A Köztársasági Zászló

80. születésnapja alkalmából szeretettel köszöntjük Gyárfás Endrét, akinek írásai az Ezredvég első számától kezdve jelen vannak szép­irodalmi rova­tunk­ban, s kedvező vissz­hangra lelnek ol­va­só­ink­ban. Bízunk benne, még hosszú időn át talál­koz­hatunk írásaival.

GYÁRFÁS ENDRE

Az első magyar orvosnő

A miniszter végigsimított ápolt szakállán.

– Szeretném, ha elhinné, méltóságos asszonyom – mondta a hölgynek, aki egyenes derékkal, elegáns, de nem hivalkodó hétköznapi ruhában ült az íróasztal túloldalán –, hogy önt magam is példaképül tekintem. Nem csupán az eszét és szorgalmát csodálom, hanem a munkabírását is, amelynek köszönhetően elvégezte a svájci egyetemet, és orvosdoktori diplomával tért vissza hazájába. Tudomásom van róla, hogy Rose professzor ott akarta tartani Zürichben munkatársnak.

– Valóban, odaköltözhettem volna a kisfiammal – mondta Hugonnay Vilma. – Még a férjem is követett volna. Én azért tanultam, hogy orvos legyek, de nem azért, hogy svájci orvos. Kegyelmes uram, ön, aki hivatása és hivatala szerint is a magyar fiatalok szellemi épüléséért felel, megérti, hogy ugyanennek a nemzedéknek a testi fejlődéséért, egészségéért is tennünk kell valamit. Egyszerűbb szavakkal: én itthon, a szülőhazámban akarok gyógyítani.

– Hát gyógyítson!

– Ahhoz honosítani kellene a diplomámat.

– A hazai orvosegyetemre nem járhatnak hölgyek – tárta szét karját Trefort Ágoston. – Magam is híve vagyok a nemek egyenjogúsításának. De vannak területek, ilyen a tudomány is, ahol férfiaknak kell helytállniuk.

– Miért ne állhatnának helyt a nők is?

– Mert… mert az felforgatná a jelenleg fennálló államrendet – szögezte le Trefort miniszter.

– Milyen állam az – pirult el a füle tövéig Vilma –, amelyet néhány tanult, értelmes nő felforgathat? Tell Vilmos és más szabadsághősök országában talán megrendült a rend? A svájciak a pontosságukról híresek. Tapasztaltam, hogy orvosokká lett hölgyeik precízebben operálnak, szigorúbban tartják be a gyógyítás szabályait, mint férfikollégáik.

A fiatalasszony indulatosan emelkedett föl a párnás székből, és félfordulatot tett a szárnyasajtó felé.

– Várjon méltóságod – lépett hozzá a miniszter, és gyengéden, de határozottan ültette vissza. – Az ön családjához régi barátság fűz. Segíteni szeretnék. De, ahogy mondtam, a rend, a rend…

– „Rendnek muszáj lenni”. Tudtommal nem ön a belügyminiszter.

A doktornő úgy érezte, ennyi tiszteletlenséget megengedhet magának. Elvégre itt ő az, akit nem tisztelnek.

– A rend alapja, kedves asszonyom, a logika. A pesti egyetem nőknek nem ad ki orvosi diplomát. Következésképpen az ön oklevelét nem honosíthatjuk, mert az olyan lenne, mintha a mi rektorunk nyújtaná át. Ahhoz pedig nincs joga.

– Azt jelenti ez – foglalta össze Vilma –, hogy a nők nem lehetnek magyar orvosok. Ön jobban ismeri a magyar költészetet, mint én. Tudja, hogy mit írt Berzsenyi Dániel. „Hogy a szelíden érző szépnemet letiltva minden főbb pályáiról guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta a férfitörvény, vajon jól van-e?”

– „Igen: ha az csak úgy tekintetik, mint ösztöneinknek szenvedő edénye s nyers kényeinknek játszó eszköze” – folytatta a versidézetet Trefort. – Magam is osztom a költő véleményét. „Letiltva”? Az ön esete nem letiltás. Nevezzük inkább… nevezzük várakoztatásnak!

A doktornő szeme most a nagyhatalmú úr tekintetét kereste, de az mintha bujkált volna előle.

Trefort Ágoston arra gondolt, hogy ez az éleselméjű asszony mindjárt Eötvös József példájával hozakodik elő. Elővágást kell tennie, mint a kardvívásban, ha győzni akar.

– Pótolhatatlan elődöm a miniszteri bársonyszékben – mondta –, Eötvös báró kiharcolta a közoktatás reformját, kötelezővé tette a nyilvános iskolák látogatását hattól tizenkét, illetve tizenöt éves korig. És biztosította az anyanyelvi oktatást.

Vilma hallgatott. Való igaz, már akkor eszébe jutott Eötvös József, amikor belépett a szobába.

A politikus elképzelte, hogy ha most bálteremben lennének, fölkérné ezt a gyönyörű, nádszál termetű, finom, figyelmes arcú fiatalasszonyt, és vinné a táncba, derekát átfogva pörgetné-forgatná a divatos Strauss-keringő háromnegyedes ritmusú dallamára, bókokkal árasztaná el, dicsérné ékszereit… De hát most sincs más a nyakában, mint egy vékony aranylánc! Ujján csak a jegygyűrű.

Honnan is tudhatná ez az előkelő úr, hogy a hölgy ékszerei mivé lényegültek át? Miből telt volna a zürichi panzió lakbérére, a szerény vacsorákra – a húsétel drága volt, alkalmilag vegetáriánus étrendet választott –, tankönyvekre, szótárakra, lexikonokra?

A férfi visszaváltozott miniszterré. Megfordult és elfoglalta megérdemelt helyét az erődítményhez hasonlatos íróasztal mögött.

– Óriási lépés volt, amit a kiegyezés utáni években Eötvös tett meg – mondta. – De nem lehet mindig óriásléptekkel menni. Elég egyetlen gáncs, és elbukunk. Kis lépések, egymásból fakadó tettek. És ahogy említettem: logika. Nos, az is logikus, hogy akinek orvosi képesítése van, az gyógyíthat. Nem a hivatalos papíros gyógyít, hanem mindaz, ami az ön fejében és lelkében fölhalmozódott.

– Magyarul is leteszem a vizsgákat, a szigorlatokat – szólalt meg Vilma, és érezte, hogy a szíve egyre hevesebben dobog. – Részt veszek a boncolásokon, a kezeléseken, a labormunkákban.

– Sor kerül azokra is – mosolyodott el az asszony rezdülő szempilláját látva a miniszter. – Ha megjön az engedély a legfelsőbb helyről, hogy hölgyeket is…

Nem fejezte be a mondatot. Tekintete a falra vetült: az osztrák-magyar monarchia tarka, figurákkal zsúfolt címerére.

– Arra méltóztatott utalni – nézett beszélgetőtársára Hugonnay Vilma –, hogy gyógyíthatok. Hol? Hogyan? Mikor?

– Akár már egy hónap múlva. Elvégzi az ön számára pehelykönnyű tanfolyamot.

– Tanfolyamot?! Miféle tanfolyamot?

– A bábaképzőt.

– A bábaképzőt?!

Vilma fel akart pattanni, de a meglepetésbe csomagolt megaláztatás a székhez szegezte.

– Ne értsen félre – kezdett el magyarázkodni a férfi. – Jót akarok. Gondolja végig, hogy ha…

– Ön gondolja végig, kegyelmes uram! Megfigyelte már valaha is a bába tevékenységét? Levezeti a szülést, elvágja a köldökzsinórt, lemossa az anyát és a babát… Csaknem minden parasztasszony képes erre. Ezért tanultam hat és fél évig? Ezért ismerkedtem meg a gyógymódok tucatjaival, százaival? Akik velem tanultak, a kolleginák, oroszok, németek, lengyelek, mind hazatértek, és most odahaza, igen, mindnyájan orvosok. Én meg bába leszek.

– Boldog lennék, ha végighallgatna, méltóságos asszonyom – színezte némi ingerültség a miniszter hangját. – Egyszóval… azaz több szóval: ha megvan a hazai képesítése, még ha csak a bábaságra is, nem köthetnek bele, hogy oklevél, papiros nélkül gyógyít. Bárkit, bárhol.

Vilma kezdte belátni, hogy ez a szakállas úriember nem ellenséges vele szemben. Nem térhet el a „rendtől”, de kerülőutakat keres, talál és ajánl.

Ez nem a makacskodás, nem a kivagyiskodás, nem is a visszautasítás pillanata. El kell fogadnia a segítségül nyújtott kezet.

Már el is döntötte, hogy a tanfolyamon a nála nyolc-tíz évvel fiatalabb lányok között hogyan viselkedik majd. Nem ő fog elsőnek felelni az oktató kérdéseire, nem fog „mindent-jobban-tudni”, a gyakorlaton néha szándékosan ügyetlenkedik. Megmosolyogják? Lehet. De nem utálják meg.

És nem engedi, hogy doktornőnek szólítsák.

Hát akkor hogyan? Méltóságos grófnő? Grófnő? Asszonyom?

– Nem, semmi esetre sem. Vilma! Vilma, kedves.

– Miniszter úr! Kegyelmes uram! – állt fel, és tett egy lépést a szigorú íróasztal felé. Ebben a pillanatban ő is el tudta képzelni, hogy a Vigadóban, a farsangi bálon örömmel simul derekával a táncra kérő, jóvágású, magas férfiú erős karjához. – Holnap beiratkozom a bábatanfolyamra.

KÁNTOR ZSOLT

Eldobható világ, kék pille

In memoriam Mészöly Miklós

Egy eldobható világban élünk,
és egy eldobható szó az énünk.

Szerelmem, úszom hozzád
a sárga zászlókon, mellbimbó bojtokon,
konfettin át, ahogy egy beredbullozott sperma
evez az ovulációs nyálka sűrűjében
fiunk homályos körvonala
felé a jövő céllövöldéjében.
(Sam Taylor: Madagaszkár.
      Krusovszky Dénes ford.)

Isten mondta, hogy olvass! Gyermekem.
Ne csak írjál, mert telnek az évek, változik a kánon.
Ne csak egyél, ne csak aludj! Csók-háló van a szobádon.
Hideg a szív, ami csak a hétköznap formalinjában ázik.
Most meg a feleséged hátát, ha fürdik.
Masszírozd a talpát, amikor fölserken reggel.
Élvezd, hogy béke van, kék borítékkal, bélyeggel.
S jön a kopernikuszi fordulat,
már nem pakolják tele a vagonokat.
Csak a cethal gyomrában találják maguk,
a sok istentelen farizeus és korifeus.
S Noé bárkája, az egyház,
sok helyen posztmodern fegyház.
„Most is elhalad a vonat, ami egy félnapi lámpafényre elegendő
elbányászott hegyet szállít a városba. De legalább
az eper még epernek látszik, valaki
hegedűn játszik egy másik valakinek,
aki ablakokat fűz fel a távolság
nyakláncára. És én vajon teszek-e bármit is,
hogy kiérdemeljem ezt a kis halom szenet, ami a szívemben ég?”
Ez is a Taylor verse. Sam Taylor költészetét folytatja,
aki kiszáll a mókuskerékből, bár szakadozik a sors. A vers. A lét.
A lélek is léket kap.
A függetlenség csak egy másik étlap.
Abban is ügyfél vagy.

A szövegtörzs kihajt

A hajszál szögesdróttá lényegül át.
S egymásba mar a kutyatej s a láva.
Bár hó borítja a Földet, tonnányi kézirat.
Késik az apokalipszis, a dráma.
A dolgok élükön közlekednek máma.

És vinné a kegyelem meg a hit.
Szellemet iszik és egy igét kinyit.

Bár minden perce Istennel telne!

Az óhajtás a kételynek a terhe.
S erre az attitűdre egyetlen elv jó.

Néhány csel a pálya szélén. S jön egy gól.

BALLAI LÁSZLÓ

A pedagógusnap

Nem is érezné az ember a kilencvenhat esztendő súlyát, ha nem kellene megmásznia azt az öt lépcsőt a lift előtt. Azelőtt szinte felugrált rajtuk. Még tíz éve is. Tíz éve talán már nem. De tizenöt évvel ezelőtt még biztosan. Ám mit számítanak a lépcsők, amelyekről fokozatosan lemarad az ember, amikor még mindig ugyanazzal az illattal köszönt be a tavasz? A mandulafa csattan először virágba. Nem, azt is megelőzi az ibolya és a hóvirág. Istenem, a hóvirág, amely a tél reménytelenségét egyszer csak lüktető izgalommá, zsongássá, növekedéssé változtatja át. A természet mozgásvágya még a lakótelepi lakásban is érzékelhető, amint az erkély elkopaszodott virágágyásaiban egyszer csak felüti a fejét a tyúkhúr vagy a gólyahír, a gazok virágait pedig az illatuktól remegő testű méhecskék döngik körül.

Végül is minden úgy fordul, úgy változik, mint mindig, leszámítva persze a gyilkos háborút, amelyben alighanem odaveszett volna, mint a többi, csaknem egymillió magyar, ha nem lett volna leventeoktató, és nem a legutolsó pillanatban hívták volna be. De még a legszörnyűbb terror idején is kisütött a nap. Micsoda ostobaság! Miért ne sütött volna ki, csak azért, mert a diktátorok a nap járását és a természet szeszélyeit is szeretnék uralmuk alá vonni. Csak arról van szó tehát, hogy az emberek a legsötétebb időkben is képesek mindennapos szokásaikat űzni, és munkájukkal fenntartani bárkit, csakhogy családjukat és önmagukat jól lakassák.

