GÖRBE TÜKÖR

HANDÓ PÉTER

Tüköreffektus

A tükörben semmi sem látszott. Mintha egy magányos kóbor lélek tekintett volna belé, a szemközti folyosófal kopár egyhangúsága nézett vissza rád.

Meglengetted a kezed és közelebb hajoltál a foncsor irányába. Szinte érezted, ahogy a sima felület visszaveri a leheleted. De csak érezted. Nem ejtett gyorsan oszló foltot.

– Különös – mondtad magadban. – Mintha nem lennék…

Orrod hozzáértetted a feltételezhetően hűvös üveghez. Bandzsítottál egyet, hátha így előtűnik a tükörképben. Riadtan hátrahőköltél, mert önmagadból továbbra sem láttál semmit. Megtapogattad az arcod.

– Vagyok – nyugtáztad az ujjbegyeid hozta eredményt. – A tükör csalna?

Rátenyereltél a tükörre. Különös érzés kerített a hatalmába: a tükör felületén nem támaszkodott meg a kezed, mint ahogyan az elvárható, hanem inkább áthatolt azon. Nézhetővé vált az ujjak, a kézfej, a csukló részlete, más semmi. Ráadásul a „metszésponton” nem a hús és a csontok, hanem továbbra is a kopár folyosófal látszott.

– Mi történt velem? – kérdezted fennhangon, mert valaminek történnie kellett, hisz a tükör átereszt a felületén túlra, s ott a testburkod megjelenik. Csak az jelenik meg. Mintha belülről üres lennél. De hogy lehetnél üres? Az űr gondolkodik? – Utána kell járnom! – mondtad fennhangon.

Lassan követted a kezed a teljes testeddel. Mellmagasságig könnyedén átnyomultál. Érezted, ahogy a keret a bordáidnak feszül. Ekkor döbbentél rá, a tükör nem ér le a földig, belépni képtelen leszel rajta, altested valahogy föl kell tuszkolni, különben ketté kell szakadnod.

Pipiskedtél, ám az kevésnek bizonyult egy átlendüléshez. Ruganyoztál, vetődtél, derékmagasságban ránehezedtél a keretre, a tükröt tartó szög meggörbült és kifordult a falból. Miközben talpaddal újra talajt fogtál, a tükör vett egy félfordulatot és átzuhant a testeden. Szilánkokra tört. Lent vakkeret vett körül. Meztelen talpad szúrta, vágta az üvegtörmelék. Kiléptél. Vérnyomokat hagytál a folyosóról nyíló fürdőig, majd ott tovább, egészen a zuhanytálcáig, ahol kimostad a sebeket és eltávolítottál néhány mélyebben beágyazódott szilánkot.

A vér valóságos volt és belülről jött, azaz nem lehettél üres. Minden annyira valóságos volt. Különösen a fájdalom, amit a jódos sebtapasz átmenetileg csak fokozott.

Míg elláttad bajod, arra gondoltál, föltakarítasz, eltünteted a nyomokat, és csak aztán hozod rá a feleségedre a frászt a történtekkel, de az első lépéseket követően letettél erről. Elegendő volt visszabotorkálnod a szobába és ránézned: ott szunyókált a kedvenc foteljában, az esti híradón. Ránéztél és nem volt szíved fölkelteni. Leültél a helyedre. Egy férfit faggatott a riporternő arról, miért gondolja azt, hogy egyszer már meghalt és egy tükör segítségével újjászületett. Újjászületett, de nem a saját világába. A riporternő szemlátomást tréfának tartotta az egészet, s eszerint kérdezett. A férfi előszólította és bemutatta evilági megfelelőjét. A két nagyon hasonlító vagy szinte azonos emberből hülyét csináltak azonmód. Mondandóját azzal zárta a riporternő, hogy ügyes füllentők voltak ezek az ikrek.

Fölzaklatott az adás. Lehet, hogy ez nem is a te otthonod? Ez a nő nem is a te feleséged? Esetleg hamarosan hazajön az igazi férje? Mit szól, ha itt talál? Hogyan magyarázod el, mi történt? Ráadásul az az átkozott tükör összetört. Nincs visszaút.

Felálltál, hogy felöltözz és szép csendben kislisszolj a lakásból. Minden a helyén volt, szakasztott úgy, mint otthon. Azon tűnődtél, lehet-e ennyire azonos két párhuzamos világ? És ha meg kellett halnod ahhoz, hogy a tükrön keresztül átjöhess ide, akkor nem ugyanez történt-e az itteni változatoddal? Meglehet ő meg most éppen téged helyettesít. Vagy saját magatokat helyettesítitek? A maszkos embert?

Miközben cipőbe léptél a folyosón, s szembesültél a magad okozta látvánnyal, rájöttél, így nem távozhatsz. Felvetted a meggörbült szöget és a nagyujjaidnak feszítve egyenesítettél rajta. Visszanyomtad a helyére. Furcsa mód lötyögött a lyukban, de ottmaradt. A keret sarkaiból kihúztad az utolsó tükörcserepeket és ráakasztottad a szögre. Lapátot és seprűt fogtál, eltakarítottad a törmeléket. Hogy ne csapjon nagy zajt, a konyhai szemetesbe vitted, mert abban mindig volt valami, ami fölfogta a beléöntött kopogásra hajlamos dolgokat. Fölmostad a vérnyomokat. A zakódért nyúltál éppen, amikor a szobaajtóból zavaros tekintettel, megszólalt a „feleséged”:

– Készülsz valahová?

– Leugrom egy sörért – válaszoltad bizonytalanul.

– Már elfogyott? Ma hoztam négy üveggel.

– Még nem. De most másmilyent innék – füllentetted, de látszott.

– Ne hazudj!

Ezt se sokat mondta még neked. Megmerevedtél. Nézted a nőt. Valóban belészerettél egykor? Vagy ez csak a hasonmása? Mit tennél a saját életedben, ha ilyen helyzetbe kerülnél?

A nő kilépett a frissen fölmosott folyosóra. Meztelen talpa megérezte a linóleumon csillogó vizet. Végignézett a földön, s megállt a tekintete az üres tükörkereten.

– Mi történt?

– Semmi különös, összetört. Mennem kell. Szia! – és kifordultál a lakásajtón, sietve bicegtél lefelé a lépcsőházban, hogy legalább a lépcsőfordulón túljuss, ne kelljen visszatekinteni egy válaszolásért. Tudtad, az ajtóig utánad jönnek, onnan szólnak:

– Gyere vissza! Ezt nem teheted velem.

De megtetted. Mire leértél a bérház kapujáig, érezted, hogy lábbelinyi vérben tocsog a lábad. Nekidőltél a sárgára meszelt falnak.

– Mit tennék most a saját szerepemben? – tetted fel a kérdést. – Végül is egy idegenében játszom-e ezúttal, vagy abban?

Önsajnálatodtól sírhatnékod támadt, de visszanyelted.

– Talán vennék egy tükröt. Talán így helyreállhatna minden.

Megcéloztad a néhány sarokkal arrébb levő nagyáruházat, ahol, amit nem lehetett kapni, az nem is létezett. Tőled telhetően siettél. A város reklámfényei ezúttal hidegen hagytak. Ismerősen volt idegen a villódzásuk.

Az üzletben percekig kószáltál a végeláthatatlan árusorok között, hátha önerőből is rábukkansz a megfelelő tükörre. Végül feladtad és kerestél egy eladót. Az enyhén kancsal fehérköpenyes nő személyében éppen azt sikerült kiválasztanod, aki tudta, hogy ugyan kitéve nincs, de valahol a raktárban még van egy tükör, amit már jó ideje bevittek, s ami körülbelül olyan, mint amilyent – a magyarázatod alapján – keresel.

– Kissé furcsa a foncsora, s ezért nem kellett eddig senkinek, de ha megfelel, jutányos áron elviheti – közölték, mielőtt kézbe vehetted volna.

Sorsszerűséget sejtettél ebben a tükörben, mely – úgy tűnt – rád várt. Szemrevételezve ráadásul éppen megfelelőnek ítélted. Boldogan távoztál a pénztártól és bicegős léptekkel „hazafelé” vetted az irányt. A kapuban megakadtál, zsebeidben hiába kotorásztál a kulcscsomód után. Végül fanyalogva megnyomtad a kapucsengőt.

– Ki az? – hallatszott fentről.

– Megjöttem. Eressz be!

– Mi az, hogy megjöttél? Ki vagy?

Mit mondhattál volna erre? Nem ismerte meg a hangod? Vagy már hazaérkeztél?

Elengedted a gombot.

– Mi van, szomszéd? Összevesztek? – bökött meg hátulról egy ismerős pofa. A képére volt írva, hogy mindent hallott és százzal hízik a mája attól, amit az imént összerakott magában. – Jöjjön, beengedem!

– Köszönöm, az jó lesz.

Átbotorkáltál a kapun, hónod alatt a tükörrel.

– Mi a baj? Segítsek feljutni? – s már nyúlt is a tükörért, hogy átvegye.

Elhárító mozdulatot tettél.

– Semmi különös, beleléptem néhány üvegszilánkba.

– Ah, értem. Összetört a tükör – s cinkosként kacsintott. – Biztos megoldódik ezzel…

Otthagyott. Míg láthatott, követted, aztán visszahúzódtál a lépcsősor alá, oda, ahol évekkel korábban egy hajléktalan vert tanyát. Miatta vezették be a kapukulcsos rendszert. Rajta kívül senki sem bírta a szagát. Úgy húzódtál itt össze, hogy ne láthassanak az érkezők. Gondoltad, reggelig valahogy kibírod, aztán megpróbálsz bejutni a lakásba. Mindig te mégy el előbb. Majd valamilyen ürüggyel felmész. Például otthon felejtetted az olvasószemüveged. Amit valóban havi egy-két alkalommal otthon is felejtesz. Ez teljesen hihető, csak ki kell várni a megfelelő pillanatot. És átvészelni az istenverte hideget.

Vacogásod ellenére hamar elnyomott az álom. Mikor felriadtál, már idő volt. Sőt alig egy kevés arra, hogy a „feleséged” távozása előtt megérkezzél. Tőled telhetően szaporáztad a lépteid a cipődbe dagadt és ragadt lábaidon. A lakásajtód előtt már fújtattál, pedig nem szoktál.

Megnyomtad a csengőt. Kinyílt az ajtó. Végigmértek.

– Mi történt? Mintha nem ebben mentél volna el az imént…

– Készülődj csak nyugodtan. Itthon felejtettem az olvasószemüvegem.

– Jól vagy? És ez a tükör? Hol vetted? Bocs, hogy a fürdőből hallgatlak, de még nem készültem el a sminkemmel – és már viharzott is vissza a szemceruzájához.

– Itt az idő – gondoltad, s letetted a tükröt a folyosói linóleumon nagyjából arra a pontra, ahol az előző darabokra hullt. Ráléptél.

– Mit csinálsz? – döbbenten kérdezte a fürdőszoba felől érkező „feleséged”.

– Csak megnézem, hogy elég erős-e.

– Jól vagy? Olyan furcsa a tekinteted. Beszóljak a munkahelyedre, hogy ma nem mégy? Szerintem pihenj le egy kicsit. A tükröt meg hagyd a fenébe! És lehetőleg ne taposd szét ezt is.

– Jó.

– Mi jó?

– Nem taposom szét. És ne szólj, mindjárt megyek. Csak megkeresem…

– Keresd! Nekem mennem kell – s kiviharzott a lakásból. – Majd zárj be mindent! – hallatszott a lépcsőház felől.

Becsuktad utána az ajtót. A tükröt belepróbáltad a keretbe. Mintha éppen oda gyártották volna. Nézegetted magad benne. A foncsorának fénytörésében volt valami különleges, amire épkézláb magyarázatot nem tudtál volna adni, de érezted, hogy ez mindenképpen így van, csak még ésszel fölfoghatatlanul.

Próbálkoztál. Tenyeredet sütötte az üveg hűvöse. Hozzányomtad az orrod, bandzsítottál, leheleteddel foszló foltot ejtettél… Ötleteltél, de hiába. Nem akart összejönni se így, se úgy. Gondoltad, ülve is folytathatod, mert állni már nincs erőd. Magaddal vitted a bekeretezett tükröt a szobába, s kedvenc foteled oldalának támasztottad, hogy kézközelben legyen, ha „megszáll az ihlet”.

Hamarosan elszunnyadtál, majd mély álomba merültél. Amikor fölriadtál, „feleséged” már a másik fotelban pihent, a tévé szólt, mint minden este. Mechanikusan fölálltál és kiballagtál a folyosói tükör elé, hogy egy kicsit rendbe kapd a vonásaid, kidörgöld a szemedből a rossz látomásokat. A tükörben semmi sem látszott.

KÖVES ISTVÁN

Igaz, mindenki szem volt a láncban – de akadt, aki kacsintott!

(Besúgó barátaimnak, szeretettel)

A tizenkettedik VIT-re – ártatlan korosztályok számára: Világifjúsági Találkozó – 1985-ben, Moszkvában került rá a sor. Erre a káprázatosnak ígérkező rendezvényre a világ békeszerető fiataljait hívták meg a vendéglátók – hazájuk politikai rendszerétől függetlenül. Hogy mennyire és mitől lehet független ez a tömegdemonstráció, azt a helyszín megválasztása eleve eldöntötte. Ezeken a szabadnak tűnő nemzetközi jövés-menéseken, ha átmenetileg is, de politikai meghatározottságok jelentéktelenedtek el, társadalmi különbségek foszlottak szét, addig áthatolhatatlan kulturális távolságokra levő osztályok, vallások különböző bőrszínű fiataljai gyorsan, felszabadultan – még neve sem volt akkoriban az AIDS-nek! – bújtak egymás ágyába.

Talán annyi még említhető itt a történelmietlenség vádja nélkül, hogy a másodikat, ha hiszik, ha nem, Budapesten rendezték, Rákosi pajtás fővédnöksége, valamint a sokat látott csillebérci tábor készségesen hajladozó fáinak sejtelmesen susogó lombkoronája alatt.

Erről a dicső múltról merengve könyököltem szerkesztőségi szobámban a válogatásra előkészített archív fotóanyag felett, amikor futtában az amúgy is rozoga kilincsű ajtót szinte rám törte a belpolitikai rovat szálfatermetű munkatársa, az újságírói körökben akkor már ismertséget és rangot szerzett Guba Zoltán. (Hej, micsoda trió alkotta akkoriban az említett rovatot: bejelentetlenül érkező vendégemmel vállvetve Kovács Zoltán és Megyesi Gusztáv szállította a keserédes nagyriportokat hétről hétre, odaadó munkájuk nyomán csak úgy rezgett a léc, minden lapértékelő tanácskozáson!)

Most azonban Guba Zoli hírnöki minőségében tornyosodott fölém:

– Kapd magad, Tanár úr, a főszerkesztő elvtárs látni akar mindkettőnket, de haladéktalanul!

Az újságírók álmoskönyve szerint erősen nem jelent jót, ha ebéd előtt hívat a főszerkesztő. Kettesben raportra rohanni kivált kellemetlenséget sejtetett, ezért megpróbáltam a párosával szedett lépcsősortól lihegve, előre tájékozódni:

– Mi van már megint? Mit akar?

– Nem ráérünk megtudni? Jót biztosan nem.

Amikor beléptünk, a főnök mosolyogva elénk jött – amúgy nem szokott, sem elénk jönni, sem mosolyogni –, kezet nyújtott – amit szintén nem szokott –, hellyel kínált – amit végleg soha nem szokott –, majd mellénk telepedve a dohányzóasztalkához, megérdeklődte, hogy kérünk-e valamit, kávét, üdítőt, ásványvizet. No ettől aztán teljesen kikészültünk, mert ebből világossá vált, hogy elég nagy a baj, mert uralkodása alatt tudtommal elő nem fordult ilyesmi. Ám szokatlan gesztusából az is kitudható volt, hogy nem igazán velünk van a baj. Vagy legalábbis nem közvetlenül.

Valami hasonló következtetésre juthatott széke szélén szorongó tettestársam is, mert egy mély sóhajjal előkészített sürgető célzást is megengedett magának, mondván:

– Köszönjük, munka közben nem iszunk!

A ránk meredő, nemes vonásúnak semmiképpen sem mondható főszerkesztői arc ettől végképp farkaspofává változott, a szem összehúzódott, a szájzugok megszorultak, a kékre beretvált tokácska megrezdült:

– Akkor térjünk a tárgyra. A segítségeteket kérem egy súlyos ügyben…

Nagyra nőtt kollégámmal gondterhelt pillantást váltottunk: – Ajaj, nem valami jól kezdődik! –, de erről a főszerkesztő elvtárs nem látszott tudomást venni, egy jelentőségteljes köhintés után így folytatta:

– Egyik kollégátokra panasz érkezett Moszkvából: beosztásához méltatlanul viselkedett, megsértve a szocialista erkölcsi normákat, magatartásával fölháborította a szovjet elvtársakat.

Gyorsan átgondoltam, mit is fedhet ez a szocialista erkölcs lábbal tiprása. Kollégánk eléggé el nem ítélhető szokásait ismerve: vagy alkalmi ivócimboráival összekapaszkodva, torkaszakadtából teleüvöltözte valamelyik virágcserepekkel szegélyezett sétáló utcát a Pad maszkovnije veeecseeera refrénű korszakos szirupnóta szívszaggató soraival, vagy mit sem törődve a szállodai folyosó végén szakadatlan ügyeletet tartó gyezsurnaja szigorú pillantásával, szobájába hurcolt egy hozzá hasonlóan vodkamámorban kerengő elvtársnőt.

Közben a főszerkesztői szobában az akaratgörcsös főnök és a konokul ellenszegülni készülő beosztottjai között a feszültség folyamatos kisülései nyomán jól érezhető égésszag terjengett a levegőben. Éreztem, tenyerem verejtékezni kezd, ahogy fölemeltem, nyomot hagyott a viaszfényes asztallapon, akárha homokba nyomtam volna.

– No, és most mit vársz tőlünk, repüljünk oda és józanítsuk ki? – próbáltam tárgyalási pozícióba visszaevickélni a vádlottak padjának pereméről.

– Ezúttal nem vagyok vevő a humorodra! – zúdult rám váratlanul a főnöki szigor. – Ma, lassan dél van, még nem érkezett meg a cikke a neki fönntartott helyre. Lapzárta van, tudja, hogy várjuk, az egész szerkesztőséget megbénítja egy ember felelőtlensége. Ezt nem tűröm! – Itt szavai határozottan fenyegetővé erősödtek, fejét kicsit hátrabillentette, nagyot nyelt, ádámcsutkája izgatottan fölszaladt, majd visszazuhant. Előre meresztett vaskos mutatóujjával vezényelt tovább önmagának: – Erre nincs elfogadható magyarázat, erre nincs mentség. Azért hívattalak ide titeket, hogy fegyelmi bizottságot alakítsatok. Tájékozódjatok az ügyben, és ebéd után készítsetek feljegyzést a fegyelmi eljárás hogyanjáról, s benne javaslatot kérek a büntetés mértékére is.

Hideg verejték kezdett csordogálni a gerincemen, hátamra tapadt az ing, egyáltalán nem volt ínyemre, hogy velem végeztesse ki megtévedt kollégánkat, de semmi nem jutott eszembe, hogyan bújhatnék ki ebből az egérfogóból. Nem mertem egyenesen nemet mondani, de tudtam, képtelen vagyok egy efféle autodaféban részt vállalni. Mereven magam elé néztem. Félelem markolászta a gyomromat és undorító hányinger közeledtét éreztem. Kínomban már arra jutottam, hogy a közeli lapzártával kapcsolatos halaszthatatlan teendőimre hivatkozva, megpróbálom valaki másra hárítani ezt a mocskos szerepet, amikor Guba Zoli, addig maga elé nyújtott, hosszú lábait maga alá húzva, megszólalt: Pad maszkovnije veeecseeera.

– Figyelj, Lajos! Én újságíró vagyok itt. Erre keress valaki mást. Rám ne számíts – mondta, és csak szürkén, indulat nélkül ejtette a szavakat, mintha csak egy újabb italkínálást utasítana vissza.

Forró hálát éreztem, megkönnyebbülésfélét. Nekem eztán már egy szót sem kellett mondanom, azzal, hogy egy ütemre emelkedtünk föl ültünkből, jelezhettem, hogy magam is így gondolom, ha nem is merem kimondani.

Az addig magát rutinos bábszínház-igazgatónak képzelő főszerkesztőnk elkerekedett szemmel nézett utánunk, ocsúdni sem maradt ideje, már az ajtónál jártunk, igyekeztünk kifele, hogy ne kelljen meghallanunk utánunk harsogott felháborodását: – Hogy képzelitek? Ennek még lesz folytatása!

És nem lett folytatása! Semmi az ég egy világon. Mert a kényszerhelyzetekben is lehetett választani. Igenis volt választási lehetőség, és nem kellett mindig tragikus, heroikus döntéseket hozni. Néha elég volt, mint ebben a szituációban is, csak határozottnak, önérzetesnek lenni. Ami ugyan nem könnyű, de vállalható. Igaz, remegő inakkal, mégis könnyebben, mint a szolgalelkűség.

Rövid ideig élvezhettük csak a megkönnyebbült diadalt, még aznap hallottuk, megalakult nélkülünk is a fegyelmi bizottság, pár nap múlva a megalázó tárgyaláson példás ítélet született, akadt vállalkozó a mocskos munkára. Ez azonban mit sem változtathatott azon a különös valamin, hogy attól kezdve kivilágosodott körülöttem a folyosó, ha Guba Zolit láttam közeledni, s éreztem, akaratlanul is széles mosolyra húzódik a szám, ha mellé érve belepillantok cinkosan fölfénylő tekintetébe.

Annyi évvel a rendszerváltás, vagy ahogy mostanában lebiggyenő szájszéllel divat mondani: a rendszerváltozás után, újra meg újra előkerül az ügynök-kérdés. Ehhez adalék a fönti kis jelenet. Nem vonom kétségbe: voltak köztük, akik alkura kényszerültek, akiket megzsaroltak, de azt hiszem, erre ritkán került sor. A besúgók, a spiclik, az ügynökök többségét egyszerűen megvették. Nem feltétlenül pénzzel; fölajánlott előnyökkel, lehetőségekkel, állással, beosztással, lakással, autóval, útlevéllel, mit tudom én, mi mindennel. Nem volt szüksége a hatalomnak – hangsúlyozom, megengedem: kivételektől eltekintve – bekényszerített együttműködőkre, én úgy láttam, a beszervezők szinte válogathattak a hajlandók vagy a készségesek seregéből.

Egy idő múltán már-már képtelenség volt józanul mérlegelni, ki előtt lehet beszélni, ki előtt célszerű lapítani, alkalmanként úgy tűnt, több lehet a jelentő, mint a célszemély! Ördögi volt az alaphelyzet: tudtuk, adott esetben a kihallgató számára minden elkapott gyanús, mert bárki gyanúsítható. Két kérdésre minden letartóztatottból kicsikarták a választ: Ki szervezte be? Kit szervezett be? Erre a legkevesebb két névre aztán újabb dossziét nyitottak, előbb-utóbb bevitték őket is, föltették nekik az előbb említett két kérdést – innen már a négyzetre emelés rémisztő sorozata következik.

Olyan volt ifjúságunk játéktere, akárcsak I. Erzsébet hermelines arcképe Hatfield House-ban, amelyen a palástot jól szemügyre véve, megdöbbenhetünk a szegélymintán: megannyi fület és szemet formál, intve a látogatót: a királynő mindent hall és mindent lát!

Lehull az álarc

A XIX. AQUINCUMI KÖLTŐVERSENY

Az idei költőverseny – az előzőektől eltérő módon – nem antik szállóigét választott hívó szóként, hanem egy nagyhatású, XVIII. századi filozófus, Immanuel Kant talán legismertebb terminusát, a kategorikus imperatívuszt. Hogy mennyire illeszkedik ez az évezredekkel későbbi gondolat az aquincumi versenyek szelleméhez, azt a versek igazolják: az erkölcsi tisztaságot megkövetelő antik filozófusok örökébe lépve gondolják át mai életünkre érvényesíthető parancsát. A versek többsége ezért viseli ezt a címet, de a szokásokhoz híven, más témák is megszólalnak, amelyek az erkölcsi tisztaság mellett a szépség érvényre juttatását érzik feladatuknak. A versek tehát tartalmilag eltérhetnek ugyan egymástól, minőségükben mégis megközelíthetik a mindig magas, közös szintet. Ezért gondoltam, hogy nemcsak a díjazott műveket teszem olvashatóvá ezeken a lapokon, hanem azokat is, amelyeket én – a versenyen kívül – szépnek és erkölcsöt hirdetőknek érzek. Fogadják őket a szerzők szándéka iránti megértéssel és szeretettel.

(Szepes Erika)

SINKÓ ADRIENN

Az almafa hitvallása

Állok, ahol gyökerem simul össze a hűs anyafölddel,
Onnan elűzni fa-nyűvő férgek garmada sem mer.
Nap simogatja a törzsem, százéves, hű gonddal;
csak neki csendül friss ágam csúcsán a sziromdal.
Bárhogy tépáz mostoha karma a májusi jégnek,
zöldülök én, ha köröttem szép tulipántüzek égnek.
Érlelem életem édes célját: szép piros almám;
zápor hinti szigorral, szél ringatja a karján.
Mindegy: végül aranytál vagy csak az ősz sara várja,
hercegnő csókolja, rigócsőr késhegye vágja;
elvégzem munkám, békés telem így lesz nékem,
nem tehetek másként, míg hold és nap kel az égen.
Így lüktet bennem kéreg, bél, geszt és szíjács,
ezt a parancsot tartja örökké kambium és háncs.
Magházam mélyében a kódom, erre születtem,
s minden utódom csírájába hitem belerejtem.

NAGY GÁBOR MIKLÓS

Categoricus imperativus

Földbe kapaszkodnak gyökerükkel a régi diófák,
korhadt ágaikon szomorúan az angyalok ülnek,
ők játsszák, oly tisztán hallod a szép hegedűszót.
Hallgass bent a magányos, bús gordonka szavára!

Halld, hogy sírnak a sínek a villamosok kerekétől,
és a sziget százéves gesztenyefái zenélnek!
Zongora hangja – Chopin – mit a fák a tenyérlevelükkel
játszanak este, mikor már őszbe borulnak a lombok.

Verseddé kottázzad a rügyfakadás muzsikáját,
s mások is úgy hallgathassák meg az égi zenéket,
mint te, s mint ahogyan bent szíved húrjai zengnek.
Írj, s kottázd le a dallamokat, csakis ennyi a dolgod!

S mert magyar író vagy, tudod azt, felelős vagy a nyelvért.
Nincs már más erkölcsi parancs: te csak írj, amíg írhatsz!
S pontosan írni: e szép categoricus imperativus,
ennyi az író szép, belső erkölcsi parancsa.

Szépen s pontosan írni: e kényszerü, szép felelősség.
Mindig tudnod kell, mikor és hova tedd ki a vesszőt,
s hogy szerkeszd pontossá mondataid. Hamisan szól
pongyola módra megírt mondatban a bús hegedűszó…

JENEY ANDRÁS

Mennél másik úton

Csontlovon ül, zsigeredbe sötétség árnyai bújnak,
S Bosszú-Imperator törvény-mereven odaláncol.
Flex-masinája lékeli lelked és koponyádat,
S lékeken át sziszegi, beleégeti DNS-edbe:
Vájd ki szemét s fogait a tiédért: old, aki ölt is! –
S nincs felelet rá: megtorolásoknak hol a vége?

Csontlovon ülsz magad is, s vele, mondd, hova? – mondd, mire juthatsz;
Rómeók s Juliák egymást sirató zokogása
Rázza meg újra meg újra, s könnyel elönti a földet.

Lévita is, vagy a pap, ki a félig holt sebesültet
Véribe’ hagyta; – vajh, mire ment? Mentsége talán, hogy
Mást szolgálni siet, s neki törvény tiltja megállni?
Ám, törvénytől nincs békéje, álma sem éjjel,
Önnön vádak alatt már holtan múlik az élet.

És benned mi a törvény? Belső lett, ami külső?
Mért nem a lévita, és miért nem a pap, aki boldog?
Mért csak a szamaritánusról zeng templomi zsoltár?
Mért ő áll meg vérező sebeket bekötözni,
S pusztán irgalom-e: elesettekhez lehajolni?
Honnan az irgalom; – és mi a mérleg, mennyi az ára?…

Bensődben szól… Egyszerü hang, s nem is imperatívusz,
Csak szeretet, categoricus caritas, s a szivedben
Ott volt kezdetek óta. Leld meg, halk szava kérlel,
Ingyen adod és visszakapod: – hát, ennyi a mérleg.

ZONDA TAMÁS

Kategórikusan, imperatíve

Ülök a végtelen szélén, lóbálva
lábam az éjszaka kormos vizébe
ráció és empíria között, Kantra vágva…
Radikális kétely állapotába merülten
valami abszolút bizonyos pontot keresnék,
de minden megkérdőjelezhető, kivéve azt,
hogy e kérdést feltehettem… tehát vagyok –
Egy régi görögtől azt is tudom, hogy minden
ittlévőnek van nem földi mása, az ideák,
az ész eszközei arra, hogy az értelem
ismereteit egységbe rendezzék… (bizony!)
Amúgy a tér sem empirikus fogalom,
azaz nem a tapasztalatból ered,
egy sehonnai bitang, a posteori dolog,
hogy az Időről ezúttal már szólni se merjünk… –
Ráadásul a tapasztalat meg csak úgy lehetséges,
ha a jelenségeknek térbeli és időbeli kiterjedése van,
bármily kicsi is ez a kiterjedés.
Na mármost.
Jelenleg ez a kiterjedés megnevezhető:
Júlia von Hohenzollern, azaz Jucika ő,
egy tündéri, cirmos, igencsak butus cica,
négy fehér zokniban, fehér mellényben,
rózsaszín nózival, uralva mindenkit a házban.
Most épp itt dorombol hangosan a klaviatúra
és a monitor között, semmit nem törődve a
honi költészet sorsával, s mintha azt hallanám:
ding-dong-ding, ding-doro-ding-doro-Ding an sich.

MECHLER ANNA

Szemtől szemben

Egy szögesdrót, nincsen egyéb közöttünk.
Kétkedőn néz szembe a puskacsővel;
Félek. Ő is fél. A szemünk se rebben,
Semmi se moccan.

Messziről jött, Afrika szülte a vágyát,
Elcserélné földjeimért hazáját,
Háborúság űzi, ezért áll
Most a határon.

Jönne át, ám éppen a puska tartja
Vissza. Még nem mászik a szürke dróton,
S majd ha szög szaggatja a pőre karját:
Csak sikerüljön,

Új hazában gyógyul a seb, ha átér.
Én az otthont féltem a vad kezektől,
Őseim nyelvét idegen szavától,
S tartom a puskát.

Ám ha mozdul, lesz-e erőm a tettre?
Félrerúgom majd a „ne ölj” parancsát?
Elkísér megtört szeme mindörökre,
S vére a hóban…

És ha nem bántom, menekül tovább, vagy
Asszonyom, házam, kenyerem szeretné?
Vad kalandor? Védeni kell, vagy inkább
Ő, aki támad?

Egy szögesdrót, nincsen egyéb közöttünk.
Kétkedőn nézem, remegek magamban.
Félek. Ő is fél, a hidegben izzad.
Vár. No de meddig?

ANDAHÁZI SZEGHY LAJOS

Kant emlékére

Bármire képes az emberi faj
Ezt bizonyítja a múlt öröke
Visszatekintve, távoli évek
Még felidéznek rémes képeket
Kant tanítása „az ész kritikája”
Új filozófia, amit alkotott
Életünk része, törvénnyel élni
Törvény, erkölcs összetartozik
Tedd akarásból, és úgy cselekedj
Mindegyik tetted törvényes legyen
Erkölcsi kényszer, szabad akarat
Ez vezérelje mindig agyadat
Úgy cselekedj, hogy a jót akarod
Így alakítsad mindig életed
Bárkinek, bárhol mikor jót adunk
Pár boldog órát mi is kaphatunk
Kövesd az irányt, ha jó fele vezet
Kant szerint az Isten a legfőbb jó lehet
Bár nem is látszik, mégis létezhet
Kérheti számon a rossz tetteket
Kell, hogy kövessük törvényeit
Ebben segíthet szeretet és hit
Jobbá tehetnénk még e világot
Mind, aki várja a boldogságot
Kant tanítása fenn marad örökre
Bölcsek idézik a gondolatát
Sírköve őrzi a jelmondatát
Mély elme álma rejtezik ebben
„Csillagos ég felettem,
Erkölcsi törvény bennem”

VARGA IMRE LAJOS

Filozófiai vita

                                                               (a categorikus imperativus
                                                               értelmezésével kapcsolatban)

A Kandúr
Örök parancs, hogy egeret egyek, szürke bundájút
roppanós csontút, dögre hajszoltat. Sorsa ez, mert hát
kárt okoz – mondom én, a Kandúr, védője a háznak,
kit egy nyolcfős alomból nagy ügyesen kiemeltek!
Tejjel itattak, így nőttem nagyra, növelve karmom,
pusztítani ösztön szerint a semmirekellőket.

Az Egér
Az én parancsom: mindentől félni, bújni a lyukba,
a teli kamra tilalma nekem életre szóló!
De én azt régen tudom, bár nem vagyok filozófus
és Kant tanítvány, mint Ön, a Kandúr, hogy kései bánat
ha nem fogom fel csöppnyi agyammal: népem, a zsákmány
nagy veszélyben él, de szaporodunk, évente tízszer!
Kandúrból kisebb a felhozatal, és macerásabb!

A Kandúr
A választott én vagyok, nálatok százszor erősebb!
Apám, nagyapám, és felmenőim közül az összes,
törvényünk által felhatalmazva tette a dolgát,
és fölötte állunk a cincogó, bamba tömegnek.
Éltetek célja, szaporodni és enni halálig,
míg a számunkra hatalmat adó, bölcs és szent a törvény.
Rágd csak át magad egyszer a „Tiszta ész kritikáján”,
Egy régi könyv ez, de ízleni fog, megtölti bendőd
magvas tartalma, és meggyőz, Egér, majd igazamról!

Az Egér
Az igazadról? Miénk ránk nézve igaz ugyanúgy,
és erkölcsi parancsként jobban is funkcionáló,
mert nem a pusztítás, de az élet benne a lényeg.
Fárasztasz, Kandúr! Hagyj már megtérni lyukamba békén.
Az őrzött éléskamrába este majd belopózom
a fúrt falon át. Velem tart, hiszen éhes a népem.
Lakomázunk, mert bölcs szavaktól egér nem lakik jól.
Lásd be, a sokaság ellen nem győzhet az erőszak!
Bízd ránk a kamrát, idd langyos tejed, hagyj minket élni,
ezer éhezővel szemben meg nem védheted úgysem.

B. TÓTH KLÁRA

Belső válasz

                                                               Mottó:
                                                               Categorikus imperativus
                                                               Immanuel Kant

Apró gyermek látja a bátyját nyurga kamasszal,
nyolcadikos, jó nagy behemót, nézd, ott taszigálja,
s durván lökdösi, sőt üti-rúgja a vézna diákot
pusztán kéjes szórakozásból… Ekkor a kislány
hátul az udvar távoli sarkából nekilendül,
„Hagyd a tesómat!” – harci kiáltással iramodva,
mélyre szegett fejjel, mint bősz bika, orrlyuka tágul,
szétugrálnak előle a társak, majd nekiugrik
fejjel a srácnak, jól beleöklel, pont a hasába…
Az csak tátong friss levegőért és belesápad:
hogy-hogy ilyen bátor vagy, csöppség, honnan a merszed?
Belső törvény védeni gyengét, (még ha nagyobb is)
nem gondolja, hogy ő is kaphat, sőt nem is egyet…

Bent terem – érzed – a válasz, hallani, hogyha figyelsz rá,
hagyd, hogy a lelked csendje sugalljon, s adja tanácsát.

GYIMESI LÁSZLÓ

Aquincumi doromboló

Kategórikus imperatívusz…
Anapesztusokat követel.
Macska vadászik az éjben,
Árnya a daktilusokra figyel.

Az a klasszikus, ósdi erő,
Mit a kanti szöveg lök elénk,
Súgja a trendi megoldást:
Elrendelt etikára itélnek.

A macska az éjre vadászik,
Az árnya se fog verebet,
Ó, kategórikus imperatívusz,
Most mi legyen veled, édes?

Ha a törvény ritmusa jó,
Sose érzed a lényege híját,
Macskád karma behúzva, de ott van,
Bárha dorombol, benne a tigris.

Követeld anapesztusaidhoz
Az ütősebb klónokat: a molosszust,
És a kevély, csupa báj korijambust,
S boldogan ébred a napfény.

Odaint maga mellé a mennyei bíró,
Hiszi, érteni véled a rendjét.
Vége az éjnek, a lélek erőt lel,
Itt van ló is a kert közepén:

Anapesztusokat tereget.

MIKLYA ZSOLT

Vojtina elvan

Vojtina unja a témát, mindig a főhelyen ülni,
Korcsoma asztalain túl party-zenét hegedülni,
Tömni a főt vigalommal, ostoba önhasadással,
Tartani éjjeli fürdőt tussal és éntusolással,
Ropni az invita-táncot, míg tovatűnik a nemlét,
Morzsa helyett adalékul morzsálgatni a zsemlét.

                  ***

Vojtina unja a témát,
Naponta átlényegülni,
Minden nap más szerepében
Más intertextusba ülni,
Rágni a részt falatonként,
Kotorni félre egészben,
Állni a rést levegőtlen
A transztexuális présben.

                  ***

Vojtina unja a témát,
Téma meg unja a Vojtint.
Hajdina volna ebédre,
Elnapolom ma a kantint.
Nem mulatom csak a kását,
Rosttal és B-vitaminnal.
Jól ellesznek a bélben
Alfa-bétakarotinnal.

                  ***

Vojtina unja. A témát elhanyagolja. Valóban.
Inkább adja a némát, mint aki nem hisz a szóban.
Mint aki nem kesereg már. Ostoba létparadoxon
Nem feketíti be lelkét. Elvan irónia-kokszon.
Isteni tervről nem tud benne a tétova hangár.
Imperativusa nem kattan kategorikusan már.
Imperativusa nincs is. Pátosza tétova éjzés.
Vojtina elvan. A transztext: lenni-nemlenni? Kérdés.

VERES TAMÁS

Pálfordulás előtt

Egy hömpölygő lávafolyamként irtani indul
hű seregünk a keresztény szektát. Önbizalomtól
duzzad a lelkünk, mert tudjuk, hogy vár a siker ránk.
Csillog a kard a kezünkben, ráragyog éjjel a hold. A
reggel az úton vár bennünket. Zord Saulustól itt
nem jár irgalom. Ott, Tarsusban bús görögök közt
nőttem fel, de zsidó vér csörgedezik patakokként
hűs ereimben. Római polgár is vagyok, erre
mindig büszke örömmel gondolok. Egyszer üzentek,
hogy nem bír a keresztényekkel már Jeruzsálem.
Kezdi feladni a harcait ellenük. Itt vagyok én és
hadseregem menetel Jeruzsálem várfala mellett.
Megmutatom mindenkinek! Itt rend lesz! Saulusnak
fognak megtört férfiak és nők úgy könyörögni,
mint ahogy egy sebzett vad üvölt az aréna előtt, míg
egy gladiátor fegyvere nem hatol át a fején és
váltja meg őt rabigájától. Megkapja a díját
mindegyik és ez a díj vértől lesz itatva. Vadabbul
harcolok, édes az íze a vérnek, amely kifolyik bősz
ellenségeim ajkai közt, ha a penge lesújt. Ím,
eljöttem megváltani átvert, ostoba népünk.
Más emberként térek e harcból vissza. Keményebb,
harcossá válok, mint eddig voltam. A vallást
és a hitet jó papként védem hős katonáim
élén. Ébred az éj. A világ elcsendesül, és egy
furcsa, szakállas alak közelít a damaszkuszi úton…

RIGÓ BÉLA

Online 10parancsolat

                           A kőtáblák helyére
                           Terjed az agytífusz, kategórikus imperatívusz
                           hirdeti fent az igét, ezt veszi lent be a nép.

