Veszélyesen meleg volt már délelőtt is Árpádnak. Csak kinézett a piszkos ablakon az utcára és már látta is az izzadó testeket, poros autókat, az örök szemetet, a húgycsíkokat a járdán. A földszintre nem süt a nap, de a levegő sem jár, a bűz viszont bejön, ki tudja, hogy van ez.
Benézett a frizsiderbe, a tegnapi kolbászból még van egy darab, a polcon egy kis száraztészta, a kenyér sarka rághatatlanná száradt. Hát, csak ki kell menni. Felvett egy nylonzacskót és elindult. Ha ügyesen kombinál, még egy sör is kijöhet, talán. A falak mellett araszolt zihálva, mikor a bolt előtti lottózóhoz ért. Először nem értette. Aztán nem akarta érteni, vicc ez, vagy a halál, vicces halál a járdán egy forró délelőttön?
Hangokat hallott: elesett a bácsi – két kamasz röhögött, a busz indított, nagy motorhang, aztán lassan kitisztult minden – hagyjanak, jól vagyok, köszönöm. – Indult hazafelé.
Azonnal Manyikához ment.
– Jaj Istenem, mi van veled, tiszta kosz az inged!
‒ Manyika, kihúzták a számaimat, és elestem az utcán. Kis híján elájultam, szívdobogásom volt, úgy húztak fel, tiszta jó, hogy élek.
‒ Mit beszélsz, ne őrjítsél, te nem is lottózol. Igyál egy kis vizet, vén hülye, biztos kiszáradtál.
‒ De igen, mindig ugyanazokkal a számokkal, mint minden agyalágyult, ötven éve. Csak a börtönben nem.
‒ Biztos elnézted, megnézem a neten. Mondd a számokat.
Manyika odacsoszogott a géphez, átvette a nézős szemüvegét, és elkezdte nyomkodni az egeret.
‒ Árpád, te tényleg nyertél. Kapni fogsz hárommilliárd forintot, istenbarma.
Csak nézték egymást némán, félórán át. Aztán Manyika szólalt meg.
‒ Ne is vedd fel, meg fognak ölni.
‒ Öljenek, nyolcvankét éves vagyok.
‒ Mi a szarnak lottózol te egyáltalán, se kutyád, se macskád, öreg, beteg ember vagy. Most akarsz elkezdeni élni? ‒
‒ Manyika, én csak bedobom minden héten, mit tudtam én. Neked adom, neked legalább él egy lányod Kanadában.
‒ Hát ez kedves, öljenek meg engem! Bár mondjuk értem se nagy kár! Tudod mit Árpád, vedd fel azt a kurva pénzt, kitaláltam valamit.
*
És most fizetett hirdetésünket hallják:
Megalakult Magyarországon a kizsákmányolt bérrabszolgák, a hitelfelvételre kényszerített, az állandó pénzhiánnyal küszködő kisemberek bankja, a Magyar Kommunista Bank. Ha te is közénk tartozol, jelentkezz! Higgyél a sorsod megváltozásában! Ne rettegj többé! Mi valóban pénzhez juttatunk, egy millió forintig három évig részletmentesen. Három év után garantáljuk a jegybanki alapkamat felének megfelelő részletet minden egyéb díjfizetés nélkül. Nem hiszed? Lépj fel a honlapra, és egy héten belül a számládon a pénz!
Bárki a Magyar Kommunista Bank ügyfele lehet, aki vállalja, hogy egy évben kétszer részt vesz a Magyar Kommunista Bank helyi rendezvényén. Magyar orvos által kiállított betegségi igazolást nem fogadunk el. A rendezvényen részt vevők tíz százalékának eltöröljük minden, a bank felé fennálló tartozását, ott helyben, sorsolás alapján. Ha nem sorsoltak ki téged, de beszervezel még egy embert az MKB ügyfelének, elengedjük a tartozásod egy harmadát.
Ne álmodozz többé meggazdagodásról, rendesen megfizetett munkáról, rendezett anyagi körülményekről! Jelentkezz, állj közénk, fordíts a sorsodon! Csatlakozz az MKB többszázezeres táborához te is!
vévévé pont magyarkommunistabank pont hu
*
Árpád a hokedlin ült, míg Manyika a borsót fejtette.
‒ Hogy állunk?
‒ Hát, fogy a pénz rendesen, nemsokára szépen bezárunk.
‒ Ebből nagy baj lesz, Manyika, el fogják venni a nyugdíjunkat, még jó, ha börtönbe nem kerülünk. Nem nagy buli, hidd el. Én 10 évet kaptam Annáért.
‒ Nyugi, Árpikám, félreraktam egy keveset magamnak is. Ja, a lányom is köszöni, vett magának egy házacskát valami tó partján.
‒ Előbb-utóbb ki fog derülni, bemondták a tévében is, hogy nagy erőkkel nyomoznak.
‒ Le is fognak tartóztatni néhány embert, Árpikám, ebben biztos vagyok.
‒ Az a fiú, aki a honlapot csinálta nincs veszélyben?
‒ Külföldön van, azt írta, hogy a magyar lakását már feltúrták. Hagyott nekik ott egy cetlit, gratulált nekik a briliáns nyomozói tevékenységhez, és sok sikert kívánt a továbbiakhoz.
‒ Manyika, ha engem bevisznek, én mindent bevallok, téged is berántalak, csak hogy tudjál róla.
‒ Ebben eddig is biztos voltam, Árpád. Mit kérsz a főzelékhez szafaládét, vagy tojást?
Amikor elkészült a borsófőzelék szépen csendben megették. Árpád végül is a tojás mellett döntött.
Igazságügyi Kórbonctan
‒ Előbb mesélek, aztán csinálhatjuk.
‒ Ennek a sztorija itt?
‒ Aha.
‒ Honnan tudod?
‒ Feritől.
‒ Aha. Na, jó.
‒ Akkor kezdem.
‒ Nagyembernek volt egy nője, de nem éltek szépen. Nagyember állandóan verte a nőt, de nem csak otthon, ahogy mások, hanem a kocsmában is, ahová lejártak. Nagyember nőjének egyszer elege lett, és elköltözött Kisemberhez, akivel a kocsmában jöttek össze.
Kisember és a nő továbbra is ugyanabba a kocsmába jártak, ahol Nagyember rendszeresen megverte őket. Szomorkodtak is emiatt, és érezték, hogy nincs ez így jól. Egy napon Kisember vett egy kést, és azzal ment le a kocsmába.
‒ Megállj csak Nagyember, többé már nem fogsz megverni minket, mert vettem egy kést.
‒ Igazán? –kérdezte Nagyember. ‒ Na, akkor szúrj ide vele- mondta, és szétnyitotta az ingét.
‒ Kisember odaszúrt és Nagyember meghalt.
‒ Nagyon szép kis történet, de most már csináljuk, mennem kell a gyerekért.
*
Kiskegyed levelezési rovat
Mária írja:
Egy férfivel éltem nála. Csak sajnos gyakori dühkitörései aláásták az érzelmeim viharát. Kénytelen voltam összeállni egy másikkal, de csak nem hagyott békét. De azért én gondoltam, hogy egyszer még visszacsináljuk. Addig ment ez a dolog, amíg bele nem torkollott, mert ez a másik vett egy kést, és szurkált. Így aztán rajtam kívül állóan nem mehetek már vissza, ezt a másikat meg letartóztatták. Mondja meg Kiskegyed, hogy mi legyen most már énvelem?
Mária Pestről
Kiskegyed:
Kedves Mária! Ahogy írja, magánéletében az utóbbi időben jelentős fordulatok következtek be. Merítsen erőt ezekből a változásokból, és álljon nyitottan egy esetleges új párkapcsolat irányába, amely talán elhozza a rossz emlékek feledését is.
*
Gyászbeszéd
‒ Megrendülten állunk Sándor testvérünk ravatalánál, egy tragikusan derékba tört élet tanúságául. Alantas gyilkosa élete virágjában oltotta ki életét, talán éppen akkor, mikor úgy döntött, hogy visszamegy mindvégig szeretett hitveséhez, és fiához. A váratlanul lecsapó gyilkos fegyver mindörökre elhallgattatta ezt a nagyszerű embert és családapát, aljas módon meggátolva ezzel egy gyümölcsözően gazdag élet méltó beteljesedését. Emlékét mindörökre megőrizzük, és lelkét ajánljuk a Mennyei országába. És most, imádkozzunk testvéreim!
*
VIII. kerületi Rendőrkapitányság
‒ Ki írja meg a késeléses jegyzőkönyvet?
‒ Hát te.
‒ Én ott se voltam.
Na és, a szokásost kell írni, helyszín biztosítva, a hatósági orvos megállapítja a halál beálltát stb. Ott van a múlt heti abból ki tudod másolni. Itt vannak az adatok.
‒ Ki ez az N. Sándor, akit leszúrtak?
‒ Az a nagy büdös tahó a Koszorú utcából.
‒ Melyik?
‒ A vörösképű, ült már kétszer garázdaságért. Októberben is behoztuk, mert rugdosott egy kofát a csarnokban.
‒ Ja, tudom. Volt annak családja?
‒ Aha, elvált. Itt volt a felesége a fiával, üvöltöttek, hogy adjuk ki a ruháját, hátha maradt pénz a zsebében. Mondtuk, hogy átszállították a kórbonctanra.
‒ És ki nyírta ki?
Egy kis nyüzüge alkesz. Összeállt a tahó nőjével, az meg folyton gyötörte őket, erre a nyüzüge leszúrta. Különben a nőt is ismered.
‒ Igen? Ki az?
‒ Az egyfogú Mari.
‒ Az egyfogú Marit elszerették, és késeltek miatta, hát ez nem semmi.
‒ Haj, a szerelem sötét verem, és nagyon vak.
‒ Na jó, ha már mész ki hozzál egy kávét az automatából.
Amikor Árpád ment leadni a munkát, akkor mindig a stúdión ment keresztül. Mehetett volna a külső járdán is, de még mindig szerette a finom zümmögést, a porszagot, a sutyurumutyurut a lámpák mögött, meg mindent. Megnézte az új garnitúra színésznőcskéket, és köszönt annak a néhány őslénynek, akiket még ismert.
Éppen hiszti folyt, mint rendesen.
Az egyik kis színésznő, név szerint Klaudia, sipítozott a gyártásvezető képébe.
– Ezeket direkt írja bele, ezt így nem lehet elmondani, úgy szar, ahogy van, és ez mindig csak nekem van csinálva.
A gyártásvezető lapozgatott, a színésznőcske meg sűrűn hunyorgott arra, amerre a rendezőt sejtette, de az csak ült a székén, és komoran nézett maga elé.
Árpád némán továbbslisszolt hóna alatt az Élet Sója 86. részével, és arra gondolt, hogy a 87-esben, ha lehet, még jobban ki fog baszni Klaudiával, Feri dobni fogja, és még kórházba is kerül, mert púp nőtt a homlokára, és le kell vágni az egyik mellét. Majd meglátja.
Odaért Ágikához. Ágika most 80 kiló, de amikor még 54 volt, akkor elszöktek egyszer három napra Mátraházára. Ágika akkor nem akart válni, aztán később a férje lepattant, de akkor meg már Árpád Annával élt. Ettől függetlenül mindig hozott neki virágot a zsebében, mert Ágikának továbbra is szép a mosolya.
Leadta a papírokat. Még mindig Erika írógépen írva, ahogy eddig is.
‒ Nálam nincs kicserélt jelző, vagy kihúzott mellékmondat, Ágika, az én fejemben rend van.
‒ Árpád, csak mondom, hogy indul jövő hónapban egy másik, a Vágyak és remények, és azt hallottam, hogy a Zoltán írja.
Árpáddal megfordult az iroda. Zoltán, az a hasfelmetsző, tehetségtelen, korlátolt takonypóc, az kapta a munkát? Ki nyomja ezt a kis buzit?
Mondjuk ő maga sem volt magas. Amikor egyszer összeírta, hogy miért nem lett sikeres, akkor így nézett ki a lista: egyes, gyerekkori hányattatások, kettes, szülői háttér, vessző illetve annak hiánya, hármas, alacsony termet… és így tovább.
Átment a pénztárhoz. Aliz kiadta a pénzét.
‒ Ez kevesebb, mint a múltkor, Alizka.
‒ Árpád, örüljön, hogy lyuk van a seggén, az új ember mindenkit kirúg.
Befizetett két csekket, vett ezt-azt, és indult haza. Felfelé baktatott a lépcsőn, amikor meglátta a fiút. Félmeztelen volt, és befele fordult a fal felé. Ez már mindig így lesz? A múltkori keresztbe feküdt, alig tudta átlépni. Igaz, hogy azt már dobozban vitték el.
Annát a konyhában találta. Gyanúsan kevés volt már a műanyag flakonban, Anna meg csak ült slafrokban, és rácigizett a mosatlanra.
‒ Nem főztél?
‒ Van még tegnapról.
Bement a szobájába, és elővette a Regényt, Amitől sokat várt. Most talán be tudja fejezni. Kezébe vette, amikor észrevette, hogy hiányzik az első három fejezet. Kihúzgálta az összes fiókot, kiüvöltött:
‒ Hol van a regény eleje te riherongy?
‒ Mittomén, ki nem szarja le!
Árpádra hirtelen rázizzent a valóság. Fejében bizsergés támadt, kezében tetanuszos görcs. Felkapta az Erika írógépet, kironcsolt a konyhába, és pépesre csépelte Annát. A vér érdekesen összefolyt a maradék félédes fehérrel, hozta a fényképezőgépet, és lefotózta.
Majd kiült a függőfolyosóra, és rágyújtott egy cigire. Szar egy nap.
A férfi hangja kis híján elcsuklott, ahogy a váratlan bejelentést tette.
– Nézd, sokat gondolkodtam kettőnkön. Érzem, hogy valami megváltozott kettőnk között.
– Ne kímélj – roskadt le a nő egy székre. – Látom, hogy régóta készülődsz erre a bejelentésre. Mondd ki! Mondd hát ki végre!
– Jó, azt hiszem, elkerülhetetlen – feszengett a férfi. – Kimondom. Szeretlek!
– Jaj, ne! Tudtam, hogy erre készülsz! Hogy történhetett meg ez kettőnk közt?
– Nem tudom – tárta szét a karját a férfi. – Csak úgy megtörtént. Egyszerűen beléd szerettem. Nem tehetek róla. Nincs lelkiismeret-furdalásom, rajtam kívül áll ez az egész.
– Nincs lelkiismeret-furdalásod? – csattant fel a nő. – Talán én biztattalak erre? Nem voltam elég független személyiség? Nem óvtam eléggé a fészkemet?
– Nem haragudhatsz rám azért, amit nem tudok uralni.
A nő egy pillanatig maga elé meredt.
– Ami azt illeti, én is hibás vagyok. Én sem vagyok közömbös irántad. Nagyon valószínű, hogy a kapcsolatunk előbb-utóbb átfordult volna együttélésbe.
– Szomorú, de így van. A változás ellen nehéz küzdeni.
A nő fejében már csak egy nyugtalanító gondolat járt: mit fog szólni ehhez a világ? Hogyan fogadják majd a barátnői, barátai és rokonai, hogy feladta a függetlenségét? Hogy fog megbirkózni a szánakozó tekintetekkel, a lesajnáló megjegyzésekkel és ajakbiggyesztésekkel? Végül legyintett magában: megbocsátják neki, mert mindig is nonkonformista volt.
Több tízezer svájci migráns tart Kelet-Európa felé, a határokon torlódásokat okozva. A jelek szerint megelégelték az évszázadok óta tartó állandó biztonságot és egyhangú nyugalmat. Felismerték, hogy ez már a szabadságjogaikat korlátozza és elindultak a szabad világ felé.
– Elviselhetetlenné vált az élet számunkra Svájcban – nyilatkozta az egyik svájci menekült. – Izgalmakra vágyunk, de nem kapjuk meg. Azt hallottam, Magyarországon nem fogunk unatkozni. Úgy legyen! Nagyon vágyom már ebbe a csodálatos országba!
Egyelőre csepeli és kőbányai panelekben szállásolták el a bevándorlókat, mivel a legizgalmasabb területen, a nyolcadik kerület belsejében, az Illatos úton és a Hős utcában már nem maradt hely. Így is nagyon boldogok, és megrohamozták a környékbeli gyorséttermeket munkalehetőség után kutatva. Egyelőre élvezik a helyzetet – mondják, hogy a választásaiknak itt valóban tétje van, s hogy itt mindenkivel megtörténhet minden.
Magamra gombolom anyu kabátját,
mintha kezem keze volna,
de az ő keze, két kiszikkadt, görcsös faág,
két kiszikkadt görcsös faágat szorongat,
várva a feltámadást egy láda mélyén.
Magamra gombolom örökségemet:
anyu kabátját, nagymama rákját, miegymást,
a kézzel varrott, fehér úti ruha
még szűk egy kicsit,
de majd belefogyok.
2014. dec. 12.
Románc
A hosszú folyosókon
ajtók csapódnak széjjel,
a Primus 2. csendes,
este van, szinte éjjel,
és szólítják a számom,
nem vagyok már egy név sem,
zöld papírlepedő az
egyetlen öltözékem,
és befekszem a gépbe,
és célba vesz a lézer.
„Öld meg!” üvöltöm némán,
eszelős szenvedéllyel.
2015. január 9.
Tegnap láttam a jövőt.
Fiatal nő volt, arcbőre a csontjára tapadt,
hibátlan fogsorával már a koponya vigyorgott,
facsemete lábszárán lötyögött a csizma.
Mellette jóképű férj ingatta a fejét,
mint aki nem hiszi, hogy ez… hogy így…
A tolószékes nő keze az infúziós palackot szorongatta,
a nővér magyaráz, hol kell a gyógyszert kiváltani,
még eljátsszák neki a remény című átverő-showt.
A rémült kék szempár még hiszi, de már mégsem.
Így végzed majd te is.
2015. január 13.
Ők nem tudják, hogy itt vagyok
– mondta panaszosan. Akkor már
hetek óta kereste a fantomokat, akik valami lyukakból
beszéltek, nem tudni honnan, nevetett,
hogy milyen vicceseket mondanak,
úgy szeretett volna köztük lenni, imádta
a társaságot. Az erdélyi asszonyok engedelmesen
járták vele a házat a pincétől a padlásig,
keresték a lyukakat a falban, de a fantomok
mindig máshonnan beszéltek, „hálló!” – kiabálta.
Aztán elvittük a pszichiáterhez,
kapott cseppeket a fantomzsúr ellen,
visszafelé meg beültünk egy
cukrászdába, tortát ettünk,
vidám volt, beszédes, csipkelődő,
mint azelőtt,
szóval az egy jó nap volt,
igazán jó.
És az is aznap történt
– rendjén való volt, akkor már
túl voltam a második kezelésen –, hogy
levettem a türkizkék, bolyhos sapkát,
és benne maradt a hajam.
2015. február 12.
Dr. Alzheimer komor, szikár, unalmas német úr
feketekeretes szemüveggel, pedáns, de feledékeny,
fekete kalapját mindig szolgálatkész tanítványai viszik utána.
Angioszarkóma néni szürkekontyos banya, szúrós,
mint a kötőtűi, szája felett kis szürkés bajuszka,
savanyú szagot áraszt.
Már rég elindultak a startvonalról, de a doktor
időnként elfelejti, mi is a teendő,
és tétován bóklászik a pályán.
Angioszarkóma néni műfogsorát összeszorítva
elszántan üget, hogy ő érjen elsőnek a célba.
Megvan neki a maga baja, még csak az hiányzik,
hogy a doktor elgurult emlékeit is neki kelljen
a sarkokból kisöprögetnie.
2015. március 22.
Szellem-
kezed
simogatja
levágott
mellem.
2015. július 17.
Az arany hálóján förtelmes pókok csüngenek.
(Salvatore Quasimodo)
Vérereim hálóján förtelmes pókok csüngenek.
Engem esznek, míg nem leszek hulla.
Száloptikával filmet lehetne forgatni bennem:
„Arachnofóbia 2.0”.
2016. április 20.
Még ugrottam egy nagyot,
mint amikor Mila, a cirmos,
kinek testét már elözönlötte a rák,
egy utolsó, nagy lendülettel lecsapott
egy verebet,
azután behúzódott a billentyűzet fiókjába,
és onnan csak az altató injekcióhoz
kotorták elő
– mennyivel könnyebb ez a macskáknak –.
Én szépen kiöltözve, csinos parókában
a kedves barátok előtt
fogtam meg még utoljára a magam verebét,
és azóta nem vágyom másra, csak alunni,
csak alunni…
2016. április 30.
Pisisszagú vén boszorkány
járókerettel botorkál.
Feje luftballonná dagadt,
hullafolt a melle alatt.
2016. május 20.
Koporsó a kórházi ágy.
Beépített sírkő a mellkasomban.
2016. május 26.
Bot
járókeret
jaj, pelenkát ne! Pelenkát ne!
(oxigén, infúzió), hordozható vécé!
Pelenka.
Tolószék.
Mosdatás.
A köpenybe elölről bújtatnak be,
mint a halottakat.
2016. május 27.
Bombatalálattól beomló ház.
KRAS
Eddig futottál,
és most megállsz.
KRAS
2016. május 28.
Az utolsó öt vers Yolanda Ulloa fordításában
Todavía pude hacer un salto grande
com Mila, la gata
cuyo cuerpo lo tiene invadido por el cáncer,
ella en su último y gran arranque
cazó un gorrión
luego se fue a esconder dentro de la caja del ordenador
de donde la sacaron
para la inyección que la puso a dormir
Resulta más fácil conlos gatos.
Pues yo elegante, con linda peluca
delante de los amigos queridos
cogí por último a mi gorrión.
Y desde entonces deseo solamente
dormir y dormir.
La vieja bruja con olor a orina
Se tambalea y se aferra en el andador
Su cabeza inflamada inclina
Ala mancha de muerte en el pecho desolador.
Un ataúd es la cama del hospital.
Una lápida colocada en mi pecho
Bastón,
Andaderas,
Ay, pañal, no! pañal, no!
(oxigeno. Infusión)
Retrete portátil.
Pañal.
Silla de ruedas.
Lavabo.
El gabán te lo ponen por delante
como a los muertos.
La casa destruída del bombardeo
KRAS
Hasta hoy corriste
Y ahora te detienes
KRAS
Sachetto Viktória rajza
Ékes Johanna rajza
Mohácsi Jázminliza rajza
Pál Anna rajza
Kubik-Mohácsi Zsolt
Habán Kitti Vivien
Pálfi Johanna rajza
Házi Karolina
Balogh Noémi
Tóth Letícia
Harminc évvel ezelőtt hunyt el Ladányi Mihály kétszeres József Attila-díjas, Gábor Andor díjas költő, akit mind az előző, mind a jelenlegi társadalmi környezet feledésre kényszerített, holott művei mondanivalója mit sem veszített aktualitásából. Összeállításunkkal kívánjuk felidézni és értékelni életét és művészetét.
Homérosz még nem látta őt,
mert Homérosz világtalan volt,
nem volt a múzsáért oda,
megérte hát a nyugdíjas kort.
Nem kötötte a múzsa gúzsba,
nem kötötte a múzsa gúzsba,
nem kötötte a múzsa gúzsba.
De később – megpillantva őt –
érte hullt térdre és ülepre,
a sok költő csak érte élt,
a múzsa csókja lett az üdve.
Homlokukon a múzsa rúzsa,
homlokukon a múzsa rúzsa,
homlokukon a múzsa rúzsa.
Ha egy dalnokban kedve telt
és megmutatta lábát térdig,
belehalt szegény hím, na de
beszéltek róla pár száz évig.
Erős méreg a múzsa rúzsa,
erős méreg a múzsa rúzsa,
erős méreg a múzsa rúzsa.
Aztán egyszercsak furcsa lett,
reászakadt a monogámság,
és bizony ettől kezdve csak
esztergálni meg fejni látták.
Csókálló lett a múzsa rúzsa,
nem ragadt már a múzsa rúzsa,
csókálló lett a múzsa rúzsa.
Ma már nem ismer senki rá,
nyoma sincsen a régi lánynak.
Nem olvas verseket, csupán
versekről szóló kritikákat.
Ő van gúzsbakötve, a múzsa,
ő van gúzsbakötve, a múzsa,
ő van gúzsbakötve, a múzsa.
Mostanában sokat szomorkodom amiatt, hogy
Ladányi Mihálynak születtem,
csöndben, elüldögélve: hiszen nem szólhatok
emberi bánatomról senkinek sem.
Jobb lett volna talán valami más családban,
valami más világban növekednem,
talán a fehérló-belekből kedvezőbbnek
mutatná a jövőm valami isten –
Ha már öreg leszek:
lesz öt macskám, és kilenc ebem,
és lesz, aki mócsingot mér nekik,
igen, tehát lesz majd egy hentesem…
Igen, talán ha már öreg leszek,
s a villakertben látom játszani őket,
a törpék és a szökőkút között,
igen, s na persze: el-elrévedek –
Most aztán végkép furcsa lenne, ha
prófétaként végezném, zsinegen,
s nem lenne villakertem, se ebem,
se macskáim, se hentesem…
Ó, persze, mondanák a macskagazdikák,
na, persze, mondanák a kutyagazdikák,
hát persze, mondanák a villagazdikák,
így végzi mind, mondanák, hát igen.
Valamit tenni kell már, azt hiszem,
mielőtt ideér a Semmisem,
óh, macskagazdikák, óh villagazdikák,
valamit tenni kell, hát igen.
Nagy mellei ringnak a vászoningben,
kapál, de mintha szoptatná a vad,
pucér, sikongó tengeriszálakat –
Mozdulatai lágyak, mint este, ha
maszatos kölykeit vetkőzteti a tejszagú
konyhában, a tűzhely előtt –
Bokáján, inain duzzadt gyökércsomók,
és vaskos, formátlan törzsén, akár
borzas eperfaág, leng éneke.
Szent Epigónia,
költők védangyala,
látod, elhozta mind
begyűjtött kincseit.
Mert T. S. Eliot-tól
tenéked lopkod Ottód,
s a spanyolokat a
Gyurid fosztogatja.
És Gyula? Az, ha lát
flamandot, franciát:
ide a hímrimet
s nőrimet – így kiált.
Így aztán összejön
időnként valami,
amit spanyolra, franciára
vissza lehet fordítani.
*
Ez korszerűen énekel,
az hagyományosan –
ez könnyedén mellébeszél,
annak homálya van,
ez nem tesz írásjelt, amaz
mindent buzgón kiír,
emez közéletről beszél
(mely mindig baszk vagy ír) –
Szerencse, hogy a kritika
megírja: ez a Zé
mint ment előre akkor is,
midőn visszafelé.