Az öreg tanítót a postás zökkentette ki elmélkedéséből. Ajánlott levele jött az önkormányzattól. A kommunális adóról szóló értesítés már megérkezett. Be is fizette a pénzt. Izgalom forrott át a tagjain. Vagy talán félelem? Mégiscsak egy hivatalos iratról van szó. Alig várta, hogy eltűnjön a postás. Kíváncsi, behízelkedő alak, borravalóra éhes. Bezzeg a régi postások. Állj meg, emlékezet! Azok ugyanilyen pénzéhesek voltak, csak talán egy kicsit udvariasabbak. Valóban? Nem. Csak alázatoskodóbbak.

Nos hát. A borítékból nem valami határozat, hanem egy merített, vízjeles papírra cirádás aranybetűkkel nyomott meghívó került elő. Név, sat., szeretettel várják a kerületi pedagógusnapi ünnepségre. Hiszen eddig sosem… Hanem ezt a bibliofil papírt is meg kell nézni. Aszongya, a platinadiplomája ünnepélyes átvételére hívják meg szeretettel. Valóban, hetvenöt éve, hogy megszerezte a tanítói oklevelet, és elhelyezkedhetett a tanyasi iskolában. Mégis, mintha csak tegnap lett volna úgy szikrázott az emlékezetében az a fehérre meszelt, nádfedeles épület, amelyhez nyárfasor vezetett. Valóságos allé, gondolta akkor, majd örömében így kiáltott: „az én kis kastélyom!”

Hol is volt az a tanya? Istenem, miért nem jut eszébe pedagógiai pályája legkedvesebb emlékeinek színhelye? Ott rendezte meg a sült almaevő versenyt, rögvest a megérkezését követő második héten. Micsoda ötlet volt ez egy ifjú tanító részéről! Addig csak ímmel-ámmal jártak az iskolába a gyerekek, és – érezte – a háta mögött össze–összesúgtak. Hirtelen elhalálozott elődjének, a nagytermetű, huszárbajszú férfiúnak még a nádpálcájáról is legendákat meséltek. Ha azt felemelte, kicsattantak a mandulafa virágai az udvaron, az őszi sárban azzal jelölte ki a vályogtéglák helyét, amelyeken az útról be lehetett lépkedni az iskolaépületig, egyszer még dühében eldobva, a mennyezetet is beszakította vele. Hát mit csinálhatott volna ő, az új „tanerő”, mikor alig volt magasabb a felsős diákoknál, akik már a búzászsákokat próbálgatták? Csakis egy olyan, oktatáson kívül eső feladatot adhatott, ami nagyon könnyűnek tűnt, és mégis igen nehéz volt teljesíteni. Almát enni? Csakhogy forrón kellett kivenni a tűzből, és azon melegében lenyelni. Még a legerősebb fiúk is visszahőköltek, az egy Basa Csabát kivéve, aki meg is nyerte a versenyt, na és persze őt, magát. „Már mutassa meg a tanár úr, hogyan kell ezt megcsinálni!” – tornyosult elé hirtelen három nagydarab hatodikos. És ő csak kikapta a gyümölcsöt a parázsból, majd úgy behabzsolta, hogy sem a kezét, sem a száját nem égette meg. A tanítványok elbámultak s tanyavilág-szerte terjeszteni kezdték az esetet. „Elbánt vele, mint a tanár úr a sült almával” – mondogatták hamarosan a környéken.

Basatanyának hívták a helységet. Még tréfálkozott is Basa Csaba: „Ezen a tanyán én vagyok a basa.” A nagydarab fiúk így vágtak vissza neki: „Te csak almabasa vagy.” Azért elfogadták vezérüknek. A sült almaevést minden őszön megismételték azután is, hogy Basa és társai elvégezték az iskolát. De a tanítónak már nem kellett ennie. A tekintélyén már semmi nem ejthetett csorbát. Istenem, milyen szép idők is voltak azok! Csak nevette, amikor három évvel a háború után érkezett egy tanfelügyelő valami pártbizottsági emberrel és figyelmeztették arra, hogy a sült almaevő verseny burzsoá-imperialista elhajlás. Amikor azután a megyei úttörőnapon is bemutatatta az oktatáson kívül eső feladatát a diákjaival, kitüntetést kapott és a megyeközpontba helyezték át. Hányadikán is lesz a díjátadás? Beírta a dátumot a naptárba.

A legszebb öltönyét vette fel az ünnepségre. Pedig jó meleg volt, alighogy kilépett a kora júniusi napfényre, érezte, amint verejtékcseppek csorognak végig a gerincén. Jobban el lehetne osztva a hőmennyiség ezen a világon, gondolta. A lakásban meg szinte fázott. Vagy levegye a zakóját, mint mostanában annyian? Nem, nem, odalenne a tekintélye. Meg-megállt egy-egy árnyékosabb fa alatt, és nagyokat szippantott az üdítő hársfaillatú levegőből. A kerületi kultúrháznál is meg kellett másznia öt lépcsőt. Úgy látszik, a hetvenes évek tervezői középületek és lakóházak esetében egyaránt öt bejárati lépcsőben gondolkodtak.

– Hova-hova, tata? – kiáltott rá egy biztonsági őr, amikor belépett az ajtón.

– Én kérem, jó napot… A pedagógusnapi ünnepségre jövök.

A biztonsági őr arcán mosoly suhant át, de a nevetést elfojtotta.

– Az holnap lesz. Na, jöjjön, lesegítem a lépcsőn.

„Mi az, hogy tata?” Eltévesztette volna az időpontot? Amennyire tudott, sietett haza. Igen. Egy nappal előbbre írta be az ünnepséget a kalendáriumába, pedig az nem volt tele eseményekkel, mint régen. Bizony, akkor ő már csak egy „tata”. Fáradtan ült le a kanapéra, ahol szunyókált egy kicsit. Amikor felrezzent, már indult is volna. Ám az indulásig még sok idő maradt. Most már aludni is alig fog az éjjel. Levette az ünneplő ruháját, de nem akasztotta vissza a szekrénybe, hanem elöl hagyta a gardróbban. Nyugalom. Tekintsük át a helyzetet. Ha nem kapott volna meghívót az önkormányzattól, akkor ez a nap is úgy telne, mint a többi. De hát most is úgy telik. Hamarosan meghozzák az ebédjét. Délután dolgozni fog, azaz rendezgeti a régi tanóravázlatait és tematikus feljegyzéseit, amelyeket már régóta készül kiadni. Milyen tanulságos lesz megismerni egy ilyen hosszú élet pedagógiai tapasztalatait. És a mostani fiatalok, lám nem feledkeznek meg róla. Nem kellene beszédet mondania? Mi lesz, ha felkérik rá? És milyen hosszú legyen az a beszéd?

Lázasan elővette a meghívót. Lássuk csak, a kerületi iskolák tanulóinak műsora, a polgármester köszöntője, az elismerő oklevelek és emléklapok kiosztása, végül állófogadás lesz a program. Nyilván nem szónokolhatnak mindazok, akik emléklapot kapnak. De talán tőle, aki a legöregebb, mégis várnak néhány szót. Ha azonban így lenne, azt nyilván jelezték volna. Ám a polgármester spontán is felkérheti. Elővette a régi iratait. Megérkezett az ebéd. Akkor evés közben is dolgozni fog. Nem, azt soha nem szokta. Ráfröccsenhet a papírra a pörköltszaft. Bár a második fogás most grenadírmars volt. Te jóisten, mennyi krumplit ettek a háború alatt, persze csak úgy főve, vagy hajában sütve. És az is csemegének tűnt, amikor már csak olajos barna kenyér jutott. De hát erről igazán nem beszélhet másnap.

Másnap az öreg tanító idejekorán megérkezett a kultúrházba. Szerényen a díszterem egyik hátsó sorában ült le. Az ajtókat szélesre tárták, hogy még szellőzhessen a helyiség. Ettől persze a pállottság mit sem enyhült, ellenben jó meleg lett odabent. Lassacskán kisebb csoportokban illatfelhőkbe burkolózó nők és öltönyös férfiak telepedtek le egyik-másik sorban. Bizonyos alakok azonban ingujjban érkeztek – micsoda illetlenség. A kezdés előtt öt perccel azután valóságos tömeg hömpölyögött befelé. Most már erős izzadtságszag keveredett a parfümök aromájával. Az öreg tanító mellett három csinos, miniszoknyás kislány foglalt helyet, nyilván középiskolások. Milyen kedves, hogy tanárok és tanítványaik együtt ünnepelnek ilyenkor. „A polgármester” – futott végig hirtelen a sokaságon, néhányan kissé megemelkedtek, hogy jobban lássanak, és ők is jobban látszódjanak a képeken. Az önkormányzat fotósa ugyanis sorról sorra megállt, és mindenkit lefényképezett. A lányok zavartalanul csiviteltek tovább. Nem lett volna illendő odafigyelni arra, mit beszélnek, de bizonyos, gyakran ismétlődő szófordulatok megütötték az ember fülét:

– Vágjátok, csajok?

– Nem mondod.

– De király.

– Nagyon durva.

– Tök gáz.

A fényesre kopott nadrágról lecsúszott az aranybetűs meghívó. Az egyik kislány készségesen felvette.

– Önök hol tanulnak, kislányok? – kérdezte az öreg tanító.

– Mi már elvégeztük az egyetemet, bácsi. A Szent Imre Gimnáziumban tanítunk.

Tanítónők? Kik tanították őket? Hiszen a szavaikból nem árad a pallérozottság és a szellemesség, úgy beszélnek, mint a diákjaik, sőt, mint holmi útszéli emberek. Milyen példával szolgálnak így tanítványaiknak a magyar nyelv szépségeinek megőrzésére? És ekkor az öreg tanító meghallotta, hogy a pedagógusnap alkalmából időközben teljesen megtelt, zsongó teremben mindenki, még a térelválasztók és a mennyezetelemek is olyan végszavakat harsognak az általános hangorkánban, mint „nagyon állat”, „erről szól”, „tök gagyi” vagy „ez csak egy dolog”, illetve „iszonyú jó”. Mintha valaki torkon ragadta volna. Miért nyelvtelenül nőnek fel a magyarok? Majd meghallotta azt a dermesztő hangot is, amely nagyon messziről vagy nagyon is belülről érkezik:

„Te tanítottad őket és a tanítványaid!”

És ő pedagógus pályáján előrehaladva csakugyan hitt a keresztény nemzeti eszmében és a revízióban, a szociáldarwinizmusban és a kulturnacionalizmusban, majd az internacionalizmusban és az osztályharcban, valamint a proletárkultúrában és az antiklerikalizmusban. A mindenkori kormányzat propagandaszövegeit pedig kritikátlanul beleplántálta a diákjaiba is. Leventeoktató volt, később úttörő-csapatvezető, aki vasfegyelemmel nevelte ágyútölteléknek, majd pedig kommunista pártkatonának az apró embereket. Tanfelügyelőként pontról pontra számon kérte az újabb és újabb „oktatási reformok” rendelkezéseit, és szembesült azzal, hogy a legtehetségesebb kollégái közül disszidáltak a legtöbben. 1961-ben lelkesen támogatta az iskolakörzetesítést. Ekkor zárták be a tanyasi iskolákat – köztük azt is, amelyben a pályafutása elkezdődött – minek következtében nem csak a tanyák, de a kis falvak is elnéptelenedtek. A tanítványainak a tanítványai, a fiatal tanítók pedig – akik ma is óraműpontossággal lépnek be az osztálytermek ajtaján, amikor megszólal a csengő – az ő nemzedékének a hibáiból okulva már nem piszkolják be a szép magyar nyelvet a nemzetet rabságban tartó ideológia közvetítésével, mert megértették, hogy ahhoz bőven elegendő a börtönlakók szótárának érdes szellemeskedése is.

Az öreg tanító nem hallotta, amint a nevén szólították, hogy hosszú életének pedagógiai munkásságáért vegye át a díszoklevelét.

Joan Miró: A Barcelona sorozatból

OLGYAY DÁVID

Bukott éjszakák

… Végül felmagasodni térdepelsz!
… S tündökölsz még a Sűrű Éjszakában!
Darabon felragyogsz még a homályban.

MOST MINDEN NÉMA FÉNYBEN ÉNEKEL.
Most minden oly hideg, akár a köd –
a Hold palástolt fényben RAJTAD nevet:
S elalszol végül: hogy szégyened feledd.
MAGÁNYOD AZ ÉJSZAKA! ESZKÖZÖD!

S nem menekülhetsz végre a Bukott,
Törtszárnyú, sötétölű Angyaloktól,
Kiknek méhében ördögök teremnek –

mint mutáns szüzek, vagy dúlt dúvadok…
Nem! Nem menekülhetsz az ÉJSZAKÁKTÓL:

ŐK AZOK! AKIK TÉGED KINEVETNEK!

