Balázs Irén: Gyermekjátékok
Balázs Irén: Gyermekjátékok
Tizenkilenc, május elseje
Ez volt ám a mesés nap! Öregem! Nem is kellett gyalogolnunk, minket, Tömő utcai srácokat bazi nagy teherautó vett fel és vitt át a Francstadtból Budára. Voltak azért közöttünk lányok is, úgy visongtak, mint akiknek a seggét csipkedik.
Aztán egy nagy réten, mondták, hogy Vérmező, mindnyájan leugrottunk, és uccu, szaladtunk a bábosokhoz.
Jókor érkeztünk, Vitéz László éppen akkor kezdte a palacsintasütőjével csépelni az ördögöt, aki nem is olyan volt, mint a templomban a képen, hanem cilindert hordott, és megpróbálta aranypénzekkel lekenyerezni Vitézt, de az csak püfölte tovább, bele a malacképibe, még öklözte is, jó kis bunyó volt, úgy drukkoltunk neki, mint a Fradinak.
Jött aztán egy kikiáltó, meg vörös zászlókat lengettek, és mindenki mondta, hogy ez a május elseje a miénk, proligyerekeké, és hogy ezt soha nem vehetik el tőlünk.
Kaptunk lufikat, rózsaszínt, pirosat, olyanokat, mint amilyeneket egy krajcárért árulnak a Népligetben, de mi ingyér kaptuk, a maflábbja persze elerisztette a madzagot, nemsokára már virtigli vörös felhő lebegett fölöttünk.
De a java csak most jött!
Muszklis pacákok nagy kondérokat hoztak. Volt köztük egy katona is, nagy melák, a fél karja felkötve, a sapkáján meg ötágú piros csillag. Sorokba verődtünk, rendesen, mint a kisangyalok, kaptunk csajkát, abba bele meg olyan pipec gulyást, hogy a tíz ujjunkat is megnyaltuk utána.
Kenyér is volt, nem barna, mint a háborúban, péklegények szeletelték és osztották, egy szekérnél pedig limonádét vagy málnaszörpöt ihatott, aki megszomjazott. Én szörpöt ittam.
Látom ám, ringlispílt állítanak fel, egyszerre két verklit is tekernek, turkálok a zsebembe, a fene vigye, nincs egy fityingem se. A vurstliban tavaly a keresztapám befizetett egy menetre, de most…
Hát, akár hiszed, öregem, akár nem, itt ingyér lehetett ringlispílezni, felültem és szálltam, röpültem, mint a madár.
A rezesbanda csinnadrattája elnyomta a verklik nyekergését, sokan táncolni kezdtek, főleg a lányok, kört fogtak, pörögtek, ugrabugráltak… A kis pisiseknek elég volt a benn-a-bárány meg a bújj-bújj-zöldág…
Mi, fiúk, kötélhúzásban próbálgattuk az erőnket, meg adj-király-katonát játszottunk.
A lepényevő verseny! Hű, öregem! A tetejébe még szilvalekváros volt a lepény! Beneveztem… Jó, hát nem győztem. De úgy jóllaktam, mint a duda.
Volt egy emelvény, beszédeket mondtak róla. Olyasmiket, hogy forradalom meg hogy tanácsköztársaság, de én bemondtam az unalmast, és elspuriztam, amikor a rét szélén felbukkantak a bohócok. Jókat röhögtem rajtuk, ahogy bukfenceztek, cigánykerekeztek, az egyik még trombitált is.
Tuti, hogy én nem leszek bohóc, rajtam ne vihogjanak, tiszteljenek inkább, tűzzenek a sipkámra csillagot, adjanak a lányok a képemre csókot, olyan igazit, és ha a számra is kaphatnék, hát…
Micsoda nap volt ez, öregem!
Negyvenöt, romeltakarítás
Sohasem hittem volna, hogy egyszer majd vasút jár a budai Várhegyre, fel és le, le és fel. Vasút, de nem olyan kötélhúzogatós, mint a sikló volt, igen, volt, mert az ostromban az is kapott néhány bombát meg lövedéket.
Vasutas voltam én a háború előtt is, alatt is. Kalauzként kezdtem, de aztán elvégeztem a tanfolyamokat, megvannak a papírjaim, az lettem, ami csaknem minden kisfiú szeretne lenni: mozdonyvezető, masiniszta.
Vittem én szerelvényeket katonákkal telezsúfolva, fegyverekkel megpakolva. A kedvenc mozdonyom a négyhuszonnégyes volt. Virágokat szórtak, nemzetiszín zászlókat tűztek rá, amikor először robogtam át vele a határon, ami akkorra már nem is volt határ. Nagyváradra, majd a Körös völgyében Kolozsvárra mentünk, anyám hasában sem volt olyan jó sorom, mint azokban a napokban, amíg vissza nem vezényeltek.
Masinisztára mindig szükség volt, ezért nem soroztak be, és nem vittek el oda, Keletre, ahol az öcsém és két unokabátyám otthagyta a fogát. Áldom a Mindenhatót, hogy anyánk már nem élt, amikor a frontról megjöttek a gyászjelentések.
Ez a tempó, amivel most zötyögtetem a dízelmotoros kis kávédarálót, nem nekem való.
Mentem én már százzal Szegedre, nyílt pályán többel is. No de itt, a Vártól a Vérmezőig cudarul hevenyészve rakták le a keskenyvágány síneit. A lejtő szöge is akkora, amekkorával csak a svájci meg az osztrák hegyi vasutak henceghetnek.
Egy évnél többet nem adok ennek a kis vicinálisnak. Aztán elviszik, és valamelyik erdőben pöföghet a fateleptől a nagyállomásig és vissza. Ha ugyan lesz még fa az erdeinkben. Úgy vágják, mint paraszt a gabonát. Állványnak kell, tüzelőnek kell, jóvátételnek talán nem, van a ruszkinak akkora tajgája, nem tudja se elejét, se végét.
Hét csillém van. Ha több lenne, úgy megszaladnék, hogy a Kis-Sváb-hegyig meg sem állnék. Tízen, tizenketten rakják meg a Szentháromság téren a csilléket, romházak köveivel, téglával, törmelékkel. Elszenesedett gerendákat, ajtókat, ablak-kereteket, bútorokat nem engedek föl. Vigyék, ahová akarják! Váltótársam, Kázmér, aki éjszaka tizenkétórázik, nem ilyen válogatós. Ő még vasakat is hozat le, lépcsőkorlátot, lámpaoszlopot, csatornafedelet. A minap egy ágyútalpat is ledobatott. Azt hiszi, ha az árokban földet hánynak rá, azzal eltemetik a háborút is? Vagy csak az emlékét?
Apám az első nagy háborúban siketült meg. El lehet hantolni a repeszsüvítést?
Odafent a rakodók gyakran találnak festményeket, szobrokat, még épeket is. Külön tesznek mindent, ami eladható, használható. Sokan keresnek kincseket. Hát hogyne! A sok főúri palota, követség, prímásház és maga a királyi palota, bár nem király, csak kormányzó lakta, zsúfolásig volt az ilyesmivel.
Mondtam is a szakiknak, hogy ami érték ott lehetett, aranypénz, bankó, ékszer, serleg, érdemérem, azt az urak már akkor elvitték, amikor a drága automobiljaikkal kifordultak a Bécsi kapun.
És amikor a nagy levéltár égett? Senki se rohant, hogy eloltsa. Ki akarná kockáztatni az életét címerekért, diplomákért, kutyabőrös nemesi levelekért, titkos irományokért?
Én, amikor fenn vagyok a szerelvényemmel, pihenek, és csak nézem a rakodást. Látom, jönnek ilyen-olyan karszalagos, jelvényes pasasok, mondják a melósoknak, hogy a hullát, ember, ló, kutya tetemét ne hajítsák fel a vagonra. Én sem akarom. Ne temető legyen odalenn az a széles, hosszú mélyedés, amikor már nem lesz mélyedés.
Nem tudom megakadályozni, hogy, ha holtakat nem is, csontokat ne szórjanak fel a szerelvényre. Honnan valók? Templomok csontkamráiból, Várbeli kutak fenekéről. Senki sem szortírozza őket, sem fent, sem lent. Ki tudná, így, utólag, melyiket borította magyar ember porhüvelye, melyiket töröké, zsidóé, rácé, tóté, bajoré, svábé, melyikre kellene pápista, kálvinista, lutheránus, mózesi, mohamedáni áldást kérni?
Az a szerencse, hogy a csontok odalent nem esnek egymásnak, a fogak nem harapnak húsba, mert nincsen hús, az ujjak nem tépnek hajtincset, mert nincsen haj, a körmök nem kaparnak ki szemeket, mert nincsenek szemek.
Leülök az árok szélén, figyelem, hogyan ürítik ki a csilléket, nemigen csipkedik magukat, sovány, fáradt férfiak és nők ezek. Van, hogy pénzt sem kapnak, csak kenyeret, sárgaborsót, kukoricamálét, és nagy néha szalonnát, még jó, ha nem „hitlerszalonnát”, amit békeidőben gyümölcsíznek neveztek, csemegének pedig a cukorgyárakból kilopott sötétkék, émelyítő melaszt.
Én sem eszek különbeket, bár anyósom a Jászságból havonta egyszer libahúst hoz, meg szárazkolbászt. A „jásztestvérek” segítik egymást. Apósomék kaptak tavasszal az osztásnál nyolc holdat, művelik is egy roskatag gebével, van két tejelő tehenük, apósom mégis káromkodik, mint a záporeső, szidja az oroszt, a németet, a mieinket, a kisgazdákat, a kommunistákat, a falujárókat, a papokat, a zsidókat, pedig azokból egy szál sincs már a faluban.
Ha feljön hozzám az istvántelki fűtőházba, vagy én megyek le hozzájuk, egyetlen szóval sem mondja, hogy jobb ez így, hogy végre a magáéban szánt-vet, mint amikor zsellérként engedelmeskedett a földbirtokos uraság intézőjének.
Van az a nóta, hogy „így se vót jó, úgy se vót jó, sehogyan se vót az jó…” Ez akár himnusza is lehetne a népünknek, vegyest énekelnénk az „Isten-áldd-meg”-gel. Én nem állnék be a kórusba, rajtam már áldás az is, hogy megúsztam a frontot, a hadifogságot, a bombázásokat, s talán már málenki robotra se hurcolnak el.
Nem az én nótám, hogy sehogyan-se-vót-az-jó. Masiniszta vagyok, sínek mindig lesznek, gép mindig zakatol, bakter mindig tiszteleg, sürgönydrót mindig zümmög. Csak a sorompó mutasson szabad utat, ha el akarok jutni valahová.
Ezt a sínpárt, mondanom sem kell, hamarosan fölszedik, másuvá fektetik, mihelyst a királyi meg a többi palota és lakóház romjait lefuvaroztuk a Vérmezőbe.
Fölszedik a síneket? Hát igen. A mozdonyvezetőnek ez a rémálma. Hogy egyre repíti a gépet, elképzeli, hogy az állomáson virágözönnel és rezesbandával várják, mint engem Nagyváradon, aztán egyszer csak…
Rémálom, mondom, de oktalan, mert az elkövetkezendő években ilyesmi nem fordulhat elő.
* Részlet a szerző készülő regényéből [vissza]
D. Barabás Klára: Ruhaanyag
a konszolidált arcú cigányasszony gyermekével
ott ahol a kettes villamos fordul a parlament mellett
miért lépett az áradó dunába
még buborékok se jeleztek utána semmit
épp ki akartam kerülni a gyerek miatt ne neki kelljen
és mindenki ment mintha meg se történt volna
kínlódtam hívjam-e a százötöt de mire kiérnek
úgyse találnak semmit és engem néznek hülyének megint
és miért nem segítettem mert akikkel jött már nem voltak ott
botomra támaszkodva álltam
de jel nem maradt ki hinne nekem
elő se vettem a telefont
a délutáni alvás elhúzódott talán pont emiatt
bokáig érő homokszínű ruha volt rajta
fején vállán seszínű kendő
a gyerek testét is az takarta
a semmibe néztek üresek voltak a tekintetek
anyutól tudom
a zavaros nagy víz halált jelent
lehet ez volt az üszkösödő vágyak utolsó pislákolása
kedves freud úr ezt fejtse meg
Van Gogh
„Ha meghalunk, én úgy hiszem,
Lelkünk a földre visszaszáll,
Húsból új álruhát veszen,
Más anya hoz világra már”
(John Masefield)
Egyik példaképem világhírű festő, akit saját kora, talán az apja is, bolondnak tekintett, mivel nem lett lelkész, pislákoló lámpás az emberek szívében. – Úgy gondolod, Vincent – kérdezte az apja –, ha nem követed Michelangelo útját, talpon tudsz maradni? Normális ember az, ki hétszámra, mint az évelő növény, sütteti magát az olajfaligetben? Milyen szemet képzelsz a gyilkos égitestnek, mely egész nyáron tüzel, melyet úgy akarsz rögzíteni üres vásznaidon, ahogy másoknak sohase sikerült? Nem szólt még az öcséd, hogy kerestek és hívtak, több száz freskó kéne a holland templomokba? – Vincent nem figyelt rá, a napkorongot nézte. – Ha köpsz a felkérésre, ha a szabadságra vágyódsz, miért nem bírtál lelkésznek tanulni? – Azt hiszem, csak azért – válaszolt kurtán aggódó apjának –, mert örökké hazudnék. Te mondanál olyat a szájtáti népségnek, amibe nem hiszel? Jártál már pokolban, vagy odafent a mennyben? – Az apa nem díjazta fia kérdéseit, bosszús szemmel nézte. – Úgy mered gondolni – nézte neheztelő szemmel –, elhiszi valaki, hogy sötétzöld szálfáid a felhőkön túl érnek?
Nem volt maradása, elrohant otthonról. Azt festem és úgy, duzzogott magában, ahogy én akarom! Hiába kérték, megfizették volna, nem lett ikonfestő. Az apja ütött-vágott, Vincent rá sem hederített. Az öccsének mondta csak, aki anyagilag támogatta: ha beledöglök, Theo, akkor se teszem azt, amit apánk akar!
Az öccse bízott benne, mellé állt, erőt pumpált belé. Hiába perzselt a nap, mint a napraforgók szeme, állta a kihívást. Úgy gondolta mindig, a fáknak igazi becsvágyuk, hogy túl tudjanak nőni még a Göncölön is. Ha sose vágynának rá, miért nyújtóznának a mosolygó ég felé? – Higgyetek nekem – beszélt a fák helyett –, a bolondos piktor csak annyira őrült, amennyi ahhoz kell, hogy meg tudja álmodni igazi önmagát. A föld is arra hajaz, hogy egyszer megérintse, esetleg túlnőjön a Hajnalcsillag fején. Ebben segítek én, döngette a mellét, mert ha nektek nem sikerül, a festő palettája minden pólust elér…
Ha nem látta senki, olykor mosolygott is. Kalapot emelt minden fűnek, fának, melyek az olajfaliget közelében voltak. Ám az igazi őrültség – a normálisok szerint –, akkor vágta fejbe, amikor Vincent osztogatni kezdte barátai között érdekes képeit. Olyan embereket tüntetett ki vele, akik a szívükkel is láttak, akik érezték és mondták, mit közvetítenek nekik. Egyszer, úgy tartja a fáma, egy olyan prostinak is adott féltett képeiből, akitől mindenki elfordult. A lánynak, ahogy nézte a kép égig érő fáit felderült az arca. Azt mondta rá, a madárijesztőre: gyönyörű vagy, Vincent, akár a képeid! Az meg sokáig tátogott, mint a kövér liba, ha kiömlik a vize. Nem kapott levegőt. – Mi tetszik rajtam? – kérdezte végül. – A füled tetszik, Vincent. Ez? – húzta az egyiket, mint a tanítója, ha nem nézte a táblát. – Nem az, drága piktor, inkább a bal füled. – Vincent bólogatott, mosolygott keveset, majd fogta a zsebkését, s miután levágta, átadta a lánynak…
Arles következett. Diliház, kezelés. A lány oda is írt neki: ne haragudj, Vincent, az egyik festményedet el kellett adnom, kopogott a szemem, erősen szédültem, de a füled még megvan, megőrzöm örökre!
Lelkünk majálisán
Mikor kiléptem a budavári Galériából, bár erősen pofozott a hőség, úgy kezdtem érezni, a vérszegény műértő erősebb lett bennem. Mint napfény az üvegen, sokáig villogtak Picasso színei. De leginkább Szinyei és Renoir közös vonásai bújócskáztak bennem. A Majális kockái, megannyi áhítozó férfi, erősen szemezett a Fürdőző nőkkel. Mi a közös bennük? Azt hiszem – ne tessék nevetni! –, a frissesség szikrái, a természet erős imádata. Mindkét festő vallotta: a művészetet nem csak önmagában kell megítélni, mert a festmények fontos feladata, hogy a szemek lakomája, dáridója legyen. A Majális és a Fürdőző nők színes kavalkádja nyilván a gyengén látók kapuit is nagyra tudja nyitni.
Bár ittam egy hideg sört, a volán mögé ültem. Ha mégis megszondáznak, megmondom, hol voltam. Faljanak színeket, menjenek a várba, villogjon a lelkük!
Ahogy sikerült átlépnem a Dunát, cigire gyújtottam, s a Dózsa György út felé tekertem a kormányt. Lépésben gurultam, parkolót kerestem, kéne szellőztetni. Amikor sikerült, az volt a kérdés, mit kezdjek magammal: hívjak fel valakit, üljünk be kávézni, vagy lépjek be az állatkert hűs fái alá? Ezt tettem. Ha lenne még szakállam, a majmok közt hellóznék, mint hatéves koromban, mikor először hozott el a bátyám. Azzal ijesztgetett, ha elcsórom a tollát vagy a karóráját, betétet közéjük banán-vacsorára. Most, alig léptem párat, egy borzas hajú srácban önmagamat láttam. Könnyezett, pityergett. – Mi a bajod, Zsolti? – Leventének hívnak. – Megvert az apukád? – Nem vert meg, elhagyott. – Mondjam, hogy engem is, mikor egyidősök voltunk? Megfogtam a kezét, meleg volt és izzadt. – Miben segíthetek? – Fogjál egy orrszarvút! – Sejtettem, miért kéne, úgyhogy egy gyors lábú nagymacskát ajánltam, mire a kisfiú törölte a szemét: miért akarsz leopárddal leopárdra menni?
