A káosz rendje
Különösek a kora reggeli álmok. Ismered ezt: az ember már nem alszik, de még nincs ébren, tudja, hogy álmodik, egy kicsit irányítani is tudja az álmot. Gondolsz valakire, az megjelenik, és aztán már csak hiszed, hogy bármelyik pillanatban kinyithatod a szemedet.
Így láttam ma reggel a nagymamát, olyan elevenen, mint még soha, mióta meghalt. Azazhogy nem is azóta, hiszen már jó ideje élőhalott volt azelőtt is, most viszont olyannak láttam, amilyennek én csak egészen kisgyerekkoromban ismertem: okosnak, tisztaszeműnek és tisztabeszédűnek.
Tegnap valaki azt a szót használta a pöttyösre: tupfos. Az ő szava volt ez. Évek óta nem tudtam felidézni sajátos beszédét, dunántúli és németes szavaival. A gömbölyűt úgy mondta: gömbölű.
Szóval álmomban beszélt, tisztán és szépen, még most is hallom a szavak muzsikáját. Olyannyira, hogy szinte hihetetlennek tetszik a későbbi kép, amire pedig sokkal jobban emlékszem: mozdulatlanul ül, belenőve a fotelba, zavaros tekintettel néz maga elé és hosszú-hosszú, se eleje se vége monológot mond, értelmes szavakkal, amelyek nem állnak össze értelmes mondatokká, olykor gyerekkorából váratlanul előbukkanó mondókákkal, vagy számolni kezd: einz, zwei, drei, aztán elakad.
Ma reggel tiszta volt a szeme, okos és szánakozó. Egymást átölelve álltunk. Halkan beszélgettünk (még nem volt süket, nem kellett kiabálni), aztán egyszerre tompa, lágy női hang szólalt meg, mintha víz alól szólt volna: – Adél!
– Szólítanak – mondtam neki, ő rám nézett – tudom –, felelte – megyek, mindjárt megyek.
És eltűnt.
A káosz rendje
Akkor sem a szilva volt a jó, nem a húsa,
csak a kék csörömpölés, a fára kapaszkodás.
az irdatlan fakanalak surrogása a lében,
az asszonyzsivaj.
Akkor sem az volt a jó, nem a
törten is győztes fakard, két tégla közé lőtt
gól;
nem a lobogók, nem a szél, a léggömbök sem,
csak a mesebeli, hosszú vonulás.
Akkor sem az volt a jó, nem a víz szirmai, a
sebre borított kendő;
a vérző orromra tapasztott falevél se volt jó,
csak az ájulás dicsősége,
az utcabéli irigység.
Akkor sem az volt a jó, nem a fürdés,
csak a teknő eresztékeiből kivájt kovász, a
konyhakőre sistergő víz;
nem a meleg, csak a sárkányos torkú kazánok.
Nem az volt az öröm, nem a domborodó has, csak
az érette rágódó köröm,
a kérvények érte.
Mindig árnyéka a fának; az útszéli árok.
Egy könyv porlehelete. Lekésett
vonat után a resti. Napot észre vétető felhő.
Labdarúgópályán a himnusz.
Vízállásjelentés éjjelente.
Lecsókolt holmik halmaza, az volt a jó.
Mindig csak az volt a jó, a tenyérhólyag.
Aztán
csak illata a virágnak.
Ha van a földön humanizmus:
ti vagytok igaz humanisták,
űzött-szemű konok piások,
nyilvántartott nemzeteltartók.
Önmagatokat nem kímélve,
veszni hagyva szűkebb családot,
áldoztok naponta a pultok
semmi-sem-elég pléh-oltárán,
áldoztok, hogy kellő pompával
rázhassa
rongyait
a nemzet.
Halálfélelmes lázadások,
Rohadt hajnali reszketések
kínzatásától meggyötörve
kocogtok, ha nyitnak a kocsmák,
a fásult korai közértek,
s adóztok, mert a gazdasági
mérleg titokban így oké!
Így jut flancra a termelőnek,
csalásra-kegyes csaposoknak,
sufnik híznak villa-csodákká,
hivatalnokok smúzolhatnak
a törvényes semmittevésben;
így jut álca-téma magasabb
szférák-béli iszákosoknak;
ápolóknak kondi; szabódó
szátokba tuszkolni a gyógyszert;
így ibuszozhat Indiába,
Brazíliába Professzorkám;
Hivatásos lebeszélőknek
Így jut bér, biztos munkahely.
– Micsoda
csendes
cinkosság ez!
„No szokjatok le, szokjatok le!
Biztatnak ők, bedobva mindent.
Ám tudják jól (amit már én is),
hogy a tütükék önköltsége
röhögtetően elenyésző;
ők tudják jól: ki nem AKARJA
hazáját csődbe vinni, kérlek.
– zártosztállyá válhat az ország –
ti akkor sem hagyjátok abba.
– Hát semmi vész, hisz humanisták
Vagytok, sőt, szentek: nem pofáztok.
Ha fennkölt fórumok fülébe
Kéne harsogni bajainkat:
Ti megadóan
Könyökölve
söröskorsókkal feleseltek.
Ó, semmi zűr: a hihetetlen
hírre csak hümmögtök, hogy:
én szeszek elkötelezettje
– áttörve minden határzáron –
az őrült adózás elől a
józanok közé emigráltam!
November
Jozef K. vidám nyaralása
(T)örvény
Babel
Enadaktilosz
Az emlékkönyv újragondolása
Átjáró
Nemzettudat
Szentendre délután
Alessandro Rosselli olasz történész több mint egy évtizede a Szegedi Egyetem habilitált docense
A magyar filmtörténet nem szentel különösebb figyelmet az 1933 és 1943 között készült olasz filmek azon vonulatának, melyek Magyarországon vagy magyar szereplők felvonultatásával készültek, s melyek egészen sajátos képet adtak Magyarországról, olyan képet, amelyet a Cinecittá Magyarországának lehet nevezni. Ez valójában torzkép volt egy, az olasz állammal hivatalosan baráti kapcsolatokat, majd azonos szövetségi rendszert ápoló országról, ugyanis a Cinecittának szüksége volt arra, hogy helyszínt teremtsen olasz környezetben és szereplőkkel kivitelezhetetlen filmek megalkotásához. Miért is? Mussolini 1926-ban kijelentette, hogy a jó közbiztonság eredményeként az olaszok nyitott ajtók mellett alhatnak – így természetesen az olasz filmekben nem fordulhattak elő bűncselekmények, gyilkosságok. Továbbá a valláserkölcsi alapokon nyugvó fasiszta társadalompolitika nemkívánatosnak nyilvánította a hedonizmust, a nő szerepe az anyaság, a családi életé a szükséges népszaporulat biztosítása – következésképpen a filmeken nincs helye Olaszországban játszódó szabados szerelmi történeteknek, a vásznon a könnyű erkölcsöket nem jeleníthetik meg olasz szereplők. Így hát a Cinecittá producerei és rendezői a nézők által elvárt szentimentális vagy éppenséggel bűnügyi történetek színhelyét Magyarországra helyezték, vagy Olaszországban játszódó filmjeikben magyar nevekkel – és állítólagos tulajdonságokkal – felruházott szereplőket vonultattak fel. Ehhez számos esetben vettek alapul magyar színműveket, adaptáltak magyar mozifilmeket.
1. Szerelmek
Ez a fő témája Carl Boese Paprika című, 1933-ban készült filmjének. Ebben Ilonka – egy fiatal magyar nő, akit túláradó temperamentuma miatt neveznek Paprikának – Olaszországba érkezik, hogy viszontlássa régi olasz barátnőjét, akivel együtt járt Firenzében az Educantado di Poggio Imperiale intézetbe. A valóságban a látogatásnak más célja van: Ilonka szerelmes barátnője sógorába, akit teljesen lekötnek tudományos kutatásai, és ezért nem szentel figyelmet a nőknek. Hogy meghódítsa a fiatalembert, Ilonka-Paprika szobalányként jut az úri társaság közelébe, így sikerül közel kerülnie az imádott férfihoz, s némi viszontagságokat leküzdve kivívnia a férfi érdeklődését, majd elvetetnie magát feleségül. A komédia cselekménye meglehetősen közhelyes és érzelmes – hasonlóan sok korabeli filméhez –, Carl Boeze filmje azért fontos, mert ez jelenti a Cinecittá Magyarországának és egyúttal a magyar nő mítoszának kezdetét. A magyar nőét, aki a kor olasz filmjében szenvedélyes, forróvérű, és akinek – az olasz nőktől eltérően – nincsenek előítéletei szerelmi kérdésekben. Carl Boese Paprikájában bukkan föl először a prototípus, mely a számtalan ismétlés nyomán sztereotípiává lesz.
Néhány évvel később a magyar nő, mint jelenség ismét felbukkan, ezúttal Guido Brignone Gli uomini non sono ingrati (A férfiak nem hálátlanok) című 1937-es filmjében. A film, amely Alessandro De Stefani hasonló című komédiája alapján készült, klasszikus példája a Magyarországról – és különösen a magyar nőről – kialakított sztereotípiáknak, amelyek a kor olasz színházában és filmjében jelen voltak: egy fiatalember fogad a barátaival, hogy megérkezésekor a budapesti pályaudvaron megcsókolja az első nőt, akivel találkozik. Minden úgy történik, ahogy eltervezte, de a fiatalember, aki megnyerte a fogadást, nem számított a következményekre. A lány ugyanis, akit alaposan meglepett az őt megcsókoló férfi szemtelensége, felbontja korábbi jegyességét, és elhatározza, hogy meghódítja a pimasz fiatalembert. Ez nagynénjének, egy egykori varieté színésznőnek a támogatásával – akinek imponál a fiatalember –, sikerül is, és a kaland – szokás szerint – házassággal végződik. Guido Brignone filmjében a magyar nő mítosza tovább erősödik: a hölgy jegyességét felbontva a legnagyobb könnyedséggel lép át egy új kapcsolatba – ez a magatartás elképzelhetetlen volt egy korbeli olasz lány számára.
A kialakított kép tovább erősödik Gero Zambuto Fermo con le mani! (El a kezekkel!) című, ugyancsak 1937-es filmjében. Ennek filmtörténeti jelentősége, hogy ebben debütált Antonio De Curtis, művésznevén Totó. Az Olaszországban játszódó filmben a főszereplő tönkrement csavargóból nagyon gazdag – és egyedüli – szerencsés örököse lesz egy nemesembernek, akinek a természetes fia. Öröksége folytán biztosíthatja a leány jövőjét, akit magához vett, megmentve attól, hogy az utcára kerüljön. A lány természetesen egy magyar varieté színésznő, Frastorny Éva, aki mint beszélő neve mondja, keresztezi minden férfi útját (frastornare: keresztez B. A.), akivel találkozik.
Nagyon hasonló a helyzet, Piero Ballerini Piccolo Hotel (Kis Hotel) című, 1939-ben forgatott, Budapesten játszódó filmjében. A történet hőse több éves távollét után hazatér a magyar fővárosba anyjához, aki a Piccolo Hotel tulajdonosa. Szerencsétlenségére beleszeret egy nőbe, aki azt állítja, viszontszereti, de valójában csak a pénzét akarja. Hogy megtartsa szerelmét, a fiú kiveszi anyja bankszámláján tartalékolt minden pénzét, aminek következtében anyja kénytelen eladni a hotelt, egész élete értelmét. Mint sejthető volt, a lány azonnal faképnél hagyja az immár pénztelen fiút, s a tönkretett anyát, és már készen áll arra, hogy újabb férfit hálózzon be. Elképzelhető, hogy a történet megismétlődik.
Max Neufeld Mille lire al mese (Havi ezer líra) című 1939-ben készült filmje Balogh Béla Havi 200 fix című magyar filmjének olasz remake-je. A Budapesten játszódó filmben egy televízióadó próbaüzemének előkészítése során – az olasz remake-ben ez helyettesíti a magyar eredetiben szereplő rádióállomást – a cselekmény két szálon zajlik. Az egyik történet egy fiatal elektromérnöké, aki az adónál összevész leendő főnöke szeretőjével, és meg is pofozza, a másik pedig a mérnök menyasszonyáé, aki szeretné minden áron fölvetetni vőlegényét az adóhoz, s ennek érdekében beveti női vonzerejét is, amivel szemben a televízió igazgatója nem is érzéketlen. Bár végül mindenki visszatér eredeti párjához, a film ismét megerősíti a magyar nőről kialakított képet, miszerint különösebb gond nélkül lép át egyik kapcsolatból a másikba mindenféle lelkifurdalás, sőt szégyenérzet nélkül.
Ugyancsak Max Neufeld készítette 1939-ben az Una moglie in pericolo (Egy asszony veszélyben) című filmet, amelyben a szerelem ábrázolása, némileg fordítva jelenik meg. A film nem Magyarországon játszódik, de a szereplői magyarok. Egy magyar diplomata feleségének hevesen udvarol a férj egyik beosztottja, aki a párizsi Opera álarcosbálja utáni éjszakát az asszonnyal akarja eltölteni. A nő azonban hűséges szobalányával helyettesítteti magát, aki meghozza az áldozatot, hogy a fiatal diplomata kedvébe járjon. A film – legalábbis részben – ellentétes a magyar nőkről kialakított szokványos képpel, azonban mindvégig tartalmaz bizonyos kétértelműséget: meglehet, a diplomata feleség nem is volt igazán erényes, pusztán tekintélye megőrzése érdekében nem mert eleget tenni a kérésnek.
Az előzőekben tárgyalt művek sorához illeszkedik, de új elemmel bővülve Enrique T. Susini 1939-ben készült Finisce sempre cosí (Mindig így végződik) című filmje. A történet két magyar zeneszerző viszályát viszi vászonra: az egyik vidéken, a másik Budapesten él. A vidéki zeneszerző észreveszi, hogy városi kollégája megcsalja az ő szeretett unokahúgát, ráadásul rendszeresen megdézsmálja a partitúráit, amelyeket elküld neki, a véleményét kérve. Elmegy tehát a fővárosba, ahol megoldja unokahúga házasságának válságát (akit a férje valóban megcsalt állítólagos saját operettjeinek énekesnőivel), majd visszatér vidékre, feleségül veszi az egyszerű lányt, aki mindent megtett, hogy észrevetesse magát vele, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Az új vonás, amely nem fordult elő a megelőző művekben az egyértelmű ellentét a vidék és a város között: ez összhangban volt a visszatérés a földhöz fasiszta elvével, melynek szellemében az ellentét mindig a vidék, a vidéki ember javára oldódik meg.
A már jelzett sémákhoz tér vissza Camillo Mastrocinque 1940-ben készült La danza dei milioni (Milliók tánca) című filmje, amely a témáját Fodor László Hórukk című komédiájából vette. A komédiát Olaszországban L’affare Kubinsky (A Kubinsky ügy) címmel játszották. Ebben az esetben a szerelmi szál bonyolultabb. Egy fiatal és még nem igazán érett fiatalember egy budapesti bank szolgálatába lép, és amellett, hogy megment egy gyárat a csődtől (a Kubinsky gyárat, innen a film olasz címe), gyors karriert csinál. Olyannyira, hogy sikerül elvennie a bank elnökének a lányát, akit elbűvöl a fiatalember vállalkozó kedve – és szemtelensége –, és aki az olasz film sztereotípiájának megfelelő jó magyar női szokás szerint, sietségében nem vet számot azzal, hogy vajon megfelelő társ-e számára a fiatalember.
Csak részlegesen játszódik magyar környezetben Gennaro Righelli Manovre d’amore (Szerelmi mesterkedések) című, 1940-ben készült filmje. A film egy „magyar” huszárosztag gyakorlatán játszódik – a magyar vezetéknevek mellett olasz keresztnevek állnak, s a „magyar” huszárok az olasz lovasság egyenruháját viselik (a hiba valószínűleg a jelmeztervezőnek a magyar uniformisokra vonatkozó hiányos ismereteinek következménye) –, amelynek során a tábornokot és vezérkarát egy vidéki kúriában szállásolják el. A földbirtokos három fiatal lánya merészen és könnyedén meghódít három snájdig tisztet, és sikerül is férjhez menni hozzájuk – a viharos magyaros szerelem sztereotípiája szerint.
Az előbbi témakör másik darabja Szlatinay Sándor Il capitano degli Ussari, (A huszárkapitány) című filmje, amely az ugyancsak Szlatinay által rendezett Bercsényi huszárok remake-je. A Hunyady Sándor azonos című vígjátéka alapján készült magyar film eljutott Olaszországba is, a furcsa Gli Ussari di Bergery (A Bergery huszárok) címmel. A filmben egy egykori huszárkapitány, aki Budapestre jön, hogy kifizesse fia kártyaadósságait, találkozik korábbi szerelmével, egy táncosnővel, akibe a fiatalember is szerelmes. Apa és fia szerelmi vetélkedése gyorsan véget ér: az apában feléled a régi tűz, fia pedig egy másik nővel vigasztalódik. A film hiánytalanul tartalmazza az egyik „szerelemből” a másikba való átlépésének gátlástalanságát.
