Nagyvárosi történet
Nagyvárosi történet
Észre sem vették, amikor valaki lerakta az első kartondobozt a rózsadombi társasház pinceelőterébe, éppen azok elé az ajtók elé, melyekre piros betűkkel kitáblázták: „Tűzveszélyes anyagot (papír, fa stb.) a pincefolyosón tárolni tilos!”
Az első kartondoboz szinte jelentéktelen méretű volt, még sötétben is csak megbotlik az ember az ilyesmiben, de semmiképpen sem bukik fel. Hogy mit tartalmazott, nem lehetett tudni, mert kibontása közben a ragasztószalaggal együtt lejött a felirata is, szomorú és elhagyatott papíremlékművé vált – ha létezik ilyesmi. De csak látszólag. Mert amint ahhoz a bagdadi bazárban elheverő ütött-kopott csodalámpáshoz, ehhez a dobozhoz is tartozhatott egy ivrit, aki (ki tudná, milyen művelettel?) megidézésre került és azt a parancsot kapta: „ne hagyj magányosan”. Nem kevésbé valószínű az a feltételezés sem, miszerint a doboz maga lehetett a szellem, amely vonzása alá kerítette a környezetét, annak tárgyait, vagy akár még a házban lakó embereket is, akik azzal ijedtek fel zaklatott álmukból a tavaszi újhold éjjelén, hogy magányos űr tátong a közvetlen közelükben, amelyet csakis ők hivatottak betölteni.
Hát egyszer csak ott díszelgett a pinceelőtérben egy másik doboz is – a „díszelgett” kifejezés itt persze csupán az első, mondhatni eredeti, mágikus tartalommal bíró doboz szempontjából értendő (már ha lehet egyáltalán szempontja egy doboznak, amennyiben pedig szellemnek tekintjük, esetleg „szellempont”-ról eshetne szó) –, vagyis hát odalökték. Ez a második doboz jócskán az első fölé ágaskodott, úgy tetszett, mindenképpen elnyomja azt, ráadásul az oldalán jól kivehetően – szinte kitörölhetetlen merítéssel belényomott festékkel – az állt: „Forever”. Vagyis, hogy örökké.
Mármint, hogy örökké fölé magasodik a második az elsőnek? Vagy örökké tart majd az a tömeg(helyesebben doboz-)vonzás, amelyet az első a másodikra gyakorol? Netán a konfliktus, a dobozok gyűlölködése, egymásnak feszülése, létharca tolódott ki az idők végezetéig? Addig semmiképp, hiszen a mindörökkétiglennek – forever – nincsen végezete. A két doboz pedig békésen állt és porosodott egymás mellett a rózsadombi társasház pinceelőterében. Hiszen a „Forever” pusztán egy márkanév. Élt ugyanis Amerikában egy milliomos, aki nyolcvanéves korában gyógyíthatatlanul megbetegedett (most ne jegyezzük meg rosszindulatúan, hogy itt, Közép-Kelet-Európában bizony nagyon sokan vannak, akik nem milliomosok és reményük sincs arra, hogy megérjék akárcsak a hatvanadik életévüket is) és semmilyen – még a legdrágább – gyógyszer sem könnyebbített állapotán. És akkor egy indián lány az új-mexikói utcán gyomként növő aloé kaktusz – helyesebben liliomféle növény – nedvéből adott inni a milliomosnak, aki, csodák csodája, felserkent és életerősebbnek érezte magát, mint valaha. „Mármost ez a helyzet miért ne tarthatna így örökké (forever)?” – kérdezte a milliomos, azzal létrehozta az aloéalapú Forever termékcsoportot. Arról nincs hír, hogy méregdrága étrend kiegészítő készítményeinek fogyasztói milyen ütemben közeledtek az örökléthez, mindenesetre a milliomos megsokszorozta hatalmas vagyonát.
Ezen a történeten az első doboz csak mosolygott, persze olyan igazi, felejthetetlenül sármőr dobozmosollyal. Itt vette észre a foreveres, hogy kartonbőre, formája nem is olyan kikopott, mint amilyennek tűnik. Talán reggelente titokban elfogyaszt két deci aloé dzsúzt á la Forever? Vagy éppen azért, mert nem issza meg? E szörnyű, e feldolgozhatatlan, sőt doboz-lélekölő kétségek beláthatatlan következményeit az a körülmény akasztotta meg, hogy újabb dobozok kerültek elhelyezésre a pinceelőtérben. Keskeny, de hatalmas kartonok, amelyek ölükben azelőtt sík képernyős televíziókat dédelgettek, nevezetesen egy Samsung és egy Philips márkájút. Beindult a médiumháború. A dobozok csak ágaskodtak, vállaskodtak (már amennyiben a doboznak létezhet valaminek az eltaszítására alkalmas válla), az ilyenkor szokásos hatalmas szóesők záporoztak – amelyek víz formájában manifesztálódva el- vagy beáztatták volna a rózsadombi társasházat –, olyasfajta félmondatok dézsájába felgyűlve, mint „otthonunk nyugalmát felborítaná” vagy „az elektronsugárzás eszméjének elárulását jelentené”, erősebben: „nem hagyhatjuk, hogy nemzetünk és gyermekeink jövőjét veszélyeztessék” – mármint azok, akik nem ilyen vagy olyan márkájú tévékészülékre szavaznak – amikor is hozzájuk vágtak egy forgatható irodai széket. Egy leselejtezett holmit, amitől az egész kolónia összedőlt. Megszűntek a viták.
Bekövetkezett a téli napforduló utáni jeles nap, amelyen a Sol Invictust (azaz a legyőzhetetlen Napot) ünnepelték a rómaiak, és amelyet a keresztény egyházatyák – végtelen, az óhitnek az új (azóta már kétezer évessé vénült) vallásba való beolvasztására irányuló – bölcsességükkel karácsony napjának nyilvánítottak. Arról azonban a pátriárkák aligha álmodhattak, hogy a szent születés ünnepének metafizikus tartalma az évezredek során szinte teljesen kiürül majd, és helyébe nem csupán a mértéktelen evés-ivás háramlik – mint már a rómaiak idején is –, hanem egyenesen az ajándékhajhászás, a tárgyak (ha tetszik, bálványok) tömegkultusza. Az új tárgyak pedig különféle terjedelmű csomagolóanyagaikkal együtt régieket szorítottak ki a rózsadombi társasház lakásaiból, így a pinceelőtérben felgyorsult az események menete – vagyis a szemétlerakás, amelyre egy tulajdonos hónapok múltán már komolyan, sőt feddőleg reagált:
„Tisztelt Lakótársak! Hétről-hétre növekvő döbbenettel figyelem, hogy a pinceelőtérben kialakított illegális lomkupac nem hogy nem apad, de egyre növekszik. Ha nem lenne kihelyezve két tábla is, amely a tűzveszélyes tárgyak folyosón tárolását tiltja, sem volna szabad közmű megközelítési pontok elé pakolni, még ideiglenes jelleggel sem. Gondolják meg, valamely sürgős hiba elhárítása előtt a szerelő még ezt a rengeteg kacatot is hordja el?
Jól láthatóan ki is van függesztve: »Tűzveszélyes anyagot (papír, fa stb.) a pincefolyosón tárolni tilos!« És a felirat alatt papírtekercs, polcok, fotelek, szóval csupa gyúlékony anyag díszeleg. Pedig a feliratozott ajtók különféle elektromos szerelvényeket, kapcsoló- és biztosítéktáblákat rejtenek.
Tisztelt Lakótársak! Minő rendetlenség, mekkora felelőtlenség ez! Én, mint a házban legrégebben lakó, több olyan esetre is emlékszem, amikor az elektromos kapcsolószekrényből hatalmas szikrák pattantak ki. És ha egyszer megtörténik a baj, annak ki lesz a gazdája? De ne várjanak idáig. Nyomatékosan kérem tehát, haladéktalanul szüntessék meg az illegális, szembántó és veszélyes közös területfoglalást, ami szükséges, helyezzék el a saját lakásukban vagy pincéjükben, a fölösleges holmit pedig dobják ki!”
Szép, veretes, mérnöki mondatok, csakúgy sugárzik belőlük a felelősség és – a szellem. Hatásukra talán megmozdulhatott volna az első, ekkorra szinte már a felismerhetetlenségig összepréselt dobozban lakozó ivrit – és lehet, hogy megmozdult. Merthogy ezek a helyi szellemek hihetetlen alkalmazkodó képességgel bírnak, egyszersmind lassanként oly módon alakítják át a légkört, hogy az ember egy szép napon rá sem ismer a helyre, ahol addig élt. És következett a nyers erőszak. Széklábak feszültek egymásnak, szekrényhátak dulakodtak, keményalumínium zsanérok fúródtak a gyengébb fába, pozdorjába, ütés ütést, roncsolás roncsolást követett, miközben másfél méter magas szeméthalom képződött – csupa éghető holmiból (kivéve persze a keményalumínium zsanérokat, amelyek viszont kiválóan vezetik az áramot).
Míg tehát a pinceelőtérben ilyeténképpen alakult a helyzet, a rózsadombi társasház lépcsőházába résnyire nyitva hagyott előszobaablakokból, vagy kínos lassúsággal becsukódó bejárati ajtókon át hangok szállingóztak:
– Mert mi az, hogy ránk szólnak?
– Ami azt illeti, nem vagyunk rendetlenek.
– Vagyis régen rend volt, most meg rendetlenség uralkodik. De hát milyen rend volt régen?
– Ne szóljon ránk senki, azok az idők már elmúltak.
– Az a doboz meg az a szék, amit a pinceelőtérben tárolunk még kellhet.
– Miféle tűzveszély? Nézzük meg a fizikáját! A kapcsolószekrényekben, ugye, ott sorakoznak a biztosítékok. Mármost, tegyük fel, hogy az egyikből ismét kipattan egy emberfej nagyságú szikra. Hát azért van a kapcsolótábla előtt ajtó, hogy azon szétporladjon, és volt, nincs, mint a csillagszóró! Talán már a legrégebbi lakó is látott csillagszórót!
A rózsadombi társasházban pedig kicserélték a tetőszigetelést. Szinte a javítást próbálandó hosszú tavaszi eső következett, amelyet a mezőgazdasági kilátásokra nézve igen bíztatónak szoktak mondani. Ami viszont szorosabban az épületbiztonsági kilátásokat illeti, bekövetkezett az a paradox helyzet, amikor a víz okozza a tüzet. A szigetelés ugyanis nem zárt, és a napokig tartó zivatarban a tetőn át bepergő víz nem csupán a lépcsőházi kövezetnek kölcsönözte itt-ott a japánkertek műtavainak jellegét, de a második emelet magasából lassanként leszivárgott a lépcsőházi villanykapcsoló biztosítékába – amelyet az alagsori pinceelőtér egyik tűzveszélyre figyelmeztető ajtaja rejtett – és rövidzárlatot okozott.
Mégsem lett tűz. És nem azért, mert az egész házat elárasztó kesernyés, égett bakelitszag miatt kihívott tűzoltók elrugdosták az alagsori szeméthalom felvonulásukat akadályozó tárgyait – amelyek közül érdekes módon a legelső doboz a helyén maradt –, hanem mert még jóval az érkeztük előtt valaki kiugrott az udvarra, fölmarkolt annyi port, amennyit tudott és rászórta a fenyegetően szikrázó biztosítékra. A vész elmúltával az asszonyok hosszasan trafikáltak a rózsadombi társasház lépcsőházában.
– Még elgondolni is hátborzongató, mi történik, ha lángra lobban e sok gyúlékony kacat.
– Arról nem is beszélve, hogy a tűzoltóknak úgy kellett tologatni, kerülgetni e szemetet.
– De hát kié ez a lom?
– A földszinti lakóé.
– Nem az emeletié?
– Van itt minden lakásból.
– Hát a miénkből nincs.
– De ki oltotta el a tüzet?
– Egy fiatalember. Középmagas, kisportolt testalkatú.
– Nem olyan fiatal az, inkább középkorú.
– Az a lakó, aki tavaly kiplakátolta, hogy szüntessék meg az illegális hulladékraktárt. Mégsem fogadták meg a tanácsát.
– Elég gorombán fogalmazott.
– Bajban nem lehet finomkodni.
Most a kapun éppen „az a lakó” lépett be. Az asszonyok hálálkodni kezdtek.
– Köszönjük a segítségét, uram.
– Ön mindig tudja, mit kell tenni.
– És kiváló a lélekjelenléte.
– Nekem eszembe sem jutott volna, hogy port kell szórni az elektromos tűzre.
– De hölgyeim, én csak a közös képviselőt hívtam fel, hogy tájékoztassam az esetről, és küldjön egy villanyszerelőt.
– Akkor ki oltotta el a tüzet?
– A velem szemközti lakó barátja, aki éppen itt tartózkodott.
Teljes volt a meglepetés.
– Mindenesetre, hölgyeim, nem volt fölösleges aggályoskodás a részemről, hogy oly régóta szorgalmazom a pince előtérben kialakított illegális hulladékraktár felszámolását. Arra kérem tehát önöket is, mindenkinek szóljanak, hogy távolítsák el a holmijukat a kapcsoló-szekrényajtók elől, és hogy oda soha többé ne is rakjanak semmit – azzal az első emeleti lakó elköszönt.
– Hallottad?
– Hol élünk?
– Hihetetlen!
– Manapság már mindent lehet?
– Hogy tűz üt ki a házban…
– És egy idegen intézkedik.
– Annak a nőnek a barátja.
– Milyen jogon?