(AJÁNLÁS)
Ki lót-fut, arról köztudott:
eget-szart jól kibír.
Ne sajnáld, hogy a lírában
sorsodról semmi hír.
Szavak, szavak, szavak, szavak,
járkáltok felelőtlenül,
örömöt dünnyögtök, szavak,
ha az ember öklére dül,
lágy szavak, szeretet-szavak
mikor az ember ködbe ballag
cél nélkül, szeretetlenül
és nem hisz többé a szavaknak.
Kis csend lesz majd, utánatok
egy ajtó utolsót nyikordul,
de szavak, ámító szavak,
valóban minden jóra fordul.
Engedd a népemet előre menni!
Aszály veri,
áradás elönti,
akár a rongya,
úgy lóg testén
özön sebe –
Csontjára-szikkadt bőrét
az öröm izzadtsága verje ki!
Engedd a népemet előre menni!
Messziről jött,
mélyről kiáltozik valakihez –
hosszú seregek rimánkodnak
az idő isteneihez,
hosszú seregek várják a Napot
a pusztában felragyogni –
Engedd a népemet előre menni!
Hosszú seregek izzadtan,
talpig sebekben
az izzadtsággal
telecsorgatott úton
vonulnak egyre többen,
kitátott szájukban
vér keveredik énekeikkel,
háborúkon vonultak át
gyülevész hadvezéreikkel,
fényes tüzeknél
szeretnének letáborozni –
Engedd a népemet előre menni!
Az ifjak
asszonyt akarnak,
akiből kurva sose lesz,
ne rontsd meg őket!
Az öregek
fák alatt akarnak üldögélni,
amiket ők ültettek,
ne keserítsd meg őket!
A csonkák
szállni vágynak,
mutass nekik eget!
Vérrel és izzadtsággal telecsorgatott
úton fáradtak el
ezek a seregek,
s míg aszály veri a világot és áradás elönti,
engedd a népemet előre menni!
Kevés költő hagyott hátra olyan gazdag posztumusz hagyatékot, mint Ladányi Mihály. Két évvel megrendítően korai halála után Bejegyzések a családi bibliába címmel válogatást adhattam közre ebből a hagyatékból, most pedig Ladányi egyetlen példányban készült kéziratos könyvecskéjének hasonmás kiadását nyújthatom át a költő régi és új híveinek.
Ladányi Mihály 1966-ban másolta ebbe a miniatűr kötetbe a rá egy évre megjelenő Dobszóló című kötet néhány versét. A kéziratos Ladányi-kötet utolsó verse megegyezik a későbbi kötet utolsó versével.
Ladányi 1966-ban szilenciumot kapott, ezért nevezi magát kényszerűségből lett kódexmásolónak. Nem viselkedett mártírként, és nem gyártott a szilencium köré legendát, inkább életművét építette tovább. Ő csak a vagabund, nőfaló költő legendáját szerette, annál is inkább, mert ez a legenda valóban kalandos életének tükre volt.
Az is csak halála után derült ki, hogy a vagabund Ladányi, a nehéz anyagi körülmények közt élő költő állandóan kihagyta verseskönyveiből versei egy részét, azokat rövidítette, átdolgozta, a félig készet félretette a későbbi megjelentetés számára. Mindvégig szigorú, poéta-doctushoz illő műgonddal dolgozott.
Emlékszem a Kisstáció utcai földszintes, csatornázatlan házra, ahol az árnyékszék a kert végében állt. Ott lakott egy egyszobás lakásban az országos nevű költő, ott készült a most kiadott, cím nélküli verses füzet. Bútorait ő maga csinálta, rajztáblákból könyvespolcot fabrikált. Egy mesterember élt benne, aki sohasem adta meg magát a kedvezőtlen körülményeknek. Fészket rakott, mint a pacsirta.
Lemásolta verseit gyönyörű betűivel, keresett egy nyomdát, ahol a lapokat kedve szerinti formára megvágatta, azután könyvet csinált, hogy örömet szerezzen egy nőnek. S odarajzolta magát felakasztottként a karácsonyfára, kedvenc költőjének, Villonnak versét írva mottóként a kötet elé. Franciául másolta ki az 1959-ben megjelent kétnyelvű Villon-kötetből, én Vas István fordításában idézem:
Sólyom-szép herceg, nincs tovább.
De tudd meg, kínjai között
megitta még vörösborát,
hogy e világból költözött.
Akárcsak a nagy előd, Ladányi sem hunyorított cinkos módon az utókorra, mert minden idegszálával tudta, hogy az utókor végső soron csak az életműre figyel. Tette a dolgát, mint plebejus ősei és mint a régi mesterek. Ezért hozhatta létre hányatott élete tökéletes alkotását, maradandó életművét.
*
Ma már úgy emlegetik, hogy egyike a század legnagyobb költőinek. Hányan gondolták ezt róla, míg élt, szerelmei, barátai, elvtársai közül? Első rácsodálkozásom óta az volt legnagyobb meglepetésem, amikor megtudtam: nem sokan.
A memoárirodalmat kölyökkorom óta olyan falánk módon olvasom, mint más a ponyvaregényt, ezek közt is különösen azokat, amelyek József Attila személyét érintik. A költő barátja, Sándor Kálmán ugyan a halhatatlanság társbérlőinek nevezte a műfaj serényeit, számomra azonban izgalmas olvasmányok mind a mai napig ezek a visszaemlékezések. Aki József Attila művei közt szeretne eligazodni, jobb, ha a szárazabb tudományos dolgozatokhoz fordul, viszont csak ezekből a memoárokból tudhatja meg, hogy a nagy költő cingár volt, de erejére hiú, s hogy kitől kapott – vagy nem kapott – télikabátot, szerelmet.
Viszont ezekből a szubjektív írásokból sem derül ki, hogy József Attila emberi és költői magatartása csak egyetlen percre is esendő, ingadozó lett volna. Tehát ha másért nem, már kizárólag azért is érdemes végigolvasni ezeket a memoárokat, hogy mi nem szerepel bennük a költőről, mert az aztán igazán figyelemre méltó tanulsággal szolgál.
Én mind ez ideig egyetlen sort se írtam József Attiláról, nem ivott velem pertut, nincsenek róla személyes emlékeim. Szerényen és tisztelettel igyekszem meghúzódni annak a költői magatartásnak az árnyékában, amelyet az ő alakja rajzol a költői tisztesség málló vakolatú falára. S most, amikor a „te Attila” hatvanéves lenne, ha jobban támogatták volna ebben a törekvésében, mi mást mondhatnék el róla, mint azt, amit én kaptam tőle.
Költői magatartásával abban az időben kezdtem törődni, amikor a költői magatartás úgyszólván egyáltalán nem volt divatban, különösen a proletárköltői nem. Régi újságokat böngészve a Széchényi Könyvtárban kezembe kerül Darvas Józsefnek József Attiláról 1942-ben, a költő halálának ötödik évfordulójára írt cikke. Lényeglátása annyira megragadott, hogy a következő részt le is másoltam naplófüzetembe:
„Amint az anyaméhben felnövő gyermek kilenc hónap alatt végigéli azt a sok évezredes fejlődést, amelyen az egész emberiség keresztülment, amíg egyetlen sejtből világot formáló emberré lett – úgy József Attila is megteszi költészete fejlődésében azt az utat, amelyet a kialakuló munkásosztály megtett, az öntudat első ébredéseitől kezdve az emberi élet egész teljességre kiterjedő válaszadásig.”
Csakhogy én a költői út elé odagondoltam a töretlen szót is, mert ez az a csoda, ami csak keveseknek sikerül, ez a sorsát következetesen vállaló halhatatlan költői magatartás kulcsszava. Elképzeltem a társtalanságában és nyomorában halála felé tartó költőt: lehetetlen, hogy ekkora tehetséggel ne tudta volna „megoldani” életét, és elképzeltem a sok „ha”-t, amikre azonban soha nem került sor nála. Nem volt ebben az életben egy pillanatnyi megalkuvás sem, s ma is úgy érzem, ez tette szavait pontossá és keménnyé, ez tette egyedülivé akkor, amikor a kortársak tömege kereste az élet és a megélhetés kompromisszumait. Emberi kiválóságára jellemző, hogy önmagának is felveti ezt a problémát:
Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Természetesen tudta, s ebben a tekintetben a huszadik században talán csak a szürrealista nyakkendőt fenébe vető Majakovszkij hasonlítható hozzá, aki ennyire összenőtt a jövő várományosa, a munkásosztály érdekeivel.
Tudom, nem hatnak az újdonság ingerével ezek a megállapítások, s nem is ez volt a célom, pusztán csak az, hogy elmondjam – önmagam figyelmeztetésére is – valamirevaló szocialista költőnek ma már nem csupán József Attila eredményeit kell figyelembe venni, hanem költői magatartását is. Úgy érzem, még hosszú ideig az ő közmondásszerű igazságokat tartalmazó szavai intik a költőket a „ne hadd el magad, öregem”-től „az igazat írd, ne csak a valódit” baráti figyelmeztetésig.
(Kopár öröm és gazdag szenvedés A könyv, 1965. 4. szám)
*
Íróasztalom még sose volt, pályafutásom során folyton egyéb rendeltetésű asztalok mellé telepedtem. Szívesen gondolok vissza rájuk mostanában, amikor a bútorüzletek kirakatában hosszan nézegetek egy-egy fiókos csodát. A szándéknak már megadtam magam, csak az tart vissza a beláthatatlan következményekkel járó cselekvéstől, ami kezdettől fogva, hogy nincs pénzem…
Legcsodálatosabb asztalom 1959-ben volt, első könyvem megjelenése előtt, amikor Szokolyán, Koczó néninél laktam albérletben. Hatalmas, faragott lábú ebédlőasztal volt. Ha igazi otthon és igazi dolgozószoba álma kísért, valami effélét álmodok: felülete hat négyzetméter, fehérre súrolt nyárfából. (Egyre nagyobb asztalra lenne szükségem, mert szaporodnak a befejezetlen munkák, az elolvasatlan könyvek, s a kihegyezetlen ceruzák, amelyekkel egyre nagyobb „kutyanyelvekre” rovom egyre rövidebb verseimet.)
Fel-feldereng bennem egy másik asztal is. Rudolf-telepen, a pedagóguslakás agyongyötört konyhaasztala volt, repedezett és nyikorgó, mint az életem akkoriban. Mindig este találkoztunk, ha a tanításnak már vége lett, s a gyerekek után is eltakarították róla az ételmaradékot. Bár festéke lemállott, felém árasztotta a derűs nyugdíjas kor ígéretét. Éjfélutánokig tanított a puritán és célszerű megoldásokra, a mű használhatóságának és hasznosságának értelmére. Ezt az asztalt is elhagytam hamarosan, de talán észre sem vette, mert ma is verset ír rajta éjszakánként valaki. Hiszen minden tanító versbe bújtatja kopott életét évszázadok óta.
A vidéki konyhaasztal után a pesti Luxor kávéház szerelmi izzadtsággal összemaszatolt, billegő és gyönyörű asztalai következtek. Feloldozták és felszabadították a hozzájuk igyekvőt, mint reggeli áldozás a téveteg lelket. A Luxor virágkora volt ez, akkori törzsvendégeit és poloskáit azóta sem sikerült reprodukálni. Ihlető asztalához hasonlót nem találtam én sem. Itt írtam az Utánad kószálok című kötetemet, valami totális szabadság illúziójában, szerető lányok között, és Kassákkal, Bokros-Birmannal, Benedek Tiborral, Grósz Izsóval, Szirmai Istvánnal egy fedél alatt. Mire a könyv megjelent, vége szakadt a Luxor virágkorának is (elit hely lett, vagyis a kávé árát felemelték) meg a kószálásoknak is (lakást kaptam). Én természetesen nem lettem elitebb, a főbérletben hosszú éhezések következtek, mivel versekkel szerzett jövedelmemet is azok a kedves lányok vitték el, akik – családi lobogóm alatt vagy kalózlobogóval hajózva életemen – bírói ítéletre bízták vigalmi adóim behajtását.
Nyugtalanító, keserves állapotok között tanultam művészetet, ösztönöm és tudatom vad ellenkezésével a mindenkori állapotok iránt. Mi lett volna belőlem, ha – csak egy-két esztendőre is – ideális alkotói körülmények közé kerülök? De szerencsére máig az maradt érvényben, amit még a Rudolf-telepi konyhaasztalon fogalmaztam:
… elönt a sors iránt a hála:
hogy nem lehettem finom, elegáns
és egzaltált bajnoka a szavaknak,
hogy a világ izzadt ölébe esve
vérző ujjakkal kell ma is kiásnom
énekeimet az érdes kövekből.
Elvont íróasztalom az az állapothalmaz, amely írásra ösztönöz. Izgága, elégedetlen Vízöntő-természetem teremti számomra az íróasztali rendetlenséget ebben a „hatóságilag rendezett” világban, az ingerli fel a cselekvési ösztönt bennem, árokparton és polgári lakásban egyaránt.
(Asztalaim és asztaltalanságom, Új Írás, 1971. december)
Tabák András hagyatékából került elő Ladányi két szokásosan gunyoros stílusú levélkéje, melyben a Zrínyi Kiadóban megjelent versei honoráriumát sürgeti a szerkesztőnél.
kollázs Ladányi Mihály verseiből
megbecsült hivatali előszobákban ácsorogtam
Isten érezte utoljára ezt
összébb húzta magán a kabátot
megfeleztük az egy cigit
aztán meg árván hadonásztunk
éjfél után a szél helyett zörgettük az ajtót
a villakertben láttam játszani őket
a kitömött kék madarakat
csak arra várok hogy te nyitsz ajtót szerelem
nehogy elszentesedj és elkopj és eless
dőlj le velem most álmodozni a szalmazsákra
az üveghegyen
és az üvegipari ikonokon grafikonokon túl
Van még Kiskakukk vagy nincs ezen töprengek néha
hol a Pozsonyi utca esetleg átnevezték
engem Simornak hívnak nevem András vagy Ármin
sok butaságra gondol vénülőben az ember
az újságban lapozgat utálja amit olvas
fölkel aztán lefekszik egy hét semmivel eltelt
mi hát ma a teendő próbáljunk élni élni
bárányfelhőket nézni madár röptét csodálni
csöpögtessünk a versbe valami optimizmust
a legutolsó sorból kicsorran egy vidám rím
ezt már nem is én írom ezt ő írja Ladányim
Csemő, Csemő,
vén csecsemő,
Éva ríme,
nőrím, hím-e,
tudom, tudtam,
útban, útban
vagy sokaknak,
kik sokalnak,
írom, írom
rút papíron,
Mihály, Miskám,
ma a listán
neved nincsen,
tűri Isten,
hallgat ő is,
Csemő őriz.
Fehér Nikolett rajza
Épp ötven éve
– emlékszel? – Tatabányán
bújdosni kezdett a füstben
egy fúga fénye.
Most a szülőhely:
Könyvtár A túloldalon;
s csak vadkeserű,
óriás humoroddal
járható körül ez a
másik kis lehetetlen:
a te bronzod
a sziklán!
A megkímélt öregfa,
a megújult rigóhit
pirinyó emlékparkod
formálja már. Pad is van.
(Dévaványa, 2009. július 4.)
Neonok közt feljött a Hold
Tejútbozótokat növeszt a dér
A szél tömjénillatot hord
Rímet fial a munkabér.
Gyászbetűs ünnepnap lett ez a mai
Hajnalban zárnak a kültelki kocsmák
Strázsálnak előtte locsolókocsik
Leöblítették a belváros mocskát.
Nagyseggű tramplik és fröccsöző prolik
Éjfélkor suttogják, ma este mi fájt
S asztalukhoz jegyzőnek idézik
A kószáló angyalt, Ladányi Mihályt.
Ladányi, a költő, napközben
az utcákat fürkészte szorgosan,
kifigyelve, hol folyik építkezés,
és van-e ott nagyalakú tégla
(elfelejtettem, mi is a neve),
amiből ő kemencét építhetne
nyolcadik kerületi szobakonyhájában
(ahol meglehetősen alacsony volt a komfortfokozat),
se fürdőszoba, se vécé,
csak egy illatokkal körüllengett közös budi az udvaron).
Ha talált alkalmas téglarakást,
éjszaka hárman-négyen odavonultunk,
és hoztunk téglát ölben, ki mennyit bírt
(egyszerre nem sokat, mert dögnehéz volt a rakomány,
többször is fordulni kellett).
Jólesett aztán télen melegedni
az elkészült műtárgy körül,
amit Ladányi egymaga épített,
mert szinte mindenhez értett.
Büntetőjogi felelősségünk
persze kétségtelen,
az pedig súlyosbító körülmény,
hogy önként ajánlkoztunk fel
e törvényszegésre.
És nem csupán a gyerekes csíny öröméért:
valami formátlan lázongás feszített,
az igazságtétel palackba dugaszolt dühe,
a hiábavaló kérdés, hogy a költő,
a legkülönbek közül való
ebben az érdes kis hazában,
nem érdemelt volna-e jobbat
egy alacsony komfortfokozatú szobakonyhánál,
ahol se fürdőszoba, se vécé,
csak egy illatokkal körüllengett
közös budi az udvaron.
Illetve, igazából
volt más indítékunk is,
rejtettebb, valódibb, keserűbb,
és tudtuk is mi az.
Tulajdonképpen nekünk volt igazán szükségünk arra a kemencére.
Nekünk, igen: mert akkortájt
didergősek voltak már a nyarak is,
protokollá hűvösödött az egykori közösségek melege,
és kacsalábon dölyfölő magánvilág épült
a szocializmus ellopott tégláiból.
„Engedd a népemet előre menni!”
(Ladányi Mihály: Spirituálé)
Gyalog, biciklin és szekéren,
pocsolyás kátyúkon keresztül
tanyákról indult el a népem
az indóházhoz seregestül.
Ott azt remélte, hogy menetrend
szerint roboghat majd a fényes
horizonthoz, a földet csókkal
érintő égbolt pereméhez.
Nem ért oda. Új útra kelni
visszamarsolt az indóházig,
hol az előre menni vágyók
előtt váltót már ördög állít,
s vakvágányon az új törekvés
nekifut rozsdás ütközőknek,
hol megszakadt sínpárt siratva
megtorpant utasok időznek.
Nincs út tovább. Nincs út előre.
És már erő se visszamenni.
A veszteglő vagonban ülve
nem számít mozdulásra senki.
ad notam Ladányi Mihály:Nekrológ
Ezerkilencszáznyolcvanhat szeptember huszadikán
egy vidéki tanyán megpihent Ladányi Mihály költő,
viszonylag fiatalon.
Egy kis szódabikarbónát kért csemői szomszédjától,
hazaballagott, azután beesett a présházba és meghalt.
Mindegy, mi végzett vele: szívroham, magány,
cukorbaj, csalódás vagy életundor.
Hullaszállítók jöttek és barnára mázolt fadobozba rakták,
s most itt fekszik egyszál zakójában,
alul meztelen, most is üzekedésre készen.
Nyakában a szegénység dögcédulája,
mellkasa kitüntetések nélkül és konok vörös szívvel.
Mellette egy kapukulcs, egy bicska,
három méter cukorspárga.
Maradt utána a sezlon mögött eldugva pár üveg sör,
és az örökösök,
akik kitakarítanak utána,
rekedt káromkodásait kiszellőztetik.
Gyászoló gyertyabál füstölög fekete dongákra,
gerendákra, egérszaros padlóra.
Ha látnád, röhögnél a markodba, milyen sokan vagyunk!
Én is rendőri segítséggel jutottam be a temetőbe.
Hömpölyög a tömeg a Nagy Színésznő koporsója mögött,
kit előtted temetnek.
Téged hevenyészve ravataloznak föl,
minek is a halotti pompa, erre a rövid időre.
Kis októberi nap van, csütörtök, amikor a legnehezebb,
és jó neked, hogy ezt már nem tudod,
mert főzelékszagban ázó részletfizetés-dátumok
úsznak feléd a temetőben.
Most meghatódni illenék,
mielőtt itt rohadsz mindörökre.
Szemed lezárták; ők nem tudták, de te örökre befogtad a szádat.
Fel van kötve az állad,
így hát kizárt dolog, hogy a búcsúbeszédbe belepofáznál.
Jöttél a Körözs mentiből,
Tóth Márton rideg-pásztor unokája,
zsellérek dallal vert unokája,
jöttél a városba, hol köpések s villamosjegyek közt
senki sem ismert,
záróra után fűtetlen albérlet várt,
inkább külvárosokban kószáltál éjjelente,
hol konyhák fényében ázik a piros hetes,
tócsák villognak eszelősen,
s patkányok vágnak át a fényszórók előtt,
az estben felragyog, hogy Keravill,
és Isten neve kigyúl a házakon:
Országos Takarék Pénztár.
Búcsúzom tőled, te szépség huligánja, fehér néger,
élhettél volna gyönyörűen, s éltél, ahogy lehetett,
kis kopasz, pocakos kobold, fura manó, te,
tömpe, dagadt ujjaiddal többé nem szorongatod a ceruzát,
nem szikrázik fekete keretes, kerek szemüveged
váróteremben, restiben,
kultúrházakban Kőszegtől Kazincbarcikáig,
nem döntöd polcnak a könyvtárosnőket,
rózsaszín bőrű malac, furcsa, csúnya, kóbor, szabad állat,
paprikáskrumpli-illatban, bőröndszabadságban,
fáradt kisember, te, éhes proletár.
Búcsúznak tőled a nők,
parfümös szeretőid füstszagú csókkal,
a főbérlők feleségei, a bakfisok,
fiatal nők, a hús virágai,
borzas kis cigány Mária,
a Liliom utcai szüzecske, a Nagymellű Lány,
a jó nők, a kiöregedett gépírólányok,
s valamennyi kékharisnya,
ki bebaszta magát a mozgalomba.
Búcsúznak a loknik, illatos kombinék, csipkés hálóingek,
az imbolygó rózsák a pongyolákon,
a dezodorillatú harisnyakötők,
a takarékbetétért elvetélő nők,
búcsúzik az Abortusz Bizottság.
Búcsúznak feleségeid és a tartásdíjak,
fájdalommal megtört szívvel hitelezőid:
az OTP, a Díjbeszedő Vállalat, az ÜMK stb.
Mint az állatra, rád van sütve két iksze,
búcsúzik tőled a XX. század,
a DDT, a kvarcórák, az üzemi főzelék,
büfék bablevesei, Szabó bácsi,
a krumplislaska, a kolbászos-tojás,
a segélybélyeg, a híradómozik,
a jó behóved eszpresszók, a szedett tej,
a csurgli, a hepaj, a zrí,
régi indulózenék és a táncdalfesztivál,
a savanyúcukor, a teaforraló, a telefonkagyló,
búcsúznak a szakszervezeti tagdíjbeszedők.
Temetésedre nem jöttek el testvéri tömegek,
a nagyüzemi parasztság és az úgynevezett munkásosztály,
otthon nézték a Nagy Színésznő temetését.
Hogy meghaltál, rólad mit se tudnak,
hisz ők sincsenek már.
Lámpák elfojtott karbidszagában
a pillanat csilléje visszafordul,
zubog a föld vére, az elevenen eltemetett Jövő
felkopog a lucskos sötétből.
A Nagy Megoldást, a Kommunizmust
saját halottadnak tekinted.
Marx Károly lejött a falvédőről,
itt áll, szakállát vakargatja
és hatalmasakat vihog,
meglehetősen illetlenül viselkedik,
de nem vezetik el, hisz régi elvtárs,
az aggmenhely elmeosztályáról hozta
két ápolója, Engels és Lenin,
előbbi elnéz, hol a jövőt sejti, a semmibe,
utóbbi levett sapkával zavartan álldogál.
Nincs itt az irodalmi élet, de eljött néhány pályatárs:
Csokonai, Villon, Berda, Majakovszkij, Jevtusenko,
Robespierre, Lumumba.
Che Guevara egy fa mögött bujkál,
szakállát levágta, minden neszre rezzen,
mint szellő a bozótoson,
nem mozdul, mint a mozgalom.
Itt van, magányosan és káromkodva,
öreg párttitkár, az Isten.
Prométheusz elfújja az örökmécsest,
és a földkupacba egyszerű fejfát szúr:
LADÁNYI MIHÁLY (1934–1986)
VOLT Ő
AZ UTOLSÓ KOMMUNISTA
KÖLTŐ
EZ CSAK A SÍRJA
NE ITT
KERESD A HULLAMOSÓBAN
FRÖCCSÖZIK ÉS ÍRJA
AZ ANARCHISTA KIS VERSEIT
Búcsúzunk tőled, megyünk a Búfelejtőbe,
hová meghívtál bennünket az előlegből,
melyet posztumusz kötetedre vettél föl.
Rád koccintunk pohárt,
ki nem lehetsz közöttünk.
A söntésnél a sírásóval iddogálsz.
Egészségedre!
ad notam Ladányi Mihály: Gyere vissza
Éveken át dicsőség vett körül,
divatba jött kerek szemüveged,
John Lennon viselte, meg kávéházi költők,
hogy még értelmiségibbnek látsszanak.
A közönség a tenyerén hordott,
az ORI végig az országon Battonyától Nemesmedvesig,
estjeidre dőlt a dolgozó nép,
dolgozó nők dicséretüket nyikorgó sezlonodra.
Aztán az ódákból glosszák lettek,
s te, ki a történelmet szoptad, jól beszoptad,
okádtál a történelemtől.
A Jövő váróterme
a kollektivizmus levegőjétől büdös,
belepték álmaid romlott fasírtját a legyek.
Hát nem tudom, mit gondoljak rólad?
Írócimbora, hol vagy?
Összegyűltünk a föld alatt,
a „Földi Pokol” kantinban,
mindenki itt van,
aki sikta után ráért,
és némán, akár a halak,
mert pofánk földdel befogva,
Föl, föl! fölöklendjük az Internacionálét,
és indulunk a melóba,
vár az örök sötétség szene.
Ladányi Miska,
a halottak közé gyere
vissza!
Hiányzol. Van méregerős
pálinka,
halálelixír. Az élet
bájitala csak lónyál-limonádé!
*
A szövegekben Ladányi Mihály szavai, sorai; változatok, parafrázisok.
Vendégszövegek: Dienes Eszter, József Attila, Juhász Ferenc,
Simor András, Sztankovics Magda, Tabák András.
Ladányi Mihály
Először az Add fegyvered vállamra című részt idézzük mindkét nyelven:
(Add fegyvered vállamra)
Mielőtt
a Jómód nevű gebines mulatóban
hűvös intellektuelként lenézném a világot,
mielőtt kopott szeretőmet is
kicserélném ragyogó asszonyokra
egy elfelejtett-ízű pillanatban,
melléd szegődve a csatakos utcán,
ahol lyukas cipőnkön
átfolyik a hideg lé,
mialatt elszívjuk utolsó cigarettánkat is,
add fegyvered vállamra,
érezzem a heveder szorítását,
és énekeljünk valamit a Forradalomról!
