Stotz Mihály: Téli Balaton

BALLAI LÁSZLÓ

A szabadság adója

1986. november 7-én jelen lehettem a parlamenti fogadáson. Persze nem mint a dolgozó nép választott képviselője, hanem konyhai segédmunkásként, három diáktársammal együtt. A rendszereket kapcsolatok mozgatják. Ezt az alkalmi kereseti lehetőséget egyikünk, a Gundel étterem könyvelésén dolgozó édesanyjának köszönhettük. A parlamenti fogadások monopóliuma ugyanis abban az időben a Gundel étteremé volt, amelynek konyhai segédmunkása, Královics úr egymagában nem birkózhatott meg az e speciális alkalmakhoz kapcsolódó gigantikus szállítmányozási feladattal. És nem csak azért, mert Královics úr nem volt herkulesi erejű ember, aki akár az étterem összes eszcájgját egy mozdulattal fellendíthette volna a teherautó platójára, hanem mert e nyugdíjazás előtt álló jó öreg munkaideje napi nyolc és félóra volt. Márpedig a nagy eseményhez kapcsolódó anyagmozgatási feladatok reggel hatkor kezdődtek, és hajnali három körül értek véget.

Tudtuk tehát, hogy kemény nap áll előttünk, ugyanakkor örömmel néztünk elébe, mert az előző év november 7-én is fejenként kétezer forintot kerestünk ugyanitt, ami akkoriban csaknem egy havi fizetésnek felelt meg. Ráadásul a robot mellett élmények is kínálkoztak. Mindenekelőtt az ebéd. Az ugyanis nem csak a menzához képest volt kitűnő, hanem bármely magyar kisvendéglőben hosszasan csettintgettek volna a nyelvükkel a törzsvendégek azután a székelykáposzta után, amelyet a Gundel étterem üzemi konyhájában mertek a tányérunkba, és amelyből még repetát is kérhettünk, akár többször is. Ebéd után pedig – mielőtt elindultunk volna a felpakolt teherautóval a Parlamentbe – kínálkozott két szabad óra.

Ebből egyet a legendás étterem bejárásával el lehetett tölteni. Itt a kertben – a Wampetics-féle „Tyúkketrecben” – sörözgetett egykor az írókirály, Krúdy Gyula, és éppen a törzsasztala feletti szobában született a színészkirály, Latinovits Zoltán. A vendéglőt a szocializmus-korabeli átalakítások dacára még mindig belengte valami ódon patina. Teri néni, a gazdasszony elmondta, hogy nem mindig az „olcsó” kínaezüsttel és az „egyszerű” virágos herendivel terítenek, azzal megmutatta a királyok és államfők fogadására tartogatott drága Victoria-készletet és a hozzávaló antik ezüstszervizt.

Volt azután a kerítésen egy rés, amelyen át lehetett lépni az állatkertbe. Ezt a kalandot sem lehetett kihagyni. Gondoljuk meg, fehér köpenyt visel az ember. A kerítés egyik oldalán csupán holmi segédmunkás, a másik oldalán azonban valósággal felsőbbrendű lénnyé változik: ápolónak nézik.

– Bácsi kérem, mit eszik a majom?

– Konzervet – vágta rá Velő, társaságunk tréfacsinálója.

– Milyen konzervet?

– Majomkonzervet.

És a válasz keltette bizonyosság nem egyszerűen a gyermek arcán ragyog fel, hanem ott csillog az édesanyja szemében is, aki hálás azért, hogy ezt a fontos dolgot végre itt, az állatkertben megtudhatta.

Ámde ez alkalommal elmaradt az ebéd utáni két órás ejtőzés, sőt maga az ebéd is. Alighogy felpakoltuk a teherautót, telefonáltak a Parlamentből, hogy még ott is ki kell ürítenünk egy termet.

– De azt miért nekünk, a Gundel segédmunkásainak kell megcsinálnunk? – zsörtölődött Öreg Tibor, aki egyébként a legcsöndesebb volt közöttünk. – Miért nem végzik el azt a Parlamentbeliek?

– Az nem a maga dolga – dörrent rá az étteremvezető.

– És mi lesz az ebéddel? – kérdezte félénken Kis Tibi.

– Ugyan, emberek, odamennek, kipakolják azt a nyavalyás termet, feldobják a kocsiról a holmit, és már jöhetnek is vissza ebédelni.

Odáig rendben is ment minden, hogy a sofőr bemutatott bennünket a kapuőrnek, egy őrmesternek, ezzel átestünk a biztonsági ellenőrzésen. Ám hogy odafent a Vadászteremből hová kell vinnünk az előző rendezvényhez odahordott székeket, azt nem tudta megmondani senki, bár én felfedeztem egy tapétaajtón át nyíló raktérféleséget. A protokollosnak azonban, aki értünk telefonált, időközben el kellett mennie valahová. Addig is, amíg megjön, mi felpakoltunk a teherautóról a tálalókonyhába. De nem jött meg.

– Hát menjünk vissza ebédelni – indítványozta Kis Tibi.

– Utasítás nélkül nem lehet megváltoztatni a szállítási tervet – szögezte le a sofőr.

– Hát akkor telefonáljunk újabb utasításért – javasoltam.

– Csak a protokollos telefonálhat.

Több mint egy óráig gyönyörködtünk a magyar szecesszió festőinek Buda és Attila bölényvadászatát, a balatoni halászatot, az aratás, a szüret és a bőség allegóriáit, valamint hírneves várainkat bemutató freskóiban. Ekkor Velő indítványozta, hogy rendezzünk kocsihajtó versenyt.

– Te megőrültél – mondtam. – A Parlament mellvédjén?

– Miért? – értetlenkedett Velő. – Ha nem tetszik nekik, szólnak.

Nem szóltak. És a két éttermi kiskocsit fél lábbal hajtva oda-vissza mindenki mindenkivel kétszer megmérkőzött. A sofőr mérte az időt. Velő győzött. Éppen a díjon vitatkoztunk – mert azt nem kötöttük ki előre –, amikor előkerült a protokollos. Alacsony, kövérkés, pirospozsgás arcú, izzadékony ember volt.

– Jaj de jó, hogy ideértek, fiúk – kiabálta már messziről. Kiderült, hogy a bútorokat valóban a tapétaajtóval elválasztott raktárhelyiségbe kellett áthordani.

– Mindig odapakolnak – bólogatott az őr is, miután végeztünk.

A Gundelbe visszaérve persze szó sem lehetett az ebédről.

– Hol vannak már? – dühöngött az étteremvezető.

– A protokollosra kellett várnunk – magyaráztam.

– Mindig ezt csinálják velem!

Vele? De hát mi várakoztunk, mi pakoltunk – idegen helyen – és mi nem ebédeltünk. Mi négyen, a konyhai segédmunkások. Tehát szorgalmasan rakodtuk az asztalokat, asztallábakat és a fogyóeszközt a teherautóra, majd felliferáltuk az Országházba. Amikor pedig a fogyóeszköz is elfogyott, következhettek a mesés hidegtálak. Az utolsó fuvarral együtt érkeztek meg a pincérek és, mindegyikük a vállára emelt egy alpakka tálcát, úgy ment fel a Vadászterembe. A Parlament délnyugati teraszán negyven pincér vitte libasorban hetedhét ország csemegéit. A torma- és szardella-habcsókokkal ékes francia- és oroszsaláta-kúpok mögül kíváncsian kikukkantó kaszinótojásokat és sonkatekercseket. A paprika-, paradicsom- és uborka koszorúk kerítése mögül mosolygó főtt, füstölt marhanyelv-, csabai karaj- és sült kacsamell szeleteket. A lilahagyma karikák és libatöpörtyűk dűnéin méltóságosan ringatózó sárga libamájakat. Az egres és szőlőszemekben lubickoló fürjgratineket és fácángombócokat. Végül a tejszínes kapribogyó mártás hullámait aritmiásan átúszó füstölt lazacokat. És ezt a fenséges felvonulást nem láthatta senki más az egérszürke, nyúlós novemberi ködben, mint mi négyen, a konyhai segédmunkások.

Amikor azután a negyven pincér a Vadászteremben úgy elrendezte e gyönyörű ételtájképet, hogy azt Buda és Attila, de még a balatoni halászok is csak irigykedve figyelték, megérkezett a vacsora. A mi vacsoránk. Én vittem fel a bádogrekeszekben elhelyezett sonkás és sajtos szendvicseket az étteremfőnök Volgájának csomagtartójából az Országház tálalókonyhájába. Mondhatom, már akkor is kopogott volna a szemünk az éhségtől, ha nem látjuk az imént a hidegtálkölteményeket.

– Mindenkinek két szendvics jut – szólt szigorúan az étteremfőnök.

Rendezett sor képződött a bádogrekeszek előtt, mi is beálltunk a pincérek mögé. Hanem amikor a negyvenedik pincér is hozzájutott a vacsorájához, elfogytak a szendvicsek. A munkaétkezés közben a főnök ellátta beosztottjait a megfelelő instrukciókkal:

– Józsi, te mindig Szépvölgyi elvtárs mellett leszel a söröspoharakkal.

– Feri, figyelj arra, hogy a Marjai elvtárs közeléből sose fogyjon ki a libamáj.

– Horváth elvtárs a töményet kedveli, de az összes fajtát, ami létezik. Őt rád bízom, Bandikám.

– És mi nem kapunk vacsorát? – kérdezte meg ekkor Öreg Tibi.

Dermedt csend támadt. Valaki megzavarta az értekezletet.

– Annyit esznek a fogadás után, amennyit csak akarnak – legyintett az étteremvezető.

De az maradék. Nekünk is jár a két szendvics, mint a pincéreknek.

– Ebédet sem kaptunk – csatlakoztam Tiborhoz. A pincérek feszülten fészkelődni kezdtek.

– Ugyan fiúk – váltott atyafias hangnemre az étteremvezető. – Mikor ehetnek maguk libamájat vagy lazacot? Hát nem szeretik a lazacot? Láthatták, hogy a pincérek is csak sonkás meg sajtos szendvicset kaptak.

– A pincérek kaptak vacsorát, mi nem – szögezte le Öreg Tibor.

– Elismerem, hiba történt, elnézést, de ezen már ne akadjanak fenn fiúk, hisz mindjárt kezdődik a fogadás.

– Én nem vagyok hajlandó tovább dolgozni, ha nem kapok vacsorát.

– Mekkora buli! – lelkesedett Velő.

– Azért ezt beszéljük meg – indítványozta Kis Tibi.

– Helyes, helyes – kapott a szón az étteremvezető. – Beszéljék csak meg. Nem szabad elhamarkodni az ilyesmit.

Megbeszéltük, és mind a négyen sztrájkba léptünk, mi, a konyhai segédmunkások. Az étteremvezető a haját tépte. Akciónk a fogadás, az állami fogadás, a pártállami fogadás összeomlásával fenyegetett. Hiszen ha mi – akiknek a létezéséről még csak nem is tudtak a választott képviselők – nem pucoljuk le, nem rakjuk rekeszekbe és nem visszük le a teherautóra a tálalókonyhába visszaérkező tálakat, tányérokat és poharakat, akkor a vacsora közepére a Vadászteremben dolgozó negyven pincér az általuk kiszolgált személyekkel együtt egyszerűen belefullad a szennyesbe. Ezt még elképzelni is szörnyű volt. És mivel az étteremvezető időközben valahová elküldte a sofőrjét, taxival kellett elhozatnia a Gundelből a személyesen nekünk készített nyolc szendvicset. Már hallani lehetett a tálalókonyhából a Vadászteremben gyülekező vendégek zsongását, amikor befutott a vacsora. Bármely imbiszben vagy büfében lehetett effajta szendvicseket kapni, de mi még soha, sehol nem fogyasztottuk őket olyan jóízűen, mint akkor és ott.

Hanem amikor két hét múlva bementünk a bérünkért a pénzügyi irodára, csupán ezer forint ütötte a markunkat. Mert amíg az előző évben az összes lehetséges pótlékot felszámították nekünk, addig most csupán a kötelező minimumot lökték elénk.

– Igen drága árat fizettünk azokért a szendvicskért – morgott Kis Tibi.

Ma már világosan látszik, hogy az az ár a szabadság adója volt, amelyet mindig, minden rendszerben meg kell fizetnie annak, aki emelt fővel akar áthaladni az alázatosan görnyedezők közt.

OLÁH ANDRÁS

törvénytelenül

bérházak botladoznak
lehajtott fejjel
sehova se vezető lépcsőkön
átázott télikabát: velünk együtt
bérletet váltottak a gyászra…
te visszahúzódsz
a törvényes törvénytelenbe
én beléd falazva élek
s mindketten tudjuk:
köröttünk már sohasem
nőnek égig a fák – – –

NYÍRFALVI KÁROLY

Pocsék idő…

Keressünk új csapást!
Kimenni az esőbe, s folytatni pörögve a
mókuskerék körbejárását nem akarom.
Valamit ígértem, nincs kedvem betartani.
Csalódást okozni sem akarok.
Hogy legyen hát, mondd meg nékem
szakadt esernyő, üres zseb, s ti is mind
ázott kerti bútorok.
(Csak rögtönzök, mint a rossz szélhámos,
majd leírom az okát is.)

A fogalmak tisztázása

Kezdetben volt a föld.
A mező, a rét, a legelő:
a föld egyetlen szeletkéje.

Aztán emberek jöttek,
kezükben szerszám, lábuknál karó.
A térből kimetszették a síkot,
kerítést húztak köré.

Aztán elmentek, s a föld,
átváltozott telekké.
A telek sarkában tábla szökött szárba.
Hirdette: Eladó!

A telek már nem volt árva,
fű nőtt ki silány földjéből,
gaz ingatta fejét a nap felé.

A telekből ház nőtt az égig,
körötte fa, bokor, virág.
A ház mellé padokat raktak,
melléjük napernyőt.

A padokon emberek ültek,
mindez egyszerre volt
föld telek kert,
körötte házak.

Újabb emberek jöttek,
lassan szűnt meg a ház,
a kert, körötte a telek.

Az udvart elhagyták az árnyak,
mindent elnyelt a föld,
a feledés néptelen udvara.

BÜKI MÁTYÁS

Helyzetdal

Lapít a világ. Semmi sem történik. Csönd.
Várjuk azt, amiről nem tudjuk, mi lesz.
Talán a múlt, talán a jelen?
Semmiképpen sem a jövő.
Ha a múlt, akkor persze
mind az összes rém és árny.
Ha a jelen, akkor persze csak
ez a béna véres-vesztes lapulás.
Várunk. Csönd.

Csali mese

Volt egy sosemvolt ország. Ne mond, hogy ez lehetetlen.
Mert lehetséges, magam sem tudom, hogyan.
A volt sosemvolt ország néha úgy érezte, van jelene.
           Életjeleket mutatott, magam sem tudom, hogyan.
Ez magamagának is feltűnt. Ilyenkor örült, kipirult az arca,
maga sem tudta, hogyan.
Reménykedett, terveket szőtt, mondta magának hangosan:
”jelen van nekem most a jelen, magam sem tudom hogyan!
S ha a jelenem velem van, tán sosemvolt sem leszek többé,
hanem én is mindígvan! Habár elképzelni sem tudom, hogyan.”
De ritkán történt ez, csak néhanap, akkor is csak futólag és
érthetetlen, hogy hogyan.

NÉMETH ANDRÁS

A jegesmedvehím őszinte aggodalma
elhagyott családjáért

Én már tudom, hogy nem
változik szarvassá
fiú, mert nem iszik
(csak) tiszta forrásból –

Anyját, ha kísérem,
szemmel, átgondolná
fogott fókakicsik
sorsát, megint számol –

Hús kell, amíg felnő
úgy a bocs, képes lesz
talpsúlyával jeget

olvasztani, és így
felkínálni az új
kölyöknek a vizet,

először, vér helyett.

A nagykorúságig

Mint férfin a kanborosta,
érik rajtuk a szőr, sárosak is
lesznek idővel, lehízva
csíkos korukról a kis beszarit.

Már megfontoltan kitúrja
mind a szarvasgombát, és vicsorít
nyomukban golyóra, szagra
hergelt puska, véreb, lomhajanik

potroha idegre húzza
a köd ravaszát, aztán valamit
célkeresztez a koca útja,az eggyel
kevesebb élni tanít.

Panthera leo

                        – Mély tiszteletből?
                        Együttérzésből?
                        – Másfélszonettnél
                        azért legyen több.

Király, az alattvalói alázata
még nem tenné balanszigényű, túl finnyás
ragadozóvá. A táplálkozási lánc

magasba röpíti szárnyak, a szél tunya,
hőséghipnózis álma nélkül, bélmozgás
koronagyomrát nem ingerli. Zombitánc

a lázadozónak is balek, orgona
hangját csúfolni kész kisormányosnak, más
menekülőnek segítségül annyi, sánc

mögé sose bújhat el, ha az élete
csak rítuspillanatra átváltott kínok
diadalát hozza, és így a jó halál
megváltó, gyors kegyelme érdem. Félelmet

az áldozatok homályosodó, ige,
hitvallásjel szerint vakult, léleklátnok
szeme legyőzhetne? Hálásan összeáll
egy képpé minden úgy, ahogy kell. Ítélet?

Fogak szigorú szabálya között, mire
eszmél, ott csüng a préda, szép zsákmánybirtok.
Valahogy eggyé lehet konc, kegyúri nyál.
Tisztán, másodmagában? Ősfelség, végzet.

Lám, kettőjükre, az életeszmény húsra,
az azt habzsolóra már elég egy töltény.