– Hiszen nem is tulajdonos.
kollázs
mutass nekem egy új kávézót
a Bocskai utcán
ami nem boszorkánytanya
egy boszorkány zeneisége
számomra azt jelenti
megszólaltatja bennem
a kortárs irodalmat
hogy feltámadnak a tiszteletjegyek
és olyan gyors leszek
mint az éjféli
narancsreszelék
soha el nem múlnak a kútkávák
ha rájuk támaszkodom
vannak búcsúlevelek
és vannak galambok
a Bocskai utcán
de egy új kávézót mutass énnekem
vagy mutasd meg a varródoboz
születését a stoppolófát a gépselymet
a leszakadt gombokat
a lukas zoknik örökléte
percekben mérhető
de stopper nincs a varródobozban
látni kell hát hogy nincs látnivaló
bibliai tájakon csípnek a bolhák
de a biblia nem boszorkánytanya
a percekben mérhető istennők
különben is a címlapokon találhatók
mutass nekem
egy új Bocskai utcát
vagy egy régi tiszteletjegyet
reszelj nekem narancsot
az éjféli gyorson
de lassan
nagyon lassan
elég a nyugdíj –
ha meggyújtják
a szeretet nem nézheti
az összeomlást
sem a kiemelkedést
mert különben alkuvá
mérlegeléssé válik
a szeretet nem nézheti
a gyűrődéssel keletkezett
röghöz kötött röghegységeket
a törések mentén
a kőzettömbök elmozdulnak
az összegyűrődött
lánchegységeket is
átalakíthatja a szeretet
röghegységekké
néhány millió év alatt
hegytetők fennsíkok lesüllyednek
kiemelkedik egy-két kőzettömeg
ó drága hölgyek
így jönnek létre a völgyek
de égig ér a szeretet
a szeretet nem nézheti
a hullámhölgyeket
akarom mondani hullámvölgyeket
az összeomlást zűrzavart kudarcot
szétesést megsemmisülést
bukást fiaskót csődöt kudarcot
a szeretet nem szed hadisarcot
nem gyűri össze szép ruháját
ha a támadás eredménytelen
a szeretet behunyja szemét
a szeretet bennünk előrelapoz
az összeomlás
szétsugározza mondanivalóját
valami kiemelkedik
valami meggyűrődik
kollázs Ladányi Mihály könyvcímeiből
élhettem volna rondán
és lehetett volna időm
még az út kezdetén
öklök és tenyerek
könyöröghettek volna
szerelem ellen
utánad kószálok
seregek mögött
mint a madarak
a kitépett tollú szél
bejegyez valamit
a családi bibliába
élhettem volna gyönyörűen
torkomban kőhajókkal
kérhettem volna dobszót
vagy kedvesebb hazát
csillagok kutyaláncát
de inkább gyere vissza szerelem
nyugdíjasok balladája
Úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Reggel nem működött a kódom, nem tudtam bejutni az irodámba. Először azt hittem, rosszul ütöttem be a hat számjegyet, mint már oly sokszor, mióta bevezették ezt a paranoiás rendszert a cégnél, de pár percen belül kiderült, hogy ezúttal nem erről van szó. Mária, a titkárságvezető (aki Mérinek szólíttatta magát) vastagon kikent arcán kaján vigyorral érdeklődött, mit is akarok én itt tulajdonképpen? Dolgozni jöttem, válaszoltam ingerülten, mire fölkacagott, méghozzá úgy, ahogyan Glenn Close mint Szörnyella de Frász a százegy kiskutyában. Fél percen belül ott termett a csoportvezetőm, mérgesen kérdezte, mi az „anyámat keresek” a cégnél? Hebegtem-habogtam. Ő üvöltözött. Csak nagyon lassan állt össze az ordítozásából, hogy reggel kézhez kellett volna kapnom az azonnali felmondásomat. Így mondta: az azonnali felmondásomat. Ámbár én nem mondtam föl. Ellenkezőleg: nekem mondtak föl. Vagy inkább fogalmazzunk így: kíméletlenül kirúgtak.
Valósággal kituszkolt az ajtón valamelyik markosabb kollégám, hirtelen azt sem tudtam, kicsoda. Tulajdonképpen hálás lehettem, hogy a biztonsági őröket nem szabadították rám. A liftben rendbe szedtem magam, egyenes derékkal vonultam ki az épületből. Mintha ez egy fikarcnyit is számított volna bárkinek. Beleértve magamat.
Ott álltam a magas, csillogó üvegtorony előtt és nem értettem semmit. Most hogy a francba menjek haza? – cikkant át rajtam a gondolat. Alig egy éve azért vált el tőlem a nejem, mert minden időmet abban az átkozott cégben töltöm, minden energiámat fölemészti a munkám, erre most kiakolbólítanak. Ráadásul így…! Úgy határoztam, egyelőre nem mondom meg az anyámnak, akinél a válás óta lakom, nem okozok neki újabb szívinfarktust.
Beültem abba a közeli kávézóba, amit annyira szeretek, rendeltem egy melange-ot. A tabletemet nyomkodtam, míg kihozták. Hosszas tusakodást követően végül Jutkának írtam egy e-mailt a magáncímére, hátha ő fölvilágosít. Jutkában bíztam, talán azért, mert néhány hónappal ezelőtt majdnem belebonyolódtunk egy kalandba. A cég tulajdonosai csapatépítő tréningre küldték az összes tervező mérnököt és az asszisztenseiket (Jutka a csoportvezetőm mellett dolgozik), egy kies vidéken épült szállodába költöztünk három napra. Az efféle eseményeken rendszerint mindenféle ostoba játékokat játszottunk, amiktől össze kellett volna kovácsolódnunk. Valójában viszont a gyűlölködőkben az utálat minden csapatépítéssel növekedett, s néha olyanok is rühelleni kezdték egymást, akik amúgy jóban voltak. Hiába, nem lehet parancsszóra barátkozni, dörmögte az egyik kolléga minden este, azzal lehúzott egy deci vodkát. Persze, próbálkozni igen, csak botorság bízni a sikerben, tette hozzá a második deci előtt. Igaza volt, bár most nem ez a lényeg. A tréning első estéjén jobb híján mindenki pocsolyarészegre itta magát, s ilyenkor még többen gabalyodtak össze, mint egyébként. Én például Jutkával. Csakhogy amikor már mindössze a bugyi maradt rajta, eszembe jutott a családi fénykép az íróasztalán, bent a cégnél: három lány, jó vágású férj. Nyomban lehervadtam. Egyszerűen nem ment volna a szex. Nem, nem lelki okokból, nem áltatom magam. Szimplán nem mertem versenyezni azzal a jóvágású férfiemberrel a fotóról, aki három olyan szép kislánnyal és tökéletes, magabiztos filmsztár-mosollyal büszkélkedhet. Jutkának persze lelkiismeretről meg családról papoltam. Másnap ebéd közben bevallotta, hogy meghatódott. Jellemes embernek vélt. Ez legyezgette a hiúságomat. Pedig tudtam, hogy téved.
Már másfél órája ültem a kávézóban, mikor Jutka válaszolt a levelemre. Afelől érdeklődött, merre vagyok, mert amennyiben nem messze, hát az ebédszünetben összefuthatunk a cég mögött lévő bevásárlóközpont kínai büféjében, írta, oda egy kolléga sem jár. Azonnal válaszoltam. Hogy ott leszek.
Úgy történt minden, ahogyan Jutka eltervezte. Csinos volt, mint általában. Tudta, hogy rendkívül formás a feneke, s ennek megfelelően öltözködött. Pár percig beszélgethettünk csupán. Mindössze annyit tudtam meg, hogy az általános vélekedés szerint valamivel megsértettem valamelyik főnököt. Ezért rúgtak ki. Senki sem tudja, pontosan mit tettem vagy mondtam, kivel vagy kinek, bár Méri szerint hétfőn, a délutáni értekezlet után szóltam rosszul. Amint mindezt elhadarta, Jutka már rohant is. Nagy áldozatot hozott értem, ezzel tisztában vagyok. Mialatt beszélt, folyamatosan maga köré pislogott.
Hétfőn, értekezlet után… Törtem a fejem. Nemigen tudtam fölidézni, mi történt. Egy új projektről volt szó, teljes körű informatikai biztonsági rendszerre kaptunk megrendelést az egyik multitól, hatalmas tervezői feladat… Mi a csudát mondhattam akkor, ami miatt az utcára kerültem? Sehogy nem állt össze a kép… Képtelenség, sziszegtem magam elé.
Úgy határoztam, megvárom az egyik főnököt és beszélek vele. Négy főnökünk volt, fölöttük már csak a tulajdonosok álltak. Azok fölött meg az Úristen. Mert világi hatalomnak nem lehetett befolyása rájuk, arra mérget vehet bárki. A négy főnök közül a legfiatalabbat terveztem becserkészni. Ő többször is jelét adta irántam táplált szimpátiájának. Tudtam, hogy négy órakor el szokta hagyni az épületet, gyalog, a főbejáraton keresztül. Csak hat felé tér vissza. Lesben álltam. Órákon keresztül támasztottam egy lámpavasat. Tekintetem mereven a bejáratra szegeztem. Nehogy ezúttal előbb jöjjön ki. Nem jött ki előbb. Négy óra után két perccel jelent meg. Loholtam a nyomában, el kellett csípnem, mielőtt eltűnt volna az emberek közt vagy autóba száll. Utolértem, megérintettem a vállát. Megfordult, talán föl is ismert. Hívott, csatlakozzam hozzá, tartsak vele egy darabon. Egymás mellett lépkedtünk. Tempósan, mint akiknek célja van. Elhadartam neki, mi történt velem. Jóindulatúan mosolygott mindvégig, a szemem sarkából jól láttam. Miután befejeztem, elnézést kért, mondván, nem késhet el. Majd utánanéz az ügynek. Azt hiszem, ezt is mondta. De ebben nem vagyok biztos. Egyszer csak eltűnt, akár a kámfor.
Ennek holnap lesz három hete. Azóta megkaptam a papírjaimat a háerosztályról, aláírtam őket. Megfordult a fejemben a munkaügyi bíróság, de gyorsan észhez tértem. Eszembe ötlött az is, megvárom egy sötét utcasarkon valamelyik főnököt és pofán verem egy szívlapáttal – ez meg csak értelmetlen hőzöngés volt, magam sem gondoltam komolyan. Inkább próbálok állást találni. Nem megy. Jó mérnök vagyok, kitűnő referenciákkal, pazar portfólióval, mégsem alkalmaz senki. Jutka, akivel a minap újra összefutottam, azt állítja, utánam nyúltak, annyira haragszanak rám. Vagyis esélyem sincs. Jézusom! Mit mondhattam azon a hétfőn, értekezlet után és ki a fenének? Feszt ezen pörgetem az agyam. Nem bírom rekonstruálni azt a hétfő délutánt. Vagy nem is erről van szó? Valami egyéb oka van a boszorkányüldözésnek (és én vagyok a boszorkány!), ez a „rosszul szóltál”-sztori csak félrevezetés, netán Méri szarkavarása? Rámozdultam volna valakinek a nőjére és így áll bosszút? Csakhogy Jutkán kívül évek óta nem közelítettem nőhöz! Beleértve az elvált feleségemet is.
Jutka meghívott egy kávéra. Mert olyan rendes ember vagyok, így mondta. Elmesélte, hogy az apja harminc évet húzott le egy és ugyanazon a munkahelyen. Jó szakember volt, élt-halt a munkájáért és a vállalatért. Mindig számíthattak rá. Aztán hirtelen megbetegedett, kénytelen-kelletlen hosszú táppénzre ment. Megküzdött a rákkal. És legyőzte. Dolgozni azonban nem volt hová visszamennie. Pedig a rákot is a munkájának köszönhette, ebből nem csinált titkot az orvosa. Alighogy kiderült a baj, az anyja is, ő is, a bátyja is győzködték, perelje be a vállalatot, végtére is az tette beteggé. Az apa azonban lojális maradt. Aztán, amikor gyógyultan nem vették vissza, újra rá akarták beszélni a perre. Az öreg továbbra is hajthatatlan volt, a hűség élő szobra. Pár hónap múlva meghalt. Nem a rák tért vissza a szervezetébe, egyszerűen belehalt abba, hogy nem mehetett vissza dolgozni oda, ahová, úgy érezte, tartozik. Szomorú történet ez, motyogtam, aztán azt szerettem volna tudni, miért mesélte el nekem. Hogy ennyit érnek, azért. Jutka ezt válaszolta. Ezek mind ennyit érnek, ismételgette még egy ideig. Buzgón bólogattam, noha úgy véltem, ez ennél hangyányit bonyolultabb. Közben a térdemre tette a kezét, simogatni kezdett. Ezúttal nem jelent meg előttem a fotó az íróasztaláról. El is mentünk egy panzióba. Kisvártatva szembesültem azzal, hogy mégse annyira remek a feneke. Ezek a mai fehérneműk félelmetes, mire képesek, jutott az eszembe, az események azonban akkorra önálló pályára álltak. És végső soron nem bántam meg a légyottot. Állítása szerint Jutka se.
Most itt ülök ebben a pub-ban, vagy mi a csodában, előttem egy üveg sör, nyomogatom a tabletem. Milliószor gondoltam át újra meg újra a helyzetem, a történetem. Milliószor agyaltam azon, miért rakták ki a szűröm. Egyetlen kapaszkodóm Méri hipotézise. Azt kell elfogadnom, ha túl akarok lenni ezen az egészen. Ennek jegyében milliószor idéztem föl azt a hétfői napot. Mit sem ér. Alkalmasint kitöröltem az agyamból, vagy elzártam a tudatalattimba az okot, ami ide juttatott. Holott, meglehet, puszta félreértés az egész. Tegyük föl, hogy az. Akkor is…! És egyáltalán. Mond valamit az ember és kinyírják? Hát hol élünk? Rázom a fejem, s vélhetően hangosan méltatlankodom. Mindenesetre a pultos megkér, távozzam. Ez is megalázó és pitiáner. Az egész történet sekélyes, kisszerű, piszlicsáré. Csak éppen ez a csip-csup történet az életem. Könnyű lenne azt mondani, ez jutott, vagy ez van, ezt kell szeretni, netán valami hasonló blőd közhelyet. Nem mondom. Végtére is jutott, járt, egyre megy. Ha nem lesz csavar a végén (márpedig nem lesz, ez egyre valószínűbb), ami nem is a vége reményeim szerint, hiszen alig múltam harminc, szóval, ha nem lesz csavar a végén, esetleg nem hullik az ölembe egy jó kis heppiend, még csak röhögni se lehet rajta. Azaz rajtam…
Haza kell mennem, ki kell tálalnom az anyámnak. Néhány saroknyira lakunk. Az emberek mind sietnek valahová, csak a hajléktalanok ülnek egykedvűen, rezignáltan a padokon. Éppen olyan számkivetettnek érzem magam, amilyenek ők. És még csak az okát sem értem. Magamban keressem? A világban? Az életben?
