezentatív főtitkárul Zilahy Lajost és ügyvezető titkárul – főleg nyelvtudásom miatt, engem jelöltek ki. Én rajzoltattam meg a Magyar Pen Club akkori pecsétjét: egy könyv előtt tintatartó, benne három tollal. A Pen Club megalakulása Budapesten John Galsworthy védnöksége alatt nagy horderejű irodalmi esemény volt. Miklós Andor, az Est lapok főszerkesztője ebéden látta vendégül Galsworthyt és feleségét (…) utána egy zsúfolt nézőtér előtt Heltai Jenő üdvözlő beszédet tartott a Vígszínházban.(…) Másnap Molnár Ferenc adott ebédet Zsigmond u. 20. szám alatti díszes lakásán. (…) John Galsworthy elutazása után kaptam sürgönyt Vidakovićtól, a jugoszláv Pen Club titkárától, amelyben kérte, hogy Galsworthy tisztelje meg látogatásával Belgrádot. A táviratot továbbítottam Londonba, de John Galsworthy más elfoglaltsága miatt a meghívásnak akkor nem tehetett eleget. Ehelyett Vidaković a jugoszláv Pen Club nevében engem hívott meg eszmecserére. Közben Zilahy Lajos nagy irodalmi tervei miatt akadályozva érezte magát a főtitkári teendők elvégzésére, ezért a közgyűlés Radó Antal ajánlatára engem jelölt ki főtitkárnak. Munkám sok nehézségbe ütközött. Pénzünk nem volt… Máig visszaemlékszem, hogy egy langyos őszi estén felkerestem a Pesti Hírlap szerkesztőségében Rákosi Jenőt és kértem, hogy tollával álljon a Pen Club mellé, – amely már-már széthullani látszik. Rákosi eleinte habozott, talán el is volt keseredve, hogy álma a „harminc millió magyar”-ról nem valósult meg, de végül rábeszélésemre megenyhült és megígérte, hogy vezércikkben méltatja a Pen Club jelentőségét, amelynek tulajdonképpen ő az elnöke. Büszke boldogsággal mentem végig a Körúton, hazafelé, szívemben sok csalódást elnyomva, azzal az örömmel, hogy Rákosi Jenő érveimre hallgatott és hosszú vezércikkben hívja fel a kormány figyelmét a Pen Club helyzetére.
1927-ben Törökországba utazván, kiszálltam Belgrádban és kapcsolatot létesítettem a jugoszláv Pen Clubbal. (..) Még aznap délután megismerkedtem a vezető írókkal: Stefan Petrović, Veljko Petrović, Manojlović, Milan Begović, a „horvát Pirandello”-val, akikkel magyarul tudtam beszélni, hiszen a legtöbb szerb író és tudós Budapesten végezte tanulmányait. (…) Utamat Isztambul felé folytattam, de azt egy kis pihenőre Szófiában ismét megszakítottam. (..) Kíváncsi voltam, van-e itt Pen Club és ellátogattam egy nagy bolgár napilap szerkesztőségébe, érdeklődni. A szerkesztők összeültek, tanakodtak, hallottak már valami hasonló írói egyesületről, de bizonyosat nem tudtak. Telefonálgatni kezdtek, és ennek eredményeképpen már aznap este az egyik vendéglőben összegyűlt körém néhány író és művész, akikkel elhatároztuk a bolgár Pen Club megalakítását. Alexander Balabanov professzor, nagy tudós, a klasszikus nyelvek tanára törökül üdvözölt. (…) Szirak Szkitnik festőművész és író macedón, Dora Gabe asszony költőnő dobrudzsai bolgár volt. Vladimir Polyanov novella és regényíró…(..) Azzal búcsúztam el hirtelen megismert barátaimtól, hogy mire Isztambulból hat hét múltán visszajövök Szófiába, már a megalakult bolgár Pen Club fog fogadni. Így is történt. Nem csak megalakult, de fel is virágzott, és egy év múlva, 1928-ban már sikeres munkáját tapasztalhattam újabb látogatásom alkalmából. Ekkor már a bolgár Pen Club vendégeként érkeztem Bulgáriába, feleségem kíséretében. (…)
1928-ban Musztafa Kemal Ata Türk és a török kormány vendégeként néhány hetet Isztambulban töltöttem. Felkerestem régi tudós barátomat Köpülüzáde Mehemed Fuad professzort és kértem, hogy hívja össze az írókat és alakítsunk török irodalmi Pen Clubot. Hiába igyekeztem meggyőzni, hogy Törökországban, a Türk Yordun és Türk Dernejin kívül nincs kulturális egyesület vagy akadémia, és ezért a Pen Club hathatósan segítené elő az új török irodalom fejlődését. Politikai megfontolás vezette, amikor nem találta időszerűnek egy angol intézménynek megalapítását az akkori közhangulat légkörében. Így fáradozásom meddő maradt.
