A kastély
„Művészsorsa hasonlatos sok pályatársáéhoz: a hazai színpad elhanyagolta, így külföldön szerzett hírnevet. A világ szinte valamennyi neves operaházában színpadra léphetett, és sehol sem maradt el az elismerés. Ma sztárként emlegetik a szakmában, és idehaza is egyre többet hallani a hangját. Hitvallása szerint az opera műfaját nem megreformálni, hanem magas színvonalon művelni kell.”
Őszy-Tóth Gábriel tizenhárom évvel ezelőtt írta ezt Lukács Gyöngyi – akkor még nem Kossuth-díjas – operaénekesnőről, Operacsillagok függöny mögött című könyvében, amely a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg. A Kossuth-díjat 2008-ban kapta meg a művésznő. (Amikor egyébként én is.)
Lukács Gyöngyi még középiskolás volt, amikor merész vállalkozásra szánta el magát: felutazott Győrből Budapestre, hogy részt vegyen a világhírű szovjet basszista, Jevgenyij Nyesztyerenko mesterkurzusán. Az „istenkísértés” nem várt eredménnyel járt: Nyesztyerenko kezdeményezésére a szép hangú fiatal lány hamarosan a moszkvai Csajkovszkij Zeneakadémia növendéke lett, méghozzá a nagy tekintélynek örvendő Jelena Sumilova tanítványa.
Gyöngyinek régóta a rajongója vagyok. Nem félek bevallani. Fanyalgó értelmiségiek általában kerülik ezt a kifejezést, ilyenekkel helyettesítik: híve vagyok a művészetének. Esetleg: kedvenceim közé tartozik. Úgy érzik ugyanis, hogy a rajongás csápoló fiatalok műfaja popzenei koncerteken. Én emelt fővel megismétlem: rajongója vagyok Lukács Gyöngyi művészetének, főleg amióta Norma, Tosca és Katyerina Izmajlova szerepében hallhattam-láthattam őt.
Ezért, amikor kedves pályatársam és barátom, Asperján György 2016 nyarán felkért, hogy lektoráljam Gyöngyi önéletírását, boldogan elvállaltam, még Dantét is félretéve. Novemberben meg is jelent a könyv Énekes álarc nélkül címmel, az ATTISZ Kiadó gondozásában. Hadd ragadjak ki egy igen fontos mondatot belőle:
„Nincs bonyolultabb lélek az énekes lelkénél. Mivel ez egy lélekszakma, így egyáltalán nem mindegy, hogy mi lakozik belül, miből táplálkozik a hang, miközben érzelem és indulat szólal meg a hangszálainkon keresztül.”
Nos, a primadonna – de az életben kicsit sem primadonnáskodó – szerző fején találta a szöget. Az élményt adó, katarzist kiváltó énekléshez nem elegendő pusztán a szép hang, a „fülkápráztató” technikai tudás. A produkció hatásossága – vagy mondjuk így: eredményessége – nagymértékben függ attól, hogy „mi lakozik belül”. Beniamino Gigli, amikor Recanatiból elindult a világhír felé, a következő útravalót kapta az édesanyjától: „A szép énekléshez jónak, kedvesnek kell lenni, Benjaminello. És a szívünknek tele kell lennie szeretettel.”
Nos – ami produkcióiból már eddig is számos esetben kiderült, s amit ez a könyv még világosabbá tesz – Lukács Gyöngyi gyönyörű hangján azért szólalnak meg oly meggyőzően és eredményesen az operairodalom remekei, mert „belül”, a lelkében megvan az a bizonyos emberségfedezet, amely nélkül talán elismerést, csodálatot kiválthat ugyan bármelyik jól felkészült énekes, de megrendíteni, jobbá-igézni sohasem tud.
Ez az önéletírás nem önigazolás, mint a legtöbb, ami manapság születik ebben a kategóriában. Felkavaró és megindító önvallomás ez a könyv. És olyan „profimód” van megírva, hogy már-már szépirodalmi alkotásnak tekinthető.
Mint már említettem, Lukács Gyöngyi énekművészetének régóta hódolója vagyok. Mostantól fogva írásművészetének is. Olyannyira, hogy egy kicsit a pályatársamnak is tekintem már.
És nagy öröm nekem, hogy férjével együtt – aki nem más, mint az ugyancsak világhírű baritonista, Alexandru Agache – „besoroltak” a legjobb barátaim közé.
A kastély
Budai részletek
Emberi kísérletek
Vasárnap délután
Király utcai házak
A palota
Egymásra épülő formák
Az emlékmű
A Gyufaszál fellobbantása után egy pillanatra mindenki meghökkent. Néhányan izgatottan fordultak a tető felé, mások elhúzódtak: nyugtalanság támadt. Az elnök hangosan csengetett, és kinyitotta száját, de mielőtt szólhatott volna, csendes és hajlékony mozdulattal felállott a jobboldalon Gróf Vízcsepp, megnyugtató kézlegyintéssel intett, és meggyőző hangsúllyal halkan szörcsögni kezdett.
– Tisztelt barátom és képviselőtársam, Doktor Gyufaszál – szörcsögte enyhén gúnyos árnyalattal –, szerény nézetem szerint kissé túlságosan belemelegedett a napirenden levő javaslat taglalásába, belemelegedett, és fel is lobbant: ezt a fellobbanást tudjuk be az ő temperamentumos és – hogy is fejezzem ki magam – gyúlékony természetének, de korántse vonjunk le belőle olyan következtetéseket, mintha e fellobbanásnak valami különösebb jelentősége vagy következménye lehetne. Mi ketten, tudom, két homlokegyenest ellenkező politikai felfogást képviselünk, de nézetem szerint nem kérdéses, melyik a reálisabb, melyiké a jövő. Tisztelt barátom, Doktor Gyufaszál nagy tömegekről beszél, amik állítólag mögötte állanak: ezekre alapítja terveit, ezeknek nevében akar beszélni: – nyers, mozdulatlan és tehetetlen tömegek ezek, uraim, melyek nem nyilatkoztatták még ki eddig, hogy Doktor Gyufaszált támogatni óhajtják-e egy esetleges kenyértörés órájában, hogy vajon melléje állanak-e, rábíznák-e magukat, s ha igen, merné-e ő vállalni a felelősséget azért, ami történne. Én ezt nagyon kétségesnek tartom, én a magam részéről ebben a Dr. Gyufaszál által annyit emlegetett nagy tömegben semmi nyugtalanságot nem látok, semmi elégedetlenséget, semmi vágyat arra, hogy helyzetén változtasson: semmi vágyat arra, hogy mögötte sorakozzék.
– Hát maga kinek a nevében beszél? – lobogott közbe pirosan és hevesen Dr. Gyufaszál.
– Tisztelt barátom és képviselőtársam – szörcsögött tovább óvatosan Gróf Vízcsepp – azt kérdi, kinek a nevében beszélek. Az a dicső és óriási szervezet, melynek egyik szerény tagja és önök előtt, képviselője vagyok, az a szervezet, mely hivatva van a rendet és nyugalmat fenntartani a világon, lesimítani a fölösleges dudorokat, kivájni a köveket…
– És megfojtani az embereket – lobogott közbe tüzes gúnnyal Gyufaszál.
– Ez a szervezet – folytatta rendületlenül Gróf Vízcsepp – megbonthatatlan, fegyelmezett és szervezett sorokban áll mögöttem, hogy őrködjék a rend és fegyelem fölött, ott teremjen azonnal, ahol baj van, megvédje határainkat, visszaszorítsa az állam alapjait veszélyeztető forrongó és zavaros elemeket…
– És megfojtson bennünket – ismételte lobogva Gyufaszál. – Az igaz, a víz alatt rend van!
– Az a fenyegetés tehát – szörcsögött tovább nyugodtan Gróf Vízcsepp –, amivel tisztelt barátom és képviselőtársam akar nyugtalanságot kelteni, egészen fölösleges aggodalmat kelt néhány tájékozatlan rajongóban. Nekem módomban állana, tisztelt uraim, hogy a fenyegetések elejét vegyem: törvényadta módom volna hozzá – de én azt nem akarom, én érvekkel szeretném meggyőzni tisztelt barátomat, hogy fölforgató törekvése merő képzelődés, gyermekes agyrém.
– Majd meglátjuk! – lobogott közbe Gyufaszál. – Még fenyegetőzik? Az urak tanúk, hogy fenyegetőzött!
– Nem fenyegetőztem – szörcsögött tovább szelíden Gróf Vízcsepp –, csak arra figyelmeztetem tisztelt képviselőtársamat, akivel szeretném magam megértetni, akit, ismétlem, meggyőzni szeretnék, hogy kart karba öltve, szorosan egymás oldalán kell munkálkodnunk – csak arra figyelmeztetem, hogy nekünk módunkban áll…
– És ha én felgyújtom a házat? – ordított magánkívül Gyufaszál.
– Ez esetben ki fogom vezettetni – szörcsögött nyugodtan és derülten Vízcsepp.
Az elnök csengetett, most Doktor Gyufaszál felugrott, és a padot verte.
– A napirendhez kérek szót! – ordította magánkívül. – Azt mondotta, hogy ki fog vezettetni! Rendre! Rendre!
A baloldalon nagy nyugtalanság támadt.
Az elnök a gyorsírók jegyzeteit kérte, kijelentvén, hogy a nagy zajban nem hallotta a sérelmes kifejezéseket. A jegyzetek átvizsgálása után, tekintettel a két hónap előtt hozott és az immunitást szabályozó újabb házszabályrevízió erre vonatkozó szakaszára, felszólította Gróf Vízcseppet, vonja vissza kijelentését.
– Eszembe se volt – szörcsögött Vízcsepp –, tisztelt képviselőtársamat megsérteni. Kijelentésemet ünnepélyesen visszavonom.
– Akkor én is visszavonom elhamarkodott kijelentésemet, hogy a házat felgyújtom – jegyezte meg Dr. Gyufaszál.
Erre különben se került volna sor, mert e pillanatban a Gyufaszál tövig égett és elaludt. Ugyanekkor egy utolsó szörcsögéssel Gróf Vízcsepp is elpárolgott.
A haragos palotapincsi
Sashegy
Az önvallomásokat summázó rövid versek a három éve elhunyt lapalapító-szerkesztő hagyatékából kerültek elő.
Néha úgy érzem, él bennem egy ember,
ki mosolyogni többé már soha nem fog.
Életem léggömb, mely a felhők felé tart,
Akaratom léggömb, mely a felhők fölé tart,
Életem léggömb, mely egyszer kipukkan.
A születés jegye rég
A vöröslő csillag –
A kereszt a halálé
Ugyan, miféle szerzet vagyunk mi, Bársonyszemű?
Füstbevezényelt anyáink fiai,
soha meg nem született kishúgaink nővérei,
kik nem mennek el a direkt nekik rendezett
emlékmű leleplezésekre,
ahol pedig megtudhatnák, hogy
hálaistennek mindez már a múlté.
És mi a csudának lógatjuk az orrunkat,
– melynek hosszát egyébként
pontosan lemérhetjük a szomszédok szemében rejlő
hajszálfínom centiméterrel –
hiszen ITT NÁLUNK nincs semmi baj, és
tulajdonképpen nem is volt soha,
ezt mindenki tudja, aki ujságot olvas –
Csak hát – de ezt csak négyszemközt,
és ne vedd rossznéven, ha mondom –
jobb, ha az ember összehúzza magát
és nem ugrál annyit.
Fekszik a földben.
Fekszik egy ládában a földben.
Fekszik fehér kötényben egy ládában a földben.
Két szemén két cserép.
A pap kicsit únja a szöveget Nem csoda csupa öregasszony
Ma már ő a harmadik Ráhajítja a szóvirágok megsárgul koszorúit
Okos öreg krokodilszemével fáradtan pislog egyet aztán tovább
búgatja hangja orgonáját
Jobb szegénykének így hiszen már évek óta Bizony az utóbbi időben
már nehéz volt vele Szép kort ért meg így van ez rendjén
Őszinte részvétem Őszinte jól megy a hajamhoz ez a
fekete kendő jaj mikre gondolok ilyenkor
Két szemén két cserép.
Fekszik fehér kötényben egy ládában a földben.
Fekszik egy ládában a földben.
Fekszik a földben.
Egyszervolt csoda, hova, jaj, hova tűntél!
csodagyöngy, a nyelvem alatti,
számban homokká szétporlott –
szárnyas tűsarkaim elnehezedtek,
visszhangjuk beleragadt az aszfaltba –
széttört a tükrös fény a szememben,
arcod csodaarcát soha, jaj, soha többé
nem látom.
Hát mire jó,
mondd, mire jó
ez az egész?
Egy éjjel felsírsz valahol,
majd anyád pólyákba pakol,
iskolába mész egy napon,
évszámokat, hogy bemagolj,
apád gyülölöd, mert papol,
idővel megházasodol,
és dolgozol is valahol
s vasárnaponként ultizol.
Hát mire jó,
mondd, mire jó
ez az egész?
Talán fiaink – valaha…
mondogatod majd, mint apa,
s nem hiszed, hogy két életen
át ne történjék semmisem
amiért élni érdemes
és meghalni is érdemes,
hisz nemsokára vár a hant
mi alá hazád elkapar.
Hát mire jó,
mondd, mire jó
ez az egész?
Élünk
behúnyt szemü ablakaink mögött
élünk
becsukott szájú kapuink mögött
élünk
kimondott szavaink mögött
kalapemelő kezitcsókolomok
választ nem váró hogyvanok
és namiújság és képzeldmitörtént
és gratulációk és őszinte részvétek
mögött
és duplák
és cigarettafüst
és divatok
mögött
élünk
és olyanok vagyunk amilyennek
látszani akarunk általában
ahogyan egymást és a dolgokat
elképzeljük általában
és amilyennek kell lenni
általában
Élünk
egymásnak fenntartott hazugságaink
mögött
egymás között
egyedül
mindenki
egészen
egyedül
Létezés
Folyóiratunk előző száma már nyomdában volt, amikor eljutott hozzánk a hír, hogy november 24-én, élete 97. évében korában elhunyt Marcos Ana (1920-2016) spanyol kommunista költő, akit a Franco-rendszer 19 évesen vetett börtönbe, s kínzott huszonnégy éven át, csak mert a polgárháborúban a köztársaságiak oldalán harcolt. Börtönben írt, s onnan kicsempészett verseit titokban terjesztették. Versével idézzük fel alakját.
A föld nem gömb alakú,
a föld körbezárt udvar
ón-éggel és a rabnak
mindig egyféle úttal.
Azt álmodtam: a világ
kerek tér, és azúrja
fénnyel és városokkal,
mezőkkel, hol a búza
együtt érik a vággyal,
folyó és hegy, és zúgva
áradó óceán, hol
szívek és hajók úsznak.
Csakhogy a világ udvar.
(Börtönudvar a rabnak
mindig egyféle úttal.)
Néha ablakomon át
szemem a fényt szomjúzza,
az életét, mit láttam
éjjel álomba hullva.
És így szólok: „A világ
Létezés Más is, mint börtönudvar,
nemcsak e szörnyű gödör,
hol élve lettem hulla.”
És hallom a domboldalt,
dalát a nyárfa súgja,
folyó kék fecsegése
ér vérpadomhoz újra.
„Ez az élet” – üzenik
az illatok, a furcsa
neszek, a füttyös pintyek,
a nap kelyhéből új dal
csordul ki, nevetéssel
üdvözöl egy fiúcska…
Ébren álmodom újra.
(Cellámból a mezőre
nem visz, csak álmom útja.)
Több mint egy százada már
vagyok falak közt hulla,
és nincs számomra világ,
fák se dalolnak új dalt,
szerelem se gyújt vágyat
a vérben és a húsban –
sebzett kezeket látok,
ajtót zárral és kulccsal!
Már azt hiszem, hogy minden,
Mi nem álom – csak udvar.
(Börtönudvar az égbolt,
Széttépett, szürke udvar,
villámhárítók sebzik
nyesi a fal, a durva.)
.........................
Szabad éveim felé
már álmomnak sincs útja.
Már minden. Minden, minden,
álmom is – börtönudvar.
Kőlapjain jár körbe
Szívem, a kínok-dúlta,
Szívem, a mezítelen,
Szívem, halálra sújtva,
Szívem, mi épp olyan már,
mint ez a szürke udvar.
Börtönudvar, a rabnak
mindig egyféle úttal.
Simor András fordítása
Egy nappal a spanyol költő halála után járta be a világot a hír: 90 éves korában meghalt Fidel Castro (1926-2016) forradalmár, kommunista politikus, több mint negyven éven át Kuba első számú vezetője. Az alábbi művek idézik meg szellemiségét.
Kuba él, élni fog,
Nap tűz partjaira.
Elhunyt Fidel Castro.
Ne vigadj, Florida.
Ignacio Ramonet Párizsban élő, spanyol származású újságíró, egyetemi tanár, a Le Monde Diplamatique főszerkesztője, az Attac egyik alapítója, számos könyv szerzője. 2003 és 2005 között mintegy száz órát töltött Fidel Castróval, beszélgetéseikből szerkesztette Fidel Castro: Életrajz két hangra (Fidel Castro: Biografía a dos voces) című, közel hatszáz oldalas interjúkötetét. Ebből a műből közlünk rövid részletet.
– Önök 1956. december 2-án szálltak partra Oriente tartományban, majd nem sokkal ezután Alegría del Píónál megsemmisítő vereséget szenvedtek.
– Kis motoros hajónkat üresen próbáltuk ki az átkelés előtt. Egyébként pedig semmit sem értettünk a tengerhajózáshoz, és amikor mind a nyolcvanketten beszálltunk, berakodtuk a fegyvereket, muníciót, élelmiszert és a tartalék üzemanyagot, a hajó csak cammogott, a tervezettnél lassabban haladt, öt helyett hét nap alatt érte el a kubai partokat. Addigra a benzintartályban mindössze néhány hüvelyknyi üzemanyag maradt. Két napot késtünk. És három napra rá megtámadtak bennünket.
December 5-e reggelén alig világosodott, amikor Alegría del Pío határában a távoli hegyek felé vettük az irányt. Elhaladtunk egy nagyjából hektárnyi kiterjedésű domb mellett, majd száz vagy kétszáz méterrel odébb már láttuk az erdőt, amely délen egészen a tengerpartig húzódik, északon pedig azzal a termékeny földsávval határos, ahol akkoriban cukornádtáblák és legelők zöldelltek. Szerencsésen megérkeztünk az erdő szélére, felderítettük, és több száz méteres körzetben szétszóródtunk. Megfelelő helynek látszott, beláthattuk innen a megtett út egy részét, csakhogy az amúgy is sziklás talajt durva kövek borították. Napszállta után újabb éjszakai menetelés várt ránk, de sokan már most is erejük végére értek. Ezért megálltunk, és egy homokos földdarabkán pihenőt rendeltem el. Pár méterre tőlünk friss, ehető cukornád nőtt. Embereink szakaszokba rendeződve, sötétedésig letáboroztak. Úgy száz méterre tőlünk álltak az őrszemek. Hallatlan könnyelműség volt.
Délutánra járt az idő, amikor a magasban ellenséges repülőgépek tűntek fel. Négy óra tájt már mélyrepülésben pásztázták az erdőt. Öt óra felé eldördültek az első lövések, másodpercekkel később pedig gyalogsági össztűz zúdult ránk, miközben valósággal megsüketültünk a fák koronáját súroló vadászgépek pokoli robajától. Megleptek bennünket.
Mindenki futott, amerre látott. Két bajtárssal a szomszédos nádültetvényen kötöttem ki. Mások is erre menekültek, vagy innen iparkodtak tovább jutni. Minden egyes ember, valamennyi kis csoport egyedül, saját magára és a jó szerencsére számíthatott csak ezen a napon. Mi hárman a szalma és a levágott nád alatt hasaltunk, megvártuk, amíg besötétedik, majd a közeli erdőcskébe kúsztunk… Létszám: három fő. Fegyverzet: az én puskám kilencven tölténnyel, Universo Sánchezé harminc tölténnyel. Ennyiből állt a seregem. […] Túlzás nélkül állíthatom, életem legdrámaibb pillanatait ekkor éltem át. Egyre ezt ismételgettem magamban: „Mindjárt jönnek a katonák. Látni akarják, milyen eredménnyel járt ez az aránytalanul heves támadás.”
A katonaság nem tudhatta, kik azok, akik az erdőcskében megjelentek. De bárkiknek tartották is őket, gyilkos erővel támadtak. Mindez kora délután történt. A pontos időpontra nem emlékszem, csak azt tudom, hogy mozdulatlanul feküdtünk a nád és a szalma alatt, és az egyik felderítő kisgép szüntelenül felettünk körözött. […] Amikor éreztem, hogy lebírhatatlan kábulat vesz rajtam erőt, az oldalamra fordultam, két lábam közé helyeztem a puska agyát, a cső végét pedig az állam alá szorítottam. Nem akartam, hogy az ellenséges felderítők élve kapjanak el. […] Már hűvösödött, amikor felriadtam.
– A tragikus kimenetelű partraszállás és a számtalan halálos áldozat ellenére Ön nem adta fel a harcot?
– Nem. Két puskával újraszerveztük a csapatot. Két héttel később találkoztunk Raúllal, nekik öt puskájuk volt. Ott mondtam először: „Most már biztos, hogy megnyerjük a háborút”. Carlos Manuel Céspedes * jutott az eszembe, aki annak idején hasonló helyzetben így szólt társaihoz: „Tizenketten életben maradtunk. Épp elegen, hogy kivívjuk Kuba függetlenségét”. Raúl meg én mindig is egyet akartunk: bevenni magunkat a hegyekbe és folytatni a háborút.
Tehát mindössze hét fegyverünk volt. A parasztok további tizenhét puskát gyűjtöttek össze, és ezekkel arattuk első győzelmünket.
– Melyik volt ez az első győzelem?
– Első ütközetünket egy katonákból és tengerészekből álló járőr ellen vívtuk, 1957. január 17-én, negyvenhat nappal a decemberi partraszállás után. Ez volt az első győzelem, az első csekély, de jelképes értékű győzelem. Öt nappal később csapdát állítottunk egy ejtőernyős alakulat előőrsének, miközben amögött háromszáz katona közeledett felénk. Öt ellenséges katona életét vesztette, és egy félautomata Garand típusú puskát zsákmányoltunk, az összes hozzá tartozó lövedékkel együtt. Felesleges tovább részleteznünk az ezután következő kisebb-nagyobb összecsapásokat, a lényeg, hogy csapatunk létszáma fokozatosan harminc főre emelkedett.
Nem sokkal ezután egy árulás súlyos helyzetbe sodort bennünket, egyetlen hegyi vezetőnk, egy környékbeli paraszt kis híján kiszolgáltatott bennünket az ellenségnek. A partraszállás és az Alegría del Pío-i keserű megpróbáltatás után, amikor a felkelősereg kezdett ismét magára találni, ez az árulás csaknem végzetes eredménnyel járt.
– Mi volt a legnehezebb ezekben az első hónapokban?
