80. születésnapja alkalmából szeretettel köszöntjük Baranyi Ferenc József Attila és Kossuth-díjas költőt, műfordítót, az Ezredvég alapító főszerkesztőjét, akinek versei, írásai a folyóirat első számától kezdve jelen vannak szépirodalmi és Vox humana rovatunkban, s melyeket olvasóink mindig örömmel fogadnak. Bízunk benne, még hosszú időn át találkozhatunk írásaival.
Baranyi Ferencnek
„Kár, hogy nem korábban születtél” –
mondtad nekem a hátsó ülésen
Földvár felé félúton…
Aztán meséltél.
Klasszikus barátokról,
teltházas estekről,
versrajongó lányokról,
teremtő lázadásról…
Hallgattalak, talán irigyeltelek is.
Akkor már te voltál a klasszikus.
Költő, aki a törvény örökké fölfeslő szövedékét
éles jambusokkal varrta vissza verseiben,
s tüskés rózsákból font szíve köré hölgykoszorút.
Nem vagy már divatban, mondják,
de korszerűtlen sem leszel,
amíg van szerelem és igazságkeresés a világon.
S ha nemzedéktársak nem is vagyunk,
örülök, hogy kortársaddá fogadtál.
Öt éve hagytuk el anyámmal a nagyvárost, a reménytelenség, a legmélyebb depresszió világát, és költöztünk El Desiertóba.
El Desierto teljesen kihalt, a bombázás óta nem lakik itt senki. Romházainak égbenyúló karjai a nagyvárosból is látszanak. A halottakat elszállították, de a romokat nem takarították el: a Parancsnok mementóul meghagyatta az utókornak a lázadás kihunyt fészkét, az eltaposott parazsat.
Körbejártuk a várost. Pár ház maradt csak épen, az egyikbe költöztünk be anyámmal. A tetőt aládúcoltuk, a hiányzó cserepeket a többi házról pótoltuk. Az utcafrontra néző ablakok közül az egyik megrepedt, ezt megragasztottuk, a másik kitört, ennek a keretét kivettük, sárral kötött téglákkal befalaztuk. A hátsó ablaknyílásokat szintén befalaztuk.
Megnyugtató, hogy teljesen kihalt a város. Gyakran sétálgatunk anyámmal a romok között, találunk ezt-azt: egészen szép történetek kerekednek ki a romok alatt heverő tárgyakból: egy fotó, egy kabát, ruhák, edények, gyerekjáték satöbbi. Az egyik rom alatt egy puskát és lőszert is találtunk, meg egy petróleumlámpát, pár bádogedényt, evőeszközöket: a takarítók nem végeztek tökéletes munkát.
Kell a puska, mert időnként kóbor kutyákkal találkozunk, farkasokat is láttunk már. A kutyák egészen elvadultak, alig különböztethetők meg a farkasoktól. A kutyák és a farkasok közös falkában járnak, és állandóan körülöttünk ólálkodnak. Éhes csaholásukat egész nap halljuk. Az álom az egyetlen menedékünk tőlük.
Eleinte a patkányok is gondot okoztak; hiába lőttem ki közülük egyet-kettőt, olyan sokan voltak, hogy ez nem segített a helyzeten. Aztán az egyik házban talált patkányméreg nyugvópontra vitte a dolgot.
Van egy szamarunk, ha terhet kell hordanunk, azt használjuk. Kétnaponta megyünk le a tározóhoz, megtöltjük az üvegeinket, megmosakszunk. A kenyér hiányzik az életünkből. Nagyon nehéz így meglenni. A búza nem marad meg. A nyári perzselő hőség, az időnként ránk zúduló, napokig tartó homokviharok kíméletlenül elpusztítják a hajtásokat. Nyáron szinte haldokolunk a hőségben. Nappal az éjszakát várjuk, éjszaka rettegve gondolunk a nappalra. Télen a hidegfrontok hűtik le a levegőt, aztán váratlanul meleg lesz ismét. A hőingadozást alig lehet elviselni. A hidegben ki sem mozdulunk otthonról, a nyomorúságosan begyűjtött fával fűtünk a megjavított kemencében. Az újbóli felmelegedés után, még pár napig betegek vagyunk, le vagyunk gyengülve, aztán ismét megnyergeljük a szamarat és elindulunk a tározóhoz vízért, lőni egy nyulat, vagy farkast, ha nincsen más. A tető sohasem készül el teljesen, a viharok mindig megrongálják a tetőszerkezetet, a szél befújja a házba a homokot; ilyenkor finom szemcséjű homokréteg borít mindent, beleértve minket is. A szánkba, a fülünkbe, a szemhéjunk alá is befurakodnak a pengeéles szemcsék: nincs hová menekülnünk. Ha véget ér a vihar, nekiállunk takarítani, tetőt javítani.
Amikor nem kell dolgoznunk, anyám mesél valamit. Anyám meséi a nagyvárosról szólnak, a régi időkről, amikor még jobb volt az élet. Történetei kiemelnek a körülöttünk lebegő semmiből, a véget nem érő fizikai és lelki sivatagból, az időtlenség világából. A történeteinek mindig van valóságalapja, mégis kicsit más, mint ami az élet: sokkal több és gazdagabb.
A lerombolt házak között könyveket is találtunk. Pár kötetünk van csak, az ágyam mellett tárolom őket: Defoe: Robinson; Kafka: A kastély, Georgio de Chirico által illusztrálva; egy vastag könyv: A spanyol-amerikai irodalom rövid története; Saramago: A kolostor regénye és Borges: Az örökkévalóság története, a Borges összes művei sorozatból, mindegyik spanyol nyelven.
Felajánlottam anyámnak, hogy válasszon egy könyvet, szívesen felolvasok neki. Nem szólt, csendesen, csukott szemmel ült a karosszékében, aztán azt mondta, hogy nem kér felolvasást, mert annyi történet kering benne, hogy inkább elvenni kellene belőle, mint hozzátenni.
Persze, egyszer minden jónak vége szakad.
Tegnap, kedden, behatolt a katonaság a városba. Lövöldöztek, hogy előjöjjünk; persze tudták, hogy El Desierto nem lakatlan. Kiparancsoltak a ház elé, a parancsnok, meghatározhatatlan korú, feketeképű, bajuszos férfi, közölte velünk, hogy csütörtökig el kell hagynunk a várost, pénteken kezdik a romok bontását. A munkagépek már egy hónapja felvonultak a város északi határánál. Azt mondta, hogy költözzünk vissza a nagyvárosba. Segítenek abban, hogy egy hajléktalanszállóra kerüljünk, kapjunk közmunkát, s némi fizetést, ami nyomorúságos ugyan, de arra elég, hogy éhen ne haljunk. Mondtuk, hogy inkább pénzt adjanak, egy alkalommal és sokat, abból már el tudnánk indulni valamerre. Mondta, hogy ő nem tehet mást, közli a parancsot, és végül is mi illegálisan foglaltuk el a háborús romokat, örüljünk, hogy büntetés helyett segítséget ajánlanak. Erre azt válaszoltuk, hogy akkor inkább elmegyünk. Kérdezte, hogy merre vesszük az irányt, mondtuk, hogy nem tudjuk, mondta, hogy nyugodjunk meg, a hírszerzés úgyis megtudja. Nem válaszoltunk, ezért távoztak. Nyugodtak vagyunk, nem érdekel minket, hogy követnek-e vagy sem, megfigyelnek-e vagy sem, a társadalmi ranglétra legalsó fokán állunk, mélyebbre nem süllyedhetünk, következésképpen ártani sem tudnak nekünk. Legfeljebb megölnek minket, de ez sem jelent különösebb változást, létünk időtlensége és a halál végtelensége között nem látunk jelentős különbséget. Összeszedjük a ruhákat, az étkészletet, nagyjából annyit, amennyivel érkeztünk, a többit itt hagyjuk.
Azt mondta anyám, hogy olyan helyet kell találnunk, ahonnan sohasem akarnak majd kilakoltatni: ahol nagyon nehéz az élet, ahol nem akar élni senki sem. Persze eddig azt hittük, hogy a sivatagi kísértetváros a romokkal, a hátrahagyott hulladékokkal, az elviselhetetlen klímával ilyen hely, de tévedtünk. Az állam újra akarja építtetni a várost: új névvel, új városszerkezettel. Hiába, az állami tisztviselők gondolkodását nehéz előre kiszámítani, a logika, az időzítés és a következmények felmérése nem játszik szerepet a döntések meghozatalában.
A térképet böngészve megleltük Ultima Esperanza ** városát. Ez a kontinens legdélebbi csücske, a kontinens itt töredezik szét szigetek sokaságára, a szárazföld, a jég és a tenger pedig összekeveredik. Itt már nincsenek évszakok, csak tél és hideg. A viharos szél egész nap, megállás nélkül fúj, az égboltot állandóan felhők borítják.
Holnap hajnalban indulunk. Lehet, hogy elszegődöm egy halászhajóra, vagy fókavadásznak állok. De az is lehet, hogy egyszerűen megfagyunk, és megszűnnek a gondjaink.
* A szó jelentése: sivatag [vissza]
** Jelentése: Utolsó Remény [vissza]
Tájkép
itt mindig szép tiszta szavú ősz van,
őszinte mint a gyermek ha gagyog,
megjöttem, suttogja nekem halkan,
és látom ahogy arca felragyog.
a hosszú-combú utcák ölében
még a későnyár meleg tócsái,
hízik a dió, s moccan kövéren,
mikor a szél elkezdi himbálni.
már nehezen virrad a gödrök mélyén,
vékonyka köd sírdogál benne,
a Nap feltöri penészes kérgét,
így elszállhat a fényre tekeredve.
a villanydrótokon fecskék ülnek,
szemükből az aszfaltra hullt a nyár,
úgy mint magányom magukba merültek,
nekik is nekem is menni kéne’ már.
de hol az a hely, mely átölel minket,
mert mi mindenhol idegenek vagyunk,
és az itt mosolyogva meglegyintett,
hogy csak e táj érti csendes dalunk.
én maradok, a gyökér sem mozdul,
markában tartja a szunnyadó fákat,
tavasszal az ág majd új levelet koldul,
de a most millióknak ad szárnyat.
tarka lepkékként repkednek körül,
zöld-sárgás csillagok a napsütésben,
és a nyár lassan, lassan elmerül,
a becsei ősz langyeső szemében.
itt ilyenkor puhán szól a harang,
bár az utcatócsák tükre korán hártyás,
de felkacag, giling-galang,
ha belehuppan a részeg kártyás.
a cigány-lány még mezítláb batyuz,
hátán a hajnali kukák szomorú kincse,
lábára a csatornagőz bocskort húz,
mégis homlokára fagy éjfekete tincse.
itt apró hópihéket becéz a szél,
tenyerén hordja őket a hátsókertbe,
tűzfalakon piszmog a dér,
s jégvirágként hűvösül az ablakszemekre.
a csontmezőkről néhány varjú
behúz a házak előtti fákra,
hízik a hideg, kemény markú,
dióálmokat roppant a szorítása.
lassan virrad a Duna fölött,
az ég visszalopja csillagjait,
és a víz ahogy a partra lötyög,
jegesre cirógatja a füzek ujjait.
A tutajos
Amikor elhatároztuk Ildivel, hogy összeházasodunk, el kellett döntenünk, hogy hol fogunk lakni. Volt egy szép nagy lakásuk, és amikor elváltak, ő maradt benne a lányával. Cserébe pénzt meg egy balatoni kis nyaralót kapott a férje, nem volt vita, békésen megegyeztek.
Én elmúltam negyven éves, Ildi harmincnyolc. A lánya ősszel egyetemre ment egy dunántúli városba. Arra gondoltunk, hogy Ildi eladja a nagy lakást, az árából vesz egy garzont a lányának. Így megspórolják a lakásbérletet, sőt ha valamelyik barátnője odaköltözik, még hoz is valamennyit az a lakás. A megmaradt pénzéből meg az én garzonom árából pedig veszünk egy másik lakást, amiben mi ketten lakunk majd.
Akkoriban éppen lementek a lakásárak, szinte minden nagyobb társasházban volt egy-két ablak, amelyben ki volt téve az „Eladó” tábla. Az egyik lakótelepen hamar találtunk is egy negyedik emeleti két szoba gardróbos lakást. Jó boltok vannak a közelben, a busz végállomása sincs messze, tizenöt perc alatt be lehet érni a város központjába. A ház hatemeletes, két lift van benne, remélhettük, hogy egyszerre nem romlik el mind a kettő. Ez azért jutott eszembe, mert amikor beköltözünk, az egyik éppen nem működött, de a ház közös képviselője azt mondta, hogy maximum egy hét múlva megjavítják.
Csak az nem tetszett nekem, hogy a lépcsőházból nyíló folyosókat mindenhol vasrács zárta le. A lakóknak ahhoz is külön kulcsuk volt, ugyanúgy, mint a ház utcai bejáratához. Ha kívülálló akart bejönni, csengetnie kellett, és ha otthon volt valaki, kinyithatta az ajtót egy gomb megnyomásával. Én csak filmeken láttam börtönt belülről, de úgy képzeltem, hogy az is ilyen lehet a sok ráccsal. Amikor elmondtam ezt Ildinek, megnyugtatott, hogy azért nem börtön az a ház, a börtönben nincs kulcsuk a raboknak, mint nekünk lesz, idővel majd megszokom, és már föl sem tűnnek a rácsok. Nem beszélve arról, hogy ez biztonságos ház, kétszer is meggondolja egy betörő, hogy itt próbálkozzon.