Elérek a tömbházig, amelyben élek. Tehetetlen düh fojtogat, miközben a kulcsomat keresem a zsebemben. És akkor a harmadik emeleten lakó drogos lány kinyitja az ablakot és kihajítja rajta a kenyérpirítót. Pontosan a fejemre esik. Érzem, ahogy törik a koponyacsontom, érzem, ahogy védtelen, remegő agyvelőm egy aprócska darabja a hajamra fröccsen. Még mindig fojtogat a harag, de valahol azt is tudom, itt a csavar, amire vártam, vártunk. Igaz, nem heppiend.
Ülök a fürdőkádban a szélén
sárga samponos-doboz, kimászok
vissza az ágyba, rohadt betegség
botoz. Bámulom a plafont, órák
a percek, a málló szélű tapéták
száraz nyelvükkel egy másik időt
lefetyelnek. Lenni vagy nem lenni
kérdem a bögrét, de szótlan benne
a tea, pár rivotrilt benyelek
ázok tőlük mint a filterek,
maszattá kenődik Yorick mosolya.
Meghajlás, hát ennyi volt kérem,
a ruhásszekrényben mintha moly szipogna,
szú perceg, most nem vagyok bohóc se herceg,
csak belebutultam önmagamba.
én büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok,
bármennyi a nyomorúságunk mostanában,
köpnek az emberre ölik a szívet.
Isten se néz le e félmaréknyi angyalára.
de bármerre járok enyém minden,
a fák, a dombok, a templomok,
a városok utcái, a játszóterek,
hol maszatos kezek közt pityereg a homok.
már nem épít várat a gyermek,
nincs játékvödör se piros lapát,
még a felhők is könnyet nyelnek,
majd lágyan megmossák borzas haját.
távolabb, a döglött gyárak helyén,
bútorraktárak, amott óvszer-csomagoló,
a csend őrzi a szúrágta deszkákat,
az udvaron böffen egy olajoshordó.
és tovább a falvaknál, hol a cigányok
kezében a fűrész nehéz hegedű,
a bokrok vonóján őseik dalai
jajdulnak búsan keserűn.
ők is az enyémek, itt mindenki
hozzám tartozó, majd üvöltök helyettük,
miénk miéink amerre lát a szem,
a ráncos-hasú őszi földek,
a véletlen elhullott búzaszem.
mely tavasszal szárbaszökken,
és az útszélén nekünk érik a kalász,
látjátok testvéreim, Úristenünk
ránk mégiscsak így vigyáz.
Zsuzsannának, ki rongyom mossa
Ül a vezér díszes pajzsán
gőgösen, előtte népe,
mélázik e satnya hordán,
rábízná már mind a szélre.
Felségem, szólal egy szolga,
sose feledd ki voltál-vagy,
nekünk elég néhány morzsa,
neked a színarany kacag.
Ha enni kell lökd a koncot,
kutyáiddal majd osztozunk,
s ha tél hajtogatja csontod,
esküszöm mi veled vagyunk.
Nem úgy van az, szól a Halál,
egyért jöttem, egyet viszek,
s elődöcög a kőbatár,
két oldalán az éj tipeg.
Sír a bohóc a porondon,
ám arcán a gyöngy mind hamis,
szép kaláris fakó rongyon
a ráncra fűzött sok kavics.
Hajlong a négy égtáj felé,
Északról Fagy Jankó liheg,
dérkehelyben rakja elé
a sarki fényt, vedelje meg.
Túl sötét a szív, mit hallunk,
nincs benne Dél, Kelet, Nyugat,
de ne félj, mi veled tartunk,
mikor leszáll az alkonyat.
Nem úgy van az, szól a halál,
egyért jöttem, egyet viszek,
s elődöcög a kőbatár,
két oldalán az éj tipeg.
Öreg ribanc a sarkon áll,
nem kell pénz, csak szeressetek,
ölednek annyi fattya már,
hogy száz árvaház telne meg.
Szádnak rózsa volt a csókja,
régóta rohadt őszt lehelsz,
meghívlak pár pohár borra,
néhány percre még nyár lehetsz.
Tivornyánk égjen a vérig,
az égig karöltve megyünk,
az újra borítsunk régit,
mert a mától nyüszít szügyünk.
Nem úgy van az, szól a Halál,
egyért jöttem, egyet viszek,
s elődöcög a kőbatár,
két oldalán az éj tipeg.
A kocsmában költő zokog,
lengnek hosszú-combú füstök,
s a kesernyés cigicsonkot
elnyomva, magában dünnyög.
Uram, egy utolsót írnék,
azt, hogy én benned sem hiszek,
és nevem ne falra véssék,
üvöltözöm mindenkinek.
Tudom, jó lesz a csend nekem,
az a mély, semmitől sajgó,
ki tűzkezű jöjjön velem,
vár a nagy kék tintatartó.
Nem úgy van az, szól a Halál,
egyért jöttem, egyet viszek,
s elődöcög a kőbatár,
két oldalán az éj tipeg.
ajánlás:
Krisztus, ne engedd a négyet,
bár hitvány fattyú mindahány,
mégis értük vették véred,
és tépték húsod hajdanán.
Vigyél el helyettük engem,
a jobbik latrod én leszek,
de szög helyett lógjak enyven,
így esőben megléphetek.
Mert csavargó vagyok, Nagyúr,
földönfutó szederinda,
s ha elárulnálak gazul,
várjon bárhol nyírfahinta.
Miért faggatnak a holtak,
Míg élve némák voltak?
(Babits)
Király Pista bácsit délben vitték el. Egyszerre jött érte a mentő és a halottszállító autó: előbbi csak azért, hogy a halottkém felvehesse a jegyzőkönyvet a halál beálltáról. Amely már egy teljes nappal korábban megtörtént, az orvosi megállapítás szerint. Pista bácsi, amikor a negyedik emeleti lakásában rátaláltak, a nagy medveszőrös foteljében ült és a tévét nézte. A halott arca, mintegy a túlvilágból, a vak képernyőből tükröződött vissza.
A mentőket a ház közös képviselője hívta ki, miután Pista bácsi egy teljes napon át nem nyitott be Zoli bácsihoz, hogy – ahogy szokta –, megetesse, megitassa, sakkozzon vele és kerekes székébe emelve, kitolja a szabad levegőre, miközben nevetve elmeséli neki a legfrissebb pletykákat.
Miután a hatósági emberek az ajtót betörték, a halál híre, mintha csak a széllel repülő Erünniszek vinnék, percek alatt elterjedt a környéken. Király Pista bácsi nagyon ismert, közszeretetnek örvendő ember volt, nemrég még önkormányzati képviselő, bejáratos a polgármesterhez. Mindent el tudott intézni a hozzá fordulóknak. Leültette a panaszos embereket a medve-szőrős fotelbe, saját almaborával kínálta, közben bölcsen még jegyzetelte is a sirámaikat. „A Pál utcai Gandhi” – sok hálás ember így emlegette. De Zoli bácsival egyenest úgy volt, mintha az édes testvére lett volna. Átengedte neki a II. emeleti saját lakása bérletét és – valami rejtélyes szimpátiából – vállalta a személyes gondozását is. Senki se tudta, min alapul ez a szerető kapcsolat. Volt, aki ferde hajlamra gondolt, de ennek nyílván ellent mondott, hogy tíz éve még mindketten boldognak látszó házasságban éltek. Annyi volt csak tudható, hogy a két megözvegyült öreg még fiatalon, a Vasas sakkcsapatában kötött barátságot, ahol mindketten versenyző-szinten művelték ezt a sportot. De kettejük közül Zoli bácsi – Kárpáti Zoltán – volt a nevesebb, a kétszeres bajnok versenyző. S most – Zoli bácsi lassú haldoklásán kívül – akadt még egy közös dolguk: újra lejátszani minden meccsét a hajdani bajnoknak.
Én egyszer közelről láttam őket játszani. Közjegyzői teendőimet a lakásbérletet illetően elvégezvén, megálltam a sakkozók felett. És mit láttam? Zoli bácsi – hajdan az ország egyik legjobb sakkozója – olyat lépést vétett, amit egy tízéves lurkó is elkerülne: fehér királynőjét felkínálta Pista bácsi fekete parasztjának, mire ő a biztos győzelmet kihagyva, azért sem ütötte le a királynőt, ehelyett olyan helyre lépett, ahol a maga fekete királyát azon nyomban elveszítette (vagyis mattot kapott). Felfogtam, hogy itt most mindketten azzal a céllal játszanak, hogy a másik győzzön. Aki nyer, az veszít, aki veszít, az nyer. Úgy tűnt, megállapodás van közöttük, de Zoli bácsi hirtelen dühbe gurult, ráhúzott egyet a kerekes székéhez támasztott mankójával partnerének lábára és átkozódva söpörte le a tábláról a bábukat. Ijedten néztem Pista bácsira, aki válaszul csak mosolygott. Megsimogatta a hajdani bajnok céklavörös arcát s azt mondta.
– De Zolikám, te kérted, hogy ma a halálsakkot játsszuk. Elfelejtetted? Vegyem vissza a fekete királyt? – Dehogyis, te angyalszárnyú ördög! – suttogta erre a béna bajnok megbékülten és ugyanazzal a nem-béna kezével simogatta meg Pista bácsin az ütés helyét. – Nem is ütöttem nagyot, igaz? – Nem hát! – és egymásra mosolyogtak.
Megborzongtam: miféle rémmel viaskodnak ezek?
Ennek két hónapja már. Most itt ülök a közjegyzői irodámban. Mindjárt kezdődik a hagyatéki tárgyalás. Olvasom a papírokat, amelyek Pista bácsi fiókjából kerültek elő.
A végrendelete nagyon különös. Pista bácsi – ötvenéves fiát kisemmizve – minden vagyonát Zoli bácsira testálta. Indoklásul egyetlen, bár vastagon aláhúzott sort biggyesztett oda: „Ezt parancsolja nékem a Fekete Király”.
A Fekete Király. Sose érteném meg, ha nem került volna elő egy másik dokumentum is a lezárt fiókból. Egy megsárgult, légypiszkos papír. Ez áll rajta gépírással.
„H. főhadnagy, III/3-as Alosztály. Tárgy: Beszámoló titkos munkatárs munkájáról. 1957. február 20. Szigorúan bizalmas. Mint a Fekete Király tartótisztje jelentem, hogy nevezett fontos megfigyelést tett. Arra vonatkozóan, hogy Kárpáti Zoltán nevű ismerősénél (akivel együtt versenyez a Vasas sakk-szakosztályánál) ismét ellenforradalmár-találkozó zajlott. Kárpáti igyekszik titkolni munkatársunk előtt a szerdánként megismétlődő találkozókat. De tekintve, hogy a szemközti ház vele egy szinten levő II. emeleti lakásában lakik, Fekete elvtárs biztosított, hogy nem kerülik el figyelmét ezek az összejövetelek… Mi több, azt gyanítja, hogy az ellenforradalmárok – akiket eddig személy szerint nem tudott beazonosítani – itt állítják elő az utóbbi időben felbukkant MUK-os röpcédulákat. („Márciusban újra kezdjük”). Fekete elvtárs azt kéri, biztosítsunk számára egy katonai távcsövet, amellyel a csipkefüggönye mögül feltűnés nélkül azonosíthatja a célszemélyeket. Kérését, mint indokoltat, támogatom, mivel jelenleg ő a legkiválóbb hálózati emberünk.”
Nem töprenghettem soká ezen. Fogtam a sárgult papírt, és lehúztam a vécén. És már kopogtak is az iroda ajtaján. Megjöttek az ügyfeleim.
Egy ifjú ügyvéd, Zoli bácsi képviseletében. És az önkormányzat kultúrosa, akit mindenki csak Művésznek hív (nyilván ezért visel karikát a fülében).
– Kezdeményeztük, hogy Király Pista bácsiról, mint a közjó nagyszívű munkásáról emléktáblát helyezzenek el a házon – szólt a Művész, ünnepi hangon – Ezt kérem jegyzőkönyvbe venni!
– Bevesszük. Ami a jó, az a rossz. Ami a rossz, az a jó – mondtam én, magamat is meglepve. – Ezt nem értem – bámult rám a Művész. De Zoli bácsi képviselője rábólintott.
– Egyetértek. Ügyfelem az önzetlen végrendeleti juttatást elfogadja! – S ekkor felcsörrent az ifjú kolléga mobilja. Belehallgatott, majd közölte. – Passz. Vissza az egész. A Rókusból hívtak. Egy órával ezelőtt meghalt az ügyfelem is – majd, rálegyintve: – Ilyenek ezek a vénségek: egyszerre mennek el, mint a hű szeretők. Ki fogja kifizetni a munkadíjam, közjegyző úr?
Nem válaszoltam. Csend lett. Csak a folyosóról szűrődött be egy foglyul ejtett őszi légy szomorú zümmögése.
Mariannának
Mint kiszögezett denevér, állsz két
nyárfa között. Szárnyad átlátszó,
arcodról lemosom a karmolásokat.
A nap lassan belefullad a Dunába. Ha
nem vigyázunk, így végezzük mi is.
Hátad mögött margarétára halásznak
a hullámokban térérzéküket vesztett
madarak. Észrevétlen esik a vízbe egy
kettévágott, divatjamúlt rézgömb.
Rögzítjük e kései nyarat.
Szürkül, te mégis kitartasz. Vihar
tépte platán hasal közénk, kivégzésgyanús
alkony ez. Tömjén illata száll,
kárpótolsz mindenért.
Soha nem formázott
kürtőskalácsot anyám eres keze,
dorongra nem csavarodott puha
tészta. Ellenben lisztharmat szállt
a szélben.
Nincs nyoma gondosan formázott
alagútnak. A nyújtótábla szabdalt
darabjai gyúlékonyak, és a
viaszkos abroszok kockái
összeégtek.
A pusztuló konyhában denevérek
vertek tanyát. Fedővel zárt világ. A
tepsiből elillant az olaj, lassan
feketedő darazsak dongnak hideg
sütőben.
