Veronika és Bódog története is úgy kezdődött, mint a legtöbb külvárosi, vagy faluban rekedt fiatal páré a harmadik évezred elején. Miután kimaradtak az iskolából, valamilyen kenyérkereső foglalkozás után kellett volna nézniük. No persze könnyű ezt mondani, de már a szüleik is belefáradtak a keresésbe és megelégedtek azzal, ha az önkormányzat negyedévenként megszavazott nekik néhány ezer forintos gyors segélyt, vagy behívták valamelyiküket közmunkára. Ők gondozták a parkokat, kaszálták a parlagfüvet az árkokban, és nyesték az útszéli fákat munkaidőben. Esténként meg fogták a kis fűrészüket, baltácskájukat és megritkították a városszéli erdőt. Végtére is a gázt, meg a villanyt már kikapcsolták a szolgáltatók, mert fél éve egy fityinget se törlesztettek a számlaadósságukból. A megfagyott ember viszont később se fog fizetni, tehát valamivel fűteni kell, hogy egyszer majd fizethessenek, ha lesz miből. Még szerencse, hogy a nagypapa annak idején öntő mester volt a vasgyárban, a nagymama meg takarítónő az igazgatósági épületben. Az ő nyugdíjukból élt az egész család. Ki gondolhatta volna harminc évvel ezelőtt, hogy még hetvenévesen is ők lesznek majd a családfenntartók? Bódog megpróbálta önállósítani magát. Gyakran kiment a piacra, felajánlotta a szolgálatait a kofáknak, beállt az őstermelőkhöz kertet ásni, zöldséget tisztítani. Egyszer a hentesnek is segített disznót vágni. Egy egész szál kolbászt kapott a munkájáért. Szívesen maradt volna tovább is, de azt mondta a mester, hogy nem adhat neki munkát, mert ha rájön a hivatal, hogy nála dolgozik, úgy megbüntetik, hogy belefeketedik. Annyit meg nem ér ez az egész kóceráj. Majd szól, ha lesz valami alkalmi meló.
Veronika az áruházban próbálkozott. Árufeltöltőt kerestek a zöldséges részlegbe. Az álláshirdetésre jelentkeztek vagy húszan. Férfiak, nők vegyesen. A főnök sorba állította őket, mint rabszolgákat a mustrán, aztán kiválasztott három tagbaszakadt férfit.
– Maguk akár délután kezdhetnek is a raktárban – mondta. – Te meg, szép kislány – állt meg nevetve Veronika előtt –, rögtön össze is pisilnéd magad a krumpliszsák alatt. De ahogy elnézem azt a huncut pofikádat, akár el is söprögethetnél az irodám előtt. Sőt, ha jól megnézlek, akár a port is letörölgetheted az asztalomról. Várj meg ott, az ajtónál, megbeszéljük! – Aztán megbeszélték.
Így teltek az évek. Veronika söprögetett, Bódognak meg hol itt, hol ott adódott valamiféle munkalehetőség. Esténként összejöttek a haverokkal a parkban, ott múlatták az időt. Néha egy-egy bulit is rendeztek a kulturcentrumban, de semmi különös. Ha összeakadtak valami táncos buliban, Bódog hazakísérte Veronikát. Egy kicsit szerelmeskedtek a kapu előtt, meg a parkban, aztán mindkettő ment a dolgára. A fiú tudta, hogy a lánynak ott a raktáros, aki időnként becsempész néhány konzervet, meg miegymást a szatyrába, amit a biztonsági őrök elfelejtenek ellenőrizni. A lány meg elvolt így velük, nem vágyott többre a két férfi szerelménél. Azaz, hogy mégis. Az volt a nagy álma, hogy elvégezhesse azt a bizonyos kereskedelmi tanfolyamot, amiről annyit beszélt neki a raktáros Guszti, és valahol a világ végén nyithasson egy kis vegyesboltot.
Bódognak meg az volt a nagy álma, hogy disznókat nevelhessen. Sok-sok disznót egy nagy udvarban, hogy a számukat se tudja. Aztán maga mellé vesz egy böllérsegédet, és minden nap disznót vágnak. Ez a Veronika meg hozza nekik a forralt bort, és süti a friss pecsenyét. Annyit zabálnak, amennyi a szájukon befér. Senki se kérheti számon, mennyi húst esznek.
Az álmok nem arra valók, hogy beteljesedjenek, hiszen akkor rögtön megszűnnek álmok lenni. Az övék azonban kivételes álom volt. Veronikát beiskolázta a cég arra a bizonyos tanfolyamra, és beállították a csemege pult mögé eladónak. Káromkodott is cefetül a raktáros, hogy nem akkor szólítja magához, amikor neki tetszik. Sejtette, hogy melyik főnök keze van a dologban, de egyelőre nem akart botrányt csapni. Árgus szemmel figyelte Veronikát a kis fodros fityulájában, lebbenő kis köténykéjében. És még mosolyog is azokra a vén szatírokra… A főnök meg még dicsérgeti is érte. Pedig hát nélküle legföljebb valami útszéli szajha lehetett volna ebből a virágszálból!
Bódog addig-addig sündörgött a hentes körül, míg megszánta őt, és közmunkás státusban fölvette udvartakarítónak. Tehette, mert közben megválasztották önkormányzati képviselőnek, és az ő udvarán osztották a hajléktalanoknak az ebédet. Ahhoz pedig járt az udvartakarító mindenes. Amikor meg nem takarított, kitanulta a böllér mesterséget.
– Nagy kár érted, te gyerek! – Csóválgatta a fejét egyik nap a hentes mester. – Maholnap harminc éves leszel, és se szakmád, se családod, csak élsz bele a vakvilágba, mint egy kóbor kutya. Ha így folytatod, hamarosan beállhatsz te is az ingyen konyhára kosztosnak.
– Nem addig a’ Pista bácsi! – Vetette föl büszkén a fejét Bódog. – Nevelek én olyan disznókat, hogy tenyérnyi vastag lesz a tokaszalonnájuk, meg akkora lesz az oldalasuk, mint az ólajtó.
– Biztosan úgy lesz – hagyta rá a hentes –, mihelyt disznó szerencséd is lesz hozzá.
A gondolat azonban nem hagyta nyugton, hiszen ha valaki ennyire szeretne disznókat nevelni, annak meg is kell adni rá a lehetőséget. De hol, és hogyan? Aztán egy nap olvasott az újságban egy érdekes cikket, amire ugyancsak fölkapta a fejét. Egy zalai kisfalu polgármestere arról panaszkodott az újságírónak, hogy a fiatalok közül nagyon sokan elhagyják a települést. A városba költöznek, és lassacskán elfogynak a faluból a gyerekek. Attól tart, hogy néhány év múlva be kell zárni az iskolát. Neki pedig szívügye az az iskola, amelyik őt is nevelte. Arra gondolt a testület, hogy ott van az a néhány ház, amelyikből kihaltak az idős emberek. Fel kellene ajánlani hajléktalan, de lehetőleg sokgyerekes családoknak. Ki is írtak egy pályázatot hajléktalan fiatal házaspárok részére. Aki gyerekestül hajlandó leköltözni a faluba, ingyen kap házat, és munkalehetőséget is biztosítanak nekik. Szerződésben rögzítik, hogy legalább tíz évig ott kell élniük a faluban gyerekestül.
– No, fiam, itt van a te nagy lehetőséged – lobogtatta meg az újságot Bódog előtt a hentes. – Ott aztán annyi disznót nevelhetsz, amennyit csak akarsz. Némi szerencsével még böllérkedhetsz is. Amennyit ahhoz kell tudni, már rég ellested tőlem.
– El is mennék én, már akár holnap – tette le az asztalra az újságot a fiú, de honnét szerezzek hozzá asszonyt, meg gyereket? No, meg az a pályázat… Nem értek én az ilyesmihez, Pista bácsi!
– Nem a fenét, Bódog, csak akarni kell. Majd én segítek neked. Mióta kísérgeted azt a boltos kislányt?
– Azt már legalább hat éve, de hát ez semmit se jelent. Szórakozunk egy kicsit, aztán annyi.
– Hozzád menne feleségül? Biztosan hozzád, mert az a szélhámos raktáros soha nem fogja elvenni. Ott van neki az asszony, meg a három gyerek. No, figyelj! Az esküvőhöz elég két tanú, a pályázatot meg megírom helyetted én. Olyan fájin pályázatot kanyarítok én neked, édes fiam, hogy két év múlva téged választanak meg a faluban polgármesternek.
– Én nem bánom, Pista bácsi, maga az iparos…
Még aznap este elvitte az újságot Bódog Veronikának, és határozottan kijelentette, hogy vasárnapig várja a választ, különben mást vesz feleségül. Már szombaton este megérkezett a válasz esemesben, hogy rendben van, szervezheti az esküvőt, de ne legyen nagy hajcihő, csak két haver tanúnak. Így is történt. Közben a hentes az alpolgármesterrel együttműködve megírta a pályázatot. Csatolták hozzá a házassági anyakönyvi kivonat másolatát, a szándéknyilatkozatot, miszerint öt éven belül legalább két gyermekük születik, no meg néhány ajánló levelet, és elküldték Zalaszépe polgármesterének. Amikor a raktáros megtudta, hogy Veronika beadta a felmondását, odament a csemegepulthoz a vásárlói oldalon, és vérben forgó szemekkel sziszegte:
– Megtalállak, te hűtelen ribanc, bárhová is bujdokolsz előlem, és kiontom a véredet! No, meg a stricidét is.
*
Nem véletlenül hívták Zalaszépének azt a kis dombok által körülölelt, erdők árnyékába bújtatott kis falut, ahol leszálltak a buszról. Tisztavizű kis patak csordogált a kertek alatt, mellette a dús füvű réten birkák, tehenek, meg a kicsinyeiket sziszegve védő libák legelésztek. A domboldalon karámba zárva jól táplált lovak várták a turistákat.
– Nem értem – nézett szét Bódog –, miért költöznek el innét a fiatalok. Olyan csodálatos itt minden. Ugye neked is tetszik, Veronika?
– Tetszeni éppen tetszik – mondta nem túl nagy meggyőződéssel az asszony –, de gyereken kívül mit lehet itt csinálni? Hol van itt a bevásárlóközpont, a diszkó, meg ilyesmi. És melyik a mi házunk? Remélem, nem valami lerobbant putriba akarnak költöztetni bennünket!
A polgármester személyesen fogadta őket, és elkísérte a leendő portájukra. A vakolat itt-ott lehámlott a falról, meg a tetőről is hiányzott néhány cserép, meg a kerítés egy részét is kidöntötték a kutyák… No igen, már két éve nem lakott benne senki… Nem nagy dolog ez, a tél beálltáig minden pótolható. Vannak itt ügyes kezű asszonyok, akik majd megtanítják a fiatalasszonyt tapasztani. A padló, mármint a szoba alja földes, de szépen föl lehet újítani. A lovardában ingyen adnak lótrágyát a tapasztáshoz. Az udvaron nevelhet baromfit. A tyúk-, meg a disznóól is rendbe hozható. Néhány szál deszka, szög, meg kalapács kell hozzá. Falusi embernek gyerekjáték az egész. Itt van a szomszédban Bagó Jani, az ezermester, majd ő segít.
– Na jó, hát ez így nem jön össze – csóválgatta a fejét Bódog. – Szerződés ide, szerződés oda, a következő busszal hazamegyünk.
– Rendben van – hagyta rá a kis pocakját simogatva a stuccolt bajszú polgármester. – Legközelebb holnap indul Váraljára a busz. Töltsék nálunk az éjszakát! A többit meg vacsora közben meg beszéljük.
Túl sok választási lehetőségük nem volt, elfogadták az ajánlatot. Beszélgetés közben előkerült a kisüsti szilva, ami a polgármester szeszfőzdéjében készült a saját gyümölcsösében termett szilvából. A fácánsülthöz kínált bor a fia pincészetéből való, aki a lovardát is igazgatja. Gondoltak már arra, hogy az erdő alatt, ahol most a birkahodály van, érdemes lenne egy disznóhizlaldát építeni. No igen, de nem talált a faluban olyan embert, akire rábízhatná a telep vezetését. Melós még csak lenne, aki eléjük önti a moslékot, meg az abrakot, kihúzza alóluk a trágyát, de olyan ember kellene, aki a vágáshoz is ért, meg benne van az üzleti életben. Bódogot szíven találta ez a beszéd. A polgármester szavaitól, meg a gigáján lecsorgott szesztől úgy megcsillant a szeme, hogy a második pohár után megitták a pertut, és elfogadta a telepvezetői kinevezést.
Az asszonyok is hamar szót értettek. Veronika megdicsérte a polgármesterné sós süteményét, no meg a karcsú derekát és a kontyalávaló hatására hamarosan városi pletykát falusira cseréltek. Elpanaszolta az asszony, hogy a templom mellett nyitottak egy kis mindenes boltot. A krumplitól a villanykörtéig mindent árulnak benne, de hát ezekből a falusi csajokból soha nem lesz igazi kereskedő. Kapálásra születtek, nem a pult mögé. Ha lenne valaki, aki nyájas, udvarias, meg jópofa tud lenni a vevőkhöz, és még megbízható is… De hát hol van manapság ilyen kereskedő?