A folyosónkra három lakás ajtaja nyílik, a mi ajtónk van legbelül, a folyosó végén. Úgy gondoltuk, hogy illendő lenne megismerkedni legalább a két szomszédunkkal. Én faluról kerültem Pestre, nálunk a szomszédok mind ismerték egymást, sokan összejártak, kisebb szívességeket tettek egymásnak, az utcaajtót pedig csak éjszakára zárták be. Ahol korábban laktam, ott is ismertük a szomszédokat, nem nagyon barátkoztunk ugyan, de legalább köszöntünk egymásnak.
Először a legelső ajtón csengettünk be. Sokáig kellett nyomni a csengő gombját, mire kinyílt az ajtó, amennyire a biztonsági lánc engedte, és a nyíláson kinézett egy öregasszony. Köszöntünk neki, de nem fogadta a köszönésünket, bizalmatlanul, kérdő tekintettel bámult ránk. Ettől zavarba jöttünk egy kicsit, de azért elmondtam, hogy mi leszünk az új szomszédok, és úgy gondoltuk, hogy meg kellene ismerkednünk, ha már egy házban, sőt egy folyosón lakunk. Úgy nézett ránk egy darabig, mintha nem értette volna meg, vagy nem hinné el, amit mondtam. Aztán, amikor a csend már kezdett túl hosszúra nyúlni, és látta, hogy befejeztem, sőt várom, hogy most már ő mondjon valamit, így szólt:
– Jól van, most már ismerjük egymást.
Azzal becsapta az ajtót, és hallottuk, hogy kétszer megfordítja a kulcsot a zárban.
Nem ilyen fogadtatásra számítottunk, de túltettük magunkat rajta, nem hagytuk, hogy egy bizalmatlan vénasszony elrontsa a kedvünket.
Próbálkoztunk a közvetlenül mellettünk lévő lakással is, de ott egyáltalán nem nyitották ki az ajtót, pedig többször is jó hosszan csengettünk. Néha mintha mocorgást hallottam volna belülről, talán állt valaki az ajtó mögött, és kinézett a nagyító lencsén, de lehet, hogy csak képzelődtem.
A beköltözésünk utáni első három napon egyáltalán nem láttuk ezeket a szomszédokat. Persze összefuthattunk a liftben vagy kint az utcán a bejárat előtt, elég nagy volt a forgalom a földszinten, de akkor még nem tudtuk, hogy kik ők. Én udvariasan köszöntem mindenkinek, akivel találkoztam a házban, úgy gondoltam, hogy új lakóként nekem kell kezdeményeznem a kapcsolatot, de az eredmény eléggé hervasztó volt. Néhányan visszamorogtak valamit, de legtöbben csak némán belebámultak a képembe, olyan tekintettel, mintha valami csodabogarat látnának.
A konfliktus, amelyikről beszélni akarok, a negyedik nap estefelé robbant ki.
Még nem volt nagyon későn amikor hazaértem a munkából, de a folyosón már félhomály volt, mert csak a végén lévő vastag üvegfalon át, és a másik oldalról, a lépcsőház felől kap egy kis fényt. Még nem gyújtottam villanyt, így először nem jöttem rá, hogy honnan jön az átható bűz. Mintha áporodott mosószeres víz szagát éreztem volna, vagy valami hasonlót, és ahogy közeledtem az ajtónk felé, egyre erősebb lett a szag. Amikor pedig már csak egy lépésre voltam az ajtónktól, hirtelen megcsúsztam, a kilincsbe kellett kapaszkodnom, különben elestem volna. Csak akkor gyújtottam föl a folyosót megvilágító gyenge fényű lámpát, és megláttam, hogy valami mocskos, még mindig habzó mosólé borítja a betonpadlóra terített linóleumot, amitől az olyan síkos lett, mint a korcsolyapálya.
Ildit majd szétvetette a méreg, amikor megmutattam neki, mit öntöttek az ajtónk elé. Ő hamarabb hazaért, akkor még nem volt ott az a szennyvíz.
– Ezt a szomszédok csinálták! Hallottam is valami zajt vagy negyedórája. Mintha egy férfi meg egy nő beszélt volna, nevetgéltek, azután becsapták az ajtót. Még az is eszembe jutott, hogy most kellene átmenni hozzájuk bemutatkozni, mert biztos, hogy otthon találnánk őket.
Vödröt és felmosórongyot vett elő, és kezdte felitatni az ajtónk elé öntött mocskot. Utána felmosta a linóleumot, és közben reszketett a szája széle, úgy mondogatta, hogy átmegy a szomszédba, és ráborítja az asztalt az ilyen népségre. Ha csak lehetett, én már gyerekkoromban is kerültem a veszekedést, verekedést, pedig elég izmos kölyök voltam. Próbáltam most is nyugtatgatni Ildit, de azt mondta, hogy ha hagyjuk, ezek csak vérszemet kapnak, és egyre pimaszabbak lesznek, jobb az ilyet rögtön az elején elrendezni.
Becsöngetett hát a szomszédokhoz, és addig nyomta a csengőt, amíg nagy sokára ki nem nyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent egy sovány, kopaszodó férfi, átizzadt pólóban.
– Na, mi van? – kérdezte vigyorogva.
– Maguk öntötték a mocskos vizet az ajtónk elé? – kérdezte Ildi, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára.
– Felmostuk a folyosót – felelte a férfi, és az arcáról nem tűnt el a vigyorgás. – Tán nem tetszik?
A háta mögött megjelent egy nő. Magasabb volt a férfinál, az előszobai lámpa gyenge fényében alig láttam a vonásait, mert a haja fésületlenül lógott az arcába.
Félretoltam Ildit, és a helyére léptem. Látszott, hogy egy fél fejjel magasabb vagyok annál az alaknál.
– Egyáltalán nem tetszik – mondtam csendesen. – Normális ember nem csinál ilyet…
A férfi hirtelen előbbre lépett, és lábujjhegyre állva olyan húsz centiről beleordított az arcomba:
– Takarodj innen a büdös ribancoddal együtt!
Megdermesztett ez a hang, az elmúlt negyven év alatt még senki sem beszélt így velem.
– Idejönnek mindenféle idegenek! – sipította a nő a háta mögül. – Ki tudja, kifélék, mit művelnek majd itt!
Talán az idegességtől, hirtelen fölnevettem. Ez még jobban fölhergelte azt az idiótát.
– Még röhögsz?
Hirtelen ütött meg, de talán tudat alatt már számítottam rá, ezért hátrakaptam a fejem, csak az orrom hegyét érte el az ökle. Önkéntelenül is odanyúltam, és letöröltem az ajkamra folyt vért. A férfi közben hátralépett, és becsapta az ajtót. Én meg csak álltam ott, mintha nem fogtam volna föl rögtön, hogy ilyesmi megtörténhet. Ildi vonszolt el onnan. Úgy bánt velem, mintha magatehetetlen sebesült lennék. Hideg vizet csurgatott egy csipetnyi vattára, és beledugja az orromba, hogy elállítsa a vérzést.
Azután fölhívta a rendőrséget. Valami ügyeletes először hosszan kifaggatta, majd azt mondta neki, hogy ha nincs közvetlen életveszély, most nem tudnak küldeni senkit, de később majd kijönnek.
Egy jó óra múlva be is csöngetett két rendőr, egy idősebb meg egy fiatal. A rendfokozatukat nem tudom, nem voltam katona. Amikor behívhattak volna, a katonaság helyett már polgári szolgálatra lehetett menni, én egy kórházban beteghordóként töltöttem le az időmet. Miután ajtót nyitottunk nekik, és tisztáztuk, hogy mi hívtuk őket, az idősebb, megkérdezte, hogy bejöhetnek-e. Nyilván ő volt a magasabb rangú, szinte csak ő beszélt. Bent körülnézett, talán a helyszínből tájékozódni akart, hogy miféle emberek vagyunk. Úgy hiszem, rokonszenvesek lettünk neki a látvány alapján. Ildi állandóan takarít a lakásban, naponta porszívóz, és rohan a törlőruhával, ha meglát egy kis port valahol, néha viccesen szoktam is mondani neki, hogy tisztaság- és rendmániás.
Bár hellyel kínáltuk őket, a rendőrök nem ültek le, az idősebbik aprólékosan elmondatta velünk, hogy mi történt, azután kimentek a szomszéd ajtaja elé, és becsöngetett. Hosszan nyomta a csengő gombját, azután kopogtatott, sőt be is szólt, hogy nyissák ki az ajtót, de hiába.
– Nincsenek itthon – mondta bizonytalanul, amikor felénk fordult, és látta, hogy az ajtóból nézzük, hogy mi történik.
– Szerintem otthon vannak – mondtam –, csak nem nyitják ki az ajtót.
Vállat vont. – Nem törhetem be, hogy megnézzem.
– Most mi lesz?
– Megírom a jelentést, bent majd eldöntik, hogy mi legyen.
Ildi dühösen felsóhajtott mögöttem, és visszament a lakásba. Egy pillanatig álltunk az ajtó előtt, azután a rendőr közelebb hajolt hozzám, és halkan azt mondta:
– Ismerem én az ilyen népséget – a szomszéd ajtaja felé mutatott. – Ezek nem értenek a szép szóból, csak abból tanulnak, ha jól pofán vágják őket. – Azután hirtelen hangnemet váltott. – De nehogy azt higgye, hogy önbíráskodásra biztatom! – Azután lazán tisztelgett, és indult a társa után, aki már eltávolodott néhány lépéssel a folyosó végén lévő vasrács felé.
Ismétlem: ez cseppet sem személyes ügy.
Panasszal is élhet a leharapott rügy.
Meghallgatok mindent. Így szól a kánon.
Meghallgatom Én. Aztán jól megrágom.
Szép versekből olvastam vagy húszat,
mégse jutottam előrébb.
Inkább súlyzózom a könyvekkel.
Nagyobb lesz az erőnlét.
Pedig hatalmas ám ez a világ:
a belső, a lelki!
Minden utcáján téma hever. Csak
nem akar felkelni…
Kérdés
A papír szagát, a nyomdafesték megbízhatóságát, a lányom, hogy ma is szeretkezik, a feleségem, hogy holnapra megfőzi az ebédet, hogy a számítógép billentyűjét, ha leütöm, a képernyőn megjelenik valami, az izzadságcseppeket a homlokomon, meg ha levetem az ingem, jól temperált leszek, az altatót, hogy ha elég sok, egyszer hatni fog, azt is, hogy álmodni fogok, meg a következő szemet vízzel veszem be, abban hiszek, hogy akkor már egy szem is hatni fog, hiszek a párna puhaságában, a levegőt, hogy magától veszi a tüdőm, a szívem is hiszem, hogy újra dobban, a versem is hiszem, hogy újra robban, azt, hogy a fészbukon napi 10 ismerőssel több lesz, azt, hogy a lájkok száma egyre növekszik, akár képet teszek ki, akár verset, akár novellát, akár esszét, hogy a postás kiviszi a simán feladott 50 kötetet a barátaimnak az „Erotikus versek”-ből, a postában hiszek, hogy minden mostani levelem 450 forintért veszi fel, a nyugdíjban hiszek, hogy 15-ig biztos átutalják, a gyógyszerészekben hiszek, hogy kedvesek lesznek, és ha az orvos elírja a receptet, valamit kifelejt, belejavít, akkor csak a minimális adagot adják ki, akármilyen kedvesek, a szatócsnál holnap is lesz friss kenyér, annyi pénze lesz a feleségemnek, hogy kifizesse az árát, ha nekem már nincsen, a parizer olcsóságában hiszek, hiszek egy félistenben, mert övé az Olimposz, hiszek az öregedésben, hiszem, hogy én is meg fogok halni, és ami marad utánam az a képzőművészeti album-gyűjteményem, meg a long play lemezek 500 darabszámban, hiszek abban, hogy Respighi, Richard Strauss, Stravinsky, Franck, Debussy, Ravel, Rimszkij-Korszakov a kedvencem, meg Berio, Xenakis, és aki a lemezeken van, Schönberg vagy Vangelis, Jean-Michelle Jarre és a Milladorio, meg Piaf és az Omega, de ne csússzunk félre, minden, ami nem vonósnégyes és fúvósötös, persze a „Négy évszak” kivétel, és Csontváry a kedvenc festőm, meg Egry, és Mednyánszky, és 50 másik magyar, és Botticelli, Michelangelo, Dürer, Zorn, Modigliani, El Greco, Monet, Turner, Klimt, Renoir, Gauguin, Da Vinci, Van Gogh, Toulosue-Lautrec, Chagall, Kandinszkij, Goya, Bosch, Degas, René Magritte, Paul Delvaux, és 100 másik, és hiszem, hogy nem vagyok büdös, pedig ritkán mosdok, és holnap sem, mert annyi más a teendő, például megírni ezt a szabadverset, és szemüvegem ellenére mindent látok, és okos vagyok, inkább zseni, de ezt mindenki utálja, mert irigyek, és nem fáj semmim, az égő élet, és ki kell fújnom az orrom néha, és gusztustalanok a gondolataim, szemérmetlenek az álmaim, és szeretem a nő szagát, meg ha simogat, és hiszek az érzéki élvezetekben, a gasztronómiaiban éppúgy, mint a taktilis, tapintási élvezetben, és az illatok felülmúlhatatlanságában az érzékszervek között, a látás gyönyörűségében, a női test utolérhetetlenségében, a heteroszexualitásban, az unokáimban, a gyermekeimben, a feleségemben, az anyósomban, és hiszem, hogy a halottaim nem támadnak fel, nem találnak új életre egy skarabeuszban, és hogy porból lettünk, porrá leszünk vagy hamuvá, és az erkölcs sosem fog megjavulni, mert félni kell, de nem gyűlölni, és migráns vagyok én is, meg cigány, muszlim és zsidó, és hogy a disznóhús evése nem bűn, meg a legfinomabb íze a gombáknak van, és az emberiség Mc Donald’s-ba jár, mobil lóg a kezében, és fülhallgató miatt van minden 10. gázolás, és az otromba, bamba, aljas emberek erősebbek, mint az intellektuálisak, és kifogy a világ természeti kincse a pazarlás miatt, ami egyébként is mindegy, ennek a civilizációnak nincs 1000 éve, és a cédrusok a 6000 év után megérik a 7000. évet is, de Keopsz piramisa sehol nem lesz már, amikor a cédrusok még élnek, és él a Gutenberg Galaxis, mert az elektronika legfeljebb büdös és környezetszennyező, de a könyv az tapintható, nem úgy, mint a virtuális kapcsolat, és gyermekek fognak születni, még elolvassák az én műveim is, magyarul, mert a nyelvek megmaradnak, néhány, köztük a magyar, és a füst nem az Alexandriai Könyvtár felgyújtása óta van.
