Harlequin és a Hold
Harlequin és a Hold
Dobos Éva költő, műfordító, szinkrondramaturg 2016. május 31.-én hajnalban meghalt.
Kéziratban maradt verseit következő számainkban fogjuk közölni.
Az élet ha elenged
Indulni készen állok
Vörös bor és fehér bor
Sokszor folyt poharamba
Ez is volt és az is volt
Kínból üdvözülésből
Uram eleget adtál
Megyek ha elbocsátasz
Eleget megtelítőt
Torkomig émelyítőt
Úgy látszik mégsem adtál
Élet még most sem untatsz
Kegyelmedhez igyekszem
Méltó maradni enni
És inni és ölelni
Ahogyan és amennyit
Lehet szabad fi gyelni
És nézni várni hinni
A kínokat kibírni
Ha még el nem bocsátasz
Lorca, Lorca, Federico,
érted rínak a cigányok
Spanyolhonban, Magyarhonban.
Teutánad én kiáltok.
Lorca, Lorca, Federico,
csendőrök jönnek, zsiványok,
kergetik a szegény népet,
leszakítják a virágot,
dércsillagok az ég alján,
tengerre szálló sirályok,
de a földön, ott is, itt is
új urak és új királyok.
Lorca, Lorca, Federico,
érted rínak a cigányok.
Kettőezer tizenhatban
teutánad én kiáltok.
Akik a fákat kivágják,
elpusztítják a világot,
kioltanak Napot, Holdat,
hitványabbakat ki látott,
Lorca, Lorca, Federico,
kiáltásoddal kiáltok.
A rímeim ébredeznek,
noha egyre félszegebbek.
Kuksolnak kertben, bokorban,
azt kérdezik: Éva hol van?
Mit ér a Nap, a meleg,
május kivel incseleg?
Törni-zúzni kellene,
mert megette a fene!
*
„Szóljatok apátoknak, legyen itt
ennél a bulinál.” Ezt
mondtad még. Azóta verseid
olvasom. Micsoda vátesz!
„Bocsáss meg. Haldoklom. Ne haragudj.”
Hallom tovább, mint tegnap, ugyanúgy.
*
Többé nem vagy velem.
Órád én viselem.
Könnyező arc
Napok óta vigasztalanul esett az eső. A hol apró, hol közepes cseppek változó sebességgel csapódtak földnek, aszfaltnak, háztetőnek, mindennek, ami útjukat állta.
Ébredés után, jobb dolga nem lévén, lecövekelt a teraszajtó előtt. Figyelte, ahogy az üvegnek csapódó apró, gömbszerű képződmények a fizika törvényeinek engedelmeskedve előbb lassan, tétován, néha kacsázva indulnak el lefelé, majd társaikat is bekebelezve felgyorsulnak, előbb-utóbb egybefüggő csíkká hízva folytatják útjukat, mígnem az üvegtáblákat elválasztó keresztpánton landolva megsemmisülnek, számtalan apró golyócskát alkotva fröccsennek szét, permetként szállnak alá. Az alatta elterülő városból jószerivel semmit sem látott a völgyet alacsonyan megülő köd és felhő miatt.
Mérhetetlen apátiát érzett. Semmiféle jókedvet, derűt ébresztő momentumot nem talált a látványban. Pedig nagy szüksége lett volna rá. Enervált volt. Úgy érezte, testben, lélekben csak lebeg, lebeg valami nagy-nagy semmiben. Átfutott rajta a gondolat, ilyen hangulat alkalmas arra, hogy az ember feladja küzdelmeit vagy annak egy részét. Feladja belső vívódásait önmagával – mit tett jól, mit nem, mit rontott el helyrehozhatóan vagy végérvényesen –, s azt követően csak úgy éljen bele a világba. Hagyja a fenébe ütközéseit, kocódásait a külvilággal, hentessel, zöldségessel, az életébe lépten-nyomon beleavatkozó bürokráciával, a kultúraváltás vadhajtásaival, a hatalommal. Főként e két utóbbival. Mert végül is hentes és zöldséges annyi van, legfeljebb másoknál vásárol legközelebb. De ezt a két utóbbit nem kerülheti ki.
Nehezen tolerálta, mikor gyermekeinél jóval fiatalabb emberkék gátlástalanul keresztnevén szólítják, mellényzsebből kivágva a „Sziá”-t, letegezik. Nem tudott megbékélni a hatalom pöffeszkedő, gőgös, lekezelő attitűdjeivel, s szinte mániákusan ostorozta azokat. Képtelen volt tudomásul venni a demokráciának azt a változatát, hogy a legfelsőbb közjogi méltóságok és hivatalaik tevékenységét még az Alapvető Jogok Biztosa sem ellenőrizheti, hogy az országgyűlési képviselők nem kötelesek válaszolni a hozzájuk érkező levelekre, kérdésekre, kérésekre, mert e kötelezettség sem az alaptörvényből, sem a házszabályból nem vezethető le.
Morfondírozása közben alig vette észre, elállt az eső. Már ezt is biztató jelnek vette, de megszokott módon – kialakult rítusból, babonából, ki tudja –, az eléje táruló látványt azzal kezdte pásztázni, hogy kell valami eddig nem észlelt részletet, mozzanatot, derűre okot adó elemet felfedeznie, legalább valamit hallani a madarak reggeli csiviteléséből, ami egész napját belengve kedvező hangulatot, kellemes érzetet keltene.
Kilépett a teraszra. Nem törődve a még hideg levegővel, kezdte a globális képet apró részletekre bontva alaposan szemügyre venni. Szisztematikusan haladt a Teve utcai zsaruközpont jellegzetes tornya mögött felsejlő lakóteleptől a János-hegyi Erzsébet-kilátóig. A teljesen sík pesti oldal a látóhatár széléig húzódott, a Margit-híd pesti hídfőjétől azonban a városrész további részeit már a Szemlő-hegy, a Rózsadomb nyúlványa takarta. Itt, a közvetlen közelben sorra vette az ismerős, a gazdák tehetősségéről, az építés időpontjáról árulkodó, eltérő stílusú épületeket. Semmi változás. Tekintete már a szomszéd telkeket pásztázta, eredménytelenül. Jobb híján átkúszott saját ingatlanukra, csupán azért, hogy a rituálét ne szakítsa meg, következetesen végigjátssza. Már nem számíthatott újdonságra, hiszen az esős napokat megelőzően nyírt fű torsa a napfény hiánya miatt nem kapott friss erőre. Amikor már a pázsitos rész sarkában álló fenyőt vizsgálta, nem talál-e újabb oda fészkelő madárról árulkodó nyomokat, a fa tövében észlelt valami rendelleneset. Egy, e távolságból meghatározhatatlan színes foltocskát. Valószínű, a szomszéd csemeték egyike dobta át a csokoládépapírt, vagy egyszerűen a szél fújta át, netalán az ott dolgozó munkások a cigarettacsikket pöckölték át a drótkerítésen, mint azt már megtették nemegyszer. Nem különösebb jókedvvel botorkált le az emeletről, öles léptekkel közelített a nedves fűben a renitens tárgy felé. Ekkor érte a meglepetés. A fenyőgallyak védőernyője alatt egy parányi törpeárvácska bontotta ki félig szirmait. A felső két fehér sziromlevél már elfoglalta pozícióját, az alsó, kék, fehér és sárga színezetűek csak félig bomlottak ki, a parányi porzótokok még nem nyerték el rikító sárga színüket. Ez az! – villant át az agyán. Lehajolt, óvatosan leszakította a virágot, apró szárral, a végén kis levéllel, úgy, hogy a tövet ne tépje ki. Feledve eddigi fáradtságát, apátiáját, ütemes léptekkel ment fel a lakásba. Elővette növénypréselő albumát. Szerzeményét gondosan kiegyengette a szívópapíron, hogy az a lehető legkedvezőbb formában pompázzon. Egy pillanatig még gyönyörködött a látványban, majd felszabadult, mély lélegzetet követően a lap aljára ráírta a dátumot, s valami tavaszi hangulatú sláger dúdolásába kezdve becsukta az albumot.
Milyen hatalmas és átláthatatlan
a szabadság. Ugyanakkor kevés, amit megkapunk belőle.
Ezért akarjuk Istent elérni. Aki ezt képviseli.
És hisszük, hogy Ő tudja a titkát. S nem elképzelhetetlen,
hogy egyszer megláttatja velünk.
S ott, ahol az ember csak szkafanderben létezhet,
az a mindenható arc felénk fordul.
Megtorpant entitásunk esendő értetlenségét megbocsátja.
Azután megkérdezném
a végtelen lehetőségek atyjától,
hogy van-e értelem?
Van-e igazság és békesség lepárolva ott,
van-e odafigyelés az égben?
Erre a válságban vergődő
szervetlen apóriára?
Sajátos léptékét tekintve,
a sok magán-tudat és magán-mítosz kavalkádjában
van-e átfogó terv?
Van-e valami kiérdemeletlen ajándék
kizárólag az ilyenek számára,
mint én? Amit úgyis megkap az illető,
ha elefántcsonttoronyban éldegél?
A hajszál szögesdróttá lényegül át.
S egymásba mar a kutyatej s a láva.
Bár hó borítja a Földet, mint tonnányi kézirat.
Késik az apokalipszis, a dráma.
A dolgok élükön közlekednek máma.
És pörgeti a lelket kegyelem, a hit.
Szellemet kap, aki egy igét kinyit.
Bár minden perce Istennel telne!
Az óhajtás a kételynek a terhe.
S erre az attitűdre egyetlen elv jó.
Néhány csel a pálya szélén.
Majd csak jön egy gól.
… mint aki egy kihűlt váróterem
padján riad fel téli reggelen
átutazóként úgy születtem én…
(Baka István)
Varjak civakodnak egy zsírfoltos papíron,
s te nézed, mily tiszta az esendő romlatlanság,
pedig már a te nyelved alatt is keserű a falat,
s miként a szertartás végig vonul a réten,
úgy lesz a tér a léleknek életfogytiglani bitangolás.
Körülzárnak naponta átélhető sztereotípiák,
csak gondolatban tudsz belecsavarogni a fénybe,
önmagadat is módszeresen körülzártad, s a
letöltött időt úgy méred körülötted dudorászva,
hogy közben pincéből nézel fel az égre.
Már bevetted a halhatatlanság ellenszerét,
igyekszel belefeledkezni az elmúlás gyönyörébe.
Odakint a varjak fekete foltokba zsugorodnak,
s hangokat öklendeznek az éjszakába, – közben
téged várólistára lökött a távoli Gondviselés.
Nincs még érvényes útleveled Isten tenyerébe.
V. I. emlékének
Időpocsékolás minden szó.
Üres halogatás. Már késő.
A pénz is ott hever a borítékban.
Nem várta meg.
Opálos időben nézem a nyomát,
a kis hídon mindig megállt egy staubra,
a vizet nézte, ahogy rázkódik a szélben.
A baj nem látszott, jól leplezte.
Tán vakok voltunk mind.
Otthon találtak rá.
Már nagyon halott volt.
