Gurbai Virág rajza
Gurbai Virág rajza
Üldögélek Petivel,
a Mamát nem mondom el.
Ketten vagyunk egyedül,
ami van, ránk nehezül.
Zörren egy régi kilincs,
Évátlanul semmi sincs.
Ki szól hozzánk, csak a csönd,
idelent és odafönt.
Nap se süt, Hold se ragyog.
Vagyok még, vagy nem vagyok?
Forgatok hazug lemezt,
napozom, míg írom ezt.
Fogjunk ki a rossz időn,
Ági jön, vagy Peti jön?
Eszünk, koccan a fogunk,
unokázni is fogunk.
Aki él, élni tanul.
De élni, Évátlanul?
Magból mi nő ki holnap,
lesz új teste a csontnak?
Egyik ágy bevetetlen.
Hová vetnek be engem?
*
Él az ember, boldogul.
Vagy kutyává bulldogul?
Juhok lakhelye, akol,
laksz itten avagy lakol?
*
Még egyszer, újra mondom,
nem otthon ez az otthon.
Mintha már nem is lenne,
mióta ő nincs benne.
Holnapután itt a csillagászati ősz. Átmenet nélkül, rajtaütésszerűen színesednek a lombok, a Thakácsék udvarában álló pszichedelikus diófa lombkoronája alapvetően egyenletes-fénylő zöld, ám egy helyütt – teljességgel közömbösnek tűnő ponton – citromsárgák a levelek. Hullanak is, kellőképpen. – Miért épp ezek, miért éppen itt? Miért pont ők kezdik a lehullást? Nem éri a diófának e hányadát sem több fény a többi résznél, sem kevesebb. Nincs sem fényben, sem árnyékban – azaz hol fényben van, hol árnyékban. Nem félkorhadt, nem beteg az ág, melynek gallyain sáfrányszínűek a levelek. Titokzatos, megfoghatatlan dolgok ezek. Persze, nemcsak diófán mutatkoznak e tünetek; a híd előtt miközben megy a busz a folyó felett, szállítmányozva Thakácsot egyik városból a másikba, a hullámtéri galériaerdő esetében szintén megfigyelhető ugyanez. A behurcolt, tájidegen, nem különösebben tetszetős, semmi-haszna zöld juhar, mely azonban Thakácsnak valamiért annyira rokonszenves, egy-egy ága tegnap reggel még zöldben tündöklött, ma élénksárga. Mindeközben még a nyár úszik a folyó hátán: szakadozott békalencse-leplek, rucaöröm-mozaikok. Koraeste ugyanez a helyzet, visszafelé a hídon át, a másik városból az egyikbe. Ám senki sem láthatja kétszer ugyanazt az úszónövényzetleplet a folyón. Világos van még, vajszínű az ég, denevérek itt is, ott is, nem csapongnak összevissza, mint a nyáron, hanem mennek egy irányba; mintha behúzott nyakkal szállnának, fordított sárkányrepülő, nem a csúcsa a háromszögnek, hanem az alapja van elöl. Telelésre alkalmatos odvat tudnak, kettéhasadott, vén fűzfát, belsejében titkos, csak és csupán denevérek számára megközelíthető járatokkal? Kócsag evez a levegőégben, hófehér, de – mert szembemegy a nyugvó-vakító Nappal, a világos ég előtt – látszólag fekete (ében-). „Ha nem lennénk birtokában a színére vonatkozó információknak, meg nem mondanánk róla: fehér. Az őszről tudva tudjuk, nincs nélküle tavasz, nincs nyár jövőre is, nem elmúlás a levelek sárgulása – lépésről lépésre, gépiesen halad-húzódik vissza a levelekből a gallyakba, a gallyakból az ágakba, ágakból a fa lelkébe a lét – mégsem fogható fel az emberi ész számára a folyamat másképp, csak így: meghalás” – mondta magának(-ban) Thakács. A feltámadás ezzel szemben – csupán elvi lehetőség. Beszélnek róla; mondják, van ilyen.
Jobb nem számítani rá.
Zöld-ezüst még a füzek koronája, néhol már rézszínű – olyan réz, amit kikezdett a rézrozsda, a malachit , a nyárfák kopaszok rég. Fúj a szél, de valahogy tavaszias módban, nem ősziesen. Bujkál a Nap, a felhők, mikor előjő mögülük, komorszürkék, mikor eltűnik mögöttük, fölfénylenek. „Így válik a felhő fényforrássá” – vélte Thakács. „Néha az is tud világítani, aminek a funkciója a fényeltakarás.” A rakpart-mellvédhez lépett, már megint kissé feljött a víz, sodra iramló, fatörzseket, rőzsecsomókat utaztat hátán, miközben fúj a szél. Az uszadék-fatörzseken sirályok, tejszínfehéren vitetik magukat lefelé (fejük nem nászruhás-csokoládészín, mintha tényleg tavaszt írnánk), a part mentén tőkésrécék, egyik, a tojó, jókedvűen le-lebukik, locsolja magára a vizet, a másik, a Zsolnay-szín fejű, hamvszürke hátú gácsér, zátonyra futott fatörzsön üldögél. Arrébb üres pillepalack lebeg, leszáll mellé egy sirály. Úgy ül a folyón sirály is, palack is, mintha semmi közük nem lenne a folyóhoz. Forog a sirály a vízen, tengelye körül, mozgásából érzékelni, evezőlábával hajtja magát, és forog lassan a pillepalack, forgatja a limány.
– Szép időnk van – mondja a sirály.
– Valóban? – kérdi a pillepalack.
– Szép, őszi tavasz – köszörüli torkát a sirály –, meghívhatom egy kávéra?
– Ó, nem fogadhatom el – így a pillepalack.
– Semmi közöm hozzá, de megkérdezhetem, milyen jegyben született? – kérdi a sirály.
– Vízöntő – szól a pillepalack.
– Én a Halakban, Rák aszcendenssel – mondja a sirály.
– Elnézést, mennem kell, várnak – így a pillepalack, a sodrás kiragadja az apró, észrevehetetlen öbölből. Loccsan a víz, gyűrű tágul, balin (rablóhal) vágott a kishalak közé. A vízpermet ráfreccsen a gácsér gyöngyszürke hátára, a tollzsíros felületről iramlik-leszalad. Galambcsapat köröz a folyó fölött, kovácsoltvas-kék tollazatúak, fékez a csapat, sűrű szárnyverdeséssel leszáll a parti kövekre, inni, hosszan, galambmód, majd hirtelen, nem tudni mitől megijedve, egyszerre rebben föl. Messze, amerre szállnak, a Boszorkányszigetnél, némán lebeg a folyó hátán egy forráshiányosfalu-méretű uszály.
Eltűnik, kibukkan a Nap, hol komorszürkék, hol világítanak a fellegek. Thakács fasírtot eszik a mellvédnek támaszkodva, zsírpapírból; felfénylő-elfakuló, aranypénz a folyófelszín, a párafüggönyön át. Sietnek a víztetőn a fatörzsek, a rőzsekupacok.
– Ne előzz, tata, ne előzz, itt én előzök – mondja az egyik kupac a másiknak, manőverezve a sodorvonalban, az örvények között.
– Menjék, majom, de nagyon gyorsan – így a másik kupac. Haladnak tovább, sodorja őket a víz. A túlparti, még zöld-ezüst füzek koronája mintha úszna a szélben, mintha bársony lenne, bizonyos fényszögből inkább zöld, más fényszögből nézve ezüst. Ezüstoxid, régi ezüsttál felületén.
Egy lány sétál a parton, kezében felhőezüst fényképezőgép. „Vajon mit fotóz?” – kérdi magától Thakács. A gép képernyőjén ott az ég, a világító, mozgó felhők, az őszi tavasz. Minden kattintással veszít tavasz-jellegű, színes mivoltából a környék, ez a sem-ilyen, sem-olyan, sem-szép-sem-csúf átmeneti városrészlet a fákkal, vízzel, vadkacsákkal fokozatosan rámásolódik egy láthatatlan album fényezett lapjaira.
S ami megmarad belőle: az már tényleg ősz.
Bezártak a szekrénybe, és a legalsó polcra tettek,
Tartaléknak esős délutánra, olcsó
Tölteléknek foltos tálra.
Idebent a lépéseket számolom,
Dúdolok, az eszközöket rámolom.
Forgok végig, körbe,
Mint felhúzható, cintányéros majom,
Mosolyom is félig görbe
És mulattató: úgy vélik,
Agyvelőm is nyilván lágy és laktató.