A szerelem Magyarországon és a magyar nőkről kialakult sztereotípia bizonyos korrekcióját nyújtja Mario Camerini 1940-ben készült filmje, a Centomila dollari (Százezer dollár). Egy Woods nevű amerikai milliárdosnak, aki üzleti ügyben van Budapesten, megakad a szeme a szálloda egyik telefonkezelő nőjén, és azt javasolja neki, fogadjon el tőle egy százezer dolláros csekket, cserébe vacsorázzanak együtt, és a lány töltse vele az éjszakát. A magyar lány, Zilahy Lili, menyasszony, már kitűzték az esküvő időpontját is. Vissza akarja utasítani a férfit, de mohó vőlegénye és családtagjai, akik nem törődnek a fiatal nő tisztességével, meggyőzik, hogy fogadja el az ajánlatot. Ám Lili, amikor találkozik Woodsszal, összetépi a csekket. A milliárdost mélyen megérinti a gesztus, hogy végre találkozott valakivel, akit nem tud megvásárolni. Másnap Bécsben ellop egy repülőgépet, és azzal érkezik meg a budapesti repülőtérre, ahol csak a szerencséjének köszönheti, hogy nem hal meg a rosszul sikerült leszállás közben. Azonnal a városházára hajt, ahol éppen Lili és a vőlegénye esküvőjére készülnek, noha a lány már megveti a fiatalembert. Woods most már szerelmes is a lányba, akinek a tisztessége mély hatást gyakorolt rá, elrabolja, magával viszi, és ő veszi feleségül. A film azért fontos témánk szempontjából, mert bár él az említett közhelyekkel és sztereotípiákkal, Zilahy Lilit becsületes lányként mutatja be, aki igazi szerelemből esküszik meg az amerikai milliárdossal, aki a modern idők lovagjának mutatkozik, abszolút ellentéte mohó és kapzsi vőlegényének. Mindazonáltal a film nem lép túl a kor szentimentális „szegény lány-gazdag férj” ábrándképén.
A korábbiakban bemutatott közhelyesség tökéletes példája Giorgio Ansoldi és Gabriele Varriale Idillio a Budapest (Budapesti idill) című, 1941-ben készült filmje, mely nemcsak megerősíti, hogy a magyar fővárosban – amellyel az ilyen fajta filmek azonosítják egész Magyarországot – a szerelem könnyen megy, de megalkotja az úgynevezett budapesti mítoszt is, anélkül, hogy hozzátenne valami lényegeset mindahhoz, amit korábban már láttunk.
Összetettebb – és érdekesebb – viszont Camillo Mastrocinque 1941-ben készült filmje, a L’ultimo ballo (Az utolsó tánc), amely témáját Herceg Ferenc azonos című színművéből vette. Ezúttal a cselekmény a Cinecittá Magyarországának átlagához képest bonyolultabb. A magyar polgári családban élő hölgy, akinek lánya orvosi diplomát szerzett, reszket az öregedéstől, és hogy őrizze fiatalságát, beleveti magát a nagyvilági életbe, nem vetve számot azzal, hogy a férje szereti és hűséges hozzá. Az asszony találkozik egy üzletemberrel, és már elveszítené a fejét, házasságtörővé válna, ám lánya közbeavatkozik, visszarántja anyját a valóságba és a szeretetteljes családi körbe. Az utolsó tánc jóval színvonalasabb a kor magyar környezetben játszódó olasz filmjeinek átlagánál, talán az eredeti színdarabnak a hagyományosnál jobb szövege miatt is. Mindenesetre itt a szerelem egyáltalán nem könnyed, inkább esztelen és veszélyes, mert igazi neurózisból ered.
Ráthonyi Ákos 1942-es La fortuna viene dal cielo (A szerencse az égből jön) című filmje, Gaál Béla 1937-es Az ember néha téved című magyar filmjének olasz újraforgatása. A film krimi fordulatokkal is élő komédia, lényegében él a szerelem magyarországi felfogásával kapcsolatban kialakult valamennyi közhellyel, de legalább jó a humora, ami nem mondható el sok más hasonló filmről.
Az előzőekben látott helyzetekkel teljes összhangban van Ludovico Bragaglia Se io fossi onesto (Ha becsületes lennék) című, 1942-ben készült filmje, Ráthonyi Ákos A hölgy egy kissé bogaras című, 1938-as magyar filmjének újraforgatott változata. Kifejezett utalás ugyan nem történik rá, hogy a film magyar környezetben játszódik, de a keresztnevekből ez nyilvánvaló. A film tartalmazza a korabeli magyarországi szerelmi történetek valamennyi kliséjét, emellett lényeges elemét képezik az unokaöcs intrikái, amelyektől a film már-már krimivé válik.
Az utóbb említettnél érdekesebb, mert egyértelműen magyar környezetben játszódik, Ferruccio Cerio 1942-ben forgatott filmje a Villa da vendere (Ez a villa eladó). Ez is egy korábbi magyar film, Cziffra Géza 1935-ben készült Ez a villa eladó ** című mozijának remake-je. Bár a film ebben az esetben is megerősíti a magyarországi erkölcsökről kialakult sztereotípiákat, jól egyensúlyoz komédia és bűnügyi történet között, és máig megőrizte érdekességét, mert tele van újabb és újabb ötletekkel.
A Cinecittá Magyarországának szerelmi parabolája Vladimiro Strichewsky La carne e l’anima (Test és lélek) című, 1943-ban forgatott, magyar környezetben játszódó komor, de boldog véget érő melodrámájával fejeződik be. A budapesti Odaliszk Kabaré sztárját egy veszekedés után elbocsátja a lokál tulajdonosa. A munka nélkül maradt lánynak egy barátnője segítségével sikerül apja nyomára bukkannia, aki őt kiskorában elhagyta. A vidéki állomásfőnökként dolgozó apa révén találkozik egy fiatal mozdonyvezetővel, akivel kölcsönösen megszeretik egymást. A kabaré tulajdonosa azonban megtalálja a lányt, és bosszúból könnyűvérű nő hírét kelti. A lány kétségbeesésében öngyilkosságot kísérel meg, de a fiatal mozdonyvezető megmenti, és kiáll amellett, hogy számára a múlt nem számít, csak a jelen érdekli. Ezzel a filmmel zárul le az úgynevezett „magyar szerelemnek” az a fajta megjelenítése, amely a Mussolini-korszak olasz környezetben játszódó filmjeiben nem volt lehetséges.
2. Könnyű erkölcsök
Az 1930-40-es években vászonra vitt könnyű magyarországi szerelemből, amely a Cinecittá Magyarországát jellemezte, nem hiányozhatott a magyar nő mítosza, amelyben hangsúlyosan jelen volt szenvedélyes, forró és könnyed jelleme mellett könnyű erkölcse is, amely szöges ellentétben állott mindazzal, amilyennek a fasiszta hatalom nyomására jellemezni kellett színpadon és filmen a korszak szemérmes olasz nőjét.
Mindez megmutatkozik már Carl Boese előbbiekben ismertetett Paprika című filmjében, amelyben Ilonka gondolkodás nélkül megtesz mindent, hogy meghódítsa szerelmét, megteremtve ezzel a magyar nő sztereotípiáját. Ezt a képet erősíti Guido Brignone filmje a Gli uomini non sono ingrati is, amelynek főszereplője Giorgina Huszti nem csupán megengedi, hogy nyilvánosan megcsókolják, de e férfiért szakít is vőlegényével. Már teljességgel negatív szereplő Frastorny Éva Gero Zambutto Fermo con le mani! című filmjében. Túl azon, hogy többször is szinte meztelenül mutatkozik – és ez olyan dolog, amit a korszak olasz filmjében egy olasz nő semmiképpen sem tehetett meg –, nem fukarkodik a szerelemmel, sőt szerelmekkel: két szeretője is van, az egyiket a pénzéért tartja, a másikat minden egyébért, de tervei szerint nem volna ellenére egy harmadik sem, akin uralkodhatna kétségtelen szépségével, és akit kedve szerint gyötörhetne.
A könnyű erkölcsű magyar nő negatív figuráját erősíti a női főszereplő Aurora Burg Piero Ballerini Piccolo Hotel című filmjében: ő az a nő, aki enged a gazdag férfiak csábításának, és aki, miután tönkretette szerelme anyját, kész tönkretenni azt a férfit is, akivel továbbáll. Aurora Burg a könnyű erkölcsök sztereotípiájához hozzátesz még két vonást: a mohóságot és a rosszindulatot.
Az előzőnél kevésbé negatív szereplő, de célja elérése érdekében ugyancsak gátlástalan Greta Larsen Max Neufeld Ballo al castello című filmjében, amelyben a balerina a herceg iránti tettetett szerelem révén éri el az igazit a gárdatiszttel: a könnyű erkölcsök újabb megnyilvánulása. Ugyanez érvényes Magdára, a Mille líre al mese című Max Neufeld-film főszereplőjére, aki arra használja fel vonzerejét, hogy a televízióadó vezetőjénél elérje vőlegénye alkalmazását. A rendező másik filmjében Mary Arnold-Verdier, az Una moglie in pericolo főhősnője hűséges szobalánya révén elkerüli ugyan, hogy házasságtörővé váljon, de sejthető csak azért nem enged az őt megkörnyékező férfinak, nehogy elveszítse az őt övező tiszteletet.
A tárgyalt időszak Olaszországában könnyű erkölcsű nőnek tekintették Enrique T. Susini Finisce sempre cosí című filmjének főhősét, Maritzát is, akinek ugyan végső célja a tisztes polgári házasság a fiatal vidéki zeneszerző oldalán, és valóban szerelmes is belé. Ám bár célja tisztességes, nem habozik bevetni minden eszközt jövendőbeli férjének meghódítása érdekében – olyan módon, amely teljességgel ellentétes a korszak olasz filmjeiben ábrázolt női viselkedéssel.
Ebbe a sorba illeszkedik a fiatal Herta, Camillo Mastrocinque La danza dei milioni című filmjének főszereplője. A lányt vonzza a vállalkozó szellemű és szemtelen tisztviselő, és mindent megtesz, hogy megszerezze magának. Ugyanez mondható el, csak még súlyosabb módon az egyik szerelemből másikba átlépésről Gennaro Righelli Manovre d’amore című filmjének három fiatal női szereplőjéről, és Szlatiny Sándor Il capitano degli Ussari című filmjének női főszereplőjéről. A könnyű erkölcsű magyar nőkről kialakított képet bizonyos mértékben javítja – bár mint ilyen, elszigetelt marad –, Mario Camerini Centomila dollari< című filmjének főszereplője, Zilahy Lili. A sztereotípia azonban túl erős ahhoz, hogy kimúljon, és megerősödve tér vissza Giorgio Ansoldi és Gabriele Varriale Idillio a Budapest című, filmjében, de átesik egy szintén követők nélkül maradó korrekción Camillo Mastrocinque L’ultimo ballo-jában: a főszereplő Titta Marcus nem kifejezetten könnyű erkölcsű nő, inkább csak az öregedéstől való félelem tenné azzá, ha a lánya nem avatkozna közbe.
A könnyűvérű magyar nőkről kialakított klisét erősíti a három női szereplő: Illés Anna, Clara Vareghi és Lydia Ráthonyi Ákos La forrtuna viene dal cielo, Carlo Lodovico Bragaglia Se io fossi onesto és Ferruccio Cerio Villa da vendere című filmjében. Egyetlen céljuk, hogy férjhez menjenek a kiválasztott férfihoz, s ennek érdekében könnyedén lépnek át egyik kapcsolatból a másikba.
E történetek egyfelől megfelelnek a korszak szentimentalizmussal átitatott „limonádé” filmjeinek – a kis gépírólány elnyeri a gazdag gyáros szerelmét és vagyonát –, másfelől kielégíti a nézőknek a „szabad szerelem” iránti mélyen titkolandó vágyakozását. Ezek együttes bemutatásához volt szüksége az olasz filmgyártásnak magyar helyszínekre és szereplőkre.
3. Gyilkosságok
A tiltott dolgok között, amelyekről nem lehetett beszélni Olaszországban a fasizmus két évtizede alatt, a válás mellett ott volt a gyilkosság is: hiszen a Duce 1926-ban kimondta, hogy az olaszok nyitott ajtók mellett alhatnak. Aki tehát krimit akart készíteni, az kénytelen volt a történetet Itálián kívülre, egy másik országba helyezni, és az ilyen típusú filmek számára kiválasztott helyszínek egyike gyakran éppen Magyarország volt.
Az első olasz bűnügyi film, amelyben valamilyen módon utalás történik a baráti és szövetséges Magyarországra, Corrado D’Errico és Piero Ballerini Freccia d’oro (Arany nyíl) című, 1935-ben forgatott filmje. Néhány szereplő magyar keresztnevet visel egy nemzetközi vonaton (az Arany nyíl modellje a jól ismert Orient Express) játszódó filmben, melyben egy bűnbanda meg akarja szerezni a különleges kocsiban elhelyezett páncélszekrényben található értékeket. Kísérletük kudarcba fullad, és az utolsó pillanatban a vonatnak sikerül elkerülnie egy katasztrófát is. A film cselekménye és végkifejlete megfelel a bűnügyi kalandfilm szokásos sémájának, rendezése pedig az Olaszországon kívüli környezet követelményének, ami fontos feltétele volt, hogy készítői elkerüljék a cenzúra kifogásait.
Az előzőnél komplexebb Raffaello Matarazzo Il serpente a sonagli (Csörgőkígyó) című, 1935-ben készített filmje, amely témáját Edoardo Anton azonos című vígjátékából merítette. A helyszín nem egyértelmű, de érzékelhetően „külföld”, a szereplők magyar keresztneveket viselnek. Méreggel meggyilkolják egy lánykollégium nevelőtanárát, akinek szobájából a gyilkosság éjszakáján csörgőkígyó hangja hallatszik. A nyomozással megbízott rendőrfelügyelő kezdetben a kollégium egyik lakójára gyanakszik, akinek a szobája az áldozaté mellett van, végül azonban leleplezi az igazi gyilkost, a kollégium szakácsát, egy veszélyes őrültet. Ebben az esetben is minden a műfaj szabályai szerint történik, beleértve, annak hangsúlyozását, hogy ilyesmi Olaszországban nem fordulhat elő.
Hat évnek kellett eltelnie, hogy az olasz mozikban felbukkanjon egy újabb bűnügyi film, minthogy a fasiszta kultúrpolitika irodalmi formában sem szerette a műfajt. 1941 augusztusában a kulturális minisztérium rendeletben megtiltotta a kiadóknak, hogy detektívregényeket jelentessenek meg, mert ezek a történetek úgymond, rossz hatással lennének az ifjúságra. Valószínű azonban, hogy a tiltás nem vonatkozott a mozifilmekre, azzal a föltétellel, hogy a krimik csak külföldön játszódhatnak. Ennek a direktívának felel meg Flavio Calzavara Confessione (Vallomás) című 1941-ben forgatott filmje, s ebben is csak a szereplők magyar keresztnevei utalnak külföldi helyszínre. Egy cirkuszban éjszaka heves veszekedés robban ki egy férfi és egy nő között, amelybe egy fiatal késdobáló is beleavatkozik, ám egy hirtelen lövés megöli a nővel veszekedő férfit. A gyilkossággal a késdobálót gyanúsítják, aki csupán véget akart vetni a veszekedésnek, ám végül az igazi tettes, a megölt férfi egykori szeretője bevallja a gyilkosságot.
A film ma is érdeklődést kelthet: a rendőrség gyorsan talál egy hamisan megvádolt tettest, akit el is marasztalnának, ha az igazi gyilkos nem vallana. Nyilvánvaló, hogy az olasz rendőrséget nem lehetett volna megvádolni elkapkodott, felületes módszer alkalmazásával, azaz a cselekmény semmiképp sem játszódhatott Olaszországban.
A témát érdekesen variálja Giacomo Gentiluomo Brivido (Borzongás) című, 1941-ben készült filmje, amely témáját Alessandro Di Stefani színművéből vette. A Budapesten játszódó bűnügyi darabban egy krimi írónak nincs ihlete új könyvéhez, melyre már előleget is vett föl. Azonban váratlanul felcsap nyomozónak, minthogy a fölöttük lévő lakásban gyilkosság történt: holtan találnak egy nőt, aki éppen válni készül a férjétől. A rendőrség azonnal letartóztatja a nő fiatal szeretőjét, tudomást szerezve arról, hogy ketten gyakran veszekedtek. Az író azonban nem hiszi el a rendőrség föltevését, és kideríti, hogy a nő férje a gyilkos, akit a válás anyagilag tönkretenne. A sikeres nyomozással egyben megtalálja a témát készülő könyvéhez. A forgatókönyv szerint a film Budapesten játszódik – bár két képsor kivételével minden jelenetét műteremben forgatták –, s ez lehetőséget ad arra, hogy szó essék két olyan dologról, amiről az akkori Olaszországban nem lehetett beszélni: válásról és gyilkosságról. A szakszerűtlen rendőri munka bírálata ugyancsak megkövetelte a külföldi helyszín egyértelművé tételét.
Egy másik film, amely viszont a drámai dimenzió felé viszi el a bűnügyet, Hans Hinrich 1942-ben forgatott filmje, a Tentazione (Kísértés), a Farkas Zoltán által 1941-ben készített magyar Kísértés című film remake-je. A film, amelynek két főszerepét az abban az időben Olaszországban élő Szeleczky Zita és Kiss Ferenc játszotta, bűnügyi drámának nevezhető, középpontjában egy budapesti bíró áll. A szigorú erkölcsi elveket valló bíró tárgyalja egy mérnök ügyét, akit azzal vádolnak, hogy megölte a feleségét. A bírót megkörnyékezi egy gyönyörű énekesnő, a férfi szeretője, annak érdekében, hogy elérje szeretője fölmentését. A bíró már-már enged a nő csábításának és hamis ígéreteinek, de végül mégis megőrzi a tisztességét. Az eljárás végül beigazolja a vád megalapozottságát, a bíró úgy térhet haza, hogy nem tagadta meg önmagát és egész múltját. A film cselekménye meglehetősen kényes. Amellett, hogy felsorakoztatja a könnyű erkölcsű és csalárd magyar nő valamennyi hagyományos sztereotípiáját, középpontba helyez egy hagyományosan minden szempontból gyanú fölött álló bírót, aki majdnem enged a kísértésnek, ám ugyanakkor hivatásánál fogva rájön, hogy a rendőrség hamis következtetésre jutott, amit neki kell ítéletével helyrehoznia. Mindezen elemek következtében a cenzúra nem engedte volna egy ilyen film bemutatását, ha az Olaszországban játszódik.