Mikor letörölte potyogó könnyeit és kifújta az orrát, észrevettem a pólóján: L.L., aztán a hangosbemondó is akcióba lépett: egy fekete, göndör hajú kisfiút keres a mamája, Leopárd Leventének hívják.
Hívatlan vendég
Mi történt, Csocsoszán, kérdezem magamtól, homokszem került a lelked kerekébe? Nálad is kopogna a szakállas közhely? Nincsen védőháló az egyéniség csúcsán? Nem kedvel a szakma, nem véd a tapsvihar? Nem lennél még mindig Maria Callas? Miért botladozol, mint egy napos csibe? És a szédülések, a gyakori hányinger? Torkos lennél talán? Három kanál helyett öt és féllel eszel, ha jeles rendezvényre, vacsorára hívnak?
Nézem a képmásom, keresem magamat, százezer arc közül melyik a valódi? Mimi, Gilda, Csocsoszán? Volt olyan szereped, melyből nem születtél újra? Elkövettél mindent, hogy az ismert rendezőket, a világ műértőit a tenyeredbe vegyed?
Perdülök. Kevélyen. Nagyon kérlek, Maszat, ha valóban bennem vagy, húzzad össze magad! Tengernyi dolgom van, nem lehetek veled. Ha másfél centis lennél, vagy ha már rugdosnál, biztos megértenéd, milyen lehetőség egy Scala ajánlata. Két és félhét múlva jön Mimi, Gilda s a röpködő Csocsoszán! Persze, ha késnél is, legalább pár hetet, akkor se örülnék, nemigen tudnék mit kezdeni veled.
Iszom egy kis koktélt. Remélem, megnyugszom, egyezséget kötök szűkebb világommal. Néha, mint a sikerlázban égők, elkapkodom a helyzetértékelést. Talán nem is Maszat (így hívom magamban a Hívatlan vendéget) állított fejre? Több pezsgőt kortyoltam, hordónyi tonhalat faltam a szponzori vacsorán? Vagy már akkor is böfögtem, mikor elkezdtem fogyózni, hogy rám tudják kapcsolni a pillangó szárnyait? Ki írná le nekem, milyen ívben szálltam a zsinórpadlás alatt? Anyám vajon ott volt? Milyen képet vágott? Ő is művészféle. Se nem jó, se nem rossz. Közepes. Vagyis a legrosszabb. Ahogy cseperedtem, s egy rendező észrevett, azt mondta, ez szoprán! – Jól emlékszel, Lili, tényleg Callast mondott? – Igen, bólogattam, mire ő somolygott sötétkék szemével: azt hiszed, tündérkert a délibábos színpad? Ha gyenge a szereped, ha nem szúr le Otelló, azt hiszed, sajnálnak, forró taps élesztget? Szerinted csupa jó szerep jön, ha a direktorod sose viszed ágyba? – Ha-ha –, nevettem kajánul –, kösz az intelmeid, magadból indulsz ki? – Ha nagyanyám is ott volt, fésülte a hajam, heves mozdulattal locsolta a tüzet: ne figyelj rá, Lili, ő sohase kért lapot, ha tizenhétig jutott. Apádat se keresd, mert anyád is csak tippelt, amikor kérdeztem. Sose volt tartása. Azt hiszem, olyan volt, mint a megy a gyűrű játék: kézről kézre adták…
Tovább vizsgálódtam az asztali tükrömben. Kire hajazhatok, ha anyám génjeiből morzsányi sincs bennem? A fénykép albumában sok férfi ölelte, egyikben se látom acélos önmagam. Mint ahogy alkalmi társaim is nagyon messze állnak mai barátomtól. Szóljak neki holnap, ha a Pillangót próbáljuk, vagy egy szál magam döntsek?
Bébiszitter
Tudod, kihez jöttél, mondta nagynéném, mikor ajtót nyitott. Nem nézte az arcom, csak akkor vette észre csodálkozó szemem, mikor tükre előtt serényen sminkelt, hogy valahogy elűzze cérnányi ráncait. Nincs kéznél pár jelződ? Kiváló vagy, Matild! Tudom, de az sohase volt kérdés. Ha kell, eljátszom Krisztust is, hátán a kereszttel. Mondjál durvábbakat, ne légy anyád mása. Ne higgy a tükröknek, ha nem téged mutatnak!
– Tudod, miért hívtalak? – Sejtem. – Ne sejtsed, tudjad! Volt egy kisegítőm, két lábbal kirúgtam. Ne vihogjál, figyelj! Van három kutyám: Tigris, Pintyi, Barát. Az egyik fél méteres, a másik csak tíz centis, a harmadik, azt hiszem, annál is kisebb. Ha vállalod őket, mutatkozz be nekik. Az ikreim, Péter és Palika, fogadott gyerekek. Hogy szokják a közösségi fogdát, óvodába járnak. Ha itt akarsz maradni, kérlek, ne zavarjál mikor parttalan utakon, tengereken úszom. Ne tátsd a szádat, vigyed a srácokat, meg a három kutyát, nem nagyon örülök, ha vécének nézik a harcsa színű perzsám, melyet egy olajsejktől kaptam.
– Pétert és Palikát éberen figyeljed. Ha csak egy mód van rá, ne öljétek meg egymást. Meddig téblábolsz még? Nem mondtam volna, hogy ha maradni akarsz, vigyed a kutyákat? Fél óra séta, perccel se tovább! Ne rendezd az ágyam, az nem a te dolgod. Ezt a kulcsot kapd el! A Suzukiba való. A fiúk ahhoz szoktak. Ha malackodnak veled, tépd le a töküket! Ösztöndíjad van még? Ha akarod, adok egy bankkártyát, annyit szedsz le róla, amennyi szükséges. Akarsz még valamit? Pillants az órádra. Úgy hallom, gyermekem, csaholnak az ebek!
Hazajönnél, Pongrác?
Jó lenne már tudni, mikor leszel itthon. Esténként, ha kulcs fordul a zárban (régebben csengettél, és felkaptál, keringőztél velem), magad nyitsz ajtót. Az ölelés elmarad, a kalapod se röppen az előszobai fogas kinyújtott karjára. Sőt, a laptop se inal a szokásos helyére. Ő meg a falásnyi konyában, az asztalfőre pattan. Várja, hogy kínáljam, sült hússal, párolt káposztával. Mintha részeg lenne, érdekesen billeg a fogastól az asztalig. Vajon akkor se látsz, mikor a kádban, a habfürdő csókjában, szerepet tanulok? Mióta nem látod, hogy szikrákat lobbantok, ha a nászágy felé lépdelsz? Vajon azt hallod még, ha a magzatomhoz szólok? – Teríthetek, Pongrác? – Szeretném kérdezni. – Tudom, sok a gondod, mióta átvetted Orfeusz cégét. Napról napra őszülsz, vízrajzi térkép lett az arcod a sorjázó ráncoktól. Ha mennél a jegybankhoz, kevesebb dohánnyal, úriember lennél. Nem lenne gyakori a nadrágszíj effektus. Ha igazi ember vagy, mint tegnap voltál, próbáld hozni magad, ne rúgjál ki senkit! Hány fő most az annyi? – Nem hallja a kérdést, gyöngyöző homlokkal számol és szörfözik apró noteszgépén. – Mi van Ludmillával? (Ő a tulajdonos) Hányszor hív magához?
Próbálok egy lépést, ahogy a színpadon. Indul az úthenger, képzeletem réme. – Túl szép az életed – mondogatja anyám – ahhoz, hogy a morzsák súlyait is érezd. – Én inkább úgy szoktam citálni: hiába gyönyörű, ha súlytalan és ronda. – Miért? – Mert olyannak látjuk, mint a tüzet meg a vizet, ha egymásnak engedik. Mint a cukrot meg az egrest, melyiket szeressük? Ha fixa idea hiányban szenvedsz, képes vagy-e virulni?
Bakos Zsigmond: Bútorszövet
Még be sem horpadt sírod,
hegyes szájú férfiak jöttek,
beszántott arcukból szúrós tarló
villant. Sosem látott aranyat
kerestek, de csak ezüstholdra
leltek. A leves is megsavanyodott.
Lakkcipőjükről visszafordult a nap,
táskájukban csörgőkígyók
sisteregtek. Adóívet tettek elém,
matt volt a szivárvánnyal átkötött
papír. Ázott kenderszagot szívtunk.
Dőzsöltem, jutott papra, barna
koporsóra, szabvány-koszorúra,
harangszóra, sírásókra alig.
Majdnem nyitva maradt a gödör.
Végül a bevallást halott anyám
töltötte ki; merev kézzel fogta
tintaceruzáját, és üresen hagyott
minden rovatot.
Az utolsó utáni télen sem tiltottál
ki a dohos pincéből; a mélyben
megbeszéltem magammal, hogy
nem bántalak többet,
imakönyvbe, zsoltárba többé nem
kapaszkodom.
Rozsdás, zománc verte lavórból az
udvarra öntöd bűneim, kiég a fű.
Krizantémok gyökerei másznak
a lyukakon, túlélésre játszanak.
Mint ahogy én is kapaszkodom,
túlélésre játszom.
Mintha sokkal melegebb lenne a
kelleténél, boltíves téglák alatt
rothadó sárgarépa folyik, mutatva,
milyen a magány. Csúszik a lépcső,
mire odajutnál, hogy végképp
megbocsáss, szilánkosra törik a
lábad. Folyás keletkezik.
Tizenhatodik századi
köztársaságra gondolj,
jó szelekben nyekergő fűrészmalmokra,
kézbevaló-szekercés
hajóácsokra, ágyúnaszádkonvojokra,
Batáviára – mert
gyémántköszörűs panteista szólt,
hogy találja ki magát ez a nép,
leleményeit szolid derűben élve –
s ha a Nagy Vihardagály
elnyeli majd a mélyföldeket:
zsákfalvainkat, cserehátainkat,
parlagjainkat vásárolja föl
ez a nép – és, végre, tanulhatunk.
Elgyötört bokáimon végigcsoszogom még az
óriás piktúrákat – és haza-haza hozzád.
Nyargal a Séd, a parti sétán
papírmalom-rom emlékezik,
fürge, piciny harangmű kalimpál
a sólyi toronyban,
utánam-jövőktől
él, él a kert, a ház,
szellős, meleg a délután,
a diószüret édes-lágy bensőt ígér.
Ádám, mint fáraó,
a hercegek:
liliomosok, muszkák, szaudiak,
palotás Rothschild-famíliák,
pár kisebb-nagyobb hadúr,
kenyéradó, mecénás,
jótékonysági bálozó,
mi okoskáink
az elmúlt nincsjövőben,
és hát én majom-fajom
s a táguló halálcsillagok
tökéletes demokráciája…
(Attila így ír:
Istent alkotok –)
Csömörhaláltól,
éhhaláltól,
emberöléstől
iszonyodva kérdem,
van-e mégis, vagy
valóban nincs menekvés?
Én mit tehetnék
a hátralevőben?
– Hozd már azt a betont! Mi a tökömet vakarózol?
Helyszíneltek a boltban – éjjel kirámolták –, ahol a reggeli életmentő dekásokat szokta megvenni, így hoppon maradt. Egy vodka, egy Hubertusz – általában –, délre még kettő, hogy estig kibírja, de nem válogatott; most izzadt, remegett, nyálkás, rezgő tenyerében a lapát nyele, mint a sikló, csúszkált. Nem tudott koncentrálni, össze-vissza merte a keverőbe a kavicsot, cementet, zavaros tekintete ide-oda cikázott. A talicskát tíz óra felé már nem tudta eltépni a földtől – feladta.
– Mi lett belőled ember? Jössz itt nekünk állandóan a mesterleveleddel, meg a kérkedéseddel, hogy ezt is te, azt is te, ennek is te, annak is te! Kitörölheted a valagadat vele! A te mesterleveledet a pia írja! Nem könyörgök tovább! Itt a pénzed! Takarodj innen! Elég volt!
Hosszú volt az út az első boltig – hiába pár sarok –, pedig sietett, amennyire bírt. Nem aprózta, jól bevásárolt; épp csak behúzta maga mögött a boltajtót, már csavarta is az első kupakot; nehezen engedett, nem tudta megvetni rajta síkos ujjait, hát befogta a pólójába. Rögtön rendbejött. A gyomrában dúló savas vihar elvonult, a reszketés elsimult, a tekintete kitisztult, mint víz a leülepedett iszap felett. Persze, ettől még az maradt, ami: zsíros hajú, piszkos nyakú, kaszalábú, szikkadt, elvénült, alkoholista kőműves.
Otthon kipakolt a szatyorból, katonás sorba állította az üvegeket – megszokta a rendet. Mióta Maris elvált tőle (évmilliókkal ezelőtt…), az anyjával élt, aki patent rendet tartott, tőle is elvárta, naná, hisz’ odament a nyakára… De a mama két éve meghalt, és ő egyre gyorsabban, egyre lejjebb siklott a függés meredek csúszdáján egyetlen társával, mindenével, életben tartójával, gyilkosával – az alkohollal, és a gyász után könnyen rászokott a rendetlenségre, koszra, szemétre, bűzre; csak az üvegek fegyelmezett glédája maradt. A bontatlanok az asztalra, a kiürültek a kukába, a mosogató és az asztal alá. Majd bárhová…
Hogy kirúgták, nem érdekelte, sőt, megkönnyebbült. Pénze van, a mamától is maradt. Két hétig mást sem csinált, mint vedelt, ürített, aludt, néha bőgött, és gondolkodott, amennyire tőle telt. Ha fogyóban volt a készlet, lebotorkált a boltba, aztán folytatta. A képzeteit, emlékeit próbálta rendszerezni, logikai rendbe rakni, de állandóan elbotlott a sok kusza mindenben, ami az agyában felhalmozódott, és most alkoholgőzben bújócskázott. Csak a gőgösség, a sértettség pöffeszkedett benne harsányan, világítva, mint egy neonreklám: a megbántottság, mesterlevelének besározása. Mert igen, valaha olyan remek és szép volt minden… És igen, azt is ő, meg amazt is, ennek is, meg annak is… Micsoda falakat húzott! A függővas csak az ágyban nem volt vele. A holdsarló boltívek… a patent sarkok… a tükörsima vakolat… A népek inkább késtek az építkezéssel, csak az ő arany keze emelje, rakja… Mint a güzü, dolgozott, nem volt megállás. És bizony, nyakába akasztották a szokást: „mester, igyon egy sört, betéttel, mert a sör betét nélkül olyan, mint a sült zsír nélkül”. Nem ivott ő sokat – akkor még –, de azt szinte naponta. Aztán Maris elhagyta. Mert nem tudott neki gyereket csinálni… Annyi életrevaló spermája sem volt, mint békán bolha… A bánat, a csalódás, férfibüszkeségének megcsúfolása önmaga ellen fordította: már dühe, önutálata miatt is ivott.
A két hét tömény kábulat után kitalált valamit. Valamit, ami visszaadja a becsületét. Kész habarcsot vett. A szomszéd fiát kérte meg, hozza el, mert nem bírt a huszonöt kilós zsákokkal, a téglákat sem lehetett darabonként… A nagyszobába pakolt mindent, a keze ügyébe. Lassan haladt, nem csak azért, mert harmatgyenge volt, és a gyakorlatból is kijött, hanem mert a feladat nagyfokú precizitást igényelt. De óráról-órára jobban állt a keze alá a kalapács, ahogyan a téglákat formázta, csak az a fránya test lett egyre irányíthatatlanabb, gyengébb. Nyeszlett karjai, hitvány lábizmai nehezen bírták, sajgott, égett mindene. Gyakran megpihent, hosszú percekig guggolt, rádőlve hústalan combcsontjára satnya mellkasával. A habarcs kimarta a bőrét, beette magát tövig szakadt körme alá – nem is érezte, de ha érezte volna, sem törődött volna vele. Fájdalom? Ugyan! Hozzászokott.
Vedelt, ürített, dolgozott, aludt. Kizárólag a szesz, és a becsvágy tartotta meg, tapasztotta össze testének, elméjének roncsait. Az iglut formázó kupola lassan, de biztosan készült a parkettától megfosztott betonon. Időközönként beleremegett a büszkeségbe, hogy igen, ezt ő… csodájára járnak majd…A nap éppen kelt – de az is lehet, hogy lebukóban volt, nem tudta megítélni: szürke volt a fény –, amikor elkészült. Sima fala, mint a tojás héja, ívelése tökéletes. A kis nyíláson át – amin éppen befért – bepakolt az „igluba” némi habarcsot, téglát, az összes italt, ami a lakásban volt, bemászott, és magára falazta a rést.
Több hét eltelt, mire rátörték az ajtót, és kibontották sírboltjából. Három napig ő folyt a csapból is, a helyi lapok címlapon hozták, aztán új szenzáció történt (kétfejű malac született Gáspáréknál), és nem egészen egy hónapon belül az anyja testvére – aki megörökölte a lakást – kipateroltatta az egész gyönyörűségesen csodálatos, páratlan és megismételhetetlen mesterművet a helyi építési törmeléklerakóba… Nyoma sem maradt.
– Azonnal szálljon le az oroszlánról, és hagyja el a ketrecet!
– Nem tehetem.
– Mi az, hogy nem teheti? Tudja maga, mit csinál? Ez egy oroszlán, maga idióta!
– Tudom. Na és! Bejöttem, felültem, téptem a sörényét, és bántott? Nem! Nyalogatta a kezem! Hülye lennék kimenni, főleg, hogy egészen más terveim vannak!
– Úristen! Maga elmebeteg! Fel fogja falni előbb-utóbb! Uram! Ez egy o-rosz-lán! Nem holmi macska!
– Na és? Ha felfal, felfal. Legalább nem lepődöm meg… ezért jöttem!
– Uram… könyörgöm… jöjjön ki… meg fog halni!