Senki nem őrzi már azokat a
fenyőket, amelyeknek tűlevelei
eltömték a csatornát, és gyökerei
felszántották a járdát. Hányszor
elbotlottam a feltépett
betonban.
Nyugdíjba mentek kertedből
a vacogó madárijesztők, és most,
hogy már nem félnek a varjak,
birtokháborítást követnek el,
kártalanításért perelnek.
Csákányos emberek lyukakat
ütnek a bújtatott kerti tavon. Azt
képzelem, hogy ott állsz most is
a nád mellett, és összehúzódnak
a jégen ütött sebek.
Félek a nyári konyha deres
kilincsétől, amely ragad a hidegtől.
Lenyomom. Se benn, se kinn nem
vagyok. És te sem vagy sehol.
Naponta megnyílnak egek és földek,
nem tudjuk, merre menjünk. Íves
csipkevessző közepén tétováz egy
indulattal szennyezett bogár. Ismerős
póz. Nehezen békülünk magunkkal,
döntéshelyzetben vagyunk.
Repedezett hintán ülünk, szakadozó
kötél dörzsöli véresre szorító kezünk.
A kiszáradt tartógerendából virágok
fakadnak, miközben alattunk ázott
levelek vánszorogva hozzák az őszt.
Minden árva fa és minden kiszakadt
sóhaj többszólamú.
Muszáj dönteni, billen a majdnem
szabad akarat. Sugarak szúrják át
csuklónk, sérülékenyek vagyunk. a
fényszennyezés nehezen gyógyítható.
Hajó viharban
Július derekán Sándor már harmadik hete dolgozott idénymunkásként a Hegyesi Állami Gazdaság Völgyesi Üzemegységében. Gyuri, és annak húga, Ági, három nappal később követték. Sándor volt a legcsinosabb Gyuri barátai között, Ági szerelmes is volt a fekete, göndör hajú, sötét szemű, hamvas arcú fiúba. Sándornak kedvére való volt a karcsú, szőke, kék szemű leány, de nem volt belé szerelmes. Mindhárman a kertészet kapáló brigádjában kaptak munkát.
Idénymunkára az emberek a környező falvakból érkeztek. A nők rövid ujjú, viseltes ruhában, a férfiak rövidszárú nadrágban, kopott ingben. Cipőre, szandálra kevés embernek tellett. Többek meztéláb tapodták a száraz, forró, rögös földet, reggel héttől délután öt óráig.
Sándor és Gyuri tizenhét évesek voltak, és technikusnak készültek, a tizenhat esztendős Ági gimnáziumba járt. Sándor örült, hogy a vakáció idején újra dolgozhat, napszámosként megkeresheti a napi élelemre valót, és még félre is tehet pénzt az új tanév kezdésre. A huszonöt főnyi brigád vezetője Ilona volt, a megye székhelyéről érkezett sötét hajú, sudár termetű, tizennyolc éves leány. Sándornak már az első találkozáskor megtetszett. Tudomására jutott viszont, hogy Ilona nála idősebb legényt pofon ütött, mert az a ruhája alá nyúlt. El is újságolta Gyurinak, aki a hírt kétkedéssel fogadta. Sándor olykor-olykor a kapanyélre támaszkodva leste a brigádvezetőlány mozdulatait. Az egyik alkalommal a merengéséből Ági cinikus hangja zökkentette ki:
– Úgy bámulsz arra a lányra, mint a borjú az újkapura.
– Hülye! – mordult rá Sándor, és vöröslő arccal folytatta a munkát.
A növénytermesztésnek abban az esztendőben új ágazatvezetője volt. Egy középmagas, széles vállú, szögletes, kunarcú férfi, Verdes János. A munkások nem kedvelték az új főnököt. Nem társalgott velük, mint az előző, barátságos ágazatvezető, a hibákra gorombán figyelmeztetett, rideg hangon fenyegetőzött, és berendelt. Ez utóbbit a nőkkel cselekedte. A módszert azzal indokolta, hogy a hölgyeket túlságosan érzékenyen érinti, ha dorgálásban tanúk jelenlétében részesülnek. Amelyik nő kisírt szemekkel, vagy komor képpel tért meg a tanyából, annak Verdes felmondott. De ha szemlesütve, pironkodva érkezett, az dolgozhatott másnap is. Miért is? A fiúk ezen gyakran eltöprengtek.
Sándor aggódott is Ilonáért, majd később valakitől megtudta, hogy a leány apja góré a központban, és ezt Verdes figyelembe veszi. Ez némileg megnyugtatta.
Sándor abban a városban volt középiskolai tanuló, melyben Ilona lakott. Úgy gondolta, az új tanévben sok időt tölt majd együtt a leánnyal. Színházba, moziba járnak, talán még táncmulatságba is elviheti.
Egyik nap Verdes elvtárs az özvegy Csordásnét rendelte be az irodájába. A fiatalasszony egyedül nevelte két kiskorú gyermekét. A brigádban közismert volt, hogy az asszony a haldokló férjének esküvel fogadta meg, hogy több férfi nem lesz az életében. Indulás előtt Csordásné valamennyi munkatársától elköszönt, mint aki sejti, hogy Verdes a felmondással várja. És vissza már nem kíván térni.
A fiatalasszony délben indult a tanyába. Aztán ahogy telt az idő, a munkások egyre gyakrabban nézelődtek a távolba, ha megpillanthatnák Csordásnét jőni. De bizony, hogy ő nem érkezett meg a munkaidő leteltéig sem. A kapásbrigád a tanyában értesült a szomorú esetről. Útközben az özvegyasszony a csuklóin üvegcseréppel ereket vágott. Egy arra haladó kocsis talált rá, aki nadrágszíjjal, meg spárgával elkötötte az ereket. A vérveszteségben elgyengült nőt hamar a szekérderékba emelte, s az ostorral a lovak közé csapott. A lovak vágtában haladtak a legközelebbi községig. Ott is csak az orvos kapuja előtt álltak meg. Az asszony állapota válságos volt.
A hír hallatán Ilona szeme könnybe lábadt, és elindult a kovácsműhely felé. Sándor követte a tekintetével, majd utána osont. A leány a műhely mögött sírdogált, a fiú a ház sarkától leste a könnyáztatta kedves arcot, szeretett volna odamenni, vigasztalni, megcsókolni, de bátortalan volt hozzá. Amikor a leány a leskelődőt észrevette, elfordította a fejét, majd elindult az ellenkező irányba. A fiúnak a szíve belesajdult, és vádolta önmagát a gyávaságáért. Az úton hazafelé lehorgasztott fejjel ballagott a társaitól külön válva. A faluban Ági melléje sedrélt, megszólította.
– Láttam, amint Ilona után lopakodtál.
Sándor szótlanul lépkedett tovább.
– Beleszerettél, ugye?
– Miért érdekel? – bökte oda morózusan a fiú.
– Miatta mellőzöl engem?
– Ilona más, mint amilyen te vagy – magyarázta a másik. – Ő városi. Mások a lehetőségei. Ősztől sokat leszünk együtt. Érettségi után pedig segít távoznom ebből a sárfészekből.
– Gondolod, hogy kellesz neki? – kérdezte némi éllel a lány.
– Gondom lesz rá, hogy úgy legyen – felelte bizonyossággal a fiú.
– A választást meg ne bánd – vágta oda rosszmájúan a másik.
– Irigykedsz.
– Irigy a sánta bíró! – csattant fel ingerülten Ági, és otthagyta a fiút, akit bosszantott, hogy már másodszor érték tetten.
Otthon aztán csak Ilona járt az eszében, és azon töprengett, a hibát, melyet a leánnyal szemben elkövetett, hogyan tehetné jóvá. Éjszaka gyakran felébredt, és már nyugodtan tudott ábrándozni Ilonáról.
Másnap a gazdaságban borzalmas esemény történt. A kapásbrigád reggel a munkát a karalábé földön kezdte. Sándor alig merült a kapálásba, Ilona hozzálépett és kérte, ne mondja el senkinek, hogy tegnap őt sírni látta. A fiatalembert büszkeség töltötte el, hogy szerelme titkot bíz rá, és készséggel megígérte, nem tesz említést a dologról.
Ahogy telt az idő, a meleg fokozódott. A nap még nem ért a delelőre, de az embereket már kínozta a hőség. – Ki tudná megmondani – hagyta félbe a kapálást Kerekesné, egy testes, piros arcú, középkorú asszony, s a ruhája alsó szegélyében megtörölte az izzadságtól fénylő homlokát –, ezt az ördögfiókát, a Verdest, honnan helyezték fölénk?
– A minisztériumból – állott meg a munkában egy alacsony, vézna nő.
– Na, ha onnan, akkor jó messziről pottyant ide – állapította meg Kerekesné. – Attól lett ütődött.
– A Központból helyezték a tanyára – szólott közbe Jegenyéné. – Osztályvezető volt – támaszkodott a kapanyélbe a középtermetű, szikár asszony. – Jönnie kellett, mert másként megüti a bokáját.
– Ne beszélj… – hüledezett Kerekesné.
– Úgy bizony.
– Oszt mér?
– Rossz fát tett a tűzre.
– Hajaj!…
– Egy férj miatta verte agyon a feleségét.
– Csak nem?!…
A szörnyű hírre a munkát mások is abbahagyták, és Jegenyéné felé fordultak. Az asszony a tenyerével törölt a homlokán, aztán jól értesülve közölte.
– A lányom barátnője újságolta, hogy a gazdaság központjában Verdes János nagy szoknyavadász hírében állt. Az egyik asszonynál azonban rajta vesztett. A férj tetten érte őket. Az ember ütötte-verte az asszonyát, miközben a csábító meglépett. A szerencsétlen asszony az egyik ütéstől hanyatt esett, s a fejét éles tárgyba verte, és meghalt. Az ügyben Verdes szerepe persze nyilvánosságra került. A párt ide menekítette.
– Védik egymást a kommunisták – állapította meg szent meggyőződéssel egy hosszú, szikár asszony.
– Verdes főnök nem kommunista – szólott közbe Ilona.
– Annak kell lennie – jegyezte meg Kerekesné. – Másként nem lehetne vezető beosztásban.
– Nem kommunista – ismételte Ilona. – Hivatalos helyről tudom. De kiváló mezőgazdász. És a gazdaságnak szüksége van a jó szakemberre. Ezért ő…
– Jön a főnök – szakította félbe valaki Ilonát.
Mintha vezényszóra tennék, A munkások szinte egyszerre hajoltak a kapák fölé, és porhanyították vele a száraz földet, a gyenge palántákat megszabadították a folyókától, az apró muhartól, s más gyomtól.
Sándor a hóna alatt hátranézett, s meglátta a dűlőút felől közeledő ágazatvezetőt, aki meg-megállt, nézelődött, majd tollal a noteszába jegyezgetett.
– Sztrájkolunk, emberek, sztrájkolunk? – hallatszott a háta mögül a deresedő hajú férfi cinikus megjegyzése.
– Nem, dehogy – tiltakozott zavarában Ilona.
Ahogy Verdes elhaladt Sándor mellett, a fiú orrát erős pálinka bűz csapta meg.
– Akkor mire volt a munkaszünet? – állt szembe a munkásokkal Verdes.
– Szakmai eligazításra – kelt Sándor a leány védelmére, s fölegyenesedett a kapálásból.
– Úgy!… – mondta gúnnyal az ágazatvezető. Aztán rideg hangon hozzátette: – Pazarolták az idejüket. Fél óra levonás a munkaidőből.
– No de főnök! – méltatlankodott Ilona.
– Végeztem!… Te velem jössz a káposztaföldre! – rendelkezett, és elindultak a dűlőút irányába, ahol Verdes kerékpárja pihent.
Sándor tisztában volt vele, hogy a főnökök, szokás szerint szemlézni szokták a megművelt területet, most azonban furcsa, kellemetlen érzés támadt benne.
– Ebéd! – kiáltotta valaki. Közeledett a kondéros kocsi az úton.
Sándor szemével Ilonát kereste. A furcsa pár már a csatorna hídon haladt át. A férfi maga mellett tolta a kerékpárt.
– Szegény fiú – jegyezte meg gúnyosan Ági – itt hagyta a szerelme. Sándor goromba tekintettel válaszolt. – Gyere ebédelni – lépett melléje Gyuri.
– Nem eszem – mondta Sándor, egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Sürgős dolgom van.
– Nofene.
– Megkapálom a Csordásné félben maradt káposzta sorát.
– Ingyért? – csodálkozott a másik. – Eszeden vagy?
– Kevés munka. Az ebédidő végére visszatérek.
– Nem vagy tiszta – állapította meg Gyuri és indult a húga után. Sándor pedig kapával a vállán, a híd felé vette az irányt.
Tudta, hogy a szemlét befejezve, a leány egyedül tér majd vissza a brigádjához, mert az ágazatvezető másik területre kerékpározik. Lehetősége nyílhat szerelmével megbeszélni a jövőbeni kapcsolatukat. A csatorna hídján átkelve, mezítláb tapodta a forró port az úton, melyet erdősáv szegélyezett. Ennek túloldalán volt a káposztaföld. A hozzá vezető bekötőúthoz igyekezett, amikor a fülét furcsa nesz ütötte meg. A hang hasonlított a csapdába ejtett kutya nyüszítéséhez. Sándor megállt, s toldotta a fülét, miközben tekintetével a környéket pásztázta. De semmi különöset nem észlelt.
– Képzelődöm – gondolta, s indult volna, amikor az iménti különös hang megismétlődött, de már fojtott emberi kiáltáshoz volt hasonlatos. Rájött, hogy a hang az erdősáv irányából érkezett. Ezután egy nő rémült kiáltása hallatszott. A fiú megdermedt. Az ijedtségtől a lába szinte földbe gyökerezett, gerincén hideg veríték folyt végig. Ilona hangjára ismert ugyanis. Mitévő legyen? – kutakodott lázasan az agyában. Mire megérkezne a segítség, bizonyára késő lenne. Kiáltása talán el sem jutna a többiekhez. Egyedül kell cselekednie, határozott. A kapanyelet két marokra fogva, remegve bár, de belépett a bokrok közé. A leány rettenetes sikolyára meggyorsította a lépteit.