Azt, hogy kipirosítja a szegény gyerekek arcát,
ledönti a harácsolók szobrait,
felborítja a pénzváltók asztalát
és önzésnélküli álmokat ad a szívnek –
Hadd szegődjek még melléd
mielőtt
nem hiányoznál énnekem se többé!
(Cuelga tu arma en mis hombros)
Antes
de que el privado cabaret llamado Bienestar
como en intelectual solitario desprecie el mundo
antes de que mi pobre amada
la cambie por damas de brillantes
en un minuto de sin sabor y olvido,
déjame acompañarte por la húmeda calle
¡sintamos en los zapatos rotos
el fluir de las aguas y el lodo frío
mientras fumemos el último cigarro,
¡cuelga tu arma en mis hombros
¡tenga el apretón de la cincha
¡cantemos a la Revolución!
Que de color se llenen los rostros de los niños pobres,
derribemos la estatua de los saqueadores,
destruyamos la mesa de los banqueros
¡que de sueños sin egosismo se llene el corazón –
¡Acompañarte quiero
antes de que
yo también olvide tu nombre!
A Jómód nevű gebines mulatót azóta is ismerjük, de egyre kevesebben énekelünk a Forradalomról. Mintha Che Guevara alig-alig hiányozna már valakinek, mert a gondosan adminisztrált sebekből nem csap ki a vér. Ki fohászkodik a szél és a madarak füttye helyett jó puskájához? A hős testét szolid nyüvek zabálják, míg átgázol szegény a vad halálon.
Guevara egy budapesti újságcikket is idézett naplójában, amely elítélte felelőtlen magatartását, és azt is hozzátette, hogy azért is boldogan kerülne hatalomra, hogy gyávák és lakájok orrát saját hányadékukba törülje.
A megrendítő versciklus a következő Ajánlás című négy sorral ér véget:
Ó, Hercege e kakofón világnak,
ha hencegve fekszünk bele a nyálba,
az Istennél ne beszélj rólunk, inkább
csak könyörögj érettünk, Che Guevara!
Ó, Principe de este mundo cacofónico,
si alardeando nos escupimos a la cara,
frente a Dios no hables de nosotros,
tan solo implora por nosotros, Che Guevara!
Idézem végül Roque Dalton Credo Cheről című versét, saját fordításomban:
Che Jézuskrisztust
foglyul ejtették
hegyi beszéde bevégzése után
(a háttérben géppisztolyok ropogásával)
bolíviai és zsidó rangerek
jenki-római főnökök vezényletével
Elítélték az írástudók és a farizeus revizionisták
kiknek szócsöve vala Kajafás Monje
mialatt Pontius Barrientos kezeit mosni próbálta
és szóla katonás angolul
a nép feje fölött amely kokalevelet rágcsált
és még Barabás alternatívájával sem szembesült
(Judás Iskáriótes őközülük kerüle ki akik
megszöktek vala a gerillaosztagból és megmutatták az utat a rangereknek)
Aztán Krisztus Guevarára helyezének vala
egy töviskoszorút és egy őrültre való tunikát
és nyakára feliratot rakának gúnyolódás képpen
INRI: Ingyenélőket Naplopókat Rebellióra Izgató
Később asztmáján kívül keresztjét cipeltették vele
és M-2-esek sortüzével keresztre feszíték
és levágták vala fejét és kezeit
és minden mást elégetének hogy hamvai örök időkre
eltűnjenek a széllel
Minek láttán Che számára nem maradt más út
mint a feltámadásé
és az hogy az emberek baloldalára álljon
sürgetve őket szaporább haladásra
századok századain keresztül,
Ámen
Ladányi Mihály viszonylag kevés szerelmes verset írt, erotikusat inkább, de az más kategória. Mégis, a múlt század második felének egyik legszebb, legerősebb szerelmes versét neki köszönhetjük. Olvassuk újra!
Nem kell megálmodni már
És nem kell megálmodni már,
haját a szél hogy markolássza,
s mint kel blúza szelíd kovásza
tenyerem melegétől.
Azt sem kell megálmodni már,
ha ágyat bont, hogy hull le inge.
Egymáshoz szépen odakötve
semmit se kell álmodni már.
Csak azt, csak azt, hogy egy madár
vállunkra száll és elmeséli,
hogyan lehet az égben élni,
ha a röpítő szél megáll.
Első közelítésre kétségtelen, hogy a lehiggadó, megszokássá szürkülő szerelmekről szól ez a tizenkét sor, nem a lángoló, hanem a jó esetben szelíden parázsló érzelmekről, az üszökre rogyó diadalmas lángolás emlékéről. Az első nyolc sor a beteljesedő szerelem idilli képe is lehetne, talán az is. Semmit se kell álmodni már – jelenti ki a költő, hiszen minden rendben van, elértük, amit akartunk, elértük egymást, élhetünk egymáshoz szépen odakötve. És mintha az idill folytatódna, megjelenik a szerelem obligát madara is, a záró négy sorban már ő a főszereplő. Nem az éteri boldogságot hozza, hirdeti, dalolja, pusztán mesél, elmeséli, hogy hogyan lehet a röpítő szél híján az égben maradni. A mesés motívum a lehet ige ellenére azt sugallja, hogy nincs rá esély.
Közhelyes mondatokat idézhetnénk, minden szerelem elmúlik, a szenvedély szeretetté alakul, a szeretet megszokássá, és így tovább. De hát ez a vers nem erről szól! A huszadik század második felének egyik legnagyobb költője nem ragadhatott meg ezen a szinten! Ladányit ízig-vérig közéleti költőnek ismerjük, s ha a dolgok mélyére nézünk, ez a vers is ezt bizonyítja. Nem csak ritmikáját tekintve beszélhetünk szimultán versről, hanem az üzenetét tekintve is. A szerelem, a felemássá sikerült beteljesedés társadalmi metaforává alakul, az úgynevezett létező szocializmus lírai leképezésévé. Mert Ladányi egész költészete erről a másik álomról szól, és persze a keserű felriadások sorozatáról. A választott szerelmesek megcsalattatásáról, a röpítő szél haláláról. Amikor nem bízhatunk másban, mint a főnixként feltámadó, vállunkra szálló, titkokat mondó madárban, aki a mese mellett mécsest is hoz a csőrében, amelynek törpe lángjából nekünk kell majd égig lobogó tüzet élesztenünk. S ezt tüzet kell – egyelőre – megálmodnunk, mielőtt korunk pokolmáglyái el nem hamvasztják az utolsó reményünket is.
Ladányi gyönyörű verse mindkét arcát tekintve hiteles, a tiszta képekből építkező „földközeli” első jelentés és a társadalomfilozófiai metafora egymást erősítve lélegzik és hat. A végső kérdésre (hogyan lehet az égben élni, ha a röpítő szél megáll) nem ad a vers választ. Nem is adhat, tudjuk, hogy a költő valójában nem felel, a költő kérdez. De kérdésében ott van az új, az újra röpítő szél igénye, s a költemény maga is kölyök-hírnöke egy készülődő tisztító viharnak.
Ladányi Mihály Az út kezdete című, első verseskötete 1959-ben jelent meg, s ebben olvasható 1954-55 között írt költeményeinek egyike, a Húszas:
Emlékszem, Bakucz János bátyám
mire fiad vendégeddé nőtt,
kapád fogyó vasán de sokszor
pergett porrá a szikkatag föld.
Elgondoltad, majd együtt mentek
melegedni a holnapoknál.
Ma kék kötődbe törlöd öklöd,
mielőtt véle kezetfognál.
S ha görnyedt jobbágy-alázattal
bemégy hozzá az irodába:
egy árva húszast ad, dohányra.
Ez lett a fényes álmok ára.
Nos, mint tudjuk, 1954–55 az az időszak, amikor Rákosi Mátyás fokozatosan visszaszerzi teljhatalmát az ország irányításában, és az Államvédelmi Hatóság apparátusa ismét keménykedni kezd. Arról verset írni, hogy a dolgozó parasztoknak jobbágyokként kell megalázkodniuk a rendszer káderei előtt, ekkoriban messzemenően kimerítette az államellenes izgatás bűntettének ismérveit. Nem sokat változott azonban ez a kockázat a kötet megjelenésének időpontjára, 1959-re sem, hiszen – elismerve ugyan, hogy korábban a legfelső vezetés egyes tagjai elkövettek hibákat, olykor bűnöket is – a népi demokratikus államrend folytonossága vitathatatlan maradt. Egy józan gondolkodású költőnek esze ágába nem jutott volna ilyen sorokat tartalmazó kéziratokkal beállítani valamelyik szerkesztőségbe.
Ladányi, a szegények költője megtette, és versei meg is jelentek. Bonyolult világ volt az, kérem.
1961. február 17-én a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának határozata bejelentette a termelőszövetkezeti mozgalom győzelmét, a mezőgazdaság szocialista átszervezésének végrehajtását is. Ugyanebben az esztendőben kiadott, Öklök és tenyerek című kötetében Ladányi Éje így reagál erre a diadalra:
Az öreg horkol, pálinkaszagot
fújtat az asszonyára,
ki szintén horkol s azt álmodja, hogy
végre-végre fölment a tojás ára.
Az égen részeg csillagok danolnak,
hangjuk a redves ablakba szivárog,
amely alatt álmos macska kapargat,
s szellő szagolgat egy letojt virágot.
Íme az éj.
Ez a vers az adott történelmi helyzetben már kifejezetten provokatív. Kétszeresen is, hiszen nemcsak elképesztő képet nyújt a szocialista mezőgazdaság társadalmi viszonyairól, hanem olyan alantas kifejezéseket sző a költői szövegbe, amelyek rikítóan ellentétesek a derék szocialista ízlés normáival. Egy józan gondolkodású költőnek esze ágába nem jutott volna ilyen sorokat tartalmazó kéziratokkal beállítani valamelyik szerkesztőségbe.
Ladányi, a szegények költője megtette, és versei meg is jelentek. Bonyolult világ volt az, kérem.
Igaz, később igencsak átalakult a magyar falu, amikor a káderarisztokrácia közgazdasági analfabétáit sikerült ráébreszteni, hogy a mezőgazdaság nagyüzemi termelésének előnyei nemigen fognak megmutatkozni gépesítés, melléküzemágak nélkül, sem pedig akkor, ha a dunántúli hegyközségekben is ugyanannyi búzát kell termelni, mint Békésben. Termelőszövetkezeteinkről ekkoriban már a nyugati sajtó is elismeréssel kezdett írni.
Ez az átalakulás azonban azzal is járt, hogy a gépek fölöslegessé tették a kétkezi munkát, s a paraszti tömegek kénytelenek voltak a városokban megélhetést keresni – erre a problémára pedig az ország vezetőinek nem terjedt ki a figyelme. Ladányi Mihály viszont megírta a Járdaszélent:
Öreg paraszt topog a járdaszélen
(várja, hogy ott túl zöld legyen a lámpa),
összeszűkült szemekkel, mint ahogy
otthon nézett a szürkülő határba.
A verebek nem ismerik meg őt,
nincs senki, akinek biccentene.’
A lámpa zöldre vált át és komótos
járással bandukol a semmibe.
Nem érzelgek, honvágy nem fojtogat,
nem gondolok a gőzölgő mezőkre.
Tudom, fűtő az öreg valahol,
és nem szívesen emlékezne ő se.
Aminthogy egy évtizeddel később a még türelmetlenebbül vádoló Fotó című költeményét:
A bárzongoristának
kun parasztlegény-arca van, de már rég
elitta az eszét. Akár az a
kaszás-kapás parasztseregnyi,
betódulva a városokba,
beérve egy munkásszállással, amely
tele van dülöngő álommal éjszaka.
Valahol a magányos öregek
elnézegetik tenyerüket és
káromkodva gondolnak az ekeszarvra:
nem lett fiukból hivatalnok –
Eltévedt kéz veri a zongorát,
hülye kis dallamok öntik el a világot,
hülye kis dal1amok...
Egy józan gondolkodású költőnek esze ágába nem jutott volna ilyen, még a nyugati sajtóvisszhanggal szemben is disszonáns kéziratokkal beállítani valamelyik szerkesztőségbe.
Ladányi, a szegények költője megtette, és versei meg is jelentek. Bonyolult világ volt az, kérem.
Annak a pártnak a neve, amelyiknek elitje az országot irányította, az volt, hogy Magyar Szocialista Munkáspárt, s ideológiájának alaptétele szerint minden intézkedésének a munkáshatalmat, a munkásosztály hatalmát kellett szolgálnia. Ladányi Mihály Aki söntésben ácsorog című költeménye viszont így ábrázolta ezt a mindenek fölé növesztett szimbólumot:
Aki söntésben ácsorog,
vagy pálya szélén ácsorog,
vagy ajtó előtt ácsorog:
az Osztály –
Aki izzadtan álmodik,
ki él, remél, káromkodik
hajnaltól másnap hajnalig:
az Osztály –
Aki néha féllábon áll,
mert azt hiszi, ez így dukál,
s az jut neki, amit talál:
az Osztály –
Aki már felemelkedett,
de a világra görnyedett
s néha magára fog kezet:
az Osztály –
Aki legyint s legénykedik,
de szédül, hogyha szédítik,
s lehúz rá néhány féldecit:
az Osztály –
Ki izmait mutatja és
mint közömbös esztergakés
forgácsolja a küszködés:
az Osztály –
Akinek tíz gyerek köszön,
mikor megáll a küszöbön,
s eltűnődik az örömön:
az Osztály –
Érte legyen a vers komor,
érte legyen a vers hegyes,
őt sebezze, neki talán
még fáj!
Hogy mi fájhatott volna ennek a munkásosztálynak, azt Végrendelet című víziójában fogalmazta meg legegyértelműbben:
Negyvenedik évemhez közeledve
tiszta ésszel halálomtól vacogva
hátralevő időmben
szabad és egyenlő testvére akarok lenni
a miniszternek és az üstfoltozónak
akarom hogy minden miniszter kollektív ösztönében
társbérletben éljek én is egy üstfoltozóval
és minden üstfoltozóban legyen egy miniszteri tárca lehetősége
és az ének visszataláljon a költői homálytól a népdalok napsugaráig,
és a Második Internacionálé azt mondja: talán mégis
az Első az igazi
és az Egyéni Érdekeltség elve szégyenkezzen
a Kommunizmus Elve előtt
s mi – levakarva magunkról a polgári mázak romantikáját
s a keresztény bűnbocsánat reményét
ne csak a halál után
kövessük el érdemeinket, ámen.
Egy józan gondolkodású költőnek annál is kevésbé jutott volna eszébe ilyen kéziratokkal beállítani valamelyik szerkesztőségbe, hiszen ilyesmiket akkor se írt volna, ha megengedik neki – még hogy társbérletben éljen egy üstfoltozóval!
Ladányi, a szegények költője megtette, és versei meg is jelentek. Bonyolult világ volt az, kérem.
Igaz, nem mindig jelenhettek meg. Az irodalmárok körében máig sem köztudott tény, amit Tabajdi Gábor derített fel, hogy a belső elhárítás 1965-től nyomozást folytatott ellene, rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítették, és 1966-67-ben egy esztendeig hallgatnia kellett, a sajtó nem közölhette írásait. Nem tudni, pontosan miért, aminthogy azt sem tudni, kik és milyen okból oldották fel ezt a tilalmat. S miért adattak neki 1978-ban második József Attila-díjat. Amit aztán a szegények költője Udvarlás című versében azzal hálált meg, hogy „karrierista kis striciknek” nevezte őket:
Vad szomjúság fog el
minden percben utánad,
mert közel a halál
s minden perc keserít,
mert amíg udvarollak,
kegyeid az elit
zsebeli, s engem dob
étekül a halálnak.
Hercegnőm, szép Jövőnk,
terítsd szememre fátylad,
oltsd el pislákoló
nyűtt csipkebokraid,
hogy ne lássam, amint
az ágyadba bemásznak
a karrierista
igyekvő kis stricik.
Bonyolult világ volt kérem, amiben akkoriban éltünk. Azt írom, Ladányi Mihály a szegények költője volt – de akkoriban a szegénység nem azt jelentette, amit ma. Azok az ínségben élő kisemberek a munkásszállások ágyaiban aludtak, az üzemi étkezdékben vagy talponállókban bármikor bőségesen jóllakhattak, és a munkanélküliségről csak azt tudták, hogy olyasmi, ami a rádió szerint a kapitalista rendszerekben van. A politikai elitet pedig egyre kevésbé érdekelte, hogy a csemői faluvég vályogkunyhójában éldegélő kis kopasz költő miket ír. Ők 1982-től már a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank stricijei voltak, nem a Ladányi által elképzelt „szép Jövőé”.
1986 őszén halt meg, három évvel a kapitalista restauráció előtt, amikor a józan gondolkodású költőkről, akiknek eszébe se jutott volna, hogy az övéhez hasonló kéziratokkal állítsanak be szerkesztőségekbe, hirtelen kiderült, hogy egytől egyig az előző rendszer áldozatai, klasszikus nagyságrendű alkotók voltak. Ladányi pedig olyan bértollnok, akinek a nevét sem írja le egy magára valamit is adó irodalmár.
Hát bonyolult világban élünk ma is, kérem.
Nem kell hermeneutikai, de akár filológiai búvárlatokat sem végezni ahhoz, hogy megértsük Ladányit: egyenesen beszélt, nem rejtette sejtelmes költői képekbe, burkolt célzásokba gondolatait. Már csak azért sem, mert következetes képekkel jeleníti meg hiány-világának elemeit; néhány fő motívum az egész életművön végigvonul, ugyanabban a jelentésben. Sőt, ezek a motívumok szervesen kapcsolódnak egymáshoz: mindegyik előhívja a többit, hol az egyiket hangsúlyosabban, hol a másikat. Ezek a motívumok – előlegezzük meg őket – a közösen énekelt ének, a szél, a hit, a forradalom, a „fiúk” alkotta közösség és végül a magány.
Azért áll az első helyen, mert magában hordja a többi elemet is: mit énekelnek, kik éneklik, az éneklés módját (szabadságát vagy gátoltságát). Ladányinál a többes szám első személy mindig azt a közösséget jelenti, amelyben jól érezte magát. Meg is eleveníti ezt a többes számot, s az olvasóhoz intézve sorait, mintegy bemutatja neki:
Hallgasd az énekünket!
Vágtatás robaját viszi a nyers szél –
Ez a mi énekünk,
ez a nem-dekadens füleknek való!
Ebben nem hallod a szabályos metrumokat,
Sem a hegedűkvartett zümmögését,
édes dallamokat nem varázsolunk az orchesterből
lelket andalítani,
szavaink érdesek, szögletesek,
akár az életünk…
(Hallgasd az énekünket!)
E lendületes ének forrását is megadja:
Elindul egy dallam a népből.
Milyen dal indul el a népből?
Keserű dal bizakodó dal –
Röhejt fakaszthat ez a népből?
(Líra, 6.)
A lelkesedés megszólalási módja a felkiáltás, felszólítás:
S kiáltok: új zenét, frisset, valami mást
fujjatok, mielőtt mindenki elaludna!
Dörrenő vaslemezt a lágy zenekarokba,
zizegő újságot és ajtócsapkodást!
Kazánkovács brigádokat a Parnasszusra,
hol ásítoznak a rossz szagú istenek!
Kezdjetek valami füst-ízű éneket,
mert dekadens löttytől remeg az ember gyomra.
(Az elégedetlen szonettjei, 2)
Határozottan megkülönbözteti magát azoktól a költőktől, akiknek nem a kohók népe a témájuk:
Hol láttad e véraláfutásos dühöt? A költők
ilyennek mondták-e a férfit, aki
izzadtan jár a dűlőn, mögötte a
harangszóval és az ünnepekkel?
Énekükben
madarat hintett az égre és
danolt a fáknak és a földnek…
…
A domboldalról
letéptük a mezsgye szögesdrótját,
s most majd a lelkünkről is lekerül.
Mi olyanok leszünk már,
hogy megsimogatjuk a gépeket is,
akár a gyermekek haját.
(Ázott földek)
Még egy nagyon fontos funkciója van a közös éneknek, s akik éneklik, ebben küldetéstudatot éreznek:
A dal azért vert bokrot a hallgatáson,
hogy szétkiáltsa az elnémultak szavát,
s hogy boldogságot itt a kormos ragyogásban
nem kurvák, istenek, vezérek kedve ád.
(Kormos ragyogásban)
Nem állhatja az őszintétlenül hízelgő költőtársak gügyögését sem, miközben ők, a „fiúk”, a megillető tiszteletadással szólnak az élet fenntartásának legfontosabb eleméről:
Naponta eléd görnyedünk,
hogy izzadt testünk
óvja léptedet!
Nem fecsegünk folyvást rólad,
mint ama költők,
akiknek újfajta üzlet,
hogy rólad gőgicséljenek.
Most,
hogy kimondom keresztnevedet, Béke,
szikrázó testű asszony,
nem selymekben látlak én,
nem polgári hálószobákban üldögélve,
nem szecessziós szalonokban,
röpcédulát ragasztasz életünkre ma is
savanyúszagú külvárosainkban…
(Viharkabátban)
Az első nyílt támadás a behódolt, bértollnok költőknek szólt, e második szakaszban leírja – még csak jelzőként használja – annak az ellenségnek a nevét, aki gátjává vált törekvéseinek, holott volt a történelemnek olyan pillanata, amikor szövetségesként üdvözölhette. A budoárban, selymekben üldögélő hölgy nem lehet a Béke, csak egy (kis)polgári asszony, annak az osztálynak része, amelybe Ladányi nem tud beilleszkedni, amelynek nem tudja megbocsátani, hogy 1956-ban és utána a megvalósítható és megvalósítandó szocializmus helyett megindította azt a folyamatot, a polgárosodást, amit Ladányi sosem bocsátott meg. Már a korai Polgár és Proletár című versében egyértelműen kinyilvánítja, hogy a két osztály viszonya csak a gyűlölködés és a gyanakvás lehet. De nem is lehet másként egy olyan költőnél, aki szinte józsefattilás hetykeséggel mutatkozik be és vall arról a világról, amelyben otthon érzi magát:
Itt Miska a nevem
s vagyok a vérükből való,
testvérük is kicsit,
kikben úgy száll a bor,
hogy elcsitul a gond,
miközben ott kinn vár a ló –
Kültelki kocsisok között
vagyok a bal lator.
(Itt Miska a nevem)
Ladányiban az idővel – és a tapasztalatait megfogalmazó versek segítségével – végképp megerősödik az a tudat, hogy szocialista eszméivel a társadalmon kívül rekedt, ezért éneke is érezhetően hangnemet vált.
Vidám, könnyed énekeket szeretnék,
de csak nehéz szavak jönnek a számra.
Tegnap végigjártam Óbuda kocsmáit is,
ahol állítólag minden csupa vidámság.
Csak nyáladzó, öreg korhelyeket
és rosszarcú, szomorú nőket láttam,
egyikük falábával kopogott a kövön,
s egy kisfröccsért trágár nótát danolt.
Vidám, könnyed énekeket szeretnék
vasárnapi ruhákba öltözött
férfiakról, akik a szép, szelíd
lányokkal tűnődve andalognak –
Vidám szeretnék lenni és derűs,
mint a világ a vasárnapi lapban.
(Ki a szélbe)
Vidám, boldog embereket szeretett volna látni és ez a vágya, a megvalósítandó szocializmussal együtt, hosszú időre meghiúsult. Sorjáznak köteteiben az elutasított „lágy elégiák” – elsöprik őket a hiábavaló erőfeszítések:
Mielőtt kiöregszem lázadásaimból
mivelhogy a fogatlan és szőrevesztett oroszlán
nem kerül továbbtenyésztésre –
szeretnék elüvölteni, hölgyeim és uraim
egy hősi dalt az elégiák előtt, az ősz előtt,
mikor lucskos cipőben morzsolgatom lábujjamat
hálás szívvel ácsorgok a meleg előszobákban
egy hősi dalt, kiváló tisztelettel,
mert nem azért születtem, hölgyeim és uraim,
hogy lágy ősinyolcasokat sírjak a Holdról,
amiktől elérzékenyülnek a hivatalokban a hivatalnokok
egy hősi dalt,
mert a világ nincs kipárnázva eléggé hivatalnokokkal
…
a szívem oroszlán szeretne lenni nem házinyúl,
egy hősi dalt
és jöhet a halál a temetési gyászszalagokkal
(Fohász)
Feltűnően más a hangnem a versben, mert feltűnően más a megszólított közönség. Nem az utcán kóborló, éhes munkás, nem a kocsmában sörözgető szaki: ezek hölgyek és urak. Velük áll perben és haragban, az ő életminőségüket érzi elérhetetlennek:
és néhány ének
a sárbavesző lábnyomokkal
és elérhetetlen küszöbökkel
és néhány ének
a sárbavesző lábnyomokról
és elérhetetlen küszöbökről
néhány ének
fejem fölött
a szélben
(Leltár, 1.)
Ladányinak csaknem minden sorában öngúny, sőt szarkazmus van: tudja, hogy az ember nembelisége szempontjából biztos, erős igazsága van, mégis csak öngúnnyal tud szólni arról, hogy míg ő önvizsgálatra kényszeríti magát, igyekszik „felfrissíteni” lelkét a divatos elméletekkel, választott közönsége pedig a szó szoros értelmében „röhögni kezdene”, ha ő költőként mutatkozna be:
Mióta differenciált lélekkel énekelgeti
a kor homályos énekét
agyongyötört freudi énünk,
rajtunk röhög a trafikos,
a házmester,
a hivatalnok.
(Adóív)
Még keserűbben, ha számot vet elmúlt időkről:
Mögöttem összecsap az év,
üvöltő számból a szavak nem szikráznak többé.
Mit tudom én, milyen lesz az utókor!
Néha utálom a tíz évvel fiatalabbakat,
lehet, végülis röhögnek keserűségemen,
…
Elmegy az én időm.
Egyre gyakrabban vagyok egyedül.
Útam nehéz volt, messziről kutyagoltam,
leköpött földekről, aszott domboldalakról,
ahol csak ábránd és kutyatej virágzott
(Elégia)
Az oly sokszor hiányzó többes szám első személy váratlanul megjelenik egy olyan közösségként, amelynek tagjai mintha hordoznának valamit egy helyesen gondolkodó, értelmiségi réteg karakterisztikumából, de a velük együtt létrehozott zene torz, harsogó; valódi fegyver helyett olcsó fabicskájuk van – és a velük megkezdett jelenetet hirtelen váltással folytatja, a „Mi lennénk” kezdetű sorozattal, ami itt nem a dacos magyar „és mégis” attitűd analogonja, hanem inkább Bartók Concertójának IV. tételében a vásári-cirkuszi hangulatba beszűrődő „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország” vallomása:
Árva nincstelenek térdepelünk a félhomályban
értelem rongyaiban felöltözöttek keserűen
trombita helyett szánkon vásári szájharmonika rí,
kard helyett fanyelű bicska verődik oldalunkhoz.