Bengáli tigriscsalád

Talán, ha párt cserél az értelem,
szerelmi szál fonódik, és a test
keresne, mint vetélő új helyet

magának, úgy ölel, de félelem,
szabálytalan, királyi színeket,
koromra vált az ősarany kelet

szokásaként, a düh palástja csík
csupán, ezernyi rács uralkodik
zsiger fölött a szőrön, árva gyík
az asszonyállat, érzi kölykeik

miatt, a két legyet vadászgató
poronty után szagolva jött mohó,
szadista hím, Kronoszt hazudtoló
ivarvezér mutatja nyaktiló

fogát, igaz, nem spártasatnya hús
kerülne taigetoszgyomorba, vért
kíván meg párzásra kényszeríthető

nőstényt, az rabengedékenyen lapít,
ki tudja, a rettegéstől vagy már
a vágytól, gyászév nincs, meghágható.

FARKAS CSABA

Téli kisprózák

A festményből jött tél

Idén Thakács hozta meg a telet, saját kezűleg. Elmondjuk, hogyan. Kiállítás megnyitóról tudósította az N.-i Néplapot Th., és az esemény végeztével hirtelen-lelkesedően meg is vásárolta a bemutatott képek egyikét. Elvinni nem lehetett egyelőre a festményt persze, csupán árát húzta át a cetlin ácsceruzával a szervező, s helyette ráírta, nagy betűkkel: ELADVA. Behavazott pusztaság az ábrán, a hó alig több mint néhány centis, itt-ott, ahol a fagyos szél tisztára söpörte a száraz-cérnafüves, végtelenbe nyúló, vaskemény földfelületet, szürkés-türkiz foltok; másutt – egy-egy felmagzott-száraz fűcsomó, csontszáraz bogáncs előtt – a fehérség elmélyül: megakadt-felhalmozódott az akadályban a hó. A távolban hosszan elnyúló, alacsony juhhodály, teteje havas; a kép előterében: tetőtől talpig fehérbe öltözött gémeskút. Ami akként lehet tetőtől talpig fehér – hisz a hó fő szabály szerint csak a vízszintes felületen, a kútgémen marad meg, annak is a fölfelé néző felén –, hogy belepte a dér; ez valószínűvé teszi: a tájat takaró fehérség részben nem is hó. Az ég: hozzánk közel szinte mélykék, messze fehér; a láthatár nem észlelhető, a párásság az ég mélyét összemossa a föld tetejével.

Ez tehát, igen, a kép (olaj), melyet Thakács megvásárolt a koratél későőszies elején, és amit aztán, tíz nap múltán, a kiállítás bezártával hazaszállított. Este volt már – pontosabban: fél öt, ám éjszakai mérvű decemberben ekkor már sötét –, mikor elhagyta a kiállítótermet, kezében, kereténél fogva, a téli kép, vitte, vitte, keresztül a fél városon, a lomha, locspocs időben. Sietett Th. hazafelé s legmesszebbmenőkig nem tudott róla: nyomában a járda fagyos-deressé válik. Eltelt némi idő, mire észlelni kezdte – inkább hallotta, semmint látta, vissza nem fordult –, hogy háta mögött egyre-másra csúsznak kis híján vagy egészen el a járókelők. Végül mégis szemrevételezte a helyzetet: amerről jön, minden csillog, deres-fehér, s akárha xilofonok pengenének, a tócsákon folyamatosan vastagodik a jég. „De hiszen…” – hitetlenkedett Thakács és körben forgott tengelye körül, kezében a képpel, a festmény megdermesztette körülötte a várost –, „de hisz nincs is fagy!” – Újra elindult, haladt volna tovább, ekkor már előtte is dér fedte a járdát, ő meg kevés híján elvágódott, elébb hanyatt, aztán hasmánt, s innentől fokozott óvatossággal közlekedett otthona felé. Ahová lépett, ropogtak a frissen fagyott tócsák, ritka szemű havazásba torkollott az eddigi, csapkodó eső, a sétálóutca magától öltözött karácsonyi fényáradatba, ötméteres, feldíszített ezüstfenyő jelent meg az esti téren, nyitva van az Aranykapu, nyüzsgő élet a pavilonsoron, szegfűszeges forraltborillat felhőz…

„Meghoztam a telet”, vidámkodott hazaérve, cipőjéről a lábtörlőn a havat letoporogva Thakács, fagytól pirosra csípett arccal, mikor felesége, Á. ajtót nyitott. A téli festmény a szobában – egyelőre csak a szekrénynek támasztva–, cserépkályha csavarógombja fordul magától nagyobb fokozatra, narancsillatú fenyő illóolaja száll (pedig fenyőt még nem is vásárolt Thakács), a szekrénytetőn csomagok titokzatoskodnak, zörög a gyertyás-csengős-kisangyalkás ábrájú celofán (holott Th.-ék még meg sem vették az egymásnak szánt ajándékokat). Á. és Thakács innentől kezdte el számolni, karácsonyig hány nap van még hátra.

Égdarab az asztalon

Langy volt a tél; hó ugyan esett, de az még ősz végén történt, és mára nyomtalanul elpárolgott, mindenféle vizes átmenet nélkül. Azaz maradt a hókotrók összetúrta, járdaszéli hóépítmények nyomán némi víz, mely fekete-tükröződőre festette az aszfaltot, de legnagyobbrészt, legalábbis látszólag, a légkörbe távozott, növelve a párásságot. Azóta csak eső esett, utolsó nyomát is eltávoztatva a hónak, vagy még eső sem: pilinckázott valami ugyan az égből, ám az nem érte el a betont, visszapárolgott, mire elérhette volna a szárazulatot. Az idő azonban haladott, napról napra telt az év, s egyszer csak megjelentek a sétálóutcán az első szilveszteri kellék (szerpentin-, konfetti-, álarc-, műhaj-, petárda-, duda-) árusok. Mind nagyobb forgalmat bonyolítottak, éppúgy, miképp az üzletek pezsgő-, virsli-, zacskós lencse-, kocsonyahús felhozatala is mind népesebb vevősorokat generált.

Üvegkék volt a késő délután, mikor a térre érkezett Thakács. Átmeneti, furcsa napszak, fölerősödő jármű- és gyalogosforgalommal. Thakács órájára nézett: négy múlt. Mélyült az átlátszó-tisza üvegkék, a késő délutánból észrevétlenül lett koraest. Az ég olyan kék, hogy Th. elképzelhetőnek tartaná: fejszével, jégkockaként, tömb-kékséget lehetne belőle hasítani, s az egyén kézben tartva hazavihetné. Keresztül is nézhetne rajt’, csak félig-meddig torzítaná el az arányokat, domború-homorú lencseként, a nem-kristályos, öntés után alak nélkül, szerkezettelenül megszilárdult szín, a kék.

Ment Th. a sétálóutcán, az év végi fények alatt, éj s nappal között, a megfoghatón megfoghatatlan kékségben, amely – ha és amennyiben körcikk gyanánt ábrázolnánk –, csaknem háromnegyed részét tenné ki az össz-színmennyiségnek, kevesebb, mint negyedét a világító sárga (forrás: az utcai fények), a többi a feketével összeolvadt vörös, barna, fáradt-okker, egyéb. A nagyáruház melletti parkból feketerigó-hang szólt. Órájára nézett Thakács, mindjárt öt. Jöttek-mentek az emberek, kiokádta őket a munkahelyek tátott szája, és elnyelte a szilveszteri készülődés. Szórványosan, itt-ott már a petárdadurranás, dudaszó.

Th. hazaért, fönn, a negyediken pillanatra megállt, hátat fordítva az ajtónak, s elnézett a messzeségbe, ahol lenyugodott a Nap; lenn, az ég alján piros-lila sáv, fönn a kék, e kettő nem egymásból megy át egymásba: sejtelemzöld feszül köztük, megmagyarázhatatlanul.

Állt Thakács a kora estben, lenn zsongott az ünnepi város zaja. Th. benyitott, a konyhában Á. (felesége Thakácsnak) főzött valamit. Nem, nem mentek buliba, nem vonzotta őket a szilveszteri, ünneplő sereg rég.

Másnap, elsején, milyen borongós az idő, mondta Á., kinézve az ablakon. Valóban: sehol a tegnapi tiszta idő, párás légáram érkezett a város fölé az éjszaka során. Künn, ott túl az ablakon a szilveszteréjt követő némaság. Az asztalon, a félhomályos szobában, ott világított az égből kihasított, testet öltött szín, a vegytiszta kék.

– Az égboltról hoztad? Bocsánat, -ból – kérdezte Thakács.

– A Sparból; még nyitva volt. Este főztem, tudod – mondta Á. Villódzott a kék égdarab, kettejük asztalán.

MAGÉN ISTVÁN

A hit tárgyai

Hirtelen a szemembe vágott a délutáni
napfény. Az egyetlen, ami utal arra,
hogy vagy. Aztán a telefon is megszólalt,
és én bemondtam az összes szövegváltozatot.

Mint hírlik ez mind divatban volt. Hogy
elkerüljem a látszólagos azonosságot,
beírtalak a Teremtés Könyvébe, egyszerű
alapja van ennek, az, hogy kísértést érzek

a misztériumok feltárására. Az ilyenkor
helyénvaló szerénységgel és visszafogottsággal
közöltem veled, (közöltük egymással), hogy
megteremtettük a világot, és meg kellene

pihennünk, és ez már beavatás, és a pontok
olyanok mint a pihenőhelyek, és valójában
nem tettünk mást, mint elmagyaráztuk
a különféle módszereket, a fázisokat,

a gyakorlatokat, melyeket rendszeresen
végezni kell, meg azt, hogy a tudást miként
kell elválasztani a bölcsességtől, meg hogy
miként kell váltogatni, visszatérni, ismételni.

Szabdaltuk a rendelkezésre álló szövegeket,
összegzésként elmeséltük egymásnak, hogy
miként kell teremteni, és hogy a szabály az, ami
igazságot tesz. Három mennyboltja van

a világegyetemnek, a teremtésé, a formálásé
és az elkészítésé. Hirtelen megláttalak
a legsikeresebb alkotásban (1 Mózes 12:5),
feltárulkoztam előtted, megmártóztam,

szövetséget kötöttem veled, beavattalak,
enciklopédikus elmédet kapcsolatba állítottam
a skolasztika képviselőivel, Albert Magnusszal,
Aquinói Tamással, Ábrahám Abulafiával.

Váltogattuk az attribútumokat. És akkor fel kellett
mutatni valamilyen fellelhető kéziratot, egyezményes
kifejezést, konzultálni kellett a szerzőkkel, értelmes
szószedetet kellett készíteni, (tudományos érvekkel

és eszközökkel), arabot, hébert, latint, szuahélit,
megkérdőjelezhetetlen és vitathatatlan hitelességűt,
olyant, melynek a szöveghűsége megfellebbezhetetlen.

És abban a pillanatban kiemelkedtek a láthatatlan fejek,
a katonák ordítottak, a férfiak azt kiabálták, „ne lőjetek”,
a zúgás abbamaradt, a levegő tiszta lett, vigyorogtunk
és hallgattuk az elkapkodott szavakat, és mozgásban
voltunk, és mindenki alkotóeleme volt mindenkinek.

DEZSŐ ANNA

Sörív

A sör karácsonykor loccsant ki – szép ívben hagyva el a dobozt – a szőnyegre, amikor a fia kissé spiccesen, a kevés alkoholtól is kiskölyökké kajlásodva zuttyant le az ülőgarnitúrára. A sörív valahogy beleégett a levegőbe – az ujjaival most is, több hónap elteltével körbe tudná rajzolni a nyomát. Ez még hagyján, hiszen csak ő látta, de nem gondolta volna, hogy a sör nyomot hagy a szőnyegen is – másnap tisztítószeres vízzel átdörgölte.

Hetek múltával az addig szelíd ívű, halvány csík szemmel láthatóan sötétedett, pedig nem jártak rajta cipővel, sem papuccsal. Nem használt ellene sem hab, sem folttisztító: makacs, konok, életrevaló folt volt. A levegőben lebegő, mások számára láthatatlan sörív sem tűnt el, volt, hogy önkéntelenül elhajolt előle, amikor leült a TV elé.

Néha – hiába volt rendkívül halvány a párhuzam – eszébe jutott a canterville-i kísértet, a maga odacsalt vérfoltjával, de itt nem volt sem kísértet, sem csalás, sem vér. Vagy mégis? Lehet, az egész karácsony, sörrel, tokkal-vonóval valami földöntúli, létező-nemlétező dolog? Mi van, ha ez az egész, ami van, nem is történik meg, csak egy álom?

Eleinte lelkesen, majd egyre ímebben-ámabban súrolta át a fokozatosan, folyamatosan szürkülő, kutyafarok alakú foltot – hátha… De a folt maradt, és ő belátta, ott a helye. Sőt, eldöntötte, ha a szőnyeget megette az idő, a használat, azt a szürke, kutyafarok alakú foltot kivágja, megtartja, ha már ilyen makacs, konok, életrevaló… Szürke, vagy sem, kutyafarok alakú, vagy sem, passzol-e a szőnyeg színéhez, mintájához, vagy sem, kit érdekel: megszerette, elfogadta, neki ez így dukál.

És megtartja a levegőben lebegő sörívet is; mit számít, ha ez az egész, ami van, nem is történik meg, csak egy álom, egy illúzió…

DEZSŐ ANNA

Isten éltessen Újév

                                    Szakács Ági barátomnak ajánlva,
                                    sok szeretettel

bukdácsol a kert alatt Újév…
haja rendes, fésült, frisshó-illatú,
szeme csillog, résnyi-szűk: még szokja a fényt,
ruhája patyolat,
öle szűz, de fogadóképes,
talpán semmi bőrkeményedés,
testén makula? ugyan! sem seb, vagy lila folt, mindene tökéletes.
de nemsokáig,
mert én tudom,
hogy ott,
ahol a drótkerítés kezdődik (tudod! balra a szilvafától!),
van egy dögnehéz, selejtes pincefalazó-blokk,
amiből kiáll egy baromi éles,
többcenti magas, zöld üvegdarab,
és ő abba bele fog lépni.
pont oda.
meglesz az első seb,
az első tincskicsúszás,
az első rémült szemkitágulás,
az első aktus az élettel,
az első talpbibi,
talán tetanusz is,
de sebaj, hadd tanuljon a gyerek saját-tapasztalatból,
így állja meg a helyét,
így lesz Erős Óév majd belőle!
csak párpillanat és Újév már a nem is lesz annyira új meg tökéletes…
hálistennek.

SZARKA ISTVÁN

Napszak

Szemhéjgörcsös a dél.

Lejtésed, karcsúságod
fösvény idejét,
hangod mélyvörösét
engedd közelébb,
hogy beleheljem
lombárnyékod a fényben.

A föltétlen parancs

Immanuel, az emberré-levésben
tőled-véled tanulom a Jóság
föltétlen parancsát,
a Szép Szeretést, az Okos Akarást,
a Tett friss verejtékszagát
a boldog, szabad Valami felé.

Az emberré-levésben
házunk, sétánk, ligetünk, padunk,
rózsafabotunk, Alzheimer-sorsunk
igen hasonló, Immanuel!
(Így, így. A Kedves? Fotózza pipacsait
az aquincumi szélben.)

HANDÓ PÉTER

Ajándék

Két rossz fogam van. Több nincs. Mármint fog. Abból az egyik felül lötyög, a másik meg fekete csonk alul. Harapáskor elmennek egymás mellett. Meg a kaja mellett is. Ha nem így lenne, kiköpném a falatot a fájdalomtól, s percekre lezsibbadna a pofám. Még a beszédtől is elmenne a kedvem.

Julis, akivel közösen bérlünk egy kulipintyót, folyton kinevet. Azzal traktál, hogy dobassam ki ezeket a csúfságokat, nekem úgyis mindegy: tutira kilyukad a gyomrom, mivel – mint kacsa a nokedlit – rágatlan nyelem a flamót. A mosolyom meg csöppet sem monalizás. Az én koromban esélytelen, hogy valaha az legyen. Pénzes férfit már biztosan nem hódíthatok a szélesre szaladó számmal.

– Te mondod? – vágok vissza. Olyan beesett a képed, hogy a legutolsó purdé is banyának néz, s nem tudja megállni, ne érdeklődjön a vasorrod holléte felől.

Így évelődünk egymással – két magányos nő –, s közben jókat nevetünk. A saját nyomorúságunkon is. Mert ha mást nem is, némi elégtételt nyújt a derű.

Mindkettőnket elhagyott az urunk. Mellőle a túlvilágra távozott, mellőlem meg egyszerűen továbbállt egy riheronggyal. Lehet, azt gondolta, majd visszajön, csak előbb kiszórakozza magát, de egyedül, segélyből ki bír fenntartani egy lakást, mikor ott van ráadásnak a jelzálog is. Csupán néhány hónapig nézték el, hogy nem fizetem a részletet. Miből tudtam volna? Elárverezték a fejem fölül, engem meg kiraktak az utcára – bútorostól, mindenestől. Hát hova húzhattam volna magammal? Hagytam, vigye, akinek kell.

A Julis is hasonló cipőbe került, csak egy kicsit előbb. Még akkor, amikor az ura élt, de már nagyon beteg volt. Ekkortól többé nem ment dolgozni – feketén. A rák ette a belét. Julisnak máig lelkifurdalása van, hogy így végezte az ő hitese. Úgy hiszi, ő küldhette rá a rontást: addig olvasta a kocsmából hazatántorgó embere fejére, mi legyen vele az iszákossága miatt, hogy végül megvalósult. Vastagbélrákot diagnosztizáltak nála. Elő is jegyezték műtétre, de azt már nem élte meg. Nem azért, mert azt hangoztatta: benne csak ne kotorásszanak. Lesz, ami lesz. Bízzuk az Istenre a dolgot. Vagy még inkább a jó kisüstire. Hanem az a félévnyi várakozás bizonyult soknak. Addigra még a lelke is belefáradt a fájdalomba, és abba, hogy albérletbe kellett költözniük. Mégpedig egy ilyen egérlyukba.

Ki nem mondanám, hogy a halálával milyen jót tett velem. Jöhettem Julcsi mellé, a megüresedett fekhelyre.