FARKAS CSABA

Két utazás

A fák délnek fordulnak

Thakács és felesége, Á. fejben nyaralt azon a nyáron. Reggelente, mikor eltávoztak otthonról, a nyárfák csúcsára tekintettek. Heteken át észak felé hajlott az ódon bérházak apró udvaraiból égnek szökő jegenyék csúcsa, jelezve: délről, még mindig délről fúj a szél. A távoli Balatonra gondoltak, ahol déli szélben a somogyi oldalról szinte elszökik a víz, s feltorlódik szemben, a veszprémin. Tükörsima ilyenkor a somogyi part vize befelé száz méterig – a szél erejét mindösszesen az mutatja, hogy a felpöndörült, nyári-száraz falevelek korcsolyázva sietnek eltávolodni a víz tükrén a szem elől –, s csak beljebb képződnek az apró hullámokból nagyobbak, ráncok; felgyűrődött, vízkék drapéria.

Ám a tó közepe táján már vihart idéznek ugyane hullámok, fehérlőn bukik előre egy-egy víztaraj – odaát, az északi parton pedig tajtékzó harsogás ostromolja a kövezést, és bár az ég kék, a tó szennyesszürke, fuldokló katicabogarat dob a vörös kövek közé a hullám (kacagó-sikongó gyerekek mentik ki a katicákat, teli is a hajuk száradni odarakott, pöttyös rovarokkal), hínárcsomók hánykolódnak habosan, döglött dévér fehérlik kifli alakba görbedten, szeme homályos, akár az ég. Mert ekkora az ég már elvesztette kékjét, fehérségbe fulladt, holott felhő sehol, a Nap sütvén süt, nem lehet belenézni, de az embernek nincs árnyéka. – Jön a vihar – mondja a bércsónak-kölcsönzős, sietve csukja a boltot. – Hogyhogy jön, hát mi ez, ha nem vihar? – kérdi a nyaraló; hanyatt fekve napozott a parton, aztán beterítette egy váratlanul a tóból kinyúló hullám, s most vacogva-dideregve szárogatja magát. – Viharban itt sima a víz – így a válasz, szemben, a déli-délnyugati part mögött, belső Somogyban lilaszürke felhők gyűlnek, fordul a szél, déli helyett délnyugati, már nyugati; hullámsorok a vízen, a partra merőlegesek, égzengés hallatszik a strand és a hegyek mögül, elnézel a Badacsony felé: égig érő felhőtorlasz, szilvalekvárfekete, szegélye habfehér, villámok cikáznak benne némán, föléhajlik a tónak, habosan burjánzik, mint a karfiol, vagy a rák, s ekkor véges-végig az északi parton bivalycsorda: fekete felhősor kapaszkodik a hegygerincre föl. Észnyugati-északi a szél immáron, nem hullámzik, sima a víz, elszabadult gumimatrac sodródik a Balatonba, néptelen a strand, forognak-villognak a viharjelzőfények, körben a part mentén, és amíg Veszprémben már sima a víz, a somogyi oldalt tombol a vihar, hullámzás döndült, beleremeg a móló, a sekély vízben vindszörfös száguld, sirály áll a part fölött a szembeszélben, kövek közé dobott kishalat keres.

Mindez, igen, Thakács és Á. fejében rajzolódott ki, nem mentek ők a Balatonra, ó, dehogy, más idők vannak már, mint amikor. Aztán egyszer csak, a tizedik napon Á. és Thakács látta: a nyárfák csúcsa az eddigi következetes északi felől délnek fordul, északról fúj a szél. – Le kell fedni a vízóraaknát, jön a eső – néztek egymásra. Aztán elnevették magukat: hol van innen az a balatoni kert, hol a balatoni utazás, hol a vízóraakna, hol a vihar!… Á. arrébb rakott a konyhaasztalon egy bögrét, s ezzel le volt fedve az akna. Így nyaralt fejben Á. és Thakács.

Hosszú hétvége, Mexikó

Thakácsnak váratlanul ki kellett vennie egy nap szabadságot, és így lett egy hosszú hétvégéje szerdán. Á. már kora reggel elment hazulról az iskolába (munkahely), Th. pedig indult ügyintézni. Majd Thakács később, hazaérve, álldogált még egy kicsit a százesztendős bérház kopott körfolyosóján, s mielőtt benyitott volna az ajtón, észrevette: magához tért a folyosóasztalka cserépjében a vérehulló fecskefű.

Előző napokban, amikor mínusz tizen-húsz fokok álltak bele a várostestbe, mint eldobott lándzsa, rezegve, lekonyultak a fecskefű levelei, az elfagyásnak minden tüneteit mutatva. „Ennek is annyi”, gondolta letargikusan Th., de lám, elmúltak a csikorgó idők, és a növény magához tért. Különlegesen fagyálló folyadék keringhet ereiben, hasonló az Arktisz ún. túlhűlt, azaz nulla fok alatti vizeiben egzisztáló jéghaléhoz, mely még azon, nem teljesen élőlénybarát körülmények közepett is megmarad.

Thakács, aki eddig úgy gondolta, ha egyszer valami elfagyott, akkor elfagyott, legföljebb leendő, új hajtások segítenek rajta, azok is csak abban az esetben, amennyiben az elfagyás a föld alá, a gyökérzetre nem terjedett ki – tehát Th. ezek után kicsit új szemmel kezdett nézni a világra. (S hogyan került hozzá a vérehulló fecskefű? Még a nyáron hozta egy ismerős; előzmény: Th. sokat kommunikált [írásban; tárca] arról a vérehullófecskefű-példányról, amit egy sajtótájékoztató helyszínén pillantott meg, és amely minden sanyarúságokat túlélve virágzott egy falrepedésből kinőve.)

Állt Thakács tehát a körfolyosón, nézte, nézte a magához tért vérehulló fecskefűt (-vet?); azon gondolkozott, miért tűnik leghosszabbnak a hónapok közt a legrövidebb, a február. „Nyilván azért, mert az embernek ilyenkor már elég elege van a télből, és ezzel szemben a tél még mindig a helyszínen alkalmatlankodik. Ebben a vizes-levegős nevű, hókásás-fényes hónapban ott csillog a halál” – közölte magával Thakács, és benyitott a lakásba. Fruzsina, a húszéves, kék szemű sziámi macska – eddig összegömbölyödve aludt az olajkályha melletti párnán – panaszos nyávogással fogadta. Mintha mondani akarna valamit, felhívni Thakács figyelmét valamire, amit csak ő lát.

Nemsokára hazaért Á. Lekabátolt, leült, a sziámi az ölébe ugrott. – Annyira – mondta Á. – annyira szeretem… – A macska befészkelte magát az ölébe, és megint csak elaludt. Majd hirtelen felébredt, kiment az előszobába, és egészen furcsán nyávogni kezdett, mint aki végzetesen egyedül maradt. – Vajon mit lát ilyenkor? – kérdezte Á. – A kölykeit hívja? (Gyönyörű kölykei voltak Fruzsinának egykor, benépesítették az egész lakást. Ült, anyaian, F. a szoba közepén, s ugrándoztak-hancúroztak körülötte a fehér testű, fekete fülű-farkú-tappancsú [akromelanisztikus] kismacskák.) – Mégsem kellett volna elajándékozni mindet. Vajon mi lehet velük? – mondta Thakács. (Th.-ék csak óriási energiabefektetéssel tudták elajándékozni a meseszép cicákat. Mások, ugye, üzletelnek a kismacskákkal, ők meg majdhogynem fizettek érte, csak vigye el már őket valaki. Nem, nem volt kimondott kalmárszellem sem Á., sem Thakács.)

– Húsz éves… – Majd, ha látjuk, hogy már nagyon beteg, hívunk állatorvost és elaltattatjuk – mondta Thakács. – Tulajdonképpen örülhet: normális körülmények között halhat meg. Mi hogyan fogunk meghalni majd?

– Sehogy – mondta Á., azután napi ügyekről beszéltek. Á., holtfáradtan az iskolai hajcihő után, bekapcsolta a tévét, ledőlt a heverőre, s máris félig aludt. – Mexikó, Mexikó – mondta félálomban. – Menjünk el nyaralni Mexikóba.

– Mexikóba? – kérdezte Th. – És miért oda?

– Ott… Ott olyan gyönyörű minden.

Estébe hajlott már a délután. Odakünn, a hamuszürke alkonyatban varjak vonultak az égen.

FÖVÉNYI SÁNDOR

Külvárosi nyár

Pincehideg dinnyét majszoló gyerek,
nyúlós aszfaltba ragadt cipő.
Jobb időket megélt úrinő, kezében cekkerek,
bennük bor, és vécéöblitő.

Itt szoba-konyhára szűkült az élet,
szombaton csirkepörkölt nokedlival.
Sramlidal jutott eszébe Weisznének,
ring a segge, ahogy ingeket vasal.

Dudálnak, megjött a szódás,
boldogan felkacag pár másnapos gyomor.
Jézus szobor a kézben, este lottóhúzás,
még mindig „álmodik a nyomor”

Kovácsék húsz éve nem nyaraltak,
maradt a fülledt pesti pára.
A kurvák ára is egyre lejjebb ballag,
Vilmának két cigánylány a konkurenciája.

Régen a szerelem mellé vacsora járt,
a sarki kocsmában gulyásleves.
Eső szemez, mégis zihál a nyár,
monoton, akár egy karcos hanglemez.

Meddőség

Napok óta nem csinálok semmit,
csak fekszem az ágyban
a meddőség rángógörcsei között,
hajótöröttként néhány szóba kapaszkodom,
homlokomon verejtékes áramlatok,
sós íz számban, fuldoklom,
a párnára riadtan vörös szárazföldet köpök.

Aludni, álmodni kellene rá egy házat,
pirostetőst, fehér falakkal,
forrást, amiből ihatnék, öreg almafákat,
mik kora tavasszal gyümölcsmeleget ígérnek,
pedig tudom, itt sosem lesz nyár,
mert a madarak is avarszerelemből születnek,
így hidegbarnák, akár a partmenti szelek.

Lehet, lázas vagyok,
városokat látok e csöppnyi alvadt szigeten,
utcák, terek neonfényeit
a mosószer-örökkévalóság buborékja alatt,
tarka őszingek lobognak a szárítókötélen,
kezek, talán anyámé, ahogy kosárba szedi
a hátsóudvar fáradt színeit.

BOGA BÁLINT

Európa

Európa hogy lehet egységes eszméjű,
Mikor nevét is másképp ejtik népei?!
    Juróp – így az angol,
    Örop – így a francia,
    Ájrópa – így a német,
    Jívrópa – így az orosz.
Csak mi mondjuk ki a bevezető két hangot
szépen, külön, hangzatosan:
E-U, ami egyébként görögül
Azt jelenti: JÓ
És szeretnénk, ha az is lenne.

Joan Miró: Egy kiállítás plakátja

Epilógus idő

Ím, itt vonulnak
Éveim, mint díszszemlén
A hű katonák.

Zöldellő lombok
Dús levélzete: én is
Ez voltam egykor.

Tavasz, nyár, ősz, tél:
A menetrend örök, nem
Tehetsz ellene.

A nem-várt eső
Felfrissít s tán virágba
Is borulok még.

Vándorutamnak
Végső szakaszánál még
Felnyergelt ló vár.

Hegytetőn a vár,
Még egy kaptató… nem baj,
Így tart még az út.

Pőre a város.
A falak mögé látsz. Óh,
Mennyi cselszövés!

Már távoli a
Napok zaja, Csendkirály
Palástja hull rám.

Levetkezem a
Múlt terhét, s áldásában
Áztatom magam.

Repülj, repülj! Légy
Madár! A lélekszárnyad
Földön túl vigyen!

Levetni minden
maszkot, mázt, hogy látassék
A élek arca.

Távozó barát:
Hallom még ki nem mondott
Utolsó szavad.

Hol lennék már, ha
Nem ragyognál felettem
Örök-szív csillag!

Hány helyen laktál!?
Az Időfejedelem
Őrzi csak nyomát.

Mécsest gyújtani
Érdemes, ha nem jutsz a
Kandeláberhez.

Verset írni: a
Mindenségnek üzenni
Palackpostával.

Emlékezni: a
Légben lebegőt ismét
A földre hozni.

Puhán hullámzol,
Mint az óceán felé
Igyekvő folyam.

Csendben ülök a
Karosszékben s érzem az
Örök vonulást.

Jövendő szelek
Széthordják házam falát.
Pincém megmarad!

Baktatsz vagy rohansz?
Mindegy, sorsod nyomodban…
Nem hagyhatod el.

Felhőtlen, tiszta
S befogadásra készen
Áll az ég. Készülj!

B. LÉRÁNT ÁRPÁD

Legfőbb érték az ember

L. először csak homályos foltokat látott, majd furcsán hangokat is hallott, mint víz alá merüléskor a külvilág zaját. A látvány emberi körvonalakká, majd arcokká, teljes alakokká, a zúgás, sistergésszerű bizonytalan nesz érthető mondatfoszlányokká tisztult ki. Lassan felfogta a valóságot, az intenzíven fekszik, drótok, műszerek rengetegében. A felfedezést erősítette meg az első megértett teljes mondat:

– Ejnye, ejnye, szabad így megijeszteni családot, orvosokat, barátokat?

– Ha saját elhatározásomon múlna, biztos nem lennék itt, de azért elnézést kérek – motyogta.

– Úgy tűnik, a nehezén már túl vagyunk. Egy puszi, egy kézsimogatás a riadt asszonykától, aztán szépen pihenünk, alszunk még nagyokat. A többit meglátjuk. Ám a telefont egy időre elkobozzuk – zárta le mondókáját már-már kedélyesen a főorvos.