A hagyományos és egyszerű krimihez tér vissza Domenico M. Gambino filmje az 1942-ben készült La pantera nera (A fekete párduc.) Egy budapesti éjszakai lokálban (a neve adja a film címét), megölnek egy felügyelőt és egy nyomozót. A kettős bűntény felderítésével megbízott rendőrtisztviselő fölfedezi, hogy a night club egy nemzetközi bűnbanda bázisa, mely képes megzavarni a gyilkossági ügy megoldását is. A hagyományos krimiben, amelyet a kortárs amerikai thriller ihletett, a budapesti színhely azt a célt szolgálja, hogy vászonra vigyen két kegyetlen gyilkosságot, amelyeket Olaszországban nem lehetett bemutatni. A film tartalmaz egy további elemet is, ami miatt a korszakban akár felforgatónak is lehetett minősíteni: több célzás történik arra, hogy a felügyelő és a nyomozó a banda bűntársa volt – az ilyen magatartás bemutatása alkalmas a rendőrség iránti tisztelet aláásására.
A bűnügyi drámában közrejátszó neurózisra példa a Gioco pericoloso (Veszélyes játék) című film, Nunzio Malasomma 1942-ben készült alkotása. Ez témáját Fodor László és Hindi András színművéből vette, amely visszatér a bűnügyi-bírósági témákhoz. Egy asszony a bírósági eljárás során bevall egy meg nem történt házasságtörést, hogy mentse a férjét, akit azzal vádolnak, hogy megölte föltételezett szeretőjét. A férjet fölmentik, ám a házastársak között egyre nő a feszültség, amely csak akkor oldódik föl, amikor az asszony elismeri, valójában ő okozta a tragédiát néhány névtelen levéllel, mert féltékeny volt a férjére. Nunzio Malasomma filmje látszólag nem sokat tesz hozzá a Magyarországon játszódó, gyilkosságokról szóló filmekhez: elismerést érdemel viszont, az a – csak részben sikerült kísérlete –, hogy pszichológiai mélységet adjon a női főszereplő alakjának, egy értelmetlen és fölösleges gyilkosság esetében.
Ezzel a filmmel ér véget a magyarországi környezetben játszódó, gyilkosságokat felvonultató olasz bűnügyi filmek sora. A Cinecittá Magyarországának ez a korszaka nem csupán arra szolgált, hogy kielégítse az olasz közönség igényét olyan szentimentális, giccses, könnyed vígjátékok és bűnügyi filmek bemutatásával, amelyeknek tilos volt olasz környezetben játszódniuk, de arra is, hogy a háború kitörésétől kezdve elvonják a figyelmet a mindennapos félelmektől, melyektől az országot csak a fasizmus bukása, az ország pusztításának befejezése szabadította meg.
BISTEY ANDRÁS FORDÍTÁSA
* Az „Associazione Culturale Italoungherese del Friuli Venezia Giulia ’Pier Paolo Vergerio’” olasz-magyar kulturális egyesület Quaderni Vergeriani című évkönyvének 2014. évi kötetében olasz nyelven megjelent tanulmány kis mértékben rövidített változata. Köszönet az egyesület társelnökeinek, Németh Gizellának és Adriano Papónak, hogy hozzájárultak a tanulmány magyar nyelvű közléséhez. [vissza]
** A film sztorija a magyar televízió retrospektív műsorainak köszönhetően széles körben ismert, így annak leírásától eltekintünk. [vissza]
Allegro barbaro
A baloldali írói munkássága miatt koncentrációs táborba hurcolt és huszonhét évesen elpusztított osztrák politikai újságíró, költő, kabarettista számára nem adatott meg a lehetőség, hogy filmvázlatát megvalósítsa.
Egy ötórai tea során megismerkedik egymással egy fiatal úr és egy fiatal hölgy. Az úr Hans Westként mutatkozik be, a hölgy, mint Lilian Röger. A kellemes küllemű, jó modorú fiatalember és az igen csinos leány szemmel láthatóan megtetszik egymásnak, így az első találkozást több újabb követi, hamisítatlan szerelmi románc szövődik közöttük. Ám a leány kis kacajjal, de következetesen elhárítja, hogy hazakísérjék, minden randevú után váratlan hirtelenséggel tűnik el nyomtalanul, csak kis sportkocsijának benzingőze marad nyomában…
Egy éjjeli órán jókötésű, sportos fiatalember kúszik felfelé egy villa (nevezetesen a Hermes Biztosítótársaság igazgatójának villája) homlokzatán. Kivág egy darabot az ablaküvegből, belép az igazgató dolgozószobájába, és fejlámpájának fényében a legmodernebb betörőszerkezettel megtámadja a páncélszekrényt. Ebben a pillanatban belép a szobába Kessler igazgató úr, egy testes, őszes, ám igen energikus férfiú, habozás nélkül előrántja revolverét, s a szokásos „kezeket fel!” felkiáltással megtorpanásra kényszeríti a betörőt. Ám gyorsan megmutatkozik az életkorbeli különbség meg az efféle dolgokban szerzett nagyobb tapasztalat előnye: a betörőnek nem kerül nagy fáradságába, hogy elegáns dzsiudzsicu fogással lefegyverezze az igazgatót, odakötözze a karosszékhez és betömje a száját. Mindez persze nem ment teljes csendben. Kinyílik a szoba másik ajtaja, és egy pizsamás fiatal lány lép be. Az időközben felgyújtott tompa fényt adó állólámpa világánál csak annyit lát, hogy apja úgy tűnik, nyugodtan ül karosszékében és egy férfi áll vele szemben, háttal az ajtónak.
– Elnézést, papa – motyogja zavartan – nem tudtam, hogy látogatód van, – s épp azon van, hogy csendben visszavonuljon a szobájába, amikor a betörő elfordítja a zárban a kulcsot.
– Maradjon csak, kisasszony! – Felgyújtja a mennyezetvilágítást, s kölcsönösen nagyot néznek annak felismerésekor, hogy azonosak az előbbiekben leírt szerelmi románc kellemes fiatalemberével és csinos leánykájával. A szerencsétlen igazgatót a gutaütés kerülgeti, amint át kell élnie, hogy lánya ismeri a betörőt, és a következő párbeszéd zajlik le közöttük:
– Tehát ön nem Röger kisasszony, hanem…
– Tehát ön nem West úr, hanem…
– Igen, de meg kell értenie, hogy ilyen körülmények között a nevemet…
Amire aztán Lilian Kessler kisasszony azonnal heves zokogásban tör ki. A betörő ellenben határozottan veszi kézbe az ügyet. Pillanatnyi gondolkodás után hozzáfog a helyzet tisztázásához.
– Feltételezem, mindeddig úgy találkoztál velem, hogy erről nem tettél említést a kedves papának. Ez nem helyes, kedves Lilian. De ennek most vége. Most nem rázhatsz le olyan könnyen, mint eddig. És nagy szerencse számunkra, hogy a kedves papa jelen van a találkozásunkkor. Ez csodás alkalom. Igazgató úr, megkérhetem öntől a kedves leánya kezét?
Miután észreveszi, hogy Kessler igazgató úrnak nem áll módjában válaszolni, mivel be van tömve a szája, Hans megszabadítja ettől az akadálytól, és mondandóját kiegészíti:
– A nevem a szakmánkban márka. Kétség sem férhet hozzá, anyagilag mindazt a kényelmet biztosítani tudom leányának, amihez hozzászokott.
Kessler igazgatót annyira megdöbbenti ez a határtalan pimaszság, hogy hirtelenjében semmi mást nem tud kinyögni: – De hát maga… betörő!
– Na és? – kérdezi Hans, hogy szeme se rebben. – A betörés, tolvajlás ugyanolyan foglalkozás, mint bármi más. Foglalkozás, amelyre a társadalomnak ugyanúgy szüksége van, mint az önére. – Eközben nyugodt mozdulattal elvágja a csengőzsinórt, melyet Lilian éppen meg akart húzni.
Ám a sokk, amelyet a betörő nyilvánvaló arcátlansága az apából és leányából kiváltott már elmúlt. Egyszerre kezdenek segítségért kiáltani.
– Szóval nem hisznek nekem? – kérdezi Hans mérgesen. – Jól van! Rövidesen belátják, hogy igazam van! – Ezzel összepakolja a betörőszerszámokat, s mialatt a cselédség azon van, hogy betörje az ajtót, kevéssé elegánsan, ám sietősen távozik az ablakon át…
Ugyanazon az éjszakán Kasszafúró-Josef és cinkosa éppen betörést hajt végre az egyik bank páncéltermében. Nincs könnyű dolguk. Fáradságos munkával kell áttörniük a szomszédos ház pincéjének vastag falát, s csak azután láthatnak hozzá a legmodernebb páncélszekrény kinyitását igénylő idegölő szellemi munkának, miután Kasszafúró-Josefnek sikerül átpréselnie korpulens testét a kibontott faldarabon. Végre túl vannak a munkán, a széf kinyílik. Teljeséggel üres. – Már megint – állapítja meg flegmatikusan betörőtársa, miközben Kasszafúró-Josef goromba szitkozódások áradatával szidja a gazdasági válságot. Csalódottan kotródnak el a helyszínről, hogy felkeressék törzshelyüket, a Zöld Henrikhez címzett kocsmát. Kasszafúró-Josefet a különteremben ott várják már a kollégái. – Manapság minden harmadik feltört páncélszekrény üres – mondja Josef –, a foglalkozásunk egyre kevésbé jövedelmező. S ráadásul sokkal rosszabb helyzetben vagyunk, mint más iparágak. A többiek tiltakozhatnak, sőt, akár sztrájkolhatnak is, na de mi… – Erre a végszóra lép be a helyiségbe Hans megint egyszer hosszú idő után először, a férfiközönség hódolatteljes moraja és a hölgyközönség elragadtatott sikkantgatásai közepette.
– Ki mondta neked –, förmed rá, hogy mi nem sztrájkolhatunk? He? – Nem vagyunk-e mi…
Hans átszellemült arccal néz rájuk. Vonásai zseniális ötlet fogantatását tükrözik. – Idefigyeljetek, kollégák! – vág bele.
Kasszafúró-Josef, a zsebmetszők veteránja, Anton, meg a különböző bűnbandák – a betörők, hamiskártyások, csalók és más szakmák – prominens képviselői összedugják a fejüket Hans körül.
Stallmeier szerkesztő úr, az Abend-Kurier társasági rovatának rovatvezetője szokásos napi szerkesztőségi postájában talál egy levelet, mely harsány derültséget vált ki belőle. Ám nincs ideje, hogy hosszabb időt szenteljen a levélnek. Zsebre vágja, és sietősen elindul Kessler igazgató villájának irányába. Nagy fogadást adnak, és nyílt titok, hogy a rendezvény eredeti célja Lilian Kessler kisasszony és Walter F. Meininger bankigazgató eljegyzésének ünnepélyes bejelentése. Stallmeier szerkesztő úr épp a legünnepélyesebb pillanatban érkezik, amikor a válogatott társaság (amelynek teljes névsora az Abend-Kurir társasági rovatában másnap szerepelni fog) éppen az ifjú párra emeli poharát. Stallmeier, aki mindenről jól informált, természetesen tudja, hogy Lilian kisasszony röviddel az eljegyzés előtt ellenszegült az apja által szorgalmazott kapcsolatnak, de véglegesen csak pár nappal ezelőtt, valamiféle váratlan esemény nyomására (és csodálatosképpen éppen az apja irodájába történt arcátlan betörési kísérlet napján) döntött így véglegesen. A dohányzó szalonban, ahol minden részletében kitárgyalták ezt a váratlan fordulatot, Stallmeiernek hirtelen eszébe jut a zsebre vágott levél. Csendet kér, és hangosan olvasni kezdi.
– „Igen Tisztelt Szerkesztő úr!
A mi szakmánkat is igen hátrányosan érinti a gazdasági válság. Újra meg újra szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a legnevesebb cégek és személyek, melyeket, illetve akiket fáradságos tevékenységünk objektumaivá kiválasztunk, valójában siralmas anyagi helyzetben vannak. Mennyi fáradságos, alapos szakmai tevékenységünk veszett kárba az üres páncélszekrények láttán, hány remek kollégánk vetette latba csodás ujjgyakorlatait a pénztárcák megkaparintása érdekében, hogy aztán ne találjanak bennük mást, csak zálogcédulákat – tisztelt szerkesztő úr, mindezekről önnek halvány fogalma sem lehet! A többi szükséget szenvedő iparág törvényes támogatásban részesül. Minket ez azonban nem illet meg. A betöréses lopás büntetőjogi tétele csakúgy, mint a konjunktúra idején most is öt év, az ennél drákóibb büntetésekről nem is szólva. De eljön a nap, amikor türelmünknek vége szakad! Követeljük a büntetési tételek jelentős mértékű csökkentését, kockázatainknak a várható bevétel mértékével arányos mérséklését. Követeljük, hogy jelen levelünket jelentesse meg nagyra becsült újságjában. Amennyiben követeléseinket egy héten belül nem teljesítik, egész ágazatunk sztrájkot hirdet. Egyidejűleg hasonló tartalmú levelet küldünk valamennyi kimagasló közéleti személyiség címére. Legmélyebb tisztelettel: A tolvajok és rokon szakmák ernyőszervezete.”
A levél általános derültséget váltott ki a hallgatóságban. Másnap aztán nemcsak a rendőrparancsnok, Kessler igazgató, a börtönparancsnok, a bíró, Meininger bankigazgató nevetett a miniszterekkel és más magas rangú közéleti személyiségekkel együtt, akik hasonló levelet kaptak, hanem az egész város, mivel a szerkesztő, aki a levelet egy szellemes tréfacsináló remek ötletének tartotta, nagy körítéssel publikálta…
Elsőként Stallmeier szerkesztőnek ment el a kedve a további nevetéstől. Döbbenten, csalódott arccal lapozta át a tudósítók jelentéseit. Általában tele szoktak lenni szenzációs bűnügyekkel. Most pedig a milliós nagyváros nem tudott többet felmutatni két jelentéktelen zsebtolvajlásnál. Mivel töltse meg máskor szenzációszámba menő helyi híreket tartalmazó bűnügyi rovatát? Legleleményesebb bűnügyi riporterei sorra üres kézzel állítanak be. Stallmeier úgy dönt, kénytelen lesz ő maga indulni szenzációvadászatra. Nekivág a leghírhedtebb betörők negyedének, felkeresi a legveszélyesebb lebujokat. Mindenütt a legteljesebb békesség, tökéletes unalom uralkodik. Csupán a Zöld Henrikben pezseg az élet. Ez Hansnak és adjutánsának, Kasszafúró-Josefnek a főhadiszállása. Ott találkoznak az őrszemek, akik a város minden pontján gondosan ellenőrzik, hogy a sztrájkot mindenki fegyelmezetten végrehajtja-e. Hans elégedett a jelentésekkel. Az egyik fegyelmezetlen betörőt, aki megpróbált munkába állni, magukkal hozták, s most kemény figyelmeztetésben részesül. Betörőszerszámait elkobozzák. Hans fáradhatatlanul bátorítja a kishitűeket, és biztosítja őket a gyors eredményekről…
Az eredményekre nem is kell túl sokáig várni. A lakosság kezdetben megmosolyogja és hitetlenkedve fogadja Stallmeiernek a sztrájk szigorú betartatásáról szóló beszámolóját. Ám egy hét elteltével a tények meggyőzőbbek lesznek száz újságcikknél. A lakásbetörések száma meredeket zuhan, végül nullára csökkent. Napok óta már egyetlen porszemet sem loptak el a városban! Kessler biztosítótársasági igazgató pénzbeszedőit előbb csak egyetlen, majd egyre több, végül már rengeteg betörés elleni lakásbiztosítást kötött személy penderíti ki lakásából. Mi a csodának fizessék a magas biztosítási részletet, ha egyszer csaknem a nullára csökkent a betörésveszély?
Lilian vőlegényének is igencsak megnyúlt az arca. Mind többen és többen veszik ki betétjeiket a bankból. Most már nyugodtan tarthatják otthon is a megtakarításaikat, a pár százalékos kamat elvesztését ellensúlyozza, hogy így biztosak lehetnek benne, a bankvezér nem fogja spekulációival elvesztegetni a pénzüket.
A rendőrőrszobán unottan üldögélnek a posztos rendőrök, minthogy semmi dolguk.
Csökken a megrendelések száma páncélszekrényekre, széfekre, rácsokra, biztonsági zárakra, ennek következtében a gyártók sztornírozzák acélipari megrendeléseiket.