Úgy ötéves lehettem, amikor belöktek ide, és bevallom neked, ezt megelőzően nem sok mindenre emlékszem. Kétségtelen: a szkafanderes pasas volt a tettes – aki korábban sosem engedte volna el a kezem, megtanított biciklizni és fütyülni – meg a felesége. A felesége virágot gyűjtött a kertünkben, koszorút font a hajamba, gyümölcsös gombócot készített, én pedig el sem tudtam elképzelni, hogy ezen a világon boldogtalannak is lehet lenni.
Végül mégis úgy döntöttek, vállon ragadnak, elkísérnek a szűk folyosóra, és hagyják, hogy becsapódjon utánam a kilincs nélküli acélajtó. Egy darabig azért még dörömböltem, mint az a gyerek, aki alvó szüleit próbálja felkelteni vihar ideje alatt, de a zivatar hamar elnyelte hangomat.
Hogy ennyi tüske, szög, és csavar maradt bennem, csupán annak tudható be, hogy több mint tizenkilenc évig tartottak fogva egy függőleges átjáróban, annak is abban a típusában, aminek a közepén egy kacskaringós csigalépcső fut. Persze, mikor idekerültem, mit sem sejtettem erről, akkor úgy volt, hogy nyolc év után szabadulhatok. Azt mondták, ha mindig felfelé, egyenletes tempóban, az 1 lépés előre, 2 oldalra képletben haladok – úgy, hogy közben semmi sem vonja el a figyelmemet – kijutok. Egy Oli nevű nő mindehhez még azt a jó tanácsot is hozzátette, hogy szegezzem a tekintetemet egyetlen pontra, úgy biztosan nem fogok elszédülni. Nem teljesen volt igaza.
Szóval, mivel szabadulásomat biztosra vettem, az az első nyolc év nem tűnt annyira fontosnak. Mindenesetre, ha véleményem mégis változott, a mopszlik úgyis azonnal helyre tettek. A mopszlik, vagyis a kis pomponos, neonzöld, tintakék és pink színű lények, amelyek minden lépcsőfordulónál párosával ültek, ilyen és ehhez hasonló mondatokat visszhangoztak megállás nélkül: „Majd túl leszel rajta. Bírd ki! Később még hálás leszel nekünk. Most kell odafigyelned. Aztán már más lesz…” Egyébként, néha nagyon tudtak haragudni, főleg, ha kérdeztem, vagy ha az „s” alakú lábam nem a két vonal közé tettem, s bár ezt a fogalmat még nem értettem, de jó embernek akkor neveztek, ha némán előre néztem. Időközben aztán azt is észrevettem, hogy nem vagyok teljesen egyedül: hozzám hasonló termetű és tekintetű valakik menetelnek felfelé, azzal a különbséggel, hogy néha össze-vissza tekeregnek, ugrálnak, nyerítenek a kapaszkodókon, és nem érdekli őket, ha épp megrugdossa vagy pálcával veri őket egy vörös szikrákat hányó mopszli.
Nem tudom, ez vajon a Te terápiád-e, vagy az enyém, mindenesetre még azt is el kell mondanom, hogy körülbelül az ötödik évtől kedvenccé váltam. Hozzám képest mindenki megvetett volt, én pedig nagyon adtam arra, hogy mit gondolnak rólam; azt hiszem, ezt hívják bizonytalan személyiségnek.
Azért persze néha én is hibáztam. Például, mikor nem értem időben a kilencezredik lépcsőfordulóra, ez pontosan akkor történt, mikor betöltöttem a tizenkettőt, és jól esett rámosolyogni egy fiúra. A pompomok stopperhez hasonló szerkezettel mérték időnket, én pedig megpróbáltam átállítani őket, hogy maradjon pár percem a srácra. Rólam sosem feltételezték volna, hogy képes vagyok ilyenre, mégis megtörtént. Aztán persze megszeppentem és vallottam.
Emlékszem, a lábamhoz gurult az egyik A-val megjelölt mopszli, és úgy rám üvöltött, hogy legszívesebben lerúgtam volna az alattunk meghúzódó feketeségbe, de addigra már megtanítottak arra, hogyan legyek tehetetlen. Szóval hallgattam megsemmisítő szózatukat, valami olyasmiről szólt, hogy becstelen vagyok, és csalódtak bennem. Ma már persze kinevetném őket, de akkor, hogy legalább azoknak megfeleljek, akik kísérnek engem, idomultam. Innentől rá se néztem senkire, le nem vettem volna a célpontról szemem. Először még nehéz volt, mert, ha kiléptél a lépcsőfordulók tetejére, vagy megmásztad valamelyik korlátot, látni lehetett mindenféle színeket, formákat, üveggömböket, amik arra vártak, hogy megtöltsék őket. De ahogy telt az idő, már egyre kevésbé hallottam társaim szólongatásait, tizennégy évesen pedig végleg bőrt növesztettem füleimre, mint a kopoltyú, ami átengedi mások gondolatait, anélkül, hogy nyomot hagynának benne.
Aztán később, a nyolcadik év végén elértem egy kis, téglalap alakú nyíláshoz, ami előtt vaslap húzódott. Nem tudom, percek vagy órák teltek-e el, mindenesetre feszült figyelemmel vártam, és farkasszemet néztem a lehetséges kijárattal. Sokáig csönd volt, mígnem erősödő neszezést hallottam, a kis retesz megmozdult, az ajtó kinyílt. Egy ciklámenruhába bújt, szemüveges egérlény, befőttes üveg sapkával a fején benézett, én pedig nyújtottam a kezem, várva, hogy kihúz innen, de ő csak a fejét rázta, majd értetlenségemet látva, azért, hogy zavarát leplezze, megütött. Valami oklevél-félét nyomott a kezembe, felolvasott egy hosszú listát érdemeimről, melyekre nem emlékeztem, és közölte, hogy itt nem lehet kimenni, négy év múlva találkozunk.
Pislogtam magam elé, mint az a gyerek, aki már rég csak a tölcsért tartja a kezében, és nem hiszi el, hogy a fagyigombóc tényleg leesett a helyéről. Ez biztos így van? – tettem volna fel a kérdést, de addigra bezárult az ajtó, és úgy megpálcázott hátulról egy eddig még nem látott, rozsdaszín mopszli, hogy ijedtemben továbbloholtam. Ne legyél rossz, ne végezd az állatkertben, ne légy a húgod titkárnője; hajtogatták a különféle hangok, én pedig nem mertem hátranézni. Az idő múlásával aztán jött a megszokás, később pedig, mikor már arra vágytam, hogy én is az egész része legyek, a pompomokkal együtt néztem elszörnyedve a többi viháncoló, nyerítő valakit, akik között olyan is volt, aki még mindig csak az ezredik lépcsőfoknál tartott, mégis egyfolytában nevetett.
Semmire sem emlékszem ebből a négy évből, azon kívül, hogy a végén itt is kaptam valami papírfélét, csak akkor nem egérszerű lénytől, hanem valami olyasmitől, amit rozmár és medve keverékének tartanak. Sötétkék öltönyt, piros, keresztben fehér csíkos nyakkendőt viselt, és kicsi pápaszemet. Én még megkérdeztem, hogy láthatom-e valaha a szkafanderes pasast meg a feleségét, de erre már nem tudtak választ adni. Valami vékony hang – talán az egyik pompom – azt vinnyogta a fal mögött, hogy nem, de lehet, hogy ezt csak képzeltem.
Mondanom sem kell, hogy továbblöktek a folyosón, ezúttal öt év várt rám. Közben azért azt is észrevettem, hogy a valakik egyre kevesebben vannak körülöttem. Hogy megtudjam mi történt, óvatosan felemeltem a füleimen húzódó bőrlebenyt, és legnagyobb meglepetésemre az alattam meghúzódó mélységből mindenféle zajt, de nemcsak nyerítést, üvöltést vagy csobbanást hallottam, hanem mást is. A hangzavar ellenére is tisztán kivehetőek voltak a szó- és dallamfoszlányok, a feltörő üdvrivalgás, a sírás és a nevetés.
Ekkor történt a balesetem. Ahogy oldalra fordítottam a fejem, észrevettem, hogy az egyik mopszli nagyon csúnyán néz rám, és valamilyen elektromos műszert tart a kezében. Kiáltani akartam, de a szám teljesen kiszáradt, és lábaimra nem figyelve megcsúsztam a negyvenezredik fok körül. Emlékszem, épphogy nem estem le, a sokkhatás után pedig két hónapig csak ülni tudtam az egyik lépcsőforduló sarkában. Ennek volt köszönhető, hogy az előírtnál fél évvel tovább tartózkodtam ezen a szakaszon, én, aki a tökéletes voltam. A Rendszer Peremén pedig senki sem volt kíméletesebb, egyszer majdnem bele is estem a mélységbe, úgy lekönyököltek.
Huszonöt éves voltam, amikor ennek az útnak is a végére értem. Addigra már csak két fekete üreg maradt a szemeim helyén, amit a mopszlik valami furcsa, üveges folyadékkal töltöttek ki. A nyakamat csak egyenesen tudtam tartani, a kérdéseim pedig elfogytak. Az oldalsó falon egy nyolcszög alakú nyílás húzódott meg, én felé indultam, de azok, akik akkorra odagyűltek, elállták a kijáratot, és csak a fejüket rázták, miközben kezüket magasra emelték, és felfelé mutattak. Még mennyi?! Tört ki ekkor belőlem, de ők ahelyett, hogy válaszoltak volna, elkezdtek visszafelé beszélni, és fel-alá rohangáltak a lépcsőfordulókon, mint akik mérgezést kaptak. Ekkor újra az ajtó felé nyúltam, de a pompomok rám csimpaszkodtak, és megharaptak.
A fájdalomtól kapálózni kezdtem, de a mopszlik egy pillanatra sem zavartatták magukat. Hegyes kis fogaikat gondosan húsomba vájták, miközben okleveles barátaik sorfalat állva világossá tették, hogy utamat folytatnom kell, mindig csak egyetlen irányba, előre, felfelé. Páni félelemmel töltött el a „határozatlan idejűség” gondolata, így hajlandó voltam az egyetlen megoldásnak tűnő dolgot választani.
Egy pillanatra úgy tettem, mint aki tudomásul veszi vereségét: felhagytam az ellenállással, és behunytam szemem, hogy kivárjak. Amikor pedig végre érezni kezdtem, hogy a mopszlik lassan leválnak rólam, egy szempillantás alatt a korláthoz ugrottam, hogy átvessem magam rajta.
De ahogy az átlendülés pillanatát elértem, megtorpantam. Nem a megsemmisüléstől való félelem, hanem a látvány tartott vissza, ami fogadott. Ugyanis mikor letekintettem az alattam meghúzódó mélységre, döbbenten pillantottam meg, hogy azok a valakik, akik annak idején velem együtt úton voltak, már rég letelepedett emberek, egyesek az ezredik, mások a tizenötezredik fok környékén, mind napos vagy épp felhős ég alatt, buja kertekben élnek, gyerekkel, házakkal, tele fényes színekkel.
Azt hiszem az a nevetés, ami ekkor elfogott, nemcsak görcsös, hanem ijesztő is lehetett, mert azok, akik eddig kezükkel felfelé, a semmibe mutattak, hangomat hallva leejtették fejüket vállukra, kinyitották szájukat, és egészen addig nyújtották nyakukat, mígnem fogaik, mint a kőből formált hópelyhek potyogni nem kezdtek a mélységbe.
Én pedig először életemben fellélegeztem. Határozott mozdulattal letéptem a füleimet borító lebenyeket, az alattam elnyújtózó városból kiszüremlő zene engem szólított. Még volt pár pompom, melyek a bokámat mardosták, de lassacskán minden démonomat leráztam, és elkezdtem szaladni visszafelé.
ringatóztam a világoskék babakocsiban,
miközben a Nap ropogósra sütötte
a járda betonjának diletációja
közé öntött szurokcsíkokat. Még nem
rótták az utakat krómozott felnikkel
és csíkokkal feldíszített autócsodák,
ezért a bátyám, akire rábízták a felügyeletemet
nyugodt szívvel és gyermeki ártatlansággal
hagyta a lefékezetlen babakocsit az
egykor pirosra mázolt, de mára már
rózsaszínre kopott lépcső tetején,
és kiosont az utcára játszani a
többi szurtos képű gyerek közé.