– Mi volt a legnehezebb? A tapasztalatszerzés. Ha nyolcvankét harcosunkkal sikerül kikötnünk a kiszemelt partszakaszon, a háború hét hónap alatt befejeződik. És miért? Mert ütőképes volt a csapatunk. Ötvenöt távcsöves puskánk volt és számos mesterlövészünk…
– Che Guevara asztmában szenvedett, ami meglehetősen nagy kockázat egy partizánháborúban. Mégis Ön, amikor kiválogatta a Granma legénységét, többeket elutasított, de Che a csapat tagja maradt. Betegsége később nem okozott gondot?
– Che-nek feltétlenül velünk kellett jönnie. Már jó előre mindent pontosan kidolgoztunk. Az expedíció valamennyi tagja készenlétben állt, az indulás pontos idejét viszont senki sem ismerte. Aznap este, 1956. november 24-én, amikor a Tuxán folyó torkolatánál, egy házban gyülekeztünk, Che is pontosan megjelent – a gyógyszereit azonban nem hozta magával. Mégis természetes volt, hogy a többiekkel együtt ő is behajózik.
– Gyógyszerei nélkül?
– Igen. Hónapokkal később a Sierrában éppen visszafelé tartottunk egy találkozóról: Herbert Matthews, a The New York Times munkatársa készült írni rólunk; ekkoriban csapatunk létszáma ismét harminc főre nőtt, már otthonosan mozogtunk a hegyi terepen és némileg megedződtünk a nehéz körülmények között – annak ellenére, hogy az ellenség, a hivatásos katonák gőgjével mélységesen lebecsülte a mi szerény katonai erőnket –, ádáz dühvel támadott és teljes megsemmisítésünkre tört; nos, ebben a bonyolult helyzetben Che asztmarohamot kapott.
Egy erős hadoszlop nyílt terepen tüzet nyitott ránk. Mi azonban, éppen Che rohama miatt veszélyesen lelassultunk. Már alig vonszolta magát. Meredek emelkedőt kellett megmásznunk, hogy a fönti erdőbe jussunk, de eközben a mintegy háromszáz katonából álló hadoszlop egyik szárnya elénk vágott, és balról, egy kis füves térségről ágyúval és puskatűzzel támadott. Mi ennek ellenére tovább kapaszkodtunk felfelé, gyakorlatilag a földön vonszoltuk magunkkal a beteget, csak reméltük, hogy mi jutunk fel elsőnek az erdőbe, és nem az ellenség. Késő délutánra járt, alkonyodott. Éppen felérkeztünk, amikor heves zivatar tört ki, mindkét tábort bőrig áztatva; ekkor már alig hat-hétszáz méterre voltunk egymástól. A vihar ellenére csapatunk tovább menetelt, majd a csúcs túloldalán – mialatt sötét este szakadt ránk – két parasztportát fedeztünk fel néhány száz méterre egymástól. Mindannyian kegyetlenül átfáztunk, ruhánkból csöpögött a víz. Che mozdulni sem tudott. […]
A két parasztnak úgy mutatkoztam be, mint a Batista hadsereg ezredese. Ebben semmi rendkívüli nem volt, elhitték, hiszen még az imént is ágyúzást és puskaropogást hallottak. Néhanapján kénytelen voltam ilyesféle cselhez folyamodni, mert a parasztok, a megtorlástól való félelmükben eleinte óvakodtak a partizánoktól. Csakhogy valami nem volt tökéletes az alakításomban: túl udvariasan viselkedtem. Ám így okoskodtam magamban: „Ha törik, ha szakad, ki kell ismernem ezt a két embert, mert valakinek le kell mennie a városba gyógyszerért”. Egyikük történetesen a diktatúra pártján állt. Ilyeneket mondott: „Aztán ezt meg azt tessék megmondani a tábornoknak, üdvözölje a nevemben!” Mialatt Isaac, a másik, mélyen hallgatott. Amikor végre kettesben maradtunk, megkérdeztem tőle: „Őszintén, mit gondol, barátom, arról az emberről?” – azaz a diktátorról. – „Nézze, én mindig is az Ortodox Párthoz húztam” – felelte. (Az ortodoxok pedig élesen szemben álltak Batistával.) – „Csak látni kell, mit tett eddig is” – fűzte hozzá. – Úgy van, gondoltam, hány házat gyújtott fel csak itt, a környéken. Meg a többi: a kegyetlenkedések, a gyilkosságok. Ráébredtem, hogy Isaac az én emberem: „Isaac, figyelj ide, soha nem voltam én ezredes, Fidel Castro vagyok”.
Elmagyaráztam neki, egyik társunk súlyos beteg, Manzanillóba kell menni gyógyszerért, őt pedig biztonságos helyen elbújtatni. Pénzt adtunk Isaacnak, másnap hajnalban elindult Manzanillóba. […]
– És megszerezte a gyógyszert?
– Megszerezte. Amikor valamivel később elváltunk, Che Guevarának új feladatot adtam. Neki kellett fogadnia a Santiago de Cubából érkező erősítést és fegyverszállítmányt. Én ezalatt egy kis csapattal alaposan felderítettem a Sierra Maestra keleti vidékét. Az újoncok – hónapokkal később tapasztaltuk – csekélyebb harci tapasztalattal rendelkeztek ugyan mint mi, és ezért a rajtaütésekben eleinte alig vettük hasznukat, de mérhetetlen elszántság dolgozott bennük, és egy-két hónap alatt akarták megtanulni mindazt, ami nekünk egy évbe tellett.
– És Camilo Cienfuegos? **
– Camilo kevésbé intellektuális típus volt, de legalább olyan bátor és legalább olyan kiemelkedő vezető, mint Che. Hallatlan merészség és spontán emberség jellemezte. Camilo mindenben kitűnt. A kezdeti, legnehezebb hónapokban az I. Hadoszlop előőrsének volt a parancsnoka. Később Che Guevara hadoszlopához osztottuk be, amely a Turquinŏ-csúcstól keletre tevékenykedett. Camilo végül lovasportyákat szervezett, itt is, ott is lecsapott a síkságon, majd pedig újabb frontot hozott létre a sziget középső részén. Ez kockázatos vállalkozás volt, mert azt a vidéket egyáltalán nem ismertük. Igen, Camilo mindenben kitűnt.
– Valamivel később Ön megszervezte a gerillasereg különböző frontjait Che, Camilo valamint fivére, Raúl vezetésével.
– […] Az eredeti partizán-hadoszlop az idő tájt a mozgó háború taktikáját alkalmazta: támadtunk és visszavonultunk; nem volt állandó táborhelyünk. Mindenesetre, én továbbra is megtartottam magamnak az I. Hadoszlop parancsnokságát. Innen vált ki a többi: Guevaráé volt az első, utána alakítottuk meg Raúlét. Ő átvonult az egész hegységen és új hadműveleti területet hódított meg. Ötven harcossal hajtotta végre ezt az akciót, ő volt az első, aki átszelte a két régió közti síkságot. Tökéletesen végrehajtotta a feladatot, így jött létre a II. Keleti Front. Ott, azon a hatalmas és távoli területen Raúl teljhatalmat kapott, jogában állt újabb parancsnokokat kinevezni és új hadoszlopokat létrehozni. Hamarosan a III. Front is harcolni kezdett Juan Almeida parancsnoksága alatt. […]
– Ön ekkor már felismert Che Guevara kimagasló vezetői képességeit?
– Che követendő példa volt a többiek előtt, bátor, önfeláldozó, az emberei tűzbe mentek érte. Igazi forradalmár.
– Azt mondják, a személyiségéből fakadóan mindig túl sokat kockáztatott.
– Vakmerő volt. És olykor temérdek kézigránátot, aknát és egyéb harci felszerelést vitt magával. Camilo épp ellenkezőleg, a könnyebb csapatot kedvelte. Che hajlamos volt „túlfegyverkezni”. És előfordult, hogy egy-egy ütközetet elkerülhetett volna, de szándékosan nem tért ki az ellenség elől. Che rettenthetetlen harcos volt, de túl sok kockázatot vállalt; ezért mondogattam neki: „Te felelős vagy a csapatodért, azokért, akik veled tartanak”.
– Vagyis időnként túlságosan merész volt?
– Che nem került volna ki élve ebből a háborúból, ha nem fékezzük merészségét és vakmerőségre való hajlamát. Gondolja csak el, abban a pillanatban, amikor elkezdődött a Batista hadsereg utolsó, nagyszabású offenzívája, sem Che, sem Camilo, sem pedig a többi katonai vezető nincs az első vonalban. Che Guevarát az újonc kiképző iskola élére helyeztem, ahol több mint ezer fiatallal kellett foglalkoznia.
– Ön azért döntött így, hogy parancsnokai ne vállaljanak felesleges kockázatot?
– Igen. Pontosan azért, mert vezetők voltak. És azért is, hogy a későbbi, stratégiai hadműveletekben felhasználhassam őket. Meghatározott célt szolgált Raúl hadoszlopa Oriente tartomány keleti részén, Juan Almeida a Santiago közeli fronton, Che Las Villas tartományban (a sziget középső részén) és Camilo, akit eredetileg nyugatra, Pinar del Río tartományba akartam küldeni.
Az ellenséges offenzíva idején értékes, harcedzett parancsnokokat vesztettünk, én például az I. Hadoszlopban gyakorlatilag vezetők nélkül maradtam. Az itt felsorolt bajtársak a legfontosabb embereim voltak, bárhová kerültek, a mi, közösen kialakított elveinket képviselték, ugyanazt a politikát alkalmazták mind a lakossággal, mind az ellenséggel szemben, birtokában voltak az első hónapok tapasztalatainak, átvészelték a háború kritikus helyzeteit, ugyanakkor sikerrel feleltek meg az újabb és újabb kihívásoknak.
Batista utolsó rohama után Che Guevarát egy száznegyven fős hadoszlop élén, a legjobb fegyverekkel ellátva, Las Villas tartományba irányítottuk. Az egyik zsákmányolt aknavetőt is megkapta; kiváló fegyverekkel és kiváló harcosokkal indult útnak. Hasonlóképpen Camilo is. Che ekkor is többet vállalt, még bizonyos mennyiségű tankelhárító lövedéket is igényelt. Az út egyes szakaszait teherautókon akarta megtenni, és ezt meg is szavaztuk számára; ámde amikor már úton voltak, trópusi hurrikán érte el Kubát, az eső elmosta az utakat, megduzzasztotta a folyókat. Mindkét hadoszlop Camagüey síkságain nyomult előre a főváros felé, s ezen a vidéken a Július 26-a Mozgalom gyengébb volt, mint másutt. Négyszáz kilométernyi utat kellett megtenniük, mialatt a Batista hadsereg harci repülőgépekkel támadott. Éheztek és szörnyű nélkülözéseknek voltak kitéve.
Rendkívüli teljesítmény volt harcosaink részéről gyalogosan átszelni azokat a tüskés bozótosokat és mocsarakat, miközben az ellenség motorizált egységekkel és légierővel rendelkezett. És ilyen körülmények között képesek voltak ütközeteket nyerni.
– 1958 áprilisában általános sztrájkot hirdettek a Batista kormány ellen, de Ön a Sierrából nem támogatta a kezdeményezést. Miért?
– 1958. április 9-ére általános sztrájkot terveztek, ám a sztrájk kudarcba fulladt. Mi akkor nem értettünk egyet a sztrájk ötletével. A Július 26-a Mozgalom országos vezetősége azonban ezt nem fogadta el. Azt mondták, mi nem ismertük fel a kialakult forradalmi helyzetet. Jobb belátásom ellenére aláírtam a sztrájkfelhívást, mivel a mozgalom városi szárnya olyannyira biztos volt a dolgában. És nemcsak szavakban támogattuk a sztrájkot: hadműveleti területünkön több ponton is támadást kezdeményeztünk.
Akkoriban volt némi széthúzás, és tapasztalhattunk kirekesztő szándékokat is. Például, annak ellenére, hogy a szakszervezetekben erős volt a kommunisták befolyása, irányukban felbukkantak előítéletek is – ez a hegyekben egyáltalán nem volt tapasztalható. A Július 26-a Mozgalomban is voltak, akik úgy gondolták, hogy az illegális mozgalom a partizán erők segítségével végül is államcsínyt hajt majd végre, így szerzi meg a hatalmat. Nekünk más volt a véleményünk; úgy tartottuk, a mi tapasztalt és merész csapatunk annak a majdani hadseregnek a magja, amely az egész nép támogatásával – és ebbe beletartozik az általános, forradalmi sztrájk is – mér végső csapást az ellenséges hadseregre.
– Végül ez történt.
– Igen. De az áprilisi sztrájk kudarca kemény csapás volt, mert sokakat demoralizált, és felbátorította az ellenséget. Batista éppen ezt követően vágott bele az utolsó, átfogó hadműveletébe.
Megostromolta az I. Hadoszlop táborát, a főhadiszállást, és a Felkelők Hangja rádióállomást. Tízezer kormánykatona, tizennégy zászlóalj, valamint számos független, kifejezetten ehhez az offenzívához mozgósított gyalogsági, tüzérségi és harckocsizó egység vett részt a harcokban, a légierő és egyes tengeri alakulatok támogatásával. Azt hitték, ilyen hatalmas össztűznek lehetetlen ellenállni. Először kellett lépésről-lépésre csatáznunk, körömszakadtáig védenünk minden talpalatnyi helyet, ráadásul a támadás kezdetén nekünk kevesebb, mint kétszáz emberünk volt. Úgy határoztam, hogy távolabbi területekről egyes erőket ide csoportosítok át. Meghagytam Camilónak, aki ekkor a síkságon kalandozott, haladéktalanul csatlakozzon hozzánk; ugyanezt a parancsot kapta Almeida, aki csak nemrég nyitott új frontot a Sierra Maestra keleti nyúlványain, Santiago de Cuba közelében: utasítottam, hogy csapatának egy részét küldje a megsegítésünkre. Az egyetlen hadoszlop, amelyiktől nem kértem erősítést, Raúlé volt, mivel hadműveleti területe túl messze esett tőlünk. Hetven napig megállás nélkül harcoltunk.
Amikor visszavertük a diktatúra utolsó rohamát, a zsákmányolt fegyverekkel felszerelt hadseregünk kilencszáz főre duzzadt; végső soron velük hódítottuk meg az egész szigetet. És sikeres ellentámadásunk végeztével újra alaposan átszerveztük csapatunkat. Először a két legerősebb hadoszlopot láttuk el megbízható fegyverekkel: Che Guevaráét, ahol száznegyvenen harcoltak és Camilóét, akinek kilencven embere volt. Mind a kettővel a sziget középső részéig törtünk előre. Létszámukat tekintve mindkettő kis alakult volt, de annál félelmetesebb csapásokat osztogattak. […]
Fegyveres erőink az utolsó hetekben elképesztő gyorsasággal növekedtek. Számításaim szerint 1958 decemberében csupán háromezer katonánk volt. Amikor 1959 elején begyűjtöttük az összes fegyvert, kiderült, hogy seregünk néhány hét alatt negyvenezer főre dagadt. A háborút kevesebb, mint két év alatt legfeljebb háromezer partizán nyerte meg. Ezt a tényt nem szabad elfelejteni.
[…]
– Hogyan vélekedik, a háborút katonai taktikájukkal vagy politikai stratégiájukkal nyerték meg?
– Ezzel is, azzal is. Már a börtön előtt gondolatban kidolgoztam a háború tervét. Az egész terv a fejemben volt. Mint említettem, irreguláris, mozgó hadviselést folytattunk: támadni és visszavonulni, ez volt a taktikánk. Meglepni őket. Támadni és támadni. Valamint folyamatos pszichológiai hadviselés. Szünet nélkül lecsapni rájuk, arra kényszeríteni őket, hogy kitörjenek az erődökből, hogy szétforgácsolják erőiket; lehetőleg megfosztani őket a nagybirtokosok támogatásától, megrongálni az utakat és a közlekedési eszközöket. A mi értelmezésünk szerint a partizánháborúnak az a célja, hogy mintegy kirobbantsa a hatalomnak forradalmi úton történő meghódítását. Csúcspontja az általános forradalmi sztrájk és az egész nép felkelése.
– Ön a nem hagyományos hadviselés mellett döntött. Miért?
– Én mindig is bíztam a nem reguláris hadviselés lehetőségeiben. A történelem során, valamennyi háborúban, Nagy Sándor és Hannibál kora óta a győzelem mindig azoké lett, akik értettek a rejtett csapatmozdulatok fortélyaihoz, akik élni tudtak az emberek vagy a terep és a harcmodor okozta meglepetés erejével. Hányszor használták ezek a nagy hadvezérek ellenségeik ellen a nap vagy a szél hatását! Aki ügyesebben kiaknázta saját erőforrásait, sőt, egyes esetekben még a természeti erőket is, az lett a győztes.
Mi munkára fogtuk a képzeletünket, mert olyan módszert kellett kidolgoznunk, amellyel egyszer s mindenkorra megdönthetjük a nyolcvanezer fős, jól felfegyverzett hadseregre támaszkodó kormányt. Nekünk alig volt felszerelésünk, csekélyek voltak az erőforrásaink, ezért mind az embereket, mind pedig a fegyverzetet a lehető legoptimálisabban kellett felhasználnunk. Ez volt az alapvető kérdés.
Hamar megtanultuk, hogyan lehet megtéveszteni az ellenséget, majd rákényszeríteni, hogy a mi szándékaink szerint cselekedjék. Kifejlesztettük annak művészetét, hogyan mozdíthatjuk ki megerősített állásaiból, azért, hogy menet közben a leggyengébb pontján támadassuk meg. […]
Erdőben például egy négyszáz fős csapat libasorban halad. Az egymás mögött lépkedő katonák alkotta oszlop harcképessége minimális, nem képesek felfejlődni. Mi ilyenkor tüzet nyitottunk az előőrsre, majd megtámadtuk a derékhadat, végül, ha visszavonultak, bevártuk, és megsemmisítettük a hátvédet – de mindig a meglepetés erejével, és csakis akkor és azon a helyen, amelyet mi választottunk.
[…]
– Alkalmazták önök a terrorizmus módszerét a Batista erők ellen? Követtek el merényleteket?
– Sem a terrorizmus, sem a merénylet nem tartozott a módszereink közé. Ön tudja, hogy Batista megsemmisítése volt a célunk, de soha nem próbáltunk merényletet elkövetni ellene, noha megtehettük volna. Batista sebezhető volt. Sokkal nehezebb volt a hadserege ellen a hegyekben fölvenni a harcot vagy megostromolni egy laktanyát, amelyet esetleg egész ezred védett.
Merényletben megölni Batistát tízszer, húszszor is könnyebb lett volna, de soha meg sem kíséreltük. Volt a történelemben olyan eset, amikor a zsarnok ellen elkövetett merénylettel győzött a forradalom? Az objektív tényezőkön, amelyek a zsarnokságot lehetővé tették, a merénylet nem változtat semmit. […]
A mi filozófiánk, a mi alapelvünk az volt, hogy ártatlan embereket nem lehet feláldozni. Ez alapvető volt, mondhatni dogma. Előfordult, hogy a mozgalom városi, illegális tagjai néha egy-egy bombát felrobbantottak, ami egyébként a kubai forradalmi harcok hagyományában is benne foglaltatott, de mi nem alkalmaztuk, és nem értettünk egyet ezzel a módszerrel. […]
Ne feledje, mi ekkor már tanulmányoztuk a marxizmus-leninizmust. Ez a tudás pedig befolyással volt a stratégiánkra. A merénylet felesleges, ha megértjük, hogy voltaképpen értelmetlen vérengzés… Sem a kubai függetlenségi háborúk, sem a marxizmus-leninizmus gondolkodói nem védelmezték a merényleteket vagy azokat az akciókat, ahol ártatlan emberek halhatnak meg; ezek a módszerek nem tartoznak a forradalmi elmélet fegyverei közé. […]
Előfordult, hogy egész zászlóaljak megadták magukat. A foglyokkal a következőképpen jártunk el: a kiskatonákat lefegyvereztük, majd szabadon engedtük. A tiszteknek meghagytuk kézifegyverüket. Ha megölöd a foglyokat, az ellenfél még elkeseredettebben harcol, több harcosunk, több muníció vész el, vagyis röviden: így nem nyerheted meg a háborút. Az ellenfélnek egyre több fegyvere, erőforrása és kiképzett katonája lesz.
Voltak sorkatonák, akik háromszor is megadták magukat. És mi mindannyiszor megkaptuk a fegyvereiket. Az ellenséges katonák tehát elláttak bennünket fegyverrel, a parasztok pedig élelemmel. Batista emberei raboltak, felgyújtották a házakat, meggyilkolták a parasztokat. Ők pedig felismerték, hogy mi tiszteletben tartjuk javaikat, megkíméljük őket és fizetünk azért, amit elfogyasztunk, sőt többet kapnak érte, mint a kereskedőktől. Egyetlen kis vegyesboltban sem volt tartozásunk. Ez volt a politikánk a lakossággal szemben. Ha nem így járunk el, soha nem nyerünk meg ügyünknek senkit. Ne gondolja, hogy a parasztok valaha is forradalmi oktatásban részesültek. Amikor a kubai partokra értünk, egyikünk sem volt ismerős a hegyekben. Másképpen, mint a helyi lakosság szövetségével, hogyan is nyerhettük volna meg a háborút?
Patkós Judit fordítása
* Carlos Manuel de Céspedes (1819-1874) kubai ügyvéd, politikus, hazafi, a függetlenségi harc kezdeményezője, az első szabad kubai kormány (1869-1873) elnöke. [vissza]
** Camilo Cienfuegos 1961-ben repülőgép szerencsétlenség áldozata lett. [vissza]
Műterem
Születésének 200. évfordulóján százhatvan évvel ezelőtt írott, de napjainkban is meglehetősen aktuális versével, valamint két kortárs költő Arany-parafrázisával tisztelgünk nagy költőnk emléke előtt.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt’
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?
Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.
S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.
Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.
Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.
Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;
S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.
Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?
Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.
Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim –
Elő egy velszi bárd!
Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.
Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. –
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
Máglyára! el! igen kemény –
Parancsol Eduárd –
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
„Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!…”
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
„Elhullt csatában a derék –
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Emléke sír a lanton még –
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd.”
Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!
Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -
S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.
Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -
Ha, ha! mi zúg?… mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!
Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
„Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik.”
Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma…
De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát.
(1857 jún.)
Orbán, Hungary királya,
léptet semmi lován:
hadd látom, úgymond, mennyit ér
az egyik tartomány,
Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
a pártos honfivér?
S a nép, az istenadta nép,
ha oly boldog-e rajt´
mint akarom s mint a barom,
melyet igába hajt?
Zeng mennyi bárd, Albert vitéz,
aki csak dalra kész,
de aztán új dal hallatik,
megáll tőle az ész:
Fegyver csörög, haló hörög,
a Nap is vért ereszt,
vérszagra gyűl az éji vad,
Orbán, te tetted ezt!
Ne szülj rabot, te szűz! anya
ne szoptass csecsemőt!
Ki éri el, ki éri el
a halálba menőt?
Ha, ha, mi zúg, mi éji dal?