A sztrájkoló tolvajok kellő anyagi támogatást kapnak a sztrájksegély kasszából. A sztrájkot mindenki töretlenül betartja. A lavina mozgásba jött: feleslegessé vált a rendőrség állományának jelentős része, ezért őket elbocsátják. A börtönőrök nyúlketrecekké alakítják a kiürült cellákat. Még hébe-hóba sikerül az ülnököknek és a bíróknak valakire valami csip-csup kis büntetést kiszabni, például egy bizonyos Wotruba asszonyra, aki a folyosói vízcsap mellett a legválogatottabban udvarias kifejezésekkel merészelt becsületsértést elkövetni, s ebből négy hétig tartó szenzációs bírósági eljárást sikerült kreálni. De már ez sem segített a bírókon: az ő soraik is ritkultak, s már nyugtalankodva gondoltak állásuk elvesztésére. A bankok, melyeknek betétállománya jelentős mértékben csökkent, nem folyósítottak hitelt; leálltak a lakás- és útépítések, a katasztrófa egyre nagyobb kört érintett. Stallmeier lapja – melynek példányszáma bűnügyi tudósítások híján jelentős mértékben csökkent –, államcsődöt vizionált.
Lilian vőlegénye azt javasolta, hogy hagyják el a várost, utazzanak el a Riviérára, s maradjanak ott, amíg ez a lehetetlen helyzet önmagától össze nem omlik. A lány kelletlenül bár, de beleegyezik. Ám abban a pillanatban, amikor a kocsi megáll a villa előtt, hogy felvegye, Hans vezetésével egy csapat kétes alak veszi körül a férfit, és nyomatékosan felszólítják, hogy maradjon a városban. Lilian legnagyobb meglepetésére vőlegénye nem hívja a rendőrséget, hanem szó nélkül hagyja magát hazakísérni lakásához, melyet ettől fogva két borostás nehézfiú tart folyamatos megfigyelés alatt. Hans felvilágosítja Liliant: – Az ön kedves vőlegénye éppen most akart kereket oldani a bank még megmaradt tartalékaival. Mi azonban nem tűrjük a sztrájktörőket.
Lilian apja az összeomlás szélén áll. Hans arcátlanága teljesen felingerelte a lányt. Úgy dönt, neki kell megmentenie a helyzetet. Világos, a tolvajokat vissza kell téríteni a lopás útjára. Ezért hát káprázatos rongyosbált szervez a város prominens társasága számára.
Aztán felkerekedik, és felkeresi a Zöld Henriket, miután sikerült megjelenését és ruházatát az ott megforduló hölgyekéhez igazítania. Hans nincs ott, túlságosan elfoglalja a sok szervezési feladat. Lilian elpletykálja „kolléganőinek” a rongyosbál hírét. Megpendíti, hogy milyen csodás nyakékek, karkötők, gyűrűk lesznek a hölgyvendégeken. A bejáratot alig fogják őrizni. Micsoda remek alkalom lenne ez a tolvajoknak, hogy minden befektetés nélkül meggazdagodjanak! Pszichológiai trükkje meghozza az eredményt. A tolvajok engednek barátnőik rábeszélésének, és elhatározzák, hogy felkeresik a bált.
Amikor Hans belép, a lebujban lázadókat talál: kollégái nem óhajtanak megmaradni a tisztesség útján.
A bál. Lilian kacéran táncol és flörtöl Hans-szal. A tolvajok sebesen munkához látnak. Úgy tűnik, tényleges konkurencia tűnt fel a tolvajok között. Amint egy valódi rongyos egy előkelő „rongyoshölgyet” vagy a férjurát meg akarja szabadítani ékszerétől, hirtelen előkerül egy másik tolvaj. Ám abban a pillanatban, amint a megkárosított észreveszi a lopást, az eltulajdonított ékszert egy szomszédos szobában diszkréten visszajuttatják tulajdonosának. Ez egyes esetekben nem megy egykönnyen, Lilian apja például egyenesen boldog, amikor észreveszi arany zsebórájának eltűnését. Hans hű társai azonban, akik célja, hogy keresztülhúzzák kevésbé jellemes és kevésbé ügyes társaik számításait, készek visszaszolgáltatni a sztrájktörő tolvajok által elsajátított értékeket, melyeket azok szemük láttára loptak el. Csak az öreg Anton, a zsebtolvajok veteránja okoz némi problémát. De szegény feje kleptomániás, ő ösztönösen lop, még a pálinkás poharakat is a Zöld Henrikben.
Lilian terve ily módon dugába dőlt. A sztrájkot azonban új veszély fenyegeti: a szomszédos város sztrájktörő szervezetéhez eljutott a sztrájk híre, s az élni akar a kínálkozó alkalommal. Támadást intéznek Meininger bankja ellen (az igazgató eljegyzése a sikkasztási kísérlet miatt természetesen meghiúsult). Meininger, akit a riasztás irodájában talált, természetesen megparancsolta, hogy azonnal hívják ki a rendőrséget. Rettentően boldog, hogy végre újra ki akarják rabolni, és kész néhány százezret – mely úgyis a számlatulajdonosoké – áldozni arra, hogy a régi rend visszatérjen. Hans azonban ezúttal is keresztülhúzza a számítást. Kasszafúró-Josef vezényletével kidobják a bankrablókat, és megmentik a bankot. Kaszafúró-Josef teljesíti kötelességét – bár komoly lelki kínok árán –, a pénzkötegekkel jócskán teletömött páncélszekrénnyel szemben, melyet épp neki kell megvédenie. Csak az öreg Anton nem tud a bankrablókkal folytatott küzdelemben ellenállni a kísértésnek, és „kénytelen magával vinni” egy narancsszínű levélnehezéket.
A vezető üzletembereknek nem maradt más lehetőségük, mint hogy tárgyalásba bocsátkozzanak a bűnözőkkel. Ez a lehető legszertartásosabban és elegánsabban folyt le – beleértve a tolvajdelegáció meghökkentően elegáns megjelenését, és eltekintve Anton kisebb, gyorsan helyrehozott kisiklásaitól. A tárgyalási szünetekben a felek fel-alá sétálgattak a folyosón és nyugodtan beszélgettek a dohányzó asztaloknál. A tárgyalásokat vezető Kessler igazgatónak teljesen megváltozott a tolvajcéhet illető korábbi elítélő véleménye. Hans óriásit nőtt a szemében. De a tárgyalások nem hoznak megegyezést. Ugyanis a rendőrség bűnüldözési osztálya épp ekkor kap jelentést egy ékszerboltba történt arcátlan betörésről. Általános az öröm a rendőrparancsnokságon. A cégvezetőket azonnal értesítik erről, akik a telefonhívás után azonnal megszakítják a tárgyalásokat.
A bűnügyi főfelügyelő örömének azonban abban a pillanatban vége szakad, amint a betörőt eléje vezetik: az nem más, mint korábbi pénzügyi irodavezetője, akit a tolvajok sztrájkja miatt leépítettek, és most betöréssel kívánta volna megkeresni kenyerét. Ám a főfelügyelőnek épp ettől remek ötlete támad: a következő éjszakára lakásbetöréseket szervez (mondani sem kell, meglehetősen ügyetlenül) magas rangú rendőrtisztek mozgósításával. De ajaj! A tolvajok sztrájkját ezzel a módszerrel sem sikerül megtörni – a bűnözők ügyesen elkapják a rendőröket, így egyetlen betörés sem jár sikerrel.
Kessler igazgató mindeközben konstatálja Lilian Hans iránti vonzalmát, és meggyőződött a férfi rátermettségéről is. Felajánlja hát Hansnak: vessenek véget a sztrájknak, vegye feleségül Liliant, és legyen a Hermes Biztosítótársaság igazgatótanácsának tagja. Hans rövid gondolkodási időt kér, majd úgy dönt, az igazgatótanácsi tagság jövedelmezőbb a betörőmesterségnél, így igent mond.
Kérdés azonban, hogyan vessen véget a tolvajok sztrájkjának holott követeléseik nem teljesültek?
Nagyszabású értekezletre hívja össze a betörőket és tolvajokat, melyen Kessler igazgató lendületes beszédet mond. Felhívja a figyelmet a zsiványbecsületre, a tolvajok felelősségteljes munkájára, meleg szavakkal kéri őket, támogassák a helyi ipar fellendülését, teljesítsék kötelességüket, röviden szólva, lássanak hozzá ismét a bűnözéshez. A tolvajnépség megnyugszik – annál is inkább, mert a segélyalapjuk már szinte teljesen kiürült. Lelkesülten, szemükben a meghatottság könnyeivel veszik tudomásul a sztrájk végét. Sok ezer türelmetlen kéz ragadja meg újra a csillogó betörőszerszámokat.
S mialatt az egyik elegáns szállodában Lilian és Hans eljegyzési bankettje folyik, Kessler igazgatónak tudomására jut, hogy villáját az utolsó porszemig kirabolták – e percben örömtől remegő kézzel emeli poharát az ifjú pár egészségére.
STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA
Egy másik nézőpont
„Kelt Tahitin, rozzant kunyhómban,
1902. május havának 27. napján, déltájt
Tisztelt Megtaláló!
Uram! (Vagy Hölgyem.) Örülök, hogy megtalálta Önt egy végletekig megkeseredett és nyomorgó festő utolsó segélykiáltása. Először is, hadd kérjem meg, hogy ne dobja vissza mindjárt a tengerbe a levelemet, hanem szépen olvassa végig. (Azt hiszem, ez nem olyan nagy kérés, még egy végletekig megkeseredett és nyomorgó festőtől sem.)
Lehet, hogy hallott már rólam. Igen, én vagyok az a bizonyos Paul Gauguin. Nézze, ne raboljuk egymás idejét, van nekem elég bajom így is, kimondom hát kereken: szükségem volna néhány dologra, elsősorban pénzre – mégpedig a lehető legsürgősebben! Nos, segít vagy sem? A dolog – ezt könnyen beláthatja – igen egyszerű. Önnek van pénze, nekem nincs. Azért ne gondolja, hogy ez egy mezei kolduló-levél. Mit képzel! Én többet adok, mint kapok. Szívesen festek Önről egy portrét, de arra ne számítson, hogy megtévesztésig hasonló képet kenek le. Ugyan simán tudnék „kereskedelemképesen” is festeni, de már e gondolat is olyan borzadályt és iszonyt kelt bennem, hogy hánynom kell (pedig bizistók, egy hete nem ettem). Ez méltatlan lenne önmagamhoz és pályámhoz, amelyen, úgy hiszem, becsülettel haladtam végig. Nos? Elfogadhatónak tartja az ajánlatomat? Gyerünk, ne szarozzon már! Döntse már el végre, hogy csináljam-e meg azt a kurva portrét vagy sem? Persze, Ön nyilván azt hiszi, ha bajban van a művész úr, miért nem fest magának egy svédasztalt, és kész… Hogyisne! Abból nem esznek!
Büszkeségem tiltja, hogy panaszkodjak bárkinek is, legfőképpen Önnek. Most mégis kivételt teszek. Miért is jöttem én Tahitira? – kérdezhetné Ön. És – hadd tegyem hozzá – teljes joggal. Már a Tahitira érkező hajón kapcsolhattam volna. Én hülye! Az utazók alapjában véve derék emberek voltak, akikben csak az az – egyébként eléggé általános – hiba volt meg, hogy tökéletesen középszerűek. Legnagyobb bosszúságomra, ezen a hibán a későbbiekben sem változtattak. Hát nem elkeserítő? Eh, mindegy is! Hallgasson ide: két éhezés közt, azért van min elgondolkodnom – csak az a baj, hogy a két éhezés között is éhezem. Tehát, ezt gondoltam a minap: a zenészek a fülükkel élveznek, de mi, telhetetlen és üzekedő szemünkkel kóstolgatjuk vég nélkül az örömöt. Mihelyt megvacsorázom (az bizony régen volt), az állat jóllakik bennem (az se tegnap volt), de a művészi szomjam sosem csillapul. Megérti ezt Ön? Én is pénzember (pfúj!) voltam, tőzsdeügynök.
Hogy is volt? 1883 januárjának egyik estéjén, amikor hazaértem a munkából, Carcel utcai otthonomba (nem akármilyen otthon volt az!), bejelentettem a feleségemnek, Mettének: beadtam a felmondásomat Galichonnak és Calzadónak. Mettének a lélegzete is elállt. Felmondtam – ismételtem csendesen. – Ezentúl mindennap festeni fogok… Hát, ezzel kezdődött mindaz, ami végül idáig juttatott, hogy könyörgő leveleket írogassak – jelen esetben: Önnek, tisztelt Uram (vagy Hölgyem). Akinek még a nevét sem ismerem, de hisz nem is ez a lényeg. Hanem mi? Továbbra is: mi? Kapizsgálja már? Remélem is, különben… Különben meg – tökmindegy… Éhenhal egy művész, az Isten háta mögött, egy messzi szigeten, na, bumm. És a kutya se temeti el. Felfordul és kész, ennyi volt. Egy zsenivel kevesebb. Vagyunk még úgyis éppen elegen, hát nem? Hát nem! Én élni akarok, még ha beledöglök is!
Én tudom, hogy ki vagyok. És, nagyon remélem, hogy most már Ön is tudja. Minél többet gondolkodom – persze két éhezés közt, mint írtam volt –, annál jobban érzem, hogy igazam van. Nézze, én szerény ember vagyok. Kevéssel is beérem. Mit mondhatnék még, ezek után, hogy meggyőzzem Önt?… Úristen!!… csak most jut eszembe… Tud Ön egyáltalán… franciául?! Mert… így… az egész… tökre értelmetlen… jaj, nekem!… Segítsééég!!…”
Mint egy tréfa
Halála 80. évfordulója alkalmából verseivel idézzük fel Somlyó Zoltán (1882-1937) jeles magyar költő alakját.
SOMLYÓ ZOLTÁN
A szűk Könyök uccán hazamegyek,
most hajnali három óra.
Istenem, vezess a jóra!
Békevirágok e szürke kövek
és béke e hajnali ég.
Istenem, szeretsz-e még?
Züllenem, hullanom rendeltetett
és lehull, aki arravaló.
Légy velem, Mindenható!
Hajnali percek szemeznek alá
s a harang a szívükbe sikolt.
Istenem, sok bánatom volt!
Keresztények űztek, csúfoltak zsidók.
És a nők se szereztek nekem semmi jót.
Eldobtak, mint az odvas diót.
Húsz évvel szerettem, húsz évvel vakon,
ma sápadt és zord halovány alakom:
istenem, a szívedbe lakom.
Nincs éjjelem, nincs és nappalom sincs,
csak e hajnali ég, csak e kék…
Istenem, szeretsz-e,
istenem, vezetsz-e,
istenem, megversz-e még?
Túl a jón és túl a rosszon s minden óperencián
él egy furcsa úriember: Jajgató Felicián.
Csúcsos sipka a fejébe, szeme tiszta, mint a tó;
arca sötét-borostás, bár rútnak ép nem mondható;
ilyen ő, a jajgató.
Sötétkék szalónkabátban járkál mindig egymagán.
Ki volt apja, anyja, nem is emlékszik rá már talán.
Hegyes lakkcipő a lábán, amely csöndbe ballagó.
Egyebe sincs. Nem érdekli se kormány, sem az adó.
Ilyen ő, a jajgató.
A hidegség városában hátsó kis szobában él,
hová néha be-bezörget szellős forspontján a szél.
Van négy fala, van egy ágya, meg asztala, mind fakó;
sosem alszik, sosem ül, ő egész más, mint más lakó.
Ilyen ő, a jajgató.
Éjidőben, mikor mások párosával alszanak,
szobájából hosszú, tompa jajgatások hallszanak.
Mint amikor a zátonyon rekedten búg a hajó,
jajgatása álmot rontó, húst és szivet sajgató –
Ilyen ő, a jajgató.
A viciné már kileste, ki jár ki s be ajtaján!
Nem jár bizony ahhoz senki, legfeljebb egy-két leány.
S lenn a lépcsőn könnyük ered, arcuk megtört, megható,
mitől?… miért?… semmi áron soha meg nem tudható.
Ilyen ő, a jajgató.
Reggelenkint végigjárja az uccákat hallgatag.
Az emberek megfordulnak őutána: hallga csak!…
Ki jajgat itt olyan mélyen?… Álom-e ez, vagy való?…
Vagy talán csak zizzenően, sóhajtóan hull a hó?…
Ilyen ő, a jajgató.
Néha-néha megfogja egy fényes bolti kirakat.
Odaáll és mustrálgatja: nékivaló mi akad!
Sárgaselyem strumpfpándli, szép kövér comb alá való,
hol a bőrnek símasága szívet megvigasztaló!…
Ilyen ő, a jajgató.
Amodébb finom sifónból zsebkendőcske: hímezett.
Két piciny kebel között titokban nézni: élvezet!
Majd piciny nadrág, trikó, selyemből szőve, forraló!
Hej, szegény Felicián, a vér be könnyen lobbanó…
Ilyen ő, a jajgató.
És az öreg virágárus, Málcsi néni, odaát, –
be sokat vásárolt nála régimódi primulát.
Lassudan megy el mellette, azt hihetnénk, hogy csaló;
csak félszemmel sandít rája s mély lélekből sóhajt: ó!…
Ilyen ő, a jajgató.
Néha, mint a kisgyerek, mindent megérint s vágyban ég.
Néha szinte rá is szalad egy-egy sietős kerék.
Ám, mintha jéglaphoz nyúlna, szegény keze csusszanó,
nincsen semmi szerencséje: miért?… tudja a manó. –
Ilyen ő, a jajgató.
Tán azért, mert a hibái nem közönséges hibák.