1. Ne légy hamis tanú! Te
mondjad a tiszta, teljes
igazat – odafigyelve:
ma éppen mi igaz!

2. Ami szégyen, letagadjuk.
Holokauszt sohasem volt.
Trianon és Mohács sem.
Fel! Hátra! – Vereckéig…
Putyinnal egyeztetve
húzzunk az őshazába!
Odavalók vagyunk.

3. A gyűlöletbeszédet
kezeld közmegvetéssel!
Végül a bomba is csak
egy vélemény. Aszongya:
Haver, halálra untatsz!
Jól megvetjük a tolvajt,
pedofilt, csalót, garázdát…
bírót, ügyészt… a Törvényt…
De azt meg már minek.

4. Ne lopj! Tanuld meg végre:
Ami az Istené, hagyd!
Ami a Császáré, hagyd!
Ami marad, a Tiéd. Ha
hagyják. Ne hagyd magad!

5. A gondoskodó állam
rémálom. Önmagadról
gondoskodjál! A rendőr
se veszi fel fizetését,
hisz adtak neki pisztolyt
s hozzá töltényeket.

6. Szabad-e tökön rúgni
azt, aki puszta kézzel
nyúlkál a nő szoknyája
alá s közben csak egy-két
pofonnal kedveskedik még?
S mi lesz, ha többen jönnek?
A nő végső esetben
fegyvert foghat-e rájuk?
Arányos védelemnek
minősül az ilyesmi?
Egyértelmű a válasz:
hogy az a beszari némber,
kergesse szét a bandát,
aztán fusson utánuk,
kapja el mind, s egyenként
erőszakolja meg.

7. Ki lehet feljelentő?
Már jobban ellenőrzik,
hogy a sértettnek volt-e
becsületengedélye.
(Már ha sértői pontos
címmel, személyi számmal
s anyanévvel anyáztak.)
Gyilkosság esetében
feljelentést csupáncsak
az áldozat tehet.

8. Ne ölj! Nem is szeretnél…
ma még… de majd ki tudja…
mi jön, ki jön… a migráns?
Rémképét már magadban
ma is megölheted.

9. Te ne paráználkodjál!
Nyelvedre is vigyázz! Még
fajfenntartó igénknek
igekötőkkel árnyalt
alakjait se használd!
Az át-, ki-, be-, oda-, vissza-,
el-, fel-, rá-… és a többi
már rég nem azt ígéri,
hogy lesz még folytatás.

10. Ne kívánd, ami a másé,
amidet felebarátod
elszerezte előled!
Tudod, ő egy oligarha!
Te csupán egy prolimarha!
Lehetsz!

A halál

MEGMENTETT OLDALAK

Harsányi Éva (1946–1992) Ajándék idő című posztumusz kötetéből közlünk két verset a költő születésének 70. évfordulója alkalmából. A kötet versei általában címtelenek. A mutatvány című elbeszélése Tabák András hagyatékából került elő.

HARSÁNYI ÉVA

xxx

megöleltél és megjegyezted
azt hiszed nem tudnál
velem együtt élni
azóta én is
azt szeretném
ha élhetnék
valahogy
nélkülem

1970

xxx

Amikor a kutyafejűek megjelentek
a szomszédos dombon
amikor felálltak a faltörő kosok
amikor az apám eladta a húgom
amikor a kapitány sóhajtott és megígérte
hogy inkább enkezével sózza be
és méri ki füstölt oldalasnak
a vár lakóit csak a drága
kutyafejű urak kíméljék meg őt
és jogos vagyonát
amikor a tengerből kikelt a legnagyobb
hullám és rajta egy valódi Szörny
és valamennyien tudtuk hogy holnapra
elér valamelyik végzet
ott pusztulunk
csak még nem volt bizonyos
kivárja-e a Szörny amíg jól
átfüstölődünk oldalasnak
én
felálltam a várfalon
és hirtelen
keserves zokogásra fakadtam
mert
nem láttam tisztán
hogy szeretem-e akit
szeretek
és
ő
engem
mennyire

1970

HARSÁNYI ÉVA

A mutatvány

Fantáziadús szobalányra, döcögő vonatban elterpeszkedő bőbeszédű ismeretlenre, vagy szüntelenül emlékei között matató himbálózó fejű vénemberre háríthatnám a felelősséget ezért a történetért. De talán értelmét vesztené egészen, ha eltitkolnám: úgy merült fel bennem egy márciusi délutánon, mint valami emlék, vagy látomás, kicsit elmosódottan, de elűzhetetlenül.

I.

Ha Gordon úr végigment a város egyetlen aszfaltozott utcáján, összehajoltak mögötte: „Kéregetni indul”. Valóban: megállt egy kapu előtt, markába szorította a kalapját, és becsöngetett. Akárki nyitott ajtót, köszönés nélkül lépett beljebb, és elhúzta a száját. Nem mosoly volt ez, ha annak készült is. Gordon úrnak nem volt már sem mondani, sem mosolyognivalója. Három éve, hogy vasárnaponként fölkerekedett, sorra járta a Fő utca házait és pénzt kért. Megszokottá és unalmassá vált. A múlt évben – ha a ház ura előjött – általában ásítozva és bojtos háziköntösben – Gordon úr földre sütött szemmel így szólt: „Nagyon sokan vannak. Betegek és öregek. Nem halhatnak éhen. Otthont kell építenünk. Hogy ne legyenek többé koldusok.” Lassan azonban nem volt senki sem, aki ne ismerte volna Gordon úr szándékát. Megállt az előszobában, és a ház ura – ásítozva és háziköntösben – hallgatagon átnyújtott egy pénzdarabot.

Alkonytájt Gordon úr még egyszer végigsétált a Fő utcán – ellenkező irányba, hazafelé.

– Mi újság? – kérdezték a szembejövők. – Mennyi gyűlt össze?

– Már nem sok hiányzik – felelt Gordon úr, és a markába gyűrte a kalapját. – Tavasszal elkezdhetik az építkezést.

És most valóban elmosolyodott. Üvegfalú társalgót látott, gőzfűtéses szobákat és fehérköpenyes nővéreket. Igen, Gordon úr életének volt értelme. Otthonhoz, csendhez juttatja a féllábú öreget, aki a vasútállomásnál kéreget, a hibbant leányt is a Szt. Illés utcából, és a többieket is, mind. Talán megemlékeznek majd róla, amikor a polgármester úr megnyitja az otthont, róla, aki oly fáradhatatlanul gyűjti a pénzt…

Ha hazaért, behívta a szomszédokat, és hosszú, végeérhetetlen gyönyörűséget okozó számolásba kezdtek minden vasárnap este.

Aztán Gordon úr gondosan összerakta a pénzt – külön a százasokat, ötveneseket és húszasokat, külön a papírpénzt és a fémpénzt, visszatette a dobozba és így szólt:

– Itt az ideje, hogy aludni menjünk.

A szomszédok sorban kezet fogtak Gordon úrral, és amikor az utolsó mögött is becsukódott az ajtó, Gordon úr elrejtette a dobozt, és lefeküdt.

Hétköznap Gordon úr a postán dolgozott, és valószínűleg senki sem törődött vele a következő vasárnapig.

II.

– Már nem jár ide? – érdeklődött Clausius a tulajdonosnál, és rátámaszkodott a pultra. – Pedig beszélnem kell avval a nyiszlettel.

– Nem olyan nyeszlett az – a kocsmáros a kötényébe törülgette a poharakat, és igyekezett Clausius széles válla mögé pillantani –, van annak elég ereje. A múltkor is földhöz csapta a Félfülűt.

– Aha… – Clausius végre arrébb lépett. A kocsmáros szemmel tarthatta vendégeit.

Clausius kiment, de alig telt el egy félóra, újra megjelent az ajtóban:

– Nincs itt?

– Nincs.

– Hát hol a fenében mászkál?

– Nem vagyok a frájlenje, hogy tudjam – mondta a kocsmáros, és önkéntelenül hátrébb lépett. Clausiustól könnyen kaphat az ember.

Clausius azonban csak vállat vont, és újra elment.

De alig csapódott be mögötte az ajtó, belépett Flórián.

– Clausius mindenütt keres – mondta a kocsmáros, és biccentett – tartozol neki?

– Egy fillérrel se – válaszolt Flórián, és leült a sarokba, félig háttal a kocsmárosnak. Az csak rojtos szélű gallérját és a bajusza végét láthatta volna, ha egyáltalán érdemesnek tartja arra, hogy ránézzen.

Clausius újra benyitott, egyenesen Flóriánhoz rohant – két széket is sikerült feldöntenie menet közben – és nekiszegezte a kérdést: – Van szerződésed?

– Akkor itt ülnék? – Flórián legyintett.

– Persze – mondta Clauisus –, bennetek, artistákban, semmi merészség nincsen.

Flórián elnevette magát:

– Csakugyan. Bekötött szemmel sétálni egy madzagon, ez gyávaság, ugye?

– Bolond vagy. – Clausius atyai tekintettel méregette Flóriánt. – A meggazdagodáshoz nincs bennetek merészség. Honnan lenne neked szerződésed, amikor senki nem ismeri a produkciódat?

– Honnan ismernék, ha nincs szerződésem? – érdeklődött Flórián. – Meg nem álmodhatják.

– Mondom, hogy bolond vagy. Ha csak egyszer látnának, akadna itt a városban ember, aki felkarolna.

– És nem járna velem rosszul – morogta Flórián.

– Persze, hogy nem. De te nem vagy elég bátor.

– Mondtam…

Clausius legyintett, közelebb húzta a székét, és igyekezett jóságos arcot vágni:

– Én sajnállak téged, Flórián. Csak ténferegsz ide-oda, se pénz, se meló – szóval, támadt egy ötletem. Biztos beválik. Mondd, neked mindegy, hogy milyen magasan vagy?

– Mindegy – Flórián egy szót se értett az egészből. Clausiusról mindenki tudta, hogy elszánt gazember, akinek matuzsálemi kort kellene megérnie, hogy minden eddig kiszabott büntetését leülje.

– Arra gondoltam – folytatta Clausius, és még a kezét is Flórián vállára tette –, hogy ha mondjuk egy vasárnap kihúznánk egy kötelet az iskola és az áruház teteje között, és te ott…

Flórián rámeredt Clausiusra. Az ötlet nagyszerűsége szíven ütötte. Vasárnap délelőtt mindenki a Fő utcán sétál.

– Clausi – mondta Flórián. – Ez csoda… de nem lehet belőle baj?

– Hacsak le nem esel.

– Nem úgy értem, szóval a polgármester, meg a rendőrség, nem kellene nekik szólni?

– Nem – felelte Clausius határozottan. – Lepődjenek meg. Tetszeni fog nekik.

– És mikor vasárnap?

Clausius láthatóan eltűnődött. Mintha nem lenne mindegy – gondolta Flórián. – Csak ne essen az eső. De micsoda ötlet!

– Hát várjál – Clausius kihúzott a zsebéből egy újságot, kinyitotta, és rábökött egy kishírre: „J. C. Gordon, városunk polgára, 26-án vasárnap délelőtt személyesen nyújtja át Polgármester Urunknak a szegényház építésére gyűjtött összeget.”

– Tehát 26-án – mondta Clausius. – Hadd legyen még szebb nap. Megegyeztünk? Huszonhatodikán délelőtt. Azt hiszem, nagy sikered lesz – és elnevette magát.

Flórián a szája szélébe harapott. Valami nem volt itt egészen világos. Clausius arca kifejezéstelen, és az ötlet zseniális. Nyilvánvaló, hogy ez az út a felemelkedéshez. De hogyan függ ez össze Gordon úrral és a szegényházzal?

Clausius vizsgálódva nézte Flóriánt. Ő az egyetlen, aki segíthet. Gordonnak túl sok a szomszédja, és különben sem tudni, hol tartja azt az átkozott pénzt. Flórián túl buta ahhoz, hogy rájöjjön valamire.

– És ha 19-én csinálnánk? – kérdezte hirtelen Flórián.

– Ha te egyheti gyakorlás után ki mersz állni, akkor tessék – mondta Clausius, és megint atyai mosollyal szemlélte Flóriánt. – De figyelmeztetlek, hogy ha egyszer elszúrtad a dolgot, másodszor már a kutya se fog odafigyelni rád.

Flórián bólogatott. Ez tökéletesen igaz. Minimum két hétre van szüksége ahhoz, hogy fölkészüljön. Régen nem gyakorolt már. Hiszen olyan kilátástalan volt minden. A szerződéshez pénz kell, pénz és ismeretség – honnan vett volna?

– Mennem kell – Clausius fölállt. – Számítok rád.

Flórián utána nézett. Számít rám… – Mondhattam volna – villant át rajta –, hogy három hét múlva. Egyébként – az ő dolga.

Az artista fölállt, zsebre dugott kézzel kiment a kocsmából. Sietett. Két hét nem is olyan sok idő.

III.

Gordon úr nagyon sokáig készülődött. Még sohasem járt a polgármesternél. Valahogy nagyon könnyűnek és vidámnak érezte magát, még fütyült is borotválkozás közben, ami pedig legalább húsz éve nem fordult elő.

Sokáig kefélte a kabátját, sikerült is majdnem valamennyi foltot eltüntetnie, persze napfényben kell megnézni, a szoba elég sötét.

A szomszédok sorban benéztek az ajtón, Eisenné a háromból felajánlotta boldogult férje csokornyakkendőjét, de Gordon úr visszautasította, mondván, hogy neki is van, azt már megszokta, és különben sem fogadhatja el, és közben egyre mosolygott, és szörnyen szeretett volna az utcán lenni végre.

Kivette a szekrényből a dobozt – ebben nem lehet átnyújtani a pénzt. Pipadohány volt benne valaha. Eisenné, aki ugrásra készen állt a küszöbön, elfogta tétova pillantását, és azonnal fölajánlott egy tengeri kagylókkal díszített papírdobozt – szegény férje ajándéka –, és Gordon úr rövid habozás után elfogadta. Sikerült zsebébe gyömöszölnie a dobozt, még egyszer belepillantott a tükörbe, és végre elindult.

A Fő utca első pillantásra teljesen néptelennek tűnt, és Gordon úr csalódottan nézett körül. Azt remélte, hogy minden lépésnél megállítják majd, és fölhangzik a kérdés:

–Mennyi van még hátra, Gordon úr? – és ő végre ezt felelheti:

– Összegyűlt.

Néhány méter után észrevette, hogy ott, ahol fordul az utca, az iskolánál, elég sokan tolonganak. Mindenki felfelé nézett. Gordon úr igyekezett hosszabbakat lépni, és olyasmit morgott magában, hogy „Biztos valami ünnepély. És éppen ma.”

A kocsmáros a tükör előtt állt, a nyakkendőjével bajlódott, és közben hátrafelé beszélt a feleségének:

– Adam megint vett egy új cégtáblát. Nem tudja már, hogy hova tegye a pénzét. Készen vagy?

– Jó, jó, mindjárt kész – az asszony elégedett pillantásokat vetett új kesztyűjére. Persze senki se szól majd, de észreveszik, és a csipke sokkal divatosabb, mint a szarvasbőr. Épp ideje volt, hogy ő is vegyen egyet.

A kocsmáros belebújt a zakójába, és karon fogta a feleségét. – Jó reggelt – köszönt rájuk a sarkon Adam, a vendéglős, és kicsi, bajuszos felesége is rájuk mosolygott.

A kocsmárosné azonnal észrevette, hogy Adamné ibolyaszínű csipkekesztyűt visel, és ettől egyszerre rossz kedve lett.

– Négyesben kellemesebb – mondta Adam. – Milyen csinos ma, asszonyom.

Elindultak a Fő utca felé.

– Nézd – súgta Adamné –, Hertha tényleg a fodrásszal sétál.

– Kap majd az anyjától – vélte a kocsmárosné.

– Az is megéri a pénzét – morogta Adamné. – Mindenkivel kikezd, mintha lenne rajta más is, mint ránc és bibircsók.

– Nézzék csak! – Jergson, a postamester még köszönni is elfelejtett.

A kocsmáros majdnem kiabált:

– De hisz ez Flórián!

Valóban, az iskola tetején Flórián állt csíkos trikóban, és egy kötelet erősített az ereszcsatornához. A kötél megfeszült – a másik végét odakötötték már az áruház tetejéhez.

– Maga ismeri? – kérdezte a postamester.

– Hogyne.

A kocsmárost kezdték körülfogni. A felesége belekarolt, és igyekezett úgy helyezni a kezét, hogy mindenki a kesztyűjére lásson. Jergsonné még mindig szarvasbőrben jár.

– Bejön néha – mondta a kocsmáros. – Kötéltáncos. De nem iszik sokat.

– Nézzék! – kiáltotta valaki. – Elindul!

Jergson odaszólt Adamnak:

– Képzelje, ha most a maga cégtábláját vinné!

Az emberek szorosan egymás mellé álltak, és igyekeztek minél jobban látni a vékony, bajuszos férfit, aki most rálépett a kötélre.

– Utána csinálnád? – kérdezte Hertha a fodrásztól.

– Ha te kéred…

Flórián már másodszor indult neki a kötélnek. Nem nézett le, de az elfojtott hangokból tévedhetetlenül megállapította, hogy szép számú tömeg figyeli. Beharapta a szája szélét és gondolatban diktált magának: „Lábfej le, csúsztatni, karok oldalt, félfordulat – úúgy, spárga!” A spárga nagyszerűen sikerült, Flórián fölemelkedett, egy pillanatra megtántorodott – egy másodpercre összeszorult a torka, hiába tudta, hogy nem fog leesni, mestere, a világhírű Bellamini azt mondta, semmi sem hatásosabb, mint ezek a villanásszerű megtántorodások, a közönséget kileli a hideg, de engem is – gondolta Flórián. „Bal lábat oldalt el, térdhajlítás, fordul, úúgy, föláll” – újra megingott, foga közé szorította az alsóajkát, szinte belekapaszkodott, sűrűn pislogott, „lépés, csúsztat, karok el…”

Clausius igyekezett a tömeg közepébe furakodni. Lábujjhegyre állva pillantgatott hátra, és amikor meglátta Gordon urat, aki elszánt arckifejezéssel, csaknem szaladva közeledett, megkönnyebbülten elmosolyodott.

Gordon úr sűrű bocsánatkérések között próbált áttörni a tömegen. Senki sem figyelt rá. Az emberek megbabonázott arccal nézték Flóriánt, aki most fél lábon állt a fejük felett, a másik lábát egyre feljebb emelte, két karja kitárult, mintha rögtön elröppenne.

Gordon úr megállt néhány lépésre Clausiustól, előszedte a zsebkendőjét és a homlokát törölgette.

Clausius elindult felé. Legalább hárman álltak közöttük, mereven felfelé tartott fejjel, félig nyitott szájjal.

Clausius odasimult Gordon úrhoz. Egy pillanat az egész. Egyik kezével betapasztotta a száját, és hátba szúrta. Aztán derékon fogta, hogy el ne dőljön, és kiemelte a zsebéből a tengeri kagylókkal díszített papírdobozt.

Körülnézett. Flórián most mindkét karján színes karikákat pörgetve lejtett végig a kötélen.

Clausius erősen megmarkolta Gordon urat, és a falhoz vonszolta. Senki nem ügyelt rájuk. Clausius odatámasztotta Gordon úr csokornyakkendős holttestét az áruház kirakatához, és elsietett.

„Egy, kettő, lép, csúsztat, egy, kettő” – diktált magának Flórián és arra gondolt, hogy valóban mindenki itt van, aki csak számít a városban.

IV.

– Teljes győzelem – mondta Flórián másnap délelőtt a kocsmárosnak. – Olvastad?

A kocsmáros elvette a Kurirt, és lassan, akadozva olvasni kezdte:

„Ember a magasban

Tegnap délelőtt egyedülálló látványosság tanúi lehettek városunk polgárai. Az iskola és az áruház teteje között egy vakmerő artista kötelet feszített ki, és káprázatos mutatványokkal gyönyörködtette a vasárnapi sétálókat. Ez a rettenthetetlen akrobata tizenötször tette meg az utat a két épület között, állandóan újabb és újabb ötletekkel ejtve ámulatba nézőit. Ez az ember eddig ismeretlen és szürke volt számunkra. Ezentúl városunk megbecsült polgára, akit Polgármester Urunk megfelelő jutalomban óhajt részesíteni.

Mutatványa nem egyszerűen az erő és ügyesség példája. Magunk előtt látva a napfényben fürdő várost, a jólöltözött vidám embereket, akik ezt a hallatlan virtuozitású akrobatát egyszeriben szívükbe zárták, nem tudunk nem arra gondolni, milyen szép és derűs szimbóluma ez városunk nyugalmának és békéjének. Reméljük, hamarosan újabb, még megkapóbb mutatványban lesz részünk.”

– Gratulálok – mondta a kocsmáros. – Akarsz egy korsó sört?

És már fordult is a pohárért.

DOBOS ÉVA

Anna nem veszi fel a telefont

Anna nem veszi fel a telefont,
rosszat sejtek.
Egy fejhosszal járt előttem mindig,
ő már túl volt mindenen, amikor
rám került a sor,
de nem féltem, amíg elszánt mosolyát
láttam a tüntetéseken (baloldalt dobogott,
vagy tán dobog még a szíve).
Akkor vettem észre, hogy baj van,
amikor zűrzavaros csatározását taglalta
a telefonban a közös képviselővel,
végtelen hosszan és kétségbeesetten,
ez szokatlan volt,
mintha nem is azzal a fafejű tisztviselővel
csatázna, hanem setét kollégájával,
végül is a halál is csak egy
ocsmány,
teljesítmény orientált,
stréber kishivatalnok.

Juci

Most, hogy szemöldököt rajzolok magamnak,
mivel az enyém szőrén-szálán eltűnt,
anyám arca néz vissza a tükörből.
Emlékére olyan ívet rajzolok,
amilyet ő szokott, vékonyat,
ez nem én vagyok, ez ő,
Juci, akit sosem ismertem igazán,
legjobban azt ismertem, aki már nem ő volt:
a törmelék-anyut,
akiből még felszínre bukott egy-egy
ismerős szófordulat,
aztán már csak a csend,
aztán a fekete plasztikzsák,
az az iszonyatos cipzár.

ÉVFORDULÓ

Harminc évvel ezelőtt hunyt el Benjámin László (1915–1986) József Attila- és Kossuth-díjas költő, a Kortárs című folyóirat és a Magvető Könyvkiadó munkatársa, az Új Tükör főszerkesztője. Emlékét az alábbi írással idézzük fel.

LACZKÓ ANDRÁS

Benjámin László balatonboglári éjszakái

Benjámin László az ötvenes évek elején, pontosan 1952 őszén került szorosabb kapcsolatba a Balatonnal. Akkor kapott ugyanis a Népművelési Minisztériumtól a balatonboglári Szabadság-telepen egy kis házat. Abban az időben húsz-harminc gazdátlanná vált nyaralót osztottak szét tudósok, írók, művészek között. A villák természetesen állami tulajdonban maradtak, a megajándékozottak csak használati jogot kaptak. Benjámin Lászlóval egyidőben Pátzay Pál szobrászművész, Babics Antal urológus professzor, Kónya Lajos költő jutott az üdülőtelepen nyaralóhoz.

A Benjámin család ettől kezdődően évente egy-egy hónapot (rendszerint augusztusban) Balatonbogláron töltött. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy alkotó tuszkulánum volt a villa: versek és egyéb írások születésének helyszíne. A nyári éjszaka csendje sokat segített. Eleinte kevesebb volt az autó, s több az élő növényzet és a madár. Kettőt feltétlenül ki kell emelni: a nyárfát és a nyaranta visszatérő fecskecsaládot. Mindkettő adott olyan élményt, amely versalkotóvá válhatott:

A lépcsőn, a nyárfa tövében
szeretek ülni a sötétben,
mikor nem hördül, nem kiált –
zümmög fülembe a világ

Eről szól az első szakasza az Emberi csöndnek. Olvashatunk még a költeményben a tücsök-dalárda és a csárda párhuzamáról, a külső és a belső összebékülésről, s a lélek nyugalma iránti igényekről. Az 1955-ben készült vers szinte a leírás pontosságával szól a villa előtti nyárfáról. Ott állt a kertben, csaknem idegenforgalmi látványosság volt. Amikor a hetvenes évek közepén kivágták, az évgyűrűiből az derült ki százharminc éves.

A tárgyak és a jelenségek persze legtöbbször csak inspirációt jelentettek az életút felén túljutott költőnek. Fontosabb, lényegesebb volt, hogy így erkölcsi tartást, hitet sugárzó gondolatokhoz jutott el. A tapasztalatok elemzése, az éjszakai meditációk megerősítették útjának helyességét, akár a hivatás, a költészet, akár a család, a barátság vagy az élet nagy törvényeiről volt szó. A számvetés az egyik meghatározó elem a Bogláron írt versekben. Olvassuk csak el az Egyetlen élet keserűséget sugárzó sorait a barátság szertefoszlásáról, a támadásokkal szembeni védtelenségről. Mindez milyen következtetést eredményezett? A belső erkölcsi tartás megerősödését: „Fölemelt fejjel forradalmár – így akarok élni”. A test fájdalmainak figyelmeztetése hasonlóképpen összegződött:

Hogy óhajom a teljesség iránt
teljesedik már: folyton fájni kell,
és mindenestől s egyedül – nem ám
jelképesen „együtt mindenkivel”.
                                   (Test, lélek, halál)

A költő az ötvenes évek végén a szó teljes értelmében az egyedüllét állapotába jutott. Ha körbenézett, akkor – családján kívül – rendre csak közömbös idegeneket látott. Barátai, ismerősei távol voltak (vagy börtönben), sokan lélekben távolodtak el tőle. (Két délutáni óráról, melyet az uccán csatangolva töltöttem.) Szükségképpen kereste a választ a kérdésre, mi a helyzet oka, kié a hiba. Mégis akkori líráját az állapotrajz jellemezte, a magány elviselhetetlenségéről írt variációkat. Egyszer objektivizálva (Mély vizek lakója), máskor analógia segítségével. Arany János emlékét idézte fel, kivel sorsrokonságot érzett:

A halál engem ittfelejtett, tanulok sírni férfikorban.
Ittmaradtam én elveszettnek, magányos esti kódorgónak,
elhagyottnak, üldözöttnek, töprengő semmire-se-jónak.
                                                                      (Arany Jánoshoz)

Ebből a léthelyzetből végül is kettős út vezetett ki. Az egyik: belülről megteremteni a békét, őszintén szembenézni mindazzal, ami fáj. A másik: a közösség segítő voltára építeni. A párhuzamos út a remény felbukkanását jelenti. Jól értsük, felbukkanását, de nem maradéktalan meglétét. Ívet kellett neki is bejárnia lemondástól a mindent vállalásig. Ráadásul a válság évei nem egységesek, vannak mélyebb pontok. A leginkább kilátástalan Benjámin László számára 1957–58 volt. Lírájának szinte egyetlen húrja ekkor a magány, a halálérzet szorongatása. Hosszú hónapoknak kell eltelnie, amíg újra a bizakodás határozza meg szavait.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi és Arany János költészete segítette át a válságon. A lendülés biztos jele, hogy már ironizálni tudott, s kedve, vágya az újrakezdés (Írom ráadásnak, Vendégek). A továbblépéshez persze az is kellett, hogy a létgondok szűnjenek, oldódjék az elszigeteltség. S a kettős megerősödésben ott a biztonság tudata:

Föl-le-föl-le – én már jól tudom:
Ha elkezdem, újra elbukom,
ha elbukom, újra kezdhetem
– korán búsul, aki vesztemen –
erős vagyok, nincs mit vesztenem.
                                          (Keljfeljancsi)

A léthelyzet és a belső körökön haladás (önerősítés) egyik eklatáns példája az idézett versek környezetében született Balatonboglár. Ez is arra bizonyosság, hogy a költő megmaradt, összeszedett életerejével önmaga (és családja) túlélésére koncentrált. E ponton vált ismét erőssé a boglári villa vonzása, a csönd és a nyugalom óhajtása. A Balaton-parti ház mindig a munka lehetőségét kínálta. Ezért játszhat el a gondolattal, hogy mi mindent tehetne, ha állandóan ott élhetne. A költeményben egymás mellé rakott képek sorozata a falut idézi (kert, fák, tyúkok, kacsák, horgászat, messziről füstölgő kémény). De nem maradhatott ki a szellemi eszmecsere sem, az irodalombarátok jelentkezése. Az orvos, a tanító mondja a versben. A célzás nemcsak azért érdekes, mert a falu értelmiségét alkotják. A költői mondatok értése szempontjából nem elhanyagolható, hogy 1954-től szoros baráti kapcsolatba került Boglári Békés Istvánnal. A tanítóval, aki iskolai munkája mellett könyvtárat és könyvkereskedést is vezetett. Érdeklődése mindig hatott:

Fölolvasnám a verset, a tanulmányt,
s utána elülnénk hallgatag,
hozzágondolván ki-ki a magáét;
majd elkezdődnék a kártya vagy a sakk.

A föltételes fogalmazás ne tévesszen meg, valóságelemek halmozódtak fel a szakaszokban. Kötőanyaguk a vágy lett, a nyugalmasabb, meghittebb, talán nem túlzás, idillikusabb élet után. A város tanításával induló játékot következetesen végigviszi, jelezvén, milyen erős a belső késztetése akár csak egy félig-zavartalan időszakra. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg csaknem tíz évvel később, a Berda sírjánál soraiban. Az 1966-ban írt költeményben az embertársak megbecsülése is hangsúlyt kapott. Mindez arra mutat, hogy a boglári villa alkotó éjszakái fontosak az életmű épülése, teljesedése szempontjából.

A költő arcképe New Yorkban

KOSZORÚ

A francóista lázadók 1936. augusztus 19-én lőtték agyon a haladó, köztársasági Spanyolországért költészetével harcoló Federico García Lorcát. Összeállításunkkal áldozunk a sokoldalú művész emlékének.

FEDERICO GARCÍA LORCA
(1898–1936)

A legősibb spanyol kultúrájú tájról, Andalúziából származott. Az értelmiség felé törekvő, módos családban született. Apja jól gazdálkodó, olvasó, éneklő földműves volt, aki tanítónőt vett feleségül. A népdalokat és a tanulási-tanítói igényt együtt örökölte. Tizenhat éves fővel már egyetemre érett, a nagyhírű, ősi granadai legfelsőbb iskolába járt. Párhuzamosan tanult filozófiát és jogot, zenét és festészetet is.

Verseket diákkorától kezdve írt. A népdalok formáiban és témavilágában a szegény emberek vágyairól, szerelmeiről, gyűlölködéseiről versel. Felfedezi és felfedezteti olvasóival a cigányok életét. Cigányrománcai izgalmasak, ez a témavilág egyben küzdelem is a cigányság polgári egyenjogúságáért. A cigány folklórnak kiváló ismerője, cigányrománcai és -balladái a cigány élet és a cigány hagyományok tragikus vagy vidám illusztrációi. E műveivel merőben új hangot hoz a spanyol irodalomba. 21 éves korában megjelenik első verseskötete. Hamarosan színpadi művekkel is próbálkozik, idővel egyre jobban közeledik a spanyol drámák nagy hagyományaihoz, főleg Lope de Vega hangütése tér vissza. A spanyol családi élet újra meg újra, egyre komorabb formában jelenik meg drámai művében, amíg eljut utolsó drámájáig, a Bernarda Alba házá-ig.

Mindeközben népszerű zeneszerző, sikeres festő-rajzolóművész, néprajztudós. Színházszervező s ezen belül dramaturg, rendező, ha kellett akár tragikus, akár komikus színész. Rövid életében is az élő spanyol kultúra legkiválóbb, sőt legsikeresebb korabeli alakja. Lelkes híve a köztársaságnak, klasszikus költemények kiválogatásával és bemutatásával is tud politizálni. Költészete egyre népszerűbb lesz. Szerelmes dalait országszerte éneklik. Dallamukat is ő komponálja a szöveg alá. Szóban és írásban harcol a fasizmus ellen.

1936 nyarán Madridban még hatalmon van a köztársaság, de az ország déli részén Franco az úr. García Lorca a védekező szabadság dalnokaként Granadába indul, ahol a lázadók azonnal elfogják, és minden eljárás mellőzésével agyonlövik. Műveit betiltják, 1954-ig nem jelenhetnek meg hazájában. (A Szerk.)

FEDERICO GARCÍA LORCA

Alvajáró románc

                            Gloria Ginernek és
                            Fernando de los Riosnak

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.
Lány álmodoz könyöklőben,
árnyék borul derekára,
zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Cigányhold süt cigánylányra.
Már minden a leányt nézi,
ő nem érzi, nem is látja.

                     *

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Dércsillagok vonulása,
uszonya a homály-halnak
virradatot hoz világra.
Im, a szelet, mint a smirgli,
érdes füge-lomb sikálja,
a hegy agavé-bozontja
nagy vadmacska borzas háta.
Ó, ki jönne? Honnan jönne?
Könyöklőben a lány árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
ecet-özön lett az álma.
Cimbora, én elcserélném
hátasomat a házával,
tükrével a kantárt, nyerget,
késemet a pokrócával,
mert én vérben lovagoltam
a cabrai hegyen által.
Kis cimbora, ha tehetném,
egyezséget kötnék bátran,
de én nem én vagyok immár,
és a házam se a házam.
Cimbora, a magam ágyán
illőn várnék a halálra,
vaságyra, ha ledűlhetnék,
jó hollandi gyolcs havába!
Mellem torkig fölhasítva,
ekkora a sebem, látja.
Lát a szemem barna rózsát
fehér ingen háromszázat.
Övkendőd is vértől büdös,
dagadozik vérben ázva.
De én nem én vagyok immár
és a házam se a házam.
Akkor menjünk föl a hegyre,
hegy-párkányok határába.
Hadd menjek föl a magasba,
föl a magas kő-hazába,
hold-párkányok alá menjünk,
vízömlésbe, zuhogásba!

                     *

Két cimbora megy a hegyre,
föl a magas kő-hazába,
elcsöppentett könnyük, vérük
azt az utat kicifrázza.
Imbolyognak bádog-lámpák,
borítják a tetőt lázba.
Fölsebzi a hajnal bőrét
üvegdobok roppanása.

                     *

Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Két cimbora megy a hegyre,
hosszú ott a szél fuvása –
epe, ménta, bazsalikom
ízét szárítja a szájba.
Cimbora! A lányod hol van?
Hol a kesergő, az árva?
Várt az téged számtalanszor,
szűntelenül jöttöd várta.
Zöld könyöklőn arca harmat,
fekete volt haja sátra!

                     *

Ciszternában a cigánylány.
Síma vízen ring az árva.
Zöld a haja, zöld a húsa,
hűlt ezüst a szeme-párja.
Fönn lebeg, mert a hold vette
fényes-jeges agyarára.
Édes lett az éj is végül,
mint egy kedves tér magánya.
Künn a kapun részeg zsaruk
zörömböltek, de hiába.
Zöld, szeretlek, zöld, imádlak.
Zöld szél. Zöldbe borult ágak.
Bárka ring a tenger fodrán,
ló és lovas hegyre hágnak.

NAGY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

FEDERICO GARCÍA LORCA

Antoñito el Camborio elfogatása
a sevillai úton

                                          Margarita Xirgunak

Antonio Torres Heredia,
Camboriók fiu-sarja,
fűzvesszővel Sevillába
indul bikaviadalra.
Barna bőrü, zöld-hold-arcu,
sudáran és lassún ballag,
olajozott érces hajfürt
szeme-közét sugarazza.
Útja felén citromfáról
citromot szór a patakba,
zubálja, amíg a víz is
nem változik át aranyra.
Útja felén állt egy szilfa,
csendőr-járőr ült alatta,
onnan lesték, meg is lepték,
el is vitték megvasalva.

                     *

A mai nap nagyon lassú.
Félvállán a mai napnak
hosszan csüng a délután is
patakhabra, tengerhabra.
Kos Havának éjszakáját
esdi olajbogyók hamva,
ólom-ormot általugró
szellő röppen, kurta kanca.
Antonio Torres Heredia,
Camboriók fiu-sarja
fűzfavessző nélkül ballag
öt csákó közt, megvasalva.

Antonio, mondd, ki vagy te?
Volnál Camboriók sarja:
öt vérkutat fúrna késed
sugarasan fölfakasztva.
Bitorlod a nevet, fattyú,
törvénytelen gyerek, az vagy.
Kipusztult a magányosan
hegyet járó cigányfajta.
Kés alszik a hideg porban,
porrá vált a villám rajta.

Este kilenc már az óra,
zárják dutyiba, lakatra.
Csendőr urak társalognak
limonádét iszogatva.
Este kilenc már az óra,
kitekint a rácsok rabja:
mint a kényes csikó-tompor
úgy villódzik az ég alja.

NAGY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

FEDERICO GARCÍA LORCA

A csendőralezredes jelenete

ALEZREDES    Én vagyok a csendőralezredes.

ŐRMESTER     Igenis.

ALEZREDES    És nem ellenkezhet velem senki.

ŐRMESTER     Igenis, nem.

ALEZREDES    Három csillagom van és húsz keresztem.

ŐRMESTER     Igenis.

ALEZREDES    Még a bíborérsek is üdvözölt engem, pedig annak huszonnégy lila fityegője van.

ŐRMESTER     Igenis.

ALEZREDES    Én vagyok a csend. Én vagyok a csendőr. Én vagyok a csendőralezredes.

(Romeo és Júlia égszínkék, fehér és aranyszínben ölelkeznek a szivarosdoboz dohányos-kertjében. A katona egy tengeralatti árnyakkal teli puskacsövet simogat. Kint egy Hang):

A hold fénye, a hold fénye
borul az olajbogyókra.
Benamejí elrejti, de
villantja tornyát Cazorla.
Fényes holdban, fenn a holdban
víg kakas kukorikolgat.
Bíró uram, a lányai
nagyon bámulják a holdat.

ALEZREDES    Mi ez?

ŐRMESTER     Egy cigány, jelentem alássan.

(A kis cigánylegény öszvércsikó-nézésétől elborulnak és óriásivá nőnek a Csendőralezredes apró szemei)

ALEZREDES    Én vagyok a Csendőralezredes.

CIGÁNY            Igenis.

ALEZREDES    Te ki vagy?

CIGÁNY            Cigány.

ALEZREDES    Mi az, hogy cigány?

CIGÁNY            Akármi.

ALEZREDES    Hogy hívnak?

CIGÁNY            Csak így

ALEZREDES    Mit mondasz?

CIGÁNY            Cigánynak.

ŐRMESTER     Ráleltem és behoztam.

ALEZREDES    Hol voltál?

CIGÁNY            A folyó hídján.

ALEZREDES    De melyik folyó hídján?

CIGÁNY            Valamennyi folyó hídján.

ALEZREDES    És mit csináltál ott?

CIGÁNY            Szegfűszegből tornyot.

ALEZREDES    Őrmester!

ŐRMESTER     Parancsára, csendőralezredes uram!

CIGÁNY            Kifundáltam némely repülésre való szárnyakat és szállok. Kén és rózsa ajkaimon.

ALEZREDES    Jaj!

CIGÁNY            Habár, mit nekem szárnyak, tudok én repülni anélkül is. Felhők és gyűrűk a véremben.

ALEZREDES    Jajj!

CIGÁNY            Januárban nekem nyit a narancsvirág.

ALEZREDES    (görcsökben fetreng) Jajajaj!

CIGÁNY            És narancsot szüretelek a hóban.