A busz másnap reggel nélkülük indult el a város felé. Beköltöztek Réti Vince polgármester úr nyári konyhájába, az ezermester Bagó Jani meg fölmérte, mi minden kell az új szomszédok házának gatyába rázásához. A kocsma előtt csellengő, potya piára váró férfiak is jó szívvel segítettek a malterkeverésben, hiszen úgy se volt más dolguk, az új ember meg munkát ígért nekik a disznóhizlaldában.
Őszre takaros ház állott Bódogék portáján, és az erdő alatt is felépültek a disznóólak. Csak Pityke Palkó, az állatgondozó panaszkodott néha, hogy nem győzi befoltozni a kerítés lyukait, mert a vaddisznók fúrton-fúrt szétrágják a drótot és bejönnek zabálni a takarmányosba. Pedig éppen elég makk terem az erdőben, annyit zabálhatnának, amennyi beléjük fér.
– Hogy is van ez? – állította meg az udvaron Bódog. – A vaddisznók járnak be ide zabálni? Miért nem a mi malacaink járnak ki a makkra?
– Hát én azt nem tudhatom, főnök úr – rándította meg a vállát Palkó. – Nem az én dolgom. A nagyapám mesélte, hogy régen ráhajtották a csordát ősszel az erdőre és azon híztak föl télig a malacok. De hát az már régen volt, főnök. Lehet, hogy ezek a mai modern disznók meg se ennék a makkot.
– Próbáljuk ki! – adta ki az ukázt Bódog. – Holnap hajts föl néhányat az erdőbe, hátha belekóstolnak!
A kísérlet sikerült. A disznók megkedvelték a makkot, és félannyi takarmánnyal beérték, mint korábban. Igaz, volt, amelyik csak néhány nap múltán talált haza, de végül mind a vágóhídra került. Erről jutott eszébe a telepvezetőnek, hogy ha ez így van, mi a fenének a kerítés? A süldők hadd menjenek zabálni az erdőbe, épp elég a hízókat etetni a vágás előtt.
Veronika se volt tétlen. Átvette Ilonkától a kis vegyesbolt vezetését, és rögtön be is vezetett néhány újítást. Például azt, hogy bármit meg lehetett rendelni nála, ami nem volt kapható a boltban. Hetenként kétszer bevitte őt a falugondnok kocsival a városba, ahol egyébként is ügyeket kellett intéznie. Veronka meg közben bevásárolt a megbízás szerint némi jutalék fejében. Akár a recepteket is kiváltotta a patikában, meg a csekkeket is feladta a postán, mert a faluban már mindkettő megszűnt. Orvos is csak a harmadik faluban volt, mióta az öreg Simon doktort eltemették.
Miután a hizlaldában felépült a vágóhíd, a kisboltban is árulták a házi ízesítésű hurkát, kolbászt. Sokan még a harmadik községből is átbicikliztek érte, olyan finomra sikerült. Aztán az egyik őszön elterjedt a hír, hogy a vadászok kese vadkant lőttek az erdőben. Még fényképet is közölt róla a megyei újság. Az emberek csak nevettek rajta, viccnek vélték az egészet. Bódog, meg a Palkó gyerek is mosolygott a bajsza alatt, pedig ők tudták, hogy igaz lehet, hiszen együtt legel az erdőben a vad, meg a hizlalda csordája. S lám, Bódognak megvalósult a régi álma. Annyi disznót nevelt az udvarán, hogy a számukat se tudta. Réti Vince azonban úgy gondolta, nem jó az, ha túl sokat pletykálnak az emberről. Szólt a vadászoknak, hogy mielőbb lőjék ki a kese vaddisznókat, hogy nyoma se maradjon. Maga is szakított időt néhány elejtésére. Hamarosan felkerült egy újfajta kolbász is a vágóhíd kínálati listájára, a vadas-csípős kolbász. Ezt már a városban is árulták a piacon, a szépfalvai standon.
A honfoglaló ifjú pár – mert így nevezték őket a helybeliek – gyorsan gyarapodott. Már a második házassági évfordulójukat a kibővített és felújított házuk teraszán ünnepelték. Néhány nappal előbb érkeztek meg az IKEA-ból rendelt új bútorok. Ott volt a falu előkelősége. Aki meg nem fért be az udvarra, a kocsmában ihatott egy nagyfröccsöt az egészségükre. Maga a polgármester koccintott velük elsőként, és megható, szép beszédben ecsetelte elévülhetetlen érdemeiket a falu felemelkedésében. Csupán azt fájlalta, hogy olyan sokat várat magára az első gyermek.
Másnap reggel tárva-nyitva találták a tyúkól ajtaját, és se híre, se hamva nem volt a környék legszebb kendermagos kakasának. Veronika sírt mérgében, az alvégi kapásokat szidta, Bódog meg egyre azt hajtogatta, hogy „megölöm a gazembert!”
– Aztán mivel, főnök úr? – kérdezte a falugondnok. – Előveszed a gyöngyház nyelű kiskésedet?
– Lelövöm, mint a veszett kutyát – bokszolt a levegőbe a hizlaldaigazgató. – Tudsz nekem szerezni egy pisztolyt, Ferikém? Te mindent el tudsz intézni… Mindegy mibe kerül.
– Így talán tudok tenni az ügy érdekében valamit – bólintott rá a másik. – Tudod, amikor kivonultak az oroszok, ezeknél mindent lehetett kapni. A benzinen meg a televízión át a géppuskáig mindent. Még hangtompítós pisztolyt is. A jobbak azzal jártak vadászni, míg egyszer le nem lőtték a vadőr fejéről a kalapot, de hát ennek már van vagy húsz éve… Szétnézek, hátha maradt még valahol valami.
Talált, persze, hogy talált. Jó pénzért a vak tyúk is talál szemet. Le is szállította a megrendelőnek, annak rendje és módja szerint. Csak kesztyűben volt hajlandó megfogni, mert fő az óvatosság. Soha nem lehet tudni ezeknél a honfoglalóknál, mi mire kell.
Bódognak éppen jókor érkezett a fegyver. Nemcsak azért, mert időközben négy tyúkjának is lába kelt, hanem a kocsmában azt mondta a csapos, hogy a héten kétszer is bejött az ivóba egy magas, kopaszodó pasas, és a Veronika felől érdeklődött. Máskor hónapokon keresztül nem esik be idegen ebbe a zsákfaluba.
– A raktáros Guszti – sziszegte Bódog, és megtapogatta a zsebében a frissen szerzett fegyvert. – Jókor jössz pajtás. Csak aztán össze ne akadjanak a lábaid futás közben! Veronika az enyém, és az is marad.
Este a vacsoránál azért nem állhatta meg, hogy szóba ne hozza a dolgot. Arra volt kíváncsi, hogy találkoztak-e. Ez a legfontosabb. A többi úgyis kiderül. Az asszonynak az arcizma se rándult Guszti nevének hallatán. Közömbös hangon és unott arckifejezéssel mondta, hogy mióta eljöttek, a hírét se hallotta. Nem is hiányzik. Felejthető epizód a régi életéből.
Néhány hét telt el, mire újra jelezte a csapos, hogy itt volt a múltkori kopaszodó úriember, és az iránt érdeklődött, mikor van nyitva a kisbolt. Azt is megfigyelte, hogy egy piros színű Fiattal jött, és sokáig üldögélt a kocsijában a templom mellett.
– El akarja vinni. Mit elvinni? Elcsábítani, elrabolni… – fogant meg a férfi agyában a gondolat, és olyannyira ideges lett tőle, hogy majdnem elhúzta a zsebében lapuló pisztoly ravaszát. Mióta ellopták a kakasát, meg pusmogni kezdtek az emberek a háta mögött, nem érezte biztonságban magát. Lehet, hogy az életére törnek? Miért ne lehetne? Itt, az Isten háta mögött a kutya se keresné, ha netán az egyik napról a másikra nyoma veszne. Se rokona, se ismerőse, senkije sincs Veronikán kívül. Márpedig ez a Guszti mindenre képes. Ha ez beleköp a levesébe, vége az igazgatóságnak, a hizlaldának, a vágóhídnak, a vadkolbásznak, mindennek. Mehet vissza a városszéli ingyen konyhára kosztosnak. Rajta röhögne az egész város, meg a falu is. Ez rosszabb, mint a halál. No, majd este a végére jár a dolognak.
Elérkezett az izgatottan várt este. A nappaliban várta Veronikát. Mint gondos rendező a színpadot, úgy rendezte be a helyiséget. Minden tárgynak, minden fényeffektusnak szerepe van az előadásban. Az állólámpa mellé húzta a fotelt, elé a dohányzóasztalt, szembe meg az ő bőrfoteljét, amelyikből a tévét szokta nézni. Pálinkás butykost vett elő, meg két poharat. Töltött magának, aztán egyetlen kortyban lehúzta és bólintott rá. Aztán az asztalra terített egy konyharuhát, arra rakta a szétszerelt pisztoly alkatrészeit, a tisztító szerszámokat, meg a fegyverolajat. Kissé hátra lépett, hogy egyben láthassa az egészet. Rábólintott, elégedett mosoly ült ki az arcára. Igazi vérfagyasztó vallatószínpadnak ítélte a művét. Ha ezt meglátva be nem vallja minden bűnét az asszony, akkor tényleg ártatlan.
– Ülj le drágaságom! – mondta negédes mosollyal a belépő Veronikának. – Mesélj, mit csináltál ma egész nap!
– Részeg vagy? – nézett rá hüledezve az asszony. – És mi a túró az az asztalon? Csak nem stüszivadásznak állsz te is, mint ezek a lökött falusi legények?
– Ne beszélj mellé, angyalkám! Azt meséld el, hol és mikor találkoztál a raktáros Gusztival! – mondta izgatottan, és remegő kézzel kezdte el összeszerelni a pisztolyt. – Igen, disznóvadásznak álltam. A Guszti nevű disznót fogom levadászni. Tudom, hogy eljött érted, ne is tagadd! Látták.
– Ki látott és mit látott? Két éve a hírét se hallottam. Az agyadra ment a vaddisznókolbász, vagy a szilvapálinka! Feküdj le! Ha kijózanodtál, majd beszélgethetünk. Még hogy a Guszti!…
– Ne tagadd, a csapos látta a kocsmában! – üvöltötte Bódog magából kikelve. – Legalább ne tagadd! – És közben a helyére rakta az utolsó alkatrészt is.
– Mi közöm nekem ahhoz, hogy mit lát az a részeg csapos a kocsmában. Én a városban voltam a falugondnokkal.
– Úgy? Szóval már nemcsak a Guszti, hanem a falugondnok is? Hát ilyen utolsó ribanc lettél te, Veronika? Ha kiderül, hogy a Guszti miatt nem lettél terhes két év alatt, én megöllek! Meg én! – sziszegte és ráfogta a pisztolyt.
Az asszony csak legyintett rá és elfordult.
– Aludd ki magad!
Talán mást is mondott volna még, de a férfi kezében elsült a fegyver és Veronika vérző fejjel zuhant a padlóra. Bódog sóbálvánnyá váltan állt mellette. Nem értette, mi történik, hiszen ő nem ezt akarta, csak meg akarta ijeszteni, hogy megtudja… Fogalma se volt, mit kell ilyenkor tenni. Aztán eszébe jutott, hogy talán a mentőket kellene hívni. Mentőt Zalaszépén… Letérdelt mellé, hogy megtapintsa a nyaki ütőerét, ahogy a tévében látta. Nem érzett semmit. Hát akkor… Akkor vége mindennek. Az udvar felől futólépések zaját hallotta. Itt találják a halott asszony mellett… Ki hinné el, hogy nem ő… Te jóságos Isten… Elsírta magát, aztán helyére kattintotta a teli tárat és meghúzta a ravaszt.
Mire az ezermester Bagó Jani bemerészkedett a helyiségbe, már csak két egymáson heverő, szétlőtt fejű hullát talált. Úgy megijedt tőlük, hogy jajveszékelve rohant a polgármesterhez.
– Vince úr! Vince Úr! Jöjjön gyorsan, nagy baj van! Az igazgató úr, meg az a szép asszony… – hadarta kétségbeesetten. – Soha egy hangos szót nem hallottunk a portájukról, most meg… Te jóságos Isten! Olyan szépséges, meg jó volt az a fiatalasszony… Az igazgató úr meg… én nem is tudom. Valóban ő tette volna?
Igen, a helyszíni szemle tanúsága szerint mindkét lövést ugyanabból a fegyverből adták le és a pisztolyon is csak egyfajta ujjlenyomatot találtak. Az idegenkezűség kizárható. Harmadik személy jelenlétére semmiféle nyom nem utal. Ennek ellenére a hatóság megtiltotta a tetemek elhamvasztását. Csak koporsós temetést engedélyeztek az exhumálási lehetőség fenntartásával.