Kecskerágó, kökény és akác tüskéi akaszkodtak az ingébe, a rövidszárú nadrágjába, véresre marták a karját, lábaszárát, tüske hatolt a talpába. Mindezekkel azonban most nem volt érkezése törődni. A szeretett, kedves leányt veszélyben tudta.
Az erdősávon átvergődve rettenetes látvány fogadta. A zöld gyepen Ilona és az ágazatvezető viaskodott egymással. A leány, mint a csík, tekergett jobbra-balra Verdes alatt, aki az egyik kezét Ilona szájára tapasztotta, a másikkal az áldozata combjainál matatott. Közben a kéjtől fűtve, gurgulázó, mély hangon röhögött.
Sándor elsápadt, szemei kikerekedtek az iszonyatos látványtól. Amit ez a gazember művel, a legocsmányabb tett!
– Maradj veszteg, te szajha! – ordította Verdes, s tenyérrel hatalmasat ütött a leány arcára. Ilona megmerevedett. Sándorban mérhetetlen gyűlölet támadt. A kapa a magasba lendült, a fiú előre ugrott, és a szerszám a fokával lesújtott a férfi széles hátára. Verdes felüvöltött, a fiú felé fordult, aki az erősebb férfi szörnyű tekintetétől megrettent, ám mégis újra lendült a kapa, melynek egyik sarka elmetszette nyakon a verőeret. A vér sugárban lövellt a nyíláson át. Az ember hörgött, a feje lehanyatlott.
Ilona, mint az őrült, az ernyedt testet két kézzel taszigálta le magáról. Feltápászkodott, de csak térdre bírt állni. Nézte a vérrel festett nyakat, fejet. Elborzadt.
– Mit tettél te szerencsétlen! – sziszegte a fogai közül. – Megölted! – nézett iszonyattal a szobormerev fiúra.
– Én nem… Én csak… – hebegett rekedten Sándor, s a szerszám kiesett a kezéből. – Én téged… – szólott, de a hangja elfulladt.
– Gyilkos! – kiáltotta a lány. Föltápászkodott, s gyilkost kiáltozva futott szédelegve a fák, bokrok felé. – Várj! – mozdult utána a fiú, de megbotlott a kapanyélben, s oldalvást elzuhant tárt karokkal a leány felé, aki ekkorra már eltűnt a bokrok mögött. – Hálátlan! – üvöltötte.
Nehézkesen felállt, tekintete a tetemre tévedt. – Mennyi vér… Úristen! – borzadt el a látványtól. – Mi lesz én velem? – remegett az ajka, s könny szökött a szemeibe. – Én nem akartam… Én gyilkos nem vagyok… Édesanyám, ne hidd, hogy… – nem bírta folytatni. Leguggolt, a fejét két karja közé szorítva hüppögte: Miért?… Istenem!… Istenem!…
Látta magát, amint bilincsben kísérik a rendőrök a börtönbe. – Nem! – ordította, s felugrott. – Oda ne! – és futásnak eredt.
Kevés idő telt el, az erdősávból előrohant Gyuri, nyomában Ági. Aztán jöttek mások is, s kiáltoztak:
– Sándor!… Sanyikám!… Fiatalember! – mindhiába.
Egy férfi megjegyezte:
– Már a hetedik határban fut a gyilkos!
– Fogd be a szád! – förmedt rá Gyuri, aztán újra szólongatta a barátját: – Sanyi!… Hahó!…
– Hahó! – érkezett a válasz fentről. – Itt vagyok!…
Az emberek felkapták a fejüket. A tekintetek a fák lombjai között kutattak. Elsőnek Ági fedezte fel Sándort, amint a közeli nyárfa tetején, egy ágon üldögélve integet két kézzel, tán hogy mielőbb vegyék észre.
– Kapaszkodj! – kiáltott rá ijedten a leány. De már későn. A fiú oldalra dőlt.
– Jaj! – kiáltotta vészesen.
– Jaj! – sikoltotta rémülten Ági.
És Sándor feltartóztathatatlanul zuhant, zuhant a föld felé.
Az álom pislogó csodalámpáját
megdörzsöli a virradat – még nem érnek
fölöttem össze a sugarak, csak a
fák lombjában lobban a csend.
A párnán meleg körvonalak őrzik
testem, az éjszaka már messze jár,
az intuíció és a logika között
kirajzolódódik a határ, s én megint
szörnyülködhetek, hogy túlléptem
a demarkációs vonalon, hiába tolongok
a kijárat felé, csak egy pillanatra
látom a betűket a kapu felett:
FELTÁMADÁS – indexben elnapolva.
Itt kell leülnöm a küszöbre, s nem
várni meg, hogy csontomból kisarjadjon
a fű, nem várni meg, hogy a napkorong
vámpírként beszívja vérem.
A lámpa szelleme nem jön, csak a képzelet
hintázik körbe-körbe. Szememben a
történet újra indul, de nem rendeződnek
át a megszokott jelenetek. Egy újabb
szélroham söpör végig a térben, nem
szabad mégsem meghátrálni.
Fogom a vándorbotot, s indulok tovább
hintázó árnyékok szédületében.
A félhomály balladai, de érzem, a tenyerembe
simuló fán szirmot bontanak a rügyek.
Ismeretlen körülmények között
belakták a védtelen szilfát, s most
jó szimattal ejtőznek a fényben.
Jönnek apró, színes fegyveresek!
Van ki csenevész, csak lapul az ágon,
Van betolakodó, csillagmintás,
Van ki szegről-végről ismerős,
pedig a pettyes lajbi már nem divat,
más a valóság, nincs Édenkerti álom.
Itt senki sem egyforma már,
győzött a Nagy Mutáció projekt.
Van, ki halvány narancs példány,
Van, ki fekete félholdat kapott,
Van akinek sok a folt hátán folt,
van akin szőkítették a színeket.
Itt bitangol ezer apró láb, néha
egy haldokló ide is lepottyan,
csak szükségmegoldás van, nincs
kultúra-megtartó procedúra,
összezárnak a sok pettyesek, mindenki
más szorult helyzetben van, már nem
tudni, az őslakosok vagy a bevándorló
az igazi, önkifosztó vesztesek.
A színeket már végleg elrontották,
hiába mosta le a folyó az árnyalatot,
új csürhe jött, jöttek az új átvertek,
bosszúból lesmirglizték a fényt.
Most már nem láthatod jól a félhomályban,
ki marad kívül jogtalanul, s ki nem.
A Nagy Bajkeverő győzött, éljenez
a butítás ereje, mert most már csak
annyit kell tudnod, hogy úgy menj el
másokkal, hogy ne akarj magad lenni.
Halottak napja van.
A dáliák tányérján
kihűlt a fény, túl
vizes a feltálalt köret.
Szúnyog tántorog a
borostyán hátlapján,
visszakapta a kauciót,
mára lejárt a bérlet,
üres a menekülési övezet.
Nincs tartalék vére,
odalett ős-amazonos
nyár esti leleményessége.
Szárnyatlan potrohon
ül a szél, nincs kiárusítás,
a bőség-kirakat is immár
becsukódott, zörög a rács.
Csak egy kölyökmacska
bajuszán ragyog a hímpor,
nézi a fűszálak között
vergődő, szakadt lábakat,
s mint műkedvelő vadász,
beledorombol a közelgő télbe,
szárnyatlan pille az ég, s a kék
beleolvad a lassú feketébe.
Vágtam egy szeletet a kontextusból,
s ahogy nézegettem a nekem jutott adagot,
hirtelen belépett az erezetbe a fény,
azt hittem itt van végre a világosság,
kifolyik alólam a szürke latyak, megint
visszatérhetek saját nyomomba, s mint
rendszergazda, elmenthetem a fájlokat.
Őrt állítok magammal láthatatlan
vagyonom őrzésére, mindenhol
megerősítem a múltból jelenbe nyúló
eresztékeket, eltűntetem a bomlás
nyomait, s a jól végzett munka örömében
ujjaimmal végig futok a kimondott szavak
szövetén. Örökös szolgálatban maradok,
itt járőrözök megbabonázva a pálya szélén,
nem hagyom rám esteledni a hegyek közé
szorult Napot, nem hagyom az árnyakat
ellibbenni a mítoszteremtő szimbólumokon,
mert ez a fénylő látszat egyedül csak az enyém.
Atlantisz igazi pusztulása
„Mi mennyit ér”, kérdezte magától Thakács a tavaszi lomtalanításkor, midőn kiderült: lecserélendő konyhai gáztűzhelyük hiába ötnegyed mázsa, teljességgel értéktelen. „Pedig jó volna eladni kilóra, hátha megvennék lábon…, ez a láb azonban ne az enyém legyen”, gondolta (alig tudott a sparhelt elől elugrani – kezéből, kellő fogás hiányában, kicsúszott a termetes tűzhely, mikor cipelték le a lépcsőn a szerelővel, aki katasztrófamentes eltávolítást ígért). Furcsának találta Th.: féldisznónyi anyagmennyiségből, amelyben sok és konkrét vas és acél, krómozottizé, tűzállóüveg meg minden van, sőt ha az ember képes a folyamatos gázrobbanás tudatával együtt élni (nem lehetetlen; St. Pierre délszigeti város lakói pl. állandó tűzhányókitörés-veszélyben egzisztálnak, ötös erősségű rengés alatt nincs is adrenalinszintjük), még tán használható is – szóval, ha ebből pénzt kell csinálni, kiderül róla: úgyszólván nem létezik. Persze, amennyiben az egyén elvinné a sparheltet a hulladékgyűjtőbe, kapna érte némi aprót, ám ez olyan apró lenne, hogy már elektronmikroszkopikus, a szállítási költségeket sem fedezné. Egyetlen esetben képviselne értéket a tűzhely, ez az eset az az eset, ha reparáltatni kéne. (Thakács és felesége, Á. kellő tapasztalatokkal bírtak ezen a téren: meg akarván javíttatni az élemedett szerkezetet – mert ismételten meg akarták, mielőtt lemondtak volna róla végleg –, ugyanaz a szakember, aki elébb azt közölte velük, „nem ér ez, kemszépen, semmit”, a „javítani” szócska után oly összeget artikulált, ameddig Thakács el sem tud számolni.) „Érték és ár, hm, antiarányos”, kommunikálta magának Thakács, egyfajta önmagából adódó, önmagáért való értéket tulajdonítva elaggott sparheltjüknek, s a dolgoknak általában, figyelmen kívül hagyva: amennyit adnak érte, minden annyit ér. Nincs abszolút érték; a pontyot például, mely nálunk egyre drágább, Amerikában meg nem ennék, egész folyókat mérgeznek le, hogy kivesszék belőlük e valaha meggondolás nélkül betelepített élőlény; a durbincsból pedig – amivel Magyarországon legföljebb macskát etetnek a horgászok – az oroszok jóféle hallevest főznek hagymával-ecettel-borssal, holott arrafelé, most még, annyi a hal, mint amennyi egykor a Tiszában volt: több mint a víz. „Érték az, melyért olyan árat adnak, ami által azt tartjuk az értékről, hogy érték”, gondolta Thakács, miután a tűzhelyet, hosszadalmas hórukkolás után, kitették a szerelővel a járdaszegélyre, hisz másnap jőnek a lomtalanítók, szállítmányozni a lakók sokféle cuccát elfelé. – Csak vigyék minél hamarabb. Ne is lássuk – mondta Á. és Thakács.
Nem kellett másnapra várniuk. Negyedóra múlva Thakács kinézett az ablakon (III. em.), s lám, sehol a sparhelt. Eltűnt, felszívódott, kámfort játszott – valakik mindenesetre elvitték. „Pedig ránézésre is több mint nettó életveszély”, mormolta magában Th., és elgondolkozott: hogyan telhetnek napjaik azoknak, akik számára még egy ily sparhelt is érték, hány forintból élnek, napi tízből vagy húszból, uramatyám, tízből vagy húszból. S Thakács elkezdett nagyon félni.
Csi-csatt, hallatszik percenként, félpercenként, ti-tumm. Autó kanyarodik a kisvárosi kiskörútról (helyszín: a folyópart, az árvízi emlékmű), a kettős csattanás akkor hangzik föl, amikor a jármű átmegy az úttesten keresztbefektetett, aszfaltba épített fémszalagon. Csi-csatt, ti-tumm. Fénylik az emlékmű, fémhullámok törnek meg a magasra szökő fémfalon: a fehér téren tizenévesek mutatnak be akrobatikus gördeszka-mutatványokat. Az emlékműteraszon szabadidős család, Thakács érzékeli a szülőkön: ők maguk – elsőgenerációs értelmiségiek – igaz, kiemelkedtek egykor a sorból, de gyerekeiket már nincs pénzük szuper-magániskolákban taníttatni; utolérte őket a történelem. Ragyog a Nap a haloványkék égben, kipufogófüstszag, iszaposvíz-illat, csi-csatt, ti-tumm.
A Tisza… Szürkén ballag, apadóban, a túloldali fűzfák nemrég csupán halványzöldje mostanra élénk sárgászöld lett, mögöttük, a „második vonal”, a még mindig kopasz nyárfák sávja alig észrevehetően rőt-pirosas, e fák még csak – csi-csatt – most dobják le rügyeikről a héjat, most virágzanak. Ideát, az óvárosi parton, az árvízi emlékmű alatt fölhalmozódott hosszúkás hordaléksziget fűzcsemete-dzsungelének lombja is fényes sárgászöld immár – ti-tumm –, a szigetcsúcson, fönnakadva, víz-érkeztette fatörzsek, -ágak, hungarocelltáblák, üres pillepalackok tömege. Hulladékok a bokrok tetején is föllelhetők, akkor érkeztek, midőn magasabb volt még a víz. Megunt játékok roncsai az árhozta ezmegazban. Kék műanyagdömper, belapult, seszínű labda, kicsavart-elhajított, fáradtrózsaszín babakar, keménytáblás, elázott gyerekkönyv, címlapján még felismerhető a függőleges-ovális szemű, kapafogú nyúl, kezében ecset, előtte tojás. A húsvét hordalékai. Csi-csatt, ti-tumm. A sziget és a rakpartrézsű közti, sekély, szélráncolta vízben vadkacsapár szürcsöl: csőrük elején bemegy a víz, kétoldalt, a recézett rések között ki , miközben az algák, alsóbbrendű lények, fönnakadnak-bennmaradnak a csőrben. – Ám meglehet, csak szokásból ficserékelnek a kácsák, éppúgy, mint háziasított rokonaik, falusi udvarok pocsolyáiban, ahol semmiféle táplálék nem található. A fűzfagallyakon – ti-tumm, ti-tumm – mezeiverébpár ugrál-röppen, bujkálva az üdén fénylő levélzet közt; a folyó túlpartján hófehér folt virít – csi-csatt, csi-csatt –, nejlonszatyor, ha pedig nem, akkor kiskócsag. – Thakács meglát egy horgászt a rakpartrézsűn, a két horgászbot „rezgőspicces” (e szó nem reszkető részeget jelent), a haltartó hálóban, hassal fölfelé fordulva, pár eszméletvesztett keszeg. Th. megkérdi, nem akadós-e a hely (nem akad-e le minduntalan a horog a vízfenék-kövezésen). De, így a válasz. Ti-tumm, ti-tumm. Hal nem jön, alkonyodik. Thakács vár még egy darabig, továbbmegy. Azon gondolkodik, ha festő lenne, miképp is tudná egyetlen képben megörökíteni a látványt, s az azon túliakat. Miképp érzékeltethetné pl., hogy a szákban ringó, fehér hasú keszeghalak nincsenek maguknál?