ALEZREDES    Jajajajj! Bum, bim, bam. (Holtan terül el.)

(A Csendőralezredes dohány- és tejeskávé-színű lelke az ablakon át távozik.)

ŐRMESTER     Segítség!

*

(A kaszárnya udvarán négy csendőr veri a kis cigánylegényt)

*

A MEGVERT CIGÁNYLEGÉNY ÉNEKE

Huszonhárom pofont adtak,
vagy huszonnégy pofont adtak;
az anyám majd éjszakára
ezüstpapírba takargat.

Országúti csendőr urak,
adjatok már egy korty vizet.
Vizet halakkal, hajóval,
vizet, vizet, vizet, vizet.

Hjaj, csendőrök parancsnoka,
szobádban, te anyaszülte!
Nincsen olyan selyemkendő,
mely az arcom letörülje!

ANDRÁS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

FEDERICO GARCÍA LORCA

A félbeszakadt koncert

Az éj harmóniáját
a félhold tört korongja
– hangjegykorona, rideg, álomittas –
hirtelen megbontja.

Ciprusfa árnyán siketnéma módján
protestál sok csatorna,
s a szürkület megannyi müezzinje,
a békahad se szól ma.

A falu szélén, rozzant vén ivóban
megállt a méla nóta,
sípládáját az ősi-ősi csillag
riadtan hangfogózta.

A szél pihenni tért komor hegyek közt
a sziklás völgytorokba,
s a szűzi sík Pitágorásza: éjszín
magányos nyárfa lombja
évszázados kezével ütni készül
– a holdat fölpofozza.

GYÁRFÁS ENDRE FORDÍTÁSA

FEDERICO GARCÍA LORCA

Két Lorca-vers négy fordításban

Zene és maszk

FEDERICO GARCÍA LORCA

Nagyhét Granadában ¹

A gondtalan utas – csupa mosoly és mozdonyfütty a lelke – a valenciai fallákra megy. A tivornyás kedvű a sevillai nagyhétre. Akit a meztelenség vágya perzsel: Málagába. Ám a merengő és szemlélődő utas Granadát látogatja meg, mert egyedül akar lenni a bazsalikomos levegőben, a vén dombokból sarjadó árnyas mohák és csalogányfüttyök között, az Alhambra falainak közelében, amelyen a sáfrány, mélyszürke és itatóspapír-rózsaszín máglyái gyúlnak. Azért, hogy egyedül legyen, hogy szemlélődjön a súlyos hangokkal telített levegőben – amely oly szép, hogy már szinte gondolat – Spanyolország idegközpontjában, ahol Keresztes Szent János fennsíkon született költészete megtelik cédrusokkal, illatos babérfákkal, szökőkutakkal, s köztük ott vibrál a spanyol misztika keleties levegője, míg a domb magasára kiáll a szerelem nyilától megsebzett szarvasbika.

Azért jön, hogy egyedül legyen abban a magányban, amelyre Firenzében vágyna az ember, azért, hogy megértse: a vizek játéka Granadában nem játék, mint Versailles-ban, hanem a víz szenvedélye, a víz haldoklása.

De lehet, hogy szerelmes társra vágyva jön Granadába, s azért, hogy lássa, mint reszket a tavasz a fákon és a finom márványoszlopok bőrén, és mint kelnek útra a citromok sárga gömbjei, fel a hegyipásztor-ösvényeken, a riadtan menekülő hó nyomában.

Aki a bika forró leheletén kívül a vér édes tiktakkolását is érezni akarja ajkán, az Sevilla barokk nyüzsögését keresse fel. Ám aki a szellemekkel akar társalkodni és azon felül egy antik csodagyűrűt is szeretne találni szíve titkos rejtekútjain, az menjen beljebb, a rejtelmes Granadába. Az utast az a kellemes meglepetés éri, hogy Granadában nincsen nagyhét. A nagyhét nem illik a granadaiak látványosságtól borzadó, keresztény lelkéhez. Amikor én még gyermek voltam, néha előfordult, hogy megtartották a Szent Temetés körmenetét, de ezt is csak ritkán, mert a gazdag granadaiak nem mindig akartak pénzt adni az ilyen felvonulásra.

Az utóbbi években megszerveztek ugyan néhány, pusztán üzleti jellegű körmenetet, de ezek sem komolyságukkal, sem költészetükkel nem értek fel gyermekkorom régi nagyhétjeihez. Akkoriban még csupa csipke volt a nagyhét, kanárimadarak röpködtek az emlékművek viaszgyertyái közt a langyos és merengő szellőben, mintha egész nap ott aludtak volna a granadai aggszüzek dús keblében, mert ezek a vénlányok, abban a reményben, hogy egyszer valaki majd elviszi őket innen máshova, nagycsütörtökön megsétáltatják katonákra, bírákra, idegen professzorokra sóvárgó vágyaikat.

Akkoriban az egész város olyan volt, mint egy lassan forgó körhinta, amint elő-előbukkan a meghökkentő szépségű templomok között. A város fantáziája a halálbarlangok és a színház képzelő erejével vetekedett. Akadtak oltárok, melyeket búzával vetettek be, mások vízesést ábrázoltak, és olyan is volt, amelyből a céllövöldék szegénysége és meghittsége áradt. Volt, amelyet csupa nádszállal tűzdeltek tele, akárha a tűzijátékok égi tyúkketrecét akarták volna felépíteni rajta, és egy másik hatalmas oltárból Calderón költészetének kegyetlen bíbor- és hermelinpompája áradt.

A Colcha utca egyik házában – ebben az utcában árulják a szegénynépek koporsóit és halotti koszorúit – gyűltek össze próbára a „római katonák”. Ezek a katonák Granadában nem alkottak vallásos közösséget, mint a csodálatos Macarena hivalgó „fegyveresei”. Bérelt emberek voltak, teherhordók, cipőtisztítók, kórházból épp most szabadult betegek, akik csak azért jöttek el, hogy ezzel is keressenek öt pesetát. Schopenhaueri vörös szakállt viseltek, olyanok voltak, mint lángra gyúlt kandúrok és vad professzorok. Kapitányuk, a marconaság nagymestere, megtanította nekik, hogyan kell ütemre lépni. Ez pedig így történt: „Széna…, bumm!” Ilyenkor nagyot dobbantottak a földön a lándzsával és ez valami kedvesen komikus hatást keltett. Mint a granadai népi ötletesség bizonyítékát, elmondom, akadt egy év, amikor a római katonák a próbán soha nem tudták összeegyeztetni a lábukat meg a lándzsájukat, és több mint két hétig ütögették a földhöz a lándzsákat, mégsem ment egyszerre. Akkor a kapitány kétségbeesve így kiáltott: „Elég, elég; ne csapkodjanak többet, mert ha így folytatják, kénytelen leszek körmöst adni a lándzsáknak.” Igazi granadai mondás ez, és több nemzedéken át ismételgették a városban.

Én azt kérném a városombeliektől, állítsák vissza azokat a régi nagyheteket, s még csak jó ízlésből is rejtsék el a Szent Úrvacsora hátborzongató fölvonulását és ne gyalázzák meg a körmenetek csinnadrattájával az Alhambrát; az nem keresztény és soha nem is lesz az. Mert amit most jó ízlésnek hisznek, az csak giccs, és csak arra jó, hogy a felvonulók letördeljék a babérágakat, megtapodják az ibolyákat és százával vizeljenek a költészet fennkölt falaira.

Granada őrizze meg önmagának és a messziről jött utasnak a maga meghitt nagyheti körmenetét, mert ez oly otthonos volt és oly csendes, hogy én emlékszem, a hegyi szelek csodálkozva léptek be a Gracia utcába és úgy érkeztek az Új tér kútjáig, hogy sem ricsajjal, sem énekléssel nem találkoztak közben.

Mert csak így lesz tökéletes Granada havas tavasza, és az ünnep révén csak így léphet közvetlen érintkezésbe az értelmes utas a város klasszikus típusaival. Ganivet ² óceánemberével, akinek szeme ott csillog a Darro rejtelmes liliomai közt; az alkonybámulóval, aki szorongva megy fel a padlásra; a Sierra szerelmesével, aki soha nem megy a hegyek közelébe; a gyönyörűséges, szerelemre vágyó fekete lánnyal, aki anyjával ül ki egy apró kertbe, a szemlélődők egész csodálatra méltó népével, akik e világon páratlan természeti szépségtől körülvéve nem várnak semmire és csak mosolyogni tudnak.

A kevéssé tájékozott utas a formák, a táj, a fény és az illat hihetetlen változataiban rá fog ébredni arra, hogy Granada saját művészetének és irodalma királyságának fővárosa; megleli a zsidó Granada és a mór Granada furcsa keverékét. S bár ezt látszólag magába olvasztotta a kereszténység, mégis elevenen és megvesztegethetetlenül él önnön tudatlanságában. A székesegyház csodákba illő tömbje, V. Károly római birodalmának nagy pecsétje, jól összefér annak a zsidónak kis boltocskájával, aki a hétkarú gyertyatartó ezüstjéből öntött szentkép előtt imádkozik. Csakúgy, ahogy a katolikus királyok sírja sem zárja ki azt, hogy néha Granada leggranadaibb fiainak mellén felkeljen a félhold. A harc folyik, sötéten és szótlanul. De nem, nem szótlanul, mert a város vörös dombján két halott palota áll: az Alhambra és V. Károly palotája, s e két épület halálos párbajt vív a mai granadaiak tudatában.

Mindezt meg kell tekintenie a Granadába látogató utasnak, amikor a város éppen e pillanatban a tavasz hosszú ruhájába öltözik. De ha zajos kabarékat és nagy szállodákat kereső turistakaravánok jönnek, olyan felszínes utascsoportok, akiket az albaicíni népek csak úgy neveznek: „turistapasasok”, ezeknek nem nyílik meg a város lelke.

ANDRÁS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

¹ A spanyol nagyhét, a Semana Santa vidékenként és nagyobb városonként más és más népi hagyományt őriz. S mint Lorca maga mondja: „bár ezt látszólag magába olvasztotta a kereszténység”, katolikus jellegük valóban csak külsőség. A rugalmas egyház átvette a kereszténység előtti időkbe visszanyúló Tavasz-ünnepeket és átszőtte őket a maga látványos vallási misztikájával, ám a vékony felszíni réteg alól az ősi népi jelleg eltörölhetetlen ereje tör fel. A valenciai fallákat nem is húsvét előtt, hanem március harmadik hetében tartják. Március 16-án éjjel ünneplik a Nit del Focot, a Tűz Éjszakáját, máglyákat gyújtanak és tűzijátékot rendeznek. A sevillai Semana Santa világhírű – mint Lorca mondja: „tivornyás” – ünnepségein a fanatikus katolicizmus a legvadabb pogánysággal vegyül. A nagyhét festői körmenetein izzó költőiségű rövid buja dalokkal, zsoltárokkal vallanak szerelmet a hívők a menetben vitt Krisztus és Mária szobroknak. Erotikum és vallásosság, miszticizmus és latin tisztaság, az ellentétes végletek drámaisága vegyül egymással e népi ünnepek szertartásaiban.
A granadai nagyhétről szóló írását García Lorca 1936 áprilisában a madridi rádióban olvasta fel. Az írás később nyomtatásban is megjelent. [vissza]

² Ángel Ganivet (1865-1898) granadai születésű író és gondolkodó, a 98-as reformista nemzedék előfutára. Mint később Lorca, ő is sokat írt szülővárosa szépségéről, lakóinak jelleméről, ám Idearium Español című művében az egész spanyolság lényegét is megkísérelte meghatározni. [vissza]

FEDERICO GARCÍA LORCA

A színházról ¹

Drága Barátaim!

Már régebben szilárdan megfogadtam, hogy visszautasítok mindenféle, szerény személyemnek rendezett tiszteletadást, bankettet vagy ünnepséget. Teszem ezt először azért, mert tudom, hogy minden ilyen alkalom csak újabb rögöt dob irodalmi sírunkra, másodszor pedig, mert láttam, hogy nincs vigasztalanabb a tiszteletünkre elmondott rideg beszédeknél, sem szomorúbb pillanat annál, mikor – bár a legjobb szándékkal – szervezetten csattan fel a taps.

Ezenkívül – és ez titok – azt tartom, hogy a bankettek meg a diplomák olyanok, akár a szemmelverés – balszerencsét hoznak arra, akit megtisztelnek velük; s ez a szemmelverés azoknak a barátoknak önelégülten fellélegző magatartásából ered, akik ilyenkor azt gondolják: „No végre, ezt az adósságunkat is letudtuk.”

A bankett olyan összejövetel, ahol egyszakmabeliek esznek ugyanannál az asztalnál, és ahol se szeri, se száma azoknak, akik a legkevésbé szeretnek bennünket ezen a világon.

Az effajta tiszteletadás helyett én a drámaíróknak és költőknek inkább tornákat és bajvívásokat rendeznék és kihívóan, ingerlően szegezném a mellüknek a kérdést: „No, lássuk, van-e merszed? Hadd lám, ki tudod-e fejezni egy alakodban a tengeribetegséget? Fogadjunk, hogy nincs bátorságod lefesteni annak a katonának a kétségbeesését, aki gyűlöli a háborút?” A szigorú, szeretettel megalapozott magas követelmény és a harc edzi a művész lelkét, de elpuhítják és elpusztítják az üresen kongó dicshimnuszok. A színház tele van melegházi rózsákkal koszorúzott, csalfa szirénekkel, a közönség elégedetten tapsol a fűrészporral kitömött szívek láttán és a csupán ajaknyi mélységből feltörő párbeszédek hallatán. Ám a drámai költőnek, ha nem akarja, hogy elfeledjék, nem szabad elfelednie a hajnalharmatos rózsamezőket, ahol a szántóvetők küszködnek, sem azt a rejtelmes vadásztól megsebzett vadgerlét, amely ott haldoklik a nádas mélyén, és senki nem hallja panaszos nyögdelését.

Hát ezért menekülök a szirénektől, a gratulációktól és a hamis hangoktól, s ezért utasítottam vissza minden ünneplést a Yerma bemutatója alkalmával. De rövid drámaíró-életem legnagyobb örömét éreztem, amikor tudtomra adták, hogy a madridi színészvilág nagy családja felkérte Margarita Xirgút ² – ezt a makulátlan művészi pályafutású nagyszerű színésznőt, a spanyol színház tündöklő csillagát, a Yerma címszerepének csodálatos alakítóját –, hogy kiváló társulatával külön előadáson mutassa be a drámát.

Ma, hogy így együtt vagyunk, e jelentős színpadi erőfeszítés iránt megnyilvánuló érdeklődést és figyelmet köszönöm meg a legmelegebben és a legőszintébben. Ma este nem mint drámaíró, nem mint költő, de még csak nem is mint az emberi élet gazdag panorámájának egyszerű tanulója, hanem mint a társadalmi hivatást teljesítő színház szenvedélyes szerelmese beszélek. A színház az egyik legkifejezőbb és leghasznosabb eszköz egy ország építésére. Légsúlymérő, amely egy ország nagyságát vagy hanyatlását jelzi. A finom érzékenységű és minden ágában – a tragédiától a bohózatig – jól irányított színház néhány év alatt képes megváltoztatni egy nép fogékonyságát. Ám a lezüllesztett színház, ahol a Pegazus szárnyait patái helyettesítik, egy egész nemzetet tud közönségessé tenni és elaltatni.

A színház a sírás és a nevetés iskolája. Szabad ítélőszék, ahol az emberek ósdi és téves erkölcsi tételeket pellengérezhetnek ki, s élő példákkal állíthatják a nézők elé az emberi szív és az érzelmek örök normáit.

Az a nép, amely nem támogatja és nem fejleszti színházát, ha még nem halott is, haldoklik. És ugyanígy, annak a színháznak, amely – akár kacagtatva, akár megríkatva – nem veszi át a népe szívének társadalmi, történelmi lüktetését, amely nem fejezi ki népe drámáját, tájainak és szellemének valódi színeit, nincs joga színháznak nevezni magát, az inkább játékterem vagy olyan hely, ahol az „időtöltés” nevű szörnyű dolgot művelik. Nem célzok senkire és senkit sem akarok megbántani; most nem az élő valóságról beszélek, hanem az előttünk álló megoldatlan problémáról.

Naponként hallok, drága barátaim, a színház válságáról és mindig arra gondolok, hogy a baj nem itt van, a szemünk előtt, hanem saját lényegének legmélyén rejlik. Nem a mai új hajtásokban, a művekben van a hiba; mély gyökerű, tehát szervezeti baj ez. Amíg a színészek és a szerzők a kereskedelmi jellegű vállalatok kezében vannak, mindenfajta irodalmi vagy állami ellenőrzés nélkül, bármiféle elv és biztosíték híján, színészek, szerzők és az egész színház menthetetlenül és napról napra mélyebbre fog süllyedni.

A bűbájos, könnyű színpadi műfajok, a revü, a kabaré és a bohózat, amiket magam is szívesen megnézek, még tarthatják magukat és menthetőek, de a verses dráma, a történelmi műfaj és az úgynevezett spanyol népi daljáték, a zarzuela, napról napra több vereséget szenved, mert ezekben a műfajokban magas a követelmény, és itt van szükség a valódi újításokra. Nincs megfelelő tekintély, sem elegendő áldozatkész szellem, aki ezeket az újításokat rákényszeríthetné a közönségre. A közönséget sok esetben meg kell szelídíteni, támadni kell és ellent kell mondani neki. A színháznak kell rákényszerítenie magát a közönségre, nem pedig a közönségnek a színházra. Ezért a szerzőknek és színészeknek, még ha a vérük árán is, nagy tekintéllyel kell rendelkezniük. Mert a színházi közönség olyan, mint az iskolás gyerek: imádja a komoly és szigorú tanítót, aki igazságot követel és igazságot tesz, ám kegyetlenül teletűzdeli rajzszögekkel a félénk és hízelgő tanítók székét, akik sem nem tanítanak, sem másokat nem engednek tanítani.

A közönséget lehet nevelni – közönséget mondok és nem népet –, lehet nevelni, mert évekkel ezelőtt hallottam, ahogyan kifütyülték Debussyt és Ravelt, és később jelen voltam azokon az ujjongó ünnepléseken, amelyekkel egy népi közönség fogadta az azelőtt visszautasított műveket. Ezeket a szerzőket az átlagos közönségnél nagyobb tekintélyű magas kritérium fogadtatta el, csakúgy, mint Wedekindet Németországban, Pirandellót Olaszországban és még annyi mást.

Szükséges, hogy a színház javára és a színház tolmácsolóinak dicsősége és rangja kedvéért megtegyük ezt. Meg kell őrizni magatartásunk méltóságát, és biztosak lehetünk abban, hogy az erre áldozott fáradság bőségesen megtérül. Ha nem tesszük, remeghetünk a félelemtől a díszletek mögött, és közben megöljük a képzeletet, a fantáziát és a színház gráciáját, a színházét, amely mindig, mindig művészet, és kiemelkedő művészet lesz még akkor is, ha voltak olyan korok, amelyekben művészetnek hívtak mindent, ami tetszett, hogy ezzel lealacsonyítsák légkörét, elpusztítsák a költészetet, és a színházat zsiványok és zsebmetszők tanyájává tegyék.

Művészetet hát mindenekfölött! Nemes művészetet, és ti, kedves színészbarátaim, művészek legyetek mindenekfölött! Művészek legyetek tetőtől talpig, hiszen hivatástudatból és szeretetből léptetek a színház képzeletbeli és fájdalmas világába. Művészek legyetek, akiknek ez a mestersége és ez a gondja. A legszerényebb színházban éppúgy, mint a legnagyobban, a nézőtér és az öltözők fölé mindenütt a „Művészet” szót kell írnunk, mert ha nem ezt tesszük, azt írhatjuk oda, hogy „Kereskedés”, vagy valami mást, amit még kimondani sem merek. Színvonalasság és fegyelem, áldozatkészség és szeretet kell.

Nem oktatni akarlak benneteket, mert az oktatásra magam is rászorulok. Szavaimat a lelkesedés és biztonság diktálja. Nem járok a felhőkben. Amit mondok, afelett hideg fejjel sokat gondolkoztam. Jó andalúz létemre ismerem a hideg fej titkát, hiszen ősi vér folyik ereimben. Tudom, hogy nem annak van igaza, aki azt mondja, „ma, ma, ma”, míg a tűz mellett majszolgatja kenyerét, hanem annak, aki komoly szemmel nézi a hajnali mezők távolban felderengő első fényeit.

Tudom, hogy nem annak van igaza, aki azt mondja: „most azonnal, most, most” és szemével már a pénztárak kis jegyhalmazait lesi, hanem annak, aki azt mondja: „holnap, holnap, holnap” és tudja, hogy érkezik már az új élet és mind közelebb jön a világhoz.

ANDRÁS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

¹ A madridi Teatro Españolban, García Lorca Yerma című tragédiáját a színészek kérésére 1935-ben külön előadáson mutatták be. A költő az előadást követő banketten mondta el ezt a beszédét. [vissza]

² Margarita Xirgú (1888-1969) nagy spanyol színésznő. García Lorca legtöbb darabjának főszerepét ő játszotta. Latin-Amerikában, emigrációban élt, társulatával igen nagy szerepe volt a Lorca-drámák népszerűsítésében. [vissza]

Színpadkép a Mariana Pinedához

MIGUEL HERNÁNDEZ

Első elégia

                                   Federico García Lorca költőnek

Rozsdás lándzsahegyével a halál ver keresztül,
és ágyúruhájától rémüldözik a zord rét,
hol reményt vet az ember, gyökerek hite zendül,
só esőzik, halálfejeket szór szét.

Szérűskert, zöldellt nemrég,
öröm ideje milyen tavaszt érlel?
A nap ma vért rohaszt már, gonosz csapda az emlék,
vaksötétet csíráztat vaksötéttel.

A fájdalom és leple
eljönnek ismét, közelünkbe érnek.
És a zokogás záporától verve
zsákutcájába lépek.

Ott áloé-sötétnek
belsejében találom magam mindig,
szemekkel és botokkal, én halottam,
utam elején lámpás, haldokló fénye izzik,
szívek haragos lánca fogad ottan.

Zokogni egy kút mélyén
vigasztalan gyökerével a víznek,
örökké zokognék én
szívem jajával sírva:
hol senki se hall engem, nincs hang, és nincs tekintet,
könnyem se látnák, mi ráhull a sírra.

Lassan lépek be, homlokom lehajtva
lassan, miközben szívem szakad széjjel
lassan, és kezdek lassú, sötét dalba,
amit zokogó gitárom beszél el.

Egyetlen halott hangját se feledve,
kikről illendő ma zengeni gyászdalt,
lelkem kondítja, mintha kézzé lenne
zokogásom, mikor egyet kiválaszt.

Federico García
volt tegnapig neved: ma pornak hívnak.
Tegnap egy világ volt előtted nyitva,
ma csillagpázsit alatt őriz sírhant.

Annyi volt! Annyi voltál, és már nem vagy!
Oszlopok és gombostűk
megremegtek az örömödtől tegnap,
most fogad közül téped ki, kirántod,
szomorú lettél, nevetésed megfagy,
koporsók édenkertje lett világod.

Csontváz az öltözéked,
és álmod hideg ólom,
tisztelet, merev közöny övez téged,
hogy lássalak, szemedhez kell hajolnom.

Galamb-életed messzire tűnt innét,
mit tajtékossá festett,
burukkolóssá az ég és sok ablak,
mint heves toll-sereglet,
heteket hordó szelek elragadtak.

Almák édes fivére,
a szúvak nedveiddel úgysem bírnak,
haláloddal úgysem bír a féreg mohó nyelve,
vad egészséget kínál almáidnak
a fa, gyökerét csontjaidba verve.

Be van temetve a nyálad forrása,
gyermeke a galambnak,
csalogány és olajfa unokája:
leszel, míg forog a föld, ma és holnap,
férje az örökzöldnek, büszke párja,
apa-trágya viaszlevelű loncnak.

Mily egyszerű a halál: ideérve
mily egyszerű, de minden tette álnok!
Sose jön lassan, váratlan öl kése,
és szívedbe fúródik, mikor kicsit se várod.

Te, legszilárdabb torony, leomoltál,
földre zuhansz, te égre szálló karvaly,
zengő kiáltás voltál,
hallgatsz, elhallgatsz, elnémított hanggal.

Vágódjon vidám gránátalma-véred,
mint vad kalapácsoknak lezuhanó ütése,
arra, ki téged taszított halálba.
Sarlók, dühös köpések
vágódjanak bűnfoltos homlokára.

Meghal egy költő, s az egész teremtés
legbelül érzi sebét haldokolva.
Hideglelés kozmikus remegését
féli rettegve a hegyeknek orma,
és a folyók méhében villámló halálfény ég.

Jajok falvait hallom, völgyeit fájdalomnak,
szemek erdeit, könnyük sosem szárad,
sötét sírás sugárútjára lépek:
szelek, levelek gyászdalt viharoznak,
és gyászra gyász, sosincs vége a gyásznak,
sírásra sírás, megint sírás, még egy.

Szél nem hordja, nem ragadja el csontod,
lépek dörgése, vulkánja a mustnak,
verset szövő költő, keserű, édes,
hevítettek a csókok,
érezted, míg a tőrök testedbe lyukat fúrtak,
szerelem, hosszú halál, tűz tiéd lesz.

Rút halálodnak társául szegődni
érkeznek égnek, földnek szegletéből
madárrajok, a mindenség felhői,
kék villámok, mindegyik sebet tép föl.
Csörgőkígyók záporoznak az égből,
fuvolák rendje, dobok és cigányok,
hegedűk sírnak, poszméhek dönögnek,
viharzanak zongorák és gitárok,
sikoltó kürtök lávaként kitörnek.

Nincs hangszer, mi a csöndnél ma hangosabban szólna.
Csönd, magány, por hull porra
a kietlen halálban,
nyelvedet, leheletedet kioltva
ajtó csapódik rájuk, rajta zár van.

Mintha árnyaddal mennék kézen fogva,
megyek a magaméval,
olyan földön át, mely szőnyeg-csönd foglya,
és mit a ciprus még sötétebbé mar.

Haldoklásod összeszorítja torkom,
mintha nyaktekercs volna,
és érzem ízét egy gyászos italnak.
Tudod, Federico García Lorca,
közülük vagyok én egy, akik naponta halnak.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA

RADNÓTI MIKLÓS

Federico García Lorca

Mert szeretett Hispánia
s versed mondták a szeretők, –
mikor jöttek, mást mit is tehettek,
költő voltál, – megöltek ők.
Harcát a nép most nélküled víjja,
hej, Federico García!

                                   1937

KATONA ESZTER

Alberto Conejero: A sötét kő – „A sötét szerelem” drámája

Federico García Lorca halálának nyolcvanadik évfordulójára

„Lorca egy világítótorony,
a szépség és a fény végtelen forrása.”
                                          (Conejero, 2015c)

Federico García Lorca halála után egy évvel a költő Vicente Aleixandre a Mono Azul ¹ hasábjain így emlékezett elhunyt barátjára:

„A szíve bizonyosan nem volt vidám. Mégis, a világmindenség minden vidámságát magába tudta fogadni. […] Olyan szenvedélyes szíve volt, mint keveseknek, s a szerelem és a szenvedés iránti fogékonysága minden nappal még nemesebbé tette nemes homlokát. Nagyon szeretett, noha ezt a képességét néhány fölszínes lélek tagadta. És megszenvedte a szerelmet, amit valószínűleg senki sem tudott róla. Örökké emlékezni fogok arra, amikor felolvasta, valamivel azelőtt, hogy Granadába indult, utolsó, befejezetlen lírai alkotásait. A Sötét szerelem szonettjeit olvasta föl, a szenvedély, a lelkesültség, a boldogság, a kín bűvöletét, a szerelemnek ezt a tiszta és lángoló emlékművét, melynek elsőrendű anyaga a pusztulás elragadtatásában vergődő költő húsa, szíve és lelke. Csak néztem őt, megrendülten, és felkiáltottam: „Federico, micsoda szív: mennyit szerethetett, és mennyit szenvedhetett.” Rám vetette tekintetét és mosolygott, mint egy gyermek. […] Ha ez a mű nem veszett el, ha a spanyol költészet dicsőségére és a nemzedékek gyönyörűségére, míg csak a nyelv él, valahol előbukkan az eredeti, hányan lesznek majd, akik tudni fogják, megtanulják, megismerik Federico szívének különleges mélységét és páratlan tulajdonságait.” (Aleixandre, 1986: 1234-1235)

A tabuizált sötét szerelem

Az irodalomkritika sokáig nem akart tudomást venni arról a tényről, hogy García Lorca a férfiszerelmet és az ebből fakadó gyötrelmet énekelte meg számos versében, illetve több drámai művében is. A García Lorca család is tabuként kezelte a témát, és a makacs, de abszurd tagadás odáig jutott, hogy Lorca életművét meghamisítva, 1984-ben ² a Sötét szerelem szonettjei ciklus – mely, ahogy Vicente Aleixandre remélte, valóban nem veszett el –, első hivatalos kiadásának ³ címéből el is tüntették a sötét (oscuro) jelzőt, ezzel látszólag kiiktatva a konzervatív spanyol társadalom szemében deviánsnak tartott homoszexuális szerelemre utalás kellemetlen árnyát. A mintegy húsz oldalas, az ABC című lapban közölt Julián Grau illusztrációival díszített összeállítás a szonettek mellett Fernández Lázaro Carreter és Miguel-García Posada elemző tanulmányát, valamint a költő unokaöccsének, Manuel Fernández-Montesinosnak ⁴ és Francisco Giner de los Ríosnak a cikkét is tartalmazta.

A versciklus címéből ugyan eltűnt tehát a sötét jelző, azonban a két elemzés szerzője, Lázaro Carreter és García-Posada írása, valamint Giner de los Ríos cikke is részletesen kitér a jelző lehetséges jelentésére, ám mindhárman gondosan kerülik a homoszexuális szót, illetve a másság leghalványabb említését. Lázaro Carreter magyarázata a következő volt:

„Sötét a szerelem. Hogy miért? Adja magát a kézenfekvő értelmezés. Túlságosan is kézenfekvő ahhoz, hogy kizárólagosnak tekintsük egy ilyen összetett költő esetében. Lorca drámaian élte meg a helyzetét. Szorongott ennek a szerelmi szenvedélynek a terméketlen volta miatt – A közönségben számos utalást találunk erre vonatkozólag –, és vajmi kevéssé vigasztalhatta, hogy a termékeny szerelem is csak a halál magvait szórja szét. Ennek a szomorúságnak a nyomát találjuk meg (a Jaj sötét szerelem tilalmas éneke! című szonett) tizenegyedik sorában: „hol gyümölcstelen vonít hús és mennybolt” [García Lorca, 1988: 21]. Ennek ellenére, és ezzel a szomorúsággal együtt Lorca elfogadja a szerelmet úgy, ahogyan ő maga érzi legbelül és felvállalja, hogy joga van ezt megélni, testileg és lelkileg is bensőséges formában. Számára a szerelem létezik csak, melléknevek nélkül. […] E bámulatos Lorca-szonetteket a sötét banális jelentésére redukálni – többen bele is estek ennek a csapdájába – feltehetőleg a szerzőjüket is felháborítaná. Jóllehet Federico nem tisztázta a félreértést, szándéka szerint a melléknév sokkal többet mondott. Alapvetően a megzabolázhatatlan vágyra és a szerelem vak mártírságára, a szerelem testet és lelket máglyaként felgyújtó képességére vonatkozott […]. Ne akarjuk tudni, hogy milyen vér bugyog és jelenik meg ismételten ezekben a sorokban. Egyszerűen értelmezzük csak a gyötrődő szerelmes lüktető sebeként, mely minden időkben megtalálható volt a mitológiában és a költészetben.” (Lázaro Carreter, 1984: 3)

Hát nem éppen ezzel az utolsó mondattal egyszerűsíti le és teszi hétköznapivá Lázaro Carreter a versek értelmezését? Gibson úgy véli, hogy a spanyol akadémikus fenti gondolatai azt sugallják, hogy Lorca – a cikkben nevén nem nevezett – homoszexualitása teljesen független a költői kreativitástól (Gibson, 2009: 20).

García-Posada tanulmánya Aleixandre fentebb idézett 1937-es írásából kölcsönzi a címét: Un monumento al amor, azaz Emlékmű a szerelemnek. A szerző – Lázaro Carretterhez hasonlóan – egyszer sem írja le a homoszexuális kifejezést, azonban első mondataival rögtön Schonberg ⁵ – „egy harmadrangú francia kritikus” (García-Posada, 1984: 43) művére utal, mely meghamisította és hazugságok árnyékát vetette Lorca alakjára. A cikk szerzője kifejti, hogy Lorca 1935-ben egy Szonett címet viselő ciklus megírásáról tett említést. Szándéka a szürrealizmusban kimerült akkori spanyol költészet klasszikus megújhodásának törekvését jól tükrözte, hiszen Shakespeare nagy műfaját sok spanyol költő – élükön Miguel Hernándezszel és Luis Rosalesszel – választotta ekkor. García-Posada is szükségesnek látja, hogy kitérjen az oscuro jelzőre:

„És a Sötét szerelem szonettjei mitikus cím? Lorca barátai közül többen – Aleixandrétól Cernudáig – említik így, és kétségtelen, hogy magától a költőtől hallották. […] Miért nem használta Lorca akkor ezt a végleges címnél? E mögött […] két probléma is rejlik. Az első a tervezett szonettgyűjtemény terjedelmét érinti. Több egybehangzó vélemény alapján joggal következtethetünk arra, hogy a készülő könyv nemcsak szerelmes szonetteket, [hanem] az 1935-1936-os szerelmes versek mellett […] New York-i szonetteket is [Ádám, Tudom, az arcom kisimul nyugodtan…], valamint az 1924 óta született – José de Ciria y Escalante halálára és Manuel de Falla előtt tisztelgésképp írt – szonetteket is tartalmazta volna. Ebből a szempontból a Szonett cím tehát sokkal pontosabban jelöli a szándékot, gondosan körbehatárolja a jövőben kibontakozó költői tervet. […] De mit is jelent a sötét szerelem? Elsősorban a titkos szerelmet jelöli. A titok minden szerelem nélkülözhetetlen része a témát megéneklő nagy irodalomban. A sötét és a titok közötti kapcsolatra találunk példát az egyik drámában, a Vérnászban is. A harmadik felvonás első jelenetében, amikor a menekülő szerelmesek az erdőhöz érnek, Leonardo ezt mondja a Menyasszonynak: „Menjünk, a bokrok mögött / hadd szeresselek örökre.” ⁶ Egy másik kontextusban pedig, Az Edem-tó kettős poémájában, ugyanez a kép tér vissza: „akarom szabadságom, emberi szerelmem / a szellő legvakabb ⁷ zugában, amit nem akar senki”. De a sötét szerelem jelenti a gyilkos és a halált előidéző szerelmet, akár szó szerinti, akár átvitt értelemben. Erósz és Thanatosz jól ismert kapcsolata, mely az egész nyugati lírát átitatja. […] Börtön és halál: a sötét szerelem toposzai.

Ebből a szempontból már jobban érthető, hogy milyen hamis egyszerűsítéssel sújtották ezt a költői és összetett fogalmat, beteges és morbid jelentést kölcsönözve a szónak, melybe a szerző biztosan nem egyezett volna bele. […] Lorca a magánéletében nagyon szégyenlős ember volt, legbensőbb világát féltve őrizte. […] Emiatt is érthető, hogy a Sötét szerelem szonettjei címet [Lorca] kizárólag privát körben említette, nyilvános nyilatkozataiban nem.” (García-Posada, 1984: 43)

Lázaro Carreter véleményéhez hasonló leegyszerűsítés tehát García-Posada írásában is felsejlik, amikor a neves Lorca-kutató „minden szerelem” csoportjába és az „egész nyugati líra” körébe sorolja Lorca szonettjeit. A tanulmány ugyan a homoszexuális konnotációtól – vagy, ahogy a szerző fogalmaz, hamis egyszerűsítéstől – igyekszik megóvni a verseket, azzal érvelve, hogy Lorca költészete távol áll „a Gide fél pederaszta jegyeket mutató irodalomtól […], vagy akár Prousttól” (García-Posada, 1984: 43-44). Ugyanakkor paradox módon az utolsó bekezdésben a szerző mégiscsak megemlíti a La Barraca egykori titkárának, Rafael Rodríguez Rapúnnak, Lorca nagy szerelmének a nevét. Jóllehet csak a kézirat egy lehetséges másolatának lelőhelye kapcsán idézi fel a Lorca-kutató a santanderi fronton 1937 augusztusában elhunyt férfi alakját, egy gondosan felépített tanulmányban mégsem gondolhatunk pusztán freudi elszólásra. ⁸

A harmadik írás szerzője, Giner de los Ríos is késztetve érezte magát, hogy a sötét szerelem jelzőjét megmagyarázza:

„Miért a sötét szerelemről [szólnak]? Lehet sötét a szerelem? Még ha így is nevezik és ezzel a címmel is élte mostanáig nem létező létét [ez a kötet], a szonettek se nem sötétek, se nem világosak: pusztán szerelmesek. […] Egyáltalán nem sötét ez a szerelem […] szerelem a szerelemért, tisztán, melléknevek nélkül.” (Giner de los Ríos, 1984: 59)

Az utóbbi szerző szó szerint megismétli tehát Lázaro Carreter gondolatát: szerelem, melléknevek nélkül. Giner de los Ríos a cikk zárszavában visszaemlékezik 1973-ra, amikor ő maga vetette fel Francisco García Lorca előtt a szonettek publikálását. A költő öccse egyetértett az ötlettel, azzal a kikötéssel, hogy a versek kizárólag csak szonettek, vagy esetleg szerelmes szonettek cím alatt láthatnak napvilágot. Francisco García Lorca akarata érvényesült tehát az 1984-es kiadásban, egyben kifejezve, hogy még a nyolcvanas években is abszolút tabu témának számított a granadai költő-drámaíró homoszexualitása. ⁹

Az ABC kulturális mellékletében megjelenő versciklus címében ugyan a család prüdériája érvényesülhetett tehát, azonban láthatjuk, hogy a tanulmányok szerzői bevezetőik nagy részét éppen a sötét szerelem jelentése magyarázatának szentelték, vagyis abszurd módon arról beszéltek, amit nem lehetett leírni és ami – a család szerint – nem is létezett. Szerencsére a verseket nem csonkította meg a címet cenzúrázó álszent erkölcsösség, így azok világosan kifejezik, hogy Lorca utolsó lírai ciklusának ihletadója egy férfi iránti szerelem volt. Az olvasóknak bizonyára nem kerülte el 1984-ben sem a figyelmét, hogy a te egyes szám második személyű alany – vagy más helyzetben tárgy – kétségtelenül hímnemű. A ciklus utolsó előtti, a Szerelmese a költő mellén alszik című szonett első versszaka, melyben bizonyára Lorca nem pusztán a rímkényszer miatt egyeztet hímnemben (estás dormido), egyértelműen kinyilatkoztató jelentéssel bír:

Megérteni, hogy mennyire szeretlek,
sosem fogod, mert alszol, bennem alszol.
Én sírva rejtelek, mert egyre hajszol
egy tőrhegyű acélhang: fenyegetnek.
                                (García Lorca, 1988: 23)

Mely eredetiben így hangzik:

Tú nunca entenderás lo que te quiero
porque duermes en mí y estás dormido.
Yo te oculto llorando, perseguido
por una voz de penetrante acero.
                        (García Lorca, (é.n.) Sonetos: 27)

Az életmű értelmezésekor García Lorca homoszexualitását mellékes motívumként kezelő, vagy arról tudomást nem vevő iskola mellett azonban a kilencvenes évektől felerősödött az az elmélet is, mely szerint nem lehet Lorca műveit enélkül az életrajzi motívum nélkül vizsgálni. Ennek az álláspontnak a legharcosabb képviselője Ian Gibson, aki még azt is vállalta, hogy emiatt megromoljon korábbi baráti kapcsolata a költő családjával. Az ír kutató felteszi az elleniskolának irányuló kérdést: ha Oscar Wilde, Marcel Proust, Walt Whitman és még sok művész esetében elfogadta a társadalom a másságot, és megértette, hogy a munkásságuk elemzéséhez elengedhetetlen a nemi irányultság figyelembe vétele, akkor miért ne fogadnánk el ugyanezt García Lorcával kapcsolatban (Junquera, 2009)?