Lesoványodott, félhomályban
heverő test. Ködös idő járta akkor is.
Opálos árnyak futkároztak
az ablakon.
Á. J. emlékének
Nem toporog itt óriás
cipőjében, végleg kitaposta
lépte nyomát az idő.
Az idő: éhség.
Elvisz mindnyájunkat, ha
percekre, hosszan egyedül
maradunk, a kihűlt lakás
fagyosan fogad, nem otthon
többé.
Zárt hely, hol végleg elmegy,
ki elfelejti önmagát, egyként
nevet az elején, a végén,
ülve alszik el végleg.
Nincs posta, magától nem
jön, ő már többé nem
hozza.
Nincs semmi baj, neki
már nincs.
Látom még soványka lábát
a hatalmas cipőben, kezében
sárgult papírokkal zizegve
hozza a napi küldeményadagot.
Mástól nem olyan, nem
ugyanaz.
Ezüstkárász-színből aranykárász-színné vált az égbolt, elállott a hideg eső, elállt a langy hóesés. Fölszakadoztak a felhők, kibukkant a Nap, varjakkal keverve örvénylett a szél. Thakács ült, ült a piros autóban; aki a kocsit vezette: festettszőke, tengerzöld szemű nő, kolleganője Thakácsnak, arról beszélt, hogy kimeszelték a konyhát. Elmaradtak már a varjak, mozdulatlan a határ, sehol semmi, sem útszéli fácánkakas, sem hullámzó röptű, sem, a távolból színtelen (közelről színes) tengeliceraj, sem kopasz fán gubbasztó ölyv, sem téli ruhás, fakó-göröngyszürke nyúl. A nagy kanyar előtt voltak, amikor Thakács észrevette: villogva ugrál valami a napsütötte, fényes útfelületen. Mintha kukoricaleveleket görgetne a szél, de nem haladnának, csak pörögnének egyhelyben. Villogó tánc az aszfalton.
– Azt aaa, halak! – kiáltotta izgatottan Th., ahogy a kocsi elsuhant a vergődő valamik mellett; Thakács azt is látta, többségük törpeharcsa.
– Halak? – kérdezte a tengerzöld szemű nő, és a kocsi változatlan tempóban haladt tovább. Pedig, Thakács szerint, amennyiben halakról van szó, azonmód meg kéne állni, sürgősen visszatolatni, minden oldalról körüljárni a jelenséget, a halakat sürgősséggel fölszedni, s… Hogy azután mit kellene tenni velük, Th. előtt nem kristályosodott ki, ám a halakat, lett légyenek bárhol, okvetlenül meg muszáj fogni. Aztán ráérünk gondolkodni a továbbiakon.
– Meg tudnál állni? – kérdezte izgatottan Thakács a tengerzöld tekintetűt, ám ekkor kamion jött velük szemben, a törpeharcsás sávban. – Á, most már ne menjünk – mondta Th. – Vagy… – kapkodva habozott.
– De hogy kerültek az útra halak? – kérdezte a tengerzöld szemű.
– Nyilván kiestek egy horgász haltartójából – mondta zaklatottan Thakács. – Jött a holtágról motorral, hirtelen kanyar, haltartó borul, tartalma az aszfaltra le.
Ekkorra már túlmentek a nagy kanyaron, szembesütött, vakított a Nap, hiába hajtotta le az árnyékolót a tengerzöld szemű lány és Thakács. Szikrázott a koratavaszban az ég. Talán… Talán nem is horgász hagyta el halait? – kérdezte (magában) Thakács. Tán láthatatlan halastavat gondoz, és a tógazdaságban, bár nem igazán kívánatos elem, törpeharcsa is létezik. Bejön a folyóból a tavakat tápláló vízzel, s itt gyorsan növekszik. Igen, bizonyára innen származtak a halak: áttörték a nem létező falat, mely a látható világot elválasztja a láthatatlantól. Hirtelen megjelentek a levegőben, előtűntek a semmiből, ahol eddig súlytalanul lebegtek, mindig, mindig széllel szemben, keresve az áramlásárnyékos helyeket, aztán történt valami, és mint az ólmot, rántotta a földre őket a gravitáció. Thakácsnak eszébe jut, amit valaha valahol olvasott: dús füvekű réten, ragyogó napsütésben hal vergődik, a segítők tanácstalanok, megpróbálják vergődés ellen gyógyszerrel kezelni. Beadják neki az egyik gyógyszert, nem hat. Beadják a másikat, az sem hat. A harmadikat, az sem. A hal csak vergődik. – Bezzeg, ha felvennék, sodró vizű folyóhoz vinnék, s beleengednék! Rögtön magához térne, nem vergődne tovább: fickándozna, úszna villámgyorsan tova s tovább a hal!
– Na, mi legyen? Visszamenjünk? – kérdezte Thakácsot az aranykárász-színű fényben a tengerzöld tekintetű lány. Már több kilométernyire elhagyták a halakat, siettette őket az idő tovább.
– Á, kösz, ne – mondta Thakács.
Hogy a szél mikor támadt föl, azt Thakács nem tudja. Nem tudhatja, hisz csupán ült, ült, az ablak mögött szerkesztőségi szobában, szerzetesi a cellájában, és alapfokú számítógépkezelést folytatott. (Írt azaz.) Mikor az utcára lépett, már lezajlott folyamat eredményét érzékelhette: fújt a szél.
Ez a szél nem téli szél volt, nem fagyos, az utcákon felszabadultan jöttek-mentek az emberek du. öt óra felé lehetett, ilyenkor kezdik a munkaerőt kiönteni magukból a munkahelyek , sehol zsebre dugott kezek, felhajtott kapucnik, sehol fázósan behúzott nyakak, fagypirosította orcák. Ez a szél csupáncsak szél volt, nagy levegővételekre késztető: „ténylegesen itt a tavasz”, mondta Th. Áprilisvég közeledett. Thakács már megitta a kávét az aprócska palacsintázó-pavilon előtt, melynek hangulata a Balatont idézte föl benne, a Balatonét, amikor rossz az idő. Állt, állt Th., maga elé nézett. Mit látott? Nem tudni; egy bizonyos: arca megtévesztésig olyan volt, mint aki szembenéz a délutáni, fél-fénylő és fél-hullámzó Balatonnal, előtte, húsz méterre a parttól, cölöpökhöz kötött dióhéjcsónakok himbálódznak, orral mindig szembe a széllel, észak-északnyugatnak mutatva. Egy türkizkék szemű, aranyszőke, napbarnítottnak tűnő, szoláriumozott arcú lány, aki becsomagolt palacsintát kért – két diós, két mákos, két kakaós –, sohasem fogja megtudni, saját maga miért kiáltott föl egyszer csak indokolatlanul, hirtelen: „Az evezővilla beleesett a vízbe!” (Aztán körülnézett, és zavartan elsietett. Nem tudta: a viharzó Balatont, mely hirtelen megjelent előtte s kiáltásra késztette, Thakács gondolta oda.) – A szél forgott, erősbödött, már nem észak-északnyugatról jött, nem a Bakonyból, hanem délről-délkeletről, hosszú, elnyújtott, port kavaró, ablakoknak feszülő rohamokban – a távolban valami felnyögött –, nem főn volt, hanem sirokkó. Lecsapott a városra, egy aszfalton heverő, halványlila, nejlon bevásárlószatyor életre kelt, körözni kezdett a palacsintázó, a tízemeletes panelház a Spar hátulja közötti területen, láthatatlan csigalépcsőn emelkedett, ment, ment, haladott följebb, már az ég volt a háttere, az ég, mely reggel még kéken derült, és amit mostanra szürke fátyol vont be, ettől a lila nejlon kissé kékes árnyalatot kapott, „medúzák az Égei-tengeren”, közölte magával Thakács. Igen, azok voltak ilyenek, ernyő nagyságú, lüktető, égszínkék, néha lilába, zöldbe játszó árnyalattal, miképp ment a kirándulóhajó – a pörgő, pácolt-faragott kormánykeréknél Mavromati kapitány –, egyre több medúza tűnt föl a tenger tintájában, égszínkékek, neonzöldek, sejtelemlilák, a hajó haladt, a medúzák tányérja félig föl- és félig oldalt nézett, egyhelyben lenni látszottak, mintha erejükből csupán arra telnék, hogy a láthatatlan áramlással szemben megálljanak, s elkerüljék a süllyedést, ám ha abbahagynák a lüktető mozgást, elvinné őket a tenger, nyomtalanul elmerülnének a végestelen mélyben.
– Medúzacsípés – mondta értetlenül a háziorvos a szoláriumozott arcú, türkizkék szemű lánynak, aki megmutatta neki felhólyagzott lábszárát. – Hát maga hol járt, melyik tengernél?
– Één? – kérdezett vissza megrökönyödve a lány. – Napközis tanár vagyok, ki sem mozdultam egész nap az „A” épületből. – Aztán sírva fakadt. – A tenger, a tenger – ismételgette a szeles, esti, szívfájdító ég alatt.
Hasal Thakács az ágyon, kánikulai délután, patakzik róla a verejték, pedig nemrégiben zuhanyozott le; az ablak elé húzva a zöld sötétítőfüggöny – libegteti a levegő, néha megduzzadva befelé nyomul –, kislámpa ég, Th. előtt könyv. (Thakács e napon, merő véletlenség gyanánt, nagyságrendekkel hamarabb érkezett haza, mint ahogyan hazaérkezni szokott. Du. 6 volt, láthatatlan izzott a Nap – már eltűnt a szomszédos bérház hámló vakolatú tűzfala mögött –, fújt a forró szél, száradó fehérneműket csattogtatott a lég a folyosón, percen belül ropogósra száradt, amit kiterítettek a háziasszonyok.) Távolról tűzoltóautó lassú-kéthangú szirénázása hallatszik, rendőrkocsi gyors-vijjogó hangja vegyül belé. Thakács már nyúlna is a telefonhoz, felhívni az őrsöt, mi történt, aztán ráeszmél, nem a szerkesztőségben van, hanem otthon, igen, otthon tartózkodik; jóleső ernyedtség töltötte el. A szirénázás és vijjogás belevegyül a késődélutáni forgalomzajba, s egyszerre csak rázuhan Thakácsra, nem, nem az álom, hanem az ébrenlenni-nem-tudás. – Arra eszmélt: fenyőillat veszi körül. „Mi ez?”, kérdezte magától. „Szemmel vizionálunk, füllel hallucinálunk, de orral?... – Álmodni mindenesetre: nem álmodom”, szögezte le. „Ébren vagyok.”