Pedig egy képbe kéne fogni mindezt. A piszkosszürke, tavaszi-mégis-apadó folyót, a modern-máris-idejétmúlt emlékművet, a húsvét hordalékait, a güriző családot – mely számára e folyópart az egyetlen elérhető kikapcsolódás: parti, kicsinyded séta –, (közben ellapultvízcsepp-alakú, sötét szélvédős, óezüst Xsara kanyarodik lendületesen a rakpartról a kiskörútra, gyors, kettős csattanás, ti-tumm, csi-csatt), a lehasznált tájon ülő, páraként belélegezhető nyomort.
Amikor Á. és Thakács kis cserépből nagy cserépbe ültették a foltozott levelű szobafácskát, s kirakták – hisz itt a tavasz – a folyosói asztalra – nemsokára megjöttek az érdeklődők. Kékcinke volt a legelső; minden reggel megjelenik, rejtett résekből előtántorgó, telelés utáni kaszáspókok után kutat. Ott szökdécselt a korláton, és egyszerre csak légbe lendült, s kolibrisen lebegett pár pillanatig, megállott a levegőben, a cserje előtt. – A második érdeklődő a feketerigó volt. A kis fa láttán fölrebbent az asztalra, asztalkáról cserépszélre, és beletúrt a friss, fekete virágföldbe. Th. elhatározta: e naptól kezdve levesből szedett főtt krumplit készít ki a rigónak, de aztán… (Thakácsék távol álltak a jóféle házi leveskrumplitól, egyikük iskolai menzán ebédel, amit adnak, másikuk utcán-téren – átvágva úttesten srégen –, papírzacskóból.)
Egyéb jelképét is számon tartotta Thakács azon valóságállapotnak, mikor már a részletek csiszolására is adódik mód. Míves-mázas, vízzel teli, húszliteres fazekastál, benne hínár, levele füzéres, aranyhalak villognak a festett s valós növényzet közt, remeg a vízfelület az edénybe épített szobai szökőkút permetegéből, párás a lég. Ennek megvalósításáig sem jutottak Thakácsék el: Th. ugyan beszerzett egy vásárhelyi jellegzetességeket láttató, autentikus tálat, hazabuszozta a másik városba; a falának megkocogtatására ridegen csengő hangot hallató edényt, szökőkutat is vett bele, szobait (előzmény: kellő utánjárás, kelletlen pénzkihajigálás). Midőn meglett a kút, megfelelő halat nem lehetett kapni, mikor éppen volt hal, a szökőkút nem szökött, ám a leggyakoribb eset: otthon naphosszat nem tartózkodván, Th. ék naphosszat pillantást sem vethettek az egészre, mire pedig hazaértek, sötétben szunnyadt a vízi létközösség (Th. sajnált villanyt gyújtani rájuk, miért verné föl álmából az aranyhalpárt, illetve a pirosfonákú tóalmát, csak azért, mert neki magának hülye az életritmusa.)
Harmadik ügy is adódott: a képeké. Ha igaz, amit a szakértők mondanak, már ti. muszáj másodpercenként követniük egymást a klipeknek ahhoz, hogy a nézők ne váltsanak csatornát – nos, eszerint az állókép-kategóriába tartozó festményeknek-grafikáknak már jó ideje ki kellett volna múlniuk a világból, nagyon is indokolt lenne ujjal mutogatni arra, aki pl. árnyékolással vesződik. Nem múltak ki. Thakács, évekkel ezelőtt, vásárolt egy sokszorosított tengeritáj-képet, melyet azóta sem függesztett föl a falra, holott már vasedényboltban is járt, kampót beszerezni, (itt és ekkor tudta meg, létezik ún. képszög). Felfüggesztés helyett maga elé rakja, hátoldalával falnak támasztva, ha olvas – hasalva az ágyon; közben Á. tévét néz –, előtte könyv, a festmény, s a lapokból felpillantva, Th. tekintete egyenest a tengerre siklik. – Egyszer aztán Th. különösen későn érkezett haza. De hazaért, most nézi, nézi a tengert, a parttal párhuzamos csíkokban hármasával kigördülő hullámok sorát. Jönnek-visszahúzódnak, jönnek-visszahúzódnak, lélegzik a végtelen víz, sósan sóhajt a táj, libegve leng a sirály, holt tengericsillag, -sün, -herkentyű, hullámcsiszolt, gömbölyded, zöld üvegdarab a fövenyen, a párában fénytörés rezg, a távolban hajó mereng, és Thakács egyszerre csak megszólal, elneveti magát: – Ez már súlyos…
– Mi történt? – kérdezi Á.
Fordítva állt a fának támasztott festmény, így nézte az ábrát Thakács.
Bogárfej fegyverrel
1.
A mocskos-szürke égre
rímelő utcák és házak
között, egy parkban,
három drogos
épp belövi magát:
közös a tű,
nyomasztó a trip,
egykedvűen szemetel az eső.
2.
Rendőrök vonszolnak ki
a házból egy asszonyt.
Bűne az, hogy nem tudta
fizetni a lakbért.
Két gyerekét előző nap
vette el a Gyámhivatal.
Ott áll a járdán,
ahol hagyták, mint
egy megtört kérdőjel.
Legyen reggel köd
amikor nem látsz semmit
főleg a lényeget nem
mert ha látnád
meg tudnád ragadni.
Közelebb mész
elúszik
te tudod, hogy ott van
de jönnek mások
elveszik tőled
szétszedik darabokra
átnevezik
új ruhába öltöztetik
sötét ruhába.
Nem ismersz rá
pedig találkozol vele
minden áldott nap.
Itt, Európa közepén.
Álmomban a Veres Pálné Gimnáziumból
kifelé jövet találkoztam Adyval.
Fázósan igyekezett hazafelé a hóesésben.
Nagy karimájú kalapja félig takarta jellegzetes arcát,
mégis felismertem.
– Művész úr, művész úr! – loholtam utána.
– Kérem, adna egy autogramot? –
a kezembe termett egy
kilencvenhetes kiadású Ady kötet.
Ezt írta bele: „Hódolattal az én kicsi Csinszkámnak.
Ha te nem jöttél vóna…”
– Én is költő vagyok. – leheltem.
Ő szerelmesen rám mosolygott,
s akkor a Veres Pálné utcába
egy percre beszökött a nyár.
A „szeretlek” betűi utánad
gurultak a földön.
A DNS-ed még őrzöm,
itt hagyott hajszálakon,
lepedőkön, ki tudja miken,
nem veszem végig.
Átörökítésük majd máshol,
másban. Csókrengetegben is
halál van, s nem vezet
lépcső az égig.
Késő délután. Hosszú, fakó, végenincs aszfaltos út, mellette két férfi. Egyik az oldalán, közvetlenül az út mellett, a földön fekszik, félkönyékre támaszkodva, szabad kezével a torkát fogja és iszonyatosan köhög, azzal a sajátságos, ugató köhögéssel. A másik mögötte, egy terebélyes fa alatt, az árok szélén, egykedvűen, fűszálat rágcsálva ül.
A köhögés alábbhagy, a fekvő kimerülten elterül. – Hogy van?– Megvagyok… – Remek! Feje? Nem fáj? – Nem. A férfira megint rájön a köhögés, közben nyakához kap.– Adjon hálát… másnak az is szokott. Látom, a gigája más tészta. Majd elmúlik. Örülhet, hogy ennyivel megúszta!– Ja… – Adjak vizet?– Nem bánom. Hideget.– Persze… majd még az is… elégedjen meg azzal, hogy él, és állott vizet ihat! Lassú, apró kortyokban iszik a kulacsból, fel-felköhint, a nyelés fájdalma fintorba rántja az arcát. – Ez van… Jöjjön, segítek felállni. – Nem kell! Felállok magamtól… – Kérem! Rajtam nem múlik… Tudok valamit tenni még önért? – Még?! Ne röhögtessen! Menjen! Ne is lássam! – Akkor? – Mit akkor? – Nem köszöni meg? – Mit?
– Hogy megmentettem az életét. A férfi visszahanyatlik, tenyereivel babusgatja a nyakát, és reszelősen, eszelősen vihog. – Megmentett? Hiszen maga akasztott fel! – Én-én, persze… De le is vágtam, mielőtt beadta volna a kulcsot! Az akasztott összegömbölyödik, vihogása mély, ki-kibicsakló férfisírásba megy át. A gazember feláll, leporolja ülepén a nadrágot, fitymálva, csalódottan néz a másikra. – Mindig ez a hála… Leszedem őket a kötélről, és még egy köszönömöt se… Így legyen rendes az ember… Hát pajtás, isten áldja! A kulacsot itt hagyom…
A zokogás csillapodik. A férfi az út mellett nem szól, nem mozdul, nem néz a távolodó után, csak magzatpózban hever.
Hajnaltájt egy pillanatra elszunyókál az első arra járó kamionsofőr, és halálra gázolja.
Az utolsó sarkon már alig bírt a zokogással. Az a párszáz méter, míg haza nem ért, rosszabb volt mindennél. Rohant volna, de nem tudott: a fakószürke, repedezett járda biztosa billegő, labilis híddá vált, ahonnan bármikor beeshetett a semmibe; az elkeseredettség, mint a mocsár, visszahúzta, lassította. A visszafojtott könnyektől alig látott: kimarták a szemét – két, fekete, nyers húsgödör… A kosár és a szatyor tőből tépték a karjait; a vállívek szelíd lankája kiegyenesedett. A szív szaladt, a belek riadtan gomolyogtak a hasüregben, a hólyag összemarkolt zacskója görcsölt, a lábak gémberedett botja csetlett-botlott. A kétségbeesés felfalta: nem volt húsa, nem volt vére, csak a sok nehéz, bármikor darabjaira hulló-hasadó csontrendszer maradt: rezgő, remegő váz. És ez így ment minden hónapban.
Már bánta… De gyenge volt… Megint…
Reggel szaporán készülődött. Bedobta a kávét, elszívta a megengedett napi négy szál cigi első darabját, szigorúan ellazulva, ülve, odafigyelve a dohányzás minden pillanatára – nem szívhatta hűbelebalázs módon, csak úgy, „bele a levegőbe”, attól becsesebb volt az a pár szál. Az iratos fiókból kimarkolta a csekkes-borítékot, beletette a bevásárló-listát, a borítékot a pénztárcával együtt a szatyorba, a szatyrot a kosárba, kabátot kapott magára, zárta az ajtót.
Örült, a terminálnál csak ketten voltak előtte; semmit nem hagyott a számlán. A vézna pénzköteget összefordította, és a nadrág jobb első zsebébe tette. A postán sokan voltak. Próbált lesni, kinek, mennyi feladnivalója van. A legkedvezőbbnek tűnő, utolsó sorba állt be. Kicsit verte a víz, az éhség bucskái a gyomrát émelygősre rázták. A megszokott, felbuggyanó keserűség marta a torkát. Sóhajtott párat, majd szokása szerint szélnek eresztette a fantáziáját, hogy elterelje a figyelmét a rosszullétről és a türelmetlenség nyomasztásáról. Három, a sorban engedelmesen várakozó képzeletbeli jellemrajzával végzett, aztán sorra került. Kicsit megkönnyebbült („a villany marad”) ahogyan a fizetése több mint felét benyújtotta az ablaküvegből kivágott félkörön át. Kért egy „legolcsóbb” sorsjegyet is.
A városházán nagy volt a forgalom, csak pár szót tudtak váltani. Jutka megölelte, megköszönte a pénzt, biztosította, hogy „máskor is, szólj csak, majd beszélünk”.