Ez eddig rendben is volna, de ki temettesse el őket, és hová? A községi temető az egyházközség tulajdona, oda pedig öngyilkost nem lehet temetni. Tiltja az egyház rendje, meg az ősi szokásrend is. A Tuskó Ferit, akit néhány éve az erdőben találtak felakasztva, a temetőn kívül temették el, pedig ő falubeli volt. A pap még a halotti anyakönyvbe se írta be. Hát akkor ezeket az idegeneket? Azt se tudni, milyen vallásúak voltak. Egyáltalán tartoztak ezek valamilyen felekezethez? Lehet, hogy ateisták voltak. Akkor meg? Melyik pap vállalná fel a búcsúztatásukat? Túl sok itt a kérdőjel, válasz meg egy sem. Végül úgy döntött a polgármester, hogy hozzátartozók hiányában a falu temetteti el őket a szociális alap terhére a temető domb felőli, újonnan megnyitott részében. Tekintettel a fentírt hozzátartozók, illetve örökösök hiányára ugyanezen alap bevételeként könyvelendők el az elhunytak által hátrahagyott ingó és ingatlan javak ellenértékeként befolyt összegek is.
A temetés a hatósági engedélyben meghatározott péntek délután két órakor történt a polgármester és két hatósági tanú, valamint két temetkezési alkalmazott (sírásó) jelenlétében. Hazafelé menet a polgármester, meg a kocsma előtt összegyűlt férfiak ittak egy feles szilvapálinkát az elhunytak lelki üdvéért, a másikat meg a sajátjukért, hogy elrettentsék a rossz szellemeket. Végtére is a fene tudja ki fia-borjai voltak ezek a szegény jöttmentek…
A bútorokat elárverezték, de az öngyilkos ház senkinek se kellett. A vénasszonyok azt pletykálták, gonosz szellem lakik benne. Később, nehogy tönkremenjen az épület, falumúzeumot csináltak belőle. Egyes üzleti hajlamú fiatal egyének szerint szellemház néven turistacsalogató szállodát kellett volna nyitni benne, de senki se vállalta az üzemeltetését. A bútorok árából vettek egy kisbuszt, a falugondnok azzal szállítja át a gyerekeket iskolába a szomszéd faluba. Az óvoda is megszűnt, mert mégse költöztek annyian a faluba, hogy érdemes legyen fönntartani. A vadkolbász receptjét viszont megőrizték és kézről kézre adják a falubeliek. Most is eszerint keverik a tölteléket.
A temetőből valaki ellopta a két fejfát. Senkinek se hiányzott, így most már senki se tudja, pontosan hol is nyugszanak az idegenek. Csak a vadkolbász őrzi az emléküket, meg a Pali gyerek, aki időnként fölballag a dombtetőre megnézni, nem születtek-e újabb kese vadmalacok.
Harmincon túl is élek én,
s nem lep már meg e költemény
panasz-
szava.
Sok év a pályán elszelelt,
s még havi kétszáz sose telt:
bérem
mérem…
Lettem én kedvből oktató,
lelkesen krétát koptató
szegény-
legény.
Sok szép, szárnyaló ötletem
bíztam: munkámba önthetem…
Bolond
dolog!
Kreatív voltam évekig,
most érzem, minden szétesik:
egyen
leszek?
Nem látják ott fönn, úgy hiszem:
terheim csendben hogy viszem!
Élek?
Félek…
Tanárnak lenni vállalás,
ám fenyít folyton számadás:
kérnek,
mérnek…
Vannak új Horger Antalok,
portfólióval alhatok…
Miért?
Ki ért?
Ha örül bárki annak még,
hogy minősülés láza ég:
hamis…
ma is!
Kár volt szakvizsga, egyetem,
nem jutunk át KLIK hegyeken:
kérvény-
érvény!
Panaszunk lassan égre tör,
leírtuk sorban mi gyötör…
EMMI!
Semmi?
Diákra közben nincs idő,
kiben van lélek így s erő
taní-
tani?
– Vén lírai bárd!
mire mégy? tova-
lépsz-e? hová is?
– Nos: Valamely Nyelven
váltogatom még valameddig
az örök paradigmát.
Harminchét a higanyszál.
Enyhít a lomb a szélben.
Padon vénember kortyol
jeges vizet, hogy élne
véletek, élne véled.
Valami dolga van még?
Elképzelem, hogy
megadatik
és megcselekszem,
amit érdemes –
mehetünk aztán.
Nagyobb bűnök is estek.
hajrámagyarország
100 forint árenda
ebből levonva
15% adó
marad
nettó
85 forint
bankkártyával kivét után
7 forint 30 fillér
kezelési költség
marad
nettó
77 forint 70 fillér
1 kg
kenyér
27%
áruforgalmi
adóval terhelve
245 forint
Az új portás – akit a front office manager vezetett körbe az átriumos hallban – nem győzött álmélkodni a luxusszálloda valódi pálmafái, gombos bőrkanapéi és intarziás dohányzóasztalai láttán. Az édesanyja is szeretett divatos hotelekben találkát megbeszélni a barátnőivel, ám az ilyen elegáns helyekre be sem merészkedett. Bűvöletéből egy kissé affektáló hangon hozzá intézett kérdés rezzentette fel:
– Ugye a portásiskolában megtanították, kolléga úr, hogy mit fog össze a front office management?
– Hogyne, mindazon egységeket, amelyekkel az előtérben, a frontban, érkezéskor, illetve távozáskor találkozik a vendég, vagyis a portát, a recepciót és a kasszát, ez utóbbi kettő négycsillagos házakban már elkülönült részleg, de idetartozik a háttérben megbúvó back office is.
– Ám azt is megtalálja a vendég, ha az ottani szép lábú kisasszonyokkal gépelteti vagy fénymásoltatja le az anyagait.
– Természetesen.
– És mi a véleménye a drinkbárról?
– Nem értem, az nem tartozik a front office-hoz.
Közben a két férfi a hall jobb oldalán található drinkbárhoz ért, ahol az egyik magas bárszéken ülő hölgy éppen a kávéját kavargatta. Fekete harisnyanadrágos lábai, amint keresztbe vetette őket, szabadon bukkantak elő szoknyája kivágásából. A nő egyik kezét rátette a térdére, ujjait kissé meggörbítette – óvatosan, nehogy bordóra lakkozott körmeivel felsértse a bőrére feszülő nejlonszálakat – és rámosolygott a front office managerre. Vagy az új portásra?
– Kezét csókolom, Valika, hogy van mindig? – nyájaskodott a vezető. – Mikor eszünk meg egy tortát ketten?
– A manager úrral bármikor.
A front office manager tekintetével végigsimogatta a hölgy lábát.
– És az új kollégával?
– Hát, ha lesz olyan bátor, hogy ideüljön mellém.
Az új portás elpirult. Továbbmentek.
– Sokat vitatkoztak a drinkbár elhelyezéséről a szakemberek – magyarázta a front office manager. – Van, aki úgy véli, hogy semmi helye a hallban, hiszen az itt fogyasztó vendégek háta mögött viszik a bőröndöket, és az érkező csoportok lármája teljesen elveszi a hely intimitását. Mások szerint azonban igenis, az étterembe menet sokakat legalább egy aperitif elfogyasztására csábít, és ismerkedési helynek sem utolsó, amely szempontból, ugyebár szóba sem jöhetne, ha egy eldugott sarokba nyomorították volna be. Na de úgy látom, kolléga úr, hogy ön is szívesen lenne harisnya Valika lábán.
– Ő… olyan hölgy?
A vezető szélesen elmosolyodott, még aranykoronája is előtetszett jókora állkapcsából.
– Milyen hölgy?
– Hát, aki úgy keresi a pénzt…
– Mindannyian úgy keressük a pénzt.
– Nem értem.
– Majd megérti. Még a mosolyunk is hamis, mint a fogam, azért is pénzt kérünk. Ha jó vacsorát ajánlunk a vendégnek, jutalékot kapunk az étteremtől. A városnézésért, a színházjegyért, a virágcsokorért mind megkapjuk a províziót. Legalábbis mi. Mert a kolléga úr még nincs benne a pontrendszerben. De egyet se búsuljon, amikor olyan fiatal voltam, mint ön, én is belenyúltam a portáskasszába.
Közben a tekintetük visszasiklott a nő lábára. Valika végigsimogatta a combját, és elmosolyodott. Mindkét férfi úgy érezte, hogy neki szól az a mosoly. Az új portás azonban elszégyellte magát. Eszébe ötlött, amint a rajztanár Picasso Avignoni kisasszonyok című festményét vetítette a falra: „Azt mondják erről a képről, hogy ez a nagy picassói fordulat példája, amely Cézanne és a néger plasztika tanulmányozásának eredménye. És Picasso megtalálta a formák legegyszerűbb és legkifejezőbb alakját. A nők teste mértani formákba, rombuszokba, félkörökbe és háromszögekbe megy át. A térhatást a síkszerűen egymás mellé helyezett figurák hullámzása kelti. Persze, persze. Én pedig azt állítom, hogy a bal szélső alak akár egy egyiptomi domborműről is beléphetett volna a kompozícióba. Valaki egyenesen a hegyesszögbe záródó könyökök himnuszaként ünnepelte az alkotást. De hát nézzétek meg a képet, emberek! Kik azok, akik karjukat gótikus csúcsívbe hajlítva tárják fel mezítelen keblüket? Kik azok, akiknek a teste még a szebbik nem formáit idézi, de az arcuk már teljesen elállatiasodott? Körívekből, szögletes formákból elvadult pofák lesznek a képen. Ezek rossz nők. Fiúk kerüljétek el őket. Soha ne legyen olyan erős a kísértésetek, hogy csak egyszer is az ölükbe vessétek magatokat! Örökre elvesztek akkor!”
Az új portást elvált anyja nevelte, apját alig látta. A rajztanárban nem csupán a legjobb pedagógust, de példaképét is tisztelte. Valahányszor találkozott vele a gimnáziumban, a férfi lelkének izzása szétáradt az ereiben. A rajztanár mindig a festészetről és a művészetről beszélt. Ő pedig, mivel nem tudott rajzolni, igyekezett átvenni e lendületes jellemtől minden művi ábrázolás végső lényegét: a szabadság érzését. Ennél pedig – úgy gondolta – nincs nagyobb csoda az életben.
– Hát akkor, sok sikert, kolléga úr – azzal a front office manager kezet nyújtott. Puha, férfiatlan kézfogása volt, nyirkos tenyere enyvként tapadt. – Az éjszakai szolgálatban fog a legtöbb tapasztalatot szerezni, mihelyst betanult, arra fogom beosztani. Ezt persze ne vegye kitüntetésnek, csak az idősebb portásokat tehermentesíti vele.
Az új portás gyorsan belejött a tennivalókba, de meg is lepte, hogy a délelőtti műszak milyen gyorsan elszalad. Szó sem volt arról – amit mindenki vállveregetve megjegyzett, hallván, milyen iskolába is jár –, hogy a portás csak a kulcsot adja ki és naphosszat kedélyeskedik. Szinte sajnálnia kellett azt az arab vendéget, aki, hosszabb ideig a szállodában tartózkodva, őt szemelte ki barátjának, és a legváratlanabb időpontokban megjelent, hogy a pult sarkára támaszkodva megszólítsa és várjon arra, hogy csevegjen vele. Mert amikor kinyitotta az átadófüzetet, megcsörrent a telefon, hogy taxit kérnek a 401-ből, egy másik vendég városnézésre fizetett be, a harmadik sürgősen tolmácsot kért. „Hello. How are you?” – szólt kedvesen az arab. Ő pedig éppen csak odavethette, hogy „Fine, thanks”, miközben átfoglaltatta a negyedik vendég repülőjegyét, az ötödiknek nappali szobát intézett tárgyalónak, a hatodik csomagját elhelyeztette a poggyászszobában. Végül, amikor elnézést akart kérni az arabtól, hogy elszalad egy percre, meginni a kávéját, mint siserahad lepte el a szállodát a görög csoport. Szóval, alig akadtak üresjáratok, egy pillanat alatt délután lett, és az új portás élvezte ezt a zsongást. Senkit nem érdekelt, ha németül szólván a befejezett múltban összekeverte a „haben”-t a „sein”-nal vagy ha az angolban „simple” igeidőt használt a „present perfect” helyett. Mindent elintézett, és minden vendéget boldoggá tett, aki hozzáfordult. Végül még az arabot is, amikor megkérdezte tőle, hogy honnan érkezett. „Jordániából, barátom” – felelte boldogan a férfi, és hozatott neki egy kávét a drinkbárból. A hallon átsétáltatott forró, illatos ital útját Valika óvó tekintete kísérte.
Az új portás elcsodálkozott azon, hogy milyen nagy összegek kerültek be a portáskasszába, amelyek átfutottak a kezén. Ugyan, olyan ez, mintha banki pénztáros lenne, mindez nem az övé. Bár ha jobban meggondolja, végül is ő kereste e sok pénzt fáradhatatlan szorgalmával óráról órára tucatnyi ügyet is elintézve. Mikor veszik bele a mesebeli pontrendszerbe, amely alapján elosztják a borravalót? Erről nem szólt a front office manager. Mindegy, dolgozni kell tovább, szorgalmasan. Előbb-utóbb pénz is lesz. Édesanyja azért javasolta neki a portásiskolát, hogy ne kelljen annyit nélkülöznie, mint gyermekkorában. A rajztanár véleményét is kikérte a dologban. „A szállodában belekerülsz az élet sűrűjébe, fiú, korsóval merítheted a tapasztalatokat, amelyből másnak csak kanalanként jut, de a becsületedre vigyázz! – figyelmeztette a jeles férfiú. – Sokkal többet gondolkodom rajtad, mint az osztálytársaid felett. Ők vagy tudnak rajzolni, vagy nem, de kérdések nélkül hasítanak bele a sorsukba. Te, bár nincs művészi tehetséged, látod a templomot ott, ahol mások leomlott épületek sarokkövei vagy féktelen pompa káprázatai közepette botladoznak csupán.”