A fenyőillat erősbödött, s Thakács vacogni kezdett az előbb, még harmincöt fokos szobában, a ventilátor csatlakozója magától ugrott ki a konnektorból – a propeller mind lassabban forgott, végül megállt, a levél alakú propellerlapátok pattogni kezdtek, repedések futottak szét csillagalakban a műanyaglapokban fehéren, le-lepattant egy-egy darabka belőlük, végül elomlottak, porrá hullva szét –, a fűtőtest magától lobbant be: elfordítódott a kapcsoló, enyhe égettporszag felhőzött a szobában (túlmenően az egyre határozottabbá váló fenyőillaton), a kerek lyukon át látható láng először narancsszín-zölden ugrált ide-oda, kinyújtózott-összezsugorodott, végül aztán megnyugodott, sima kék lett, a hangos kattogás elhalkult, csak szabályos időközönként hallatszott a fűtőtestből egy-egy percenés. – Kár… Kár… – utaztak odakünn, a levegőben a varjak, Thakács dideregve ugrik fel az ágyról, húzza félre a sötétítőfüggönyt, s tekint ki elképedve az ablakon – szállingózik némán, a hó, fehérszürke az ég –, vadul csukja vissza a nyílászárót, keresi elő a télvége óta (de régen volt!) használaton kívül álló, a két ablaküveg közé helyezendő, hőszigetelő plédtekercset, a fenyőillat fokozódik, „ha ez így megy tovább, megjön mennyből az angyal”, suttogja Th., odakünn, az ablakon túl, szél cibálja a kopasz ágakat (némaság, téli, a szobában, de elébb, a még nyitott ablaknál, Thakács jól hallhatta a csörgőfák terméseinek dermedt zizegését), „őrület…” – Persze, Thakácsot nem igazán kavarta fel a nyári karácsonyillat, az illatból támadó tél, látott ő már különb dolgokat is, a lebontott várat, amint mereng, álldogál a lassan mozgó folyó fölött, a levegőben, nézi, nézi a víz tükrében magát, megbillen néha – ilyenkor egy-egy meglazult, régi tégla belepottyan a folyóba, csobbanás –; volt rá eset, nem győzött kitérni egy nem létező, árvíz-előtti, levegőben közlekedő ház elől…
– Hát te mit csinálsz? – nyitott be Thakács felesége, Á. –, miért csuktad be az ablakot, megbolondultál?
– De a fenyőillat… De a hó… A varjak… A tél… – dadogta Thakács.
– Nyár van, te süsü. A fenyőillat? Kiömlött a fürdőszobában a tusfürdő, annak van ilyen szaga – mondja Á., aztán az ablakra tekint, s látja, odakünn erősödik a havazás.
Az elárusítónő rácelluxozta a táblát (rajta szöveg: VELTILÁTORAKCIÓ) a kirakatüveg belső felületére, kicipelt az üzlet elé három különböző méretű, lábon álló ventilátort, csatlakozóikat elosztóba, annak csatlakozóját konnektorba dugva bekapcsolta őket. Forogni kezdtek a propellerek, jobbra-balra ingatták beműanyagrácsozott fejüket, cél: a reklám, a figyelemfelkeltés. A város mozdulatlan volt, állt a levegő. A ventilátorok egyike lassabban mozgatta jobbra-balra fejét, tekintgetett szét, a másik gyorsabban, harmadikuk még gyorsabban. Forgásuk sem volt egyforma, az egyik nagyon gyorsan, másikuk lassabban, a harmadik még lassabban pörgött – szemléltették a nézelődők előtt a különféle lehetséges fokozatokat. Később számos kicsiny, a többiekhez képest törpének ható, láb nélküli asztali ventilátor is kikerült az ajtó elé, csak néztek, néztek egyenesen, propellerük forgott, forgott. Még későbben mennyezetre szerelhető, nagy lapátú ventilátort cipelt ki az elárusítónő: a szerkezet mozdulatlan lapátokkal, ferdén a falnak támaszkodva állt.
„Mint egy szélmalom”, mondta magában Thakács. Pörögtek a propellerek – az utóbbi kivételével –, jobbra néztek, balra néztek, vagy nem néztek se jobbra, se balra, forogtak fáradhatatlanul. Még mindig nem moccant a levegő a városban. Nyár volt, kánikula, negyven fok árnyékban, levél nem rezzent a fáradt-poros fákon, rigó nem trillant, az ég kéklett, reménytelen, a Nap izzott, nem olyan volt, mint a rajzokon, nagy, kerek, mosolygós, hanem pici, szúrós, ha valaki belenézett, pillanatra megláthatta leglényegét, aztán nem látott semmit, soha többé. Fehér felhőfoszlány lebegett dermesztő magasságban, de mikor a Nap elé ért, szétfoszlott, eltűnt, nem ment tovább, nem volt, ami továbbmenjen, semmivé vált. Benzin párállt az utcákon, veréb kortyolt olvadteperfagyi-tócsából, amit egy tikkadt járókelő csöpögtetett el. A levegő állt. Ment, haladt az utcán – lépte alatt puha volt az aszfalt – Thakács.
– Egy epret kérek, egy karamellt és egy mosolyt – mondta Th. az elárusítólánynak. – Négyszáznégy – nevetett a lány. Nem kék volt már az ég: sárga. Thakács tudta: jön a vihar. Néptelenek voltak az utcák: aki tehette, otthonában hűsölt, lehúzott redőnyök mögött; aki nem tehette, munkahelyi légkondi használt levegőjét szívta; aki még ezt sem tehette, szenvedett. Pengve kalapálta a július láthatatlan vasát a nyár. A kék ellentétét alkotó sárgán már fáradtfehér, sápadtpiszkos volt az ég. Valahol – hol?! –, nem messze, nem közel, sem fönn, sem lenn, meghördült valami. „Már dörög”, közölte magával Thakács, kezében a csöpögő fagylalt, s ekkor hirtelen végigsöpört a városon a szél, korcsolyáztak az aszfalton a felpenderült szegélyű, hullott hárslevelek. „Végül is várható volt”, tette hozzá Th., bevillantak neki az elektromoscikk-bolt elé kirakott, pörgő propellerű ventilátorok „Tőlük indult ki a szél, ők kavarják a levegőt.” Északnyugatról vakítófehér szegélyű, mély-szilvakék fellegek torlódtak az égre, magasodott, magaslott a habos-világító felhőtorony, és morajlott folyvást, a márványerezetű villámok nem hatoltak át belsején. – Visszafelé jőve, a bolt elé érve ismét, látta Thakács: kapkodják befelé az eladók a ventilátorokat. A falnak támasztott mennyezeti propeller sehol, hiába keresik, nem lelik, tajtékzik az üzletvezető… Th. felnéz az égre: ott kering-forog a hiányzó, nagy ventilátor propellere a légben, a tér fölött… Thakács, magában: „Azt hiszem, szólnom kell.”
Holnap visszajövök
1 Egy vers születése: két változat [vissza]
„míg élt,
mindig terveztem,
hogy meglátogatom,
és kiszedek belőle ezt-azt,
mit már csak ő tudhat,
de egyre csak halogattam,
most végleg lecsúsztam róla.”
(Oravecz Imre: Elszalasztott alkalom)
Szalmai János tanár úr, az Ürömi utcából…
Az általános iskolában a matematikát,
A gimnáziumban a fizikát tette
Átlátható mindennapivá,
De latinra is tanított lakásán,
Mikor azt az iskolából kitessékelte Ortutay.
Homo faber, homo classicus egy személyben.
Ráébresztett, hogy tudom, amit tudok.
Sic itur ad astra – írta füzetembe.
Még akartam vele beszélgetni 30 év múltán.
Ígértem, majd jövök,
De mire odajutottam, eltávozott
Az elíziumi mezőkre.
Gyökössy Endre, a református pap, a teológus,
Kinek az isteni magasságot és gyarlóságunkat
Közelítő könyveit a katolikusok
Talán még jobban szerették, mint hittársai.
Ő volt a valódi ökumené.
Kezeltem fiatal orvoskoromban betegségét.
Sokat beszélgettünk.
Megajándékozott de Chardin
Sokszorosított művével.
Évtizedek múltán megbeszéltük,
Hogy meglátogatom,
De okkal el kellett halasszam
És amikor el akartam menni,
Megtudtam, hogy eltávozott az égi kikötőbe.
Poszler Györgyöt, a bölcsészet tudorát
Kétszer is meglátogattam korábban, hogy
Támogató véleménnyel illesse
Irodalmi pályázati esszémet.
Kedvesen megtette,
Először mint ismeretlennek.
Egyszer az egyetemen,
Egyszer a Kosztolányi Dezső téri
Lakásában fogadott.
Műveinek ismeretekkel izgalmasan
Bombázó stílusa mindig örömtelien
Felhergelte gondolatvilágomat.
Nagy, összefoglaló kötetét akartam
Dedikáltatni, hogy lássam ismét.
Halogattam felhívását
És egyszer csak olvasom,
Hogy eltávozott a Parnasszusra.
Berzsenyi születésének 240.,
halálának 180. évfordulója alkalmából
A bor ha csorran, Berzsenyi háborog:
dühös-kesernyés füsttel ölelkező
ódát röpít diófa álmos
lombja alól a helóta éghez.
A bor ha csorran, Berzsenyi álmodik:
Vergilt s Horácot pannon edénybe tölt,
barát, barátné távolesvén
pergeti szélbe episztoláit.
A bor ha csorran, Berzsenyi haldokol:
elégiává szűri az erjedő
vihart, s magányba burkolózva
csöndesülőn közelít a télhez.
– Mögmondtam neki, hogy úgy mögveröm…
Ki beszél itt szegedi tájszólásban? Száz kilométerre van a legközelebbi falu, ahol így beszélnek. Talán az a bojtos sapkás nő, srégen szemben a harmadik ülésen? Vagy az idősebb asszony, aki mellette ül? Persze csak gondolom, hogy idősebb, mert kövérebbnek látszik. Vagy csak a vastag kabát kövéríti? Az arcok összemosódnak, a sofőr csak néhány gyenge fényű lámpát kapcsolt be, a hajnali busz utasai nem szeretik az éles fényt.
A nő hangjára néhányan fölrezzentek a szunyókálásból, talán én is arra ébredtem. Maga is megijedhetett a hangos szótól, vagy rápisszegett valaki, hirtelen elhallgat, de lehet, hogy csak halkabban folytatja, olyan halkan, hogy a motor zúgása elnyomja a hangját.
Szegeden a Hungária étterem melletti utcában laktam albérletben, a Nagy Hunginál, mert volt Kis Hungi is. Egyszer valamelyik magas rangú politikus járt ott, és a Nagy Hungiban ebédelt. Kihajoltam az ablakon, langyos májusi nap volt, egy civil ruhás férfi ingerülten integetett a szemben levő járdáról, hogy csukjam be az ablakot.
A család nazarénus volt, nem láttam náluk rádiót, tévét, nem olvastak semmit a Biblián kívül. A nazarénusokat korábban mindig úgy képzeltem el, hogy magasak, soványak, és aszkétaarcuk van, de a háziasszony alacsony volt, kövérkés, és gyakran mosolygott. Egy tejivóban dolgozott a Széchenyi tér sarkán, a pénztárban fél liter tejre vettem blokkot, ő meg mindig kakaót adott. Talán Istennek tetsző cselekedetnek tartotta, hogy jót tesz velem.
Újságlapok zizegnek néhány üléssel előbb, valaki olvasni próbál a gyenge fényben.
– Csak rongálja a szemét, ha ilyen sötétben olvas.