A talpam alatt ekkor már igencsak égett a talaj. Miután kipateroltak a lakásból, bátyám vidéki sufnijában húztam meg magam. De a felesége, az a rémes boszorka, tekintetével majd felnyársalt, úgy követte a jelenlétem. Elhordott mindennek a hátam mögött. Néhány alkalommal fültanúja is voltam, amint kibeszélt, kígyót-békát összehordott rólam. Mondtam is a bátyámnak, hogy micsoda szipirtyót vett el: akkora benne a rokoni szeretet, mint a körmöm feketéje. No, jó, akkora se. El is dugtam a kezem, ne lássa, mert még félreérti. Hiába, félreértette. Elszomorodott. Nagy-nagy bánatában arra kért, távozzak. Jöttem én, nem kellett kétszer mondani. Az a lecsószájú sógornő meg húzogatta a gambáját: – Mi van, már ez se felel meg? Az úriasszony hotelba költözik.

Válaszoltam rá olyat, hogy a stelázsiban megcsörrentek az üvegek. Meg is esküdtem magamban, messze elkerülöm a parasztfajtáját.

Tőlük legelébb a Pityuhoz mentem. Mikor még az uram megvolt, már akkor is úgy méricskélt a tekintetével, mint akire rájött a kangörcs. Utána pedig a garázsát ajánlgatta, hogy belémehetnék. Van egy dobkályha is benne. Aztán mutatna még nekem ezt-azt. No, mutasson, ha a neje nem bánja. Így még a lakbért is letudhatnám. Az nem is bánta, de nálam egy hét alatt betelt a pohár. A perverz disznaja mi mindent akart! Fúj! Próbálkozzon a löttyedt seggű párjánál, ha már ennyi időt kibírt mellette.

Vízbe akartam fojtani magam, annyira nekiindultam, de a várost kettészelő patakban csak jól fölfáztam. Nem akart befogadni a medre. Egy órán belül majd kiköptem a tüdőm. Kénytelen voltam elmenni a körzeti orvosomhoz, mikor egy kicsit megszáradt rajtam a gönc. A betegváróban hozott össze a sors Julcsival. Szó szót követett, s rájöttünk, hogy két segély több az egynél, ha fizetnünk kell a fejünk feletti tetőért. A ködös november már nem engedi a szabadég alatti hálást. Rajtam addigra kiütközött a láz. Kaptam is az orvostól egy lórúgásnyi dózist a tomporomba. Adott még egy fél doboz gyógyszert, hogy azt szedjem be. Valamelyik betege hozta be, hogy neki megmaradt, jó lesz valakinek, akinek nem futja rá. Elég volt rám nézni, tudta, én vagyok az, akinek nem futja.

Hát így kezdődött a Julcsival való együttélésünk: magával vitt, s befektetett a férje helyére. Ápolt engem, míg le voltam gatyásodva. Aztán segített abban, hogy bevegyenek a közmunkaprogramba.

Hogy kinél kalapolt értem, nem árulta el. Egyszer csak azzal állított haza, holnaptól mehetek vele. Jó vastagon öltözzek föl, mert a decemberi köd csontig hatol. Falevelet szedünk össze a lakótelepen. Nem nagy durranás, hisz a nagyja már rég lehullt. Egy óra se kell hozzá, aztán még hármat melegszünk valami alkalmi tűz körül, s már mehetünk is isten hírével, mert ha addig nem jött ellenőrzés, akkor már nem is fog.

Így is volt. Csak kellett volna valami jó kis dorkó a lábamra. Felülről a teljes ruhatáram magamra öltöttem, de a vászon edzőcipőben úgy elfagytak a lábujjaim, hogy amikor elkezdett kiengedni a szoba melegében, akkor – mintha ezer tűvel döfködték volna – kegyetlen fájdalom költözött belé. És ez napra nap megismétlődött.

Julcsi csak röhögött, ahogy délutánonként dörzsöltem, igyekeztem minél előbb visszahozni belé a vért. Ő könnyen röhögött, volt egy két számmal nagyobb férfibakancsa, amit egy kuka mellé dobva talált a tavasszal. Abba öt zoknit is húzhatott, még mindig mozgatni tudta a lábujjait. A talpa is volt vagy másfél centi, szemben az enyémmel, amin épp csak át nem lehetett látni.

Ahogy közelegtünk az ünnep felé, egyre többször vált beszédtémává a havazás. Hiányoltuk. Odáig elmentünk, hogy már azt mondtuk: ellapátolnánk az összes járdáról, csak legalább a karácsony lenne fehér. Évek óta fekete és ködbe merült. Olyan, hogy miatta az ember ízületei egy pillanatra sem engedik el a gondolatát. Még az éjszakát is szenvedőssé teszik.

A napokban bementem a hivatalba, hogy egy kis előleget kérjek. Kinéztem egy bundás cipőt a kínaiban. Micsoda karácsony lehetne, ha megvehetném. Nem is drága, csak az uzsorás nem hitelez többet, mint ami a kajára éppen elég. Mért akarnék flancos lábbelit? Örüljek, hogy lyuk van a pucámon. Ezt sem bírom kamatostól törleszteni. De a bürokrata se igen akarta megérteni, miért lenne fontos egy kis pénz így, december közepén. Egyvégtében azt hajtogatta: a hó végén számfejtik a zsét, aztán utalják. Az ő kasszájából bér jellegű kifizetésre nincs mód. A szabály, az szabály. Akkor azzal a szabálykövető magatartásával legyen boldog! – csaptam rá az ajtót végül. Nem az ő zsebében akartam kotorászni, csupán a leendő béremből kértem volna egy lila Szent Istvánt. Utólag levonhatta volna. Még egy kicsivel meg is fejelem neki, ha ez a gondja. Megszoktam már, hogy többet tejelek, mint amennyit kapok – hitelbe.

Jobb híján koplalni kezdtem. Napi egy szendvics és citrompótlós tea, cukor nélkül – így próbáltam spórolni. Egy idő után gyanút fogott a Julcsi. Eszel te, csaj, rendesen? – kérdezte. Persze – válaszoltam. De ettől nem nyugodott meg. Valamit láthatott rajtam, mert a magáéból megkínált. Csirke szárnyvégéből főzött levest. Melegség járt tőle át.

Ádáméva napján már nem kellett falevelet gyűjteni, otthon maradhattunk. Legyen a közfoglalkoztatottnak is „karácsony”. Úgyis a fene előre megette a munkáját.

Korán reggel elindulhattam a kinézett cipőért. Tettem egy kis kitérőt, hagy szokjam az öröm gondolatát. Mennyi csiricsáré kacattal, haszontalan holmival csábították a tekintetet a kirakatok. Az emberek meg szatyorszámra vitték, mint a cukrot. Mosolyogtam ostobaságukon. Igazi kincsre én költök majd. A szívem hevesen kezdett verni, miközben végighaladtam a cipősorok között. Vajon nem vitte el valaki, mióta utószor láttam?

Ott állt, ahol először megpillantottam. Kikoplaltam az árát – megérdemlem. Fölemeltem. Körülnéztem, néz-e valaki. Megöleltem. Ahogy öleltem, korábbi helyén átláttam a polc túloldalára. Egy rózsaszín szobapapucs tűnt elő. Olyan, mint amit Julcsi hord, csak még nem a drót tarja össze. Azonnal bevillant, hogy a lábam mennyire megszokta már a hideget, milyen szépen kipirosodik a délutáni lakásmelegben. Meg egy témával kevesebb lenne az élcelődésre, ha lenne bundásom.

Gyorsan döntöttem, nehogy meggondoljam, viszem a papucsot. Még marad egy rúd bejglire is. Ezt is, azt is odateszem a fa alá.

Micsoda karácsony – mondtam magamban a pénztártól távozóban, s könnyű léptekkel, ám izgalomtól vacogó fogakkal megindultam hazafelé, miközben pilinkélni kezdett a hó.

KAISER LÁSZLÓ

Ne!

Micsoda arcok az utakon föld alatt
boltokban aztán meg micsoda gesztusok
és milyen nyelvtanok és milyen mondatok

otthon van a kint és bent pedig kint tombol
kimondott nem számít miért van hallgatás
testek lám mozognak tesznek és vesznek még

dőlnek az e-mailek és gyorsul a törlés
facebookon betegség és beteg emberek
tévében debilek szózavar hangerő

levelek nincsenek postás csak számlát hoz
mogorva szomszédok köszönés emléke
liftben egy nagy köpés zsebkendő dobozok

levegő bűztenger az utca kosztenger
tengernyi dudálás fáj a csönd hiánya
üvöltés anyázás nyomulás átnézés

méreg és adalék futtában bekapva
siet és siettet plusz büszke magára
mínusz a nincsen és mindegy hogy épp honnan

lényeg a mennyi és fő csak az eredmény
s fő csak a szajré nem baj ha most nem tárgy
nem baj ha most nem lé fájdalmat okozni

sértődés hiúság ego az ökölben
győzni kell győzni és lúzer a sok többi
s Krisztus ha volt is maga a lúzerkirály

Év végi fohászok

I.

A karácsony immár veled:
ősidőktől, mindörökké,
az új év is veled immár,
dadogás vált köszöntőkké.

A sötétből fények lettek,
zajos napokból ünnepek,
szoríts engem jászolosan,
mint asszony ama kisdedet!

Tiéd jelenem, jövőm,
szolgálnak múltam árnyai –
és hódolnak büszkén neked
lelkem három királyai.


II.

Mondd, hogy szebb lesz majd az év,
mondd, hogy vidulhassak,
s mondd, hogy van értelme még:
szónak, csóknak, dalnak.

Mondd, hogy súghassam neked:
kellesz most és holnap,
nélküled az ördögök
velem torkoskodnak.

Vonz a mélység, s ha nem vagy,
semmi lesz a minden:
maradjunk meg egymásnak
gyönyörű bilincsben!

SZABÓ DÁRIÓ

04-11. napjára egy kis játékszer

Tudom, hogy:
vers volt
Ádám és Éva szájában a kukacos alma,
és vers lesz mindörökké:
az írott szó hatalma.
Királyok fején vers lesz egy mérgező korona –
templom minden test és benne tüdő helyett
vers az orgona.
Vers volt Hawking tolószékén a kerék,
álmatlan estéken versek dúdolták
a mindenség elméletét.

az ez sincs még kész haikuja

ezen a nagyon
kész vidéken sosem volt
kész még semmi sem

Asszem hétfő van

Két köhintésem között kelt a nap
Felsírtak a hajnalok és elnyikorogtak
Az első nyújtott ásítások mellett,
A fekete vad árnyalatai elporladtak a
Háztetőkön,
Még izzadtak a lombok…
A kávém ma csak méreg… Asszem hétfő van.

KÖVES ISTVÁN

Ártalmatlan tusrajz

Hosszú csöndes órákat töltöttem ott, az erdészház teraszán, tétlen várva az idő múlását, akár a börtön sarkába szorult rab vagy a kórházi ágyára kényszerült beteg. Egy hatalmasra nőtt fenyő koronájának látványa kötötte le felszínes figyelmemet, sötét tömege a délutáni szürkülő fényben, s ágai sűrűjében a bohóckodva artistáskodó magdézsmáló madárkák.

Hátradőltem, alázatosan fölnyögött alattam a fényesre koptatott karfájú nádszék.

Mézgaillat hízelkedett orromban. Szinte a bőrömön éreztem, hogy az élet dolgai saját ritmusukban építkeznek.

Éjszaka váratlanul megjött az első novemberi hóesés, a pilinkélő pelyhek, akár az inváziós ejtőernyős osztagok, betöltötték az eget, ellepték a láthatárt.

Hajnalban horkanva támadt a feltámadó szél, a hatalmas, szélesen elnyúló hegyoldalak fehér szőnyegén sértetten mocorgott a fenyőfák fekete serege, árnyékukban szántalpnyomként egyetlen végeláthatatlan út kanyargott a város felé. Letekintve a hóborította fénylő lankán, értelmetlennek tűnt minden taktikázás, ügyeskedés, alakoskodás, a merev fatörzsek közt éles egyértelműséggel látszott elválni a fehér a feketétől.

Fokozatosan, vonakodva világosodott, a hűvös derengésben félénken lopakodott a fény a borzongó dombhát mozdulatlanná dermedt fái közé. Lassan derült az idő. Legalább az.

Indulás előtt még körbenéztem a verandán, beképzelt tollpiheként támadó szélviharra készülve, de a nap felé fordított arcomat már készségesen melegítették az ájtatos sugarak. Óvatosan lépkedtem lefelé a jéghártyás ösvényen, szilánkokon futkosó mezítlábas kisgyerekként emelgettem lábaimat. Az aszfaltozott úthoz érve visszanéztem a fák közé: csak a saját lábnyomaim vezettek hozzám a porhóban. Levertem a talpamra tapadt havat, s megindultam a buszállomásra vezető úton. A fölül lándzsaszerűen kiképzett, vékony fekete és zöld vasrudakból épített kerítések mentén a sáros latyakot az út szélére csapták a teherautók, oldalt, a piszkos, kérges, keményre taposott jégszigeteken meg sem maradtak a tapogatódzó lábnyomok. Összezsugorodott az idő, kicsinyke hókupac olvadozott a törekvő napon, lassan, de megállíthatatlanul.

Párszáz méterre, a kanyaron túl, indulásra készen zötyögött-pöfögött már a busz, de csak nemrég állhatott a járda mellé, mert a második ajtón fölnyomakodva még találtam egy szabad ülőhelyet a maszatos ablak mellett, valahol a kocsi közepe tájt. Ideje volt, hogy végre egy kis szerencsém legyen, ha nem is nagy, de legalább egy kicsi. Túrakabátomban, tarka sálammal nemigen tűntem ki a hétfő korareggeli távolsági Volán-busz megszokott törzsközönsége, a viháncoló diákok, bóbiskoló adminisztrátorok, maguk elé motyogó nyugdíjasok közül. Mellém egy középkorú nő telepedett, hosszúszárú, fűzős kánkáncsizmájáról ápolónőnek vagy fodrásznőnek véltem, az ölébe fogott táskából elővett rágógumit szertartásos mozdulatokkal hámozta elő papírburkából, majd úgy ejtette nyelvére, akárha áldozati ostyát venne magához.

Amikor elindultunk, az elvackolódott utasok többsége nyomban lehunyta szemét, féléber, szendergő alváshoz készülődött. Alighanem valami érintkezési hiba miatt, a busz amúgy is elég halovány belső világítása minden huppanónál, márpedig a vékony jégréteg alatt bőségesen akadt kátyú, ütemesen pislogott egyet.

Balra előre nézve beláttam a vezetőfülkébe, borostás férfiprofil tükröződött az ívesen megtisztított szélvédőn. Előttünk egyetlen keréknyom feketéllett a kásásra fagyott, mocskos hóban.

És ha szembe is jön valami? Elnéztem sofőrünk behúzott nyakát, műbőrkabátja behasadozott gallérja fölött, a tarkóján ágaskodó csimbókos ősz hajcsomót. A közénk ereszkedő csöndben nem volt semmi feszültség, inkább otthonos, meleg ígéret rejtőzött a mélyén. Körülöttem az utasok gondolattalanul bóbiskoltak a meg-megdöccenő, tompán köhögő buszban, személytelenül megbíztak a vezetőfülkébe ültetett valaki volántekergetésre hitelesített markában. Megrémített a gondolat: hova tették a józan eszüket? Még csak nem is aggódnak? Hát én? Honnan ez a bizalmatlanság bennem?

Közönyös magabiztossággal, dohogva csúszkált velünk a busz a kanyarokban, benn langyos, fülledt kedvetlenség lebegett a fejek fölött, példázva, hogy az állandó félelmet is meg lehet unni, egyszer az idegek is belefáradnak a szüntelen feszülésbe, s ami marad, az már csak a néma cinkosság tompa, ragacsos érzete a levegőben, akárha kínvallatásunk végeztével a siralomházban szunyókálnánk.

KÁNTOR ZSOLT

A pillanat, mint kópia

Semmi nem ér véget, ez itt látszik.
A fotón él minden részlet.
Valaki emlékezik és játszik.
Újraszövik őt a tények.
A hölgy, aki negyvennek látszik,
épp hajóval érkezik a képbe.

Valamilyen tanulmányút.
Kréta? Szimpózium sugárút.
Végül a tengerre mindenki ráunt.
S egy katamaránnal leléptek.
S papírrepülőkké hajtogatták
a megnyitó beszédet.

Azt mondták, hogy a sziget egy textus.
A hölgy éjjelente száz métert fut.
S a szoborsétány lett a lábjegyzetek.
Színházat játszottak az élő ékezetek!
Majd megmosták egymás hátát.
S reggelre újra este lett.

SZTANÓ LÁSZLÓ

Flört, kissé esetlenül

Méhkirálynőm, akiért tisztára bezsongva
          eped – hogy mondjam – egy here
(mondd csak, milyen: szemüveges, jóképű, ronda,
de sármos, gyámoltalan-e, mer-e),

Te, szemnek Tiziano, léleknek Viagra,
          ki 40°C-ban is hevítsz,
ugyanolyan hatással vagy ifjúra, aggra.
(Félek, nem a te műfajod e vicc…
tehát inkább:)

Éber álmaim hölgye (most is félig alszom),
          hetente egyszer látható
(remélem, legalább ott tűrhető az arcom,
s tekintetem kellően átható),

Szóval, minek nevezzelek (á la Petőfi)
          12 sor megszólítás után?
Oly sűrű vagy bennem (s egy titkos fájlom őrzi
gyér felbontású képed): a propán-bután

egyetlen szikrától berobban kritikus tömegben…
          de idióta lett e kép:
te töltőgáz, gázpalack én (és hol van ebben
a szikra? s ugyan mivé tépsz ekképp?)