– Háh! Na és? Mit gondol, miért másztam be ide? Vasalni? Azért vagyok itt, mert elegem van! De ez az oroszlán fajtájának szégyene… Tudja, mit csinált, amikor eléálltam, és a pofájába üvöltöttem, hogy támadjon? A hátára feküdt, és a hasát mutatta! Hogy vakarjam! Hallott már ilyet? Idejövök, hogy felfalassam magam, erre kifogok egy kezesbárányt, aki történetesen oroszlán. O-rosz-lán! Röhej!
– Kérem… uram… ne bömböljön, hanem szép lassan szálljon le a hátáról, és araszoljon kifelé. Az állásommal játszik!
– Az állásával? Kit érdekel? Nem érti? Hülye maga? Lassan mondom, hogy felfogja: meg akarok halni!
– Jézusom! Kérem, uram… jöjjön ki, beszéljük meg!
– Nincs mit megbeszélni. Mit akar? Hagyjon békén! Valahogy majd csak eszébe jut ennek a dögnek, mi a kötelessége… Leó! Leóóóó!!! Ébresztő, te szemét állat! Zabálj már fel! Nyolcvan kiló színhús áll a rendelkezésedre!
– Jaj, kérem, ne rugdossa!
– De rugdosom! Sőt, ugrálok is rajta! Leó, az anyád keserves úristenit, ne nyalogass, harapj!
– Édes istenem, segíts! Jöjjön ki, vagy istenemre bemegyek, de agyonverem!
– Haha! Rendben! Epedve várom! Leó! Támadj már, te dög! Harapd át a torkom, nesze!
– Ne! Kérem, ne! Engedje el a pofáját, és vegye ki a nyakát a szájából!
– Megnyalt! Látta?! Meg-nyalt! Nem hiszem el… Hát milyen oroszlán vagy te, Leó?
– Nem Leónak hívják. Szimbának. Kérem, uram… Ne! Ne nézzen a szemébe!
– Miért? Fél, hogy megrontom? Ezt már nem lehet! Ez egy romlott oroszlán, rosszabb, mint egy macska. Látja, megint a hasát mutogatja, hogy dögölne meg…
– Kérem, gondolja meg! Látja, hogy nem fogja megölni. Jöjjön ki, beszéljük meg! A kerítésen kívül sokkal könnyebb meghalni. Áramütés, gyógyszerek, vonat, kés… Vagy elég, ha beszól egy focidrukkernek… Vagy, ha mindenáron vadállat által szeretne meghalni, akkor ott vannak az elefántok. Simán agyontiporják! Vagy a medvék! Mérges kígyónk is van, válogathat! Akár méregfajta és kígyószín szerint is!
– Ne etessen! Ezek után nem bízom egy állatban sem… De ha belegondolok, igaza lehet… Éjjel is éppen csak megúsztam a kerítésen kívül… Pedig nincs nekem semmim sem, csak a rongyaim, meg pár fényképem… meg elegem…
– Evett ma?
– Tegnap sem…
– Tudja mit? Rendelek két pizzát, bemegyek én is, és megvacsorázunk…
Pajer Emília: Bútorszövet
Magadban találd meg magad, ahonnan
érkeztél, s nézz szét itt, a sötétségben.
Hiszen ezer pávaszem mögül figyel
az Úr. Farkasszemet nézhetsz önmagaddal.
Láthatatlan vagy, akár az erőszak,
s ürességben élsz, mintha árva volnál,
mint múltjában a nincstelen, pedig csak
azt szeretnéd, hogy végül megmaradj.
Míg parancsoló szegénység tart fogva,
sorsodat félelem, s kétség uralja –
mindaz, mi nem te vagy. Ez a keringő
szédít. A távlattalan vágy. Esendő
magaddal szembenézni ez kényszerít.
S ez mutatja meg, hogyan kell élned itt.
Ne szakadj el a fénytől, hogy lásd a
sötétséget, a homályban úszó
árnyak idejét és halld riadó
énekét a veszteségnek. Újra
a szabadság, az élet lett a tét.
Csak az óvhat meg a rettenettől,
ha nem szakadsz el a szenvedélytől.
Mit kígyó sziszeg, az hazug beszéd:
Szakma lett a vers, a pénz, az élet
Semmi vagy, ha eltaszít a céhed
Úgy dalolj, hogy pénz legyen jutalmad
A szegénység nem adhat hatalmat.
Ne szakadj el mégse hát a fénytől,
a szabad, tiszta, igaz beszédtől
Fájdalommal látok, ha látok.
Mint viharban a hajdanvolt plakátok,
feketén mozdul bennem az idő.
Csapdos, mint a száraz aranyeső.
Fájdalommal látok, ha látok,
s magánytól félve piros arccal állok,
mert szomjas lassúdan járja velem
a világból hiányzó értelem.
Hát fényhálóba gyűjtök minden álmot
fussanak a hűvös abroncsok
között, mintha tudnák, mit hagyott
veszni a világ. Mit a szenvedély
abban a században, melyben én
bíztam, hittem, hogy ő lesz a remény.
Még véletlenül se mondd, hogy ehhez,
vagy ahhoz csak a vájt fülűek értenek.
S még tréfából se ejtsd így: white.
Mert még elhiszik
amit manapság oly sokan,
hogy azok semmihez se értenek
akiknek barna, netán sárga fülük van.
De te, már bocsáss meg,
ha kissé még zöldfülű vagy is,
azért nem tartozol a szamárfülűek közé.
Hát jól nézd meg két fülem közt az arcom,
a szám, mert az még nem füllentett
neked, s halld, s jegyezd meg jól, hogy
e fül versemmel itt, nem fülest adva,
de jó fülest súgva
füledbe,
mire is intettelek.
1 – b1
Benődy Márton éles szemet kapott az Istentől. A közbeszéd szerint olyat, hogy kenyeret lehetne vele szeletelni. De ezt – óvatos ember lévén – se bizonyíttatnia, se cáfoltatnia soha senkinek nem sikerült. Nőben se akadt oly merész, aki némi ismeretre tett volna szert e téren. Benődy ugyanis még szeretkezés közben is lehunyta a szemét, nehogy megsebesítse a másikat. S így tett mindig, amikor valaki a személyes terén belül került. Az utcán, sétálás közben, ha feltűnt egy ismerőse vagy egy idegen, hosszan hunyorintott, mint akinek zavarja a szemét a természetes fény. Ettől a meglehetősen sajátos közlekedési technikától a hallása tökéletessé csiszolódott. Látatlan is pontosan tudta, ki hol jár. Ami viszont feszélyezte, hogy olyat is meghallott, amiről úgy vélte, ezt azért mégse kellene. Befülelt a lakásokba – akaratán kívül is. Sőt, egy idő után mások kimondatlan gondolata is tudomására jutott ily módon. A szemérmetlen vágyak, az elfojtott indulatok, a gyilkos ösztönök… Miattuk félelem költözött a szívébe. Mi van, ha valakiben éppen őelőtte szakad el a cérna? Ujjaival a torkának feszül az illető és ő kénytelen kitárni a szemét. Ha miszlikbe aprítja a támadóját, ki hiszi el, hogy nem akarta? Csupán egy meggondolatlan pislantás volt az egész. Lemondott tehát a lakásból való nappali előmerészkedésről.
Éjszakai sétái közben időnként összetalálkozott az inaktív alkoholistaként számon tartott Kiss Barna Pállal, aki akkor aludta a legjobbakat, amikor mindenki más legjobban figyelt. Egyszer egy értekezleten oly mélységbe zuhant ekképp, hogy hordágyat kellett keríteni a hazaszállításához, mert senki sem merte a ház biztonsági berendezését beüzemelni a jelenlétében, anélkül pedig nem maradhatott munkaidőn túl. Ugyanis mi van, ha Kiss felébred? A folyosón szembe találja magát egy rakás kiriasztott kommandóssal, akik a behatoló kézre kerítése végett érkeznek, és megkísérlik leteperni őt? Keleti harcművészetben jártas személyként könnyen összecsomagolja a támadóit és beszól az őrsre, hogy küldjenek valakit az elfogottakért. De hiába vár eztán, mert akik jöhetnének, már mind ott vannak mozgásképtelenül, összekötözött kezekkel, lábakkal, kipeckelt és leragasztott szájakkal. Ezt megelőzendőn hazacipelték úgy, ahogy elaludt. Épp csak átfordították a hordágyra, óvatosan kikutatták a zsebeit a lakása kulcsa után, majd végigvitték a Felszabadulás úti járdán, többek megrökönyödésére, befordultak a Liliom utcára, a 13-as számnál végigpróbálták a kulcsokat, míg az utolsónál végre kattant a zár, aztán fölszuszakodtak a másodikra az efféle művelethez szűk lépcsőházban, és egy újabb kulcspróbálgatást követően bejutottak Kiss Barna Pál agglegénylakásába, hogy nyugalomba helyezzék a jól megérdemelt ágyán, azaz átgörgessék rá. Erre Kiss Barna Pál hunyorgott kettőt, s csak annyit szólt.
– Jutottam már haza simábban is – és mint aki jól végezte a dolgát, fölkelt, odaballagott a konyhai hűtőszekrényéhez, kinyitotta, kipakolta az étkezőasztalra a felvágottat, a teavajat, a behűtött tejeskávét, mellétett két szelet nyolcmagvas kenyeret, leült és megvacsorázott, miközben a kollégái szájtátva bámulták. Amikor az utolsó falatot is eltüntette, felhörpintette a maradék tejeskávéját, megtörölte a szája szegletét, odafordult a döbbent társasághoz:
– Tud valaki sakkozni? Egy parti jól jönne a szellemi fittentartásomhoz.
Mindenki arra gondolt, jobb, ha a gondolat megmarad gondolatnak, és némán távoztak.
Kiss Barna Pál – nem zavartatva magát az elképzelése akceptálásának elmaradása miatt – kipakolta azt a sakk-készletét, amelyet egy fogadás során nyert, felállította a bábukat és belevágott a játékba. Az alaposan megfontolt énje mérkőzött meg a snellezővel. Az egyik unatkozott, a másik elmerengett. Végül nem a játszma, hanem az ingadozó türelem vitte dűlőre a hatvannégy kocka fekete és fehér figurái csatáját – lesöpörve valamennyiüket. Zakót vett és leballagott az utcára, ahol Róna Z. Péter, az elfuserált entellektüel köszönt rá ekképp.
– Üdvözlöm. Olvasta Paracelsus értekezését a Földön kívüli hőmérsékleti állandók előnyéről és hátrányáról? Ah, ne is mondja, tudom, hogy nem! Azt gondolom, ez a téma bármennyire is időszerű, egy átlagos értelmiségi számára fölfoghatatlan. Ön pedig egy átlagos értelmiségi, ha nem tévedek. Nem tévedek?
– Téved. Bár a könyvet valóban nem olvastam. De ha kölcsönadná…
– Könyvet kölcsön nem adok. Viszont röviden összefoglalnám, mit is írt Paracelsus. Megengedi?
– Nem, de úgyis elmondja. Ne sajnáljon!
– Ha nem mondhatnám el, akkor lenne csak sajnálatra méltó. Szóval – belevágott tekervényes körmondataiba, amelyekről bárki képes volt úgy vélekedni, ő maga se tudja, merre is tekereg benne. – Egyébként – az átláthatatlanság fokozása végett saját véleménye cizellált burjánzásával tarkította azt a gondolathálót, melyben a hallgatója fulladozott, mint a kifogott hal. – Ugyanakkor – az adott témában mások által megfogalmazott hasonló okfejtések is előkerültek az átfogóbb és tisztább kép érdekében. Végül eljutott a dolog Arkhimédész-pontjáig, s kibökte: – Innék egy felest, sörrel kísérve, mert igen megszomjaztam a sok beszédtől.
Persze a megfelelő gyakorlattal és védekezési mechanizmussal rendelkezők már azon a ponton, hogy „Olvasta?”, elvágták a szóbeszéd elejét és végét azzal:
– Inna egy felest, sörrel kísérve?
Hát persze, mi másért szólt volna a sok duma? Igaz, e megoldás Róna Z. Péter fizikai egyensúlyára nem gyakorolt jótékony hatást. Mondhatni, felgyorsította az alkalomhoz illő, végkifejlethez méltó lerészegedését.
Benődy Márton is az éjfél utáni kuncsaftjai között szerepelt, amennyiben a szervezete által kívánt alkoholszintet addig nem sikerült a kívánatos módon beállítatnia. Vele szemben azonban a jól begyakorolt módszer nem vezetett eredményre. Őt másképp kellett megvágnia: a gondolat erejével. Nem értette ugyan, ez miért működik, de működött. A szavak nála nem segítettek. Még köszönnie is fölöslegesnek bizonyult, s erre hamar rájött. Elegendő volt mellészegődnie ahhoz, hogy eljussanak a Mézes Ferdinánd-féle éjjelnappaliig, ahol mindig előkerült egy ropogós bankó a nadrágzsebből.
– Ezt váltsa be italra! A szomszéd padon megvárom.
Ugyanis a bolttal átellenben egy ilyenkor már kihalt játszótér terült el, anyukáknak fenntartott padokkal szegélyezve, éppen visszalehelve a természetbe a nők napközben beszippantott illatát. Benődy Márton leült és mélyeket vett a levegőből – míg Róna Z. Péter meg nem érkezett a két doboz sörrel, valamint a két decis üveg vegyessel. Mielőtt azonban elfoglalta volna a helyét, tett a visszajáróval egy szűkre szabott mozdulatot, mire jött a jól ismert reakció:
– Tartsa meg!
A pálinka gyorsan, a sör lassan fogyott.
Néhány korty után Benődy hátravetette a fejét és felnézett az égre. Róna Z. derült időben ilyenkor arra gondolt: „Miért a csillagokat bámulja, s nem a Földet? Mennyivel gazdagabb itt az élet, mint a fénypontok összevisszasága ott fent.”
– Tudja, számos csillag lehet, melynek valamelyik bolygóján most ugyanígy felnéz az égre egy lény, s amit ő lát, ha felénk néz, az az én múltam, s amit én látok, az az övé. Innen nem én fogom látni az ő jelenét, és onnan nem ő fogja látni az én jelenem. Még ön sem a jelenem érzékeli, hanem a múltam. Minden létezés múltba ágyazódva van. A közel lévő dolgok közelmúltjába, a távol lévőknek a távolmúltjába.
„Ah, időfizika” – gondolta Róna Z.
– Az – kommentálta Benődy, majd lehunyta a szemét, hogy visszabiccenthesse a fejét. – Szerezzünk magunknak egy kellemes estét! Jöjjön! – Fölállt és kihörpintette a maradék sörét.
Róna Z. Péter ebből már pontosan tudta, hová vezet majd az útjuk, azt viszont nem, Benődyben a nők padon felejtett illata és a csillagok kedvező állása indította be azt a folyamatot, amely a piroslámpás negyed felé vetette velük az irányt.
2 – c3
Kiss Barna Pál aznap nem aludt el az értekezleten, pedig számítottak rá. Ezt utóbb annak tulajdonították, hogy megközelítőleg folyamatosan rágott, méghozzá a körmét. A bal mutatón egészen addig, hogy végül elevenbe harapott. Szörcsögve szipákolta a vért – csöppet sem zavartatva magát, hogy mindenki rá figyel és mindenki elveszti az értekezlet fonalát –, hogy ne kenje össze az előtte álló iratkupacot, de összekente. Aztán próbált a foltból virágmintát varázsolni némi újabb vércsöpp felvitelével, a produktum azonban meglehetősen absztraktra sikerült. Leginkább arra hasonlított, ami. Ráadásul átütött a legfelső papíron, majd a következőn, a következőn és a következőn.
Ahogy rakosgatta szét a lapokat, egyik-másik foltba belelátott ezt-azt. Elővette a ceruzáját, s mint aki helyszínel, körberajzolta az alakzatokat. Illetve ennél egy kicsit továbbment: a kontúron belül szemet, orrot, szájat, fület is kanyarintott.
– Kedves Kiss kolléga – szólt az ügyvezető igazgató –, kérem, hogy a mai témára koncentráljon.
Kiss fölemelte alkotói transzban fürdőző tekintetét, s ennyiben letudta válaszát:
– Százzal azon vagyok. Segítsek önnek is elérni a száz százalékot? Szíves-örömest lerágom a körmét.
A nagylelkű felajánlásra hirtelenjében a tomboló nyár ellenére és az üzemen kívüli légkondicionáló nélkül is lehűlt a levegő, már-már fagyossá vált. Kiss Barna Pál kihasználva a beállt csöndet, szólásra – de nem csak arra – emelkedett.
– Úgy látom, képtelenek felvenni a fordulatot. Hatékonyabban tudok dolgozni a saját szobámban.
Egybehúzta a papírjait, a hóna alá csapta és a távozás hímes mezejére lépett.
– No, ezt már nem, hogy helyettük vigyek észt a dologba – dohogott fennhangon, miközben végigment az irodafolyosón, áthaladt a csapóajtón, leballagott a földszinti portáig, a portás kezébe nyomta a papírkötegét, aki a bejáratig követte, de szólni nem mert, majd kilépett a júliusi melegben rezgő levegőjű város utcai forgalmába. Elindult a Felszabadulás úti járdán, odaérve befordult a Liliom utcára, a 13-as számnál megállt, átkutatta a zsebeit. Kulcs helyett végül egy rózsaszín cetlire talált. Széthajtogatta.
„Kölcsönvettem a kulcsaid. Bejött egy szenzációs nő. Otthonra nem vihettem. Lali.”
Ki az a Lali? Mikor vitte el a kulcsomat? Hogyhogy nem vettem észre?
Odalépett a kaputelefonhoz. Beütötte a lakása számát. Második kísérletre egy kellemes, bár kissé távolságtartó női hang szólalt meg:
– Mit akar?
– A tulaj vagyok…
– Most nem érünk rá az ön ügyével foglalkozni – s letette a kagylót.
Kiss Barna Pál rövid levegővételt követően ismét a gomb kitartó nyomásához folyamodott. Igen hosszúnak tűnő idő után a női hang újból – ám már úgy lihegve, mintha félmaratont futott volna – jelentkezett.
– Nem unja? Feljelentem zaklatásért. Vagy tudja mit? Leküldöm a Lalit, majd ő helyrerakja.
– Hívja a rendőrséget és küldje a Lalit – sziszegte Kiss vérre szomjasan. – Meg szóljon egy hullaszállítóért is.