Fejével tett egy vezénylésre emlékeztető mozdulatot az ápolónő felé, aki a bekötött infúziós flakon csapját megnyitotta, lassan beállította a szükséges csepegési sebességet. Mindketten figyelték a folyadék áramlását a vénáig, s a hatásra koncentráltak. L. először feszülten fürkészte a két fehérköpenyes arcát, ám ez a feszültség lassan oldódott, végtagjaiban enyhe zsibbadást, elerőtlenedést érzett. Még mondani akart valami, de arra már nem került sor, álomba merült. Az orvos megnyugvással vette tudomásul, hogy páciense egyenletes, mély lélegzetvételek kíséretében elaludt. Rutinos mozdulattal rátapintott a pulzusára, pedig az ágyfejnél levő monitor egyértelműen mutatta a szív már-már szabályos működését.

– A többi már nem rajtunk múlik – jelezte, hogy itt és most nincs több tennivalója, majd lassú, kimért léptekkel elhagyta a kórtermet.

Hosszú alvást követően L. lassan ébredezett. Egy ideig nem is tudta eldönteni, álmodik-e vagy ébren van. Mikor a külvilág már felfoghatóvá vált számára, vette észre, hogy közben szobatársat is kapott, aki saját ágya szélén ülve figyelhette öntudatának visszanyerését. Mielőtt bármi jelét mutathatta volna ébredésének, társa mosolyogva köszöntötte:

– Szép napot kolléga úr! Gondolom, jól kipihentük magunkat. Ha jól figyeltem, amit az orvosok pusmogtak az ágya körül, holnap talán már fel is kelhet, s megteszi az első folyosói sétáját. Most azonban csengetnem kell, mert azzal bíztak meg, hogy jelezzem, ha felébredt, de csengessek akkor is, ha valami furcsát észlelek. Ugyan erre két, álmában bekövetkezett extrázása miatt került sor, de hála, egyik sem volt veszélyes.

L. kezdeti kábasága lassan elmúlt. Agya által felfogható ingerek, közérzete szerint akár kipihentnek is érezhette volna magát, fizikai értelemben azonban erőtlenség, fáradtság uralkodott izmain. A jelzésre beérkező orvos vizsgálatát, megnyugtató szavait követően az ápolónő lekötötte az infúziós szerkezetet, a kézfejbe preparált branült a biztonság kedvéért egyelőre érintetlenül hagyta. A harmincas éveiben járó fehér fityulás mosolyogva tájékoztatta L.-t az elkövetkező napok várható programjáról, a vizsgálatokról, kezelésekről, gyógyszerekről.

A szobatárs, aki sokkal jobb bőrben volt, mint L., a kölcsönös bemutatkozás után nem leplezett kíváncsisággal kezdte faggatni L.-t:

– Látja, én könnyebb, szerencsésebb eset vagyok. Megúsztam egy koszorúérgörccsel. Ma, holnap még biztonsági kontroll miatt vagyok itt. Ha nincs az a fránya, kölcsönös figyelmetlenségből fakadó koccanás, amit minden áron kizárólag az én nyakamba akartak varrni, most vígan pecáznék.

– Hát én biztos nem pecáznék, mert ahhoz sem türelmem, sem affinitásom nincs. Valószínűleg az álláshirdetéseket bújnám újságokban vagy interneten, telefonálnék, ügyvéd barátaimat nyaggatnám, mit tegyek.

– Már megbocsásson az őszinteségért. Akkor igaz, hogy kirúgták az egyébként elég magas polcon levő állásából.

– Az volt az elindító ok, ha már ennyire érdekli, meg egyébként is elcsiripelték a madarak. Azt még én is megúsztam egy érgörccsel, de ami azután jött, az tette be a kaput. Korai még erről beszélni, majd holnap visszatérünk rá, ha egyáltalán még itt lesz, én meg egy kissé keményebb legény leszek. Most elégedjünk meg ennyivel – zárta le a témát L.

Másnap, a biztató séta, az ütemesen javuló közérzet láttán a pecás – mert így nevezte őt magában L. – csak elkezdte nyaggatni szobatársát.

– Kolléga úr – mert a ránk szakadt nyavalya okán azok vagyunk, ha más körből érkeztünk is –, legalább távlati kilátásaim bemérése érdekében avasson már be a történet második felébe! Nem mellesleg, ha bírja idegileg, igaz a mondás: a bánat felére csökken, az öröm megkétszereződik, ha megosztjuk másokkal.

– Egye fene – állt rá L. Ha közben feldobom a bakancsomat, maga az oka – kezdett bele a történetbe.

Az utolsó munkanapomon a vezetői értekezleten egy hatékonysági folyamatelemzést mutattam be, ami nem nagy sikert aratott. Kiderült ugyanis, hogy a döntések ritmusos realizálásának, az érintettek értesítésének egyik leggyengébb láncszeme a döntést hozó grémium határozatát ellenjegyző testületi tagok tevékenysége. Mellette természetesen más lazaságok is, de alulról a legkényelmesebb felfelé mutogatni: fejtől bűzlik a hal, ha ők lezseren kezelhetik a határidőket, mi miért nem. Egy újabb, személyre lebontott vizsgálat, illetve elemzés elvégzésére kaptam utasítást. A határozatnak nem nagyon örültem, éreztem, milyen csapdát rejt, de tudomásul vettem. Globális értékítélet esetén ugyanis van lehetőség az egymásra mutogatásra, hogy bárki, esetleg mindenki más, csak én nem.

Délután a főigazgató másolásra hozott egy anyagot, de kérte, mivel személyes, a fia vizsgáihoz szükséges jegyzetekről van szó, együtt és most csináljuk meg, ne adjam tovább a kérést valamelyik beosztottamnak. A másolószobában tekintetéből és zavartságából azt éreztem, van valami közlendője, amibe nem tud, akar, de nem mer belekezdeni. Én erőltettem volna a délelőtti vezetőin lefolytatott vita folytatását, ő ez elől kitért. A másolással végeztünk, én jeleztem, hogy másfél órányi külső egyeztetésem van, ha visszajövök, jelentkezem. Ebben maradtunk.

Visszatérvén, az asztalomon a grémium másnapi ülésére távollétemben kiosztott anyagot találtam. Amikor fellapoztam, majd elájultam. Látszólag egy szervezeti átalakításról, valójában azonban vezetői beosztásom, munkaköröm megszüntetéséről szólt. Záradékként még az is szerepelt, az érintettekkel megbeszélve.

– Kezd színesedni az ábrázata, kolléga úr – szakította félbe a pecás L.-t. Abbahagyhatjuk, nem ám most cseszik be a szentkúti búcsú.

– Nincs baj. Érzelmileg persze, hogy még erősen stimulál, de inkább itt és most következzen be, aminek be kell következnie, mint otthon, vagy a villamoson, buszon, vagy vezetés közben. Ez most a puding próbája is – folytatta mondókáját L. – Visszatérve: a pumpa természetesen felment. Kaptam az irományt, berontottam vele a főigazgatóhoz, ugyan mondja már meg, mi ez.

– Olvastad, tudod – volt a rideg válasz. Ez csak egy előterjesztés. A döntés függvényében holnap akár fel is mondhatnak neked.

– Felmondhatnak? Kik? A grémiumnak nincs jogosítványa munkáltatói jogkör gyakorlására – lamentáltam. – Egyáltalán miért?

– A szervezet átalakítására viszont van. Annak végrehajtása az én kötelességem. Ráadásul magad is tudod, előléptetés, jutalmazás jóváhagyásuk nélkül nincs. Minek lovagolunk itt szavakon, egyes számon, többes számon? A felmondást természetesen nekem kell aláírnom. Azt is tudod, a törvény legutóbbi módosítása óta a vezetői megbízások indoklás nélkül visszavonhatók, s bizonyos feltételek esetén a vezetői megbízás visszavonása a jogállás megszűnését is jelenti.

– Szóval a döntés már a háttérben megszületett. Ez csak piszkos adminisztráció. És mi ez a záradék, hogy az érintettekkel megbeszélve?

– Most éppen erről van szó.

– Az isten szerelmére, itt az anyagban, amit a beosztottjaim már kiosztottak, múlt idő szerepel.

– Nem voltál a helyeden, ezért kerül arra most sor.

– A tudtoddal mentem az egyeztető tárgyalásra, azt akár el is halaszthattam volna.

– Vannak prioritási sorrendek. Azt az egyeztetést neked – érted? – neked még a holnapi döntés előtt el kellett végezned. Csillapodj le, nem fognak veled méltánytalanul eljárni.

– Mi ez a többes szám már megint? Cseszd meg, hol vagy te akkor?

– Végrehajtom a testületi határozatot!

Még oda sem értem az irodámba, a folyosón már azon csemegéztek egyesek, hogy fennhangon anyáztam, az ajtót meg úgy bevágtam magam után, hogy az ajtótok melletti glettelés megrepedt. Munkatársaimnak egy szót sem szóltam, összepakoltam, hazamentem, illetve csak mentem volna, mert a kocsiban már rosszul éreztem magam. Szerencsémre a házi orvosunk éppen rendelt, egyenesen oda hajtottam. Az autóból – amit később a feleségem vitt haza – már rogyadozó lábbal kászálódtam ki. A várakozók jobban megijedtek, mint én, bekopogtak, betámogattak a dokihoz. Pillanatokon belül mentőt hívtak. Mire észbe kaptam, már tű itt, tű ott a vénámban, műszerek rajtam. Csak az ellátás, az első nyugtatók után mondták meg, rettenetesen nagy szerencsém van, a roham előszobájában már kontrollálták a folyamatot, megúsztam egy koszorúérgörccsel. Autóba ülni azonban nagy felelőtlenség volt, akár halálos balesetet is okozhattam volna út közben, ha pechem van. Két-három nap múlva, amennyiben nincs komplikáció, akár haza is mehetek.

– Másnap délután a drótok meg a tapadókorongok még rajtam voltak, az infúzió be volt kötve, amikor megcsörrent a mobilom. Az hittem a megbeszélés szerint a feleségem hív, meg sem néztem a kijelzőt, felvettem. Az egyik igazgató, a közvetlen felettesem hívott. Mondandójának lényege az volt, jöjjek ki a kórházból saját felelősségemre, vegyem át a felmondást, majd a munkaviszonyom megszűnése miatt úgynevezett passzív jogon menjek táppénzre vagy akár vissza a kórházba.

– A főigazgató, aki korábban dolgozott a társadalombiztosításban is – toldotta meg –, segít neked, ha problémád adódik, mert a történtek ide vagy oda, a legfőbb érték az ember.

– Már az első mondatoknál éreztem, zsibbad a kezem, a lábam, a fejbőröm mintha hangyákkal teli égető sisak lenne a kobakomon. Az utolsó mondat végképp kiverte a biztosítékot.

– A k… anyátokat! Meg sem várjátok, megdöglök vagy túlélem, és akik sunyi módon ide juttatatok, még legfőbb értékről beszéltek itt cinikusan – ordítottam állítólag a telefonba. A többire nem emlékszem. Ami ez után következett, az már a kolléga úr szeme előtt zajlott. És most itt állok, pontosabban fekszem.

SZARKA ISTVÁN

Táncrend

Kilencszáz-ötvenkettőben
fényes farsangról olvastam-láttam
valami lapban: Básti
– micsoda színész –
a Karnevál hercege
megnyitotta a táncot.

Majd – már Rejtő szerint –
érzékelém, amint
az ötórai pálinkára
matrózkocsmába gyűl az
úri közönség, s táncol mindétig,
hátába’ késsel.

KOOSÁN ILDIKÓ

Szonettet ha írsz

       Markó Bélának tiszteletem jeléül

Fontos a kezdés, a kiszámítható
előre kigondolt színes szavak,
s ha helyére kerül minden árnyalat,
végül az összhatást egy jó csattanó

olvasztja eggyé, amiben kiforr
tizennégy rímesen kimért sor között
egyéniséged álarcba öltözött
meztelen valója, s bár mint a bor

gyöngyözik, pezseg, sodor a képzelet
a forma szűkös katlanába zárva,
feszültséged ha most egy perc lezárja

és szólsz miként az Úr: „bevégeztetett”,
legyőzted magad, a legfőbb akadályt,
uralkodni tudsz az érzelmek felett.

Korszakváltás

       (egy neves költő írását olvasva)

Amúgy a történet követhető,
lecsupaszított szinopszisát
feltétel nélkül, önkénytelen
is megmutatja, de így, ha
hosszú perceken át követem,
új, fordulatos beépülések,
váratlan elágazások ízesítik,
apró előre gyártott gondolatpanelek
kapcsolása színeket
visz az unalomba, nem tűnik
lyukak foltozgatásának vagy
képzeletkiesésnek ezekkel
a téma más-más oldalról
való megtámogatása, inkább
mintha előre megtervezett
előrelátást imitálna, művészi
eszközök használatát mutatná,
újdonság erejével ható megoldások
felé mozdulna el, hisz
követőinek bizonyítani kell,
utat mutatni, mások előtt járni,
s az alkotáskényszer sűrű
dzsungelén át ösvényt nyitni,
hogy igenis, van megújulási
forma, érdeklődést fokozó
ráhatás-lehetőség, sztaniolba
csomagolva tán használható,
s a jámbor olvasó úgy veszi be
mint orvos által is javasolt
felajzó szereket, „szükség
szerint” naponta egyszer vagy
kétszer a versbe tördelt prózatörténetet,
mely inkább placebo,
a köznapiság felturbózása,
mint klasszikus értelemben vett
költészet, s micsoda tátongó űr
marad utána, mekkora ki nem
elégített narrációkényszer
vérzik el fél évszázada e művészeti
forma elnagyolt próbálkozásain.