Miért nem lapulok engedelmesen,
Kenődök szét szerelmesen
Előttük – nem értik, és bosszúsan nevetnek.
Hitetlenek között eretnek –
Tömpe markukból nem eresztnek.
„Micsoda műsor! Hogy pattog a kis fasírt!”
És felcsavarják a lángot,
És fröcskölik rám a zsírt.
De míg a füst a torkom falja,
Amíg a serpenyőben égek,
Énekelni kezdek;
És a hangom éles bárd, a dalom balta:
Szétzúzza
ezt a pokolbéli konyhát
Százezer darabra.
Senki sem értette, miért öltem meg anyát. Én sem. Pedig a rendőr kitartóan faggatott: – Hol volt a kés? Hányszor szúrtam és milyen szögben? Mire gondoltam közben?
– Semmire.
– Mit éreztem?
– Semmit.
A pszichológus is rögtön lecsapott rám, mindenféle hülye teszteket rángatott elő. Rengeteg értelmetlen kérdésre kellett válaszolnom. – Mi a kedvenc színe? Mi a kedvenc étele? Mi az öt legjellemzőbb jó tulajdonsága? Mi az öt legjellemzőbb rossz tulajdonsága?
Megváltásnak tűnt, amikor becsuktak a zárkába. Egyedül. Nagy kegy! Aztán jöttek a képek. Először csak éjszaka támadtak rám, de aztán nappal sem hagytak nyugton. Láttalak az ünneplő ruhádban, ahogy rúzsozod magad a tükör előtt. Én óvodás voltam türelmetlenül toporogtam, induljunk már! Nem is tudom, hová siettünk. Aztán amikor Karesszal kézen fogva mentetek az utcán és boldog mosollyal nézegetted a járókelőket, azt hitted mindenki téged irigyel. Látlak, ahogy a fejedre húzod a takarót, csak a lábad látszik ki alóla, csörög melletted a telefon, de nem veszed fel…
Most van időm gondolkodni. A kihallgatásig még van pár nap. Itt úgysem lehet semmit sem csinálni. Bámulhatnám az ágyat és a fémszekrényt naphosszat, de nincs hozzá kedvem. Kintről sokszor léptek zaját hallom, a cellámtól nem messze van a börtön udvara, néha még egy-egy szó is idehallatszik. Vajon miről beszélgetnek? Vajon min nevetnek? Néha a közeli iskolából is hallok énekhangokat. A Csitári hegyek alatt énekli egy kórus. Ezt mi is tanultuk, de engem nem vettek be a kórusba, hiába könyörögtél, az énektanár hajthatatlan maradt. Pedig kevesen jártak oda, mindig kellett új ember. Te pedig kétségbe estél… – Mi lesz akkor a felvételivel? – A felvételi… te nem voltál normális… Miből gondoltad, hogy bármi esélyem van rá, hogy színésznő legyek? Ha énekelni kezdtem, a szomszédok kórusban könyörögtek, hogy azonnal hagyjam abba. Botlábam volt, a tánctanár is megmondta, ezzel inkább ne kísérletezzek, ne raboljuk egymás idejét. Verset mondani utáltam, gyűlöltem, hogy mindenki engem bámul… Hát tehetek én arról, hogy te nem lehettél az, mert a szüleid nem engedték? Ja, meg szerintem te sem voltál tehetséges. Ne mondd nekem, hogy munka után nem tudtál volna elmenni egy amatőr színjátszó körbe. Csak nem akartál. Lusta voltál, az az igazság! Aztán megszülettem én, és onnét kezdve bánatos sóhajtással sajnáltattad magad, „sosincs rá időm”. Amíg kicsi voltam, még én is elhittem ezt a szöveget, de mikor az érettségim előtt is ezzel jöttél az egyik ismerősnek, akivel az utcán futottál össze, már tényleg nem tudtam, hogy röhögjek-e, vagy sírjak… Az az igazság, hogy amikor elkezdtél dolgozni, téged már csak a férfiak érdekeltek. Egyszer megkérdeztem, ki az apám. Álmaimban gyakran láttam egy magas, vállas barna hajú férfit, aki azt mondja nevetve: ott van az én kis napsugaram! Először meglepődtél, aztán csak rángattad a vállad… – Mit tudom én? Lehetett a Józsi a raktárból, a Feri az áruszállítóktól, ja, még a Klári férjével, az Istvánnal is találkozgattam, na és ott volt Attila, a sofőr…
Mikor megkérdeztem hol laknak, már láttam, hogy bolondnak tartasz. Arra sem akartál válaszolni, mi lett velük. – Mit tudom én? Az István már meghalt. Pár éve volt a temetése. Szegény Klári teljesen összetört. – Próbáltam kérdezősködni a nagyiék felől. Róluk még kevesebbet mondtál. – Vidéken laknak, maradiak. – Később sokszor elképzeltem egy sokszoknyás kis öregasszonyt, aki vidékről felutazva az asztalra gurítja a kertben termett paradicsomot, paprikát, almával és dióval kínál, pogácsát és rétest süt. Te sosem sütöttél nekem. A főzést is nagyon utáltad, a konyhába csak akkor mentél, ha már nagyon muszáj volt, de abban sem volt sok köszönet. Azt, hogy finomat is ehettem kiskoromban, Rózsika néninek az elsőn lakó kis öregasszonynak köszönhetem. A férje korán meghalt, a gyerekei messze laktak… Sokszor feljött, pedig már akkor is nagyon húzta a lábát. Mindig megkérdezte: hová bújtál kis Violet?
Na ez is. Miért kellett Violetnek nevezned? Ezt meg honnan szedted? Mennyit csúfoltak érte – de ez persze téged nem érdekelt. Te már a Nemzeti Színházban láttad magad, a premier után, amint Kovács Violetet éltetik, téged pedig körülzsongnak az újságírók, hogy mondjál a gyerekkoromról valamit. Jó sokáig azt hitted sikerülhet, aztán mikor a szalagavatón a tánctanár kihagyott, még te voltál felháborodva! Aljas diszkriminációt emlegettél és csúnyán nekimentél Zsuzsának, az ofőnek. Emlékszem, amikor elmentünk ahhoz a tanárnőhöz. Már a cím is gyanús volt, a leglepusztultabb kerület rosszhírű utcája. A lépcsőházban omlott a vakolat, a lépcsőfokok már letörtek, alig vártuk, hogy felérjünk. A tanárnő egy ócska karosszékben fogadott bennünket. Mikor meghallgatott, sokáig nem szólt semmit, pedig vittem verset, prózát, monológot, sőt még énekeltem is. Aztán rágyújtott és hosszan kifújta a füstöt, majd feléd fordult.
– A kislány teljesen tehetségtelen. Nem vállalom. – A szomszéd szobából nyöszörgő hang hallatszott: – Anyu.
Elnézést, mennem kell – mondta –, és otthagyott minket. Sokáig vártunk, aztán elindultunk az ajtó felé. A szoba ajtaja félig nyitva volt. Egy béna kamasz fiú feküdt ott és vinnyogva sírdogált. – Ne így! Tudod, hogy így fáj! – Gyorsan elhúztuk a csíkot.
Addig nyúztál, amíg elmentem a felvételire. Az egyik legismertebb drámából adtam elő egy részletet. Senki sem nézett rám. Az egyik tanár a tollát birizgálta, a másik a papírjait rendezgette, a harmadik titokban a zsebkendőjébe röhögött, a negyediknek hirtelen ki kellett ugrania a büfébe.
– Majd értesítjük – szólt az ítélet. Nem vettek fel, ó milyen meglepő… Te még akkor sem adtad fel. – Kinek kell az a szaros papír – hangoztattad –, van másik út is! – Aztán mikor fél éven belül már a negyedik stúdióból rúgtak ki, már te is beláttad, hogy nem nekem való az a pálya.