– Olyan sötétben olvasok, amilyenben akarok!
– Én csak figyelmeztetni…
– Maga engem csak ne figyelmeztessen! Semmi köze hozzá, hogy mit csinálok!
Csend. Valaki horkant egyet, nem lehet tudni, hogy méltatlankodásból-e vagy csak nehezen kap levegőt alvás közben.
Egy sovány férfi ül mellettem, a ruhájából enyhe penészszag árad. A busz kanyarban fut, a férfi nekem dől, a feje a vállamra csuklik. Eltolom magamtól, valamit motyog.
Vannak visszatérő álmaim, például a földrengés. Éjszaka van, fekszem egy szállodában, és hirtelen mintha csónak lenne, ringatózni kezd alattam az ágy. Föl kellene ugranom és leszaladni a szálloda udvarára, de nem tudok megmozdulni, mintha az ágyhoz kötöztek volna.
Másik visszatérő álmom, hogy csomagolok, mert vonathoz vagy repülőgéphez kell mennem, de hiába rakom a holmimat a bőröndbe, mindig több lesz a csomagolnivaló, és már tudom, hogy nem készülök el időre a pakolással.
A busz megáll, néhányan fölszállnak, sötét árnyéknak látom őket. Letörlöm egy darabon az ablakot, víz csöpög a kezemről utána. Nem tudom, hol vagyunk, a sötétben minden kis falu egyforma. Néhány lépésre a megállótól egy villanyoszlopon lámpa világít, de olyan gyenge a fénye, hogy csak a közeli ház körvonalait meg néhány fa kopasz ágait látom. Hideg áramlik a buszba, csak most érzem, milyen áporodott volt a levegő. Csoszogás, köhögés, valaki gusztustalanul harákol, azután újra csend lesz.
Két üres ülés van előttem, az egyikre leül egy fiatal lány. Füldugó van a fülében, lakodalmas rockot hallgat, de olyan hangosan, hogy én is hallom:
„Add ide a didit,
a didit add ide!
Én a didit oda nem adom!”
Elaludtam néhány pillanatra, és egy nevet álmodtam, Ulla Jacobsonét. Tizennégy és fél éves vagyok, szeretnék bemenni a moziba, ahol a filmjét játsszák, de „Csak tizenhat éven felülieknek”. A pénztárosnő nem ad jegyet, azt mondja, látszik, hogy nem vagyok még tizenhat éves. Leforrázva elkullogok. Egy idősebb szomszéd fiú jön szembe, néhány hónappal elmúlt tizenhat, borotválkozik is, bár még nem lenne muszáj.
– Ne búsulj, veszek neked is jegyet!
Amikor kinyitják a terem ajtaját, a tömeg meglódul, a jegyszedő nem győzi tépkedni a jegyeket, hiába kiabál, hogy „Lassabban! Lassabban! Mindenki bejut!” Besodor a tömeg, már bent vagyok, biztosan nem küldenek ki.
„Egy nyáron át táncolt”. Vajon emlékszik rá valaki, rajtam kívül? Már nem tudom, hogy miről szólt a film, csak Ulla Jacobsonnak a holdfényben néhány másodpercre földerengő melleire emlékszem. Meztelenül fürdött egy tóban. Svédországban a tavak nyáron sem melegszenek föl úgy mint nálunk, jó hideg lehetett a víz.
A busz kikanyarodik a faluból. Pislákoló fények jelzik, hogy kissé távolabb az úttól tanyák vannak, az épületeket még elnyeli a sötétség. Errefelé korán kelnek az emberek.
Életemben először utazom külföldre, nyugatra és repülőgéppel. Reggel indul a gép, hajnalban kellett fölkelnem, hogy idejében megérkezzem a repülőtérre. Egyedül ülök a zakatoló vicinális fülkéjében, a mozdony kéményéből fölszálló szikraeső az ablak előtt úszik el, mintha csillagszórót gyújtott volna valaki.
Vajon hogy érezném magam, ha elhatároztam volna, hogy külföldön maradok? Próbálom beleélni magam egy olyan ember helyzetébe, aki meghozta ezt a döntést. Elérzékenyülök, és amíg nézem a tanyák távolodó fényeit, arra gondolok, hogy sohasem látom többé ezeket a sötétségben felbukkanó és tovatűnő fényeket.
Nem viszek el mást,
integetését
messzefutó és
lomha tanyáknak.
Nem vers ez, de az akkori hangulatot évtizedek múlva is fel tudom idézni vele.
Kisváros, a falvak után szinte nagyvárosi fényekkel. A buszmegálló hosszú, földszintes épület. A busz ajtaja nagy csattanással kinyílik.
Többen is leszállnak és eltűnnek a közeli utcákban. A megálló kihalt, csak a büfé üvegablakán át szűrődik ki fény. Néhányan fázósan toporognak előtte.
A buszban kellemes meleg van. A lakodalmas rockot hallgató lány leszállt, és eltűnt a penészes ruhájú szomszédom is.
– Embör vagyok én is, nem viselök el mindönt!
A szegedi tájszólásban beszélő nő ismét megriad a saját hangjától, hirtelen suttogásra vált, nem lehet érteni a szavait.
Két idősebb asszony ült le mögém, halkan beszélnek, örülök, hogy nem hallom a szavaikat. Lassan elnyom az álom, érzem, hogy a világ egyre szűkül körülöttem, a busz most kevésbé kátyús úton halad, kellemesen ringatózik. A hangok elhalkulnak, csak a motor zúgását hallom, de lehet, hogy már csak álmomban. Azt álmodom, hogy buszon utazom valahová?
Hangos macskanyávogás riszt föl. Nem is nyávogás ez, inkább visítás, akkor ad ki ilyen hangot a macska, ha a farkára lépnek. Mindenki fölriad, van, aki nevet, mások dühösen morognak. Még egy visítás, azután néhány üléssel előttem egy férfi beleordít a mobiltelefonjába.
– Mi az istent akarsz ilyenkor?… Mi? Hogy hova rakják le? Ahova akarják, bazmeg, van ott elég hely! Ezért kellett hajnalban rámcsörögni?… Mondom, hogy akárhova! Süket vagy?
– Halkabban! – mondja valaki bosszúsan. Néhányan egyetértően morognak és bólogatnak, de a férfi nem hallja meg, vagy nem érdekli.
– Ott leszek rögtön, várjatok! – Kikapcsolja a telefonját, de magában még ugyanolyan hangosan hozzáteszi: – Gyámoltalan banda!
– Akkora kék folt volt a szeme alatt, mint a tenyerem – hallom a hátam mögül. – A két asszony suttogva beszélgetett, de kénytelenek voltak fölemelni a hangjukat, hogy megértsék egymást a telefonáló férfi kiabálása mellett. Nem figyelnek föl rá, hogy elhallgatott, változatlanul hangosabban beszélnek. – De meg is érdemelte az a ribanc, összefekszik mindenkivel, még cigánnyal is, ha fizet neki egy-két felest a kocsmában. – A másik asszony mond valamit, vagy csak sóhajt, a mellette ülő csupán egy pillanatra hallgat el, azután halkabban folytatja: – Én csak azt a szerencsétlen gyereket sajnálom, tegnap is sírva jött át, hogy csináljak valamit, de hát mit csinálhatnék én? Ha kihívom a rendőrt, azt mondja, amíg vér nem folyik, nem avatkozhat be…
Sóhajtoznak még egy darabig, azután csend lesz.
Újabb megálló. Már világosodik, látszik, hogy egy férfi és két nő szállt föl. A busz szokatlanul hosszú ideig áll, elöl egy kis zavar támadt, a férfi nagy pénzzel fizetne, a sofőr elégedetlenkedik, azután az elöl ülők közül valaki fölváltja a pénzt, és elindulunk.
Egy nő áll meg a mellettem lévő üres ülésnél.
– Szabad ez a hely?
Az első pillanatban nem értem, mit akar. Ugyan miért ne lenne szabad? Bólintok.
Lehuppan mellém. Negyven-ötven között lehet, a fejét kendővel kötötte be. Kis kerek kosár van a kezében, óvatosan leteszi a padlóra, kényelmetlenül ül, mert a kosár nehezen fér be a két ülés közé, a lábának kevés hely marad, féloldalasan kell ülnie.
Az arca szögletes, csontos, és fáradt, mintha nem átaludt éjszaka, hanem végigdolgozott nap után volna. Amikor fölemeli a fejét a kosár elhelyezése után, észreveszi, hogy nézem, elmosolyodik. Nem akarok mogorvának látszani, én is elmosolyodom. Egy pillanatig csend van, azután megkérdezi:
– Magát már megszólította Jézus?
– Tessék?
Kissé fölemeli a hangját.
– Jézus, megszólította már magát?
– Nem tudom, hogy…
Közbevág: – Azt megtudja az ember. – Azután biztatóan hozzáteszi: – Jézus magáért is meghalt.
Nem akarom megbántani, de nincs kedvem beszélgetni. Elfordulok, ismét letörlöm az ablaküvegre csapódott párát, csak hogy csináljak valamit. Víz csöpög az ujjaimról.
rejtőző árnyék
fénycsipkés utcák kövén
az alvó koldus
vén tornyok között
bolyong a hold: a mítoszt
álmodja tovább
I.
Esik. Felhőstől esik. A május
lángoló zöldjéhez közelebb
ereszkedik, botorkál a kátyús
betonút. Az idő tekereg
tarolva, mint nyáj a hegyi rétet,
lopakodik mindegyre körénk.
De tisztul s fölcsillagzik. A képed
(itt felejtett virág poraként)
tapad késen, poháron, kenyéren,
szimatolják szent hétköznapok
égi és eső-csend sűrűjében
a szél viaszától elhagyott
aranykori, töredezett érem.
Tudom: kiegészül. Túlragyog.
II.
Kötözködik velem a május –
kövér esőket csenevésszel,
rég ültetett fák pollenével
és rigóhanggal váltogatva
hullat öreg cseléd kapucnis
homlokára, s szorít a falhoz,
kötözködik, tépi kabátom,
szertelenkedik a szívemmel,
hitet lakoltat ki s szerelmet.
Kötözködik, bár napról napra
belenyugvóbb és békülékeny
szemmel tapintok a kövekre,
már nem is tartva idegennek
az árnyuk alatt porladókat:
jövőjük se közel, se messze,
Jöhet május, ahogy jön elmegy
sarat, fecskéket itt felejtve –
rokonomnak tudok maholnap.
minden levőt, ha nincs, csak egyszer.
III.