De ha már itt tartunk: kedves, te vagy a gázom,
          hajtógáz – ha nem gáz ez így…
(Észrevette? Az első sortól fogva nem magázom.)
Oké, szarul hangzik, de mégse higgy

a látszatnak: te vagy, egyedül csak te vagy már
          (ide egy jó kép kellene)
s ha átölelni téged, s megcsókolni hagynál,
nem nagyon tiltakoznék ellene.

Hát ennyi volt, ide akartam kilyukadni.
          Ha akarod, írom tovább,
de remélem, ekképp is összejön azért a randi:
                    Sz. L. (addig is sóvárgón gondolva rád)

Megint

Megint valami kudarcra gyanaxol,
s nem nyuxol meg dupla adag Xanaxtól,
hát menj sörért! Bár nem szabad keverni,
ám csak így tudod fejedből kiverni,
hogy nem üzen. Pedig te nem nyomultál.
Vállához is oly óvatosan nyúltál,
észre se vette. Hát ez az! Még észre
se vette… Menj sörért! Szarj az egészre!

Mégsem kellene innod így ebédtájt.
Bár ez a hogy-mondják ennyire rég fájt,
s szégyelled is kicsit, hogy negyvenen túl
egy kamaszos sztori ennyire feldúl.
Még ha ő lenne maga alatt érted:
ha egy húszéves beindul, megérted –
de hogy te (s tetejébe a diákod…)
Gyerünk sörért! Magad hiába rágod.

De gondolj bele jobban – ülj le szépen:
ugyan mi járhat rólad a fejében?
Mit vársz? Magát rögtön karodba vesse?
Ezt akarod? Elég nem lenne ez se!
Többre vágysz. Jobban mondva kevesebbre…
hogy is van ez? Szóval valami szebbre,
sem éhkopptól, sem zabától csömörre,
ahogy eddig… mindegy… gondolj a sörre!

Szesztől bűzlőn persze csökken esélyed;
kacér tekintet sem sörhasba mélyed,
s a kitágult hajszálerek az arcon –
ne csodálkozz hát a tuti kudarcon!
Elmenne ez, ha nem lennél koros, tán
fennakadna a jól ápolt borostán
egy-két leánytekintet, s a bicepsz is
húsz éve volt legutoljára szexis.

Ez van. A sör. Ha majd leugrasz érte.
Aztán majd elmesélheted: megérte?
E versre egész délelőttöd ráment,
hogy végül megigyál egy Straroprament?
S a lány? Legalább tudja, mit agyalsz itt,
vagy éppen fiúja karjában alszik?
(De délelőtt?) Ezt szublimálni kéne
verssel, drámával – sörrel, a fenébe!

BOGA BÁLINT

Új haikuk

Kiszáradt patak
Medrében gólya áll és
Várja az esőt.

A végtelennek
Szövetét tépkedik a
Felbolydult héják.

A bagoly rideg
Tekintete: a kozmosz
Szenvtelensége.

Évszakok között
Nincs már határ: nyár, ősz, tél
Egymásra úsznak.

Szelektől hajlong
A csupasz fa: a Múlás
Ingatja testünk.

Ébredéskor a
Táj ködben áll. Sírni kell,
Hogy elviseljük.

Mindent elöntő
Salaktól fulladozunk.
Hol vagy, óh, Erőnk?

T. ÁGOSTON LÁSZLÓ

Durrdefekt

Az igazgató elfordította a sötétítő reluxa műanyaglapkáit, hogy kívülről senki se láthasson be az ablakon, de ő észrevétlenül bámulhassa a parkolóban zajló eseményeket. Magas, kopaszodó, kiugró, erős állcsontú ember, az egész lénye magabiztosságot, erőt sugároz. Most mégis, mintha bizonytalanok lennének a mozdulatai. Szinte vibrál körülötte a levegő.

– Láttad ezt, Mari? – szólt oda a mellette tüsténkedő lila köpenyes asszonynak.

– A Mizseit? – kérdezett vissza alázatosan. – Mert mintha őt láttam volna kiszállni abból a flancos kocsiból. Mi a francot keres ez itt?

– Hát ezt kérdezem én is. Ki van szolgálatban a teherportán?

– Ki is, ki is? Várjon egy percet, főnök, azonnal utánanézek! Az biztos, hogy valamelyik új ember lehet, mert a régiek nem engednék be.

– Nem is ajánlom nekik, mert úgy kirúgom az egész bagázst, hogy a lábuk se éri a földet. Portások… Léhűtő, ingyenélő társaság. Ezekkel is csak bajom van. Aludni járnak be, aztán a kapu meg tárva-nyitva. No, de majd jól megmogyorózom azokat is!

– No, de főnök, azért lássa be, hogy köztünk is vannak rendes emberek! Én például a világ minden kincséért be nem engednék idegent a telepre. Ha meg észreveszek valamit, azonnal jelentem magának. Hát persze nem mindenki ilyen. Hajaj, tudom én azt… Ez a Maca csak úgy veszi föl az utcáról az idegeneket. Néha még a munkanélkülieket is. Aztán persze a fene tudhatja, hogy neki idegenek-e?… Itt van például ez a Feri, akit a múlt héten vett föl. Ilyen buta embert én még nem láttam. Mondom neki, hogy itt a kulcs, ellenőrizze a szerszámirodát. Azt mondja erre, hogy rendben van, de magyarázzam el neki, hol találja. Cseszd meg, gondoltam magamban, hát mire elmagyarázom, hatszor megcsinálom magam. Ott is hagytam. Nem tudja, hol van? De akkor már másodszor volt szolgálatban… Mondtam neki, hogy ne számítson rá, hogy kitölti a próbaidejét. És még ennek van technikumi érettségije, meg felsőfokú munkavédelmi vizsgája… Én a nyolc általánosommal hatszor különb vagyok. Igaz-e, főnök?

– Túl sokat jár a szád, Mari! Inkább azt csinálnád, amit mondtam. Eredj le a teherportára, és mondd meg nekik, hogy ki vannak rúgva!

– Már megyek is, főnök. Mind a két embernek megmondjam? Mert tetszik tudni, hogy ketten vannak szolgálatban. Aztán szólhatnék az öcsémnek, hogy ide jöhet valamelyik helyére? A Józsi, tetszik ismerni… Olyan rendes, becsületes ember… Már a múlt héten is mondtam… Meg van egy barátja, az is munkanélküli.

– Hagyj engem békén az alkoholista öcséddel! Azért rúgtam ki fél évvel ezelőtt, mert olyan részeg volt, hogy nem tudott megállni a létrán. Tetőfedő… A földön is szédeleg.

– Nem is a szakmájába gondoltam, hanem portásnak.

Az igazgató olyan szúrós szemekkel nézett le az őszülő hajú, apró termetű asszonyra, hogy az jobbnak látta, ha még összébb húzza magát, és gyorsan eltűnik a helyiségből.

Ketten maradtak a portán. Az igazgató az ablak előtt, meg az új ember, aki csak téblábolt a háta mögött, nem tudta eldönteni, mit is kell most tennie.

– Te mióta is vagy nálunk, tanár úr? – fordult hozzá hirtelen az igazgató. – Mert ha jól emlékszem, korábban gimnáziumban tanítottál matematikát, ugye?

– Engedelmével, igazgató úr, az a kollégám, aki a másik műszakban dolgozik. Én általános iskolában tanítottam történelmet. Különben két hónapja vagyok portás.

– Már két hónapja? Lassacskán veterán leszel nálunk. Akár meg is alakíthatjátok a portások értelmiségi klubját. Gratulálok! Aztán hogy viseled ezt a hülye Marit? Nem könnyű mellette mi?

– Tudja, igazgató úr, a feleségét meg a barátját maga választja az ember. A testvér meg a munkatárs adott.

– Hú, de szépen mondtad. Született diplomata vagy, öregem. De azért csak van véleményed róla? Én tudom, hogy egy összeférhetetlen pletykafészek. A középkorban máglyán égették meg az ilyet. – Elhallgatott, újra a parkolót figyelte. Semmi sem mozdult odakint. – A hétszentségit! – horkant föl indulatosan. – Mit akarhat itt ez a Mizsei? Hogy van pofája visszajönni? – Aztán hirtelen megfordult, szembe a portással, szinte összeért az arcuk. – Fogadjunk, hogy a Mari megmondja, ha visszajön! Ez egy olyan rusnya féreg, hogy két perc alatt képes összeszedni és tovább adni az összes telepi pletykát. Ebből él már harminc éve. És hidd el, engem is túl fog élni. Mert ha ez a Mizsei, az egykori főmérnök úr visszajön, nekem lőttek. De a Marira neki is szüksége lesz, mert tudod, a mai munkanélküli világban jó szakembert bármelyik bokorban lehet találni. Az egyiket kirúgod, hat áll helyette a kapuban. De a jó informátor, az aranyat ér.

A portás megingatta a fejét, keserű mosoly ült ki az arcára. Már majdnem megszólalt, de aztán lenyelte a mondanivalóját.

– Gusztustalan, tudom – húzta el a száját az igazgató is, bár ő feltehetően másra gondolt. – Itt volt a nyakamon a privatizáció, meg ez a főmérnök, a Mizsei is – mondta. – A vezér egy héten belül várta a koncepciónkat. Csakhogy az öreg se jobb ám a Deákné vásznánál; nem együtt, hanem külön-külön dolgoztatta ki velünk. Nem kockáztathattam. Vagy ő, vagy én. Lehet, hogy az ő pályázata volt a jobb, de lopott. Kirúgtam. Tudom, hogy a te entellektüel lelkivilágoddal ez összeegyeztethetetlen, de mint történelemtanár tudhatod, hogy az erkölcs mindig a győztesek erkölcse. Csak a veszteseket szokták háborús bűnökért bíróság elé állítani. Győztem, eltakarodott a telepről. A Mari szedte ki a kocsija csomagtartójából a lopott szerszámot. Azóta nem láttuk. Most meg itt van…

A portás köhentett, krákogott, fel-alá sétálgatott a szűk helyiségben, s nagyon szeretett volna valahol másutt lenni. Vagy legalább mondani valamit, de semmi nem jutott eszébe.

– Most zavarban vagy, mi? – húzta el a száját az igazgató. Pedig nálatok is így működik a dolog. Különben te se lennél portás…

– Valóban – mondta a férfi –, csakhogy ez nem ment föl az önvizsgálat alól. Vannak olyan örök emberi értékek, amelyek függetlenek az adott kor divatjától. Ha nem így van, össze kell törni minden tükröt, nehogy az ember valamelyikben összetalálkozzon önmagával.

– Biztosan igazad van – keményedtek meg az igazgató vonásai –, de a filozófiai értekezésedet most elnapoljuk, tanár úr. Papírt, ceruzát veszel magadhoz, és szépen kisétálsz a parkolóba, felírod ennek a kocsinak a rendszámát, típusát, meg mindent.

– Fölösleges, főnök. A rendszámot innét is nagyon jól látom, és az is egyértelmű, hogy tavalyi Ford.

– Rendben van, akkor nézd meg, mennyi van a kilométerórájában. Látod, a Mari már végzett is, ott csámpázik a műhely sarkánál. Jól nézz körül, nem muszáj sietned!

A portás kisétált a parkolóba, Mari pedig lélekszakadva nyitott be az ajtón.

– Baj van ám, főnököm! – mondta egy szuszra. – Ez a ganaj főmérnök már nem főmérnök ám, hanem valami privatizációs megbízott. Állítólag a fél telepet maga mellé állította itt fű alatt, és azzal hülyíti az embereket, hogy ő lesz az új igazgató. Ő tárgyalgat az új tulajdonos megbízásából.

– Jól van, Mari, ezt én is tudom, de azért nem eszik olyan forrón azt a kását. Azt mondd meg, ki engedte be!

– Hát éppen ez az, főnököm, hogy olyan igazolványa van, amilyet még én se láttam. Azt mondják a fiúk, muszáj volt beengedni. Be is írták a könyvbe, meg van vele még plusz két fő.

– És nem is hozzám jön a disznó…

– Nem hát, mert az egyik plusz fő az a vezérigazgatósági megbízott. Meg aztán sietnek is, mert délben már a minisztériumban kell lenniük.

– Ezt honnét tudod?

– Tudom, ahonnét tudom, de így van. Nekem is lehet magánéletem, nem? Szóval, mi legyen az öcsémmel, főnök? Holnap reggelre behívhatom?

– Megmondtam, hogy hagyj békén azzal a részeges öcséddel! – fordult el indulatosan. – Más se hiányzik nekem, mint még egy ilyen… Különben se szoktam visszavenni azt, akit egyszer kirúgok.

– Rendben van, főnököm, ha magának csak ezek a féllábú, megbízhatatlan szarjankók kellenek portásnak, be se hoznám közéjük az én áldott jó, hűséges Józsimat. Hadd dögöljön éhen az a szerencsétlen! Lelke rajta, főnök. De ha mégis meggondolná a dolgot, én tudnék tippet adni, ki helyett…

– Befejeztük, erről nem is akarok hallani többet! – ezzel becsapta maga mögött az ajtót, és kiment a parkolóba a portáshoz. Még akkor is ott sétálgatott a kocsi körül, amikor amaz már régen visszatért az épületbe. Az alvázat nézegette, a kerekeket rugdosta, aztán elment. Mari meg is jegyezte az ablaknál állva:

– Hallja-e, tanár úr, a főnök úgy megmustrálja azt a szekeret, mintha meg akarná venni. Pedig nem hiszem, hogy eladó.

Ezen mindketten elmosolyodtak, s tették tovább a dolgukat. Alig telt el fél óra, a volt főmérnök visszaérkezett a két társával egyetemben. Beültek a Fordba, beindították a motort, s amint elindultak volna, mind a négy kerék egyszerre lapult a földhöz.

– No, ezek sem érnek be délre a minisztériumba – nevetett föl Mari, és már vette is a telefont, hogy beszámoljon az igazgatónak a nem mindennapi eseményről.

Az esetet vizsgálat követte. Tény, hogy mind a négy abroncsban egy-egy hatalmas acélszöget találtak. Nem férhet kétség a szándékossághoz. De ki lehet a tettes? A portások mindvégig figyelték a kocsit. Senki se ment a közelébe. Azaz, hogy ketten mégis. Az új portás, és az igazgató. S kettőjük közül melyiknek állhatott érdekében, hogy megakadályozza az elindulást? Ezen éppen lehetett volna vitatkozni, ha nem az igazgató vezette volna a vizsgálatot. Mert ugye ki tudhatja, milyen indulatok fűtenek egy ilyen kirúgott tanárembert? Akár egy korábbi sérelem miatt elkövetett bosszú is lehet… Mari különben is hitelt érdemlően tanúsította, hogy a főnöke nem is volt olyan közel ahhoz a bizonyos autóhoz, hogy elhelyezhette volna azokat a bizonyos szögeket. Ő a saját szemével látta.

Másnap gondterhelt, gyűrött arccal lépett be az igazgató a porta ajtaján. Senkire se nézett, a tekintete valahol a mennyezeten ugrándozott.

– Tanár úr, gondolom, mondanom se kell, hogy holnaptól nem tartunk igényt a munkádra… Sajnálom, hogy így történt… Még próbaidőben vagy, eltekintek a fegyelmitől. Közös megegyezéssel…

– Értem – nyelt nagyot a férfi. – Csak a veszteseket szokták háborús bűnökért bíróság elé állítani…

– Mit beszél ez itt? – kapta föl a fejét Mari.

– Semmit – legyintett az igazgató. – Csak egy régi beszélgetésünket folytatná.

– És ha nem nyugszom bele? – erősködött a férfi.

– Szíved joga, tanár úr. De gondolod, hogy a vezér inkább hisz neked, mint nekem és Marikának? És ha netán mégis úgy lenne, másnap akkor is kirúgnálak, mert én vagyok a főnököd. Nos, hát mi legyen?

A férfi szó nélkül vette a kalapját, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Na, főnököm, akkor mi legyen az öcsémmel? – kérdezte az asszony mosolyogva.

– A fene bánja, no, küldd be hozzám holnap reggel fél nyolcra, majd meglátjuk. Lehet, hogy nem is olyan rossz ember a te öcséd… Legföljebb majd eldugjuk a hátsó portára vagy valamelyik öltözőbe. De józan legyen nekem, és ne késsen, mert akkor te is repülsz!

– Hehe – vigyorgott Mari elégedetten. – Azt még megvárom!

LENGYEL GÉZA

Átlagos

(Családi kör)

Néhány vendég. Idegen. Kérdés – mit csinálok
ötven évi tanítás után? – Verset írok, előtte is
megtettem ezt. – Mi a témám? – Bármi
lehet – panel-lakás, fadarab, kenyérhéjak
tálcán. Száraz kenyérhéjak. Nejem, a Mama
tejbe áztatja a kenyérbelet. Ha van. Száraz
kenyérhéjak. Még jók a fogaim. A konyhában
rágicsálok. Itt jól elférek, ha magam vagyok.
A nagyszoba 28 négyzetméteres. Pokrócokból
áradó penetráns szagok. Nem kellene
kimondanom – végül is eredetük örömteli.
Hétvégeken, két éjszaka itt alszik három
unokám, néha lányom is. No és a Mama.
Két kinyíló, kétszemélyes kanapé és egy
plédet a földre is lehet teríteni. Ez a
kamaszkorú Benő helye. Még az arcát is
betakarja a bordó takaróval. Alul
kilógnak vékony, szőrös lábai. Szemmel
méretet veszek – talán van rá téli cipőm.
A lány ikerunokák szőkék, szépségesek. Az
egyik Shakespeare-t olvas – Oh, Rómeó! – a
másik e-mailezik, eszkimó fiú, ukrán
tanárnő a partner. A Mama számolgatja,
rakosgatja az aprópénzeket. Lányom, Sára
peremvárosban, messze lakik és az unokáknak
is kell az útiköltség, kell hazamenni és a
pesti gimibe. A lányom – ha szóba hoztam
már – két év után most kapott munkahelyet.
Unokáim apja skizofrén. Már csak látogatják.
Bocsánat, kedves vendégeim, ha költeményem
unalomra ad okot – se afrikai mélynyomor,
se Kalifornia. Itthoni átlagos. Elismerem.
Elismerem, tömöríteni kellene, túl bő lére
szabott a szöveg. Éppenséggel próbálkozhatok –

            Fa, lombkorona, napfény,
            utána lebomlás, földnek mélye,
            szerencsés esetben szén,
            meteorbecsapódás, mi óriás nyomást,
            hőt, látszatra tragédiát hozott –
            és lőn mégis gyémánt,
            drágakő ragyogás.
Így rendeltetett.