Szignó

              Kelebi István költőtársamnak

Kelebi, mondod,
s már látod a tanyát,
a klott-gatyás fiút, a ház udvarát,
előtted a tó, a nád, a sás, a kút
akácfák között kanyarog az út;
látod, siheder, megy a vurstliba,
ha harangoznak, sóhaj az ima:
„anyám, ha jönnél”
s a szó smaragdja csillogóbb lesz
minden földi a könnynél;
padláslétra dől, száradó ruha
árnyéka libben, tükre, foncsora
festett kép lesz a szoba falán,
az emelet nyitott ablakán
repül a képzelet ide- s tova…

Kelebi, szólsz,
s felszáll a madár, füledbe súg a lomb,
lehet, hogy ezer más gondolat tolong
homloka mögött, tengerek, hajó,
Van Gogh forgói pasztellbe, olajba,
lényeglátása elgondolkodtató,
elhívatásának nincsen semmi híja;
nevét a kép alá, mint Caravaggio
lázongó, lüktető vörössel írja.

BIRTALAN FERENC

Mélyföld

itt vagyok honn bércektől távol
itt ahol tesped rohad az ígéret
ezer éve úsznak a kompok
s üresen száll égbe az élet

félve kel a reggel szipog az este
csákmáték uralnak rangot
bohócbukszákat tömnek degeszre
mások lesik a tetves galambot

itt vagyok honn hol nincsen honn senki
éhes kutyák egymásba marnak
itt próbálok embernek lenni
rokona koppánynak rokona vajknak

itt hol vérről dadog a táltos
hol szellem nem csak keselyű szállhat
hol rég lovat ma ember embert áldoz
s bő nyállal hazudnak máriának

itt vagyok honn hol stokkol a majré
hol minden kaja ibrahimé
hol sárba tapossuk európát
itt kéne lennünk valamivé

DINÓK ZOLTÁN

A fiatal költő és a politikus

Remek verseket írt. A lakók különcnek tartották. Kis keresete volt. Anyjával, Karolával élt együtt. Tulajdonképpen bár különcnek, csodabogárnak tartották, mégis fejet hajtottak előtte, büszkék voltak rá. Leginkább Csaba bácsi figyelt fel rá, aki nem író, hanem politikus volt. Zoli senkinek nem mutatta meg valójában a verseit. Csak tudták róla hogy irodalommal foglalkozik. Legfeljebb egy-két versét ismerték.

És Csaba bácsi elgondolkodott a versein. Egyszer vendégségbe meghívta a politikus, aki szeretett volna elbeszélgetni vele. Ám Zoli oly félénk volt, hogy nem mert felmenni a lakására. Ezért ő ment le a negyedikről a másodikra. Dél körül kopogtatott. Karola beengedte Csaba bácsit.

– Jöjjön csak be!

– Nem akarom önöket fenntartani, csak néhány szót váltanék a fiatalemberrel. Öt percnél tovább nem is maradhatok, az igazság hogy ki se látszok a munkából.

Karola szólt a fiának:

– Zoli gyere csak!

Az éppen írt. Sápadt arccal a konyhába vánszorgott. Ahogy észrevette Csaba bácsit, felvidult az arca.

– Jó napot!

– Neked is, ifjú költő!

– Nem vagyok én már ifjú!

– Ne sértődj meg!

Zoli mosolygósan vállat vont. Leültek a konyhaasztalhoz. Karola egy pohár fehér borral is megkínálta.

– Nem ihatok ám! Vezetek!

De azért ezt a pohár bort lehúzta.

– Szóval olvastam a verseidet, igazán tehetséges vagy!

– Melyik vers tetszett? – kérdezte Zoli.

– Most hirtelen nem is tudom – mi volt annak a címe – de minden vers, amit olvastam tőled – az egyszerűen megbabonázott. Aztán mit is dolgozol?

– Egy áruházban raktáros vagyok!

– Na, hát ilyen tehetséges fiatalnak nem ott a helye!

– Én beérem ezzel is!

– Nem szeretnél szerkesztőségben dolgozni?

Zoli zavarba jött, mert igenis szeretett volna, csak ilyen munkákhoz nem értett. Karola el is pirult, ő még jobban zavarban érezte magát.

– Szeretnék, csak kénytelen vagyok beérni ennyivel!

– De miért?

Zoli ismét nem válaszolt rögtön.

– Na jól van, a régi nagy írók napszámba is jártak.

– Majd talán elérkezek arra a szintre is – fejezte be a témát Zoli.

Csaba egészen másról kezdett beszélni.

– Megkérdezhetem ki a kedvenc költőd?

– Verlaine! – vágta rá rögtön Zoli.

– Azért a te verseid nem ilyen romantikusak! Túl sokat feszegeted a társadalom problémáit! Verlaine valahogy nem ilyen volt!

Zoli erre nem tudott mit mondani. Aztán viccesen csak annyit mondott:

– Nem adhatok mást csak mi lényegem!

Csaba nevetett, de Karola is.

– Verlaine a kedvencem, igen, de valahogy az én életem más sorokat írat le velem!

– Igen, megértem! Bár te nekem túl romantikusnak is tűnsz!

– Az is vagyok!

Zoli kevergette a Karolától kapott teát a kezében s azt mondta:

– Megmutassam a legújabb versemet?

Csaba az órájára nézett. Sóhajtott.

– Most mennem kell! Majd máskor!

S így szavához mérten ment is a városba. Várták a politikus barátai.

Egyszer egy nap, mikor Zoli az egyik versét elolvasta Csaba, igazán megdöbbent. A vers az apjáról szólt, aki – a vers szerint – a KISZ-szervezetben munkákat vállalt. Nem értette Csaba Zolit. Ezt legalábbis nem gondolta volna róla. Ettől a naptól kezdve Csaba alig szólt Zolihoz. Hiszen ő utálta a szocializmust. Zoli pedig nem értett semmit – miért olyan durcás és hideg ő és Csaba közt a légkör.

Egyszer Zoli hogy megértse a dolgot, felment a negyedikre s kopogtatott Csaba ajtaján. Ajtót is nyitott. Ő már tudta, ki lehet az.

– Szervusz, Csaba bácsi!

– Szia! – mondta hidegen Csaba

– Miért nem áll már szóba velem?

Csaba nem válaszolt mindjárt. Mély levegőt vett s így reagált:

– A legutóbbi versed nem tetszett!

– De miért?

– Nem tudtam, hogy az apád KISZ-tag volt.

– Sejtettem – kezdte már kapisgálni Zoli. De ez nem az én hibám! Az apámat vonja felelősségre, ne velem tartson haragot.

– Én nem tartok haragot, de ez a vers sokat elárult rólad!

– Jól van, akkor maga csak politizáljon s ne is üsse bele magát az irodalom dolgaiba.

Csaba becsukta az ajtót. Zoli meg úgy gondolta, hogy nem is érdemes ezután szóba állni ezzel az emberrel. Az apja okos és művelt volt. Neki köszönheti tehetségét is. Őtőle örökölte a versírást. S egy ilyen embert – egy politikust – jobb is nagy ívben elkerülni, mert meglehet – az apja életében nem bántott senkit – s ez erről a politikusról nem biztos, hogy egyáltalán elmondható.

KIRÁLY GÁBOR

Valahavolt áprilisok dala

Más áprilist vár a szívem,
azt, ahol a vér dalol,
hol elémbe szökken minden,
és a fű, az alkohol,
szabadtéri szeretkezés,
virágillat végtelen;
daltól, színtől nevet mesés,
szertelen-dús életem.

Voltak ilyen áprilisok,
Dalí színes vásznain
nem volt kérdés, semmi titok,
míg a lányok combjain
én voltam az elfolyt óra,
pálcalábú elefánt,
szépre kész; a vágyott jóra
rábírni egy szűz leányt
nem volt nehéz, mert a testem
tavaszfényből faragott
diadalmas tűzszoborként
lángba vonzó tombolásban
minden lányra így hatott.

Ilyen áprilisra vágyom,
de csak görcsös álmaim
égnek lassú, rőt parázson,
Bosch próféta vásznain.

Naplóversek

2015. 07. 20.
Ezzel a nappal is beljebb vagyunk,
hegesztőlángos szellő égeti
sörtelen torkunkat, meztelen talpunk
és kiszáradt, véres homlokunk,
ebben a fojtó, észgyilkos hőségben
nem kérek se zenét, se lázító szép mesét,
elég ha megjelensz, két arcod lángban ég,
s lelkesen kiáltod nyakamba ugorva:
itt van a tűzről épp megpattant, névnapos feleség!

2015. 07. 22.
Az ötödik sör után
a lábamnál kavargó
sötét zenitre lépve
szép lassan kettényílik a mellem.

A bordák közt lakozó szellem
végre elszabadul,
vértelen tárja a szárnyát,
erősen, vijjogva, vadul
rúgja el magát a szívről,
a máj s gyomor beléremeg,
a belek kunkorló,
szép kavalkádja
engedi menni végre
gyönyörű lelkemet.

Viszlátot intenek a vénák,
artériák és a parányi,
mindent ismerő rostok,
nevet a lépem,
a hús sűrűjében
először élem meg
teljes egészben a mostot.

Ezernyi öt sör
és mégannyi józan korty után
felszáll a pára,
a múlt Avatára
is búcsúzni kész, a volt
szemét a fénytelen égre tárva
felejtet el hátsó kapukat a kínra,
bánatot, dalt, és felröppenve
szór égbe minden eddig
el nem hangzott sikolyt.

A hűtő még tele,
s ha mégse, még ott a bolt,
homályos évek
sejtelmes jele
cikázik fenn, lenn és körül,
nem értem, számolni sem tudom,
s mégis reményt sugall,
ahogy rámkacsint,
mint aki engemet örül.

Hanyatt pihegve fújom el a zajt,
szememmel zárom el a fényt,
csak őket látom,
egybefonódva száll
a volt, a most, a majd,
három angyalom,
táncos, pergő csodám,
két magától meghaló,
s egy engem vágyó,
pislogva égő kisleány.

LENGYEL GÉZA

Kerekasztal-értekezünk

(Pamflet)

Kerekasztal-értekezünk.
– Kerekasztal? –
Megegyeztünk,
megegyeztünk abban,
ami eddig is vitán felüli volt.
Látjuk a problémákat,
majd megoldjuk egyszer.
Higgyetek nekünk egy
kézfogás erejéig.
Írásba foglalni a helyzetet?
Minek!? Emlékeztetőül?
Tanúságtételül?
De hisz’ mindnyájan
szavahihetők vagyunk,
nemdebár?
Egy kézfogás –
lássuk, ki kivel fog kezet?!
Két hét múlva
– körülbelül –
ismét kerekasztal-értekezünk
a maihoz hasonlón,
eredményesen.
A tüntetést pedig, ami
betervezett –
fe-lejt-sük-el!

Joan Miró: A Barcelona sorozatból

PRUZSINSZKY SÁNDOR

Szent György lova

Apja, a főbíró, arra nevelte: a kötelesség mindenekfelett.

Most is erre gondol, e madárfüttyös májusi reggelen, ahogy útnak indul: a kötelesség felemelő terhére.

Mire az ügyészség kapuját őrző, fennkölten ostoba képű kő-Atlaszokhoz ér, Kristóf már nem hallja a közeli erdő madarainak csivitelését. A feladatra koncentrál. Az ügyre, amit most meg kell oldania. Mikorra fölér a második emeletre, mint minden reggel, most is egy pillantást vet Justitia, az Igazság bekötött szemű szobrára. Ez a két jelkép – Justitia és a sárkányt legyőző Szent György – volt a kedvence. Már egyetemista korában szeretett elmélázni a gondolattal: afféle Szent György lovag lesz ő, s az élete a sárkány – vagyis a bűn – elleni nemes küzdelemben telik majd.

A bírósághoz intézett beadványait is többnyire ezzel a nemesveretű gondolattal zárta: „Le kell győznünk a bűn sárkányát, kímélet és részrehajlás nélkül”. Meg volt elégedve önmagával, nem háborgott azon, hogy főnöke, egy hórihorgas, örökké gyászos képű ember, akit mindenki egyszerűen Tóni bácsinak hívott, csak a hajléktalan zsebesek, bolti tolvajok, kisstílű besurranók ügyeit bízta rá, ő mégis lelkesen végezte dolgát. Gyakran eszébe jutott Tóni bácsi szállóigéje: „Aki az igazság lovagja akar lenni, legyen először csak lova”. Nagy igazság ez, mondta Tóni bácsi: úgy leszel a törvény igazi tudója, ha alulról, a kis ügyektől haladsz felfelé…

Kristóf átérzi ezt, mindig gyorsan dolgozik és pontosan. Fogalmazványaiban nincsenek „gumifordulatok” vagy elkent tényállások. Többnyire ő a legelső, aki kora reggel az irodába érkezik és olykor késő estig hajol a számítógép vak tükre fölé. Kollégái, mint az igazság ifjú robotosát, becsülik – ha nem is kedvelik nagyon. Ezen ő nem lepődik meg: gyerekkora óta megszokta, hogy a kiválóságnak nemigen vannak barátai. (Apja, a bíró is magányosan halt meg, dolgozószobájában, egy ítélet szerkesztése közben.)