Állt a kapualjban, de se rendőr, se Lali nem jött. A gondolatok annál inkább. Még az épület homlokzatát is – amit eddig soha nem tett – megszemlélte, hátha fel tudna kapaszkodni a második emeleti erkélyéig némi falmászás segítségével. Idegileg különben is ezt már sikeresen megtette. Ami pedig ezen túl forgott a fejében, az a szalonok felháborodott elvörösödését eredményezné, nem is beszélve a nyomdafestékben ébresztett tűrhetetlenről.
Szegény Benődy Márton, amikor meghallotta Kiss Barna Pál gondolatait, a homlokára csapott: „Ezt meg hogy képzeli?! Még ilyet!?”
Megfordult a fejében, hogy menekülőre fogja a dolgot, mert ezt ép ésszel nem lehet kibírni, de nappal volt és rekkenő meleg. Valahogy mégis ezt is, azt is kibírta. Egészen pontosan: csap alá dugott tarkóval. A hidegvíz ugyanis annyira kegyetlenül érintette, hogy ettől csak a saját hűlt fejében tudott kotorászni. Ott meg profi agyturkászként sem talált sok mindent. S van-e annál megnyugtatóbb, mint amikor az ember feje üres?
Róna Z. Péter – az éjszakai kiütős kalandtól az ágya mellől tápászkodva fel – feje viszont tele volt fájdalommal, miképp az ágyéka. Az utóbbin könnyen segíthetett, csak a vécéig kellett elnavigálnia. Így, padlót fogva, nem akart alvázmosást abban a bizonyos sárgában, amit nem dobott ki az utolsó krimóban.
Épp a végét csavarta ki az öblítőtartály hűvösének támasztott homlokkal, amikor ráharangoztak.
– Mennyire igaz – konstatálta a ráharangozást. – Lássuk, mitől élünk! – S lenézett a kagylóba. – Rosszabb ne legyen.
Felhúzta a sliccét, lehúzta a zsinórt, leöblítette a kezét és beletörülte a nadrágja szárába, mert nem találta a törülközőt a helyén. Nem emlékezett rá, hogy próbaképp bedobta. Bedobta a szennyesbe. Gondolta, egyszer még ő is ott végzi: „Lássuk hát, milyen is bedobni a törülközőt!” Különösebb hatással nem volt rá, de még a törülközőre se. Legföljebb így egy lépéssel közelebb került az inkább utóbb bekövetkező megtisztuláshoz.
– Meghívlak egy sörre és egy felesre – jelentette ki, miközben a hűtőszekrény felé tartott. Kinyitotta az ajtaját és betekintett az üres polcokra. – Itthon vagyok.
Felkacagott.
Kifordította a zsebeit. Egy kanyi vas nélkül állt a meleget lehelő, üzemen kívüli hűtőszekrény előtt.
Lenézett magára.
– Magyar elefánt. Csak az ormányt kellene kifityegtetni.
3 – a5
– A maga helyében mást lépnék – vetette közbe Benődy Márton, mielőtt Kiss Barna Pál megemelte volna a kezét a szabadidőpark sakkasztalánál.
– Ne mondja? – kérdezte kuncogva, mint aki hatalmas meglepetésre készül. – Sakk.
– Szóltam. – Nyugtázta, hogy figyelmen kívül hagyták a javaslatát, majd egy elegáns mozdulattal behúzta a bástyáját a királya elé, ezzel viszont Kiss vezére ottrekedt a bástya és a saját királya között.
– Azt a leborult… – harapta el Kiss a kissé számára is túlzónak vélt kifakadását.
– Tudja, ez önnel a baj, nem hallgat a jó szóra, így aztán folyton megtréfálja a sors. Nem véletlenül, de teljesen önzetlenül.
– Az öné talán különb? Senkinek sem mer a szemébe nézni. Ráadásul még sakkozni is csak ilyenkor hajlandó, az éj leple alatt.
Benődy ezt oly igen övön alulinak tartotta, hogy kis híján Kissre vetette a tekintetét. Viszont ahelyett, hogy valamit válaszolt volna, levegő után hápogott. Kiss ettől nyeregben érezhette magát:
– Na, jól benne van maga is a slamasztikában, mint maci a málnásban – szellemeskedett.
– Nem engem zártak ki a saját lakásomból – vágta oda flegmán Benődy.
– Hohó, visszaszereztem – horkant fel Kiss. – Hallja, itt a kulcsom.
Kiss kotorászni kezdett a zsebében, majd felpattant, hogy mélyebbre nyúlhasson benne. Végül egy nyolcrét hajtogatott rózsaszín cetlire lelt – nem kis döbbenetére. Még bele se fogott a kihajtogatásába, Benődy méltóságos úri hangnemben megszólalt.
– Mondjam, mit írtak?
Kiss az asztalra csapta a papírt, egyenesen a bábuk közé. Szeme épp csak vérben nem forgott.
– Tudtam, hogy csakis maga lehet a Lajos! – üvöltötte fölpaprikázottan Kiss.
– Lali, kérem szépen. És nem én vagyok. Azt üzeni, a nő jó volt, ilyet még nem… Érti, ugye? – nyöszörögte Benődy a nyakára tapadt kéz szorításában.
– Hogyne érteném, Lali – sziszegte.
– Egyszerű tévedésben van – hörögte, miközben igyekezett lefejteni a nyakára tapadt kezeket.
– No, mondja a szemembe! – fúrta bele az arcát a másikéba.
– Nem akarom. Nem tehetem – és hangja már a sírás határán szólt.
– Ah, még magával rondítsam össze a kezem? – lökte el a szorongatottat.
Benődy nyitódásra kész szemét befogva huppant vissza a helyére.
– A kulcs a lábtörlő alatt – lihegte, miközben igazított a sárgakockás ingje gallérján. – Most már haza tud menni.
– Ne papoljon arról, hogy mit tegyek! – Kiss visszaült a kihűlőben lévő széklapra. – Fejezzük be a játszmát!
– Akkor ön lép. Azt viszont mindenképpen el kell mondanom, meg fog döbbenni, otthon mit talál. Jobb, ha nem egyedül megy fel a lakásába.
– Ne mondja!? Sakk – és leütötte a bástyát a vezérrel.
Benődy levette Kiss vezérét és a helyére tette a saját királyát. Elégedett volt, akár egy konzumnő a százezer dolláros csekk láttán.
– Azért csak lehetséges még ez is, nem gondolja?
– Mély és határtalan tiszteletem az urak felé – lépett elő a sövény mögül Róna Z. Péter kissé boglyasan, mint akit lázálmából riasztottak fel. – Kimondom, ha kigondoltam: önök még hallani sem hallhattak A sakk rejtett dimenziói – hatvannégy mezőn át című metaintellektuális vitairatról, oly képtelenül gyengén űzik ezt a játékot. Míg ismertetném az abban foglaltakat, célszerű lenne fölhagyniuk minden tevékenységükkel, hogy a mondandómmal kapcsolatos rajongásuknak teljes figyelemösszpontosítás mellett adhassanak kifejezést. Egyszóval…
– Hozna három sört és három decis vegyest?
– Minden vágyam ebben kulminál, hogy stílszerű legyek – s Róna Z. kinyújtotta a kezét, fölfelé fordított nyitott tenyérrel, a bankó számára. Benődy beletette, Róna Z. fütyörészve elballagott.
– Nem fél, hogy lelép a pénzével? – kérdezte Kiss.
– Soha. Tudja, ismertem egy embert, aki egyszer a rábízott pénzt zsebre vágta és eltűnt. Eltűnt az elől, akitől kapta, de önmaga elől nem. Új életet kezdett, meggazdagodott, aztán egy reggel elkapta a remegés. Hirtelen nem is tudta, miért, csak azt, hogy egy érzelemből fakad, valahonnan mélyről feltörőből. Számos orvost fölkeresett és számos pirulát beszedett, de a remegése nem szűnt. Ráadásul rendkívül kellemetlenül érintette, hogy ezt mindenki látta. Eljutott arra a pontra, hogy véget vet az életének. Kibérelt egy erdei vadászházat és elvonult a világ tekintete elől. De mielőtt meghúzta volna a ravaszt, számot akart vetni addigi életével. Ahogy a képzeletével felelevenítette a múltat, egyszer csak elért annak a pénznek az átvételéhez, amelynek a gazdagságát köszönhette. Rájött, hogy a remegése forrása az, amit eltulajdonított: attól fél, tette kiderül. Elindult és felkereste a megkárosítottját. Amikor a szemébe nézett, úgy remegett, mint még soha. Viszont a bűnbánó beszéde közben ez alábbhagyott, mintha egy óriássúlytól szabadult volna meg.
– Elég didaktikusan hangzik. Túlontúl ideális a kép – ingatta a fejét Kiss. – Ilyen nincs.
– Van. Csak ritka… Ám nem ezért fölösleges aggódnia. Barátunk sose kockáztatná a biztos jövőt. Márpedig abban biztos lehet, ha holnap is találkozunk, holnap is meghívom, azaz kap egy elkölthető bankjegyet. A visszajáróból pedig vehet még két kiflit, mert nem csak szeszen él az ember.
4 – c6
Benődy Márton a hűvöset lehelő csillagos éj magányába feledkezve ült a parki padon, amikor az utam felé vitt. Sárgakockás ingje harmatos gallérját fölhajtotta ugyan, de ettől még éppúgy vacogott. Úgy tett, mint aki nem vett észre. Ezen akkor sem akart változtatni, amikor megálltam előtte és krákogtam egyet.
– Hogy is kezdjem? – vágtam bele az éjszakai látogatásom okát előkészítendő.
– Fölösleges erőlködnie –, s tett egy kézmozdulatot, hogy álljak odébb, leárnyékolom a gondolatait.
– Azért csak megpróbálnám. Megengedi?
Rámutattam a padra, hogy a közepe felől húzódjon valamelyik irányba, nekem is hagyjon rajta helyet.
– Nem engedem meg – és végigfeküdt a padon.
Lyukacsos vásznú barna cipőjét lerúgta, tudván-tudva a szagok iránti érzékenységemről.
– Nem mosom eztán gyakrabban, sőt – jegyezte meg ellentmondást nem tűrően.
Fintorogva húzódtam a feje felé. Lendületesen megfordult. Szemérmetlenül vigyorgott. Arrébb szökelltem.
– Meg ne próbálja elrúgni! – szólt rám, bár még lendítésre várt a lábam a legfőbb szagforrás irányába.
– Lenne egy alternatív javaslatom. Fölhúzza a cipőjét, néhány kérdésemre válaszol, utána békén hagyom.
– Nem lehetséges.
Átfordult a padtámla felé, rám irányzékolta az alfelét és hatalmasat szellentett. Aztán még egyet – zaftos effektusok kíséretében. Fölpattant.
– Ön az oka az erőlködésemnek. Mindenről maga tehet – s beszaladt a sövény mögé. Motozott. – Kerítsen egy gatyát meg egy nadrágot! Vagy adja a sajátját! Abban az esetben megegyeztünk.
„Meztelen fenékkel álljak itt? Mi van, ha valaki meglát?” – töprengtem.
– Ne sokat aggályoskodjon, mert ráunok – könyökölt föl a sövényre.
Láttam, hogy néz, és kétségbe estem, bár nem tűnt halálosnak. Kezem, lábam, fejem, törzsem mind a helyén maradt. Gyomrom is egyedül a bűztől akart kifordulni.
– Nem futhat el! – kiáltott rám, de elfutottam.
* Részlet egy készülő regényből [vissza]
Várai Ilona: Napraforgó
az égen még fekete kéreg,
vasat tapos az első villamos,
tekergő hasában szeplőfények,
légyszaros lámpák döngicsélnek,
ébresztgetve néhány másnapos melóst.
a bérházak lopott szeneszsákok,
hurutos kapualjak, hulló korom,
ködpiercingek pár vén platánon,
s mintha dacos kurvát verne szájon
a szél, vörös csók jajdul a lombokon.
egyre több a hang, a járdán léptek
aprócska cipőlidércek kopognak,
a kirakatokban neonférgek,
kelőnap sárgák, éj-borzolt kékek,
fáradtan ide-oda kanyarognak.
egy roggyant erkélyen,
száraz muskátlik zörrennek álmosan,
ablak nyílik, s a huzat keményen
végigver a virágcserépen,
melyben a homályt gyomlálja szorgosan.
már színek, illatok tivornyáznak,
bordó-borostyán mászik egy tűzfalon,
majd a nagykörút aszfaltnyakára
meleg sálat köpnek a sínszálak,
s itt a pirost játszanak hajnal-jampecok.
Este fél tíz volt, vagy pár perccel múlt talán,
mikor megtudtam, mi van a Hold túloldalán.
Feküdtem harminchat fokos hideg-lázban,
olcsó bor íze fetrengett számban.
Nem lehettem részeg, tisztának tűnt minden,
az ablak nyitva, a függöny alig libbent.
Egy felhő fölöttünk kicsavarta átizzadt ingét,
verejtéke végig verte a fák göbös gerincét.
Nyirkos illattal telt meg a szoba,
éreztem fél a ház, koccant cserépfogsora.
Hirtelen lepedő-vásznat feszített ágyam,
ültem a szélén, kishajós pizsamámban.
S repültünk egyre feljebb, alattam a város,
lassan hozzáértem az ég sötét hajához.
Majd tovább, míg kékké gömbölyült a föld,
szép volt, mégis furcsa félelem gyötört.
Mert fogyott a Hold, a görbe kilincsen
papírcetli lógott, ma nincs itthon az Isten.
És nem lesz holnap, sem holnapután,
láttam épp temették: – a Hold túloldalán.
Szeretem a hajnalokat,
hallgatom ahogy a távolban felsípol egy vonat,
sztaduk, sztaduk, kattog a sínen a kerék,
akár a falban kanyargó vízvezeték.
Ilyenkor sorban mind elém állnak,
férfiak, nők, elhasználtak, felhasználtak,
gyárak, földek szomorú rongyai,
sztaduk, sztaduk, te vajon mit akarsz mondani.
A fennmaradást már régen zálogba csapták,
a cédulát elcserélték kenyérre, hazugságra, kinek mire tellett belőle,
és röhögve borba mártották a szabadság fattyát,
sztaduk, sztaduk, gyerünk a keresztelőre.
Felednünk kéne a cifra paloták üres gőgjét,
nekünk, kik a döglött bérházak tövében élünk, halunk,
bár néha még érezzük eltüzelt zászlóink füstjét,
sztaduk, sztaduk, lassan elrohadunk.
Mégis, kiirthatatlan fák vagytok,
csak gyümölcsötöket tépték le éhes kezek,
és ha újra villódzó fejszékre éretten jajgattok,
sztaduk, sztaduk, madaraitok fészke lesz szemem.
Nem elég fent, magasban szállni,
leszállni is bizony tudni kell –
erre tanít vándormadár röpte –
így tud legyőzni távolságokat;
kell pihenés, energia felhalmozott,
átvészelni az orkánt, légörvényeket.
Leszállni is tudni kell
akkor is, ha fentről a világ oly’ csodás
s lent vár nem csak a zöld pázsit
de sok veszély és szürke hétköznapok –
így születik a vágy, hogy ismét felrepülj –
lent és fent körforgása ez –
így teljes az élted, így kerek a világ.
Hófoltoktól díszlő
borókabokrok előtt
egy ifjú szőke riporternő
kedves hangon – miként cseveg
csicsörke, vörösbegy, fenyőrigó –
közvetíti felénk
a párizsi véres tüntetéseket.
Új témalehetőségeken gondolkozott már napok óta, amikor csak úgy váratlanul, és mintegy ingerlőn táncba hívva, keresgélés nélkül megjelent a „téma”. Automatikusan a géphez kapott, bingó, csettintett a nyelvével, ezzel most meglesz az utolsó sorozat is, ami nagyon jó, mert nemsokára lejár a határidő, le kell adni a képeket az idei pályázatra. Ha ez a képsorozat is olyan jól sikerülne, mint az előző kettő, akkor minden esélye megvolna, hogy megint a nyertesek között legyen. Nem rossz érzés, amikor az ember képei ott figyelnek egy nemzetközi fotókiállításon. Persze a díj sem elhanyagolható. Érdemes megdolgozni érte.
És most itt van, azaz még csak ott, messze, az alig kivehető, homályos parkoló mélyén, de ő valahogy már érezni véli a mozgásból, egy-egy halvány fénypászma által megvilágított apró részletből, hogy ez lesz az a bizonyos befutó téma. Röhej, hogy éppen egy ilyen hülye helyen, mint egy pláza parkolója, ráadásul nem is egy izgalmas időpontban, alig déli tizenkettő után. A fene sem gondolta volna. De ezt most meg kell csinálni.
Az autójában ült, előre dőlt, a kormányhoz préselődve hunyorgott a szemből csigalassúsággal közeledő nagy lehetőségre. Szuggerálta a „témát”.
Egy vérbeli fotós attól az ami, hogy mindig villámgyorsan felfogja a soha vissza nem térő alkalmat, közben realitás és finom érzelmek talaján felállított koncepció a hideg fejben, és már tüzel is, hajszálpontosan a célra, ahogy a legelvetemültebb orvlövész. Így tanulta. Méghozzá magától tanulta. És bevált.
Feszülten követte tekintetével a közeledő jelenséget, és a benne rejlő, a jó fotó szempontjából felbecsülhetetlenül értékes mozzanatokat. A kopott markolatú Canon már a kezében volt. Rutinos agya sebesen dolgozott, kereste a legjobb koncepciót, magában előre állítgatta a legjobb képkivágást, felmérte, hogy a sorozat csupán néhány megmeredt kockája miként tudja majd úgy megragadni a kifejező részleteket, hogy azok képesek legyenek ütősen rávilágítani egy valódi történet egészére. Latolgatta, hány kockából lehetne kihozni.
És csak jött, jött a „téma”, a pláza felől, mintha épp őhozzá igyekezne, mintha szándékosan fel akarná fedni titkát egy szakember előtt, mert már nem bírja magában megtartani a saját egész története gerjesztette feszültséget. Babrált a géppel, éles szeme újra meg újra letapogatta a még mindig túl távoli jelenséget, figyelte az alakok egymáshoz viszonyított változatlan helyzetét megérzése egyre biztosabbnak tűnt. A főmotívumot persze már az elején kiszúrta, elkülönítette magában a mellékmotívumtól; háttérnek a pláza hátsó fala nem éppen a legjobb, de ezzel nem lehet mit tenni.