Az álnok babakocsi önálló életre kelt
a forgolódásomtól, és mint a kezdő
síelő a fekete pályán, irányíthatatlanul
elindult lefelé. Az izzadó betonon
keresztül suhanva talán még az életem
filmje is lepergett. Egy éves se voltam
még, rövidfilmnek is rövid lehetett.
A ház előtti kertben a szőlőtőke
mogorva strázsaként álldogált, egyenes
büszke tartással. A veszett babakocsi
éktelen zajjal csapódott neki, én pedig
olyan velőtrázó indián csatakiáltást
hallattam, hogy a szomszédasszony
ott hagyta a nagy tálban a kopasztandó
csirkét, és egy olimpiai bajnok sprintert
meghazudtoló sebességgel termett mellettem.
A szálkás testű szőlőtőke egykedvűen
álldogált tovább. Nem érdekelte, hogy
megmentette az életemet. Semmi bajom
nem lett. Harminchat év telt el azóta.
Harminchat év alatt számtalanszor
hallottam ezt a történetet és tiszta
szívemből gyűlöltem a megveszekedett
világoskék babakocsit, amely majdnem
a halálba rántott. A közönyös szőlőtőke
pedig éveken át az egyik legjobb
barátom maradt. Harminchat év
elteltével az apám ugyanazon a
lépcsőn állt, amikor összeesett és
meghalt. Azóta a lépcsőt gyűlölöm.
Álom és valóság
Szabad a gazdag!-ot játszottak.
x
Akik akkor nem is éltek, megmondják, mit láttam, amit ők egyébként nem.
x
Az új futballstadionokban megszűnt a járóbeteg-ellátás zsúfoltsága.
x
„Abbahagyom, nem méltók hozzám” – a középszerű író a távolba meredt.
„Hála az égnek!” – suttogták a papírgyártásra érett lombos erdők.
x
Közhelyesítve: „Bizonyos szinten ő már meghalt.”
x
A legnagyobb fényűzés: a magam halottja lenni.
x
Ha ez az ország mindig a létező legjobb világok egyikéből ment a másikba, vajon miért tart ott, ahol van?
x
Magyar történelem: temetetlen holtak, eltemetett élők.
x
A kelet-közép-európai pályákon gyakran fegyverdörrenés volt a sípszó és bitófa a szögletzászló.
x
Komp-országban komp-polgár – alkotmányosan kikötve.
Könyörtelen erővel dühöngött a januári hóvihar. A szél olyan erővel vágta a fázósan behúzott nyakú utcára merészkedettek vagy oda kényszerültek arcába az apró hókristályokat, hogy szinte vér serkent ki a becsapódás helyén. Az arcbőr olyan lett tőle, mint a vörhenyes emberé, apróbb-nagyobb piros és rózsaszín pettyecskék éktelenkedtek rajta.
A pályaudvari csarnok csupán némileg fékezte a hatalmas széllökéseket, az ott tartózkodókat mindössze a ruha minden apró nyílását megtaláló hópelyhektől védte meg, melyek szinte áthatolhatatlan függönyként vették körül a hatalmas épületet úgy, hogy a rendező szemaforjait, a váltók irányfényeit, a tér túlsó oldalának kirakatait, reklámneonjait inkább csak sejteni, mint látni lehetett.
A huszonöt-harminc év körüli férfi öles léptekkel járkált fel-alá az épülettömb felőli peronon, a nagy hideg ellenére olyan kitartóan, mintha minden egyes lépése közelebb vinné céljához, a jól fűtött, derűs szobához, ahol végre ledobálhatná magáról a nyirkos kabátot, az öltönyt nyakkendőstől, s papucsba bújva kedvére elnyújtózhatna kényelmes fotelében.
Feje kissé még zúgott az előző éjszakai italozástól. Bár mindig megvetette az iszákosokat, maga alig-alig talált okot alkohol fogyasztására, akkor is nagy mértékletességet tanúsított, de húga lakodalmán nem utasíthatta vissza a szűnni nem akaró köszöntésekkel járó poháremelgetéseket. Ráadásul nem kis büszkeségére az ifjú pár mellett félig-meddig ő is ünnepelt volt. A család, az újdonsült rokonság rendre nem kis örömmel gratulált a fiatalembernek, aki pár évvel diplomája megszerzését követően, néhány hónapja már vezetői megbízást kapott. A jól induló karrier magabiztossá tette, s ez látszott is rajta. Kellemes érzés fogta el a dicsérő szavak hallatán, ugyanúgy, mint amikor először hallotta beosztottá vált kollegái szájából az új beosztással járó megszólítást.
Előző éjszaka érthetően nem aludt, énekelt a többiekkel, táncolt, délután is csak annyi időre pihent le, hogy ezt az éjszakai utazást átvészelje. A kialvatlanság, az ítéletidő, a szesz utóhatása miatt feszültséget érzett, a hosszú várakozás a csatlakozásig meglehetősen ingerültté tette. Nem kevésbé, hogy – az érintettek többször elhangzó nyilatkozata ellenére, mi szerint felkészültek a tél fogadására – pár centis hó képes megbénítani a közlekedést úton, vasúton egyaránt. Szándékosan nem ment be a váróterembe. A pályaudvarok mindig zsúfolt helyiségének jellegzetesen nehéz, áporodott, tömény szag- és illatorgiájú levegője – amit fél évtizeden át havonta vagy még gyakrabban volt lehetősége tapasztalni – visszataszító, elviselhetetlen volt számára, s ki nem állhatta az unalmukban beszélgetést, ismerkedést provokáló utasok tolakodó kérdezősködéseit.
Amikor a szűnni nem akaró vihar, a hideg, gémberedett végtagjai mégis bekényszerítették a váróterembe – mert az elegáns étterem bezárt, a resti hangulatából, a dohányfüstből, a részegek savanyú bűzéből, a hangoskodásból pedig végképp nem kért –, bosszankodva vette tudomásul, hogy a fűtőtest körüli székeket már mind elfoglalták, s csak a hőforrástól távol árválkodott egy-egy szabad hely. Miközben a lehetőségeket mérte fel a legkedvezőbb kiválasztásához, az egyik sarokban mintha ismerős arcot fedezett volna fel. A fázósan maga alá húzott lábakkal, eredetileg drága, de meglehetősen elnyűtt állapotú bundában ülő nőt – úgy tűnt neki – mintha már látta volna valahol.
– Biztos valami éjjeli pillangó, aki itt tanyázik, innen indul portyára, illetve indulna, de a havazás ide kényszerítette – futott át az agyán. Egyetemi évei alatt, hazautazásokkor fél éjszakákat töltött itt, valószínű akkor láthatta.
Megfelelő távolságban, de jó rálátást biztosító helyen ült le. Újságot vett elő, olvasni kezdett, de nem jutott tovább a nagybetűvel szedett címeknél. Úgy érezte, figyelik, s ez feszélyezte. Kipillantott a Népszabadság mögül az ismerősnek vélt nő felé. A minden bizonnyal harminc alatti, de kissé kiélt, megfáradt arc fekete szempárja rezzenéstelenül, átható, már-már vallató tekintettel bámult rá. Valami bizalmaskodó nyíltság volt abban, ahogy figyelt. A fiatalember nem is állta a tekintetet, nem ment bele a szempárbajba.
– Semmi kétség, valamit akar – értékelte a helyzetet. Nem én vagyok az első, akivel ezt ma este kipróbálod. Szellemesebben kellene ezt szervezni, kicsikém! – szőtte tovább gondolatait. Ám egy jól ismert dacos fejrándítás hirtelen mindent megvilágított. – Igen, ez Vera! Egykori évfolyamtársa, aki az első évfolyam végén félévismétlésre utasítás miatt kimaradt. Hát ide jutott. Akárcsak jómaga, ő sem biztos benne, hogy ismerőst látott. Erre minden oka megvan – gondolta – enyhén kikerekedett ábrázatom, konszolidált külsőm miatt.
Azt latolgatta, adjon-e valami jelet, biztatást a közeledésre, vagy egyszerűen odamenjen, esetleg válassza újra a sétát a peronon, hogy azzal oldja meg a már-már kellemetlenné váló szemezést. Ekkor azonban megjelent az ajtóban egy kétes kinézetű, inkább ápolatlan, mint szegényes, hasonló korú férfi, egyenesen a nő felé tartott. Néhány szót váltottak, majd a férfi magabiztos léptekkel a fiatalember felé indult. Még szinte oda sem ért, megszólította:
– Uram! A hölgy azt állítja, ismeri önt, bár egy ilyen vélt ismerős miatt a múltkor majdnem ráfáztunk, a pasas minden áron rendőrt akart hívni. Ne tegye! Szánjon meg bennünket pár forinttal! De ha nem csinál jelenetet, nem kiált zsarukért, én beérem két szál cigarettával is.
A fiatalemberben felforrt a vér. Éppen ez hiányzott! Ez nem riad vissza az inzultustól sem. Lehet, hogy markecoló barátai is vannak – futott át az agyán –, de ellentmondást nem tűrő hangnemben rögtön kivágta:
– Nem dohányzom!
A jövevény dörmögött néhány szót, majd visszament partnernőjéhez. Valamit mondott neki, mire attól jól hallhatóan érkezett a reagálás:
– Letagadta a dög! A rohadt, pedig valamikor, ha lett volna hozzá mersze, rám hajtott volna. Most meg tagadja az ismeretséget. Sajnál egy százast vagy két szál cigit, pedig annak idején örömmel és elég gyakran füstölt az apám által beszerzett márkás bagóimból.
Na, csinos kis jelenet elé nézünk – vélekedett magában a fiatalember – éppen most, amikor új beosztása miatt presztízsére még jobban vigyáznia kell. Hogy elejét vegye bármiféle kellemetlenségnek, gyors léptekkel távozott a váróteremből, bár ismét átvillant az agyán, ha barátaik is vannak, s utána erednek, vajon mire számíthat. A csarnokban a havazás okozta fennakadás miatt alig néhány szerelvény állt, utas, vasutas csak itt-ott mozgott, a süvítő szél pedig minden hangot elnyomott volna. Nem is annyira a fizikai bántalmazástól félt, kisportolt izmaiban egy esélyt nem adó túlerőt kivéve feltétel nélkül bízott. A leginkább azonban az idegesítette, hogy a nő, ha részben is, de igazat mondott, hogy hasonló helyzetben talán ő is megpróbálkozna a pumpolással, hogy egykori diáktársának pedig neki fogalma sem lehet, ő két éve leszokott a dohányzásról, s egyszerűen irigynek, zsugorinak tartja.
Járkálás közben elemi erővel törtek rá az emlékek. Valóban, első éves egyetemista korukban nagyon jó barátok voltak. Öten voltak egy brancsban – három leány két fiú – az albérletben lakók közül. Vera szülei a társadalmi értékrangsorban igen előkelő helyet foglaltak el. A tehetősség öltözködésben, magabiztosságban, fogyasztási szokásokban messziről lerítt Veráról. Érettebbnek látszott kortársainál, eleganciája, még az egyetemista lányok között is ritka jelenségnek számító elmaradhatatlan sminkje miatt sokan ágról szakadt suttyónak is érezhették magukat mellette. Összességében kívánatos volt, amit tudott is magáról, sőt rá is játszott, apróbb kalandjait a szűk baráti körben nem is tagadta. Akire ráhajtott, a siker reményében aligha tudott ellenállni neki. Erre felettébb büszke is volt. Rajzottak körülötte a férfiak, ám skalpjával kevesen, legfeljebb egy-két szerencsés fickó dicsekedhetett volna. A tehetős, jobbára nem egyetemista rajongók kontójára viszont a legelőkelőbb, éjszaka is nyitva tartó presszók, kávéházak törzsvendége lett. Egyszer rajta is kipróbálta csáberejét, s ha ő akkor nem udvarolt volna gyermeki naivitással odahaza egy kislánynak, talán a skalpot begyűjtők táborába is kerülhetett volna. Örömest megtette volna, amit gondolatban el is követett, ledöntötte volna, véresre harapta volna arcának enyhén durcás vonást adó, erotikus ajkát, de a cselekvéstől visszariadt. S éppen tétovázása, mások szerint mulyasága, hogy nem élt a helyzettel, tette őket baráttá. Vera válságos perceiben, mikor már a későbbi kudarc előjelei érzékelhetők voltak, még a lelki szemétláda, a gyóntató pap szerepét is szánta neki. A döntő pillanatban, amikor már látszott, hogy a lány számára nincs visszaút, szép csendben elmaradtak egymás mellől, az ötök társasága pedig feloszlott.
A fiatalembert járkálás közben hirtelen valami segíteni akarás kerítette hatalmába. Odalépett a peronon álló alumínium bodegához, azzal a szándékkal vett egy doboz divatos és drága füstszűrős cigarettát, hogy Verának adja. A váróterem felé haladva azonban egyre inkább elbizonytalanodott. Eszébe jutott, hogy Vera szülei akkor állomáshelyével szomszédos településen laktak, lehet, most is. Még az hiányozna, hogy egy ilyen lecsúszott egzisztencia ráakaszkodjon a lumpen haverjával, s munkahelyén, családjában, baráti körben is magyarázkodásra kényszerüljön – morfondírozott magában. Szinte ösztönösen ment a jegypénztárhoz, vett egy pótjegyet az első osztályra, ha Vera véletlenül haza és ugyanazon szerelvényen utazna, lehetőleg ne találkozzanak. A doboz cigarettát pedig a legközelebbi szemetesbe dobta.