Az új portás tekintete csak megpihent a front office manager kocsifelhajtón parkoló nyitott sportkocsiján, vagy a recepciófőnök színarany töltőtollán, amely leginkább arra szolgált, hogy a számítógép billentyűit nyomkodja vele az érkező vendégek előtt. Jordániai vendége rá is kacsintott a pult sarkáról, hogy milyen gazdag ember a recepciófőnök. A főportás azonban villamossal járt be a szállodába, hogy kímélje a Mercedesét. Valószínűleg a gyomrát is nagyon kímélhette, mert az üzemi étkezdébe sem fizetett be, hanem mindig otthonról hozott szendvicset fogyasztott, amelybe következetesen egy nagyobb csoport érkezésekor harapott bele, intve a többieknek, hogy munkára fel.
Az új portás már az első alkalommal különösen megkedvelte az éjszakai szolgálatot, talán mert annak nyugalmában a nappal sietségének tökéletes ellentétére ismert. Miután jordániai „barátja” jó éjt kívánt, a későn érkező vendégek felmentek a szobáikba, az étteremben az evőeszközök csörgésének elültével a pianista becsomagolta a hangszerét, a drinkbár pultjára ráhúzták a fémredőnyt, a hallban leoltották a nagy, jabloneci üvegekkel díszített csillárokat és az égve maradt falikarok fényében, mint csúcsíves ablakok kontúrja rajzolódott ki a pálmafák árnyéka, órák hosszat merenghetett mindazon, amit a rajztanártól hallott. Igen, az Avignoni kisasszonyokon Picasso tulajdonképpen egy gótikus katedrális oszlopsorának ritmusát ábrázolja a könyökök és testek hullámzásával. De hogy kerül a katedrálisba a bűn? Hát ez az, a bűn mindenhol jelen van, még a templomban is, vagy talán különösen ott, hisz – a jóság álarcát magukra véve – a legnagyobb gazemberek tülekednek benne. Persze valódi énjük mindenki előtt olyan jól látszik, mint a Picasso-képen az eltorzult állatpofák.
Másodjára már – úgy érezte – ő lett az úr az éjszakai házban, aki egy személyben nem csupán holmi főportás vagy recepciófőnök, hanem front office manager is, hisz bármi történik, tűz üt ki, mentőt kell hívni, vagy beszakad a rámpa a parkoló autók súlya alatt, neki kell intézkednie, mint a szálloda jelenlévő legmagasabb rangú beosztottjának. Esetleg olyan helytállást bizonyítana váratlanul felbukkanó bűnöző elemekkel folytatott tárgyalások során, amellyel meghiúsíthatna egy szálloda elleni támadást, és nem csak a front office manager figyelne fel rá – azonnal a pontrendszer élére helyezve őt –, hanem még a felsőbb politikai körök is. Ám azon kívül, hogy kora hajnalban érkezett, vagy távozott egy-egy vendég, az számított a legnagyobb eseménynek, ha betévedt valami részeg, aki még inni szeretett volna. Az ilyen alakot persze, ha nem akarta elhinni, hogy a bár már zárva van, a nagydarab éjszakás londiner bírta távozásra.
A harmadik éjszakán az egyik olasz vendég Valikával a karján érkezett vissza a szállodába. A nő erős parfümillatot hömpölygetett maga előtt, és mintha az emelte volna az új portás kezébe a személyi igazolványát, valamint egy ropogós tízezer forintost. Valika ujjának érintése megperzselte az embert, s az maga lehetett a tisztítótűz, mert a lány – e gyönyörű lány – zöld szeme a lélek igaz mélységeibe engedett bepillantást. A pár már eltűnt a pult sarkánál, már lehívta a liftet, de az új portást mélységes zavarából csak az ajtó szétcsapódását megelőző csengőhang riasztotta fel. A bankó észrevétlenül belesimult a tenyerébe. Meg sem fordult a fejében, hogy a portáskasszába tegye. A kollégáira gondolt és hirtelen elmosolyodott. Igen, most már közéjük tartozik.
A menopauza,
a magány
nélkülem rászakad?
Beosztottjaként
túlbuknék a kezén,
mint szeszhű koldusén
minden jótétemény.
De volna rá szerény
esély, hogy egyszer én
mást lássak benne, szén
szememtől kaphatna
lángra langy parázsra
vetett nászágy fája,
s magában tisztázza
két válás után, ha
engem választ, szimpla
hímet, kirúghatna
bármikor, persze, a
beosztottjaként,
de úgy meg rászakad
a magány,
a menopauza.
A test a hang barátja.
(A szög legyen süket.)
A szó? A fül magánya.
(A nyelv hegyén ecet.)
Gyerektelen gerenda.
(Az ács fiához ér.)
A bőr se szül tapintva.
(Nevek hiánya. Vér.)
Sebekben él a tér.
(Vagy űr? Csak az? Ki tudja?)
Halottba döfne lándzsa?
(Vas adjon életet?)
Ha nem, a tiszta rozsda.
(Tamás. A lélek ujja.)
a teremtés szivacsából lágyan
napok csíráznak fel a nyárban
így párolog bennem a jelen
ködölő bársony alvó leveleken
lappangó érdes hanga szálak
köröket ringnak és kaszálnak
mint a szélben táncoló jelen
hús-nedves kelyhük édes és eleven
öröktől fogva szél harangok
jönnek felém s feléjük tartok
pille-szárny csapással mért selyem
most omlik múlttá a jelen
kimért idő odvában lakom
kibámulok az ablakon
cseresznyék érnek a fán
június van ez az értelme – talán
peregnek és peregnek
a víz elporló vihar-szobrai belemarva
minden élőbe minden lemez falba
ahogy rontanak hajónak rontanak morajnak
dördülő olajzöld kapualjnak
úgy zuhognak szakadatlan
nem tudva semmit nautikáról
Odüsszeuszról hókarú Nauszikáról
dombokat pergetnek lélegző homokórák
partra vetett dűnék sárgás üveg búrák
és lejti a táncot odafenn
így múló Afrikámon ezernyi homokszem
A telelő fülesbaglyok – borostyánszemekkel – pontosan akkor maradtak el a nagy szomorúfűzről, amikor elkezdtek rajta megjelenni, sejtelemzölden, az első rügyek. Ez már megvolt jó két hete, a baglyok azóta is sehol, de Thakács, amikor elhalad a fűz mellett a kisvárosi téren, mindig tüzetesen fürkészi – mentében – a fát, hátha kiderül az egyik ágcsonkról: mégsem ágcsonk az, hanem bagoly. – Természetesen nem fog kiderülni, az ágcsonk az ágcsonk, Thakács mégis, minden egyes alkalommal várakozásteljesen kémleli a fakoronát. (Érdekes ez a bagolyfürkészés: benne van az úgysemteljesülés-tudat – „úgysincs itt már bagoly…” –, mégsem bírja nem-megcselekedni Thakács. Mint amikor valamikor, régen, egy lány megígérte a találkát, s Th. tudta, úgysem nem jön el – oly bizonyos volt ebben, hogy életét merte volna rátenni –, ő maga mégis mindenképpen ott toporgott az adott helyen, ott volt másodpercnyi pontossággal, szívdobogva figyelte a közelítő nőket [különös tekintettel a feketetulipán-szerűekre], nézte-nézte a közeledőt, már messziről észlelte: nem, nem az jön, kire számít, mégis, a legkisebb mozdulatra, mely legalább nyomokban a várt lányéra hasonlított, átbizsergett rajta [„Ő az!”], ha csak pillanatokra is, az öröm. Idővel már azt is tudta Thakács: a közeledő, aki „mintha ő lenne”, egészen biztosan nem ő, ha ő lenne, nem úgy látná Thakács, hogy „mintha ő…”, hanem rögtön felismerné, tévedhetetlenül.)
Thakács – utólag visszagondolva – a megrögzött szerencsejátékos tüneteit tapasztalta magán: a játékfüggő tudván tudja, mérhetetlenül csekély az esély a nyerésre, ám a lehetőség létezik, megvan, ami újra s újra pénzbedobásra készteti a dependens egyént. Ez a lehetőség készteti a szenvedélyes horgászt, hogy még egyszer, utoljára – de immár valóban legutoljára! – leeressze a horgot a feneketlen mélybe, hátha éppen most libeg arra, súlytalan, a mázsás, öreg harcsa. Ettől elképzelhetetlen, hogy az aranyásó, hosszú évek eredménytelen munkája után, elhajítsa széles ívben az ásót hiszen hátha már csak negyedlábnyi meddő választja őt a gazdag telértől el…
Meg aztán bármi egyéb közbejöhet, midőn lépteit a szomorúfűz felé irányítja Thakács, meggyőződni arról, valóban nincsenek-e ott a baglyok, melyekről jól tudja, hogy nincsenek (vége a télnek, a szomorúfűzön telelésnek, itt a tavasz) és nem is lehetnek ott. Igen, bármi közbejöhet, aminek ugyan a baglyokhoz legmesszebbmenőkig nincs köze, nélkülük mégsem került volna vele kapcsolatba Thakács. S tényleg, sok minden történt vele ez utóbbi két hét során, mikor a fa felé kanyarodott, ámbár tudta, nincs bagoly a fán. Találkozott ismerőssel, akivel semmiképp nem találkozott volna, ha nem kanyarodik arra, és ez az ismerős olyat mondott, amit nem nélkülözhet Thakács; talált lyukas kétfillérest, ami aztán szerencsét hozott; eszébe jutott egy gondolat, ami a baglyos – azaz bagolytalan – fa nélkül nem jutott volna eszébe soha, és így tovább. Thakács tehát – az említettek szellemében – ismét a szomorúfűz felé igyekezett. Közeledett, közeledett a fához, s látta: ott ül tizenöt rügyező ágon, tizenöt példányban, láblógatva, lazán, dudorászva, fekete tulipán, az az évtizedekkel ezelőtti lány.
Moccanatlan – nincs mozzanat – a virágba borult vérszilvafa a vidéki kisváros terén. Rózsaszínű, levéltelen. Csupán pillanatra állt meg előtte Thakács, és megborzongatta az ég felé kitárt faág-karok alkotta látvány. Arra gondolt: szinte félelmetes, mily mértékben szürrealisztikus, néma élőlények veszik körül az egyént. Thakács elől hirtelen eltűnt az életét „már mióta” behatároló, áttetsző fal vastag, dermedt öntöttüveg szerkezete nem-kristályos, szabálytalan, hol úgy torzít, mint a domború tükör, hol úgy, mint a homorú, de legtöbbször mindössze van; ennyi, nincs tovább –, érezhetővé lett számára az esővel kevert virágillat, a hideg-bódító, koratavaszi levegő. Nagy-nagy levegőt vett Thakács, mélyeket lélegzett egymás után, érezte, ha madár lenne, át- meg átjárná légzsákjait a bizsergető oxigén. Észrevette a mohazöld törzsű fácska rózsaszín virágszirmain remegő esőcseppeket, még tükörképüket is látta a vizes-napos, holt szirmokkal borított járdán.
Mint mikor az ember kibukkan a víz alól, a víz alatti, zsongó némaságból, ahol csak a dobhártyája pattog, buborékok törnek fölfelé, s egyik pillanatról a másikra elborítják a hangok. Fölerősödötten hallatszottak a reggeli, sietős léptkoppanások, a főiskola – és benne a tanítási-tanulási folyamat – iránt igyekvő diáklányok közeledő-távolodó, hangosodó-elhalkuló beszélgetése („holnap bejelentem a Zolinak: vége; nem, nem mondok neki semmit, küldök majd egy esemest, esemesben szakítok; nem, ki leszek kapcsolva”, mondta egyikük, egy botrányosan szép, ívelt csípőjű s szemöldökű lány). Thakács élesen érzékelte a hihetetlen színeket, – ó, micsoda szürkék és lilák –, a hideg-bódító, koratavaszi levegőt, a virágzó vérszilva illatát, a sarkon túli fékcsikorgást, a balesethangokat – a külső sávban a furgon még időben meg tudott állni, de a belső sávban közlekedő kék Suzuki vezetője már hiába fékezett –, a mentőautó szirénája, pedig jó messzire járt tőle Thakács, úgy szólt, mintha a fejében szólna, mintha ő, Th. szirénázna reflektorozva. „Remélem, villogni azért nem villogok”, gondolta; a küszöbön álló, tavaszi frontbetörés megzavarta az ő, s a város érzékszerveit. Odafönn frissen érkezett seregélycsapat szárnyalt, alakjuk háromszögletű – miniatűr sárkányrepülő –, és mintha kicsit keresztülhatolna szárnyukon a fény; a harsogózöld parki fűben rigók ugrálnak gilisztát gyűjtve, földszínűn, koromfeketén. Egy veréb perregő szárnnyal megállott a levegőben, hosszú, perceknek tűnő, kolibriszerű lebegés után kicsippentett a házfal s az esőcsatorna közti résből egy, egy mit is? Th. látatlanban tudja: pókot. Thakács – még mielőtt ismét visszazárult volna szeme előtt az áttetsző-vastag öntöttüveg-fal, még látta a jelenet kezdetét, a jelenetét, amely még csak a napokban fog lezajlani: a fiú – akit el akar küldeni az az ívelt csípőjű és szemöldökű lány – megnyomja a városszéli kapucsengőt, válasz nincs, megint megnyomja a csengőt, megint nincs válasz, aztán a lány anyja szól ki a falból: „18">Olívia nincs itthon. Hogy mikor lesz? Nem közölte. Viszon’hallás’.”