Fehérvár megijed.
E dalt ne hallja senki se,
legyen a nép siket.
De akkor újra száll a dal,
ver tetőt és ereszt.
Vérszagra gyűl az éji vad,
Orbán, te tetted ezt!
*
Hull a fák levele.
Le vele! Le vele!
Két bogár
A kétszáz éves Aranyra gondolva
Az életet már megjárta,
a háborút abszolválta.
Mázlis fiú:
elkerülte bomba, golyó.
Volt cserkész, majd úttörő lett,
egyelte a gyapotföldet.
Motorgyárba
ment, bár nem az volt az álma.
Időzött a bölcsészkaron.
Bölcs lett végül? Kizárhatom.
Csatornázott,
s tönkretette a Hanságot.
Európába indult volna…
El is jutott az Európa
Kiadóba.
Szerkesztgetés lett a dolga.
Csak hogy képmutató legyen:
egy Tévének csúfolt helyen
dolgozgatott:
műsort műsorra halmozott.
Köpenyt öltött egy szép napon,
hogy középiskolás fokon
oktathasson,
s tanárbérből dúskálhasson.
Azt akarta, mint egy sziú,
hogy tollára legyen hiú.
Bárhogy verselt,
nem telt meg a malacpersely.
Bíbelődött regényekkel.
(Nagyprózához, bizony, segg kell.)
Bármit mesélt,
arról szólt csak, amit megélt.
S a szerelem? Ötven éve
szert tett egy szép feleségre.
Fiúgyermek
lett, kit együtt fölneveltek.
Balladákat fordít… S lám csak:
Fulbrightéktól apanázst kap!
Ezer csodát
mutat neki az Újvilág.
Tölgyek alá ül pihenni.
Nincsen nála mobil, szelfi.
Aztán fölkel,
S elballag a kapcsos könyvvel.
Csöndes fészek zöld lomb árnyán…
Mely sajátja…. Rátalálván
el-elvárja,
hogy a Múzsa vizitálja.
Hegyiházak
Ha Magén István képzőművészeti pályájáról és legújabb digitális munkáiról elmélkedünk, óhatatlanul felmerül egy előzetes kérdés: fontos-e és befolyásolja-e az alkotói pályát, ha egy művész – így egyszerűen: művelt. Magén Istvánra ugyanis – egyikként – az jellemző, hogy a művészetek terén igen sokoldalúan jártas alkotó, aki éppúgy közel érzi magához a szépírói vagy versírói tevékenységet, mint esszék, kritikák, elemzések megfogalmazását. Másikként: a kortárs magyar képzőművészetnek is sokirányú alkotója, hiszen festőként, grafikusként egyaránt ismert (sőt plasztikákat is készített), s az utóbbi években igen intenzíven mélyedt el a számítógépes képalkotás rejtelmeiben. E sorok írójának meggyőződése, hogy Magén István egész képzőművészeti életútját jellemzi egy erős önvizsgáló attitűd, amely a világ dolgaiban való sokirányú elmélyültségéből, tájékozottságából, érzékenységéből is ered. Képzőművészeti motívum kezelésének konstruktív íve, sajátos képkészítési technikája intellektuális érdeklődésével szinte szükségszerűen vezetődött át a számítógépes képteremtés világába. Vagyis: a tradicionális képalkotási technikákból digitális képalkotás lett, ami egyáltalán nem csak egy technikai fordulat és kézzel fogható innováció, hanem egy belülről is megérlelődött művészi előrehaladás. Ráadásul nem csak saját személyisége mélységeiben kutatott, hanem a digitális képkészítés számára adekvát mechanizmusát is maga fedezte fel magának. Formaalakításának immár több útját érzékeljük lapjain, s legutóbbi munkáin valamiféle urbánus szemléletmódot, az urbs képi elemzését érzékeli a szemlélő.
A művész városképek közhelyes megjelenítéseiből emeli ki saját, értelmező látványát, s lesznek printjei szinte város- és épület-álmok, melyekbe beépül a fantázia és a teremtőerő hatékony szuggesztivitása. Mindebben azonban nem a káosz jeleit érzékeli, hanem épp sajátos művészi rendet teremt, miközben kreativitása szinte szárnyal. Új munkái város-fragmentumok, épületek, épület együttesek különböző fényállásban történő digitális metamorfózisai, melyekben a belvárostól a külvárosig, a nappaltól az éjszakáig barangolhatunk be egy világérzést, egy világ-látást (szándékos a szó kötőjellel írása!), ennek számítógépes vizuális látomásait. Munkáiból nem hiányzik a rendteremtés iránti igény, a látszólagos rendezetlenség renddé alakítása, időnként szinte számmisztikára épülő szerkezetessége (kilencesség!), melyekhez szervesíti élénk és erős színeinek ökonómiáját. Magén István ezúttal, új munkáiban a történelem – hozzá közelálló – idő-, kulturális- és biblikus- mélységeiből belép az indusztriális társadalom architekturális tömegességébe, hogy digitális munkáival feltárjon új jeleket, jel-együtteseket, jelhalmazokat, melyek a horizontális és vertikális determinánsok szisztematikus vizuális rendszerré szervezésével megújult képi élménnyel ajándékozzák meg művei befogadóit. Magén István műveltsége, tájékozottsága, értelmezni tudó művészi magatartása pregnáns jelensége a kortárs magyar képzőművészetnek.
Michael arkangyal
A vereséghangulatú-kiábrándult Külvárosi éj legendája
„A között a négy-öt vers között, mely József Attila neve hallatán szinte minden olvasó embernek eszébe ötlik, feltétlen ott van a Külvárosi éj. Igazi reprezentáns költemény” – írja Kiss Ferenc (1962: 580.). Megírásának körülményeit a továbbiakban így ismerteti (uo. 582.): „A hazai munkásság sokat ígérő nagy mozgalma 1932 nyarára elveszíti átütő erejét. (…) a reakció újjáéled, a mozgalom pedig vesztegel, sőt ez év derekán már érezhetők a bekövetkező vereség jelei is. A párt avatott vezetőit, Sallait és Fürst Sándort letartóztatják. Az illegális szervezetek amúgy is nehezen látható szálai szétzilálódnak. (…) József Attila is ekkor kerül szembe először azzal a fenyegető lehetőséggel, hogy a végső, az egyetlen bázis, a mozgalom is kimozdulhat alóla. A párthoz fűződő kapcsolatairól ugyan még a későbbi időkből is vannak dokumentumok, de bizonyos, hogy a Külvárosi éj szoros közelében egyfelől a Fák című vers áll, ilyen sorokkal: »Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul / s e fák magányosok,« »Görcsösen fogja ijedt gyökerük / az elmálló talajt.« a heveny magány s a bázislazulás pontos dokumentumai ezek a képek (…). És a Külvárosi éj után nyomban a Bánat c. vers következik, benne a csikorgó, keserves kitaszítottság s az ennek ellenére is töretlen megrendítő ragaszkodás”.
Ami a Fákat és a Bánatot illeti, semmi bizonyíték arra, hogy a Külvárosi éj „szoros közelében” születtek, ezeket írhatta akár egy esztendővel korábban is. Szabolcsi Miklós (1998: 200.) pedig még el is csúsztatja Kiss Ferenc mondanivalóját, amikor azt olvassa ki tanulmányából, hogy a Külvárosi éj képe nemcsak komor, hanem „a vereség hangulatát, a kiábrándulást rögzíti már”, s aztán így zárja a költemény elemzését (uo. 201.): „Jól érezte meg utóbb az illegális párt egyes köreinek véleményét tolmácsoló Pákozdy Ferenc hírhedt kritikájában: ez már a párttól való eltávolodás jele – eretnekség és újítás.”
Az igazság ezzel szemben az, hogy ez a vers azért tartozik József Attila leghíresebb remekei közé, mert – miként ezt T. Lovas Rózsa (1960) oly részletes elemzéssel kimutatta – felejthetetlenül megragadó költői képek jellemzik, és ezekkel emelkedik a „mondd, mit érlel”-sorozat csúcsára. Ahol hullaszagot érzékeltet velünk a költő, az a kapitalizmus e korban uralkodó formájának metaforája:
S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.
Ezzel szemben a mozgalom igencsak elevennek mutatkozik, az úton nemcsak rendőr és motyogó munkás jár, hanem
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.
Kiábrándultságnak sincs nyoma, amíg a kocsmában az egymaga virrasztó részeg napszámos
[…] nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat
és ameddig
A raktár megfeneklett bárka,
az öntőmühely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.
Kifejezetten érthetetlenek azután ezek a félremagyarázások a vers zárlatának olvasása esetén, hiszen itt a költő éppenséggel himnikus szárnyalással jut el a győzelem víziójáig, hogy aztán ennek biztos tudatában térjen nyugovóra-nyugvópontra:
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
– sikló pengét a győzelemre,
óh éj!
Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.
A Medvetánc halált hívó keserűségének legendája
Ekkoriban írt verseinek egy másik vonulata a költői önarcképeké: ide tartozik a Háló, a Medvetánc és A kanász. Az első József Attila élethelyzetének alapképletét vázolja fel:
Hull a hajam, nincs kenyerem,
tollam vásik,
halász bátyám így veszett el.
Él így más is.
Idegeim elmerítem,
mint a hálót,
húst fogni s a nehéz vizen<
könnyű álmot.
Szakadt lehet – gondolkozom, –
az én hálóm.
Kiaggatom, megfoltozom.
S íme, látom –
Kiterített fagyos hálóm
az ég, ragyog –
jeges bogai szikrázón
a csillagok.
Vagyis, Németh Andor (1989: 85.) szavaival: „Ha számot vet helyzetével – meg is teszi –, megállapíthatja – meg is állapította –, hogy költőnek általában, olyan szándékú és eltökélésű költőnek, amilyen ő, különösképpen: Magyarországon érvényesülni nem lehet.”
Az elemzők (Tamás A. 1980; Tverdota Gy. 1997; uő 2005: 56; N. Horváth B. 2008: 201-203.) szerint a legrejtélyesebb a Medvetánc. Én úgy látom, ennek oka az, hogy allegóriát keresnek benne, ahol is az azonosított jelenség tulajdonságai pontról pontra megfelelnek azoknak a tulajdonságoknak, amelyekkel az a jelenség rendelkezik, amellyel azonosítják, holott itt egy sokkal bonyolultabb képalkotási technikával állunk szemben, amely leginkább a barokk concettókéhoz hasonlít (vö. Szerdahelyi I. 1995: 279-280.). Így tekintve fölösleges erőszakolt magyarázatokat keresgélni, mikor mi vall arra, hogy a költeményben ki szólal meg: a medvét táncoltató mutatványos-e, vagy a medve (netán medvebőrbe bújt ember), illetve a vásári közönség-e. Nyugodtan leírhatja a képet a költő az első versszakban külső szemlélőként, hogy csak a másodikban azonosuljon vele énformában (ugyanezt teszi például Ady is A fekete zongorában).
A megjelenített élethelyzet az, hogy József Attila következő verseskötetének kiadatásán buzgólkodott, és az ennek élére helyezett „mottó – »Aki dudás akar lenni, annak pokolra kell menni« – igazságát érezte akkor, amikor Balla Frigyes Szigfridtől, a Kereskedelmi és Iparcsarnok főtitkárától, valamint Krausz Simon bankházvezértől volt kénytelen összekalapozni a megjelenéshez szükséges pengőket” (Murányi G. 2015), olyan módszerekre kényszerülve, mint egy táncoló medve:
Fürtös, láncos, táncos, nyalka, –
aj de szép a kerek talpa!
Hova vánszorogsz vele?
Fordulj a szép lány fele!
Brumma, brumma, brummadza.
S tennie kell ezt ugyanakkor, amikor már pontosan tudja magáról, hogy ennek az országnak nemcsak (nyuszt-, nyest-, mókusprém viselésére jogosult és válogatott igazgyöngyökre érdemes, festményeken megörökítendő) költőfejedelme, hanem a legküzdőképesebb egyéniségeknél (kutyáknál, farkasoknál) hatalmasabb szellemi erővel rendelkezik:
Híres, drága bunda rajtam,
húsz körömmel magam varrtam.
Nyusztból, nyestből, mókusból,
kutyából meg farkasból.
Brumma, brumma, brummadza.
Gyöngyöt őszig válogattam,
fogaimra úgy akadtam.
Kéne ott a derekam,
ahol kilenc gyerek van.
Brumma, brumma, brummadza.
Azért járom ilyen lassún,
aki festő, pingálhasson.
A feje a néninek
éppen jó lesz pemszlinek.
Brumma, brumma, brummadza.
Ebben a világban azonban, amelyben élnie ítéltetett, a szellemi értékek nem számítanak, mindent a pénz hatalma vezérel:
Kinek kincse van fazékkal,
mér a markosnak marékkal.
Ha nem azzal, körömmel,
a körmösnek örömmel.
Brumma, brumma, brummadza.
Szép a réz kerek virága,
ha kihajt a napvilágra!
Egy kasznárnak öt hete
zsebbe nőtt a két keze.
Brumma, brumma, brummadza.
A költő, ha igazi költő, kívül áll ezen az adok-kapok szemlélet által irányított társadalmi rendszeren:
Állatnak van ingyen kedve,
aki nem ád, az a medve.
– de ne fázkódjék, ha szembekerül vállalt sorsával:
Ha megfázik a lába,
takaródzzék deszkába.
Brumma, brumma, brummadza.
Ebben a befejezésben pedig – egyes értelmezésekkel szemben – szemernyi „halált hívó keserűség” (Szabolcsi M. 1998: 207.) nincsen, ugyanaz a halálmegvető hetykeség sugárzik belőle, ami a – Németh Andor (1989: 87.) tanúsága szerint ezzel azonos időben írt, és ritmikailag is azonos – A kanászból:
[…]
Van nekem egy oly kis kanom,
szelid szóra kezes nagyon.
Az ha fogja s egyet túr,
a kőkastély felfordul.
[…]
S ahány felhő, összeszalad,
ha csördítem ustoromat.
Réz a nyele, szikrázik.
De sok szoknya megázik
Hivatkozott irodalom
Kiss F. 1962: A „Külvárosi éj”. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 5. sz.
Murányi G. 2015: József Attila-kötetek első kiadásai és kiadóik. In: Könyvhét, december 4. www.konyv7.hu/index.php?menuId=511
(Letöltés 2016. szeptember 18.)
Németh A. 1989: József Attiláról. Bp.
N. Horváth B. 2008: A líra logikája. József Attila. Bp.
Szabolcsi M. 1998: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Bp.
Szabolcsi M.–Erdődy E. 1980 (szerk.): József Attila útjain. Tanulmányok. Bp.
Szerdahelyi I. 1995: Irodalomelméleti enciklopédia. Bp.
Tamás A. 1980: Miért épp a „Medvetánc” lett kötetcímadóvá? In: Szabolcsi M.–Erdődy E. 1980.
T. Lovas R. 1960: József Attila: Külvárosi éj. In: Magyar Nyelvőr, 1. sz.
Tverdota Gy. 1997: Medvetánc. In: Alföld, 9. sz.
Tverdota Gy. 2005: Határolt végtelenség. József Attila-versek elemzései. Bp.
Gyümölcs
Örömmel olvastam a
Alig több mint öt éve, hogy hosszú ideje tartó agóniáját és mélyrepülését követően sirattam a magyar mozikat. Fájó szívvel írtam le: „Magyarország 3155 településéből 2010. december 31-én mindössze 94-ben működött mozi. Közülük község 12. Az ország 328 városából – beleértve a fővárost is – mindössze 82-ben (25%) mehetett lakhelyén filmszínházba a lakosság”. Miközben a hálózat 1980-as évek derekán rövid időre megállapodó, majd folytatódó erős zsugorodása ellenére 2002-ben „még 118 városban és 84 községben pergett film a vásznon”. 3 A cikkben vázlatosan utaltam a magyar mozihálózat folyamatos sorvadásának okaira (az általános társadalmi-gazdasági tényezők, a televízió elterjedése, a mozi-üzemeltetés szerkezeti keretei, a fejlesztéspolitika, a filmforgalmazási gyakorlat, a mozi-néző kapcsolat megváltozása), nem feledkezvén meg a kulturális igazgatás, a szakmai irányítás szerepéről, a tehetetlen, probléma-érzéketlen ágazati irányításról sem. Kitértem arra is, hogy a hálózatfejlesztésben az ágazat a szakmai érdekérvényesítés minimális lehetőségeivel sem élt. Nem hallgattam el a véleményem, hogy a 2004-ben hatályba lépett mozgóképtörvény, annak végrehajtása a reálfolyamatokat érdemben nem befolyásolta. Mindezek eredményeként a falusi hálózat szinte teljes megszűnése mellett folytatódott a kis- és középvárosokban a mozik műszaki, technikai, kényelmi szempontú leszakadása, ami a kópiához jutás lehetőségeit szűkítette, az pedig ellehetetlenítette a gazdaságos működtetést. A bezárások tehát okszerűen következtek be.
Akkor nem gondoltam, hogy ezzel az írással több mint két évtizedes elemző-, kutatómunka végére teszek pontot. Ám a sors úgy hozta, hogy több száz oldalnyi közlemény, két önálló tanulmánykötet után erre kényszerültem (1. sz. melléklet).
A magyarországi mozihálózat működésével kapcsolatos statisztikák módszertana, tartalma, nyilvánossága miatt addig is voltak konfliktusaim az adatszolgáltatásért éppen ügyeletes szervvel (ágazati minisztérium, Nemzeti Filmiroda). Nem tartottam tisztességesnek, hogy az üzemeltetésre vonatkozó ágazati statisztika – ami az 1950-es években meghirdetett kultúrpolitika óta soha nem volt mentes a kozmetikázásoktól – a mozik mélyrepülésének kezdetétől, az 1980-as évek második felétől rendre a valóságot elfedő állapotot mutatott be. A létező mozik évenként kimutatott számába besöpörték ugyanis a szünetelő, az időszakosan működő terem-, kert- és autósmozikat, a vándormozisok vetítőhelyeit, a nagyközönség számára el nem érhető, zártkörű vetítéseket egyaránt. Valójában minden helyszínt, technikai működési jellemzőktől függetlenül, ahol az adott esztendőben akár csak egyetlen alkalommal is pergett film a vásznon vagy a fehérre meszelt a falon. (A művelődésirányítást még így is magyarázkodásra kényszerítette a „mozik” számának megfeleződése 1985. és 1990. között, illetve újabb 72%-os zsugorodása 1995-re.)
Emellett egyéb elfogadhatatlan pontatlanságok is fel-felbukkantak, felbukkannak ma is. A működő mozik sorában például új kategória jelent meg, az „n.a.”, azaz a vetítőhely, aminek működésére vonatkozóan semmiféle adat nem állt rendelkezésre. A legkirívóbb az volt, amikor a Nemzeti Filmiroda honlapján a 2008. évi országos összesítő táblázatban hét Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei települést (Csenger, Jánkmajtis, Nyírcsaholy, Nyírmoda – sic! helyesen Nyírmada – Mátészalka, Szakoly, Tunyogmatolcs) Hajdú-Bihar megyeiként tüntettek fel. (Az ügyintéző jelzésemre később vagy helyesbítette, vagy nem, de az eredetit a viták elkerülése céljából a mai napig őrzöm.)
Az említett cikk megjelenését követően folytattam volna a hálózat alakulásának nyomon követését, ám az interneten a megszokott helyen nem találtam az adatokat. Hihetetlen mókuskerékbe kerültem. A KSH-ban együttérző választ kaptam, ők többször is felhívták az Emberi Erőforrások Minisztériumát, teljesítse az adatszolgáltatási törvényben számukra előírtak végrehajtását. Eredménytelenül. A minisztérium az általa létesített, de már a médiahatósághoz átszervezett Nemzeti Filmirodához irányított. Ott felhívták figyelmemet kiadott közleményükre, melyben rögzítették, az adatszolgáltatás technikai levezényléséért, összesítéséért, a feldolgozott adatok közreadásáért a minisztérium a felelős, az adatszolgáltatásra kötelezettek forduljanak az illetékes államtitkársághoz. Nem volt más lehetőségem, Balog Zoltán minisztert kerestem fel, segítségét kérve az áldatlan állapot feloldásához, az üzemeltetési adatokhoz jutáshoz (2. sz. melléklet).
Hammerstein Judit helyettes államtitkár felelősségüket elhárítva, az előzmények ismeretének hiányáról tanúskodó, kormányzati impotenciájukat elismerő válaszában a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatósághoz (NMHH) irányított. Mintegy elpanaszolta, hiába kérték többször a vezetőjét a helyzet rendbetételére, azok a fülük botját sem mozdították, az adatszolgáltatásra kötelezettek pedig a groteszk helyzetet kihasználva, kötelezettségüknek egyszerűen nem tettek eleget, az átszervezések következtében a kulturális statisztika feldolgozására nincsenek meg a személyi feltételek (3. sz. melléklet).
Mivel munkám folytatásának lehetőségét egy szemernyit sem vitte előbbre, a válasz számomra természetesen elfogadhatatlan volt. Erről a helyettes államtitkár asszonyt – újabb kérdéseket megfogalmazva – részletekbe menő levélben tájékoztattam (4. sz. melléklet). Válaszában – becsületére legyen mondva, most már határidőben – megismételte: eddigi akcióik, hogy a médiahatóság főnökasszonyával a helyzet feloldásában nyugvópontra jussanak, eredménytelenek. Türelmet kért, egyben biztosított: „amennyiben az összesített adatok utólag rendelkezésre állnak, annak elérhetőségéről tájékoztatni fogjuk” (5. sz. melléklet).
A megígért tájékoztatásra két évig vártam, nem érkezett meg. Nem mellékesen e sorok írásának idejére sem. Közben némi reményre adott okot, hogy a Nemzeti Filmirodához éppen a moziüzemeltetési statisztika rendbetételéhez új munkatárs került. Mivel emberi és szakmai kapcsolatunk évekkel korábbra datálódott, ismerte kutatói tevékenységemet, nagy reményekkel kértem segítségét. A válasz lesújtott: „Nem segíthetek”. Arról sem volt hajlandó informálni, változott-e az adatszolgáltatás tartalma, vagy csak az adatgyűjtést és feldolgozást nem sikerült rendbe szedni, remélhetem-e, hogy a korábbiaknak megfelelően honlapjukon, ha késésekkel is, közreadják a mozik működésének település- és játszóhely soros adatait. „Ami publikus, és megvan rá az engedély, fent lesz a honlapon!” – volt a reagálás. A kör bezárult. Bele kellett nyugodnom, a kutatás folytatására nincs lehetőség. Kedvenc témámat – akkor így döntöttem – egyszer s mindenkorra félreteszem, elfelejtem.
Ám a HVG online közelmúltban olvasott két cikke 4 újra felkeltette az érdeklődésemet. Örömmel konstatáltam, a sokat ostorozott kultúrpolitikai baklövés ellenére van még cselekvőképes akarat a vidéki mozizás megtartására. Lábra kapott újra a kíváncsiság, vajon milyen lehet a magyar mozihálózat a 2016-os esztendő végén. Tovább erősítette, ami a cikkekben szemet szúrt. Az egyik szerint a vidéki mozik sorvadása körülbelül tíz éve indult el (BICSÉRDI Á.). A másik szerint a vidéki mozik elsorvadása több mint egy évtizede tart (BODNÁR ZS.)