Mi lennénk hát a zokogtató dalok vitézei,
mi lennénk hát a vitézek zokogtató utódai,
mi lennénk hát a bátran vállrándító csapat?
…
felborult poharak üvöltözik: Hozsánna,
mert megjött a száj,
aki érthetően szétkiabálja, mi kell,
hogy egy fél deci már nem elég,
hogy ezentúl minden vershez két féldeci kell!
(Ének)
Ladányi nem adja fel: egy kései versében örök társa, a szél mondja ki Ladányi Krédóját:
A szél egy dalt dadog, a szél, az árva,
hogy ez a harc még nem az utolsó.
(A szél)
Ladányi leghűségesebb társa, kísérője. Az egyetlen létező, aki vele tart minden harcában.
Hallgasd az énekünket!
Vágtatás robaját viszi a nyers szél –
Ez a mi énekünk,
ez a nem-dekadens füleknek való!
(Hallgasd az énekünket!)
A motivikusan ismétlődő „lágyszavú költemények” ellenében a kemény, anyagszerű dalt sodorja világgá a szél, maga is anyagszerűvé válva a metaforában:
Nem lágyszavú költemények ezek,
estéktől sáros arcomból röppen fel csak a
kitépett tollú szél –
(Epilógus)
Ladányi pontosan meghatározza, minek az ellenében hívja segítségül a szelet: a „Mialatt” kezdetű strófákban írja le azt az alakulóban lévő társadalmat, amiből nem kíván részesülni. Az első szakasz a közgazdászok modernizálódott elveit veti el, a második a Che Guevara által mutatott példa ellenében a vagyonkájukat egérlyukba mentő kisembereket gúnyolja, a harmadikban „a kis istenek felfalják a nagy Istent”, a negyedikben „a homo sapiens olimpiákon tökéletesedett”, míg az ipar „leszoktat a kétlábon járásról” – de jön a buzdítás:
te mégse aggódj!
Zümmög még dalokat a szél estébe árvuló fának,
kelő fűszálnak mond mesét még tücsök,
s az éhező is megfeni kését.
(Folklór)
Egy harcias képpel induló versben (az első szakasz a lezajlott véres harcokra utal) úgy tűnik, mintha Ladányi megértené az új világot, de aztán ostorcsapásként vág oda az utolsó sorral, amellyel jelzi: az emberek nem tudják, mit tesznek. Az újként mutatkozó új szolgabíró-világban még az indulók is berekednek. A vers vége világosan mutatja, hol tér el Ladányi világképe az alakuló újtól:
és amikor a szél
magával viszi
az elvérzett felleget,
új Nap süt rájuk
és újra Új Világról szavalnak,
pedig a régi kell nekik,
s a szolgabírók
feltámadása közben
berekedt indulók döngicsélnek
(Töredék, kiem. Sz.E.)
A költők alteregóként, személyiségük megnyilatkozásainak artikulálásaként gyakran választanak elődöket. Ladányi a lelkialkatához oly közelálló Martialisként szólal meg. A kérdésre, mi volt a bűne a római költőnek, amiért „a hiábavaló beledöglés olimpiai bajnoka lett”, Martialis egyértelműen verseit okolja, holott az utód Ladányi emléktáblával adózna neki. Martialis válasza – Ladányi válasza saját életére, melyben ismét a szél a társa, segítője:
– Keserű énekembe
tízezer év keserűségét
töltögette a szél –
Késpenge énekem
tízezer év kövein éleződött,
lelkesedésem
tízezer év feltépett sóvárgása volt,
pogány kalandozásom
lázadás volt az elpuhult kor ellen.
(Martialis)
Az egyik legkésőbbi versben már csak magát szólítja meg, és az élet lecsengésekor felsorolja azokat az értékeket, amelyekért érdemes volt így élni. Persze köztük a szél:
mert valami álom
muzsikált benned a világról,
(mert a valóság az álomtalanokat
szereti szomorúvá)
te sorba álltál a szél illatáért,
a víz csillogásáért,
napi egy csókon és egy pohár boron is
eltengetted boldogságodat
(Elégia)
S ha a leghűbb barátból és kísérőből ellenség válik, az önmeghatározás akkor is áll:
Az ember éneklő torok,
csak néha horgas ujjú szél
szorítja el a dallamot,
mint egy kötél.
(Dal)
(A horgas ujjú szél ismét egy madár-metafora, de most a ragadozó madarak családjából.)
A cinkos társ, a mindig kísérő szél olyan dalokat repített szét Ladányi – és egy ideig barátai – szájából, amelyek egyértelművé tették: mi a költő célja, minek érdekében hallatja hangját. A soha félre nem érthetően fogalmazó Ladányi már egy korai versében ezt vallotta:
Azért születtem szegénynek, hogy gazdag
barátjának sohase nevezzen.
Virág helyett penge nyílt ki kezemben,
ezért kerül messzire az öröm.
Azért lett belőlem proletár,
hogy gazság helyett igazságot hozzak.
A proletár költő proletár-létét a polgári élet tagadásával határozza meg:
S milyen törvényt csináltunk mi, ha a
polgár közöttünk hízott szép kövérre,
autót vesz és új bundát nejére
és pénzt csörget, ha nem megy valami.
Fegyvert fogott rád és akasztatott,
nyakonragadtad és börtönbe zártad.
De odanézz: úgy flangál, mint aki
ezzel is remek üzletet csinált csak.
…
És ravasz mondatokkal hirdetik
zűrzavaros elméleteiket,
mindegyik a hazáért eped,
csakhogy mást ért e szón mindegyik.
(Elégia)
Nem áll rá arra az útra sem, amit költészete számára megszabtak:
Egy vézna tollat adtak a kezembe,
hogy verset írjak az estről, a Holdról,
amit unottan felejt el az utókor.
Nem erre vágytam. Valami tisztességes
hőstettet szerettem volna véghezvinni,
erőt önteni az emberekbe!
(Bánat)
Már maga az is hőstett, ha valaki vállalja költő-létét egy olyan társadalomban, amelyben a költőt – tágabban: az értelmiségit – harmadrendű állampolgárnak tartják, vagy rosszabb esetben börtönbüntetésre javallott bűnözőnek.
A költő életét
golyó szeli át,
vonat kereke
vagy a magány.
De mindig nekivág,
hogy elérjen titeket,
akit éhség és szomj gyötör,
valahány.
Mindig ti vagytok a mérce,
nem az ideáktól
mámorosak…
(Kaszt)
Hitét, reményeit az általa megvalósítandó szocialista világ ellenében létrejött polgári társadalom bírálatával vallja meg:
Járókelő,
ki dudorászva
bandukolsz valahol az estben
kirakattól kirakatig,
jóllakottan, elégedetten,
emlékszel-e az izgatott,
kalandról álmodó kamaszra,
aki helyedben most azon
tűnődne éhesen, bolyongva,
hogy elszökik hazulról és
Kubába indul önkéntesnek?
(Tűnődő)
Kuba nevének említése itt még csak álomnak tűnik, és az álmok természetének megfelelően szép illúziók kergetik benne egymást:
Néha,
szebb pillanatokban
Kubába vágyódunk, hol puskával vonulunk
a virágzó ültetvények során át,
és furcsa, idegen ének lángolna a szánkból,
oly áradón és fényesen, hogy
a szürke boldogság
elégne bennünk:
(E korban)
Itt végre kimondatott, kimondatott a vágyálom, a remény, a hit: a forradalminak tudott Kuba és főként a hatvanas évek ifjúságának bálványa, a Krisztusarcú kommunista forradalmár, Che Guevara, akihez több versben fordul mámorosan, szinte önkívületben:
Te gyönyörű, sudár, erős alak,
feketehajú,
engedd hozzád a dalt e nehéz órában, amikor
már fáradt sas a szív,
…
engedd hozzád a dalt, üdvözítő,
mikor az est tábortüze körül
a gyűlölet farkasai üvöltik rekedt éneküket
(Fohász)
Ebben az áhítatos forradalmi ódában újra előtör belőle a többes szám első személy, nyilvánvalóvá téve, hogy ez a vágy emeli ki mindnyájukat a közönséges hétköznapokból:
Ki tartja itt számon szerény hőstetteinket?
Elüldögélünk márványasztaloknál
elődök hírnevétől részegen,
jó nőkre gondolunk,
miközben arra vágyunk,
hogy a terekre gyűlt tömeg kiáltsa szét
mélynél-mélyebb szó-leleményeinket.
És gyárakba megyünk, hol fekete ruhában
baromi fémek közt botladozunk…
(E korban)
A polgári „jómód” és a vágáns költőlét közötti ellentmondás feloldhatatlan:
Mielőtt a
Jómód nevű gebines mulatóban
hűvös intellektuelként lenézném a világot
mielőtt
kopott szeretőmet is
kicserélném ragyogó asszonyokra
egy elfelejtett ízű pillanatban
mellédszegődve a csatakos utcán
ahol lyukas cipőnkön
átfolyik a hideg lé
mialatt elszívjuk utolsó cigarettánkat is
add fegyvered vállamra
érezzem a heveder szorítását
és énekeljünk valamit a Forradalomról
(Zene gitáron. Add fegyvered vállamra)
Ez a lelkes forradalmiság nem valami szedett-vetett szabadcsapat zavaros ordítozása, hanem a józan gondolkodó életterve a jövőre, amelyben a Forradalom mellett a fő vezérelvek a ráció és a Törvény:
A ráció szabad pusztáin vágyom én
elénekelni már a Törvény himnuszát,
s oly lágy elégiát, mely keményen leszámol,
miközben könnyedén lépünk az ég felé
múltunk zűrzavarából.
(Hagyomány)
Ladányi egyre határozottabban érezte, hogy az ő vágyálma ebben a világban fájdalmasan gyötrő álom marad, ezért ő fokozottan távolodik ettől a realitástól. A szembesülést ezzel a valósággal – költői telitalálattal – önmaga tükörképével kezdi:
Nézem magamat a tükörben, azt keresem,
aki neki akart vágni a világnak a tengereken.
Nézem magamat a tükörben, látni akarom,
aki úgy akart szólni, hogy vele üvölt a forradalom.
Nézem magamat a tükörben, egyedül hálok éjszaka,
nézem a számat: hol van róla a szenvedély szava?
…
Nézem a világot magam körül, és a világ
visszanéz, de nem ismeri meg fiát.
…
Ülök a nekem-jutott sarokban, ülök a csendben.
(A csendben)
Majd szomorúan észleli, hogy akik társak voltak – lehettek az ő harcaiban, azok meghalnak. Egyik legmegrázóbb recitálása ennek az érzésnek az Öregek című vers: eltűnnek a példaképek, köszönés nélkül távoznak, hiszen már nem ismerik az új generációt, amely viszont nem ismeri – nem ismerheti – korábbi életüket, küzdelmeiket, vereségeiket. Távozásukkal megszűnnek az ünnepek és azok jelképei („Most hát melyik zászlót / vonjuk le ünnepélyesen? / Miféle indulót / játsszon a katonabanda? /…/ éltek köztünk / s megmosolyogtuk / vagy elkerültük őket.”)
Ugyanígy, az előző rezignált versnél talán tragikusabban, mert egy személyben, közösségét nélkülözve, önmagára vonatkoztatja:
Most kik élén vonulok majd
az ünneplő, fényes terekre?
Tudom, valami igazán
nagyot kéne dalolni végre,
mitől megáll a kalapács
a szög felett a levegőben –
(Adóív)
A visszatérő motívumként fájdalmasan felpanaszolt életérzés a példaképet, hitet, ünnepet vesztett költő életében a társak eltávolodása. Nem puszta elhidegülésről, meguntságról van szó, hanem arról, hogy a „fiúk” képesek voltak – sőt határozott ambíciójuk volt – betagozódni abba a társadalomba, abba a keletkező új világba, melyet Ladányi a maga teljességében elutasított. Reprezentatív darabja ennek a verstípusnak az Ifjúság múlása, melynek első sorába beleszövi a hajdani, nagyhírű Tűz-tánc emlékét:
Bizony, a tűz előtt nem járnak férfitáncot,
már jobbadára csak ülnek az indiánok.
Szelídek lettek ők…
Volt társait gyakran szólítja gyerekeknek – talán így még közelebb érzi őket magához:
Bezárkózunk magánéletünkbe, gyerekek, lassacskán már mind.
Néhány közös kaland még átkiabál, mint távoli megafon
magányunk senkiföldjére valamit.
Pontos látleletet ad arról, mit veszítettek el mindannyian hajdani énjükből:
Ti, akikkel leülök magányom mellé néha
egy körúti sörözőben,
ti sem értitek már, mi az, ami elszállt belőletek és énbelőlem.
Talán csak öregebb lettem – dörmögöm,
de tudom, nem lettem öregebb,
csak elhagyatottabb.
Ha veszélyt észlel, azért felzendít egy magának szóló buzdítást:
de aki érzi, hogy míg horkol a világ,
ébren kell maradni
valakinek!
(Üdvözlet barátaimnak)
Az emlékezés a barátokra már csak nosztalgia, s vele együtt önvád amiatt, hogy a világ haladása nem érdekli – de hát ott az ürügy: kisfia betegsége…
Egyszer öreg verébbé száradok majd,
és árva, öreges gondolataim lesznek
huszonöt éves koromról, mikor
együtt énekeltem a többivel, de később
a szél szánkba visszafújta a hangot,
és aztán csak magammal bíbelődtem,
(Minden érthető lesz)
A társak megszólítása a kedves „fiúk”, amikor emlékként idézi fel őket:
Barátaim, ti kedves, vad fiúk,
modern dalt dúdolók,
volt egyszer egy merengő kamasz...
(Monológ)
Egy esztétikai-poétikai vita is csak az ifjúság múlására figyelmezteti:
Bizony, nem akármi a tét:
Ki lesz a magyar Jevtusenko –
Az ifjúságunk elkopik,
mint satui a munkapadnak.
Nem lett belőlünk generális,
de szépen harcoltunk, fiúk,
öreg zászlótartók között,
vállunk vállukhoz odatartva.
Míg élünk, ezt a meleget
osztjuk csajkánként a szívünkből…
(Fiúk)
Tudósítás az önfeladásról, egy önironikus-fájdalmas, leíró, szinte naplószerű versből: a négy részre tagolódó mű négy hangulat: az első az önmegadás, a második a beszámoló a rossz anyagi helyzetről, a harmadik sorolja a kispolgári lét utált-megvetett kellékeit, a negyedik a kapaszkodó a világba, a társak felidézése a dallal:
Mi tagadás, meguntad. S gyűlések helyett most lottóiroda.
Barátaid feledésbe merülnek. Néha az utcán
ismerős valaki, akkor is inkább
dundi, vöröshajú felesége.
Az önfeladással együtt sodródik bele a kispolgári létbe:
Faladon havas táj takarja a penészt.
Őzikék megszólalásig. Könyvből is másfél méter.
Sezlon mögött eldugva pár üveg sör.
Majd éjszaka, ha véget ér a műsor.
(Emlék)
Ebből a fogvacogtató magányból gyönyörű versek születtek: mintha Ladányi most fedezné fel a világ apró, testközeli dolgait. Egy három versből álló ciklusnak kétpólusú címet ad: Három érzelgős dal, magyarázattal: az „érzelgős” vonatkozik arra a hangulatra, amit a kis tárgyak felett érzett öröm idéz fel, a „magyarázat” a magát mindig öngúnnyal illető költőre:
Maradék melegét fecsérli rám a nyár,
bora alját tölti poharaimba,
hűlt szerelmet ültet magányom mellé,
hogy megértsem: valami odalett ma –
Gyorsan kell hát végigkóstolni mindent,
az aljabort, a kifulladt szerelmet,
szoknyája lebbenését, s utolsó hazugságát,
hogy legkésőbb feltámadáskor újra itt lesz.
Az érzelmekkel teli és magányos Vándordal sorról sorra egyre mélyebbre kíséri a költőt:
Szerelemből szerelembe
akárcsak jobb hazát keresve
akárcsak kenyeret keresve
szerelemből szerelembe
Megy az ember lefelé lassan
mintha egy liliom-lugasban
árván és fogat csikorgatva
egyedülből a magányosba
Megszenvedve érzelmi-lelki csalódásokat, átélve eszméinek a társak által történt elárulását, már a Vének közé sorolja magát, és visszatér régi, legfontosabb témáihoz.
Homályos és büdös kávéházsarokban
motyogunk hozzád, Forradalom.
Szétszóródnak a kiválasztottak.
Elkeveredtünk, ritkán halljuk beszéded,
ülünk és álmodozunk,
vérünk lecsendesül, ökleink elszáradnak.
A magányos, elhagyott, céljaitól egyre messzebb kerülő Ladányi olyan verssel búcsúzik az élettől és a költészettől, amelyben megmutatja, hogy soha nem adta fel, és mindennek ellenére bele akar avatkozni a világ sorsába. A gondolatritmusos vers imaszerűen hangzik, de ezt az imát egy humanista hitű ember mormolja magának, önerősítésül, és az imák szerkezetét követve egyre kisebb koncentrikus köröket von maga köré: a megjavítandó világ így válik univerzumból saját sorssá.
Gyógyítsuk meg a napfeljöttét,
gyógyítsuk meg a vekkerórát,
gyógyítsuk meg a reggelit,
gyógyítsuk meg a kenyeret,
gyógyítsuk meg a kezeket,
gyógyítsuk meg a barátságot,
gyógyítsuk meg az elhalasztott
holnapot.
(Falragasz)
Nem élt gyönyörűen: nem érte el vágyait, nem teljesíthette céljait. Azt a „gyönyörű létet”, amit ebben a korban oly sokan megéltek, ő minden megnyilvánulásával elvetette.
Meggyőződéses proletárként élt egy kibontakozó, majd egyre inkább kiteljesedő haszonelvű társadalomban.
Bálványos Huba grafikája
Szeptember 17-én lesz 30 éve, hogy községünkben meghalt Ladányi Mihály József Attila díjas költő.
A költészet napja előtt a Csemői Hírmondóban (a helyi önkormányzat havonta megjelenő lapja) emlékeztem meg Ladányi Mihályról, s ebben a megemlékezésben számba vettem hogyan őrizzük emlékét, s mintegy leltárt készítettem, arról, hogy mit tettünk és mit tehetünk mi csemőiek ennek érdekében – bár akkor még nem ismertem Simor András Ladányi című versét, melyben azt írja: „Lehet, hogy a kis kopaszt Csemőben is elfeledték?”
Jelezni szeretném, nem feledtük! Annak ellenére nem feledtük, hogy versei új kiadásban nem jelennek meg, rádióban, televízióban alig-alig esik róla szó.
Íme a leltár, ha nem is teljes körű:
1998-ban a Csemői iskola Ladányi Mihály nevét vette fel Kollár Jánosné magyar irodalom szakos tanár javaslatára, a nevelőtestület, a szülők és az önkormányzat teljes egyetértésével. A nevelőtestület ezt követően Ladányi díjat alapított, melyet minden évben egy alsó tagozaton, egy felső tagozaton tanító pedagógus, két kiemelkedő eredményt elért tanuló, és egy – az iskola munkáját jelentősen segítő személy kapja – a tantestület titkos szavazása után. A díj emlékplakett, Várhegyi György szobrászművész alkotása. Kisplasztika, melynek átmérője 80 mm. Előlapján Ladányi Mihály mellképe, születési és elhalálozási évszáma, hátlapján az alábbi idézet: „Élni akartam én csupán, hasznára lenni a világnak…”
A díj mellé oklevél is jár, a díjazott nevével, a kitüntetés odaítélésének dátumával a mindenkori igazgató aláírásával.
Az iskola diákjai minden évben „Ladányi napok”-at tartanak, s ennek keretében sok színes program mellett meglátogatják a költő házát, műsorokkal, vetélkedőkkel tisztelegnek az iskola névadójának emléke előtt. A dűlő utat ahol a költő járt, az önkormányzat Ladányi dűlőnek nevezte el, a házat ahol élt emlékházként tartjuk fent, benne állandó kiállítással a költő életéről, munkásságáról.
A zöldhalmi vasútállomás mellett, ahol a gőzös vontatta vasúti kocsin Ladányi Mihály járt Orisek Ferenc fafaragó művész nagyméretű szobra emlékeztet a költőre. Emlékét, verseit számos irodalmi est (életében vele, halála után róla) idézte, idézi fel, a csemői önkéntesek pedig a költészet napjára rendbe hozták a költőnek a budapesti Farkasréti temetőben levő sírját.
Tudjuk-e, igazán ki volt Ladányi Mihály, ismerjük-e őt?
Sokszor, sokan találkoztunk vele, de mégis alig tudtunk róla valamit, ami személyes, ami életéről, családjáról, kapcsolatairól szól. Halála után sokkal többet.
Mi, csemőiek sem ismertük igazán, pedig kedves, közvetlen ember volt. Csemői házának szomszédjai közül nagyon sokan meghaltak, de sikerült néhány ismerősét megkeresnem s megkérdeznem milyen emléket őriznek a költőről.
Kiss László postás: Amikor a költő a szomszédunkba költözött én 13 éves voltam. Gyakran átjött hozzánk, hétvégeken gyakran ebédelt nálunk, de egyébként is szinte mindennapos vendégünk volt. Szeretett Csemőben lakni, 3 kislánya Gabriella, Zsuzsa és Ágota több alkalommal nálunk aludt. A szőlő, ami a ház mellett volt, nem az ő telepítése, a házzal együtt vette, megmunkálásával nem igazán jeleskedett. Költészetét mi szomszédok nem igazán ismertük, nem is értettük, de azt mindenki tudta róla, hogy jeles költő, híres ember, s a rádió, televízió is többször felkereste a házában. Nagyon szeretett gombát szedni, ebben segítségére volt Kocsis Klári, aki sokat tartózkodott nála. Arra is emlékszem, hogy nagy tervei voltak.
Hantházán vett egy tanyát, s azt mondta, ő azt rendbe hozza és oda művészeket fog telepíteni. A hantházi tanya körül a tanyájához tartozó erdőt mi vágtuk ki édesapámmal – igazán szép akácok voltak. Hogy mi lett a fa sorsa? Nagy részét ellopták, más részét szétosztotta. Jószívű ember volt. Arra is emlékszem, hogy egyszer disznóvágást is tartott, igaz ezt nem nála, hanem a szomszédjában Jaczina Pali bácsinál dolgozták fel. Ladányi háza előtt volt a postaláda, így a szomszédok a postáért odajártak. Ilyen alkalmakkor édesapámat is meghívta egy-egy pohár borra.
Szűcs János nyugdíjas agrármérnök. 1975 óta a Zöldhalmi iskola szolgálati lakásában lakom. Elődöm Máté Imre iskolaigazgató volt, s Ladányi tulajdonképpen úgy került Csemőbe, hogy amikor leszállt a vonatról Zöldhalom állomáson, bement az iskolába és érdeklődött, hol vehetne egy kis tanyát és szőlőt. Az igazgató javasolta a kis házat, amit a költő később megvásárolt. Ez emlékeim szerint az 1970-es években történt. Amikor Máté Imre bácsi az iskolaigazgató elköltözött, illetve nyugdíjba ment, én a feleségemmel költöztem az iskolába, s innentől hozzánk is gyakran eljött, bár családjával nálunk soha nem járt. Barátja Kocsis Klári Ladányi társaságában szintén gyakran megfordult nálunk, s ez a látogatás kölcsönös volt, én is többször mentem át hozzájuk egy kis beszélgetésre. Az, hogy én összejártam vele, nem volt különleges eset, mert minden szomszéddal barátságban volt, többek között néhai Kiss László szőlősgazdával, aki akkor a vágóhídon dolgozott. Tőlük hordta a tejet. Közvetlen szomszédja az egykori idős szőlősgazda, Jaczina Pál volt, s Ladányi nála is mindennapos vendégnek számított. Varga Feri szomszédja – aki ma már ugyancsak nem él –, egyben jó barátja is volt (én nála ismerkedtem meg Ladányival egy kellemes esti borozgatáson), gyakran látta vendégül. Barátkozott még Takács Jánossal (ő később elköltözött Csemőből), aki a közeli tanyán élt.
Szőlőjét jórészt nem maga művelte, hanem napszámosok kapálták, kötözték, bár a munkában néha ő is részt vett. A szőlőt nagyon szerette, feldolgozásához minden eszköze (daráló, prés, hordó) megvolt. A szőlőterület emlékeim szerint kb. 2000 m2 volt.
Hogy miről beszélgettünk? Elsősorban politikáról, de verseit is szívesen megmutatta. Valamennyi kötetét, melyet dedikálva adott, ma is őrzöm. Sokat utazott, de sok időt töltött Csemőben is. Szerintem Csemő volt számára a nyugalom szigete. A háza berendezése nagyon szegényes volt, de ennek nem tulajdonított jelentőséget.
Versei jelentős részét is itt írta, több gépírónő is dolgozott nála. Néhai Kecskeméti Pistával volt még nagy barátságban, vele sokat utazott – többek között Erdélybe is, és szórakozni is gyakran mentek együtt. Arra is emlékszem, hogy Hantházán vásárolt egy tanyát egy kis akácerdővel. Nagy terveket szőtt, bár beteg volt. Betegségéről elég sokat beszélt, de azt hiszem, meghalni nem készült. Halála előtt még azt mondta, október 6-ára Aradra megy. Ez már nem valósult meg.
Szomszédjai is úgy éreztek, ahogy Ének a jóistenhez című kötetében írja:
Itt Miska a nevem,
s vagyok a vérükből való
testvérük egy kicsit.
Valóban, itt szűkebb környezetében Miska volt, s hitvallását a környezete is így élte meg – vérükből való volt. A csemőiek közül többen vannak, akik sok történetet, legendát tudnak, hallottak vagy mesélnek róla, mint akik igazán ismerik költészetét, verseit. Akik e téren mulasztottak, talán még most is pótolhatják, mert versei ma legalább annyira aktuálisak, mint amikor írta. Erre itt csak egy példát idézek:
Zsebdal
… És híre ment hogy ezt lehet. S épp ettől
valósult meg a kollektivizálás –
mert nem volt olyan hivatal vagy állás
hol nem loptak naponta számtalanszor
és ó, egek
egész hegyek, egész hegyek kerültek zsebbe akkor.