Gibson számos példát hoz annak illusztrálására is, hogy Lorca műveiben az oscuro jelentése gyakran homoerotikus tartalommal összekapcsolva volt jelen a vihart kavaró szonetteken kívül is, így értelmetlen és abszurd azt bizonygatni, hogy a melléknévnek semmi köze nincs Lorca másságához. A közönség című darabban például a harmadik képben a fekete ló így kiált fel: „Ó, szerelem, micsoda vágy sarkall, hogy fényed behatoljon a meleg sötétségbe! Ó, homályra támaszkodó tenger, és virág a halott fenekébe!” (García Lorca, 1981: 32).

A Tamarit-kert egyik versében ugyancsak megjelenik a sötét:

Pero yo iré
entregando a los sapos mi mordido clavel.
Pero tú vendrás
por las turbias cloacas de la oscuridad.
                        (Gacela del amor desesperado,
                        García Lorca, 2008 (II) 337)

S a magyar változat:

De elmegyek,
varangyoknak vetvén oda harapdált szekfűmet.
De jössz te hozzám,
a sötét zavaros csatornáiban úszva.
                        (Gázel a kétségbeesett szerelemről,
                        García Lorca, 1967 (I): 465)

A fordításban ugyan csatorna lett a kloákából, azonban az eredetiben a „sötétség zavaros kloákáiban” sort olvashatjuk, mely az előző szakasz varangyával alkot szoros kapcsolatot. ¹⁰

A szonettek előtt született Lorca New York-i tartózkodása alatt az Ádám című vers, melyben szintén nem kétséges a sötét jelző jelentése a bibliai Ádámmal ellentétben álló „a másik, sötét Ádám” képben. Ez a másik Ádám magnélküli semleges kőholdról, vagyis a halált és a sterilitást szimbolizáló éjjeli bolygóról álmodik. Támadhat-e kétségünk ennek a másik Ádámnak a homoszexualitásáról és a nemzőképtelenségéről? – teszi fel a kérdést Gibson (2009: 27). És nem helyes-e feltételezni, hogy ha Lorca ennek a témának szentelt egy szonettet, akkor saját magát és érzéseit vetítette a sötét Ádám alakjára? (Gibson, 2009: 27) – fűzi tovább a gondolatot az ír kutató.

A sötét szerelem szonettjei első megjelenése után nyolc évvel a 85 éves Rafael Martínez Nadal egyik interjújában (Berasátegui, 1992: 15) elmondta, hogy Lorca kezdeti biszexualitása, majd egyértelmű homoszexualitása ismert dolog volt a költő barátai előtt, azonban beszélni nem beszéltek róla. Lorcában – Nadal szerint – semmi nőiesség, vagy feminin vonás nem volt, és sosem viselkedett úgy, hogy családjának, vagy ismerőseinek szégyenkezniük kellett volna. Ugyanakkor a művében nem tudja titkolni a libidóját, de számára a nagy betűs szerelem szinte mentes a szexustól – véli Martínez Nadal. Egy Michelangelo, vagy egy Leonardo alkotásban gyönyörködve sem azt kérdezzük, hogy egy szép arcú kamasz fiú, vagy egy angyali nő volt-e a művész modellje. Akkor Lorca verseit olvasva, miért kell ezen gondolkodnunk? Nem mindegy-e, hogy a Sötét szerelem szonettjeit kinek írta vagy kiből merítette az ihletet? – teszi fel a kérdést Martínez Nadal, egyben elutasítva Gibson ezirányú kutatásait. Vitathatatlan azonban, hogy több kutató – és a Lorcát olvasó közönség is – kíváncsi azokra az életrajzi vonatkozásokra, melyek a művek mögött lapulnak.

A sötét kő – La piedra oscura

Federico García Lorca 1936-os meggyilkolása óta a spanyol drámairodalomban több olyan mű született, melyekben az andalúz művész színdarabjai, vagy a költő-drámaíró alakja, személyisége és élete ihlette valós kiindulópontként egyes szerzők fikcióteremtését. Lorca híres Siratóénekében a költő Ignacio Sánchez Mejías torreádort búcsúztatva a hosszú vers második és harmadik részének az El cuerpo presente (A teste itt van) és az El alma ausente (A lelke távol) ¹¹ címeket adta. Mintha a García Lorca élete inspirálta színdarabokban ez a reláció megfordulna: a lelke itt van, a teste távol – mondhatnánk, hisz jeltelen tömegsírját – többszöri ásatások ellenére – a mai napig nem sikerült megtalálni.

Jó néhány darabban García Lorca szereplőként jelenik meg a színen, saját élete dramatizált változatának ¹², vagy saját drámái parafrázisainak részesévé válva. ¹³ Mariano de Paco állapítja meg – a költő születésének centenáriuma alkalmából megjelent írásában – hogy a Lorca-tematika „különböző nézőpontokkal és szándékokkal, eltérő drámai eredményekkel, de gyakran ismétlődő elemekkel (líraiság, fantázia, megkettőzés, metaszínház)” (Paco, 1998: 127) igen erősen jelen van a spanyol színpadon. A drámai felidézések fő témája a költő halála, de találhatunk példát olyan művekre is, melyek Lorca többi életrajzi momentumából, versrészleteiből és drámáiból építkeznek.

A korai művek közül több is – például José María Camps Víznar o Muerte de un poeta, vagy José Antonio Rial La muerte de García Lorca ¹⁴ – García Lorca tragikus halálának és kivégzésének máig ismeretlen körülményeit képzelik el a színpadon művészi fikció keretein belül. Camps és Rial viszonylag korai – 1961 és 1969 – darabjai száműzetésben íródtak, hiszen Spanyolországban a Franco-diktatúrában (1939-1975) tiltólistán szerepelt Lorca neve. Érdekes megvizsgálni Campsnak a fikció és valóság viszonyáról alkotott nézetét a saját műve kapcsán: „[darabom] szereplői [részben] kitaláltak, de a történet egésze a pontos valósághoz ragaszkodik” – mondta (Paco, 1998: 119). Hozzá kell azonban tennünk, hogy a Camps által említett „pontos valóság” 1961-ben teljesen más volt, mint a ma ismert „valóság”, hiszen 1961-ig a Lorca halálával kapcsolatos ismeretek a kutatások lehetetlensége miatt igen hiányosak és gyakran tévesek voltak. A korábban említett Schonberg hazugságokban, kitalációkban és torzításokban bővelkedő, eredetileg franciául megjelent írása – melyet a spanyol fordítás csak tovább torzított, illetve átírt – vált szélesebb körben Spanyolországban ismertté. Tehát Camps is az akkor biztosnak hitt ismeretekre alapozta drámájának „valós” elemeit, mára azonban természetesen indokolt az akkor még „pontos valóságnak” hitt kép átértékelése. A korábbi Lorca-tematikájú művekben egy igazságtalanul gyalázott költő fájdalmas, de „egy lehetetlen álomban élően lüktető” (Paco, 1989: 127) költő képe jelenik meg.

Alberto Conejero ¹⁵, kortárs spanyol drámaíró is életrajzi vonatkozásokból merített ihletet a La piedra oscura (A sötét kő) című, 2015-ben bemutatott drámájának a történetéhez. ¹⁶ A szerző témaválasztása két okból is érdekes. Egyrészt Federico García Lorca halálának nyolcvanadik évfordulója és a költő földi maradványainak exhumálása körüli viták miatt aktuális a mondanivalója, másrészt a mű nézőpontja és a Lorca-művekkel való intertextualitása is egyedivé teszi. Néhány korábbi, Lorca tragikus halálát tematizáló és dramatizáló művel közös vonás, hogy Conejero darabja szintén egy kivégzésre és az azt megelőző rövid időre összpontosít, ő azonban nem Lorcát teszi meg főhősnek, hanem Rafael Rodríguez Rapúnt, a La Barraca egyetemi színtársulat egykori titkárát. A „három R-es monogramú” férfi végórái adják tehát a kronológia keretet és a Rapún által felidézett emlékfoszlányokból rajzolódik ki García Lorca és a költőnél tizennégy évvel fiatalabb bányamérnöknek tanuló ifjú viharos kapcsolata.

A drámát bevezető szerzői jegyzetből megtudjuk, hogy Conejero a valóságot és a fikciót ötvözi drámájában. Ahogy írja, szabadon merített inspirációt („inspirada libremente”) Rapún alakjából és életéből, valamint a történet keretét adó találkozás is csak a képzelet szüleménye („el encuentro […] es ficción”), minden egyébben – levelek, fényképek, Lorca-szövegek, Rapún családjának és barátainak visszaemlékezései – azonban ragaszkodott a valósághoz, s ezekből építette fel a darab vázát. A konkrét dokumentumok ¹⁷, a megtörtént események ¹⁸, a valós helyszínek ¹⁹ és személyek ²⁰ felidézésével a darab történelmi-dokumentarista alapokon nyugszik ²¹, a Lorca-szövegekkel való izgalmas játék révén azonban a mű lírai jegyekben ²² is rendkívül gazdag. Conejero történelmi színházról alkotott elképzelése Juan Mayorga elvét követi, s vallja, hogy „a történész azzal foglalkozik, ami megtörtént, a drámaíró azonban azzal, ami megtörténhetett volna” (Conejero, 2015b: 9).

Egy olyan szűk térben (katonai kórházi szoba) és időben játszódó, elképzelt találkozásról szól a darab, melyben nemcsak a két szereplő személyes sorsát ismerhetjük meg, hanem azokon keresztül Spanyolország történetébe is betekintést kapunk a II. Köztársaság éveitől egészen a polgárháború kirobbanásáig és első esztendejéig, vagyis az 1931–1937 közötti időszakot ölelik fel az emlékek. A két férfi – Rapún a hadifogoly, Sebastián az őr – a kettészakadt Spanyolországot szimbolizálja, érveléseikben pedig a két tábor – a köztársaságiak és a felkelő „nemzetiek” – ideológiáját képviselik. Az egymásnak feszülő indulatok és a gyűlölet azonban a kivégzés pillanatához közeledve alábbhagy, és a szinte még gyerek Sebastián ígéretet tesz foglyának, hogy teljesíti annak utolsó kívánságát: megpróbálja megmenteni az utókornak Lorca titokban őrzött írásait. Jóllehet a két férfi a testvérháborúban ellentétes oldalon áll, sorsukban mégis van közös vonás: mindketten áldozatok. A tizennyolc éves fiú gyerekkora óta arról álmodozott, hogy egyszer majd zenész lesz, ám a háború felülírta az álmait. Rapún bányamérnöknek tanult, családról, gyerekekről ábrándozott, de García Lorcával való kapcsolata és a polgárháború az ő sorsát is más irányba terelte. „Elég idős vagyok? Elég idős ahhoz, hogy árva legyek? Szerinted elég idős vagyok egy háborúhoz? Mit gondolsz, elég idős vagyok ahhoz, hogy meghúzzam a ravaszt és szétloccsantsam az agyadat?” (Conejero, 2015d: 30) – sorjázza egyre indulatosabban Sebastián a kérdéseit. A huszonöt éves Rafael is hasonlóan fogalmaz: „Szerinted elég idős vagyok [ahhoz], hogy meghaljak? […] Hogy kivégezzenek… Elég idős vagyok hozzá?” (Conejero, 2015d: 31).

A sötét kő című drámával Alberto Conejero kilépteti Rafael Rodríguez Rapúnt a nagy költő árnyékából és a Lorca-biográfiákban neki szánt néhány bekezdés redukált egyoldalúságából. A két férfi közötti mesterien vezetett dialógusból az egész spanyol társadalom tragédiája is kirajzolódik: „Üzenete nélkülözhetetlen egy olyan országnak, ahol a mai napig útszéli árkokba temetve nyugszik a fasizmus 100.000 áldozata, köztük a leghíresebb [költőnkkel]” (Gibson, 2015) – fogalmaz keményen Lorca biográfusa, Ian Gibson, s ezzel a dráma üzenetét a spanyolokat máig leginkább foglalkoztató problémával, a történelmi emlékezet és a kollektív történelmi amnézia kérdésével kapcsolja egybe. A szerző egy interjúban meg is fogalmazza: „Hiszek a kollektív emlékezetben. Hiszem, hogy a múltunkat illetően legalább egy minimális egyezségre jutnunk kell, és hogy a történelmi emlékezettel eltűnik az egyén, és osztozunk a bűnökben. Ez a darab a találkozásról szól. A polgárháború alatt játszódik a történet és bár a háború jelen is van a műben, de a darab mégsem erről szól, hanem a másikkal való találkozásról, a másik emberrel való sorsközösségről […]” (Conejero szavait idézi Bravo, 2015).

A lelke itt van – a teste távol, parafrazáltuk a Siratóének két tételét, és maga Conejero is hasonlóan fogalmaz: „a teste távol, de mégis [Spanyolország] sötét sebeként lüktet” (Conejero, 2015a: 4). A darab sokat köszönhet Lorcának, azonban mégsem csak róla szól: „Végtelenül szeretem Lorcát és sok mindenért tartozom neki. De nem róla akartam beszélni és nem is őelőtte akartam tisztelegni. A szöveg a hiányról szól és a leginkább hiányzó, az maga Lorca. Nem róla szól tehát a darab, de nélküle nem létezne, hisz maga a cím is Lorcának egy meg nem született drámájára utal […]” (Conejero szavait idézi Bravo, 2015). A mű a nagybetűs történelem hivatalos fotójáról hiányzókról, a nagy történések és a fontos dátumok mögötti név nélküli emberekről szóló nyomozás eredménye, azért, hogy „a szüleink, a nagyszüleink, és mindazok emléke, akiket felfalt az idő és a feledés, fennmaradjon” (Conejero, 2015a: 4) – vallja meg szándékát a szerző. Nem a múltnak, hanem a jövőnknek tartozunk ezzel (Conejero 2015b: 9), vagy, ahogy López Antuñano az „emlékezet színházának” feladatáról szólva fogalmaz: „egy múltbeli valóságot állít […] elénk a jelenben, hogy repedések nélküli jövőt építsen” (2015: 214).

A dráma címe kapcsán végezetül a mű egyik fontos értékét is ki kell emelnünk, mégpedig a Lorca-szövegekkel való szoros kapcsolatát. A ránk maradt dokumentumokból tudjuk, hogy García Lorca tervei között szerepelt egy mű – hol a La bola negra, hol a La piedra oscura címmel említi –, mely a drámaíró tragikus halála miatt már nem születhetett meg, annyit azonban tudunk róla, hogy a mű főhőse Carlos, egy homoszexuális fiatalember, aki megvallja apjának másságát. Azonban nemcsak a mű címe utal Lorcára, hanem a darab egészét is átszövik az idézetek, hiszen Conejero hosszabb-rövidebb részeket emel be Lorca költészetéből és prózájából egyaránt. A legtöbb verses idézet az 1936-ban íródott Sötét szerelem szonettjei című kötetből való, melyek Federico és Rafael zaklatott kapcsolatának lírai lenyomatát alkotják (A költő arra kéri szerelmesét, hogy írjon neki, Szerelemsebzetten, Az álmatlan szerelem éjszakája, Szerelmese a költő mellén alszik), de találhatunk példát a Versek könyvéből (Lelkem árnya), az Első dalok című ciklusból (Ádám), a Tamarit-kert verseiből (Kaszída az ágakról), A költő New Yorkban posztumusz kötetből (Az üresség noktürnje, A gyilkosság), valamint a Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött című hosszúversből is. A prózai fragmentumok száma kevesebb, de ugyanolyan értékes: Lorca Rapúnnak írt levele, valamint az A színházról című előadásának – mely Lorca színházzal kapcsolatos hitvallásának fontos dokumentuma – egy részlete simul bele a drámai textusba. ²³

*

Tanulmányunkat a Sötét szerelem szonettjei című versgyűjtemény 1984-es megjelenése körüli viták bemutatásával kezdtük. Záró gondolatként vissza kell térnünk ehhez a tizenegy – Pablo Nerudát idézve – hihetetlen szépségű vershez, mely Lorca minden szerelmi kínját és gyötrelmét magában foglalja. Emlékezzünk csak vissza, hogy kiáltott fel Aleixandre, amikor barátja felolvasta neki ezeket a verseket: „Mennyit szerethetett, és mennyit szenvedhetett!” (Aleixandre, 1986: 1234). Sötét, titkos és tragikus szerelemről, „Federico szívének különleges mélységeiről” (Aleixandre, 1986: 1235) szólnak ezek a szonettek. Megfogalmazódik bennük a költő félelme, hogy elveszíti azt, ami már egyszer az övé volt („Félek, hogy elveszíthetem szobor / szemed csodáját, s elszállhat a pára,/ amelyből éjjel nyílik arcomon / lehelleted magányos rózsaszála / […] / mi enyém már, ne hagyd, hogy elveszítsem”, García Lorca, 1988: 7), az elválás fájdalmából fakadó boldogtalanság („Írott szavad mohón s hiába várom”, García Lorca, 1988: 11), a titokban tartott, mások által megvetett és tiltott szerelem nehézségei („sötét szerelem, tilalmas ének”, García Lorca, 1988: 23; „te lettél már rejtett, titkolt kincsem”, García Lorca, 1988: 7; „Én sírva rejtelek, / mert egyre hajszol / egy tőrhegyű acélhang: fenyegetnek”, García Lorca, 1988: 23), a mártírság érzése („de én teérted ereimbe martam”, García Lorca, 1988: 11), valamint az abból adódó fájdalom, hogy a szerelmese megveti a költői ént („lettem büszkeséged tűrt ebe”, García Lorca, 1988: 7; „én sírni kezdtem, te meg kinevettél”, García Lorca, 1988: 25). Alberto Conejero darabja ennek a lázas, őrült, a szívet gyötrő kapcsolatnak a másik fél, Rafael Rodríguez Rapún szemszögéből adja az olvasatát, drámai emléket állítva a két férfi sötét szerelmének.

¹ A harcos baloldali lapot a költő Rafael Alberti és felesége, María Teresa León szerkesztette. [vissza]

² Az ABC kulturális mellékletében 1984. március 17-én jelent meg. [vissza]

³ Egyértelmű, hogy a versek kiadására vonatkozó beleegyező döntést az motiválta, hogy 1983-ban egy titkos granadai kiadásban – erre García-Posada (1984: 44) bevezetője utal is –, napvilágot látott a versciklus teljes egészében, az eredeti címmel együtt, azonban számos nyomdai hibával, textuális pontatlansággal, a kiadó és a szerző nevének a feltüntetése nélkül. Ez a kalóz-kiadás nem maradhatott következmények nélkül: a család nem halogathatta tovább a versek hivatalos megjelentetését. Az 1988-as magyar kiadás (García Lorca, 1988) egyébként az 1983-as granadai magánkiadás alapján készült. [vissza]

⁴ A rokon a Miért most, és miért éppen az ABC-ben? címmel írt egy cikket, melyben megindokolja a publikálás aktualitását, valamint, hogy miért éppen egy közismerten jobboldali monarchista lapot tartott a család méltónak arra, hogy a spanyol költészet szerelmes lírájának egyik csúcsát közreadja (García Fernández-Montesinos, 1984: 57). [vissza]

⁵ Jean-Louis Shonberg, francia kutató. Az ötvenes években végzett kutatásai alapján Lorca halálának hátterében homoszexuális motívumokat vélt felfedezni (Schonberg, 1956). Mivel a politikai indítékot a francia hispanista teljesen tagadta, teóriáját a Franco-rezsim elfogadta, sőt határozottan támogatta is a szerző téves elméletének spanyolországi terjesztését. [vissza]

⁶ A műfordításban (Fordította: Illyés Gyula, in: García Lorca, 1967 (II): 465) nem, de az eredetiben valóban az oscuro áll: „Vamos al rincón oscuro / donde yo siempre te quiera” (García Lorca, 2008 (III): 399). [vissza]

⁷ Az eredetiben itt is a sötét melléknév áll: „en el rincón más oscuro de la brisa” (García Lorca, 2008 (II): 278). Magyarra fordította: Nagy László, in: García Lorca, 1967 (I): 401. [vissza]

⁸ Az évek múlásával García-Posada véleménye határozottan módosult, hiszen a Galaxia Gutenberg kiadónál 1996-ban megjelent Lorca-Összesben (Obras completas) már a Sötét szerelem szonettjei cím alatt jelenhettek végre meg a vitát kavart versek. Ismerve a kutató korábbi álláspontját, sokatmondó, ahogy fogalmaz: „Cím, mely akár tetszik, akár nem, visszavonhatatlan, és melyet maguk a versek is alátámasztanak.” Gibson nem kevés szarkazmussal kérdezi: „Ha maguk a szonettek 1996-ban alátámasztják [a sötét] jelentését, akkor tizenkét évvel korábban, 1984-ben, nem ugyanezt tették?” (Gibson, 2009: 30). [vissza]

⁹ Vicente Aleixandre a szonettek megjelenésének napján meglepődésének adott hangot ezzel kapcsolatban a szintén andalúz költő, José Luis Cano előtt: „A legfurcsább, hogy a szonetteket kísérő mindegyik cikk milyen nagy gonddal kerüli a homoszexuális szó említését, jóllehet célzásokat tesznek rá, hiszen mindenki tudja, hogy ezek a szonettek nem egy nőhöz íródtak. Látszik, hogy ez a szó még bizonyos médiumoknál tabu Spanyolországban. Mintha az elismerésével a költő elveszítené a hitelességét. Ennek nagyon mély, egészen az Inkvizícióig visszanyúló gyökerei vannak, amikor [az egyház] élve megégette a bűnösöket […]” (Cano, 1986: 284-285). [vissza]

¹⁰ A közönségből és a gázelből idézett képekben a Lorca homoszexuálitására összpontosító kritika – például Paul Binding (1987: 196-198), vagy Ángel Sahuquillo (1991: 129) – az anális koituszra való egyértelmű utalást is kiolvassa. [vissza]

¹¹ Nagy László fordításában adtuk meg a magyar címeket (García Lorca, 1967 (I): 447, 449). [vissza]

¹² A témáról átfogó tanulmányt írt Mariano de Paco (1998), García Lorca, personaje dramático (García Lorca, mint drámai szereplő) címmel. [vissza]

¹³ García Lorca drámai történetei a mai napig újabb művek írására ösztönzik a kortárs írókat. A Bernarda Alba háza férfi változatát írta meg Ernesto Caballero a Pepe el Romano: la sombra blanca de Bernarda Alba (Pepe el Romano: Bernarda Alba fehér árnyéka) című darabjával, melynek története éppen azt a házon kívüli férfi világot mutatja be, amit Lorca drámájában nem láthatunk. A darab érdekessége még, hogy a szereposztás kizárólag férfiakat sorol fel, illetve Federico García Lorca is a darab egyik szereplője. Egy másik parafrázisa a Bernarda Alba házának Laila Ripoll Atra bilis című darabja, mely négy női szerepre íródott, a színrevitelkor azonban négy férfi játszotta a női karaktereket. Ez az átirat Ángel Facio Bernarda Alba-rendezéseit (1974, 1976) juttathatja eszünkbe, melyben a direktor férfi színészre bízta a zsarnoki anya alakjának a megformálását. A kaposvári Csiky Gergely Színház 1985-ös előadásában – Berek Kati rendezése – is férfi színész, Jordán Tamás alakította Bernardát. [vissza]

¹⁴ Néhány további mű: Fina de Calderón: Fuego Grito Luna (1977); José Gerardo Manrique de Lara: El crimen fue en Granada (Llanto por Federico García Lorca) (1985); Fernando H. Guzmán: Llanto por Federico García Lorca (1982); Lorenzo Píriz-Carbonell: Federico. Una historia distinta (1982); César Oliva: El sueño de Federico García Lorca (1982). Lorenzo Píriz-Carbonell Vivir, para siempre vivir (1983) és Alberto Miralles Centellas en el sótano del museo (1995) színművei Lorca és a katalán színésznő, Margarita Xirgu kapcsolatának állítanak drámai emléket. Mariángeles Rodríguez Alonso darabja El crimen fue en Granada (A gaztett Granadában történt) címével – Antonio Machado híres versét idézi fel, valójában azonban a szerző Mariana Pineda és García Lorca alakja között von párhuzamot, hiszen a granadai népballadákban és dalokban máig élő tragikus sorsú hősnő ugyanúgy erőszakos halált halt – VII. Ferdinánd küldte vérpadra –, mint az alakjából 1927-ben drámát író Lorca. [vissza]

¹⁵ Az 1978-ban született fiatal író számos drámája megjelent már nyomtatásban és színpadon is – érdekességként most csak a 2011-ben írt Húngaros (Magyarok) című művét emelnénk ki az elemzett darab mellett –, és több színházi díjat nyert 1999 óta. [vissza]

¹⁶ A bemutató 2015. január 14-én volt a madridi Teatro María Guerrero kamaratermében. Azóta Spanyolország számos városában, illetve Montevideóban, Moszkvában, Londonban és Athénban és is bemutatták már a darabot. Alberto Conejero ezzel a művével a legjobb színházi szerző kategóriában 2015-ben elnyerte a Céres-díjat. [vissza]

¹⁷ A darabban olvashatunk levélrészleteket, valamint García Lorca egyik fontos előadásából (Charla sobre teatro) vett fragmentumot is. [vissza]

¹⁸ Például a La Barraca országjáró útjára, az előadott színdarabokra, Lorca argentin utazására, Calvo Sotelo meggyilkolására való utalások. [vissza]

¹⁹ Az egyetemi színtársulat állomásai (Santander, San Sebastián), García Lorca életének fontos helyszínei (Granada, Huerta de San Vicente), Rapún életéből vett momentumok (a murciai Lorcában – a név véletlen egybeesés – található tüzérségi iskola), a polgárháború helyszínei (Bárcenas, Matamorosa, Santander), ismert madridi helyek (Casa del Campo, a Puerta del Sol egyik frekventált kávézója). [vissza]

²⁰ Rapún szülei és testvérei, García Lorca, Modesto Higueras, Martínez Nadal. [vissza]

²¹ Alberto Conejero 2012-ben kezdte a kutatást és több alkalommal is találkozott Rafael Rodríguez Rapún öccsével, Tomásszal, aki családi emlékekbe, iratokba, fotókba engedte betekinteni a drámaírót, s beszélgetésükről mintegy tíz órányi hangfelvétel is készült. Az idős férfi halála után lányai, Margarita és Sofía – azaz Rafael unokahúgai – ugyancsak támogatták az írót nagybátyjuk történetének a feltárásában. Conejero felkereste még Rafael nővérének, Maríának egykori barátnőjét, Toñát és Rapún bajtársának, Paulino García-Torañónak a fiát, Alfonsót is. [vissza]

²² Conejero egyik nyilatkozatában megállapítja, hogy „a színház mindig is a költői élmény találkozóhelye” (Conejero, 2015c: 9’22) [vissza]

²³ A Lorca-szövegekkel való intertextualitást természetesen a fordítás során is kihasználtuk, hiszen az 1967-es Lorca Összesben, valamint az 1988-as kiadású Sötét szerelem szonettjei című kötetben a Conejero által idézett vers és prózarészletek magyarul és rendelkezésünkre álltak, köszönhetően jeles műfordítóink – András László, Lothár László, Nagy László és Orbán Ottó – munkájának. [vissza]

FELHASZNÁLT IRODALOM

Aleixandre, Vicente (1986). „Federico”. Pál Ferenc fordítása. Nagyvilág. 1986. 8. szám. 1233-1235.

Berasátegui, Blanca (1992). „Martínez Nadal: «Hay tantos lorcas en Federico”. ABC Cultural. 1992. június 5. 14-15.

Binding, Paul (1987). García Lorca o la imaginación gay. Barcelona: Laertes.

Bravo, Julio (2015). „El CDN estrena «La piedra oscura», una obra sobre el último amor de García Lorca”. ABC, 2015. január 14.

Cano, José Luis (1986). Los cuadernos de Velingtonia. Barcelona: Seix Barral.

Conejero, Alberto (2015a) „Notas del autor a «La piedra oscura»”. Dossier de prensa de «La piedra oscura», http://cdn.mcu.es/wp-content/uploads/2014/12/dossier-piedra-oscura.pdf (2015-12-04).

Conejero, Alberto (2015b). „Entrevista con el autor”, in: «La piedra oscura» de Alberto Conejero. Cuadernos Pedagógicos. Número 74. http://cdn.mcu.es/wp-content/uploads/2012/08/N-74-La-piedra-oscura.pdf (2015-12-04).

Conejero, Alberto (2015c). „Entrevista a Alberto Conejero «Por qué hace un teatro como tú en un sitio como este»”. Videó: https://www.youtube.com/watch?v=mxU-62jb9JY (2015-12-04).

Conejero, Alberto (2015d). La piedra oscura. Madrid: Instituto Nacional de las Artes Escénicas y de la Música. Dramaturgias actuales.

García Fernández-Montesinos, Manuel (1984). „Algunos sonetos de Federico García Lorca: ¿Por qué ahora y en el ABC?”. ABC. 1984. március 17. 57.

García Lorca, Federico (1967). Összes művei. I-II. Budapest: Helikon.

García Lorca, Federico (1981). A közönség. Címtelen színdarab. Budapest: Magyar Helikon.

García Lorca, Federico (1988). A sötét szerelem szonettjei. Budapest: Európa.

García Lorca, Federico (2008). Obra completa. Tomos II, III. Miguel García-Posada, (ed.). Madrid: Akal.

García Lorca, Federico (é.n.). Sonetos del amor oscuro. Servicio de Biblioteca Escolar. Junta de Andalucía. Elérhető: http://www.juntadeandalucia.es/educacion/webportal/ishare-servlet/content/b11ae7a5-7100-4b35-8086-a661ce9422da (2015-07-04).

García-Posada, Miguel (1984). „Un monumento al amor”. ABC. 1984. március 17. 43-44.

Gibson, Ian (2009). Lorca y el mundo gay. Barcelona: Planeta.

Gibson, Ian (2015). Ajánló a La piedra oscura című darabhoz. Centro Dramático Nacional: http://cdn.mcu.es/espectaculo/la-piedra-oscura/ (2015-12-04).

Giner de los Ríos, Francisco (1984). „Lorca o el asombro”. ABC. 1984. március 17. 59.

Junquera, Natalia (2009). „¿Quién oculta a Lorca?”. El País. 2009. október 11. Elérhető: http://elpais.com/diario/2009/10/11/domingo/1255233155_850215.html (2015-06-13).

Lázaro Carreter, Fernando (1984). „Poesía de García Lorca recuperada”. ABC. 1984. március 17. 3.

López Antuñano, José Gabriel (2015). „Cenzúra nélkül”. Az én rosette-i kövem. Négy mai spanyol dráma. (Scholz László szerk.) Budapest: Nemzeti Színház.

Paco, de Mariano (1998). „García Lorca, personaje dramático”. Monteagudo. 3. szám. 117-128.

Sahuquillo, Ángel (1991). Federico García Lorca y la cultura de la homosexualidad masculina: Lorca, Dalí, Cernuda, Gil-Albert, Prados y la voz silenciada del amor homosexual. Alicante: Instituto de la Cultura Juan Gil-Albert.

Schonberg, Jean-Louis (1956). „Enfin, la verité sur la mort de Lorca! Un assassinat, certes, mais dont la politique n’a pas été le mobile”. Le Figaro Littéraire. 1956. szeptember 29.

Arcok

GYEREKSAROK

NICOLÁS GUILLÉN

Szon antillai gyerekeknek

Az Antillák tengerén egy
papírhajó úszik át:
papírhajó, papírhajó,
kormányt ki lát?

Havanna és Portobelo,
Jamaica az irány,
papírhajó, papírhajó,
nincs kapitány.

Hajóorrban néger lányka,
tatjában egy spanyol ül,
papírhajó, papírhajó,
velük repül.

Mennyi sziget, sziget mennyi,
ó, mennyi sziget, igen,
papírhajó, papírhajó,
sosem pihen.

Csoki ágyú, csoki ágyú
a hajót célba veszi,
cukorágyú, cukorágyú
felel neki.

Tengerjáró, jaj, hajócska,
tengereken úszik át!
Néger hajó, fehér hajó,
kormányt ki lát?!

Ott a néger, néger lányka,
mellette egy spanyol ül,
papírhajó, papírhajó,
velük repül.

Királyi ébenfa

Elém jöttél, délután volt,
ébenfa, köszöntelek:
fatörzsek közt legkeményebb,
fatörzsek közt legkeményebb,
meglestem a szívedet.
    Arará cuévano,
    arará sabalú.

– Királyi ébenfa, legyen egy bárkám,
fekete bárka, királyi…
Most nem lehet, nem lehet,
várni kell, várni kell, barátom,
holtig, halálomig várni.
    Arará cuévano,
    arará sabalú.

– Királyi ébenfa, legyen egy ládám,
fekete láda, királyi…
Most nem lehet, nem lehet,
várni kell, várni kell, barátom,
holtig, halálomig várni.
    Arará cuévano,
    aarará sabalú.

– Akarok egy kerek asztalt,
egy zászlórudat találni,
súlyos ágyban halni, hálni,
halni, hálni súlyos ágyban,
jaj, ébenfa, rád találni,
fekete láda királyi…
Most nem lehet, nem lehet,
várni kell, várni kell, barátom,
holtig, halálomig várni.
    Arará cuévano
    arará sabalú.

Elém jöttél, délután volt,
ébenfa, köszöntelek:
fatörzsek közt legkeményebb,
fatörzsek közt legkeményebb,
meglestem a szívedet.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

VALLOMÁS

SZEPES ERIKA

A rejtőzködő

Dobos Éva Szellemmacska című, 2006-ban kiadott kötetének 2016-os bemutatójának alkalmából

Évtizedek óta versek között élek. Ha beszélnem kell róluk, arra a kérdésre „milyen a jó vers” azt szoktam válaszolni: akkor jó a vers, ha nem tudom, ki és mikor írta, de a szövegből mégis következtetni tudok a szerző személyére és arra a korszakra, amelyben írta. Ezért volt hatalmas meglepetés számomra, hogy Dobos Éva negyven év (1966–2006) verseit úgy tudta kötetté formálni, hogy az így létrejött kis gyűjtemény azt a hatást kelti, mintha szerzője most írta volna minden versét, annyira a ma problémáival foglalkoznak, és annyira önazonos a személyiség, aki negyven éven keresztül formálgatta őket. A meglepetéshez az is hozzájárult, hogy a 2006-ban megjelent Z-füzet előtt csak két, prospektus-méretű kötetkéjéről tudunk, mindkettő 1991-ből: a Másik élet illetve a Kísértések címűekről. Ezekben sok olyan vers található, amelyeket a 2006-os kötetébe is felvesz. Miért rejtőzködött a nyilvánosság elől Dobos Éva 1991-től 2006-ig, illetve 2006-tól 2016-ig, a kötet bemutatásáig? A választ akkor kapjuk meg, ha a jó vers két kritériumát megkeressük a költeményekben.

A kor és a személyiség

A költőnőről kapott első benyomás az Adj haladékot, Uram kötetkezdő vers, amelyben – látszólag – a haladékot anyagi tartozásainak megfizetésére kéri, ebből sejthető, hogy nem álltak rendelkezésére hatalmas financiális alapok, majd – mintegy eltolván magától ezt az alantas anyagias szintet, rátér az igazi haladékra, a szeretteivel való örömteli pillanatokra, az élethez való időbeli haladékra (5) (a tanulmányban a kötet oldalszámait arab számokkal jelzem). Ezt az esengő felnőttet kezdi visszavezetni a gyermekkorig, amely gyors, észrevétlen változásaival egyszerűen „elmegy” az ember életéből. (6) A személyiség, még a gyermekkori is, az adott korszakban jelenítődik meg, csak akkor még nem cselekvő része korának, hanem beépített fogaskereke. Az Iskolaünnepség 1959-ből (7) egy előre fel nem készített osztályközösség természetes reakciója az abszurd szituációra: kiröhögik a kellemetlen-nevetséges szerepbe kényszerített Jávor Pált. A jelenet mögött húzódó személyiség az a Dobos Éva, aki máig fájlalja ezt a nemtelen reakciót: már akkor volt érzéke a tragikomikushoz, a groteszkhez.

Arc címen bemutatja önmagát, de nem a lényegtelen külső vonásokat emeli ki, hanem a belső kivetüléseit: fáradt, elkeseredett – és a remény, amely ehhez a lesújtó élményhez társul, hogy az élettelen környezeten kívül csak az egyetlen vele élő veszi észre, de az is igen kevéssé empatikusan mordul rá: „mi bajod van?” (8) Bemutatkozó önarckép a Fáradtság is (9), amit minden műfordító közös sorsának képzel: szavak és mondatok, idézetek elkergethetetlen zsongása a fejben.

A személyiségre összpontosító versek mellé elkezdenek sorakozni a kort leíró versek is. A Hatvanas évek két részből áll: az elsőben egy szép, hosszú hajú lány, akit Dobos Éva a versben barátnőjének nevez, puskával a kezében lép be a képbe – a költőnő, még így utólag, érezhetően félti is. A második részben az ingerküszöböt éppen súroló információk tömegéből hallja ki, hogy „Valaki meghalt a minap… A dallamos nevű Bolíviában / Szakképzett gyilkosok eresztettek golyót gyönyörűszép szívébe.” Nem mondja ki a meggyilkolt, nevét, Guevaráét, hiszen „az újság nem a Fekete Krónika rovatban hozta”, hát átlapozták azt (10-11).

Az éveket számolva: némelyik versben a 16 éves bakfis személyiség nevében éli át egy 25 évvel korábbi kaland emlékét, amely most, negyed századdal később levelezést indított meg kettejük között. A kort a költőnő művésznevekkel határolja be: kormeghatározóként nevezi meg Alexej Batalovot és a nemrégen lefordított Remarque regényt. Az emlék homályos és rövid: „nincs emlékünk sem közös,/ csak az a tánc a prágai / zenés vendéglőben, / merő banalitás.” Akkor az ifjút még Michael-nek hívták, azóta lett rendes cseh neve is. (12-13)

A versek – tekintettel a negyven évet átívelő távolságra – több korrajzot is adnak: az első az ötvenes évek, a fájdalmas emlékű mozilátogatással, a második a hatvanas évek a bolíviai harci jelenettel és ellenpontként a prágai táncpartival, a harmadik korszak a hetvenes években kezdődik és tart a kötet zárásáig, 2006-ig. Erre az egész korszakra érvényes, meghatározó élményről tudósító vers az Olvasólecke sötétbőrű magyar kisiskolásoknak, amely minden szegregáció ellen tiltakozik: a gyerekekkel olvastatott szövegekből kiderül, hogy szegények, hogy kizavarják őket a „rendes magyaroknak” fenntartott éttermekből, hogy házaikat lebontják, hogy majd másutt épüljön nekik új, igaz, hogy ott „omlásveszély van” – itt a tanító néni helyett Dobos Éva szól bele a szövegbe – („ezt te még nem érted / azt jelenti / hogy rátok fog szakadni / a hegyoldal” ) (24-25).