Ami nem elmondható
Aki beszélni sem képes,
az is megtalálja a nyelvét.
Amivel mondja a létet.
S kiadja a lelkét.
Ha van nyelv, ami elfér még.
Ha ki nem szorítja megannyi érték.
Ha a kánon mohó szája meg nem issza a vérét.
Magának e nyelvet megképezheti.
Majd a beszéd helyébe szépen beteszi.
A gondolkodás meg a nyelvet megeszi.
A nyelv a nyelvét megleli.
Legfeljebb kézzel-lábbal érteti meg magát.
Pantomim lesz a blues. Nem kabát.
S a nyelv megráz, mint erősáram.
A fogak között, a nedvek világában.
Ahol nincs félelem. Csak száj van.
S a száj is szabadságra megy most.
A nyelv viszont nem alszik. Egy gondolatot
a szájtól ellop.
S az elmélkedés nem kímél.
Most inkább megfoszt.
Nyelvek, szájak, beszéd: egy koszt.
A logosz a nyelvhúsba beépült laptop.
Nem tudom, ismerik-e azt a mókát, amit vidám baráti társaságban szoktak előadni. Kell hozzá egy ünnepelt, mondjuk születésnapos, lehetőleg szép kerek évfordulóval.
Egy hatalmas, sokat sejtető doboz gyönyörű díszcsomagolásban, művészi szalagcsokorral átkötve kezdettől fogva ott díszeleg a főhelyen.
A mulatság már jó ideje tart. Eszem-iszom, jókedv, pohárköszöntők, hátba veregetések, villanó vakuk, pezsgőbontás, petárdák durrogtatása, habos torta, miegymás…
Mígnem elérkezik a várva-várt pillanat, az ajándék kibontása!
Többen is fogják a dobozt, érzékeltetve, hogy közös ajándék. Kellőképpen nehéz is, egy ember el sem bírná.
Leteszik az ünnepelt elé sejtelmes mosolygások közepette. – Na, bontsd már ki!
Mindenki odagyűlik, lesik a hatást.
Az ünnepelt meghatódik, s pironkodva, szabadkozva. – Nahát, nem kellett volna! – és bontogatni kezdi a csomagot. Lekerül a masni, a díszpapír, és íme, a Nagy Doboz! Vajon mi lehet benne? Háztartási gép, kisbútor, sporteszköz, netán egy hóbortos méretű kabalafigura?
Egyelőre nem derül ki, ugyanis a dobozban egy újabb doboz lapul, cifra selyempapírban, masnival, akárcsak az előző, csak valamivel kisebb. De még így is tekintélyes méretű. Lehet, hogy törékeny holmi van benne. Talán herendi étkészlet, vagy kínai váza, azért kellett ilyen aggályosan körbecsomagolni. Nosza, lássuk! Ez a szalag már jobban össze van csomózva, nehezebb is kibogozni. Az ünnepelt elbíbelődik vele, a színes papírt is óvatosan hántja le, össze is hajtogatja akkurátusan – jól jön ez még!
A dobozban egy még kisebb doboz van, és így tovább – amint ez mostanra már nyilvánvalóvá vált az ünnepelt előtt is. Zavartan heherészik, de azért nem kedvetlenedik el, nem adja föl a reményt, hogy végül mégiscsak kap valamit.
A társaság lesi a hatást, és minden egyes újabb doboznál nagyokat kacagnak, tapsikolnak, oldalba böködik egymást, és egyre jobban belelovallják magukat és az ünnepeltet a türelmetlen kíváncsiságba – vajon mi lehet a legutolsó dobozban?
A papírok most már szakadnak, gyűrött gombócokként repülnek a földre, a szalagok átvágott torokkal hevernek szerteszét, a dobozok kibelezve…
Ez is a móka része, az egyre durvább boncolás. Mindenki röhög már. Az ünnepelt kínban van. Nem tudja, röhögjön-e ő is a többiekkel, vagy higgye továbbra is azt, hogy mégsem átverés, csak kedves tréfa, és tulajdonképpen szeretik őt, és a dobozokkal csak el akarják nyújtani a meglepetés örömét.
A huszadik doboz után megáll, és azon van, hogy abbahagyja az egészet, nem enged hülyét csinálni magából, ki se bontja, esetleg behajítja a tűzbe. De nem! Hátha egy értékes apróság, egy gyűrű, vagy mifene lapul az utolsó dobozkában.
A bontogatás során az ünnepelt arca egész sor metamorfózison megy keresztül. A gyermek ártatlan, örömteli kíváncsiságától a cinkosok huncutságán át a bosszúságon túli kínos-nevetős szégyenig. Az érzelmek oly sűrűn futnak át rajta, és változtatják alakjukat, színüket, mint a gyorsított eljárásban elénk pergő filmekben az égbolt felhői.
A társaság most már egy emberként csak őt lesi. A színeváltozását, a kiszolgáltatottságát, a tehetetlenségét, a lemeztelenedését, elmagányosodását.
Szeretik? Megvetik? Megajándékozzák? Megleckéztetik? Ugratják? – tanakodik magában. Futnak a felhők napkeltétől napszálltáig egy perc leforgása alatt.
Sírva fakadni nem szabad. De nevetni se nagyon, hiszen itt mindenki be van avatva, kivéve őt. Ha velük nevet, kineveti saját magát. De talán éppen erre kíváncsiak. – Vajon tud-e nevetni magán, tud-e jó képet vágni egy durva tréfához akkor is, ha ő a kárvallottja?
Már nem akarja tudni, mi van a legutolsó dobozban, van-e egyáltalán benne valami.
Zsebre vágja – majd otthon. Egyedül, amikor senki nem látja se a szégyenét, se az örömét, ha netán mégis…
A társaság csalódottan hagyja őt ott. – Nahát, neked nem érdemes ajándékot adni!
Megsértődnek, rá se hederítenek többé. Egy-kettőt megpróbál kivallatni közülük, mondanák meg, végül is mi van az icinyke-picinyke dobozban, de nem árulják el. Azt mondják, bontsd ki, majd megtudod!
Az üveges vitrinünkben több nemzedék óta porosodik egy csöppnyi lezárt dobozka. Nem merjük kinyitni. Családi örökség.
(Tizennégysorosok kislányomra)
Ha téged pörget már az álomörvény
indul közéleti vitakörünk
Kitöltve sejehaj fél-fél sörünk
ma latolgatjuk a netadó örvén
vajon a Szeretett Vezérnek lapát
vagy regnál még pár húgyszagú évig
hisz kutyuskái létükért védik
s kolbásznak nézi Babát, Anyát, Apát
Rég rohannunk kéne. Mégsem mozdulunk.
A telhetetlen görcs belénk farol
Iszkiri! Legvégül még itt pusztulunk
Te meg úgy tudod, a világon minden
rólad szól, érted lett, neked dalol
Így van, tagadni kár. Gyönyörű kincsem.
Kertépítés
C arra gondolt, hogy ez most fontos. Valami kimozdulhat, elkerülhet arról a helyről, ahol már nem maradhat, de legalábbis nem kellene ott tartani.
Lánya még a szobájában van. Talán alszik, de az is lehet, hogy nem akarja őt zavarni a készülődésben és csak akkor jön ki, amikor búcsúzásul megcsókolják egymást. Nem gondolhatja, hogy C kivételesen be fog menni hozzá és némileg máshogyan alakul majd ez a nap, mint várható volt. Illetve minden máshogyan alakul majd. Itt, a fürdőszobában persze a dolgok egyszerűbbek. Ez nem olyan hely, ahol fontos dolgokról beszélni tudna, egyébként is, egy bidé mellett állva nem dőlhet el az élete, vagy ha mégis, az nagyon racionális alapon kell, hogy történjék. Ő meg nagyon nem racionális alapokon áll. Hogyha innen kimegy és bekopog a lánya szobájának az ajtaján…, de innen nehéz volt tovább gondolnia, mert akkor már benne lesz abban a sodrásban, ahol pörögnek a dolgok szinte maguktól, egyik mondat hozza a másikat, tömören, összefogottan bomlik ki mindaz, aminek terhét már nagyon régen szerette volna ledobálni, leszaggatni magáról, és amire legalább annyira vágyott, mint amennyire el is utasított. Félt. Ezért igyekezett előszedni már hosszú ideje gyakorolt, de még soha elő nem adott, könnyednek, lazának gondolt mosolyát, a jól mennek a dolgok, nyilván mindenhol vannak kisebb-nagyobb problémák, de abszolút jól vagyok és amit most mondani fogok, azt biztosan nem lesz egyszerű felfogni, főleg elfogadni, de próbáljuk a dolgok lehetséges, jó oldalát nézni típusú mosolyt, amivel az volt a baj – és ezt pontosan tudta –, hogy ezt az idegen grimaszt kizárólag a tükörből ismeri, tehát csak kívülről, úgy, mintha egy másik emberen látná, de ha elfordul a tükörtől, azzal meg is szakad a mosoly, mintha csak a tükör pattant volna el vagy vonta volna vissza ezt az apró kis kegyet tőle. Nem érezte érintőlegesen sem arcbőrén sem arcidegeiben, izmaiban és főleg nem érzéseiben a mosolygás állapotát. Pedig tartozott neki a tükör – gondolta némi sértettséggel. Az utóbbi időkben meglehetős szikáran és egyfajta gonoszsággal festi át C arcát apró ráncokkal, történeteket írva rá, érzékeny határeseteket és olykor tabukat érintve. Ha lenne most elég erőm, bátorságom és hitem – gondolta –, engedném az arcomnak, hogy teljesedjék ki, nyíljon meg, legyen láthatóvá téve és főleg egyértelműsítve, hogy milyen titkokat, gondokat rejt az arcom, legyen képes felvállalni ez az arc azt az őszinteséget, amelyet elmondani nehéz, de jelezni talán lehet. Mint egy felelősségétől megfosztott segélykiáltás – értette meg saját szavait és zavartan matatni kezdett a piperepolc kacatjai közt. Szóval így állunk? –Vett egy újabb adag levegőt C és védekezésül ezúttal a dacot próbálta előhívni magából, hiszen ez a tükör mégiscsak úgy vette el tőle ezt a mosolyt, azzal a halk pattanással, mintha ezzel önmaga egyetlen bizonyítékát is megszüntetné, ellehetetlenítve C számára azt az esélyt is, hogy némelykor szembenézzen saját magával. Éles, de halk pattanás, aztán csend. Csend és üresség. Belül nem érzett semmit, illetve dehogynem. Bár ne érzett volna, de mindig érzett és az mindig, idegesítően és egyformán fájdalmas volt. Ezt a fájdalmas és gyűlöletes érzést már képes volt úgy is megidézni, hogy elég volt a tükörképére és arra a szánalmas párbeszédre gondolni, amit a tükörrel folytatni szokott.
Lányának sohasem tudta megmagyarázni az olykor minden átmenet nélkül az arcára erőszakosan és hirtelen rátelepedő, ragacsosan oda feszülő tükörképet. Ő nem is várt magyarázatot, csak nézte anyja fáradtan, tükörképpel terhelten is szép arcát. Ilyenkor, mint amikor a DVD-lejátszó valami hibájából eredően megáll a film egy képnél, különös és erős hangsúlyt kap a pillanatnyi látvány, maga a testbeszéd, kiesve ezzel egy folyamatból, amelyben értelme volt, jelentése volt, amelyben minden mozdulat természetes, de így kimerevítve idegenszerű. Olyan, mint amikor az élőbeszédben a végtelenségig ismételgetünk egy-egy szót; először nyomatékossá, egy idő után értelmetlenné, végül nevetségessé válik. Aztán, mintha nem történt volna semmi, újraindul a film, a folyamat ismét bevonz a történésbe, magyarázatot nem igénylő természetességgel megint értjük a szereplők egymással folytatott játszmáit, gesztusait, fel sem tűnik, hogy ezekből már milyen sok van, összefüggően követik egymást és ezáltal egyikük sem lesz túl hangsúlyos, mint az imént az az állóképpé merevedett mozdulat. Mértékletes lesz. Arányos. És megszokott. Nekünk a mozgás, a folyamat az életszerű. A gyermekkor falára vetített diasorozat is, az évek múlásával mozgófilmmé válik, mert részévé válik a nagyfilmnek.