Mindjárt itt a pillanat, mély levegő, higgadtság, ahogy kell, biztos kéz, Canon bekapcs., vaku felcsap, mert enyhe derítés nem fog ártani, rekeszállítás, hogy a főmotívum a lehető legélesebb legyen. Persze nem árt majd valami jelzés feléjük, hogy bocs, nem baj, ugye? De ezzel manapság nem szokott probléma lenni, szinte mindenki jól tűri az ilyesmit.
Kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, utolsó perc a tüzelés előtt, a „téma” gyanútlanul közeledett a parkoló autók előtt. Majd valami találó címet kell adni a sorozatnak, gondolta, azzal arcához emelte a kamerát, szeme máris a kereső előtt. Zoomolt, ahogy eltervezte, rögtön a főmotívumra fókuszált telibe, de azért úgy hogy látsszon a háttér előtt a mellékmotívum is. Annyira elkapta a hév, hogy elfelejtette megkérdezni, nem bánják-e a dolgot; önző témaéhségében rutinszerűen nyomta volna le a kioldót azonnal, de abban a pillanatban hirtelen meglepte valami szokatlan szorongás, és eddigi pályafutása alatt még sosem tapasztalt módon, valahogy nem működött az ujja. A kép elmozdult, az alakok még közelebb értek. Újra a főmotívumra fókuszált, de nem bírta lenyomni a gombot, szorongása megremegtette markában a gépet. Nem adta fel, még egyszer és még egyszer próbálkozott, de mindhiába. A benne keletkezett rendhagyó gátlás leküzdhetetlennek bizonyult. Leengedte a kamerát. Elszorult a torka a haragtól. Nem értette, hogy lehet rá ekkora hatással, amit lát. Megint a szeme elé vette a gépet, hiszen ez itt az utolsó lehetőség, de nem volt képes exponálni. Zavartan mustrálta a szereplőket, akik tudomásul se véve a jelenlétét, lassan elballagtak az autója orra előtt, tőle néhány lépésnyire. Most láthatta mindegyiküket szabad szemmel is, igen részletesen, és tudta, hogy a témával kapcsolatos megérzése szokás szerint halálosan pontos volt. Izzadt a tenyere a markolaton, feszülő teste elernyedt, mintha közvetlenül ájulás környékezné. A szinte testközelbe került „téma” arcaiba nézett, és az arcok egy közönyös negyed másodperc erejéig visszanéztek rá.
Hátul a mellékmotívum, az ormótlan anya kullogott lomposan, állán bibircsók, haja ritka és zsíros, arcán bárgyú mosoly rezgett az oldalfényben; mellette az elhízott, nyolc-kilenc év körüli holdvilág arcú fiú bicegett felemás lábain, zöld focistamezben, kacska kezei hordó hasa előtt fityegtek élettelenül. Elöl az apa vonult, görcsös csontváz keze babakocsi fogantyújára kulcsolódva, a kocsiban tátott szájú, mozdulatlan kisgyerek, egyik szeme tágra nyílt, a másik szinte csukva, tátott szájából különös csend és üresség kiáltott és folyt össze a külvilág némaságával. A fő motívum: az apa tekintete. Benne sűrűsödött össze a közös családi hallgatás. A fotós megbámulta a férfitekintetből áradó mérhetetlen, borzongató csendet, és azt a nem szégyellt, nem takargatott valóságot, ami mögötte van.
A magas, vézna férfi sárga arcában a szemek, mint a csapdába esett állatok, úgy lapultak mélyen a szemgödörben, koromfekete karikák között. Ahogy ezekben a szemekben, úgy a lassú, öreges lépésekben, a deszkamereven tartott hátgerincben, a férfi koravén arcának petyhüdt redőiben is önmagába forduló kínzó szégyen és súlyos vád ült. A fotós látta bennük a sötét, mégis meghökkentően mártír tisztaságú önfeláldozást. Az apa tudta, hogy valahogy egyáltalán nem így kellene lennie, de így van, most már ez az ő élete, és nem más, csakis ő maga szúrta el, ő a felelős egyedül. Pontosan tudta, napra, percre pontosan, hol és mikor rontotta el, de a maga részéről tisztában volt vele, hogy már nem lehet változtatni. Anno jól kellett volna dönteni, és annyian, de annyian jól döntenek, de ő rosszul döntött. Most megállt, hátra nézett szelíden, az ormótlan-lompos feleségre, a beteg fiúra, ők közönyösen néztek maguk elé, az apa előre fordult, megfeszültek az inak csupasz csontváz karján, ahogy megszorította a babakocsi fogantyúját. Néma mosoly sietett át az arcán, szeme körül a fekete folt barnára váltott. „Nem tehetnek semmiről” – a fotós érezte, füle hallójárataiban bizseregni hallotta a néma gondolatot.
Kimerülten huppant vissza az autója ülésére és eltette a kamerát a táskába. A pasas végig fogja csinálni, pedig nem akarja, gondolta, és kiverte a víz. Megrendülten nézett utánuk, majd mérgelődve ingatta a fejét, mert nem lett meg a nyerő képsorozat, aztán bólogatott, mert valahogy képtelenségnek is tűnt, hogy meglegyen. Bekapott egy egész csomagnyi mentolos rágót, cuppogva indította a motort, lendületesen elhúzott a még mindig az autók között andalgó „nyerő téma” mellett, ki a pláza parkolójának kapuján. Bekapcsolta a rádiót, idétlen zene szólt, de nem váltott csatornát, szórakozottan csámcsogva dúdolta a hülye dallamot. Áh, ingatta a fejét, nem lett volna jó sorozat. Túl kemény, semmi rejtély, túlzottan olyan, olyan…
Megtörölte verejtékes homlokát. Gázt adott a város főutcáján. Futkosott a hideg a bőrén. Csak nehogy most legyek beteg.
R. Fürtös Ilona: Piros medalion
Sartre motívumok felhasználásával
1.
a düh és a félelem elragadtatásában
csak a keze véres
a lelkiismerete tészta
vagyis tiszta
óvakodik a legyektől a masiniszta
jöjj az lehetsz ami akarsz
gőzmozdony sorsfordító mozdonyfordító
forrásvíz vagy szennyvíz
melyben olyannak látod magad
amilyen lenni szeretnél
a régi jó jámborság uraim
ha nem csalatkozom
szilárdan áll a szennyvíz talaján
köszönöm szépen
de inkább nem csatlakozom
2.
többé nincs más dolgod
mint elütni az időt
elütni a járókelőket
óvakodni a legyektől
szúnyogoktól
és egyéb vérszívóktól
ragyog a napfény
legyek zöldellnek
szép nyári délután gagyog
kárhozott lelkek
pörköltet főznek a pokolban
a jó levegőn
engedd meg
hogy akárki legyek
amikor eltakarják az eget
a legyek
hadd legyek végre bárki
hadd üljek a sötétben
szemtől szemben magammal
3.
nincs többé más dolgod
csak enni a káposztás tésztát
vajon szennyvízben főtt
vagy forrásvízben?
nincs többé más dolgod
csak hozzájutni
a forrásokhoz
vagy a szennyhez
nincs többé más dolgod
csak leülni a sötétben
magadtól óvakodni
és a tükörtől
nincs többé más dolgod
csak kimenni a kertbe
megkapálni és megöntözni
a káposztát
nincs többé más dolgod
csak a sötétben ragyogtatni
ragyáidat
magadat legyekkel legyezgetni
4.
szemtől szemben a legyekkel
pörköltet főzni a pokolban
jámbornak látni magad
ahogy kevergeted
farkasszemet nézni a legyekkel
a helyzet és a szemük összetett
majdnem azt mondtam
bonyolult
légypörköltet főzni a pokolban
5.
szép nyári délután
úgy fütyülsz ahogy ő táncol
pedig véget ért a polka
akkor most ki udvarol kinek?
három gyors lépés
és egy szökés
akarom mondani szökellés
akkor most ki van a körben?
köszönöm szépen
a finom pörköltet
anyám tyúkjára
rászálltak a legyek
mit egyek ebédre?
mitől óvakodjak?
igyak-e szennyvizet
a jó levegőn?
6.
beadtad a dolgozatot
beadtad a derekad
úsztál az árral
szép az úszógumid
legalább finom volt a sütemény?
D. Barabás Klára: Ruhaanyag
A német cenzorok hülyék.
(H. Heine)
1848, Párizs, világvég. Itt fekszem ebben a rohadt matrácsírban, immáron évek óta, és nincs értelme az életemnek… Most kaptam a lesújtó hírt, miszerint: hazámban, az áldott Némethonban eltörölték a cenzúrát. Ezzel örökre elvették az ártatlanságomat. Kérdem én: hogyan is írhatnék – cenzúra nélkül? Ugyan, ez nevetséges! Sőt, annál is rosszabb: siralmas. Hej, régi szép idők! Mikor ezerfelől támadtak, üldöztek, és mintha ez is kevés lett volna: az életem is veszélyben forgott… Ó, kedves, drága, ifjonti emlékek… Még ma is borsódzik a hátam a gyönyörűségtől!
Hát igen, ezt is meg kellett hogy érjem, a megszégyenülésnek ezt a legalsóbb fokát. Mi jöhet még? Miféle újabb csapás, rettenet? Én már nem lepődöm meg semmin. Ezek után?
Mit is írtak ezek a derék emberek, anno, A francia állapotokról című művemről? Aszongya: „Egész társadalmi osztályok, a keresztény hitéleti tanok kigúnyolása, tiszteletlenség a királlyal szemben és az osztrák és porosz kormány gúnyolódó összehasonlítása…” Hát nem édesek? 1833. február 1-én külön miniszteri rendelettel tiltották be az egész művet. A külügyminiszter különvéleménye – úgy tudom – a következő volt: „A legerkölcstelenebbek közé tartozik, amelyet valaha is vizsgálnunk kellett”.
Még a gigantikus Goethe is mit mondott: „Sértésnek venném, ha legkedvesebb verseimet a bécsi cenzúra tilalma nem koszorúzná.” Milyen igaz! Hát, még ha megérte volna azt, hogy – hosszú-hosszú idő után – le lehet írni azt a szót, hogy: szabadság. Vajon felfogja-e bárki is, miről van szó? Nem elég, hogy gondolni lehet e szóra, nem elég, hogy ki lehet mondani, hanem, ami a leghajmeresztőbb: még le is lehet írni. A szó értelmetlen lett, elvesztette súlyát. Neki – kampec. Akár még játszani is lehet vele, el lehet pöckölni, mint egy lufit… hopp… De nem! Ez itt a Vég, jönnek az Apokalipszis Lovasai… én már hallom is felénk vágtató lovaik patáinak roppant dübörgését! Önök nem?! Ez baj. Úgy látszik, Önöknek fogalmuk sincs, mit jelent ez a gyilkos rendelet. Segítsek? Nos, jó. Csak nehogy aztán – ha esetleg fel tetszettek fogni – elkeseredésükben rögvest kivessék magukat az ablakon. Ezt nagyon a szívemre venném, úgyhogy – csak nyugalom, semmi elhamarkodottság.
Tehát, tegyük fel, hogy a távoli jövőben – most a hasamra ütök… juj, ez fájt! –, hogy 2016-ban, nemcsak hogy mindenfélére használhatják (ugyan, ez kismiska), hanem kötelezővé is teszik ezt a bűvös szót! Hát nem rémületbeejtő? De menjünk tovább. Képzeljék csak el, hogy a jövő költői és írói – mintegy fordított cenzúraként – nem hagyhatják ki ezt a szót egyetlen műből sem, még abban az esetben sem, ha, egy adott költeményben, mondjuk, ez áll: „Trallaleralla,/ Trallaleralla!”; és akkor ez a bájos, andalító, mély és igaz kis kétsoros remekmű, ekképpen torzíttatnék el: „Éljen a szabadság! / Éljen a szabadság!” És még sorolhatnám, de nem teszem. Tulajdonképpen teszek rá… Szóval? Leesetett már a húszfilléres? Persze, akinek nem inge, ne vegye magára. Vagy magára vessen. Szívfájdító perspektíva, nemde? De hát, végül is ki lát a jövőbe? Ez csak egy puszta feltevés, egy lehetőség. Bár, ami azt illeti, nem éppen a leglélekemelőbb. Én mindössze a szavamat emeltem fel ez ellen, ha a hangomat nem is. Ám, ha a sors úgy hozza, én azt is felemelem… Fel én! Fel, fel, előre, gyerünk! Le a tilalmakkal, le a zsarnoki rendeletekkel! Cenzúra vagy halál! Éljen a vörös plajbász! Éljen soká!
* * *
Ha nem lennék ideláncolva ehhez a… majd’ mondtam valamit… szóval ehhez a kurva matrácsírhoz, magam tennék rendet, az biztos. Mathilde, szegénykém, egy mukkot sem tud németül. Illetve ennyit: „Mein Mann”. Nem, Őt nem küldhetem el Németországba, hogy az asztalra csapjon, hogy helyettem tiltakozzon az Össznémet Birodalmi Gyűlésen, eme bestiális, meggondolatlan és bárgyú rendelet visszavonásának érdekében. Főzzön inkább egy erős kávét. Igen, az most jól jönne. Mathilde! Szívecském! Ó, már jön is!
– Drágám, főznél egy kávét?
– Már főztem. Hozhatom?
– Csodálatos. Persze, hozz egy csészével.
Boldog vagyok, hogy ilyen feleségem van, igazán hasznos, ilyen kezes, meg aztán…
– Édesem! Éppen olyan, amilyennek szeretem. Forró, és erős, mint a… mint…
– Ejnye, Mein Mann, hisz Te egy költő vagy, és nem találsz szavakat?
– Szavamra! Valóban az vagyok. Erről jut eszembe. Idehoznád az írópultomat? Írnék egy levelet.
– Levelet?
– Levelet. Bécsbe, a régi, személyes cenzoromhoz, bizonyos Adolf Hillernek, hogy meghívjam őt hozzánk, és megbeszéljük azt, hogy…
– Ki az az Adolf Hitler?
– Nem Hitler, Kedvesem, olyan név nem is létezik, hanem: Hiller.
– Vagy úgy! Akkor hozom a pultodat.
– Meg a tollat, tintát, porzót is!
– Meg a tollat, tintát, porzót is…
– Á, köszönöm! Hát akkor, csapjunk a lovak közé!…
Két hét múlva
De hisz mára ígérte. Azt írta: „Tisztelt Heine Úr! A poklok minden ördögei sem állíthatnak meg. Pontosan egy hét múlva ott leszek Önöknél. Így görbüljek meg, ha nem.” És tessék… De mit hallok? Mi ez? Kopogtatnak… Vajon ki lehet az…
– Drágám! Kopogtatnak.
– Hallom, nyitom!
Hallom, hogy nyitja. Egy férfi az. Döngő léptekkel közelít… Megáll az ajtóban, leveszi a kalapját. Tök kopasz… Ki ez a paprikajancsi?
– Adolf Hiller, nyugalmazott császári cenzor, szolgálatjára! Ön bizonyára a híres Heine Úr, ha nem tévedek.
– Tévedés kizárva. Foglaljon helyet, Hiller Úr!
– Köszönöm. Ön igazán nagylelkű, Heine Úr! Bátorkodom élni is a lehetőséggel.
– Csak rajta! Úgy, ni, csak semmi feszengés, kérem, érezze otthon magát. Miért is jött?
– Ö… dejszen… Ön írta azt, hogy… jöjjek el… és…
– Én?! Á, vagy úgy! (alig észrevehetően intek Mathildkámnak, hogy hagyjon magunkra. Ő meg, el.) Nos, igen, felettébb kínos ügy… ez a rendelet… Ön mit gondol róla?
– Én? Á, persze, persze. Nézze, tudom, mit gondol, de higgye el, Heine Úr, én az Ön verseit nagyon, nagyon…
– Megcenzúrázta…
– Igen, bűnös vagyok! De ez nem ilyen egyszerű. Én csodálom az Ön műveit, mindig is csodáltam. Egyik versét például – amelyet legnagyobb sajnálatomra nem engedhettünk át, kirívó blaszfémikussága folytán – meg is mutattam a feleségemnek, sőt a kislányaimnak is, valamint a péknek, a cukrásznak, az ácsnak, a kovácsinasnak, továbbá a…
– Jó, jó. És melyik vers volt az?
– „Mert mi is fázunk ám, örök istenek./ S könnyen kapunk isteni náthát/ S még örökkévalóbb köhögést.”
– Igazán meghat, Hiller Úr, ez valóban az egyik legnagyobb becsben tartott költeményem…
– És gondolja csak el, Heine Úr, akárhányszor csak megfázom, mindig ezt a verset olvasom, újra meg újra, mert ettől a verstől – fogódzkodjon meg! – mintha még a náthám is megszűnne…
– Ez, Hiller Úr, ha nem tudná, a Költészet varázslata, mondhatni hatalma. Na, de, beszéljünk inkább a rendeletről. Önnek mi a – személyes – véleménye róla? Kérem, ne köntörfalazzon: játsszunk nyílt kártyákkal!
– Nézze, Heine Úr, ha csak annyit mondok, hány nagyra becsült kollegám maradt kenyérkereset nélkül, akkor könnyen elképzelheti, mekkora baj ez, hogy úgy mondjam, nekünk is. A családos kollegák pedig… Szóval meglehetősen kilátástalan a helyzet…
– És semmi remény? Egy árva fénysugárnyi sem?
– Ha lenne, magam lennék az első, aki…
– Petíciót kell írni, az összes író és cenzor együttes aláírásával, és be kell adni a… Ha ez sem hat, akkor tüntetni kell, éjt nappallá téve, egészen addig, míg be nem látják, Ott Fönt, hogy mekkora hibát követtek el, és akkor – nyert ügyünk lesz. Mit szól ehhez?