De jött a baj, hogy kicsik a zsebek
a problémát a lapok is megírták
nagyobb zsebeket követelt az ország
és jött a zsebszabályozási rendelet
és ó, egek
megnőtt a zseb, megnőtt a zseb és eltűnt benne az
ország.”
Szeptember 17-én a költő házánál megemlékezést tartunk halálának évfordulóján.
Nem felejtjük.
Dési Frigyes meteorológus, tanszékvezető egyetemi tanár 1912-től 1978-ig élt. Nem egy tudományos munkáját külföldön is kiadták, nemzetközi tekintélynek számított a maga területén. Hatvanéves kora körül egyszercsak elkezdett verseket írni. Ez még nem lett volna baj, de három közülük meg is jelent az egyik hetilapban. Ettől kezdve gyökeresen megváltozott az élete: az addig hétköznap is öltönyös professzor Jevtusenkóra vette a figurát: kockás ingben, simléderes sapkában járt-kelt, a verseit tartalmazó lapszámból legalább ötvenet megvásárolt s boldog-boldogtalannak dedikálta a példányokat az Akadémia visegrádi üdülőjében. Egy alkalommal Genfben kellett volna előadást tartania egy konferencián, de ugyanazon a napon a verseit közlő hetilap irodalmi estet hirdetett meg Gödöllőn, ahol a tekintélyes tudós a verseiből olvashatott föl. Egy percig sem habozott Genf helyett Gödöllőt választani.
Akkor tűnődtem el először: mi lehet annyira vonzó az én műfajomban, hogy kikövezett utakon sikeresen haladó emberek göröngyös, gonoszkátyúkkal teli csapásokra térülnek el, ha rájuk mosolyog a Múzsa? Vállalják a veszélyt, az életforma-változást is csak azért, hogy költőnek tartsák őket.
Azt mondják, a líra az ifjúság műfaja, kamaszkorában csaknem mindenki megpróbálkozik versírással, de a többségnek hamar benő a feje lágya. Aki öregemberként számít kezdő költőnek, tiszteletet nem nagyon ébreszt, inkább mosolyt fakaszt. Súlyosabb esetben szánalmat kelt. Persze, vannak azért kivételek.
Az utóbbi időben három idős embertől kaptam első verseskötetet. A kilencvenegy esztendős Faragó Jenőnek 2013-ban jelent meg A mindenségből kitaszítva című könyve. Sokadik könyve, de mint verseskötet, első. Fiatal szegedi újságíróként már publikált lírai termékeket, de ezek kötetté – akkor még – nem álltak össze. Aztán jelentős alakja lett a magyar sajtónak, 1956. november elsején három kollégájával karöltve ő alapította a Népszabadságot, amelynek később nyolc éven át római tudósítója volt. Most, kilencven felé kezdett el újra verseket írni. A mindenségből kitaszítva válogatott kötet, ifjúkori zsengéiből és legfrissebb terméséből egyaránt találunk verseket benne. Nem érződik, hogy évtizedeken át szünetelt, mint költő. Kiderült: lírikusként is profi.
Csákvári József tanár úr jeles kultúrtörténeti munkák után most, nyolcvannégy évesen kezdett verseket írni. És máris kiadta kötetben valamennyit. Az ember a bolygónkon és az univerzumban – ez a címe. A megrendítően őszinte kitárulkozásokat olvasva felmerül az emberben a kérdés: miért nem kezdett korábban kacérkodni a Múzsával?
A két emberben közös, hogy mindketten profi tollforgatóként eveztek át életük alkonyán a líra békésen csak nagy ritkán fodrozó vizeire. Mostani verseik már nem is őszikék, hanem télikék. De mit kezdjek a nyolcvanhét éves Mészáros Sámuellel, aki öt éve kezdett verseket írni? Ő teljesen civil. Két esztendeje, 2014-ben látott napvilágot Elfojtott Szó című kötete. Semmi előzmény. Se szépprózai kísérletek, se újságcikkek. Csak versek. Egyből, minden átmenet nélkül. Feleségének 2011-ben bekövetkezett halála rendítette meg annyira, hogy rímek, ritmusok „terápiájával” próbálta lelke nyugalmát visszanyerni. A kötet arról árulkodik, hogy sikerült.
Természetes, hogy az érdeklődésemet elsősorban a „kívülről jött” idős pályatárs keltette fel. Nem dilettáns, ezt már abból is sejtettem, hogy maga Pomogáts Béla írt a kötethez előszót. Pomi igényessége közismert, nívótlan „termékekhez” nem adja a nevét. Aztán elolvastam a verseket. Valóban kezdő költőről van szó, ez a szakmai fogyatékosságokból is kitűnik: a meg-megbotló ritmusokból, az olykor ügyetlen rímelésből. Ezen lehet segíteni, hiszen a költői mesterség elsajátítható, még idős korban is. Ám a költőség – tehát az antennaként működő idegrendszer, a kitárulkozó merészség, az érzéseket, indulatokat nem csupán elmondani, de láttatni is tudó képesség – nem tanulható meg. Az vagy adva van eleve, vagy sosem lesz meg. Mészáros Sámuelnél nyilván adva volt már fiatal korában is, csak nem tudott róla. A gyász hozta ki belőle, nyolcvanon túl. A szakmai fogyatékosságokat pedig feledteti az eredeti érzések leszerelő őszintesége, elementáris kifejezése.
Mindhármuk esetében elgondolkodtam azon, hogy vajon mi terel öreg embereket a líra felé? Pomitól kaptam választ Mészáros Sámuel kötetének előszavában:
„Idős költőnek lenni nem rang, költőnek lenni viszont igen: ha valaki a versben talál védelmet, menedéket és vigasztalást a gyorsan múló idővel szemben (és az idő nyolcvanéves kor körül már igen gyorsan múlik!), az bizonyára jó helyen keresi az elmúlással folytatott küzdelem lelki fegyvereit.”
„Az Elfojtott Szó nem szokványos debütáló kötet” – írja Mészáros Márton, a Népszava fiatal, nagy tehetségű munkatársa nagyapja művéről. Igaza van: nem szokványos. De nem csupán ezért érdemel figyelmet. Mint ahogy Faragó Jenő és Csákvári József verseskönyve sem.
Végül egy üzenet az Ezredvégben rendszeresen publikáló költőtársaimnak, akiknek kérését – miszerint írjak recenziót legújabb kötetükről – rendszeresen visszautasítom, mondván, hogy recenziót egy idő óta nem írok. Megvan a jó okom rá. De erről majd máskor. Ez sem recenzió, csupán tűnődés egy jelenségről. Jóllehet, könyvek kapcsán. De ez ne tévesszen meg senkit. A világért sem akarok hiú reményeket ébreszteni.
A csend, melynek nyomán életre kel az esztétika, a csend, melynek kommunikatív funkciója a képzőművészet interpretálása, ez a csend a kiállítótermek csendje… Csend honolt a Museion No. 1 Galériában is (Üllői út 3.), ahol a XXV. Debreceni Tavaszi Tárlat válogatott anyaga bemutatkozott. A modern képzőművészet tanulmányozása zárt rendszerek tanulmányozása. A tárlatlátogatónak csak a legritkább esetben van meg a felkészültsége ahhoz, hogy megküzdjön a teremtett gondolattal, hogy passzív befogadóból aktív befogadóvá váljon. Eszközök kellenek, melyekkel meg tudjuk fogalmazni pozícióinkat, s ha ez megvan, feloldódik a súlyos következményekkel járó egyoldalúság. Aki eltéved, aki rossz bevezetőt ad tovább, az a művészet őserejével találja magát szemben, mely úgy viszonyul a szépség élvezetének makulátlan tisztaságához, mint az özönvíz a forrásvízhez.
Az első műalkotás az ősrobbanáskor teremtett világ.
Szép, ha úgy tetszik esztétikus kiállítást láthattunk a Museion No 1. Galériában, június 24 és július 6 között. Az érdek nélküli tetszés azonban nem igazolja a tárlatlátogató és a képek között csak akadozva induló párbeszédet. A debreceniek bensőséges mikrokozmosza jelkép, szimbólum, élő, erjedő folyamat. A képek „bátrak”, de csak annyira, amennyire sem az alkotó, sem a tárlatlátogató szellemi biztonsága nem forog veszélyben. A tárlatlátogató választhat, ha tudatában van annak a lehetőségnek, mely meghatározott elvárási irányokhoz köti esztétikai érdeklődését. Ez érvényes a tradícióra is, de az egyén szubjektumának tudatos hozzájárulása nélkül végbemenő ösztönös folyamatokra is, arra a tematizált sokrétűségre, mely bizonyos lehetőségek szelektívebb kiválasztását is lehetővé teszi. Az Üllői úti galéria önmagát bemutató szubjektivitása megadta volna a lehetőséget a kiállított műalkotásokkal való fokozottabb együttélésre, egy új horizont kialakítására, az ábrázolás korlátainak a műalkotások környezetben való feloldására, vagyis arra, hogy a környezet is megszólaljon a kiállított képek szellemi különidejűségének a fizikai határokon túlra való kiterjesztéseként. Egy, a természeténél fogva nem egységes anyag nem mindig optimista pátosza nehezen rendezhető. A rendezés persze egy lépéssel még tovább is megy, a képeket egy viszonylag nehezen olvasható, központ nélküli, horizontális világban működteti. Mégis, úgy érezzük, hogy a rendezés sikerét mutatja az a hatás és manipuláció, melyet elért a debreceni művészek olykor-olykor bámulatot keltő szellemi javaival, és egyben sikertelenségét is azzal, hogy mindezt kontraszelekcióval vitte véghez.
Vegyünk találomra egy képet, például a jól megvilágított utcai szinten látható Imádság címűt, Gajdán Zsuzsa munkáját. Az arány analógiájának matematikai fogalmai szerint vertikálisan felépített mű jelentheti azt is, hogy a mai ember eltéved azoknak a fikcióknak a homályában, melyek napjainkban egyre rejtelmesebbé teszik a világot. Burai István Eltűnt erő című munkája a megfogyatkozott tudásról szól, és arról, ami ennek a helyébe lép, ez pedig a hit, avagy éppen megfordítva. Valami hasonlót sugall a Wrábel Erzsébet Föld-részlet I.-II.-je is, talán éppen azt, hogy a hit és az erő valamiképp alternatívák. A képnéző felfedezi a műélvezet időtlen csapdáját. De a képnéző, mint fontos résztvevője a művész, a műalkotás, és a műélvező szenthármasságának, könnyen manipulálható. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának díjával jutalmazott Varga Máté Pattern I. II. III. című munkájának képi ötvözetei a fotó által megalapozott ok-okozat hatásában érvényesülnek. Ugyanez elmondható Varga Tamás munkájáról, a Holló László Galéria díjával kitüntetett Insecis címűről is. A fotó úgy viszonyul a létezőhöz, mint egy második analógia, a hasonlító a hasonlított felé halad, a minőség és a mennyiség összekapaszkodik, visszafogja egymást. Finoman megrajzolt, humanista mondanivalót és klasszikus rajzi erényeket vonultat fel Durucskó Zsolt grafikája, a Beszélnünk kell, mely Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzatának díját kapta.
A képzőművészet alkotói gondjai, az alkotás lírája, a rajzolás düreri mozgatói, a színek, a formák, a vonalak, a pontok, a tónusok, a jelentésátvitel, csak nehezen tárhatók fel. Csak az alkotó tevékenységéhez viszonyítva válik az alkotás műalkotássá. A műalkotásnak egyetlen lényegtelen pontja sincs, filozófiája metaforikus, sokszor teljesen más irányú összeszövődések bontakoznak ki, rejtett feltevések, melyek a művész tudatalattiját működtetik. Az alkotás, és annak befogadása heroikus tevékenység. A mű környezetében létrejött formai változások egyre inkább megváltoztathatják a művet, és a körülötte zajló folyamatokat. A díjak áttekintést adnak, megkönnyítik feltárni az alkotói folyamat evolúciós kölcsönhatását.
Néhány kisebb díj, mint például a Blondex Művészellátó díja, melyet Tamus István kapott Színkép című grafikájáért, vagy a Kreatív Art Művészellátó díja, melyet Kányási Holb Margitnak adományoztak Légifolyosók című kollázsáért, azt bizonyítja, hogy a XXV. Debreceni Tavaszi Tárlaton a művészi erény próbatételeként, és a művész „isteni” tekintélyének igazolásaként „díjeső” volt. Azonban minden díjban van valami kétértelműség: az elvárásé. Ez a felismerés egyszerű és drámai. Egy mozdulat, mely átvágja a gordiuszi csomót.
Az innen származó tapasztalat már szenvedélytörténet. Ha így van, akkor az esztétikai élvezet is utópisztikus. Különösen az, melynek programja a követelményekben gyökeredzik. Debrecen Város Önkormányzatának fődíját kapta Fátyol Zoltán a Japán I. (Leszálló madár) című alkotásáért. A felvilágosult ész varázslata ez a mű, tekintély, és egy újfajta humanitásba vetett bizalom. Az újrafelismerés déjà vu érzése különösen sokat mondó rajzi elemekkel. Abból az alapállásból indul ki, hogy a vizuális fogalmak a szellem rendjébe átvitt jelentések. Rétegekre épített összefirkált kollázs. Merészsége a legbensőbb igazság merészsége.
Kár, hogy a különböző megnyilatkozásmódok közötti végkifejlet kontraszelekcióban jelentkezik. Egyértelműen ezt sugallják az emeleti részben elhelyezett alkotások. Miként válaszolnak ezek a megnyilatkozások a galéria földszinti részén kiállítottakra? Úgy, hogy saját kifejezési terükben valóságfogalmuk ellen fordulnak. Pedig jelentős művészek neveit találhatjuk itt, mint Láng Eszter, Velényi Rudolf, Aby Szabó Csaba, meg a zománcművészet kismestere Gyöngy Enikő, Tamus István, Gonda Zoltán, Subitz István és mások. A XXV. Debreceni Tavaszi Tárlat válogatott anyagának a galéria emeleti részén kiállított része sajnos, a megkülönböztetések, a sorozatos bizonytalanná válások rendetlensége, mely az egész kiállítás struktúráját ingataggá teszi. Így lesz nyilvánvalóvá az, hogy mi a kinyilatkoztatás, mi az eltérő, és mi a prófécia. Láng Eszter Én a másik és te című munkáját nézve eszembe jut, hogy az én-te viszonyt odáig is fokozhatjuk, mint ahogy az Emanuel Mounier, vagy Martin Buber vallásos perszonalizmusában lehetséges. Egy kis filozófia a kép minőségének rovására. Habár az is lehet, hogy a legmagasabb szinten megfestett prófécia. Prófécia, melyhez nem rendelhető teológia. Csak a pszichologizált csend rendelhető: a galériák csendje.
Álom-Balogh Jázmin rajza
Madarász Zsanett
Pityuval, a világoskék tollú hullámos papagájfiúval akkor kerültünk igazán meghitt kapcsolatba, amikor ketten maradtunk otthon. Engem az orvos ítélt szobafogságra, ő meg éppen a harmadik neje elvesztésén búslakodott.
Laci fiam felcseperedvén egyre több időt töltött az iskolában. Délután meg az edzés és a házi feladat kötötte le az idejét. Szegény Pityu ott árválkodott a kalitkában. Időnként meg-megszólalt, de mivel senki se válaszolt neki, behúzódott a kalitka sarkába, és mélabús szemekkel meredt maga elé.
– Te, apa! – szólt egyik nap a fiam. – Megtennéd, hogy kitakarítod helyettem a Pityus kalitkáját? Itt a nyakamon a szavaló verseny, edzés is lesz, holnap meg matek doga…
– Tudod mit? – válaszoltam – persze, hogy kipucolom, meg még zöldet is hozok föl neki. Aztán hogy ne érezze magát annyira árvának, átviszem a dolgozószobámba. Nagyon jól megleszünk mi ott ketten, öreg fiúk. Legföljebb ha hiányzik, majd átjössz meglátogatni.
Így lett a Pityus madárral közös szobánk. S mivel napközben csak ketten voltunk otthon, egymásnak mondtuk el búnkat-bánatunkat Aztán ha írni támadt kedvem, csak szóltam az öreg havernak. Ő meg komótosan átballagott az ülőke felém eső oldalára, és szebbnél szebb történeteket csivitelt a fülembe. Nekem csak elő kellett vennem az írógépet, és lepötyögni a Pityus madár elbeszéléseit.
Amikor a szőlőhegyre mentünk, ragaszkodott hozzá, hogy én vigyem a kalitkáját. Ilyenkor egyik lábával a kalitka rácsában kapaszkodva egyensúlyozott. Az útkanyarokban is ezt tette, de mindig méltatlankodott, ha egy-egy élesebb forduló kibillentette az egyensúlyából. Ezt úgy oldottuk meg, hogy a kanyar előtt hátraszóltam neki; „Pityus, jön a kanyar, kapaszkodj!” Ő meg pittyentett egyet, hogy megértette, és belekapaszkodott a rácsba.
A feleségem először kételkedve legyintett ránk, de amikor többször is megismételtük a jelenetet, mosolyogva mondta a gyereknek:
– Nézd már, hogy kommunikálnak az öreg legények!
Egy nap észrevettem, hogy Pityus lábán valahogy furcsán merevek a karmok. Egyre nehezebben kapaszkodik velük. Idős, reumás embereknél láttam hasonló elváltozást. Elvittük hát az állatorvoshoz, adjon neki valami gyógyszert. Az őszülő halántékú orvos csak nézte a mi jó öreg madarunkat, és nem akart hinni a szemének.
– Mondják, hány éves ez a matuzsálem?! – kérdezte, miközben ráfújt valami sprayt.
– Hány is? – számolgattuk. – Hát… hat éve van nálunk. Akitől kaptuk, azt mondta, hogy nem érdemes már párt venni neki, mert öreg. Öt- vagy hatévesnek mondta akkor. Ezek szerint tizenegy vagy tizenkettő.
– Fantasztikus… – álmélkodott az orvos. – A hullámos papagáj a legjobb körülmények között is ritkán éri meg a hét-nyolc éves kort. És megvallom, én még reumás madarat se láttam… Adok vitamint, ebből csöppentsenek az itatójába. Aztán hozzák el máskor is, legalább hadd lássam ezt az aggastyánt! De nem árt, ha tudják, hogy őt már csak a szeretet tartja életben.
Vitamin ide, vitamin oda, a reuma annyira lemerevítette a karmait, hogy alig tudott megkapaszkodni az ülőkén. Csináltam hát neki egy másik kis rudat is. Így már biztonságosan meg tudott ülni a kettőn. Aztán egy kis tyúklétrát is faragtam hozzá, azon jön le az etetőhöz. Először furcsán nézett rám, amikor beraktam a kalitkába. Nyilván sértette a férfiúi hiúságát az effajta segítség. De amikor elmagyaráztam neki, mire való, nagylelkűen rábólintott. Pittyentett egyet, és kipróbálta. Aztán még újított is rajta. Ha a csőrével is kapaszkodik, még biztonságosabb a lépcső.
Azóta Pityus, az öreg haver még jobban kötődik hozzám. Reggelente, amikor meghallja, hogy a felségem és a fiam után becsukódik az ajtó, heves rikácsolásba kezd. Ilyenkor meg kell nyugtatnom, hogy hallottam, s reggeli után ő lesz az első. Tudomásul veszi; pittyent rá, kiül a kalitka sarkába, s türelmesen várja a kiszolgálást. Amikor odamegyek, megmutatja, hogy a vizet meg a magot kell kicserélnem, aztán a csőrével a rácson függő tyúkhúr felé bök, hogy már az se egészen friss. Ha mindez megtörtént, elismerően csivitel, s megengedi, hogy megsimogassam a rácson kinyújtott csőrét.
Nagyon muzikális madár az én Pityus haverom. Ha bekapcsolom a rádiót és meghallja a zenét, azonnal kihúzza magát, és együtt fújja a nótát az énekessel. Ki tudja miért, a hölgyeket részesíti előnyben. A magas hangoknál még cifrázza is a dallamot. Közben a fejét ingatja, szárnyát lengeti. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy ifjú korában berepült egy diszkó nyitott ablakán, vagy az előző életében csapos volt egy falusi kocsmában.
Az esti búcsúzkodásunk a legbensőségesebb. Már naplementekor kiül a kalitka szélére, és várja, hogy odaüljek mellé. Ilyenkor aztán elcsevegünk néhány percig, s a végén a rácson át szertartásosan összedugjuk a csőrünket. Mármint hogy ő a csőrét, én meg az orromat. Aztán elégedetten pittyent egyet, elvonul a sarokba, és a szárnya alá dugja a fejét.
A minap éppen fürödni készültem. Már félmeztelenül álltam a szobában, amikor a feleségem keresett valamit, de nem találta. Azt mondta, biztosan nálam van. Természetesen tiltakoztam a gyanúsítás ellen, mire ő kihúzta a fiókomat, és ott találta a keresett holmit. Ezen aztán jót nevettünk, s pajkosan a meztelen vállamra csapott. Csak úgy csattant a pucér bőr.
Pityus fölkapta a fejét a szokatlanul durva jelenetre, kidöcögött az ülőke végére, kihúzta magát, és olyan éktelen rikácsolásba kezdett, hogy még a szomszédban is meghallották. Talán neki is ugrott volna a védelmemben, ha nincs ott a kalitka.
És még mondja azt valaki, hogy az állatban nincs lélek… Mindenesetre, ha netán valaha mindketten újra születnénk, s úgy alakulna a dolog, hogy ő lenne az ember, és én a papagáj, hát én csak azt kívánnám, hogy Pityus legyen a gazdám.
Egyik délután ismeretlen férfi kopogtatott a lakásajtónkon. Nem engedtem be, megtanultam, legyek óvatos, végül is két gyenge nő mellett én vagyok az egyetlen, aki az erősebbik nemet képviseli. Két hónap sem telt el azóta, hogy Pest – és benne mi is – felszabadultunk.
– Téged kereslek, kisfiam – mondta a magas, sűrű barna hajú, szúrós tekintetű idegen. Gyanús ez, gondoltam, mert láthatólag nem ő az apám. De talán üzenetet hozott tőle.
– A Gyermekbarátoktól jöttem – kezdte mondókáját. – Édesanyáddal szeretnék beszélni.
Ha engem keres, mit akar anyámtól, okoskodtam, de mivel csak nagyanyám volt otthon, félreálltam az útból.
Kiderült, mégis rólam van szó. A Gyermekbarátok nevű szervezet tagjai sorra látogatnak el a családokhoz, hogy meghívják a gyerekeket bögre kakaóra, süteményre, no, meg ilyen-olyan közös játékra. Nagyanyám, akit a két világháború, a román, a szerb s legutóbb a német megszállás, a nyilasok tombolása gyanakvóvá tett, igazolványokat kért a bácsitól.
Tanítóval állunk szemben, tudtuk meg, csak amíg a tanítás nem kezdődik el, a Gyermekbarát szövetség vagy egyesület megbízásából akar velünk foglalkozni.
Nándi bácsi másnap is eljött, s miután megkapta anyám engedélyét, végigsétált velem a Dob utcán, elvitt a Damjanich utca elején álló földszintes, sárga épületbe, ahol az udvaron már nyüzsögtek, futkároztak, zsinatoltak a hat-tíz éves gyerekek.
Meglett a bögre kakaó, a baracklekváros, omlós sütemény, és persze a játék is, nemcsak amolyan szabad kergetőzés, fogócska, bújócska.
Az én szememben felnőttnek látszó fiatalok, lányok, fiúk elegyedtek közénk, ők az ifik, tanultuk meg az új szót, meg egykettőre a nótát is, hogy hegyek között, völgyek között zakatol a vonat, én a legszebb lányok közül téged választalak…
Kört fogtunk, és akit a körbe zártunk, az kiszemelte magának egyikünket – ha fiú volt, kislányt, a lány, akkor fiút –, elhúzta a sorból, megpörgette, azután beállt a helyére. A kiválasztott pedig átvette a szerepet.
Ez a körjáték még sok-sok évig a társastáncot jelentette nekem, lánykezek szorongatását, nádszálderekak ölelgetését, szemvillanások váltását, futó puszizgatást.
Öt év múltán már azzal a refrénnel énekeltük a dalt, hogy egy a jelszónk, tartós béke, állj közénk és harcolj érte, ám a hegyek között, völgyek között zakatoló vonat nem lassult, nem fékezett, nem állt meg, és a mi párválasztó körtáncunk már mindörökké a zakatolás nevet fogja viselni.
A következő pénteken már ismerősökként köszöntöttük egymást a Damjanich utcai udvaron. Bent a házban felnőtt bábjátékosok mulattattak bennünket, Vitéz László a nyilas karszalagos ördögöt püfölte a palacsintasütőjével, és egy Ivanuska nevű bábu a Kalinka dallamára hol jobbra, hol balra rúgta ki lábait maga alól.
Megtanultuk a Kalinkát, mint ahogy a Katyusát, a Dunnyuskát, a Poljuskát. Miért hogy mindig uskára végződnek ezek az orosz katonadalok, nem lehet, hogy köze lenne hozzájuk a puskának?
Mindenhová gyalog mentem, pedig a villamos már rendszeresen járt a pesti utcákon. Újabb és újabb plakátokat láttam, az egyiken például Hitler fejét három irányból egy-egy ököl csapja meg, s az öklök szovjet, angol, amerikai zászlót mutató mandzsettákból bújnak elő.
Az MKP, a Magyar Kommunista Párt tagtoborzó plakátján az ötágú vörös csillag vonzotta a szemet, a szociáldemokraták meg a kalapácsot emelő, teljesen vörös, meztelen férfialak képével hívták fel magukra a figyelmet.
Anyám a szociáldemokraták pártjába jelentkezett, föl is vették, szocdem lett, és gyűlésekre kezdett járni. Nagyanyámat nem érdekelték a politikai mozgalmak, az ilyenekből, mondta, eddig csak baja származott.
Hallottam, ősszel majd választásokat tartanak, lehet választani, hogy a sok párt közül melyik kormányozza az országot, de kormányzó, az már nem lesz, Horthy Miklós fényképét az iskolákban sem fogják ezentúl a falra, a fekete tábla fölé akasztani. Külföldre utazott, jó messzire, csak találgathattam, hova.
– Menjünk-e moziba? – kérdezte egy nap anyám, mintha bizony nem tudná a választ.
Mozi! A mátyásföldi iskola bordásfalas tornatermében, a község „filmszínházában” láttam utoljára filmet, a Bob herceget.