Szomorú dolog, de sem az egyik, sem a másik állításnak semmi köze a valósághoz. Ha a szerzők nem is folytatnak alapos előtanulmányokat, pusztán fellapoznak egyet a rendszerváltozás után megjelent filmlexikonokból, megtudták volna – ha erre addig sehol, semmilyen fórumon ismereteket nem szereztek –, a politikai okokból túlfejlesztett hálózat rohamos csökkenése már 1960-at követően megkezdődött (1. ábra).
Forrás: Borsos Á.: A mozi, mint
innováció… Publikon Kiadó, Pécs, 2009.
Az akkori 4558 mozival szemben 1970-ben már csak 3879-et rögzített a statisztika, 1989-ben 2610-et, 1990-ben 1963-at. 1985-ben még valamennyi városban működött mozi, ám a falvak 23,5%-ban már nem, 1990-ben hasonló városi jellemzők mellett a községek 55,3%-ában már nem járhattak moziba. 1995-ben a magyar települések 88,2%-ában nem vetítettek, ezen belül a városok közel 20%-ban, a falvaknak pedig alig 7%-ában, már csak ritka fehér hollóként volt jelen a kultúraközvetítés és a szórakoztatás ezen intézménye. Tíz évvel ezelőtt már csak 102 vidéki városban (35,4%), 16 községben működött mozi, Somogy megyében egyetlen, Kaposváron, Baranyában pedig csupán Pécsett és Mohácson.
A tényekkel alá nem támasztott, axiómaként kezelt állítás önmagában megbocsáthatatlan újságírói vétség. Ám az újságírói melléfogás – foglalkozzon vele a főszerkesztő – nem különösebben érdekelt, az viszont igen, vajon lett volna-e módjukban a magyar mozihálózat hosszú idősoros működési adatainak átnézésére. A válasz is-is. Attól függ, milyen forrásra támaszkodnak. Ha az elmúlt egy-másfél évtized adatkezelő, adatfeldolgozó alkalmazottaira, (ágazati minisztérium, Nemzeti Filmiroda), a válasz: nem. Ha szak- vagy kötelespéldányt gyűjtő könyvtárban kutakodnak (KSH, Magyar Nemzeti Filmarchívum, OSZK), igen.
Az EMMI kulturális statisztikával foglalkozó munkatársa, a Filmiroda statisztikusa és vezetőhelyettese arról tájékoztatott, náluk a korábban általuk kezelt adatok nem érhetők el. Egyik azt állította, archiválták, és amikor kérdeztem, hol érhető el, már megsemmisítésről beszélt, mondván öt évnél tovább nem kellett őrizni. A másik az új statisztikai törvényre hivatkozott, homályosan valamilyen jogászi, vezetői döntésre. Mindketten azt javasolták, forduljak a Központi Statisztikai Hivatalhoz.
Valóban, a Nemzeti Filmiroda honlapján csak 2014-től lelhetők fel filmforgalmazási és moziműködtetési információk. Amit korábban dolgoztak fel, törölték. A mozikra vonatkozóan létezik egy negyedévenkénti, ún. „Moziforgalmi statisztikai adatlap”, melyben minden érdemleges információnak helye van. Feldolgozott, összesített adatok azonban nincsenek. Ami az egyes űrlapokon belül az „adatok” fül alatt olvasható, az pedig rémálom, minden fantáziát felülmúló hányavetiség. A hozzáértés, az elvárható gondos munkavégzés, az elemi társadalmi ismeretek hiányáról tanúskodik.
Bármelyik negyedévet nézzük, a kitöltés nem teljeskörű, nem terjed ki a kérdőív működésre vonatkozó adataira (előadás- illetve nézőszám, jegybevétel). Példaképpen csupán: a 2016. második negyedévi adatok táblázatának 153 sorából a „Mozi neve” oszloppal szemben a „Cégnév/Név” oszlopot csak a 73. sorig töltötték ki, a „Megyék” oszlopot a 21. sorig. Ha a tartalmat vizsgáljuk, a kép még siralmasabb. A mozi, a cég neve, a nyilvántartási szám elvétve esik egybe a honlapon másutt található nyilvántartási adatokkal, de egymásnak sem köszönnek vissza. A mozik település szerinti hovatartozásáról egyetlen információ sincs, 19 esetben a cégnévből lehetne következtetést levonni, de semmi garancia nincs arra, hogy a fenntartó és az általa működtetett mozi ugyanazon településen található.
Minősíteni is nehéz azt a munkát, ami szerint
– a „Cinema Agria” (egri játszóhely) Bács-Kiskun,
– a „Szombathelyi Kulturális Központ” Baranya,
– az „Agora-Savaria Filmszínház” Békés,
– a „Barcika Art Kft. Puskin Mozi”-ja Győr-Moson-Sopron,
– a bölcskei mozi Heves,
– a budapesti „Cirko-Gejzír” mozi Jász-Nagykun-Szolnok,
– a Ceglédi TV „Uránia Nemzeti Színháza” 5 Komárom-Esztergom,
– a „Cinema Szeged Kft. Premier mozi” Szabolcs-Szatmár megyében van. Még szerencse, hogy csak húsz bejegyzésre tellett erő ebben az oszlopban.
A kapott javaslatoknak megfelelően kerestem meg a KSH-t, bár jó előre és pontosan tudtam, milyen választ kapok. A kulturális statisztikával foglalkozó munkatársuk rendkívül készségesen először a megyesoros összesített adatokat ajánlotta. Türelmesen elmagyaráztam, miért nem arra van szükségem. Felvilágosított, ha ragaszkodom a településsoros adatokhoz, kinek, milyen tartalmú kérelmet írjak. Biztos kapok választ, milyen díj ellenében juthatok hozzá. A kumulált adatok analitikájának lekérdezése időigényes munka és igazgatási szolgáltatásnak minősül.
Ezt a választ ismertem, két korábbi kutatásom feneklett meg, maradt félbe, mert egyik-egyik adatsorért havi nyugdíjamat meghaladó összeget kellett volna fizetnem. „Kegyelmi” kérvényemet – nyugdíjasként vagyok szellemi szabadfoglalkozású, nincs a hátam mögött intézmény, ahol átvállalnák a kiszabott költségeket, évtizedes kutatásaim sora szakad meg, ha nem juthatok az adatokhoz – dr. Navracsics Tibor, a KSH felügyeletét akkor ellátó miniszter még válaszra sem méltatta. Valamilyen rendű-rangú csinovnyikja jogszabályok sorára hivatkozva tájékoztatott, az egyedi elbírálásra nincs mód, kérésem teljesíthetetlen. Végigböngésztem valamennyit. Egyikben sem szerepelt olyan kitétel, mely az egyedi elbírálás lehetőségét kizárta volna. Jártam így évekkel korábban a közoktatási intézmények informatikai rendszerét működtető intézménnyel is.
Beszélgetőpartnereimmel óhatatlanul kialakult vitában az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy semmiféle szakmai érvük nincs az adatok titkosítására, illetve fel nem dolgozására. Versenysemlegességre, magánadatok védelmére, piaci alkupozíció romlására, gazdasági hátrány teremtésére, meg ki tudja még milyen, innen-onnan összeszedett, önmagában jól hangzó, de jelen esetben – meggyőződésem, irreleváns – blődségekre hivatkoztak. Azzal az érvvel azonban nem tudtak mit kezdeni, miért kerül nyilvánosság elé a filmforgalmazókat érintő valamennyi, azonosító adat mellett filmsorosan árbevételük, a forgalmazott kópiák néző- és előadásszáma, sőt, a belőlük képezett származtatott adatok is (egy előadásra jutó nézőszám, átlagos jegyár). Azt a választ kaptam, az más. A „miért más?” kérdés után értelmetlenné vált minden további eszmecsere.
Ha tapasztalataim mindössze egyetlen munkahely, egyetlen alkalmazottjával kapcsolatos, egyetlen interakcióra korlátozódnának, nem tartanám érdemesnek, etikusnak sem, általánosítások megfogalmazását. Fél évtized alatt, többszöri előfordulás okán elkerülhetetlen. A teljesség igénye nélkül:
– A regnáló hatalom mániákusan eltüntet minden olyan információt, amivel tevékenysége, teljesítménye, a valós társadalmi folyamatok hosszú távon követhetők, mérhetők lennének. Kelti, szuggerálja, annak látszatát, mintha az élet velük kezdődött volna. Hogy ezzel milyen tudománypolitikai kárt okoz, ésszel fel sem éri. Szánalmas „nyelvújító” fáradozása 6, közhivatalok átnevezése, szervezetek jogutód nélküli megszüntetése, majd hasonló, vagy ugyanazon feladatokkal új létesítése, mind, mind ezt a célt szolgálja.
– A társadalmi-gazdasági élet adatait, mérőszámait saját vagy érdekkörük céljainak megfelelően minősítik, interpretálják. Így lett az eredménytelen népszavazás a kormányzati kommunikációban elsöprő, 98,34%-os siker. Így védendő magánadat a mozik előadás- és nézőszáma, árbevétele, ám a filmforgalmazók esetében nyilvánosságra hozandó közadat.
– A folytonosságtól való félelem még saját regnálásuk idejére is át-átszivárog. Ezt példázza, hogy egy minisztérium nevében tett helyettes államtitkári ígéret (vö. 5. sz. melléklet) az utána következőt – mintha azt elődje magánemberként tette volna – nem kötelezi semmire, hogy elemi ismerete sincs hivatali elődeinek korszakához kötődő munkáról, szervezeti állapotokról (vö. 3. és 4. melléklet). Természetesen nem zárható ki a hivatal egészére kiterjedő amnézia, a rendetlen nyilvántartás lehetősége sem.
– Ami az amnéziát tetézi, a szelektív látás és hallás. A számukra kellemetlen kérdéseket megválaszolatlanul hagyják, ha reagálnak, mellébeszélnek, legvégső esetben a „bukott ellenzék áskálódásának” titulálják. Esetükben ez a külső társadalmi kontroll blokkolásának leghatásosabb eszköze.
– A közszféra egészét átitatja a politika, nem csupán az igazgatás legfelsőbb szintjét, de az egész intézményrendszert. A politikai hovatartozás, a párthűség nem egyszer az alkalmazás vagy a pozíció megtartásának elemi kritériuma. Így váltanak le vezetőket, neveznek ki újakat, nem egyszer a munkavállalói kör, az érdekképviselet törvényben biztosított véleményével, az alkalmasság kritériumával ellentétben. Komoly, jól jövedelmező vezetői beosztásokat a hatalmi elit rokonságából töltenek be.
– A politikai átitatódás eredménye – nem kis mértékben – a szakmai hozzáértés színvonalának csökkenése. Így kerülnek a legkülönbözőbb beosztásokba elemi ismeretekkel (pl. települések megyei hovatartozása) sem rendelkező személyek.
– Az igazgatási munka megcsúfolása, a politikai hatalomgyakorlás csődje, ha három országos hatáskörű szerv vezetője nem tud zöldágra vergődni egy törvényben pontosan meghatározott feladat végrehajtásával, ha a vezetői döntésekben az érvényesül, kinek a politikai háttere erősebb. Emiatt konzekvencia nélkül éveken át sérülhet pl. az állami adatszolgáltatás. Az ilyen hatalomgyakorlás a polgári jogkövetés sírásója. Okszerű, hogy törvényszegő igazgatási hatalomnak nincs tekintélye, nincs erkölcsi alapja megkövetelni az állampolgárok jogkövető magatartását. Erkölcsi alap híján pedig hogyan lenne bátorsága a törvényszegőkkel szemben élni a jogszabályban biztosított szankciókkal. Nyilvánvalóan egy lehetősége van, „lenyelni a gombócot”, keserű szájízzel tudomásul venni és bevallani, ha arra kényszerül, „ csak az adatszolgáltatásra kötelezettek 17%-a élt önként” az átalakított elektronikus adatszolgáltatással.
– A vezetői alkalmasságot kérdőjelezi meg egy olyan szervezeti átalakítás, mely akár egyetlen funkció végrehajtását is meghiúsítja (vö. 3. sz. melléklet).
Az ilyen színvonalú kormányzati munkának, ágazati irányításnak két következménye biztos van:
– Nincs megfelelő tevékenységi adatszolgáltatás és elemzés, ennek következtében nincs, mert nem lehet, koncepcióalkotás, a hálózat spontán folyamatok, diktatórikus döntések, ötletelések áldozatává válik.
– A múlt bármely részének kitörlésével, eltitkolásával az újságíró bármit leírhat. Ám azzal nem informál, ami az újságírás lényege volna, hanem félrevezet.
– Utódaink és a tudomány számára lehetetlenné válik a nemzeti történelmünk egy-egy részével kapcsolatos valóság megfelelő megismerése.
Lehet, hogy ez a kormányzat célja?
1. sz. melléklet
– BORSOS Á. 2011: Filmföldrajz. Tanulmányok egy új diszciplína tárgyköréből. (Geography of film. Papers from field of a new discipline). Geographia Pannonica Nova 12. PTE TTK Földrajzi Intézet – Publikon Kiadó, Pécs, 185 p.
– BORSOS Á. 2010: Filmföldrajz, az új tudományterület? – Földrajzi Közlemények 134. 4. pp. 419-430.
– BORSOS Á. 2010: Filmföldrajz – Egy új diszciplína és a politikai földrajz. VII. Magyar Politikai Földrajzi Konferencia, Pécs
– BORSOS Á. 2010: A filmforgalmazás térszerkezetének változásai Magyarországon. In: Csapó T.- Kocsis Zs. (szerk.): A településföldrajz aktuális kérdései. Savaria University Press, Szombathely, pp. 406-414.
– BORSOS Á. 2010: Egy innováció terjedésének jellegzetességei Magyarországon az e-cinema példáján. In: Görcs N. T. –Pirisi G.(szerk.): Tér – Tálentum – Tanítványok II. Publikon Kiadó, Pécs, pp. 9-20.
– BORSOS Á. 2009: A mozi mint innováció magyarországi elterjedése, a hálózat alakulásának földrajzi jellemzői napjainkig. PTE TTK Földtudományok Doktori Iskola – Publikon Kiadó, Pécs, 158 p.
– BORSOS Á. 2009: The spread of cinema in Hungary as an innovation, and the geographical characteristics of the network’s evolution up to now. PhD-dissertation theses. University of Pécs, Faculty of Sciences Doctoral School of Earth Sciences, Pécs, 24 p.
– BORSOS Á. 2009: Multiplexes in Hungary. Modern Geográfia 2009/2, 11 p.
http://www.moderngeografia.hu/tanulmanyok/kulturalis_foldrajz/borsos_arpad_2009_2.pdf
– BORSOS Á. 2008: A hangosfilm elterjedése és hatása a mozihálózatra Magyarországon. Földrajzi Értesítő LVII. Évfolyam 3-4. füzet pp. 451-467.
– BORSOS Á. 2008: The dominant features of educational and cultural institutions of the smallest Hungarian towns. In: Csapó T. – Kocsis Zs. (szerk.): Nagyközségek és kisvárosok a térben. Savaria University Press, Szombathely, pp. 117-130
– BORSOS Á. 2008: The life cycle of the narrow-film cinema as an innovation. Modern Geográfia 2008/2. p. 24
http://www.moderngeografia.hu/tanulmanyok/kulturalis_foldrajz/borsos_arpad_2008_2.pdf
– BORSOS Á. 2008: Területi sajátosságok a keskenymozi-hálózat életciklusának alakulásában. Területfejlesztés és Innováció 2. évf. 2. szám, pp. 2-13.
– BORSOS Á. 2007: A mozi (helyzete és szerepe a tanulásban). Korreferátum a Tanulás Szabadsága Konferencia Európai és nemzeti értékek, normák szekcióban. Pécs, november 14-15. (megjelenés alatt) 4 p.
– BORSOS Á. 2007: Tudatos fejlesztés vagy spontán folyamatok? Mozi az ezredfordulón. Fejlesztés és Finanszírozás on-line Háttér rovata. (https://ffdf.mfb.hu/hatter), 10 p.
– BORSOS Á. 2006: Mozik az agglomerációs térségekben. Területi Statisztika 2006. 5. szám pp. 521-534.
– BORSOS Á. 2006: Magyarország mozitérképe 2004, és ami mögötte van. Földrajzi Értesítő LV. évfolyam 1-2. füzet pp. 159-178.
– BORSOS Á. 2006: A kulturális szolgáltatások elérhetősége az agglomerációs térségekben, különös tekintettel a mozira. In: Csapó T. – Kocsis Zs. (szerk.): Agglomerációk és Szuburbanizáció Magyarországon. Savaria University Press, Szombathely, pp. 136-151.
– BORSOS Á. 2005: A magyar mozihálózat kialakulásának társadalomföldrajzi vonatkozásai. In: Pirisi G. – Trócsányi A. (szerk.): Tanulmányok Tóth Józsefnek a PTE Földtudományok Doktori Iskola hallgatóitól. PTE TTK Földrajzi Intézet és PTE Földtudományok Doktori Iskola, Pécs pp. 27-34.
– BORSOS Á. 2004: A magyar mozihálózatról tértudományi megközelítésben. Tér és Társadalom 2004/3. szám pp. 77-89.
– BORSOS Á. 1997: Mozi, film. In: Vitányi I.: A magyar társadalom kulturális állapota. Az 1996-os országos vizsgálat zárójelentése. Maecenas, Budapest. pp. 20-22.
– BORSOS Á. 1997: A mozistruktúra változásai. A magyarországi helyzet bemutatása. Közép- és Kelet-Európai Moziszövetségek I. Konferenciája, Budapest, 1997. november 14-15. In: Mozis Hírek Különszám, pp. 16-18.
– BORSOS Á. 1997: A mozis szakma átalakulásának folyamata, tanulságai. Mozisok és önkormányzatok képviselőinek tanácskozása, Budapest, 1997. október 29. In: MOZIS HÍREK, Mozisok Országos Szövetsége, 1998. 1. szám, pp. 11-14.
– BORSOS Á. 1996: A mozik és az önkormányzatok. MOZIS HÍREK, Mozisok Országos Szövetsége, 2. szám pp. 4-9.
– BORSOS Á. 1996: A filmszakma jogi szabályozottsága a kezdetektől napjainkig. MOZIS HÍREK, Mozisok Országos Szövetsége. 1996. 1. szám pp. 9-23.
– BORSOS Á. 1995: Hogyan tovább? (A mozik és az önkormányzatok). MOZI-INFÓ, a Mozisok Országos Szövetségének Tájékoztatója. 4. szám
– BORSOS Á. 1995: A működési engedélytől a szakmává válásig. MOZI-INFÓ, a Mozisok Országos Szövetségének Tájékoztatója. Különszám pp. 38-45.
– BORSOS Á. 1995: Adalékok a magyar mozik műszaki állapotáról (Egy felmérés tapasztalatai). MOZI-INFÓ, A Mozisok Országos Szövetségének Tájékoztatója, 1995. 1. szám pp. 61-73.
– BORSOS Á. 1992: Tények, adalékok a magyar mozik működéséről. Filmterjesztők Országos Tanácskozása, Szolnok, október 1-3. In: Moziválság és vagy a filkmterjesztés rendszerének válsága, változása. Filmterjesztők Országos Tanácskozása, Szolnok, október 1-3. pp. 49-53.
– BORSOS Á. 1992: A szakmai irányítás átalakulása. In: Juhász Á. (szerk.): Útközben a magyar filmterjesztés 1. A filmterjesztés rendszerének átalakulása (1982-1992). FILMOSZ-OPAKFI, Budapest, pp. 67-79.
– BORSOS Á. 1989: A moziüzemeltetés racionalizálásának lehetőségei. Borsodi Szemle. 4. szám pp. 68-75.
2. sz. melléklet
3. sz. melléklet
4. sz. melléklet
5. sz. melléklet
LÁJEGYZETEK
1 BODNÁR ZSOLT: „Megígértem apámnak, hogy amíg élek, lesz mozi a faluban” hvg/kultúra 2016. december 28. [vissza]
2 Például BORSOS ÁRPÁD: A mozi, mint innováció magyarországi elterjedése, a hálózat alakulásának földrajzi jellemzői napjainkig. Publikon Kiadó, Pécs, 2009. 158 p. A kötetben a mozi képe is szerepel p. 148. [vissza]
3 BORSOS ÁRPÁD: Rekviem a moziért. Magyar Jövő 2011/4. XIX. évf. 4. sz. pp. 105-109. [vissza]
4 Az 1. lábjegyzetben jelzett mellett BICSÉRDI ÁDÁM: Üzlet vagy misszió? – Amikor a mozi a házhoz megy. hvg/kultura (Letöltve: 2016. dec. 28.) [vissza]
5 Az „Uránia Nemzeti Filmszínház” Budapesten, a Rákóczi úton van! [vissza]
6 Vö. Szótár. Az ágazati kommunikáció ajánlott és nem használható elemei. EMMI sajtó és Kommunikációs Főosztálya. 2015. [vissza]
Prológus
Korvin Ottó a magyar munkásmozgalom történetének egyik legígéretesebb személyisége volt. Huszonöt éves mindössze, amikor 1919-es „viselt dolgaiért” a legfőbb hadúr pribékjei végeztek vele. Nagy tett volt az, amit ilyen fiatalom végrehajtott a tanácshatalom fennmaradásáért, de a fehérterror megakadályozta, hogy a nyúlfarknyi életmű kiteljesedhessék. Gyenge teste óriási lelket hordozott, mely állta a vallatással járó kibírhatatlan megkínzatásokat. Ezt a lelkierőt még a sanyargatások mesterei is csodálták. Helytállásának a sajtóban ugyancsak nagy visszhangja volt. Magasan ívelő pályája így torzó, ám történelmi jelentőségű marad. Ellenségei rágalmazták, démonizálták és kriminalizálták. Ezt teszik ma is. Mi arra törekszünk, hogy alakja, tevékenysége igazi héroszi mivoltában fennmaradjon a jobb világért küzdő haladó utókor számára.
A mának is szól börtönnaplójának idézett sora: „Bennünket be lehet börtönözni, mi elpusztulhatunk, de a Gondolat él!”
Az ifjúkor, felkészülés a szocialista forradalomra
Korvin (eredeti nevén: Klein) Ottó 1894. március 14-én született a kárpát-ukrajnai Velikij (Nagybocskó) településen, ahová a család a 19. század végén költözött. Édesanyja a német származású Eisenstädt Berta volt. Az apa, Klein Zsigmond nem tartozott a forradalmárok közé, de tolerálta a progresszív eszméket. Gyermekeit féltő gonddal nevelte, iskoláztatta. Klein Zsigmond korábban Groedel báró nagybocskói fakitermelésének pénzügyeit intézte, ám nagy álma önálló telep létrehozása volt. A fiú elemi iskolai tanulmányait Máramarosszigeten végezte. Amikor 1906-ban Budapestre költöztek, Ottó a Markó utcai reáliskolában tanult tovább, majd ott érettségizett. Ezt követően a kereskedelmi főiskolán folytatta stúdiumait.