Egy-két pillanattal később, amikorra lehámlik C arcáról ez a réteg, amelyhez C környezetéből bárkinek, bármi köze is lett volna, a lánya mond valami puhát, mintha ellensúlyozni akarná az előző aszimmetriát vagy egyszerűen csak meg akarná ajándékozni az anyját ennek a többszörösen feldolgozott pillanatnak a feltétel nélküli lezárásával. Istenem – gondolta ekkor C – mindjárt tizenhat éves. Ő volt ennyi, amikor megismerte D-t, aki három évvel volt idősebb, már nagykorú és viselkedése okán még ennél is többnek látszó. Neki még két évet kellett várnia, sőt többet valamivel, mert közben felvették az egyetemre és csak ezután költözhettek össze. Egy albérletbe. Kilépve a plüssállatoknak és a születésnapok emlékművekké porosodott ajándékainak is örökre otthont adó, szülei fodros rajongásával lakberendezett, ám értelmezhetetlen tereket alkotó, marcipán színekben zavartan vibráló lányszobájából, s belépve az asszonyi élet párás mindennapjaiba, amelyben ünnep akkor volt, ha csináltak maguknak. Ez gyermekkorában, a lányszobából nézve sohasem tűnt fel, mármint hogy hogyan is van ez a dolog az ünnepekkel. Az albérletben kezdte érteni. Ekkor egy más típusú mosoly, majd idegenszerűség jelent meg az arcán, amelyen lánya ugyanúgy nem találhatott fogást, hiszen ezt ő maga sem ismerte. Talán az volna a leghelyesebb, legtisztességesebb – és még számtalan, ehhez hasonló nyelvészeti kézenfekvőség cikázott a fejében, amiktől szinte megszédült –, s tudta, hogy az a másik valaki, aki ott belül kavar hosszú évek óta, és állandóan piszkálja, kontrollálja – és még többnyire igaza is van –, nem fogja egy jó darabig abbahagyni, de képtelen megtenni. Nem mozdul a teste, hogy elhagyja az ugyan szigorú és racionális, de átmeneti védelmet mégis adó fürdőszobát, hogy kilépjen a visszavonhatatlanba. Fél, állapította meg újra és hirtelen. Azt érezte, hogy ebben az egyre kevésbé értelmezhető szülő-gyerek kapcsolatban, annak minden mondatában ott rejtőzik a csapda, a veszély, hogy átgázolunk érzékeny határvonalakon és ezzel, tétován bár, de engedjük szertefoszlani azt az addig is félénken őrzött emlékünket, amelyben kiteljesedhetett annak bizonyossága és biztonsága, hogy kapcsolatunk a gyermekeinkkel a harmóniáról és – sokféle értelemben – a szabályosságról szólt. Szerepek voltak, jó-rossz alakításokkal, de működőképesen. Úgy hívtuk, hogy család, és ez mindannyiunknak elfogadható jelölés volt.
Pedig kétórás alvását követő hirtelen hajnali ébredése óta hányszor elképzelte azt a nagyon egyszerű mondatot, hogy (és még csak színpadiasnak sem érezte, oda se állna a lánya elé, nem mondaná azt, felkészítve valami szörnyűségre, hogy üljünk le egy pillanatra, mert szeretnék mondani valamit) a lehető legtermészetesebb hangon, lassan, lánya szemébe nézve csak annyit mond, aki most rövidesen itt lesz, ő az apád. És akkor azt gondolná, hogy egy hosszabb-rövidebb, bamba szünet következne, a lánya visszakérdezne valamit, olyasmit például, hogy mi van? – És akkor ő elismételné, ezúttal tagoltabban, a-ki most rö-vi-de-sen itt lesz, ő az a-pád. De hát képtelen. Képtelen, mert tudja a következő kérdéseket is. Akiről eddig azt hittem, hogy…, meg hogy miért most mondod el ezt nekem…, aztán meg hogy, akiről mostanáig azt tudtam, hogy… szóval ő is tudja ezt kezdettől fogva? Szóval… mi van? És ezektől a kérdésektől fél.
C sohasem szerette, ha kérdezik. Minden kérdés túl intim volt számára, mert úgy érezte, hogy azok beékelődnek pillanatnyi gondolatai, érzései közé. Kizökkentik egyfajta biztonságából, egy maga teremtette pillanatból, amelyet uralt, még akkor is, hogyha az a másik ott belül azonnal és kéretlenül reagált. Torokszorítással, gyomorgöcsök formájában, könnyek nélküli sírásokba burkolva, mindent megtett, hogy figyelmeztesse C-t mondván, ezek a visszautasítások, csakis arra alkalmasak, hogy kiírd magad a történetekből és egyáltalán mindenből. Nem lehet, értsd meg te hülye! – Nem lehet mindenhonnan elfordulni.
Mit mondjon a lányának? Hogy számoljon el az elmúlt tizenhat évvel? Mit kezdjen azzal, hogy elvette a lánya fél életét? Hogy számoljon el az ő saját életével, hogy abból a lánya is értsen valamit? Hogyan mondja el, hogy az ő élete sajnos arról szól, és mindig is arról szólt, hogy kiszámíthatatlan ritmusban mellé szegődnek emberek hosszabb rövidebb időre, aztán meg filmszakadás, lemaradnak egy-egy figyelmével kevésbé kísért pályaudvaron – vagy bevásárlóközpontban, amelyhez még vonat sem és tömeg sem kell feltétlenül – vagy ő megy el valamelyik égtáj felé, nem állítható, hogy átgondoltan, az irány is esetleges, egyedül az eredmény ismert – az út az egyedül-maradásba.
Voltak, akiket talán meg tudott volna tartani, ha nem keveredik el az állomásokon, különböző zsúfolt terekben, de többségüket forgószél ragadta el, aztán a vihar csillapodtával hirtelen szűnt meg a légmozgás, de még a levegő is. Ezzel a vákuummal – úgy érezte –, nem csupán a levegőt szivattyúzták ki, hanem megsemmisültek emlékeiből a talán fontos részletek – mint egy családi albumból kéretlenül és kíméletlenül cenzúrázott és ezáltal kivagdosott, kidobált régi fényképek, azt gondolva, hogyha eltüntetnek néhány, már újraértékelt, és nem kívánatos embert a családi legendáriumból, azzal átírják vagy vállalhatóbbá teszik saját történetüket. Azokban a kiszivattyúzott élethelyzetekben, a megmaradás csekély esélyével, rögeszmésen csak arra tudott gondolni: létezik-e egy helyzet, egy állapot, olyan döntés, amelynek igazi tétje van, és amelyből kiderülhet, hogy egyáltalán kell-e valakinek?
De hát hogyan magyarázza el mindezt a lányának, hiszen ezt az egész baromságot ő maga sem érti. Az, hogy karonfogva sétál valakivel egy veronai mellékutcán egy felhőtlennek és boldognak tervezett, nyári nyaralás alkalmával, az nem több, minthogy bele tud helyezkedni egy regény vagy egy dráma sodrába, egy adott kultúrkör misztériumába és átéli az összes szereplő valamennyi lelkét s követi azt a kánont, amely hosszabb-rövidebb időre kéjesen megbélyegzi az arra vetődőt, s ami még két-három otthoni elbeszélést is kibír. De ettől persze nem fogja jobban szeretni az éppen szorongatott kar tulajdonosát, az viszont nem kizárt, hogy a metaforák és az együttes élményekre rárakodó áttételes viszonyok következtében maga a szerelem értékelődik fel csereszabatos alanyi vonatkozásokkal. Ez egy nagy, kollektív mező, ahonnan mindenki leszedi aktuális érzelmi igényeit és ennek köszönhetően az élmény megtöbbszöröződik.
Igen, talán a tét az, így a kérdés is, hogy benne tud-e lenni becsukott szemmel és elengedett karokkal valamiben, valami életszerűségben, egy kapcsolatban, vagy a sérülés mindig előre elképzelt veszélye és pontos forgatókönyve miatt mindent csak kívülről él meg. De ez persze az ő tétje lenne, amit ő tesz bele, ráadásul egy olyan játékba, amelynek nem ismeri pontosan a szabályait. Nyerési esélye van, de az elhanyagolható.
Ez az ő válasza, az ő saját kérdésére itt és most, de ha őszinte, akkor pontosan tudja, hogy nem itt és most, hanem állandóan. Ám akiket elragadott a forgószél vagy csak a figyelem hiánya, azok most kérdéseket sem tesznek fel. Ezeknek a levedlett szerelmeknek a romjain lépked egyre óvatosabban, mert ezekben a romokban mind több és több a veszélyes anyag.
C e pillanatban nem tudta elképzelni, hogy ezekhez a gondolataihoz milyen tükörképek illenének, de mielőtt lopva a tükörbe nézhetett volna, emlékezete gyorsan pörgette a filmet, melyben helyek, helyzetek, torz vagy felismerhető szereplők keveredtek, tűntek fel vagy buktak alá, meg sem kísértve a történeti hűséget. Tér, idő és minden lehetséges összefüggéstől mentesen. Csapongva. Lányszobájában tűnt fel hirtelen fürdőszobai tükre, két falra festett angyalka és egy békává változott királyfi gondos ölelésében, kint a kertben vonatjegyek hullottak az égből, mintha nagy pelyhekben szállna alá a hó, felnőtt nőként ül gyermekkora vasárnapi ebédet párologtató asztalánál és lent, a széklábak között, ott kuncognak többen, érzékeny idők elveszített vagy lecserélt barátai.
A kávéfőző hörgő, fuldokló hangja riasztotta a fürdőszoba hideg kövezetén. Ezek szerint még pont annyi ideje van, hogy befejezze a pepecselést, kirázza fejéből a később majd úgy is visszasurranó gondolatait, fantáziaképeit, amelyekben görcsös, elhúzódó vajúdással igyekszik válaszolni azokra a kérdésekre, amelyek mögött valódi életek, valódi konfliktusok, valódi szereplők lehetnének, megigya a kávéját, fölmarkolja a kötegnyi, befizetésre váró undorító-sárga csekket, körülnézzen, hogy mit hagy itthon, amit nagyon nem kellene most, mert már így is késében van, éjszakai munkájának dossziékba zsugorított halmazát összefogni egy bőrmappával, a garázsajtó távkapcsolóját kiemelni a kulcstartó szekrényből, a riasztót bekapcsolni és még röviden arra gondolni, hogyha a meg nem született gyermeke nem lány lenne, hanem fiú, akkor is előjönne-e ez a fürdőszobai közjáték.
Amikor már az est leszáll,
s a földre langyos pára hull,
az ember búcsúzni készül,
mígnem az éjfél ráborul.
Végigemlékszi életét,
egy-egy paránynál elidőz,
fontolja, mit csinálna másképp,
hogyha nem hullna rá az ősz.
A múltnak színe változik,
kékellőn int a messzeség,
a vérpiros is megfakul,
lilás felhőket küld az ég.
A Föld megáll, már nem forog,
a csend a tájra ráfeszül,
az ember, akár az Isten,
magára marad egyedül.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy falu. Tavaszidőben olyan volt ez a falu, mint habok között a sajka: határában sok-sok cseresznyefa tündökölt. Aztán a rengeteg fehéret az érett cseresznye pirosa váltotta fel, de máris megjelent nagy csiviteléssel az énekesmadarak fekete fellege.
Szó, ami szó, alig maradt gyümölcs, amibe bele ne kóstoltak volna. Odalett a termés. Összeült hát a faluban a bölcsek tanácsa, meghányták-vetették a gondot, ám sehogy sem jutottak dűlőre. Zavarta őket a töprengésben a piactéren parittyázó gyerekek visongása.
És még ez volt a szerencse! Mert az egyik bölcsnek – ő lehetett a legbölcsebb – innét támadt az ötlete, amelyet hamarosan valóra is váltottak. Számláltak, számoltak, osztottak, szoroztak, s végül parancsba adták: minden falubeli köteles három és fél tucat énekest parittyával örökre elnémítani. A madaraknak írmagjuk sem maradt.
Telt-múlt az idő, új virág, új gyümölcs borította el a fákat. A falusiak csupán a maguk füttyétől vidultak, miközben bő kosarakkal indultak cseresznyeszüretre. A levelek helyén azonban hernyók araszolgattak, bizony, recsegtek-ropogtak az átfurkált fatörzsek, s a gyümölcsből akkora kukacok bújtak elő, mint az akasztott ember kötele.
És még ez volt a szerencse! Mert a bölcsek tanácsa így hamarabb belátta: hiába hozatnának messze földről drága pénzen énekesmadarakat, azok úgysem tudnának már elbánni a kártevőkkel.
Útnak eredtek hát a madarászok, hogy a kék hegyek között nagy testű szárnyasokat fogjanak be, és bízzák ezekre a pondrópusztítást.
Így is lett. Eltűnt a sok rút féreg, írmagja sem maradt.
A csókák, a varjak, az ölyvek, a keselyűk jóllakottan és diadalmasan tollászkodtak a fákon, majd a kútkávára röppentek, onnan a háztetőkre, az ablakokba, a gyermekek hajába. Tollukról visszapattant a parittyakő, szemüket nem rebbentette a hujgatás, nem riadtak meg senkitől, sem a földön, sem az égen. Horgas csőrök kapdosták ki a kéményből a füstölnivalót, hogy elégedetten hunyhassanak ki éjszakára a sárga tekintetek.
És még ez volt a szerencse! Mert így egyik éjjel ki tudott lopózni a faluból a küldöttség – nagy gonddal válogatta meg a bölcsek tanácsa –, mely fölkereste a hetedik határban táborozó vadászokat.
Mit ígértek, mit adtak, nem tudta senki. Másnap már idegen íjak pendültek a falu portáin. Suhogott a nyílvessző, fürgébben, mint a jóllakott madár, s nemsokára fekete, sárga, barna tetemek borították az udvarokat, a kutak vizét, a háztetőket. Mind egy szálig elpusztultak a nagy madarak. Írmagjuk sem maradt.
Az idegen vadászok szomjukat oltották helybeli borral, örömüket lelték falubeli asszonyban. Nem akarózott odébbállniuk. Hiszen csak pendítettek egyet az íjhúron, már asztal terült, már kancsó billent, már szoknya ereszkedett. Az íjászok hadnagya épp a legszebb leányra vetett szemet.