Mi hárman, anyám, nagyanyám meg én, most nem mesefilmet nézünk meg, örvendeztem, hanem igazit, háborúsat. Lenyűgözött az Uránia mozi nagy terme. Mintha az Ezeregyéjszaka egyik fejedelmének palotájába léptem volna! A pompázatos környezethez nem illett a nézők szegényes, foltozott ruházata. A filmen azonban hozzánk hasonlóan öltözött orosz emberek jöttek-mentek, harcoltak, győztek. De csak a végén győztek. Tovaris Pé. Ez volt a címe, és így hívták hősnőjét, a szovjet partizánlányt, akit a németek elfognak, és bőszen készülnek, hogy felakasszák egy dobogón álló bitófára. Barátja vagy szerelmese az utolsó pillanatban bukkan fel a közeli falombok közül, és jó kis géppisztolyából – mi davaj-gitárnak ismertük – sorozatot ereszt a horogkeresztes hóhérkülönítményre. Halálosan telibetalál mindenkit, csak Tovaris Pét nem, aki leszökken a dobogóról, és átöleli megmentőjét. A mozgókép ugyanolyan – vagy igencsak hasonló – csókkal fejeződik be, mint a Bob herceg és a szegény mosóleány kalandja.
Rádiónk nem volt, lába kelhetett a hurcolkodás során, de az újság, a Szabadság címoldalán elolvashattam a hadijelentéseket. A Vörös Hadsereg több csatát vívott a Dunántúlon, a Velencei-tónál és a Balatonnál. A németek makacsul védekeztek, a nyilasok a nyugati országhatárra, s azon is túlra menekültek. Nekünk már nem kellett tartanunk újabb bombázástól. Bombáktól azonban igen. A romok között nem egy, nem két bomba, akna lapult, s már érintésre, kisebb kőcsuszamlásra felrobbanhatott.
A romeltakarítás igencsak vakmerő vállalkozás volt. Anyám alaposan megmosta a fejem, amikor elfecsegtem neki, hogy a tüzelőt, egy ajtó roncsait valamelyik romhalmazból húztam ki, és cipeltem haza. Az aggodalom rohamokban tört rá, volt, hogy nem akart kiengedni a lakásból, máskor meg elküldött a Józsefvárosi pályaudvarra a vagonokból osztott krumpliért.
Sötétedés után a felnőtteknek sem volt ajánlatos a városban járniuk-kelniük, kivéve azokat, akik a vetkőztetés módszerével akartak ingyen ruhához jutni. Más holmitól, értéktől nemigen lehetett megfosztani azokat, akiknek éjszaka kellett valamiért az utcákat róniuk.
Nagyanyámtól tanultam meg, hogyan gyújtsak be a vaskályhába. A művelethez papírra is szükségem volt. A Rumbach utcában találtam egy pincét, ahol képes újságok álltak kötegekben, mondták, ezt nevezik makulatúrának. A begyújtás néha fél órát is késett, mert érdekes képekre, cikkekre bukkantam a Tolnai Világlapja meg az Érdekes Újság összegyűrendő lapjain. Láttam többek között Joe Louist, a „barna bombázót”, amint a ringben éppen kiüti fehér ellenfelét, láttam fényképeket a berlini olimpia atlétáiról, tornászairól, vívóiról, a Zeppelin léghajóról, a díszmagyarban feszítő miniszterekről és a pesti farsang gyönyörűséges bálkirálynőiről.
Március vége felé már enyhébb buzgalommal tüzeltem a vaskályhában. Javult az idő, a platnin csak mosogatáshoz, mosáshoz, mosdáshoz melegítettünk vizet, főzésre megfelelt a petróleumfőzőben a kanóc lángja. Lavórban mosakodtam, nem állítom, hogy túlontúl alaposan. Ruhatetűmet bárhol beszerezhettem, a Gyermekbarátoknál, a Joint-konyha vagy a pék előtt sorbanálláskor, de az is lehet, az apró szörnyeteg százféle utat-módot talált, hogy beteljesítse misszióját, a viszkettetést, akárcsak rokona, a fejtetű.
Nagyanyám napjában többször is átvizsgálta a fejem, ahogy mondta, kurkászott, de ritkán akadt rá az élősködőre. Tőle tudtam meg, hogy ha az ember meghal, a tetű elhagyja a testet, mert a hidegedő bőrön nem érzi jól magát. Drága tetvek, fohászkodtam, maradjatok még jó ideig rajtam és családom tagjain.
A végződésekkel kezdődött az egész. Végződött éppen a háború, amikor én kezdtem rácsodálkozni a világra.
Anyanyelvemet könnyen-gyorsan tanultam, csupán a végződések hoztak zavarba. Óvoda helyett óvóhely lett, bonbon helyett bomba, kis ágy helyett kis ágyú, krokodilus helyett a várható légitámadás kódszava, a krokodilgrósz.
Aztán eljött az idő, amikor azt sem tudtuk, hol végződik az utcánk: melyik rendszerben. Szerencsére minden úgy végződött, hogy minden kezdődhetett.
Igaz, legbelül nem lett olyan hamar vége a végzetes korszaknak. Ha harkálykopácsolást hallottam, azt hittem, géppuska ropog, a rigófütty után vártam a repeszbecsapódást, a sorozatról sem könyv vagy bélyeg jutott eszembe, hanem… Minek is ragozzam?
A lóverseny is azt jelentette: ki ér oda hamarabb késsel és vödörrel a Madách téri lótetemhez.
Nem sokkal később már tudtam értékelni a végződéseket. Tanítóm mondta: jobb ma egy veréb, mint tegnap egy véreb. Túzokról álmodni sem mertünk.
Serdülő koromban is derülátó voltam. Hiszen reménykedhettem: előbb-utóbb megehetem a békát, melynek most még a feneke alatt vagyok.
Egy ideig megint nem volt baj a végződésekkel. Ragozás, képzés... Jól ment. Elvégeztem a középfokot, és szerettem volna a felsőfokú képzésben részesülni.
Első nekifutásra nem sikerült. Dolgozni kezdtem, és rájöttem: nemcsak a köz-, hanem a főneveknek is képzettnek kellene lenniük.
Ma már nem tartom annyira fontosnak a végződéseket. Tudom, hogy a végződés semmi esetre sem végzet. Jobban is izgat a kezdet, mint a vég. Talán mert erőteljesebben tudok bizakodni abban, ami kezdetleges, mint abban, ami végleges.
Vagy mert kevésbé nyugtalanít az, ha kikezdenek, mint az, ha kivégeznek?
Gurbai Melissza
Szakasits Árpád a magyar szociáldemokrata mozgalom egyik legjelentősebb alakja volt. Pártjában többféle szerepet töltött be, s az 1930–40-es időkben messzemenően tolerálta a hozzájuk csatlakozó illegális kommunistákat.
A leninista mozgalom őrzi a baloldali szociáldemokrácia nemes hagyományait is, ezért van helye a kommunista utókor emlékezetében Szakasits Árpádnak. Nem tekintjük őt a forradalmi mozgalom idoljának, de fél évszázados küzdelme a magyar munkásságért tiszteletet parancsol és megbecsülést vár el mindazok részéről, akik ma a közösségi társadalom megvalósításáért küzdenek.
Az ifjúkor
Szakasits Árpád 1888. december 6-án született Budapesten. Már gyermekként magába szívta a szociáldemokrácia levegőjét, mivel cipész édesapja a munkásmozgalom következetes harcosa volt. Alig ismerte a betűket, de olvasni jóformán a Népszava segítségével tanult. Nagy érdeklődéssel hallgatta, amint édesapja az összegyűlt kis társaság előtt a szocializmusról tartott rögtönzött kiselőadást. A családfő korai halála (1898) a forradalmi hatásoktól nem fosztotta meg, mivel apja elvtársai, barátai pártfogásukba vették, de a családot megfosztotta a kenyérkeresőtől, így a gyereknek sürgősen szakmát kellett tanulnia. Iskolái után Eckmeyer Frigyes faszobrászhoz szegődött el. Mestere is szociáldemokrata volt, így a műhelyében rátalált Marx, Engels, Lassalle, Bebel, Liebknecht írásaira, melyeket azonnal olvasni kezdett. Túlzás lenne azt állítani, hogy azonnal marxista lett, de a klasszikusok tanításai gyökeret eresztettek benne.
Csaknem születésével egy időben alakult meg Budapesten a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (1890), mely hamar országos szervezetté vált. Legálisan működött ugyan, de szoros rendőri felügyelet mellett. Az 1867-es kiegyezés kedvező feltételeket teremtett Magyarországon a társadalmi szerkezet és a gazdasági élet modernizálására, a polgári átalakulásra. A külföldi és hazai tőke behatolása igen dinamikus gründolási hullámot indított el: sorra jöttek létre a nagy- és középüzemek, döntően a könnyűiparban, de a nehézipar egyes ágazataiban is. A vasútépítési láz ugyancsak magával ragadta a vállalkozókat, ami nagy ösztönzést adott a bányászat, a vas- és vasúti szerelvények gyártásának.
Mindezt jelentős építőipari fellendülés kísérte: a főváros gyors ütemben világvárossá nőtte ki magát, és a vidéki települések közül ugyancsak sok kezdte levetni magáról a középkori zárt agrár-jelleget. A társadalom osztályszerkezete is idomult a kapitalizálódás követelményeihez. A szétszórt kisipari proletariátus mellett létrejött a gyári munkások harcos, koncentrált serege, mely mindinkább társadalmi tényező lett. Ez a nincstelen had, kezdetben ösztönösen küzdött mostoha életkörülményeinek megjavításáért, majd a spontán osztályharc során tapasztalatokat szerezvén egyre hatékonyabb és tudatosabb módozatait találta meg érdekei érvényesítésének. Ennek fő formája a szakszervezetek és pártok létrehozása lett. A politikai viszonyok félfeudális jellege miatt a munkásságnak nem kis erőfeszítésébe, kitartásába került osztályharcos szervezetének életre hívása. A hatósági beavatkozások nem könnyítették meg a párt működését, melyet még az egységbontó belső viták is bonyolítottak. A tőkésekkel való szembenállás mikéntjei miatt ugyanis több irányzat született a politikai és gazdasági érdekérvényesítést illetően. A legelszántabb tagok nem engedtek a rendőri nyomásnak és igyekeztek keresztül vinni a párt baloldalának elgondolásait. A szervezet politikája és harcos szelleme nagy hatással volt az ifjú fejlődésére.
Szakasits mestere belebukott vállalkozásába és kényszerből „kitántorgott” Amerikába. Az ifjú szakmát cserélt: a kőfaragó mesterséggel próbálkozott. Miután az építőmunkások a proletárszervezkedés élharcosai voltak, Szakasits közelebb került a gyakorlati munkásmozgalomhoz, 1903. május elsején tagja lett a szociáldemokrata ifi tömörülésnek. Olvasottsága hamar feltűnt társainak, s azonnal könyvtárosi feladattal bízták meg.
Az agilis fiatalember, kőfaragói munkássága mellett önként terjesztette a Népszavát, minden jelentősebb demonstráción megjelent. Mint könyvtáros sokat tett azért, hogy ifjú társai megszeressék az irodalmat, olvassanak, műveltek legyenek. A nehéz fizikai munkába belefáradt építőmunkásokat nem volt könnyű a kultúra területére terelni, könyvek elé ültetni.
Első lépései a Szociáldemokrata Pártban
Amikor Szakasits Árpád 1907-ben felszabadult és inasból segéd lett, belépett a Magyar Építőmunkások Országos Szövetségébe (MÉMOSZ), s előnyére vált, hogy ott Bokányi Dezső mellett dolgozhatott. Bokányi aki később kommunista lett , a magyar munkásmozgalom egyik leghatásosabb szónoka, és a szakma nagy sztrájkjainak szervezője volt. Bokányi megszerette az értelmes, agilis ifjúmunkást, aki érett, öntudatos mozgalmi emberré fejlődött. Szakasits 1908-ban kezdte újságírói munkásságát az Építőmunkás hasábjain, cikkei igen népszerűek voltak olvasmányos stílusuk, lényegre törő kifejezésmódjuk révén. Rendszeresen írt a Népszavának is, egyelőre külső munkatársként.
Az első világháború kitörésekor újságíróként a hátországban maradva teljesített szolgálatot. Egyre hevesebben kritizálta pártja megalkuvó magatartását. Szabó Ervin ösztönzésére 1917. április 8–9-én, a párt rendkívüli kongresszusán kiállt Garamiék választási politikájának megváltoztatása mellett.
A forradalmak kora
1917 tavaszán – részben a háborús viszontagságok, részben az oroszországi februári polgári forradalom hatására – nálunk is fellendülés indult meg a munkások körében. 1918 novemberében megkezdődtek a kommunisták pártalakítási megbeszélései, Szakasitsot is felkérték a csatlakozásra, de ő nem kívánt kilépni régi szervezetéből. Szocializálódása eredeti pártjában történt, hitt abban, hogy reformokkal a szociáldemokrata mozgalom jó útra téríthető. Közben tagja lett a Népszava szerkesztőségének, függetlenített pártfunkcionáriusként dolgozott, de további megbízatásokat teljesített a szakszervezetben, a katonatanácsban is.
A tehetetlennek bizonyult polgári kormány iránt idővel megcsappant az érdeklődés s nőtt azok száma, akik a magyar proletariátusba helyezték bizodalmukat, remélve, hogy az meg fogja oldani a Károlyiék által elsikkasztott nagy társadalmi feladatokat.
A forradalmi időszakban merőben új feltételek közepette végezte munkáját, a Kommunisták Magyarországi Pártjába azonban nem kívánt belépni. Sokakkal együtt abban hitt, hogy evolúcióval, Kun Béláék kockázatos módszerei mellőzésével kell eljutni a közösségi társadalomhoz. Ennek szellemében szolgálta hűen a magyar és nemzetközi proletariátus ügyét.
A negyedszázados ellenforradalom
1919 augusztusában, a Tanácsköztársaság megdöntése után Szakasits Árpád is merőben új kihívások elé került. A kommunisták kegyetlen üldözése (fehérterror), a szociáldemokraták mozgásterének erős korlátozása, valamint a rendszeresített hatósági zaklatások a korábbiaktól eltérő taktika alkalmazását kívánták meg a baloldali irányzatoktól. Az antant és a nemzeti hadsereg hathatós segítségével restaurált kapitalizmus kiegészült egy fasisztoid kormányzási formával. A feudális arisztokráciával összefonódott nagytőkések „társbérletben” gyakorolták a hatalmat a terrorista diktatúra horthysta válfajával. Fő feladatukat a kapitalizmus restaurációjában, megszilárdításában, és minden rendszerellenes kísérlet elfojtásában látták. A magyar ellenforradalmi önkényuralom mindazonáltal nem volt totális, mert az antant csak bizonyos feltételek teljesítése mellett ígérte meg Horthy hatalomra segítését (parlament, többpártrendszer jogállamiság). A magyar uralkodó osztályok azonban kizárólag szélsőséges eszközökkel vélték kordában tartani a néptömegeket, hogy azok ne tehessenek kísérletet egy újabb proletárdiktatúra kivívására. A szociáldemokrácia számára a nagy kérdés ez volt: ellenállni, vagy behódolni? Peyerék a behódolást választották, míg Szakasitsék, kerülve a nyílt konfrontációt, az ügyes lavírozást és manőverezést. Szakasits továbbra is a Népszavának és más újságoknak dolgozott, de vezető szerepet is kapott a MÉMOSZ-nál.
A fehérterror alatt a horthysta hatóságok viszonylag kíméletesek voltak vele szemben – baloldali meggyőződéséért nem kellett az életével fizetnie, vagy hosszú éveket embertelen viszonyok között börtönben töltenie –, de neki is bele kellett kóstolnia a vallatások középkori módszereibe, rövidebb-hosszabb időre többször is letartóztatták, leültették.
Horthyék felismerték, hogy a fasizmus konszolidálása szélesebb nemzeti összefogást igényel. Ezért arra törekedtek, hogy különböző politikai praktikákkal pártszövetséget hozzanak létre. Rendszerük restaurálása és konszolidálása érdekében számoltak a szociáldemokraták támogatásával is (lásd Vanczák János felajánlkozását, és a Bethlen-Peyer paktumot). Szakasits Árpád szociáldemokrata meggyőződése töretlen maradt, ám átmenetileg inkább centrista volt, aki lavírozott a heveskedő fiatalok és a megalkuvó peyerista vezetés között.
A szélsőjobboldal befolyása, főleg vidéken, a szociáldemokrata pártba is behatolt. Kisebb csoportok, követve az „idők szavát” – a pártra nehezedő nyomás kivédésére nyilas szlogeneket is követtek: javasolták a nacionalista felfogás elfogadását, a nemzetköziség megtagadását, az antiszemitizmus jellemző tételeinek hirdetését. Szakasits bátor fellépéseivel igyekezett visszaszorítani a populista hangokat.
1925–1928 között alelnöke, 1928-tól már elnöke lett a MÉMOSZ-nak, egyidejűleg az SZDP vezetőségének tagja, 1927–1928-ban pedig ügyvezető titkára is. Az 1933-as pártkongresszus nem jelölte vezetőségi tagnak, de a baloldal követelésére mégis beválasztotta a legfelsőbb testületbe.
1933 után, a fasizmus előretöréséből levonta a következtetéseket és élharcosa lett a munkásegység megteremtésének. Ez akkor még nem jelentette a két párt egyesülését, de jelentette a munkáspártok szorosabb együttműködését. Ebben a kérdésben nagy harcot kellett megvívnia a konzervatív, tradicionális vezetéssel. Még nem volt szó a Kommunista Internacionálé népfrontpolitikájáról, ám az akcióegység érdekében egyre közelebb került a másik munkásmozgalmi irányzathoz. Ez a politikus nagy elszántságáról tesz tanúbizonyságot, hiszen Horthyék nem tűrték meg a kommunisták legális tevékenységét, de azt sem, hogy egy legális párt kapcsolatot tartson fenn egy törvényen kívül helyezett szervezettel.
Szakasits Árpád segítségével az építők szakszervezetében működtek kommunista sejtek, melyek mindinkább az antifasiszta egységfront jegyében fogtak össze a szociáldemokratákkal. 1936–1937-ben az építők több sikeres sztrájkot vívtak meg, 1937-ben pedig országos általános munkabeszüntetéssel és utcai demonstrációkkal sikerült kivívniuk a nyolcórás munkanapot. Az 1938-as esztendő a magyar történelemben és politikában igen kritikus szakaszhoz érkezett: a nyilaskeresztes mozgalom, mely a nemzetiszocializmus farvizén erősödött és aktivizálódott, egyre agresszívebben követelte a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek betiltását. Ez a követelés valójában nem volt ellenére a horthysta vezetésnek, mivel tanultak Gömbös kudarcából a Mussolini-féle korporációs megoldás megvalósítását illetően.
Ebben a kemény helyzetben, 1938 novemberében lett Szakasits Árpád a szociáldemokrata párt főtitkára. Előrelépésében szerepet játszott, hogy a zsidótörvények miatt személycseréket kellett végrehajtani a legfelsőbb vezetésben. Ez a személycsere minden negatívuma ellenére is – pozitív hatással volt a kommunisták helyzetére, mert az új főtitkár messzemenően támogatta az akcióegységet. A kommunista Kállai Gyula (természetesen Szakasits tudtával és jóváhagyásával) komoly szerepet játszott a Népszava baloldali arculatának alakulásában. Kállai így jellemezte a SZDP vezetőjét: „Igen sokan – közöttük baloldali szociáldemokraták is – nem nagyon szimpatizáltak vele. Ingatag, állhatatlan vezetőnek tartották. Az a hír keringett róla, mindig annak adott igazat, akivel utoljára beszélt. Ez a megállapítás azonban csak annyiban volt igaz, hogy soha, senkinek a véleményét kategorikusan nem utasította vissza. […] Szakasits szeretett elgondolkodni azon, amit hallott, amit kifejtettek előtte. Ha ez a gyengeség, a határozatlanság, az ingatagság és a következetlenség jele, nos, akkor Szakasitsnak e gyengeségben volt az ereje.”
Ennek az évnek márciusában realizálódott Nagy-Németország osztrák és német híveinek régi álma az Anschluss (1938. március). Ausztriát Hitler bekebelezte, miáltal a Harmadik Birodalom közvetlen szomszédja lett hazánknak. Ez a „közvetlenség” erősítette a nácizmus magyarországi befolyását, és fokozta a hazai szélsőjobboldali mozgalmak aktivitását. A felbátorodott nyilaskeresztesek egyre hangosabban követelték a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek betiltását, vagy állami ellenőrzés alá vételét.
Szakasits kiállt a demokratikus szabadságjogok, a szociáldemokrata párt és az érdekvédelmi szervezetek legalitásának biztosítása mellett. E gondolatait a párt 1939-es kongresszusán fejtette ki, vegyes érzelmeket váltva ki a küldöttekből: a jobboldal nemtetszéssel, a baloldal viszont lelkesen fogadta a programadó beszédet.
Amikor 1940-ben átvette a Népszava főszerkesztői tisztségét, a munkásság országos orgánumát az antifasiszta harc eszközévé kívánta tenni, támogatta a szerkesztőségben búvóhelyre lelt kommunisták (Kállai Gyula, Kasztel András, Földes Ferenc, Gosztonyi Lajos) zsurnalisztikai tevékenységét. A kommunista újságírók fejtették ki legkövetkezetesebben a népfrontpolitika és a munkásegység koncepcióját a lapban. A Szovjetunió megtámadása után három csoportosulás került szembe a hitleristák vezette katonai blokkal: az önmagát védelmező Szovjetunió, a németek által megszállt államok, valamint a demokratikus hatalmak, melyek magukat, valamint gyarmataikat védték az új rablókkal szemben.
Az aktív erőknek állást kellett foglalniuk a tekintetben, hogy mely oldal mellett kívánnak felsorakozni. Szakasits Árpád számára egyértelmű volt, hogy a fasizmus elleni harc jegyében a demokráciák és a Szovjetunió szövetségi tömbjét kell a szociáldemokráciának támogatnia. Amikor Moszkva alatt a németek elszenvedték első nagy vereségüket, sokakban összeomlott a teutonok legyőzhetetlenségének legendája. Ez félelmet keltett a szélsőjobboldali táborban, ugyanakkor reményt, lelkesedést váltott ki az antifasisztákban. Ebben a hangulatban és légkörben fogant meg Szakasitsékban és a kommunistákban a gondolat, hogy karácsonyra a népfrontgondolat szellemét közvetítő lapszámot kellene kiadniuk. Így született meg a Népszava történelmi jelentőségű karácsonyi száma. Ebben felkérték a baloldali és polgári antifasiszta írókat, újságírókat, hogy mondják el gondolataikat a háborúról, a fasizmusról, Magyarország sorsáról, helyzetéről, és a vi1ág dolgairól. Sokan igen pesszimisták voltak, sikerül-e egy számra való anyagot összegyűjteni, ugyanis a terror, a félelem sokakat megbénított, s visszautasították a felkérést. Végül azonban a szervezőknek kellemesen kellett csalódniuk, mert igen sok prominens és tekintélyes háborúellenes, antifasiszta tollforgató ajánlotta fel írását a főszerkesztőnek. A szkeptikusok közé tartozott Móricz Zsigmond is, aki kijelentette: „Nem nagyon hiszek a magyarok összefogásában. Kossuthnak sem sikerült, pedig ő nagy ember volt. De hát próbáljátok meg! Fiatalok vagytok. Lehet, ha én is az volnék, veletek tartanék”. Végül Móricz egy korábban megírt cikkét bocsátotta a Népszava rendelkezésére. A felkérést elfogadók között volt Szakasits Árpád, Ács Tamás (Mónus Illés), Kéthly Anna, Várnai Dániel, Révész Mihály, Szerdahelyi Sándor, Gosztonyi Lajos, Erdődy János, Földes Mihály, Kasztel András, Kállai Gyula. Nagy meglepetést okozott, hogy a lap hasábjain találkozhattak olyan „robbanó” nevekkel, mint Szekfű Gyula, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Móricz Zsigmond, Benedek Marcell. Ott volt az írók között Szabó Zoltán, Földes Ferenc, Markos György, Mód Aladár, Balogh Edgár, Jordáky Lajos, Nagy István.
A cikkek – íróik különböző politikai beállítottságának megfelelően – más és más megközelítésben foglalkoztak a sorskérdésekkel, de végső konklúziójukban a nemzeti összefogás problémáját feszegették a fasiszták nemzetvesztő politikájával szemben.
A vezércikket Szakasits Árpád írta: „Kitártuk ezt az ünnepi számunkat a nemzeti önállóság és a függetlenség nagy gondolata, a népszabadság örök eszméje és a szociális haladás történelmi szükségességének követelő hangja számára”. Másutt így nyilatkozott: „Idehívtuk azokat a férfiakat, akik nem vallják ugyan a szocializmus programját, de tiszta lélekkel akarják, hogy ez a mi országunk önálló legyen és maradjon, függetlenségben élje életét, s függetlenül szabja meg a maga útját, amelyen haladnia kell, szabad legyen a népe, s népének szelleme, és hogy ez a nép ne csak politikailag, hanem gazdasági és társadalmi értelemben is felemelkedhessék arra a magaslatra, amely méltán megilleti.”
Bajcsy-Zsilinszky Endre Kossuth Lajos alakját állította mondandója homlokterébe. Móricz Zsigmond Petőfi a politikai jel című, régebben megírt kéziratát bocsátotta Szakasitsék rendelkezésére – teljes mértékben azonosítva magát a Népszava karácsonyi számának szellemiségével. A lap e vállalkozásának nagy visszhangja volt országszerte: az ellenzék körében igen pozitív fogadtatásban részesült, míg a konzervatív jobboldal és a nyilaskeresztesek dühödt kirohanásaival találkozott.
Szakasits Árpád tekintélye és népszerűsége sokat nőtt ebben az időben. Ő maga is megerősödött hitében, és aktívabban kapcsolódott be a szociáldemokraták és a kommunisták háború- és fasisztaellenes demonstrációiba: jelen volt 1941. április 1-én a Kerepesi-temetőben szervezett nagy tüntetésen, beválasztották a Történelmi Emlékbizottság vezetőségébe is. Ez a szervezet kimondottan 1848-as ereklyéket gyűjtött, (ezért kapták meg a belügyminiszteri engedélyt), kimondatlanul azonban szervezte a mozgalmi akciókat. Szakasits kapcsolata a kommunista vezetéssel immár rendszeres lett, miáltal szervezettebbekké váltak munkatalálkozói Rózsa Ferenccel és más illegális kommunista vezetőkkel. (Tárgyalásai során Kádár Jánossal is találkozott).
Az 1942-es nagy letartóztatások alkalmával Szakasitsot is lefogták, de csak rövid ideig tartották fogva, miután a kommunisták tagadták, hogy kapcsolatban lettek volna a szociáldemokrata vezetővel. Bizonyítékok híján kénytelenek voltak szabadon bocsátani.