A fiú gerincferdüléssel született, rossz testtartása miatt iskolatársai gúnyolódásának középpontjába került, ez visszavonulttá és zárkózottá tette. Nem vett részt pajtásai játékaiban, inkább sokat olvasott, (főleg magyar és külföldi klasszikusokat) és nyelveket tanult (német, francia). Széles látókörű ifjú lett, akire fiatalok, idősek egyaránt felfigyeltek. Ady Endre hatása alá került s az ő nyomdokain haladva kezdetben a polgári radikalizmus felé orientálódott. Ifjúi hévvel az 1848-as eszmékért lelkesedett. Amikor azonban 19l2-ben apja (akinek végül is sikerült önállósodnia) fatelepe élére állította, s idejének nagy részét az ukrán famunkások között töltötte, az elesett proletárokkal kezdett rokonszenvezni, az új élmények közelebb vitték a szocialista eszmékhez.
A századfordulón – az 1867-es kiegyezés társadalmi és gazdasági változásai hatására –, hazánkban viszonylag gyors ütemű polgári átalakulás következett be. Sorra alakultak az akkor korszerűnek mondható nagy- és középüzemek, az országot egyre sűrűbben szelték át a vasútvonalak, s mindezek velejárójaként kialakult, majd egyre erősödött a proletariátus. A kezdeti ösztönös osztályharc mind tudatosabbá vált, ami óhatatlanul elvezette a munkásságot a szakszervezetek, majd a párt létrehozásához. Amikor Ottó cseperedett, már létezett a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, mely élére állt a munkásság politikai és gazdasági küzdelmeinek. A párton belüli fejlődésre rányomta bélyegét a német-osztrák munkásmozgalom kétarcú szellemisége. A kapitalizmussal és annak tőkéseivel egyezkedő kispolgáriságot tükröző megalkuvás dominanciát élvezett, ám kemény csatározásokba kényszerült a proletariátus osztályérdekeit képviselő baloldali szociáldemokraták radikálisabb nézeteivel. Ottót megóvta az opportunizmus hínárjától egyrészt az ukrán munkások között szerzett tapasztalat, másrészt bátyjának, Józsefnek nevelő hatása, aki a harcos marxizmus jegyében terelte öccsét a munkásmozgalom felé.
Tekintettel arra, hogy Józsefnek ebben a folyamatban döntő szerepe volt, érdemes néhány szó erejéig az ő alakját is megidézni.
Klein József, (később Kelen) a charlottenburgi (Németország) egyetemen szerzett elektromérnöki oklevelet. Itt került kapcsolatba a marxista ifjakkal és itt kezdte tüzetesebben tanulmányozni a tudományos szocializmust. 1914-ben hazatért és a Fővárosi Villamos Vasútnál helyezkedett el. 1916-ban került kapcsolatba a gyakorlati munkásmozgalommal. A Galilei Kör tagjaként részt vett az antimilitarista röplapok szerkesztésében és terjesztésében. 1918 októberében, amikor Kun Béla és társai nekiláttak a magyarországi kommunista párt létrehozásának, felkeresték azokat, akik rokonszenveztek a kommunista eszmével, és hajlandóságot mutattak arra, hogy részt vegyenek a forradalmi párt építésében. Természetesen eljutottak Józsefhez is, akinek már jó híre volt a mozgalomban. József kész volt csatlakozni Kunékhoz, mert rokonszenvezett az orosz nép szocialista törekvéseivel (1917), és Kunék lendületes antikapitalista nézeteivel is messzemenően azonosult. A pártalapítás céljából összehívott értekezlet számára felajánlotta a Városmajor u. 42. szám alatti lakását. A kezdeményezők egyik első lépése volt, hogy megválasszák a központi bizottságot, mely az alábbi összetételben alakult meg.
Az Oroszországból hazatért s a bolsevik párt hatása alatt kommunistává érettek közül Kun Béla, Pór Ernő, Jancsik Ferenc, Rabinovics József, Seidler Ernő, Vántus Károly, a baloldali szociáldemokraták táborából Vágó Béla, Chlepkó Ede, Fiedler Dezső, Hirossik János, László Jenő, Rudas László, Szántó Béla, a forradalmi szocialistáktól pedig Korvin Ottó és Mikulik József.
Kelen József a Tanácsköztársaság idején a Szociális Termelési Népbiztosság népbiztosa lett. 1920-ban az ellenforradalom életfogytiglanra ítélte, de a szovjet kormány 1922-ben, magyar tisztekért fejében kicserélte. Moszkvában különböző intézmények élén vezetői beosztásokban dolgozott. 1938-ban a Szovjetunióban a törvénysértések áldozata lett.
Korvin Ottó a kommunista mozgalomban
Mint az előzőekből kitűnik, Józsefnek döntő szerepe volt abban, hogy öccse egy életre elkötelezte magát a kommunista mozgalommal. Sokat köszönhetett a nagy teoretikusnak, Szabó Ervinnek is, akinek „falta” írásait, előadásait pedig szorgalmasan látogatta. Szabó Ervin anarchoszindikalizmusán hamar túltette magát. (Az anarchoszindikalizmus olyan munkásmozgalmi irányzat volt, mely nem a pártot, hanem a szakszervezeteket tekintette a szocialista forradalomért folyó harc vezető erejének, nem a politikai, hanem a gazdasági harc elsődlegességét hirdette, mindebből következően elvetette a munkáshatalmat). Az elméleti kérdések iránt fogékony fiú szívta magába a marxista ismereteket, de nem lett belőle teoretikus, a gyakorlati munka élén járt jó szervező készségével, lelkesítő propaganda tevékenységével.
Ottó eredetileg költőnek készült, Debrecenben és Nagyváradon jelentek meg versei, melyek Ady Endre költészete valamint Szamuely Tibor antikapitalista és egyházellenes írásainak hatása alatt álltak. Sápadások címmel megjelent kis kötetéről a Jövendő így írt: „Rajzok, színek, benyomások. Egy pár ív az egész, kötetnek talán vékony is, minthogy azonban ebből a néhány ívnyi írásból egy melegszívű, friss impressziójú író tehetsége sugárzik ki, megbocsáthatjuk neki, hogy fiatalos ambíciójától hevítve, már kötettel lép elő.”
Itt és ekkor vette fel a Korvin nevet. 1912-ben apja magához hívta a fiút a kárpát-ukrajnai Osszatelepre, amelynek később vezetője lett. Jó barátságot tudott kialakítani az ukrán munkásokkal, megismerkedett proletár sorsukkal. Nemcsak tanulmányozta szociális helyzetüket, de rávette őket, hogy lépjenek a szocialista szervezkedés útjára. Öt esztendőt töltött a telepen, közben tanulmányozta a szocialista irodalmat. A fatelepen szerzett ismeretei alátámasztották a szocialista irodalomból levont következtetéseit. Meg kellett járnia a lépcsőfokokat: a polgári radikálisból utópista szocialista lett, majd eljutott a tudományos szocializmushoz. A Népszava mellett olvasta a bátyja által küldött Vorwärts-et, a Német Szociáldemokrata Párt lapját, ami ugyancsak hozzájárult szocialista tudatának tökéletesedéséhez.
Még nem marxista, de lassan halmozódnak benne azok az elemek, melyek igazságkereső természetéhez a legközelebb állnak. A háború kitörése után sorra hívták be az ukrán favágókat is a hadseregbe, hogy elsősorban a diszkriminált nemzetiségiek vérezzenek a magyar hazáért. A hátramaradott, és a családfő keresetét nélkülöző családok ígéretet kaptak Tiszától bizonyos hadijáradékkal történő kielégítésükre. Ám az ígéret teljesítése egyre késett, ezért Ottó megszervezte a kétségbeesett családtagok tiltakozó demonstrációját.
Korvin Ottó ekkor még nem antimilitarista, talán inkább nacionalista, aki nem utasítja el a Tisza-kormány honvédő politikáját. Ebből kiindulva önként jelentkezik a hadseregbe, hogy megvédje a hazát a támadó ellenségtől, ám hátgerincferdülése miatt alkalmatlannak minősítik a frontszolgálatra. Eközben a háborúellenes tábor élére tekintélyes személyiségek állnak: Szabó Ervin, Kassák Lajos, Komját Aladár, Babits Mihály, Balázs Béla, Gábor Andor, mindazok, akik már korábban is eszményképei voltak. Ebben a helyzetben az ifjú nem tudja kivonni magát az antimilitarista eszmeiség hatása alól.
A századelő egyik legnagyobb megmozdulása az 1912. május 23-ai, úgynevezett „vérvörös csütörtök” volt.
Tisza István, a háborúra készülve újólag ajánlotta a parlamentnek a véderőjavaslat megtárgyalását, és lépéseket tett az ennek megakadályozására fellépő ellenzék elhallgattatására, az obstrukció letörésére. A Magyar Szociáldemokrata Párt ez elleni tiltakozásul másnapra általános sztrájkot hirdetett. A százezres demonstrációval szemben felvonult rendőrség brutálisan vérbe fojtotta a megmozdulást: hat munkás elesett, több százan megsebesültek. A tüntetés jelszavai radikalizálódtak, az általános választójog bevezetése és a kormány távozása mellett antikapitalista követelések is elhangzottak. A szociáldemokraták megrettentek a tőke elleni támadás hevessége miatt és visszavonultak, cserbenhagyva az általuk szervezett munkásokat. A tüntetések a kegyetlenségek ellenére még néhány napig eltartottak és vidékre is kiterjedtek. A megmozdulás Ottó számára is jó iskola volt. Megismerkedett a munkások erejével, elszántságával és a polgári rend hatóságainak embertelenségével.
1917-ben létrehozzák a Gyárközi Bizottságot, hogy a munkások között összehangolják a háborúellenes szervezeteket, mozgalmakat. Júniusban nagy antimilitarista munkástüntetésre kerül sor, melyen már részt vett Korvin Ottó is, aki januárban visszaköltözött Budapestre. A munkásmozgalom vonzereje alól egyre kevésbé tudja magát kivonni. A Fabank osztályvezetője lesz – alkalmazásában szerepet játszottak a kárpát-ukrajnai fatelepen szerzett tapasztalatai –, miközben ismét sűrűn látogatja Szabó Ervin előadásait. Tevékenységének terrénuma a Galilei Kör, ahol háborúellenes akciókat is szervez. Ugyanakkor bekapcsolódik a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesülete baloldali fiókszervezetébe. Olyan jeles harcosok közé jutott, mint Duczynska Ilona, Sugár Tivadar. (A Galilei Kör a magyar egyetemi ifjúság 1908 novemberében alakult haladó csoportosulása, a Szabadgondolkodók Magyarországi Egyesülete baloldali csoportjának szekciója volt. Az 1910-es évektől, amikor az embereket megérintette egy közelgő háború szele, az antimilitarista mozgalmak munkájába is bekapcsolódott.)
A galileisták felismerték, hogy a parasztság megnyerése nélkül nincsen szocializmus, s ennek érdekében eleget kell tenni alapvető vágyainak, a földosztásnak, a feudális nagybirtokrendszer felszámolásának. Korvin Ottónak egyre szélesebb kapcsolatai lesznek a mozgalom akkori vezetőivel (Vágó Béla, Hevesi Gyula, László Jenő, Nyisztor György). A Galilei Körben sokan marxistává értek, amiben komoly szerepet játszott Szabó Ervin is, aki gyakori vendége volt a galileistáknak, és igyekezett őket megismertetni a tudományos szocializmus alapelveivel, nézetrendszerével. A első világháború kitörése után a tagság jelentős része már a marxizmus szellemiségétől áthatva tevékenykedett. Az illegalitás körülményei között létrehozták a Forradalmi Szocialisták szervezetét, melynek vezetője Korvin Ottó lett. A háború jellegét felismerve antimilitarista agitációt fejtettek ki a hátországban és a hadseregben, Korvin Ottó az 1917-es oroszországi februári események után már kiállt a tanácsok létrehozása mellett is.
A kormány 1918 januárjában – megelégelve a politikájával ellentétes hangulatkeltést – letartóztatta a vezetőket, feloszlatta a Galilei Kört. A vezérkart bíróság elé állították, és börtönbüntetésre ítélték. A lefogottak között volt Klein József is, a Körben betöltött szerepét öccse vette át. A bebörtönzöttek azonban csak rövid ideig voltak a hatóságok foglyai, mivel az őszirózsás forradalom kiszabadította őket.
A forradalom előtt néhány nappal Lékai János kísérletet tett Tisza István lelövésére. A fegyver kezelésére Ottó tanította meg az ifjút, miután bár nem tudott a fegyverrel bánni, ragaszkodott ahhoz, hogy ő húzza meg a ravaszt. Azzal érvelt, hogy halálos betegségben szenved ezért vállalkozásának nincsen tétje. (E borúlátó prognózishoz képest még 6 évet élt.)
Az 1918-as polgári demokratikus forradalom
Az emberek túlnyomó többsége nagy reményekkel tekintett a polgári demokratikus forradalom elébe, és bizalommal volt Károlyi Mihály iránt, ám csalatkozniuk kellett. Történtek ugyan jelentős változások, ám korántsem annyi, amennyi közmegelégedésre adott volna okot. Az ország ugyan befejezte a háborút, Magyarország kivívta nemzeti függetlenségét (megszűnt a 400 éves osztrák elnyomás), a lakosság polgári demokratikus szabadságjogokat kapott, ám a hosszú háború miatt elnyomorodott emberek jobblétet vártak a háborús évek nagy ínsége után. A polgári kormányzat azonban nem tudott úrrá lenni a gazdasági nehézségeken, az összlakosság többségét kitevő nemzetiségiek nem kapták meg az önrendelkezési jogot, mert a Károlyi kormány ragaszkodott az integer Magyarországhoz, a parasztság földéhségét pedig korántsem elégítette ki Károlyi kál-kápolnai birtokának önkéntes felosztása. A gróf abban bízott, hogy gesztusával példát mutat a nagybirtokosoknak, de azok nem voltak hajlandók lemondani „ősi” földjeikről. Született ugyan egy földreformtervezet, annak megvalósításával a kormány azonban adós maradt. Ez a halogatás jelentős mértékben hozzájárult a parasztság elégedetlenségének növekedéséhez. A magyar polgári demokratikus forradalom által „biztosított” demokratikus szabadságjogok érvényesülését erősen viszonylagossá tette a facsádi és salgótarjáni vérengzés. Az erdélyi Facsád községben 1918. november 4-én a hatóságok tüzet nyitottak a piactéren gyülekező, földet követelő parasztokra, a vérfürdőnek száz halálos áldozata volt. Malomszegen hat embert öltek meg a csendőrök, Muraközben százötven ember lett a terror áldozata. 1919 januárjában a salgótarjáni bányászok elfoglalták a bányákat. A kormányzat Peyer Károlyt, a szociáldemokraták jobboldalának egyik vezetőjét küldte Salgótarjánba, hogy teremtsen rendet a „lázadók” között. Ennek során több embert kivégeztek, tizenhatan sortüzek áldozataivá váltak. A polgári szabadságjogok diszkriminatív alkalmazására jellemző, hogy a KMP lapja, a Vörös Újság számára – kinyomtatását akadályozandó – nem biztosították a szükséges papírmennyiséget. Korvin Ottó leleményességére és jó szervező készségére vall, hogy feketén sikerült beszereznie, miáltal a lap zavartalanul megjelenhetett. Tovább gyengítette a polgári rendszer iránti bizalmat a kommunista párt csaknem egész vezérkarának február 20-án történt letartóztatása. Korvin Ottó is ott volt a lefogottak között. A foglyokkal szembeni kezdeti kegyetlenségeket később enyhébb kezelés váltotta fel, elsősorban a börtönkapukat döngető munkástömegek fellépése miatt. Korvin Ottó tekintélyére utal, hogy a börtönben őt is bevonták a szociáldemokraták és kommunisták egyesüléséről szóló felhívás megfogalmazásába. A tíz pontból álló dokumentum első pontja követelte, hogy a szociáldemokraták lépjenek ki a burzsoá kormányból, a második pont kiállt a nemzetiségek önrendelkezési jogának elismerése mellett, a következő pontokban az államhatalom jellegének, a termelési viszonyok megváltoztatásának kérdésében foglaltak állást, külön hangsúlyt kapott a nagybirtokok államosítása, szó van a dokumentumban az állam és egyház szétválasztásáról, az iskolák államosításáról, a szocialista nevelésről.
A Magyarországi Tanácsköztársaság
A kielégítetlen tömegek 1919. március 2l-én megdöntötték Károlyi Mihály kül- és belpolitikai okokból válságba jutott rendszerét. A politikai foglyok kiszabadultak, megkezdődhetett a tőkés formáció leépítése, a közösségi társadalom megvalósítása.
A kizsákmányolás-mentes rendszer, a munkásság álma történelmi közelségbe került. Ez óriási energiákat szabadított fel és nagy lendületet adott az építő munkának. A lakosság eufóriája megtévesztette a vezetőket. A fejlődés kikerülhetetlen szakaszait ugrották át, amivel súlyos károkat okoztak az ügynek. Nem osztották ki a földet a parasztságnak: bár az államosított nagybirtokot termelőszövetkezetnek nevezték, azok valójában állami gazdaságok voltak. A parasztság ennél fogva nem érezte a magáénak a közösségi földeket, és továbbra sem tett le a föld felosztásának követeléséről. A hibát a vezetők később felismerték, de már elkéstek a korrigálással. Rövid idő alatt felszámolták a tőkés termelési viszonyokat: a kis-közép és nagyüzemeket, a bankokat, kereskedelmet, közlekedést, bérházakat államosították. Ezek a szocialista forradalommal adekvát történelmi követelések helyesek voltak, de irama nem felelt meg a feltételek tempójának. A fejlettség színvonala s a háború okozta gazdasági körülmények megkövetelték volna egy átmeneti rendszer bevezetését (NEP), mely – felhasználva a tőke tapasztalatait és ellenőrzött működésének pozitív hatásait – időt adott volna a felzárkózásnak. Hozzáláttak az új proletárállam megszervezéséhez, a szocialista demokrácia, ezen belül a szocialista kulturális forradalom megvalósításához. Ezek a döntő fontosságú átalakulások a proletárforradalom sikeres kibontakozásának kikerülhetetlen feltételei.
Mindezek a törekvések és cselekedetek azonban ellentmondásos hatásokat váltottak ki, mivel nem voltak összhangban a nép vágyaival, felkészültségével, mivel megelőzték a megvalósításukhoz szükséges feltételek kialakulását. A társadalom egy része több változásra vágyott – a parasztság saját kezelésű és birtokú földet szeretett volna – másik fele viszont a régi rendszer restaurációjára, ami komoly társadalmi feszültséget okozott. A különböző társadalmi rétegek más-más okokból bekövetkezett elégedetlenségét az ellenforradalmi erők igyekeztek a maguk javára kihasználni. Aktivitásuk kordában tartására hozta létre a tanácshatalom a Belügyi Népbiztosságot és a Szocialista Termelés Népbiztosságot. Korvin Ottót először ez utóbbihoz küldték, majd a Belügyi Népbiztosság Politikai Osztályának vezetője lett. Valljuk be, az erőszakszervezet sehol sem élvez nagy népszerűséget. Korvin Ottó igyekezett munkáját emberségesen, lelkiismeretesen végezni, de így is egyik főellensége lett a hatalom korábbi urainak. (Ennek a gyűlöletnek utóélete ma is érezteti hatását.) Az ellenforradalmárokkal szemben kemény elbánást követelt, ám nem támogatta az öncélú kegyetlenkedéseket. A lázadó ludovikás fiatalokat – korukra való tekintettel – megkímélte a szigorú számonkéréstől. Természetesen az éles harc során halálos ítéletek is születtek, melyek az adott körülmények között összhangban voltak a Tanácsköztársaság belső és külső szorongatott helyzetével.
Megbízható adatok szerint a proletár állam fennállása alatt végrehajtott politikai jellegű halálos ítéletek száma huszonhét volt. Ez csepp a tengerben, ha a munkáshatalom leverését követő fehérterror 5000 áldozatával vetjük össze. Az úgynevezett „vörös terror”, melyet Kun Béla, Szamuely Tibor és Korvin Ottó tevékenységével kapcsolnak össze, történelemhamisítás, megtévesztő, gyűlöletkeltő propagandafogás. A restauráció hívei jogcímet akartak teremteni az embertelen leszámoláshoz.
Korvin Ottó utolsó napjai
A Tanácsköztársaságot 133 napos fennállása után, 1919. augusztus l-jén a honi szociáldemokrata jobboldal támogatását élvező belső ellenforradalmi erők – döntően azonban az antant katonai erejére támaszkodva – verték le. Nem felel meg tehát a tényleges helyzetnek, miszerint a Tanácsköztársaság megbukott. Bukásról akkor beszélhetünk, ha egy hatalom belső tehetetlensége miatt omlik össze. A munkáshatalom tehát nem bukott el, azt az ellenforradalmi túlerő verte le. A kétségtelenül elkövetett hibák kijavíthatók lettek volna, amennyiben azokat időben ismerik fel, s ha a korrekcióra sokkal hosszabb idő állt volna rendelkezésre.
A vezetőket a bécsi Renner-kormány jóváhagyásával különvonattal Ausztriába szállították és védőőrizet alá helyezték Karlstadtban. Korvin Ottó is megmenekülhetett volna, de utasítást kapott, hogy Lukács Györggyel maradjon Budapesten és illegalitásban lásson hozzá a kommunista párt újjászervezésének. Valljuk be, ez a döntés elhibázott volt, hiszen Korvin Ottót jellegzetes testtartása miatt hamar felismerhették, akár az utcán is. Augusztus 2-án még a kompromittáló pártokmányok megsemmisítésével foglalkozott. Társai rábeszélték, hogy meneküljön a fehérterror elől harcostársaival, de ő – vállalva minden kockázatot – teljesíteni akarta a felsőbb parancsot. Utolsó pártmegbízatása a gyári bizalmiakkal való tanácskozás volt a pártépítés kérdéseiről.
Augusztus 7-én találkozója volt az Erzsébet-téren Sulyok Istvánnal. Itt és ekkor buktak le. Nem tudni pontosan, hogy árulás, vagy konspirációs hiba okozta-e vesztüket, ám a váratlan lerohanással szemben tehetetlenek voltak. Erre az „epizódra” így emlékezik vissza Sulyok István: „Augusztus 7-én kimerészkedtem az Erzsébet térre, ott Korvin elvtárssal találkoztam. Három oldalról egy-egy civil futott felénk, az egyik kirántotta revolverét, a másik lefogta Korvin elvtársat.”
Makacs hallgatása megvadította vallatóit. Az ellenforradalom publicistái hogy befeketítsék, cikkek garmadát írták Korvin Ottónak a Tanácsköztársaság alatt elkövetett rémtetteiről, elfogadhatóvá téve ezzel a vele szemben alkalmazott kínvallatási módszereket. Már alig volt benne élet, de kitartott „krédója” mellett: „Hittel hinni a szocializmusban, várva várni a világforradalmat”.