Csak az volt a szerencsém, hogy a tanulást te sem vetted soha komolyan, így mélyen a zsebedbe nyúltál és beírattál egy magániskolába. Ott aztán senki sem érdekelt a tanulás. Az igazgató csak a befizetéseket ellenőrizte, a tanárok leadták az anyagot, de hogy ki mit értett meg belőle, azzal már nem törődtek, pedig még dolgozatokat is írtunk, igaz olyankor a tanár vagy az újságjába temetkezett, vagy kiugrott egy kávéra. A fiúkat csak a lányok, a lányokat csak a fiúk érdekelték. Az volt az egyetlen téma, hogy ki mikor, kivel és hogyan csinálta… Ott szerettem bele a Zsoltba. Még egy verset is írtam hozzá: „szemed smaragdzöldje olyan kedves nekem”. Egyszer megtaláltad a cetlit és kidobtad a szemétbe. Mikor keresni kezdtem, már késő volt. A diétás joghurtjaimat még ki tudtam bányászni. Erre azt válaszoltad, ehetnék valami normális kaját is. Ott a kolbász a hűtőben… Különben is érdekelt téged, hogy mi van velem! Napokig sírtam a Zsolt miatt, mert először beleszeretett a Ritába, aztán a Judittal randizott, de végül a Barbival feküdt le… törődtél is te ezzel! Te akkor már csak a Kareszt láttad, a kisbolt árurakodóját. Ekkor vettem csak észre, sokáig milyen jó dolgom volt, hogy a pasijaiddal máshol találkoztál. Sokszor mentél el kirúzsozva, arcodon mázsányi púderrel, parfümfelhőben úszva, magas sarkúban tipegve, és csak néha halottam zajokat a szobád felől.
Karesz azonban hamar hozzánk költözött. Először még minden szép volt. Karesz hazaadta neked a fizetése nagy részét. Még kirándultunk is. Kézen fogva mentetek az utcákon, szavakat sugdostatok egymás fülébe és úgy vihogtatok, mint két tinédzser. Karesz meglepő módon még hozzám is kedves volt. Egyszer a születésnapomon meglepetés! felkiáltással még egy csoki tortát is a kezembe nyomott. (Azóta nem volt tortám, mióta hat éves koromban senki sem jött el a születésnapi zsúromra, pedig mindenkinek a kezébe nyomtam egy meghívót. Már akkor sejtettem, hogy baj lesz, mikor az egyiket cafatokra tépve megtaláltam a WC padlóján. Te persze teljesen kiborultál, többé nem is rendeztünk zsúrt.) Tőled bezzeg nem kaptam semmit, bár aznap még Rózsika néni is felvánszorgott egy süteményes tányérral. Valami csokis süti volt, baracklekvárral, nagyon ízlett. Gyorsan fel is faltam az egészet, meg a hatalmas lila papírú csokit is, amit magamnak vettem, és amit mindketten imádtunk. Utána persze kihánytam az egészet, de mit számított mindez, amikor láttam, hogy a szemetesből próbálod kihúzni a papírját a frissen lakkozott körmeiddel a tojáshéjak és a pörköltcsontok alól…
Szóval Karesszal sokáig minden rendben volt. Aztán kirúgták, mert rákapott az italra. A játékgépeket is sűrűn látogatta. A pénzt tőled lopta. Lopott volna tőlem is a szerencsétlen, ha lett volna mit. Én azonban érettségi és a stúdiós kudarcok után csak a csodára vártam. Voltam a munkaügyi irodában is. Láttam Petrát, a régi osztálytársamat, ő is felismert, de úgy tettünk, mintha nem vettük volna egymást észre. A munkaügyis nő szemét volt. Mikor elmondtam, csak egy érettségim van, csúnyán elfintorodott. – Mégis mit akar csinálni? – kérdezte. – Mikor mondtam, hogy nem tudom, azt mondta, ne raboljuk egymás idejét. Elém tolt egy papírt és elmagyarázta, hogy minden hónapban három helyről kell igazolást hoznom, hogy jártam náluk, de nem tudnak alkalmazni. Ha ez megvan, még öt hónapig kaphatom a segélyt, aztán még szociális alapon pályázhatok némi támogatásra. Kezembe nyomott még pár papírt, majd a következő ügyfélhez fordult.
Te akkor már nagyon sokat veszekedtél Karesszel. Egyik reggel irtózatos üvöltözésre ébredtem. – Hol a pénz mi? Ki fogják kapcsolni az áramot, te szerencsétlen! – ordítottad. Mégis amikor Karesz összejött Anitával, aki a kedvenc kocsmájában volt mosogató, te teljesen kiborultál. Karesz gyorsan elköltözött, de ez nem számított. Anitát a hajánál fogva rángattad ki a kocsmából az utcára és ott ordítoztál vele – Itt vagy te büdös ribanc? Vigyázz, mert ellátom a bajodat!
Mikor kiderült, hogy Anita terhes Karesztól, te már keményen ittál… Egyre bizonytalanabb léptekkel jöttél haza. Hamar kirúgtak. Száz jelentkező is akadt az állásodra… Egész nap csak otthon feküdtél, még a telefont sem vetted fel. Néha kitámolyogtál a gangra és üvöltözni kezdtél: – Dögöljetek meg! Mindenki dögöljön meg!
Egyszer le akartál ugrani. Hárman tuszkoltak vissza. Rózsi néni volt az egyetlen, aki még szóba állt velünk. Hozott húslevest, kenyeret, sőt még állást is ajánlott. Szabadkozott, hogy tudja, ez csak ideiglenes megoldás, de jobb, mint a semmi. Egy gyárba kerestek takarítókat éjszakai műszakra. Mikor elmondta mennyiért, elröhögtem magam. Ennyiért keljek fel éjnek évadján? Azt már nem. Különben sem mertelek már egyedül hagyni. Még égve hagyod a gázt, vagy felgyújtod a lakást. A gondnok már így is fenyegetőzött, hogy kirak minket. Akkor már elegem volt az egészből. A hányásodból, a kakádból, a mocskos szőnyegből, a bor tömény szagából, Rózsika néni sajnálkozó tekintetéből…
Aznap különösen rossz hangulatban voltam. Sétálni akartam (ábrándjaimban megszöktem tőled egy csomó pénzzel), de zuhogott az eső. Otthon egy fillér sem volt már és a csekkek beborították az asztalt.
A piád is elfogyott, aznap többször is belém kötöttél. – Mit fekszel itt, mint egy disznó? Dagonyázol, mi? Lusta disznó, kelj fel! – Valami elpattant bennem. A kés pont kéznél volt…
Rózsika néni értesítette a rendőröket. Az áruló… még leléphettem volna, csakhogy megbénultam. Már csak a rémült pillantására emlékszem.
Azt hittem, megszabadultam tőled. Én hülye.
Az éjszakák a legrosszabbak. Egyszer késsel üldöztél. Kinyírlak, úgyis kinyírlak! – ordítottad. Másik álmomban gerberát szorongattál a kezedben (az volt a kedvenc virágod), és azt suttogtad: szeretlek, kislányom. Üvöltve zokogtam és nyüszítettem utána.
Szerencsére az övem még megvan. A rendőr elfelejtette elvenni, pedig leltárt készítettek a holmimról, hogy majd ha szabadulok…
Jó kis öv. Jó erős. Miért tették olyan magasra a kilincset? Megvan… Jó szoros lesz…
Figyelj anya! Most jön a nagyjelenet! Elégedett lehetsz!
Az öv megrándult.
tüzel a cinkos vágy
macska simul a kezemre
doromboló öleléssel
és nevedet skandálják a rigók
letörölhetetlenül felbukkant
az ősz
el kellett telnie egész ifjúságomnak
hogy felszakadhass bennem
és az a benyomásom támad
hogy csak hallgattam rólad
és gyorsan elfelejtettem
előző életem búcsúzkodásait
Anyám könyvéből
Kapával húz barázdát
homlokodon, Isten. Változó
sortáv. Így mélyül vers és
folyómeder, türelmesen.
Sápadt alkony alvad, a
harangok tiszta hangját fekete
vízesés zavarja. Megindulnak
a koporsóra karmolt betűk.
Szemedben szárad el arcom,
elmarad az eső, mély kútban
pusztuló vödör. Rövid
mérőszalag lóg a semmibe.
Erős advent jön, bólogató,
kontyos varjakkal, hófödte
barázdákkal. Jászol nélkül,
omló sírgödörrel.
Anyám könyvéből
Csak egy kiskanál nádcukrot
dobj a kerted alatt szaladó patakba,
attól édessé szelídül a sós víz!
Itt mosta ki sebét az a francia
katona, aki szívedhez fért s
füledbe dúdolt lágy sanzonokat.
Hívott, de te zsákfaludban
maradtál. Lehanyatlott a kéz,
megadtad magad.
Akkor sírtál utoljára. Finom,
szürke szemcsék kötényedben
az emlékek.