Áttetsző kígyó: vedlik itt a szél
hetvenhét bőre száll ropog zizeg
zenét vedlik hegyhez vert vasfödél
zsákokba gyűjtött kongását viszed
és megmelegszik testében a vér
és puhán fénylőn vág rétjeinek
a szívcsupasz hang s akkor célba ér
a zsák a vas a kígyó és a hegy
Hogy megbújtak az erdőben a gondok,
és botor védelmükbe vették őket a fák,
hogy féltek, fáztak, s az utolsó csontot
nekik vitték étekül a jószívű kutyák,
hát úgy találta mind a nép, hogy végleg
elhaltak a tüskés sűrűben, már nincsenek,
a fák alatt csak avar van és kéreg,
s a mesékben szolgálnak csak hűséges ebek,
így végül, mikor előszivárogtak,
a hétköznapok tisztes, szerves része lettek,
nem gondok, szikár tények, megszokottak,
s adták olaját a normál üzletmenetnek,
már senki sem értette, mi fáj, mi baj,
hogy miért nyögnek szélcsendben a fák oly sokat,
mért zokog a máskor normális zsivaj,
s mért ássák a kutyák újra el a csontokat.
Vándorúton zöldbe hajló fák alatt a pad,
szakadt cipő, üres zsebek, s örökké tartó pillanat,
sehonnan jőve, s tartva végtelenbe el,
kérdések híján, kétségek nélkül nincsen is Isten,
a dal mesél, a tó locsog, a napfény énekel.
Egészen messze, hátul ég a város krátere,
elöl dicső jövőre hív a távol kábszere,
s eközben árnyban ernyedésre hív a pad,
csak létezik, akár a nyár, a múlt, a vér,
egyhelyben áll, nem ösztökél, és nem mutat utat.
Oroszlánkörmű lábain a palló, szegeccsel ráfogott ülőke,
fehér madárszar és öreg levél, a támla festékfoltos bőre,
alatta holt avar, felette zúg, lobog a fák haja,
az úton senki szemmel látható, csak én, a jövőt se látó,
jelent se ámuló egyéntömeg lexikonba vágyó válfaja.
Tavasztól őszig szinte nincs hét, hogy ne kellene verebet szabadítanunk. A rabságba esés pontos okát, módját nem ismerem, de tény: a kémény száján bejutva (amiről egy régi vihar elvitte a bádogkalapot) a kandallóban landolnak, ahol addig vergődnek kétségbeesetten vagy sztoikus nyugalommal kuksolva, míg ki nem engedjük őkelméket. Mert a kaland egyirányú: kémény-nyílás, kürtő, kandalló; visszafelé már nem megy az extrém verébsport – csak ideút van. Csuda kíváncsi, vakmerő, pajkos népek ezek…
A napokban – több évnyi tapasztalat után – szöget ütött a fejembe egy s más. Azon kívül a nyilvánvaló tényen kívül, hogy kíváncsi, vakmerő és pajkos népek ezek, több mindenre rájöttem velük kapcsolatban. Hogy érthető legyen a végkövetkeztetések sora, le kell vezetnem a történéseket, megspékelve némi saccperkábé, légypiszoknyi matematikai műveletecskével.
Tehát:
1. Tíz verébből általában egy megdöglik, mire észrevesszük, hogy a kandalló belseje – bár nincs fűtési szezon, benne a viruló, izgő-mozgó tűzzel – él, vergődik. Vagy azért nem észleljük, mert csendes, bátortalan, fásult a szentem, vagy, mert nem talál le a kandallóig, esetleg elakad valahol út közben. Ergo: tízből egy veréb veszteségként elkönyvelhető – marad kilenc.
2. A verebek zöme (nyolc a kilencből) nem olyan okos, hogy egy svunggal kiröppenjen a kitárt teraszajtón. Ergo: egy veréb tudja igazán a tutit – hát… nem túl jó arány…
3. A hét butácskából kettő a konyha felé száll, csak némi rásegítéssel hajlandó elhagyni azt. Ergo: két verebet a szíve vagy a begye a konyha felé húz – marad öt.
4. Az ötből egy össze-vissza kóricál a nappaliban (ha nem csuknánk be az ajtókat, tótziher, minden helyiségbe bepofátlankodna), míg így vagy úgy, ki nem talál. Ergo: egy veréb nagy kalandor – marad négy.
5. A négyből egy megül a tárt kandallóajtóban, a menekülési mozgásprotokoll kimerül abban, hogy ímmel-ámmal, tessék-lássék ugrál pár kört a tűztérben, még véletlenül sem kifelé (az édes szabadság felé), és a legnagyobb lelki nyugalommal mereszti ránk fekete gombszemét; no, ezeket kell megfognunk – még csak nem is berzenkednek… Ergo: egy veréb vérlusta, elkényeztetett mamakedvence – marad négy.
Összegzem az eddigieket: Tízből négy veréb brutálisan ostoba, ha a szemüket böki ki, sem látják a megoldást! Ámde! Ez a négy veréb minden alkalommal a felső könyvespolcra, egy bizonyos könyvre száll, ott tétovázik egy ideig, aztán reppen ki. Megnéztem. Tolsztoj Feltámadás című műve a landolóhely. Eltöprengtem… Megnéztem: nincs letojva. Mi lehet még… A borító nem illik az általam elképzelt idillikus verébkörnyezet profiljába, igaz, széles, kényelmes, többszáz oldalas, de ha madár lennék, inkább a pár centire zöldellő futóvirág indáira szállnék. És akkor belém hasított! Ez a négy veréb dehogy ostoba! Pusztán szeretik a könyveket, különösen Tolsztoj Feltámadását. Ergo: a maradék négy veréb a verébtársadalom tanulni, tudni vágyó hányada, amelyek (sőt! akik!) érthetően különös vonzódást éreznek a nagy orosz zseni munkássága iránt. Vagy csupán hisznek a feltámadásban…
Foglaljuk össze: tíz verébből egy öngyilkos hajlamú, egy zseni, kettő nagyon szereti a begyét, egy kalandor, egy lusta dög, négy pedig életrevaló, okos szárnyas (vagy csupán hisz a feltámadásban…)
Az arányok alapján levonhatjuk a konklúziót: a verebek intelligensek, sokfélék, szeretni-, tisztelnivalók… Mint mi, emberek.
Jut eszembe! Egyszer rigó manifesztálódott a kandallógyomorban, így leszögezhetjük: némelyik rigónak erős identitászavara van – verébnek képzeli magát. De… végül is olyan mindegy… Ez is madár, az is madár. A lényeg: kis látogatás után – szeretem a madarakat – tízből legalább kilenc szárnyaljon tovább a dolgára, szabadon.
– Mit csinálsz itt kismadár?
– Hát… csak gubbasztok.
– Miért gubbasztasz? Baj van?
– Nem tudok repülni… betegek a szárnyaim – koppant a válasz.
– Miért betegek a szárnyaid? Nem lehet meggyógyítani?
– Nem lehet… Mikor fióka voltam, megnyesegették. Túl magasra szálltam, ismeretlen vidékek felett repkedtem. Félő volt, hogy elveszem, elpusztulok. Később nem is nagyon mertem használni… Elrettentem… A szárnyaim pedig nézd csak: elsorvadtak…
– És… és a lábacskáid is betegek?
– Ó, azok nem! Azok erősek, mint az acél! – csillant a hangja.
– Akkor miért nem ugrálsz? A boldogsághoz nem kell a repkedni! A földön is sok csodadolog van; csak vidámabb lennél a napfényben, színek, hangok között, nem beszélve arról, nem lennél ennyire magányos.
– Butákat beszélsz… – keseredett el a csicsergés. – Madár vagyok. A madarak akkor boldogok, ha szállnak. Ilyen a természetük. De… – borzolta fel pillanatra a tollait – próbáltam én… Kinevettek… Volt, hogy megtaposták a csonkjaimat… És előfordult, hogy megdobáltak… Elfáradtam… Jobb nekem itt, a sötétben, egyedül. Nem zavar, nem bánt, nem csúfol senki… Nyugodtan álmodozhatom a repülésről.
– Tudok valamiben segíteni? – próbálkozott a látogató, szinte súgva a kérdést.
– Hát… Ki vagy te? Talán varázsló? – rebbent a csipogás, az utcai lámpa beeső fénykörében még a sápadt tollú fejecske is előbukkant egy pillanatra.
– Nem, sajnos nem vagyok varázsló…
– Kár… Akkor menj, kérlek. Zavarsz. Szeretnék tovább álmodozni a szárnyalásról.
– Egy eldobott pipacsszálra,
amit a falatozó mögött
pár percig bokrétázgató
átutazók után vettem föl.
magjait hullva
úgyse láthatja
végül elhagyja
minden árnyéka
addig és újra
lepkeszárny hangja
játszva némítja
illat álomba
szélbe kábítja
por fut arcába
kútja fénytócsa
libbenő szoknya
lelke korsója
szirma táncolna
vére lobban ha
vak szem órákra
féltve vázába
menti színt várva
jó halottól ma
tőle vagy kurta
nyár falumtól (ma)
– A legtöbbet
megbocsátó
feleségemnek
Légy a kabát.
Vagy az enyém –
vagy a tiéd,
és takarjon
be kettőnket
egy lombfogyott
parkban, hogy
ne láthassák,
melyikünk az,
aki jobban
szégyelli, majd,
magát, hiszen
szétnyílik, tán
mondjuk inkább
így, szépítve:
megnyílik, póz
nélkül vennénk
tán levegőt –
aztán válunk
egymástól, meg
a választott
padtól a szent
paupertestet
felejtő, kéjt
önmagáért
éltető nap
néhány perce
után. Igen,
de mi után?
Amikor már
legkedvesebb
órája jön
a szívnek, a
megenyhülő
sötétségé.
Gyurikám, a mama szemefénye megnősült. Feleségül vette Pirikémet, a Kovácsné szemefényét. Tulajdonképpen várhattak volna még azzal az esküvővel, hiszen egyiküknek se volt kialakult elképzelése a jövőjéről, csak úgy éltek bele a vakvilágba egyik bulitól a másikig. A fiú éppen árufeltöltő volt az egyik Auchan áruházban, a lány meg ugyanott a pénztárgép mellett ült.
– Hát erre aztán nem lehet családot alapítani – berzenkedett Pálné, Gyurikám örökké aggodalmaskodó édesanyja. – Hol fogtok lakni? Miből fogtok élni, ruházkodni? Hát, ha még gyereketek is lesz… Tán én foglak majd eltartani benneteket? Arra aztán ne számíts, Gyurikám! Én leveszem rólad a kezemet, mihelyt kiteszed a lábadat ebből a házból. Vége. Érted, Gyurikám? Vége. Megszűnnek a dugi ezresek. Most is, nincs egy hete, hogy megkaptad a fizetésedet, aztán szombat este már körbetáncoltál, hogy anyú…ú, legalább kétezret adjál, fizetéskor megadom. Tudom, úgy, mint a többit. Apád meg csak nézegeti a tányérját, hogy már megint kelkáposzta főzelék van. Azt mondja, erre a konyhára az isten pénze se lenne elég.
– Ne dohogjál, drága jó édesanyám, ne dohogjál! – simogatta meg az arcát a fiú. – Egyben fogod megkapni az összes tartozásomat, és akkor aztán akár naponta kétszer is főzhetsz a faternak csülköt pékné módra. Hát azt hiszed, hogy csak úgy nézelődök én bele a világba? A múlt szombaton is nyertem a gépen százezret. Érted? Százezret. Megadhattam volna a pénzedet…
– És miért nem adtad meg?