Thakács ment tovább, elhaloványult előtte a látomás, már a városszélen, egy forgalmatlan-néma utcában jár. Egy félig lebontott ház – utcára néző falát már eltávolították, a múlt héten egy kék szobafal volt látható a benti válaszfalak közül, most az már nincs, most egy még beljebbi, halványzöld, s egy másik, barackszín szobafal tárul elő. Thakács… Igen, Thakács, anélkül, hogy tudná, mit tesz, lelép a járdáról, elindul az építési területen, a félig bontott házba. Fehér szobaajtóhoz érkezik, kopogtat, válasz nincs, lenyomja a lekonyult rézkilincset, benyit, keresztülmegy a haloványlila szobán, a másik ajtón kijut a tenyérnyi belső udvarba, és ott meglát egy tetőtől talpig fehérbe öltözött, lesütött szemű, éjfekete pillájú kis bonbonmeggyfát. „Olívia”, suttogta Thakács. „Ez ő.” – Még nem fújt a szél, de a Nap fénye elfulladt, érkezett a szürke-lila felhő, csapkodott a szirmokkal kevert, hideg tavaszi eső. Moccanatlan – nincs mozzanat – állt a levegő.
Halk, tavaszi eső permetezett az esti városra. Áprilisvég közeledett, virág- és vízillat keveredett, Thakács haladt a néptelen, kései utcákon. Az eső csak esett, esett, fénylett az úttest, fénylett a járda – zöldalma-ezüst, arany-narancs lámpafénysávok a fekete felületen –, egy vágtató, vizet fröccsentő autó, egyébként csönd.
Thakács ásványvizet akart inni hazafelé menet, de az útjába eső cukrászda már zárva, a benti fények félig alva, csak a felszolgálólány törli ruhával az üres süteményespult belső felületét, behajolva mélyen a pultba. Nézte Thakács, nézte a lányt a két üvegen át (első a cukrászda üvegfala, második a pulté), a lány köpenye, villanásnyi fényárnyékban-téridőben, félig szétnyílt, és mögötte rezgett-mozgott, a sikálás ütemére, a kávébarna, két mellbimbó. Artisztikus konyakmeggy- ill. csokidíszek, tisztán lételméletileg. A cukrászda körül kivirágzott a vágy lilioma, és Thakács arra a feketetulipán-szerű, másik lányra gondolt, aki, bár tőle csak kétutcányival lakik arrébb, távolibb számára, mintha a Tristan da Cunha-szigeten helyezkedne el. (Amikor megkérdezi tőle Thakács távbeszélőkészüléken, hívhatja-e legközelebb, a lány mindig azt feleli: „Hát persze”. A következő, állandó kérdés: „És mikor láthatlak?”, a válasz pedig: „Majd legközelebb.”)
Haladt, haladt az utcán Thakács, a tavaszi, permetező, langy esőben, egyik kósza virágillat-felhőből a másikba került, elhagyott egy hirtelenfehér sziromruhába öltözött, levéltelen, villanyvilágította, döbbenetes meggyfácskát, ezüst-arany, tükröződő fények között gyalogolt a mind mélyülőbb éjszakában. A következő cukrászda átfogóan néptelen volt, a fémszékek a kerek márványasztalkáknak billentve, árván búgott a hűtőpult. Végül egy harmadik, útjából kissé kieső éjszakai bárba nyitott be Thakács, leült a kékesen gomolygó zenében-füstben, ásványvizet kért, s kortyolgatás közben a falba épített akváriumot nézte. Méregzöld levélfelületű, piros fonákú vízinövények integettek az áramlásban, elsüllyedett, komor fatörzs hajszálgyökerei lengtek, buborékfüggöny gyöngyszemei hintáztak fölfelé a medence hátsó üvegfala mentén, fények remegtek-vibráltak, Th. körül szétfolyt a zeneszó, a zajok megszűntek, vízalatti, süket zsongás töltötte be a termet. A növények sűrű lombú fákká nőttek, a légbuborékok léggömbnyiek lettek, Thakács fölnéz – feje fölött, toronymagasban, a hullámzó (negatívban, mert a víz alól nézi Th.), topázfényű víztető. Színes halcsapat suhan el Thakács mellett – érzi is Th., amint meglegyinti az úszóik keltette, hűs vízáramlás –, elbűvölő tekintetű bíborsügér lebeg elő a homályból, mélyvörös, csillámló, zöld-kék pöttyökkel, akkora, mint Thakács. Akár egy naphal, csak piros. Thakácsnak úgy tűnik: a hal az a lány, akit néha föl szokott hívni, és aki – úgy érzi Th. – oly megközelíthetetlen, mintha Tristan da Cunha szigetén stb. „Te itt élsz?”, kérdezi némán Thakács, „én itt élek”, lebeg a lány. Th. megborzong – csattanó zsivaj, hirtelen zaj, zeneszó újra, mint amikor felbukkan az ember a víz alól –, fölhajtja a maradék ásványvizet, fizet... – S miközben halad hazafelé, az az egy-két, kései járókelő, aki szembejön vele az utcán, nem csodálkozik azon: tetőtől talpig csurom víz. Hisz esik, kitartó állhatatossággal, a tavaszi, sűrű, permeteg eső.
Akácvirágzás, őrület. – Áll Thakács a tébolyultan illatozó, tetőtől talpig fürtösfehérbe bújt, levéltelen akác előtt a hold- és lámpafényes, mélyen tiszta, kisvárosi éjszakában, mit áll, kétszer is körüljárja a tüneményt – közben hideg futkározik hátán –, s motyogja: „Hihetetlen. Hihhetetlen.” Lúdbőrzik, hát igen, Thakács, felborzolódik a haja – a katarzis jellegzetes élettani tünete –, mint valamily fölkavaró műalkotás észleltével. Sápadt fényű utcalámpa az akáctól nem messzire, sugarában látva látni: az élettelennek tűnő, merev törzsből a legcsekélyebb zöld átmenet nélkül kihajtó, virágfürtös élet szinte szétfeszíti a fát. Ha Thakács felsértené a kérget, vízként tiszta, mézédes nedv buggyanna belőle szerteszét, és a bomlottan virágzó fa vonzáskörébe került rovarokat vadászó denevérek egymás után zuhannának a seb kitárult ablakára, kiszedni belőle a cukros nedvet szívogató, összeragadt szárnyú, tolongó éji lepkéket, amely lepkék oly titokzatosan tudnak keringeni a fényforrások körül, hogy mikor az ember véletlenül kézre kerít egy-egy példányt, csalódottan tapasztalja: mennyire kopott szegényke, mily szürke, mily szerény... (Az ember ezek után csak legyint az éjszakára, legyint az éjre, titkok nincsenek, csodák nincsenek, csillagok nincsenek, de ekkor még nem látott fésűs csápú, elvarázsolt, bársonybarna, kéttenyérnyi pávaszemet, amely bagolylibegéssel kel szárnyra a krumpliföldekből, alkonyatkor. Ha a házfalon megül, szétterjesztett, falhoz simuló szárnya, mint maga a fal, melyről lepattogzott a mész, kiütközik a vályog, s rajta a pávaszemek: mintha nyest pillantana a szemlélőre, amely – ha macska, bagoly, kecskefejőmadár – máris hőköl, és a lepke bántatlan marad.)
Ó, az éjben a virágzó akác! Azt várná az ember, előbb-utóbb nem tudhatja visszafogni energiáját – az illatfelhő ebből mindösszesen annyit sejtet, mint az emberből az egynémely látók észlelte aura –, kitépi önnön gyökérkezét a földből, s rezeg benne a visszafogott erő. És hogy ezután mi következik, tényleg érdekes kérdés. Elindul az akác, bandukol az éjszakában? Libegve lebeg a járda fölött, ontva miriádnyi aranyszemcse-alkotta pollenfátyolát? Vagy egyszer csak – Thakács beleborzong a lehetőségbe –, egyszer csak, ahol nem volt, ott-terem? Megy át Thakács az úttesten – se közel, se távol kocsik, éjszaka van, a kisvárosban nincs forgalom, sárgán villognak a közlekedési lámpák – s váratlanul, az út közepén, a felezővonalon, ott áll, s virágzik delirálón az akác? Oda van téve, ahogyan kell? Mint a ködös, novemberi temetőben, mikor föltámad a szél, ellibbenti, el a homályt, széttárul a ködfüggöny, és előttünk az embermagas, vakfehér kereszt? – Csakhogy most tavasz van, bódító tavasz, a kőkereszt kőkereszt, az akác: akác. Miért, hogy oly kevés különbözetet észlel közöttük Thakács? Olyannyira túlhabzik az élet, hogy az szinte már halál? – Áll, áll a megtébolyult, harsogva illatozó, holtfehér akác előtt Th., ötödjére járja körbe, „fántásztikus”, suttogja, „kész őrület”. Látta előre: hazamegy, papírlapot simít maga elé, s fogalmazni kezd Olíviának egy levelet. (Nem fog mozdulni a keze, tudható. Csak remeg a papír fölött, remeg ujja között a toll.)
Telt a tavasz, május közepe múlt, a gesztenyefák marcipán-tortadísz, rokokó virágzatain belüli, egyes virágok közepe sárgából pirosra vált. Thakács korábban nem tudta, miért, de a piros közepű virágokra tekintve mindig úgy érezte: valamiről lemaradt. (Jóval később, mikor megtudta, a piros szín azt jelzi, hogy a virágban már nincsen nektár, elhordták a méhek, a virág tehát nagy eséllyel megtermékenyítésre került, kezdte sejteni, miről van szó, mi ez a lemaradottság-érzés.)
Igen, elmúlt már május közepe, s a szembeszomszéd-bérház kőpárkányán alvó galambok néha éjszaka is fölébredtek, burukkoltak egyet-egyet, időnként valamely fióka (pontosabban: fiókgalamb, idézte vissza gyerekkori, falusi ismereteit Thakács) fájdalmas sírása is felhangzott. – A játszótér sarkán, az évtizedek óta üresen álló telken, hol szabályos tó jött létre, keskenylevelű gyékénnyel meg zöld varanggyal, flóra és fauna, már kikeltek az ebihalak, s radírozták le a különféle felületekről az algákat, olyan nyomot hagyva maguk után, mint hóban a hókotró. A békák tücsökre emlékeztető, pirregő kuruttyolása összekeveredett a trolik búgásával, buszok hörgésével, és a metálszürke, ellapultvízcsepp-alakú kocsik erőtől feszülő sóhajnémaságával. Rózsaszín hársfavirág-illatban úszott az ólompárás levegő. Thakács ritka, szabad óráiban fölkelt a monitor elől és lesétált a folyópartra az árvízi emlékműhöz. Nézte az uszadékfa-zátonyon tollászkodó sirályt, a parton futkosó, apró nyomait az iszapban hagyó barázdabillegetőt, a lefelé görbített szárnnyal, siklózva vízre ereszkedő vadkacsa-gácsért, melynek ilyenkorra már kezd megkopni fején a Zsolnay-szín csillogás, és háta hamvszínébe barnák keverednek – a tojó már javában ül olívaárnyalatú tojásain egy vén fűzfa odvában valahol. Nézte a meredek partoldal aljában apróhalat szigonyozó, porcelánfehér kiskócsagot, a csapatban inni érkező galambokat. – Nézett, nézelődött Thakács, aztán a kezdődő nyárfapelyhedzésben visszaindult a csörgőfák szegélyezte utcába. A csörgőfák tavalyról maradt, őzvörösről áttetszőszürkévé fakult, lampionszerű térbeliháromszög-terméseit már eltakarta a mattzöld lombozat, de még messze volt az idő, mikor kezdetét veszi az élénksárga-napszínű virágzás.
Thakács felért a negyedik (4.) emeletre, párja, Á. nem volt otthon, Th. tett-vett a konyhában, néha kipillantott a folyosóra néző ablakon. Látta, hogy a folyosó végén levő lakásba nemrég albérlőként beköltözött főiskolás lány néha kilép az ajtón, merengőn el-elnéz a levegőben, néha a kovácsoltvas-korlátra könyököl. A napokban pedig – nagytakarított nyilván – leejtette a partvist az udvarban álló gépház tetejére, s Thakácshoz becsöngetve (Á. akkor sem volt otthon) kért segítséget. Th.-nak sikerült is damilhurokkal az emeletre a partvist felvontatnia. Aztán átnyújtotta a lánynak.