1928-ban az Oslóban tartott Pen Club kongresszusra dr. Radó Antallal együtt engem küldtek ki, mint a magyar Pen Club hivatalos megbízottjait. Megérkezésünkkor váratlan kellemetlenség fogadott. Töreky Géza vészbíró Hatvany Lajost elévült hírlapi cikkei miatt hétévi fegyházbüntetésre ítélte. A Pen Club kongresszusának résztvevői felháborodásukat fejezték ki azon, hogy írói meggyőződéséért valakit úgy büntessenek, mint egy apagyilkost. A magyar Pen Club vezetőségét tették felelőssé, hogy nem lépett fel kellő eréllyel a sajtószabadság védelmére. Nehéz volt a helyzetünk. (…) Dr. Radó Antallal azonban álltuk a sarat. (…) Felemelő volt számomra ez a küzdelem, amit a távoli északon az irodalom és a tudomány szabadságáért kellett folytatnunk. Évekkel később, amikor a Pen Club kongresszusát H. G. Wells elnöklete alatt Dubrovnikban tartotta, én a magyar küldöttekkel együtt követeltem a német Pen Club kizárását, mert nem szállt szembe a fasizmussal. (…) Oslói tartózkodásom kedves emlékeim közé tartozik. VII. Haakon király kitüntetően fogadott. (…) Az írók közül meleg barátságot kötöttem Theodor Däubler, Benjamin Crémieux, Andreas Haukland, Felix Salten, Martin Andersen Nexő, Jakob Wassermann urakkal…(…)
Indiai tartózkodásom alatt levelezésbe fogtam Abdullah Enán egyiptomi tudós íróval, akinek egy egyiptomi arab Pen Club megalapítását ajánlottam. (..) A kapcsolat folytatódott és Enán igyekezete teljes sikerrel járt. Dr. Táha Huszein elnöklete alatt 1933-ban megalakult az egyiptomi Pen Club. (…) 1932 nyarán Indiából hazatértem s a közgyűlés ismét engem bízott meg a főtitkári teendők elvégzésével. Hosszas tárgyalással, rábeszéléssel, ígéretekkel, végül sikerült a kilépett írók zömét visszavezetnem a Pen Club kebelébe. 1933-ban, mint hivatalos kiküldött részt vettem a Pen Club edinburghi kongresszusán és ez alkalommal viszontláthattam a rég elhagyott Angliát. (…) 1934-ben felkészültem arábiai utamra és ezért Pen Club főtitkári megbízatásomról ismét lemondtam. (…) Arábiából való hazatérésem után 1936-39-ig ismét átvettem a főtitkári ügyek intézését, de 1939 őszén újabb arábiai útra indultam és az ügyeket utódomnak adtam át. Arábiából hazatérve 1941-ben ismét engem bíztak meg az ügyek vezetésével, de 1943-ban véglegesen lemondtam a főtitkári állásról, mert nem voltam hajlandó az egyik tag szélhámos üzelmeinek bűnrészesen lenni. Utódom a kiváló nyelvész, dr. Rubinyi Mózes lett. (…)”
A kézirat végén olvasható: „A Pen Club hatvan esztendős évfordulóját ünnepelve a Magyar Pen Club egykori titkárának, majd főtitkárának, Germanus Gyula (1884-1979) professzornak a visszaemlékezését közöljük. A kiváló orientalista tudós és író 1966. február 12-én a Fészek Klubban idézte fel emlékeit, a Pen Club utazó diplomatájaként és hazai szervezőjeként végzett fáradhatatlan munkáját.”