FÖVÉNYI SÁNDOR

Rémálmaim az Akácfa utca tízben

ha van is lelkem, csak hálni jár belém,
nappal beballag a hátsókertbe,
s a kiszáradt málnabokor helyén
gödröt ás, hogy nehéz álmaim temesse.

mert valamivel mindig nyűglődök,
hol maga alá gyűr a vonatkerék,
hétfőn azt hiszem, ma van csütörtök,
sast lőttem, helyette lehullt egy veréb.

fürdőgatyában sétálok a Holdon,
libabőr szkafandert ad rám az űr,
– árva gúnár – ne mond már a Holdon?
a Fiastyúk kajánul kárál csibéi körül.

fényévet öregszem pár perc alatt,
gyors vagyok, de állandóan kések,
tükröm reggel az arcomba harap,
hogy lerágja róla az éjjeli kérget.

kishajós pizsamám átizzadva,
savanyú szagú a Fa dezodor,
agyam a kelő Nap megfoltozza,
mert átfolyik rajta a mámor, s a bor.

néha azt hiszem, én vagyok Isten,
kenyeret, halat dobok a népnek,
fel-alá vánszorgok nyakig a vízben,
idegen, a lent is fent is kékben.

olykor bárkát csinálok, mint Noé,
ha sokat sírtok szelíd ordasok,
és örökké ringat minket a sós-lé,
mert madarunk vissza halat hozott.

Pesti sárga blues

ballagtam az Andrássy úton,
már hideg, nehéz volt az éj,
fölöttem vézna kőrishúrokon,
sárguló bluest borzolt a szél.
a kirakatokban meztelen
próbababák tivornyáztak,
s pár berregő ősz-levelet
rozsdaszínű ködök rágtak.

lámpafény csörömpölt a járdán,
betörve néhány pinceablakot,
lenn, szuszogó jancsikályhán
pirult kenyeret, teát kapott.

itt volt a tél egy röpke percre,
meg-megrázta hófehér haját,
és öreg felhőket terelve
befedte az Ősz nyirkos homlokát.

Minden szombaton

unom, hogy minden szombaton
ezt olvasom: Váginé tulajdona,
szundít szegény a tranzit matracon,
amin a voltak áthúzott névsora,
Kovácsné, Nagy István, Amálka,
aztán ő, vajon ki lesz a következő
e húgyszagú ravatalon.

unom, hogy a kettes-kórterem
ajtaja mögött vár a négyágyas halál,
narancs, banán, dunsztosüvegben
langyos húsleves, a sorrend nem érdekes,
csak eszegesd, eszegesd Apám.

unom, hogy azt latolgatom,
élni vagy halni könnyebb,
és a sosem várt mindig napon
nem sírok, majd később,
ha megpihentek bennem a könnyek.

már várom a szombatot,
reggel felveszem legszebb ruhám,
majd viszek sok apró otthoncsomagot,
és hallgatom, ahogy zizegnek az alufóliák.

Idegenben

ez a falu mintha minden este meghalna,
csattanó kapuzárak
vigyázzák az almafákat,
a leeresztett redőnyök résein át
a fény csíkos fegyencruhát dob az aszfaltra.

idegen nekem ez a vidék,
régi fényképként fekete-fehérben látom,
csizma csosszan, a szomszéd tornácon
lámpát olt a félhomály,
néha meg-megcikkan egy denevér.

hiányzik a város,
a Haller téri fokhagymás lángos,
utána a haverokkal zöldséges ládákat pakoltunk,
és röhögtünk, hogy a kofa Tercsi kapzsi mosolya,
hozzáragadt sárga műfogához.

én színeket akarok,
gazdag kirakatok tarka tivornyáit,
a próbababák kalapján mélylila illatot,
a balkonról lelógó vörös muskátlik
alatt golyótól fehérre tetovált vakolatot.

itt nincs a belsőudvarok téglakékje,
Blikkel foltozott ablakok a négy per cébe’
itt nappal is leeresztve a redőny,
bent fegyencruhák a fekete lepedőn,
csajkák csörömpölése a konyhakövön

Holdkór

esténként, néha egyedül már,
mikor az utca csendje altat,
az akácfákon még szél zihál,
a Hold égre köpött barackmag.

sárgásbarna, épp kapaszkodik,
a sok piától ragyaverte,
mert mindegy, mikor mit iszik:
Napzaccot alkonnyal keverve.

felpuffad, majd fogy a vén csóró,
pedig nincs máj, mely zsugorodna,
a csillagok, sok hülye holló
tépnék szét apró darabokra.

mert van, ami fényét vesztette,
tágult, majd zuhant önmagába,
úgy mint én, kezemmel lefedve
életem, a borospohárba’.

majd rókaként szépen sunnyogok,
énekeljetek kis madárkák,
s a rádióhullám szúnyogok
sercegik: a tá-ti ti tá-tát.

ha nem, hát nem, miért is lenne
szuper novám, van szuper noha,
melytől édes a könny a szembe,
s cseppjein fetreng a Hold pora.

Ha majd nem figyelnek rám

majd akkor alszom el, ha nem figyelnek rám,
míg apám a kertben szöszmötöl,
anyám palacsintát süt,
kinn az utcán néhány autó dudál,
az élet megy tovább, csak az ilyen együgyűt,
mint én, zavarja, hogy mindenütt
a fű zöld vászna, és napsugár gyomlálja
az avarból kibukkanó hóvirágokat,
csak a vonat, az az átkozott vonat,
a város peremén ne lenne,
de gondolj a kerekekre, a világ is gömbölyű,
gyönyörű akár a vérem, ha szikkad
a töltésoldalba kapaszkodó akácgyökéren.

egyre jobban unom a reggeli felkeléseket,
az éjjeliszekrényen tej, depresszáns drogok,
kivánszorgok a fürdőszobába,
szemeim még boldogok, fogat mosok,
rágyújtok az első cigarettámra, füstöt fújva
nézem a tükröt, még messze van a van,
és az arcomra kent borotva habban
keskeny árkokat vájva,
könnyeim potyognak a porcelánra,
mennék utána, le a dögszagú ciszternákba,
andezit folyosók dübörgése rázza vállam.

ez így megy napról-napra, hétről-hétre,
még hányszor borul az est a kékre,
még hányszor bontanak édes rongyot a fák,
még hányszor látom rajtuk az őszi rozsdát,
és hányszor nézek a tükörbe, gyűlölve magam,
már századszor mosom fogam,
egyre dühödtebben szaggatva ínyem,
és a kagylóba köpött vízben
szavak, melyek az alkalom húsába ágyazódnak,
s lesznek gyöngyök szememre garas helyett,
ha egyszer majd nem figyelnek rám.

Az utolsó előadás

Elgurult fények, üres sorok
a színpadon poros homály.
Vérbársony csend a karzaton,
egy kopott taps tenyérre vár.

Majd lágy zajok, hegedű matat,
és elsírja a-moll álmait.
Cyranó-vágy, csókol falat,
néhány megsárgult jegy vivátozik.

A pénztárnál lehúzott függöny,
előtte álldogál az est.
Tanácstalan, majd bekopog,
mély zsebében aprót keres.

Kinn aludni készül a város,
fekete kabátot gombolt rá az éj,
szikrákat cikkant a’ villamos,
ahogy fáradtan a remizbe ér.

Szél oson, s tolvaj eső,
már játszik az egész világ.
Az égi zsöllyére rácsúszik pár felhő,
Budapest, hát jóéjszakát.

Ahol én lakom

Ahol én lakom,
a ház kifér az ablakon,
az utcán esténként fél a fény,
itt, valahol a semmi peremén.

Ahol én lakom,
borostyán fut a tűzfalon,
rövid a nyár, és oly hosszú a tél,
itt, valahol a semmi peremén.

Ahol én lakom,
a vers furcsa fogalom,
csak egy név az Ady Endre tér,
itt, valahol a semmi peremén.

Ahol én lakom,
szeretlek Erzsi a vakolaton,
kopott krétaszívben, Te meg én,
itt, valahol a semmi peremén.

Ahol én lakom,
a hajnali villamoson,
nézem, vajon ki mennyit ér,
itt, valahol a semmi peremén.

Ahol én lakom,
néha ülök a vízparton,
a fodrokon katalán krumplihéj,
itt, valahol a semmi peremén.

Még ma karácsony

ma mintha szebbek lennének a zegzugos utcák,
és a Halleron meleg teát osztogat az est,
a félhomály egy ablakhoz szorítja homlokát,
halkan bekopog, hogy boldog karácsonyt Budapest.

ma nincsenek viskó lelkek, csak cifra paloták,
mert néhány röpke percre Isten mindenhol lakik,
és lenn az aluljáróban, a lépcsők vánkosán
heverő vén csavargó kannás borról álmodik.

az István kórház portáján gyűrött papírszalag,
valaki ráírta, meghalni csak holnap lehet,
ma élni kell, hiszen ritka az olyan színdarab,
mikor flecniplakáton szívedé a főszerep.

ma még a bérházak falain bűbájos mosoly,
pedig voltak, kik a fenyő illatáért öltek,
a Nagyvárad-tér üres, kifosztott szaloncukor,
csak egy villamos hideg fényei csörömpölnek.

ma éjjel végre enyémek az Üllői úti fák,
ujjaikra aggathatom mihaszna kincseim,
és hogy befedje a háztetők kormos abroszát,
hó hull az ég kötőtűág ütötte résein.

Leányka portré

GYÁRFÁS ENDRE

Vérmező ^*

Mondta anyám meg a néném is, ne szaladjak le a faluból, nem nekem való, amit ott a generális kaszálóján végbe visznek. Aludj a kemencesutban, vagy ha nagyon süröghetnéked van, hozz vizet a kútról, adj a baromfinak, amúgy is az a te dolgod, így legalább korábban mehetsz a vízivárosi mészároshoz.

Nem tudok ma aludni, anyám, megfájdult a fejem, anyám, húzódoztam, nem a bajom miatt fáj, nincs még itt az ideje.

A dobolás valahol messze kezdődött, talán már fenn a Várban, és egyre csak jött, jött, vaskosabb, ijesztőbb ütésekkel, mint amilyeneket a két kis öcsém mér a vánkosra, ha katonásdit játszik.

Tudtam én, hogyne tudtam volna, mi készül a mezőn. Napok óta erről folyik a szó. Férfiakat fognak ott megölni. Láttam már emberhalált, Dienes keresztapámat kő sújtotta agyon, amikor a várfal javításánál munkálkodott, vizet vittem éppen nekik, szemem előtt omlott le a fal, meg amikor a csődör rúgta fejbe harmadik szomszédunkat…

Emberhalált, igen, emberhalált láttam én, de embergyilkolást még soha.

Nem a magadféle hajadonoknak való, ami ma lesz itt, győzködött néném, de hát mi való nekünk, és mi nem, szájaltam én vele, halottat mosdatni, az való, sebeket kenni-kötözni, vénembert, vénasszonyt szarból-húgyból kihempergetni, az való? Vetélni, szülni, az való?

Kendő se kellett a vállamra, meleg volt tegnap a májusi reggel. Szaporáztam a lépteimet, egyszer még a fél papucsomat is elhagytam, de visszamentem, ráleltem, belebújtam, és épp akkor értem a gyülekezőkhöz, amikor a szekerek már lassítottak a lejtő alján. Pejkancák voltak elébük fogva, hóka, kese gyászfogathoz nem jár, hiszen gyászfogat az, amelyiken még élők zötykölődnek, ám a gyeplőt már a halál rángatja.

A dobszó abbamaradt. Két katona segítette le a foglyokat, nem lökte, nem taszajtotta, hanem emelte, mintha valami kényes úri népek lennének. Szó, ami szó, olyanoknak is látszottak. Nemesi öltözéket viselt kettő, egy meg, egy pap úgy vonta össze magán a csuhát, mintha megveszné az Isten hidege.

Összeesküdtek, ez a szó több ízben is megütötte a fülemet. Nem vagyok tudatlan, Zsuzsanna-napkor töltöttem be a tizenhetediket, tudtam, tudom, nem úgy kell azt érteni, hogy házasulandók esküsznek össze. A király ellen, a várkapitány ellen, a nagyurak ellen, a darabontok ellen tesznek fogadalmat, felforgatáson jár az eszük, mint azoknak a franciáknak, hallottam én erről, nem is keveset.

Olyan sűrűn állt a nép a fatákolmány körül, hogy hiába próbáltam tülekedni, hátrább is lökögettek, el is hessentettek.

Akarom-e látni a pallos lesújtását? A vér előbuggyanását? Futok inkább vissza, búvok a sutba, gondoltam, de földbe gyökerezett a lábam. Szánalom ébredt bennem a foglyok iránt, akik akkorra már nem is voltak foglyok, eloldották a kötelékeket, kántált valamit a plébános, talán püspök, nem láttam a széles hátaktól. Aztán megint a dobok puffogása…

Zokogás, jajszó, semmi. Némaság.

Miért nem tudom gyűlölni a szerencsétleneket? Királyunkat akarták megölni. Mint ahogy azok a franciák meg is tették.

Néném kezdte ráncigálni a karomat. Lám, lám, őt is ide ette a kíváncsiság! Sarkon fordult, én meg mentem utána, mint a birka. Vártam, mond-e valamit, örvendezik-e, szomorkodik-e, de hallgatagon igyekeztünk haza.

Napközben, ahogy mindig, tettem a dolgom, elláttam az aprójószágot, mostam, sepertem, szedtem a kiskertben salátát… És akkor, már sötétedett, megakadt a szemem a sövény mellett a rózsabokron. Nyiladoztak a bimbók, három már kifeslett… Vörös volt, vörös, nem is lehetett volna vörösebb, szinte rikoltott rám, követelőzött mind a három…

Imádkoztam, lefeküdtem, elaludtam. Amikor felriadtam, nem volt koromsötét, mert a fogyó hold, mint a szőlőkacor pengéje, úgy villogott.

A kacor! Leakasztottam a fogasról, osontam ki a házból.

Keblemre öleltem a három levágott virágszálat. A pendelyen át is éreztem a töviseket, de nem bántam, inkább örültem nekik.

Az ácsolat ugyanúgy állt a mezőn, mint tegnap. Lassacskán borította el a rőt fényesség. Hajnalodott.

Hallottam tegnap, hogy egy-két nap múlva újabb összeesküvőket vonszolnak fel a padlatára.

Hányan lehetnek még?

Senki nem ácsorgott a vesztőhely körül. Őrök? Ugyan, mit őriznének?

Odaértem a cölöplábazathoz. Azt hittem, káprázik a szemem. Rózsákat láttam, vörös rózsák halmozódtak a földön, kisded boglya, az én három szálam, ha rávetem, alig-alig púpozza.

Ott vöröslött, ahová a vér ömölhetett.

Tisztelendő atyámtól nemegyszer hallottam legendákat, hogy a keresztény mártírok vérének tócsáiból másnapra rózsák fakadtak. Krisztusimádók, szentek lettek volna ők is, akiket…?

Volt közöttük szerzetes, igaz. De hát a bakó, meg akik a pallost lecsapni rendelték, talán nem az anyaszentegyház hívei? Nem értem.

Letérdeltem a rózsák elé, és fürkészni kezdtem, vajon a földből sarjad-e ki a száruk. Hát nem! Ugyanúgy vághatták le őket, és hozhatták ide, mint én az enyéimet. Csak korábban.

Nem történt csoda.

*

Kedves Nézőink!

Itt állok a budai Vérmező északi csücskében. Mindjárt kezdődik az ünnepség, itt, Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművész néhány éve felállított, a tizenkilences Tanácsköztársaságot idéző emlékműve körül. Félve mondom ki a szót, hogy ünnepség. De mégis csak az lesz, hiszen jónéhány nemzetiszínű zászlót emelnek a magasba. Akadnak azonban, s ha jól látom, nem is kevesen, akik a piros-fehér csíkozású lobogót lengetik. Mint tudják, az úgynevezett árpádsávos zászló a hazai szélsőjobb régi-új jelvénye. Régi, mivel állítólag már az Árpádházi királyok korában is használták. Új, mert a negyvenes évek elején a nyilaskeresztesek kedvelt szimbóluma volt, jelenleg pedig az ő nyomukban menetelő párt vallja magáénak.

A gyülekezők között több ismert politikust vélek fölfedezni. Államtitkárokat, pártfőnököket, három-négy népszerű művészt is, egyikük például a komikusi vénájáról, remek paródiáiról híres színész. Vajon parodizálja-e Kun Bélát? Kötve hiszem. A Tanácsköztársaság vezetőjének, a Népbiztosok Tanácsa elnökének hanghordozása, beszédstílusa, gesztusrendszere nincs már a köztudatban.

Az irónia, mondjuk nyersebben, a gúny, itt és most nem szavakban nyilvánul meg, hanem látványban. A kockakövekből emelt kis dombon a korabeli tömeget jelképezni akaró tíz-tizenkét bronzalak, vöröskatona, esernyős polgár, talán egy-két Lenin-fiú fejére néhány órája fehér vászoncsuklyát húztak.

Ugyanezt tették Kun Bélával is, aki a szónoki emelvényen állva úgy magasodik a csoport fölé, mintha, a marxista szófordulattal élve, elszakadt volna a tömegektől.