Az óvoda-pénzt (ráér, ha majd délután megy a kisebbikért) és a nagyobbik gyerek menza-díját (holnap elküldi vele az iskolába) különvette a maradék bankjegyektől, berakta a pénztárcába. A kínaiban végigböngészte a blúzokat, egyet felpróbált, a leárazott magas sarkú cipők között talált egy istenit (félelmetesen magasnak érezte magát benne, és micsoda szép vádlit varázsolt!), berakta a kosárba, végiglapozta a vállfán logó farmernadrágokat, de igazán nem is figyelt, mert a cipős doboz egyre nehezebb, egyre nyugtalanítóbb lett, az árcédula egyre erőszakosabban kiabált. Szédült, a kosár füle csúszkált nyirkos tenyerében, a neon vibrált, megfájdult a feje. Visszatette a cipőt a helyére. Leemelt egy kisebb, és egy nagyobb méretű pár vidám, színes gyerek zoknit, fizetett. Szeretett volna végre az ajtón kívül lenni. Három kakaós csigát vett a péknél („örülnek majd, az enyém mindig nyers marad”), a magáét menet közben befalta – hálisten jobban lett. Az illatszerbolt kirakata előtt megállt – tartott még a csiga –, megtörölte a száját, kezét, közben eldöntötte, megveszi a tövig kicsavart, tarka glédába rendezett rúzssorból azt a balszélsőt, a melegbarnát. Nem került sokba. Az üzletközpont tele volt vásárlóval. Komótosan, akkurátusan válogatta az alumínium-kocsiba a listán sorakozó tételeket. Összevetett, hasonlított, méricskélt. Persze, feleslegesen, mert minden nagybevásárláskor ugyanazokat vásárolta. Ugyanazokat, és a legolcsóbbakat. Liszt, cukor, olaj, margarin, WC papír, mosópor, öblítő… Csomag rudi a gyerekeknek. Alma. Pár doboz tej. A papíron felírtak fogytak, a halom nőtt. Nőtt a banánnal. Egy üveg borral. Két Camemberttel. Halkonzervvel. Csipsszel. Üdítővel. Egy Nők Lapjával. Tábla csokival. Akciós tányérkészlettel. Pirosarannyal. Tusfürdővel… Csordultig pakolta a kocsit. Amikor már egy doboz gyufa, annyi sem fért bele, nekifeszült a kocsinak, a legelső sorhoz lavírozott, és újból, sorról-sorra végigjárva az üzletet, visszapakolta a polcokra, tárlókba mindazt, ami nem szerepelt a papíron, három dolgot tartva meg a szükségesen kívül: zacskó csipsz, egy Camembert és a vanília illatú tusfürdő. Mennyivel könnyebben gurult a kocsi… A pénztár előtt álló bizsu-oszlopon szemrevételezte a káprázatos nyakra-, csuklóra és ujjra valókat, aztán felpakolt a futószalagra. Fizetés előtt visszalépett, leemelte azt a szépséges nyakláncot, és odanyújtotta a pénztárosnak; abban a pillanatban bánta már… Az üzlet mellett leült egy padra – fáradt volt. Elővette a sorsjegyet, egy érmét, és kaparni kezdett. Nem nyert. Hát persze, hogy nem… És ez így ment minden hónapban.
Már bánta… De gyenge volt… Megint… Már bánta a sorsjegyet („úgysem nyerek, soha!”), a Camembertet, bánta a melegbarna rúzst, a csipszet („egészségtelen…”), a tusfürdőt (amúgy is kiszárítja a bőrét), a három csiga árán mennyit süthetett volna („kit érdekel, ha nyers, szeretik úgy is!”), és a gyerekeknek a zokni sem, és a nyaklánc…
Míg lefőtt a kávé, kipakolt. A kéretlen dolgokat kissé erősebben rakta le, a sajt be is horpadt („dögölj meg!”), közben nagyokat szívott az orrán, mert a sírástól folyós lett, a fekete festék is megolvadt, könnyestől lefolyt a szem alatti sötét árokba – olyan volt, mint valami amatőr Mefisztó – onnan az arcára, rácsöpögött a lisztre, cukorra, sajtra, csigákra. Rágta, marta a szégyen, a kétségbeesés, a hiába minden…, és hogy megint hibázott: pazarolt! A bűne szorította, marcangolta – az a pénz elég lett volna legalább ötnapi kenyérre, parizerre…
Lassan nyugodott meg, a „majd csak lesz valahogy-ba” kapaszkodva. Míg a kávét szürcsölte, elszívta a második szál cigijét, megmosta az arcát, levetkőzött, lefeküdt. Olyannyira összekuporodott, hogy nem látszott se keze, se lába, se feje. Egy kupac, egy torzó hevert a kifakult ágybelin. Akár egy bevásárlókocsinyi, kéretlen, elérhetetlen illúzió…
Keletről kél
a szél,
aztán nyugatról.
Egyszer innen mesél,
majd másfelől szól.
Apáink
keletről jöttek,
Verecke hágóinál,
Ady
Dévénynél hozta,
amit a szellem kínál.
Loptuk a sztyeppék felől
a forradalmakat
Hallhattuk Párizsból is,
hogy harci dal fakad.
Itt csapott össze
újra meg újra
a civilizált
és nomád
Európa,
hirdetve a tanokat
– meg a halált!
Mint őszi hajnalon
a köd,
úgy fesztültünk
mindig-árván
két tűz
– ég s föld –
között,
két világrend határán.
Létünk
hol népek vándorútja volt,
hol a kultúra pajzsa,
s elbukva,
szívünk kivájva
így segítettük
mi is a magasba.
Kaptunk cserébe érte
nyomort meg félhazát,
bár a ma nemzedékét
a múltért
nem illetheti vád.
Félt volna tőlünk
szomszéd
s távoli nép?
Akárhogy víhatta ősünk
– együtt volt
annyira szép!
Ma is lelkünkben hordjuk,
amit felénk üzent
száz égtáj,
kusza múlt.
Formálja
agyunk olvasztókohója,
mit itt s ott
megtanult.
S úgy kell szorítani
e lázat
s megérttetni még:
közkinccsé kötesse
majdani magának
az egész emberiség!
Azt mondják a rossz nyelvek, meg a szomszéd Maris néni, hogy a macska korát úgy kell összehasonlítani az emberével, hogy megszorozzuk héttel. Ha ez így igaz, akkor mi nagyjából egyidősek vagyunk Durcival. Ő a tízedik születésnapját ünnepli, én meg túl vagyok a hetvenen. Ünnepli – mondom én –, miközben Durci pajtásom a fülét, farkát eleresztve horkol a kedvenc fotelomban. Állítólag a horkolás is a vénülés jele. A feleségem szerint velem is megesik néha, hogy hangosan alszom, ha nagyon elfáradok. No, de miben tud elfáradni egy ilyen Durci féle lusta szőrszállító nyafogvány, akit hatszor föl kell szólítani, hogy húzódna már arrébb egy kicsit az ágyon, mert én is szeretném megpihentetni elcsigázott tagjaimat? Természetesen meg se hallja, mert ő arra is képes, hogy egyszerre mindkét fülén üljön, vagy feküdjön, ahogy éppen kényelmesebb.
Megsimogatom a fejét. Fölnyitja rám ólomnehéz pilláit, aztán megbocsátóan lehunyja, remélve, hogy majd csak meggondolom magam, és el esz a fene az ágy közeléből. De nem. Konok vagyok és következetes, követelem a jussomat a pihenéshez. Újra megsimogatom, sőt rá is mordulok:
– Engedj már ide, Durci haver! Végtére is ez az én ágyam…
Tudván tudja ezt ő is. Olyannyira tudja, hogy véletlenül se a nejem oldalára fekszik, hanem mindig és kizárólag csak az enyémre. Elnyúlik, mint a térképen a nagy Alföld, és még kéjesen nyöszörög is hozzá. Lehet, hogy tőlem tanulta? Ettől még ez is kitelik… Végtére is nagyon ügyes, okos állat, jó megfigyelő.
Türelmes vagyok. Mellé ülök, és megpróbálom óvatosan kiszorítani.
– Menj már arrébb, elférünk itt ketten is! – mondom, és arrébb terelem a vállammal.
Fölnéz rám, játékosan arcon legyint a farkával, és figyelmeztetően a hasamnak feszíti a hátsó lábait.
– Szó sem lehet róla – mondom. – Nem megyek. Menj te! Ha nem tetszik, akár haragudhatsz is rám. – Ezzel finoman megemelem alatta a takarót. – Na jó, egye fene, visszajöhetsz a hasamra…
Kényelmesen föltápászkodik, gúnyosan rám pillant, mintha azt mondaná, hogy „le vagy te sajnálva!” – és kiballag a konyhába a feleségemhez megmutatni, hogy már megint üres a tányérja. Amikor jóllakott, visszasomfordál, elnyúlik a pocakomon és eldorombolja, mi történt vele az utóbbi napokban.
Ma kivételesen szép, ragyogó napsütésre ébredtünk. Durci ott ül az ablakban, és lenéző mosollyal méregeti a szomszéd kertben csaholó kutyákat. Meg van győződve róla, hogy neki egyik se árthat. Ezt súgja a tízéves tapasztalata. No meg én is, mert illik neki gratulálni a születésnapja alkalmából. Aztán jön a szokásos reggeli torna, mert azt mondta a doki bácsi, hogy nyugdíjas korban elengedhetetlen a reggeli testmozgás, hogy helyrebillentse az éjszaka ellustult vérnyomást. Egy kis lábfejkörzés, egy kis térdhajlítás, meg miegymás.
Durci észreveszi a szobában a mozgást. Odasettenkedik a szőnyeg közepére és két lábát előre nyújtva köszön. Odamorgok neki valamit, s folytatom a lábtornát. Ő meg odaül az ágy végéhez és a fejét ingatja a lábmozgásom ütemére. Aztán gondol egyet, odaugrik, elkapja a lábamat a két első mancsával és úgy tesz, mintha le akarná harapni a hüvelykujjamat. Az utolsó pillanatban meggondolja magát, nyaffant, és elbújik a fotel mögé. Ez nagyjából annyit jelent, hogy „régen fogócskáztunk már, keress meg, te mamlasz!”
Megkeresem, már hogyne keresném. Teszek néhány tétova lépést jobbra, meg balra, aztán fölfedezem őt, mire ugrik egy nagyot és vidáman körbefutja a szobát. A feleségem is csatlakozik hozzánk. Karkörzés, törzshajlítás… Durci elterül köztünk a szőnyegen és ütemre hempereg. Vigyázni kell, nehogy véletlenül rálépjünk.
Követ a fürdőszobába is. Vidáman ugrándozik a lábam között, a farkával simogat. Még a fürdőkád szélére is fölugrik és ellenőrzi, hogyan tűnik el a víz a lefolyóban. Nem egészen érti a dolgot, de úgy gondolja, hogy ha én rendben lévőnek tartom, miért pont ő akadjon föl rajta? Még bólint is hozzá…
A nap fénypontja, tízéves kapcsolatunk legbizalmasabb mozzanata következik; a reggeli. A feleségem már megfőzte a teát, az asztalra kitette a kenyeret, meg mindent, ami kell. Mármint az asztal egyik felére. A másikra egy konyharuhát terített, rajta egy kistányérban a vékony sonka szelet: Durci születésnapi reggelije.
És már jön is az ünnepelt ruganyos léptekkel. Fölugrik a székre, onnan a konyharuhára. Leül, és vár. Véletlenül se nyúl a mi reggelinkhez, mert tudja, hogy az nem az övé. Olykor megesik, hogy körbeszaglássza az asztalon lévő tárgyakat, leül egy-egy ínycsiklandozó falat mellé, de nem nyúl hozzá. Tudja, hogy ha kéri, kaphat belőle. Csak nézi felcsigázva és vár. Vágok belőle egy falatnyit, s az ujjamon nyújtom felé. Óvatosan veszi le róla, nehogy megharapjon, és jóízűen rágcsálja. Még csámcsog is hozzá.
Egy nap a feleségem tésztát gyúrt. A cica éppen jókedvében volt, mindent meg akart kóstolni.
– Nem neked való ez, Durci – magyarázta neki, de mivel a jószág nagyon sóvárgott utána, az ujjára vett egy falatnyit és megkínálta vele. Ő meg körbeszagolta és óvatosan lenyalogatta. Nem biztos, hogy ez volt élete legfinomabb falatja, de ha már a gazdi adta…
Miután megreggelizett, fölült az íróasztalom tetejére, és várta a madarakat. A feleségem apró magvakat szórt ki az ablakpárkányra, és ide jártak csemegézni az előttünk álló hatalmas fenyőfáról a cinkék, de meglátogattak bennünket az átvonuló madarak is. No meg a gerlepár. Néhány napja ők is a vendégeink. A feleségem külön etetőt csinált a számukra és tele rakta napraforgó maggal. Nagyon szeretik.
Ez lett a Durci színház. A cinkék leszállnak a párkányra, a mi cicánk meg felborzolt szőrrel, nyafogva vicsorog rájuk, mint valami igazi ragadozó. Talán rájuk is vetné magát, ha nem lenne köztük az üveg. Az azonban ott van, és bár átlátszó, mégis kemény falat alkot köztük. Tudják ezt mindketten, mert kipróbálták, és koppant a fejük rajta. Azóta a cinkék megelégszenek azzal, hogy felcsippentik a magot és tovalibbennek. Durci meg vicsorít, nyaffant egyet a rend kedvéért, és leheveredik a radiátorra melegedni. A galambok még újdonságot jelentenek a számára. Alaposan megbámulja őket, kúszik is feléjük az asztalon néhány lépésnyit, aztán feladja. Eszébe jut az ablaküveg. Inkább alszik rá egyet.
Este, amikor bekapcsoljuk a tévét, nyomban az ölembe ugrik. De ennek is megvan a sajátos rítusa. Én kényelembe helyezem magam a heverőn. Durci jön, és előre nyújtott lábbal köszön. Nyafog is egy picit, hogy biztosan észrevegyem. Rábólintok, meg a kezemmel is intek, hogy jöhet a pocakomra. Fölugrik, körbedagasztja a hasamat, kiválasztja a legjobb pozíciót, aztán szétterül. Hanyatt vágja magát, égnek álló lábakkal nyújtózkodik és mutogatja a hasát, meg azt a hófehér szakállát. Mi meg jókat mosolygunk a produkción. Látszik rajta, hogy jól érzi magát köztünk. Mi tagadás, mi is… Aztán amikor kikapcsoljuk a tévét, odaáll az ajtó elé és eldúdolja, hogy neki bizony sürgősen ki kell mennie.
– Kiengeded? – kérdezem a feleségemtől, mintha nem tudnám előre a választ.
– Hát persze… – mondja ő, és Durci már surran is kifelé az ajtón –, de ki fogja majd beengedni, ha hajnaltájban megunja a sétát?
– Természetesen én – bólintok rá –, mint ahogy tíz éve minden éjszaka. Végtére is megérdemli, hiszen együtt vénültünk meg ebben a lakásban.
Határvidék
A pezsgőt csöndben bontom.
S szavak hurcolják a hangulatot
át a horizonton.
Szöveghelyeket látok csillagképek helyén.
Mintha egy kulcs zörögne. A remény.
Ez a gondolat most az enyém?
Vagy csak lábjegyzeteket kergetek.
Miért jutnak eszembe az ágyban képletek?
Bejön a kerti növényzet szaga.
Egy kis nyár a tél közepén.
Illat-ballada.
Lázas szoprán.
Egy percnyi tenor.