A kötelesség ifjú bajnoka most megtörli izzadó homlokát, amikor szobájában új aktájának tanulmányozásába mélyed.

Legfelül a vádindítvány, egy bizonyos B. Jusztina ellen, aki nyaralók kifosztására specializálta magát. „Jusztina – Justitia”: pár pillanatig meglepve ízlelgeti a két név játékos hasonlóságát, s ettől már-már jókedve támad. Ez a Jusztina 17 éves és halvány, ironikusan szomorú mosolyával úgy fest a rendőrségi fotón, akár egy Giotto-angyal. (Ha be lenne kötve a szeme és a haja nem csimbókosan lógna, akár egy Justitiát is mintázhatnánk róla.) A rendőrség vádindítványa a büntetőjogi zsargon szerint öt rendbeli elkövetést ró a terhére és a helyszínen készült fényképeken mutatja be a kifosztott jégszekrényeket, összebarmolt nyári konyhákat.

Egyszerű ügy ez, a tévedés lehetősége szinte kizárt, a helyszínelők alapos munkát végeztek. Az egyik jegyzőkönyv még azt is felsorolja, hány tojás hiányzott a víkendház jégszekrényéből. S hozzá precízen a gyanúsított beismerését: „Nehéz volt a zárat kiverni, baromi éhes lettem tőle. Azzal kezdtem, hogy megzabáltam három üveg befőttet a polcról. Nem zavart, hogy a tetejük penészes volt. Egyre éhesebb lettem, akár a meszet is kiettem volna a falakból.”

A vádindítvány első oldalára Tóni bácsi, szálkás-kacskaringós betűivel, ezt írta: „Másfél évet kérjél, végrehajtandót”.

Akkor Kriszta, a titkárnő nyitja az ajtót és bekiált:

– Hallottad, mi történt? Az a Jusztina megszökött az előzetesből! Azt mondják, az erdőbe menekült!

Kristóf nem tudja pontos okát adni, miért siet le a márványlépcsőn s miért veszi útját az erdő felé. Átsétál a sárgára mázolt belvároson, majd a főútra fordul. Eléri a benzinkutat, ahol a kisváros véget ér. Egy zsombékoson átfutó mezei útra tér, mely egyenesen az erdőbe visz. Öt perc se kell, és belép a fák közé. A délelőtti Nap átcsillan a tölgylevelek résein: mintha arany tallérok közt csorogna a fény. Csak nézi ezt a csodát. Azt kérdezi magától, hogy lehet, hogy mióta a városban van, még sose látta ilyennek?

Egyre sűrűbb lesz az erdő. Mint egy katedrális, már mindenfelől láthatatlan szárnyaktól zeng. Kristóf egész a boszorkányfáig sétál. A púpos öregasszonyra emlékeztető, lombtalan, göcsörtös fa mögött az ösvény a kis nyaralóhoz – egyszobás-teakonyhás faházikó – vezet.

Kristóf alig hisz a szemének: az ösvényen pár méterrel előtte Jusztina, a szökevény halad, fején ellenzős sapka, mélyen a szemére húzva. Kristóf, lépteit lassítva, azonnal a nyomába ered. Hirtelen egy madár sikoltó hangja szól, mintha figyelmeztetni akarná. Hősünknek egyszerre csak megbicsaklik a lába: szó szerint a semmibe lép.

Amikor magához tér, a fűben fekszik. A mentőorvos térdel mellette: agyrázkódás, lábtörés. Egy kitört növendékfa törzse volt a bűnös. Ripityára tört a zsebében a mobilja is…

– Oda se neki, ügyész úr! – nyugtatja az orvos. – Nagy szerencséje, hogy hamar érkezett a hívás. Egy ismeretlen női hang volt.

S akkor hősünk meglátja maga mellett a fűben az ellenzős sapkát… Ott tartja a kezében a mentőkocsiban is: a bűnöző szökevényre gondol. Az ő vádlottjára, aki alighanem az életét mentette meg. És hirtelen, bár csak egy pillanatra, megcsapja a halálfélelem.

Úgy feküdtem itt, lebénultan, mint vad a csapdában – gondolja. – Nevetséges! Három kilométerre a lakásomtól és kétszáz méterre a házikótól, ahol a szeretőmmel annyi szép órát töltöttem! Mert senkit se tudtam volna segítségül hívni. Ki voltam téve farkasnak, éji hidegnek – s főleg az éhségnek! Erről egyszerre eszébe jut Jusztina vallomása: „Egyre éhesebb lettem, akár a meszet is kiettem volna a falakból”.

Mire a kórházba érnek, megpróbálja rendbe szedni gondolatait. A helyzete oly mértékben abszurd – erre hirtelen döbben rá –, ami csak vele eshet meg. A pontos okát még nem tudja, de rá fog jönni. Talán megrögzött hajlama a tépelődésre s egyben az annak értelmét megcáfoló gyors engedelmességre? A munkájával járó feszültség, mely egyszerre tesz ingerlékennyé és szórakozottá?

A kórházban Jusztinával álmodott. A boszorkányfához vezető ösvényen találkoztak. Jusztina szembejött vele. Megálltak egymással szemben s ő megszólította: – Jusztina, engedje meg… – Nem vagyok Jusztina! – mondta a lány, élesen hősünk szemébe nézve. – Csak a fakabátok neveztek így. – Hát hogy hívják? – kérdezte ő esetlenül.

– Sehogy – mondta gőgösen amaz. – Csak szolgáknak meg bohócoknak van nevük. – Ütődött, ez kétségtelen –, villan át Kristófon a felismerés, miközben széles mosollyal hálálkodik.

– Nem baj, higgye el, nagyon hálás vagyok…

A lány felnevet, élesen, kihívóan.

– Még hogy hálás… Na, ne vicceljen.

– Végül is maga megmentette az életem!

Jusztina – aki nem Jusztina – vállat von, mintha ez mindegy lenne.

– Most itt lakik az erdőben? És miből él?

– Miből, miből… Reggelire fűzenét hallgatok – és megint nevet, a fogai mint gyöngyszemek, világítanak. – Ebédre meg harmatalmát fogyasztok…

– Harmatalma? Az meg mi?

– A hajnali harmatból terem. Nem hiszi? – s egy opálos, zöld bogyót nyom Kristóf tenyerébe, csúfondárosan. – Kóstolja meg! A szabad emberek reggelijét… – Hősünk beleharap, de majd kitörik a foga.

Erre ébred fel: hogy fázik a kórteremben s a fogai vacognak.

Harmatalma, harmatalma – ízlelgeti a szót, akár egy talizmánt, ahogy két hétre rá visszafordul az ösvényen s elhagyva a boszorkányfát, botorkálva a házhoz indul. Már messziről látja, hogy az ajtót feltörték. Abból, ahogy a zár körül az ajtó fel van karistolva, látszik: nem szakavatott betörő hatolt itt be. A ház teakonyhájában Kristóf nyomban felfedezi a pusztítás nyomait: a nyitva hagyott jégszekrényből hiányzik a fél kiló gépsonka és gondosan kikaparták a vajas tégelyt. A fagyasztóból eltűnt a pásztorórákra odakészített jégkrém és valaki meglovasította azt a félüvegnyi vörösbort meg a doboz sóskekszet is, amit a barátnője, Kriszta hozott legutóbb. Kristóf összesöpri a padlóról a kekszmorzsákat, lemossa az ágytakaróról a borfoltokat. Aztán fog egy cédulát és ráírja: „Máskor ne hagyja nyitva a jégszekrényt! Köszönöm.”

Érthetetlen jókedve támad, mely még akkor is tart, amikor elhalad a hivatali timpanon pöfeteg Atlaszai közt. A titkári előszobában Kriszta aggódó kérdésére: „minden rendben?”, szó nélkül homlokon csókolja titokban tartott szeretőjét. Leülnek a számítógép elé és ő egyszuszra lediktálja a vádiratot a Jusztina nevű fiatalkorú csavargó ellen. Másfél év letöltendő szabadságvesztést indítványoz a Btk. 370.§ második bekezdése alapján a bíróságnak, ötrendbeli betöréses lopás elkövetése miatt.

– Igazán formában vagy, jót tett az erdei séta – lelkendezik Kriszta –, és Tóni bácsi se szúrta ki az igazolatlan távollétedet! Szerencsés nap a mai! – S nagy kék szemének hálójába fogva Kristófot, azt kérdi halkan:

– Akkor négy után, a házikóban?

– Nem lehet – válaszolja hősünk kissé rekedten –, tudod, csőrepedés van és…

– Hazudsz! – A szenvedélyes Kriszta felpattan és szipogva kiszalad a vécébe.

Aznap már nem szólnak egymáshoz.

Kristóf lelkiismeretét kételyek gyötrik. Olyan vagyok, mint a kutya, akinek két gazdája van, gondolja. Bármelyikre hallgatok, áruló vagyok. Micsoda őrültség, mondja félhangosan, miközben a sarki ABC-ben kifizeti a borsos számlát: két rúd téliszalámi, három szárazkolbász, öt doboz keksz, meg a vörösbor.

Mit művelsz, te szerencsétlen? – pöröl magával még akkor is, amikor ezt az elemózsiát kipakolja a házikóban és a megírt cédulát a jégszekrény ajtajára ragasztja. – Egészen elment az eszem? – Nyilvánvaló, hiszen e bevásárlások rendszeressé válnak, hogy kétnaponként újra és újra megtölthesse az időközben kiürített jégszekrényét. (De előtte becserkészi a házat: lábujjhegyen jár, mintha ő lenne a tolvaj.)

Aztán egy naptól kezdve semmi se hiányzik többé.

És a bűnügy bírósági tárgyalása előtt különös álma van: Szent György lovagot látja, bekötött szemmel, háttal ülve páncélos lován.

Még sötét van, amikor felébred: csuromvizesen, fejfájással. Amikor Kriszta beér az irodába, már ott találja, a számítógép fölött görnyedve. Még most se szólnak egymáshoz, pedig a tekintetük szóra éhes. Egész nap az aktákkal vannak elfoglalva, a képernyővel, melyben arcuk együtt, de szomorú, kétes fénnyel tükröződik.

A tárgyaláson ő képviseli Jusztina ellen a vádat. A megbilincselt vádlott tőle két méterre áll, farkasszemet néznek egymás boldogtalanságával.

Aztán úgy érzi, mindjárt megfullad: a tárgyalás pillanatai egymásba fonódnak, hurkot formálnak körülötte, hogy örökre fogva tarthassák. Felugrik és kiszalad a szabad levegőre.

– Most mit csináljak veled? – kérdi Tóni bácsi, a város főügyésze a mahagóni asztal előtt silbakoló Kristóftól. A hangja érdes, az arca rákvörös. – Gondolj apádra, a kitűnő tanáraidra! Ez talán még használ, talán még nem késő…

– Nem, még nem késő – feleli halkan Kristóf és az ablakon át az alkonyodó utca forgalmát bámulja. Alakokat, akiket az árnyékuk vonszol előre. És szó nélkül kijön a vörös szőnyeges szobából. Üres a folyosó, amikor a holmijait egy nagy papírzacskóban hozva, kilép hivatali szobájából. Senki se búcsúzik el tőle. Csak Justitiával találkozik. S a szemét fedő bronzkendő alatt látni véli metszően hideg tekintetét.

NAGY ZOPÁN

Lisszaboni indák

Űr-süket füllel,
Bevérzett szemmel:
Légörvény ölel…

Révületek, futamok…
Csempézett absztrakciókról
Vissza-vibráló századok,
Fodrok, csonkok, tűzcsapok…

Opálos reggelek lázas fénymázban,
Szorongások tompa mozaikokban,
Terek ritmusa félálom-vontatottan,
Hullámban oldódó árnyképek fonottan…

Hold-kőzetek visszhang-tükröződései,
Színes csoportok, éjjelek sós ízei,
Hínár-fonódásos mellékutca-indák,
Átrajzolt vágy, rezonancia-ritmikák…

Zamat-dús tanösvények,
Keresztezett kereszteződések, kábult kérgek,
Változatok, finom érzékekkel oltott lények
Lábnyomaiba lépek…

Alámerülés – emelkedés…
Ingerenciák, erek: belső térképek,
Képzelődés: ön-értékelés,
Hasisból font nyakékek-, felhő- és kések…

Szédület suttog, távolba tartva emlékezetét,
S a billentyűzeten megakadt az észtől elvont kéz…
----------- ----------- ----------- ----------- -----------
Freskó-foszlányok… Piac és templom mögött
Sziesztázva, tökhallal és babérköszörűvel:
Hol nyííí – nyúúúú –nyáááá – áá(r)nyéék lök:
Jólét felhozatalához (önaszalt önasztalához) derűvel…

Szív-v-es-en(d)…

Ősfák, ősligetek közötti (nek)romantikus nászok,
Tétova illeszkedések, illékony viszony(ítási pont)ok,
Toxikus, magán-lírikus, szelfikus mások,
Szelfi-botozott, szisztematikus látomások…

Káosz – a puszta semmi héja,
fogalmak között üres hely…
Fokok nélküli Tökéletes Létra…
Látomás, nem látszó színekkel…

Távlati ájulás.