És még ez volt a szerencse! Mert ez dühítette föl annyira a falu legdaliásabb legényét, hogy szíven szúrja a hadnagyot, s példájával földijeit végre-valahára merész tettekre sarkallja.
A lázadókat mind lenyilazták. Írmagjuk sem maradt. A temérdek nyílvessző, mint lombja vesztett erdő meredt föl a holtakból, akik temetetlen porladtak a határban.
És még ez volt a szerencse! Mert hamvaik ily módon a talaj felső rétegével alkothattak termékeny humuszt. A cseresznyemagok tehát életre keltek, megindult a gyökerezés, a sarjadás…
Kis idő múlva olyan lett a falu, mint habok között a sajka. Aztán a sok fehéret az érett cseresznye pirosa váltotta fel. Boldogan ámultak a vadászok, akiknek hátára immáron íj helyett permetezőkészülék került, övükből nyíl helyett metszőollót húzkodtak elő, és rá sem hederítettek a nagy-nagy csiviteléssel közeledő fekete fellegre.
Mártír testünk szétlopja a hajnal.
Míg alszunk.
A parkban.
S JÖN A TÉL – kócos hajjal!
Zord NINCSÜNK belefütyül az éjbe.
Így élünk.
Mihasznán.
BÁTRAKNAK keveréke…
… s mi VANUNK volt? – ELVITTE AZ ÖRDÖG.
Előttünk.
S utánunk.
A JÓISTENKE FÖLNYÖG!
Hallom már Őket. Messziről jönnek.
Az árvák. A szélütöttek.
Fejbúbig meztelen járnak.
Sürgönylevelet küldnek a nyárnak.
Mert hűvös az idő. És Ők fáznak.
Érzem már Szívük. Fájóan meleg.
Ruhájuk a szélben lebeg.
S tarka ámulatba lobban
megkínzott terhük…:
mikor a lelkem Feléjük dobban!
A mackónadrágos léthez hamar hozzá lehet szokni. Ahhoz is, hogy nemhogy minden héten, de még kéthetente, sőt talán havonta se kell fodrászhoz menni. Fésülködni elég a játszótérre indulás előtt. Sminkkészletet, rúzst nem érdemes vásárolni, valamennyi úgyis maradt a régiből, egyébként meg nem fogyna el. Ugyanaz a póló egymás után többször is fölvehető. A zokni vastag, színes, csíkos, frottír. A harisnyák kibontatlanul állnak a második fiókban, közvetlenül a bugyik alatt. A tanga felejtős: hajlongani, gyereket cipelni, ruhákat rendezgetni, bébipapit keverni, főzni különösen emberpróbáló, ha a pánt mélyen bevág. A nagymamabugyi legalább összefogja a feneket a tréningalsó alatt.
Eddig föl se tűntek, most viszont minden bárgyún vigyorgó, színes maszatról világossá válik, hogy mi a neve és melyik rajzfilmben szerepel. A gyerekekkel együtt lehet idézni szófordulataikat, akárcsak a játékgyárak két mese között fölhangzó reklámjainak szövegét.
Amíg a kicsiket lekötik a tévé képernyőjét megtöltő színes rajzok, le lehet ülni a számítógép elé. A nagyvilág történései hidegen hagynak, az élettől távol zajlanak, helyettük az áruházak oldalait, a letölthető akciós újságokat és a gyereknevelésről szóló internetes szakirodalmat érdemes bújni. Öröm, ha valamelyik babás-mamás újság előfizetése a születésnapi ajándék.
A játszótéren új ismeretségeket lehet szerezni. Anyukák, akiket összeköt a közös nevezőre emelkedett érdeklődési kör. Rád, vagy inkább az apukájára hasonlít a kicsi? Jól eszik, jól alszik? Hasfájós? Ti milyen pelust használtok? Szerintetek melyik a legjobb popsikrém? Tudjátok, melyik plázában van a legtutibb játszóház? Kivágtátok már az új kuponokat? Délután melyik játszótérre mentek? Figyu, ismerek egy nagyon klasszat, villamosozni kell három megállót, de nagyon megéri, óriási terület, árnyas fák, mindig tiszta homokozó. Holnap menjünk a Margitszigetre, délelőtt tök üres, viszünk pokrócot, a gyerekek ellesznek a fűben.
Eddig jobbára a kirándulásokon és nyaralásokon volt használva a fényképező, egyébként elárvultan hevert a komód alsó fiókjában. Mostantól viszont állandóan villog a vaku. Videokamerát is kell venni, meg kell örökíteni, ahogy a kicsi mászik, ül, áll, beszél.
– Teljesen ledegradálódott a fényképek értéke.
– Ne morogj már mindenért.
– Nem emlékszel? Régebben egy nyaralásra elvittünk egy 36 kockás tekercset, és gondosan beosztottuk, hogy mit fényképezünk le. Ma már minden hülyeség ezerszer le van kattintva.
– Mi most nem kirándulunk, Bálint… A gyerekekről van szó.
– Persze. Világos. Én csak a példa kedvéért…
– Vagy őket is hülyeségnek tartod?
– Ne forgasd ki, légy szíves, a szavaimat. Nem erről beszéltem.
– Szerintem egyáltalán nem hülyeség megörökíteni, hogy fejlődnek. Tök jó lesz majd évek múlva nézegetni ezeket a képeket. Nekik is, nekünk is.
– De, Kata, értsd már meg, nem ez a gáz! Hanem az, hogy manapság mindenről ezer fénykép készül. Valaki elmegy Párizsba, és csak az Eiffel-toronyról elkészít huszonöt fotót. Ismered a viccet az egyszeri turistáról, aki áll az Eiffel-torony előtt, miközben a többiek bőszen kattintgatják a masináikat, és amikor megkérdezik tőle, ő miért nem fotóz, azt feleli, hogy azért, mert ő itt nézi inkább meg?
– Továbbra se értem, miért volna ez gáz.
– Hányszor nézted meg ezeket a fényképeket?
– Képzeld, szoktam nézegetni. Ha téged nem is érdekelnek a gyerekek képei, attól engem még igen. És nekem kellenek ezek a képek.
– Mind a negyven, amelyen elfújják ugyanannak a tortának ugyanazokat a gyertyáit?
– Amelyik nem sikerült jól, letörlöm.
– Na és a videók? Azokat mikor nézed meg?
– Akkor, amikor végre áttöltöd őket a kameráról úgy, hogy lehessen rendes képernyőn nézni. Ezt is hányszor mondtam már neked?
Eleinte még napi, később heti szinten jönnek az e-mailek, az SMS-ek, a telefonhívások. A kollégák érdeklődnek, megcsodálják a fényképeket, beszámolnak a projektekről. Megy minden a maga útján. Sok a munka, de az mindig is sok volt, péntek és szombat esténként továbbra is elmennek egy picurkát levezetni.
A heti üzeneteket utóbb fölváltják a havi, még később a két-három hónaponkénti érintkezések.
A karácsonyi bulikra Kata mindig kap meghívót, és rendszeresen el is megy. Előveszi a kosztümjeit, a majdnem beszáradt arcfestéket, a rúzst, a szemceruzát. A terhesség során fölszedett kilókat sikerült leadnia, ezeken az estéken a nem is oly régi szépségében tündököl. Arca kipirult, vonásai kisimultak, a szarkalábakat és a szem alatti sötét karikákat eltakarja a púder, legszebb mosolyát ölti magára, csupa kellem, csupa báj. Ahogy múlnak az évek, úgy cserélődik a céges kollektíva, így aztán a karácsonyi bulik arra is alkalmasak, hogy Kata megismerkedhessen az új munkatársakkal.
Ezek után az esték után minden alkalommal összevész Bálinttal.
A taxiban kezdik. Halkan, szofisztikáltan: ironikusnak szánt célzások, csipkelődések formájában. Felületes szemlélő, a taxis, semmit nem vesz észre a hullámzó felszín alatt tomboló mélytengeri áramlásokból. Amúgy is, minden pár civódik. Ez teljesen természetes. Két embert, két eltérő egyéniséget, két különböző jellemet és szokást nem könnyű feladat egy fedél alá hozni, majd ott is tartani. A szkeptikusok szerint eleve lehetetlen, a konvenciók erőltetik ránk az együttélés nehézségeit. De szerencsére nem kizárólag a szkeptikusok hajtják a világ kerekét.
Amint a fiatalok belépnek a lakásba, Kata anyja rögtön megérzi a feszültséget. Ezekre az alkalmakra őt rángatják föl pesztrának, és nem tudja nem észrevenni a negatív hullámokat, az apró harapásokra emlékeztető mardosást. Ennek ellenére szemernyit sem aggódik. Hej, ő mennyit civódott az urával! Zengett a ház, meg az udvar, egy időben szájukra is vette őket a falu. Egyébként meg december van. Ilyenkor mindenkiből kijön az egész évi ideg. Az ünnep előtti készülődés heteiben a legbékésebb és legjámborabb házaspárok is hajba kapnak.
A mélytengeri áramlatok azután tűnnek felszínre, hogy Kata anyja másnap hazavonatozik.
– Egyszerűen képtelen vagyok fölfogni, hogy lehet valaki ennyire negatív és mogorva.
– Nem vagyok negatív.
– Dehogy nem. Látom rajtad az undort meg az utálatot. És minden alkalommal megfogadom, hogy többet nem hozlak magammal. Hülye vagyok, hogy mégis. Mindig azt hiszem, hogy ez most más lesz.
– Rosszul látod.
– Mit látok rosszul? Egész este vágod a pofákat meg teszed a megjegyzéseket. Azt hiszed, a többiek nem veszik észre?
– Miféle megjegyzéseket teszek? Nem mondtam semmi különöset.
– Mert neked föl se tűnik. Mindenki másnak igen. És mindenki azon szokott csodálkozni, hogy mehettem hozzá egy ilyen mogorva, magának való tahóhoz.
Bálint fintorog.
– Tényleg, hogy mehettél hozzá?
– Mert régen nem ilyen voltál. Tele voltál élettel meg vidámsággal. Most meg egy unott, savanyú alak vagy.
– Régen te is egy vagány, tűzről pattant csaj voltál, akit egy csomó minden érdekelt. Most meg kizárólag az foglalkoztat, hogy milyen pogácsa legyen a gyerekek szülinapi buliján.
– A te gyerekeid is! Neked nem fontos, hogy velük mi van?
– Hogyne lenne fontos. De most nem erről beszélek. És arra is mindig megkérlek, hogy ne forgasd ki a szavaimat.
– Mindent én intézek a gyerekeknek. Én veszek nekik ruhát, én csinálom meg a kajájukat, én viszem le őket a játszótérre. Azért, hogy téged tehermentesítselek. Föl se tűnt, hogy amikor hazaérsz a munkahelyedről, sose vagyunk itthon?
– De. Föltűnt. Viszont…
– És azt tudod, hogy miért? Azért, hogy tudjál pihenni. És hogy amikor mi hazaérünk a játszótérről, jól átfagyva, akkor egy kisimult, lenyugodott apukával találkozzunk. Mindezek után még van képed számon kérni, hogy nekem számít, hogy mi van a gyerekekkel.
Amikor a gyerekek délután alszanak, és éppen nem az internetet bújja, Kata régi (kézbe vehető) fotóalbumokat nézeget. Közben azon mereng, hogy régen minden jobb volt. Minden olyan egyszerűnek tűnt: utazások, kirándulások, nyaralások, mozi, társaság, sok nevetés. Vagy ez a kezdeti idők lelkesedése volt csupán? Az öröm, hogy révbe ért az életük? A jövőbe vetett bizalom? Ez látszik a mosolyokon, ez bújik meg a csillogó tekintetekben? Tényleg nem vette észre, mi vár reá? Hogy az élet a hétköznapok monoton ismétlődése, ahol meg kell találni azt a halovány rést a bevásárlások, a mosások és a főzések között, ahová belefér még némi tartalom? És ha ez a rés nem is létezik? Mi van, ha nincs egyebünk, csak az állandóan pörgő mókuskerék?
– Rosszul választottam. Hülye voltam. Vak voltam, hogy nem vettem észre.
– De hát mi bajod velem? Állandóan kritizálsz. Akármit csinálok, belekötsz. Lassan már meg se merek szólalni, mert félek, hogy valami rosszat mondok.
– Nem egy nyelvet beszélünk. Nem egy húron pendülünk. Nem vagyunk egy hullámhosszon. Nem tudjuk fölvenni egymás ritmusát. Folyton elbeszélünk egymás mellett. Anyám is megmondta, hogy ne menjek hozzád, mert külön világ vagyunk.
– Jaj, hagyjuk már anyádat! Éppen az a baj, hogy mindenbe beleszól.
– Semmibe nem szól bele. Ha valóban ezt gondolod róla, akkor nagyon rosszul ismered. Őt is, engem is. Tudhatnád, hogy engem nem befolyásol, amit ő mond.
– Igen? Akkor miért beszélsz vele annyit telefonon?
– Azért, mert az anyám, és az ember szokott beszélni a szüleivel. Nem abból kell kiindulni, hogy te hogy teszel. Te nem beszélsz senkivel. Utálsz társaságba járni. Utálod, ha emberek között vagy. A kollégáimat is utálod.
– Tévedés. Nem utálok senkit. A kollégáidat se. Csak megvan a véleményem róluk.
– Na látod. Látatlanban ítélsz. Úgy, hogy nem is ismered őket. Pedig nagyon kedves és rendes emberek. És nagyon okosak. Te is tudnál mit tanulni tőlük. Többek között jó modort.