Majd basszus: leesik a tantusz.
Túl sokat vacakoltam. Elment a hatos busz.
Egy nagybőgő feküdt a tengerparton.
Húrjait nyalogatta a víz s az alkony.
A hangszer belsejében zajlott a koncert.
S a húrok alatt vízesés volt. Romkert.
A szűz reflexió meta – pozitúrát konstruált.
A tánc abbamaradt. A bál egy pillanatra leállt.
A függöny mögött a Botrány Aktja állt.
De Ariadné rejtett ajtót talált.
Létezett egy eredendő, (még nem) kifosztott nyelv.
Ez volt az optimum-kontinuum, ahonnan a lét kikelt.
Isten az anyagra lehelt.
S a Skandalum elszégyellte magát.
Nem ihat meztelenül az erkélyen teát.
Inkább felöltözött tehát.
S ez volt a rítus epilógusa. A jel.
Finomra főzted a leberknödelsuppét.
A májgombócok kinevették a bébi répákat.
Pedig összegyúrtad a liszttel a darált szubsztanciát.
S hálásan egyesültek ujjaid között a nyűgös anyagok.
Kezdet és következmény egymásra hatott.
Közben a kötényedet felhajtottad s nem volt rajtad más.
Csak a vágyakkal teli csillogás. Az én csillámporos alsógatyám.
Pedig vége a nyárnak és mégis – hajlandó vagy megmutatni –
Akár sajtreszelés közben vagy épp a „Habverés” rapszódia alatt.
Megunhatatlan csinosságodat. –
Suttogod: a jó gondolkodás cselekszik.
Ahogy Isten elválasztotta a sötétséget a fénytől.
Úgy töltöd át az egyik tojáshéjból a másikba
a sárgáját. A világosság lefolyik a combodon.
Én nem gondolkodom. Lenyalom.
Fáj az a csinos csípő. Mondod. És nem nevetsz.
Sajog a gond.
A lány felhúzott lábakkal kucorgott az ágyon. Tekintetéből már eltűnt a néhány perccel korábbi álom maradék morzsája is. Az ágyat bámulta maga körül, s valami keserédes hangulat lett úrrá rajta.
A fiú már elment. Észre sem vette, mikor kelt föl, csak akkor ébredt, amikor az felöltözve kijött a fürdőszobából, és egy gyors búcsú-puszit adott. Azt mondta, siet, nem akar lemaradni a filozófia előadásról. Az ajtócsapódás zaja kellett ahhoz, hogy a lány teljesen magához térjen. Egy kis zsongás ugyan maradt még a fejében, de lassan helyére került minden mozaik…
A fiú késő este csöngetett be hozzá. Már épp lefeküdni készült. Az motyogott valamit, hogy a koleszban nem találja a helyét. A haverok mind meccset néznek. Minden olyan üres. Egész délután csak járta a várost, és nem történt semmi. S neki most társaság kell feltétlenül. Valaki, aki szól hozzá, aki meghallgatja.
A lányban fölmerült ugyan egy pillanatra, hogy elhárítja a betolakodó vendéget, mondván, fáradt, pihenni szeretne, hosszú volt a nap, de aztán mégis megesett a szíve a jövevényen. Régóta ismeri a srácot. Csoporttársak az egyetemen. Furcsamód az első napokban alig vette észre, csöndes volt, jelentéktelen, de aztán amikor az egyik szemináriumon szinte egymást támogatva érveltek egy film kapcsán, ráébredt, hogy mennyire egy hullámhosszon vannak. Akkortól gyakrabban találkoztak, sokat beszélgettek. Olykor a könyvtárba is együtt mentek. Néha moziba. Vagy sörözni. De csak barátilag.
A lánynak ugyanis komoly kapcsolata volt odahaza. Végzős gimnazistaként jött össze Áronnal, aki akkor került ki az egyetemről.
A lánynak Áron volt az első igazán komoly kapcsolata. Járt ugyan korábban is néhány sráccal a gimiből, de ezek csak pár hetes, szinte minden intimitást nélkülöző viszonyok voltak. Talán egy-két fiú volt, akivel eljutott a pettingig. a többiekkel legfeljebb csókolózott. A barátnői meg is mosolyogták érte, s olykor meg is kérdezték, kinek tartogatja magát, és fanyar közgázos logikával hozzátették: nehogy azt higgye, hogy ez a fajta tartózkodás egyszer majd értéknövelő tényező lesz.
Ő azonban nem ezért hárította el a fiúk szexuális próbálkozását. Az sem érdekelte, ha ebbéli konoksága miatt esetleg felborul egy kapcsolat. Magában ugyanis teljes bizonyossággal tudta, hogy ezek a türelmetlen srácok akkor sem tartanák meg hosszabb távon, ha odaadná magát nekik. Mert ők pontosan ennyit akarnak a lányoktól. S aztán, ha megvan, mennek új trófeák után.
Úgy érezte, hogy a test odaadása teljes kitárulkozást és elfogadást jelent. Mert a szerelem nem csupán egy érzés, hanem a másik féllel való tökéletes harmónia, egyesülés.
Barátnői naiv hitvallásnak tekintették ezt, ő pedig szelíd rácsodálkozással hallgatta azok beszámolóit a legújabb hódításaikról, vagy épp lelki vigaszt nyújtott, ha egy-egy kapcsolat váratlanul leépült.
Ezek a barátságok mindig is pengeélen táncoltak, hiszen megesett, hogy egy fiú a barátnők valamelyikére cserélte korábbi partnerét. Ilyenkor aztán ment a duzzogás, a haragszomrád, kikiáltották a másikat aljas kis kurvának, de pár hét múlva minden visszaállt a régi kerékvágásba, hiszen addigra a frissen felszedett lány is megunt portéka lett. Újabb pár hét múlva a haragszomrádot játszók már nevetve beszélték ki a korábbi közös partner gyengéit. Hogy sörszagú a lehelete, hogy csak a saját élvezete érdekli. Vagy akarna ugyan a szerencsétlen, de szinte az első érintésre elmegy.
A lány nem gyűjtött trófeákat. Bár volt egy srác, még elsős korában, aki nagyon tetszett neki, s akiért kezdetben a hölgykoszorú minden tagja odáig volt, mert jó kiállású, menő szerkókban villogó gyerek volt, a fiúk között amolyan falkavezér, s egyszer egy házibulin a lány – a többiek sóvár tekintetétől kísérve –, táncolt is vele. De az az egy tánc épp elég volt ahhoz, hogy a lufi kipukkanjon. Ez a kiábrándító szembesülés még inkább megerősítette benne az érzést, hogy bizonyos szinten alul nemhogy lefeküdni vagy csókolózni, de táncolni sem érdemes.
Áron más volt. Kedves, művelt, csupa szív srác. Önzetlen, megértő. A lány legalábbis ilyennek látta. Imponált neki a fiú tájékozottsága, s hogy minden érdekelte, nem úgy, mint a gimis fiúkat, akikkel legfeljebb a modern diszkózenéről lehetett beszélgetni. Esetleg a fociról és a hülye tévéműsorokról. Áron otthon volt a színház és a film világában, szeretett olvasni. A zenei ízlése is lényegesen szélesebb volt, mint a kortársaié.
A sikeres felvételi megünneplését követő éjszakán lettek egymáséi. És valójában ez jelentette az első csalódást is a lány számára. Annyira készült erre az alkalomra, úgy szerette volna magát átadni a már benne is elhatalmasodó vágynak, de mégsem teljesen azt kapta, amit várt. Nem arról van szó, hogy ne élvezte volna a szexet. A várakozás feszültségét, a benne bujkáló gátlásokat hamar levetkőzte, és teljesen feloldódva adta át magát a szeretkezés mámorának. Igen. Tulajdonképpen jó volt. Csak utána – mintha megbicsaklott volna valami. A lány az orgazmus-élménytől eltelve hálásan simogatta, puszilgatta a fiút, babrálta a fürtjeit, s fejét annak vállgödrébe fúrva még suttogva beszélt hozzá, amikor egyszer csak azt vette észre, hogy az bealudt a karjai között.
Egy ideig még figyelte az egyenletes szuszogást, aztán csak az éjszaka sötétjéből kibukkanó tárgyak körvonalait és a mennyezetet bámulta hosszasan. Már éppen elmozdítani készült zsibbadó karját, amikor Áron is fészkelődni kezdett, egy pillanatra még a szemét is rányitotta, adott egy puszit, és a másik oldalára fordult.
A lány egy darabig nézte a fiú meztelen vállát, hátát, majd megigazította rajta a takarót, és arra gondolt, mennyire egyedül van.
Ez az érzése a későbbi együttléteik során is gyakran megismétlődött. Akkor is, ha a szeretkezés után tudtak egy kicsit beszélgetni. Nem a testi érintkezéssel volt baj, hiszen hatalmas orgazmusokat élt át. Csak a levezetés hiányzott. A lelki egyesülés.
Kérdezte a barátnőit, de azok nem értették, mit akar. – Jó vele? Elmész? – kérdezték. – Akkor meg mi bajod?
Ennyi lenne? – kérdezte magától a lány. – Lehet, hogy csak én várok valamit, ami nincs is? Lehet, hogy a túlzásaimmal magam gerjesztem a hiányt? Vagy rossz szerető vagyok, és nem tudom fenntartani az érdeklődését, a figyelmét?
A lány próbált odaadó szerető lenni. Mindent megtett, hogy Áron jól érezze magát. Az pedig hálásan simult hozzá egy-egy szeretkezést követően. De a hiányérzet akkor is megmaradt…
Most pedig ott kucorgott az ágyon, és az előző estére gondolt. Amikor az éjfélig nyúló beszélgetést követően ágyazni kezdett. Észre sem vették az idő múlását. De éjféltájt egyszer csak érezni kezdte magán az elhatalmasodó fáradtságot. – Megágyazok – mondta. A fiú bólintott. Föl sem vetődött benne, hogy hazainduljon, és valahogy a lány számára is természetes volt, hogy ott marad. Adott a fiúnak egy törölközőt, s míg amaz zuhanyozott, a lány kétellyel és szorongással eltelve ücsörgött az ágy szélén. Maga sem értette, miért nem dobta ki, miért nem ragaszkodott ahhoz, hogy menjen vissza a kollégiumba. Minden olyan bizonytalannak tűnt. Minden olyan esetleges volt. Vagy sorsszerű? Persze tagadhatatlan, hogy egy kicsit meginogtak az érzései, de a mérleg nyelve annyira nem billent ki, hogy valamiféle biztos elhatározásra jutott volna.
A fiú törölközőbe bugyolálva tért vissza. – Tied a fürdőszoba – mondta. – Használtam a fogkrémedet – tette hozzá mentegetőzve.
Amikor a lány visszajött, a fiú már a takaró alatt hevert elnyúlva. Csak az éjjeli lámpa égett – sajátos hangulatot adva a kis szobácskának. A sejtelmesen áttetsző hálóing az éjjeli lámpa fénye mellett jól mutatta a lány tökéletes idomait.
– Lehet, hogy szűk lesz az ágy – jegyezte meg a lány. – Ne aggódj, elférünk. Majd összehúzom magam – mondta a fiú, és nyomatékosításul beljebb húzódott a fal mellé. – Nemrég olvastam, hogy 70-80 embert is bezsúfoltak egy-egy marhavagonba, amikor Bergen-Belsenbe vagy Auschwitzba hurcolták a deportáltakat ’44-ben. – És a következő órában a fiú a koncentrációs táborok vérfagyasztó történeteiről mesélt. Meg arról, hogy nagyapja egyik testvérét, aki egy kisváros polgármesterének a felesége volt azokban a szörnyűséges időkben, hogyan hajszolták öngyilkosságba a nyilasok egy hamis váddal. Majd pedig egy réges-régi amerikai háborús filmről, amelyben Frank Sinatra, a híres énekes játszotta a főszerepet.
A lány észre sem vette, mikor aludt el. Csak a fiú reggeli búcsú puszijára ébredt. S most ott kuporgott az ágyon. Állát a térdére támasztotta, karjával fázósan átölelte a lábait. S ahogy ott kuporgott, váratlanul valami mámorítóan jó érzés kerítette hatalmába. Olyan jó érzés, hogy sírni támadt kedve.
Készítgetem eleségem,
fészbukol a feleségem.
*
Nincs dáridó, eszem-iszom.
Kávé helyett tejet iszom.
*
Miközben mindent benő a lián,
uff, uff, kiált a néma indián.
*
Fáradt éjszakák. Nincsenek szavak.
Katalin, Tabák, ők hiányzanak.
*
Álom, álom,
Tabák hol van,
nem találom!
Fenn a Holdban,
vagy a Marson,
Tabák hol van?
Kürtszó harsan,
Tabák hol van,
milyen marsban?
Varázsszóban
keresgélem,
Tabák hol van?
Megvan! Mégsem!
Nem vagyunk már,
Tabák, én sem!
*
Mit csinálnak a csecsenek,
Kádár Béla miről fecseg?
Érettségi, furcsa káté.
„Andris, nézz rám!” – így Berdáné.
Megbolondul, bong az ország,
apád haragszik, pofon vág.
Aztán novellák és versek,
Sargasso tenger, kereslek,
vagy Évával beszélsz inkább,
veletek üldögél Szindbád,
jólesik a kövidinka,
iszogatja Katalinka.
Útra kelek, odamennék,
ne légy emlék, ne légy emlék!
*
Baranyi kérdezi:
„Hova lett Tobakom?”
Válaszom régi rím,
vakarom kobakom.
*
Tabák mondja: „Sok a dolgom.
Holnap nem is leszek otthon.”
(Éva közbeszól)
„Én is mennék, ki tudja?
Uncsi a Kozma utca.”
*
Fekete betűs ünnepen
a versedre emlékezem.
(Írtam 2016. XI. 7-én)
Kivel beszélni szeretnék,
három éve odaát van,
Valakitől most az kérdi,
hol a társam, hol a társam?
Ha állni kell, az keserves,
mondom is „Fáj most a lábam.”
Ezért inkább üldögélek,
üldögélek mostanában.
Vidám verset ritkán költök,
búslakodom zord danában.
Hiszen kivel beszélhetnék,
három éve odaát van.
Szántóföldek