Anyám könyvéből
Estefelé parazsakon lépkedsz,
pattog, ropog a nyár. Büszkén
állod a kemény tűzpróbát.
Amikor erős az arcszesz, lángot
kap az égen, fénylőn integetnek
dezertőrök, francia katonák.
Marokszedés után hajnalig
féktelenül táncolsz, hajadban
meggyulladnak a margaréták.
Kacérkodik a szél apám
almafáival. Erős pálinka
keveredik calvados illatával.
Az újonnan meghirdetett német nyelvtanári állást egy gyönyörű, gesztenyebarna hajú, kék szemű fiatalasszony nyerte el, már enyhén gömbölyödő pocakkal.
A nyári vizsgaidőszakban néhányszor párban vizsgáztattunk, így a szépségén túl ragyogó szellemi képességeit is felfedezhettem. Nagyon hamar a szívembe fogadtam. A vonzalom kölcsönösnek tűnt, mert lassan minden gondjával-bajával hozzám fordult. (Idős szülei egy borsodi kis faluban éltek.)
Úgy tervezte, hogy születendő kisfiával csak egy évig marad otthon, hiszen kell a pénz. Férje, akivel őrült-fergeteges szerelemben csapódtak egymáshoz, zeneszerző tanszakot végzett, és tehetség ide vagy oda, alig kapott megbízást. Így csak otthoni zongoratanítással tudott valamit hozzátenni a családi kasszához. A reménytelenség és kilátástalanság az ital felé taszította, csak Panni kétségbeesett erőfeszítései akadályozták meg, hogy rá lehessen sütni az „alkoholista” bélyeget.
Dávidka megszületése után hamar elszaladt egy év, de Panni még időben bejelentette, hogy nem jön vissza, mert újra babát vár.
– Most lesz egy kislányom is – újságolta, boldogan mosolyogva, csillogó szemmel. És megérkezett Esztike, egy bájos szöszi baba. A két kicsi mellett Panni már inkább a gyest választotta.
Három év hosszú idő, a sok munka meg a saját gondok mellett nem sok kapcsolatunk maradt vele, ő se jött be látogatóba, mint más kismamák, de egyszer csak váratlanul megjelent a tanszéken egy mózeskosárral, benne egy kéthónapos kisfiúval. Épp óraközi szünet volt, úgyhogy mindnyájan odasereglettünk a picurt ajnározni.
– Ő csak véletlenül csúszott be – kezdett magyarázkodni –, de tudjátok, egy újabb kis élet! – És mosolygott csillogó szemével, csak fáradtnak tűnő arcán vettem észre néhány ráncot, és barna hajában mintha ősz tincseket láttam volna.
A véletlen úgy hozta, hogy ketten együtt szálltunk be a liftbe a negyediken, ő hazafelé, én órára, a földszintig még válthattunk néhány szót. Ahogy végigsiklott tekintetem a szinte anorexiásan sovány alakján, számomra is meglepetésszerűen bukott ki belőlem az őszintén-aggódó, de a társadalmi normák szerint sokkal inkább durva-tapintatlan kérdés:
– És mégis miből éltek most már öten?
Szívtam volna vissza is rögtön, de ő mosolyogva válaszolt:
– Ó, most jó dolgunk van, képzeld, Árpi kapott állást! Zenetörténetet tanít egy középiskolában. (Később tudtam csak meg, hogy az az állás mindössze heti két óra óraadói munka volt.)
Néhány hónap múlva Panni hivatalosan bejelentette, hogy a következő tanévtől teljes óraszámban munkába áll.
Az augusztusi nyitóértekezleten alig ismertünk rá. Rövidre vágott, vöröses árnyalatúra festett hajjal jelent meg.
– Hát te mit tettél a gyönyörű hajaddal? – kérdeztem meg később, amikor kettesben maradtunk. (Én, a szögegyenes, se szőke, se barna hajammal mindig csodáltam-irigyeltem a szép hajú nőket.)
– Muszáj volt már befestetni. Tudod, mennyire őszültem? De hát az idén már negyven éves leszek! De jól áll, ugye? – kérdezte, miközben küldött magának egy nőies mosolyt a falitükörbe.
– Persze, persze, csak elsőre volt meglepő. Ezzel a zöld pulcsival különösen jó! – próbáltam szépíteni.
Májusban kiderült, hogy Panninak mellrákja van. Nagyon izgultunk érte. Már csak ez hiányzott a három gyerek meg a munkanélküli férj mellé. Műtét, kemoterápia, de végül gyógyultnak nyilvánították.
Jött tanítani. Kihallottam a szomszéd szobából a hangját, ahogy valakinek azt mondja:
– Remélem, bírni fogom. Olyan furcsa, ha sokat beszélek, olyan érzésem támad, mintha meg akarnék fulladni.
Egy reggel hiába várta a csoportja. Másnap sem jött, nem is telefonált.
A tanszékvezetőnek sikerült elérnie Árpit telefonon. Állítólag részeg lehetett. Valami ilyesmit mondogatott szinte eszelősen:
– Panni nincs itthon, Panni nincs, Panni egyáltalán nincs. Nem ébredt fel, már soha nem ébred fel…
A boncolás nem mutatott ki betegséget. Nem lett áttétes a rák, mint feltételeztük.
Az életbe fáradt bele a teste.
Az életbe halt bele. Az ő boldog életébe…
Gyöngyök hullanak a fénybe
mikor üldözői elől a vonat
vécéjébe zárkózik valaki
s hogy létét igazolja: vizel
a világ kerek a futó út
a szabadságba vezet
szívszorítón szorong a képzelet
A Hold fehér lábos egy kilőtt
kórház mosókonyháján
a szülészet temetőre húzott épület
– vagy fordítva
elszivárgott, elfolyt a képzelet
Könnyező kör a rajzlapon
gyerekrajz őrzi korunk kórjait
terhesek, migránsok, döbbent nap-fejek
mindez csupán átfutó valóság
Borzalom Atyja ne hagyj el
nincs is képzelet.
Mint egy el nem kötelezett hajó
úsztam előre koron, poron és
csodálkoztam, mert jártam már itt.
A pályaudvarnál kopaszok ültek
véssük az eszünkbe:
Budapest, kétezer-tizenöt
kígyónak szánt meztelen egerek
barna kisbabák: nem vesznek el semmit
nincs is elvesznivalójuk.
Talán a tenyeremen hordtam egyet.
Öregen, betegen jöttem szemben.
Az izzó aszfalton énekeltem:
a Történelem feloldoz engem.
Nem voltak nagy gondolatai a juhásznak. Sok se. A fejében többnyire csak, hétköznapok kerítette képzetek kószáltak, sorakoztak. A sóvárgásait sem lehetett volna súlyra mérni; ott kóricáltak, tétováztak, sodródtak, útban isten felé, a többiek rengeteg, színes-fényes, súlyos-dölyfös kívánalmai között.
Biz’, nem voltak nehéz, cifra álmai a juhásznak, de a hevességük… Olyan forrón izzottak azok vastagcsontú koponyájában, hogy majd felgyújtották a fejét. A csodanagy akarás úgy égett benne, hogy felette a levegő remegett, mint napégette puszta felett a rekkenő nyárban. Talán ezért volt a haja színe forróságszívta fakósvörös.
Biz’, a sóvárgásait nem lehetett volna súlyra mérni. Nem akart nagyablakos, piroscserepű házat, nem epekedett puha, patyolat ágyra, nem szeretett volna üveglapos ebédlőasztalról, arannyal pingált porcelántányérból csinos ételeket enni, nem vágyott márvánnyal bélelt fürdőszobára, formás kertre, tv-re, gáztűzhelyre, sok-köbcentis autóra, lágyringású, tengeri hajóútra, egyáltalán nem áhítozott semmire, ami a kényelmét szolgálhatta volna, vagy más lett volna, mint a munka, a tennivaló.
Már jóideje asszonyra sem kívánt rá, akinek langyos, párás húsát gyúrogathatta, dagaszthatta volna, hogy aztán megkelvén jóízűt haraphasson, és akibe beleonthatta volna a lelkét a sűrű esték alatt.