A per időpontjának kijelölését húzták-halasztották, mert a verések miatt nem tudott a lábán megállni, így nem volt tanácsos a nyilvánosság elé vinni. Az inkvizíciót meghazudtoló módszerek alkalmazása nem őt, hanem kínzóit bélyegezte meg, és nem vetett jó fényt a Horthy-rendszer természetére. Korvin Ottó helytállása még a pribékekben is bizonyos ámulatot és tiszteletet ébresztett. A horthysta lapok ingerülten írtak kitartásáról: „Korvin semmit sem bánt meg és mindvégig vörösnek vallotta magát.” Húzták-halasztották a per kitűzését, hogy a kínzás jelei ne legyenek láthatóak. Természetesen nem lehetett a végtelenségig megvárakoztatni a kemény ítéletekre kiéhezett konzervatív „nézőket”. Végül a per időpontját december 3-ra tűzték ki, hangsúlyozva, hogy az eljárást a 4039/1919. ME. rendelet előírásai szerint folytatják le. A rezsim ezzel akarta bizonyítani a látványos per törvényességét.
Az ítélőtábla főbírája dr. Surgoth Gyula volt, aki Horthyék kívánsága szerint bonyolította le „Dr. László Jenő és társai” bűnperét. A tárgyalás befejező napja december 11.-e volt. Korvin Ottó az utolsó szó jogán többek között kijelentette: „A per, amely lefolyt osztályharc volt. Teljes nyugalommal és teljes bizalommal teszem le sorsomat az asztalra.”
December 19-én hirdették ki az ítéletet: Korvin Ottót kötél általi halálra ítélték. Az ítéletet december 29-én hajtottak végre a Margit körúti fegyház udvarán. A késés oka egyszerű volt: nem akartak karácsony előtt ünneprontók lenni. Az elítélt nem kért kegyelmet, de védőügyvédje, dr. Goitein Sándor hivatalból a döntés felülvizsgálatáért folyamodott, amit a várakozásoknak megfelelően elutasítottak.
Epilógus
Korvin Ottót kivégezték, ám még halálában is igyekeztek meggyilkolni. A bűnözők soraiba taszították, hallgattak róla, s ha felemlegetését nem kerülhették el, befeketíteni igyekeztek s a rossz példájaként állították az utókor elé. Ez lett konzervatív hazánkban mindazok sorsa, akik a jobb Magyarországért küzdöttek: még annyira sem becsülték őket, hogy „bűneiket” politikai jellegűeknek ismerjék el – köztörvényesek lettek még embertelenebb bánásmód és keményebb ítéletek mellett.
Korvin Ottó, az agyongyalázott fiatal vértanú, akinek emlékétől is félnek elvakult ellenségei, mert szenvedélyesen kiállt a nép ellenségeivel szemben, elveit, eszméit soha sem tagadta meg. Nem az anyagi haszonlesés motiválta, hanem az ügy iránti felelősségérzete. Hősi helytállását megőrizzük szellemi utódai számára, mert az önfeláldozást dicsőíteni annyi, mint hősöket nevelni. Lukács György 1920 augusztusában, a Proletárban megjelent visszaemlékezéseiben ezt írta: „Az ellenforradalom gyűlölete kitombolta magát rajta. A proletariátus szemében éppen szenvedéseivel, a leírhatatlan kínzások állhatatos eltűrésével, amelyek sohasem tudtak belőle egy jajszót kisajtolni, vagy egy kijelentést, amely forradalmi becsületét beszennyezte volna, a forradalom szeretett hősévé vált. Most tudja Magyarország proletariátusa, hogy kit veszített benne és valamikor kije volt Korvin Ottó.”
Hegyi falu és fák
1919. XII. 12.
„Legyen szabad elmondanom, hogy én változatlanul rendíthetetlen vagyok abban a meggyőződésben, hogy mindaz, ami volt, nem volt más, mint valóságos harccá fajult osztályharc. Ezt ebből a teremből, ebből a távlatból, ebből a nézőpontból magam is groteszknek, szomorúnak, irtózatosnak látom, de mivel harc volt, mindkét oldalról áldozatokat követelt. Én teljes nyugalommal nézek az ítélet elé, mert tudom, hogy nem a mi egyéni létünk, vagy nemlétünk dönti el ezt a kérdést. Bennünket be lehet börtönözni, mi elpusztulhatunk, de a Gondolat él! Én büszke vagyok arra, hogy a diktatúrában nem egyéni és nem gonosz szándékokból vettem részt, hanem e Gondolatot szolgáltam, és éppen ezért nem beszélek arról, hányszor tagadtam meg magamat, hányszor követtem el erőszakot magamon, amikor cselekednem kellett. E cselekvéseim sohasem voltak egyéniek és sohasem megváltoztathatatlanok. Ha nem is ismeri el a mai rendszer, a mi fórumainkat hivatalosaknak, kétségtelen, hogy bizonyos retortákat azok mégis jelentettek, melyeken megtisztultak és döntés alá kerültek az általam folyamatba tett ügyek. A bűn csak az volt, hogy megtagadtam magamat, hogy sodortattam magam az árral, hogy csak a célt néztem, és sohasem: mi folyik körülöttem, hogy megfeledkeztem, mesteremnek, Szabó Ervinnek tanításáról, mely szerint tiszta Célokat csak tiszta eszközökkel érhetünk el. Ez volt a bűn, de ezzel szemben áll az, hogy azokban, kik velem dolgoztak, legalább annyi idealizmust tételeztem fel, mint amennyi énbennem volt. Sajnos ebben mérhetetlenül csalódtam. Sajnos annyira csalódtam ebben, hogy csaknem minden embert elvesztettem magam mellől. És elvesztettem a talajt a lábaim alól. Egészen meztelenül és elértéktelenedve áll itt az életem. És ha mégse közömbös előttem, hogy megmaradok-e, vagy sem, ez csakis azért van, mert a napokban kell megszületnie a gyermekemnek, ki valamelyes jelentőséget ád az életemnek. – Sokat mondhatnék még – de nem teszem. Teljes nyugalommal és teljes bizalommal teszem le a sorsomat az asztalra.
Ezekkel fejeztem be a tárgyalást, s most várom: meg kell-e halnom? Olyan vagyok, mint egy súlyos beteg, kinek életéről mindenki lemond már, legelsősorban maga a beteg. Szinte abnormális a nyugalom, mellyel sorsommal szemben állok. Nem is nyugalom, hanem fegyelmezettség ez, s idegeim legnagyobb részét önmagam fegyelmezésére használom fel, mondván: „Nur Mut, nur Mut” 1: helyt kell állni végig.
Mi az a sok, amit a bíráknak mondhattam volna? Arról a világnézeti különbségről lehetett volna elsősorban beszélni, mely mély szakadék, áthidalhatatlan az övéké és az enyém között. De ezt kár is lett volna érinteni, mert osztályelfogultságuk oly nagy, ha gyilkosságnak minősítik egy rendszer hivatalos ténykedéseit, hogy improduktív kísérlet ennek ellenkezőjét bizonygatni. Bukott forradalmak sorsa, hogy közönséges bűnösként bánnak el szereplőivel, mert másképpen nem tudnak. Mi azért tiszták vagyunk!
Beszélhettem volna arról még, milyen aljas faji és felekezeti üldözés a születésem véletlen helyét, mint terhelő momentumot felemlíteni. Elmondhattam volna: mi is volt az oka, hogy a kivégzésen jelen voltam, hogy embertelennek tartottam a megkegyelmezések közlésével reggelig váratni nyolc embert halálverítékben, és sietve hoztam a hírt magam ide; ugyanekkor indult a menet, melytől először megborzadtam, azután kényszerítettem magamat végigcsinálni, hogy idegeimet kipróbáljam. (Tettem én már ilyet évekkel előbb Osszatelepen, mikor akaraterőpróbának kezemmel a körfűrészbe nyúltam.) De elhitték volna-e a valót ezek az emberek? Bizonyosan nem; azt sem, mit éltem utána át, bár sikerült a próba, idegeim bírták, de a szívem, a szívem megszakadni készült. Vagy hivatkoztam volna jótéteményekre, mikor az is kötelesség volt, éppúgy, mint rosszat tenni!
Hallgattam inkább és fölényben maradtam. Ökölbe szorult kezekkel néztem, hogyan könyörögnek (és sírnak!) a többiek. Én nem tudok lealázkodni!
1919. XII. 13. (szombat)
Tizennégy halálos ítélet a Csernyék ügyében. Mit várhatok? Bár az övéké egészen más jellegű ügyek voltak, magánakciók, melyeket már a diktatúra alatt kellett volna üldöznünk (és mennyivel erkölcsösebben állnánk itt, ha ezt megtettük volna!), mégis mit várhatok, minthogy – el nem ismerten, bukott forradalmárok – ugyanígy bírálják el a mi dolgainkat is. Osztályharc paragrafusokba burkoltan! Holott mennyire érzem, a mi ügyünk milyen más. Groteszk, szomorú, irtózatos – mondottam a bírák előtt; de mégis más, mert morális fundamentuma mégis van, mert nem semmiért történt, ami történt.
Tizennégy halálos ítélet: hiszen természetes, hogy kellett ezt, politikailag is kellett ezt meghoznia a mai uralomnak, mert ellen esetben rögtön megdőlne. A közvéleményt kell megnyugtatnia vele az uralomnak, mert ellen esetben ellene fordulna az. Bizonyos, hogy nagy tévedés – s a közvélemény a legtöbb esetben az – hinni, hogy ezzel eldől, vagy csappan az osztályharc. Mi is azt hittük, hogy halálos diktatúrával megfélemlítjük az ellenforradalmat, s láthattuk, szinte erősítettük vele azt. Ugyanez a helyzet most is: hiszem, hogy a megfélemlített munkásszívek új erőt szívnak az üldöztetésekből. Ha engem halálra ítélnek, bizonyos, hogy az is a közvélemény ítéletének megvalósítása. A közvélemény mindig bűnbakokat keres, s most legelsősorban engem vél legnagyobb ellenségének. A háború elején a háborúért ujjongott, a végén, szenvedvén alatta, elűzte azokat, kik megtestesítették, amit kívánt. Gróf Károlyiért tűzbe-harcba ment, október végén mindenki szocialista volt, ma a legnagyobb ellenségének hiszi a köztársaságot, és királyokat keres a szeme. Kun Bélát megverték, Kun Bélát szerették. Most megölnék szívesen. Mert az élet sohasem teljesíti az álmokat, s a felelősség áthárítása megnyugtatja a nem gondolkodókat. November 16-a óta tudom, hogy meg kell halnom. Ám meghalok! De szeretném messze kiáltani, hogy tévedés azt hinni, mintha ez változtatna a dolgokon. A világ csak előre halad. A társadalom csak előre fejlődik. A szocializmus útja ki van tűzve. Csak egy épülő viaduktja szakadt le mostan.
Öt-hat napig lebeg most az életem a bizonytalanban. Rendszertelenül, úgy, ahogy jönnek, le fogom rögzíteni a gondolataimat, hogy itt hagyjak valamit azoknak, akik kitartanak velem végig.
1919. XII. 14. (vasárnap)
Ma találkozni fogok azokkal, kik kitartanak velem végig – s azon túl is. „Nyugalom fiam” – biztatom magam a reggeli szürkületben – „el is jön, el is múlik, mit sietsz?” Élem és színezem ezt a találkozást (mely utolsó talán). Készítem és fegyelmezem magam: gyakorlom a mosolyt, mellyel álarcoznom kell sírásra görbülő szájamat.
Itt voltak. Itt voltak mind, mert ők is tudják: halálos betegség van rajtam: a Végzet. Most jöttem. – Most sírtam. – Most ismét nyugodt vagyok. Elbúcsúztunk hát. Ez volt hát a búcsú? Ez a hallgatag egymásra nézés. „Viszontlátásra” – mondtuk és tudtuk, jól tudtuk, hogy soha többé. Nehéz, nehéz a szívem.
„Nagy az én bűnöm: a lelkem. / Bűnöm, hogy messzelátok és merek.” – mondogatom a két Ady sort szakadatlanul, míg végre megnyugszom. Tudom, hogy jót akartam – konstatálom végül, és tényleg: ismét nyugalom fog el. Teljesíteni akarván az álmokat tudtam, hogy tenni akarok, már mikor hozzáfogtam – ez bizonyos; azt is tudtam, hogy mit akarok tenni. Így jutottam a mozgalomba – a többi véletleneken múlott. Tudatos cselekvését helytelennek tarthatja, de soha meg nem bánhatja az ember: ez az a fundamentum, amelyen most állok.
A kisfiamnak, kit tán meg se érek, levelet írok ma. Valami maradandót szeretnék neki adni; szegények a szavak. Szeretném magamat benne tudni. Zarathustrát szeretnék teljesíteni: „Ne csak tovább plántáld magad, hanem föllebb!”
1919. XII. 15. (hétfő)
Talán letargia már az a végtelen Csend, melyben az éjjelek elszállnak felettem. Nyugodtan, álomtalanul alszom.
Négy nap még. Hogyan osszam be, hogy mindent átéljek és átérezzek? A véletleneket szeretném felkeresni elsősorban, melyek irányítói az Életnek, a váltókat, melyeken akaratlanul térül el a vonat, ismeretlen mezőkön repülvén életünkkel. „Man tut nicht, was man will. Man will und man lebt. Das ist Zweierlei.” 2 – mondta Johann Christoph Krafftnak nagybátyja: Gottfried (kinek nevében benne van jelleme), hogy erősítse.
Teljesíteni akarván az álmokat, emberekre építettem. Mást akartam, és más az, ami történt. Túl nagy volt a hitem. Mit sem tagadok meg. Már szeptemberben a legnagyobb megveretések idején is, bátran írtam le Tábori Kornélnak ezt a hitemet. „Hittel hinni a szocializmusban, várva várni a világforradalmat. Megölhetnek, de lelkem legmélyétől ez a hit, s idegeimtől ez a szent várakozás el nem vehető.”
Másvalakinek ezt írtam: „A szocializmusban nem, csak emberekben csalódtam”, és ismét másoknak hasonlóan adtam – ahányszor csak alkalmam volt – jelét a hitemnek. Az emberek csodálkoztak ezen, amint csodálkoztak előbb, hogy én sohasem kiáltok és panaszkodom, ha ütnek. Nem értették – hiába mondtam –, hogy az ember bizonyos távlatból, bizonyos históriai nézőpontból kell, hogy magát is nézze, meg kell, hogy értse az indulatokat is, és nem szabad túlságosan értékelni azt, ami velünk történik. (Én nem haragszom azokra, akik engem ütöttek, sőt inkább köszönöm, hogy megismertettek a lealázás és testi fájdalom érzeteivel, mert bizonyos, hogy én soha senkit már megütni nem tudnék.)
A történelem ismétlődik, és önzés volna azt akarni, hogy ne épp mivelünk történjék a rossz. Valakinek kell vállalnia az átmeneteket is. Nem mártíromság ez, hanem tiszta materialista felfogás; nem áldozat, hanem a szükségszerűségek ismerete.
A nagy francia forradalom van az eszemben mostanában gyakran, s ha elhagy néha percekre az erőm (látván a bíróság előtt álló emberek kicsinységét, gyávaságát, helyt-nem-állását), ez ismét visszaadja azt. Végig kitartani! Hogyan is bírják ezt idegeim? Mi adja ezt a határtalan erőt? Átélni semmi remény sem lehet; szépen meghalni, ez katonatiszti allűr; mi tehát az energiaforrás? Fel nem adni semmit: ez konokság volna, nem a homo sapiens jelleme. Az a biztos tudat lehet csak, hogy tudatosan fogtunk bele a dolgokba, hogy sárban jártunk és sárosak lettünk, de bévül megmaradtunk tisztáknak. És tényleg így is van. Most is úgy látom, hogy valamely cél eléréséhez csak céltudatos diktatúra vezethet gyorsan. (De hozzá kell tennem, hogy osztálydiktatúrában ma már nem vennék részt, mert látom, hogy a forradalmi átalakulás felkavarja a féktelen és fékezhetetlen elemeket az aljról, s a purifikáció szinte lehetetlen, mert az indulatok túlságosan feszítik a tömlőket. Mi lesz hát mégis, hogy jó emberek megértő, jó társadalma alakuljon a mai osztályuralomból? Evolúció vagy revolúció? Feltétlenül az utóbbi, ha reaktív konszolidáció áll be – ez szinte fizikai törvény. Ausztria és Németország kísérletezik most az előbbivel, a francia és angol munkásság néz és vár (mit néz és mit vár?), s közben föltámad a Tőke. Szinte jobb meghalni, mint élni ebben a vajúdásban.)
1919. XII. 16. (kedd)
„Uram, van egy anyám: szent asszony
Van egy Lédám: áldott legyen,
Van egy pár álom-villanásom,
Egy-két hivem. S lelkem alatt
Egy nagy mocsár: a förtelem.”
(Ady Endre: Az ős Kaján)
A tegnap esti szürkületben Ady-versek látogattak meg, s a sötétben anyámra gondoltam, ki azt kérdezte vasárnap tőlem: „De mit vétettünk mi, hogy ennyire szenvedünk?”
Ez fáj kezdettől fogva, mert okozója e szenvedésnek én vagyok, érzem, és nincs, nincsen mód, hogy jóvátegyem. Ó, ha mindazt a belém sűrűsödött jóságot most átválthatnám a tenger bánat helyére, amit hetek óta érzek, mióta látnom kell, kik azok, kik mellettem megmaradtak a Rosszban is!
Ha tudnák, hogyan gyötrődöm a tehetetlenségben, hogy puszta akarás marad csak a szeretetem, és sohasem kaphat formákat. Hogy mondjam el, hogy milyen szentek, kik miattam szenvednek, és milyen áldottak, mert mégis szeretnek; hogyan tegyem ki a szívemet, hogyan nyújtsam oda eléjük, hogy lássák: mi van benne? Csak ők, csak ők néhányan – Apa, Mama, Erzsébet, Józsi, talán Sári még, talán egy-két ember még – maradtak a mocsár fölött, melybe belemerült szinte az egész világ.
Álomvillanásaimat és életem minden emlékét hagyom nekik. – „Mocsaras rónán bércekre vágytam” – ez volt az egész, nekik tudniuk kell ezt, és nem szabad belemerülniök a fájdalomba.
Ma éjjel együtt ültünk, mint 1915 telén Jolán szobájában; Sári a kályhának dőlt, és az „Áldásadást” mondotta. „Kezem szomorú áldását hinti” – mondottam utána. Köszönöm mindenkinek, aki életemet megajándékozta szépségekkel, azt, hogy megajándékozta, és külön azt, hogy emlékezhetek most ezekre az ajándékokra.
Ma Erzsébettől vettem búcsút. Átéltem életünket, két esztendőt, micsoda évek! és messziről megsimítottam arcát. – „Mais la tristesse en moi monte comme la mer.” 3
Kedd délután
Köszönöm Peter Nansennek a Gottesfriedet, köszönöm Ernst Hardtnak a Tantrist, a Tote Zeit-ot; Ady Endrének minden sort köszönök, amit írt: ő volt az első, aki bennem csendült, Szomory Dezsőnek az Isteni kertet. Romain Rolandnak az egész Jean Christophot; fogságom könnyű perceit jelenti az önkínzások között. A Szegény Kis Gyermek Panaszait Kosztolányinak, és az Őszi koncertet különösen, melyet nem csak szavakban, hanem hangokban érzek. Ignotusnak a Tavaszi bort: „Mit tudom én, mi az, ami ragyog; / mit tudom én, ki az, aki vagyok?” Karinthynak Martinovicsot. Flaubertnek az Education Sentimentale-t köszönöm meg. Különös melegséggel és forrón köszönöm Baudelaire-nak szonettjeit és néhány versét, amit ismerek. Babitsnak azt köszönöm, hogy lefordította az Infernót. Rainer Maria Rilke a Kornétás halálát és sok-sok verset adott nekem. S hogy soroljam fel Tolsztojt és a többieket, kik mind csak adtak, folyton adtak nekem; száz ember száz írásáért hogyan mondjak itt köszönetet? Zolának a Germinálért hogyan?
Köszönöm Rembrandtnak azt, hogy élt. Segantininek, hogy elment a hegyekbe kék egeket festeni. Rodinnek, hogy minden szobra felsorakozik most előttem, és Kernstok Károlynak is sokat köszönök. És nagyon köszönöm Kenczler Hugónak, hogy megtanított engem ismerni mind őket.
Mindég csak kaptam és mitsem adtam érte, de mérhetetlenül szerettem a könyveket. Társaim voltak és éltek a szobámban.
A virágoknak köszönöm, hogy szépek voltak és illatokat adtak. A fáknak, hogy tavasszal kirügyeztek nekem; a felhőknek, hogy szálltak, az esőnek, hogy esett. Köszönöm a Napnak, hogy kisütött az esők után, és sugaraival arcon csókolt engem is. Minden, ami megérintett, szépzengésű húrokat érintett bennem, s ettől szépültem meg.
1919. XII. 17. (szerda)
Szeretnék mindenkit megkérni, akit bántalmaztam, hogy bocsásson meg nekem. Százszorosan visszakaptam és mégsincs kiegyenlítve, fájni fog, míg élek, hogy indulatok uralkodtak néha rajtam.
Én igyekeztem mindenkit menteni. De látván mily komiszul viselkednek az emberek (Wagaszt), legnagyobb problémáim egyike lett: Meneküljenek-e a patkányok a süllyedő hajóról, vagy merüljenek el ők is mivelünk.
Hogy örülök, hogy a feleségem nincsen buta formák bilincseivel hozzám kötve. Mily jó, hogy szabadon maradhat, ha akar.
Tudom, hogy több az, ami hozzám köti; de fiatal, és az élet nem áll meg mellette.
Nem ismerem a kinti helyzetet, de úgy látom: sietve királyságot vernek össze (akik visszafelé akarnák forgatni a világot). Már régen vígasztalnak engem, hogy akkor amnesztiát kapunk. (Azok is, kiket megölnek közben?)
Drága ár, és vajon szabad-e igaz szocialistáknak ezt elfogadni? Kétségtelen, hogy elfogadnánk, de vajon szabad-e? Lekötelez és megbénít az ilyen „jótétemény”.
Érdekes, hogy minden ember azt állítja ma önmagáról, hogy ő volt a legnagyobb ellenforradalmár.
Ha mindazok, kik ma ezt állítják (és be is bizonyítják), tényleg „fehérek” lettek volna: miből állt hát a Vöröshadsereg, a Vörösőrség, más testületek és intézmények, miből álltak volna a munkástanácsok? Akkoriban még a tényleges ellenforradalmárok is a proletárdiktatúra híveinek vallották magukat. Egyedül gróf Ambrózyra emlékezem jólesően, hogy még Szamuely Tibor előtt is meg merte mondani, hogy ő ellenforradalmi érzelmű. Ez nagy dolog volt tőle.