– Köszönöm – mondta a lány; ívelt, fekete szemöldöke, olajbogyószínű szeme volt.
– Kérem – mondta Thakács, visszament a lakásba, és számítógépébe bújt. Eszébe jutottak a sárgából pirosra vált közepű vadgesztenyevirágok, és érezte, már megint lemaradt valamiről.
Még időben megérkezett a reggel. Még
felharsant egy igen, és egy ujjongó kürt
jó és rossz ízű dallamai. Az emberek ujjai
hosszúak voltak és remegők. A kutyák hófehér
kölyköket szültek. Azóta meséljük
a legendákat, melyek szebbek a valóságnál.
A hitről ezután beszélhetünk csak szavak
nélkül. Kifejted gondolataidat, polihisztor
vagy. Mind egyformák vagyunk, álruhásak.
A kutyakölykök a hátukon fekszenek szép
testhelyzetben, így próbálják megérteni
a világot. A vendégeim voltak, de valahová
máshová érkeztek meg. Ember vagyok!
– kiabálták, és ostoba történeteket meséltek, hogy
megnyugodjanak. Mítosszal érkezett a reggel,
és mi késői epigonok Hammurápi törvényeit
igazoljuk, és Dávidét és Krisztusét. És emberek
robbannak szét darabokra ma is, és csatlakoznak
ehhez az asztaltársasághoz. Csak az a bökkenő,
hogy................................., vagy meghalunk
egész fiatalon. És amit leírunk, bárhogyan iparkodunk
is, kering tovább a levegőben. Zihálunk,
összezsugorodunk, mintha még mindig rohannánk
az országúton, aztán bekanyarodnánk az erdőbe,
és nyomunk veszne a keresztekkel és Dávid
csillagokkal jelzett sírok között.
Úgy ahogy használjuk jól-rosszul a keverékszavakat,
melyekből így is, úgy is kevesebb van.
Csilla Eszternek
A macskáid szerettek, mosdattak,
mikor sírni láttak. Te közben
evickéltél a felszínen.
Mélybarna víz csöpögött a csapból, az
üres bárpulton csak gyűlölködő arcod
lenyomata maradt.
Semmit nem értettél meg ritkuló
merüléseimből, a szűk térből, a
határok nélküli szobából.
Pusztítottál, radírt szorítottál,
szeretkezéseinket csak a remegő ágy
őrzi meg. Tovaszáll a macskaszőr.
Ezerkilencszázhatvannyolc
december huszonnegyedikén,
hátratolva a széket
felállt és lopva szétnézett apám.
(láttam rajta, mindent megértett)
Majd poharát a falhoz vágta,
(szerteszóródott szilánkja)
úgy ahogy volt kiskabátban,
mintha csupán a boltba menne,
csendben kiosont a kertbe
és megmosakodott a hóban.
(talán zavarta az élet szennye)
Aztán, hurkot dobott egy almafaágra,
s a szürke köd vásznára lépve,
nekivágott a messzeségnek.
Most itt állok kiskabátban,
a szeptemberi égbolt alatt,
és várom, hogy a fa megsúgja:
Merre jár apám…
1770-ben születtem, Cádiz városában. Hajós vagyok, mióta az eszemet tudom: hajós volt az apám, a nagyapám is, nem is jutott az eszembe más foglalkozás, mint a hajózás. Szolgáltam a legkülönbözőbb nemzetiségű és rakományú hajókon. Végighajóztam az Indiai-, az Atlanti- és a Csendes óceánt, megkerültem, nem is egyszer a Jóreménység fokát, a Horn fokot. Jól ismerem a tea utat Colombóból Londonba, a selyem utat Calcuttából Bristolba. Szállítottam rabszolgát San Toméból Rio de Janeiróba, Lagosból Santo Domingóba. Otthonosan mozgok a fülöp-szigeteki Manilában éppúgy, mint a mexikói Acapulcóban, a brazíliai Rio de Janeiróban vagy a patagóniai Rio Gallegosban.
Egy héttel ezelőtt érkeztem vissza hajónkkal Argentínából: ezüstöt szállítottunk Cádizba. Hamarosan befejezzük a kirakodást, és már indulunk is vissza. Altiszt vagyok. Végzettségem alapján lehetnék első tiszt is, de nem vágyom magasabbra: jól érzem magam az egyszerű matrózok között. Sok fiatalnak adtam át tudásomat, nem sajnáltam sem időt, sem fáradtságot, elmagyaráztam olyat is, amit csak a tisztek tudnak. Jó, ha ismerik, amit egy képzett tengerésznek tudnia kell. Régen nem volt rossz ez a munka, de aztán egyszer csak minden megváltozott. Hat és fél évvel ezelőtt kezdődött a romlás. Az történt, hogy a hajót régi tulajdonosa eladta, az új tulajdonos az állam, vagyis a spanyol király lett. A király kijelölt hivatalnoka a legénység létszámát harmadannyi főben határozta meg, mint amennyi az eddigi utak során rendelkezésre állt. A cél: a szállítás olcsóbbá tétele. A magyarázat: a tulajdonos mindent megtehet. E cinikus rövid mondattal nem tudtunk mit kezdeni, valóban így van.
A király hivatalnoka – tulajdonos úrnak neveztük, mert valójában ő rendelkezett felettünk – új kapitányt, új tiszteket hozott. Az új vezetés elfogadta a létszámcsökkentő döntést, sőt, szóban ki is fejezte: támogatja azt. A legénység közül, akinek lejárt a szerződése, habozás nélkül átszerződött másik hajóra. Engem, ahogy sok társamat, még két évig szerződés kötött a hajóhoz. A tulajdonos, ismerve előéletemet, nem engedett el a Pinta kötelékéből, mondván, tapasztalt tisztekre szükség van. Feladatomul szabta, hogy normál üzemben betanítsam a fiatalokat, viharban, példát mutatva helytálljak. Ez így elfogadható lett volna, ha nem lettünk volna harmadannyian.
Elérkezett az indulás napja: október 12-én erős szélben, egy árbocnyi vitorlával – fedélzeten a tulajdonossal – futottunk ki a cádizi öbölből és a nyílt tenger felé vettük az irányt. A kapitány mellett gyakran feltűnt a tulajdonos vékony alakja. Fekete szövetkabátot, kis karimájú, furcsa kalapot viselt. Mindig vele volt a sétapálcája is. Ha nem tudtuk volna, hogy ki az, ha nem láttuk volna fensőbbséget sugárzó tekintetét, magabiztos lépteit, még viccesnek is találtuk volna személyét. De a tulajdonos sohasem mosolygott, a legkisebb érzelem sem látszott vékony arcán. Sohasem szólt hozzánk, sosem nézett ránk.
Az első hét nyugodt hajózással telt, átlagos erősségű DNy-i szélben haladtunk Amerika felé. Lanzarotén megálltunk, friss vizet, húst vettünk fel, amit a helyi lakosok kínáltak nekünk lábasainkért, fémszerszámainkért cserébe.
Már e hét alatt éreztük, hogy a terhelés nagyon erős, pihenésre alig jutott idő. Az igazi gondok, ahogy várni lehetett, Lanzarotét elhagyva jelentkeztek. Indulásunk után három nappal erős viharba kerültünk. A hullámok három-öt méterrel a fedélzet szintje fölé emelkedtek, átcsaptak a hajón, magukkal sodortak minden mozdíthatót. Alig tudtunk megkapaszkodni. Hiába kiabált a kapitány, az első tiszt, hiába vezényeltem én is, a fáradtságtól elcsigázott matrózok nem értek fel időben az árboccsúcsra, nem tudtuk időben bevonni a vitorlákat: egy vitorlánk leszakadt, használhatatlanná vált, egy másik erősen megrongálódott és a vihar végére a háromból két árbocunk letört. Három emberünk a tengerbe esett; nem gondolhattunk a mentésükre. A kapitány, miután hosszabb időt töltött a fedélzet alatti kabinban, gondolom a tulajdonossal egyeztetett, tajtékozott a dühtől. Kemény szavakkal ostorozta a társaságot, az első tiszttől a legutolsó matrózig. Hozzá nem értőnek, kontárnak nevezett bennünket, akik képtelenek a megfelelő megoldás megtalálására, és gyors végrehajtására. A lecsendesedett tengeren, halotti csöndben, a hajó vezetősége és a legénység közötti megváltoztathatatlan ellenszenvvel, egy árbocvitorlával, az elérhető sebesség egyharmadával hajóztunk a Zöld-foki szigetek legelső szigetéig, hogy egyheti veszteglés alatt pótoljuk az eltört árbocokat, javítsuk a szétszakadt vitorlákat.
A tulajdonos csak a kikötés után jött elő kabinjából. Épp leeresztettük a horgonyt, amikor megjelent. Most is az elegáns szövetkabátot és a fekete, mulatságos kalapot viselte, de senkinek sem jutott eszébe, hogy nevessen rajta. Intett a kapitánynak, hogy szólni kíván. Ez volt az első alkalom, hogy hallhattuk őt, ezért kíváncsian verődtünk össze a fedélzeten.
– Emberek!
Hangja vékony, de éles volt.
– Emberek! Valamit tudniuk kell! Mi itt a király hajóján a koronát képviseljük, a korona felemeléséért, a spanyol nép naggyá tételéért hajózunk. Nem veszíthetünk időt, nem tehetünk kárt a hajóban; célunk: minél előbb elérjük Argentínát, felvegyük a rakományt, és a lehető legrövidebb idő alatt hazaszállítsuk.
Rövid csend következett. Az egyik tiszt hebegve azt mondta:
– Természetesen tudjuk mindezt, de a létszám nem elegendő a küldetés teljesítéséhez.
A tulajdonos türelmetlenül koppantott a botjával.
– Ezt nem akarom még egyszer hallani.
Ridegen nézett végig rajtunk.
– A létszám teljes, nincs sem lehetőség, sem szükség a létszám kiegészítésére. A munka jobb szervezéssel, a rendelkezésre álló idő jobb kihasználásával, elvégezhető.
Erre már nem válaszolt senki. A tulajdonos szabad kezével intett, jelezve, hogy távozhatunk. Szó nélkül szétoszlott a tömeg.
C.-vel ezen az estén kezdtük szervezni a lázadást. Pár órán belül sokan mellénk álltak. Célunk: a tulajdonos, a kapitány, az első tiszt és két hűséges altisztjének foglyul ejtése, a hajó az Antillák valamelyik szigetére kormányzása, értékesítése. Legtöbben földműveléssel vagy kereskedéssel szerettünk volna foglalkozni.
Később be kellett látnunk: az emberi természet megváltoztathatatlan. Nincs ember, aki egy ügyért, egy eszméért érdekmentesen elköteleződne. Az egyik tiszthelyettes, aki a közénk tartozó altiszt pozíciójára áhítozott, feljelentette a lázadó társaságot. A tulajdonos – a kapitány, az első tiszt, és ezek csatlósai körében – egyik éjjel, megbeszélésünk alatt, pisztollyal a kézben lepett meg minket. Látva ügyünk vesztét, még három altiszt, és hat matróz tett hűségesküt a jelenlegi vezetés mellett és ellenünk fordult. Tízen maradtunk: három altiszt, velem együtt, és hét matróz. A kapitány, a tulajdonos parancsára, még aznap éjjel szárazföldre vezényelte a hajót, és kikötött egy, a Zöld-foki szigetek és a San Pedro szigetek közötti, ismeretlen nevű szigeten.
A következő délelőttön csendes volt a tenger, szél nem fodrozta a víz felszínét, vakítóan sütött a nap. A gyorsított tárgyalás egy óra alatt lezajlott. Védekezhettünk, de érveinket lesöpörte a rögtönzött bíróság: a tulajdonos, a kapitány és az első tiszt. Érveik egyetlen megfellebbezhetetlennek látszó alapon nyugodtak: a királyi hajón szolgáló tengerésznek többet kell elviselnie, mint a kereskedelmi hajón szolgálónak. Az egyéni érdekek nem kerülhetnek a kollektív érdekek elé. Mondtuk, hogy ez a rabszolgatartók érvelése, de ezt nem fogadták el. Halálra ítéltek minket. A lázadókat a mentőcsónakkal szállították a szigetre a kijelölt ítéletvégrehajtók. Kilenc társamat felakasztották. Miközben a hideg kezek az én nyakam körül hurkolták a kötelet, a kapitány pár szót váltott a tulajdonossal, aki bólintott. A kapitány megálljt intett a hóhéroknak.
Azt mondta: – A királyi hivatalnok úr, bizonyítva nagylelkűségét, eddigi érdemeidet elismerve, a halálos ítéletet száműzetéssé változtatja.
A kapitány hosszan pásztázta az arcomat.
– Elfogadod az ítéletet?
Elsírtam magamat és hevesen bólogattam.
A kapitány intett, hogy oldják el a köteleimet. Szólt az egyik matróznak, adjanak nekem egy puskát, egy font puskaport, egy font puskagolyót.