Peyerék nem nézték jó szemmel a párton belül működő baloldaliak sikeres működését tisztában voltak azzal, hogy ezt nagy részben Szakasits Árpádnak köszönhetik , ezért előbb áskálódtak ellene, majd látva ennek kudarcát, megfosztották pártelnöki tisztségétől. Azonban továbbra is a Népszava főszerkesztője maradt, s kapcsolata a kommunistákkal továbbra is töretlen volt. Az 1942 márciusában létrehozott Magyar Történelmi Emlékbizottság, melynek feladata az antifasiszta ellenállás megszervezése és irányítása volt, összefogta a nácik, nyilasok és a horthysták elleni harcra kész erőket.
Az Emlékbizottság nem sokkal létrejötte után felhívást tett közzé, melyben felvázolta a szövetkezés céljait és tennivalóit. Együtt voltak a harcban Kállai Gyula, Katona János, Somogyi Miklós, Szakasits Árpád, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Tildy Zoltán, Darvas József, Veres Péter, Bernáth Aurél, Szőnyi István, Pátzay Pál, Illyés Gyula, Nagy István. Az okmányt a részt vevők többsége aláírta, aki nem, az a belügyminisztérium fenyegetéseitől megrettenve vonakodott nevét nyilvánosságra hozni.
A német megszállás
A mozgalom számára igazán kritikus helyzet l944. március 19-e, a német megszállás után következett. E. Veesenmayer, Hitler magyarországi helytartója a német totális fasizmus mintájára akarta hazánkat átalakítani. Miután a Sztójay-kormány illegálisnak nyilvánította az ellenzéki pártokat, Szakasitsnak ezúttal a szigorú konspiráció feltételei között kellett fenntartania minden kapcsolatát a kommunistákkal és a többi föld alá kényszerített párttal. Nem volt gyakorlata az illegális munkában, ezért itt elsősorban a nagy gyakorlattal rendelkező Rózsa Ferencre hagyatkozott, és hamar beletanult az új helyzetbe. Tekintélyénél fogva ő lett az illegális mozgalom egyik irányítója A kommunisták mellett fontos szerepet játszott a Magyar Front létrehozásában, majd Intéző Bizottságának elnöke lett. Ebben a minőségében részt vett a Moszkvában megkötendő különbéke tervezetének előkészítésében.
Köztudott, hogy a fegyverszünetet nem kötötték meg Horthyék bizonytalankodása és tehetetlensége következtében. Annak sikere esetén a párizsi béketárgyalásokon Magyarországot Romániával egy sorban kezelték volna. Megítélésünk így viszont a nyugati civilizáció és a Szovjetunió szemében a mélypontra süllyedt.
Az a küzdelem, melyet a párt folytatott a szabad, független, demokratikus Magyarországért megérlelte a szorosabb kapcsolatok feltételeit: ezek megvalósítása érdekében 1944. október 10-én a két munkáspárt együttműködéséről történelmi jelentőségű megállapodás született. Ezt az okmányt a szociáldemokraták részéről Szakasits Árpád, a kommunista párt nevében Rajk László szentesítette aláírásával. A szerződés nemcsak az adott helyzetre vonatkozott, előrevetítette a két párt közötti viszonyt a jövőre vonatkozólag is. Ennek lényege a fasizmus elleni közös harc, a demokratikus Magyarország együttes erővel történő létrehozása, a munkásosztály szervezeti egységének megteremtése.
A nyilaskeresztes rémuralom
1944. október 15-16-án – a németekre támaszkodva – Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztes mozgalom vezére végrehajtotta puccsát. Hitler nem sokra becsülte a hungarista vezetőt, hosszú ideig nem is számolt vele, de 1944 októberében, amikor a szovjet erők már megkezdték Magyarország felszabadítását így egyetlen megbízható magyar politikust sem talált, formálisan Szálasi kezébe adta az ország „megmentését”.
Brigantik, köztörvényes bűnözők rémuralma jött, ami végveszélybe sodorta hazánkat. A kialakult német-magyar terror megnehezítette az utcai mozgást igénylő ellenállás tevékenységét. Mindazonáltal több jelentős partizánakció keserítette meg Szálasiék és a nácik helyzetét. Szabotázsokat hajtottak végre katonai objektumok, hadiüzemek, nyilasházak, a vasúti közlekedés ellen. Ezekben az akciókban a kommunisták gyakran együttműködtek a szociáldemokratákkal. A polgári antifasiszták ugyancsak részt vettek a megszállók és az őket kiszolgáló nyilasok ellen. A Szovjet Hadsereg megjelenése keleti határainknál újabb és újabb akciókra bátorította a magyar partizánokat. A kommunisták és a szociáldemokraták együttes és összehangolt tevékenysége különösen fontos lett, amikor a partizánharc került előtérbe.
A nyilas rezsim néhány hét alatt tönkre tette az országot: elrendelte a totális anyagi, emberi kiürítést, a hadsereg újabb és újabb egységeinek kiküldését a keleti frontra. Példátlan terrort vezettek be az ellenállókkal szemben, a hadbíróságok sorozatban hozták a halálos ítéleteket a katonaszökevények elrettentésére.
1944. szeptember elején, a román átállás és a szlovák felkelés hatására, a Magyar Front pártjai közös intézőbizottságot hoztak létre. A kommunistákat Kállai Gyula, a szociáldemokratákat Szakasits Árpád, (aki egyben a bizottság elnöke is volt), a Kisgazdapártot Tildy Zoltán, a Nemzeti Parasztpártot Kovács Imre képviselte. A Magyar Frontban teljes egység jött létre a háború befejezése, a fasizmus felszámolása kérdéskörében, de sok vita volt az új berendezkedés orientációjában valamint módszertani kérdésekben.
A felszabadulás
Szakasits Árpád a várnegyed egyik búvóhelyén vészelte át az utolsó napokat. Amikor Buda is felszabadult, viszontagságos körülmények között evezett át a zajló Duna túlsó partjára, hogy eljusson a párt pesti székházába. Azonnal bekapcsolódott a pártmunka irányításába. Az első percekben még nem tudhatta, kik a túlélők, akikkel meg lehet szervezni a szociáldemokrata mozgalmat. A párt azonnal szövetségre lépett a kommunistákkal az ország irányításában. Az újjászerveződő mozgalomban a háború alatt nem kompromittálódott politikai vezetők viszonylag rövid idő alatt felsorakoztak az élen, helyet kértek maguknak, de elismerték Szakasits Árpádot a párt első emberének. Szövetkeztek az újjáépítésre, de rivalizáltak a vezető szerepért, a döntő befolyásért. Sok tényező kötötte össze őket (az ország talpra állítása, a fasizmus maradványainak felszámolása) ugyanakkor számtalan alapvető kérdésben antagonizmusok feszültek közöttük (a rendszer jellegének kérdése, az uralkodó politikai nézetek érvényesítése, a tulajdonformák preferálása, a külpolitikai orientáció).
Szakasits nehéz helyzetben volt, mert napi harcot kellett folytatnia az egyre fogyó, de még mindig nagy befolyással bíró peyeristák ellen. Az első időszakban természetesen a legfontosabb kérdések kerültek előtérbe (a fasizmus maradványainak felszámolása, az újjáépítés, a gazdasági stabilizáció), de a politikai és gazdasági konszolidáció erősödésével mindinkább a sajátos érdekek motiválták a feleket, s ezek óhatatlanul is felerősítették a vetélkedést, mely voltaképpen a hatalomért és gazdasági pozíciókért folyt. A Szovjet Hadsereg jelenléte eleve a kommunistáknak kedvezett, de Rákosiék türelmetlensége a kelleténél is élesebbé tette a belpolitikai helyzetet. Ebben a környezetben kereste Szakasits Árpád a párt mozgásterét, együttműködve a kommunistákkal, az „útitárs” szerepét vállaló polgári erőkkel, kényesen ügyelve arra, hogy a szociáldemokraták megőrizzék önállóságukat, identitásukat. Az 1944. október 10-i egységokmány érintette a két párt fúziójának távlatait, de Szakasits ezt a kérdést távolabbinak tekintette mint Rákosiék. „Széles az út, ketten is elférünk rajta” hangoztatta a szociáldemokrata vezető, míg Rákosi szerette volna rövid távon nyélbe ütni a fúziót, egyrészt a hatalom megosztottságának felszámolása, másrészt a kommunisták hegemóniája megvalósítása érdekében.
Szakasits lett az 1945 januárjában újra induló Népszava főszerkesztője, s képviselőként helyet kapott a nemzetgyűlésben is. Az augusztusban megtartott 34. pártkongresszus hivatalossá tette az SZDP-ben már korábban is betöltött főtitkári funkcióját.
Nagy hatalom összpontosult tehát a kezében, s a kibontakozó népi demokratikus forradalom sorsa sokban múlott tevékenységétől. A két munkáspárt már 1945. január 25-én megállapodott abban, hogy létrehoznak egy 3-3 tagú összekötő bizottságot, mely kidolgozná a közös stratégiát és taktikát. Levelet intéztek a párt tagjaihoz: „Az egyre merészebben jelentkező reakció és lappangó nyilasság legnagyobb reménye az, hogy sikerül éket vernie a két munkáspárt közé, hogy előbb csak meglazítsa, s ha lehet, később megszakítsa azokat a kötelékeket, melyek ma a Szociáldemokrata és Kommunista Pártot egybefűzik.” Szakasits tevékenységéhez a támogatást azok a baloldali szociáldemokraták biztosították, akik akarták a szocializmust és hittek abban, hogy ezt a nagy történelmi célt csak a két munkáspárt közös erőfeszítései valósíthatják meg. Ezek az osztályharcos szociáldemokraták azt vallották, hogy a szocializmus a munkásegység alapján, demokratikus módon építhető fel. Szakasits Árpád helyzetét ugyanakkor nehezítette, hogy a szocializmusért folytatott küzdelmét nemcsak a konzervatív, kapitalizmus felé húzó erőkkel szemben kellett megvívnia, hanem a Szociáldemokrata Párton belüli visszahúzó erők, a Peyer Károly köré tömörült jobboldali vezetőkkel is. Ők a hagyományos polgári demokrácia mellett álltak ki, noha azt hirdették, hogy céljuk a demokratikus szocializmus (?), melynek megvalósítását azonban a távoli jövőbe helyezték. Tagadták, hogy a szocializmusba való átmenethez szükség lenne a proletárdiktatúrára, az erőszakos forradalomra. Nézetük közelebb állt a konvergencia-elmélethez, mely azt vallja, hogy az új társadalom magában hordozza a szocializmus és a kapitalizmus pozitív elemeit, ezért realizálása csak az evolúciós fejlődésen át képzelhető el. Egy hibrid világról álmodoztak, melyben megfér a tőkés magántulajdon a közösségi tulajdonformával, a tőkésosztály pedig békében a munkássággal. A kizsákmányolás alatt nem azt értették, hogy a tőkés magántulajdonos kisajátítja a munkások által létrehozott termékek egy részét (értéktöbblet) csupán a túlzott, embertelen kizsigerelés ellen kívántak volna küzdeni. Ebből következik, hogy elutasították ugyan a nyugati tőkés rendszer klasszikus modelljét, de még ennél is ellenségesebben álltak szemben a szocializmus szovjet formájával.
Szakasits ezen a reformista-revizionista képleten már túllépett, nem utasította el Szovjetuniót, noha az ő szocializmusképe eltért a sztálinizmustól.
Peyer ki akart kényszeríteni egy szociáldemokrata kongresszust, hogy ott Szakasitsot lejárassa és kibuktassa a pártból. Ám látnia kellett, hogy terve kudarcra van ítélve, ezért 1947. augusztus 5-én kilépett a Szociáldemokrata Pártból és átállt a Magyar Radikális Párthoz. Ez a „fordulata” nem okozott törést számára mert polgári nézetei békésen megfértek új pártja felfogásával.
A Szociáldemokrata Pártban – Peyer Károly távozása után – a Bán Antal-féle vezetés képviselte a jobboldali irányzatot. A centrumban, az angol Munkáspárt befolyása alatt álló Kéthly Anna és köre nem tudott sokáig fenntartani hiteles középirányzatot, mindinkább jobbra tolódott, mígnem egyik vezető alakja lett a Szociáldemokrata Párt konzervatív erőinek.
Szakasits Árpád hosszú ideig abban az illúzióban élt, hogy a két munkáspárt szorosan egymás mellett haladva, az egyenrangúság jegyében vívja meg a harcot, s ha az idő megérett, bekövetkezik a pártok egyesülése. Rákosi Mátyás – mint már említettük – ebben a kérdésben türelmetlenebb volt partnerénél. Ő sürgette az egyesülést, mert az egységes, megerősödött marxista-leninista pártban látta legfőbb biztosítékát annak, hogy hatékonyabban küzdheti le a polgári reakció ellenállását, s viheti győzelemre a szocialista forradalmat. Ezt Moszkva is szorgalmazta, mert a szocialista világ homogeneitásától remélt nagyobb garanciát az imperializmus feletti győzelemre. (Köztudomású, a szovjet vezetés nem volt híve a mozgalom sokszínűségének, a nemzeti sajátosságok érvényre juttatásának.) Élesedett a harc mind az országon belül, mind a nemzetközi porondon a „ki kit győz le” nagy kérdésében, s nyerésre esélyesebbeknek tűntek azok a népi demokratikus országok, amelyekben a kommunista pártok hegemóniája már nem kérdéses.
Szakasits részéről nem volt talányos a jövő: „A két nagy marxista párt együttműködése az egyetlen biztosítéka annak, hogy nem lesz újra úr a bitangság, hogy a fasizmusnak még az írmagja is kipusztul, és nem gördülhet többé akadály a magyar fejlődés útjába, sem arra az útra, amely a szocializmus felé vezet.”
Látható, Szakasits helyesen kapcsolta össze a kapitalizmus és a fasizmus elleni harcot a szocialista társadalmi rend létrehozásával. Szakasits politikusi kvalitásai nagy szerepet játszottak abban, hogy – mindenekelőtt a kommunista párttal együttműködve – sok olyan vívmányt sikerült megvalósítani (földreform, újjáépítés, munkásellenőrzés, a köztársaság kikiáltása, a stabilizáció, az államosítások, a hároméves terv), melyek megszilárdították a népi demokráciát, és határozott lépéseket jelentettek a közösségi társadalom felé. Szó sem volt itt békés menetelésről, hiszen a reakció körömszakadtáig védelmezte a kapitalizmus politikai és gazdasági állásait. Az ellene folytatott harcon át vezetett az út a szocialista átalakulás felé. A két munkáspárt együttműködése mindazonáltal nem zárta ki a viszálykodást közöttük a hatalomban való részesedés mértékét, a befolyásos pozíciók megszerzését illetően.
A reakció elleni közös harc Baloldali Blokkban egyesítette a kommunistákat, szociáldemokratákat, kisgazdákat, parasztpártiakat, s ez az összefogás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sikerült fokozatosan kiszorítani a restaurációs erőket a politikai és gazdasági hatalomból.
A szociáldemokrata párton belül kiéleződött vita során nem egyszer vetődött fel Szakasits eltávolításának, vagy lemondásának kérdése. Az egyre élesebb helyzetben maga a pártvezető ajánlotta fel lemondását, de a tagság zöme ezt visszautasította. A kommunista párt nem szemlélte tétlenül a szociáldemokraták vívódását s segítséget kívánt nyújtani egy olyan partnerpárt kialakításában, mely egyértelmű baloldaliságával megbízható társ lehet a szocializmusért folyó küzdelemben. Szakasits a szoros együttműködés és különállás dialektikáját vallotta, s úgy gondolta az egyesülés elkerülhetetlenül szükségszerű, de ennek még nem jött el az ideje.
Tisztában volt azzal, hogy sok ideológiai kérdésben eltérők nézeteik a kommunistákéitól, s nem értenek egyet a haladás ütemében sem. Károsnak, elhibázottnak tartott egy elsietett, körültekintés nélkül végrehajtott fúziót. Koncepcióját baloldalról Marosán György, Vajda Imre, Schiffer Pál, Horváth Zoltán, Justus Pál és Révész Ferenc támogatta, valamennyien jelentős munkát végeztek annak érdekében, hogy a marxizmus-leninizmus alapján létrejöhessen a két párt egyesülése. 1948 februárjában a Magyar Kommunista Párt korábbi álláspontját módosítva úgy vélte, hogy létrejöttek az egyesülés feltételei, és napirendre tűzte a két munkáspárt fúzióját. Szakasits egy delegáció tagjaként éppen Moszkvában járt, hogy aláírják a szovjet-magyar barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést (1948. február 18.). Amikor értesült a távollétében megkötött egyesülési okmányról, a hír hallatán az első pillanatokban megdöbbent, de bölcsességére vall, hogy támogatta a két párt összeolvadását.
Szakasits Árpádot, az MDP I., egyesülési kongresszusa a párt elnökévé választotta. Tisztsége valójában formális volt, hiszen a tényleges vezető Rákosi Mátyás főtitkár lett. Szakasits Árpád még pártja XXXVI. kongresszusán (1948. március 5-7.) kijelentette: „… A kommunista elvtársak illegális harca, mondjuk meg nyíltan és őszintén nem maradt hatástalanul a szociáldemokrata mozgalomra. A pártban hatékonyan érvényesült a kommunisták ösztönző ereje. A szociáldemokrata és a kommunisták együtt védelmezték azt a politikát […] amely a szovjet győzelmet vette számításba, és amely a munkásegységet tűzte ki célul. […] Ebből következett a munkásegység számunkra elvitathatatlan szükségszerűsége…”
Ezt a gondolatot vitte végig aztán az egyesülési kongresszuson. Tildy Zoltánnak köztársaság elnöki tisztségéről való távozása után, 1948 augusztusában Szakasits Árpád lett a köztársasági elnök. Buktatása – jó szokás szerint – felfelé történt, olyan tisztségbe, mely a szociáldemokrata politikus rangjával, tekintélyével összhangban volt. Így Rákosi Mátyásnak sikerült őt eltávolítani a párt funkciójából, s ennél fogva a főtitkárnak nem állt többé útjában.
1950. február 24-én Szakasits Árpádot letartóztatták. A koncepciós vádpontok között szerepelt a kommunista mozgalom megbontására irányuló tevékenység, háborús bűntett, kémkedés, a demokratikus rend megdöntésének kísérlete. Szociáldemokrata elvbarátai nagy részének osztoznia kellett Szakasits sorsában. Hat esztendőre ítélték, melyet megannyi megaláztatás közepette kellett elviselnie, de nem lett hitehagyott. E sorokat vetette papírra: „… majd talán, ha felszabadítanak a börtön igája alól rászánom magamat, hogy papírra vessem életem történetét, amely teljesen összefonódott a magyar munkásmozgalom félévszázados történetével. […] 17 hónapja élek elszakítottan az élettől és mindattól, ami életem lényege és értelme volt. Nagy tragédia ez! Mégis: nem vesztettem el sem a győződésemet, sem hitemet, sem pedig lelkem derűjét.”
Az 1956-os események idején is kitartott baloldali álláspontja mellett, szemben állt a Kéthly vezette, 56 eszmeiségét magáévá tevő szociáldemokrata párttal. Vitázva védelmezte a közösségi társadalom és a tudományos szocializmus szellemiségét. Kegyesen megengedték neki, hogy önkritikusan tegye jóvá a szociáldemokratizmus ellen elkövetett „bűneit”. Korábbi pártja újdonsült vezetői megalázó feltételekkel akarták térdre kényszeríteni. Szakasitsot azonban nem lehetett megtörni, az akkori magyar rádióban tett nyilatkozatai ezt cáfolhatatlanul bizonyítják. Nem hallgatott semmilyen szirénhangra, nem volt hajlandó revideálni álláspontját.
A konszolidáció első időszakában nem tért vissza semelyik korábbi pozíciójába, de „másodosztályú” beosztásaiban is igyekezett helytállni. Hamar magára talált, és noha a megelőző évek eseményei kikezdték szervezetét, részt kért a konszolidáció és a továbblépés munkájából. Alábbi kijelentései jól mutatják optimizmusát s hitét a magyar munkásságban: „A volt szociáldemokrata szervezett munkások – jelentős részben az MSZMP-ben – becsületesen és odaadó buzgalommal vesznek részt a szocializmus építésében. Ott vannak a szakszervezetekben, élénken munkálkodnak az üzemek életében, és találkozhatunk velük, a munkásőrségben is. Hűségesen és szilárdan állnak a munkás-paraszt állam oldalán.”
1958-ban visszatért a közéletbe: országgyűlési képviselővé választották, tagja lett az Elnöki Tanácsnak. Dolgozik a Magyarok Világszövetségében, ellátja a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöki tisztjét, előbb alelnöke, majd elnöke az Országos Béketanácsnak. A MSZMP VII. kongresszusa 1959-ben a Központi Bizottság tagjává választotta.
Mindeközben intenzív publicisztikai tevékenységet fejtett ki, bebizonyítva, hogy legerősebb oldala az újságírás. Az időközben rajta elhatalmasodó betegség megakadályozta tervezett önéletrajzának megírásában. 1965. május 3-án 77 éves korában halt meg.
Fájdalmas kötelességemnek teszek eleget, amikor rokonai, tisztelői, egykori munkatársai, párttag társai nevében végső búcsút veszek Dekker Erzsébettől, Erzsikétől, aki 2016. június 22-én, hosszan tartó, de türelemmel és méltósággal viselt betegség után a kórházi ágyon hagyta el a földi világot.
Gyakran feltesszük a kérdést: mikor távozik el az ember végleg a világból? Akkor-e amikor végső búcsút vesznek tőle, vagy pedig nagyban függ a megőrző emlékezettől, a megboldogult életének földi lenyomatától? Amennyiben az utóbbi felvetés az igaz, Dekker Erzsébet nem ment el közülünk, amikor a gyengülő test feladta a küzdelmet az elmúlással. Az élet, amit élt, embert próbáló élet volt. Magatartása, egész élete, munkavégzése, minden tevékenysége azt bizonyítja, hogy meg tudott felelni az önmaga és mások állította követelményeknek.
Dekker Erzsébet 1930. április 14-én született, Budapesten, Újpesten. Nem palotába született, hanem munkás szülők szerény hajlékába, második gyerekként, ahol nem vendég, hanem állandó lakó volt a szelíd szeretet.
A háború miatt édesapját és testvérét nélkülöznie kellett a családnak ezért ő korán, 15 évesen családfenntartóvá vált. Munkát vállalt, hogy beteg, munkanélküli édesanyját és önmagát eltarthassa. Munka mellett, esti tagozaton végezte főiskolai tanulmányait, hogy a munkahelye, az Állami Könyvterjesztő Vállalat által előírt követelményeknek megfeleljen, ahol évtizedekig – nyugdíjazásáig –, a ranglétrát végig járva különböző beosztásokban, több évtizedig vezető beosztásban dolgozott. Ám mindennél fontosabb volt számára munkatársainak, beosztottjainak, környezetének szeretete, az összetartozás érzése. Munkahelyén vált a Magyar Szocialista Párt, majd később, a rendszerváltás után a Munkáspárt tagjává. Elveit, származásából és neveltetéséből eredően a politikai meggyőződését, haláláig megtartotta. Az anyagi javak felhalmozása nem motiválta. Soha nem kért, de ha bármit kapott, azt igyekezett sokszorosan viszonozni.
Nyugdíjazása után is tevékenyen dolgozott a Munkáspárt és az Ezredvég folyóirat sikereiért. Mindig nyitott maradt az őt körülvevő világra. Munkájában megszerzett ismereteit jól hasznosította a társadalmi munkája során is. Egész életében különös figyelmet szentelt az emberi kapcsolatoknak. Tisztelte munkatársait, elvtársait. Ezért is lehetünk meggyőződve arról, hogy Dekker Erzsébet egész élete, munkássága, emberi magatartása, múltbéli tettei maradandóan őrzik emlékét mindazok szívében, akik most szeretettel és tisztelettel gondolnak reá. Emlékét úgy tudjuk igazán megőrizni, ha elfogadjuk örökségét, amit ránk hagyott.
Mohácsi Vanda rajza
Varga Mária rajza
Kis János filozófus Marx és a liberalizmus című írását olvasom, a mostanság, Elidegenedés és emancipáció címmel kiadott tanulmánygyűjteményben. Végkövetkeztetése: „Marx tévesen gondolta, hogy az emberi emancipációról alkotott elgondolása vonzóbb és koherensebb perspektívát tár az emberiség elé, mint a liberalizmus ideáljai. Tévesen gondolta, hogy az általa felvázolt kommunista rendszer többre képes a liberális kapitalizmus és a liberális demokrácia együttesénél” (128. o.). „A világállapot, melynek eljövetelét Marx az emberi emancipációtól remélte, nem csupán elérhetetlen: nem is kívánatos” (130. o.).
Ezt az ítéletet egyrészt azzal támasztja alá: Marx alaptalanul feltételezte, hogy az osztálynélküli társadalomban az emberek érdekei azonosak lesznek. Cáfolata kétségtelenül igen találó. Példája szerint, ha egy emberpár együtt él, „a közös életnek nyilvánvalóan része, hogy szabad idejük nagy részét együtt töltik: kölcsönös élvezetet merítenek abból, hogy a másik is élvezi az együttlétet, ezt tudják is egymásról; ez a tudás magasabb szintre emeli kölcsönös élvezetüket, fenntartja és megerősíti a köztük lévő páros közösséget. Ez még nem jelenti, hogy ma este ugyanazt szeretnék együtt csinálni. Egyikük moziba menne, a másik étterembe. Mindkettejüknek jobb, ha együtt mennek vagy moziba, vagy vacsorázni, mint ha külön töltik az estéjüket. Ha azonban a mozit választják, a közös vacsorára vágyónak kevésbé lesz jó, mint ha az éttermet választanák, és megfordítva. A társas élet mindennapjait ilyen – nem súlyos, de valódi – érdek-összeütközések sokasága szegélyezi. Autonóm életet élő egyének közt mindennaposak az érdekkonfliktusok” (119.o.). Marxnak tehát nincsen igaza, „elgondolása nem egyeztethető össze az autonóm egyének alkotta közösségek természetére vonatkozó általános tudásunkkal” (121. o.).
Hát igen, Marxnak – a Kis János által később használt jelzővel – „kapitális tévedései” voltak, amikor nem gondolt az ilyen konfliktusokra, s itt nem mentsége, hogy az ő idejében mozik nem léteztek. Még azt is el tudom képzelni, hogy az autonóm életet élő liberális házastársakat az effajta érdek-összeütközések arra késztethetik, hogy konyhakéssel essenek egymásnak. Ismerek azonban olyan marxista párokat, akik – nem rendelkezvén ilyen magasan fejlett autonóm egyéniséggel – meg is vacsoráznak, s előtte vagy utána be is ülnek a moziba, és így legfeljebb kacarásznának azon, hogy a liberális filozófia itt „nem súlyos, de valódi” érdek-összeütközést feltételez közöttük.