– Hát, mert… Kár is mondanom, úgy se értenéd meg... – legyintett Gyurikám. – Nem értetek ti semmit!
– Azért próbáld meg elmondani, hátha mégis…
– No, hát az a dolog lényege, hogy az ember kiszasszerolja a metódust. Érted, hogy mikor vált a gép, mikor adja ki a dohányt. Én most beleszórtam a százast, de figyuztam is. Legközelebb már ki is veszem a magamét.
– Én már azzal is megelégednék, ha az enyémet visszaadná. Apáddal mi annak idején két évig jártunk jegyben. Takarékba raktuk a fizetésünket. Még villamosra is csak akkor szálltunk, ha messzire kellett menni, hogy minél előbb összejöjjön a lakáshoz a lelépési pénz.
– Ácsi már, muter! Miről beszélsz itt nekem? Te azt hiszed, hogy én ezt a tetovált seggű Pirit el akarom venni? Nehogy má… Néha dugunk egyet-kettőt, aztán annyi. A munkaközvetítős csaj, tudod, aki ezt az állást is adta, azt mondta, hogy hamarosan indul egy kamionos tanfolyam. Arra beugrok, aztán ha meglesz a jogsim, agyő Magyarország, meg se állok Londonig. Állítólag ott marhára jól fizetik a kamionosokat. Tény, hogy a meló se csokifagyi. Sok a közel-keleti, meg az afrikai fuvar, de ott aztán dől a dohány, mint a pelyva. Na látod, abból fogom én majd megadni a te pénzedet. Ahány forintot adtál, annyi eurót kapsz majd vissza. A fater meg hadd gurgulázzon!
– London, meg a kamion… Az kéne neked. Aztán milyen nyelven beszélsz majd az arabokkal, meg a feketékkel?
– Nehogy már ezen aggályoskodjál, édes jó anyám! A jogosítvány nemzetközi, vezetni meg kézzel kell, nem szájjal! Bízzad te azt csak ide, és csúsztass egy ezrest!
*
Kovácsné is felfigyelt arra, hogy Piri lánya egyre gyakrabban marad ki éjszakára, sőt majd fölrobbant a méregtől, amikor egyik reggel meglátta a fürdőszobában, hogy az édes pici lánya fenekére oda van pingálva, hogy Gyurikám. Odavitte a zuhany alatt ázó delnőnek a körömkefét és kemény hangon ráparancsolt.
– Lesikáld nekem a seggedről azt a randaságot Pirikém, mert én nem is tudom, mit teszek veled. Apád biztos megöl, ha meglátja.
– Azt ugyan sikálhatod, mutikám – felelt a lány nevetve –, mert az tetkó.
– Mi a franc az a tetkó?
– Hát a tetoválás, ami beleég a bőrbe.
– Ez… ez… már több a soknál, Pirikém! – kapkodott levegő után az asszony. Nem elég, hogy otthagytad az iskolát, nem elég, hogy olyan cuccokban jársz, hogy az embernek helyetted ég a képe, nem elég, hogy egyik fiú karjából a másikéba esel, akkor még ez is… Mi lesz belőled, édes lányom?
– Hát, ha jól meggondolom, vagy pultos csaj valamelyik bárban, vagy táncosnő Rómában.
– Rómában? Te, aki öt tárgyból képes voltál megbukni?…
– Igen, de olaszból majdnem megkaptam a kettest. Ha nem pikkel rám a tanárnő, meg is lett volna.
– És a másik négy?
– Ugyan, hagyjál már békén! Hol a francban fogom én használni a másodfokú egyenleteket? A táncoláshoz elég, ha annyit tud az ember lánya, hogy jobb kéz, bal láb, egy-két-há-négy, most dobd föl a fejed fölé! A bárpultnál meg azt kell tudni, mennyi vizet adhatsz a szeszhez.
– A sírba viszel, te lány! És ez a bizonyos Gyuri legalább jóképű? Biztos állása van?
– Ja – bólintott Pirikém. – Fekete haja van, és zselés. A múltkor már a targoncára is fölengedték, azzal furikázott a polcok között. Jó fej. Úgy tud nyerőgépezni, hogy veri az egész bandát. A múlt szombaton ki is vett belőle százezret.
– Mi az, hogy kivette? Lopta?
– Ugyan, muti, teljesen el vagy maradva! A gépből nem lehet lopni. Ott azok rabolnak.
– Na jó, de mit csinált azzal a nagy nyereménnyel?
– Mit csinált volna? Visszatáplálta, hogy ellesse a szisztémát.
– Mondom, hogy megőrjítesz, te lány!… És úgy különben rendes?
– Rendes hát. Utána mindig hazakísér.
– Mármint, hogy mi után?
– Mármint, hogy az után, ami után a fater mindig rá szokott gyújtani. Nézz már meg jobban! Úgy nézek én ki, mint egy zárdaszűz?
Nem, valóban nem úgy nézett ki. Ezt Kovács úr, a kedves papa is megállapította, sőt azt is, hogy amilyen kis hülye liba, előbb-utóbb bekapja a legyet, aztán nevelhetik ők a nem kívánt unokát. Nevelhetik, de miből? Épp tegnap mondta neki a főnök, amikor új bakancsot akart kiíratni a munkavédelmis csajjal, hogy túl sok védőruhát használnak itt a melós urak. Meg kellene már vizsgálni, nem lenne-e gazdaságosabb új embereket szerződtetni, akik maguk hozzák a bakancsot. Ezt neki mondta, bele a képébe. Neki, aki évek óta nem volt szabadságon. Ő meg csak mosolygott, mint egy hülye… Mint aki kettőig se tud számolni. Most mosolygott, de még egy ilyen, aztán ő is a főnök képébe vágja még a kifizetetlen túlórákat is. Akkor aztán majd kirúgják, mint a macskát szarni, és kuncsoroghat egyik kft-től a másikig. Ötven évesen már a kutyának se kell az ember. No, de hát azért a melósnak is van önérzete!
– Te csak ne vágjál senkinek a képébe semmit! – mondta neki az asszony. – Mindig is az volt veled a baj, hogy túl nagy volt a pofád. Ezt a kislányt meg hagyd békén, majd én elintézem. Különben is komoly udvarlója van, hamarosan megkéri a kezét.
– Miféle komoly udvarlója? Ennek?
– Ennek hát. Valamilyen Gyuri. Látod, már oda is felíratta a nevét. Biztos állása van a külföldi cégnél. Gépkezelő.
– Az jó. Külföldi, vagy magyar?
– Azt hiszem, magyar, de jár külföldre is.
Így teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, mígnem egyik este (vagy éjszaka?), amikor Gyurikám a gépezés, meg az után hazakísérte Pirikémet, így szólt hozzá a lány.
– Nem akarsz bejönni hozzánk? Itt is alhatsz. A muter éjszakás, a fater meg vidékre ment. Csak pénteken este jön haza.
– Mi a francnak mennék én be hozzátok? Még ha előtte mondtad volna…
– De! Lécci, lécci, lécci… Úgy akarom, hogy begyere! Mondanék is valamit.
– Itt is mondhatod.
– De nem, az nem olyan… Meg van körtepálinkánk is. Tudod, olyan igazi körte is van az üvegben. Bele van nőve.
– Belenőve az üvegbe?… Ugyan, hagyjál már…
– De tényleg, frankón, ha mondom.
– Oké, azt megnézem, aztán dzsavelok, mert reggel csörög a muter.
Bementek. Tényleg volt körte az üvegben. Tényleg jó erős volt a pálinka, s mire Gyurikám meggyújtotta a füves cigit, Pirikémen már csak a magas sarkú szandál volt. Kár lett volna kihagyni az alkalmat. Különben is hokedlin még soha se szeretkeztek.
– No, akkor most már nyomjad a vakert – mondta Gyurikám a nadrágját keresve – mert húzok a francba.
– Ne siessél már annyira, hülye gyerek! – mondta a lány olyan hangosan, hogy még az utcán is meghallhatták volna. – Itt komoly dologról van szó.
– Te, meg a komoly dolog… Ne vadíts már!…
– Pedig az. Nem jött meg. Már második hónapja.
– A rohadt életbe! – bokszolt a levegőbe Gyurikám. – Nekem meg esküdöztél, hogy szeded azt a rohadt tablettát… Különben meg lehet, hogy nem is az enyém.
– De igen, a tiéd.
– Ki mondja ezt?
– Én.
– Na jó, ez ennyi volt. Felejts el sürgősen és örökre! – Az ajtóhoz ment, nyitotta volna, de nem engedett a zár.
– Ejnye, édes fiam, csak nem akarsz már elmenni? – hallatszott az ajtó túlfeléről Kovácsné negédes hangja.
– Ugyan már, hová menne? – felelt helyette a házigazda. – Szépen leülünk, megiszogatjuk azt a maradék körtepálinkát, és közben megbeszéljük a világ dolgait.
Megbeszélték. Olyannyira megbeszélték, hogy Gyurikám egy hét múlva beköltözött Pirikém leányszobájába, és Kovács úr elkísérte őket az anyakönyvvezetőhöz, nehogy valamelyik útközben meggondolja magát. Ez még csak a bejelentkezés volt, de az esküvőn se tolongtak sokkal többen. Csak az ifjú pár volt ott, Kovácsék, meg a két tanú. Az utóbbiak fél liter pálinkáért meg a vacsoráért vállalták az aláírást.
*
A mézeshetek gyorsan elszaladtak, s Pirikém egyre többet hivatkozott a fáradtságra. A mama eleve átvállalta a főzés nehéz terhét. Már csak azért is, mert korábban ő volt fáradt, amikor ezt a tudását meg kellett volna osztania a lányával. Mosni, vasalni eddig is a mama szokott, miért pont most változtatna a szokásán? Az a néhány koszos Gyurikám féle ruhadarab már igazán se nem oszt, se nem szoroz. Marad a takarítás. A portörlés még csak felfogható terhes tornaként, meg különben is ki néz oda, de a porszívózás kifejezetten férfimunka. Gyurikám korábban is látta már, hogyan csinálja ezt az anyja, de soha eszébe se jutott, hogy azt férfiemberre szabták. Várt. Gyuri az ágyon heverészve, a por meg a szőnyegen. Amikor este odabújt volna Pirikémhez – csak este, mert napközben árgus szemekkel őrizte a mama – az ifjú asszony sértődötten arrébb húzódott és flegma hangon kérdezte:
– Kiporszívóztál?
– Mármint hogy én?
– Vagy te, vagy valaki, aki a pasimnak hazudja magát.
– Meg vagy te húzatva, Pirikém! Én porszívózzak? Én, aki életemben nem tettem olyat? És ez pont akkor jut eszedbe, amikor nyomulnék hozzád nagy kanosan, mert majd szétdurran a szerszám, te meg csak fekszel ott, akár egy négynapos vízihulla?… Hát ott rohadjon meg az a porszívó a szekrény aljában!
– Rendben van, Gyurikám, tiéd a pálya… Akkor hát csocsi!… Nekem meg ez nem frankó.