Pedig volt neki. Volt mind. De odalett…
A juhász akkor nagy, nehéz, nyers, cafatokra cincált-tépett gondolatok után minden emléket beletűzött képzelt szűrébe, beakasztotta azt lelkének egy eldugott kamrájába, irdatlan, veretes szegeket ütve bedeszkázta, aztán többé soha ki nem bontotta. A nagy, riadt elmélkedéseket, színes-fényes, súlyos-dölyfös kívánalmakat – mert biz’ neki is voltak addig – szélnek eresztette, hadd szaladjanak, amerre látnak. A világon nem volt ennyire feketelevegőjű kamra több: akár a fekete lyuk… A világon nem volt több ennyire sárnehéz, millió helyen átlyuggatott szűr: akár a világ összes mocsara… Nem is volt emberfia, aki ebbe a kamrába belépett volna! Nem volt emberfia, aki azt a szűrt elbírta volna magán… Minden emberfia elkerülte ezt a fekete kamrát, benne az átlyuggatott, sárnehéz szűrrel. El is magányosodott a juhász, akár a kopasz ember fején véletlenségből ott ragadt hajszál. Az egyedüllét és ő maga úgy kapaszkodtak egymásba, mint jóforma, jól-lúgozott nemezben szőrpikkely a szőrpikkelyhez.
Aztán olyan helyre került, ahol kínozták a teheneket… Harcolt darabig a maga módján, munkával – nem szólt, hogy is szólhatott volna! Bírta jó darabig a szennyben éhező, döglődő jószágot, viselte a vérágas, csipás, tompa, szomorúbarna szempárokból a feléje áradó bánatot, a halkan fel-felbúgó tehénsírást, de elfáradt. Úgy elfáradt, hogy a jártányi erő is búcsút intett neki. Feküdt ő is a mocsokban, nem evett, csak az apanázs mellé kapott méregerős szilvát harapta az üvegből.
Egy pénteki hajnalon, amikor két üsző is kimúlt mellette, vette a szalonnázó-bicskát, és hasba szúrta magát. Majdnem sikerült…
A sebészetről – veszedelmes, súlyos napok után – amikor elhagyta az életveszély, a pszichiátriára vitték; nem volt ő előtte soha sem orvosnál, sem kórházban; régen, mikor tehetős volt, a szerencse és az egészség vele jártak, meg nem is ért rá beteg lenni – a kehe és a baleset is elkerülte. Most behozhatta a lemaradást – de bánta is ő! Ha szóltak rá, evett, mosakodott, lenyelte a tablettáit, ha kérdezték, válaszolt. Amúgy egész nap elfeküdt az alacsony vaságyon, és mint a nyúl, éberen aludt pár órát; mert semmi sem volt úgy, ahogyan régen, csak az alvás. Légy nem zümmögött úgy, hogy a juhász ne vegye észre. Pók nem ereszkedett alá a tudta nélkül. Még a Nap sem nyújthatta titokban hosszabbra a sugarait a megszokottnál. Nem volt ez itt sem másként. De bánta is ő!
Csak nyomta szikkadt, sovány testével a kifeküdt szivacsot, és ha szóltak rá, tette, amit kértek, ha kérdezték, válaszolt.
Nem voltak nagy gondolatai a juhásznak. Sok se. A fejében többnyire csak, hétköznapok kerítette képzetek kószáltak, sorakoztak. A kívánalmait sem lehetett volna súlyra mérni; ott kóricáltak, tétováztak, sodródtak, útban isten felé, a többiek rengeteg, színes-fényes, súlyos-dölyfös kívánalmai között.
Biz’, nem voltak nehéz, cifra álmai a juhásznak, és az első pszichiátriai hetekben hevük sem volt. Aliglangyos, didergő, megfogalmazhatatlan, éppen csak besuhanó, szemtelenül el-elillanó álmocskák, célocskák fogócskáztak a fejében. De bánta is ő! Ha szóltak rá, evett, mosakodott, lenyelte a tablettáit, ha kérdezték, válaszolt. Amúgy egész nap elfeküdt az alacsony vaságyon, és mint a nyúl, éberen aludt pár órát…
Aztán beraktak egy elbutult öreget a mellette lévő ágyra. A szembeágyra is került egy. Nem bánta ő, de valahogy több mindenre kellett egyszerre figyelnie. Már nem számított a pók, a légy piszmogása, a Nap nyújtózása. Egész nap elfeküdt az alacsony vaságyon, de minden más lett. Az aliglangyos, didergő, megfogalmazhatatlan, éppen csak besuhanó, szemtelenül el-elillanó álmocskák, célocskák pár nap alatt kinőtték magukat heves, izzó álmokká, célokká; egy hét sem telt el, és olyan forrón izzottak azok a juhász vastagcsontú koponyájában, hogy majd felgyújtották a fejét. A csodanagy akarás úgy égett benne, hogy felette a levegő remegett, mint napégette puszta felett a rekkenő nyárban.
A nap minden percében őrködött, vigyázott az öregekre. Inni adott, ha száradt a száj. Kanalazta mohó torkukba az ételt, dehogy evett őelőttük! Megvárta, míg kiürül a tányér. Szólt a nővérnek, ha tele lett a pelenka. Ugrott, ha dőltek. Mint az árnyék, követte őket. Vigyázott a nyájra… A nővérek darabig tiltakoztak a nem várt segítség ellen, de látták, mit tesz a juhásszal a dolog.
Türelmes, bölcs és szelíd volt. Olyan szelíd, hogy az ember szíve belesajdult irigytében: aki figyelte, maga sem akart mást, csak szelíd és türelmes lenni: juhász lenni…
Aztán egyszer elfogadta az invitálást, beült a nővérekhez, és mesélt magáról. Nem, nem bontotta ki teljesen lelkének eldugott, veretes szegekkel bedeszkázott kamráját, de egy kis résen betódulhatott némi fény. A képzelt szűrből sem húzkodta ki az összes nagy, nehéz, nyers, cafatokra cincált-tépett gondolatot, csak éppen annyit, hogy lapjával fekve sértetlenül megpihenjen rajt’. Friss lett a juhász szívében a levegő, nem is bírta a magány: elszaladt, elinalt. A csodanagy akarás váltotta fel; nem is hagyta nyugodni!
Tavasszal, amikor a tó felé olvadnak a földek, és friss füvet legelhet a nyáj, arra vesszük majd a célt: meglátogatjuk Mártont, az Embert.
Úgy tudom, ott állt be juhásznak – újra.
Fekszem az ágyon, agyonnyom a plafon,
mellkasom a szív szaggatja,
ha ez élet, akkor abba hagyom,
peregnek a percek, múlnak az órák,
az elmúlás tart főpróbát,
nyár nélkül jött az ősz, eső szemez.
Hallgatom, ahogy neszez a bádogon,
ez a ház az otthonom, akkor is, ha nincs,
kútja rég’ kiapadt, félszáraz mandulafák,
álmomban apám metszőollója tavaszt csattog,
újra gyerek vagyok, halomba hordom a gallyakat,
néhány sebén könny fakad, tudom helyettem sírnak.
Hiányzol, apa, a zsebedbe ragadt selyemcukorkák
dohánytörmelékkel keveredett meglepetése,
a falusi kocsmák nyomorult zsivaja,
hol felejteni akartál, tán’ anyám szemét,
pedig csak nézned kellett volna az enyém,
velünk volt, akkor is, ha nincs.
Valaki szerint a mama a legtávolabbi rokonom,
még nem értettem a cinikus röhögést,
csak jöttek a nyú jorki képeslapok,
de a szavak sósak lettek az óceántól,
és anyák napján csak álltam a virággal
az óvodában, te azt mondtad, neki add, akkor is, ha nincs.
hozzávénülök az éveimhez,
mert gyereknek lenni nem jó,
gyereknek lenni rossz,
mert apu mindig részeg,
és borfoltos a konyhaabrosz,
anyu meg nyitogatja a gázt,
hogy felrobbantja a házat,
és az iskolában a tanár néni
veszi nekem a ceruzákat,
hogy elrajzoljam magam,
messzire a földtől, nagy kék
űrhajókat csináljak felhőkből,
s úgy álmodjak, hogy közben ne sírjak,
örüljek minden színes papírnak,
melyekből majd sárkányt fabrikál
a szomszéd bácsi, sárkányt, mely
ma messze jár, még emlékét sem látni,
mert felnőttnek lenni rossz, nincs apa, anya,
és boromtól foltos a konyhaasztal abrosza.