Már a mentőcsónakban álltak, amikor a tulajdonos odakiáltott nekem.
– Sok szerencsét!
Cinikus mosoly játszott az ajkain. A többiek durván felnevettek. Aztán a tulajdonos intett az evezősöknek és leült az egyik padra. Az evezősök belecsaptak a zöldes vízbe.
Látva a távozó csónakot, éreztem, hogy az életem mostantól fogva egy fabatkát sem ér: nincs társaságom, élelmem nincs biztosítva, nem ismerem a szigetet, nem tudom egyedül vagyok-e: vannak-e vadállatok, vagy emberevő törzsek a szigeten. Azt viszont elhatároztam, hogy megpróbálok életben maradni.
Az első napok gyötrelmesek voltak. Jártam a szigetet, élelem és éjjeli menedékhelynek való barlang után kutatva, közben, ha megrezdült egy bokor, máris összerezzentem, nem tudtam, mire számíthatok. Az első két éjszaka fán aludtam, a harmadik napon találtam egy barlangot, ami megfelelőnek látszott, hogy meghúzzam magamat. A barlang a sziget sziklaparti részébe ékelődött. A hullámverés, évezredek alatt egy folyosót nyitott a sziklába, e folyosóból nyílott a barlang, egy háromszor öt méter alapterületű padozattal, ahol aludhattam.
Az első hónapban vadászni kényszerültem, ez több-kevesebb sikerrel járt: voltak napok, amikor élelem nélkül maradtam. Aztán rájöttem, hogy csapdaállítással közelebb kerülhetek a biztos élelemhez, és a lőport sem pazarolom. A harmadik, és ötödik alkalommal sikerült egy-egy fiatal kecskét foglyul ejtenem. Ezek rövid idő alatt megszelídültek, és követtek mindenhová, amerre mentem. Nemsokára kitapasztaltam, hogy a sziget lakatlan, vadállatok sem élnek rajta. Éghajlata trópusi: a száraz, meleg nyarat, esős, hűvös tél váltja. Mondhatom: szerencsém volt, nem kellett megküzdenem a hideggel, a jeges széllel, a fagyott földdel. Sorsom az első év után fordult jobbra, amikor kecskéim szaporodni kezdtek. Találtam búzához hasonló növényt is a szigeten, próbáltam meghonosítani a közelemben, de nem sikerült. A húshoz fűfélét fogyasztottam. Gyümölcsként, édességként banánt ettem.
Az ötödik év végén, egyik éjszaka, amikor nem tudtam aludni, és a csillagos eget bámultam a sziklaparton ülve, megfogalmaztam, hogy végül is szerencsésen alakult az életem. A társaság hiányától eltekintve, mindenem megvan, e mellett nem vagyok kiszolgáltatva egy olyan zsarnoknak, mint a kapitány, nem vagyok rabszolgamunkára kényszerítve, nem vagyok kárvallottja a társadalom embernyomorító gépezetének. Úgy gondoltam, hogy ebben a formában szívesen maradnék a szigeten, szívesen élnék itt életem végéig. Úgy éreztem, hogy valószínűleg így is lesz, ebben a gondolatban megnyugodva el is nyomott az álom.
A hatodik év nyarán épp terepbejárást tartottam a lapályos homokpart közelében, amikor láttam, hogy egy ismerős mentőcsónak horgonyoz a parttól ötven lépésre. A távolban, egy mérföldre a parttól egy háromárbocost pillantottam meg. Pár másodpercig kellett csak pásztáznom, amíg megismertem: a Pinta volt az. Kirázott a hideg, elkezdtem félni. Mi lehet az oka a látogatásnak? Lehet, hogy meggondolták magukat, már hibának tartják, hogy kegyelmet gyakoroltak, hogy ezen olcsónak látszó húzással maguk mellé állítsák a megmaradó legénységet. Valaki rossz helyen, társaságban elkottyantotta magát, hogy engem életben hagytak, az információ terjedni kezdett, ezért ki akarják köszörülni a csorbát. Lehetséges az is, hogy a tulajdonos és köre végiggondolta a lehetőséget, hogy valahogyan megszabadulok a szigetről, esetleg visszatérek, és akkor magyarázkodni kényszerülnek, hogy miként lehetek életben? Ezt természetesen el akarják kerülni, ezért bevégzik kegyetlen munkájukat. Ezek lüktettek az agyamban, miközben a partot és a sziklákat figyeltem, hátha megpillantom ellenségeimet. Nem láttam őket, de elkezdtem rohanni a sziklás part felé, úgy gondoltam, talán ott megbújhatok a sziklákkal szabdalt part egyik barlangjában, még ha nem is az enyémben, mert kecskéim, fából faragott szerszámaim, otthagyott élelmem árulkodó nyomokat jelentettek üldözőim számára. Persze, esélyem sem volt. Már az első parti szikláknál körbevettek régi tengerésztársaim. Miközben durva markok a kezeimet kötözték össze a hátam mögött, elém állt a tulajdonos. Elmosolyodott és azt mondta:
– Figyelj K! Az egyik rám bízott hajón kellene egy tapasztalt tengerész. Úgy látszik Andalúziában elfogytak a használható másodtisztek. A kapitány úrral konzultáltunk és ő eszembe juttatott téged. Gondoltuk, meglátogatunk a szigeten: megnézzük, életben vagy-e. A kapitány úr arra gondolt, van esély rá, hogy életben vagy, általában feltalálod magad, pont ezért javasolta, hogy visszatérjél hozzánk.
Azt feleltem:
– Tulajdonos úr! Jól érzem magam a szigeten. Tegyünk úgy, mintha meghaltam volna, és felejtsük el a személyemet.
A tulajdonos elmosolyodott.
– Ugyan már, K.
Az ajkain ott játszadozott a cinikus mosoly.
– Miből gondolod, hogy elengedlek?
Persze, azonnal megértettem, nem tehetek mást, mint hogy engedelmeskedem: csak egy szerencsétlen rabszolga vagyok ebben a rendszerben. Ha nem teszem, gondolkodás nélkül felkötnek. Elfogadtam hát az ajánlatát.
A hajó neve: Eternidad (örökkévalóság). Útvonalunk: Rio Gallegos-Cádiz, és vissza. Ezüstöt szállítunk a koronának. Van egy durva, cinikus első tisztem, és egy alkoholista kapitányom, helyettük is el kell végeznem az irányítás feladatát. Nem háromszor, hanem négyszer annyit kell dolgoznunk, mint azelőtt. De élünk és néha azt álmodjuk, hogy sirályok vagyunk, és belefeledkezünk a nagy kékségbe.
Egy árnyék levedlett könnye voltam
a sziklák magányos oldaláról,
kopár süketeknek kiáltottam
a gáncsoskodó nyomortanyáról –
alámerültem képzeteimnek
a szürke habok közönybárkáin,
hol inasa voltam gonosz dzsinnek
szakadt, szertelen, szúrós párnáin.
Az idő hántolt
Kincse az ember? Vagy épp
Édesgyermeke?
ezen a nagyon
kész vidéken sosem volt
kész még semmi sem
Hullik a csend az égből,
csihasztja az utcát, udvart, kertet,
magába fordítja a kurjantást is,
hullik a csend az égből,
felbukkan a kislámpa fényében
dunyha alól kukucskálva édesanyám
arca az esti mesékből.
Alszik a csend a földön,
hallgat a kályhában a meleg,
beterít míg el nem jön a reggel,
tócsát bőrző, hallgató hideggel,
alszik a csend a földön,
lapít a fák alatt, pisszeg
a városban, a házak között,
ahol felnőtt napjaimat töltöm.
Táncol a szívemben a csend,
kerüli óvatos léptekkel a száraz,
régen elhalt múltdarabkákat,
táncol a szívemben a csend,
lassút jár, méltóságos szépet,
lehunyt szemmel táncol nekem
békességes, rugalmas jelent.
E párafödte reggelen
reámcsapott az illatod,
elém vetített meztelen
páraűző, tűző Napod.
Ruhátlan tested árnya dúlt,
kavargó szellemként röpült
az ágy felett, míg lángra gyúlt,
s füstölve összepöndörült
a kis papírmasé világ,
amelyre írtam életem,
s mit lámpafény vagy mécsvilág
se láttatott jól énvelem.
Így hát most újat építek
belőled, és a reggelek
vad ámbraízét élvezem,
amíg zokogva elmegyek.
Keresem még a tündöklő nyarat,
de lassan már a telet se látom
elfoszlik a térben minden árnyalat
ezen a furcsa, élő festékvásznon,
ami az elmúlás, felejtés leple,
gyűrötten, szakadtan csattog a szélben
képzeletünket arcunkba verve,
hitetve, minden olyan, mint régen.
Kiírom a Facebookomra, hogy „Boldog nőnapot kívánok Neked, drága Egyetlenem! Csók: Timid” Így több legyet ütök egy csapásra. Minden illetékes olvassa, és idő, meg energiatakarékosabb, mintha minden barátnőmnek egyenként küldeném el. Vannak páran.
Másnap reggel postai levelem érkezik: Édesem, este nyolckor várlak a szokott helyen. Szeretnélek meglepni valamivel, amire mindig vágytál. Csók: a Te Egyetlened. Ui.: Ha nem leszel ott, tárgytalan. Ennek örülnöm kellene, de mivel fogalmam sincs, ki küldte a levelet, nem tudom, hová kéne mennem. „Egyetlenem” sok van. „Szokott hely” pedig minimum annyi, ahány nő. És mi az, hogy akkor tárgytalan? Fenyegetés? Különben is, honnan tudhatná bárki is, mi az, amire mindig is vágytam. Van még időm kitotózni estig.
Háromkor kezd aggasztani az ügy. Mi van, ha egy olyan barátnőmről van szó, aki az ország másik felén lakik? Akkor már el kellene indulnom. Minden apróságba próbálok belekapaszkodni. Az írás. Enyhén dőlt, szabvány, bárkié lehet. Különben sem ismerem minden szerelmem kézírását, e-mailben és sms-ben kommunikálunk. A nyelvhelyesség. Nincs benne hiba, így egyet máris kizárhatok, épp a legmesszibb lakót. Vagy mégse? Egy diszgráfiás sem biztos, hogy minden mondatában elszúr valamit. Vagy átnézethette mással, sőt meg is írathatta egy barátjával. Csinált már ilyet, mert szégyelli előttem, egy író előtt a nehézségeit. Valóban jó néhányszor szórakoztam azon, hogy egy háromsoros levélben képes tizenöt-húsz durva botlást ejteni. Némelyik igencsak viccesen jön ki. Például „főtt étel” helyett „fő tétel”, vagy „szeretlek Babám” helyett „szerellek Bábám”, netán „viszket az orrom” helyett „vízkedd az orom”. A megszólítás sem árulkodó, „Édesem”-nek szólít minden állandó, alkalmi és fél-alkalmi partnerem. Postán pedig még egyikük sem üzent, az idősebb korosztályhoz tartozók sem. Halványlila gőzöm sincs, ki lehet. Az idő pedig telik.
Belefáradok a töprengésbe, elalszom. Hétkor ébredek, álmosabban, mint ahogy lefeküdtem. Felkapcsolom a tévét, valami filmben épp azt mondja egy rosszarcú fegyveres a mobilba, hogy „Egy órád van bébi.” Ez eszembe juttatja, hogy már nekem is csak egy órám van, vagy még kevesebb, mert oda is kell érni. Reménykedem, hogy valamelyik közeli barátnőm küldte a levelet. Lezuhanyozok, fogat mosok, randiszerkót öltök, beparfümözök. Elindulok, még nem tudom hová, menet közben veszek egy szál vörös rózsát, az bárkinek megfelel. Ibolya, a gyönyörű cigányasszony háza félutcányira van, így nála kezdek.
Szokásos, nyugodt mosolyával üdvözöl. Ebből nem derül ki, várt-e, hisz mindig örül nekem. Arcon, majd szájon puszilom. Betessékel, elveszi a virágot, vázába rakja.
– És, mi szél hozott erre? – kérdezi.
– Ööö… Csak pont itt jártam, és…
– Pont volt nálad egy vörös rózsa, mi? – pöcköli meg az orromat. – Összevesztél a kedveseddel, hm?
– Nem. Csak látni akartalak. De nem érek amúgy rá, már megyek is, dolgozni.
– Hol dolgozol?
– Á, csak otthon. Írogatás, szerkesztgetés, ez-az.
– Értem. Nem tartalak fel, de legközelebb üljünk le dumcsizni egyet, ha már itt vagy.
–Persze, persze, szia, mennem kell, de tényleg – kapkodásomban majdnem elviszem a rózsát.
– Rendben, szia, örülök, hogy rám néztél! És jó munkát! – Teszi hozzá huncutan. Hiába, egy jósnőt nem lehet átvágni.
Valóban sietnem kell, negyed órám van odaérni a másik városombeli nőcihez. Elkapok egy buszt, onnan pár perc gyalog. Nyolc után két perccel esek be lihegve, virág nélkül.
– Nem késtem el? – kérdezem.