– Igen? És vakerolnál valamit arról, merre poroszkáltál délután? Ne mondd, hogy bútyáztál, mert bent jártam, és nem voltál ott.
– Sétáltam a csajokkal, meg moziban is voltunk. No, lesz porszívózás, vagy nem lesz?
Így hát Gyurikám fogcsikorgatva és szentségelve, de másnap nekiállt a porszívózásnak. Eleinte naponta rábeszélte magát, aztán ki-kihagyott egy-egy alkalmat, mert úgy érezte, Pirikémből is sok már a mindennapos. Meg azok a hajdani forró összebújások is egyre langyosabbakká váltak. Néha már arra gondolt, hogy más lánnyal talán jobban menne. Talán… és különben is, micsoda hülyeség ez, hogy neki ezért porszívóznia kell?!
Egy lombhullató őszi délutánon a kocsma előtt összefutott hajdani nagy szerelmével, Klárival. Éppen elfogyott a pénze, amit a játékautomatába dobhatott volna. A lány meg éppen vásárlásból igyekezett hazafelé. Az asszony – merthogy közben ő is összebútorozott egy kamionsofőrrel – feltűnően csinos volt és kívánatos. Gyurikám szemei majd kipottyantak a betonjárdára, úgy rábámult a formás lábakra, ringó csípőre.
– Mi van, csak nem tetszem neked újra, te apajelölt? – mondta nevetve.
– De, tetszel. Még mindig tetszel. Elkísérhetlek? Add ide azt a szatyrot!
– Csak nem? És mit szól majd ehhez a hitvesed?
– Ugyan, ne cukkolj már te is! Épp eleget szívok így is…
– Tényleg? Gyere, meséld el, hátha ketten kiokoskodunk valamit!
– Ketten? És az embered mit szól majd hozzá?
– Nem tudom. Most éppen valahol Spanyolországban tekeri a kormányt.
– Az jó. A kamion, az jó. Én is elvégzem a tanfolyamot, aztán megyek Angliába. Vissza se nézek erre a hülye országra. Itt mindenki olyan hülye, de olyan… és még a játékgépek se úgy működnek, ahogy kellene. Nincs bennük metódus.
– Jól van, Gyurikám, jól. Csak menjél. Ott biztosan jó lesz neked. Gyere be, megbeszéljük! Van whiskym is…
Megbeszélték egyszer, aztán még egyszer, és közben öreg este lett. Az asszonynál némi füves cigaretta is akadt. De nem ám olyan ablakban termesztett fű, mint amit a téren árulnak a hazai dílerek, hanem eredeti, dél-amerikai. Miközben harmadszor is megpróbálták megbeszélni a dolgot, a nagy igyekezetben a hamu a szőnyegre pottyant. Gyurikám fölugrott, és kissé zavartan kérdezte:
– Hol a porszívó? Gyorsan fölkapom.
Klári olyan harsány hahotában tört ki, hogy még a térdeit is csapkodta hozzá, és mint az ideges ló, úgy ingatta a fejét.
– A porszívó? A porszívó!… Rögtön összepisilem magam. Hát te lettél a felszarvazott porszívós Gyuri? Fűnek-fának meséli a nejed, hogy csak akkor hajlandó lefeküdni veled, ha már kiporszívóztad a szobát. Így lettél idomítva. Ő meg… Te jóságos Isten, megfulladok… azzal fekszik le, akivel akar. Nincs kockázat.
Gyurikám hirtelen kijózanodott. Magára kapta a ruháit, s rohant egyenesen haza. Haza, a régi ágyába, mely hónapok óta bevetetlenül várta.
Másnap reggel elment a munkaközvetítőbe. Azt a nőt kereste, aki tavaly a kamionos tanfolyamról beszélt neki. Egy idősebb szőkét talált a helyén, aki megértően bólogatott.
– Igen, emlékszem, fiatalember, valóban volt ilyen tervünk. Aztán kimerült a továbbképzési keret, meg a kolléganő is más feladatot kapott. Sajnálom, de egyelőre nem indítunk kamion vezetői tanfolyamot. Gondolom, azt tudja, hogy tehergépkocsi vezetői jogosítvány, meg öt éves gyakorlat is kell hozzá…
– Tudom hát – hazudta –, de azt mondták, hogy itt azt is el lehet végezni.
– Itt? Ugyan, ki mondhatott magának ilyen sületlenséget? Még hogy itt…
*
Amint lefelé ballagott a lépcsőn, hátulról a vállára tette valaki a kezét.
– Kamionos akarsz lenni, kispajtás?
Dühösen lesöpörte a válláról az idegen kezet és harcra készen fordult szembe a gazdájával. A széles vállú, szálfa termetű férfi mosolyogva nézett le rá.
– Mi közöd hozzá? – válaszolta a fiú kissé megenyhülten, miután felmérte az erőviszonyokat.
– Semmi, haver, abszolút semmi, csak arra gondoltam, segítek, ha már az utamba akadtál.
– Miért, te kamionos vagy?
– Nem éppen az, de valami hasonló. Ha érdekel a dolog, gyere, üljünk be ebbe a kricsmibe, beszéljük meg! Velem még mindenki jól járt…
– Velem is. Azért nincs most egy átkozott kanyim se.
– Figyuzz, haver! Akit meghívok, az a vendégem. Aki pedig a vendégem, annak én fizetek. Mit kérsz? Sört, whiskyt, vodkát?
– Mindegy, csak ártson! – válaszolt Gyurikám jópofáskodva. – Fűvel hogy állsz?
– Ha jól megkotrom a zsebeimet, talán az is akad. Ecstasy?
– Végtére is…
– No, jól figyelj, elmondom mi van – ült le az egyik asztal mellé a nagydarab férfi, s intett Gyurikámnak is, hogy kövesse a példáját. – Én külföldi munkára toborzok belevaló, tökös férfiakat. Ha nagyon akarod, később akár kamionos is lehetsz. Ott, apám az lehetsz, ami akarsz. Útleveled van?
– Még jó, hogy van…
– Gagyogsz valamit angolul? Esetleg spanyolul?
– Angolt tanítottak a suliban, de hát az már régen volt…
– Nem baj, kapsz útitársat.
– Dohány?
– Tudod mit? Kezdőnek kapsz ötszáz dollárt.
– Egy hónapra?
– A frászt! Egy hétre. Aztán majd meglátjuk, hogy mozogsz, és lehet az még a duplája is. Csak rajtad múlik, édesapám, csak rajtad.
– És mi a meló?
– Utazgatsz ide, oda, akár egy kamionos. A többit megmondják ott.
– Hol? Londonban?
– Kicsit arrébb. Costa Ricában. A jövő héten el tudsz indulni?
– Felőlem, akár holnap is.
Hát így esett, hogy Gyurikám belecsapott a nagydarab, mosolygós arcú férfi tenyerébe, s előlegként kapott ötszáz dollárt, meg a szombatra szóló repülőjegyet.
– És mi lesz akkor, ha olajra lépek az előleggel? – kérdezte nevetgélve.
– Semmi, csak meghalsz – mondta visszamosolyogva az idegen, és felhajtotta az áldomásnak kihozatott vodkát. – Itthon én figyellek, az úton meg a haverok.
Amint kilépett a fiú a kocsma ajtaján, rögtön felhívta Klárit, és büszkén kiabálta bele a telefonba: „Soha többé nem fogok porszívózni. Szombaton megyek külföldre kamionosnak.”
A nagydarab férfi meg halkan odaszólt az egyik pincérnek.
– Józsi! Értesítsétek Carlost, hogy szombaton indul az új Costa Rica-i futár.
Inkább egyenlőre hanyagoljuk – írtad
véletlen tévedés
az egész
képzelj el egy óriási szerelmet
amit egyenlőre hanyagolunk
és a morzsákat elosztjuk mindenkinek
aki szembejön velünk
vagy
képzelj el engem mint politikust
amint rád mosolygok
te mellettem vagy ellenem tüntetsz
én elégedett vagyok
végigpásztázom tekintetemmel
az én drága nyájam
vagy nyájas mosolygásom mögött
rettegés
mert bármikor elpattanhat
a baseballsapkás férfi
nyakában ülő kisgyerek
kezében az uzsannás zacskóból csavart
hólyag
bármikor lövésnek vélheti azt
egy rendőr
bármikor belelőhet ijedtében
a tömegbe
bármikor eltalálhat téged is
hát képzelj el engem inkább valami
békésebb szituációban
Szent Ferencnként
állataim körében
amint kézből etetem
a galambokat
a lajhárokat
– hihetetlen türelmes vagyok –
a patkányokat
– nekem mind egyre megy –
a krokodilokat
utána már semmit
kezdjük elölről
képzelj el engem
valahogy
legegyszerűbb ha olyannak
amilyen vagyok
ím példát mutatok
én most elképzellek
amíg írok folyamatosan fáj a fejem
folyamatosan írok amíg fáj a fejem
folyamatosan egyetlen pont fáj a fejemben
meg a bordám között
valami
szüntelen hasogat
Kiterítem a hálóm hibákat keresek rajta
mindig így vagyok
a hiányok érdekelnek
a lazuló fonatok
ilyen egy költő ha dekadens fajta
Gyorsan javítok csak félig lesz tökéletes
mint Kelet-Európa
akadozik de érdekes
a háló meg szakadozik de méteres
Bőrömet a sós szél kimarta
vastag és májfoltos barna a karom
fülem érzéketlen a zajra
ülök csónakom
szálkás padján
vagyok egy új világban
bérmunkás barom
este mindegy mi kerül az asztalra
hal vagy báránysült vagy egy tál lencse
munkám felesleges ilyen az új világban a halász
a munkás a költő az összes
vén kecske
életünk már nem is kartotékadat
hol vannak a régi jó kartotékok
eltékozolt húsos-kövér akták
félhomályok üdítő testmozgások
körbe-körbe: néhai börtöneink
hol vannak az ósdi rabkórházak a katéterek
a régi jó kegyetlenség a régi jó kegyesség
helyette van a háló –
hibát hiába is keresel rajta.
Akár egy
gigantikus méretű,
elvakart,
de gyógyulófélben levő
pattanás.
Nem bírom ki,
hogy ne birizgáljam.
Az ujjam véres,
emléked levedzik újra,
s már tudom,
Te
és tökélyre fejlesztett
mazochizmusom
végleg
nyomot hagytok
arcomon,
mint az a
gyerekkori karmolás.
Lebegve föld és ég között,
belénk az ördög költözött:
talált magának lakhelyet,
otthonunk végleg elveszett.
Asztalunk, ágyunk odalett,
sarokban hagyott szemetek,
kiürült szoba, elhagyott,
vagyunk széthordott bútorok.
Mennénk tovább, de nem lehet,
múltak ölik a kezdetet,
jövőnk, hogy minden így marad:
nem vágyunk szókat, csókokat.
Levágott kezek
Az ácsorgó idő panoptikumában
tükrök foncsorára kaparom neved.
A földi-égi ismeretlen ábrák
talán már világvég-jelek.
Mit szemedből olvasnék, más ajak mondja ki,
hajad szálai közt sebesült fénysugár.