Ez nem belemagyarázás, Kedves Nézők, nem is az én sajátos értelmezésem. Maga a Kossuth-díjas szobrász nyilatkozta nemrég, hogy a kompozícióval ezt a történelmi tanulságot kívánta sugallni.

A csuklyás figurák, nem tehetek róla, azaz hogy bocsánat, tehetek, és ezért az elmúlt évtizedekben innen-onnan összegereblyézett tudásgöröngyeim kárhoztathatók, engem a spanyol inkvizíció dominikánus szerzeteseire emlékeztetnek. Ők, a hátborzongató latin szójáték szerint a domini canes, az Úr kutyái nyomtak a vallatóra fogott, megszégyenítésre, végső soron kínpadra, majd máglyatűzre szánt eretnekek fejébe ilyesfajta ruhadarabot. Ide fehérlenek még a filmekben látott amerikai Ku-Klux-Klan fáklyavivői, szökött rabszolgák, fajgyalázónak bélyegzett fehér és fekete szerelmesek önkéntes és önkényes megbüntetői is.

Ezenközben már elkezdődtek a szónoklatok. Túlságosan messze állok a társaságtól, a hangosítás sem a legtökéletesebb. Operatőr kollégám és a hangosztály embere odasietett. Az esti híradóban, ahol láthatják majd riportomat, munkatársaink a beszédekből is adnak szemelvényeket.

Az éljenzést és az abcúgolást, gondolom, önök is hallják. A Tanácsköztársaság, szűkebbre véve a Kun Béla-emlékmű sorsát csak sejthetjük. Szétszedik, lebontják, elszállítják a tétényi szoborparkba. Oda, ahol kommunista politikusok, hadvezérek, parlamenterek, mártírok, közkatonák hamarosan megalakíthatják a bronzba öntött pártszervezetet.

Hallható talán, hogy itt a csuklyások körül már fölzendült a Székely himnusz. A gúny most áhítatba fordult. A lehajtott fejekről lekerült a kalap, a sapka. Meglepő, milyen kevés nő van a tüntetők között. Ha ugyan tüntetésnek nevezhetjük ezt az akciót. Mondjuk inkább emlékmű-búcsúztatónak?

Tőlem bal kézre, mintegy harminclépésnyire újabb csoportosulást vettem észre. Jönnek, egyre többen jönnek, s ha jól látom, körülveszik a Martinovicsék kivégzőhelyét jelző hasábalakú kőtömböt.

Feltűnik egy zászló is. A nemzetiszínű. De árpádsávos sehol.

Ebben a pillanatban az a kis tömeg is énekelni kezd. „Fel, fel, ti, rabjai a földnek, fel, fel, te éhes proletár.” Ők is hajadonfőtt állnak.

Operatőrünk megfordul, már cipeli is feléjük a kamerát. Érdekesnek ígérkezik a ma esti tévéhíradó. Főnökeink gyakran tanácsolják, hogy éljünk a dramaturgia adta lehetőségekkel. Hát most tálcán kínálja magát az ellentétek ütköztetése, a konfliktus.

Ha a jakobinusok emlékét tisztelők korábban kapcsolnak, megelőzhették volna a kifigurázókat. Már elénekelték volna Kun Béláék előtt az Internacionálét és a Vörös Csepelt.

A hamarább érkezők harmadszorra kezdenek bele a Székely himnuszba. Túl akarják harsogni azt, hogy „ez a harc lesz a végső…”

Kényes hallású karnagyok jobb, ha elkerülik a környéket. Ha, mint riporter, megkockáztathatom, hogy a véleményemet elmondjam, a két eltérő szólam egyeztetésére nem sok reményt látok. A harmónia nem itt fog megszületni.

^* Két részlet a szerző készülő regényéből [vissza]

KÉPES GÁBOR

Négysoros

A fejlődés alapja, az emberiség értelme, elveim kifejtése.
Három szó, melytől vidul a gyászos elme.
Vigyázó szemre hályogot a fortélyos félelem tesz:
e három igazság egyszer a bélyegem lesz.

SIMOR ANDRÁS

1957

Sándor, Gergely és Goda,
milyen ifjú voltam!
Mit csinálnak holtan?
Készülök én is, oda.

Üldögélek egyedül.
Aztán írni kezdek.
Így lettek e versek.
Tücsök cirpel, hegedül.

Ide, oda, amoda,
fecsegve vagy szótlan.
Milyen ifjú voltam,
Sándor, Gergely és Goda.

Odaát ideát

Jelek noteszemben
Ki lakik odaát
Miért nem hív senki
Se Éva se Tabák

Minek beszélgetni
Ki itt van mire lát
Ők odaát vannak
Kit várok ideát

Ki nincs odaát még
Ideát mire les
Miért nem hív senki
Se Györe se Keres

Gergely Sándor

Takó Béni, Takó Béni,
milyen jó volt az a lángos!
Eszegettük a teához,
sütötte Viola néni.

Azt a lángost enném ismét.
Mikor is volt, régen, régen!
Erre gondolok most vénen,
mielőtt elmennék innét.

Bízva bízni, tovább élni.
Botja kopog ma sok vaknak.
Nyílik a jövőre ablak?
Látni kéne, Takó Béni!

Sándor Kálmán

Dies irae dies irae
Ez a darab kié kié
Ő írta a pipás író
kettőnket írni tanító

Nézek a lemenő Napra
Nincs színpad mi előadja
Olvasgatom gyorsan gyorsan
Halott barátomtól loptam

Holtak közé visz az álom
Magamat köztük találom
(Ez a rím is volt már mindegy)
Úgyis eltemetnek minket

A Fontos történetek írójáról

Húsz éve távozott Goda.
Röviden üzenek oda.
Gépem még tudja, kicsoda.

Vagy Fontos történet ez is?
Ő azt mondaná: „Nemezis”.

Ki volt Berda?

Hétfő szerda
Ki volt Berda?
Mire váró
ágyrajáró?

Körömpörkölt
birkapörkölt
őrzi itt volt
a nagy titkot

még ki tudja
Berda utca
ott egy zord kő
de ki volt ő?

Arany imitáció

Életem hányadik, hányadik évébe,
köt engemet a jó Jahve kévébe,
hogy beérjek nem létező révébe,
hí magához a Mennyei Tévébe.

TAMÁSI JÓZSEF

egy újabb értelmetlen vers

kimondani könnyű bármit
de utána jönnek sorban
a klónozott napok
az átkínlódott esték
reggelek
a szombatok
a vasárnapok
amikor nincs kedvem semmihez
fekszem
próbálok visszaaludni
nem megy
forgolódom
jár az agyam
mennyi tennivalóm volna
és mennyi mindenről maradhattam le
közben a fény átszűrődik a sötétítőn
furcsa ábrákat rajzol tapétára
nézem és agyalok tovább
elbaszott egy játék az élet
háborúk nyomor járványok
politikusok az értelmiség
a vallás képmutatása
és a sajátomé
hogy mennyi mindenem van
másnak meg semmi
pedig kell az ember a földnek
az ember az embernek
hogy legyen kinek mit jóvátenni
végül felkelek
hugyozok
leugrom a boltba
egy hájas pénztárosnő beszól
aprót kérek
és lesi
ahogy remeg a kezem
utálom amikor néznek
még jobban ha beszólnak
így felhúzva
írok egy valószínűleg szar verset
amit bebasznak majd a kukába
mit tudom én hogy kik és hogy miért
de mindegy is

innen el

kerítés nincs
se vakolat a falon
az ablakokon fólia
az ajtó pozdorja lap
a porta végén budi
a kéményből dől a fekete füst
szemetet égetnek
a házban négy helyiség
négy család
semmi intim tér
mindenhol fekhelyek
a falakon újságlapok
a megasztár celebjei
és tenyérnyi feszület krisztusa nélkül
gyerek sír
tv ordít az egyik sarokban
a repedésekben csótányok
a padló fekete beton
félhomály
áporodott rongy és vizelet szag
meghatározhatatlan korú emberek
alig érthető mormolás
mindenki beszél
senki nem figyel senkire
pofon csattan
a kurva anyád
itt abba is marad
minden reakció
egy gyerek néz óriás szemekkel
könyörög hogy vigyem
mindegy
csak innen el

Ketten csendesen

Három éve
hogy kiszorultunk
a telekre az asszonnyal
legalább egy kilométerre mindentől
oda lett a lakás a kocsi és minden
csak ez maradt
és itt kínlódunk
háromszáz négyszögöl egy kis házzal
villany van
víz gáz térerő nincs
rossz a lábunk a csípőnk
a hátunk a szívünk
egyszer majd elalszunk és vége
amikor kijöttünk
még ültettünk
krumplit és zöldséget
hogy legyen
de ellopták
ahogy elvisznek mindent
és félünk kimenni sötétedés után
mert csapatostul járnak
és ők fiatalok
mi meg már öregek vagyunk
és gyengék
régen nagy élet volt
vagy húsz éve
a családok ide jártak pihenni
művelni a kerteket
ismert mindenki mindenkit
és nem lakott kint senki
és nem loptak el semmit
most szinte minden házban élnek
de idegenek
még családok is gyerekekkel
amelyikben meg nem
azt széthordják
van két nagy kutyánk
ha lemegyek vízért
vagy vásárolni a városba
az egyik elkísér
a másik vigyáz az asszonyra
a házra
néha főzünk valamit
olvasunk kártyázunk
elvagyunk ketten csendesen
negyvenkét éve élünk együtt
a fiunk meg messze Norvégiában
azt írja már nem jön haza
mi megértjük
de szomorúak vagyunk
nem is beszélünk róla
másról se nagyon

falu bolondja

vén bolond
mondtuk rá legtöbbször
állandóan kenyeret majszolt és vöröshagymát
komor volt és nem beszélt
azzal sem törődött ha megdobáltuk
vagy kigúnyoltuk
nyáron is hosszú fekete posztókabátban járt
és mindenféle kacatot összehordott a házába
az összes filmet megnézte a moziban
a harmadik sorban a nyolcas szék volt az ő helye
és körülötte senki se ült
olyan büdös volt
nagymamám néha adott neki szalonnát
meg apám régi ruháiból néhányat
és megszidott
ha hallotta hogy én is csúfolom
igazából senki nem tudott róla semmit
így mindenféle baromságot összehordtunk
hogy ezért meg azért lett ilyen
még az igazi nevét se tudtuk
és ha nagymamámat kérdeztem
azt mondta hagyjuk békén az öreget
aki egy téli este elesett
és reggelre halálra fagyott
utána valamiért mindenki szomorú lett
úgy kushadt a falu mint egy beteg állat
így gyászolva az öreget
aki a sorsa miatt nem lázadt soha
vagy talán csak egyszer
és veszített

így van jól

a kezeit nézi
a nagy inas eres kezeit
emelni se tudja
pedig tíz éves alig múlt
amikor már kapált
tizenhárom évesen zsákolt a malomban
tizenöt évesen aratni járt
tizenhat évesen jött a bánya
először vizet hordott
később csillés lett
utána vájár
és harminc évet lehúzott a szénfalon
megnősült
építkezett
született két fia
aztán jött a nyugdíj
akkor meg ott volt a szőlő
a kert
a ház
valamit mindig csinált
hatvan évesen azt mondta
megéri a százat
olyan erős volt
erősebb mint a fiai
őket lustának tartotta
később a feleségét ápolta
közel tíz évig
majd meghalt az asszony
ő magára maradt
nem voltak barátai
nem járt sehova
csak a boltba a postára
és ki a szőlőbe
ott találták egy reggel
feküdt a tőkék között
agyvérzést kapott
nem tudott beszélni
se mozogni
csak a szemeit forgatta
odahúzták egy fa alá
felültetve nekitámasztották
ő meg a kezeit nézte
a nyál csurgott az arcán
és tudta
hogy már nem éli meg az estét
és tudta
hogy ez
így van jól

mint a beton

ide a pap már csak temetni jár
lekoptak a turistajelzések
az ösvényeket
a kerteket
visszafoglalja az erdő
a sáncokban csalán és bodza nő
a rozsda
a korhadás
a penész
és a csend
szedi szét a falakat
és az este úgy oson végig a völgyön
akár egy gyilkos
hallgatnak a madarak
a békák
a szúnyogok
nem moccan semmi
a sötét lassan megköt
mint a beton

Dózsa sorozat III.

PEYTON LOFTIS

A szerelem tudattalanja: Bergman-parafrázis

Mindenekelőtt némi magyarázat. A Hűtlenek címen megjelent három filmnovellát olyasvalaki adta a kezembe, akinek akkor halt meg a felesége. Azután hogy beszélgetés közben kiderült, én is rajongok Bergmanért. Amikor a címadó első darabot elkezdtem olvasni, eszembe jutott, hogy talán egy bizonyos értelemben hasonló történet elmondásával kidolgozhatnám magamból azt a kettős gyászt, amit átéltem, és aminek a súlyára csak mostanában döbbentem rá. A kötet előtti mottó csak megerősített ebben, mert a Bergman által idézett Botho Strauss pontosan azt írta le, amit én is éreztem. Idézem:

„Semmilyen köznapi szerencsétlenség – betegség, csőd vagy szakmai sikertelenség – nem kelt olyan fájdalmas és mély visszhangot a tudattalanban, mint a válás. Közvetlenül érinti és életre kelti a szorongás minden kiváltó okát. Egyetlen csapással az élet gyökeréig hatol.”

Na meg a halál gyökeréig is. Úgy értem, ha már nem élvezzük az életet. Ilyesmit akkor érezhet az ember, ha már menthetetlenül lefelé tart a csúcsról, és már semmi terve nincs arra, hogy mit tenne, ha leér.

Én ezt érzem most. Kettős gyászról beszéltem, de közben hárommá terebélyesedett. Ez segített némi distanciát teremteni a másik kettőtől. Persze csak némit, mert a másik kettő is bennem él.

A következő dialógus a műfajnak megfelelően két ember között zajlik, de többekről szól. Mindannyian mindig jelen vannak, merthogy minden párbeszédben érezhető a jelenlétük. Érzések zűrzavara ez, melyben hol egyik, hol másik lép elő főszereplővé, miközben semmi sem változik a valóságban, és mindig minden változik a tudattalanban. Azt hiszem, sikerült megtalálnom az érzelmek valódi természetét.

Hogy minek is szánom ezt? Talán kamradarabnak egy kis színházban. Valójában eredménytelen pszichoterápiának magam és mások számára, beismerve, hogy az erősek a gyengéket sohse győzhetik le, mert ahhoz magukat kellene legyőzniük. Ehhez pedig még az erőseknek sincs elég erejük.

Hát lássuk akkor a medvét! Egész pontosan a medvéket.

*

Kemény, hideg tél. Nagy nappali, félhomály, mert a teraszról ilyenkor még délelőtt sem jön be elég fény. Rendes értelmiségi lakás, a szokásos kellékekkel. Biedermeier komód, antik lámpák, nádazott bársony ülőgarnitúra és hosszú könyvespolc, dugig könyvekkel. Nem túl értékes képek a falon, itt-ott elszórtan utazási emléktárgyak, például két afrikai faszobor.

A kanapén ülve előttünk a havas terasz. Körülötte fenyők és bukszusok, melyek keretet adnak a bezártságnak. A környezet totális magányt sugall.

A nő a kanapén ül, szinte bénultan. Nem hívja, mégis megjelenik valaki, akiről pontosan tudja, hogy nincs, mégis belengi az egész lakást. Most megjelenik, mert hirtelen megint lesz arca, teste, hangja.

NŐ: Jó, hogy eljöttél, mert én magamtól nem tudlak megidézni.

FÉRFI: Úgy éreztem, bajban vagy, szükséged van rám.

NŐ: Milyen érdekes, amikor még voltál, nem érezted ezt. A bajban már akkor is mindig egyedül voltam. Alig voltál jelen.

FÉRFI: Tudom, sokszor mondtad, hogy csak az emberiséggel foglalkozom, az emberekkel nem. Ne légy igazságtalan! És főként ne rontsd el már megint a hangulatot! Inkább meséld el, mi történt azóta, hogy végleg elmentem.

NŐ: Sok minden és semmi se. Egyedül élek, legtöbbször valódi magányban. És már abban is maradok.

FÉRFI: Mindig is hajlottál a melankóliára, a feladásra. Ezt persze csak én tudtam, mert a színpadon mindig felélénkültél. Emlékszem, még a legkisebb fellépésed előtt is gondosan megválasztottad, hogy mit veszel fel, mert az volt a legfontosabb, hogy a női vonzerődet egy pillanatra se engedd…

NŐ: Hagyd abba! Hát nem fogod fel?! Épp erről van szó! (Ingerült lesz.) Sohse értettél meg egyből semmit. A fenébe, egyre jobban fáj. Már ülni is alig tudok. Értsd meg, nem segít az emlékezés. (Nagyon szomorúan.) Ami csak volt, az már nem segít.

FÉRFI: Dehogynem. Majd én elkezdem. Magadban Peytonnak hívtad magad. Miért?

NŐ: Ezt meg honnan tudod? Nem emlékszem, hogy mondtam volna.

FÉRFI: Látod, hogy tudom. Mindig mondtad, az a bizonyos Styron-könyv az egyetlen, amihez a tárgyak közül egyedül ragaszkodsz. Sejtettem, hogy az öngyilkos Peyton-szindróma van e mögött. Ezt mindig is komolyan vettem. Emlékezz, amikor nagyobb zűrök közepette nem voltál hajlandó kikelni az ágyból, mindig melletted maradtam.

NŐ: Lehet. Ezekre már csak homályosan emlékszem. (Elnyújtottan, nagyon halkan beszél.) Azt talán mégis el kellene ismernem, hogy te legalább igazán szerettél.