Nyitott gyomrú halpiac a Modern Csarnok „halljában”…
A hajóállomás melletti, légfuvallat-nyaldosta parkban:
Pálmafán-lakó (napszemüveg-árusnak álcázott)
Szenegáli, angolai ajzószer- és zöld-mámor kínálók…

Áldás- és bételség! – (Gyomor)rontások elleni óbor,
És polipos-fahéjas kigőzölgés-nedvek a kanyargó sikátorokból…
Sétáló kirakatok ébenfekete karjain függő faragványok,
Csontos füzérek, fiktív totem-szemek, apró bábok…

Szédület suttog, távolba tartva emlékezetét,
S a billentyűzeten megakad az észtől elvont kéz…
-------- ---------------------- -------- ------------ ---------
Brazil nyugdíjasokkal az Arca nevű bárkán…
Bacalhau: a Muse de Marhina tágas teraszán,
Tőkehalas: Bacalhau com’ de natas,
Qunta de Regaleria, Monserrate palota-kakas…

Sintra. Célozva a sajátos-szecessziós vasútállomás alfelét,
Végig az Av. Heliodoro Salgadón, az elsüllyedt Collection Berardo
Romjaihoz, melynek gyomor-mélyében Bacon, Rothko,
Pollock művei, Charrua prepatárumai hevernek szerteszét…

Gyulladt fogak áriája, duzzadt ínyek kakofóniája!
Marquez de Pombar, Rossio, Rua Garret, Rato, Hét Sóhaj Háza…
S a romlott fül kagyló-gyutacsai, rostos indái (40 napos süketség után!)
A pompás Pessoa-kávéház előtt fölszakadnak, s a tucatnyi épület-lián

Összerándul – és tágas kapu-hallójárat tárul, patinásan,
Idegi illuminációkkal elegyen, enervált-frekventáltan:
A Sao Sebastian mögött, az Arte Moderna szerkezetében,
Az üveg- és fém-hűs mának labirintusában,
Majd az Alfama és a Baixa lüktető keringésében,

Vérbő szenzibilitásban…

A C. de Rocha lejtőinél tova-el-vissza-sehova:
Talán a Bairro Alto felé, a Tejo dagály-illatát
Végtelen habrengetegének átÉs
átmosott öröm-morajával szippantva…

Campo de Santa Clara, Ruado Monte Olivete,
Lehetetlen emlékezések, orfikus-botanikus kertek…

Tévelygek:

Túl a belső erdő sötétjeinek háromnegyedén,
Túl mindeneken – nyílt Óceán, áradt: Belém…

A nagy Térköz, Intervallum: Isten,
De mi és mi között tehát?
Szavam között, s miről nem szólok mit sem,
Ki vagyok? Ki az, ki életemre lát?

Kábultan hallgatom Pessoa dalát…

KIS ANTÓNIA

Kié a test?

A kérdés nem a holttest kilétére vonatkozott, hiszen szinte mindenki ismerte az elhunyt professzor emeritust, nem, ez egy további kérdésben fogalmazódott meg, kié legyenek földi maradványai, ki fog rendelkezni a temetéséről? A köztiszteletben álló férfiú esetében ugyanis az lett volna a nyilvánvaló, ha az egyetem saját halottjának tekinti és koporsóját gyászoló családja, barátai, tanártársai állják körül. Ám az ő, közjegyzővel hitelesített végrendelete ennek ellentmondott.

Testét utolsó szerelmének, idősödő élete megédesítőjének hagyományozta, hiszen ezen kívül már semmije sem volt. A korábbiakban igaz, hogy csak szóban tette ezt, már mindent, ami fölött rendelkezhetett, szétosztogatott. Szerelmétől csak annyit kért, hogy hamvasztassa el, az urna elhelyezését saját belátására, döntésére bízza.

A névvel, címmel megjelölt örökös, aki őszintén gyászolta a szeretett férfit, nem örült a ráháruló feladatnak. Ő hűséges barátja és olykor alkalmi szeretője is volt a profnak, de mindig ügyelt arra, hogy ezt a férfi családja meg ne tudja.

A hetvenkét éves férfiú azonos korú felesége már évek óta betegeskedett, lenyomhatatlan volt a magas vérnyomása, szív- és cukorbeteg is volt. Már csak egy-két órára tudta elhagyni az ágyat, akkor is nagy nyögések közepette. Állandó ápolónője, egy szintén idősebb, de jó karban levő szomszédnője volt.

Nem sokkal azután, hogy a férjnek el kellett hagynia közös hálószobájukat, azzal magyarázkodott, hogy az egyetemi könyvtár közelében vesz ki egy kis szobát, ahol majd befejezheti nagy művét, amihez mégoly sok még a kutatnivaló.

Az asszony rábólintott. Szinte természetesnek találta a dolgot, annak idején, amikor még fiatal és egészséges volt, ő az egyetemi könyvtárban volt könyvtáros, ismeretségük is innen datálható.

Úgy tűnt, ahhoz, hogy az asszony megkönnyebbült a hírre, mert őt is zavarta betegsége és az a gondolat is gyötörte, hogy a férje talán észreveszi, hogy ő már nem elég csinos.

A prof tehát elköltözött, elvitte személyes holmijait, de naponta legalább egyszer mindig beállított. Természetesen ő intézte a család hivatalos és anyagi dolgait. Megbeszélték, amit kellett.

De már nem ebédelt együtt a feleségével, az asszony ugyanis speciális diétát tartott, amellett gyakran voltak problémái a műfogsoraival is, de gyengesége miatt ezek rendbehozatalára már nem juthatott el a fogorvoshoz.

A prof általában ott volt, amikor eljöttek a gyermekeik és unokáik is, így együtt buzgólkodhattak a mama körül. A légkör nyugodt volt, senki nem gyanakodott.

Pedig a városban, elsősorban a prof szűkebb egyetemi környezetében, már mindenki mindent tudott. Hiszen közismert személyiség volt az is, aki miatt a prof otthonról eltávozott.

Az ötvenes éveiben járó nő ugyanis ügyvéd volt, gyakori közéleti szereplő, és ő is az egyetem közelében, éppen a férfi által kibérelt lakás mellett lakott.

Viszonynak, élettársi együttélésnek talán nem is volt nevezhető kapcsolatuk, mert a nő nagyon is szabadgondolkodású, öntörvényű volt. Hosszabb-rövidebb kapcsolatainak mindig ő vetett véget, szerelmi bánat sohasem gyötörte, soha nem került padlóra, mindig talpon maradt. Győztes alkat volt. A klasszika-filológus előadásain olykor ő is megjelent, mert nemcsak a római jog érdekelte, hanem maga az akkori élet is, és ennek leghűbb dokumentációja éppen a latin költészetben található.

Testi kapcsolatra csak néhányszor került köztük sor, még régebben, amikor éppen úgy adódott. De együttlétük mindig szeretetteljes volt és harmonikus.

A nő megsajnálta ezt a gondoktól gyötört, idősödő embert, akinek iránta érzett szerelme mulatságosan patetikus, romantikus volt. Még időmértékes verseket is írt hozzá, méghozzá kézírással, formai tekintetben mindegyik kiváló, precíz volt. Utolsó napjaiban is Ovidius Amores című munkájának elemzésén dolgozott. Az Ars amatoria fordításába is belefogott.

Éjjel halt meg szobácskájában, mely, mint egy szerzetesi cella, olyan puritán volt. Illetve: az orvosi megállapítás szerint, akkortájt távozott, amikor már hajnalodott. Lám, ilyen az élet – a felesége volt évek óta szívbeteg, de a hirtelen szívmegállás neki jutott.

Az ügyvédnő a végrendeletet létrehozó közjegyzőn keresztül hivatalos megfogalmazásban üzent a családnak, hogy miután az elhunyt végakarata szerint földi maradványainak elhelyezésére ő a megbízott, kéri a tisztelt családot, hogy az elhunyt családi kriptájukban nyerjen elhelyezést. Erre azért is szükség van, hogy méltó kifejezést kaphasson utolsó útján az őt búcsúztató családi és társadalmi megbecsülés.

Az özvegy felháborítóan pimasznak találta a céda lekezelő, kegyes levelét. Méltóságán alulinak találta, hogy ezzel a szemérmetlen teremtéssel szót váltson. Úgy érezte, neki most inkább azzal kell foglalkoznia, hogy a bámészkodók ne láthassák meg az arcára kiülő mérhetetlen szenvedést és bánatot. Védekezésből fekete fátylas kalapot csináltatott.

A céda a ravatalt, majd a sírt körülvevő tömeg hátsó soraiban tartózkodott, hol itt tűnt fel, hol ott. Az özvegy, amikor a nőt megpillantotta, csaknem felkiáltott. Mert iszonyú volt, amit még a fátyolon keresztül is látott. A nőn ugyanis modern nadrágkosztüm volt, amit az ő férje egykori öltönyéből csináltathatott. A sötétszürke, fehér csíkos (méregdrága) angol szövet színe, állaga, esése, tartása kirítt a többi öltözék közül. Az öltönyt akkor csináltatták, amikor a férje több külföldi egyetemre előadói meghívást kapott. Talán azóta kinőtte már, mert volt egy kis pocakja az utóbbi időkben, és azért adta oda ennek a flangáló, rosszéletű nőnek. Még az is lehet, hogy a céda elkérte, de akárhogy is vesszük, ez az egész felháborító.

A céda az őszi temető szépségében gyönyörködött, zavarta egy kissé sötétszürke, zárt öltözéke, amit azért csináltatott egy pár évvel ezelőtt, mert megfigyelte, hogy a világ legtekintélyesebb politikusnői mindig nadrágkosztümben vannak. Éppen ezért vette fel most is ezt az elegáns darabot, mert úgy érezte, ez lesz odaillő.

Nem csatlakozott a részvétnyilvánítók csapatához, azon gondolkozott, hogy ez a sötét öltözék, amit a temetéshez illőnek tartott, neki már öreges, de nagyon. Élénkvörösre festett hajával sem ellensúlyozható. El is határozta, nem veszi fel többet. Világos színekre vágyott. Elvégre ő még csak ötvennyolc éves lesz, a szegény elhunyt meg már hetvenkét éves is elmúlt.

Szabadnak érezte magát. Egészen szabadnak. Igen, ő mindig képes volt rá, hogy mindent elrendezzen maga körül. Mindig tudta, mi a helyes, mi az igazságos.

BOTÁR ATTILA

(Részlet a Kötődések ciklusból)

82.
[nemek, igenek]

Ha ugyanazt a járdát koptató
utódainkra hirtelen eső csap,
ne ázzanak: kivárják e fakó
juhar alatt, s a zápor, mint a sörhab
lefolyórácson méláz (földlakó
bukik alá így?), látják a sötét, vak
világ-üzem pontját, hol az erőszak
szolid, szinte selymesen áltató –:
a Medárd-végi csillogás ne ássa
alá türelmük, s ne is féljenek!
A sorsunknak ők jobb s szebb folytatása
lesznek: színével őrzi a szemed
a lány, a fiú félszeg, és csúnyácska
esernyőt lobbant. Nemek. Igenek.

KONCZEK JÓZSEF

A beszélő rózsa

Agyamban forró vérforrás buzog
hajnalonként, amint ébredek,
rázzák szélőrlő autóbuszok
a reszkető, hűs ablaküveget.

Rózsa-fodorra hasonlítanak
a szájszélek, amint beszél a rózsa,
a vizeken is izzik, reng a nap,
s mélyül – a sásos partba takarózva.

Inkább ropogva, márciusi fagyban
kellene járnom, ne érintsenek
a húsos szavak? Talán magára hagyjam
s gomboljam összébb ingemet?

Hiszen ömlik rám, árad, azt mutatja,
hogy lehet ilyen átoktalanul
merülni mélyre. Csobban kutadba
hűlni, amint a vágy elcsillapul,

ehhez, amahhoz, ceruzához, könyvhöz
s a napjaink nyers kellékeihez
de te, beszélő rózsa, kéjjel öntözz,
kibírni minden mást, s akarni ezt.

EGRY ARTÚR

pancreas teszi a dolgát

szököm én már bogokat húz
vénám csipkéin az idő
ahogy horgolt ágyterítőn
szobába-szabadult macska
kék-sápadt bőrrajzolatok
maori minták tetovált
mitikus verssoraiban
nincsen semmi szelídség

átszököm én már felbomlik
lassan a test ionokra
vizes oldat a szelídség
simogatásodat érzem
ahogy kezemhez érhet
zavarba ejtő gondolatod
úgy hever bennem a vers is
mint parázs ha vízbe vetik

nem szököm én hova szöknék
nem múlik el az örök lét
nem szárad ki a semmi ága
nem várnak sehol hiába
pancreas teszi a dolgát
ha hagyod ha nem
múló időd visszafognád
nagy csontos ló legel odabenn

NÉMETH ANDRÁS

Két vers, december 22-re

Arculatnyomorról,
Petri György axiómáival

Körülírhatjuk
a világot, úgy,
hogy értelme nem
lesz. A jövőben.

Akkor eljutunk
oda, sehova,
hol mozdulatlan
marad minden, és

nem változik meg
semmi. Az élő
várakozásban

mi leszünk saját
magunk nyomai.
Aforizmakészen.

Arculatdicsfényről,
Petri György konklúzióival

Én azért írok
töredékeket,
hogy mások, mindazt,
ami hiányzik,

kipótolhassák.
Akár velem is.
Kísérletezni
persze nem nagyon

tisztességes, és
az eredeti
gondolatküllem

felismerése
nélküli hibák sem
kérhetők számon.