– Hogy mit szólok? Ön elképeszt, Heine Úr! Nemcsak hogy zseniális költő, de mekkora szervező elme is egyben! Ha sikerül, ígérem, az Ön írásaival kezdjük, akarom mondani, folytatjuk, és úgy szétszedjük, hogy az atyjuk, vagyis Ön, sem ismer rájuk. Na, jó lesz?
– Ha már itt tartunk, volna itt egy új versem, bemelegítésképpen, ha gondolja, akár itt, helyben is…
– Heine Úr, nagyon lekötelez, de nekem máris mennem kell.
– Hova, Hiller Úr! Még meg sem…
– Hát még mindig nem érti?
– Mit? Nem.
– Ez csak egy novella. Egy író találta ki. Igazából mi nem is találkoztunk. Én nem vagyok itt. És Ön sem. Így sajna, vagy nem is tudom, de nem cenzúrázhatom. Érti már?
– Á, így már mindjárt más. Akkor nem is tartóztatom tovább. – Viszontlátásra, Hiller Úr!
– Viszontlátásra, Heine Úr!
D. Barabás Klára: Ruhaanyag
„Jókedvet adj!” – a tükörből néz rám egy halott arca
múlttá lettem még életemben
elidegenített a kudarc
Eső hull minden éjjel
reggelre felszáradnak a nyomok
s minden nappal eggyel kevesebben
kit egy díj emelt fel
kit család ejtett rabul
kit rák vágott nyakon
az eső csak hull
minden éjjel
és nem vívódunk volt nyarakon
Ez Balatonba fúlt
ez képviselő lett
ez kórházban vergődik
én még élek
rám még nem hullt
én még nem halt
búra vigyázza sorsom
Te vagy aki nem bocsátod meg sosem
hogy nem szerettél
a közönyöd véd meg élettől-haláltól
hogy a kettő között lebegjek
esőcseppnyi magányomban
csak jókedvet adj hogy elmehessek
és bocsásd meg az én lépteimet
Az idő, mindenhol az idő csalogat,
papírrepülő-idő,
megannyi emlék-lenyomat.
Csúfolódik velünk és ugrat
– könyörtelen kamasz az idő.
Ott ülünk mind a csúzlijában.
Nem válogat.
megperzselt vásznon
csak egy test lenyomata
jelzi hiányod
hűlő árnyékban
kéz a kézzel összeér
végig: te meg én
Mezei Katalin: Függöny
Andrea kiválasztott egyet az asztalon heverő folyóiratok közül, és lapozgatni kezdte. Nem holmi orvosi várószobában, vagy a fodrásznál ült, hanem a szeretőjénél, akihez évek óta feljárt.
Tamás agglegény volt, párkeresései nem futottak zátonyra házasságokban, Andreában viszont az első pillanatban meglátta azt a nőt, akivel le tudná élni az életét. Ennek egyetlen makacs akadálya, hogy Andrea férjnél van, és a jelek szerint esze ágában sincs elválni.
Tamás nehezen viselte, hogy a számára kiszabott időt olyan hiábavalóságok kurtítsák meg, mint holmi folyóiratok lapozgatása. Ha Andrea itt van, minden percet ki kell használni, lehetőleg egymásra!
Tamásnak sikerei voltak a nők körében. Olyan típusú férfi volt, akit szeretnek a nők: jó humorú, gyakorlatias, megbízható, figyelmes. Andreával nem ment könnyen. Fél év is eltelt ismeretségük óta, míg Andrea végre feljött hozzá. Több-kevesebb rendszerességgel találkoztak, többnyire titokban, bár a munkájuk révén akár hivatalos kapcsolatban is állhattak volna. A párórás lopott együttlétekbe belefért egy-egy mozi, séta, meghitt beszélgetés egy pohár bor mellett, tárlat, közös ebédek, együtt kotyvasztott vacsorák, és persze az ölelkezés.
Minden területen tökéletesen illettek egymáshoz. Közös volt a világnézetük, az érdeklődési körük, a kedvteléseik, az ízlésük. Az igazi revelációt azonban mindkettejük számára az a tökéletes szexuális harmónia hozta meg, amit soha azelőtt nem éltek meg mással. Ideális pár voltak. Szépek voltak együtt. Az isten is egymásnak teremtette őket. Tamás váltig nem értette, miért nem ők élnek együtt? De ez a kérdés egyelőre tabu volt. Az asszony ritkán beszélt a férjéről, a gyerekeiről, de érezni lehetett, hogy valami hiányzik onnan.
Andrea későn jött, nem várt gyerek volt. Jövetele a válás széléről fordította vissza a szüleit. Miatta maradtak együtt. Apja gyomorbajos külsejű, szürke kishivatalnok volt, mogorva, sunyi ember. Hangos szó el nem hagyta az ajkát, de odavetett epés megjegyzéseivel megfagyasztotta a levegőt maga körül. A mosoly lehervadt, a szó elakadt, a dal elnémult, ahol ő megjelent. Andrea félt tőle, mint ahogy félt anyja vértelen, összeszorított ajkától, lefelé konyuló szeme sarkától, arcának szigorú ráncaitól is.
Anyja úgynevezett háztartásbeli volt. Ádáz boldogtalansága a szőnyegek örökös püfölésében, a folytonos nagymosásban, a bútorok mániákus törölgetésében, az agyonrántásozott, ízetlen főzelékekben, odaégett süteményekben öltött testet. Andrea, amióta öntudatra eszmélt, úgy érezte, ő az oka szülei csendes gyűlölködésének. Emiatt szüntelen bűntudat gyötörte. Igyekezett megfelelni. Jó kislány volt, szófogadó, engedelmes. Jól tanult. Az egyetlen negatívum, ami szülői értekezleteken elhangzott róla az volt, hogy visszahúzódó, zárkózott, nem illeszkedik be a közösségbe.
Felnőttnek is ilyen maradt. A gondolatait, érzelmeit megtartotta magának. Nem szállt vitába, nem harcolt az érdekeiért. Talán fel sem ismerte őket. Mások döntöttek fölötte, és ő fejet hajtott. Tartózkodott minden megnyilvánulástól. Befelé élt. Sokat olvasott, szinte állandóan. Kiépítette a maga fantáziavilágát, amelyben kitűnően eligazodott. Az élet dolgaiban annál kevésbé. Egy rajzfilmstúdióban dolgozott, és bár kiváló rajzkészsége volt, és a fantáziája is megvolt hozzá, mégis ragaszkodott a mechanikus munkához. A fázisrajzolás nem állította próbák elé.
Korán ment férjhez. Hogy a szülői háztól szabaduljon, hozzáment az első komoly udvarlójához, egy jelentéktelen, de jóravaló mérnökhöz, aki mellett gondtalanul élhetett.
Andrea eltökélte, hogy ő példás feleség, és családanya lesz. Igyekezett megfelelni. Simulékony volt, mindenben igazodott a férjéhez. Sorban szülte a gyerekeket, szám szerint hármat. Alakját megőrizte, még most, negyvenes éveiben is szép volt, és karcsú. Férje osztozott vele a háztartási munkában, részt vett a gyereknevelésben. Gyakran nagy társaság ült össze náluk, mely többnyire a férj baráti köréből verbuválódott. Andrea megtanult társalogni, okosan hallgatni, és érdeklődést mutatni teljességgel érdektelen témák és emberek iránt.
A gyerekek – egy fiú, és két leány – az anyjukra ütöttek Szőkék voltak, és kék szeműek, hallgatagok, és tétovák, ábrándozók, és tökéletesen nem e világra valók.
Andrea gyönyörködött megsokszorozott tükörképében, de az aggodalom is felsejlett benne, ha a jövőjükre gondolt. Már nagyocskák voltak – 18-20 évesek – de még egyikük sem volt sínen, ami a pályaválasztást illeti. A család bázisa az apa volt. Lassú, nyugodt, nagy mackó, igazi atyuska. Andreát besorolta negyedik gyerekének, sose vette felnőtt számba. Apró-cseprő feladatokat ugyan rábízott, de a fontos dolgokat maga tartotta kézben. Csendesen éltek, különösebb érzelmi földindulások nélkül. A gépezet működött.
Andrea akkor rémült meg először, amikor a tükörbe nézve felfedezte, hogy lefelé konyul a szeme sarka, az ajka vértelen, és penge vékony, s az álla körül kemény ráncok vertek tanyát. Először festeni kezdte magát, majd jógázni kezdett, végül az egyetlen gyerekkori barátnője tanácsára beiratkozott egy személyiségfejlesztő tréningre. Mosolytanfolyamokra, és kacagó kurzusokra járt. A gyerekei kinevették tükör előtt grimaszoló anyjukat, az otthon végzett derűgyakorlatok meg egyenesen elborzasztották őket. A mesterséges kacagás ugyanolyan vérfagyasztó volt, mint amilyen Andreának lehetett gyerekkorában a család fekete csöndje.
Ebben a korszakában ismerkedett meg Tamással. Munkába tartott éppen. Útja egy átjáró udvaron át vezetett, ahol mindig lézengett egy-két macska. A macskák már ismerték, mert mindig hozott nekik valami ennivalót. Most is azonnal körülvették türelmetlenül vernyákolva. Andrea leguggolt hozzájuk, cirógatta, becézgette őket, és élvezettel nézte, ahogy lekuporodnak a széthajtogatott zsírpapíron felhalmozott falatokhoz, és hangosan dorombolva buzgón nekilátnak. Megérezte, hogy nézik. Tamás az emeleti függőfolyosó korlátjára könyökölve nézte végig a jelenetet. Megindította a nő gyengédsége, a szeretetnek ez az önfeledt hullámverése, mely még hozzá is felcsapott. Ez a nő éhezik – gondolta magában.
Másnap úgy intézte, hogy épp akkor helyezzen el egy tál vizet a macskáknak, amikor Andrea feltűnt az átjáró udvarban. A macskaetetés jó ürügy volt arra, hogy megszólítsa, és pár ártatlan szót váltson vele. Már akkor beleszeretett, a klasszikus, a költők által megénekelt szerelemmel. Óriási önuralmába került, hogy ne rohanjon le minden reggel, de megállta. Nem akarta, hogy ő legyen a „macskát kedvelő úr”, akivel még egy tisztességes férjes asszony is ártatlanul eldiskurálhat munkába menet, csak úgy kutyafuttában. Több hétig várt. Ez alatt alkalma volt megfigyelni, hány óra tájt végez Andrea a munkával, és mikor tart hazafelé.
Egy meleg nyári este bizonyult alkalmasnak arra, hogy mintegy véletlenül összefussanak. Tamás ráköszönt. Andrea nem ismerte meg azonnal, de aztán felderült az arca: – Á, maga az? Nem volt barátkozós fajta, de a férfira, mint régi kedves ismerősre tekintett, és a beszélgetés magától megindult.
Kiderült, hogy Tamás rokonszakmában dolgozik – alkalmazott grafikus. Andrea bevallotta, hogy ő is rajzolgat, a gyerekeinek egész mesesorozatokat készített, míg kicsik voltak. Sőt, a szobájuk falát is mesefigurákkal népesítette be.
Tamás nem volt tolakodó, de azt elérte, hogy Andrea szívesen ráállt további találkozókra. – Ahogy a sors hozza – mondta. És hozta…
Tamásnak hozzá kellett szoknia, hogy randevúik csak annyira biztosak, mint a kutya vacsorája. Andrea számtalanszor elkésett, vagy el sem jött, elnézte a dátumot, félreértette a megbeszélt időpontot, vagy helyszínt. Felhívni nem lehetett. Tamás ki volt szolgáltatva Andrea szeszélyének, és korlátozott lehetőségeinek. Egyre távolibbnak tűnt annak esélye, hogy valaha is együtt élhetnek.
Tamás gondolatban minden percét Andreával töltötte, de ha nála van, a testi valójában is érezni akarta!
– Gyere ide, bújjunk össze! – kérlelte Tamás, és végigdőlt az ágyon. Szinte érezte, amint Andrea ráhuppan, és hempergőznek egyet.
– Minek? – kérdezte Andrea, és lapozott egyet az újságban.
Hangjában nem volt él, irónia, vagy közöny. Egyszerűen csak feltett egy kérdést, ami arra irányult, vajon mi indítja az embert arra, hogy egy másikkal összebújjon?
Tamás először azt hitte, nem jól hall. Megszokta már, hogy Andreának furcsa reakciói vannak, hogy szeszélyes, és tartózkodó, de erre nem számított. Hogyhogy minek? Összebújni jó! Tamás gyerekkorától tudta ezt. Tudta, milyen az, anyához bújni, vagy birkózni a szőnyegen apával, vagy viharos éjszakán testvérrel összebújni a dunyha melegében. Tamásnak kialakult fogalmai voltak az összebújás mibenlétét illetően. Összebújni jó! Számára ez nem kérdés. A kérdés az, hogy’ lehet ez kérdés valaki számára?
Nem tudta, mit feleljen. Andrea nem is várt valójában választ. Nyugodtan olvasgatott, fel sem pillantva újságjából.
Tamás elgondolkodott. Való igaz, hogy Andreával sok szépet megéltek együtt, összebújás nélkül is. Egy egész házasságra való közös élményük volt, a házasság hátulütői nélkül.
A legjavát adták egymásnak magukból. Andreát tulajdonképpen régóta a feleségének érezte. Hogy elüldögél a fotelban és olvasgat, azt jelzi, hogy otthon érzi magát. Ezzel szerelmük új dimenzióba lépett: a meghittség olyan fokára, ahol nincsen pánik, semmi sem sürgős, és kötelező. Még azt a luxust is megengedhetik maguknak, hogy néha ne szerelmeskedjenek. Tamás mindig is vágyott valami ilyesmire. Jól van ez így, nem is hiányzik semmi. Nem unszolta hát tovább Andreát, hanem utánanézett, hogy ő is elfoglalja magát valamivel.
Feltápászkodott, és a konyhába indult, hogy feltegyen egy teát, amikor Andrea letette az újságot, és váratlanul megszólalt.
– Úgy döntöttem, hogy hozzád költözöm.
– Minek? – szólt vissza Tamás már a konyhából, és meggyújtotta a gázt a teafőző alatt.
Balázs Irén: Virágok
Éjjel versnek öltözik az atlasz.
A hegyek kimásznak a fiókból, mint a pókok.
Dagály van a könyvlapok között.
Kiönt az égbolt.
Kilép medréből az óceán.
Egybefolyik ég és föld. Erdő és tenger.
De nem kaotikus az egyesülés.
Csak, mint a vízfesték. Megannyi akvarell
táj. Szép rendben sorakoznak a hegyláncok.
S az égbolt belefolyik a Vezúvba, hogy eloltsa.
S te angyal, horkolsz kicsit.
A Mont Blanc a villanyt leoltja.
Iszom a Balatonból.
Úszik az elme. Nyílik az álmok boltja.
Van szava a nyelvnek? Benne van-e a szó a nyelvhúsban? Vagy a szélén ül a nyelvnek és lógatja a lábait a tengerbe. A nyálba. Vagy testrésze a nyelvnek a szó. A füle vagy a szája? Netán a lába. A szavak lábán közlekedik a nyelv? Tehát: megragadja az idő a nyelv grabancát. Mit akar tőle? Lehet, hogy semmit. Szaván fogta egy ígérete miatt? Lehet. Nézzünk bele az idő naplójába! Mit ígért a beszéd? Hogy általa lesz valami, amiben élet lesz. Amit nem lehet kiirtani. A láthatatlan dolgok örökkévaló dolgok. S akinek van, annak adatik. Mi? Talentum. Idő. Sors. Ilyeneken dolgozik az idő. Tollbamondást diktál a szájnak. A lélek tépi a száját dühében, hogy nem tud dominálni. Az a meztelenkedő idő, akár egy ribanc. Mindenkivel hál. És a nyelven keresztül éri el, hogy legyen hatalma.
Báger Gusztinak
Az Ezermester sem tudta megvarrni a titkot.
Sok szállal kötötte a semmihez az ég.
A tudat édesgette ugyan a nézést.
De kizárta a jelenlétből az érzéketlen én.
Egy próbálkozás után csak gondolt a dologra.
Persze ott volt a munkanapló, a hangszer, a kotta.
És ahogy reggel belebotlott, rögtön kimondta.
Nem kellett hozzá a nyelv, csak egy intuitív pillanat.
Megvolt. Elkapta. De nem megoldásként maradt.
Csak áramként futott végig, mint a hideg.
Megcsípte az ínt, ihletnek hitte tőle a hitet.
Majd újra a csönd. Ösztön-szatén a kriglire.
És láss csodát. megfogant a dogma-bibe.
Délre már elkészült egy tettre kész szöveg.
A patentek engedik a varrást.
Megbomlik az össze szövött ég.
Szertefoszlik az orgazmus, marad a szeretet,
mint érték.
Mintha a halogatást gondolkodásnak hinnénk.
A túl-aggódás az alvást kockákra vágja.
Egy fürge lábjegyzet elsül közben.
A reflektálásnak ez túl elvont pálya.
Mire megfő az ötlet, éjjel lesz a könyvben.
Olyan a textus,mint egy kert. Zöld csend.
Ronggyá szaggatva tarka virága.
Abban az időben a Mezőgépnél dolgoztam. Az ipari iskola fele-fele arányban komolyan és komolytalanul vett évei után kezdeni kellett valahol. Apám azt mondta: elege van belőlem, tenyerem kérgessége döntse el ezután, mennyi pénz menjen cigarettára, italozásra és a nőkre, akiket akkoriban kezdtem nagyobb mélységig megismerni.
Igen, én vagyok az akkori tetőtől-talpig olajos Kovács József kezdő motorszerelő. A műhelybe két kilométerről jártam be és nem volt az az őszi szél, ami ki tudta fújni a kezeimet, vagy az arcom: a motorokban kifáradt olaj erejéből jutott az én bőröm konzerválására. Mondta is anyám – mert az olaj szagából magammal vittem a tisztaszobába is –, miért nem mentem apám mellé a tsz-be. Hiába, hozzá volt szokva a tavasszal szántott föld kesernyés szagához, a széna száradásakor a bőrbe is felszívódó illathoz. Vettem azután márkás szappanokat, akkor meg jött a másik véglet, a haverok röhögése, mondták, hogy anyámék a nagy szerelemben nem tudták eldönteni, fiú legyek-e vagy lány és azért van az, hogy illatosítom magam.