– Mondtam már, hogy nem velük van bajom. Mármint konkrétan nem. Hanem az egész helyzettel.
– Miféle helyzettel?
– Hát azzal, amit ők képviselnek. A rendszerrel. Vagy hogy is magyarázzam el neked…
– Próbáld meg úgy, hogy az én csökött agyam is megértse. Az, amelyik kizárólag a gyerekekre állt rá.
– De hát mondtam ezt is már neked. Csak éppen szokás szerint nem figyeltél. Hogy van az az elmélet a posztindusztriális kapitalizmusról. Mármint hogy a gépek megjelenésével egyre kevesebb emberi kézre van szükség, de hogy ne kerüljön mindenki az utcára, és ne legyen annyi munkanélküli, mivel az a gazdaságnak se jó, ezért kitalálnak olyan szakmákat, amelyekre valójában nincs szükség, viszont le kell foglalni az embereket valamivel. És pont azok keresnek hatalmas összegeket, akik ezeket a látszattevékenységeket is művelik.
– Szóval az én munkahelyem is látszattevékenységet művel.
– Konkrétan nem erről van szó.
– Erre céloztál. És ezért ócsárolod a kollégáimat is.
– Nem ócsárolom, csak a rendszerről mondom, hogy mennyire faramuci. Mert például az is benne van az elméletben, hogy ha egyik nap eltűnne a világból minden HR-es meg marketinges meg logisztikus meg tanácsadó, akkor az élet nem állna meg, és a gazdaság is működne nélkülük tovább. Viszont, ha mondjuk a rakodómunkások tűnnének el, akkor leállna a kereskedelem és nem sokkal utána a termelés is. Mégis, melyik szakma van jobban megfizetve? Neked nem furcsa ez?
– Édes szívem, ha nem vetted volna észre, a lakást mi is ebből a látszattevékenységből vettük például. Vagy ez nem tűnt föl a hipotézisgyártás közepette?
Veszekedések után Katában rendre felötlik a kérdés, miszerint vajon tényleg ő választott-e rosszul, vagy valóban erről szól a dolog: a nagy remények és elhatározások után jön a gyereknevelés, a háztartás és a munkahely által együttesen indukált kölcsönös kiábrándulás. A napok, hetek, hónapok és évek úgy folynak össze, hogy nem látszik, mi mikor kezdődött és merre tart. Szó sincs róla, szereti Bálintot – bizonygatja magának –, minden hülyesége és fantazmája mellett jó ember, azonban az az évekkel ezelőtti föllángolás mintha egy másik világban történt volna.
Az intimitás egyik napról a másikra vész el. Együttléteik gyors üzekedéssé degradálódnak a kanapén, a tévé előtt, miközben a gyerekek a kádban szakállt ragasztanak maguknak a fürdőhabból.
Egyik nap elfogy Kata fogamzásgátlója. Kérdi Bálintot, írasson-e másikat, vagy mi legyen.
– Fölösleges – válaszolja Bálint. – A gyerekek miatt olyan gyakran úgyse lehet. Majd vigyázunk…
Kata nem nevet vele.
Bálint onnantól havonta egyszer-kétszer vigyáz. És miközben papír zsebkendővel törölgeti magát, Katából kétségbeesett erővel tör föl újra meg újra a gyötrelmes felismerés.
Őszvégi, bágyadt napsugárban
ahogy a köreim futom,
megdermeszt egy hang; krá, kroá, kran –
varjú sír az akácoson.
Jajong, sír, vagy csak hívja párját,
nekem, mit mond, talány-szöveg;
egy baljós kérdés kel és jár át –
tavaszt hiszel most, jó öreg?
Nézd társait; ős-életútnak
tornyos felhőként megindulnak –
elsötétik az eget.
Bús őszi ködön áttörő fény
felejteti csalfán, mi törvény –
elmúlás szele közeleg.
Emlékmű
Ott hevert egy parki padon félig becsomagolva, jó fűszeres, fokhagymás kolbász, ahogy a magyar ember szereti. Lehetett vagy húsz deka. Valaki ott felejtette, vagy szándékosan hagyta ott, ki tudja?
A járókelők jöttek-mentek, ügyet se vetettek rá. Illetve mégis, egy öreg, olyan nyugdíjasforma, meglehetősen kopott, horgas orrú, kezében öblös kosár tele üres üvegekkel. Köhögve totyogott az illatos csomaghoz, leült, szinte ugyanabban a pillanatban, amikor egy hasonló korú, görnyedt hátú öreg huppant a kolbász mellé.
Egymásra néztek, aztán elfordultak. Köztük a kolbász, egyik csücske kilátszott. De még ha nem is látták volna, érezték, ott keringett a szaga az orrukban, és úgy megcsiklandozta az ínyüket, hogy szinte beleszédültek.
– Az istenit, meddig strázsál ez itt engem? – dühöngött magában a kosaras.
– Pucolj, komám – fészkelődött a másik –, amíg jó kedvem van!
– Szép időnk van – bökte oda a horgas orrú.
Ismét egymásra néztek.
– Szép.
– Eladja őket? – biccentett az üres üvegek felé.
– Maga mit gondol?
– Pukkadj meg! – gondolta, és meg se mukkant többé.
Teltek a percek. A két öreg csak ült, ücsörgött összeszorított szájjal anélkül, hogy egymásra vagy a kolbászra nézett volna. Mindegyikük a másikra várt, arra, hogy feladja, és otthagyja az égből hullt reggelit.
Hirtelen felbukkant egy kutya. Szimatolva oldalgott a padhoz, és a kolbászhoz kapott. Hanem a kosaras gyorsabb volt ám nála. Sejtette, mit akar, és még idejében elrántotta a zsákmányt.
– Jó étvágyat! – futott össze a nyál a görnyedt hátú szájában.
– Na, egyen maga is – enyhült meg a kosaras, és a kuvaszba rúgott.
Nem beszéltek, ettek, mohón, kidülledt szemekkel.
A XXI. század küszöbén, egy parkban.
„A csomagom is nehéz, a szívemen is súly.”
(Horváth Attila / Charlie)
„Boy, you’re gonna carry that weight
Carry that weight a long time”
(Lennon-McCartney / The Beatles)
hát ennyi még sose voltam
mosolygó evidencia
tudomásul veszem: jól van
bár igazabb mint valaha
szürke taxi – üvegajtó
rég nem az vár már ami várt
mind súlyosabb lett a motyó
elcipelgetem a muszájt
ami várt az már sose vár
ikszből ennyi a negyedik –
fél-kétharmadig a pohár
meglehet: háromnegyedig
nyakamban már örök terhek
hozzászokva aligha fáj
igát húzó öreg gyermek:
most már megvár mind ami vár
érdemes lesz hátha mégis
hátha érdemes volt eddig
ha már túléltem: lám mennyit –
túlélhetem magam én is
Walter, a cigánysrác a könyvtárban sétálgatott. Sok keresgélés után megtalálta azt, amire vágyott. Abraham Lincoln életrajzát akarta kivenni. Fogta a könyvet, s szíve repdesett az örömtől. A könyvtáros nőnek feltűnt a legény. Meg akarta kérdezni, miért ezt a könyvet veszi ki.
– Csak egy percre!
– Tessék! – fordult hozzá Walter
– Megkérdezhetem, miért érdekli ez a könyv?
A fiú elmosolyodott.
– Érdekelnek az ilyen felszabadítók! Lincoln a négereket szabadította fel! Jó lenne, ha a cigányokat is felszabadítaná valaki a rossz sorsukból!
– Értem! – mondta fura hangszínben a könyvtáros, bár a szíve mélyén szimpatizált Walterrel. Az meg miután megkapta a könyvet elment a kedvenc presszójába.
A szokásosat – egy csokis cappuccinót – kért. Közben elővette a könyvet. Olvasni kezdte, ezzel felhívta magára a figyelmet. Volt ott néhány gimnazista is, akiknek rögtön szemet szúrt. – Miért olvas egy cigány ilyet? – gondolták magukban. Egyébként ki nem állhatták a cigányokat, sőt magát a cigányságot sem. Ilyenek voltak, valószínűleg így is lettek nevelve. Meglehet, hogy apjuk ugyan nem mondta, hogy kisfiam a cigánnyal ne foglalkozz, mert rossz ember, de ösztönösen, az efféle kijelentések nélkül is beléjük ivódott az ellenük érzett harag. Az egyikük felkelt s odament hozzá.
– Miért olvasol te ilyeneket?
– Mi közöd hozzá?
– Csak megkérdeztem, nem kell mindjárt felkapni a vizet – vágott oda, miközben szemében őszinte gyűlölet lángolt.
– Kedvelem az ilyen embereket!
– Csak nem szeretnél te is ilyen nagy lenni? – kérdezte röhögve.
– Hagyj békén!
– Nem lehet veled emberi módon beszélgetni?
– Más korosztály vagyunk. Én már többet megéltem.
– Hűha. És feleséged is van?
– Nincs. Miért fontos ez?
A gimnazista nem válaszolt, nem is igazán érdekelte, csak unalmában és kínjában kérdezte. Mert hát Walter legalább huszonöt évesnek látszott s azok – a cigányok – akkorra már szinte minden bizonnyal megnősültek.
– S mi a foglalkozásod vagy mit dolgozol? – kérdezte a gimnazista.
– Joghallgató vagyok.
Erre amaz igazán meglepődött. Nem volt már kedve többet beszélgetni, belátta nem zrikálhatja tovább, ezért hát visszament a barátaihoz. Walter valójában igencsak haragudott a gyerekre – mert az volt – legszívesebben szájon vágta volna. De ő nem ilyen „balhés” cigány.
A pincér kacsintott neki. Vele nagyon jó barátságban volt. Kifizette a cappuccinót, még borravalót is adott.
– Ne foglalkozz ezekkel! – mondta. – Nem a te világod és nem hozzád valók szellemi szinten.
A gimnazista a beszélgetést meghallva sértett és irigy képet vágott. Walter lazán intett feléjük.
– Vannak barátaim! – mondta.
Hazamenet azon gondolkodott, hogy cigánynak és jogásznak lenni egy személyben roppant fárasztó dolog, s az ember – ha már ilyen – igen nagy fába vágta a fejszéjét…
Október
Sötétedik, barátaim
Az utcán bottal jár a rím
Hó ül városunk házain
Romolnak régi váraim
Romolnak régi váraim
Hó ül városunk házain
Az utcán bottal jár a rím
Sötétedik, barátaim
Aki dudás akar lenni.
pokolra kell annak menni,
ott kell annak megtanulni,
hogyan kell a dudát fujni.
Hűvös a határ,
szeles ez a nyár.
Indulnék oda,
ahol Éva vár.
Lesznek rút fagyok,
amíg itt vagyok.
Fekete az ég,
csillag se ragyog.
Az én csillagom
messzire vagyon.
Nem vonzza ide
se vers, se vagyon.
Eben vett guba?
Kína vagy Kuba,
miféle remény,
szól még a duda?
De dudálni kell,
az győz, aki mer.
Ha már ez a sors,
cserélni kivel?
Éva sincsen itt.
Új vágy nem hevít.
Mire vár, aki
mindent elveszít?
Ne a fénykép,
ne a fénykép,
ne az álom,
ne az álom!
Dobos Éva,
Dobos Éva,
hol találom,
hol találom?
Ne egy mondat,
ne egy mondat,
nem is három,
nem is három!
Hosszú a nap,
hosszú a nap,
az éjt várom,
az éjt várom!
Át az éren,
át az éren,
át a lápon,
át a lápon.
Éva, Éva,
Éva, Éva,
ezt kiáltom,
ezt kiáltom!
*
Szépnek lenni
nem igyekszik,
milyen szép volt,
milyen szép volt!
Fent felhő száll,
fent felhő száll,
hazug égbolt,
hazug égbolt!
Hol a tegnap,
hol a tegnap?
Rég volt, rég volt,
rég volt, rég volt!
*
Altatótól
altatóig
él az ember
vagy halódik
hány az óra
öt hat vagy hét
mi az amit
hátra hagynék
versek versek
versek versek
ki hallja meg
ha kesergek
Ne is szóljak
ne is szóljak
rút a holnap
rút a holnap
Miért haltál meg három évvel
az átlagéletkor előtt?
Elijeszteni milyen érvvel
lehet őt, aki idejött?
Halál urat vagy nénét, mindegy,
magyarban nincsenek nemek.
Megtörtént, mondjuk, így lett, így lett.
Ma megint álmodtam veled.
Arcod álmomban sincs, két szó vagy.
„Vigyázz magadra!” – ennyi csak.
Néznélek, semmi, látlak foltnak,
sírnék, mint gyerek, ha kikap.
Nem sírok, szemem könnyezik csak,
törülgetni kell, új szokás.
Bottal se járok. Még mit írjak?
Lesz sírásó, ki földbe ás.
Megvan a hely, te fekszel ottan.
Kit érdekel, kit érdekel?
Minek kérdezzem: Hol van, hol van?
A Mindenség úgyse felel.
Neked most mit írjak
Cserbenhagy az álom
Merre jársz merre jársz
Odaát világon
Megvagyok még vagyok
Válaszod kivárom
Eszem iszom járok
De vagyok silány rom
Segít Peti Ági
őket sokat látom
Rózát Szofit Barnust
írom ákom bákom
Horányban is voltam
térdig vízben lábom
a helyett o rím kell
simormód csinálom
Tizenegyedik vers
jó vagy rossz mit bánom
Ennyi telik tőlem
irkálok irkálom