Ősz volt. Késő este. Az anya a szobában az éjjeli lámpa gyér fénykörében üldögélt a széken. Szomorúan nézte az ágyban alvó gyermekeit, a tíz éves Erikát, és a nyolc esztendős Palikát, akiknek szemére nehezen jött álom. Ezen nem csodálkozott. Fél karéj kenyérrel eltudni a vacsorát! Az ő korukban! – Szegény gyermekeim… – kesergett magában. – Istenem, add, hogy szép legyen az álmuk! – fohászkodott. Fölállt, leoltotta a villanyt, és kiment a folyosóra. Az ajtót halkan becsukta maga mögött.
A konyhában felkapcsolta a villanyt. A szekrény felső fiókjából tömött borítékot emelt ki. Sárga csekkeket vett ki belőle. Akár a kártyavető asszony a kártyalapokat, akként rakosgatta egymás mellé a befizetetlen számlákat az asztalra. Amint végzett velük, áttekintette valamennyit. A felhalmozott adósság megijesztette. Még csak harminckét éves volt, de már negyvennek látszott. Volt, aki többnek mondta. A sötétbarna szemek alatt szarkalábak, a sápadt, sovány arc fölött a homlok redőnyöz. A rövidre nyírt, gesztenyebarna, hullámos hajba egy-egy ezüst szál már belopta magát. Négy éve múlt, hogy a férjét a horgászásból holtan hozták haza. A tó jeges vizébe esett. Szívgörcs végzett vele. Edit azóta évenként két esztendőt öregedett.
Ennek a szegény asszonynak kijutott. A két gyermekének ellátásáról egyedül kellett gondoskodnia. Amíg állása volt, rendben fizette a számlákat. A jövedelme kicsiny maradékából éltek, ahogyan tudtak. De már másfél éve munka nélkül volt. Fél éve már házakhoz sem hívták dolgozni – nőtt a szegénység a környéken. Az utóbbi hónapokban többször megtörtént, hogy egy falat kenyér sem volt a háznál.
Öt napja a Hivatal felszólította, hogy az adósságból egy héten belül törlesszen harminc ezer forintot, különben a házát elárverezik. Edit sorra látogatta az ismerőseit, meg a még élő néhány rokonát kölcsönért. Hiába. Valamennyien szegénységben éltek. A bank pedig csak folyamatos munkaviszony esetén adott volna. Editnek csupán két napja maradt, menteni az otthonát.
Volt a faluban egy vállalkozó, aki fuvarozással foglalkozott, több kamion dolgozott neki. Edit férje sofőrként dolgozott nála. Széles úr kölcsönözgetett pénzt, de magas kamatra. Az asszony az ilyen segítségre nem tartott igényt, az túl drága lett volna neki. De volt egy elgondolása. Ha korábbi kapcsolatuk révén Széles úr alkalmazná, mondjuk takarítóként, erre már kérhetne előleget, vagy még inkább egy havi bért. Ezen az áron – legalább is egyelőre – megmenthetné a házát.
Másnap délután fel is kereste a vállalkozót. Az irodája a főútra nyílt. Amikor Edit benyitott hozzá, a nagydarab, vastag tokájú, szőke férfi a falra függesztett grafikont tanulmányozta. Ahogy meglátta a csinos asszonyt, húsos, ragyás arcán enyhe mosoly jelent meg.
– Jó napot – köszönt rá az asszony.
– Szervusz, kislány – viszonozta a köszönést a férfi. Mindig kislánynak szólította, ha találkoztak. Pedig tudta a nevét gyermekkorától.
Az ötvenes férfi székkel kínálta, amit az elfogadott. Ő pedig az íróasztala mögött a fekete, párnázott, főnöki székre ült.
– Mi szél hozott hozzám, kislány?
A helyiség pazar berendezését szemlélve, Edit zavarban volt. Nem mert megszólalni. A bőrkanapéról például képtelen volt megállapítani, mi célt szolgálhat egy irodában. Aztán összeszedve a bátorságát, beszámolt nehéz anyagi helyzetéről. Majd elmondta, Széles úr, ha megszánná valamilyen munkával, megmenthetné őt és gyerekeit a fenyegető hajléktalanságtól. A kövér úr hátradőlt a székén. A nagy pocakja kidomborodott. Az enyhe mosoly leolvadt arcáról, és szenvtelenül közölte, hogy ő csak gépkocsivezetőket és gépkarbantartókat alkalmaz. És tudomása szerint Editnek csupán gimnáziumi érettségije van.
– Valóban így van –, válaszolta szemlesütve Edit. – De elvállalnám a takarítást – emelte rá a tekintetét.
– Takarítót nem alkalmazok – ingatta a nagy fejét Széles úr. – A takarítást az embereim végzik, felváltva. Szívességből.
A fiatalasszony igen meglepődött az indokláson, és arra gondolt, mint régi ismerősnek, alacsony kamatra kölcsönözne-e pénzt neki? Rátekintve, Editet meglepte, hogy a férfi dülledt kék szemeivel meredten nézi.
– Széles úr – szólott bátortalanul.
– No? – lágyult meg a tulajdonos tekintete.
– Ha kölcsönözne pénzt, alacsony kamatra, akkor én…
– Nem, kislány – szakította félbe a másik. – Neked én pénzt nem kölcsönzök. Lehet, azt soha nem adnád meg.
Editet a feltételezés hidegzuhanyként érte. Koldusnak nézi őt?! Az arca pirult a szégyentől.
– Köszönöm az őszinteségét – mondta torokból. Köszönt, és indult az ajtó felé.
– Ne siess, kislány – mondta.
Edit megállt. – Lenne egy ajánlatom. Ha elfogadod, megkapod a kért összeget.
Edit abban a reményben fordult meg, hogy bizonyosan csoda történik.
– Látogass meg három este az irodámban.
– No de uram! – fortyant fel Edit.
– Hallgass végig – nyugtatta a vállalkozó. – Az első alkalommal kötelezvényt írsz alá a további két találkozóra, és máris kezedben lesz a pénz.
– Micsoda mocskos alak – háborgott magában a fiatalasszony. – Mit fel nem tételez rólam. Hah! – vöröslött az arca. De ez esetben nem a szégyen, a gyűlölet festette meg.
– Nem, uram! – szólott fojtott indulattal. – Az efféle üzletből nem kérek! – és indult az ajtó felé.
– Gondold meg, kislány! – szólott utána Széles úr. – Én várhatok!
A megjegyzést Edit mintha meg sem hallotta volna. A járdán haladva megjelent előtte a kép, amint ő, és a hájas Széles úr…. A jelenetre kirobbant belőle a nevetés. De hamar elborult az arca. Rádöbbent, az ügye nem fordult jobbra. Gondolkozott, még kihez fordulhatna segítségért? Hosszas töprengéssel eszébe jutott Tóth Gábor, a szomszéd faluból. A férfi a férjének sofőrtársa volt. Öt éve múlt, hogy Zolival a Tóth házaspárt meglátogatták.
A szomszédból kölcsönzött kerékpáron ment a három kilométerre lévő településre. Emlékezett a Tóth portához vezető útra. A házban vele egykorú, hízásnak indult, szőke fiatalasszony fogadta. Az arca megviselt volt. Edit megkérdezte az okát. Az asszony szeme könnyes lett.
– A férjem… – rebegte, miközben a szemeit törölgette zsebkendővel.
– Mi van véle?
– Nagyon oda van. Már egy éve nem dolgozik. Beteg a tüdeje. Jártányi ereje sincs. Folyton fekszik a szobában. Az orvosok a gyógyulásában már nem is bíznak.
Edit emlékezett rá, hogy Gábor a legutóbbi találkozásukon is nagyon köhögős volt.
– Pedig én pénzt kölcsön kérni jöttem – mondta Edit.
– Sokba van a gyógykezelés – panaszolta a háziasszony. – Elvitte a tartalékunkat.
– Hát ez bizony kellemetlen – motyogta Edit. De hogy kinek az ügyére értette, nem lehetett tudni.
– Kenyeres bácsi – szólott a másik asszony.
– Ki ő?
– Pénzt adogat kölcsön. A falunkban lakik. Már mi is kértünk tőle.
– Merre lakik?
A háziasszony megmondta az utcát, a házszámot. Edit a kapuban elköszönt Tóthnétól, Gábornak pedig gyógyulást kívánt.
– Gyógyulást… – kámpicsorodott el a fiatalasszony, és a fáradt kék szemek újra könnybe lábadtak.
Edit leánykorából emlékezett az utcára, s a házszám alapján hamar rálelt a Kenyeres portára. Az ember az udvaron tett-vett. A fiatalasszony a kapuhoz kérte. A kiskapun alacsony, köpcös, középkorú férfi lépett ki. A homloka a tarkóján ért véget.