A filmekből, rózsaszínű regényekből ismert Orient Expresszt (hajdan luxuskupleráj német tisztek számára) ma sem illik méltatlan körülmények között fogadni: „a pályaudvart ez alkalomra / hajléktalantalanították, / tetűtlenítették” (34), ez a vers vezeti be a hajléktalanokról, ínséges sorsúakról tudósító költemények sorát. Az Árnyak a cirkuszi díszletek, a talmi ragyogás alatt sétálókban – itt először használ többes szám első személyt – a visszatetszést, az álság okozta undort mutatja, és annak megérzését, hogy ez a muszáj-boldog forgatag – haláltánc, egy korszak, egy szubkultúra végvonaglása (35). A csillogó forgatag ál- és álomvilága árnyékában (hogy a fenti címre visszautaljak) a puccos-parádés, arisztokratát játszó nagyvilági senkik aláznak meg nincsteleneket („Már megint egy hajléktalan, / és ráadásul ugyanott! / […] szétdobálja a holmiját, / és pfuj, de piszkos! [ételmaradék, majd még patkányok stb.] A jelenet ismétlődik, amiként az eljárás is:

Nem baj, majd ezt is
kidobjuk, mint a tavalyit,
még a tél beállta előtt.
                                          (36)

– és ez a költőnő szarkasztikus megfogalmazása, ami az úrhatnám gazdagra vonatkozik, majd egy groteszkségében szépséges metaforája, ami a hajléktalanokra:

nehogy üvegesre fagyva
csilingelje el a fenyőfán
a „Mennyből az angyalt”
                                          (31)

A kiválasztott, rendkívüli barát, Ladányi Mihály is osztozik a hajléktalanok sorsában; az ő megjelenítését epifániává nagyítja a költő: „Mindenütt jelenvaló” a vers elején, és a végén: „némán kikerülhetetlenül botorkál elénk / az Úristen a hajléktalan” (37) A Dúdoló is Ladányié, akit csemői szükséglakásában egér látogat, és sírjából is kitúrja valaki (38).

Dobos Éva így idézi fel Radnótit, verssorából intertextust formálva: „A halálraítélt csak járkál” (variációként „Járkál a halálraítélt”). A vészkorszak kezdetén még csak a normális lét redukálódik a barátokra, a fordításokra, az otthon melegére, majd a feltartóztathatatlan gépezet előre haladását érzékeltetve az idézett mondat átformálódik: „Aztán majd a lapát a vállon / Hétvégén az otthon illúziója / Meleg lakás Feketekávé / Aztán majd a lapát a vállon / Aztán majd a gödör” (42).

A személyiség és a kor

Eddig a személyiség és a kor együtteséből a kor kapott nagyobb hangsúlyt, mert a versíró személyisége úgy búvik meg a sorok közt, úgy rejtekezik a vallomást hordozó mondatokban, hogy lénye teljességgel háttérben marad. Pedig kikukucskál a maga állította paraván mögül, és halkan vallomást tesz:

kutatom a lábanyomát
egy talán sosem volt szerelemnek
turisták és idegenek között
turista és idegen önmagammal
                                          (32)

Az Ötsoros-ra szűkített élet eltávolítja magától a valaha volt szép emléket (14), a Búcsúzások-ban az elvesztések, a változások, az elhagyottság miatti fájdalom szól, a végén a kötet egyik legszebb vallomásával:

nincs mód visszaszerezni tőle semmiképp
amit magával vitt
a kamaszkort
egy estét
a szerelmet
                                          (16)

Nehezen mondta ki az utolsó sort. Amikor egy későbbi vallomásban ki sem mondja a sacrosanctus-szá lett szót, csak helyzetdalt formál belőle: már maga a cím az első formája ennek a burkolt vallomásnak, amely a versben háromszor ismétlődik, mintegy a hegyre felkapaszkodó busznak zihálásnyi szünetet adva: „Nem láttalak ma sem.” (55)

A nehezen kimondott szerelem szó és az imént háromszor elzihált vallomás – a személyes rejtekezésen túl – generációs tulajdonság is. A sok erre utaló példa közül hadd emeljem ide Petri György rövid versét, amelynél világosabban senki nem világítja meg ezt a sajátosságot:

A „te kis…” kezdetű
elfulladó nyelvi kísérletek
hatására elzsibbadsz.
A hajhagymáidig beleborzadsz, ha
„mézben főtt fokhagymának” vagy vaníliás
makrélának becézlek.
Minden igazi nő
Ösztönösen érzi,
hogy csak irónia
sejtetheti, milyen kimondhatatlanul…
                                          (Erotikus)

Mintha a Dobos-versek párja volna ebben az érzelem-elfojtásban, mert így Dobos:

…
Egy bánat fátyolozta barna szempár
marad végül belőled
szeretett szempár igen
mintha máris emlék
volna csak
és mintha
messze
                                          (51)

Dobos a rejtekezés eszközével a nagy, múltbeli politikai események súlyát is szarkasztikussá teszi:

„Örök szerelem…”
motyogja
a két műfogsor összekoccan
körülötte aggódó jóságos
órabéres őrangyalok
– ki kéne venni,
le ne nyelje álmában –
„Örök szerelem”
– 1944 Sopronkőhida –
A túlélő
pelenkával
felfekvéssel
alumínium járókával
átbotorkált a 21. századba
                                          (39)

Az érzelem akkor sem patetikus, ha nagyon mélyről fakad. Szűkszavú, egyszerű bővített mondatokban, a legszükségesebb díszítő jelzőkre korlátozva, szinte minden szót megrágva, tudósít a tragédiáról. A történet elején és végén felhangzik egy felszólítás, a kollektív empátiára buzdítás:

Hajtsunk fejet az öregasszony előtt,
aki nem gyógyíttatta idejében
súlyos, halálos baját
és belehalt,
…
                  A lényeg az,
hogy más dolga volt.
…
A lényeg az:
hajtsunk fejet az öregasszony előtt.
                                                      (19)

Hasonló empátiával fordul a „kapubanülőbácsi” és a „gesztenyésnéni” felé, őket is ott őrzi emlékezetében a kutyákat gyógyító nagyapjával együtt (17).

Az öregség-halál gondolat egész életében nyomasztja, Dobos fél tőle, őt nem vígasztalják az árnyas-virágágyas temetők. Előjeleket lát mindenben: a kedves halottnak vásárolt hálóinget – hogy abban temessék el – már nem tudta átadni, most ő viseli. (40)

Horkoló férje mellett nem tud aludni, de nemcsak a hang zavarja, hanem a gondolat is: hogy férje nem veszi majd észre az ő halálát (23). Néha már halottnak képzeli magát, aki átlátszóan ül a barátok között, „nem vagyok jelen” (30). A kutyák is lepisilik az utcán, mert összetévesztik egy lámpaoszloppal (31).

Ő, aki annyira fél az irracionális dolgoktól, megírja azt a verset, amely arról számol be, hogy kettős életet él: egyet a trópusokon, Kubában, egyet odahaza. A félelem elfedi az itteni, valós életet, és vágyódó-vallomásos szavakra bírja a másik lét felé:

Életem szigete,
szigetnyi életem,
egyetlen álmom, amelyben
valóságosnak álmodtam magam
                                                (50)

A kettős lét már nem két világ mezsgyéjén, hanem élet és halál választóvonalán zajlik. Végig „a halottról” beszél, aki ki akarja zavarni a lakásnézőket, majd a vers végén megjelenik őmaga, aki rákacsint a vén fotelre, mintha a halottra kacsintana:

Mielőtt bezárnám az ajtót
a lakásnézők mögött,
rákacsintok a vén fotelre.
                                    (41)

Pontosan meg tudja határozni, mit jelent, hol kezdődik a halál: amikor a tárgyi világ teljesen elidegenedik az embertől:

Az a halál, mikor a tárgyak
nem egyebek többé, csak tárgyak.
…
Ha a cipő nem emlékszik,
milyen utcákon talpalt végig,
ha elfelejti az esernyő,
milyen volt az az őszi eső,
s a tárgyak némán, mint a boltban,
úgy állnak, holtan.
                                                (27)

Az iróniát, a gúnyt, a szarkazmust – s főként az öniróniát – a köteten végig érezzük. A keményen koppanó gondolatok főbe kólintanak. És közben nem vesszük észre, hogy milyen szépségeket is tud elővarázsolni ez a költőnő. A következő verset végig idézem, mert nemcsak szépséges, mint egy tájkép, hanem benne van az élet és a szerelem utáni vágy, a fákba rejtve – az antropomorfizált táj a költőnő legszemélyesebb arcképe:

Utcánk fölött szerelmesen
ölelkeznek a fák,
boldog lombjaikat
áldották az arra menők.
Enyhet adó, zöld lomb alagút
tompította nyáron a nap hevét.
Most ágaik fosztottan
vágyakoznak kétoldalt az út peremén:
dércsipke ruhás fehér Héloϊse,
szegény, megcsonkított Abélard.
                                                            (26)

Egy szemérmes generáció rejtekező költészete, amelyet egy személyesen jelenlévő, a kor fölött ítéletet mondó, az alávetettek sorsán változtatni akaró költőnő alakított, tele személyes érzelmekkel, félelmekkel. Ha rejtekezni akar, már nem teheti: nem térhet ki többé verseinek hatása alatt álló olvasóinak tekintete elől.

SZERDAHELYI ISTVÁN

A tökéletesség gyarló magyarázgatása

A költeményt, amelyről szó van, Dobos Éva írta, s a címe Variációk:

I.

A fehér ajtókon gyerekkéz magasságban
színes filctoll-maszat.
Egy darabig őrizgetem majd,
aztán lemosom.
Ennyi marad.


II.

Most játszani kéne veled még utoljára,
mesét mondani, bábszínházba menni,
emlékeket gyűjtenem rólad,
emlékeket gyűjtened rólam,
de ha egyszer
legszívesebben addig kiabálnám neked,
míg meg nem érted:
elutazni annyit tesz – soha többé,
és messzire annyit jelent – végleg.


III.

Gyakoroljuk a kettősbetűket
mintha ez volna a világon a
legfontosabb
a nyáron messze mész
nyártól nem kell már a
kettősbetű
és többé soha nem kell
Gyakoroljuk a kettősbetűket
s a múlt idő két té-jét
Írd:
Elutazott
Júliustól minden múlt idő lesz
immár
Írd:
elutazott
messze
gyerekként
soha többé

Egy költői esten hallottam először, és annyira megragadott, hogy elhatároztam, okvetlenül írni fogok róla. Neki is veselkedtem mindjárt másnap, de az elkészült szöveggel olyan elégedetlen voltam, hogy letöröltem a képernyőmről, ahogyan a második, harmadik fogalmazványt is, míg végül létrejött az alábbi cikk:

„Negyedszerre kezdem újra ezt az írást, tudva, hogy eleve lehetetlen feladatra vállalkozom, amikor egy tökéletes költemény tökéletességét igyekszem az értekező próza gyarló mondataival érzékeltetni. S mert tudom, hogy ez lehetetlen, minden egyes próbálkozással fokozódik bennem a zsigeri tiltakozás az ellen, hogy mégis vállalkozzam erre a feladatra, ami – ugyanakkor – halaszthatatlan is, hiszen mire valók lennénk mi, írástudók, ha éppen a tökéletes költeményeket hagynánk visszhangtalanul elenyészni a középszerű verselmények körüli zsivajgásban.

Ezt a költeményt Dobos Éva írta, címe Variációk, s egy kisgyerek haláláról emlékezik meg, három strófában. Az elsőről szólva azt kellene elmagyaráznom, hogy mindannyiszor, amikor nem csőlátásos iramban lábalunk át a pillanatokon, tudatosan vagy csak átsuhanó emlékfoszlányként megelevenednek bennünk azok a jelek, amelyek szeretteink kéznyomait őrzik környezetünkben. Úgy, ahogyan valahányszor feljövök a kaputól az alsókerten át a házunkig, látván látom, hogy e kertrész rézsűkkel tagolt platóit apám csákányozta-lapátolta olyanokká, amilyenek; szélükön a lila íriszek anyám hosszú ujjainak eleganciáját idézik fel, az út kőlapjait pedig a fiam fektette le, amikor pedig még alig lépett át a kamaszkorán.

Másodszorra azt kellene elmagyaráznom, hogy ezek a jelek mindig érzelmi töltetűek. Az apám rézsűi és platói a természeti erőkön úrrá levő emberi hatalom képzetével telítik tudatomat, az anyám íriszei az évente feltámadó szépség halhatatlanságát sugallják, a fiam kőlapjai pedig azt a biztonságot, hogy időskorom utolsó lépéseinél is számíthatok rá. Meg azt, hogy e jelekkel szemben milyen hányingert keltően félelmetes fájdalom tör fel bennünk, ha egy imádnivalóan eleven emberkéből csak egy-egy színes filctoll-maszat marad a fehér ajtókon. Mert ezek a filctoll-maszatok gyerekkéz magasságban láthatók, s az isten szerelmére, egy ekkorka gyereknek nem lett volna szabad…

Meg azt is el kellene magyaráznom, hogy ez az öt soros strófa azért tökéletes, mert egyszerű, érzelemmentes kijelentő mondatokból áll, sehol nincsenek benne olyan fordulatok, amilyenekkel én hadonászok: »hányingert keltően félelmetes«, »imádnivalóan eleven«. Költője csalhatatlanul tudta, milyen képet vetítsen elénk, hogy szívenütő csapásként hasson ránk a két szó: »Ennyi marad«.

A költemény második strófája azt érzékelteti, hogy szeretteink halálakor valamennyien úgy érezzük, adósuk maradtunk valamivel. Ha adtunk is nekik, de nem eleget, nem mindent, ha átöleltük őket, jóval hosszabban és szorosabban kellett volna. És távozásuk előtt világossá kellett volna tennünk számukra, hogy nélkülük a mi életünk is végleg megváltozik, soha többé nem lesz már olyan, amilyen eddig volt. A költeményben megörökített halál pedig minden más halálnál sikoltoztatóbb, hiszen a kisgyerek fel sem tudja fogni, mit jelent az, ami előtte áll. Reá mosolyogni kell, amikor üvöltenénk, mesélnünk kell neki, amikor elnémít a rettenet.

A harmadik strófában a gyermeket nevelő felnőtt szembesül fontosnak vélt társadalmi feladatainak igazi távlataival. Zárósora, a »soha többé« azáltal kerekíti ki a költemény tökéletességét, hogy irgalmatlan egyformasággal vonatkozik a kisgyerekre és a kettősbetűk használatának szükségességére.

Ám abban a pillanatban, amikor a költőnő leírta e kikerülhetetlen végzet mélységeit feltáró két szót, egyben le is győzte ezt a végzetet. Mert a háziasszony lemoshatja a fehér ajtókról a gyerekkéz magasságában látható színes filctoll-maszatokat, de a költőnő, azzal, hogy leírta ezeket, az örökkévalóság magaslatára emelte képüket. Vagy, hogy pontosítsam az értekező próza hiperboláját: míg élek, soha nem fogom elfelejteni e képből áradó döbbenetet. És remélem, hogy az eleven emberke életének kurtaságát és a nyelvtani szabály szükségességét egyenlősítő sorok hatása mindaddig változatlan marad, míg magyarul olvasó emberek élnek e földön.

Ámen.”

*

Azt hittem, ezúttal sikerült legalább önmagam számára kielégítő eredménnyel zárni munkámat, amikor a szerkesztő, aki tudta, milyen élmények késztették Dobos Évát a Variációk megírására, felvilágosított, hogy igencsak téves elképzelésekre építettem mondandómat. A szóban forgó gyerek ugyanis nem halt meg. Venezuelai kislány volt, aki szüleivel együtt itt telepedett le Budapesten, és Dobos Éváéknál lakott a család. Különlegesen vidám és szeretetteljes kapcsolat fűzte őket egymáshoz, s a költőnő tanítgatta a magyar írás szabályaira is, hiszen arról volt szó, hogy itt fog élni. Aztán egy hirtelen sorsfordulat úgy hozta, hogy hazaköltözhettek Venezuelába, a világ másik végébe, s így állt elő az a helyzet, melyről a költemény azt mondja:

elutazni annyit tesz – soha többé,
és messzire annyit jelent – végleg.

Első gondolatom az volt, hogy írásomat kidobom, hiszen végzetes félreértés szülte. Aztán eszembe jutott az az anekdota. miszerint Arany János egy alkalommal, amikor megjegyzést fűztek egy művéhez, a lapszélre ezt írta: „Gondolta a fene!” S az is, hogy ez a történet engem mindig felbosszantott, hiszen az az elképzelés tükröződik benne, hogy a mű értelmét alkotójának szándékai határozzák meg. Holott abban a pillanatban, amikor az író létrehozta szövegének végső változatát, ez függetlenedik tőle és szándékaitól, önálló életet kezd élni, s a „gondolta a fene” széljegyzetre az a válasz, hogy „érdekli a fenét, hogy mire gondoltál”. Ami nem azt jelenti, hogy Gadamer szubjektivista hermeneutikájának ostobaságaira kell rábólintanunk, hanem azt, hogy a mű értelmét saját korának legfejlettebb szövegértelmezési szabályai határozzák meg. Nyomban fel is hívtam telefonon tudós barátaimat, s ők mind megerősítették feltételezésemet, miszerint ez a költemény egy gyermek haláláról szól.

Ez az eredmény azonban nem az önbizalmamat növelte, hanem további töprengésre késztetett. Miként lehetséges, hogy egy költemény tökéletes legyen, noha az alkotói szándék és a befogadói értelmezés között áthidalhatatlan szakadék tátong?

S akkor eszembe jutott Edmond Haraucourt mondása: „Partir c’est mourir un peu” – „kissé meghal az ember, amikor elmegy”. Még fokozottabb az eltávozás és a halál közötti rokonság abban az esetben, ha

elutazni annyit tesz – soha többé,
és messzire annyit jelent – végleg.

Nem áthidalhatatlan szakadék tátong tehát a kislány végleges, messzire távozása és halála között, hanem szerves egység: ez a költemény szimbólum, aminek az a jellemvonása, hogy olyan költői kép, amely – a mindig csak egyetlen fogalmat megjelenítő allegóriával szemben – többrétegű, az egymással rokon életjelenségek szélesebb körére utal egyetlen jelképpel. Miként ezt – leghíresebb magyar példájára utalva – Ady Endre A fekete zongorája teszi, amely egyaránt szól a Halálról, az Istenről, a Sorsról, a mámoros pusztulásba rántó Végzetről stb., s amelyről Ignotus azt írta: „Akasszanak fel, ha értem. De akasszanak fel, ha hat-hét irodalomban, melyet nyelvtudással megközelíthetni: sok vers akad ilyen egész értelmű, ilyen mellet és elmét betöltően teljes kicsengésű.”

Azt hiszem, gyarló magyarázgatásaim summája akkor lesz a legvilágosabb, ha a Variációkat imígyen A fekete zongora mellé helyezem.

MÉRLEG

SZERDAHELYI ISTVÁN

József Attila-problémák

V. rész

A Szép Szó körüli legendák

József Attila pályájának utolsó szakaszában a legjelentősebb esemény a Szép Szó című folyóirat megjelentetése volt. Ami az ezzel kapcsolatos legendákat illeti, Vértes György (1963: 23-25.) visszaemlékezéseiről elegendőnek látom azt megjegyezni, hogy ezekből minden valószínűség szerint egyetlen szó sem igaz. A folyóirat létrehozása – miként Lengyel András (1996) e tekintetben kiváló tanulmánya kimutatja – mind a kezdeményezés, mind a vállalkozás résztvevőinek felkutatása és egymáshoz kapcsolása terén József Attila munkája volt. Őt az ösztönözte, hogy „saját költői fórumot akart magának, olyat, amely nemcsak közli verseit, de amelynek ő a meghatározó költője. Ez utólag visszatekintve is érthető és jogos igénye volt. 1935 nyarán, amikor ez a tervezgetés komolyabbra fordult, már valóban nagy költő volt, s ami talán még fontosabb, a saját lap megvalósulásával – mint azóta kiderült – életműve minőségben és mennyiségben is »megugrott«: kiteljesedett. A saját lappal ösztönzés, alkotásra serkentő személyes kihívás érte.” (uo. 8.).

Elsőként régi, de tőle régóta el is hidegült barátját, Ignotus Pált kereste meg, aki széles körű összeköttetésekkel rendelkezett ahhoz, hogy vele társulva elősegítse a vállalkozás sikerét, majd Cserépfalvi Imrével tárgyalt – akivel párizsi tartózkodása óta volt jóban –, hogy kiadóként működjön közre a folyóirat megjelentetésében. Végül Ignotus Pált megkérte arra is, vegye rá Hatvany Bertalan bárót – aki József Attilát mecénásként addig is támogatta, de lapindításra már nemigen várhatott tőle pénzt –, hogy fedeztesse vele a szerkesztői költségeket. 1936 februárjának végére sikerült is kinyomtatni a Szép Szó első, márciusi számát.

*

Lengyel András elemzéséből (uo. 9-10.) az is világosan kiderül, hogy visszaemlékezéseinek tanúsága szerint Ignotus Pál (1989) József Attilát sem emberként, sem költőként nem tartotta sokra, sőt, a szépirodalmat magát sem tekintette különösebben hasznosnak. Kizárólag azért fogadta el a költő ajánlatát, mert pánikba esett az általa fasiszta-náci mozgalomnak vélt Zilahy-féle Új Szellemi Front fellépésétől, és József Attila azt ajánlotta fel neki a lapindítás támogatása fejében, hogy – hangsúlyozva saját, noha a KMP szektás korlátoltságától eltérő, de kommunista szemléletét (vö. Németh A. 1989: 278.) – ebben a politikai küzdelemben lesz szövetségese. Hatvany Bertalant is azzal bírta rá Ignotus a Szép Szó finanszírozására, hogy a folyóirat majd „a falu kontra város” összecsapásban fog kitüntetett szerepet játszani (vö. Lengyel A. 1996: 12.).

Lengyel András (uo. 7.) el is fogadja Ignotus Pál megállapítását, miszerint – József Attila költői ambícióival szemben, objektíve – „Zilahy Lajos és a »reformnemzedék« Gömbös felé való nyitása hozta működésbe (…) azt a szociálpszichológiai erőteret, amelynek alanyai – így vagy úgy – veszélyeztetve voltak a Gömbös-kormány reformdemagógiájának újralegitimálási kísérletétől”, és ez volt „a Szép Szó létrehozásának legfőbb oka”. Márpedig ez az állítás az Ignotus Pál által koholt legendák egyike, ami világosan kiderül Lackó Miklós elemzéséből (1996), és Horányi Károly tanulmányából (2009), amely ezt az újabb kutatások által feltárt tényekkel egészíti ki.

Először is, Ignotusnak az az állítása, hogy Zilahy kezdeményezése bárkit is veszélyeztetett volna, otromba rágalom. Köztudott, hogy az író a nyugati demokráciák és az angol-amerikai kultúra elkötelezett híve volt, s kifejezetten elszánt ellenfele a nácizmusnak (vö. Standeisky É. 2002). Ezért is lehetett 1934-től „a zsidó nagyburzsoázia egyik fellegvára”-ként (Lackó M. 1996: 114.) ismert Az Est-lapkonszern vezető orgánumának, a Magyarországnak a főszerkesztője. Az a törekvése, hogy a kor legégetőbb hazai társadalmi problémájának, a nyomorgó és analfabéta szegényparasztság felemelésének ügyét szorgalmazó „népi írókat” e lap köré tömörítette, kiváló felismerésre vallott, hiszen egyrészt a „zsidó” ipari- és banktőkének is érdekében állt a földbirtokos arisztokrácia túlhatalmának megszüntetése, másrészt pedig így a „népi írók” mozgalmában fel-felbukkanó „faji” locsogások is talajtalanná válhattak volna.

Ezt a – végül illúziónak bizonyult – tervét látszott elősegíteni az is, hogy Gömbös Gyula miniszterelnök hajlamosnak mutatkozott közreműködni megvalósításában, és 1935. április 12-én Zilahy villájában találkozott a „népi írók” képviselőivel, Móricz Zsigmonddal, Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, Tamási Áronnal, Féja Gézával, Szabó Lőrinccel és Németh Imrével, a Válasz című hetilap akkori szerkesztőjével. Két nappal később, április 14-én a Pesti Naplóban Zilahy Új Szellemi Frontot! címmel felhívást is publikált, melyben a reformtörekvések támogatására ösztönözte az értelmiségi eliteket. S itt vaskos hibát is elkövetett, amikor – Horányi Károlyt (2009: 314.) idézve – „párhuzamot vont a magyar és a külföldi reformmozgalmak között, megemlítve a vázolt szempontok vonatkozásában sikeres példaként a fasizmust és a hitlerizmust. Ez a kitétel a kortársak jelentős része és az utókor előtt is nagymértékben diszkreditálta írásának mondanivalóját és ezen keresztül a mozgalom létrejöttének a miértjét, annak ellenére, hogy valójában az említett mozgalmaknak nem az ideológiájáról, törekvéseiről szólt elismerően, hanem azok társadalmi sikerességéről”.

Én inkább úgy fogalmaznék, lehetőséget adott arra, hogy Frigiai sapkából tányérsapka című, az Esti Kurír április 27-i számában közölt cikkében Ignotus Pál fasiszta-hitlerista propagandának minősítve kiforgassa mondanivalóját. A kortársak közül többen ugyanis – miként Sárközi György vagy Pap Károly – olyannyira nem olvastak bele semmiféle nácizmust, hogy mellette nyilatkoztak, noha minden okuk megvolt, hogy későbbi gyilkosaik ideológiájára érzékenyek legyenek. Az utókorra vonatkozó utalást pedig végképp indokolatlannak látom, különös tekintettel arra is, hogy a fasizmus és hitlerizmus iránti vonzódással aligha vádolható Rákosi Mátyás és Révai József 1945 tavaszán minden aggály nélkül látta feltámasztandónak Zilahy Új Szellemi Frontját (vö. Standeisky É. 2005).

Zilahy másik melléfogása az volt, hogy bedőlt Gömbös Gyulának, aki egy Mussolini-típusú tekintélyuralmi állam kialakítására törekedve fűt-fát megígért mind a jobboldaliaknak, mind a baloldaliaknak (s egyebek között a filoszemita és antiszemita kijelentéseket is szabadon váltogatta) karrierje érdekében. Néhány hét elteltével kiderült azonban, hogy se Gömbös tetszését nem nyerték el a „népi írók”, se a „népi írókét” az új kormány programja. Így pedig, miként ezt Lackó Miklós (1996: 100.) írja, 1935 „május közepére az Új Szellemi Fronthoz csatlakozott írók egy része teljesen elhallgatott”, a mozgalom, mielőtt kibontakozhatott volna, mintegy magától kimúlt. Az év végére Zilahy és a Magyarország szerzőgárdája egyre határozottabban szembe is fordult Gömbössel (vö. Horányi K. 2009: 436-438.). Ilyesformán viszont – Ignotus Pál állításával szemben – a Szép Szó létrehozásának „legfőbb oka” aligha lehetett volna az Új Szellemi Front, hiszen mire ez a folyóirat 1936 márciusában megjelent, Zilahy mozgalma már rég hamvába holt.

*

Hogy laptervéhez megnyerje Ignotus támogatását, József Attila 1935 májusában két írásával is reagált az Új Szellemi Front tervére. Az egyik rövidke fricska csupán, a Szocializmusban viszont terjedelmesebb tanulmányban elemezte Zilahy programját és a csatlakozók nyilatkozatait. Szó sincs azonban arról, hogy – miként sokan, köztük Lengyel András (1996: 10.) is vélik – itt „úgy vitte tovább saját legmélyebbről fakadó politikai igényeit, hogy elfogadta és a sajátjával összhangba hozta az Ignotus Pál képviselte liberalizmust”. A liberalizmus, amint erre az alábbiakban kitérek, a szó pontos értelmében valamennyi formájában a szellemi elit uralmának szükségességét hirdeti a néptömegek fölött, s így eleve összeegyeztethetetlen a szocialista eszmék bármelyik válfajával. József Attila tanulmánya az Új Szellemi Front képviselőinek kommunista kritikáját nyújtja, és nagyon süketnek kell lenni ahhoz, hogy ne érzékeljük: zárómondata nemcsak a „népi írókat” bírálja, hanem a „polgári értelmiség” egészét, tehát a liberális értelmiséget is: „A nép majd újból ráeszmélhet a fasizmus és hitlerizmus tenger tanulságai után a maga csalódottságán, becsapottságán arra, hogy minden erejével a demokráciáért, önön szabadságáért és érvényesüléséért kell küzdenie, mert a mai polgári értelmiség nem is ismeri, nem is érti a dolgozó népnek, a termelésnek, egyszóval annak a társadalomnak problémáit, amelyben él” (József A. 1958: 166.).

S minthogy az Új Szellemi Front elleni összefogás tárgytalanná vált, József Attila – a szakirodalomban szinte általánosan hangoztatott nézettel ellentétben – végül nem valamiféle „politikai szövetséget” kötött Ignotus Pállal, hanem merőben anyagi szempontokra épülő társulást. Ez az ifjabbik Ignotus – apjától eltérően – egyébként sem volt olyan intellektus, akivel hasznos szellemi kapcsolatot lehetett volna létesíteni. Szabolcsi Miklós (1992: 357.) jellemzése szerint „egyike volt azoknak, akik, bár kikeresztelkedtek, nem titkolták és nem kompenzálták zsidó származásukat. Annyira, hogy baráti körében »makkabeusnak« meg »zsidó fajvédő«-nek gúnyolták, de igyekezett ezt racionalizmusa, európaisága, liberalizmusa indokolásának felfogni.”

Nos, ami a származást illeti – bármiféle felmenőkről legyen szó –, aki erre büszke, az eleve szegénységi bizonyítványt állít ki a saját értékéről. Különösen visszataszító pedig az ilyen beképzeltség, ha – mint Ignotus Pál tette József Attilával – az illető azt hiszi, lekezelően bánhat mostohább körülmények közé született társaival (vö. Lengyel A. 1996: 15.). Ignotus racionalizmusára se vet jó fényt deklarált liberalizmusa, hiszen az utóbbin azt a törekvést értette, hogy „az egyik ember szabadsága ne sértse a másikét” (Agárdi P. 1995: 195.), ami pedig köztudottan nem több a vadkapitalizmus egyik fából vaskarikát hirdető jelszavánál. A liberalizmus, amint ezt Lukács György okfejtéseit ismertetve Tütő László (2010) kifejti, politikai vonatkozásban olyan formális demokráciát jelent, amely a népnek kizárólag – a nagytőke birtokában levő tömegpropaganda által bábjátékká manipulált – választásokon való részvételt biztosítja, s a közhatalom egésze a politikai elit által irányított bürokrácia markában van. A gazdaságot a liberális rendszer egyenesen ki is vonja a demokrácia – mindenfajta demokrácia – hatálya alól; a liberális gazdaság nem ismer és nem tűr demokráciát. A következetesen végigvitt liberalizmus pedig nem más, mint a fasizmus; azaz nem minden liberalizmus fasizmus, de minden fasizmus liberalizmus. Mindez pedig nem valamiféle társadalomfilozófiai spekuláció; az olasz fasizmustól a chileiig tartóan a történelmi tények sokasága bizonyítja a liberális ideológia ilyen szerepét (vö. Szerdahelyi I. 2011; uő 2013).

Ignotus Pálnak természetesen sejtelme sem volt arról, miféle eszmék irányítják, hiszen – amint ezt József Attila (1958: 187.) a Szép Szóban igen udvariasan, de világosan meg is írta róla – gondolkodását „a fogalmakat szétmorzsoló” irracionalizmus jellemezte, s így „elvi érvelésre alkalmatlan” (Lengyel A. 1996: 9.) volt. A költő eleve számított is arra, hogy szerkesztői együttműködésük nem lesz konfliktusmentes, és ezért saját pozíciójának erősítésére sikerült elérnie, hogy „saját emberének” hitt fiatal pártfogoltja, Fejtő Ferenc bevonásával háromtagú szerkesztőbizottság kezében legyen a lap szellemi irányítása, s ebben vita esetén a többség döntsön (vö. uo. 14-15.). Hamarosan rá kellett jönnie azonban, hogy Fejtőhöz fűződő várakozásai illúzióknak bizonyultak.

*

Fejtő munkásságának mintaszerűen tüzetes és széleskörű elemzését Agárdi Péter végezte el, s ezért – noha ezek végső értelésében az övétől igencsak eltérő eredményre jutok – az alábbiakban az általa rögzített tényekre szorítkozom. Mint említettem, József Attila úgy ismerte meg Fejtőt, hogy a KMP 1932-ben őt állította mellé a Valóság pártvonalának biztosítására. A lap első számának megjelenésével egyidejűleg azonban az egyetemi ifjúkommunisták csoportjával Fejtő is lebukott, s Agárdi (1982: 11.) nem hallgatja el, hogy a kínvallatás és elítéltetés után „az a megbélyegzés is rajta maradt, hogy kommunistához méltatlanul viselkedett a bírósági tárgyaláson” (vö. még uo. 31-32.). Jómagam ehhez hozzátenném, hogy a KMP általi megbélyegeztetés morális alapjai mindig erősen megkérdőjelezendők, s József Attila ezeket aligha találta komolyan vehetőknek, ha a börtönből szabadult fiatalembert szárnyai alá vette.

Más kérdés, hogy Fejtő 1936-ra kialakított világnézeti álláspontja már így festett: „A meggyőződések (…) általában sokkal kevésbé lényegesek, mint az az életérzés, ami mögöttük van. Az ember a meggyőződéseit szinte készen kapja. Nincs semmi új a nap alatt, s abban a nagy gondolatáruházban, amelyet emberi kultúrának neveznek, ki-ki ízlése szerint kiválogathatja azokat a véleményeket, amelyekre éppen szüksége van” (uo. 70.). Az önellentmondásokkal átszőtt szöveg értékelése Agárdinál sem hangzik másként, mint így: „Ha nem tekinthető is eleve erkölcstelennek, kétkulacsosnak ez a pozíció, valójában azért igazi szintézisként, »tertium datur«-ként sem szépíthető meg, bármennyire igyekszik is az esszéista ezt a látszatot kelteni” (uo. 76.).

Én úgy látom, Fejtő legfőbb törekvése az volt – amit hamarosan el is ért –, hogy a Szép Szó igazi, címlapon is feltüntetett szerkesztője lehessen, s azt is gyorsan felismerte, hogy az adott erőviszonyok között ezt akkor érheti el, ha a kommunista és a „népi írók” haladó törekvéseivel rokonszenvező József Attilával szemben a Hatvany Bertalant is maga mellett tudó Ignotus Pállal szövetkezik. Ami antikommunistaságát illeti, ennek leghíresebb dokumentuma a Szép Szóban, 1936-ban megjelentetett Gide-tanulmánya. Erről Agárdi (uo. 104.) azt írja, hogy „a szociáldemokrata népfrontszellemnek is ellentmondó gyűlölet tovább fokozódik” benne. „Cikke végén Fejtő eleve megrágalmaz minden írástudót, minden értelmiségit, aki elkötelezi magát a forradalmi szocializmus – mégoly tragikus poklokat járó – ideológiája és mozgalma mellett”. Nemcsak a sztálini rendszer ellen fordul ugyanis, hanem úgy véli, Gide műve „minden európai nemzet kommunistáit (…) közvetlenül figyelmezteti ideológiájuk tarthatatlanságára”, s ezt minden értelmiséginek be kell látnia, „hacsak nem őrült, író, hacsak nem tehetségtelen”. Nos, Fejtő tudván tudta, hogy e megállapítása József Attilára is vonatkozik (aki többek állítása szerint azonnal le is akart mondani szerkesztői posztjáról). S amint erre alább kitérek, ráadásul – József Attila döntéseit felülbírálva – a kommunista szerzők írásait ki is cenzúrázta a Szép Szóból.

Ami a másik fő kérdést illeti, amiben Fejtő József Attilát cserbenhagyva Ignotus Pál oldalára állt, erről Agárdi (uo. 255-256.) azt írja: „Fejtőnek a »népi« írókról, illetve műveikről megfogalmazott álláspontját, az egyedi értékelésekből összeálló képet és értékrendet több ponton egyoldalúnak, tévesnek, akár elfogultnak tekintjük, de egészében sokkal több benne a történetileg releváns igazság, mint ahogy ezt az utókor tudja”, mert „szervesen kapcsolódott a korabeli szocialista irodalomszemlélethez”. Nem sokkal később maga korrigálja azonban ezt az állítást, amikor „egyenesen bántó”-nak mondja, hogy Fejtő „az Apolló című folyóirat bemutatása során (…) Halász Gábort idézi kommentár nélkül: »amit (népies íróink ma) zavaros szociálfasiszta lelkendezésükkel követelnek, a Huszadik Század és a régi Nyugat szociális problémákkal foglalkozó írói már réges-rég határozottabban és pontosabban kimutatták« (…). Az ilyen és hasonló egyoldalú nézeteket okkal bírálta nemcsak a Válasz köre, de a KMP népfrontpolitikáját kibontakoztató irodalmi baloldal is” (uo. 260.).

Fejtő ilyen „bántó” nézeteit szerintem egyáltalán nem korrigálta, ha olykor, mint amikor a Sarlósokkal találkozva „éppen erre volt szüksége”, a „nagy gondolatáruházból” olyan véleményeket is kiválogatott, miszerint – Agárdi (1985: 139.) idézeteit átvéve – „kívánjuk országunk központi kérdésének, a földkérdésnek alapos és megfontolt megoldását”, vagy a „nem elsietett, de nem is késlekedő haladást a szocializmus irányában”. Annál is kevésbé, hiszen a „megfontolt”, „nem elsietett” megszorításokkal e gondolatok amúgy is megfoghatatlanokká váltak.

Miként Agárdi Péter (1985: 221.) kiemeli, „hat tanulmányt és cikket írt Fejtő a harmincas években József Attiláról, Bálint György és Németh Andor mellett tehát a legrendszeresebben foglalkozott vele”. Írásait ismertetve azonban elképesztő megállapításokat is idéz a szerzőtől. A Medvetánc Fejtő szerint arra vall, „kétségtelen, hogy József Attila nem forradalmi vérmérsékletű költő, hangja inkább az idill és az elgondolkozás felé vonja, s a harc inkább kényszer benne, mint természeti adottság” (uo. 223.). Később – írja Agárdi (uo. 228-229.) – József Attiláról írt dolgozataiban „ideológiailag egyre inkább egy revizionista jellegű, »humanizáló marxista« tendencia kezdett érvényesülni. A József Attila-i teljesség Fejtő koncepciójában egy már »nem aktuális« osztályharcos és egy »aktuális« humanista pólusra bomlott.” „S lényegében ugyanez jellemzi az irodalomtörténeti felismerésekben gazdag, de a Fejtő korábbi József Attila-képét is több ponton szinte visszavonó Szép Szó-tanulmányt. A korábbinál jóval nagyobb, aránytalan hangsúly esik itt már a játékosság-motívumra és a skizofrén személyiség pokoljárására. A harmincas évek nagy gondolati verseit sem lényegük (hiteles világnézeti varázsuk) szerint elemzi”. „A Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötet periódusát szinte egészében proletkultos tendencia-korszaknak minősíti, holott korábban sokkal több értéket látott itt is.”

Agárdi (2009: 39.) nem hallgatja el azt sem, hogy Fejtő a Szép Szóban jelzi ugyan, hogy Babits kultúrpolitikai tevékenységével szemben fenntartásai vannak, de annál nagyobb elragadtatással nyilatkoztatja ki, hogy „őt tekinti »jelen irodalmunk legkimagaslóbb, legeurópaibb színvonalú költői személyiségének«”. Elképzelhető, mit érezhetett József Attila, amikor kénytelen volt eltűrni, hogy az általa szerkesztett lapban e magasztalás megjelenhessen. Vagy akkor, amikor a nyomdában járt, s utána a költeményeit megzenésítő Ottó Ferencnek (1988: 19.) elmondta, hogy „a nyomdászok igen, de Ignotus és Fejtő nincsenek megelégedve a költészetével… Még nem vagy nagy költő Attila! Igazi nagy témákhoz még nem is nyúltál… idézte Attila Ignotus Pál szavait.” Hát ilyen mértékű volt „a költő liberális (újra) befogadása” (N. Horváth B. 2006: 90.).