JEGYZETEK
1 Ezúton is szeretném megköszönni a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalom és Ismeretterjesztés Kollégiuma, majd Balog Zoltán miniszter úr, Emberi Erőforrások Minisztériuma (NKA miniszteri keret) életrajzi monográfia elkészítésére „Ex oriente lux. Germanus Gyula keletkutató élete és munkássága”, ill. “Germanus Gyula orientalista életművének kutatásához” címmel beadott pályázataimra 2012-ben, ill. 2014-ben megítélt alkotói támogatását. [vissza]
2 Ezúton is szeretném megköszönni az érdi Magyar Földrajzi Múzeum munkatársainak, Puskás Katalinnak, Lendvai Timár Editnek és Dr. Kubassek János igazgató úrnak a több hónapos segítségét és rendkívül készséges hozzáállását. [vissza]
3 „A 40 éves évfordulóra, elhangzott a Fészekben” Budapest, 1966. február 12. [vissza]
4 Magyar Földrajzi Múzeum, Érd, Germanus Gyula hagyaték, 28. doboz. [vissza]
Harsay Ilona: Mezítlábas hercegnő
Hallom, le fogják bontani – s mire e soraim megjelennek, bizonyára már le is bontották – Lukács Györgynek a Szent István parkban álló szobrát, mondván, hogy a 20. századi önkényuralmi rendszerek idején ilyen meg amolyan bűnöket követett el. A vádak – ezt minden közepesen művelt humán értelmiségi jól tudja – légből kapottak ugyan, de ez nem sokat számít, hiszen azok, akik ebben az ügyben döntöttek, nem értelmiségiek, hanem a Jobbik és a Fidesz kerületi politikusai. Akiknek a jelek szerint nemcsak arról nincsen sejtelmük, hogy a világ egyik leghíresebb magyar tudósának ügyébe rondítottak bele, hanem arról se, hogy az általuk igencsak utált liberális elit egyik leghőbb politikai követelését teljesítik. S ez még nem is lenne olyan nagy baj, hiszen egy kerületi politikustól nem elvárható, hogy a választók adójának botrány nélküli elfecsérlésén túl bármihez értsen. A borzasztó az, hogy pártjaik országos vezetői is olyan csekély műveltségű egyedek, akiknek fogalma sincsen arról, miket csinálnak alantasaik (vagy netán éppen ők utasították a kerületieket erre a politikai baklövésre?)
Azt ugyanis, hogy Lukács György a kommunista önkényuralmi rendszerek zsarolással is foglalkozó szellemi vezére volt, nem más találta ki, mint a hazai liberalizmus leggátlástalanabb propagandistáinak egyike, Fejtő Ferenc. Ő nyilatkozta közel három évtizeddel ezelőtt, hogy „Lukácsnak, mint párthű ideológusnak ugyancsak volt elég politikai érzéke ahhoz, hogy megérezze, mi, úgynevezett urbánusok (…) sokkal veszélyesebbek vagyunk a kommunista hegemóniára, mint a népiesek, akiket zsarolni is lehet azért, mert nácik vagy nácizálók is voltak közöttük.” (Kritika, 1988. 12. sz. 15.o.). Ilyesformán pedig – tette hozzá – „a demokratikus világ iránt tanúsított, és alighanem nem mindig őszinte megvetése az »írástudói árulás« megszemélyesítőjét láttatták benne velem” (uo. 16. o.). Később Fejtő Ferenc ehhez azt is hozzátette, hogy Lukácsnak „posztja nem volt, de hatalma igen, s óriási tehetségét latba vetve a magaválasztotta tévútra vezetett jó néhány kiváló ifjú elmét, akik közül sokan máig se heverték ki az ő káros hatását” (Kritika, 1989. 3. sz. 14.o.).
Szóval, kedves jobbikosok és fideszesek, Fejtő Ferenc álmait sikerült megvalósítaniuk – s minthogy nyilván fogalmuk sincsen arról se, ki volt Fejtő, elárulom, hogy ő, ha élne, nem lenne ezért hálás, hanem „náciknak vagy nácizálóknak” minősítené Önöket.
L. Nagy Klára: Ruhaanyag
Sokféle háromszög létezik, de a regényekben főleg szerelmi háromszögekről van szó. Ilyen Kálmán Mari új regényében is van, csak egyáltalán nem hagyományos, és vannak másfélék is. A cselekmény gyakran a szereplők háromszögeiben alakul.
Az írónő pályája sem hagyományos. Nagymamakorban jelentette meg 2012-ben az első könyvét, amelyet azután szinte évenként követtek az újabbak. Ezeket általában kedvezően fogadta a kritika, és nemcsak a késői indulás miatt tartotta őket figyelemre méltónak. Eleven, dinamikus stílus, humor, feszes, arányos szerkesztés jellemzi őket, és sok élettapasztalat sűrűsödik össze bennük, helyenként sejthetően önéletrajzi motívumokkal, például az Ecetudvar című regényben.
Háromszög másként a színházi világban játszódik, amely a maga viszonylagos zártságával hálás téma az irodalom számára. A közönség, amely a színháznak csak az egyik felét, azaz magát a produkciót ismeri meg, kíváncsi arra is, hogy mi történik a számára többnyire ismeretlen területen, a rivalda túlsó oldalán. Ezért „vevő” a sajtó színházi pletykáira, a híres színészek önéletírásaira, a róluk szóló életrajzokra, és a színház világában játszódó szépirodalmi alkotásokra. Ez utóbbiak közül talán elég, ha Kardos G. György Jutalomjáték című, a maga idejében népszerű regényére hivatkozom.