TURI BERTALAN

A gazda és a szép juhászné

Erős Pált szerencsésnek, és igen eszes embernek tartották a faluban. Volt benne igazság. Olyan leányt vett feleségül, aki bár szép nem volt, de nagybirtokot vitt a házasságba. A hatalmas földterületen megtermett javakat a férj hozzáértéssel értékesítette. Ezáltal a birtok tovább gyarapodott. A sík vidéken volt – többek között – harmincöt hektár rétje, melyen kora tavasztól késő őszig háromszáz juh legelészett. Az állatokat Deli János juhász gondozta. A férfi a gazdának mindenkor pontosan elszámolt a szaporulattal, az elhullással, a lenyírt gyapjú mennyiségével. Erős Pál igen elégedett volt a negyvenedik évéhez közeledő, sudár magas, vállas férfi munkájával. Úgy vélekedett, nála szorgalmasabb, megbízhatóbb juhászt nagyítóval sem lelnének széles e világon.

Egyszer valami esett a gépbe, s az megállt.

Egy márciusi szombaton Deli János az agglegény élettől elbúcsúzott. Megházasodott. Éva asszony igen szemrevaló fehércseléd volt. Amerre járt, a férfiak megcsodálták középmagas, karcsú termetét, telt kebleit, a vállaira omló sötétszőke, hullámos haját, az egészségtől pirosló arcát. A bogárfekete szemekben tiszta fény csillogott. A fiatalasszony már a harmincas éveiben járt, de a juhász oldalán még hajadonként lépett az oltár elé.

A szépséges Éva az ötven esztendős gazda szívét is megdobogtatta. Erős úr felesége beteg volt, ezért ő gyakran elutazott, az Isten tudja, hogy hová. Olyankor két-három napig volt távol. A lányai (volt három) úgy tudták, az apjuk üzleti úton van. Ami közel járt az igazsághoz. A felesége szemét azonban nem tudta bekötni. Az asszony a megaláztatásokat egyre nehezebben viselte el. A férje gyakoribbá vált majorba utazgatásai is gyanút keltettek benne. De a gazda fittyet hányt az asszony tiltakozásaira.

Egyik nap Erős Pál agyában felvetődött a gondolat, minek utazgat ő olyan dologért, amit helyben megkaphat. Ezután már csak arra keresgélt megoldást, a szép juhásznéba hogyan kóstolhatna.

Egy napfényes júniusi délelőtt kész tervvel indult autóján a két kilométerre levő majorba. A főépület elé parkolt. A mobiltelefonját a kesztyűtartóba tette. Hívások ne zavarják, amikor igen fontos ügyben szorgoskodik. A gépkocsiból kiszállt, az ajtókat kulcsra zárta. A középtermettől magasabb, hízásnak indult testét megtornáztatta. A tüdejét teleszívta levegővel, amit furcsa hangot hallatva eresztett ki a száján. Lehet, a gyakorlatot megismétli, ha a közelében elhaladó udvarmestere rá nem köszön. A munkásai (volt nyolc) ekkor már a földeken dolgoztak.

Gyalog indult az öt perc járásra lévő juhakolhoz. Arról már volt tudomása, a juhnyáj, ha a legelőn tartózkodik, Éva asszonynak a gyenge bárányok, és a sérült birkák adnak munkát az akolban. A keskeny ösvényen haladva a szőke férfi azon töprengett, ajánlatát a mellékkeresetről az asszonynak, hogyan adja elő. Közeledve az akolhoz, birkatrágya meg faggyú bűze terjengett a levegőben. A hatalmas hodály ajtaját készült nyitni, amikor az hirtelen kitárult, és elébe toppant viseltes öltözékben, lábán bakanccsal, a juhász.

– Jó napot – köszönt a gazdának a napbarnított arcú férfi. A sötétbarna haja rövidre nyírva.

– Jó napot – fogadta a köszönést kikerekedett szemekkel a másik. És hogy a zavarát leplezze, rákérdezett: – Minden rendben?

– Attól függ – volt a kurta válasz.

– Mitől?

– A gazdám mostanság a területemen, mármint a rám bízott területen, miféle céllal sűríti a látogatásait. Tán a munkámmal elégedetlen?

– Isten ments! – hárította el a gyanúsítást Erős úr. Majd, mint jól értesültséget közölte: – Az a hír járja, a tolvajok elszemtelenedtek. Nem átallanak már fényes nappal is lopni.

– Nem ajánlom – szólott kemény hangon a juhász –, hogy a rám bízott területre valaki ártó szándékkal lépjen! – és az ujjaival végig simított a fokos hegyes végén. – Ezzel a szerszámmal ütök léket a koponyáján! Erre esküszöm! – villantak vészesen a sötétbarna szemek. Ez meggyőzte a gazdát arról, hogy az embere nem tréfál.

– Úgy gondoltam – fontoskodott Erős úr –, ha a területen néhanapján én is felügyelek, az a hasznunkra lesz.

A juhász hosszan fürkészte a tulajdonos arcát, majd szólott:

– Hát csak felügyeljen. Csak felügyeljen! – ismételte meg, de már nyomatékkal. És indult a végtelennek tűnő zöld mezőn legelésző nyájhoz, amelyre a távollétében a bojtár és a kis fekete puli őrködött.

A gazda bámészkodott, a munkása hadd távolodjék, aztán ment a közeli juhász-lak irányába. A kerítés nélküli, fehér falú, szürke cserepes házhoz közeledve, láncon a keverék eb heves ugatásba kezdett. A távolság csökkenésével a kutya egyre vadabbul rángatta a kötelékét. Az éktelen ugatásra Éva asszony a konyhaajtón kilépett.

– Ah, Erős úr? – szólott kedvesen, ráismerve a jövevényre. Aztán a kutyának kiáltotta: – Betyár, hallgass!

A jószág bizonyára arra következtetett, a helyzet nem vészes. Kár magát fárasztani. Ettől kezdve ugyanis már csak egyet-kettőt vakkantott.

– Nem tudom, mitől vadulhatott meg – mentegetőzött Éva. – Akkor szokott így csinálni, ha tolvajt észlel.

– Engem annak gondol? – mosolygott Erős úr.

– Ezt kérdezze tőle – felelte nevetve az asszonyka. Ezután illedelmesen kérdezte: – Milyen járatban, gazduram?

– Beszédem van véled.

– Fáradjon be – állt félre Éva, hogy utat adjon a vendégnek, miközben a lisztes kezeit távol tartotta az ujjatlan, világoskék ruhájától.

A tágas konyhában a háziasszony hellyel kínálta a férfit, aki a bal oldalon, a díványra ült. Az asszony a szemközt levő asztalhoz ment, rajta a fatáblán a nyerstésztát tenyérrel meglapogatta, majd meghintette liszttel.

– Az uram mákos metéltre éhezett – nyúlt a sodrófáért. – Annak lesz a tészta – és nyújtásba kezdett. – Hallgatom, Erős úr – vetette hátra.

De Erős úrnak nem nyílott szóra a szája. A gazda fontosabb elfoglaltságot lelt. A szemeit az asszonyka csinos alakján legeltette. Mustrálta a hullámos hajtól a karcsú bokáig. Aztán csak megszólalt:

– Beszédem van véled.

– Ezt már mondta.

– Aha… Mondd, Éva, elégedett vagy a soroddal?

A fiatalasszony sikált, és sikált. Úgy tűnt, most ő burkolózott némaságba. A teste minden porcikája csábosan ringott. Az ember kedvét lelte benne. Végül Éva megszólalt:

– Természetesen – felelte meggyőződéssel. – Az uram rendes ember. Nem italos, a keresményével jól gazdálkodik. És szeret engem… Én is szeretem őt. – Az utóbbit csak motyogta.

– Mellékjövedelem azért elkelne. Ugye?

– Erős úr jóvoltából nem érzünk hiányt.

– Fizetés kiegészítésnek.

– Nem vagyok a pénz ellen – mondta egykedvűen az asszony –, de nem mindegy, hogy mi az ára. Mi lenne a munka?

A gazda Éva apró, ruganyos mozdulatait leste. Késve válaszolt:

– A majorban… A főépületben takarítanál.

A férfi szándéka az volt, az asszony a munkát, ha elvállalja, távol tarthatja a férjétől. Így módja lesz megkörnyékeznie.

– Nincs nekem időm, hogy másfelé is dolgozzak – mondta határozottan Éva. – Az akolban a beteg meg a gyenge állatokkal kell foglalkoznom.

– Naponta csupán két-három óráról lenne szó.

– Egy órát sem lehetek tőlük távol. Most az uram helyettesít. Persze, csak azokat a munkákat végzi el, amelyek halaszthatatlanok. Mert neki ott van a legelésző nyáj, ami sokáig nem maradhat a bojtár meg a puli őrzésében.

Erős Pál buzgón vakarta a fejét. Rövid töprengés után úgy gondolta, legjobb, ha föltárja a jötte értelmét.

– Évikém – szólott szelíden –, ha kedves lennél hozzám…

– Hiszen az vagyok, Erős úr – nevetett az asszony.

– Másként értem én, Évikém… Busásan megjutalmaználak.

– Férjem van nekem, gazduram! – perdült meg az asszony.

– A feleségem beteg.

– Tudom! – volt a rideg válasz.

A férfi nem zökkent ki a támadásból:

– Kellesz nekem, Évikém…

– Ha szeretőt akar magának – jegyezte meg epésen a fiatalasszony –, rossz címre jött! – és fordult folytatni a munkát. – Engem ne háborgasson efféle hülyeséggel – nyugodott meg lassan Éva, és arról beszélt, a férjével mik a terveik. – Dolgozni akarunk a Jánosommal. Tisztességes munkával keresni annyi pénzt, amiből magunknak felépíthetünk egy házat. Családosan nem szeretnénk lakni a más hajlékában.

A hangját a férfi, akár a legszebb zenét, oly áhítattal hallgatta. A finom női test minden egyes mozgását rátapadó éhes férfitekintet követte. Forrósodott a gazda vére.

Mintha hipnotizálnák, Erős úr a díványról fölemelkedett, és hangtalanul az asszony mögé lépett. Mint a hínár, a két karja hirtelen a karcsú derékra fonódott. Éva ijedtében felsikoltott. – Na ugye! – mordult kinn a kutya, majd éktelen ugatásba kezdett. A dühét tetézhette, hogy az imént hagyta magát félrevezetni.

– Engedjen, gazda!… Erős úr, legyen észnél!… Ezt nem teheti velem! – kiáltozott Éva vergődve az erős karok között. Hiába. A férfi szinte extázisba esve csókolta a vágyott nőt, ahol érte. Amikor a kéz a ruha alatt motozott, Éva kétségbe esve ordítozott. (Hej vér,… Forró vér!) A támadó az egyik kezével a nadrágja hátsó zsebéből kötegnyi bankót húzott elő, és a nő elé lökte:

– A tied!… Mind a tied! – lihegte a vágytól fűtve.

A pénz láttán az asszonyt pulykaméreg borította el. Az arca vöröslött, a szemeiben mérhetetlen gyűlölet izzott. (Hol volt már az orcája iménti szépsége.)

– Vigye a ringyóknak a mocskos pénzét! – ordította magán kívül, és a keze villámgyors mozdulatával a pénzt az asztalról leseperte. Röpködtek a papírpénzek a levegőben.

– Mi van itt?! – rohant be az ajtón a juhász.

A gazda, mint a szöcske, elugrott az asszonytól. Véreres szemeket meresztett a daliás férfira. Az arca akár a főtt rák. Éva az asztalnak támaszkodva megszégyenülten pillogott az urára, aki a látványtól rettenetes haragra gerjedt. A napbarnított arcán a bőr piszkos vörös lett a föltoluló vértől. Az arcizmai megfeszültek, a gazdára szegzett szemei, mint két izzó zsarátnok.

– Hát ezért?!… Ezért kujtorgott a környéken?! – szólott dörgedelmes hangon. A fokos nyelét úgy megszorította, hogy belefehéredettek az ujjai. Az Isten!… – ordította elnyújtva, s vadul ugrott a megrettent gazdának. A fokos a magasba lendült.

– Ne bántsd! – kiáltotta rémülten Éva.

– Ne! – hasított egy sikoly a levegőbe.

Valamennyien a hangforrás felé kapták a fejüket. A fokos lehanyatlott a kézben. Az ajtó előtt, a kerékpárra támaszkodva, a gazda tizenhat esztendős leánya állt. Az arca könnytől maszatos.

– Apa – görbült sírásra a szőke leányka ajka –, hiába telefonálgattam…

– Mi történt?! – lépett feléje ijedten az apja.

– Anya… meghalt! – hüppögött a gyermek. A szemeiből potyogtak a könnycseppek.

– Mi?… Hogy?! – hebegett Erős úr.

De a leánya már a sírással volt elfoglalva.

A juhász kérdően nézett a kenyéradójára, aki magába roskadtan állt, és tétován meresztgette a szemeit a gyermekére. Arcából a vér mind a lábába szállt. Mint a szélütött, támolyogva ment ki az ajtón. A tekintetét fáradtan szétjártatta, majd elindult a major irányába. Mögötte a leánya, a kerékpárt tolva.

A Deli házaspár a gazdát nem vádolta be a hatóságnál. A temetést követően a juhász a feleségével ismeretlen helyre költözött.

Joan Miró: Übü király