*

József Attila kezdetben hatalmas lendülettel vetette bele magát a szerkesztői munkába. Eredetileg ő végezte a lap nyomdai előkészítését. Cserépfalvi Imrétől tudható (1980. 31.), hogy „Attila egy dologhoz különösen ragaszkodott. Az volt a kikötése, hogy a nyomdai részt csak ő csinálja. Nem azért, mert ez anyagi előnyt jelentett – egyébként nem jelentett –, hanem azért, mert egy szép, áttekinthető, ideális szerkezetű lapot akart, amelyik jobb, korszerűbb a meglévőknél.” Ez nemcsak igen nehéz feladat volt, mert ki kellett számítani, milyen betűtípusból hány kéziratoldal fér bele egy-egy számba, hanem a folyóirat szellemi arculatát meghatározó tevékenység is, hiszen itt dőlt el, melyik szerző szövegét mennyire előkelő helyre tördelik. József Attila háttérbe szorításának első lépése így az volt, hogy a tördelésben a versrovatra korlátozták tevékenységét, a prózáét Fejtő vette át (vö. Landy [Löbl] D. 1987). Ez egyben azt is jelentette, hogy a nyomdai előkészítés munkájáért kapott 100 pengős díjat is meg kellett feleznie vele (vö. Fejtő F. 1987). Végül az egész lapot Fejtő tördelte már, és József Attila minden keresettől elesett, miként orvosának is felpanaszolta: „Emlékszik a »Szép Szó« tördelésére…Én dolgoztam…Aztán engem tördeltek…” (József J. 1941: 355.).

Ugyanilyen lelkesedéssel foglalkozott a szépirodalmi rovat szerzőivel. Örkény István (1957) írja, hogy amikor bevallotta neki, eddig még soha sehol nem közölték, „ettől még barátságosabb arcot öltött, mintha különös érdeméül szolgálna valakinek, hogy nem jelentek meg írásai”. Ám aztán annál kegyetlenebb tortúra következett. „Mellém ült, s egy hosszú ceruzával, mely éppoly vékonyra volt hegyezve, mint az ő szempillantása, mondatonként, szavanként nyűtte csepűvé a szövegemet. Szétszabdalta gondolataimat, jelzőimet gombostűre tűzte, mint döglött lepkét, egy-egy henyén odadobott ragasztékszót kaján mosolygással kicsúfolt, s némelyik nem eléggé találó, de szerény és szemérmes jelzőmet anyaszült pucérra vetkőztette (…). Azt hiszem, ebben az órában sejtettem meg, hogy mit jelent magyarul írni, s biztosan tudom, hogy ekkor született meg az a máig eleven s máig sem teljesült dacos elhatározásom, hogy úgy, vagy majdnem úgy, mint ő, megtanuljak magyarul beszélni.”

Nemsokára ettől is elvették a kedvét. Költő barátja, Kis Ferenc (1957: 364.) jegyezte fel, hogy József Attila maga kérte meg, írjon a Szép Szóba, s közölni akarta egyik írását, de „másnap-harmadnap visszaadta. Látszott, hogy nagyon bántotta a dolog, s az is bántotta, hogy tudta, én azt gondolom: »Hát te is rabja vagy a klikkeknek…«” A verset a Nyugatban kiszedték, de később a Pesti Naplóban jelent meg, s bennem maradt Attilával szemben egy kis tüske : »Hát te is iga alatt vagy?«”

Hogy miként bántak vele szerkesztőtársai, szintén Ottó Ferenctől (1988: 20.) tudjuk: a Szép Szónál felkereste József Attilát, aki épp egy fiatal költő versét olvasta és véleményezte. „Ekkor lépett be Hatvany Bertalan báró. Beretvált arca volt, piknikus alkat. Drága angol szövetből készült, jól szabott ruha, finom ing és extra nyakkendő volt rajta. Hetyke úri hányavetiséggel fél farral azonnal ráült Attila íróasztalának a szélére és töltőceruzájával játszadozva odavetette:

– Na hadd látom, hogyan szerkesztesz, Attila!

– Szervusz. Hát csak tessék! – s ezzel mintha ott sem lett volna, tovább tárgyalta a fiatal költő többi versét. Mindegy volt neki, hogy József főherceg vagy egy fiatal ismeretlen költő verseit mérlegeli. Mindenkihez korrekt volt.”

„Tél volt. A csendes munka közben Fejtő és Ignotus hirtelen benyitottak a szobába. Ignotus szólt:

– Te, Attila! Gyere, fűtsél be nekünk!

József Attila szelíden elmosolyodott. Azonnal otthagyta a szerkesztést. Lehajolt az íróasztal bal oldalán lévő papírkosárhoz, kivett egy csomó papirost és gyorsan kiment a szobából befűteni Ignotusnak és Fejtőnek.”

Ez a helyzet azonban egyre tűrhetetlenebbé vált számára. A szakirodalomban elterjedt hiedelem, hogy amikor többszöri sikertelen kompromisszumkísérlet után Cserépfalvi 1936 végén elzárkózott a Szép Szó további kiadásától, ebben az vezérelte, hogy „a népi-urbánus csatározások éveiben a népi írók egyik vonulatának (pl. Kovács Imre, Szabó Zoltán) kiadója lett” s így „más értékeket preferált, mint Ignotus Pál” (Lengyel A. 1996: 13.) Hát nemcsak ez volt a szakítás oka, hanem főként az, hogy József Attila „nap-nap után Cs[erép]falviékhoz [ment] panaszkodni Fejtőre, Hatvanyra” (Szántó J. 1986: 35.). Márpedig Cserépfalvit főként az vezérelte, hogy József Attilát segítse lapjának megjelentetésével, s mikor látta, hogy e lap valójában nem az övé, hanem Ignotus Pálé és Fejtőé, értelmetlennek látta közreműködését (vö. Cserépfalvi I. 1975: 425.). Veres András (1998) internetes tanári kézikönyve is azt írja: József Attila „kiegyensúlyozatlan lélekállapota, gyakori indulatkitörései miatt állandó aggodalomban éltek barátai; igen beszédes az az eset, melyet Vágó Márta említ, mikor a Szép Szó egyik szerkesztőségi üléséről számol be: »A legközelebbi pénteken nem jött el hozzám. A fiúk kétségbe voltak esve. Még az a gondolat is fölmerült, hogy hűtlen lesz, talán átmegy jobbra?« Talán van alapja annak, amit Kodolányi János írt utolsó, »kísérteties« találkozásukról, mikor is a költő hozzá és a Válaszhoz (azaz a konkurenciához) fordult volna segítségért.”

Kodolányi (1987: II. 1628.; vö. még uo. 1182, 2038.) visszaemlékezése szerint halála évének egyik sötét, ködös őszi délelőttjén József Attila felkereste a Magyarország szerkesztőségében. „Sápadt, sovány, letört alakja előregörnyedt a folyosó padján, szeme kapkodó és rémült volt. Uralkodni akart magán, mint amikor véres sakkpárbajainkat vívtuk, logikus akart lenni, túlságosan is az! Hideg mosollyal, gőgösen kért, hogy juttassak neki segélyt az Ige pénztárából. Csodálkozva kérdeztem: »Hát a folyóirat? Hát a szerkesztői, írói honoráriumod? A barátaid?« S ekkor könnyek peregtek végig elkínzott arcán, szégyenkezve elfordult és szinte súgva mondta: »Csak azért kellek nekik, hogy bunkó legyek a kezükben ellenetek.« A Válasz-ra, a kialakulóban lévő népi irodalomra gondolt s Ignotus Pálra, meg néhány társára, akivel harcban álltunk. Végtelenül megsajnáltam Attilát s biztattam, jöjjön közénk. De legyintett: »Azt már nem tehetem, nem volna becsületes dolog …«”

Kodolányi emlékezését sokan kétségesnek vagy egyenesen „durva hazugságnak” (Agárdi P. 2012: 24.) tekintik; s a Kádár-korszakban volt olyan főszerkesztő, aki azzal utasította vissza kéziratát, hogy szerinte az író még látásból sem ismerte József Attilát (vö. Tüskés T. 2005). Pedig ha itt valaki hazudik, az nyilvánvalóan Ignotus Pál (1985: 39.), aki azt állítja, hogy a költő minden ok nélkül, csak úgy faképnél hagyta a Szép Szót: „Egy idő múlva kidőlt, ahogy ez már megesett fiatal korában is. Előbb nagy ambícióval nekivetette magát a munkának, komolyan vette a magával cipelt hatalmas kéziratcsomókat, nagyon alaposan átnézte őket, és akkor egy idő múlva egyszerűen nem jött be. (…) Én néha rászóltam, de ilyenkor valami különös apátia vett rajta erőt, nem lehetett megmozgatni, és hiába, bele kellett nyugodni, hogy hát hiába, József Attilára számítani nem lehet”. Amit pedig Fejtő Ferenc (1987a) írt József Attila halála után, az nemcsak ellentmond Ignotus Pálnak is, hanem az arcátlanság teteje: „higgyék el, hogy a Szép Szó ő volt. Neki készült, neki csináltuk, akik csináltuk, hogy egy goromba, intrikus, gazságokra készülődő világban legyen még egy apró hely, ahol a »fehérek közt egy európai« (mert nem minden fehér »európai« és fordítva) elmondhassa még szabadon, viszonylagos szabadsággal, ami mondanivalója volt hazáról, szerelemről, a világ szépségeiről s a közeli veszedelmekről. Mi, akik köréje csoportosultunk, nemcsak munkatársai és elvbarátai voltunk – akiknek sosem mutatta fölényét –, hanem védelmezői és tanoncai, kiszolgálói is voltunk a szó nemes értelmében.”

Az igazság ezzel szemben nyilvánvalóan az, amit Radnóti Miklós jegyzett fel naplójában, amikor arról írt, hogy „szegény Attilának” semmi köze nem volt a Szép Szó Fejtő, Ignotus Pál és Horváth Béla által képviselt szellemiségéhez, „ellenszenves és kártékonynak tartott irodalompolitikájához”, amely miatt a folyóirat „közleményei 90 százalékban, sajnos – taszítanak” (Bokor L.–Tverdota Gy. 1987: 1234-1235.).

Az közismert tény, hogy a Szép Szó megindulásától kezdve haláláig folyamatosan közölte József Attila költeményeit. Azt viszont nem szokás észrevenni, hogy ezzel szemben a költő teljesen kiszorult az összes többi lapból, mert szerkesztőtársai ellenezték, hogy másutt is publikáljon. Sehol egyetlen sora nem jelent meg, kivéve 1937-ben egyetlen versét a Magyar Hírlapban és kettőt a Színházi Életben, valamint egy-két külföldi utánközlést. Ilyen módon pedig messze az olvasóközönség látóhatára alá szorult, hiszen a Szép Szónak évente csak 10 száma jelent meg, jobbára 200 példányban, és postai levélküldeményként terjesztették. Sokkal elszigeteltebbé vált, mint azelőtt, hogy „saját lapja” lett volna.

*

S itt vissza kell térnünk Vágó Márta emlékezéséhez, melyben azt írja, hogy „a fiúk” – azaz Ignotus Pál, Fejtő és báró Hatvany – „kétségbe voltak esve”, attól tartva, hogy József Attila „hűtlen lesz, talán átmegy jobbra?”– azaz a Válaszhoz.

A Szép Szó körüli legendagyártásnak ez a kulcsmondata. Ennek felismeréséhez azt kell tudnunk, hogy a Válasz ekkor az 1937. március 15-én zászlót bontó Márciusi Front szervezetének központi lapja volt. Ebben a „népi írók” (Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, Sárközi György, Veres Péter) s a budapesti és debreceni kommunista Egyetemi Kör vezetői (Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Ujhelyi Szilárd, Zöld Sándor) fogtak össze, de támogatóik közé tartozott Kodály Zoltán, Kodolányi János, Móricz Zsigmond, Szekfű Gyula, Tamási Áron, Zilahy Lajos is. 12 pontjuk a kor legreálisabb és egyben legradikálisabban baloldali programját összegezte, Bibó István (1986: II. 463 skk) még 1947-ben is példamutatónak nevezte követeléseit:

„1. Az ország demokratikus átalakítását.

2. A gondolat-, szólás-, sajtó-, gyülekezési és szervezkedési szabadságot.

3. Az általános, egyenlő és titkos, minden korrektívum nélküli választójogot.

4. Az országgyűlési képviselők összeférhetetlenségének legteljesebb betartását: országgyűlési képviselő ne vállalhasson igazgatósági, érdek-képviseleti stb. tagságot.

5. Az 500 kat. holdon felüli birtokok kisajátítását.

6. A bankok, kartellek és monopóliumok magyarságsorvasztó uralmának megszűnését.

7. A progresszív adórendszer bevezetését.

8. Munkát minden dolgozni akaró magyar számára; a 40 órás munkahét bevezetését a szellemi és fizikai munkában egyaránt, az álláshalmozás és mamutjövedelmek megszüntetését.

9. A minimális munkabér megállapítását a biológiai létminimum felett.

10. A dolgozók gazdasági vonatkozású szervezkedésének szabadságát.

11. Az alsóbb néposztályok érdekében a közép- és főiskolákon a progresszív tandíjrendszer és minőségi szelekció bevezetését.

12. A magyar revíziót: a Duna-völgyi népek számára a hovatartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a Duna-völgyi öncélúság és konföderáció gondolatának megvalósítását.”

Az itteni legendagyártás gyökere tehát az, hogy a korszak legdemokratikusabb, legradikálisabban baloldali mozgalmáról a Szép Szó liberális – azaz eleve antidemokratikus és jobboldali – irányítói azt állították (és amilyen zavaros gondolkodásúak voltak, bizonyára hitték is), hogy velük szemben a Márciusi Front mozgalmát jellemzik jobboldali törekvések, s mindvégig ellenségként tekintettek rá. Ilyen módon pedig szándékaiktól függetlenül, objektíve a kormányzat fellépését támogatták, amely rendőrségi zaklatásokkal, Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre és Veres Péter perbefogásával, a Válasz és a mozgalom többi lapjának betiltásával olyan helyzetet teremtett, hogy 1938 végére a Márciusi Front szétesett.

A Szép Szó liberálisai e tekintetben egyébként nyilvánvalóan ellentétbe kerültek József Attilával is, aki – jóllehet a mozgalom meghirdetésekor még főszónokként felléptetett Zilahyt gyűlölte (vö. József A. 1958: 274.) – csakhamar felismerte a Márciusi Front igazi jelentőségét. Szerintem nyilvánvaló, hogy Ignotus Pál és Fejtő ellenállása volt az oka annak, hogy „meleg rokonszenvének” a Szép Szó 1937. áprilisi számában rikítóan rövidre, két mondatra korlátozott terjedelemben adhatott hangot, s a szeptemberi számban is igencsak disszonáns keretek között ajánlhatott – soha létre nem jött – fegyverbarátságot az „új népies iránynak” (uo. 192-193.). Ennél többet azonban nem tehetett: „Ismert tény, hogy a Szép Szó írói köre megkötötte József Attila kezét: nem adhatott kéziratot a Válasznak. Hiába írta levelében már 1935-ben Illyés Gyula a Válasz nevében József Attilának: »A lap összeállítói szívesen fogadnák kézirataidat s személyedet maguk között«, József Attila neve nem szerepelhetett a Válasz szerzői között” (Tüskés T. 2005).

*

Ezen a ponton elkerülhetetlen, hogy arra is kitekintsek, milyen szerepet játszott a Szép Szó a „népi-urbánus vita”-ként emlegetett szellemi csetepatéban. Ennek dokumentumait áttekintve (vö. Nagy Sz. P. 1990) – de mellőzve az ezekhez kapcsolódó könyvtárnyi szakirodalom kritikáját – az alábbi tényeket emelném ki. Noha ez a vita írók-költők és irodalmárok-kritikusok között folyt, lényegében politikai, társadalomelméleti-szociológiai és kultúraelméleti kérdések álltak a középpontjában, amelyekhez egyik oldal képviselői sem értettek igazán, és ezért marakodásuk legfeltűnőbb jellemvonása a dilettantizmus.

Ami a „népi” tábort illeti, soraiban a korszak legnevesebb alkotói közé tartozó írók – Illyés Gyula, Móricz Zsigmond, Nagy Lajos, Németh László, Tamási Áron, Veres Péter – is találhatók, akik időnként fel-felbomló, de mindig újjáéledő közösséget alkottak. Kiemelkedően fontos felismerésük volt, hogy az ország egyik sorsdöntő, a lakosság egyharmadát érintő problémája a falvak-tanyák nincstelen-törpebirtokos parasztságának nyomora, amin az adott helyzetben csak az összes termőföld 70 %-ára kiterjedő nagybirtokrendszer radikális felosztásával lehetett volna segíteni. Hasonló jelentőségű, hogy e helyzet tudatosítása végett megszervezték a falukutató mozgalmat, és a szociográfiai remekművek hosszú sorát alkották meg. Ilyen módon viszonylag számottevő tömegbázis is állt mögöttük. Súlyos hibájuk volt azonban, hogy – már a „népi írók” elnevezéssel is – azonosították a parasztságot a néppel (kirekesztve az utóbbi fogalmából a munkásosztályt és az értelmiséget, kispolgárságot), s ebből következően nem szenteltek kellő figyelmet a többi, hasonlóan fontos társadalmi problémának. Ráadásul e népfogalomba sűrűn belekeverték a korban divatos, de genetikai-antropológiai szempontból abszolút zavaros és a náci terminológiával is összekeverhető „faj”-fogalmat.

Ugyanilyen téves volt kultúrafogalmuk; nem ismerték fel a városiasodás jelentőségét a fejlődésben, és messze túlbecsülték a vidéki életmód és a folklór kulturális jelentőségét. Hangsúlyozandó viszont, hogy a Márciusi Front programja – miként a fentiekből világosan kiderülhetett – mindezeket a hibákat maradéktalanul korrigálta. Ez a mozgalom sem volt azonban mentes attól a naivitástól, hogy azt hitte, politikai követeléseit párttá alakulás nélkül is el tudja fogadtatni a kormányzattal. (Amikor elkésett akcióval 1939-ben mégis megalakult a Nemzeti Parasztpárt, lényeges szerepet már nem tudott játszani.)

Az „urbánus” tábor semmiféle szervezeti formát nem öltött, egyetlen tömörülési pontja a Szép Szó igencsak szűk köre volt. „Urbánus irodalom”, mint szépirodalmi irányzat sosem létezett (irodalmi lexikonjaink, irodalomtörténeteink ilyen címszót, fejezetet nem is tartalmaznak). A kiemelkedő írók közül csak Márai Sándor és Szerb Antal egy-egy megszólalását szokás e politikai vitapárt állásfoglalásai közé sorolni, de a Szép Szót ők sem érdemesítették arra, hogy benne publikáljanak. Ami a fő problémát, a földkérdést illeti, az urbánus nézetek hangadó képviselője egy K. Havas Géza nevű autodidakta közgazdász volt, aki – tudálékosan dilettáns módon – a legfejlettebb nyugati országok állapotát tükröző szakirodalomból kiolvasott nézetekkel igyekezett aláásni a magyarországi földosztás követeléseit. S ha a „népi írók” kultúraelméleti elképzelései tévesek voltak, ezeket Ignotus Pál (1970: 635-63.) azzal a rágalommal támadta, hogy „az »ártatlan vidék« dicséretében csakúgy, mint a »népi« jellegzetességek tüntető kultuszában” az 1919–1920-as fehérterror „reakciós cselvetése” rejlik. S minthogy elvakult indulataikat a Márciusi Front elleni támadásokban sem tudták fékezni, Bálint Györgytől Gaál Gáborig terjedően minden jobb értelmiségit úgy maguk ellen hangoltak, hogy az utóbbi Remenyik Zsigmondot kifejezetten rá akarta venni, szakítson a Szép Szóval és menjen át a Válaszhoz (vö. Illés L. 1960: 7-9; Agárdi P. 1995: 94.)

A vita során az „urbánusok” messzemenően kihasználták a „népi írók” fajfogalmának zavarosságát arra, hogy ellenfeleiket az antiszemitizmus látszatába hozzák, amihez alapot nyújtott, hogy az utóbbiak soraiban a kulturálatlanabbak vagy hevesebb vérmérsékletűek olykor valóban „zsidózó” kijelentésekre ragadtatták magukat. Hangsúlyozandó azonban, hogy ez a mindkét részről alantas szempont nem érvényesült a fórumokon. A Szép Szóban Fejtő és Ignotus Pál egy Horváth Béla nevű poétát futtatott fel vezető költővé József Attila halála után, aki olyannyira árjakeresztény volt, hogy 1942-ben egy gyors politikai fordulattal feljelentette a nyilvánosság előtt Vajthó Lászlót, amiért zsidó származású költőket publikált egy antológiában (vö. Rónai M. A. 1984; Ungvári T. 2011). Másrészt Vas Istvántól (1985) az is megtudható, hogy a zsidó származású költőknek szinte mindegyike a Válaszban publikált, a Márciusi Front vezetői pedig messze fölötte álltak annak a színvonalnak, ahol effajta kérdések egyáltalán felmerülhettek volna.

1940-ben Lukács György (1987) a moszkvai Új Hangban kritikusan elemezte a Szép Szó politikai irányát, mondván, hogy egyoldalúan bírálja a „népi írókat”, és „jéghideg objektivitással” kezeli a magyar földreform kérdését. Agárdi P. (1995: 9.) szerint e tanulmány részigazságai ellenére is torz szemléletet tükröz, ami azzal magyarázható, hogy „»rossz« pillanatban (Molotov–Ribbentrop paktum stb.)” született. Csakhogy álláspontját Lukács később, a „rossz pillanat” múltán is fenntartotta (vö. Ignotus P.–Lukács Gy. 1987). Szerintem egyébként épp ellenkezőleg, megállapításai (mint az, hogy „a magyar polgári demokrácia legtudatosabb és leghatározottabb irodalmi orgánuma a Szép Szó”), túlságosan is hízelgők – ahhoz képest mindenképp, hogy Radnóti Miklós miként értékelte irodalompolitikáját.

Zárógondolatként azt szeretném hangsúlyozni, hogy a Szép Szó köre túlságosan elszigetelt kis csoportosulás volt ahhoz, hogy történelmi felelősség terhelje az események alakulásáért. A ország katasztrófáját végső soron az a végzetes ostobaság okozta, hogy Horthy Miklós a magyarságot belerántotta a Hitler oldalán vívott világháborúba. A „népi írók” hibája volt, hogy nem szövetkeztek a Magyar Szociáldemokrata Párttal ennek megakadályozására, aminthogy ugyanilyen felelősség terheli az MSZDP vezetőit, hogy a Bethlen–Peyer-paktum fenntartásával lemondtak a parasztság körében végzett tevékenységről, s így eleve közömbösek voltak a „népi” mozgalom iránt. A „népi-urbánus vitának” ilyen módon korántsem volt akkora jelentősége, amekkorát elemzői tulajdonítanak neki, aminthogy Fricz Tamás (2010) okfejtését sem látom igazolhatónak, miszerint ez az ellentét még napjainkban is eleven politikai életünkben.

Az egzisztencialista József Attila legendája

A költő életének utolsó szakaszáról szőtt legendák közül a másik legnevezetesebb az, hogy világképét bármikor is meghatározta, vagy akár csak befolyásolta volna az egzisztencializmus filozófiai irányzata. Ehhez a legendához egy másik is kapcsolódik, miszerint e nagy horderejűnek hirdetett felfedezés Németh G. Bélának köszönhető (vö. Veres A. 2009). Ő ugyanis az l960-as évek derekán publikált egy tanulmányt az „önmegszólító verstípusról” (Németh G. B. 1966), azt állítva, hogy ez a műforma szükségképpen a lírai én válságának kifejezéséhez kapcsolódik, és József Attila kései költeményeiben előtérbe kerülve arra vall, hogy a költő a heideggeri egzisztencializmus irányzatához kapcsolódott. E gondolatmenetet folytató írásában (Németh G. B. 1995: 110-111.) a szerző annak a véleményének is hangot adott, hogy a kései költemények jelentik József Attila életművének „legjelentősebb korszakát”, mert korábbi versei nem is voltak igazán újszerűek. Akkor érkezett pályája csúcsára, amikor „marxista korszakának” „néha forszírozott ideologikussággal asszociáló” verseivel szemben „a majdani Weöressel, illetőleg Pilinszkyvel van előhangzatos viszonyban”, mert eszmeisége az egzisztencializmus kategóriáival (válság, számvetés, szerep, szorongás, felhívás, bűn) írható le.

Koncepciója a divatirodalmárok köreiben természetesen elementáris sikert aratott, annak ellenére, hogy minden egyes tétele durva melléfogás. Amint ezt Tverdota György (2013) szemléletes példákkal bizonyítja – de bárki magától is rájöhet, annyira kézenfekvő – az önmegszólítás nyelvtani formája minden tartalmi vonatkozástól teljesen független, s nemhogy szükségképpen csak a beszélő válsághelyzetéhez kötődnék, hanem éppenséggel bármiféle tartalmat kifejezhet. Ugyancsak Tverdota (1995: 23.) intette a Németh G. Béláért lelkendezőket arra, hogy bölcsebb lenne belátniuk: „a költő nagy korszaka 1927-től 1937-ig megszakítás nélkül, egy teljes évtizeden át tartott” (vö. még uő: 2009). Az egzisztencializmus-hívők azonban még azt is meg tudták magyarázni, miért nincs sehol semmi nyoma annak, hogy 1928 után József Attila bármit is olvasott volna Heideggertől, s miként vonzhatta őt ennek az 1931-től köztudottan náci filozófusnak az egzisztencializmusa. Lengyel András (1995a) abból a kétségtelen tényből indul ki, hogy József Attila 1935-ben szoros barátságba került egy piarista szerzetes paptanárral, Barta Istvánnal, s így, a „tradicionális katolicizmust” és az „átliberalizált tudományos szocializmust” összekapcsolva alakította ki a maga egzisztencialista világképét, anélkül, hogy ennek filozófiai szakirodalma hatott volna rá. Csakhogy – amint ezt Garai László (2014) hangsúlyozza –, a költőt a vitatkozási szenvedély vezette e kapcsolatban, s nemhogy átvett volna bármit is vitapartnerétől, hanem a „mondj valamit, hogy megcáfolhassam” attitűd jellemezte beszélgetéseikben. Ezért aztán, írja Garai, „amikor József Attiláról az ultrakonzervatív barát felfedezi, hogy még mindig marxista, akkor szakít vele”.

Ráadásul pedig, ha Németh G. Béla elgondolása nem lett volna alapjaiban téves, akkor is csak a spanyolviasz újrafelfedezőit megillető elismerés járna neki. Bori Imre (1962) ugyanis már esztendőkkel előtte terjedelmes tanulmányban fejtette ki azt a nézetet, miszerint József Attila egzisztencialista volt. Méghozzá diákkorától, 1925-től, hiszen – úgymond – már Tiszta szívvel című versében is olyan világnézetet fejez ki, amely Camus Közönyének főhősét jellemzi, aminthogy a Reménytelenül „a semmi ágán”-ja is arról a „negatív világ”-ról szól, amelyről Camus beszél a Sziszüphosz mítosza című könyvében. Kiderül azonban az is, hogy költőnk Franz Kafka „szellemi rokona”, s hogy életművének megértéséhez Sartre írásai nyújthatnak kulcsot.

Baklövés baklövés hátán. Ha nem is részletezem, mekkora különbség van a „ha kell, embert is ölök” és a Közönyben elhíresült action gratuite (ok nélküli, ötletszerű) gyilkosság között, azt mindenképp illenék tudni, hogy Camus a Közönyt és a Sziszüphosz mítoszát 1942-ben jelentette meg, tehát itt legfeljebb arról lehetne szó, hogy a francia író vette a magyar diákköltő verséből a maga egzisztencializmusát. Ugyanez áll Sartre-ra is, aki 1943-ban publikálta A lét és semmit. Kafka pedig egyrészt nem volt egzisztencialista, másrészt lelki rokona csak akkor lehetne József Attilának, ha Az átváltozásban óriási féregként ébredő, majd elevenen szétrohadó Gregor Samsa víziója rokonítható lenne a Reménytelenül költői képével:

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Végtére is gondoljuk meg: keringenek a mi fejünkben is mindenféle olyan dolgok, amilyeneket Németh G. Béla József Attilánál az egzisztencializmus kategóriáiként tárgyal. A válság, számvetés, szerep, szorongás, felhívás, bűn éppúgy lehetnek kommunista kategóriák – meg minden másfélék –, ahogyan egzisztencialisták. S ha valaki, mint József Attila, éppen azért, mert a marxizmus csúcsaira elérkezett kommunista, nem talál szavait értő társakra, s az asszonyok felé nyújtott keze a semmibe markol, akkor bizony igencsak megtapasztalhatja a válság, a szorongás meg minden más efféle „kategóriák” kommunista változatait is.

Lehet egy kommunista magányos? Érezheti úgy, hogy személyesen az ő számára már minden mindegy?

Naná, hogy lehet. Sőt, mi, akik e posztkommunista világban morzsoljuk le utolsó napjainkat, olyan élethelyzeteket is ismerünk, amikor csak az lehet. A kommunistaság ilyenkor azt jelenti, amit József Attila utolsó versének záró sorában:

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.
                                        (Íme hát megleltem hazámat)

HIVATKOZOTT IRODALOM

Agárdi P. 1982: Értékrend és kritika. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években. Bp.

Agárdi P. 1985: Korok, arcok, irányok. Bp.

Agárdi P.1995: Torlódó múlt. József Attila és kortársai. Bp.

Agárdi P. 2006: „…A multat be kell vallani”. Nemzeti kultúra – baloldali tradíció. Bp.

Agárdi P. 2009: Fejtő Ferenc testamentuma. Bp.

Agárdi P. 2012: József Attila és a Márciusi Front In: Irodalomismeret, 4. sz. http://www.irodalomismeret.hu/files/2012_4/agardi_peter.pdf (Letöltés: 2016. február 3.)

Bokor L.–Tverdota Gy. (szerk.) 1987: Kortársak József Attiláról. I–III. köt. Bp.

Bori I. 1962: A semmi ágán. In: Híd, december. Kötetben: uő 1984.

Bori I. 1984: Huszonöt tanulmánya. A XX. századi magyar irodalomról. Újvidék.

Cserépfalvi I. 1957: Találkozás és búcsú In: Szabolcsi M. 1957.

Cserépfalvi I. 1980: Budapesti emlékek. In: Kritika, 8. sz.

Fejtő F. 1987: Mi az igazság József Attila és a Szép Szó kapcsolata körül? In: Bokor L.–Tverdota Gy. 1987. III. köt.

Fejtő F. 1987a: József Attila és a Szép Szó. In: In: Hegyi B.–Tarján M. 1987.

Fricz T. 2010: Népi-urbánus ellentét – még mindig? In: http://mno.hu/migr_1834/nepi-urbanus_ellentet__meg_mindig-255889

Garai L. 2014: József Attila: furcsa alkotói mód és egy furcsa barátság. In: Kritika, szeptember-október.

Hegyi B.–Tarján M. 1987 (szerk.): József Attila és a Szép Szó. Bp.

Horányi K. 2009: Szabó Lőrinc mint a Magyarország segédszerkesztője és az Új Szellemi Front. 1–2. rész. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 3-4. sz.

Ignotus P. 1970: Elvek, frontok, nemzedékek. In: Irodalomtörténet, 2. sz.

Ignotus P. 1985: Találkozás Ignotus Pállal. Egy késői visszaemlékezésből. In: Kritika, 8. sz.

Ignotus P. 1989: Csipkerózsa. Budapesti és londoni emlékek. Bp.

Ignotus P.–Lukács Gy. 1987: Levélváltása 1945–1946-ból. In: Hegyi B.–Tarján M. 1987.

Illés L. 1960: Az „Új Hang” kritikai munkássága. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1960. 1. sz.

József A. 1958: Összes művei. III. Cikkek, tanulmányok, vázlatok. Bp.

József J. 1941: József Attila élete. Bp.

Kis F. 1957: Találkozások József Attilával. In: Szabolcsi M. 1957.

Kodolányi J. 1987: József Attila emlékének. In: Bokor L.–Tverdota Gy. 1987. II. köt.

Lackó M. 1996: Az Új Szellemi Front történetéhez. In: uő: Sziget és külvilág: Válogatott tanulmányok. Bp.

Landy (Löbl) D. 1987: A Szép Szó nyomdájában. In: Hegyi B.–Tarján M. 1987.

Lengyel A. 1995a: „… saját szemem láttára átalakulok”. József Attila 1935. augusztusi fordulatáról. In: Jelenkor, 4. sz. Kötetben: uő. 1996a.

Lengyel A. 1996: A lapgründoló József Attila. A Szép Szó megindításának előkészítése. In: Létünk (Újvidék), 1–2. sz.

Lengyel A. 1996a: A modernitás antinómiái. József Attila-tanulmányok. Bp.

Lukács Gy. 1987: Harc vagy kapituláció? Jegyzetek a Szép Szó néhány számáról. In: Hegyi B.–Tarján M. 1987.

Nagy Sz. P. 1990: A népi-urbánus vita dokumentumai 1932-1947. Bp.

Németh A. 1989: József Attiláról. Bp.

Németh G. B. 1966: Az önmegszólító verstípusról. (Különös tekintettel József Attilára). In: Irodalomtörténeti Közlemények, 5–6. sz. Kötetben: uő. 1970.

Németh G. B. 1970: Mű és személyiség. Irodalmi tanulmányok. Bp.

Németh G. B. 1995: Petőfi–Ady–József Attila? In: Tasi J. 1995a.

N. Horváth B. 2006: Egyéniség és valóság. Tanulmányok József Attiláról. Bp.

Ottó F. 1988: József Attila. Részletek Ottó Ferenc emlékiratából. In: Kritika, 12. sz.

Örkény I. 1957: Egy estém a Rózsabokorban. In: Szabolcsi M. 1957.

Rónai M. A. 1984: Horváth Béla – A pepita gyilkos. In: uő: Magyar Lant, Bp.

Standeisky É. 2002: Honvágy és szabadságvágy szorításában. In: 2000, 7-8. sz.

Standeisky É. 2005: Csábtánc és kiszorítósdi. Az 1945-ös Új Szellemi Front. In: Múltunk, 4. sz.

Szabolcsi M. 1992: Kemény a menny. József Attila élete és pályája 1927-1930. Bp.

Szántó J. 1986: Napló és visszaemlékezés. Bp.

Szerdahelyi I. 2011: Lukács György és a fasizmusba vezető liberalizmus. In: Ezredvég, 4. sz.

Szerdahelyi I. 2013: A diktatúra közgazdaságtana honunkban. In: Ezredvég, 3. sz.

Tasi J. 1995a (szerk.): A Dunánál. Tanulmányok József Attiáról. Bp.

Tüskés T. 2005: Kodolányi János József Attila-képe. In: http://www.napkut.hu/naput_2005/2005_10/ja_14.htm (Letöltés 2016. február 2.)

Tütő L. 2010: A liberalizmus: fasizmus. (Lukács György koncepciójáról). In: Eszmélet, 85. sz.

Tverdota Gy. 2009: Zord bünös vagyok, azt hiszem. József Attila kései költészete. Pécs.

Tverdota Gy. 2013: „Bátorság! Lesz még olyan munkád, / amelyben kedvedet leled,–” József Attila önbiztató versei. In: Irodalomismeret, 1. sz.

Ungvári T. 2011: Szegény ripők. In: Mozgó Világ, december.

Vas I. 1985: Kérdések a Válaszról. In: Kortárs, 6. sz.

Veres A. 1998: József Attila. In: Veres A.–Tóth T. 1998: Sulinet Digitális Órák. Alkotói portrék a magyar irodalomból. http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/jozsefa/jaelet1-7.htm (Letöltés: 2015. augusztus 10.).

Vértes Gy. 1963: József Attila és az illegális kommunista párt. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 2. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00001/00230/pdf/itk_EPA00001_1963_02_192-218.pdf. (Letöltés: 2015. február 4.).

Oszlop és ház

ÁDÁM TAMÁS

Három J. A. vers

J. A. szerelmei

Szinte mindig viszonzatlanul,
egyoldalúan-, ez jutott neked.
Lucától Flóráig, zárt terek, könyörgő
kezed tapad, a hajnal odaszögez.

Szerelemhez hasonló finom hínár
ragad szívedre, a vágyódás nem
ereszt. Lángol a tél, kormosan
szédelegsz, hideg hold árnyékában.

Rajongsz és remélsz, hűvös eső sem
hűti lázad. Kezedben, tűzben táncoló,
kékké edzett balta. Hogyan is
kellenél másnak ilyen ragyogásban!

Talán csak Márta, aki mégis
eltántorodott. Pár pillanat, meleg
esőcsepp a reménytelenségben.

J. A. Szép Szava

A születéskor sok név fogant, a
kalapban az általad írott hat változat
ugyanaz. Pihekönnyű, irányított
sorsolásból Szép Szó fakadt. Súlyos,
sodró folyó. Irat. Csaták színtere.

Mondod, nem fölcicomázott
kifejezés, de testet öltött érv, melyből
neked jutott elég. Életre hívod
a rendbefoglaló szabadságot. Látod,
ma ezt jól megmosolyogják.

A kopott körfolyosón nagy költők
szédelegnek, táskájukat mély versek
húzzák. Ütemesen kopognak a létben.
Türelmesen várakoznak, addig sem
hullnak kongva üres fecskefészkek.

Csupasz lélekkel, csupasz
szerkesztőségi szobában ülsz, méred
a végtelent. Egyik kezed az írógépen,
a másikkal masnit kötsz sínekből,
és feltekintesz az égre.

J. A. lakomái

Olykor ettél, és etettek. Nyáron
melegebbek voltak a ritka ételek; a
szárított csíkhalak fanyar húsát
én is érzem. Ma is füstölögnek.

S négy napig étlen, borostásan, ahogy
az ágyrajáróknak dukál. Egybefolyt,
csontsovány esték. A Márta küldte
fillérek bélyegre, krumplira.

Azok a ritka roppanások a Külvárosi
éjben, vasút zakatolásával
megzenésített, ehetetlen vacsorák,
kongó tányérok súlya alatt.

Könyöradományok. És a hirtelen,
hajnalban felfalt kilónyi főtt
marhahús, Párizs szétszabdalt
szegénynegyedében.

MŰHELY

FARKAS CSABA

Kunok – a Balkántól Egyiptomig

A köztudomással ellentétben nemcsak a magyarság, hanem Kelet-, Közép- és Dél-Európa – és tovább, más tájak – nagy hányada népeinek történetében is szerepet játszottak, s a mongol dúlások után beolvadva nemcsak nálunk, hanem számos népben is tovább élhetnek a kunok. E bizonytalan származású, török nyelvű, nomadizáló életformájú nép emlékezete bizonyos szempontból egybe is kötheti a magyarságot és más népeket.

Először lássuk a népcsoport elnevezését. A kutatók egy csoportja a kunokat a qūnokkal, ezzel a távol-keleti eredetű török néppel azonosítja, más részük azt mondja, hogy csak véletlenszerű a névazonosság. Egyes vélemények szerint a magyarok az államalapítás, megkeresztelkedés, életmódváltás után kunnak mondták a legtöbb, velük érintkező keleti népet (a latin nyelvű magyar forrásokban Cuni, Cunus), még mielőtt megjelentek volna itt maguk a kunok. A kunokat egyébként kizárólag a magyar nyelvben mondják kunnak, másutt másként nevezik őket: a kuman ’halványsárga, sápadt, fakó’ néven, illetve annak idegen nyelvi megfelelőin (bizánci Komanio, Kumanoi; latin Cumani, Comani; orosz polovec; német Falben; örmény Khardes stb.) A kun szó a kuman, koman névvel együtt a keleti török nyelvekből kimutatható qu- ’fakó’ tőből vezethető le. A kun elnevezést aztán a később nálunk valóban megjelenő, kipcsak-török nyelvű, magát kumánnak, kománnak nevező népcsoport lassan elfogadta, legalábbis egy részük, a Magyarországra a tatárjárás után betelepítettek és itt-maradottak – mondja Kovács Szilvia, a kunok történelmének specialistája a Szegedi Tudományegyetemen (SZTE).