FÉRFI: (Fel akarja vidámítani. Kuncogva idéz.) Még a végén beléd szeretek. Ugye ezt mondtam? Na, mosolyogj már! Enyhül a bánat, ugye? De inkább beszéljünk a szakmai sikereidről. Mióta nem vagyok, nagyasszony lettél. A saját erődből. A férfiak csodálnak, a nők pedig olyanok szeretnének lenni, mint te. Ez se jelent semmit, ugye?

NŐ: (Kezdi másik arcát mutatni, a tárgyszerűt, az önelemzőt.) A Bánk bánban mondja Gertrudis, hogy magam fogok maradni. Így küldi el a szolgákat, de ez a mondat valójában másról szól. Minél magasabban vagy, annál elérhetetlenebb. Két éned lesz. Egy a világnak, akaratlanul azt mutatod, ahogy mások látnak. És egy magadban, aki egyre sérülékenyebb, kiszolgáltatottabb. Csak egy kis nő, akit senki nem akar meglátni. Vagy azért, mert nincs elég önbizalma, vagy, mert fél a „zu viel”-től. Nincs feloldozás. Rajtad ragad a szerep, amit mások aggattak rád.

FÉRFI: Nem gondolod, hogy túlzásba viszed az önsajnálatot? A szerepeket magunk választjuk. Akkor is, ha nem keressük, csak elfogadjuk. Mindig is vonzottak a nagy feladatok. Azt is mondhatnám: a lehetetlen feladatok. Szívesen tetszelegtél a perfekcionizmusodban, hogy mindig mindent tökéletesre csiszolj. Hát bizony. Ez vonzza, de taszítja is az embereket. Meg hát az úgynevezett őszinteséged. Ezt is tökélyre vitted. Sokszor a gorombaságig. Muszáj megmondanom. Ez ügyben az sem ment, hogy önmagaddal is goromba vagy.

NŐ: (Harciasabban.) Igazán? Azt akarod mondani, hogy az emberek csak érdekből mutatják, hogy szeretnek?

FÉRFI: Ezt nem mondtam. De tartanak tőled. Így eszükbe se jut, hogy neked is szükséged lehet segítségre. Mert erről van szó. Ugye?

NŐ: (Magába roskadtan.) Azt álmodtam, hogy egy nem nélküli csecsemő vagyok, kidobva az utcára. Meztelenül fekszem egy kuka mellett a havas járdán. Élve vagy holtan, de erre már nem emlékszem. Ez volt „a semmi ágán ül szívem”, épp két évvel ezelőtt. (Szokásos öniróniával.) Mit nem adnának az álomfejtő pszichiáterek ezért a jó kis freudista álomért?!

FÉRFI: Helyben vagyunk. Ne kerülgessük tovább a forró kását! Ki vele! Beszélj M-ről!

NŐ: Egész életemben csak ott voltam felhőtlenül boldog. Micsoda hülyeség! Hogy szégyellem kimondani, hogy boldog. Olyan szentimentálisan hangzik, nem is szoktam használni.

FÉRFI: (Sértetten.) A szokásos goromba őszinteséged. Eszerint velem nem voltál az.

NŐ: (Bizonytalan kedvességgel.) Néha igen. Pillanatokra. Rossz is a lelkiismeretem emiatt.

FÉRFI: És én még azt mondtam a halálos ágyamon, hogy „ilyen nagy szerelem!”. Tudod, egy jó van abban, ha az ember már nem él. Hogy nincsenek érzései. De mintha gondolatai azért lennének. Na mindegy, menjünk tovább!

NŐ: Csak azt tudom mondani, amit Tolsztoj. Némileg egyszerűsítve. Hogy minden boldogság egyforma, csak a boldogtalanság különböző. Hát, hogy is volt? 13 kilót híztam 2 hónap alatt.

FÉRFI: Hogy jön ez ide?

NŐ: Na persze, neked mindent pontosan értelmezni kell. A tökéletes kiegyensúlyozottságomról beszélek. Arról a tökéletes harmóniáról, amit Sz-szel éreztem.

FÉRFI: Már tudom. Azzal a pasassal, aki miatt M-ben végig kellett járnunk majd minden helyet, ahol együtt megfordultatok. (Keserűen.) Felemelő érzés így utólag, mondhatom.

NŐ: Ha megsértődsz, nem mondom tovább.

FÉRFI: (Jóindulattal.) Mondd csak nyugodtan tovább. Ez már semmin sem változtat. Annál is inkább, mert ez még évekkel énelőttem történt.

NŐ: Szenvedélyes szerelem volt. Tökéletes egymásra találás. Befejeztük egymás mondatait. Befejeztük egymás mozdulatait. (Mintha újból átélné.) Úgy kezdődött, hogy ott ragadtam a hasán, amikor táncolni kezdtünk. Azóta se táncoltam vele, pedig annyira szerettem volna. (Rajongva.) Egy gyönyörű nagy barnamedve volt, pontosan az esetem. Erős férfi, aki nem fél semmitől. Tökéletes biztonságot adó kimozdíthatatlan őserejű tölgy, aki megvéd mindentől.

FÉRFI: (Furcsán lefojtott féltékenységgel.) Túl sokszor mondod, hogy tökéletes. Ha ilyen tökéletes volt, mégis mi akadályozta, hogy együtt maradjatok?

NŐ: (Görcsösen kapaszkodva a bizonyosság bizonyításába.) Igenis szeretett. Akkor még nagyon szeretett. (Belehevül a bizonyosság keresésbe.) Nem csak a szex. Nem csak a testem. El akart válni. Én is akartam. Hazafele meg is beszéltük. (Kimerülten, lemondóan.) Aztán nem így történt.

FÉRFI: És te elfelejtetted, igaz? Húszas éveidben valódi szexbomba voltál, sőt még a harmincas éveidben is, amikor találkoztunk. Nem úgy néztél ki, mint aki még mindig rá vár. (Bölcs öregember módjára.) A nagynak hitt érzelem már csak ilyen. Jön és elmúlik, mintha sohse lett volna.

NŐ: (Többször nekifogna a válasznak, de nem jön ki hang a torkán.)

FÉRFI: (Az előző hangnemben folytatja, nem is sejtve, ami ezután következik.) Végül is szép emlék lehet.

NŐ: (Halkan, tagoltan.) Nem emlék.

FÉRFI: (Most ocsúdik fel.) Nem értem. Találkoztatok azóta is?

NŐ: (Erősen hezitál, végül mégis kiböki.) 30 év múlva.

FÉRFI: (A válasz megrázza, még maga sem tudja, miért, de azért próbál könnyed lenni.) Akkor megvan az utódom. Illetve előttem az utódom. Egy másik medve. De lehet, hogy én voltam a másik. (Nevetgél.) Akkor mi ez a siralomház?

NŐ: (Zokogni kezd. Először csak némán, majd egyre hangosabban. Abbahagyja. Beáll a süket csönd közöttük.)

FÉRFI: Mi történt? (Egyre erőszakosabban noszogatva.) Gyerünk! Elő a farbával! Azért jöttem, mert tudtam, el akarsz mondani valamit. (Egyre jobban kiabál.) Szép. Ahhoz képest, hogy meg akartál velem együtt halni, egész jól túléltél. Erre persze nem számítottam. Arra igen, hogy férjhez mész, mert nem tudsz egyedül élni. Megkötöd a szokásos kompromisszumot egy papucsférjjel, mert valld be, mindig arra vágytál. De ez?! (Maga sem érti a felindulását.) Na, jó. (Nehezen, de kimondja.) Tehát bennem is őt kerested.

NŐ: (Hevesen.) Ez nem igaz. Szerettelek. Nagyon szerettelek. Te más generáció voltál. Izgalmas, titokzatos. Állandóan meg akartalak fejteni, fel akartam érni hozzád. Azt akartam, hogy büszke legyél rám. Hogy nem csak egy kis nő vagyok, mint amikor megismertél, hanem igazi társad. Csak hát te beburkolóztál a nemzetmentő szerepébe. Alig törődtél velem. Csak ha baj volt. (Úgy tűnik, egyre inkább mentegetőzik, holott csak a különbséget akarta érzékeltetni.)

FÉRFI: Válaszolj egy kérdésre! Mi lett volna, ha akkor találkoztok, amikor még élek. Válaszolj!

NŐ: (Megtörten.) Nem tudom. Hidd el, őszintén nem tudom. (Majd hirtelen rádöbben, hogy csak a saját lelkifurdalásos képzeletével beszélget. Kimenekül a rossz irányt vett belső dialógusból.) Még gondolatban sem csaltalak meg soha. Sz. úgy élt bennem, mint egy szép emlék. Valójában teljesen elfelejtettem. Legalább is azt hittem.

FÉRFI: Érzések zűrzavara. (Más, szelíd hangnemben.) Hogy segítsek? Mondd meg, hogy segítsek?

NŐ: Magam se tudom, mi a jobb. Ha beszélek, vagy ha nem. Tudod, nagyon fáj a hátam. Mióta nem vagy, azóta érzem: a közhelyek igazak. Például, hogy fáj a szívem. Nevetséges, de tényleg fáj.

FÉRFI: Ne az érzésekről beszélj! Azokat nem lehet így kibogozni. Azt mondd el, hogy keveredtetek újra össze.

NŐ: Már az utolsó kórházi napokban elkezdtem gyógyszert szedni az orvosod tanácsára. Én nem láttam magam, de az orvosod azt mondta, muszáj valamit tenni. Így hát elkezdtem. A gyógyszer letompított és bizonyos fokig érzéstelenített. Kevés is elég volt, mert nem voltam hozzászokva. (Hosszú monológ következik a gyászról.) A temetés több mint puritán volt. Ahogy kérted, csak a név szerint felsorolt családtagok álltak ott. A munkások némán elföldelték az urnát és aztán mindenki bénultan hazatántorgott. A napjaimat nem érdemes részletesen leírni, mert egyformák voltak. Többnyire otthon voltam. Csendben ültem a kanapén órákig, napokig, hetekig. Sokat aludtam. Magányt nem éreztem, mert mindig velem voltál. Kivételt csak az első hetek jelentettek, mert akkor megveszekedetten pakoltam. Minden ruhát odaadtam a fiadnak, ahogy kérted. Csak a télikabátodat, a kucsmádat és a papucsodat hagytam ott az előszobában. Összeraktam a dossziéidat, irataidat. Minden megjelent munkádat betettem a polcodra, amiből több példány volt, azokat is. Az éjjeli szekrényen most is ott van minden, amit még te hagytál ott. A karórád, a számológéped, az állandó gyógyszereid. Az ébresztőórád még néhány hete is csöngött, most merült le végleg. (Látszik, nagyon fáj a háta, miközben ezeket mondja.)

Időnként el kellett mennem. Ügyeket intéztem, dolgozgattam, mechanikusan tettem, amit kellett. Néhányszor elmentem külföldre is, ami se jó, se rossz hatással nem volt rám. A barátaim mellettem voltak. Hívtak, vittek, gondoskodtak rólam. Szóval figyeltek rám, jók voltak hozzám.

A közel másfél év alatt csak egyszer sírtam. Kedvenc unokád volt itt, hátha ez jót tesz. Udvariasságnak szánva azt kérdeztem, jól érzi-e magát. Erre azt mondta: persze, csak kár, hogy te nem vagy itt. Amikor sírni kezdtem, felmutatott a teraszról jól látható Holdra, és azt mondta: ne sírj, ő ott van és lát minket. Nem jött egy jó darabig ezután.

Aztán egy reggel elkezdtem sírni. Megállíthatatlanul. (Csendesen sírni kezd.) Mindenütt. Otthon, a munkahelyen, a villamoson, az utcán. Nem gondoltam én semmire, csak sírtam. Nem hittem, hogy van ennyi könny a világon, de mint látszik, volt. (Nem folytatja. Látszik rajta, nem bírja tovább. Aztán mégis, kiabálva, belehergelve magát.)

Időnként iszonyatosan dühös voltam rád. Itt hagytál. Magamra hagytál. Elmentél. Eltűntél. Volt, nincs. Hogy van ez? Hogy van ez a kurva életbe? Neked mindenhez van jogod?!

FÉRFI: (Megtörten, csillapítóan.) Jól van, jól van. Már elmúlt. Túl vagy rajta.

NŐ: (Még mindig dühös.) Hogy lennék túl? Mi a francon vagyok én túl? Kijöttél mögülem, kiszolgáltattál, egyedül hagytál. Én ápoltalak, törődtem veled. Csak veled törődtem. Engem ki ápol majd, ki törődik velem? Belegondoltál ebbe?? (Lecsillapodva elszégyelli magát.) Bocsáss meg. Nem vagyok normális.

FÉRFI: Értem én. Nagyon is értem. Önző voltam. (Csendesen.) Titokban örültem, hogy én haltam meg.

NŐ: Hát igen. Én meg életben maradtam, látszatéletben. Ezt nem bírták nézni a barátaim és elkezdtek győzködni, hogy próbáljak találni valakit. De én hallani se akartam róla. Hogy jöhetne bárki is utánad? És akkor jött egy baráti, igazán jó szándékú kérdés.

FÉRFI: (Feszülten figyel.) Mi volt a kérdés?

NŐ: (Most már mindegy, látszik nincs visszaút.) Hát az, hogy előtted sem volt?

FÉRFI: (Egyre feszültebb.) Mit válaszoltál?

NŐ: (Szinte közömbösen idézi vissza.) Hogy volt. Sz. M-ben. De az már régen volt. Formálisan én szakítottam, ezért nem is valószínű, hogy szóba állna velem. Mindig is rátarti volt. És különben sem tudok róla semmit.

FÉRFI: De ők tovább győzködtek, igaz?

NŐ: Egyvalakinek megmondtam a nevét, erre kikereste az interneten a telefonszámát, de otthon végképp nem akartam felhívni. Rávettek, hogy tudjam meg a munkahelyét és az ottani telefonszámát egy közös ismerőstől. Azt gondoltam, nincs benne rizikó, úgyse áll velem szóba. Meglepetésemre azt üzente, hívjam nyugodtam. Hát felhívtam.

FÉRFI: Mit mondtál neki?

NŐ: Pontosan már nem emlékszem. Biztosan azt, hogy te már nem vagy, és jó lenne találkozni, beszélgetni.

FÉRFI: Ebből még semmi nem következik.

NŐ: Nem is ebből. A hangjából, a régi hanghordozásából, a régi szavakból. Már az első percek után. Őrület volt.

FÉRFI: (Keserűen.) Legalább már nem kellett sírnod utánam.

NŐ: (Meg se hallja, csak mondja, mondja.) Egyszerűen nem tudtam, mi történik velem. A 30 évet elmosta a pillanat. Egy pöccenés elég volt, ahogy később Sz. megjegyezte. Megint a húszas éveimben éltem. Egész nap bömböltettem a rádiót, hülye szövegű táncdalokat hallgattam. Úgy vezettem, mint egy kamasz, eufórikusan élveztem a sebességet. És vártam, vártam, hogy jöjjön. Aztán néhány hét után rászánta magát és megérkezett. Leírhatatlan boldogság volt. Szinte azonnal egymásba bújtunk és hosszú órákig úgy maradtunk. Ugyanazt éreztem, mint régen M-ben, az ő akkori kis szobájában. De csak később értettem meg, mit jelentett ő nekem. Azt, hogy József Attila ez egyszer tévedett. Nem „lángot a lélek, test a nyugalmat”, hanem fordítva. „Lángot a test, lélek a nyugalmat”. (Hirtelen a férfihez fordulva.) Érted, amit mondok?

FÉRFI: (Nem kis erőfeszítésébe kerül, hogy kinyögje.) Persze. Na persze.

NŐ: (Már nem figyel rá, csak önmagának beszél.) Aztán megtört az órákig tartó gyönyörű pillanat. Előrevetítve a „héja nászt”, ami ezután következett. Sz. váratlanul azt mondta: barátnőm van. Majd hozzátette, több is. Felpattant, lendületesen felöltözött és már kint is volt az előszobában, indulásra készen. Bénultan álltam, majd kértem, ne menjen így el. Váratlan indulattal támadt nekem. „Nem tudok elválni. Mit akarsz? Hogy elhordjam a Gellért-hegyet?” Alig kaptam levegőt. Szó sem volt erről. Dehogynem – jöttem rá később. Végig erről volt szó. Hiszen ott folytattuk, ahol 30 évvel ezelőtt a vonaton abbahagytuk.

FÉRFI: Miféle vonaton? Hogy kerül ez most ide?

NŐ: (Belátva, hogy némi magyarázattal tartozik.) M-ből vonaton utaztunk haza. Tudtuk, hogy vége. Mindketten házasok voltunk, a gyerekeink meg túl kicsik. Azzal vigasztaltuk egymást, hogy majd lesz valahogy, majd talán elválunk, de magunk sem hittünk benne.

FÉRFI: (Értetlenséggel, de inkább féltékeny kegyetlenséggel.) Nem igazán értem. Lehet, hogy nála csak nosztalgia volt és tisztázni akarta, hogy nem ugyanaz a helyzet. Csak te csináltál belőle ekkora ügyet.

NŐ: (Halálosan megbántva.) Így is lehet magyarázni. (Bedugul, elhatározza, hogy nem mond többet.)

FÉRFI: (Nem hagyja. Most már mindent tudni akar. Ügyeskedve próbálja szóra bírni.) Jól van, értem. Többet nem találkoztatok, de azóta is benned él és most már őt gyászolod.

NŐ: (Továbbra is megbántva.) Nem értesz te semmit. Ennek több mint két éve és ez alatt az idő alatt igenis sokszor találkoztunk. (Bizonytalanul.) Több szakasz is volt. De ebben a második gyász dologban talán igazad van.

FÉRFI: (Üti a vasat, amíg lehet.) Miféle szakaszokról beszélsz?