Akkoriban kevés volt a pénz. Kezdőként öt forint ötven fillér. A mester pedig beküldött a legolajosabb helyekre és míg ő minden alkatrész beszerelése után tisztára törölte kezét vadonatúj ronggyal, nekem le kellett vakarni az olajsarat a gépről és ünnepnek számított, ha kulcsot vehettem a kezembe a csavarok meghúzásához vagy éppen oldásához.
Három hónap után elhatároztam, nem járom végig a ranglétrát ezen a helyen.
Mellettünk volt egy téglagyár. Gondoltam megpróbálom, egyelőre elegem volt a mester dagadt képéből csattogó parancsokból. – Arany tisztára! Fél óra múlva megnézem!
Egyik délután elmentem érdeklődni a téglagyárba. A vezető megkérdezte: mit akarok és mit tudok?
Az utóbbira az idegen helyen érzett feszélyezettségem miatt mondtam, hogy még nem próbáltam ki magam.
– Motorszerelőnk van – mondta –, de ha sok pénzt akarsz keresni, van itt más is. Felveszlek kulisnak, ott még a szakmáddal is jól járok, legalább fogod becsülni a technikát.
Felcsillant a szemem. Több pénz is, meg technika is. Ugyanakkor gyanakodtam a kulis kifejezést hallva. Apám jutott eszembe, amikor válogatott káromkodással mondta este, fáradtságtól vánszorogva: meddig kell még csinálni ezt a kuli munkát?
Lementünk a gyárba. Akkor tudtam meg, hogy a kuli egy motoros vontató. Sín pályán vontatja a nyerstéglát szállító kocsikat a préstől, ahol egy kaszás berendezés feszített huzallal csapkod, méretre vágja az agyagszalagot, majd a nyers agyagtéglát fürgekezű lányok rakják a kocsikra, azokat kell nekem a vontatón ülve kihúzatni a szárítószínekbe, ahol ugyancsak kézzel lerakják, hogy a levegőn megszáradjon.
Valamikor a kocsikat is emberek, a kulisok vontatták. Amikor a motoros vontatót bevezették, attól kezdve az embereknek a munka kisebb vége maradt: a kocsik rendezése, a váltók beállítása a töltés alatt lévő szárítószínek felé, és a száguldás a kuli hátán, a gázpedál nyomásával biztatva gyorsabb vagy lassúbb futásra. A kulis név pedig maradt, mert az ember emléket tud állítani a nehéz időknek, a nyári nap tűzkévéket dobáló hevességének, a kocsikat toló emberek hátáról guruló izzadtsággyöngyök porba zuhanásának.
Gyors számvetés után elvállaltam. A mesternek, hogy bosszantsam, dicsekedve mondtam: a téglagyár egyik legkomolyabb technikájának kezelését bízták rám.
Néhány nap után megszerettem ezt a munkát. Mindig is a mozgást szerettem. Gyerekkoromban kétszer annyi nadrág lyukadt ki a fenekemen, mint az öcsémnek és a környékbeli fiúknak. Anyámék aggódva figyelték mi lesz belőlem. Talán a motorszerelő műhelyben is a véremben száguldozó nyugtalanság nem engedett maradásra. Olyan volt a kuli, mint apám nagy becsben tartott lova: enni kellett adni neki gázolajat, meg kellett itatni motorolajjal és műszak után lecsutakolni a slagból sugárzó vízzel.
Kamaszkor utáni időmet éltem. A lányok testére a melegben rátapadt a ruha, meg a munkától is, mert a tízkilós agyagtéglákat emelgetni egész nap még férfinak is becsületére válik. Láttam, mint rajzolódik ki alakjuk a bőrig simuló vászon mögött, amely mint forma ölelte rezdülő mellüket és a munkában keményre edzett combjaik ívét. Időnként elkaptam egy-egy vidám viccük csattanóját, velük nevettem. Mindig vidámak voltak. Ma már értem a fiatalság csuromvizes ruhákba szobrosodott, minden nehézséget legyőző ereje tette őket ilyen széppé és vidámmá. Ők voltak az indító és a végállomás a kuli sínen futásának, a norma meg az ők közelsége növelte a sebességet. Minél hamarabb oda kell érni. És ugyanez vissza. Többször rá is fizettem a gyorsaságra, mert a kuli egy-egy hibás váltónál kiszaladt velem együtt a sínről össze-vissza borogatva a kocsikat. Ilyenkor jött a kemény küzdelem, nekem kellett feltenni a sínre, nehezebb volt felállítani, mint apám jégen elcsúszott lovát.
Alig két hetet dolgoztam, amikor eljött a fizetés napja. A művezető nekem is hozta a járandóságomat. Kevés volt a ledolgozott idő, így kevésre is számítottam. Felnyitottam a borítékot, találtam benne kétezer ötszáz forintot. Meglepetésemben szólni sem tudtam, aláírtam a bérlapot és rohantam az irodába.
Vezető elvtárs! Itt valami tévedés van, rosszul számolták ki a nekem járó pénzt, többet fizettek – mondtam. A vezető nézett rám, mint egy hülyegyerekre. Ilyen se volt még – gondolta –, mert hogy reklamálni szoktak az emberek, ha kevesebbet kapnak, amire számítottak, ez a gyerek meg… Leellenőrizte a számítást és megnyugtatott: pontosan annyi, amennyinek lenni kell, sem több, sem kevesebb és menjek a dolgomra, máskor, mielőtt jövök, számoljak utána.
Örültem, hogy jó üzletet csináltam. Emelkedett lelki állapotomban vettem anyámnak egy színes kendőt, mert azt nagyon szerette. Apámnak meg választottam egy pipát az öreg trafikosnál, mert esténként azon szentségelt, hogy szelel a régi és tüdő kell hozzá, hogy tartani tudja benne a tüzet.
Lassan elizzott a nyár, és a világot letaroló ősz vége felé, az időjárás miatt nem tudtunk tovább téglát gyártani. Ilyenkor az volt a szokás, hogy az emberek egy részét a műhelybe küldték munkára, a másik rész a kazalba rakott száraz téglát hordta a kemence gyomrába, és amíg tartott, táplálták, csillapítva végtelen étvágyát.
Ekkor ismerkedtem meg a Szakemberrel. Korábban már hallottam róla. A gyáriak azt mondták, kemény ember, és csak egy igazságot ismer, azt, amit kiejt a száján.
Jelentkeztem a műhelyben. Mivel szakmám volt, oda irányítottak. A Szakember rám se nézett, amikor a munka elosztásánál én következtem.
– Te vagy az a szerelő, kérdezte, aki több pénzért letetted a szerszámot? – kérdezte és választ sem várva, egy bronz perselyt adott a kezembe, vágjam ketté, mert abban az időben a gépek még sima csapágyakon futottak, nem voltak használatban nálunk a golyósak és a görgősek, amelyeket minden vasboltban kapni lehet.
Miközben a fűrész belevágott az anyagba és a finom forgácsok hol előre, hol hátra csapódtak a sokfogú penge alól, a Szakember csípős megjegyzésének sebét gyógyítgattam magamban. Egyik iparis tanárom is ezt mondta, meg hogy tudom-e, mennyibe kerültem az országnak? Gondoltam, a pénz beszél, az intelmekkel pedig hiába megyek be cipőt vagy nagykabátot venni, csekély közgazdasági ismereteimmel megfogalmazva: nincs vásárló erejük.
Mikor készen lettem, kezemben a két csapágy-féllel odamentem a Szakemberhez. Vártam, hogy mond valamit, mert én úgy éreztem, gyorsabban ment, mint ahogy ő gondolta. Méregetni kezdte, láttam rajta, valami nem stimmel, majd istentelen káromkodásba kezdett és mutatta, hogy a vágás vége felé a fűrész elszaladt egy milliméterrel.
Attól kezdve nem volt megállásom előtte. A legpiszkosabb munkákat adta. Műszak végén úgy néztem ki, mint egy ördög. Legjobban irtóztam a fáradt gőzhenger olajtól, hiába vakartam, az istennek se akart lejönni a kezemről, csak napok múlva szabadultam meg tőle, mint gyerekkoromban a dió nedvétől szedése után. Gondoltam, valahogy kibírom, amíg újra kulira ülhetek.
Egyik nap magához hívott. – Kovács szaki! – mondta. – Mint tudod, a segédmunkás elment szabadságra. A vécé, amibe te is jársz, annyira tele van, hogy maholnap nem lehet ráülni. Vegyél fel szerszámokat, ki kell takarítani.
Nem szóltam egy szót sem. Tartottam tőle, mert a munkáimban mindig keresett és talált hibát. Kevés gyakorlatom volt. Ez a folyamatos kritizálás, amelyben mindig megnyerte az igazságot, tiszteletet parancsolt, nem tudtam ellentmondani.
Szereztem két vedret és egy gömbvas végét kampósra hajlítva elindultam a feladat megoldására. Az emésztőgödör tetejét leszedtem. A vödör tompa puffanással zuhant a mélybe, és ami végképp kihozott a sodromból, nem akart megmerülni.
Leültem egy kőre és gondolkodni kezdtem. Megvan! Hirtelen nagyanyám jutott eszembe, amint embermagasságú fakanalával a szilvalekvárt kavargatja. Futottam az ácshoz. – Csináljon nekem egy fakanalat, aminek legalább két méter hosszú nyelve van! – Minek az neked, te gyerek? – kérdezte. Kicsit rövidlátó volt és furcsán pislogott a szemével. – Kell a munkához. – Ennyit mondtam, egy szóval sem többet. – A Szakember tud róla? – kérdezte. Bólintottam. Mire az öreg negyedóra alatt megcsinálta. Még vicceltem is vele. – Nehogy rávésse a monogramomat!
Visszamentem a műszerrel és jól megvakartam az ürüléket. Azután megmerítettem a vedret, kihúztam a kampós rúddal és az országúton keresztül, mert az volt a gyár mellett, áthordtam az egyik parcellára ásott gödörbe. Minden negyedik, ötödik kör után kavarni kellett, mert a visszamaradt matéria addigra besűrűsödött.
Az arra jövő autósok vezetési mozdulataiba műveleteimmel beiktattam egy pluszt: az ablakok gyors felhúzását, amit rekordsebességgel végeztek el a bűz érzékelése után. Én is messzire sugároztam a ruhámba felszívódott szarszagot.
Műszak végére végeztem. A gödröt, amit ástam, betakartam. Az öreg paraszt évekig nem tudta mire vélni földje végén a feltűnően jó termés okát.
A volt kulis ruhát, ami rajtam volt, elástam és gatyában mentem fürödni, amikor gondoltam, hogy a többiek már végeztek és hazafelé tartanak.
Három napig nem mentem dolgozni.
(öregedés)
májfoltos kezén a ráncok összenőnek
sötét völgyekbe rendezve bőrredőket
finom háló az arcbőr drapériája
madár lábnyomok fakó viaszba vájva
(miről is folyhat a szó)
miről is folyhat a szó a parkban
tegnapi szoknyapecérek
fanyar évődései közt?
ó kik is voltak a nők
életük keser-édes tegnapjait
odakozmáló lágyszavú szépek?
a „pirosnegyvenszázulti
terített-durkmarch” közben
jár csak a száj
erősen kéklik az ajkak szélein
a szívtaposta koszorúerek
löszfalba vágott kocsiútja
emlékek folyama szertelen kanyarog
lázgörbe a kórházi ágyon
az arcok is lassan cserélődnek
mint sírokon a csokrok
nem barokk győzelmi hálaadás ez
nem tedeum
ősz van
(benyitott szobámba)
benyitott szobámba az ősz
belökte az ablakot itt a hegyen
mitől is vártam tegnap
hogy a holnap már ne legyen?
az udvarban a földön pilláit szórja a halál
no nem így nem ilyen nyersen
csendben szimatol kutyamód idejár
még kinyílnak a percek
a fényben méhek szava dong
az akácok közül egy virágot bontva
itt pompázik a bolond
kiülnék a teraszra
jó kabátban a lélek is melegebb
hiába minden csak én tudom
hogy nem leszek itt újra veletek
(a fogoly)
elkapták mint egy bliccelőt
mentőbe tették gyűrögették
mert a földre ült az áruház előtt
az orvosnő nevetgélt
a sofőr fogdosta a mellét
s repült velük a fehér mentő
ringott a két formás emlő
és ahogy a hordágyon kínra feszítve
magát összevizelte
nem értette tisztán hogy miért?
miért kérdezik: milyen nap van ma?
hogy pesten van e vagy bagdadba’
és hogy mi a neve? – tudja a fene!
a humánum fehér közönnyé válva
a közkórház húgyszagú szobája
lett a világ mi megadatott
csökkentve ezzel is a
társadalombiztosítási alapot
a sztróktól űzve esztelen
maradt fogoly s bolyong
most is a bűzben meztelen
(proszektúra)
van aki elmegy hirtelen
felszáll mint reggellel a pára
nem köszön mint egy idegen
s melegét még őrzi a párna
– viszed a ruhát utána
(fekete rózsáid között fekszel)
csak az a gyönyörű idő telt el
nem lüktet tüzeket már a véred
fekete rózsák közé lefekszel
hová a nedves gyökerek leérnek
fekete talaj arcodra hullva
fekete körben a föld takaró
fogaid köze a férgek útja
még ott van a szádon a tegnapi szó
csak az a gyönyörű idő telt el
fekete rózsáid között fekszel
(tehát a telefon)
Mikor szokott mozdulattal felvettem a kagylót,
nem gondoltam, hogy a már évekkel ez előtt el-
temetett érzések elindítóját hallom; előttem áll,
épp, mint mikor egy félig bezárt könyvet kezd
lapozni a szél, képek egymásutánja villan elő;
a valakit, akire folyton emlékezni kell, habár
rég lakatlan a ház, a kert, a zárt redőny mögé
nem jut be fény, a tárgyakon kihűlt ujjnyomok
porosodnak, hol a szétrebbent illatok törvénye
kitörölhetetlen, s csönd-sűrű drapéria fedi az
elgurult szófoszlányok maradék fényfoltjait.
A felejtés önvédelmi praktikáin rég túljutottak
nyugalmával hangzott a rögtönzött kérdés: Ki
az? Nem értem! Kivel beszélek? S a gáthoz
gondolatban hirtelen tucatnyi homokzsákot
hordott az ész…
(a dolgok eszenciája)
inkább a hiány zártkörű feldolgozása, mint
egy új kapcsolat élménykilátásai adtak okot
újrakezdésre, amolyan félénk tapogatózás
volt a semmibe vakon, van-e göröngyökön
túl még köves út, kijárat a nyári tengerpart
felé, aztán a beszélgetések: kulcsra zárt fiókok
nyitogatása félig, végül egyre teljesebben,
ahogy a vetkőzés koreográfiája is előírja egy
jó hírű éjszakai lokálban, s ez, mint holmi
kábítószerrel fűszerezett bólé, igenis, bódít…
(előző világba zártan)
valóságos kinézetében végül volt valami ősi
ösztönszerű egyszerűség, magától értetődő
szabadságféle, iszonyú távolról érkezésével
eloldhatatlan szokások mennyboltját, poklát
cipelte magán, egzotikus vonzását érezhette
bárki, s a falon, ami a modern világból egyre
láthatóbban kirekeszti, hiába nyitogatott
zsilipeket; s most, hogy a hullámok összecsapnak
feje felett, fogódzkodót keres, mielőtt
elmerülne:
(nem én vagyok a part)
a szalmaszál sem én, valaki más, tán önmaga;
akit kígyó csípett a gyíktól is fél.
homokzsákok garmada áll csatarendben,
jogos önvédelemre sarkall az ész; rossz
rágondolni, mit is kezdene ennyi év után
Ez kell, csak lezseren, furán,
leszel sorok mögött a festmény,
szavaid nyilvános tárlatán
aktfotó,
s ez így van rendjén;
hitedben semmi alázat,
felülmúlhatatlan képzelet
s irónia a Prokrusztész ágyad,
a mester,
ki együtt él veled;
ösztökél, magadra ébreszt,
utána nyúlsz, boldogan hagyja,
feloldoz erkölcsöt, szemérmet,
egy szajha,
magát áldozza fel;
egekbe, mocsokba kísér,
őröd, vigyáz rád, el ne kárhozz,
ellenedre is harcol létedért
a fárosz,
kéretlen istened.
A Rákócziak tudták, miért a hegygerincre emelik Regéc várát, a megközelíthetetlenségnek még a múlt század közepén, a padláslesöprésekről elhíresült években is hasznát látták hányatott sorsú lakosai.
Nyolc rendőr, két hivatalos személy és négy cigány ember menetelt a falucska felé a kora reggeli szürkületben, de közeledtüket már jó előre jelezték a lapuló falunak a lesen levő erdészek. Még csak Mogyoróska felől kanyarodtak a fölfelé kaptató útra, amikor az őrzők jelzésére a negyven-ötven család kézbe kapta az előkészített kis motyót, sietve bezárta a kamraajtókat, s loppal felhúzódott a rejtekadó erdőbe.
A begyűjtő brigádot, mert az volt a fújtatva menetelők hivatalos titulusa, kihalt, néma falu fogadta, csak a mindig készségesen teljesítő kehes kutyák csaholtak a kerítéseken belül, de azok aztán veszettül.
Középtájon, a templom és a vegyesbolt között, a kovácsmester nyitott műhelyéből a némaságban messze hangzón, ütemesen pattogó kalapácsszó csengett.
Akkor ott megállt a menet. Azon a portán kutya nem tépte a láncot, bemerészkedtek sorban egymás után, a vezetőjük bekiáltott az üllőnél álló mesterért.
Közepes termetű, inkább mokánynak mondható ember volt az a kovácsmester, amúgy meg csendes, kevés szavú valaki, törvénytisztelő, pontos adófizető – nyugodtan, katonásan állt ki eléjük. Amikor aztán arra szólították föl, hogy kísérje az eljáró hatóságot az elhagyott portákra, s mestersége szabályai szerint nyitogassa föl sorban a lelakatolt kamrákat, elpirosodott amúgy addig sápadtan verejtékező homloka. Lassú, kimért mozdulatokkal leakasztotta maga elől a bőrkötényét, leverte nadrágja száráról a rátapadt vasreszeléket, szénport, megropogtatta vállait, s csak aztán válaszolt, de akkor váratlanul hegyesen. Annyit mondott, hogy rossz helyen keresgélnek az elvtárs-urak, mert ő előbb veri szét nagykalapáccsal a saját kezét, mint hogy a más ajtajához nyúljon.