Honnan származhat ez a nép? A történettudomány eszközeivel a kun őshaza nehezen határozható meg pontosan, csupán annyi mondható el, hogy Ázsia belső területeiről jöhetett. A genetika tudománya azonban segít. Raskó István professzor, a Szegedi Biológiai Központ (SZBK) kutatója és munkatársai, Kalmár Tibor és Bogácsi-Szabó Erika kutatók genetikailag megvizsgálták a Horváth Ferenc, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Régészeti Tanszékének docense, a Móra Ferenc Múzeum régésze által föltárt, dél-alföldi Csengele község egykori temploma közeléből származó, 1975-ben, illetve 1999-ben feltárt, kunnak meghatározott sírból előkerült csontokat, és arra a következtetésre jutottak, hogy a kun populáció őshazája valahol (még a történelmi feljegyzéseket jóval megelőző időkben) a mai Nyugat-Szibéria s Mongólia határának közelében helyezkedett el, ott, ahol a mai burját, mongol népesség él. Vándorlásaik folyamán a kunok együtt éltek azzal a népcsoporttal, melynek leszármazottai a mai komi populációhoz tartoznak. Ezt követően – és ez már szűkebb témánkhoz tartozik – hosszú időn át keveredtek mai európai népek (finnugor, szláv s egyéb balkáni) elődeivel.

Nemcsak Magyarországra

Ebből látszik: a hazai laikus közvéleménynek, amely „úgy tudja”, hogy a Magyarországra való, a mongol dúlás kapcsán történt betelepítés a kunok egészét érintette, aligha van igaza. Kötöny kun harcosai – akik a mongol hódítók közeledtének hírére, mint az ország megvédésében szerephez jutható katonák, IV. Béla király hívására bejöttek a Kárpát-medencébe – a források szerint „negyvenezren” lehettek, ha ehhez hozzávesszük a nőket, gyermekeket, rabszolgákat, akkor ez összességében 100–150 ezer embert jelenthetett. Csakhogy – hangsúlyozza Kovács Szilvia – a „negyvenezer” voltaképpen csak egy korabeli, elterjedt toposz, egyszerűen annyit jelent: „sokan” voltak. És mint tudjuk, a tatárjárás előtt Kötöny meggyilkolása miatt a kunok kivonultak az országból, s IV. Bélának csak a mongol dúlás után, 1246 előtt sikerült ismét betelepítenie őket – ám hogy ekkor mennyien lehettek, arra végképp nincs adat. (Egyébként harcosként valóban nagy volt a kunok jelentősége több magyar király uralkodása alatt, hiszen a magyarok az egykori, hatékony nomád harcmodort akkorra már „elfelejtették”, a nyugat-európai mintájú, nehézfegyverzetű hadseregek azonban itt még kezdetlegesek voltak.)

De maradjunk témánknál! Mint Kovács Szilvia mondja: a kunok döntő többsége ott maradt a délorosz sztyeppén, ahol a vékony mongol uralkodóréteg részben beléjük olvadt; illetve ugyancsak ott maradt a mai Moldva és Havasalföld területén, ahol akkor már a Balkán felől megjelentek a vlachok; továbbá a Balkán egyes területeire vonult. Kovács Szilvia rámutat: Rásonyi László és Vásáry István turkológusok írnak is munkáikban arról, hogy a román államok kialakulásában milyen fontos szerepet töltöttek be a kunok. Korábban Nicolae Iorga, az egyik legismertebb román történész is fölhívta a figyelmet a kunoknak az első román állam létrehozásában játszott szerepére. Ő veti fel először óvatosan, hogy talán Basaraba román uralkodó – nevéből Moldávia másik elnevezése, a Besszarábia származik – akinek könnyűlovas kun-vlach serege csellel megverte 1330-ban Károly Róbert magyar királyt, maga is kun, azaz kipcsak-török származású lehetett, neve török eredetű, a basz ’lenyomni, leigázni’ ige, és az oba, aba ’apa, ős’ cím származéka). S a mai Olténia és Moldva területén egykor élt kunok nagyon jelentős részben beolvadtak a mai románságba.

Hasonló folyamatok játszódtak le a bolgárokkal kapcsolatban is. A II. Bolgár Cárságot létrehozó Aszenida-dinasztia szintén kun eredetű volt (az eszen jelentése törökül: ’egészséges’). Itt különböző – román, bolgár – nemzetek különböző történészi véleményei csapnak össze, ki-ki a maga nemzetének meghatározó mivoltát akarja kimutatni a II. Bolgár Cárságot létrehozó dinasztiával kapcsolatban. A legárnyaltabb véleményt az a bolgár kutató, Zlatarski mondja, aki elismeri a kunoknak a második bolgár birodalom létrejöttében játszott szerepét. A magyar kutatók között Rásonyi László jelentette ki először, hogy az Aszenidák kunok, majd Vásáry István írja le: a kun eredetű Aszenidák a Balkán-félszigetre betelepedve először elvlachosodtak, később elszlávosodtak-bolgárosodtak, de megőrizték kumán tudatukat, s tartották a kapcsolatot a Dunától északra élő, nomád rokonaikkal. Egyébként az Aszenidák után egészen az oszmán hódításig még két olyan bolgár uralkodóház is következik, a Terteridák (ter a török ’gyűjteni’ ige származéka), és a Sismanidák (sisman törökül ’kövér’), melyek neve szintén kun eredetű.

Nyevszkij: Kötöny dédunokája?

Az oroszoknál szintén megvalósult a szláv-kumán együttélés – taglalja Kovács Szilvia. Meglehet, hogy Alekszandr Nyevszkij fejedelem – ez nem teljességgel bizonyos, az orosz történészek között is van ekörül polémia – nem más, mint Kötönynek, a Magyarországra a tatárjárás előtt betelepített kunok kánjának a dédunokája. (Egyes vélemények szerint ugyanis Alekszandr apjának, Jaroszlavnak második feleségétől született. E fejedelemasszony anyai nagyapja pedig Kötöny volt.) A polovecek – miképp, mint már mondtuk, oroszul a kunokat emlegetik – s a rusz fejedelmek között nagyon szoros házassági kapcsolatok voltak, több esetet is feljegyeztek a források, amikor kun vezér leánya rusz fejedelemhez ment feleségül. Az azonosítással kapcsolatban a gond az, hogy a források a nőknek kevés szerepet tulajdonítanak, és gyakran csak a nevüket rögzítik vagy azt sem. Így nem mindig lehet pontosan tudni, hogy milyen családból származtak a fejedelmek feleségei.

Ha már a neveknél tartunk, rá kell mutatni, hogy mind a román, mind a bolgár családnevek között máig akadnak kun eredetűek, a települések közt is van például Coman, Comana, Cămănăuţ, Comăneasa, Comăneşti, Comăniţa Romániában; Kumanovo Makedóniában; Komarevo Bulgáriában (érdekességként megjegyezhető: Nadia Comăneci világhírű román tornász családneve is kun gyökerű lehet). A bolgár orientalista Stojanov egy tanulmányában – a korábban említett három bolgár dinasztia elnevezése mellett – számos olyan, oszmán hódítás előtt is ismert nevet sorol fel Bulgária területéről, amelyek kipcsak-török eredetűek (Barso vagy Barsju, ami a bars ’párduc’ szó származéka, Balin pedig a török balik ’város’ szóból magyarázható).

Még mindig Európában, de a peremterületeknél maradva: a grúzok a 12. századi felemelkedésüket részben a kunok támogatásának köszönhetik. Volt egy uralkodójuk, IV. (Újjáépítő) Dávid, kinek felesége kun leány volt. A grúz krónikák leírják, hogy Dávid behívta országába „apósa népét”, a kipcsakokat, azaz a kunokat, s ezek segítségével legyőzi legkomolyabb ellenfelét, a szeldzsüköket a Tbiliszitől 40 kilométerre lévő Didgornál, az 1121. augusztus 12-i csatában. Erre a győztes csatára emlékeznek a grúzok mindmáig a Didgoroba ünnepen. A Dávid hívására beköltözött kunok – szintén a krónikákból tudhatóan – egy része később visszaköltözik az orosz sztyeppékre, de jelentős részük helyben marad, felveszi a kereszténységet, beilleszkedik. Azt is tudjuk, az egyik legnagyobb grúz uralkodó, Tamara királynő szintén a kunokra – amint a források említik, a kipcsakokra – támaszkodik az ország irányításában (Dávid és Tamara a grúz egyház szentjei, akár nálunk Szent István).

Az örmények is fordultak segítségért a kunokhoz a 12. században a szeldzsük támadások miatt. Ezek a kunok a Grúziába letelepítettekhez hasonlóan keresztényekké lettek, s beolvadtak. Örményországban van is olyan település, amely hosszú ideig a Kipcsakfalu elnevezést viselte (a Jerevántól mintegy 110 kilométerre fekvő, mai Arich vagy Harich). Itt egy kipcsakokról elnevezett kolostor is létezett a középkor folyamán.

A fellázadt mamelukok

Nyugat-Ázsiát, sőt Észak-Afrikát is említhetjük a kunok szétszóródásának történetét ismertetve – hívja fel a figyelmet Kovács Szilvia. Ázsiában Kazahsztánt kell megvizsgálnunk, ott a lakosság egy része őseinek tekintheti a kunokat, és tekinti is. De Egyiptomba is eljutottak a kunok. Hogyan? A mongol korban nagyon jelentős szerepe volt a rabszolga-kereskedelemnek, s a mongolok az uralmuk alá került kunokat rabszolgaként adták-vették. Kiváltképp a katonarabszolgák iránt mutatkozott nagy „kereslet”, mégpedig az egyiptomi szultánok körében, ahol mamelukoknak nevezték őket (a szó jelentése ’rabszolga’). 1250-ben azonban a mamelukok föllázadtak, és megfosztották trónjától az Ajjúbida Túránsáh szultánt, akinek a testőrségét alkották, s átvették a hatalmat. Így azután az 1517-ig uralkodó egyiptomi mameluk dinasztia korai, Bahri ága kipcsak-török, azaz kun volt. Nyelvükkel kapcsolatban jó forrás az arab-kipcsak-török szójegyzékek sora és az a nyelvtani vázlat is, melynek célja az volt, hogy megkönnyítsék a kipcsak-török mamelukrétegnek az arabokkal való kommunikációját. A mameluk kori források emellett adatokat szolgáltatnak a kipcsak földről és népről is.

Vajon a csengelei, a Horváth Ferenc föltárta templommaradványból származó, antropológiailag „kunnak” meghatározható csontok, illetve a kun vezér csontjai genetikailag mennyire támasztják alá, hogy a kunok – akiknek feltételezett őshazájáról már volt szó – nomád nép lévén, vándorlásaik során számos helyen megfordultak, és ez genetikai állományukban is otthagyta a bélyegét? Raskó István professzor és munkatársai azt bizonyították, hogy a csengelei kun populáció genetikailag távolról sem volt egységes. A leletanyag vizsgálata arra a következtetésre vezetett, hogy a kunok genetikailag keveredtek más populációkkal, és a leletek nem az alapító genetikai mintázatot mutathatják. Alapvetően kétféle genetikai elemet lehet elkülöníteni ebben a népességben, írja Raskó professzor. Mint részletezi: részint ázsiai eredetű elemeket, részint európai eredetű genetikai elemeket, mely utóbbiak vándorlásaik során kerültek a populációba. Magyarországon a csengelei kun temetőben feltárt maradványok archeogenetikai vizsgálata megtörtént; külföldi – kimondottan a kunokra vonatkozó –, hasonló vizsgálatokról nincs tudomásunk. Lássuk hát a Horváth Ferenc által feltárt csengelei kun leletek Raskó István s munkatársai által meghatározott archeogenetikai jellemzőit.

Nem egységes népesség

Akad közöttük olyan lelet, amely Kelet-Ázsiára és Dél-Szibériára jellemző archeogenetikai tulajdonságokkal rendelkezik, más pedig nyugat-eurázsiai. Ismét más csontok archeogenetikai jellemzői a mai koreai, burját, mongol, ujgur, lapp, és csukcs populációban fordulnak elő. Az egyik minta úgynevezett haplotípusával ¹ teljesen megegyező mintázatot mutatott egy „mai” burját, és két kirgiz személy haplotípusa. Létezik minta, amelynek jellemzői főleg a mediterrán országokban, s Európa nyugati, északnyugati régióiban fordulnak elő, a legnagyobb gyakorisággal (89,8 százalék) a ma élő lappoknál találták meg, ez utóbbi oka valószínűleg genetikai sodródás. Az egyik kun mintával megegyező haplotípust a kutatók ma élő magyaroknál és lappoknál találtak, egy másikat pedig ma élő szerbeknél. Egy 10-12 éves kun gyermekleletből származó archeogenetikai jellegzetességet egy-egy finn, karéliai, mongol, s két magyar egyénben találtak meg a kutatók. Más kun leletek jellegzetességei leginkább az európai populációkra jellemzők, de megtalálhatók a Közel-Keleten is. Két kun minta antropológiailag ázsiai jellemzőket mutatott, ugyanakkor anyai vonalát tekintve inkább európai lehetett.

Megint csak más haplotípusok Dél-, Délkelet-Európában, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában fordulnak elő leggyakrabban, de kimutathatók hazánkban is. Az egyik haplotípus az ázsiai komi népességben fordul elő leggyakrabban, de megtalálhatók egy afrikai, s számos európai népcsoportban is. Maga a csengelei kun vezér antropológiailag eurázsiai típusú volt. Az övével megegyező haplotípust mai görög, szlovák, bolgár és bosnyák populációban egyaránt találtak a kutatók, a mai magyar mintákból azonban nem került elő. A mitokondriális adat a kun vezér anyai vonalának balkáni eredetét mutatja – ismerteti Raskó István az általuk a csengelei kun csontok alapján elvégzett vizsgálatok eredményeit.

Összegezve tehát elmondható, hogy a csengelei kun populáció távolról sem volt egységes. A kun sztyeppei kultúrára jellemző régészeti leletek azonban alátámasztották kun hovatartozásukat, s az antropológiai vizsgálatra alkalmas hat csontváz közül öt ázsiai jellegzetességeket mutatott, melyek közül kettő egy tipikusan európai haplocsoportba tartozott. A kun vezér volt az egyetlen, akinek csontváza európai ősökről árulkodott. A leletanyag vizsgálata arra – az egyébként korábban is föltételezett – következtetésre jutott, miszerint a kunok genetikailag keveredtek más populációkkal, és a leletek nem az alapító genetikai mintázatot mutathatják, részletezi Raskó István. Alapvetően kétféle genetikai elemet lehet elkülöníteni ebben a populációban, ismerteti. Egyrészt ázsiai eredetű elemeket, melyek nagy valószínűséggel a kunok genetikai származására utalnak, másrészt európai eredetű genetikai elemeket, melyek vándorlásaik során kerültek be a populáció egyedeibe.

Ha további vizsgálódásokat is górcső alá veszünk – mondja végezetül Horváth Ferenc –, akkor az is kiderül, hogy a Magyarországra betelepült kunok nem egy törzset képviseltek, hanem több törzs töredékeit alkották. A Borchol (Burč-oglu), Chertan (Čurtan), Olás magyarországi törzsnevek megegyeznek a mongol-kori forrásokban szereplő kipcsak törzsek neveivel, a Kongrolu, Baraq törzsnevek magyarországi névalakban maradtak fönn. Az Ilonchuk és a Kór nemzetségnév törzsnévi megfelelőjét viszont keleten nem ismerjük. A sztyeppén a kun törzsszövetséget valószínűen tizenegynél több törzs alkotta, ezeknek azonban csak egy részét ismerjük név szerint. Egyébként ugyanannak a törzsnek egy-egy része, töredéke más-más országban, más-más területen játszhatott szerepet, és más-más európai néppel, népekkel érintkezhetett, hatva rájuk.

Lássuk most e hatás példájaként a kun viselet történetét. Amint Pálóczi Horváth András, a kunok nemzetközileg ismert kutatója írja, a kortársak számára a magas süveg, a borotvált fej a hátul meghagyott, varkocsba font hajjal, a hosszú köntös, a szoros, testhezálló puha talpú csizma jelentette a sajátos kun viselet szembetűnő elemeit. Az 1358-ban írni kezdett Képes Krónika fennmaradt szövege arról beszél, hogy Fülöp pápai legátus a kun süveg viselését is betiltotta a magyaroknak hajuk nyírása és szakálluk borotválása mellett, midőn a kun viselet IV. László idejében divattá vált. Ez a kun divat a 13. század végén – feltehetően a magyar hadsereg megjelenésével kapcsolatban – a szomszédos osztrák és német területeken is feltűnt, hamarabb, mint ahogy a keleti viselet újabb hulláma a levantei kereskedelem révén Itálián és Katalónián keresztül elérte Nyugat-Európát.

Kun életmód

Kunbabák a pusztában

Most pedig lássunk tárgyi emlékeket a kun korból. Ahol tartósan kunok éltek – mint például az orosz és vele határos pusztákban –, ott legtöbbször az úgynevezett kamennaja babák, az ősszobrok, kő-ősök is föllelhetők, vagy föllelhetőek voltak – mondja Horváth Ferenc. (A baba szó itt ’apa’-ként, ’ős’-ként értelmezendő.) Ilyeneket – a kunokon kívül még a szkíták állítottak egészen régen, majd az ázsiai türkök, és később az ujgurok. Magyarország területén is voltak ilyen, kunok által állított ősszobrok (a magyarok nem állítottak ilyeneket), hiszen vannak okleveles adataink a 18–19. századból arra, hogy határkőként kő-kunképeket használtak, például Orgovány és Izsák között, illetve a Heves megyei Csán falu, továbbá Kunszentmiklós mellett – halljuk a kutatótól. Hozzáteszi: ezekről csak az írásos följegyzések maradtak fenn, maguk a kövek nem, mivel később, a hazai kunok asszimilációja, szétszóródása során megsemmisültek – kiválóak voltak ugyanis káposzta-nyomtatókőnek, vagy házalapba beépítve. Máskor – mert az Alföldön nemigen akadt emlékállításra alkalmas kő – fából készültek „kő-ősök”, ezek azonban nyomtalanul megsemmisültek az évszázadok során. Fennmaradt kun szobrokat Északnyugat-Bulgáriában találunk, illetve a délorosz sztyeppén. A kun sírok feltárásában – rajtunk kívül – elsősorban az ukrán és orosz régészek jeleskednek. Ezek a kutatási eredmények is bizonyítják, hogy a „kun szálak” behálózták egész Közép-Kelet-Európát, s ez eggyel több ok arra, hogy az itt élő népek ne idegenként tekintsenek egymásra. Egyébként pedig egy nép – minden nép – sajátságai idővel változnak az egymásra hatások következtében. A kunok, ha társadalmilag nem is maradtak fenn, a magyarokban és szomszédaikban – s az ő szomszédaikban – beolvadva tovább élnek. Mondhatnánk, hogy kvázi össze is kötnek egymással minket-őket.

¹ A haplotípus a haploid (jelentése egyszeres) és a genotípus szavakból származik. A biológiai definíció szerint a haplotípus egyik szülőtől és egy kromoszómáról származó, egymáshoz szorosan kapcsolódó genetikai markerek halmaza. [vissza]

FELHASZNÁLT IRODALOM

Györffy György: A kun és komán népnév eredetének kérdéséhez. In: A magyarság keleti elemei. Budapest: Gondolat Kiadó, 1990, 200–219.

Iorga, Nicolae: Istoria poporului românesc. Ediție îngrijită de Georgeta Penelea. București: Ed. Științifică și Enciclopedică, 1985.

Kovács Szilvia: A kunok házassági kapcsolatai a szomszédos uralkodóházakkal. Acta. Universitatis Szegediensis Acta Historica 128 (2011) 84–100.

Pritsak, Omeljan: Das Kiptschakische. In: Philologiae Turcicae Fundamenta I. Ed. J. Deny et al. Wiesbaden: Steiner, 1959, 74–81.

Rásonyi László: Hidak a Dunán. A régi török népek a Dunánál. Budapest: Magvető Kiadó. 1981.

Stojanov, V.: Polovcy – Kumani – Kipčaki. Raznye nazvanija odnogo etničeskogo cubekta. In: Eurasia in the Middle Ages. Studies in Honor of Peter B. Golden. Ed. by Zimonyi, I. and Karatay, O. Wiesbaden: Harrassoitz Verlag, 393–406.

Vásáry István: Cumans and Tatars. Oriental Military in the Pre-Ottoman Balkans 1185–1365. Cambridge: Cambridge University Press, 2005.

Zlatarski, Vasil Nikolov: Istorija na bălgarskata dăržava prez srednite vekove. I–III. Sofia: Dăržava Pečatnica, 1918–1940.

Horváth Ferenc: A csengelei kunok ura és népe. Budapest: Archaeolingua, 2001., 55, 220-224.

Raskó István: Honfoglaló gének. Budapest: Medicina Kiadó. 2010, 122-129.

Pálóczi Horváth András: Besenyők, kunok, jászok. Budapest: Corvina, 1989, 75-83.

BÜKI MÁTYÁS

Lapszemle és rekviem

Tavaly, 2015. augusztus 17-én meghalt a Hajógyári Szigeten Fynn Henkel

„A fiatal a sziget gáton túli részén sátrazott, ahol azonban nem lett volna szabad. A baleset egy figyelmeztető táblákkal tiltott, kempingezésre nem alkalmas, a fesztivál területén kívüli, elzárt, de alapvetően is nehezen megközelíthető helyen, az ártéren történt. Egy több száz kilós faág zuhant a sátorra, a fiatalt nem sikerült újraéleszteni.” (Idézet az Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának Lapja „Meghalt egy fiatal a szigeten” címet viselő cikkéből, 2015. augusztus 31.) Érdekességként talán érdemes megjegyezni, hogy a cikk a fiatalember haláláról az Óbudai Sziréna rendőrségi rovatában kapott helyet, olyan cikkek társaságában többek között, mint „Előzzük meg a besurranást”, „Kisbabát hagytak az autóban”, avagy „Kábítószer-árusok rendőrkézen”.

„A Gerendai Károly alapító nevéhez kötött óbudai fesztivál mindinkább a külföldi középosztálybeliek és a jobb módú egyetemisták fesztiválja lett az utóbbi években. Bár a 15–16 milliárd forintos hazai fesztiválpiacból az öt megarendezvényével összesen mintegy 10 milliárdot kihasító Sziget Kulturális Menedzser Iroda Kft. tulajdonosai tavaly – 60 millió forint eredménytartalékot is felhasználva – 410 milliós osztalékot tudtak kivenni a nyereségét egy év alatt csaknem megtriplázó cégből, az állam az idén is 150 millió forint ’mentőövet’ dobott a csapatnak.” (HVG Hetilap, 2015. augusztus 18. Szigeteléstechnikák c. cikk)

„Felbolydultak az óbudai civilek arra a hírre, hogy a kerület rábólintott a Sziget Kft. fakivágási kérelmére, miszerint összesen 146 életveszélyesnek nyilvánított fát kivágnának a Hajógyári-szigeten található Galériaerdőből. Az erdő a K-hídi bejárat mellett található a balra eső területen. 146-ból 75 fa található a kerület, a többi a fővárosi önkormányzat telkén. Lapunknak írt levelükben a civilek furcsának találják, hogy a Hajógyári-sziget több ezer fájából miért pont ezen a kisebb összefüggő területen vált balesetveszélyessé 150 fa.”

Erre a választ Gerendai Károly adta meg lapunknak, aki szerint a szóban forgó terület évek óta problémás, nincs rendesen karban tartva. A fesztiválokon eddig lekerítették a veszélyessége miatt, és nem használták. Nemrég felvetődött, hogy a Sziget Kft. rendezze a környezetét, ezért felmérést készíttettek a Főkerttel minden egyes darab fáról.

A vizsgálat 146 esetben talált veszélyes fát, aminek a kivágását javasolták, pótlással. Ennek és az utak rendbetételének a 23 millió forintos költségét a kft. vállalta, és jelezték a szándékukat az önkormányzatnak, amely végül elfogadta a tervet. Gerendai szerint a rendezett területet a fesztiválon meg tudják majd nyitni annak a veszélye nélkül, hogy a sátorozókra rádőlne valamelyik fa.

Egy korábbi óbudai bizottsági ülésen Bús Balázs polgármester az ügyben azt is elmondta, folyamatban van egy per a békásmegyeri fakidőlés kapcsán, amikor egy babakocsira dőlt rá egy fa, ezért komoly perek elé nézhetnek, ha nem foglalkoznak az életveszélyes fákkal.

A kivágott fák pótlását darabszámuk kétszeresével –150 db –, faiskolából származó, első osztályú 20/25-ös törzskör (8 cm törzsátmérőjű) méretű előnevelt fákkal kell teljesíteni – a kivágást követő egy éven belül, írta lapunk kérdésére a kerületi polgármesteri hivatal. (Azért 150 darab a kétszeres szám, mert a kerület csak 75 fa ügyében érintett.)” – (Index. 2015.05.05.)

Erről a helyről, ahol tehát a százötven fa állt, egyébként a következőt olvashattuk a Gerendai Károly által a 444. hírportálnak adott interjúban: „Egy eddig lezárt rész parkosításával kempingterületet is tudtunk növelni” (A portál „Te magasságos úristen, már megint nyereséges lett a sziget” című cikke. 2015. augusztus 16.)

Amit tudunk: a „parkosítás” kifejezés kissé elnagyolt, ha azon pusztán gyepes terület létesítését értünk. Elég volt csak egyetlen pillantást vetni a szóban forgó területre, hogy lássuk, a nevezett tevékenység az immár fátlan földdarabnak csak a negyedét-harmadát érintette.

Nem tudjuk, hogyan kell érteni a „parkosítás”, valamint az Index cikkében említett „fapótlás” kifejezést annak fényében, hogy a terület voltaképpen a campingterület növelésének céljából tétetett „rendbe”. A két kifejezés, „területnövelés” és „fapótlás”, ellentmondásban állnak egymással.

A fák pótlása mindazonáltal idén, tehát 2016-ban vált esedékessé, és ez meg is történt. Igaz, ha valakinek kedve volna megszámolni a kiültetett csemetéket, arra az eredményre jutna, hogy a szóban forgó területre még száz fát sem ültettek ki. Tény viszont, hogy a figyelmes szemlélő láthat frissen kiültetett facsemetéket a Hajógyári sziget más részein, ők tehát a maguk részéről köszönik, jól vannak. Reméljük, szép kort érnek meg, és lombkoronájuk terjedelme meg fogja majd közelíteni – harminc-negyven év múlva – szerencsétlen sorsra jutott elődeik lombozatának terjedelmét.

Azt tudjuk, hogy 2015-ben a Sziget Fesztivál augusztus 10-től 17-ig tartott.

„Még nincsenek pontos adatok, de valószínű, hogy közel ötmilliárd forint lesz a Sziget Fesztivál idei bevétele – árulta el Gerendai Károly a mai beszélgetés folytatásában, de beszélt arról is, hogyan ad az egyik kezével és hogyan vesz el az állam a nemzetközileg is kiemelkedő rendezvénytől.” (2015.08.25. Privátbankár.hu)

Ebből az összegből nyilván adókat fognak fizetni, céltartalékot raknak el belőle, és majd a pénzügyi akciók végén osztalékot is fognak kivenni. Tudjuk, hogy a Sziget Fesztivál legendássá akar válni, olyan híres fesztiválok nyomdokain akar haladni, mint pl. Glastonbury. Tudjuk, hogy idén egy hét napos B. my. Lake kombinált bérlet elővételben, (08.01-től) 85000/92000 Ft-ba (285 euro) került.

Tudjuk, hogy Fynn Henkel „… Csak lazítani akart a következő tanév kezdete előtt a Szigeten (…), de a sors úgy döntött, hogy véget vet az életének.” (Idézet az önkormányzat lapjának cikkéből. 2015. augusztus 31.)

Azt nem tudjuk, miért ment Fynn Henkel az ártéri részre sátrazni. Elképzelhető, hogy árnyékos helyen akart lenni, és máshol már nem talált helyet. Ott, ahol az Index cikkében említett erdőfolt még áprilisban állt, természetesen csak a fák nélküli területet találta.

Nem tudjuk azt sem, mikor érkezett a szigetre. Ha az utolsó napra jött, egészen biztosan minden hely foglalt volt már. És ha délben ért a sziget területére, a trópusi meleg is közrejátszhatott döntésében. A parton hatalmas fák állnak, ott árnyék biztosan van, ha elkezd sütni a nap – gondolhatta esetleg, no de ezt nem tudjuk. Lehet, hogy egyedül akart lenni, mert összeveszett a barátnőjével. Igaz, nem tudjuk, egyedül jött-e a szigetre, vagy sem, valójában azt sem tudjuk, hogy mikor. Augusztus 16-án mindenesetre már ott kellett lennie.

De még az is lehet, hogy egy kicsit távolabb akart lenni a fő események sürgés-forgásától. Tudjuk, hogy a szigeten tavaly nagy volt a por, hiszen az a dús és ápolt fűtakaró, ami még húsz évvel ezelőtt borította a sziget rétjeit, már régen kipusztult, mert ilyen intenzív, évről-évre visszatérő taposást nem viselt el. Annak ellenére is por volt, hogy már évek óta fa-padlózatot kell a nagyszínpad elé rakni. Lehet, hogy a fiatalember ezt a port nem viselte jól.

Tudjuk, hogy 2015. augusztus 16-án este és éjszaka esett, tehát a sátrak hasznosak voltak lakóiknak. A Szigetfesztivál által kiadott közlemény szerint egy az esőt magába szívó és így súlyosabbá vált korhadt ág tört le és zuhant rá a sátorozóra másnap délelőtt, 11 óra 30 perckor. Ekkor már a fesztivál – reggel nyolc órakor – hivatalosan véget ért.

Tudjuk, hogy tavaly: „Nyolcvan százalék fölé ugrott a külföldi látogatók aránya a hétfőn zárult Sziget Fesztiválon, amely nemcsak 440 ezres látogatószámával, de a zajszintjével is rekordokat döntögetett. Ha akarta, ha nem, Angyalföldtől Budakalászig több tízezer magyar dúdolhatta végig saját otthonában a legdrágább fellépővel, Robbie Williamsszel például Frank Sinatra My Way című dalát, ezzel némileg javítva a hazai és a külföldi közönség arányát – igaz, bevételt nem, legfeljebb panaszáradatot hozva a szervezőknek.” (HVG, 2015. augusztus 18. Idézet a már ismert Szigeteléstechnikák c. cikkből.)

Szakértők bizonyára meg tudják mondani, nem hiányzott-e az a száznegyvenhat fa a koncertek és egyéb szórakoztató egységek által keltett hanghatások csökkentésénél. Több mint valószínű, hogy igen. A fák nem csak a nagyvárosi port szűrik, hanem zajcsökkentő hatásuk is van. Tudjuk, hogy ilyen sok panasz a szigeti koncertek kapcsán a fesztivál fennállásnak ideje alatt még nem volt. A Kaszásdűlő vidéke még hajnalig is hallgathatta a muzsikát. Azt is tudjuk, hogy a Klubrádió Megbeszéljük című műsorában is helyet kapott a téma, sőt, maga Gerendai Károly is válaszolt néhány kérdésre. Mind a rádió, mind a műsor, mind Gerendai Károly a píszí-gondolkodás alapján áll, ezért mind a kérdező, mind a kérdezett – úgy tűnt, de nem biztos – a „nem-píszí ellenség” (jobboldal) aknamunkájának tartották a kritikus hangokat, nem vették azokat igazán komolyan.

Mint az óbudai újság is beszámolt róla: „Buli, tánc, felhőtlen hangulat, rekordszámú látogató a fesztiválon” címet viselő cikkében, (2015. augusztus 31.) – ám ez a cikk már a 25. oldalon található. A fesztivál lakói – mint ugyanebben az írásban olvasható – „… Több száz sátrat, kempingszéket, matracot, hálózsákot és pokrócot adtak le … ezzel segítve a Magyarországra lépő migránsok átmeneti életkörülményeinek javítását.”

Ez a szép gesztus a Sziget Köztársaság gesztusa volt, köszönet illeti érte.

Tudjuk, hogy a wissenschaft.de internetes portálon 2015. 03.03-án megjelent egy cikk Nadja Podbregar tollából, amelyben egy amerikai kutató véleményét közli, aki szerint a szíriai polgárháború okai közé a szír termőföldek kiszáradását is be lehet sorolni. Öt éve nem esett eső, így az ország északkeleti részén a mezőgazdaság összeomlott, emberek milliói elvesztették életük alapjait. A tömeges belső népvándorlás és az így kialakult kaotikus viszonyok aztán – hibás politikai döntések által súlyosbítva – a polgárháborús helyzet eszkalálódásához és az ISIS térnyeréséhez vezettek. Igaz, azt is tudjuk, hogy a német sajtóban aztán a téziseket megvitatták, és nem tartották őket helytállóknak. Az argumentumok között az is szerepelt, hogy Szíriában az időjárási adatok hiányosak, azokra nem lehet ilyen nagy horderejű következtetést alapozni. A tragikus helyzetek kialakulása abból az egyszerű tényből fakad, hogy az államok arrafelé egyszerűen nem működnek.

Igaz, múlt évben néhány hétig a magyar állam sem működött, legalábbis ami a menekültek ügyét illeti. Állítólag Budapest főkapitánya kijelentette, hogy ha nem lettek volna az önkéntesek a pályaudvarokon, valóban számolni lehetett volna köztisztasági problémákkal és a helyzet kezelhetetlenné válásával. Azaz nem működni sokkal kiegyensúlyozottabb körülmények között is lehet, csak akarni kell. Hiszen, mint az azóta eltelt év bizonyította, egy állam működőképessége messze nem áll egyenes arányban az emberséggel, a humanista elkötelezettséggel, sőt. Jól láthatjuk ezt a magyar állam esetében is, amely voltaképpen a felelőtlenség, butaság és a kegyetlenség különleges keverékét létrehozva tesz úgy, mintha a menekültek ügyében tenne valamit.

És azt is tudjuk, hogy nem csak Szíriából jönnek az emberek, hanem olyan helyekről is, ahol nem volt ilyen véres polgárháború.

Nem tudjuk – az idei, a bevételt, a nemzetközi sikerességet illető optimista várakozások ellenére – nem végnapjait, utolsó éveit éli-e a Sziget Fesztivál. Talán saját halálos ítéletét írta alá a múlt év tavaszán. Hiszen ha a kft-nek az emberi életet féltő, felelősségteljes, természetes erkölcsi érzékről tanúságot tevő logikáját követjük, akkor a gát mögötti ártéri rész fáinak kivágásán is el kell gondolkodnia. Mert mindig lesz valaki a vendégek közül, – a különc, a renitens, a született rendőrségi hír –, aki a tiltott, lezárt, voltaképpen nem is a fesztivál területéhez tartozó helyre megy sátrazni.

Ha sor kerülne erre a „rendezésre” – nyugodtan mondhatjuk természetpusztításra – akkor az már végképp oktalan intézkedés lenne, és túl nagy árat fizetne érte a Fesztivál. Hiszen a Szigetfesztivál egyik vonzereje éppen a hatalmas fákban van. Ahogyan a jó gazda sem legelteti túl a legelőjét, éppen úgy a Sziget kft.-nek is jól felfogott érdeke, hogy több „veszélyes” fát ne döntsön le sátorhelyek létesítése céljából.

Egyébként Gerendai Károly erre a lehetőségre maga is utal – tagadóan. Tudniillik, mint a 444.hu hírportál már idézett interjújában olvasható: „… Kitért arra, hogy a fesztivál látogatószámának növekedése már csak úgy képzelhető el, ha kicsit kiegyenlítettebb lesz a látogatottság, és mindennap teltház közeli állapotot sikerül kialakítani, miután ebben idén azért voltak jelentős ingadozások.

Ettől eltekintve a Szigetet már belaktuk, a napi 90 ezer főn nem tudunk növelni, nincs hová tenni újabb programhelyszínt vagy sátorozó-helyet. A szolgáltatásokat, a programokat persze mindig lehet még színvonalasabbá tenni.”

Ha idén mégis „rendezésre”, „sátorozó-hely létesítésére, veszélyes” fák eltávolítására szánná el magát – hiszen a siker és az emberi élet féltése kötelez – akkor persze végképpen semmibe venné Budapest város polgárainak valamint azok utódainak az érdekeit is, akik az év további ötvenegy hetében is élvezni szeretnék azt, amit a sziget a fáival és a füves térségeivel nyújthatna nekik.

A sziget északi, nagyjából beépítetlen része természet-közeli facsoportokból, aprócska ökológiai zugokból állt, illetve áll még ma is. Már nem érintetlen természet, de helyenként közel van még hozzá. Még nem annyira parkosított és kultivált, mint például a Margitsziget. Ez a természet-közelisége főként annak köszönhető, hogy a partjai nincsenek lekövezve, „rakpartosítva”, így magas vízállásnál a belső füves részeken meg-megjelenik a víz. Ezért nőhettek a gáton belül is nyárfák, a kivágottak is, mint a vizes élőhely részei és természetesen ezért olyan „rendezetlen” a part, az érintetlen „természet” vékony sávja: korhadék, kettétört fatörzsek, újulat.

Talán angolparknak lehetne nevezni ezt a területet. Ismeretes, hogy az angolpark abban különbözik a francia parktól, hogy észrevétlenül beolvad a kultiválatlan, „rendetlen” természetbe. Vannak, akik szerint ezt a parkot nemes egyszerűséggel természetvédelmi oltalom alá kell helyezni, és amennyire lehetséges, vissza kell állítani „eredeti” állapotába.

Mellesleg tudható, hogy ha a partot is „rendezik”, – de azért ez valószínűleg nem fog megtörténni – akkor a fesztivál még nagyobb zajterhet fog a környékre zúdítani.

Tudjuk, hogy a Greenpace 2007-ben megjelent tanulmánya szerint a következő harminc évben 200 millió ember válik ún. klíma-menekültté.

Nem tudjuk, nem tartunk-e már ott, kiváltképpen Budapesten, hogy egyetlen fa kivágását is – hiszen valóban szükség lehet erre – csak egy ökológusból, városrendezőből, tájépítészből, kertészből, erdészből és biológusból álló grémium jóváhagyásához kellene kötni.

Úgy mondják, Németország tekintélyes összeget fizet a brazil kormánynak, hogy képesek legyenek csökkenteni az Amazonas menti őserdők kivágásának ütemét.

Ha csak tíz százalék az esélye annak, hogy a szárazság is közrejátszott a szír polgárháborúban, akkor abban biztosak lehetünk: mától fogva valamennyi döntéshelyzetben levő politikai vezetőnek, világszervezeti főtitkárnak, főpapnak, államelnöknek, kormányfőnek és polgármesternek, újságírónak, tanárnak természetvédelmi-ökológiai tudás/képzettség birtokában lehetne hivatalba lépnie. Rendszeresen olvasnia kellene ökológiai folyóiratokat.

Az biztos, hogy az iskolákban azonnal be kell vezetni a minden tanulónak kötelező környezetvédelem tantárgyat.

Amit még tudunk: a politikailag korrekt beszéd ma már elképzelhetetlen legalább középfokú ökológiai ismeretek nélkül.

Amiről vita folyik: lehetséges, hogy maga a tőke bioszféra ellenes.