Más világból való, mint ti s álma is egy más világ.
Ő még jóllakottan is tovább ehetnék, oly mohó.
Ép ezért oly sokszor éhes, Felicián a bohó…
Ilyen ő, a jajgató.
Álmai is vannak néha: szörnyű hídakon megy át.
S ha fölébred, átzokogja a siralmas éccakát.
S másnap reggel újra, újra… jajgatásban nincs hiány.
S ha valaki rámosolyog – nevet a malicián.
Szegény, jó Felicián.
Két emeletnyi magasságban,
– mert immár ily magasra hágtam –
Körültekintek a világban.
Kinézek ablakom üvegjén,
a mai én: a bús, kehes, vén –
a fiatalokat keresvén.
Tizenöt évig magam’ lestem,
hol fellángolva, hol meg resten…
– Mit csinálnak az ifjak Pesten?
Az ifjak, ők, a friss poéták!
Hogy’ szól a sípjukban a hét ág?
S mit isznak: bort? vagy fanyar téntát?
És hol alusznak fényes nappal?
És mivel élnek: színes habbal,
mit rájuk hint egy hímes angyal?
És kit szeretnek, milyen nőket?
És mit: derüs, vagy zord időket?
S a pénz hogy’ korbácsolja őket?
S hol étkeznek az esti szélben?
A rongyos zsebből, uccaszélen?
Vagy a budai Rézitcében?
Oda se néznek pár fityingre?
Jut-é keményen vasalt ingre?
Vagy, mint én hajdan – rongyos mindje?
S mit álmodnak üres gyomorral?
Az éhség szívükben mit forral?
S hogy’ győznek marsot a nagy korral?
Ó, mért nem jőnek hozzám délre,
szegény, szerény, csöndes ebédre:
ecetbe mártott zöld epére!
Rossz levéből a rossz világnak
hozzája bort is ihatnának;
egy-két cigányt is híhatnának.
Egy-két szavukat hallanám csak!
Látnám, hogy mernek, tudnak, bátrak,
hogy van valami, amit várnak!
Mert cudar hangú hallgatás ez!
Így nem bitangol költő, vátesz!
Az igaz hang, az más volt s más lesz!
Zsebembe régi száraz kenyér volt;
az álmokért ez túldús bér volt.
S a mult az könny s a jövő vér volt.
De nem néztünk mi rózsamézre,
sem kuckón hortyogó zenészre;
köptünk s fütyültünk az egészre.
Nem néztünk utódot, elődöt,
szívünk s epénk nem kért belőlök;
s epe s szív összecserélődött.
Nem értem én el így se semmit;
halál ízéből pár szemernyit,
legfeljebb ennyit: semmit, ennyit!
De ők legalább mondanának
valami szépet a halálnak!
Vagy gonoszat a földnek s lángnak!
… Ó isteni szent fiatalság!
Hozzád kiált a bús kihaltság,
a jobb reményhez a bús balság:
A halott is kihull az ágyból,
ha földrengéstől bőg a távol…
Ezt üzeni egy fáradt költő
két emeletnyi magasságból!
Pince mélyén forr a must,
vígan dudorász.
Költő, fogd a kalamust,
itt az őszi láz!
Rímet tollad hegyire,
a szívedbe kést!
S nem gondolva senkire,
igyál feledést!
Kés magától vígan vág
és szalad a toll;
és szivedre sok virág
foly a csap alól.
Alma, körte sorban áll,
héja homokos.
Akit búsít a halál,
biz az nem okos.
Új dióval púposan
teli a kosár. –
Kit ébren, kit álmosan
tör meg a mozsár.
Őszi fénybe hullni jó,
hidd el ezt nekem!
Régi bánat… új dió…
Örök énekem…
Hölgyeim és Uraim!
Amit most hallani fognak, merő egy kitalálás az egész: ébredések utáni bölcseletek, ébredések előtti összeesküvés-elméletek, rögeszmék, számos feltett és fel nem tett kérdésre keresett és részben talált válaszok, korántsem ekvivalens halmaza. S mint ilyen, emlékezetem letapogatott határán kering fény és árnyék közt. Ezért is, nagy szükségem van itt és most, az önök megértő fantáziájára.
A Világnak van egy, ember által nem megváltoztatható természete s az a piciny ellentmondás, hogy az ember – karaktere szerint, s mint része a Világnak – változtatni akar, ez mind belefér az egészbe. Ezért alakíthatott ki az ember látszólag szabadon magában és maga körül fogalmakat, amelyekhez különös céljai és vonzalmai alakultak ki az idők folyamán, hogy ebben és ezáltal modellezze az Univerzumot. De ez mind nem veszélyes.
Ezért is sietek elmondani, hogy számomra a gyermekkorba vetített, avagy valóban a gyermekkorból érkező traumák feldolgozásának folyamán arra jutottam, hogy amit nem tudok, azt behelyettesítem valamivel, miközben nyilván nem tudhatom, hogy én azt nem tudom. Tettem ezt annak a logikának mentén is, hogy számomra a bizonyíték hiánya, az nem azonos a hiány bizonyítékával. Így aztán, itt és most azt mondhatom Önöknek (és ezt ne vigasztalásnak vegyék kérem!): fény és árnyék közt csupán a gondolat van. És ne higgyék, hogy ez megalkuvás. Ám gondoljanak bele: grammatikáinkban megkülönböztetünk alany esetet, tárgy esetet, birtokos esetet, részeshatározó esetet, eszközhatározó esetet, elöljárós esetet, de NEM különböztetünk meg határ esetet. Pedig a legtöbb az az. Határ eset.
Gondolkodásunk térben és időben zajlik. Ettől a gondolat tartalma nem vonatkoztatható el. Ha innen nézem, a bögrének van füle, ha onnan nézem: nincs. És ez, az időben is különbségeket hoz létre. Oly’ módon, hogy még etikánkat is képes alakítani. Itt van például, ez a festészet-dolog. Az Arnóti.
Arnótinál fontosak a művek címei. Hiszen a gyermekeknek sem csak azért adnak nevet, hogy megkülönböztethetők legyenek, hanem, hogy egyeddé, önmagukká váljanak. Az ember egyik önazonossága a neve. Így van ez a képekkel is.
A cím hozzátesz a műhöz. Kiegészíti, részben magyarázza. Még a pl. kompozíció 1. lehetséges cím is hozzátesz tárgyához, mert azzal, hogy igyekszik kívül maradni a befolyásolásnak még a szándékán is, valamit megerősít bennem: ez a dolog az, aminek látszik.
Arnóti viszont ezzel nem elégszik meg, nem engedi el befogadóját gondolkodás nélkül, hanem egy összevetésre ingerli a pácienst: tüzet látok és vizet olvasok. Ezt meg kell fejtenem, kell, hogy egy elfogadható magyarázatom legyen önmagam számára.
A címek egy másik csoportja egy hangulatot idéz fel. Biztosan ismerik azt az állapotot, amelyben nem emlékeznek pontosan, például egy könyv tartalmára, de ismerik az érzést, amely azt az emlékképet vetíti ki, amelyben akkor voltam, amikor olvastam az említett regényt. Tehát érzik és nem tudják. De működik ez emberekre vonatkoztatva is. Nem emlékszem rá pontosan, de érzem, hogy kellemes vagy kellemetlen emlékeket ébreszt bennem. A klasszikus példa azonban a zenére történő utalás. Különösen, hogy Arnóti műveihez zene kell (hiszen zene egyébként is kell!), mivel minden műve a zenéből vétetett és a zenében oldódik fel, mint a legteljesebb absztrakcióban. Ritmus és harmónia.
Arnóti festészete ezt az absztrakciót célozza, némi képzavarral élve: tárgyszerűen. Hiszen az absztrakció nem tárgyában, hanem bennünk megy végbe.
Ennek egyik – lehetséges – eszköze és módja a paradoxon. Igen érdekes és jól illusztrálja mindezt az a megoldás, ahogy Arnóti a fényt is paradoxonként jeleníti meg. Az ablakban látható Nap-ábrázolás, amelyen ellenfényben jelenik meg a Nap rajzolata, azaz a Nap-sziluett utal a fényre és nem maga a Nap. A Nap az egyetlen sötét elem ebben a rendszerben. Tehát számunkra nem a fény bizonyítja önmaga létét, hanem egy absztrakció, egy triviálisnak mondható jel. Ilyen, másodlagos élmények sokaságában élünk. Amikor tehát egy képről beszélek, az nem a kép, hanem gondolatok egy képről, amikor a fényről beszélek, az nem a fény, hanem gondolatok a fényről.
Azt mondja az Arnóti, hogy fény és árnyék közt. Mire utal vajon? Mire akar kilyukadni? Kikezdi régi rögeszmémet a két szembeállított tükör esetét? Mit mutat meg egy tükör a másikba nézve?
Fény és árnyék. A mi, kauzálisnak vélt világunkban hogyan is néz ez ki?
Az árnyék oka a fény? A fény oka az anyag? Az árnyék oka az anyag, hiszen a fény bele kell, hogy ütközzön valamibe. Anyag nélkül van-e árnyék? De hiszen a fény is anyag. Az anyag a tárgy? A tárgy oka az árnyék? Az árnyék a fény oka. Ha nincsen tárgy, akkor nincsen fény? Mi a fény?
Hogyan jelenik meg ez a probléma Arnóti művészetében?
Először is, nagyon áttételesen, hiszen ő sem mentes azoktól a csapdáktól, amelyekről az imént beszéltem és a másodlagos élmények közé soroltam. Így aztán az árnyékot Arnóti is nem-árnyéknak, hanem az árnyék metaforájának fogja fel. Kultúránkban megkülönböztethetünk árnyékvilágot, árnyékgazdaságot, árnyékszéket, árnyoldalt… stb. Általában arra utal tehát, hogy szemben a fénnyel, a világossággal, az árnyékban nem jó dolgok történnek vagy legalább is nem jó azokról beszélni.
Nem megkerülhető az árnyék Jung-i felfogása, miszerint a személyiségnek is van árnyék része. Ezek, a bennünk lévő és elutasított személyiség tartalmak. Harmónia csak akkor jöhet létre, hogyha el tudjuk fogadni személyiségárnyékainkat. Konkrétan, egy példán keresztül. Hogyha toleranciám szintje nagyon alacsony egy állandóan elkéső ember esetében, igen nagy a valószínűsége, hogy bajaim vannak a saját pontosságommal.
Ezek borzasztó fontosak egy mű befogadásának folyamatában. Abban a történésben, amelyben a mű – lehet csak ürügy, egy alkalom, hogy kérdéseket intézzek önmagamhoz és – ezt csak félve merem mondani – ebben nem a mű, hanem a személyes kvalitásaim a döntőek. Az imént azt mondtam, hogy Arnóti sem mentes a csapdáktól. Oly’ annyira nem, hogy fel is erősíti azokat, mármint fogalmainkat, ítéleteinket, röviden: gondolkodásunkat és ezáltal igyekszik megtisztítani (átírni) a rájuk rakódott történeti emulziótól.
Arnóti festészetét kutatva, nem lehet nem beszélni valamiről, ami szinte valamennyi képén átdereng. Ez az erotika. Átdereng – mondom, hiszen nem nyilvánvalóan van jelen, hanem úgy, hogy annak felfedezésében a befogadó is örömét lelje. Ennek okán igyekszem feltárni azt a nagyobb rendszert, amelyben meghatározó alkotóelemként az erotika is jelen van.
A rendszer pedig, ami Arnóti festői világában a látást és a láttatást rendező elvvé teszi, az a rész és egész viszonyának élettani, pszichológiai, szociológiai és filozófiai módszerességét jelenti.
A Közel, az El és a Belefelejtkezve című munkák, érzékeléseink illékony határára helyezik tárgyaikat azt vizsgálva, hogy hol vannak azok a pontok és pillanatok, amelyek már egy másik minőséget hoznak létre. Itt és konkrétan: a Nő, s amint tetszenek emlékezni a korábbi analógiára, hogyha egy nőről beszélek, az nem a nő, hanem gondolatok egy nőről.
A hetes sorozat darabjai, engedelmes önéletrajz-töredékek. Álom és valóság keverednek, mint rendesen egy, az esetlegességeit fenntartó tárgyi világban, ahol minden megtörténhet, mert szereplői és nem kitalálói vagyunk a történetnek.
És végül, gondolatok a gondolatról: Bejegyzések Jozef K. naplójába című ötdarabos, nagyméretű sorozata.
Arnóti öt tételben rakta elénk a huszadik vagy büntető század szimfóniáját, valamint közzé teszi költői levelét Jozef K-hoz, amelyben a lehető legszemélyesebben nyilvánul meg európaiságunk lehetséges, közös dolgait illetően:
Kedves Jozef!
Forgatom naplóját egy ideje. Hónapok, talán évek óta. Zavartan állongok két, lehetséges mozdulat között, mert véleményemet mondanám, holott kérdezni szeretnék. Mi történik itt?
De mi történt Magával ott, a már száz évvel ezelőtt is nehezen definiálható Európa, sokféle kultúrával beültetett játszóterein?
Fegyverek közt hallgatnak a Múzsák – magyarázza Cicero. Azonban ezek a fegyverek mifelénk és mostanában mind titkos fegyverek. A szónak nem csupán annak az értelmében, hogy nem tudunk a létezéséről, hanem abban is, hogy nem felismerhetőek. Változtatják színüket, formájukat, működési elveiket, neveiket, célpontjaikat. Mindent.
Benne vagyunk egy tárgyi világban és nem érzékeljük helyünket, viszonyainkat, de még én-határainkat sem. Megfestettem Magával folytatott párbeszédünket, és most gyűjtöm a bátorságot, hogy megmutassam Magának, úgy, ahogyan az van.
Egyfelől: készen, másfelől: kétségek közt.
Merthogy baj van a viszonyainkkal. Nem általában. Konkrétan is. Túlbeszéltünk egymás határain, elveszítettük azt a védőhálót szavaink mögül, amelyet hallgatásunk jelenthetett volna, hogy pontatlanul idézzem Picard-ot. Ezért, tétova akaratunk maradéknyi lendületével mindig átsegítjük magunkat a holnapba, mintha az egy másik minőség volna. Ebben a mindennapos mágiában, magamra kényszerített, csökönyös derűlátással felfogom, hogy ez most nem a Kánaánba induló járatok ideje. Ez most nem a harc ideje. Ez az idő nem a gyűjtés ideje. Ez az idő a hallgatásé. Ez az idő a megőrzés ideje.
Ezekben mozgunk egyedül és nem-egyedül, a társas lét kopásra hajlamos ízületeivel.
Itt.
Most.
És mindörökké.
Kedves Jozef!
Magától is öröklött szorongásaim, bizonyára a vászonra applikált naplóbejegyzéseimből is kitűnnek. Kérem nézze el nekem. Mi most itt tartunk.
Őszinte híve:
Arnóti András
Az első tételében az elegancia és polgári rend mögé bújt századelőnek állít emlékművet. Szürke zakó, fehér ing, nyakkendő, díszzsebkendő és egy kis, színeket láthatóan nem ismerő szürke négyzetablak. Személytelenség. Kimért egyensúly. Egészen addig, amíg találunk egy motívumot, egy pontot, ami kezd közelebb vonni bennünket. És találunk. A zakó hajtókáján látható erőteljes bevágás, hasítás, a képnek egy nagyon érzékeny részén van. A nyakkendő, amely az ember torka köré tekeredő valami (nem is értem, hogyan alakulhatott ki ez a viseleti kultúra?!), színazonosságban van a díszzsebkendő agresszív formáival vagy éppen az elmenni-elhajózni akarat vitorlabontó vágyaival. A zakó textúrája a fonat, a szövedék erejét, rendszerét, biztonságát mutatja meg. Ez egy régi szövet.
A második tétel alapját-hátterét egy festői és organikus lét-elem adja. Fölötte lebeg a kollektív tudat néhány, és a 20. században szétcsattanó intézményrendszere: egy katedrális ívbélletes bejárata, tükörképében a menorával s közöttük – talpig fegyverben – az égből eredeztetett tollhegy. Anyaga arany, hiszen küldetéseink zászlóira általában kitűzzük legitimitásunk és kompetenciánk magasabb szintű meghatalmazásait, ajánlásait. A színek és a formák közt összefüggés tapasztalható. Az egész és a rész, még pontosabban az egész és annak morzsái viszonya, hisz’ jó ideje tudjuk: „minden egész darabokban…”. A kis szürke négyzet itt is megtalálható. Illeszkedik is, idegenkedik is. Tétova.
A harmadik tételen, az ing-zakóujj-mandzsettagomb hármas egységén keresztül, fizikailag is közel kerülünk tárgyunkhoz. Az első tételben még megnyugtató szövetstruktúra itt már egy másik karakterét mutatja. Egy másfajta rend elemeit tapasztaljuk meg, s ez a káosz. A káosz is a rend fogalmi rendszerén belül van, hiszen felfogható úgy is, mint nem-rend. Ebben a nehezen befogadható közelségi helyzetben a kis, szürke négyzet nem boldogul. Alkalmazkodásra képtelen módon nem kibont valamit a környezetéből, hanem elfed.