– Jó napot – köszönt rá az asszony. A másik miután viszonozta a jó kívánságot, mint akit fontos munkájában zavartak meg, ingerülten kérdezte:
– Mit akar, hölgyem?!
Edit szótlanul nézte a férfit, és úgy vélte, talán rossz időben érkezett.
– Miben segíthetek? – szólott újra Kenyeres úr, de már más hangon.
Az asszony röviden föltárta nehéz helyzetét. És hogy a gyermekeivel még egy időre ne váljék földönfutóvá, kérte, kölcsönözzön neki harminc ezer forintot.
– Mikor fizeti vissza?
– Nem tudom – felelte az asszony.
– Miért nem tudja?
– Munka nélkül vagyok.
– Nincs semmiféle jövedelme?
– De van. A szociális segély. De fogok dolgozni – tette hozzá gyorsan Edit –, és azonnal törlesztek.
– Mikor?
– Még nem tudom.
– Na, hallja, engem jól rá szedne. Dobjak ki az ablakon harminc ezer forintot?
Editet megrémítette, hogy innen is pénz nélkül kell távoznia. Alkura fogta:
– Mennyit kölcsönözne?
– Sajnálom, hölgyem – ingatta Kenyeres úr a nagy, kopasz fejét. – De javasolnék valamit. – Az asszony reménykedve hallgatta. – Egy ilyen szép nő használja az eszét. Bizonyosan talál támogatóra.
– Egyedül is érvényesülök – válaszolt ridegen Edit.
– Nem úgy tűnik – jegyezte meg epésen a férfi.
Erre csak legyintett az asszony. Köszönt, és gyorsan távozott. A férfi olyan javaslattal állt elő, ami már benne is kezdett megfogalmazódni. A baj az, hogy a pénz fölött a férfiak uralkodnak leginkább. Ezektől ő segítséget meg akkor várhat, ha előbb hanyatt dönthetik. – Kidőlt a támasz mellőlem, de én megmaradtam embernek – háborgott magában. – Akkor miért csak a nőt látják bennem? Nem önhibámból koldulok kölcsönért. Borzalmasan megalázó helyzet! Borzalmasan!
A mellékútról anélkül kanyarodott a főútra, hogy széttekintett volna. Autótülkölés, éles fékcsikorgás riasztotta meg. A tekintetét oldalra kapta, s egy teherautót pillantott meg a közvetlen közelben.
– Ne a kocsim alá, kisanyám! – kiáltott rá a sofőr.
Edit rémülten gyorsított a kerékpáron. Meg a szégyen is ösztökélte a nagyobb sebességre. A szemtanúk is tehetnek sértő megjegyzést rá.
A falut végre maga mögött tudhatta. Lassabban hajtotta a pedálokat. Az agyában most tudatosodott, az imént mekkora veszély leselkedett rá. Egy pillanatra az a fura gondolata támadt, a halálával tán jó szolgálatot tett volna a gyermekeinek. Árvaságra jutva az állam etetné, ruházná, taníttatná őket. És biztonságos fedél lenne a fejük fölött.
– Nem! – kiáltotta szörnyülködve. – Én nevelem, én taníttatom őket! Ők az enyéim! Vállalok bármilyen munkát, amit megfizetnek!… De csak tisztességes munkát – dünnyögte. – Munkát! – mondta hangosan. Aztán már belső kényszerből, teli torokból kiáltotta: – Adjanak munkát, mert!… – itt megakadt. Nem tudta, mi következzék… mert elátkozom! – lett volna a helyénvaló, de ettől undorodott… mert bosszút állok! – lehetne a folytatás. De ki adna egy szegény özvegyasszony fenyegetésére?
Alkonyodott. A gyermekei otthon felügyelet nélkül. Gyorsabban hajtotta a kerékpárt.
Már a falujuk főutcáján haladt, amikor megszólították: – Hé! Kislány!
Edit ráismert Széles úrra, aki a járdaszegélyen ácsorgott. A kerékpárt feléje irányította, s a közelében leszállt a járműről.
– Hogyan döntöttél? – szegezte mellének a kérdést a vállalkozó.
– Nem döntöttem – volt a válasz.
– Adott valaki kölcsön?
A fiatalasszony ingerülten motyogta magában: – Mi közöd hozzá?! – aztán lassan ingatta a fejét.
– Egy napod maradt. Tudod-e? – Edit bólintott. – Este látogass meg.
– Látogasson meg a hóhér! – dünnyögte magában Edit, akinek a tekintetéből olvashatott Széles úr, mert megjegyezte:
– Finnyáskodsz. Ódzkodsz a dologtól… Mind ezt csináljátok, ti, asszonyok. De feladjátok előbb-utóbb, és a kanapémon köttök ki… Ma este az ajtóm nyitva lesz. Na, szervusz!
Edit megvető tekintettel követte a bizonyossággal távolodó, tagbaszakadt férfit, s közben egyre erősödött benne az elhatározás: inkább a hajléktalan szálló, mint ez a kéjsóvár, hájtömeg ember. Őt bizony nem sorolja a trófeái közé!
Hazatérve, a konyhából szólt a gyerekeinek, akik a szobában tevékenykedtek, hogy készüljenek a vacsorához.
– Mi már vacsoráztunk – zengték kórusban.
Edit megemelte a kenyértartó fedelét. Az bizony üres volt. – Látom – motyogta keserű szájízzel. Dél óta nem evett. Akkor is az előző napról megmaradt kevés lebbencslevest fogyasztotta el. Émelygett a gyomra az éhségtől. Néhány falat kenyér jót tett volna. A csaphoz ment, és ivott egy pohár vizet. Szűnt a gyomrában a kellemetlen érzés.
– Készüljetek a lefekvéshez. Aludni, aludni. Olyankor nőltök – mosolygott.
– Anyu – szólalt meg Palika –, én még éhes vagyok.
– Én is – mondta Erika.
Edit megütközve meresztette rájuk a szemét. Egy forintja sincs, amin ennivalót vehetne. Szörnyű fájdalom hasított a mellébe, hogy nem várhatja reggelivel a gyermekei ébredését.
– Anyu – szólt a kislány.
– No?
– Már csak holnap lehet befizetni a hiányzó tankönyvekre.
Az anya testén hideg borzongás futott végig. Erről megfeledkezett. Márpedig könyv nélkül hogyan tanuljon a szegény gyermek. De ha észben tartja a fizetni valót, most mire menne véle? Már egy hete kölcsön után futkos, és még egy fillért sem kapott.
– Anyu – szólította ekkor Palika.
– Neked is pénz kell?! – mordult rá Edit.
A gyermek megszeppenve nyögte ki:
– A tornatanár bácsi üzeni, a következő tornaórán mezítláb már nem léphetek a tornaterembe…
– Még ez is! – szörnyülködött magában az anya. – Minden felől a szégyen. Meg kell őrülni ebben a nincstelenségben! Mit tegyek? Segíts, Istenem! – a szemeit elfutotta a könny. – Nem engedhetem, hogy ezt a komisz világot a gyermekeim megszenvedjék. Nekik enni kell! Nekik tanulni kell! Még ha azon az áron is, hogy…
– Holnap bőséges reggelire ébredtek – buggyant ki belőle hirtelen. A gyermekei meglepetten néztek rá. De leginkább ő maga hökkent meg saját szavain. – És lesz pénz könyvekre, tornacipőre – tette hozzá gyorsan, mielőtt meghátrálna.
A leánya furcsán kezdett rá nézni, és cinikusan megjegyezte:
– Ezt előbb is megtehetted volna.
– Ha az olyan egyszerű lenne! – Csaknem ki is szaladt a száján, de visszagyűrte. A gyomra újra émelygett.
De most nem az éhségtől.
A felemelt kéz a tarkóra tett kéz
ahogy az optika előtt elvonult
megannyi gazdája egy vert seregrész
kiskatonái a gyűrűbe szorult
bajor városnak kitűzni se kellett
csupasz csövek előtt csak botorkál
fehér zászlót viselik most a lelkek
s a rettegés mint váratlan folyondár
növi körbe és vezényel a lábak
esetlen újonc menetszázadának
takarodót vagy oszoljt vagy pihenjt
vágni se kell a képet amit jelent:
fegyverletétel csüggedt semmi absztrakt –
a bevásárlószatyrok ott maradtak.