Sorsunk régi száz lerombolt színhelyére
egy álom megfürödni visszajár.
Napról napra nő a mélység éhe,
s tudod, hogy nélküled mért nem élhetek lent.
Kapaszkodom hát csillagról csillagra,
a lemért dolgokban keresve mérhetetlent.
A szó csontig üres, a szív külföldre szökött,
nem maradt itt senki, csak vasvillás ördögök.
Nevedet más hordja, arcod széfben őrzöd,
tered eltereled, időd meg elidőzöd.
A legszebb gondolatod rugója meglazult,
várja mohón, kimondd, hogy végre elhazudd.
Még nem vagy elég erős, ne is kérj kegyelmet,
a rágógumik ízét majd megőrzi nyelved.
Barna bőrkabátot visel a láthatár,
felrebben az égre egy lángoló madár.
Aznap, amikor kirúgtak az állásomból, a hentesbolt előtt koldulni láttam a kabátom. Törökülésben ült a sötétbarna kockás szövetzakó, baloldalt álzsebbel. Két évig hordtam, egyfolytában. Ágitól kaptam, a tavalyelőtti születésnapomra. Múlt héten dobtam ki, amikor már a bélése is felhasadt, keresztben a hátamon.
Rögtön megismertem arról a világos szélű foltról, amely a jobb zseb alatt fura felhőformában éktelenkedik.
Jól emlékszem: megfájdult a gyomrom a veszekedéstől. (Ági azt akarta, töltsük a hétvégét Dunabogdányban, a zsémbes anyjánál, nekem meg minden porcikám irtózott tőle. Ezen huzakodtunk egész álló nap.) Este színházba mentünk s én – alattomosan kínzó fejfájásomat leküzdendő – zsebre vágtam, ahogy máskor is, egy kis fiola feketekávét. De kupakját nem csavartam rá alaposan s mire a színházba értünk, már ott árulkodott a kimoshatatlan folt.
Kiszakad az időből a kép: az öregember fogatlan szája, keserű álla saját jövőbeli arcomat mutatja. Döbbenten állok meg előtte.
– Mit bámul, he? – mordul rám a koldus – nem tetszik a kabátom? Bántja a szépérzékét, ugye?
– Dehogyis, uram – mondom ijedten – csak ismerem ezt a fazont. A vastag bélése, ha megvan még, jól melegít.
– Honnan tudja? – méreget amaz bizalmatlanul – Tán a magáé volt?
– Az enyém – válaszolok önkéntelenül és megrémülök: most ez mire volt jó? Csak nem fogom tőle visszavenni?
A koldus, összeaszott kis ember, megvakarva fekete borostáit, gyanakodva méreget.
– Mit akar? Nem adom vissza, a kukában találtam… És ha megkérhetem, ne álljon itt így, ha nem akar adni semmit! Elállja az utat, uram … – A hangja egyszerre megbántott és parancsoló. Érzem, hogy elvörösödöm, miközben elolvasom a lábánál heverő kartonpapír feliratát: „Két napja nem ettem”.
– Jöjjön velem! – mondom neki halkan, magamat is meglepve.
– Messze megyünk? – kérdi ő bizalmatlanul, összeszedve a félmaréknyi aprót a kartonról s vállára dobva hátizsákját – Nehezemre esik a járás, uram. – S valami göcsörtös botot ránt elő.
– Csak ide, a szomszéd utcába. Öt perc és ott vagyunk.
– Miért nem mondta, hogy macskaköves az utca? – morogja az öreg, amikor bekanyarodunk a sarkon. – Utálom a macskaköveket! A maga kerge vágyaitól is ki fog csorbulni egy, meglátja! Valaki majd lábát töri rajta… Ha ezt tudom, hogy itt lakik, biz’ isten, nem hagyom magam idecsalni…
Csúnyán nézhetek rá, mert hirtelen, kis száraz nevetéssel magyarázza:
– A krucifixát, hát nem látja, hogy én táltos vagyok? A jobb lábam rövidebb a balnál…
Sántikálva halad át az úttesten, kikerülve a csorba köveket. Miközben azt gondolom, hát bolond vagyok én, hogy ezzel a félnótás öreggel vesződöm?
Épp most, hogy a fejemre zúdult a baj? Nincs egy fillér félretett pénzem, száz ügyet kéne intéznem, megrendelések után futkosnom, hogy felszínen maradjak, én meg…
– Nofene, még emelet is van, sejtettem – motyogja sértetten a koldus.
– Hallgasson már! – kiáltok rá és bevonszolom a liftbe.
Elsőre nem jön be. Megáll a lakás küszöbén. Belekapaszkodik az ajtófélfába. Úgy néz be, óvatosan hunyorogva, mint valami barlangba.
– Nincs itthon asszony?
– Nincs.
– Elment?
– El.
– Itt hagyta magát, mi?
Semmi köze hozzá, akarnám mondani. De csak hellyel kínálom, a medvebőrös karosszékre mutatok, de ő a földre dobja koszos zsákját s arra ül.
Körülnéz a rendetlen szobában. Viseltes ingek, lyukas zoknik a padlón, könyvek halmaza a vetetlen ágy mellett – igazi szinglitanya. Nem is beszélve a falhoz támasztott képekről, a festőállványról, az íróasztalon felhalmozott festéktubusokról.
Az íróasztalon megnézi Ági lefelé fordított fényképét.
– Ő az, ugye? Az illető, aki miatt…
– Semmi köze hozzá… Nem a maga dolga…
Behozom neki egy tálcán a tegnap reggelről maradt, avas szalámis szendvicset, a fonnyadt kovászos uborkával. Miközben befalja, az öreg a falhoz támasztott vásznakat nézegeti: – Tehénszeme van? – kérdi hirtelen. – A kedves micsodájának? Ezen a képen – rám bámul felháborodottan – tehénszeme van!
Zavarba jövök: hogy magyarázom meg neki?
– A termékenység. – motyogom – A bőség… hisz érti, ugye… Ez csak egy metafora. Egy jelkép.
Szó nélkül teszi helyére a képet, a fejét csóválja, megint lehuppan a zsákjára. Liheg, s izzadó homlokát törli, mint aki kilométereket futott.
– Kér egy kis bort?
Lassan, egy szuszra kiissza. Még a szemét is behunyja közben. Kis sóhajjal teszi vissza a poharat a tálcára. Aztán újra kézbe veszi Ági fényképét, nézi, forgatja.
– Nincs is tehénszeme. Nem való magához.
Nyitom a szám, hogy erre már mondok valamit, de ő megelőz: – Bolondok mind a ketten! De maga a nagyobb. – És nevet, előbb halkan, aztán egyre öblösebben.
Erre már belőlem is kibuggyan valami mosolyféle.
– Maga mindig így vigyorog? Mint az üveg alján felejtett cirfandli?
– Miért, az milyen?
– Savanyú, mint az epe. A legtöbb ember úgy mosolyog, hogy kihányod tőle a lelked is. – Megint nevet s egy másik vásznat emel fel, egy aktot. – Az anyja! Ez is ő? – Füttyent egyet, elismerően, ahogy a kocsisok szoktak. – De fiatalúr, miért kék ez a nő? Látott maga már kék nőt? – És megint nevet. Rábámulok, hosszan, közben arra gondolok, ilyen vidám koldust se láttam még!
És megjelenik előttem Ági alakja, hajlékony csípője, szép hosszú, fehér combja, az átderengő kék erekkel. Látom, ahogy összetép egy fényképet, magára kapkodja a ruháit és elviharzik. Érzem, hogy elkomorodom.
A koldus vállon vereget. – Látom, maga alatt van… Mi történt? Magára húzta a vécét? Ne búsuljon! – mondja –, majd visszaszerzem én magának azt a nőt! Cserébe a kabátjáért. Meg, ha éjszakára itt maradhatok ebben a kócerájban… Áll az alku? – Nemcsak kótyagos ez, de ütődött is – gondolom –, ez az én formám! De hát mit tegyek? Úgyse tudom már kidobni…
Rábólintok – van itt szemben a folyosón egy kis lomkamra, ahol a festődolgaimat tárolom. Ott ellehet éjszakára, talál egy vastag matracot. Csak az ajtót csukja be, ha elmegy…
Ő fogja a szutykos hátizsákját és szó nélkül kimegy.
Fáradt vagyok én is, lefekszem. Eloltom a villanyt, de nem bírok aludni. Az éjszaka sötétjében Ági újra rám teríti hosszú, fekete hajának sátrát és azt suttogja: „te vagy az igazi”… A szempillája, e sötét madár, most is a meztelen vállamra száll, s ott pihen meg… Hát hogy volt képes itt hagyni? Elmenni – így? Ilyen kegyetlenül?
Fölkelek. Felgyújtom a villanyt és előveszem a kis gyűrött cédulát, a szeretőm apró, befelé forduló betűivel: „Nem bírom tovább, téged csak az átkozott arcképeim meg aktjaim érdekelnek… Milyen ember vagy te?! Elmegyek.”
Tényleg, milyen ember vagyok? Miért nem írta le: hedonista, önző, beképzelt és érzéketlen! Aki vagy harminc aktkép után se hajlandó feleségül venni.
Eszembe jut a nap, amikor feladtam az apróhirdetést: „Festő keres érdekes arcú modellt”.
Meg kellett volna mondanom neki? Talán már a legelső napon? Hogy ez egy üzleti ajánlat, nem személyes kapcsolat? Hogy az a titok, amit én keresek, nem őbenne, hanem csak a kép vásznán lesz megtalálható?
Félreértés, ami történt! De már késő. Fel-alá járkálok a szobában, könyveken, tubusokon, papírokon taposva. A szívem vadul dobol, a fejem lüktet… Nagy hibát követtem el és most fizetni fogok. Miközben az évek alatt egyik képet a másik után festettem róla, vágyva, hogy megalkossak egy képzeletbeli lényt, nem vettem észre a valóságosat? S a valóságos most úgy büntet, hogy örökre magával vitte a képzeletbelit is?
Nem mehetek utána, hisz’ még az anyja pontos címét se tudom! Vad dühvel esek neki a tehénszemű aktnak: kettétépem, széttaposom. Aztán fejem a falba verem, tompa kongását a folyosón is hallani. Az éles fájdalom, mint afféle borogatás, lecsillapít kicsit.
Eszembe jut az öreg. Kopogok az ajtaján: hiába. Eltűnt, a rémes zsákjával együtt.
Visszatántorgok a szobámba s az ágyra zuhanok. Mintha kifosztottak volna, dermedt gyengeséget érzek.
Az ajtó nyikorgását se hallom. Akkor eszmélek csak, amikor Ági hajol fölém.
– De jó, hogy élsz! – kiáltja – Megijesztettél, tudod?
– Még hogy én? – kérdezem vissza boldogan.
– Nem te: a kabátod! A buszból láttam, egy halott emberen. Azt hittem, te vagy. Ott feküdtél, arccal a macskaköveken.
Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Csak feküdtünk az ágyon és fogtuk egymás kezét.
Szerelem
Könnyek