A negyedik tétel merész és elszánt. Váltsunk léptéket! – mondja és hatoljunk egyre mélyebb rétegekhez, keresve valami őseredetit. Ez itt már a sejt-szint. Találunk-e valamiféle összefüggést a sejtek között? A látvány egy része, kísértetiesen emlékeztet a második tétel organikusságára, de színeiben, megnyugtató módon felerősítve azokat. Ezek az élet színei és ugyan Arnóti itt is megidézi az aranykort, de – érdekes módon – a kép idősíkjának utolsójaként. Mintegy a jövőbe helyezve. A kis, szürke négyzet itt önmagára talál és úgy működik, mint egy mikroszkóp, s itt már sejthetővé válik addigi gyanúnk, hogy az nem más, mint énünk egy másik előfordulása.
Az ötödik tétel látszólag letisztult világot mutat. A dolgok, jelenségek intenzitása hasonló, visszafogott színei mögött azonban csapda érződik. Hunyorgásra késztet a látvány teljes befogadása és apránként kezdjük felfedezni a korábbi tételek formavilágából már ismert elemeket. Megjelenik ugyan az emberre történő utalás, ám személytelenül. A kis, szürke négyzet is lóg a levegőben, kerítések és labirintusok fölött. Igen, ilyen lehet a falanszter.
Arnóti ekkor vetíti előre, egy későbbi kiállításának szándékát és az abban testet öltő, ars poeticának is nevezhető gondolatot. „Vannak helyek: tájak, falvak városok, amelyeket folyóvíz szel át. Azokon a helyeken hidat, hidakat kell építeni az átjárhatóság okán. Vannak azonban olyan települések, amelyeken nem halad át folyó, patak. Ám, azokon a helyeken is meg kell építeni olyan utakat, amelyek embertől – emberig vezetnek.” Ez tekinthető a művészet, a művészeti érzékenység küldetésének.
* Elhangzott 2007. október 25-én, körülbelül 18 óra 40 perckor az Árkád Galériában. [vissza]
Arnóti világában Petra és Prága együttesen van jelen. Vagy a tenger és az alkonyég, a mélyvilág és a szemmel befogható valóság. Sárga-kék korszakának néhány kiállított darabja egyúttal lelki barométer is: jelzi az alkotó harmónia- és derűvágyának meg-megújuló hullámait.
Minden festő értelmezni próbálja mesterségét, s éppen ebből alakul ki jó esetben az őt összetéveszthetetlenül megjelölő stílusa. Arnóti András művészetében az ablak, amelynél nem dönthető el, hogy nyitva van-e vagy csukva, vagy a varjak választotta irány egytől egyig öndefiníció. Ahogy az arany gyakori választása tapinthatóan kultúrtörténeti nosztalgia, a függönyé pedig lélektani többértelműség. Csaknem valamennyi képe határozott, strukturált, miközben világa szeszélyesen változó, szinte képről képre meghökkentően más. Talán a posztmodern minden hagyományt magába hasonító tágassága vezérli, talán az amerikai konzerv művészettel való elégedetlenség vagy inkább szembefordulás, mindenesetre nyugtalanul csapong non figuratívból figuratívba, dekoratívból csontszerűen szikárba, festőiből élesen megrajzoltba. A balkon nyugágyának színeváltozásai akár művészetének paradigmatikus tágasságát példázhatják: a posztimpresszionizmust idéző változat magától értetődő természetességgel tűnik át valamifajta kubista struktúrába, ez pedig az éterien elvontba. Mintha egy filmet látnánk, amely ismert históriát idéz fel, de újra meg újra meghökkent váratlan fordulataival.
Nem állítom, hogy az imitált stíluselemek egyenrangúak volnának. Az egyik alapréteg jól kivehetően az európai expresszionizmust kelti új életre, megidézve annak magával ragadó dinamizmusát, de elhagyva nyomasztó atmoszféráját. Számomra így válik a folyamatos elmozdulás víziójává a Prága című kép templomszerű építménye, amely egy életfa mohó szívósságával ereszti bele gyökereit környezetébe, s teszi az egész tájat olyanná, mintha szeizmográfus mozgások ráznák meg minden pillanatban. Hasonló dinamika jellemzi az egyik akt felkiáltójelként elénk meredő lábát is, az egész képből mintha ez a mozdulat lenne egyedül fontos, egyedül figyelmünkre méltó.
Tulajdonképpen rejtély, hogy a részelemek felnövesztése, a kép egész univerzumát betöltő jelenlétük miért nem szorongató. Hiszen az lenne természetes. Végül is arra vagyunk szocializálva, amiről Ady sorai szólnak: „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden Szerelem darabokban.” Arnóti képein az Egész hiánya nem jóvátehetetlen, mert nem a hiány fontos. A rész mintegy jótáll önmagáért, a kompozíció magától értetődően metszi ki határait. Oly természetességgel, mint a nagy léptékű térkép, ahol az Egész válik olyanná, mintha részlet volna.
A festő Arnóti nemcsak a megrajzolt, megfestett képek embere, hanem a meggondolt szavaké is. Kép és írás egyként szolgálja. Alkotójuk eminens vágya a közösségteremtés. Képeinek, tárlatainak közönsége a lehetséges értelmező és érzékelő közösség. Egy elemeire bomlott, kommunikációképtelen világban ez nem csekélység. (2003.)
Tisztelt közönség, hölgyeim és uraim!
Három évtized terméséből ad válogatást Összefüggések című kiállításának műveivel Arnóti András festőművész. Háromteremnyi kép a nyolcvanas évektől kezdődően máig – hihetnénk, hogy időrendi sorrendben haladva lépésről lépésre kerülhetünk közelebb művészi világához, azokhoz a festői és emberi, esztétikai és etikai, egyéni és közösségi problémákhoz, amelyek foglalkoztatják. Hihetnénk, de nem így van. A művekkel való első találkozás jelzi már, hogy a kronológia itt nem sokat segít, hiszen a bejáratnál a Közel című 2006-os festmény fogadja a látogatót, mellette azt állítja a másik mű címe, hogy Azok is vagyunk, amiket elveszítettünk, s mindjárt egy olyan személy bukkan föl a harmadik, az idén festett képen, aki éppenséggel egész életében azért dolgozott, hogy az a bizonyos veszteség a lehető legkisebb legyen emberi életekben és érzésekben, vágyakban és hitekben: Teréz anya.
Nem az idő könyörtelen logikája, hanem a művészi teremtés természetrajza szabja meg tehát a művek egymás mellé helyezését, a különböző termekbe került festmények kapcsolatát. Egy zöld kalap részlete tűnik föl az Emlék és varázslat című 2009-es képen, a mellette lévőkön pedig olyan motívumok, amelyek a hiedelem szerint minden mást árasztanak magukból csak nem varázslatot, nem költészetet, Tűzoltó utcai vagy éppen józsefvárosi részletek.
Különös módon azonban a prózainak tűnő vagy inkább annak hitt motívumok is átlényegülnek. A múlt eleven életekkel tűnik meg a festői sűrítő-tömörítő erőnek köszönhetően, s nem az ezernyi gonddal küzdő nagyváros már-már végleg lepusztult utcái jutnak az eszünkbe, hanem azok az időben-térben talán messze vezető Összefüggések, ahogyan a kiállítás címe mondja, amelyek nélkül értelmezhetetlen a pillanatnyi látvány, s amelyeket a maguk teljességében sem a tudomány, sem az ideológia, sem a hétköznapi élet logikája, sem a nagypolitika nem tárhat fel, hanem csak a művészet. A KÉP, csupa nagybetűvel, amelyen minden, a művészet nélkül értelmezhetetlen részlet a helyére kerül, pontos jelentést és értelmet kap – miközben értelmet ad maga is, hiszen létezésével ad arról tanúságot, hogy az élet, az emberi létezés nem az anyagi értékek összességétől nyeri el értelmét, ha így lenne, legfeljebb civilizációról beszélhetnénk, hanem attól a többlettől, amelyet az emberi kultúra létrehoz. De lehetséges-e képet teremteni abban a korban, amelyben képeknek nevezett villanások végtelen sora követi egymást, amelyben egyre kevesebb az idő, az energia, hogy egy-egy pillanatra megállítsuk, kimerevítsük a szó valóságos és átvitt értelmében pergő képek sorát? Van-e erőnk ahhoz, hogy azokra a rejtett összefüggésekre figyeljünk, amelyek a mű különböző összetevői, az anyag és a szellem, a mesterség és művészet, az egyéni invenció és a közösségi alkotóerő között kialakulnak? Nem egyszer föltette magának ezt a kérdést Arnóti András is, aki művészeti íróként, művészetpedagógusként is újra és újra megfogalmazza sejtéseit, felismeréseit saját műveivel és a művészet egészének a hivatásával kapcsolatban, s aki éppen festőművészi munkájával, újabb és újabb képek megalkotásával válaszol arra a kihívásra, amelyet a kortárs művészet egyre gyorsuló változásai, a kiszámíthatatlanul, vagy éppen a műkereskedelem szeszélyeitől függően változó trendek jelentenek, amelyek számára a belső művészi logika, az öntörvényűen formálódó életmű egyre kevésbé kezelhető. Eddigi munkássága tanúbizonyság arra, hogy – ahogyan maga fogalmaz –, a kortárs magyar művészet igenis létrehozhat olyan értékeket, amelyeknek köszönhetően elhisszük, hogy Magyarország szellemi életének hátterében vannak olyan készségek, amelyek veszik, értik és szűrik a nemzetközi történéseket, ugyanakkor újra formálják a maguk sajátos – semmi mással nem helyettesíthető, cserélhető – hangját. Azt a hangot, amelyet egykor Nagybánya jelentett a képzőművészetben, Bartók a zenében, a Nyugat nemzedékei az irodalomban és a gazdag közéletben, Brauer Marcell a formatervezésben vagy Róth Miksa az iparművészetben. Mindegyik egyedi érték és valamilyen módon mégis organikusan kapcsolható egy általánosabb érvényűhöz.
Ha az Arnóti András művészetének formálódását meghatározó logikát keressük, akkor elsősorban azok az összefüggések tűnnek lényegesnek, amelyek a figyelmet a látható világ elemeitől a felszín mögötti jelenségek, folyamatok felé vezetik. A „befelé látók” közé tartozik, ahogyan maga fogalmaz, azok közé, akik szabadon mozognak idő és tér koordinátái, a különböző kultúrkörök, mitológiák, vallások világában, megmerülnek a történelem, a művészettörténet mélyében, hogy olyan kincseket hozzanak a felszínre, amelyek létezéséről a „kifelé látóknak” sejtelmük sincsen. Látomásos alkotók, Giorgio de Chirico, Hermann Hesse, Csontváry Kosztka Tivadar előtt tisztelgett első korszakának műveivel. Abban a korszakban, 1987–93 között, amelyet ő maga a Kint szóval jellemez, de amelyben már József és Mária kapcsolatának misztériuma foglalkoztatta, a kultúrák rétegei, a tudat, az érzések, az álmok összefüggése az „ébredés előtti állapotban.” Ezután a Bent korszak következett, s a kiállítás A prágai Anzixszal, az Allegro Barbaróval innentől követi igazán festői útját, hogy azután a harmadik, a Fent elnevezésű korszakba, amelyben „igyekszik a dolgokat, jelenségeket felülről látni, és ez néha sikerül is neki”, a márványra festett Metafizika, Nagyítás, Álomfejtés vezesse át a látogatót.
Metafizika, Nagyítás, Álomfejtés – a három képcím akár három kulcsszava is lehetne Arnóti András művészetének, ahogyan vannak olyan műegyüttesei is, amelyek szinte mérnöki pontossággal kijelölik azokat a hivatkozási pontokat, amelyek érvényesek, szóljon bármiről is. Toszkán tájat idéző műegyüttese a harmadik teremben akár önmagában azért is fontos lehetne, mert olyan tájat idéz meg, ahol az ember és a természet, a táji és az épített környezet olyan harmóniában él együtt, mint kevés helyen a világban. Mégsem csak ezért fontos, hanem annak a tömörítő, elvonatkoztató folyamatnak a tükrözőjeként is, amelynek során a látvány elemei a lényegükre egyszerűsödnek, hogy a külső, a felszín helyett egyre inkább a belső értékekre helyeződjön a hangsúly. A Csaroda című sorozat a magyar történelem, népi építőművészet sokszor szinte névtelen remekeire hívja föl a figyelmet, az ismeretlen mesterek által faragott templomberendezés részletein keresztül, a romló anyagban is az emberi lélek, hit romolhatatlan szépségét mutatva meg, a felületen megjelenő és Arnóti András más művein is felfedezhető arany révén az időhöz kötött jelenséget az időtlenség világába emelve át.
Látszólag talán egész más világ inspirálta a Bejegyzések Josef K. naplójába című sorozatot, valójában azonban ez is a múltunkhoz, az európai kultúrához és a kulturális örökséggel való sáfárkodáshoz kötődik, miközben az egyre arctalanabbá váló világban élő, egyre kiszolgáltatottabbá váló egyén léthelyzetét villantja föl. Honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk? Fogalmazza újra a kérdést, amelyet Paul Gauguin is feltett, amikor új, az európainál romlatlanabbnak hitt kultúrára találásban reménykedett az egzotikus tájakon. Újra és újra a festő, a festészet, s ezen túlmenően az ember helyét keresi a világban, ahogyan legújabb képeinek a címe is mondja: Helyünk kitöltése egy lehetséges térben, A tér megtartása, Tér többféle időben. Keres és újra csak keres. „Merthogy baj van a viszonyainkkal… Ez most nem a harc ideje. Ez az idő a hallgatásé” – mondja. S miközben ezt mondja, újabb és újabb festményt tesz elénk. Talán mert a festmények csöndje a legbeszédesebb.
Beilleszkedés
József Attilának az 1930-as esztendőben írt versei közül a legnevezetesebbek egyike az Ákácokhoz:
Száz göbbedő odvas falunkba’
homokot kötözni magunkba’
– ákácok, vigyázzunk magunkra! –
az úri szélben ez a föladat.
Zizegni minden bizalomra
keserülő e marxi munka,
de kössünk, kössünk lágyan zsongva,
a homok elfut, a föld megmarad.
Törzs vagyok-e, vagy már csak torzsa?
Nem sors az egyes ember sorsa!
Fogom én, lám kötöm ujjongva,
a jó fa zúg, az édes táj dagad. –
Recseg az ég odvas falunkba’,
csikorogva hordja halomba
tört águnkat, csörög a lombja, –
de meleg földet fogunk föld alatt.
E költemény első, az Előörsben megjelent változatában az 1. strófa 4. sora „szisszentő ez, de lombos föladat”, a 2. strófa 2. sora „keserülő mennyei munka” volt. N. Horváth Béla (2008: 135.) szerint ennek oka az, hogy „a költő népi korszaka, a barthás időszak első, markáns szakasza véget ér 1930 nyarán, József Attila a munkásmozgalom aktív tagja. Létének »társadalmasításában«, az »elvegyülésben« ekkor jutott el a végső határig. Személyes létét és költészetét alárendelte egy politikai filozófiának és ideának, a marxizmusnak, illetve e filozófia politikai, hatalmi interpretációjának”, és ennek jele, hogy 1931-es, Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetében effajta változtatásokkal közölte „népi” verseit (vö. uő 1999: 35-51.). Ezeket az átírásokat a kritikusok egy része helyeselte ugyan, de Féja Géza a költőt egyenesen leszélkakasozta (vö. Péter L. 1995: 40-41; Tverdota Gy. 1998: 25-27.), és Veres András (1998) is azt írja, „József Attila életútja tehát különösen mozgalmas és rapszodikus: hirtelen fordulatok, kitárulkozások és bezárulások sorozata, melyek nyugtalan hősét a megtapasztalás és a próbatétel szinte kényszeres szomja hajtja. Nem meglepő, hogy váratlan fordulataival még a hozzá közel állókat is zavarba hozta”.
Ezzel szemben az áll, hogy József Attila soha nem értett egyet a „népi” ideológiával, és a „barthás” (azaz a Bartha Miklós Társaság által indított) mozgalmon belül kommunista irányvonalat képviselt. S ami a legfontosabb: miként ezt Németh Andor (1989: 293.) is kiemeli, már siheder korától örökké elégedetlen volt a verseivel. Ha pedig kritikai kiadását ilyen szempontból megtekintjük, kiderül, hogy szinte minden költeményét többször, akár háromszor-négyszer is átjavította, tovább csiszolta, más-más lapokban és köteteiben némiképp módosított szöveggel közölte, és ebben nem valamiféle politikai szélkakaskodás, hanem a továbbcsiszolás, tökéletesítés vezette. Kivéve, amikor a cenzúrától rettegve arra kényszerült, hogy – Péter László (1995: 45-46.) szavával – úgy „demarxizálja” egyes költeményeit, hogy azok sokkal jobb szövegét elrontotta.
Igen fontos szempontra hívja fel a figyelmet aztán N. Horváth Bélának (1988: 336.) az a cikke, melyben azt írja, hogy „szemügyre véve az így átalakított versek művészi formáját és az átdolgozás világképi következményeit, kitűnik, hogy a korrekció nem azonos mértékű. Az eredeti megfogalmazáson többségükben (8) oly módon változtatott a költő, hogy a marxizmus és a mozgalmi frazeológia egy-egy elemét ültette be a vers szövetébe a politikailag semleges vagy esetleg művészileg elvont kifejezések helyére. Az is szembetűnő, hogy ezek a beavatkozások nem politizálták át a versek egészét, – nem kaptak ugyanis a korábbi változathoz képest ellenkező előjelű ideológiai töltést –, és nem vagy alig érintették a művészi struktúrát.” Más költeményeiben viszont, mint a Favágóban, az átírás új verset eredményez, az első változat „életképet rögzít, a korábbi időszakra emlékeztető hetykén vagányos befejezéssel”, a másodikban „egyértelműen az elkötelezett, a magát kommunistának valló költő osztályharcos szemléletét tükrözi az utolsó versszak” (uo. 341.).