Kálmán Mari új könyvében egy, a balettkarból alig-alig kiemelkedő táncosnő élettörténete bontakozik ki. A múlt század hatvanas éveiben kezdődik, és valamikor a rendszerváltás utáni évtizedben, tehát úgyszólván napjainkban ér véget.
Azt írtam, hogy a regény cselekménye a szereplők háromszögeiben alakul. Ezek azonban, egyetlen kivételével, nem állandóak, időnként felbomlanak és/vagy átrendeződnek.
Az első és a legfontosabb a főhős, Iza életét majdnem végigkísérő háromszög másik két „pólusa” a csak Mesternek nevezett balettmester és a zongorakísérő Prohászka háromszöge, amelyet azonban csak nagy fenntartásokkal lehet szerelmi háromszögnek nevezni, ám időállóbb sok szerelmi háromszögnél. Szerelem, hellyel-közzel érdek, Iza határozatlansága, és a két férfi vetélkedése tartja össze szilárdan ezt a háromszöget.
A másik, Iza, Prohászka és az intrikus Jolán, Prohászka testvérének háromszöge. Jolán félelemben tartja bátortalan testvérét, korábban ő tette tönkre a férfi első házasságát is a Prohászka, Pólika, Jolán alkotta háromszögben.
A szerző élvezetes stílusban, helyenként humorral ábrázolja a háromszögekben zajló eseményeket, a női intrikákat, a férfiak néhol mamlaszságig menő bizonytalankodását, határozatlanságát. Jolán és Pólika például így szemrevételezik egymást: „Trampli, mint volt – összegezte Jolán – ugyanaz a piszkafa – állapította meg Pólika, a látottakkal mindketten elégedettek voltak.” Más helyen a szerző maga tesz ironikus megjegyzést: „Ezerkilencszáz hatvannégyben, apja halála után Iza a régi lakásba, az élet pedig a halni készülő Jolánba költözött vissza.” Jolán azért készült halni, mert állandó panaszkodással akarta kiszekírozni sógornőjét a lakásból (és a házasságból).
Az alig 140 oldalas regény cselekménye legalább öt évtizedet fog át, ez csak úgy lehetséges, hogy az író bőven él az idősíkok változtatásának, a külső és belső monológoknak a lehetőségével. Ez fordulatossá teszi a cselekményt, segít enyhíteni a történet vázlatosságát. Így is maradnak azonban fehér foltok a regényben. Izát baleset éri, de erről csak utalásokból és a későbbi helyzetleírásából visszakövetkeztetve értesül az olvasó, megtörténik a rendszerváltás, de ez csak a dátumokból derül ki, a cselekményre, a szereplők sorsára alig van hatása.
Önálló novellaszerű epizód a regényben Máté története. Ő úgy kapcsolódik Iza életéhez, hogy gondatlansága okozza a balesetet, amely véget vet Iza táncos karrierjének. Máté olyan szereplő, amilyen sok van a színházi-zenei-képzőművészeti világ peremén. A profizmus és az amatőrizmus határmezsgyéjén áll, hatalmas önbizalom és becsvágy hajtja, de igazi tehetség híján sohasem sikerül bekerülnie a „menők” közé. Úgy érzi, itthon nincs tere, ezért külföldre megy, de végül gyanús üzletekbe keveredik Olaszországban, és a regény vége felé kidobó emberként dolgozik egy bordélyt és illegális kártyabarlangot működtető „műintézetben”.
Ez az epizód csak lazán kapcsolódik a főszereplők történetéhez, stílusa is eltér a regény stílusától. Az olasz környezet rajza meglehetősen közhelyes. Máté története megakasztja a cselekmény menetét, de szinte semmit sem tesz hozzá annak fő vonulatához.
Kálmán Mari új regénye kevésbé illeszkedik az eddigiek sorába. Megvan benne az író sok korábbi erénye, a humor, a vonzó stílus, a szereplők plasztikus ábrázolása, de közel került a lektűrhöz. A lektűrre is van igény, tehát ez önmagában nem volna baj, csakhogy érezhetően nem ez az írónő célja. Korábbi könyvei alapján úgy vélem, igényesebb annál, semhogy megelégedjék a lektűr író státuszával. (Atlantic Press Kiadó 2016)
Szűts József: Fúga (részlet)
Balázs Irén: Gyermekjátékok