Szebenyi Andor főhadnagy úr mellére ütött most a bíróság előtt, hogy ő a kínzások alatt is megmondotta, hogy részt vett a dunapataji ellenforradalomban, „mert minden magyar embernek kötelessége ez” – mondotta volna. Jól emlékszem, akkor azt állítgatta, hogy élelmiszer bevásárlás céljából volt ott, és tényleg az első összecsapásakor már Pesten volt. Ezért bocsátottuk szabadon. Most azonban egyike a hősöknek!
Horváth szds. azt állítja: 70.000 embere volt. Nem 70, de 7000 emberrel elintézhette volna az egész tanácsköztársaságot május elején.
Minden detektív azt mondja: fehér volt. És mégis: minden ellenforradalmi szervezkedéssel szemben sikeres volt az én preventív jellegű harcom, mert mégsem olyan fehér az ördög, ahogy a falra festi önmagát.
S ha ezek a fiatal fiúk, kik nemzeti hősöknek vélik most magukat, tudnák, milyen keveset tettek és jelentettek, szégyellnék magukat.
A történelem „A nemzeti felbuzdulás korának” fogja elnevezni azt a reakciót, ami most kinn van. Csodálatos, hogy nem akad vezető ember, aki meglátná, hogy – amint e diktatúra is külpolitikai és külgazdasági okokból dőlt meg – Magyarország önállóan nemzeti államként sem állhat meg. Biztos, hogy előveszik most ismét a Dunai Föderáció gondolatát, és mindent – csak azt az egyet nem, hogy gazdasági szükségszerűségek egy európai kommunisztikus gazdasági rendszer megvalósítását követelik.
Semmiféle király nem pótolja a szenet, a nyersanyagot, munkaerőt. A királyi fénytől elvakultan talán nem látják meg a nyomorúságot; de valamit nem látni nem jelenti még azt, hogy az nincsen.
Kohn-Kerekes Árpádot, kit szintén halálra fognak ítélni, én nem tartom bűnösnek. Bali Mihályt sem vontuk felelősségre, amiért elítélteket akasztott.
Mit szólnak a legalisták, legitimisták, moralisták a siófoki, a kecskeméti stb. dolgokhoz? A „gaz” diktatúra alatt ilyesmi mégsem fordult elő!
Vajon annak a 18 vöröskatonának, kiket június 24-e után temettünk el, a halálát szintén gyilkosságnak tartják-e, keresik-e a tetteseket, meg fogják-e őket büntetni?
Ha igaz, hogy a Tisza-gyilkosságban Friedrich is benne van, ő is „gyilkos”, „tettestárs”, „felbujtó” lesz, vagy politikus?
Ha mi „szocialista-kommunista lázadó csoport” vagyunk, a keresztényszocialisták faji (felekezeti) izgatását miért engedik? Ez nem felbujtás?
És azt mondják, hogy ma nincs osztályuralom! Hogy nem osztályelfogultak!
„Nagy rokkanásom kinek se fájjon,
Nem első hullás ezen a tájon:
…
Ám néha mégis szóljon az ének.”
(Ady Endre: Ének a porban)
Amint fekszem a hajnali órákban ágyamon, gondolatseregek vonulnak át cellámon. Nincsen ember tán, ki annyit gondolna át percek alatt, kaotikusan, rögzítés nélkül, rendszertelenül, mint én ezeken az utolsó napokon. Végigvonul az egész múltam, évek és idők, néha cselekvések is, néha csak képek. Felmerül a jelen is, és csak ritkán, nagyon ritkán kombinálok a jövőre. A múltból különös élesen, különös szépen áll mellettem az osszatelepi öt év. Én volnék ma is az, ki sírva fakadtam, mikor először láttam sudárjegenyék irtását. Én volnék-e, ki virágokat szedtem, ki éreztem az erdőt hanyatt feküdvén a tisztásain, ki széles mezőkön kergetőztem egy nagy kutyával, pajtásommal, Hektorral? Nagy varázslat volt rajtam, úgy látszik, melyből most váltott meg valamilyen tündér. Egy idő óta gyakran vagyok ez a régi Ottó, ki elcsodálkozom a napsugáron, mely cellám falán rezeg, ki órákig hallgatom a csendet, kinek csak akarni kell, és az Ezeregyéj csodái nyílnak meg előttem; ki akkor voltam, mikor még nem szakadt ránk a háború, és magamé lehettem.
A magamé vagyok, íme újra konstatálom a fantasztikumokból felriadván – kár, hogy elkéstem egy kicsit. Kár, hogy gyorsan pereg a homok. – Gomböntő! Gomböntő!
Ha olyan volnék, mint más, én is sírnék mostan, tépném a hajamat és a falat verném fejemmel. Én sokat éltem, 26 évemmel többet, mint sok öreg-öreg ember. Az emlékeim, melyekből táplálkozom, duzzadásig töltenek meg, és sokszor úgy érzem, semmisem jöhet már, ami fontos volna. Talán ez nyugtat meg.
Itt harcolni kellene, és én inkább vagyok ismét a régi álmodozó.
Andrejev Leonyid „hét akasztottja” jut eszembe. „Nem első hullás ezen a tájon”!
Félek, azt hiszik azok, kikkel alkalmam volt olykor beszélni, hogy szívesen halok meg. Biztos, hogy nem. Biztos, hogy akármilyen rossz életet előbbre tartok, mint a halált. Nem akarok mártír lenni. Most a küszöbön érzem, hogy élni jó. De a helyzetet mindig tisztán kell látni. (Egy napig, mikor kiírták az első tárgyalásokat, láz gyötört. Aztán mind ritkábban riadoztam. Három hét óta van csak e letargikus nyugalom rajtam.)
Csütörtök
Áldott csodáknak tükre a szemed, Sári, hogy életem legszebb idejét láthatom benne. Íveket kellene most teleírnom búcsúzóul, de nem teszem. Hallgatok, mint Nálad mindig, és tudom, hogy hallgatásom több most a szavak tengerénél. Megérezted-e ma reggel, hogy megkértelek: felejtsd el az egyetlen csúnya pontot, mikor szent és mindennél több barátságunkat téves érzés lepte be porral? Túlfeszült idegeim tévedése volt. Bocsájtsd meg, és úgy láss csak, aki azelőtt voltam Neked. Vedd elő leveleimet, melyeket Tölgyesről, Osszáról és súlyos percekben Pestről is írtam, ha külsőségeknél igazabb fotográfiámat akarod látni, és én meg fogok jelenni Nálad, ahányszor szükséged lesz rám, ahányszor hívsz, és azt akarom, hogy nyugtalan és teljesületlen életed elcsendesülő perceit jelentsem Neked, mint aki Te voltál énnekem. – Nagy, meleg szívedből, amit én kaptam eddig, juttasd annak, ki itt maradt életemből, a gyermekemnek. És e végtelen távolságból, melyben máris vagyok, a sorsdöntő órák minden érzést kiváltó melegével és hálájával nyújtom búcsúzóul a kezemet. – „Ich hatte einen Freund”. 4 Csak az nem téved sohasem, ki sohasem cselekszik – jutott eszembe a ma reggeli számadáskor (azt hiszem: Romain Rollandtól); cselekedni mindég több mint szemlélni a dolgokat, és talán nem is erkölcsös másra bízni, amit akarunk. Ez vitt a mozgalomba, s ha voltak is tévedéseim, túlbillenti a mérleget a tett.
Ma reggel a fogságom idején is végigszálltam és érdekes: a testi szenvedésekre csak mint valami megtörténtre emlékszem, magának a szenvedésnek újraérzése nélkül. Úgy értem ezt, hogy csak a tudat van meg bennem arról, hogy volt testi szenvedés is, de sem annak milyenségére, sem fokára nem emlékszem. Ezzel ellentétben: a lelki meggyötörtetéseket teljes intenzitással tudom most is újraérezni. Lehet, onnét van ez, mert a testi szenvedések felett már akkor napirendre tértem, bizonyos objektív nézőpontból szemlélvén azt is, ami rajtam, azt is, ami körülöttem folyt, de sohasem értettem meg, pl., hogy zsidó-országot akartunk csinálni, hogy szadizmus irányította cselekvéseimet vagy hasonló dolgokkal. A bilincsviselésből is csak a lelki depresszióra emlékszem vissza, amint a verésekből csak azok megalázó voltára. Azonban harag nélkül gondolok azokra, akik rosszak voltak hozzám, mert ez pszichologikus természetesség volt. Mennyivel szubjektívebben, szinte hálásan gondolok azokra, kik e nehéz napokban, ha egyetlen szóval is, ha egy gesztussal csak, jók voltak hozzám.
Még szó vagy gesztus sem kellett, csak ne lettek-légyen rosszak. Csendőr, ki nem szidott, foglár, ki nem csapta be, hanem betette az ajtót, detektív, ki leültetett kihallgatáskor: a legjobb emberek voltak, s hogyan legyek hálás dr. Tél Ferencnek a szavaiért: „Mivel vigasztaljam? Rossz csillagzat alatt születtünk.” Most, mikor minden vizsgálat akörül is forog, hogyan bántunk mi a foglyainkkal, talán szükséges volna elmondani a mi fogságunk történetét is, hogy lássák, most sincs semmi másképp. Akkor is, most is, elfogultság és indulat volt a vezeték: kár tehát foglalkozni ezzel. (Sebeimet pedig nem mutogatom.) Amint mi is csak most utólag látjuk be elfogultságunkat és a gyűlöletet, bizonyos, hogy rövidesen belátja a mai uralom is, hogy nincs meg a moralitása sok cselekedetének.
„Nem igaz az, hogy benne élvén a dolgokban az ember objektívebben látja azokat” – mondta tegnap dr. Goitein nekem. Így csak emberekről van szó, utólag pedig csak történelmekről – innen van ez.
Igen csúnya játék ez, ezzel a kétszer 8 nappal, amíg kimondják és megerősítik, amit mi is és mindenki úgyis tudunk már. Az én fegyelmezettségem bírja ezt, de szegény László Jenő nem tudom, hogy viseli. (László Jenőt nem lett volna szabad itt hagyniok a karlsteiniaknak!).
Régebben vigasztalhattuk magunkat: „Qui habet tempus, habet vitam.” 5 Ma már (hogy ezt is latinul mondjam): „Consummatum est”. 6
Tíz levelezőlap. Mennyi hit, bizalom, várakozás. Szegény, szegény szüleim. „Lehetetlen, hogy ki ne derüljön az igazságod” – írják több ízben, s milyen boldog vagyok, a kezüket csókolom érte, hogy másképp nézvén bár a világot, mint én, a bizalmuk olyan feltétel nélkül való, hogy nem is gondolnak e világnézetre. Ki fog derülni az igazságom, de én akkor már ott leszek, „hol féreg nem fáj, hogyha rág”.
Ha apára és mamára gondolok, sokáig rezeg bennem az a Baudelaire-szonett, melyet Erzsébetre gondolván idéztem: „Bennem a szomorúság tengere sírva árad”, és képtelen vagyok szavakat találni, hogy megüzenjem nekik a lelkemet. Kell, hogy tudják: mennyit és hogyan voltam velük ezekben a napokban (amint én éreztem magam mellett őket), nem adok hát szavakat, melyek csak profának lehetnek, akármilyenek is legyenek; a gondolataink találkoznak és megcsókolják egymást.
Józsi bátyám és barátom, megölellek. Veled még beszélnem kell.
Csütörtök délután
A nőknek, kik nem voltak jelentéktelenek az életemben (amint a könyvek, virágok és Jolán vitrinjének porcelánjai is sokat jelentettek) nem mondok most különös köszönetet. Én mindig adtam annyit, mint amennyit kaptam, mert fenntartás nélkül, egész magamat adtam, ha adtam. Oly hálás voltam, ha lehajoltak hozzám, hogy – ismervén külsőségeimet – meggondolás nélkül kifordítottam magamat. Sokan voltak, ahogy így seregszemlét tartok, és akárhová nézek: illatosan és pompásan életembe mindenütt belenyúltak. (Szinte nem is értem, hogy történt mindez, csodálkozva nézek a tükörbe.)
Egyetlenegy nagy szerelem volt, mely csónakomat e szigetek közt ide-oda fújta, amint egyetlen egy föld minden sziget, mely felmerül az óceánokból.
Veronika utcai szobámtól kell még búcsút vennem. Végigsimítom a bútorokat, megállok a könyvespolc előtt, kezembe veszem az ezüsturnát, felnyitom: egy száradt fehér szekfű van benne, emlék egy délutánról. Sunt lacrimae rerum. 7 Megnézek minden képet. Jolán beteg szegény. Sári szigeti önarcképe. Rembrandt Titusa. Egy Velasquez reprodukció. Cézanne. Tihanyi rajzok. Nagyanyám fotográfiája. És a többi mind, társaim hosszú időkön keresztül. Ráborulok a párnáimra. Egyiket Mária adta. Ezt, ezt a kedves puhát Mama hímezte nekem; érzem a kezeit rajta és a gondolatait. Tovább-tovább: a szőnyegek, a függöny! S most hadd nézzek ki az ablakon. Gül-Baba sírja és azon túl a kivilágított város: hány esti óra telt el ezelőtt az ablak előtt, amint elnéztem a város fölött, s oly közel voltam a csillagos éghez, hogy csak a kezemet kellett volna kinyújtani, hogy elérjem.
Szobám, drága társam, átfoglak a szemeimmel és köszönöm, hogy az enyém voltál, hogy szerettél és szerettelek. Te láttál engem: mosolyogni és zokogni, szeretni, szenvedni, álmodozni, tanulni és élni; te tudod: ki voltam, mit vártam, mit akartam, áldjon meg az isten.
Mindenkit, akit valaha is akarva, nem akarva megbántottam, akihez rossz voltam, vagy csak nem voltam elég jó, megkérek, ne gondoljon haraggal reám. Legbelül én sem haragszom senkire. Mindenkit átfogó, csendes szeretettel indulok a Semmibe.
„Reggelre én már messze futok / S bomlottan sírok valahol” – idézem, akiben minden érzésemre találok hangokat, Adytól. Tökéletes a nyugalmam. Mi is – már akkor mondtam – kaphatók voltunk uralmunk érdekében erőszakra és igaztalanságra, természetesnek kell találnunk, ha ma ugyanaz történik. Láttuk: nem az a fontos itt, hogy kit és hogy (csak azért, vagy mindenért amit tett) „büntetnek” meg, hanem innen is, onnan is kiragadtak néhány embert (különbözőféle funkcionáriusait a diktatúrának), csak hogy „büntessenek”. Aki épp bekerült ezekbe az első csoportokba, viselnie kell az egész gyűlöletet, s minthogy kell, hogy valaki legyen az: nem merülhet fel soha az a kérdés, hogy miért éppen én? Senki sem tudhatja, hogy több-e másvalakinél, s most ismét azt vallom, amit régen, hogy senki fölött sem rendelkezhetünk (még gondolatban sem), csak magunk fölött. Ki tudja, hátha épp erre van most szüksége a szociális mozgalomnak? Ki tudja, mennyi gyümölcse érik a mi elpusztulásunknak? Ki tudja, talán többet jelent ez, mintha életben maradnánk?
A halál a nagy Nyugalom: miért okozzon hát nyugtalanságot? A halál az örök Csend: kik mindig a csendet szerettük, miért lázadozunk? Szent Béke a halál: ím vége minden harcnak. Este van: lefekszem.
S a Föld mégis forog.
1 „Csak bátorság, csak bátorság.” [vissza]
2 „Amit nem akar, azt nem csinálja az ember. Az ember akar és él. Ez kétféle.” [vissza]
3 „Bennem a szomorúság tengere sírva árad.” (Baudelaire: Causerie. Ady Endre fordítása.) [vissza]
4 „Volt nekem egy barátom” [vissza]
5 „Ki időt nyer, életet nyer.” [vissza]
6 „Elvégeztetett.” [vissza]
7 „Van könny a balsorsra” (Vergilius: Aeneis, első ének, 332. sor) [vissza]
A zempléni (közelebbről kohányi) születésű Fáy András (1786–1864) meséi között tűnt föl a velyhe ‘sárgarigó’ egy állatmesében a fülemüle társaságában (1978: 69), majd előkerült Petényi Salamon János (1799–1855) gömöri gyűjtéséből, mint sárga velyhe, Hugyagról (Nógrád) mint sárgavëlyhe ‘sárgarigó’ (ÚMTsz 4: 824, Kiss 1984: 323), továbbá mint sárvéhely ‘függőcinege’ Noszvajról (Borsod; Kiss 1984: 295; a sár előtag ‘sárga’ jelentésű). A véhely ~ velyhe tehát az északkeleti nyelvjárások egykori tájszava, szlovák jövevényszó (vlha ‘sárgarigó’), az eredeti velyhe szóból való elvonás lehet a véhely. (Távolabbi szláv párhuzamok: lengyel wilga, orosz ivolga ‘sárgarigó’.)
Fáy András a fülemile és a velyhe című, ars poeticának beillő meséje a következő.
„A fülemile az erdőben bájoló hangokat csattogott a sűrű gallyak között.
– Mit töröd magadat hasztalan széptorkú? – így szólítá meg őt a velyhe. – Itt nem érti, sőt nem is hallja énekedet senki. – Ám legyen úgy – felel a kis éneklő –, hidd el, gyakran szintoly gyönyörűség énekelni, mint hallgattatni.
Ez az oka, jó olvasóim! hogy mi írók, vagy olvastatunk, vagy sem – írunk” (1978: 69).
A két változatban is regisztrált véhely ~ velyhe tájszó minden bizonnyal a hangátvetéses szótövek közé tartozik, a pehely ~ pelyhet, kehely ~ kelyhet, teher ~ terhet típusába. Váltakozó szótövet mutató állatnév az átfogó féreg ~ férget és barom ~ barmot. A tőalternáció a rovarnevek körében nem kivételes: bogár ~ bogarat, légy ~ legyet, darázs ~ darazsat, bögöly ~ böglyöt, tetű ~ tetvet, nyű ~ nyüvet, tücsök ~ tücsköt, prücsök ~ prücsköt változatban is. A madárnevek különösen hajlamosak az alternációra, különösen a likvidát (l, ly, r hangot) tartalmazók: madár ~ madarat, lúd ~ ludat, fú ~ fuvat, veréb ~ verebet, varjú ~ varjat, daru ~ darvat, sólyom ~ sólymot, bagoly ~ baglyot, fogoly ~ foglyot, gunár ~ gunarat, vöcsök ~ vöcsköt. (De például a baglyot és gunarat erőteljes riválisai a szabályos bagolyt és gúnárt.) További alternáló állatnevek: ló ~ lovat, tehén ~ tehenet, borjú ~ borjat, ökör ~ ökröt, tulok ~ tulkot, egér ~ egeret, pocok ~ pockot, majom ~ majmot, szamár ~ szamarat, agár ~ agarat, nyúl ~ nyulat. Az állatnevek (sőt külön a rovarnevek, külön a madárnevek) körében a váltakozások két leggyakoribb típusa, a magánhangzó kiesése (hangkivetés) és a végszótagi tőmagánhangzó-rövidülés egyaránt képviselve van.
A véhely ~ velyhe egészen kivételes, különös hangátvetéses (és rövidüléses) váltakozást mutató madárnév. Analógia, hogy az ölyv szó megfelelője az erdélyi, különösen a székely nyelvjárásokban máig ülü, a XVI. században még ölyü, ölyű alakban használták, s a ragozott formákból kiinduló változáson átesve illeszkedett a v tövű névszók sorába. Érdekesség, hogy mind az üllű, mind az őjv változatok (szóhasadásos származékok) használatosak különböző ragadozó madarakra a Sóvidéken (Gub 1996).
Analógia még, hogy nyelvünkben létezett egy vehem ‘csikó’ szó, amelynek személyragos folytatása, a vemhe ’lónak, szamárnak a méhben levő magzata; csikó’ élt tovább, s ebből származik a vemhes ‘méhében magzatot viselő’. Mindenesetre az állatnevek körében a hangkivető szótövek mellett a ritka hangátvető szótövek is képviselve vannak. A pehely, kehely, teher, véhely, vehem típusába tartozik még a moholy ’növény finom szőrzete’, aminek származéka a molyhos ’finom, puha, rövid szőrzetű’. Távolabbról ugyancsak idetartozik a régi (XVI. századi) nyelvi bohaj ’gyapjúból való bolyhos felsőruha’ és a bolyhos, amiből elvonás a bolyh.
A magyarban stilisztikailag legsemlegesebbnek mutatkozó terhes szó számos szinonimája – állapotos, várandós, viselős, áldott állapotban van, boldog állapotban van, boldogállapotos, másállapotos, kismama, gravida (szaknyelvi), hordozós, hozós (tájnyelvi) stb. – valamiféle tabura, névvarázsra utal. Ugyancsak névvarázs lehet, hogy mind a terhes, mind a vemhes meglehetősen ritka hangátvető szótőre vezethető vissza.
Hivatkozások
Fáy András: Lúd és orr. Állatmesék. Bp.: Szépirodalmi 1978.
Gub Jenő: Erdő-mező állatai a Sóvidéken. Korond: Firtos Művelődési Egylet 1996.
Kiss Jenő: Magyar madárnevek. (Az európai madarak elnevezései.) Bp.: Akadémiai 1984.
ÚMTsz B. Lőrinczy Éva, szerk.: Új magyar tájszótár. Bp.: Akadémiai 1: A–D 1979, 2: E–J 1988, 3: K–M 1992, 4: N–S 2002, 5: Sz–Zs 2010.
Sose féltem a telefonom lehallgatásától. E tekintetben aggodalmas barátaimnak mindig azt mondtam, ha a fülelők valóban rögzítik, amikor bíráló megjegyzéseket teszek valakire vagy valamire, az igen pozitív: legalább saját megfogalmazásomból tudják meg, mi a véleményem. Csak attól rettegek, nehogy olyan feljelentők tolmácsolják szavaimat, akik nem tudják, vagy nem akarják megérteni, miről van szó.
Az interneten szörfölve értesültem arról, hogy egy Havasréti József nevű szerző 2006-ban könyvként is kiadatta Alternatív regiszterek. A kulturális ellenállás formái a magyar neoavantgárdban című Phd-dolgozatát. Ebben pedig kitér a neoavantgardista stílusdiktatúra esélyei című, a Népszabadság 1984. január 14.-i számában megjelent írásomra is, mondván: „Szerdahelyi cikke a hivatalos kultúra, illetve az értelmiségi »ellenhatalom« egymás ellen történő cinikus kijátszására törekszik, az informális értelmiségi diszkurzust pedig összeesküvésként ábrázolja, melynek vádjával bármilyen kezdeményezést el lehet lehetetleníteni.” Így pedig „a normalizáló beszéd szemantikai terének főbb pólusai” közé sorol, azok közé, akik miatt „az érintettek, egyébként joggal, üldözöttekként kezdtek tekinteni magukra” (58. o.).