Az Ákácokhoz esetében – bár Tasi József (1980) e vers két változatát két önálló versnek olvasta – nyilvánvalóan csak továbbcsiszolásról, a költői mondanivaló pontosításáról van szó. A „marxizálás” ilyen szerepére ép ízléssel már a korabeli olvasó is ráhökkenhetett, miként Szélpál Árpád (1957: 101-102.): „Azok az eszmék, amelyekkel elindult, megértek és kiteljesedtek benne. A Népszava egymásután közölte verseit és a munkásság fölfigyelt rá. Fölfigyelt arra a hangra, amely ismerős és mégis más volt, mint amit eddig költőitől kapott. Megtalálta benne saját hangját, az osztályharc minden frazeológiáját, azokat a kifejezéseket, amelyeket eddig csak cikkekben olvasott vagy előadásokon hallott. Nemcsak azt, hogy »tömeg«, nemcsak azt, hogy »forradalom«, hanem azt is, hogy »tőke«, azt is, hogy »magántulajdon«, azt is, hogy »osztályharc«. Olyan kifejezéseket, amelyek eddig nem voltak bejáratosak az irodalom »szentélyébe«, olyan kifejezéseket, amelyekhez eddig nem mertek nyúlni a költők, nehogy agitációs versíróknak nevezzék őket. József Attila fölemelte ezeket a szavakat és oly könnyedén, oly költőien illesztette versébe, úgy olvasztotta bele elégikus vagy robbanó hangú verseibe, mintha égről, tavaszról, ködről vagy falevélről beszélne. És ezt nem lehet csak versművészete javára írni. Mert nem csak arról volt szó, hogy néhány kifejezésnek polgárjogot szerzett, hanem arról, hogy olyan lírát alkotott, amelynek természetes elemei voltak ezek a kifejezések. Az első volt a magyar irodalomban, aki olyan politikai lírát alkotott, amelyben bölcselmi mélységeket tárt fel, az első volt a magyar irodalomban, aki a szegény emberek, a proletárok életének, küzdelmeinek, osztályharcának színét, ízét, hangját és filozófiáját a közösség kozmikus méretekig fejlesztett, tehát a legemberibb emberi szintjéről mutatta meg.”
Tverdota György (1999: 63.) is elismeri, hogy „a művészi siker önmagáért beszél. A költői célkitűzések eltévesztett voltát, a feladatvállalás képtelenségét a legnagyobb költői tehetség sem feledtethetné.” Úgy látja azonban, hogy „költészettörténeti szempontból mégis elmondható egy költői attitűdről, egy megvalósított programról, hogy a költő által választott út a líra történeti alakulása szempontjából idejét múlta, utóbb mellékvágánynak vagy egyenesen zsákutcának bizonyult. A közlés sikeres kifejezéssé integrálása ellenére elgondolható, hogy a József Attila által 1929–1930-ban választott irányban ekkor már csak problematikus értékek megalkotására nyílt lehetőség, hogy a proletár költészet irányában tett engedmény a személyes alkotói ambíciók pontosabb és mélyebb ismeretében is művészi fogyatkozásokkal terhelte meg a művészi teljesítményt.”
Jómagam viszont úgy látom, a lírai képekbe illesztett, a marxista szóhasználatból vagy éppenséggel a munkásmozgalmi zsargonból átvett kifejezéseket nemcsak meghonosította József Attila, hanem ezeket váratlan, meghökkentő kontrasztokként használta fel, s ez tette igazán egyénivé, újítóvá, modernné, ez teljesítette ki verseinek művésziségét. Olyan funkciót tölt be, mint Bartók remekeiben a néptánc-dallamokba szövődő disszonáns akkordok. Ez a megállapítás pedig nem valamiféle üres hasonlat, hiszen a költő Egy Bartók tanulmány vázlata (József A. 1958: 277-278.) címen emlegetett töredéke világossá teheti, hogy a disszonancia művészeti jelentőségét – „csak disszonancia által lehetséges alkotás” – nemcsak felismerte, hanem a költészetre is vonatkoztatta.
József Attila tehát nem a „marxizálások” ellenére, hanem – egyebek között – ezek révén is lett a modern európai kultúrkör költészetének legkiemelkedőbb klasszikusa. S ennek a reá egyénileg jellemző stílussajátosságnak semmi köze ahhoz, hogy felvették az illegális kommunista pártba. Amint ezt Kiss Endre (1980) kimutatja, ilyen fordulatok a pártból való kitaszítása után is bőségesen akadnak verseiben, de jóval 1930 előtt is, ahogyan pl. „egyértelmű, hogy az 1927-es »Bevezető« »hejh burzsoá! Hejh proletár!« – kiáltása a Kommunista Kiáltvány első szakaszára (»Burzsoák és proletárok«) utal” (uo. 588.).
Az egészen új verseket eredményező átírások egyik legszemléletesebb példája – s egyben a József Attilára oly jellemző „újtípusú tájverseké” is – a Nyár. Ennek első változatát A Toll 1930. február 7-i számában közölte, a másodikat, kisebb változtatásokkal néhány nappal később a Makói Friss Újságban, a harmadikat újabb kis javításokkal júniusban, a kolozsvári Pásztortűzben, a negyediket immáron lényeges módosításokkal az 1931. márciusának elején kiadott Döntsd a tőkét, ne siránkozz kötetben, az ötödiket, ismét újraírt mondanivalóval az 1934-es Medvetánc kötetben.
Az 1931-es év eleji, szerintem a költő szándékait legtökéletesebben kifejező változat egy olyan világot hivatott visszatükrözni, ahol idilli békesség látszata honol. 1930. Magyarországon „Szent Imre-év”, pompás kongresszusokkal és egyházi szertartásokkal; Krisztus Király diadalmenete a kivilágított Dunán félmillió bámulóval, a pápai legátus külön erre az alkalomra megtanult magyarul. A láthatáron azonban egyre magasabbra tornyosulnak a baljós jövő rút előjelei: az országot eléri a gazdasági világválság előszele, a kormány mesterségesen tartja fenn a gabonaárakat; szükségrendeletek, takarékossági intézkedések, sztrájkok. E felhőkből pedig könnyen kicsaphatnak egy forradalmi mozgalom fenséges villámai is: a munkásság életszínvonala még mindig nem éri el az 1914-es – akkor is igen alacsony – szintet, két héttel Krisztus Király diadalmenete után tömegtüntetés árasztja el a pesti utcákat, vidéken a „három millió koldus” kaszái villognak. A társadalmi összkép esztétikai minőségeinek szerkezete tehát így fest: idillikus–rút–fenséges.
József Attlla költeménye nem emleget se Szent Imre-évet, se gabonaárat, se tüntetőket, zselléreket. De a természeti képeiben rögzített esztétikai minőségek modellje hajszálpontosan egybevág a társadalmi összkép esztétikai minőségeinek szerkezetével. Az első két versszak látszólagos idillje –
Aranyos lapály, gólyahír,
áramló könnyűségű rét.
Ezüst derűvel ráz a nyír
Egy szellőcskét és leng az ég.
Jön a darázs, jön, megszagol,
dörmög s a vadrózsára száll.
A mérges rózsa meghajol –
Vörös, de karcsú még a nyár
– után váratlanul a lombokon gubbasztó vihar fenyegetően rút motívuma jelenik meg –
Ám egyre több lágy buggyanás.
Vérbő eper a homokon.
Bóbiskol, zizzen a kalász.
Vihar gubbaszt a lombokon
– majd a mélyén meghúzódó villámok fenségét villantja fel a befejező versszak:
Ily gyorsan betelik nyaram.
Ördögszekéren hord a szél –
csattan a menny és megvillan
elvtársaim: a kaszaél.
A költemény esztétikai minőségeinek szerkezete tehát ugyancsak: idillikus–rút–fenséges.
Jogos kérdésként merülhet fel viszont, honnan tudhatja meg az olvasó, miként kell értelmeznie az effajta költeményeket? Végtére is a Nyár egyszerű tájköltemény: a költő vidéken nézelődik, s leírja a természeti jelenségeket. Hogy olvasóit elvtársaknak szólítja, ez igencsak disszonáns ellenpontja a műfaj hagyományainak, de ennyi fű-fa-virág között egyetlen szokatlan szó igazán nem lehet műfajbontó tényező, s egyébként a versnek látszólag semmi köze bármiféle társadalmi kérdéshez.
Éppen ez a mozzanat árulja el a mű jelentését. Mint ismeretes (vagy annak kellene lennie) az a puszta tény, hogy valamit – legyen az tárgy vagy szöveg – a művészeti nyilvánosságra jellemző keretek között (kiállítóteremben, irodalmi lapban stb.) bocsátanak közre, meghatározza e dolog értelmezésének kereteit is. Azaz műalkotásként fogjuk fel, s az ennek megfelelő mértékkel ítélkezünk róla. Eszünkbe sem jut tehát, hogy József Attila azért írta meg e költeményét, mert közölni akarta az emberiséggel azt a merőben magánjellegű tényt, miszerint a minap vidéken járt. S miközben a lapály növényeit nézegette, feje fölött dörögni kezdett az ég. Óhatatlanul keresni kezdjük, miféle közérdekű mozzanat húzódik meg e sorok mélyén, s minthogy olvasmányélményünk „nem eléggé szép”, nem a szépművészeti irodalom. hanem a visszatükröző művészetfaj mértékével közelítünk a vershez (vö. Szerdahelyi I. 1995: 138-161.). S lévén, hogy ebben egyetlen, a történelmi pillanatra közvetlenül utaló mozzanat nincsen, közérdekű jelentést a szöveg csak úgy hordozhat, ha közvetve a maga egészében a társadalmi összképet érzékelteti.
Hogy miért ez a változat a legjobb (vö. Hankiss E. 1969: 18.), az bizonyítja, hogy A Tollban megjelent szövegben a 8. sor ez volt:
Még karcsu száron ing a nyár
A 15-16. sor pedig így hangzott:
Egy pillanat és odavan,
Amit egy nemzedék remél
– s így a költemény legfeljebb azt az életérzést fejezi ki, hogy e világban a társadalmi helyzetet kiszámíthatatlan erők vezérlik, de teljes homályban marad, hogy ez miért vonatkozik egy nemzedék reményeire, s miféle remények lennének ezek. A Medvetánc szövege aztán a cenzurának engedményeket tevő „demarxizált” befejezés:
Csattan a menny és megvillan
kék, tünde fénnyel fönn a tél
– ami azt a közhelyet fogalmazza meg költői képekkel, hogy az emberi élet bizony igencsak rövid, és napjainknak hamar a végére jutunk.
HIVATKOZOTT IRODALOM
Hankiss E. 1969: A népdaltól az abszurd drámáig. Bp.
József A. 1958: Összes művei. III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Bp.
Kiss E. 1980: „A történelem futószalagán”. (A marxizmus József Attila költészetében). In: Irodalomtörténeti Közlemények, 5-6. sz.
Németh A. 1989: József Attiláról. Bp.
N. Horváth B. 1988: : „Két szövegű proletárköltő”? (József Attila szövegváltozatairól) In: Jelenkor, 4. sz.
N. Horváth B. 1999: A hetedik. József Attila-tanulmányok. Bp.
N. Horváth B. 2008: A líra logikája. József Attila. Bp.
Péter L. 1995: „Keserülő e marxi munka”. A „marxizáló” és „demarxizáló” József Attila. In: Tiszatáj, 4. sz.
Szabolcsi M. 1957 (szerk.): József Attila emlékkönyv. Bp.
Szélpál Á. 1957: A szocialista költő. In: Szabolcsi M. 1957.
Szerdahelyi I. 1995: Irodalomelméleti enciklopédia. Bp.
Tasi J. 1980: József Attila: Ákácokhoz. Kétféle „ars politika”. In: Tiszatáj, 4. sz.
Tverdota Gy. 1998: A komor feltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Bp.
Tverdota Gy. 1999: József Attila.Bp.
Veres A. 1998: József Attila. In: Veres A.–Tóth T. 1998: Sulinet Digitális Órák. Alkotói portrék a magyar irodalomból.
http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/jaelet1-7.htm (letöltés: 2015. augusztus 10.).
Az európai utas
Szingularitás
Az állatok szegénységéről, mint természetes állapotukról és kifosztottságuk miatt elkövetett öngyilkosságukról, mint képtelenségről Márai Sándor értekezett (1946: 16–18). Egyik példája: „Ki hallott már valaha is olyan (…) sakálról, mely bánatában felakasztotta magát, mert egy napon észrevette, hogy az általa gondos előrelátással elkapart antiloptetemet éjszaka kiásta és elsikkasztotta valaki?” (Márai 1946: 18). Ellenpéldaként az alábbiakban a magyar néphit güzüjét, annak akasztásos öngyilkosságát említem.
A güzü vagy gözü (Mus spicilegus) a háziegérnél kisebb, nála világosabb hasú, szintén szürke mezei rágcsáló. Közép-Európában, a Balkánon és Ukrajna területén honos. Fű- és gabonafélék kalászait eszi, de rovarokkal is táplálkozik. Életciklusára a tavaszra korlátozódó szaporodás, majd a gyűjtögetés, az együtt maradó családok közös áttelelése jellemző. Nyáron szénakazlakban, faodvakban lakik. A tél közeledtével a csoport áttelelő helyet, güzühordást épít, benne magokkkal, s ezt földréteggel borítják be, aminek következtében jól kivehető dombocska keletkezik.
Az öngyilkos állatokat Gaál István tárgyalta (1936: 272–9), s külön a güzüről Fábián József (1803) nyomán emlékezett meg. Idézi Fábiánt: „A gözüről közbeszéd az a nép között, hogy annak minden nyáron hét rakás gabonát vagy egyebet kell öszve hordani, és ha azt meg nem hordhatja, valami tövisre vagy kóróra felakasztja magát” (1936: 273). Gaál rámutatott, hogy az akasztott güzü története nem az éhhaláltól való menekülésről szól, hanem arról, hogy „a villás elágazású növényeken is mászkáló kis rágcsálóval könnyen történhetik baleset. Elég valami vigyázatlan lépés, vagy a növény megbillenése, s a kis állat úgy csúszhatik le, hogy nyaka az ágvillába szorul és megfullad” (1936: 274).
Szendrey Zsigmond a következőképpen foglalta össze a güzüre vonatkozó néphitet. „Göcsejben gözüfejet kötnek a szemárpára, s a kendert szótlanul vetik, különben a gözü elrágná a magoskender fejét. Barkaszón hideg őszt és telet jelent, ha a gözük júliusban nagy halmot raknak; a monori hit szerint évente kilenc kis, eleséggel töltött dombocskát kell összehordania, s ha ez nem sikerül neki, bánatában a legelső karóra felakasztja magát” (Szendrey & Szendrey 1940: 326).
Tálasi István a kiskunságiakról említette, hogy felhasználják a gyűjtő állatok, három mezei rágcsáló, a güzü, az ürge és a hörcsög tevékenységének eredményeit is, azaz kifosztják őket, kiássák télre félretett eleségüket. Ami a güzüt illeti, „boglyák, kukoricakúpok alatti üregébe gyűjti a gabona és egyéb magvakat, a güzühordást, amely esetenként lehetett 4–10 kg is, kiásták, kiválogatták, kimosták s felhasználták. A takarékos embert güzünek titulálták, az állatról pedig azt tartják, mint máshol is: ha nem tud eleget gyűjteni, ősszel felakasztja magát” (1977: 162).
A magát felakasztó güzüről egyik forrás (Fábián, Szendrey, Tálasi) sem állítja expliciten, hogy a güzühordás kifosztása miatt lesz öngyilkos. Könnyen belátható azonban, hogy az ember által kiásott elesége azonos eredmény a nem elegendő gyűjtéssel.
HIVATKOZÁSOK
Gaál István: Amit rosszul tudunk. Természettudományi koholmányok és balítéletek. Bp.: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 1936.
Márai Sándor: A szegények iskolája. Bp.: Révai 1946.
Szendrey Zsigmond & Szendrey Ákos: “Részletek a készülő magyar babonaszótárból.” Ethnographia – Népélet 51 (1940) 3: 321–336.
Tálasi István: Kiskunság. Bp.: Gondolat 1977.
Felírat
Az Eszmélet legutóbbi, 111. számában olvasom a szerkesztőség Globális válságjelenségek nyomában című állásfoglalását: „Korábban többször írtunk arról, hogy az elmúlt negyedszázadban, a bipoláris világrend megszűnése [azaz a Szovjetunió összeomlása, Sz. I.], majd az USA – kezdetben sokak által örökkévalónak hirdetett – globális hegemóniájának megkérdőjeleződése következtében, hogyan alakultak át a nagy- és középhatalmak belső és egymás közötti erőviszonyai. E hatalmak egyidejűleg állnak szövetséges és ellenséges viszonyban egymással, attól függően, hogy a világrendszer egyes válsággócaiban érdekeik – tudniillik az állami érdekekként megnyilvánuló osztályérdekek – mit diktálnak számukra.
A nagyhatalmak számára az egész térség nem egyszerűen felvonulási terület, hanem mint háborús övezet, óriási hadi üzlet is: a német, orosz, amerikai, francia, izraeli, török fegyvergyárak és -kereskedők kincsesbányája, a legmodernebb haditechnika kísérleti terepe. A tőkefelhalmozásért, a piacokért, a természeti erőforrásokért – a profitért – folytatott szakadatlan harc az emberiséget ma újfent a világháború rémével fenyegeti” (5. o.).