NŐ: Az első félév egészen más volt még. (Megint belemelegszik.) Eszelősen próbált menekülni, leverni rajtam a 30 évet, mert végig abban élt, hogy elfelejtettem. Egy rendezvényen találkozhattunk volna, de elrejtőzött, amit úgy magyarázott, hogy én nem vettem észre. Mindent tudott rólam. A válásomat, a veled való botrányos, majd konszolidálódó kapcsolatom minden lényeges részletét. Csak hónapok múlva kezdte hinni, hogy ez az „Anna” bennem is örök és mindvégig ott volt „minden félrecsúszott nyakkendőmben”. Gyönyörű nyarunk volt. Kezdte teljesen elengedni a benne lévő féket és esküszöm, hogy nem én, hanem ő kérdezgette, hogy mi lesz, mi lehet ezután?

FÉRFI: Na álljon meg a menet! Ismerlek, most nem vagy őszinte. Ne próbáld elhitetni velem, hogy nem azt akartad. Mert azt akartad, hogy teljesen veled legyen.

NŐ: (Igyekszik megfontoltan, önvizsgáló módon válaszolni.) Természetesen már a kérdésfeltevéstől is boldog voltam, hát még attól, hogy egyre nehezebben tudott tőlem elválni. De működött bennem a vészfék. Tudtam, ha kiderül, nem kétséges, a kisebb ellenállás irányába fog menni. Ezért próbáltam fékezni, miközben minden vágyam az volt, hogy örökké vele lehessek.

FÉRFI: Eszerint kisebb-nagyobb erőfeszítéssel próbáltad a vágyaidat és a céljaidat elválasztani egymástól. Ez nagyon is rád vall. Úgy értem, az értelem és érzelem kettőssége. Gyanítom, hogy attól szakasz ez a szakasz, hogy végül is kiderült.

NŐ: Gondolom, hogy igen, bár soha nem volt hajlandó elmondani, mi történt. Nyár végén beteg lett, hetekig nem hagyhatta el az ágyat. Sűrűn váltottunk üzenetet, beszéltünk telefonon. A szakítást közlő üzenete villámcsapásként ért. Azt írta, hogy számára a kör bezárult és nem tud már nekem újat nyújtani. (Újból átélve, megsemmisülten.) Azt hittem, belehalok.

FÉRFI: (Őszinte szánakozással nézi, egyetlen vigasztaló szó sem jut az eszébe.)

NŐ: (Magához térve, tárgyilagos szomorúsággal.) A következő két hétben csak lézengtem. Nehezen fogtam fel, hogy aki kihúzott a gyászból, visszalökött a gyászba. Mert a válás is gyász. Ha pótolhatatlan veszteség. Ez az volt. Nekem legalább is az.

FÉRFI: De azért mégsem így lett vége.

NŐ: De igen. Igazából akkor lett vége. Ami utána jött, az csak a dolog hosszan elhúzódó lecsengése volt. Úgy értem, hogy benne. Soha többé nem gondolt már az együttélésre. Kiűzött a hétköznapjaiból, alkalmi vigasznak tekintett a jól berendezett élete egyhangúságának oldására. Az újabb szakaszok már csak az én lázadásaim szakaszai voltak.

FÉRFI: De ha jól értem, visszajött.

NŐ: Egészen pontosan: hol visszahúztam, hol ellöktem. Ő pedig, ha úgy hozta a kedve, használta az alkalmakat.

FÉRFI: Itt valami nem stimmel. Valamit nem mondasz el. Nekem itt hiányzik egy láncszem.

NŐ: A lázadásaim történetét akarod hallani, ugye? A lázadásaim természetét te is ismered, ellened is sokszor lázadtam.

FÉRFI (Kuncog.) Erről én is tudnék mesélni. Úgy feldühítettél egyszer, hogy majdnem beléd vágtam a konyhakést.

NŐ: (Szívesen vált témát.) Hát, csak elmentem sétálni egy kicsit, mert fölényeskedtél, nem törődtél velem, és tudtam, feldühít, ha nem tudod, hol vagyok. Mikor visszajöttem, nekem estél, szorongattad a nyakam, én pedig pimaszul azt suttogtam: nem félek tőled, akkor sem félek tőled. Persze iszonyúan féltem, mert rémületes volt az arcod, nem szólva a kezedben lévő konyhakésről. Aztán nehezen, de lecsillapodtál. Viharos jelenet volt.

FÉRFI (Ő is szívesen emlékezik.) Volt még néhány. De mindet te provokáltad. Én ugyanis mindenki szerint nyugodt ember voltam.

NŐ: (Évődve.) Mint a vulkán. Ritkán törtél ki, de akkor nagyon.

FÉRFI: Térjünk csak vissza a tárgyra! Mi van a lázadásokkal?

NŐ: Az első visszajövetele ugyanolyan csodálatos volt, mint a 30 év utáni első találkozás. Az után írta le először és utoljára, hogy „szeretlek”. Majd megrémülve ettől az újbóli nekifutástól, erősen visszavette a sebességet. A kapcsolatunk laza és alkalmi lett, nem mindennapos, mint korábban. Tulajdonképpen attól rémültem meg, hogy ha így marad, végig kell néznem, ahogy teljesen kihűl. Váratlanul és gorombán úgy küldtem el, hogy se neki, se nekem ne legyen visszaút.

FÉRFI: Ő persze azt hitte, hogy valaki más van e mögött.

NŐ: Nem tudom, de voltak erre is jelek. Senki sem volt, és két nap után már teljesen összeomlottam. Éppen decemberben, az ünnepek előtt. Nem tudtam enni, aludni, teljesen lefogytam. Egy akkori hosszabb országúti vezetésemet épp, hogy csak megúsztam. Kétségbeesett üzeneteket küldözgettem, de több mint egy hónapig nem válaszolt. Aztán egyszer csak mégis, és hosszú huzavona után megint eljött. Több napra. Tele volt feszültséggel, többször rosszul is lett. Ekkor mondta ki azt az ominózus mondatot, ami arra utalt, hogy a menekülésének az igazi oka nem pusztán a házassági kapcsolatának védelme. (Látszik, a rosszullét környékezi.) Azt mondta, ha szabad lenne, akkor sem engem választana.

FÉRFI: (Óvatosan.) Te hogy reagáltál?

NŐ: Sehogy. De akkor eltört bennem valami. Mint már sokszor, azt hittem, végleg. Elhatároztam, kimászom valahogy ebből a magam állította csapdából. Már abból, hogy azt hittem, ő az igazi.

FÉRFI: (Nyel egyet, piszokul rosszul esik neki, ez rosszabb, mint minden előző, de erőt vesz magán.) Hogyan? Hogy beszerzel valakit?

NŐ: Hát igen. Addig ez fel sem merült, noha ő mindig hangoztatta, hogy vannak barátnői. Őszintén szólva, hol elhittem, hol nem. De azért ez is ebbe az irányba lökött.

FÉRFI: Tehát igazán fellázadtál.

NŐ: Rámentem az egyik internetes anonim társkeresőre és elkezdtem levelezni.

FÉRFI: (Döbbenten.) Ilyet még életemben nem hallottam.

NŐ: Persze, mert ez viszonylag új dolog. El nem tudod képzelni, hányan csinálják. A mi korosztályunk és az értelmiség egy nagyobb része is rajta van. A házasok azért, mert hiányzik valami, a többiek azért, mert tényleg társat keresnek. Persze van, aki csak szexpartnert.

FÉRFI: El nem tudom képzelni, hogy működik ez az egész.

NŐ: (Buzgón magyarázza.) Regisztrálod magad, többnyire más néven, beírod a fontosnak tartott adataidat, meg hogy kit keresel, aztán te is keresgélsz, és ha megfelelőnek látszanak a paraméterei, írsz neki. Én is írtam, nekem is írtak, de csak hárommal kezdtem levelezni.

FÉRFI: Hát el tudom képzelni, hogy mi volt a fő paraméter, amikor kerestél.

NŐ: (Méltánylóan nevetgél.) Mi más, mint hogy medve legyen és legalább 100 kiló. (A kis NŐ kontrapunktos öniróniájával.) Egy professzorasszonynak nem lehet más szempontja. A három közül az egyik az volt.

FÉRFI: Tudtam, hogy tőled minden kitelik, de erre azért nem számítottam. Most már tényleg érdekel, hogy mi lett az eredménye.

NŐ: (Eltűnik minden eddigi élénksége.) Hát az, hogy minden elronthatót elrontottam. Nemrég jöttem rá, mennyire nem ismerem önmagamat. És azt meg végképp nem tudtam, hogy az igazi szerelem olyan, mint a szökőár. Amikor nyugalmat mutat, akkor is ott lapul a mélyben.

FÉRFI: (Ingerülten.) Ez megint dodonaian, mi több, szentimentálisan hangzik. Különben is utálom az ilyen metaforákat. Végül is mi a fene történt?

NŐ: H. megfelelőnek látszott. Nem csak a kilói miatt. Komolyan gondolta és eleinte elszántan próbált rávenni, hogy én is komolyan vegyem. Persze nemigen értette, mi ennek az akadálya. Néha ráhibázó megjegyzéseket tett, de alapjában arra gyanakodott, hogy még mindig te vagy az oka, amiért nem tudom adni magam.

FÉRFI: Eszerint azért volt kitartó, mert azt hitte, csak velem kell megküzdenie.

NŐ: Amikor először meglátott az étteremben, nem hitt a szemének. Nem értette, mit keres itt egy ilyen nő, aki nem úgy néz ki, mint akinek közvetítő kell, hogy találjon valakit. Aztán megelégedett a magyarázatokkal: a gyásszal, és azzal, hogy a szakmai kapcsolatrendszeremben már csak temiattad sincs senki szóba jöhető. Két válás és egy hosszabb élettársi kapcsolat volt mögötte, na meg számtalan alkalmi nő, de most már konszolidálódni akart. Bevitt a családjába és úgy mutatott be, hogy én vagyok az, akire egész életében vágyott. Én azonban mindig kívülálló maradtam. Annyira, hogy egyszer meg is jegyezte: biztosan arra gondolsz, hogy mit keresel itt. Hát igen. Ez volt az alapérzésem. Hogy mit is keresek én mellette.

FÉRFI: De azért Sz-szel lezártad a kapcsolatot.

NŐ: (Mint, akit rajtakaptak, óvatosan.) Hát nem egészen. Ő zárta le velem. Néhány hét alatt észrevette, hogy másképp viselkedem. Gondolom, magabiztosabb lettem. Eleinte nem forszírozta, de aztán utolsó ittlétekor rákérdezett, én meg hallgattam. Soha többet nem jött.

FÉRFI: (Nagyvonalúvá válik, hiszen Sz. végre kiment a képből.) Kezd happy end íze lenni a dolognak. Ennek őszintén örülök.

NŐ: (Teljesen tanácstalan, hogy mit is mondjon. Majd lemondóan) Ugyan már!

FÉRFI: (Most már tényleg nagyon dühös.) Szóval ezt is elrontottad.

NŐ: (Magába roskadtan egészen kicsi lesz, arca megnyúlik az önvádtól és a teljes reménytelenségtől.) Mindkettőt. Egyiket a másik miatt.

FÉRFI: (Ordítva.) Szóval Sz. megint visszahúzott és te mentél, mint egy ostoba liba. Nem tűnt fel, hogy már ezerszer eljátszott? Hogy csak tárgya és nem alanya voltál ennek a kapcsolatnak? Hogy neki mindenhez, neked meg semmihez nem volt jogod? Hová tetted azt a rengeteg eszedet, amit mindenki elismer? Hogy veszíthetted el minden önvédelmedet? (Felháborodva.) Hát ez már igazán méltatlan!

NŐ: (Halkan, súlytalanul.) Nem találkoztunk. Csak üzeneteket váltottunk és nagyritkán volt néhány telefon is. Azt mondta, nem osztozik, és csak akkor lehet szó bármiről, persze követelőzés nélkül, ha kirúgom a pasast.

FÉRFI: (Nem hisz a fülének.) Szóval még neki voltak feltételei! Megáll az ész! A felesége meg a barátnői meg a felrúghatatlanul berendezett élete mellett.

NŐ: (Kicsit sírósan.) Értsd meg. Szerettem. Vele több volt egy perc, mint mással egy egész élet. Ő tudott bánni velem egyedül. Pontosan tudta, mi kell nekem. (Elgyengülve.) Egyszer azt írta, hogy az igazi akkor is kell, ha már nem? Valamikor igazán szeretett. (Bizonytalanul.) Ebben egészen biztos vagyok.

FÉRFI: Látom, hogy mennyire. De ne várass tovább a történet befejezésével! H-t tehát kirúgtad, hogy megint packázhassanak veled.

NŐ: Fokozatosan halt el az egész. Az én hibámból. Nem csak Sz. miatt, hanem az én érzelmi autizmusom miatt is. Rosszul bántam vele, és ezt a gondoskodásom sem ellensúlyozta. Nem arra volt szüksége, hogy kitakarítsam a lakását, törődjek az egészségével, rendbe szedjem a komputerét, a kocsiját, az egzisztenciáját és a pénzügyeit. Úgy érezte, nem veszem semmibe, mert nem borítom fel az életmódomat, a barátaim és a munkám, szóval minden és mindenki fontosabb, mint ő. Mindent adtam, csak magamat nem. (Elkeseredett önváddal.) Egyszer azt kérdezte: egy vasárnap azért majd nekem is jut?

FÉRFI: Nem vagyok meglepve. Ezt senki se bírná ki.

NŐ: (Már megint csak magának beszél.) Egy veszekedés alkalmával aztán valahogy kijött belőlem, hogy Sz. van a dolog hátterében, de úgy tűnt, már semmi sem éri meglepetésként. Én mondtam ki, hogy vége, de ezek után már nem próbálkozott, mint a korábbi hasonló esetekben annyiszor.

FÉRFI: (Rosszat sejtve.) És most mi van? Ami várható volt, igaz? A harmadik gyász. Magadat gyászolod, ugye?

NŐ: (Belenyugvó, emlékező félmosollyal.) Hát mi is? Volt kétszer két gyönyörű napom Sz-szel, és ezzel most már le is zárulhat az életem.

FÉRFI: (Próbálja felrázni, de ismeri, így nem sok reményt fűz hozzá.) Már hogy zárulna le? Még mindig gyönyörű vagy, szakmai sikereid csúcsán. Mindent elértél az életben. Volt két szerető férjed, van okos fiad, menyed és csodálatosak az unokáid. Hát kezdd újra Sam! Te nem Peyton vagy! Ne add fel! Érted, ne add fel!

NŐ: (Összekuporodik a kanapén és már nem hallja a férfit, aki fokozatosan eltűnik. Csendesen elalszik. Először sűrűn, majd egyre lassabban lélegezve. Mint, aki soha többet nem akar felébredni.)

*

Néhány utólagos megjegyzés a szereplőkről

NŐ: 50-es éveiben jár. Nem igazán szép, de feltűnően nőies jelenség. Erre nagyon is büszke. Ha jól van, legalább 10 évet letagadhat. Olyan, aki ha akar, tud hatni a férfiakra. Közepes termetű, most éppen elég vékony, de arányos. Öltözködése testhez állóan divatos, tudja, mi áll jól neki. Haja fekete, göndör, Angela Davis-szerű frizurával. Professzorasszonyságára csak az erős hangja és időnként a hanghordozása emlékeztet. Rendkívül gyors, erős és céltudatos ember benyomását kelti. Valójában öntörvényű. Mindezzel együtt hangulatai igencsak hullámzóak. Depressziós alkat.

FÉRFI: 60-as évei legvégén. Nagy, finom, meleg és bölcs mackó. Magas és majd 100 kiló. Jóságosan professzoros mosoly bujkál a szemében többnyire. A szeme a szemüvege ellenére is igen vonzó és kifejező. Teljesen átadja magát annak, akivel beszél. Szépen ívelt, nem túl nagy pocakja is biztonságot sugároz. A legjellemzőbb tulajdonsága, hogy tényleg nem önbizalom-hiányos, mint manapság a legtöbb férfi. Ezért még a halálos betegsége idején is hihetetlenül nagy volt a lelkiereje, ami még most is érződik.

SZ: szintén 50-es, jóval 100 kiló feletti robosztus férfi. Igazi orosz medve. Irányító alkat. Minden mozdulata határozottságot mutat. Miközben igazán mélyérzésű, cselekedeteit az értelme uralja. Gyors, céltudatos és rendkívül éles eszű. Ellentétben a nővel, igen fegyelmezett, sőt rejtőzködő. Sohse adja ki magát. Az idők folyamán egyre bizalmatlanabbá, már-már mizantróppá válik. Ha elkötelezi magát, biztosak lehetünk benne, hogy teljesít. A nővel való viszonyában pont az a lényeg, hogy ne kötelezze el magát. Valójában nem tud kétfele teljesíteni.

H: 60-as, majd két méter magas, szintén 100 kiló feletti arányos testű férfi, a korának megfelelő súlytöbblettel. Valaha igazi Casanova lehetett. A nőkkel nyitott, eléggé magabiztos, de az emberekkel való általános kapcsolatát inkább valamifajta belső félénkség jellemzi. Igen sértődékeny. Eszes, de erősen befolyásolható. Nem nagy életművész, többnyire elmegy a lehetőségei mellett. Majdnem teljesen ambíciómentes, ami elég szokatlan. Kedves, kellemes, udvarias, de azért nem ellensége önmagának.

A dramaturgiáról

A szereplőket nem csak azért próbáltam röviden jellemezni, hogy a színészeknek támpontot adjak, hanem azért is, mert nem biztos, hogy a kétszereplős megoldás a legjobb. A két utóbbi szereplő szájába csak néhány saját mondat került ugyan, de ez nem zárja ki, hogy kisebb betétjeleneteket is bevegyünk velük a darabba. A szöveget persze akkor ez irányba is dialogizálni kell.

Végül

Ezt az én első színdarabomat a 2001. december 18-án elhunyt férjemnek ajánlom. És nem poszthumusz módon. Mert mint látszik, még mindig velem van.

Goethe (illusztráció)

Goethe (illusztráció) II.