Nos, e cikkem az ellen szólt, hogy ekkoriban Esterházy Péter írásait egy irodalmár-klikk olyan hozsannával fogadta, miszerint ezek „a magyar próza történetének döntő fordulatát jelzik”, azaz követendő példaként szolgálnak mindenki más számára. Egyben pedig utaltam Kenyeres Zoltán egyik esszéjére, melyben igen tanulságosan mutatta be, hogy Esterházy Termelési regényét – már megjelenése előtt, majd azt követően, hogy értesültek arról, kritikát fog írni róla – milyen agitatív „tetemrehívó beszélgetésekkel” igyekeztek zseniális remekműként elfogadtatni vele nagyhatalmú professzorok és elit-irodalomkritikusok. Holott szerinte nem volt az, mert Esterházy nem merte vállalni kora kritikáját, hiányzott belőle „a humor éles, metsző, kíméletlen szigorúsága”.
Ezekre a tényekre hivatkozva tettem fel azt a kérdést: „Lehet hát, hogy huszonöt évvel a realisztikus stílusdiktatúra megdöntése és az avantgarde értékeinek elismertetése után most újra kell kezdenünk a harcot egy neoavantgardista stílusdiktatúra ellen, a korszerű realizmus értékeinek elismertetéséért? A »stíluspluralizmus« elvéért, a különböző formaeszközök egyenlő esélyeinek elismeréséért mindig újra és újra küzdeni kell?”
Aki olvasni tud, annak számára világos, hogy Kenyeres Zoltán esetleírására utalva nem a „hivatalos kultúra” és az „értelmiségi ellenhatalom” szembenállásáról írtam, hiszen akik ez idő tájt Esterházy útjára akarták terelni a magyar prózát, azok mind az állampárti kultúrpolitika jóváhagyásával és intézményrendszerének eszközeivel fejtették ki tevékenységüket. Azon a ponton pedig, amikor azt írja, hogy „az érintettek” – akik közé ezek szerint Esterházy Péter is tartozott – „egyébként joggal, üldözöttekként kezdtek tekinteni magukra”, Havasréti minden határon túllép, hiszen Esterházy valamennyi betűjét azonnal fanfárzengéssel várták a Kádár-korszak könyvkiadói és lapszerkesztőségei.
Annak a megállapításnak, miszerint „a normalizáló beszéd szemantikai terének főbb pólusai” közé tartoztam, az én anyanyelvemen semmi értelme nincs, de Havasréti bizonyára arra gondol, hogy – miként egy másik, Széteső dichotómiák című írásában egyszerűbben állítja – „hírhedten avantgárdellenes” voltam. Nos, ha valaki azt állítja, hogy a stíluspluralizmus elvéért, a különféle formaeszközök közötti szabad alkotói választásért síkra szállni azt jelenti, hogy az ember az egyik stíluslehetőség hírhedett ellenfele, akkor Zsdánov elvtárs vitamódszerét követi.
Hiszen értem én, ebben a mostani rendszerben ahhoz, hogy valaki legyen az ember, fel kell jelentenie valakit, aki azelőtt volt valaki. Csakhogy az én időmben úgy is valaki lehetett az ember, hogy – mondjuk – szerkesztői munkájának eredményeként létrejöhetett egy 19 kötetes Világirodalmi Lexikon. Amelynek avantgarde-cikkéből, melynek társszerzője voltam, megtudhatná Havasréti József is, hogy szerintem „hatalmas hatást gyakorolt az avantgarde a művészetre – hiszen formai vívmányainak birtoklása nélkül nincsen realista értelemben vett korszerűség sem” (I. köt. 578. old.).
Kedves feljelentőim, megértem önöket, valamivel meg kell szolgálniuk az előrejutásukat. De nagyon kérem, csak olyasmiért jelentsenek fel a nyilvánosság előtt, ami pontosan megfelel a publikált nézeteimnek. Lesz bőségesen jelenteni valójuk így is ebben a mai világban.
Az új, divatba szökkent műfaj, az alkotók szerelmi kapcsolatainak fénybe emelése, az írók, költők, festők magánéleti foglalatosságainak részletezése hálás témakör. Kit ne érdekelne a művek létrejötte mögött húzódó vonulat, amely esetleg mélyebb betekintést nyújthat az alkotási folyamatba és annak körülményeibe. Arról van szó, hogy az alkotó végeredményben milyen ember volt, ezt vési ki magának az olvasó és rakja el tudatába a primőr élmény – a regény, a vers, a festmény – mellé. Vitatható, hogy ez az új vonulat, a művek mögötti hétköznapi tevékenység, emberi viszonyok hullámainak ismertetése valóban fontos-e művészettörténeti szempontból. Pletyka szempontból azonban értéke van, kereslet van rá – gazdasági nyelven szólva. A pletyka szót viszont megkísérelném némileg rehabilitálni és kiemelni alantas és olcsó értelmezéséből. A pletyka információ is, nemcsak gonoszkodó sejtetés, rémhírek továbbadása, karaktergyilkosság. Pontosabban: hírértékkel is bír, ha csak úgy kezelik. Ez persze nagyon tág fogalmi keret, hiszen a szóbeszédnek csak valamilyen reális magja van, erkölcsi iránya a Küldő, Átvevő és Továbbadó kegyelmétől függ.
Az itt jelzett problematika vezetett el Szerb Antal egyik 1937-es könyvismertetéséhez, Freda Strindberg – a nagy drámaíró második felesége akkoriban megjelent könyvéről. A Lángészhez mentem feleségül (Sz. A. címadása) angolul majd’ nyolcvan éve olvasott műben az író-feleség nemcsak részletezi, de elemzi is a férjével leélt időszak viharait, és Strindbergnek hozzá írt leveleit idézve nagylelkűen bepillantást enged az író „beteg drámai világképébe”, ami a házasság körül alakult ki. Ez azért is figyelemre méltó, mert Szerb szerint Strindberg volt az egyetemes irodalom legfanatikusabb nőgyűlölője, aki látszólag ennek ellenére háromszor nősült, „mert csak az lehet ennyire nőgyűlölő, aki nagyon is szereti a nőket és nem tud náluk nélkül meglenni”. A második feleség – innen a nagylelkűség – közreadja Strindberg hozzá írt vallomásos leveleit, többek között azokat az indulatokkal fűtött sorokat, melyek a filológus számára értékadók lehetnek. „Szóval nem tudunk egymás nélkül élni… Össze vagyunk kötözve és csak arra kell vigyáznunk, hogy meg ne gyűlöljük kötelékünket… te gyakran oly kegyetlen voltál hozzám, mint amilyen csak egy szerető nő tud lenni, aki érzi, hogy őt is szeretik… Befolyásolni akartad írásaimat, sőt, gyanakszom, hogy üzleties bohózatíróvá akartál lealacsonyítani. És elhitetted magaddal, hogy buta vagyok, kissé bolond is.” Azután, egy idő múlva azt írja: „Freda, próbáljuk még egyszer! Gyere, és ments meg!”
Nos, ez inkább információ-irodalom, mint szellőztetés és valóban közvetíti azoknak a háborgó örvényeknek a természetét, amelyek a művek mögött forronganak. A holdudvar homályát érzékeli az olvasó, az alkotás vonaglásait. Szerb továbbvándorol a téma ösvényein e könyv kapcsán. Lord Byront említi, aki Annabelle Millbanke-et a nőknél kevésbé tapasztalt matematikai érdeklődéséért szerette és kérte meg, de már az esküvőre alig lehetett elcipelni. Említi Csinszka „igen szerencsétlen életét Ady Endre oldalán” és azt, hogy „Petőfi házasélete sem volt zavartalan”. Miltont, Balassa Bálintot, Amadé Lászlót elhagyta a felesége, mert „rájöttek, hogy milyen rettenetes tévedés lángészhez menni feleségül”.
A jelenséget kutató recenzens azonban jónak látta némileg helyrebillenteni az egyensúlyt. Példákat említ, ahol a lángészt kitűnő férjnek és hűséges szerelmesnek mutathatja be. A Browning házaspár az egyik ilyen példa, ahol „két egyformán nagyszerű és mély alkotóművész talált egymásra, ők ketten megértették és tiszteletben tudták tartani egymás alkotói magányosságát:” Jó férjek voltak azok a költők is, akik igen korán elveszítették feleségüket, mint Edgar Allan Poe, aki „a csodálatos Annabell Lee című költeményben örökítette meg felesége emlékét” és Dante Gabriel Rossetti (Pre-Raphaelites) aki elhunyt feleségéhez írt szonettjeit annak koporsójába zárta és onnan exhumálták évek múlva „és adták át a nyilvánosságnak ezeket a gyönyörű verseket”…
Egy másik csoport nem éppen hízelgő sem a költőkre, sem a feleségekre nézve. Itt nagyrészt olyan alkotók szerepelnek, akik náluk szellemileg és sokszor társadalmilag alacsonyabban álló nőt vettek el. Berzsenyi például egy levelében büszkén említi, hogy „vigyázott rá mindíg, nehogy eloszlassa felesége tudatlanságát”. Rousseau élettársa, Therese, sosem tanult meg írni-olvasni. Heinrich Heine annyi nő után egy kis párizsi masamódlánynál kötött ki, aki egy szót sem tudott németül és amikor közölték vele, hogy a férje milyen nagy költő, azt felelte: „Igen, ezt hallottam már máskor is, de sosem vettem rajta észre.”
A jó megfigyelő Szerb Antal még olyan igazán rejtőzködő irodalomtörténeti elágazásra is felhívja a figyelmet, mint amikor a lángész vonzódást érez egy magas szellemiségű nő iránt – és aztán feleségül veszi annak egyszerűbb lelkületű nőrokonát. Schillert említi, Swiftet, Dickenst, akik a szellemi és a szerelmi társat két személyre „osztották” életükben a kétfajta inspiráció ápolása érdekében. A recenzens – mosolyogtatóan – jól bevált munkamegosztásnak nevezi e jelenséget. A szóhasználat racionálisan találó, de kétlem, hogy a mai kor női egyenjogúságra érzékeny szerkesztője benne hagyná a szövegben ezt az összetett mondatot…
Tánc 3.
Tánc
Ha pusztán a címből indulunk ki (Elfáradt összes angyalunk), az a sejtésünk támadhat, hogy rendkívül borús hangulatú Kaiser László legújabb verseskötete. S valóban, a négy ciklusba rendezett versanyag jelentős része fogalmaz meg olyanfajta gondolatokat, meglátásokat, amelyek alátámasztani látszanak a fenti vélekedést. Mindazonáltal a mű zárófejezete mégsem ennyire kétségbeejtő.
De ne vágjunk a dolgok elébe. Nézzük először is a kötet építkezését.
A címadó költeményt – ezzel is hangsúlyozva fontosságát – a szerző mottószerűen a ciklusok elé helyezte. Azért is van különös jelentősége ennek, mert ez az írás mindjárt útbaigazítást is ad az olvasó számára, és helyére teszi a fent vázolt vélekedést s a cím olvastán szerzett benyomást.
A mindössze két négysoros szakaszból álló és valóban erősen pesszimista hangvétellel induló vers ugyanis a záró részben érdekes fordulatot vesz. A teljes kilátástalanság képét felvázoló első versszak után sajátos groteszkséggel a remény kettős arcát villantja fel az olvasó előtt: egyrészt jelzi, hogy minden látszat ellenére sincs még minden veszve („Talán majd lesz, ki megtalál”), másrészt fanyar célzással azt is vitatja, hogy a sors által ránk írt történet bárhogy végződjön is, véle szemben csupán elfogadók lehetnénk: „mondják, nem rossz a fagyhalál” (Elfáradt összes angyalunk).
E kettősség szinte az egész köteten végigvonul. Kaiser László a maga maliciózus (néhol ironikus, szarkasztikus) modorában beszél az életről, a köznapokról, a bennünket körülvevő világ furcsaságairól. Lát és láttat. Veszélyt sejt. Plasztikusan megfogalmazza azt. Ugyanakkor kiutat, kapaszkodókat keres, és talál is mindannyiunk számára használható fogódzókat.
Az első ciklus (XXI.) jelenkorunk visszásságaival, az emberi kapcsolatok elsivárosodásával szembesít: „dőlnek az e-mailek és gyorsul a törlés // … // levelek nincsenek postás csak számlát hoz” (Ne!). Az idősebb generáció számára valóban ijesztő az a kép, amit ez a mai erősen felpörgetett életvitel eredményez, s amivel nap mint nap találkozni kényszerülünk. Az elektronikus kütyük mocsárvilága mindent elnyel, ami emberi, s helyette az önmegvalósításnak hazudott álláspont mindenkin áttaposó „szabadsága” dívik: „üvöltés anyázás nyomulás átnézés” – írja a ciklus címadó versében. Nemcsak az elszemélytelenedés veszélye fenyeget tehát, hanem a másik semmibevétele: „hajolni kéne: / mások fölé, mellé (…) de jobb most alázni, elfoglalni / vagy semmibe venni, ölni”.
Dicstelen világban élünk – magunkra hagyva. Az üzenet-gesztusok jelentősége felerősödött, ám ezek a gesztusok negatív előjelűek, az önzésről, a másik semmibevételéről szólnak („az is köszön, ki nem köszön”). Túl nagy csönd telepedett a lelkekre: „Ez már nem is a csönd / … / már nem kell elmenni / és már nem kell itt maradni” (Már).
A második ciklus (Belénk az ördög költözött) az előző szerves folytatásaként – az általánostól a konkrét felé közelítve – az egyén felelősségét vizsgálja: „belénk az ördög költözött: / talált magának lakhelyet, / otthonunk végleg elveszett.” – szögezi le a szerző.
A kihűlő, megromló kapcsolatok eredménye az elmagányosodás, a bezárkózás. Vagy rosszabb esetben mindez a felek gyűlöletig fokozódó harcához vezet. Ilyen esetekben válik menekülési úttá az „alkoholos túra”, a kocsmázás: „A sarki művekben végre zajos béke, / nyugszik a lélek, nyugszik a test, / mennyi aktív idős és fiatal: / súlyemeléshez senki sem rest.” (Júdás áldásával). Ez a fajta szabadságkeresés persze zsákutca. Megoldást nem jelent, csak a fájdalmak időleges tompítására alkalmas: „Honnan tudta volna /…/ hogy egyszer fájni kezd” (Akkor menni kellett).
Ha a kilátástalanság, a reménytelenség tébolya elhatalmasodik, végképp nem marad kiút. Kaiser László verseinek eme antihőseit is egyes szám első személyben ábrázolva jeleníti meg. „Felmondok még / az életnek, / de a halálnak is” – vágja az egyre érzéketlenebb világ szemébe (Nem tudom). Sorsáért mindenki maga felelős, de az áldozat felelősségén túl folyamatosan hangsúlyozza az őt cserbenhagyó társ terheltségét is: „Ilyen egyszerű: / nem vagyok nélküled, / s tegnap meghaltam, / bár itt voltam veled” (A holnap peremén). Mindebből következik, hogy csak az Együtt című alkotásban megfogalmazottak révén érhet a versek hőse célhoz: „mert békénk záloga: mi együtt, / külön nem is lennénk”.
A megoldás első fázisa a harmadik ciklus írásaiban (Dőlésszögben) körvonalazódik. A kulcsszó a keresés. A tétovázás, a beletörődés elutasítása, vagy a segítségre várás önmagában kevés: tettek kellenek. „Nem adhat feloldozást / a csak lenni, a ne keresni” – magyarázza Kaiser (Ady Endre születésnapján). Ugyanezt erősítik a Halhatatlanság alábbi sorai is: „Hol találom, merre, egy kézben, arcban? / Ameddig keresek, leszek halhatatlan.”. Elébe kell tehát menni a dolgoknak.
Persze a továbblépéshez szükséges az önmagunkkal való szembenézés, a viszonyok és felelősségek tisztázása: „s én is halott vagyok, mert belehaltam: / hogy merre s kikre szórtam magam” (Epitáfium). Fölösleges a szépítés és az elhallgatás, de nem szabad illúziókat sem kergetni: „ami nem volt, el nem száll” (Végső titok).
És ami a legfontosabb: az élet nem lehet önfeladás. Mert az élet nem a halálról szól. Ezt vázolja fel nagyon pontosan az alábbi sorokban: „nem várom a feltámadást, / pokol bennem, megvagyok. //–– // valami súg, van még időm, / maradok itt, nem megyek” (Nem várom).
A jövő azonban nem mi vagyunk, hanem a gyermekeink. Értük és miattuk érdemes mindent kockára tenni. Ez csendül ki a záró ciklus (Veled végleg hazatértem) szeretetről valló verseiből. „Ha te nem lennél, én sem lennék: / őrangyal nélkül hogy lehetnék / hogy bírtam volna megmaradni, / s annak egyszer életet adni, / aki már születésem óta / (hisz ez az őrangyalok sorsa) / velem volt úgy, hogy még nem is volt” – szögezi le a költő (Őrangyal).
Persze a jövő tele van félelemmel. Mert ami nem látható be, attól alapvetően félünk, attól rettegünk. Mi lesz, ha a gyermek megnő? Ha felnőttként önálló élethez kezd. Maradunk, maradhatunk-e részei az életének? Ezeket a kérdéseket több versben is megfogalmazza: „sajgás mindenütt, hogy nagy leszel /…/ hogy úgy leszel nagy (s ez gyötrelem), / hogy velem leszel, és nem leszel velem” (Az a félelem) – vagy: „Nem vagyok más, / mint rejtett rettegés, /…/ visz tőlem az ég” (Rejtett rettegés).
A szeretet tehát a megtartó erő. Tudjuk ezt rég. Mégsem közhely. Mi több: kell is az emlékeztetés, mert ez a kiszikkadt XXI. századi világ mintha ósdivá, avíttá minősítette volna a legfőbb krisztusi tanítást.
Földi létünk értelme tehát valójában szeretteinkben érhető tetten. Értük vagyunk és nem önmagunkért. Ezt fogalmazza meg Kaiser is az alábbi sorokban: „…érted vagyok, / s a világ bármilyen: / egy, mindig csak egy / neked ólomnehéz szívem” (Egy neked).
Legyen tehát bármily rút és taszító is, a világ talán mégsem menthetetlen. A költő megtette az első lépést: diagnózist készített, feltárta, leírta a helyzetet. Szembenézett önmagával, helyzetével. És tükröt tartva elénk, minket is szembesített önmagunkkal. A kórkép ismeretében már lehetőségünk van a gyógyulásra. Rajtunk múlik. Csakis rajtunk.
Ismét izgalmas könyvvel lepte meg olvasóit Kaiser László. És nem hagyja magukra őket olvasás közben sem, hiszen mindvégig hangsúlyosan jelen van a szövegekben – a versek jelentős része ugyanis egyes szám első személyben íródott. Ez a költői jelenlét hitelesíti a kimondott szavakat: „a verseknek higgyetek előbb, csak aztán nekem” (Utószó helyett). (Hungarovox Kiadó, Budapest – 2016)
Falu és lovagvár
Katona Eszter: „Rejtőző medrű bánat…” Federico García Lorca világa
Katona Eszter Rejtőző medrű bánat… Federico García Lorca világa című hatalmas monográfiájának előszavában azt írja: „Lorca nevének színdarabjainak ismertsége ellenére azonban feltehetjük a kérdést, hogy vajon a magyar olvasók, a hazai közönség valóban ismeri-e Federico García Lorcát és életművének mélyrétegeit.” A kérdésre nemmel válaszol.
„Rokonomnak érzem régóta Lorcát” – idézi Nagy Lászlót, és hivatkozik Csoóri Sándorra, aki szerint Nagy László fordításai nélkül García Lorcát „csak felületesen ismerhetnénk.”
Én a híres Siratóéneket Ignacio Sánchez Mejíasról magyarul először András László fordításában olvastam el. Vitathatatlan, hogy Nagy László fordítása költőibb, megrendítőbb, formailag tökéletesebb. De szolgáltassunk igazságot András Lászlónak is, ő lefordította a Nagy László fordításából hiányzó két sort:
Az utcasarkon dermedt csend-csoportok
délután öt órakor
És két másik sor is pontosabb nála. Idézzük az egyiket:
Oh Spanyolország fehér fala!
Oh, bánat fekete bikája!
De Lorca költészetének „szintézise és megkoronázása” (Katona Eszter szavai) ma már Nagy László fordításában él, jogosan, a hazai versolvasók táborában. Idézzünk egy részletet a második részből:
Ignacio vállán halál,
járja lépcsők garmadáit,
hajnalt keres, nem találja,
vak éjszaka öble ásít
Keresi kemény arcélét,
álomkép lett – szertemállik,
keresi szép testét -, s vére
kitárulva rávilágít.
Ne űzzetek vérét látni!
Végignézni vérszivárvány
suhogását lankadásig,
grádicsokra, páholyokra
sütő pírja mint cikázik,
miként sajog bőrön, posztón,
s lármás sokaságot lázít!
Ki mondta, hogy kihajoljak!
Ne űzzetek vérét látni!
(És egy fontoskodónak látszó apróság, az előttem levő l967-es kiadásban „végignézni” helyett végignézi van. No quiero sentir el chorro cada vez con menos fuerza.)
A Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött klasszikus magyar vers lett. Jó volna Lorca szavait újra Berek Kati előadásában hallani. És miközben erre gondolok, igazat adok Katona Eszternek, aki hiánypótló, nagy műve végén azt írja: „érdemes volna mélyebben megvizsgálni a hazai Lorca-recepció kérdését…” (Szegedi Egyetemi Kiadó Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2016)
Gálla Edit: Egy másik életben
Gálla Edit Egy másik életben című könyve a költőnő első kötete, versei és műfordításai 2006 óta jelennek meg, az Ezredvégben is publikált. A harmincegy éves Gálla Edit verseinek két alaptémája a minket körülvevő világ számos baja és az idő múlása miatt érzett keserűség. Idézzünk verseiből:
Konok szegény vagyok nagyon,
Elhagyott az őrangyalom.
Kerestem itt, ődöngtem ott,
S két évtized hogy elfogyott!
(Szegény vagyok)
A magány ellen küzdve telefonját kéri: „Telefon, telefon, beszélgess velem!” Egy másik versben az álomra gondol, mert az álom hűségesen vár rá: „befogad a paplanom, átölel a párnám.”
Idézzük Ölelés című versét.
Összefonódik a lábunk, kezünk.
Eltakarjuk egymást, ölelkezünk.
Legyél a törzsem, hadd legyek ágad,
Szakíts el, törj el, hajlok utánad.
Ha szellő szétfújta szirmainkat.
Ha új idő új gallyakat ringat,
Kettéválunk, két arctalan alak,
Sosem láttál, és sosem láttalak.
Fájdalom meghalni című versének első két sorát is idézem:
Hogy lekéstem róla, mégse bánom:
két évtizednél több a három.
A verset gúnyos fintorokkal folytatja, tökéletes, bravúros rímekkel (például: elkopott – vén kokott). Formavilága gazdag, játékos kedve kiapadhatatlan. a kötet címadó és záró verse így fejeződik be:
Egy másik életben
szívós leszek, kemény,
nem adom magam fel
ilyen könnyedén.
(Napkút Kiadó, 2016)
A király