Mélyen igaz és mértéktartóan megfogalmazott nyilatkozat; csak két ponton látom kiegészítendőnek. Az egyik ezek közül az, hogy a Szovjetunió összeomlása végveszélybe sodorta a „katonai-hadiipari komplexumként” emlegetett uralkodó klikkeket: a továbbiakban ugyanis a háborúk lényegében szükségtelenné váltak, s így piacuk akár a céllövészet sportágára szűkülhetett volna. Ezzel szemben az 1991-ben kirobbantott délszláv öldökléstől kezdve mind a mai napig egymás után újabb és újabb háborús tűzfészkek lobbannak lángra – és a transznacionálissá duzzadt fegyverkereskedelem profitja évről évre növekedik.
Ami a világháború rémét illeti, azt kell tudnunk, hogy az USA politikai körei egyre nyíltabban szoktatják a közvéleményt ahhoz a gondolathoz, hogy háború esetén úgynevezett harcászati, vagy taktikai nukleáris fegyvereket is be lehetne vetni, amelyeknek rombolóereje jóval kisebb a stratégiai atomrakétákénál (bár messze meghaladja a legerősebb hagyományos bomba és a Japánra 1945-ben ledobott atombombák hatókörét). Azt pedig a „katonai-hadiipari komplexumok” mamuttőkéseit kivéve mindenki tudhatja, hogy egy taktikai nukleáris fegyverekkel vívott világháború esetén a vesztésre álló fél habozás nélkül beveti a stratégiaiakat is. Ami egyben az emberiség kihalását jelenti.
Igencsak megfontolandó, nem kellene-e valahogyan a „katonai-hadiipari komplexumok” kihalásának mikéntjét – finoman divatos szóval – folyamatba tenni.
Wittgenstein úr hezitálása a Dunaparton
„… aki a mai világban egy pofonért kettővel nem válaszol, az rég elveszett ember.” Ezt mondja T. Ágoston László hőse a Puszta indulat című novellában, és a maga módján a kötet szinte valamennyi novellája szerint igaza is van. Az általa teremtett világban ugyanis nem csak egy pofonra válaszolnak kettővel, egyetlen pofonra sincs szükség, hogy valaki kettőt kapjon. Elég egy félreérthető mondat vagy gesztus, esetleg még az sem kell, ok nélkül, valami állandóan fortyogó indulatból is hullnak a valóságos és a verbális pofonok.
Nagyon téved azonban, aki azt hiszi, hogy valamiféle rejtőjenői világba vezeti a szerző az olvasót. Rejtő Jenő világa stilizált, nem is akar valóságosnak látszani, a Pacsirta a diófán írója viszont igényt tart arra, hogy az olvasó valóságosnak vélje a könyvben megjelenő világot.
Szinte minden szereplőjét durva indulatok vezérlik. A Falusi történetben van valami Móricz hőseinek indulataiból, a különbség azonban lényeges. Móricznál mindig közvetlen oka van az indulatnak, még akkor is, ha az nem mindig látszik nyilvánvalónak. Az író olyan világot ábrázol, amelyben legtöbbször a nyomor, a szellemi beszűkültség, a megalázottság robban ki (ön)pusztító tettekben. T. Ágoston elbeszéléseiben nem a nyomorgók, a megalázottak, a végső elkeseredésbe zuhantak folyamodnak erőszakhoz, hanem az erejükkel visszaélők, a győztesek, azok, akik úgy hiszik, hogy mindent megtehetnek, mert erősebbek, befolyásosabbak vagy gátlástalanabbak másoknál.
Kétségtelen, hogy ez a jelenség létezik mai világunkban, az erőszak sok ember számára a konfliktusok megoldásának egyetlen lehetséges módja lett. Ennek elsősorban objektív társadalmi okai lehetnek, hiszen ha a világban az anyagi siker a legfőbb mérvadó az emberek megítélésében, akkor ezt nagyon sokan úgy fordítják le a maguk erkölcsi világképe szerint, hogy az erőseké, a rafináltaké, a gátlástalanoké a világ, aki nem ilyen, az nem számít. Ha a társadalomban mindenki harcol mindenki ellen, akkor érthetővé válik, hogy mindenki ingerült, mindenki ugrásra kész, hogy támadjon, ahol előnyt remél, és állandóan kész legyen a védekezésre, hiszen őt is bármikor érheti támadás. A szülők, akik érzik a körülmények szorítását, maguk nevelik gyermekeiket arra, hogy legyenek önzők, durvák és erőszakosak, mert úgy látják, hogy ez a boldogulás útja. Az Amíg a vonat megérkezik szereplői például nem rosszul nevelt, gyermeküket intik le, hanem a gyerek pimaszkodása miatt tiltakozó utastársukra támadnak. Az már az elbeszélés vitatható mozzanata, hogy a felesége és saját gyereke által nyilvánosan is megalázott, kigúnyolt apa valószerűtlen durvasággal kel idegenekkel pimaszkodó fia védelmére. Ebben az írásban, úgy érzem, kevesebb több lenne, kevesebb harsányság és több lélekrajz életszerűbbé tenné az elbeszélést. Az apa talán azért támadhatna olyan gorombán a fiával konfliktusba keveredett fiatalemberre, mert így próbálja kompenzálni saját megalázottságát. Ez lélektanilag hiteles helyzet volna, de az író nem utal ilyesmire
T. Ágoston László érezhetően tömörségre törekszik, ami egy novellista számára természetes követelmény, ám gyakran túlzásba esik. A stílus túlzott szűkszavúsága az olvasóban néhol a vázlatosság, a kidolgozatlanság érzetét kelti.
Jellemző a novellákra, hogy az erőszak áldozatai legtöbbször meghunyászkodnak, és ezzel inkább lovat adnak a gátlástalanok alá. Az erőszak terjedése részben mint okozat jár együtt a közömbösséggel, azzal, hogy szinte soha senki nem kel az áldozatok védelmére, nincs az emberekben szolidaritás, a verbális és a fizikai erőszakot látványosságként figyelik. Ritka eset, ami a Külvárosi járat című novellában történik, hogy egy megbántott ember védekezik az erőszakba forduló agresszió ellen, s még inkább az, hogy valaki a védelmére kel. Ugyanez történik A veréb csípése című novellában is, ahol a megalázott ember kést ránt az őt állandóan gúnyoló, zaklató szobatárs ellen.
A nyílt, fizikai erőszak mellett a novellákban megjelenik egy másféle erőszak is, a jóhiszeműek, a kevésbé tájékozottak becsapása, átverése, ami, bár látszólag kevésbé durva, ugyanolyan fölháborító, s még védekezni is kevésbé lehet ellene. Az ilyen típusú írások jellegzetes darabja a Köznapi átverések, amelyben egy új telefon az átverés tárgya. A tájékozatlan és jóhiszemű áldozatot úgy belebonyolítják az ügybe, hogy anyagilag jelentős veszteség éri. A novellában azonban maga az ügynök is kényszerhelyzetben van, a már-már misztikus, elérhetetlen CÉG számára csal a saját megélhetése érdekében, azaz sejthetően maga is áldozat, ha morálisan nem is feddhetetlen, hiszen tudja, hogy csalás, amit művel.
A kötet végén néhány derűsebb, oldottabb novella enyhíti a sötét hangulatot. Az Augusztusok néhány kedves szösszenetszerű epizód csokorba szedve, a Szederlugas témája az öregedés, a világból kikopás némi megértő nosztalgiával színezett rajza. Az Ebéd utáni szieszta pedig arról szól, miről álmodozik a szegény ember, ha napi munkája mellett ilyesmire is szánhat egy kis időt.
T. Ágoston László új kötetében jó ötletek és jól megformált karakterek mellett vannak kevésbé sikerültek is. A novellákban olykor nem a történet logikája, hanem a véletlen, az író önkénye okozza a cselekmény fordulatait (Vadkolbász, Matyi szeretője). Máshol a már említett vázlatosság rontja a történet hatását. A könyv az említett fenntartások mellett rokonszenves, hiszen áldozatként azokat az embereket jeleníti meg, akik manapság ritkán bukkannak föl az irodalomban, akiknek szinte a létért is minden nap meg kell küzdeniük, de akik ugyanúgy joggal vágynak egy szebb, jobb, igazságosabb életre, mint bárki más. (Hungarovox Kiadó 2016)
A semmi feltöltése
Ferdinandy György három évvel idősebb nálam. 1956-ban hagyta el Magyarországot, tizenegy éven át Franciaországban élt, majd harmincöt éven át a Puerto Rico-i Egyetemen tanított. Száműzetés című elbeszéléséből idézem: „Nem tudjátok…, hogy a méregpohárnál csak egy nagyobb büntetés van: a száműzetés? Azt akarjátok, hogy halálra ítéljem magam?” A Sárkányeregetésben fia azt mondja: „Ti idegenek vagytok, te is, mint ezek a kubaiak. De nekem, érted? Nekem van hazám! Miért akarjátok elvenni tőlem?”
Kommentál és magyaráz, magyarra fordít: „Cabeza de Vaca, Marhafej: feljegyzem, megmagyarázom magamnak a dolgokat.” A Száraz magömlés arról szól, amire „már nincs is magyar szó.” És miközben az elbeszéléseket olvasom, feleségem utolsó napjai jelennek meg előttem, „a pelenkázás ártatlan ravaszkodásai”, az orrba dugdosott oxigént adagoló cső. És megint egy idézet: „valami háborús regényben mondja egy féllábú veterán, hogy néha fáj a lába. Az, amelyet már megettek a kukacok.”
Folytatom egy életrajzi adattal. 1956-tól 1985-ig a Szabad Európa rádió külső munkatársa volt. (Én Ladányival, Györével együtt a Tűz-táncban tiltakoztam az ellen, amivé ’56 és az utána következő idő akarta az országot alakítani.) Györe Kérdések a zászlóról című versének kérdését idézem.
És a tiltott nevű zászló,
az hova lett? Az, amelyik.
A nem lila, nem zöld,
nem hupikék zászló.
Az hova lett?
Ferdinandy György Látószeműeknek címmel adta ki verseskönyvét l962-ben. Ezek a versek nem l956-ról szólnak. A Lisnyij cselovjek című vers azokról beszél, akik lovakat futtatnak, porszívót árulnak és emlékeket, akik segélypénzért koldulnak, akik dolgozni akartak, de akiket ellöktek.
És bolyong, barangol
Útszélen hál meg
Reggel nem tudja, este hol áll meg
Becstelen világban
Nem érti, miért kell
Szembefordulni a becstelenséggel
Fölösleges ember:
Se haszna, se kára
Szolgálatának pohár bor az ára
Fölösleges ember:
Átlépte az élet
Ma itt van és holnap ki tudja mivé lett.
Ferdinandy György mindig – ma is – szembefordult a becstelenséggel. A látószeműek ezt meglátják. Örülök barátságunknak. (Szerzői kiadás, Strasbourg, l962)
Csapody Tamás Bortól Szombathelyig című gyönyörűen kiállított, fényképekkel, térképvázlatokkal, a bori munkaszolgálatosok részleges névlistájával kiadott könyvéről jogosan írja Karády Vilmos Ajánlás egy bűntény látleletéhez című bevezetőjében, hogy „az itt olvashatók tulajdonképpen vizsgálati jegyzőkönyvet képeznek a magyar állam által a II. világháború alatt elkövetett egyik gigantikus bűntényről…”, hiszen a Horthy-rendszer még viszonylag konszolidáltabb éveiben is tartalmazott „protofasisztának minősíthető elemeket.” Ez az írás terjedelmi okokból lehetetlenné teszi a monografikus igényű tanulmánykötet részletes ismertetését, ezért ezúttal a Radnóti Miklósra és sorsára vonatkozó megállapításait idézzük.
„Elképzelhetőleg a Győr melletti Abdán meggyilkolt huszonkét munkaszolgálatos között volt Radnóti is, bár erre nézve a hiedelmekkel ellentétben a szerzői szerint nincsenek elégséges bizonyítékok.” A Radnóti Miklóst is sorai közt tudó gyalogmenet (a zsidó, Jehova Tanú, reformadventista és nazarénus kényszermunkások) 1943-ban és 1944-ben a magyar kormány németkérést teljesítő intézkedésére érkeztek, összesen hatezren a szerbiai Borba. Radnótinak a bori volt a harmadik munkaszolgálata. „A Heidenau altáborból Borba vezető nehéz gyalogmenet nyomán írta meg Radnóti Miklós az Erőltetett menet című versét.” A cservenkai téglagyárban született a második Razglednica.
Ide kívánkozik két idézet:
Bolond, ki földre rogyván felkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet.
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
*
Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.
Folytassuk egy újabb Radnótiról szóló feltevéssel: „Nem tudjuk, hogy a Radnóti Miklós feliratú sírban a Kerepesi úti temetőben ki nyugszik.” A dokumentumok annyira hiányosak, „hogy még az sem zárható ki, hogy Radnóti Miklós nem halt meg Abdánál, hanem a bori menet tagjaival együtt elhagyta az országot.” És rögzíti azt is, hogy „az abdai tömeggyilkosság, illetőleg Radnóti Miklós meggyilkolásának ügyében az állambiztonsági szolgálat 1967 és 1977 között titkos nyomozást folytatott.” Idézzük a következő mondatot is: „A tömeggyilkosság elkövetésével gyanúsított öt keretlegény ellen nem emeltek vádat.” A rettentő szavak tudósát, Ésaiást kellene idéznem a korról „mikor a költő is csak hallgatott, s várta, hogy talán megszólal újra.”, ismerik Borban, első szobrát a Bori tónál állították fel l948. május 5-én. Az egyik visszaemlékező munkaszolgálatos szerint a Reptér-barakkban a vasárnaponként tartott műsorokban „Radnóti Miklós verseit is szavalták”. A bori maradék tagjai joggal hihették, hogy a halálból csak egy út mentheti meg őket, a továbbhaladás, ezt gondolhatta Radnóti is.
Az egyik bori munkaszolgálatos író, újságíró l945-ben Radnóti Miklósnénak, Gyarmati Fanninak és Ortutay Gyulának vitt híreket Radnótiról.
A negyedik Razglednica végső üzenete kívánkozik ide:
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed majd te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem.
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
A barakkot felszívta, és a rabság keretét eleresztette a lassú tekintet, mikor csak az ész, csak az ész tudta a drót feszülését. „Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?” – kérdezte a költő hitvesétől Žagubica fölött a hegyekben, l944 júliusában.
Akkor voltam hatéves, és a Gömbös Gyula Árvaházban, hamis papírokkal mint katolikus, üdvözöltem a felszabadító szovjeteket, akiket egy zsidó születésű tiszt vezetett. Annyi ennivalót kaptunk, hogy még egy év múlva is azt emlegettem. (Zrínyi Kiadó, 2014)
A hatvankét éves Túri Bertalan Megőrizni az embert című első kötete huszonhárom novellát tartalmaz. Szegénységben, megaláztatásban, kiszolgáltatásban élő emberekről szólnak írásai. Két írás (Az indok, Testvérek) halálesettel, konfliktus okozta gyilkossággal ér véget. A birtok című novellában csak a véletlenen múlik, hogy a vénember kezéből kihajított balta nem a fiát találja el, hanem a fáskamra oldalának csapódik. A tejért topogó Juli néni boldogsága rövid ideig tart, szégyenében az eltört csupor és a kiömlött tej miatt, ami a vendég Mózes úr sötét nadrágjára folyt, a kárvallott kocsiján elmegy hazulról, de amikor az a kocsiban hátrafordulva rákérdez, hogy hová vigye, a néni feje már furcsán oldalra billent, üveges szemmel mered rá. Az öreg szőlősgazda özvegy szomszédasszonyát látogatja, és azt mondja a szomszédoknak alkonyatkor: „Hí már engem az ősz tündérem”, hiszen az özvegyet magához vitte varjútanyai otthonába. Sunyikov egy ismeretlen óriás parancsára megkéri nagybácsiját, vonják vissza igazgatói kinevezését, inkább dolgozhasson rang nélkül egy kis üzemben. Rangos János, aki összevész fiával, aki cigánylányt készül feleségül venni, előbb a fia motorbiciklije elé áll, hogy mégiscsak kiegyezzenek, majd vaskaputámaszt lódít fia után, „orvost! orvost!”– üvölti megrémülve véres keze láttán. Az apát és az anyát az úton levők támogatják fel. A Csendi Jenő történetét elmesélő öt liter pálinkával állít be a cigánylegény lakására, mert a fogadását elvesztette, és a novella végén, neki, a cigányokat lenézőnek kedve kerekedett társára mosolyogni. Az Ünnepi vacsora főhőse eladja Mercedesét, hogy fiát annak esküvője alkalmából pénzzel is megajándékozhassa, ám az dühödten faképnél hagyja, mikor Mercedes nélkül, az újonnan vásárolt Trabanttal érkezik hozzá. A Tanyán Telekesnéje orvos hívása helyett a malacok eladásával foglalkozik. „Bűncselekmény gyanúja forog fenn” – mondta komoran a halottat vizsgáló orvos.
Szegénység, pénz utáni sóvárgás, rettentő élethelyzetek novellákból összefűzött regényévé válik ez a könyv, amely – ismét címére utalva – meg akarja őrizni az embert. (Rím Könyvkiadó, 2015)
Történelmi lenyomat