És azt sem tudjuk, hogyan áll az ökológia a demokráciával. Sokan úgy tartják, az ökológiai tudás nem ment meg a diktatúrától, hiszen a klímaválság előtti időkben sem éltek az emberek demokratikus berendezkedésekben, sőt. Tehát mindegy, mit tudunk arról, mit jelent az a szó például, hogy taposottság, vagy biodiverzitás. A kettő, tehát az ökológiai tudományokban való jártasságunk és a társadalmi berendezkedés demokratikus, igazságos volta nincs szoros kapcsolatban egymással.

Azt viszont tudjuk, hogy ma a módos emberek túlnyomó többsége nem a Kerepesi út és Róbert Károly körút sarkán lakik. Ezen a téren tehát tökéletesen működik az antidemokratizmus, vagy másképpen mondva: a vagyoni helyzet által előállott, más nyelvezettel szólva az osztályhelyzetből fakadó különbség. A sikeres, növekedésbarát üzletember csöndes, árnyas, fákkal teleültetett helyen lakik, de gondozott pázsiton is lépkedhet, ha kedve tartja.

Tudjuk, hogy: az vagy, amid van. Se csönded, se jó levegőd? Te tehetsz róla. Másfelől persze azt is tudjuk, hogy eldugott, leszakadó térségekben más sincs, mint csönd és halál, azaz az ökológiai ismeretek ezeken a helyeken aztán végképp nem számítanak semmit.

Nem tudjuk, szabad-e még egyáltalán több napos szabadtéri fesztiválokat rendezni, ha a növények a vesztesek oldalára kerülnek, nem is beszélve a kapcsolódó állatvilágról.

Gerendai Károly így beszélt a 444.hu már idézett cikkében: „Bár az egyhetes fesztivál napi maximális befogadóképessége 90 ezerre emelkedett, és soha ennyien még nem voltak benn a Szigeten, háromszor is telt ház volt (hétfőn Robbie Williams, pénteken Avicii, szombaton a Kings of Leon miatt), nem voltak különösebben problémás vagy tumultuózus jelenetek”

A cikk szerint „.… a keddi Florence+The Machine koncertet is a legsikeresebbek közé sorolta, és fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a nem zenei programhelyszínek szintén remekül működtek, például a különböző színházi és cirkuszi előadásokat nagy érdeklődés mellett tartották. Mint mondta:

„A mínusz egyedik napi Robbie Williams-koncert költségei emelkedtek, így 4,7 milliárd forintra duzzadt a fesztivál költségvetése, ennek ellenére úgy számolunk, hogy a látogatócsúccsal nyereséges lett az idei Sziget. Szerencsére a zamárdi Balaton Sound és a soproni VOLT fesztivál is jól sikerült, így jó szezont zárt a Sziget Kft.”

2015-ben 95 országból érkeztek a Szigetre, és most is voltak külföldi piacok, ahol sikerült növekedést elérni.

Gerendai Károly szerint a hatalmas hőség, a végig 35 fok feletti napi hőmérséklet sem okozott nagyobb bajt, és a Sziget szempontjából kedvező volt, hogy nem esett az eső.

»Nem volt kiemelkedő számban napszúrás vagy rosszullét. A fesztivál egyik alkalmazottját egy infarktus miatt szombaton újra kellett éleszteni, de szerencsére ez azonnal megtörtént, és három perc alatt kiért a motoros egészségügyi szolgálat, majd nem sokkal később már a mentő is ott volt, és sikerült megmenteni az életét« – összegzett Gerendai Károly.”

Nem tudjuk, mit csinált Fynn Henkel a sátrában, mielőtt meghalt volna. A híradások szerint aludt, éjjel nyilván bulizott.

A cikkben ezt olvashatjuk: „Egy több száz kilós faág zuhant a sátorra, a fiatalt nem sikerült újraéleszteni.

A Dunán járőröző vízi mentők vették észre, hogy egy sátorra rádőlt egy fa, azonnal értesítették mentős kollegájukat, aki azonban csak a tűzoltók segítségével tudta megközelíteni a helyszínt, valamint a fát is csak ők tudták leemelni a sátorról. A fiút másfél órán keresztül próbálták újraéleszteni, de hiába.” (A már ismert cikk az önkormányzat lapjából.)

Ha nem aludt, lehet, hogy hanyatt fekve gondolkodott, feje alatt összekulcsolva a karját. Talán éppen azon tűnődött, hogy a bioszféra nem csak azért „fontos”, mert voltaképpen az életünkkel egyenlő, az oxigénje nélkül nem tudnánk élni, hanem azért is, mert a benne található egyéb élőlények – növények, gombák, állatok – sokkal érdekesebbek, mint azok a dolgok, amiket mi, az emberek hozunk létre. Maguktól mozognak, hangot adnak ki, nőnek, és nem kell őket feltölteni, feltankolni, slusszkulccsal vagy nyomógombbal beindítani. A legkifinomultabb gép is merő együgyűség egy tőkésrécéhez vagy egy bogárhoz képest. Saját magunkat látni minduntalan, mindenhol, az unalmas és őrjítő. Lehet, hogy eszébe jutott a platóni hármasság – a jó az igaz, az igaz a szép – és az, hogyan lehetne ezt a bioszférára, a természetre alkalmazni.

Mert hiszen a természet – legalábbis Nietzsche szerint – nem jó, igaz, nem is rossz. A természetben, a tájban létező dolgok voltaképpen felháborítóan közönyösek irányunkban, mondja, számukra mi nem is létezünk, egyáltalán nem is viszonyulnak hozzánk sem így, sem úgy.

Amúgy a természet, a táj és a benne levő dolgok szépsége is viszonylagos: a vasárnap kirándulónak, aki az esti doboz sörére gondol, amit a hűtőszekrényéből fog kivenni, szép. Annak, akinek a természet – a bioszféra – munkahely, a „szépség” másodlagos. Annak pedig, aki bajba kerül, eltéved az erdőben, vagy a csónakja kettétörött a viharban, a szépség eltűnik, az esztétikai élvezet puszta halálfélelemmé változik.

Viszont talán állíthatjuk a természetet igaznak, hisz egyfelől létezik, és ha létezik, akkor talán igaznak is kell lennie. Ha viszont igaz, akkor szép is és jó is, becsülnünk kell – kivált akkor, mikor már alig van belőle.

Lehet, hogy gondolt ilyen, a tanult filozófusokat nyilván mosolyra, fejcsóválásra késztető dolgokat. De hát ezt sajnos végképp nem tudhatjuk.

Amit tudunk még: Fynn Henkel „…. egy német színész volt, aki Pécsen (!) tanult, valamint az UNESCO nagyköveteként is tevékenykedett… gyermekkorától színészkedett, több tévésorozatban is szerepelt, nálunk is vetítették például a »Nálatok laknak állatok?« című sorozatot.” (Az önkormányzat lapja.) Fényképet is közölt róla a lap: barna hajú, rokonszenves fiú mosolyog a kamerába.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az ember holtig tanul

A pártállami rendszerben felnővén, az anarchizmusról mindeddig csak olyasféle képzeteim voltak, amilyen az, hogy félőrült terroristák ideológiája, akik képesek voltak szegény Erzsébet királynét is vésővel szíven szúrni, pedig ő szerette a magyarokat. Meg olyasfélék, hogy a spanyol polgárháború idején az anarchisták a cipőtisztítókat is kollektivizálták, s ennek jeleként a ládáikat vörös-feketére festették, milíciáik pedig úgy próbálták legyőzni Franco hadseregét, hogy senkinek nem kellett semmiféle parancsnak engedelmeskednie, minden tagjuk egyenrangú volt, s úgy és akkor harcolt, amikor tetszésének megfelelt.

Aztán most elolvastam az Ezredvég előző számában Budai Gábor A morális és a politikai anarchizmus találkozása című tanulmányát, és rá kellett döbbennem, hogy mindmáig a legalapvetőbb fogalmakkal sem voltam tisztában. Nem vettem – s ismerethiányaim okán nem is vehettem – észre, hogy Marx A polgárháború Franciaországban, Lenin Állam és forradalom című munkái, valamint Lukács György 1918–19-es etikai tanulmányai egybevágnak az anarchizmus fő ideológusának, Mihail Bakunyinnak alaptételével, ahol „a hatalom erkölcsi leminősítése a hatalom felszámolásának történetfilozófiai szükségszerűségével egészült ki”– hozzátéve, hogy később mind Marx, mind Lenin és Lukács túlhaladottnak tekintették e felfogásukat.

Azaz: mind az anarchista, mind a sztálini korszakban hivatalossá vált kommunista felfogás megegyezik abban, hogy az emberiség történelmi fejlődésének végcélja egy olyan társadalmi forma elérése, ahol minden osztálykülönbség megszűnik és ezért a néptől elkülönült állam hatalmi intézménye is szükségtelenné válik. A különbség csupán az, hogy az anarchisták szerint abban a pillanatban, amikor a forradalom győz, nyomban meg kell kezdeni az államhatalom intézményeinek felszámolását és a közösségek önszabályozó, spontán rendjének alulról történő kiépítését. Lenin eredetileg, az októberi forradalom utáni időkben ezt a modellt igyekezett követni a munkás- és katonatanácsok rendszerének megteremtésekor. 1918 tavaszára viszont ráébredt, hogy az adott történelmi helyzetben ez az út járhatatlan, s ideiglenes megoldásként a „hadikommunizmusnak” nevezett, központosított állami irányításra tért át és visszaállította mind a termelésben, mind a hadseregben a hierarchikus hatalmi felépítményt. Ezt az ideiglenességet aztán a sztálini Szovjetunióban és a körülötte kialakított pártállami rendszerekben olyannyira állandósították, hogy az államhatalom leépítése helyett annak folyamatos erősítése lett a legfőbb célkitűzés, annak a „dialektikus materialista” tételnek megfelelően, miszerint a szocializmus építésének előrehaladása során az osztályharc egyre élesedik. Ez a központosítás tette lehetővé egyébként azt is, hogy a posztsztálini korszakban a káderarisztokrácia a nép feje fölött olyan paktumokat köthessen, amelyek a vadkapitalista rendszerváltásokhoz vezettek.

Ha viszont ilyesformán beláthatja az ember, hogy az anarchizmussal kapcsolatos képzetei tévesek voltak, óhatatlanul fel kell tennie azt a kérdést is, mire megy ezzel a tudással a mai világhelyzetben? Mert az aligha kétséges, hogy 1918-ban Leninnek minden indoka megvolt arra, hogy eltérjen a közösségek önszabályozó, spontán rendjének alulról történő kiépítésétől: a korabeli orosz néptömegek kulturális elmaradottsága miatt ez az út a polgárháború és az intervenció viszonyai között járhatatlannak bizonyult. Mára viszont eltelt egy évszázad, bárkinek lehet okostelefonja – nem váltak-e így az embermilliók ahhoz is eléggé okosakká, hogy a néptől elkülönült állam hatalmi intézményének megszüntetése is közeli célkitűzés lehessen?

Életéveim számát tekintve az a „holtig” igencsak rövid időt jelent számomra. De ahhoz még mindig nem tudok eleget, hogy erre a kérdésre válaszolni merjek.

SIMOR ANDRÁS

Rokonversek

Soós Zoltánról az Ezredvég 2015. évi hatodik számában emlékezett meg Baranyi Ferenc. Soós Zoltán egy évvel idősebb volt nálam, születésnapját ő is júliusban ünnepelte, egy nappal az én születésnapom után. Nem voltunk barátok. Egyszer össze is tűztünk azon, hogy elküldött hat verséből csak ötöt akartam folyóiratunkban közölni, attól kezdve sosem találkoztunk. De halálhíre 2015-ben megrendített.

Első kötetem első verse Kiáltás címmel jelent meg, anyámra és a holocaust áldozataira emlékeztem ezzel a kiáltással. A Tűz-táncot követő Tiszta szigorúság című fiatal költők antológiájában (amelybe engem a szerkesztő, Illés Lajos nem válogatott be, noha ezzel szinte népszerűbbé tett, mert az egykori kritikák felrótták neki) szerepel Soós Zoltán három szonettje Három kiáltás címmel. Apjáról szól, a fáradt bakáról, aki félig-fagyva, konok öntudatlanul marsolt a halálba, miközben vad parancsnokok azt üvöltötték: „Pofa be! Lőj! – vagy dögölj meg, te állat!” – így lelkesítették.

Első szakaszát idézem:

„Hát szégyen az: apám nem volt se mártír.
se partizán-hős, sem fajüldözött;
lehet, szuronyba-rohanók között
végezte. (Eltűnt – így szólt a halálhír.)”

Apja arcát Soós Zoltán, ezt írja a második szonettben, csak emlékekből állíthatja össze, én Bergen-Belsenben meghalt anyám arcát csak fényképeiből ismerem, élő emlékeim nincsenek róla.

A Kiáltás és a Három kiáltás rokon versek. Ma Soós Zoltán, ha élne, bizonyára az Ezredvég szerzői közé tartozna. Ezért írom kettőnkről ezt a kései vallomást.

Váza

Tengerész

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Szerepjátszás és önazonosság

– Z. Németh István legszebb versei –

Az ART Danubius kiadó „… legszebb versei” sorozata fontos szerepet tölt be a magyar kortárs költészet megismertetésében. Még nem lezárt, jelentős életművekből közöl válogatást. Célja szerint a sorozatban szereplő költők munkásságának keresztmetszetét tárja az olvasók elé. A kötetek verseit nem maga a költő válogatja ki, ezt egy-egy neves szerkesztő, irodalomtörténész, esztéta teszi meg, ami egyfajta hozzáértő olvasói visszajelzés is.

A sorozat huszadik kötete Z. Németh István verseit gyűjti össze Szepes Erika válogatásában.

A könyvből nem tűnik ki, hogy a szerkesztő-válogató a teljes keresztmetszet bemutatásának szándéka mellett figyelembe vette-e a versek keletkezésének időrendjét, vagy érvényesített-e valamilyen más szempontot a sorrend meghatározásakor. Az olvasó benyomása mégis az lehet, hogy az első költemények, zömmel szabad versek, talán a költő korai opusai. Néha joggal gondolhat arra, hogy a költő automatikus írással próbálkozott, megörökítve csapongó gondolatait, azonban erősen vitatható, hogy lehetséges-e nem tudatosan megalkotott mű. Az így létrejövő szóhalmazba legföljebb az olvasó érezhet bele jelentést, vagy inkább csak hangulatokat.

A szabad versek között is van néhány emlékezetesen szép darab, például a „kimondatlan”, amelynek minden szakasza, mintha szabálytalan haiku lenne, „fogak mögött/a nyelv húsában/kimondatlan/szavak regénye”, de együttesen is érvényes verset alkotnak. Szép szabad vers a Hívatlan, álmomban is, de általánosságban elmondható, hogy a kötött formájú versek alkotják a kötet legértékesebb darabjait.

Két fontos témája Isten és a szerelem. Isten ellen néha lázad, néha könyörög hozzá (Isten megszelídítése, Fohász). A Szempillantás a szabadsághoz szóló fohász, keverednek benne a Miatyánk szavai a biológiai létezés leghétköznapibb szavaival „…mindennapi emésztéseinket/add meg nekünk ma/miként mi is megbocsátunk/az éppen mellettünk étkezőnek”. Gyakran él a posztmodernben szinte kötelezően alkalmazott szóferdítésekkel. Az Utószóban Szepes Erika ezt a posztmodernnel való ironizálásnak tekinti, és példái meggyőzőek, mint például a Félrebeszéd című vers esetében. Z. Németh más kritikusai azonban nem mindig érzékelik az iróniát, és a szöveg túlburjánzásáról, sőt bornírt ötletekről írnak. Úgy vélik, hogy a szóbontások, a paradox kapcsolatok infláló hatással vannak lírájának művészi rangjára. Ilyen véleményeket is bőven idéz Szepes Erika az Utószóban.

Néhány verset olvasva az ilyen megjegyzések is indokoltnak tűnnek. A Tűzparancsolat például szép szerelmes vers, a címe azonban, nyilvánvalóan mint a Tízparancsolat kiforgatott formája, fölösleges, sőt zárójelbe teszi a vers őszinteségét. Ugyanez jellemző a Trans-Cyberia Expresszre, amely a kötet egyik legjelentősebb verse, de a szócsavarások véleményem szerint itt is fölöslegesen, idézőjelbe teszik mindazt, amit a költő leír a versében. Cinizmust gyaníthatna itt az olvasó, ha a költő más verseiből nem tudná, hogy Z. Némethre sokkal inkább jellemző valamiféle romantikus érzelmi telítettség, mint a cinizmus. Nem általában ítélhető el ez a módszer, bizonyos esetekben lehet értelmi és hangulati hozadéka. Z. Németh költészetében is van erre példa, elegendő az Eléx című verset említeni, ahol az olvasó az első sortól, sőt a címtől kezdve tudja, hogy miről van szó.

A szabad verseket a kötetben összefogottabb, szigorúbban megkomponált költemények követik. A Mondja egy kislány az osztályteremben átmenet a szabad versek és a kötött formájúak között. Olykor váratlanul megcsendülő rímei hangsúlyosabbá teszik szívbemarkoló mondanivalóját, a felszínes és értelmetlen élet vonzásába került kislány önfeledten őszinte kitárulkozását.

„ha nagy leszek én is médiaprosti
vagy surmólány a valóságsóba’
egészen alakos modellcsajszi
…
és hinni fogok a karrierben
de gyereket nevelő anyuka nem nem
égető nyarakon ha kell a testem
tudom a tandíjra megkerestem
és lesz majd pénzem és világot látok”

A rulett már teljesen kötött formájú vers, a kötet egyik legjobbja. („tört sziluettek szikraesőben/forró ködben vasorgonák/szőlőszemben napsugár alszik/a fázás testté lényegül át…”.) Ugyanez mondható el a Hetedik reggel című, már majdnem szabályos szonettről. Legjobb verseiben nem akar mindenáron meghökkenteni, ott ragadja meg legerősebben az olvasót, ahol őszintén áradnak érzelmei. Ilyen vers még például A 21. század költői, amelyben nem él a Petőfi-áthallás lehetőségével, és szinte a népdalok egyszerűségével idéz súlyos gondolatokat.

A kötet két emblematikus verse a József Attila hangját idéző Éjszimfónia (h-moll), és az inkább Kassák hosszú verssoraira emlékeztető Éjszimfónia (g-moll). József Attila vélhetően közel áll a költőhöz, és ezt nem csak a (J. A. születésnapja) alcímmel közölt Belvárosi éj bizonyítja. Z. Németh hitelesen szólal meg József Attila hangján is. Versnyelve rendkívül hajlékony, kifejező, ezért sem meggyőző, amikor az ösztönös írással kísérletezik.

A kötetet, mint már említettem, Szepes Erika értelmező utószava egészíti ki. Ebben felsorakoztatja és szembeállítja egymással a költő eddigi köteteiről írott kritikai megjegyzéseket, és ezek ütköztetése után mondja el a maga véleményét. A módszer azért is eredményes, mert Z. Német István költészete sokszólamú, minden kritikus találhat benne elismerésre és távolságtartásra valót. Az Utószóban idézett vélemények legalább annyira a kritikusok ízlésére, mint a költő verseire jellemzőek. (ART Danubius 2015)

GYIMESI LÁSZLÓ

Az élet képei

Megjegyzések a képviseleti próza távlataihoz

Szeitz János munkássága nem ismeretlen a magyar olvasó előtt, s különösen nem ismeretlen lapunk barátai körében. Versek, színjátékok, elbeszélések, regények és könyvdrámák során át ismerhették, szerethették meg őt. Nem lesz meglepetés tehát új novelláskötete, az áthallásos című A tizenötös kórterem sem.

Áthallásos a cím, hisz korántsem a kórházi folyosót, a kórtermek számozását idézi fel, hanem a megírás idejét, 2015-öt, a legjelenebb jelenkorunkat. S nem akárhogyan idézi meg, hanem a magyar próza legjobb hagyományainak szellemében, egyúttal a képviseleti irodalom, a realista elbeszélés-technika fölényes birtokában.

Amikor bemutattuk a kötetet, azt mondtam róla, hogy a magyar irodalom fővonulatához tarozó mű született. Író- és kritikus kollégáim egy része ezt úgy értelmezte, hogy a próza csúcsteljesítményei közé helyezem a könyvet, s ezáltal akarva vagy akaratlanul túlértékelem. Azzal védekeztem – s ezt az érvelést ma is fenntartom –, nem a művet értékelem túl, hanem azt az irányzatot, azt az elbeszélő, a történetet tisztelő irányzatot tartom nagyon sokra, amelynek manapság a kelleténél kevesebb a becsülete kortársaink körében. Azt az írói alázatot, amelynek Szeitz János a kezdetektől híve és követője. A fő áramlaton mindketten a kritikai realizmus emlőin nevelkedett elkötelezett irodalmat értjük, amely tiszteli a cselekményt, a jellemábrázolást, s úgy illeszti be a nagyvilágról kialakult képünkbe az elbeszélésekben kitáruló mikrovilágokat, hogy azok egyszerre tükrözzék a valóságot, és próbáljanak kiutat mutatni a hétköznapjaink csőd-közeli helyzetéből.

A kötet címadó írása, A tizenötös kórterem kétségkívül egyike a legerősebb alkotásoknak. A kórházi világ mikroklímája, „bunkerhelyzete” lehetővé teszi a hétköznapi előítéletek hiteles ábrázolását, s annak kutatását is, hányféleképpen tudunk az éles helyzetekben viselkedni. A kitaszított, de a maga erkölcsi normáihoz igazított világban példaadóan élő cigányember ábrázolása azért sikerülhetett remekül, mert a többségi társadalom sokféle magatartásmodelljét hordozó betegtársak magatartása, vélemény nyilvánítása állandóan ellenpontozza a főszereplő megnyilvánulásait.

A kórházi „társadalom-laboratórium” ábrázolása kitűnően bizonyítja az író világ-ismeretének szélességét, mélységét. A következő novellák pedig azt igazolják, hogy Szeitz János otthon van szinte az összes társadalmi réteg, az összes földrajzi régió életében, ismeri a munkamegosztás minden területén a jellemző problémákat. Az Eszter című elbeszélés a deklasszálódott értelmiségi (tanárnő) sorsába nyújt betekintést, az elnyomorodást ellensúlyozó belső tartás felmutatásával talán még a reménytelenséget is felülírva. A Pircsi szintén sors-novella, de hátterében ott szorong a rendszerváltásnak hívott átalakulás legtöbb társadalmi ellentmondása, a derékba tört életekkel, a hamis karrierekkel, a jellemtelenség térnyerésével, a percemberkék dáridójával. A kiteljesedő tragédiák ritkán juttatnak katarzishoz: a látlelet azonban pontos, ahogy az Alíz című balladisztikus hangú, mégis hétköznapi történetben is, amelyet a címadó írás mellett a legerősebb elbeszélésnek érzek a sokféle konfliktus egységbe forrasztása, a pontos jellemrajzok, és a hiteles végkifejlet miatt. A padon rövid helyzetrajza, életképe, a párhuzamos és széttartó sorsok szociofotója, hasonló A váróteremben fájdalmas groteszkje, vagy az Emerich kegyelmes úr iróniába csomagolt párhuzamos sorsrajza is. A mikro-realizmus apró diadalai mellett valamennyi rövid írás hozzájárul az egész társadalom félelmetesen igaz rajzához.

A következő két novellát legszívesebben szatírának nevezném, bár mindkettő szétfeszíti a műfaj határait. A Koppra Feri a hős a történelembe vetett kisember tragikomikus históriája, míg A halottmosó a túlélés becsületes útjának keresésébe belefáradó újmódi falusi kényszervállalkozó mesés karriertörténete. Ezeknek a szatirikus írásoknak mintegy ellentéte az őket követő írás, a színtiszta sorstragédiaként értékelhető Doktor N. N. Az alapvető emberi értékek megkérdőjelezése, a tisztaság és a hűség semmibe vétele, a szakmai tisztesség háttérbe szorítása, az elemi szolidaritás hiánya sodorja a főszereplő doktornőt az önként vállalt, választott halálba. Szeitz János nem véletlenül választ nőket a legizgalmasabb történeteinek hőséül, érzékenységük, a hétköznapi becsület kérdéseiben való jártasságuk teszi alkalmassá sorsukat az általános tanulságok levonására.

A következő hosszabb történet, a Józsi, a drehus külvárosban, munkáskörnyezetben játszódik, és mintegy összefoglalásként szemlélhetjük benne Szeitz írói érdemeit: a pontosságot, a hitelességet, a diszkrét humort, s mindenekelőtt az érzékenységet, a hagyományos emberi értékek iránti elkötelezett hűséget. A kötet utolsó írása egy kedves allegória (Mici), egy szobába betévedt légy balsorsán át szemlélteti a szándék és a tett közötti tragédiát érlelő távolságot.

Rövid értékelésemben elsősorban a mű érdemeit igyekeztem felsorolni. Ha úgy tűnne, hogy hibátlan alkotásnak tartom a kötetet, rosszul cselekedtem. Ráfért volna az írásokra egy alaposabb szöveggondozás, a germanizmusok következetes kiirtása, itt-ott a tömörítés sem ártott volna. No, majd a következő kiadásban! Mert egyetlen hiba sem vonja, vonatja kétségbe azt a megelőlegezett megállapítást, hogy Szeitz János munkássága a magyar irodalom fő vonalához közelít, és létrehozott értékei is méltók arra, hogy belesimuljanak ebbe a folyamatba. Bejuthat-e a legnagyobbak közé? Nem tudom. De tiszteletre méltó igyekezete már most is kiérdemli az értő olvasók figyelmét.

A kötet irodalmi anyagát társszerzőként egészíti ki Maria Kisser festőművész címlapja és tucatnyi belső festménye, grafikája (Az élet képei), valamint Szirányi János értő-eligazító előszava. (Szeitz János: A tizenötös kórterem, Budapest, 2016.)

SZABAD JÓZSEF

Az időtlenség lassan telik

– Kántor Zsolt: Az idő szaván fogja a nyelvet –

A szerző saját bevallása szerint is ez az a kötete, amelyik jó kedvéből született. Nem mintha a többi nem ilyen örömelv alapján jött volna létre, de ez az amelyik leginkább belülről tudott feltörni, mint egy kiáltás.

S ahogy Tandori Dezső mondta Kántorról a rádióban: „Ahogy az Úr is, a kezdetek kezdetén, boldog volt, amikor megteremtette a látható dolgokat, a költő is egyfajta isteni kreativitást képvisel, amikor képességei legjavát „teszi bele” a szövegbe.”

Persze egyetlen író sem ér fel Isten mindent átlátó, minden rezdülést bekalkuláló, árnyalt figyelmével, virtuozitásával, de kitől-mástól kaphatta volna a bőrbe kötött lélek az adottságát erre, mint attól, aki alkotta őt.

S a világ roppant szörnyű állapota, a milliónyi trauma és a milliárdnyi dekadencia ellenére, a hang megtalálta az embert. A műben rejlő titokzatos akarat egyesült a befogadó ösztönszerű vagy tudatos alakító akaratával, ahogy Sík Sándor mondta volt, annak idején. A szerzőnek, ahhoz, hogy titkolódzhasson, szóhoz kell juttatni a hallgatást is, ahogy Henry James teszi novelláiban Az elbeszélői szöveg a hallgatást mint sajátos beszédtettet értelmezi, és különböző stilisztikai, retorikai és narratológiai kifejezőeszközök segítségével viszi színre. „Egy hal kibújt a hálóból és belevergődött egy versbe. /A költemény lenyelte. Majd leíródott az ige: az este./(Ábrándok feküdtek az ágyon keresztbe) /Sejtettem én, hogy a műgond egy hajó./Csak nem tudtam, hogy a Bibliából nőtt ki a teste.” (A műgond genealógiája)

S a nyelv és a gondolkodás a kötet két főszereplője. A harmadik, ámbár mellékszereplő, az idő szemüvegén át látjuk a szerzői ént cselekedni, létezni. „Mintha a fején kívül gondolkodna. Mindig vissza akar menni a kitaláltba.” (Mallarmé Rilkénél) Ez az a pillanat tehát, amikor a modern irodalom forgalmas keresztútjain a meglévő, bevált beszédmód, szemantika meghasadást szenved el, hogy hasadékain át bejöjjön egy új szemléleti atmoszféra. A posztmodern is csak közvetlen előzményként érdekes itt, amit felülmúl, újraír a szívből jövő „tinta”. Ahogy Kántor mondja: a vér.

És persze a szakrális monumentális és az olykor távoliként megtapasztalt ihletettség közel jön ezekben a szövegekben, mintha az olvasót is belevinné a megszokott körülmények átgondolásába. „Levés és vanás. A Mallarmé féle kockadobás. Amikor egy motívum átszivárog az időn, mint árnyék. „Két szívószállal a pohárban.” Nem érdekelte, mi van a világban.” (Karakter: Vanás)

Az örökkévalóság – amelynek ideáját, lévén semmit sem kölcsönöz a megélt tartamtól, az értelem a priori módon hiszi birtokolni, egy olyan létmód „változataként” létezik Kántor Zsolt verseiben, mint az imákban és igékben. Mindennapi, de mégsem profán intenzitással.

Ezért tart hatása alatt Az idő szaván fogja a nyelvet, mert teremt egy alternatív világot azoknak, akik még nem adták fel, hogy lehet másképp élni, mint az átlag. (Digitális Kalamáris, 2015.)

SIMOR ANDRÁS

Hét évtizedes üzenetek

Bálint György édesapja, Bálint Ármin naplót vezetett 1944-ben. Ebből a naplóból idézem:

„Ápr. 20. … a parancsnokot úgy informálták, hogy te, Gyurikám, mint tiszt elestél az orosz fronton. A parancsnok kérésére kijelentettem, hogy mint munkaszolgálatos tűntél el Voronyezsnél.”

„Április 27. Tizenkét hónapja vittek el, Gyurikám. Egy pókhálófonálnyi lehetőség az, amibe kapaszkodom, hogy elhitessem magammal, hogy talán mégis élsz. Ennek a vékony fonálnak nem szabad elszakadnia, ha azt akarom, hogy életemnek még célja legyen. Ezért is folytatom ezeket a feljegyzéseket, és abban az illúzióban ringatom magamat, hogy veled beszélgetek, és várom a hírt, hogy élsz, és valamikor visszajössz.”

„Október 6. Ez éjjel azt álmodtam, hogy valaki megjött, akit nagyon vártunk, és nem tudtam megállapítani, hogy te vagy-e, Gyurikám.”

Ugyanebben az évben születtek Radnóti Miklós utolsó versei. A Razglednicák-ból idézem a másodikat:

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

A Radnóti-versre mintha Bálint György fiatalkori verse, a Sóhaj rímelne, megrendítően dermedt szépségeivel, „nem hallani, hogy valahol most / az ember megöli az embert…”

És mindkettőre egy másik lágert elszenvedő nagy író, a lengyel Tadeusz Borowski szintúgy rímeli(Kővilág, Spiró György, Fejér Irén. Körner Gábor fordításai).

Borowski azt kérdezi hazajutva a lágerból: „hogyan történt, hogy éppen ön élte túl, hogyan vásárolt helyet a kórházban, hogyan gyömöszölte a muzulmánokat a kéménybe, hogyan vett nőket és férfiakat?… Hogy Auschwitz komor dicsőségéből maga is részesült.” Borowski, aki l951-ben, öt nappal azután, hogy a lágert átélő szerelmétől, Maria Rundótól kislánya született, öngyilkos lett. Idézem Borowski egyik versét, Spiró György fordításában:

Elég volt a fehérből-pirosból!
Köznapi színt, mert csak kirakatnak,
ünnepre jó lobogónk, az ékes.
Új színeket vegyünk a valóból,
lengyel zászlónk legyen mától csíkos!
Olyan legyen, mint a cellaablak.
                                                (Zászlóterv)

Utalok A grünwaldi csata című prózájára is, amelyben a felszabadított táborban egy szaladó lányt amerikai katona lő le, és a lány teste körül ácsorgó tömeg a katonák szemébe nézve azt üvölti: „Ges-ta-po! Ges-ta-po! Ges-ta-po!”

Még egy idézet, egy párbeszéd a Nálunk, Auschwitzban… című írásából:

„– Velem? Mi volna velem? Kémény, blokk és megint a kémény. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Most jut eszembe: új égetési módszert találtunk ki. Érdekel?

Kegyeskedtem érdeklődni.

– Szóval, négy kölyköt megfogunk a hajánál fogva, a fejüket kupacba tesszük, s meggyújtjuk a hajukat. A többi ég magától, s gemacht.”

Bálint Ármin feljegyzéseit, Radnóti versét, Borowski verseit és prózai írásait olvasva az én 1944-es énem szólal meg, egy kisfiú, aki a felszabadulás után is hónapokig néma maradt, mert azt tanulta meg a Gömbös Gyula árvaházban, hogy nem szabad beszélnie. (Feljegyzések Gyuri fiam részére, közreadta Kelemen Ágnes Katalin, 2014)

*

Két verseskönyvről

Alföldy Jenő írja előszóként Bozók Ferenc Tükörtengely című verseskönyvéhez, amely folyóiratokban megjelent verseiből közöl válogatást. „Bozók Ferenc mint katolikus papköltő nem a műkedvelő vallásos költészetben megszokott kegyességre törekszik, hanem egy hús-vér ember vágyait, gondjait és megrendüléseit tárja föl az olvasónak.”

Példáként idézzünk Ablak című verséből:

Kettős árvaság
itt-ott áll hazád,
   hol itt, hol ott, seholban.
Függőn szétterülsz,
   áttetszőn feszülsz
     az itt meg ott pokolban.

Feleljünk Bozók versére egy Bereti Gábor idézettel Titkolt múlt – tiltott jövő című kötetéből:

Beáll a jég, s a kérgek alatt,
küzd ellene, harcol, forr a dalom,
mert ránk tört újra a középkör.

Bereti Gábor minden sorából kicseng, hogy rideg világban él, „hol az életből elvész az él”, a szivárványból kihal a szív.

Feleljünk Bereti versére Bozókéval:

Ősz húrja zeng
szívem kileng
a Nyárból.

Hol ér az ősz,
hol ér a tél?
Akárhol.

Mindkét költő a magányról beszél, a rideg világban érzett magányról, ezért felelnek egymásnak verseik. A pinceajtót, amely mögött rémek élnek, egyikük se akarja kinyitni, de gyönyörű verseket írnak róla. Ezúttal Bozók szavaira feleljünk Bereti Gábor mondatával: „ha … árnyak nélkül élne a Nap”, az ember azt hihetné, hogy „boldogságot a szerelemben”, magát megtalálja. A Rézbong, illetve a Bíbor Kiadónak köszönhetjük a két kötet megjelentetését.

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Egy filológus kalandozásai

Lengyel András Szegeden élő irodalom- és művelődéstörténészt elsősorban a 20. századi filológia mestereként tisztelhetjük. Különösen jelentősek Kosztolányival, Radnótival, József Attilával foglalkozó írásai, amelyekből többet jelen kötete is tartalmaz. Neki köszönhetünk azonban árnyalt portrét a József Attilával meglehetősen ellenségesnek mutatkozott nyelvész, Horger Antal irodalmi kapcsolatairól is (Horger Antal és íróbarátai. Az „egyetem fura ura” portréjához. Szeged 13, 2001, 5: 36–38).

Lengyel András munkásságát erőteljesen jellemzi ebben a kötetében is az írás és a hatalom viszonya iránti érzékenység. Ő maga erről tömören így vall: „Az írás: képzelet és hatalom sajátos viszonya és összjátéka. Véresen komoly dolog” (8. lap). A 20. századi irodalomból több példát hoz az erős szálon haladó „mainstream” irodalom és a bizonyos értelemben lemaradó „marginális” irodalom tagolódására. Kedves példája, hogy a mainstreamet kijelölő Osváth Ernő annak idején Illyés Gyulát befogadta a Nyugatba, József Attilát viszont nem. Lengyel tárgyalja Illyés és József Attila kapcsolatát is, sőt kitér közös munkálkodásaikra. Ezek között különösen jelentősek fonetikus műfordításaik, amelyek Hetzron Róbert kifejezésével „hűfordítások”. (E fordítói stílusról: Kicsi Sándor András: Irodalmi tanulmányok. Bp.: Orpheusz 2009: 86–92.)

Illyés és József Attila közös fennmaradt hűfordítása, amelyet Lengyel említ (227. lap), de nem idéz, Verlaine Őszi chanson (Chanson d’automne) című versének első versszaka: Les sanglots longs / Des violons / De l’automne / Blessent mon coeur / D’une langueur / Monotone. Tóth Árpád fordítása: Ősz húrja zsong, / jajong, busong / a tájon, / s ont monoton / bút konokon / és fájón. Illyés József Attilával „egy termékeny kávéházi alkonyon” (nyilván a Lengyel András által is emlegetett, Osváth törzshelyének számító Magyar Koronában) szerzett hű fordításaként idézi a következőt: Ténsasszony lón / kérdi hollóm, / de mohón: / – Lesz ma kör? / „Künn, lom-őr, / Monoron!” (Illyés Gyula: Ingyen lakoma. Tanulmányok, vallomások. 2. Bp.: Szépirodalmi 1964: 347). Illyés szerint persze mindez illegés, tetszéskeresés, riszálás.

E fordításmód (és a holló belefordítása) kapcsán megemlíthető, hogy Edgar Allan Poe A Holló (The Raven) című versének 18 versszaka van, amelyek végén tizenegyszer a nevermore ‘soha többé’ fordul elő. Érdekes itt, hogy a raven ‘holló’ szó majdnem fordítottja a never ‘soha’ szónak. Másik érdekessége kivételes hajlama, hogy „hűfordítással” (illegéssel stb.) adják vissza, mint már Tóth Árpád fordításában a Soha már!. Ezt fokozva készült két ismertebb parodizáló fonetikus hűfordítás: Karinthy Frigyes nevem Mór és Hetzron Róbert a Ne várj már megoldása.

Lengyel András filológiai bravúrja Kosztolányi „négerkedésének” kinyomozása (139–150. lap). Maga Kosztolányi is említette naplójában, majd Kosztolányiné és Füst Milán is emlékezéseikben, hogy az író, barátja Horváth Henrik társaságában „egy Havas nevű ipari főrend” ötletéből színdarabot szerzett. Nyilván többen is nekifogtak a darab felkutatásába, azonban Lengyel ki is derítette, mi is ez a mű pontosan: Havass Rezső dr.: Fényben… Három magyar–dalmát történeti kép. Bp.: Magyar Adria Egyesület 1924. Megadja az „átdolgozás” valószínűsíthető idejét is: 1915 vége és 1917 eleje között. Tanulságos az is, hogy Lengyel miképpen jellemzi e darabot: „A 20. század folyamán túlzottan sok, intellektuális szempontból értéktelen, ám bizonyos összefüggésekben történetileg hatékonnyá váló érzület- és gondolattörmelék halmozódott föl a társadalom széles rétegeiben” (149. lap).

Az itt kiragadott kuriózumok mellett Lengyel András tanulmányai az irodalom lényegi kérdéseit tárgyalják. Könyvének két elméleti és egy hosszabb modernitástörténeti vázlata után Juhász Gyuláról, Kosztolányiról, József Attiláról, Radnótiról és Hamvas Béláról ad közre a 20. század eszmetörténetének számos fontos kérdését érintő tanulmányokat. (Lengyel András: Képzelet, írás, hatalom. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Szeged, Quintus, 2010.)

Csendélet

Lapzárta után kaptuk a hírt, hogy június 23-án 86 éves korában elhunyt Dekker Erzsébet. Erzsike az Ezredvég alapításától kezdve, azaz 1991 óta fáradhatatlanul toborozta társadalmi munkában az előfizetőket, árusította a folyóirat számait az irodalmi rendezvényeken, végezte a lap postázását, intézte az adminisztrációs ügyeket. A folyóirat megjelenésének 25. évfordulóját megünneplő múlt havi számunkban Baranyi Ferenc, az Ezredvég alapító főszerkesztője is elismeréssel adózott lelkes tevékenysége előtt . Emlékét megőrizzük.