Csúnyán nézett a főrendőr Kojsza István kovácsmesterre, meregette vérágas szemét a dacoskodóra, de se ez, se a hivatalnok fenyegetései nem igen változtattak a kialakult patthelyzeten. Márpedig a hatalom akkoriban nem szokott dolgavégezetlenül visszavonulni. Ezért hát nyomban fölvettek egy jegyzőkönyvet arról, hogy a kovácsmester akadályozta a begyűjtést, ellenszegült a hivatalos felszólításnak, megtagadta az együttműködést a néphatalom képviselőivel. Alá is íratták vele.
Időközben az egyik csatos aktatáskából előkerült valami lista is, amiről leolvasták, hogy Kojszáék még tartoznak négy tyúkkal, s a begyűjtők vezetője már intett is a cigányembereknek, akik erre a hátsó kertből zsákba kapták a négy nagyobb tojót a riadozó hatból, s indultak is vele a kapu felé.
A melák főrendőr is behajolt a tyúkok házába, és egy még meleg tojást emelt ki onnan.
Ezalatt kilépett a verandára a mester felesége is, mellette kétfelől egy lányka meg egy fiúcska, riadtan nézték, mi is történik velük a saját portájukon.
Sunyi hunyorítással vetette oda nekik a főrendőr: – Ez még hozzá jár! – s zsebébe csúsztatta a friss tojást.
Ahogy a kapu felé fordult a közeg, a fiúcska leszegett fejjel, némán nekirohant oldalról, hallani lehetett a homloka nyomán szétpukkanó tojás loccsanását az egyenruhazsebben.
Nagy csend ülte meg az udvart, senki se moccant egy pillanatig.
Aztán viharos káromkodások, fenyegetődzések között csak kivonultak a begyűjtők.
Amikor kicsit távolodott a kutyaugatás, a kovácsmester csak annyit mondott könnytől maszatos arcú kisfiának: – Ezt nem kellett volna… –, de hangjában óvó melegség bujkált, nem szemrehányás. Tudta, nem marad ez ennyiben, nem hagyja bosszulatlan a hatalom, visszajönnek ezek hamarosan. Hideg félelem ült a gyomrában, amikor nyakába akasztotta a bőrkötényt, s ezúttal még az üllő hűvös nyakán sem bírt ellazulni forró marka görcsös szorítása.
Már rövidültek az árnyak a templom előtt, amikorra visszaóvakodtak a rejtőzködők, csak néhány nagyobbacska gyermek maradt az állatokkal az erdőn, a fiatalasszonyok fehér zománcos vedrekben hozták haza a közben kifejt, vastagodó felszínű tejet. Az emberek kérdezgették a kovácsot, mi esett, hogyan esett, mert az erdészetvezető távcsövön követte ugyan a jövés-menést, de nem nagyon igazodott ki azon, amit látott.
A kovács felesége beszélte el a történteket, mert a mester nem jött elő a műhelyből, vadul verte a vasat, szállt körülötte a sok szikrázó vasvirág, bodorodott kifelé az ajtón a kékes, köhögtető felhő, mintha valóban egy tűzhányó lávádzó torka volna.
Harmadnap reggel autó hozta a három civilt és a főrendőrt. Azonnali helyszíni tárgyalást tartottak, tekintettel a példamutatás nevelő erejére. A jegyzőkönyvvezető maga elé rendelte Kojsza István kovácsmestert, s írta sorban, ahogyan ő a bíró elvtárs kérdésére elsorolta a történteket. Nem szépített rajta, nem tett hozzá semmit, még a rendőr sem talált kifogást benne.
Közben a bíró odalépett a könnyeit törölgető Kojszánéhoz, s foga közt annyit morgott neki: – Miért nem mondja, hogy megfenyegették a férjét? Mentse már valamivel!
Az asszonynak sem kellett több, a jegyzőkönyvbe kezdte mondani: – Könnyen beszélnek az elvtársak, mert maguk elmennek, de mi itt maradunk. Agyon is verték volna az uramat, ha akárkinek a portáját is fölnyitja, még ha parancsra is. Más törvények vannak itt, ebben a kis faluban, keményebbek, mint a városon, s nekünk itt kell éljünk, itt kell boldoguljunk a három csepp gyerekkel a férjem munkája után!
A bíró kérdése itt félbeszakította: – Azt mondja, többször megfenyegették a falubeliek a vádlottat, hogy meg ne próbálja bebocsátani az elhagyott portákra a begyűjtőket? Az asszony heves helyeslése után a jegyzőkönyvbe diktálta: – A rögtönítélő bíróság nevében ezúttal Kojsza István gyanúsított ellen eljárást nem kezdeményezek. A körülményekre tekintettel, határozatomban, utolsó figyelmeztetésben részesítem, s a későbbiekben felhívom a jogkövető magatartásra.
Hogy ez utóbbi mondat ugyan mit rejt, nem kérdezte Kojszáék közül senki, örültek, hogy az ítélet kihirdetése után a hívatlan vendégek haladéktalanul kocsijukba ültek, amely aztán nagy porozva kikanyarodott velük Miskolc irányába.
Kevés idő múltán folklorizálódott a különös ítélet. Ha valaki már a sokadik patkolás árát akarta fölíratni az adósságokat rögzítő, gyűrött kék füzetecskébe, Kojsza mama így intette a sunnyogót: – Aztán legközelebb jó lenne már jogkövető magatartásra térni, mert nekünk is csak fizetni kell valamiből a boltban!
Soós Imréné: Ruhaanyag
Ma sem loptam, öltem, oroztam,
Nem becstelenítettem meg senkit,
Nem harácsoltam, de megkívántam
Más feleségét, nyereségét, eleségét,
Lenyeltem a nyálam, amit köpni szeretnék,
Szeressék a rusnya pofámat,
Beengedjenek a VIP-terembe,
Legyen terem az étteremben,
Ahol író-olvasó találkozók vannak
Folyamatosan, de legyen „Szabad szó”
Nyilvános szószék, legyen ágy, ha
Valaki álomszuszék! Legyen piros
Terem, ahol szerelem terem,
Legyen csalóknak külön hely,
Ahol feloldozzák bűneik alól!
Legyen akol az elesettnek,
Külön részleg a részegeknek,
Legyen zsebmetsző tanfolyam,
Teljesen kiment a divatból, és
Én még nem zsebmetszettem,
Két nővel nem szerettem, pedig
Ha négy kéz cirógatna, felállna
A bálna, legyen delfinárium,
Antikvárium, szarvasbőgés,
Varcogás, burrogás, kurrogás,
Kurta kocsma, oda ér ki a Szamosra,
Legyen Szamos, legyen Karácsony,
Legyen minden nap kalácsom,
Legyek bátor és merész, de
Ne legyek tengerész, csak fészbuk-
Zenész, mert muzsikálok rendesen,
Képet, verset, novellát. Glosszát,
Krokit, uborkát, hazatérő gólyát,
A kéményemen fészket, remélek
Sok gyereket, piskótát, szecessziót,
Lebegő levegőt, sziporkát hang nélkül,
A szél majd hegedül, meg Yehudi Menuhin,
David és Igor Ojsztrah, Gidon Kremer,
Nathan Milstein, Itzhak Perlman,
Rugero Ricci, és legyen temető,
Ahol nem csak a hamvakat őrzik,
Hanem a dokumentumokat, hogy
Mit ért az élete, a tudást egy nagy
Komputerbe leszívják az agyakból,
És lehet benne szörfölni, mint a neten.
Teremtsen az Isten olyan követ,
Amit maga sem tud megemelni,
A mindenható mégis legyen!
Ma sem loptam, szégyellem.
Eunochtin, Gerodorm, Stilnox, Sanval,
10 milligramm Yarocen hármasával,
Eejuhnyem, nyicsevó, pénzem nincsen,
Nekem az elalvás a legdrágább kincsem.
Azért még van egy kis bizonytalanság bennem. Nem akarom túl cizellálni, de még enyhén szellősnek érzem a stábot. Vannak itt-ott hézagok. Ok. Van már egy műlovarnő a csapatban, van rajztanárunk, van egy tényleg, de tényleg baromi jó vívóedzőnk, rendezvényszervezőnk, humánpolitikai előadónk, úgy tudom, hogy Géza keresztlányát – aki állítólag remekül golfozik –, őt is be kellene vennünk. Ok. Rendben van. Jó csapat. Tényleg az, de azon agyalok, hogy például ki fogja vezetni a helikoptert? Vagy ki irányítja a pénzügyeket, mert biztos, hogyha beindulunk ezerrel, az a munka egész embert kíván majd!? Aztán meg egy csomó jogi kérdés, amire biztosan találunk majd embert, de most még nem látom a formáját. Nincs előttem. Tudjátok: nekem kell a valódi, kézzelfogható élmény, a megtapasztalás. Amíg nem látom… Helikoptert?? Igen. Mert? Hát, most hiába nézel rám olyan érdekesen, nem abban maradtunk utoljára, hogy a helikopteres családlátogatási prodzsektet indítjuk el? Igen, a pályázat is… ok – beszéltünk róla, de akkor még, jól tudjátok, nem volt meg se a pénzügyi terv se semmi. Emlékeztek! – Ági sógora, tudjátok a szakács, na igen, ő még csak akkor jött haza Londonból. Ja. Persze, de hát csak egy hete tud a témával érdemben… más nem csinálhatott volna ilyen… azt a pénzügyi micsodát? Meg, ha már itt tartunk, nekem, igazából csak a vendégmunka-közvetítő iroda van meg, de, de ne értsétek félre, abszolúte nyitott vagyok bármire. Csak csináljuk már. Mi ez a helikopteres-cucc? Na, ne. De most tényleg. Mért csináljátok? Nem együtt kezdtünk el filózni az egészen? Zrikáltok mi!? Nem? Most szívattok. Vagy mi a franc? Vendégmunka-közvetítőről tényleg beszéltünk, de azt elvetettük, többé-kevésbé, mert azt mondják, hogy olyan már van sok. Akkor meg minek? Na, jó. Nulláról. Tehát van a hatszázmillás pályázati pénz… Van? Hm. Meglesz. Na mármost, vagyunk rá hatan. Vagy heten?! Hányan is? Mindegy. Ez most nem fontos. Hatszáz milla? Az király. Fejenként száz milla? Az teljesen rendben van. Hibátlan… Na, na, na. Azért várjunk egy kicsit. Mért? Most van vagy nincs? Végig hallgatnál? Ezt előbb meg kell pályázni. Érted!? Ki kell találni, le kell írni, mindenféle szarságot mellékelni kell… De mit kell kitalálni? Kitaláltuk, hogy… Nem? Szerinted? Tudod? Te tudod? Az előbb még nem így tűnt. Hát, most mondtad. Valami helikopteres… Jaj istenem. Védjetek meg! Ti meg mért nem szóltok!? Ez mindenkire tartozik. Hát jó. Nézzétek! Én nem mondom, hogy nekem minden teljesen tiszta, én sem szoktam minden nap céget alapítani, de próbálkozom. „Mit kell kitalálni?” Ha itt leállunk ezen a szinten, akkor azt mondom, hogy semmit. Jó, ne szívd most fel magad! Ok. Igazad van. Bocs, de én úgy vagyok ezzel, hogy eddig elég sokat mertem nagyot álmodni idézőjelben, de most azt hiszem, ébren szeretnék valami kézzelfoghatót. Az álom működik, csak éppen mindig felébredek. Érted? Helikopter vagy nem helikopter. Nekem tök mindegy. Csak csináljunk már valamit. Bár, ha reálisan nézem, szerintem hatszáz millából még a rotorok sem jönnek ki. Te vagy türelmetlen? Figyeljetek! A helikoptert nem kell megvenni. Neem? Nem. Később elmondom, csak emlékeztetni szeretnélek benneteket, ugye az volt a zsír új ötlet lényege, hogy „családlátogatás felső szinten”. Fogod? Már a szlogenünk is megvolt. Aha. Tényleg, rémlik. Tetszett is: „felső szinten”. Emelkedett hangulatban. Ehhez segít hozzá a repülés. Valami ilyesmi. Jó. És ki ért a helikopterhez? Ez például egy jó kérdés. Vissza, hogy mennyibe is fáj a rotor? Tegnap beszéltem az alsó szomszéddal. Ő egy multis cégnél recepciós. Szerinte pilótával együtt megkaphatjuk bérbe. Bérbe? De hát azt is ki kell fizetni!? Nem?? Világos, de akkor már dübörög a cég. Mű-kö-dő tőkénk lesz. Veszed? Kapitalista leszel baszki. Mű-kö-dő tőke? Az. Az termeli a zsét. Egyszerű közgazdaságtan. Fogd fel. A székházunk tetején ki is alakítható, egy ilyen kis, egyszerű leszállópálya. Van székházunk? Még nincs, de most éppen azon dolgozunk. Nem? Figyelj! Én tisztellek és becsüllek, nagynénédet pedig kifejezetten szeretem, de könyörgöm döntsd el, hogy kinek drukkolsz! Velünk vagy, vagy ellenünk? Hogyha állandóan a kifogásokat keresed, akkor beállsz te is a magyar népbetegek közé, akik abban baromira kreatívak, hogy mit, hogyan és miért nem kell megcsinálni. Állatira elegem van abból, hogy nem jutok egyről a kettőre. Bocsika! Igazán nem akartalak megbántani, csak tudni akartam, hogy mit csinálunk? Hogy értsem. Ok. Nyugi, nyugi. Én meg csak azt akarom tudni, hogy mi hogy állunk. Mármint egymással. Ki kire számíthat? Ki a játékos és ki a kibic? Vagy a tököm tudja. Együtt vagy külön? Megcsináljuk közösen vagy felejtsük el az egészet. Arról beszéltünk legutóbb, hogy a pályázati kiírás is azt szorgalmazza, hogy szükséges a magyar családok életének a jobbítása érdekében olyan szolgáltatásokat elindítani… és ez szerintem életszerű is… Ez egy szolgáltatás lenne? Mért, mire gondoltál. Minden, ami… bocs, ezt fel kell vennem. Az alsószomszéd… Halika! Igen. Éppen együtt a csapat… Ja… Ti tudtátok, hogy ez egy szolgáltatás? Olyan, mint egy mosoda vagy a pizzafutár?… Hm. Figyelem! Úgy tűnik, az élet gördülékenyen írja a forgatókönyveket. De ez nem baj. Aki cselekszik, azzal halad a hajó. Valamerre. Tehát: a helikopter ugrott. Ugrott? Úgy néz ki, mert túl sok cuccot kell beszerezni ahhoz, hogy kapjunk, mármint a cég kapjon üzemeltetési engedélyt, meg ilyesmi. A bérlés menne egyébként. A srác utána ment kicsit. Rendes tőle. De ahhoz, hogy begyűjtsünk mindent, most kevés az idő. Akkor most mi van? Mi van? Mi van? Életbe lép a B-terv. A B-terv? Igen, a B-terv. Az mi? Pont az, amiről te is beszéltél az előbb. A vendégmunka-közvetítő. De arra azt mondtad, hogy szart se ér… Hát, nem éppen ezt és nem éppen így, csak mondtam, hogy abból már van több. Igen. És akkor? Fagyizóból is, meg közértből is sok van, mégis megélnek. Azon múlik, hogy megtalálod-e a megfelelő kulcsot az ajtóhoz. A kulcs. Értitek? Értitek, hogy mi a kulcs? Az, hogy jót és jól kell csinálni. Ennyi. Ez a kód. Hm. Olyan csavart kell beletenni, amitől más lesz, nem olyan, mint a többi. Hát igen. És milyen csavarra gondolsz? Mármint azt kérdezed, hogy milyen csavarra gondolunk? Mert azért vagyunk így, együtt, hogy közösen találjunk ki dolgokat, amiket aztán majd közösen fogunk csinálni. Nem gondolod? Ja, persze. Na! Hogy kicsit érthetőbb legyen. Te, valamelyik üzletágnak a főnöke vagy. Zárójel. Itt jegyzem meg, hogy a névjegykártyákra majd egységesen, mindenkinek az ügyvezető igazgató titulust kell tenni, mert a tárgyalóképességet, a kompetenciát, a bizalmat ez generálja, az, hogy döntéshozó helyzetben vagy, kapiszkó?! És persze angol-magyar nyelven. Zárójel bezár. Mint főnök, te felelsz azért, hogy a hozzád tartozó feladatok, folyamatok működjenek. Mindenkinek meglesz a saját területe, amiben kiteljesedhet, de mindenki a leggyengébb láncszem is egyben. Ezt jegyezzétek meg. Bárkin, bármikor elbukhat az egész. Szóval, arra gondolok első menetben, hogy az Ági sógora visszamehetne Londonba, ő azért már kicsit beszél angolul, meg van némi kapcsolatrendszere satöbbi és vele megnyitunk egy londoni irodát. Hoppá! Egy iroda Londonban? Igen, például ez lehetne az egyik csavar. A legtöbb iroda ugyanis itthon működik és próbálja itt elkapni a kuncsaftot. A mi irodánknak a célközönsége pedig a már családtagként kint lévő vagy látogató valakik. Megvan? Akik azonnal rövidre tudják zárni a folyamatot. Azért, mert ők már ott vannak. És bingó. Képzeljétek el a cégtáblát óriásiban:
FROM LONDON TO LONDON.
Ez már angolul van. Csak úgy mondom. Ez jópofa. Aha, nekem is tetszik. Ma, azért már egyszerűbben mennek a dolgok. Nem úgy, mint évtizedekkel ezelőtt. Most, pikk-pakk. Ügyvéd, internet, cégbíróság, lóvé. Mellesleg, az iroda lehet egy később kialakítható futárszolgálat bázisa is. Esetleg egy magyaros pékség vagy céllövölde. Értsétek meg! Az innováció alapja az ötlet és a kitartás. Ez a megvalósítás trükkje. És, és erre is jó a pályázati kiírás? Na, hát… ezen kell most még kicsit molyolnunk.