Még súlyosabb tévedése Marxnak Kis János szerint, hogy a liberális kapitalista piacgazdaság magántulajdonra épülő rendszerét elveti, mert „a piaci vállalkozásokat a verseny a fogyasztói igényekhez való alkalmazkodásra kényszeríti, míg a kommunizmus gazdasági modelljében a termelő- és szolgáltatóegységek sikeressége nem függ a fogyasztók kielégítésétől, a rendszer nem motiválja őket a fogyasztói igények kielégítésére” (126. o.). Ez majd oda vezet szerinte, hogy „a hiány a kommunista gazdaság tartós velejárója lesz”, s „a feketepiac kiküszöbölhetetlen alrendszerként beépül a piac nélküliként elgondolt gazdasági rendszerbe”. Akkor pedig a kommunista társadalom vagy arra kényszerül, hogy politikai hatalommal elnyomja a fogyasztói döntések szabadságát, vagy belenyugszik a feketepiac létezésébe, vagy visszatér a piacgazdaság intézményéhez. „Röviden: az állam, elkülönült tulajdonosi jogosítványok és piac nélküli társadalom modellje nem képes megközelíteni a Marx által elé tűzött célokat, és messze elmarad a liberalizmus által helyeselt berendezkedéstől a felvilágosodás óta velünk élő célok teljesítésében” (127. o.).
Hát itt már durvább hibák mutatkoznak Kis János érvelésében. Először is, attól, hogy a kommunizmusban a termelő- és szolgáltatóegységekben dolgozókat nem „kényszeríti” semmi, korántsem szükségszerű, hogy munkájukat felelőtlen hányavetiséggel lássák el, különös tekintettel arra, hogy ebben a majdani kommunista gazdaságban mindenki csak azt és annyit dolgozna, amit és amennyit saját munkakedve diktál neki. Másodszor pedig igencsak feltűnő, hogy Kis János azt hiszi: a kapitalista vállalkozásokat a fogyasztói igényekhez való alkalmazkodás vezérli. Rajta kívül mindenki jól tudja, hogy a liberális piac teljesen közömbös az emberiség reális szükségleteivel szemben. Korunkban naponta 24 000 ember hal éhen a világban, és évente 25 millióval nő az ínséget szenvedők száma, anélkül, hogy a tőkés termelés és szolgáltatás rendszerének a szeme rebbenne.
Közhely, hogy a piaci vállalkozások vezérelve a tulajdonosok profitjának „maximalizálása”, ami azt is jelenti, hogy ha a piacon nincs elegendő kereslet az általuk kínált áruk iránt, akkor azt mesterségesen gerjesztik. Az is köztudott, hogy ez a tény vezetett oda, hogy a II. világháború óta világunk vezető gazdasági-közéleti hatalmává duzzadt a „katonai-ipari komplexum”, amely a hadiipari konszernek irányítóit, a hadseregek és titkosszolgálatok vezetőit és a zsoldjukban álló politikusokat, sajtómágnásokat egyesíti. Ezek a hatalmak szították hisztérikussá a „hidegháború” idején a fegyverkezési versenyt, aminek eredménye az lett, hogy a mindennapi életben alkalmazott jelentősebb technikai újítások egyike sem jött létre másként, mint úgy, hogy a haditechnika számára kifejlesztett szerkezeteket civil használatra alakították át.
Amikor pedig a Szovjetunió összeomlása gyakorlatilag megszüntetett minden reális piaci keresletet a hadiipari konszernek termékeinek dömpingje iránt, az immáron „egypólusúan” liberális kapitalista világban a „katonai-ipari komplexum” mesterkedései azonnal kirobbantották a Föld legkülönbözőbb pontjait tűzvészbe borító helyi háborúkat, amelyek a mai napig változatlanul biztosítani tudják az üzletág kiugró nyereségességét.
Ehhez azonban már nem elég, hogy felnőttek gyilkolják egymást. Egy 2008-as jelentés szerint 2004 és 2007 között a hadiipari konszernek profitjához az is hozzájárult, hogy 19 országban kergettek halálba modern fegyverekkel felszerelt gyerekkatonákat. Ezek: Afganisztán, India, Indonézia, Irak, Izrael és az elfoglalt palesztin területek, Burma, Nepál, Fülöp-szigetek, Sri Lanka, Thaiföld, Közép Afrikai Köztársaság, Burundi, Csád, Elefántcsont-part, Kongói Demokratikus Köztársaság, Szomália, Szudán, Uganda és Kolumbia.
Hát így fest az a liberális világállapot, ami Kis János szerint – Marx kapitális tévedéseit félretolva – manapság elérhető és amelynek továbbfejlesztése kívánatos.
Szigeti Lajos: Erővonalak
Bertók László nevezi ember-léptékű világnak Szigeti Lajos költői világát a könyv hátsó oldalán sorakozó méltatások szerint, és a verseket olvasva, a sok elismerő megjegyzés között, ezt éreztem a legtalálóbbnak. Igazságát az sem hitelteleníti, hogy vannak a költőnek a kozmoszt megidéző, világ keletkezésének gyönyörű őserőket mozdító képei, főleg a Teremtés ciklusban, de világa akkor sem embertelen, sőt nem is ember nélküli. „…a végtelen / átmérője az emberi értelem…” írja A világ keletkezése című versében, amelyet, mintegy beköszöntésül, a kötet élére helyezett.
Így indul hát az ősrobbanástól, végigjárva a világmindenség kialakulásának útját a forró ősanyagtól a szerves anyagig, az egysejtűektől az emberig. A közel és a távol, a világegyetem és a legközelebbi környezet állandó összhangban van nála, egységet alkot.
Ez a világszemlélet törvényszerűen együtt jár a természet szeretetével. Szigeti Lajos sok verse idézi meg a természet szépségeit. A költő ott van majdnem mindegyik tájversben, akár mint szemlélő, akár mint tevékeny szereplő, olykor szinte beleolvad a természetbe (Széllel szemben, Tavaszváró). Hasonló költemények olvashatók a Tájolás ciklusban, például az Alma, amelyben a gyümölcs több lesz önmagánál, az európai kultúrában sajátos helyet elfoglaló jelkép lesz belőle:
Piros, fehér virágzás,
paradicsomi fajta,
pirul tiltott gyümölcse,
bűnbeesés fészekalja.
Fölkínált halhatatlanság –
csörög magház-pentagramma,
szerelem istennői közt Parisz,
– merre gurul az aranyalma?
A Nagy fa dőlt ki című versben az öreg bükkfa kap emberi tulajdonságokat, halála az emberi élet végének szimbóluma lesz.
A Felmenő ág ciklus a gyermekkor világát idézi. A gyermekkorban a világ keletkezése új értelmet nyer, hiszen a gyermek számára önmagával kezdődik a világ, amelyet föl kell fedezni, azt is, ami kívül van, és azt is, ami az emberben rejtőzik. A gyerekkor azonban hamar véget ér: „De álmodozásból munkadal ébreszt, / elszáll a madár – lomb lelke szakad, /tudásunk megszenvedett tapasztalat,/értékét tudjuk, árát még nem.”
Úgy idéz föl gyermekkori emlékeket a természetről, a családról, a szűkebb és tágabb környezetről, hogy azok mindenki számára átélt és átélhető élményeket idéznek föl az olvasókban, így válnak közös élménnyé.
A Keserédes ciklus fő témája a szerelem. A cím jelzi, hogy a szerelemnek is sokféle arca van, talán annyi, ahány szerelmes van a világon. A Szerelemdal, ez a nyolcsoros vers a boldog szerelem himnusza.
A szerelem – költészet,
ifjúság életfája –
virága van, termése,
mindenség koronája.
A szerelem szépséges
zene szívdobbanása,
alkotás szenvedélye,
istenség akarása.
Bár a költő számára sem csak örömet hoz a szerelem, hiszen lehet pusztító tűz is. „A kín és a gyönyör/ végletei között / kiég a szenvedély.” (Feszültség), ezzel együtt válik teljességgé. A szerelmes versekben benne van a természeti képekbe rejtett szexualitás (Nemek harca, Kamilla), ami szintén azt bizonyítja, hogy Szigeti Lajos világa egységes, írjon bár a természetről, az emberi élet alakulásáról vagy a szerelemről, ugyanazokkal a költői eszközökkel formálja meg mondanivalóját, anélkül, hogy ismételné magát, és monotonná válna.
Külön ciklust szentel a költő a művészeteknek. Művészi élmények ihlették a versek zömét ebben a ciklusban, elsősorban a zene, mint például A muzsika hangjai),a stílszerűen disztichonokban írott Szólj, aquincumi orgona, de a festészet (Csendélet galéria), a film (Filmszínház) is. A költészetről a hexameterben írott Hommage á Horatius szól. A szobrászat és a költészet együtt adja a Köztéri szobrok tárgyát. E ciklus első verse, a Széptan szinte tanáros pontossággal veszi sorra az esztétika főbb terminus technicusait.
Az A. D. 2000 és a Lélekhalász ciklus vegyes témájú költeményeket tartalmaz. Van ezek között a világ és benne a magyarság sorsáért aggódó vers, (A. D. 2000, Budavári séta), alkalmi költemény (Megtanult lecke), és lelkes óda Európához (Itthon, Európában). Bár az A. D. 2000 ciklusban olvasható, inkább a Széptanba illene a Teremtés kényszere című szép verse, amelyben azt mondja, művésznek az alkotással kell befejeznie a teremtést.
Miközben a költő kozmikus léptékű képeket alkot, a világ teremtése, az emberiség és az egyes ember nagy kérdései foglalkoztatják, kísérletező kedvű és játékos is tud lenni. Képverset ír (Kettős létra), csupa írásjelekből hoz létre „szöveget” (Írásjel-fogyatkozás). Ezek néha csak jópofa ötletek „Milyen volt szőkesége?” – Festett / (Kiábrándulás), máskor ironikus „Mit neki hangnem: Dúr, moll? / Ő már a páholyban durmol” (Botcsinálta hangversenylátogató), néha ennél komolyabb „Ha kutyául bánnak velem, / harapós leszek.”.
A kötetben König Róbert és Vén Zoltán grafikái láthatók. Ezek néhol illusztrációnak is tekinthetők, máshol inkább díszítő elemek. A két grafikus stílusa eltérő, König Róbert képei lazábbak, oldottabbak, Vén Zoltán aprólékosan kidolgozott rajzai régebbi korok stílusát idézik. (Hungarovox Kiadó Budapest 2016)
Simor András: Keresem magam
Simor András folytatja a néhány évvel ezelőtt kezdett gyakorlatot, évenként kötetbe gyűjtve közreadja új verseit. A legújabb kötetből, a Keresem magamból, a 2015-ben és ’16-ban született verseket ismerhetik meg az olvasók.
Ez a könyv több szempontból is különbözik az előzőktől. Már korábban is érzékelhető volt, hogy Simor András költészetében egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a személyes indíttatású, versek, amelyekre hétköznapi életének kisebb-nagyobb eseményei és emlékei ihletik. Ez a tendencia újabb kötetében hangsúlyosabban jelentkezik. Nem fordul el a világtól, nem zárkózik magába, csupán bizonyos hangsúlyeltolódások érzékelhetők a köteteiben.
Az Élőkkel nem álmodom ciklusban az emlékeké a fő szerep. A Kései emlék részben ifjúkori önarckép. Úgy idézi föl egykori önmaga alakját, mintha másik ember, egy jó ismerős lenne. Más versekben halott családtagokra, barátokra emlékezik, akik álmában gyakran látogatják, sőt, mint erre a ciklus címe is utal, csak velük álmodik. Több versben is megjelenik a halott apa és a barát, Tabák András alakja, akikkel néha úgy beszélget, mintha élővel beszélne. A fölidézett életepizódokból szinte egy családtörténet vázlata, és benne egy önéletrajz körvonalai bontakoznak ki.
Simor András azonban realistább annál, hogy belevesszen valami önsajnáltató, panaszos hangulatba. Sajátos kettősség jellemzi, miközben igazi nosztalgiával emlékszik vissza eddigi életére, és már-már önélveboncoló módon vizsgálja, hogyan reagál a jelen bajaira, a humort is segítségül hívja ezek elviseléséhez. Ilyen vers például a Pösze óda.
Az emlékek ilyen áradása sok költőnél szinte törvényszerűen bekövetkezik bizonyos korban, amikor az élet aktív korszakát lezárulni látják, és elevenebbé válik a múlt, illetve a tevékenységet inkább a szemlélődés váltja föl. Arany őszikéi ennek a költői korszaknak a legnevezetesebb versei, nem véletlen hát, hogy Simor András költészetében is egyre több az „őszike”.
Ám míg >Arany őszikéi egy, nagyobb részében nyugalmas, kiegyensúlyozott élet és kor gyümölcsei, egy olyan koré, amely minden ellentmondása mellett is megadta a költőnek a nyugalmas öregséget, Simor András őszikéi egy zaklatott, véres század után nem a biztonságot és a nyugalmat, sokkal inkább a jelentől való undort és a jövőért való aggodalmat mutatják.
Ezt a különbséget fejezi ki az Elégia helyett, olykor J. A szavaival című vers, amelyben a költő, megállapítja, hogy olyan világ ez, mintha még szabadság volna benne, hiszen „fejünk helyén még nincsen búra / hajunkat sem nyírják tövig”, de azért „ki versel legyen óvatos”. Ám a remény nem hagyja el: „Egyszer a télnek vége lesz / várod várod bár lenne máris/mielőtt a föld visszavesz”.
Ez a vers az álmok, az emlékek és a szemlélődés ciklusának vége felé egy pillanatra visszatér a jelen sűrűjébe.
Simor András költészetében kisebb vagy nagyobb hangsúllyal, mindig jelen volt Kuba, a trópusi napfény, a tenger és a forradalom szigete. Legújabb kötetében is felidézi kubai tartózkodásainak emlékeit (Kései emlék, Beszélgetés egy plakáttal).
Bár a személyesség, a szemlélődés és az emlékezés az újabb kötetek tanúsága szerint nagyobb mértékben van jelen költészetében, nem vált kizárólagossá Simor András számára, ezt a következő, Szégyenkezzék, ki kussol ciklus mutatja. Ebben a korábbi verseiből megismert indulattal utasít el minden, korunkra oly jellemző embertelenséget, gonoszságot és sandaságot. Lázadó és lázító versek ezek, egy olyan költő versei, aki, ha néha átmenetileg bele is fárad a küzdelembe, nem tud szótlan maradni, ha úgy érzi, szót kell emelnie valamiért vagy valami ellen. Haragjának célpontjai a belenyugvók is, akik úgy érzik, nem érdemes szót emelni, jobb félreállni, átvészelni a nehéz időket.
Nekik szól a Kurjantó utolsó versszaka:
Segítsünk magunkon,
nem segít más senki.
Ideje, galambok
griffmadárrá lenni.
Sokszor a népdalok egyszerűségével szólal meg, máskor csak egy sor vagy rímpár alkotja a verset, egyetlen gondolat hatásos kifejezésére (Róla, Vojtina tanácsa, Ötödik parancsolat).
Versben idézi föl az egykori belügyes alakját, akinek valamikor az ő megfigyelése is a feladatai közé tartozott, s most talán a szélsőjobb támogatója (Tükör előtt).
Néha napi politikai témák alkotják a vers tárgyát, több költeményben jelennek meg a menekültek és a velük szembeni ellenségesség, a gyűlölködés. amely mindig megtalálja a maga tárgyát, külföldiben vagy magyarban, a gyűlölködőnek mindegy. Erről szól áttételesen a Vers, kérdéssel.
A menekültek füvet esznek
akár a zsidók a lágerben
ették a füvet mikor is volt
Költő elődökhöz és halott barátokhoz fordul vigasztalásért, Ady, József Attila, Radnóti mellett Ladányi, Tabák András, Györe neve bukkan föl a versekben.
A kötet harmadik ciklusa, a Kéne egy oázis, mintegy szintézisét alkotja az előző kettőnek. Vegyesen vannak benne személyes indíttatású, a közvetlen környezetről, a családról, annak hétköznapi életéről szóló, emlékeket idéző és közéleti versek. Ebben a ciklusban olvasható a kötet címadó verse, egy négysoros abszurd:
Nap közben sokat alszom, egyszer,
meglehet, nem is ébredek fel.
Furcsa álom lesz, furcsa álom.
Keresem magam. Nem találom.
Mind többször gondol az elmúlásra, de nem megbékélve készül rá, mert aggódik az itt maradókért.
A félelem, a reménytelenség és a remény egyaránt megjelenik a versekben, olykor csak egy-egy alkalmi négysoros formájában (Vándordal, Április, Kutyavers, Nekrológ), és a sort még lehetne folytatni.
A kötetet záró ciklusban ismét megjelennek az élet folytatását jelképező unokák, Rozi és Barnus, akik reményt adnak a legreménytelenebbnek látszó pillanatokban is. Velük a lehetetlen is lehetséges: „Azt mondják a Nap kiég? / Gyúl egy másik, semmiség.” A cikluson belül egy egész verscsokor szól Barnusról és Barnusnak, a versek születésekor legifjabb unokának. Ezek a költemények olykor igazi gyermekversek, máskor csak a stílusuk és a hangulatuk idézi a gyermekverseket, a költő önmagát is megjeleníti bennük, és az olvasó csak később jön rá, hogy nem hagyományos gyermekverset olvas. (Békavers, Szigliget).
Simor András legújabb kötete egy évtizedek óta épülő jelentős költői életmű lassú, de következetes változásának bizonyítéka. Miközben megőrzi korábbi közéleti elkötelezettségét, szót emel minden ellen, amit károsnak, bűnösnek, elvetendőnek tart, ostorozza a sunyi belenyugvást, a csak túlélésre berendezkedett gyávaságot, költészetének egy másik, személyesebb, meghittebb, líraibb ága is új lombokat hajt. Különösen újszerű hangot üt meg a gyermekversekben, és a gyermekversek hangján megszólaló költeményekben, amelyekben a naiv hang gyakran erős érzelmi töltést ad a mondanivalónak (Z-könyvek 2016)
A címadó szókapcsolat pontosan kifejezi Kassai Franciska álláspontját, nézetét a zene és vers elválaszthatatlanságáról. Pályakezdésekor, még középiskolásként megtanulta, hogy a muzsika és költészet kiegészíti, erősíti egymást, hiszen ez volt saját gyakorlata is: dalkölteményeket írt. Maga alkotta a zenét és a szöveget egyaránt (Opus 1. című munkáját tízéves korában komponálta, s természetesen máig őrzi.) A dalszerzés mellett írt „dallamtalan” verseket is.
Mindezek hatása fölismerhető a Szózene anyagában. Vessük csak össze A költő madara ritmusos, rímes költeményt a Nem mondhatom el senkinek… Karinthy Frigyes nyomán írt vers hosszabb felsorolásokat tartalmazó soraival, rímek ugyan előfordulnak, de a szerző láthatóan szabadulni kívánt a kötöttségektől.
Hozzá kell tenni, hogy ez alkalomszerű, mert – éppen zenei képzettsége okán – kiválóan bánik a mértékes, ütemes, rímes formákkal is. Jó példa erre A költő útja. A felező nyolcas és a páros rímek pontosak. S megszívlelendő a tartalma is. Női szelídséggel száll szembe azokkal, akik gáncsolják, mondhatni, élni nem engedik, „rabolják álmait”, s menne vissza a kozmikus tájakra (ahonnan meggyőződése szerint származik). Abban viszont kételkedik, hogy megtalálható-e az odavezető út. Bizonyítja ezt hét sor a vers végéről:
Csúfító, szürke por hull rám,
s betemeti fehér fényem,
s körülfog sűrűn az éjjel.
Ezüstös, távoli holdam,
utamon világló hol van?
Az út hol van?
Az ellentétezés, ami az idézett sorokban is olvasható, jól használt költői eszköze Kassai Franciskának. Mi több, erőssége, hiszen a kötet teljes anyagát meghatározza. Nézzük csak meg Fényzene című költeményét! A sötétség és a fény (zene) szembeállítása. A „fényzené”-nek pedig szólnia kell – akár fáradt húrú gitáron –, hogy mindenki hallja. S így reményt adjon az embereknek (Vigaszdal).
A művészsors régóta foglalkoztatja Kassai Franciskát. Különbséget tesz persze művész és művész között. Vannak „köznapi” alkotók, akiket csak a választott hivatás érdekel, s csak az elismerésre, tapsra „hajtanak”. S léteznek „elhivatott művészek”, akik a lélek mélyén megbújó igazságot hozzák felszínre, még akkor is, ha ez nemtetszést vált ki. A művész monológja című művében éppen azt veszi sorra, hogy mi minden a valódi alkotó, azért, hogy hatást gyakorolhasson, még akkor is, ha az „eredmény” gyakorta csalódás: „Nem látnak meg engem. / Pedig vagyok.” Hasonló kétségeket írt le A dalnokban:
Újra élesztem a húrokat,
mint szegény, elárvult Orfeusz,
ki a végtelen réteken talán
találkozik valakivel, s megkérdi
tőle: merre menjek…
Hol hallgatják meg énekem?
Több nagy előd „hőse” Kassai Franciska verseinek és kötetének, másokkal együtt az idézetben említett Orfeusz. Világirodalmi és művészeti téma Orfeusz búcsúja. A költő négy évszakra tagolt búcsúverse telitalálatos. A tavasz a csillagok útján való érkezésről szól, nyáron csónak hozza a tengeren, ősszel ugyancsak csónak jön érte a hullámokon, télen viszont Orfeusz maga (egyedül) indul a végtelen vágyak vizein, mert várja az ismert örökös otthon. Itt azt is észre kell venni, hogy a tavasz (a kikelet) a virágzás évszaka („Tavaszi ág az Idő!”), a tél a jég és a hó évszaka, a dalnok csak jégvirágot láthat. Érdekesség az egészen belül, hogy a költő mivel jellemezte a két középső évszakot. A nyár az aranypor és a fény, az ősz pedig ezüstpor és a még eleven fény. Kassai Franciska versépítkezésében az előrehaladás világos; nemcsak azért, mert ez az év útja tavasztól télig. Orfeusz útja ehhez hasonlatos, tavasszal ismét kezébe veszi lantját, híres hangszerét, s azzal nyáron fénysugarak közé ér, ősszel az aranypor ezüstté válik, télen indul a végtelenbe.
A Szózene lapjain több tisztelt-szeretett nagy előd neve olvasható: Ady Endre, Dante Alighieri, Karinthy Frigyes, Márai Sándor, Tolnay Klári. Ady Endre hatását mutatja egyértelműen a kötet. Kassai Franciska maga mondta el, hogy már fiatalon „elvarázsolta” Ady lírája. Idézek néhány sort tőle: „Elvarázsolt látomásos, prófétai hangvétele, finom titokzatos erotikája, költői emelkedettsége, s megindított tragikus életérzése is. Aztán más költőkkel foglalkoztam az évek során. […] Érdekes, hogy zeneszerzőként találtam vissza hozzá. Születésének 120. évfordulójára, 1997-ben megjelent egy CD-m, Fekete Hold éjszakáján címmel…”
Ady költészetének tiszteletét-szeretetét négy vers is bizonyítja a Szózenében: Ady estéje, Idéző, Adys rapszódia, Fekete-arany oltár. Ady-versek szavait is átvéve szomorúságot sugároznak. Az Idéző A Duna-vallomása nyomán a „szép törekvések” haláláról szól („mivel a szárnyukat lenyesték”). Az Adys rapszódia az eltűnt (beszennyezett) tiszta forrásról. A Fekete-arany oltár a harc a Nagyúrral eleve bukásra ítélt küzdelméről:
Így jutsz jajra, bajra,
kincseivel, nincseivel
nem is öl meg, de összever.
Út szélére taszít, nyomorékká aláz,
s erődet vámpírként szívja el ez a láz,
hogy hódolni loholj arany trónusához.
A fent említetteknél természetesen sokkal változatosabb a Szózene anyaga, bizonyítja Kassai Franciska keleti érdeklődését, hogy csaknem mesterfokon ír haikukat, hogy a női lélek titkait megmutatni törekszik, a Pantha rhei (!) foglalkoztatja, és még sok minden más, a könyv záró verse szerint – Új népdal – a hazaszeretet is. Változatos műfajokban, formákban és rímekkel ír, folytatja a magyar női líra hagyományait, igazi költővé érett Kassai Franciska. (Hungarovox Kiadó, 2016)
Hogyan néz szeme Kis Antónia önmagával a Hendikep című kötet húsz novellájában?
A budavári borfesztiválra igyekező nő hajdani szigorlatozó osztálytársával találkozik, aki annak idején egyre azt mondogatta: „Diderot apja késes volt, Moliére-é kárpitos.” A címadó írás karmesternőjét anyja fenyegetőzései felnőtt koráig elkísérik, de végül babérkoszorúval tiszteleg a temetőben az őt hajdan ingyenélő anyaszomorítónak nevező halottnak. A tócsafestő, ahogyan feleségével is megbeszélte, nevét Tócsás Nagy Jánosra változtatja. A hajléktalan lapárus megnyugtatja a könyvkiadóban dolgozó nőt, hogy a neki a börtönből szonetteket küldözgető „nehézfiú” csak egy visszaeső link. A fehérhajú, megőszült asszony a botját nevezi vőlegényének, kertjének fáit családtagjairól nevezi el. A két férjet is eltemető öregasszony úgy érzi karácsonykor, hogy nincs egyedül. Egy másik öregasszony az értágítót nevezi igazgyöngynek a kórházban.
A Fent az interneten című írás hetvenkét éves nyugdíjas mérnökének szavait idézzük, a novella befejező sorait: „Az unokám tizenegy éves nagyfiú, és mestere az internetezésnek. Egyébként nemcsak okos, de ügyes keze is van. Karatézik, és néha rajzolgat. – Te, papi – mondta nekem valamelyik nap –, én nem tartom marhaságnak, amit a dédi mondott a papádról, hogy ő a felhők között van. Tegnap, amikor hazafelé jöttem az edzésről, felnéztem az égre, és mit láttam? Pont olyan felhők voltak ott, mintha ő festette volna. Ez nem lehet véletlen, szerintem tuti, hogy ott van.”
A variációk egy-egy témára ciklus írásainak hősei is saját sorsukkal néznek szembe.
Kis Antónia mesteri pontossággal idézi fel a kiszolgáltatottság, a hátrányos életút sokféle esetét, azokat, akik reggel felébresztik a vekkerórát. Írásait olvasva saját magunkkal nézünk szembe, talán ez ötödik könyvének legfőbb érdeme. (Hungarovox Kiadó, Budapest, 2016)
Daróczi Réka rajza