Amikor megismertem K. Palit, egy megyei tanácsi vállalat középvezetője volt. Négy dolgot tartottak fontosnak, hogy vele kapcsolatban a tudomásomra hozzanak. Az első, hogy Pali szeret a politikai mártír szerepében tetszelegni, ha van rá érdemleges, új közönség – mert egy újszülöttnek minden vicc új – öniróniával fűszerezve még dicsekszik is ezzel. Egyesek szerint akár magasabb beosztásban is lehetne, mert szakmailag alkalmas lenne rá, vannak nála rosszabbak is, ha 1968-ban az egyetemen nem tiltakozott volna a csehszlovák forradalom leverése, a magyar csapatok részvétele ellen a Varsói Szerződés gyalázatos agressziójában. Ez egyetemi tanulmányainak folytatására is kihatással volt. A második, hogy az ifjúkori botlás ellenére – ki nem deríthető okok következtében – komoly támogatói vannak a megye párt, tanácsi, szakszervezeti apparátusában egyaránt, ha nem is a vezetői körben. Jól kézben tartható kádernek tartották. A harmadik: szeret inni, gyakran megfordul a reprezentációval járó rendezvényeken, s ott sündörög a három hatalmi tényező jelen lévő alkalmazottainak környékén. A negyedik: veszedelmes pletykafészek. Az itt-ott felszedett információkat, félrehallott mondatokat saját értelmezése szerint, mint autentikus forrásból szerzett bizalmas tényt, nagy titoktartást kérve gátlástalanul adja közre. Mondták is róla egyesek:
– K. Pál elvtárs jó elvtárs, ifjúkori meggondolatlansága, apróbb hibái ellenére is. Közvetít, rendez, szervez, informál.
Akarva, akaratlanul derült ki az igazság politikai üldözöttségéről, bár rajtam kívül mások agyában is megfogalmazódott a kérdés: augusztus 21-e táján, tanítási szünetben, mit keresett Pali a kihalt egyetemen, ugyan kinél, milyen körben és formában tiltakozhatott. A groteszk valóságról a fátylat egykori évfolyamtársa lebbentette fel, később egyik tanára is megerősítette.
Pali szeptemberben rektori engedélyhez kötött harmadik utóvizsgáján is – amit egyetemi hallgató egyetlen egyszer, szoros kivételként és súlyos indokok alapján kaphatott meg – elégtelen osztályzatot kapott. Bánatában a diákság kedvelt kocsmájában alaposan a pohár fenekére nézett, tisztességesen berúgott. A nagy elkeseredettség messziről lerítt róla. Az együttérző kérdésekre, mi a mértéktelen nyakalás oka, botladozó nyelvvel adta elő a magánbeszélgetésekben akkorra már divatos beszédfordulattá vált hasonlatot:
– Elbuktam, mint a csehszlovák forradalom. – Mi több, aktualizálta is: A vizsgabizottság átgázolt rajtam, mint a Varsói Szerződés csapatai Csehszlovákián.
Mindenki jót röhögött a hasonlaton, nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget, hallottak ott már bölcsészektől ennél sokkal cifrább dolgokat is. Nem zárható ki, hogy az egyetemen figyelmeztették, alkoholos állapotban sem szerencsés politikailag érzékeny handabandázásokba bocsátkozni. Tanulmányainak folytatására azonban ennek semmiféle kihatása nem volt. A bukásnak viszont annál inkább, mert bármely évfolyam második féléves tanulmányi kötelezettségének sikertelen teljesítése – keresztféléves képzés, kreditalapú továbbhaladás nem lévén – akkor évvesztéssel járt.
Patrónusai, apparátusbeli ivócimborái valószínűleg pontosan ismerték a valóságot, módjukban is állt utánanézni, de mivel „K. Pál elvtárs jó elvtárs”, kedélyesen mosolyogtak, amikor egy-másfél évtized múltán is, spicces állapotban, politikai üldöztetéséről beszélt.
Hogy a rendszer megbocsátotta neki mind a dajkamesét a politikai üldöztetésről, mind a szerencsétlen kiszólást, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, amikor elérkezettnek érezte az időt, legjobb vállalati ivócimborája, a partizánszövetség tagja támogatásával, jelentkezett és felvételt is nyert az MSZMP-be. Minderre akkor kerül sor, amikor a rendszerváltozás küszöbén az Ellenzéki Kerekasztal már komoly politikai tényező volt, s az állampárton belül a magukat reform kommunistának nevezők már nyíltan szervezkedtek. Munkatársai heccelték is: – Pali, helyesen cselekedtél! Kell, hogy a kifarolók helyébe új, friss erők lépjenek! A munkásosztály élcsapatának létszáma nem csökkenhet!
Érezve a mondatok szarkasztikus élét, Pali meggyőződéses baloldali érzületére hivatkozva verte vissza a cinikus interpretációt, s az ifjúkori bűnök alóli feloldozásként emlegette a felvételi aktust.
A rendszerváltozást követően korábbi patrónusai nyomására, meg mert az illetékesek az állami vagyon önkormányzati kézbe adásával perspektívát nem láttak, a feldarabolt, széthullott tanácsi vállalat torzójának vezetését bízták rá. Pali azonban ekkor már nem kevés szervilizmusból is, pozíciójának biztosítása érdekében is, az MDF felé kacsintgatott a politikai üldöztetéséről szóló mesét felújítva, rövidesen felvételt is nyert a rendszerváltó pártba. Egy-két év elteltével – új pártja ajánlásával – a politikai üldözöttek reprezentatív szervezetébe is bekönyökölte magát, annak agilis tagjává vált. Ügybuzgóságát látva, egy-két nagy öreg – kell a friss, fiatal, munkabíró erő elv alapján – biztatta, hogy a következő megyei tisztújítás alkalmával induljon valamelyik elnökségi pozícióért. Pali kapott a lehetőségen, hiszen a meredeken magasra ugró munkanélküliségi ráta idején életbiztosításnak tekintette a javasolt pozíciót, mi több, megfelelő munkahely és beosztás megszerzésének biztosítékát látta benne. Ez lett a veszte. A mandátumvizsgáló bizottság alaposan utánanézett üldöztetése történetének, napvilágra került MSZMP-tagsága, súlyosbító körülménynek tekintették, politikai érzéketlenségnek minősítették a felvétel időpontját, s mint nemkívánatos személyt kizárták a szervezetből.
A vállalati torzó összeomlott, mivel az új helyzetre, az új kihívásokra Palinak, főnökeinek reális válasza nem volt. Sodródtak az árral. A maradék vagyont felélték, a szervezetet jogutód nélkül meg kellett szüntetni. Ekkor derült ki a mindenkori hatalom szürke eminenciásaihoz való dörgölőzés, a kaméleon természet életet mentő hasznossága. Politikai kurzusváltás ide, politikai kurzusváltás oda, mindig és mindenütt akadtak, akik Pali hóna alá nyúltak. Egy ilyen kurzusváltás játszott a kezére akkor is, amikor vállalatvezetői megbízatása megszűnt. Pillanatokon belül az ágazati szakmai módszertani intézet igazgató-helyettesi székét találta maga alatt. Vezetői stílusa nem sokat változott. Középpontban a személyes kapcsolatépítés, a jól értesültség eljátszása, a reprezentációs alkalmak információcsere célú hasznosítása állt. Szakmailag nem sok vizet zavart, önálló gondolattal nem idegesített senkit, a problémákat jópofáskodással igyekezett tompítani, de legalább hozzáértő beosztottait hagyta dolgozni.
A következő ciklusváltás idejére elérte a nyugdíjkorhatárt. Emelt fővel vonult nyugdíjba, s az ágazat területén kifejtett több évtizedes munkásságának elismeréseként magas állami kitüntetésben részesült.
a harmonikaszó
a voltegyeszeregyvadnyugatban
a képi megoldások nagyon bejönnek
mint a bagolyfolyónál észak-alabamában
peyton farquhar himbálózó teste a híd gerendái alatt
olyanok ezek a nyitottablakos nyári napok
monoton jajgatása a hintahorognak
senki sincs aki megkenné a vaskarikákat
a konyhából jövet föltűnik a csend
harmonika nem bírta tovább
a hídon leléptek a deszkáról a katonák
hiába rohan peyton
nem éri el a széphajú asszonyt
kiver a víz
fák takarják a teret
aztán újra a nyöszörgés
mély és ritmusos
akár a marhamájkrém
Bálványos Huba grafikája