– Miről? – bámul elképedt arccal Lea, a hetvenes boltos nénim.
– Á, semmi.
– Jötté’ cekceeeni? Ki vele Gyerekem!
– Nem.
– Ne is, bármikó’ meggyöhet a fijam – mormolja karvalyorra alatt. – De maraggyá’ addig, nézzük a nyócas híreket. Mi vót ma abba a cudar világba’.
Mivel a randinak úgyis lőttek, miért ne maradnék, legalább kifújom magam kicsit. A titokzatoskodó-romantikus illető csak rám csörög, hogy hol vagyok.
20:08 – Bemondják egy zeneművésznő halálhírét. Öngyilkosság. Elvágta a torkát egy hegedűhúrral. Az egyik szerelmem. Szóhoz se jutok, Leának csak annyit jegyzek meg, hogy ismertem. Bőgni se tudok, mikor jön a következő hír.
20:18 – A híres nyugdíjas artistanő belefulladt saját medencéjébe. Friss hír ez is, az orvos most állapította meg a halál beálltát. A másik, a legnagyobb szerelmem!
Hát ezért nem hívnak? Mert meghaltak? Miattam történt, mert nem mentem el a találkára. Hoppá, de csak egyikükhöz kellett volna. És nem is biztos, hogy kettejük közül valamelyikhez…
– Mi a baj, Cicám? – kérdezi Lea – Őt is ismerted?
– I-igen – nyökögöm.
– Úgy, mint amazt?
– Nem dehogy, egyiküket se úgy! – hazudom.
– Mármint, hogy nagybátyáddal, vagy anyukáddal együtt szerepeltek a színházban.
– Jaaa, igen – lélegzek fel. A híradónak is vége, több rossz nem érhet. Lea brazil szappanoperát néz, én is kénytelen vagyok vele.
Épp limonádét kortyolgatok, mikor megszakítják az adást.
21:08 – Terrortámadás a londoni metróban. Egy magyar áldozat, egy orvosnő. Mutatják a képét, hát nem egy másik csajom? Illetve már csak ex-csajom. Ez nem lehet igaz! Rémálom! Ám hiába csípem meg magam.
Közben hazaér idős barátnőm fia, Ábel, nyolcéves kislányával, Sárival. Elérkezettnek látja az időt, hogy bemutasson a családjának, mint párját. Nem túlságosan lelkesedem az ötletért, ezért fintorgásomat kedves vigyorrá görbítve kezet fogunk. A konyhában süteménnyel kínálja őket, de összevesznek, nyilván rajtam, hogy legalább ne a kicsi előtt mondta volna, a végén még azt hiszi, ez a normális. Ordítozás, aztán hirtelen csend. Ábel karjában hozza az anyját. Mentőt hívunk. Hirtelen szívmegállás okozta halál. Ilyen korban megesik.
Úgy távozok, mint a vert had. Nem hiszek az átkokban, de ez más nem lehet. Életben maradt barátnőimet hívom. Nem veszik fel. A legrosszabbat sejtem. Idegességemet enyhíteni megiszom két pohár vörösbort. Vacsora és fürdés nélkül esek ágynak. Hullákkal szexelek álmomban, az orgazmusig is eljutok. Undorral és bűntudattal kelek, az álmot halott szerelmeim meggyalázásának érzem. Pedig nem az első alkalom.
Reggel olvasom a helyi újságban, hogy a busz, amelyen az a bizonyos kórus, amelynek három tagjához is közöm van, frontálisan ütközött egy teherautóval. Senki sem maradt életben. Végem. Nyolcból hétnek annyi. Egyedül Ibolya, a boszorkány él. Hálát adok a sorsnak, hogy pont ő. Annyira bölcs és empatikus. A gondolatomat, legmélyebb vágyaimat is kitalálja. Hozzá megyek vigasztalódni, az ő vállán sírom ki magam. Szenvedélyesen szeretkezünk, a csúcson eltávozott partnereim arca villan fel. Nélkülük nem menne. Nem értem, míg éltek, miért nem sikerült…
– Egyetlenem – súgom a fülébe.
Mint mindig, halál nyugodtan, kedvesen mosolyog.
Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
látom a szemem: rám nézel vele.
(József Attila: Magány)
Az álom félig gondolat volt, akár a holnap.
Arra ébredtem, hogy minden kezemmel foglak.
A szemgolyód forró volt, mint égen a Nap.
A csillár körül kergetőztek tarka bogarak.
Beszélt a számban a nyelved.
Lelkemen át nézted a kertet.
Átléptem egy határt, amit nekem adtál.
Elnyelt az azonosulás, mint egy nagy száj.
Meglepődtem: egyre beljebb törekszel.
Így lehet az enyém a lét: még egyszer?
Se gondolat, se érzés nem tud testté lenni.
Amíg egy másik szív meg nem repeszti.
Akkor a kagyló belső sebéből
kiforr a gyöngy, mint Hold az éjből.
A végtelenség egyetlen határvonal.
S ezen az egyenesen fut át a dal.
S a derékszög a két oldalán van.
Mert kromatika fut a húrokban.
S a végtelenség rengeteg határ.
Benne van a kör. Dagerrotípia. A nyár.
S a nap a sugarait szúrja le a földbe.
Lesz gyümölcs. Semmi nem megy tönkre.
S az Univerzum szétterül egy gömbhéjban –
Valaki a tenyerén tartja. Dél van.
Isten megnézi, ki gondolt most az evangéliumra?
S jutalmakat oszt szét. Itt egy labda, ott egy pumpa.
A szektáknak nem telik harmóniumra.
Ők belül, a lelkük városában, mennek a templomba.
Lesz asszonyillatod temethetetlen
a bőrömön. És mennyi irigye
súg össze: tűzliliom, zelnice,
orchidea, akácfürt fölöttem –
S hogy férfi erre járva elepedjen:
kis, fura szél incselkedik vele
a lényét nőszagoddal töltve be
s vízszintesemet átitatva közben
az öled dús parfümét pápa, dózse,
a szentföld s tenger minden rangosa
boldogolná a harkály szorgos morzehíreit
véve, s Párizs, Óbuda
is ide vágynak, ebbe a gödörbe,
ahol jövőjük páráll s hív örökre –
Vérnyomása 168/105 volt, ez jónak mondható nála. Lefeküdt, s a szokásos, megszokott folyóiraton elringatta magát az ágyon. Azért eggyel több gyógyszert vett be, mint szokott. A gyógyszer hatott s kellemesen érezte magát, legalábbis kellemesebben, mint egy órával ezelőtt.
Most már biztos volt benne hogy 150 sincs a vérnyomása. Egyszer csak egy nagy puffanást hall a lépcsőház felől. Kinyitja az ajtót s megnézi ki az vagy mi az, s azt látja, hogy az első emelet lépcsőjén ájultan fekszik Cecília néni. Azonnal a mentőket akarta hívni, de egy hang megszólal, nyilván Cecília hangja:
– Ne hívd!
Ernő letette a kagylót. Lement az első emeletre. Felsegítette az öregasszonyt s bekísérte a házba. Egy pohár vizet adott neki. Hamarosan teljesen magához tért.
– Alaposan rám ijesztett! – mondta Ernő
– Nincs már semmi bajom!
– Biztos?
– Ha mondom! Öreg vagyok, s tudom, mikor vagyok jól s mikor nem.
– Oké!
A lakásajtó egyszer csak kinyílik. Géza bá az, a férje. Rohan oda az ágyhoz.
– Mi történt? – kérdezte Géza
– Az úgy volt…
– Semmi, csak leesett a vérnyomásom! – szakította közbe Cecília.
Ernőnek így nem volt kedve elmesélni az esetet.
– Látom visszajött a színed! – mondta Géza
Ernő visszament a második emeletre. Vérnyomásával bajok voltak, néha felugrott a kelleténél magasabbra. Egy rejtvényt vesz a kezébe s fejteni kezdi, miközben arca vérvörös lesz. Szédült, forgott vele a világ. Ernő annyira elszédült, hogy muszáj volt lefeküdnie. Géza egyszer csak kopogtat. De Ernőnek nem volt ereje felkelni.
– Nyissa ki!
Kinyitotta.
– Mi baja van?
– Csak a vérnyomásom felszaladt.
– Hívni kéne egy orvost!
– A konyhában megtalálja a gyógyszeremet. Kérem, hozza be. Egy szemet.
Géza behozta egy pohár vízzel. Ernő bevette majd hamarosan jobban lett. – Maga is beteg ember, a feleségem is! Tűrhetetlen állapot ez!
– Pedig én még Cecíliához képest fiatal vagyok!
– De ahogy látom, maga sem makkegészséges!
– Régen az voltam, de nem vagyok már húsz éves!
Még beszélgettek egy keveset, aztán Géza visszament. Ernő most már jól érezte magát, elővette a lepkegyűjteményét s azt nézegette vagy órákig. Vérnyomása késő este már csak 140 volt. Kezébe vett egy vallási könyvet s szép csendben elaludt rajta. Álmában angyalok vigyáztak rá. Egészséget súgtak neki, mérhetetlen nagy boldogságot, amiért segített Cecíliának…
I.e. 323-ban Ekbatanában alkoholmérgezésben meghalt Nagy Sándor gyermekkori barátja, a meghódított Perzsia kormányzója, Héphaisztion. Néhány hónappal később Babilonba való visszatértekor – midőn Arábia és India, később Karthágó és Róma meghódítását tervezte még – maga a király is meghalt. Korabeli híradások szerint többek között a mértéktelen alkoholfogyasztástól legyengült szervezetét malária támadta meg. Az egyiptomi Alexandriát Nagy Sándor alapította s nevezte el saját magáról. Az ókor legnagyobb és leghíresebb könyvtárát, az alexandriai Muszeiont azonban csak a következő században hozták létre. Később római támadások következtében többször is leégett. Végleg 640–42-ben pusztult el I. Omár kalifa akarata szerint.
Legjobb barátom s ivócimborám.
Perzsia vezíre, Héphaisztion
a minap, mondják, halálra itta magát.
Mondják, én is így végzem. Jósokat
küldenek nyakamra, bölcs tanácsadók
óvnak attól, amit a régiek
hübrisznek neveztek. Azonban én
akárcsak Héphaisztion orvosát,
mind kivégeztetem. Hiszen enyém
lesz Arábia, Róma, Karthágó,
birodalmam Heraklész oszlopától
az Indusig nyüzsög majd – tudja csak így,
aki ismer, a népnek ezt kell hinnie.
Elég, ha jövőmet én magam tudom:
Ha nem csap rám orvul malária,
ha nem visz el mocsári láz, ha májamat
megkíméli a bor, a mézes szamoszi,
a sűrű attikai, Leszbosz vérvörös leve,
nos, akkor majd seregeim emészti fel
a sokkal szörnyűségesebb kór: az idő.
Haza tartok majd, hánykódó szívét
csillapítani reszketeg országomnak legalább,
lecsöndesíteni a balga lázadást,
maradni király – színleg, s önmagam előtt –
ki égre tört, világot nyert, s mi mást
tehetne most: békességet szerez.
S hazafelé majd mindet újralátom:
Pelusziumot, Türoszt, Marakandát,
a győzelem s dicsőség helyeit,
s Szúzát, hol tízezer nászt ültem egymagam.
Átszelem Baktriát, Médiát, Babilont,
átkelek az Oxuszon s az Eufráteszen.
S egy éjszaka megállok az aszott
sztyeppe közepén, üres ég alatt,
távol pásztortól, karavántól egyaránt,
s meglátom őt.
Sötét bőre lesz, mint az éj, szeme
ki tudja, milyen más szemekbe vész,
s ki számára nyílik ajtó igéző
mosolyán át – vesztettem már csatát,
Idegen ő, de vívni idegen
városokat kell. S én küzdeni vágyom –
fáraszt az uralkodás. Szemembe néz,
s én egyszeriben nincstelen leszek,
India s Egyiptom minden kincse, a városok,
a derék hellén sereg: hol vannak immár?
S hol tudósaim? Hiszen ama könyvtár,
mely legpompásabb városomban állni fog,
egy nap az is tűz martaléka lesz.
De őelőtte, itt, ez éji pusztaság
s az ég között megint minden lehet,
határtalan előttem még az út:
hozzá vezet.
Csak már elfogytak lépteim. Haza…
Király népéhez hűtlen nem lehet.
Oh, nem szamoszi bor, nem májzsugor,
nem malária, végelgyengülés.
Tudjátok is ti azt!
Ez is halál.
Ülök a parton Mickey Mouse-os
pólóban,
nagyon menő,
akkor még nem tudom, hogy
Mickey és Minnie valójában lelkibetegek.
Mellettünk
az nszksok
Mambát esznek,
nekünk is adnak, mert nálunk
nem lehet Mambát kapni.
Az én mesémben
miért ül a hercegnő egyedül
a toronyban,
miért fáj a kánikula,
nem értem,
pedig kivételes ez a balatoni nyár,
hallom,
de én nem úszom,
mert félek, hogy lyukas a Balaton.
Este nézem Minnie-t a tévében,
aztán tízezer juhot számolok meg,
de még mindig nem alszom el.
Hat óra múlva a kakukkosóra négyet üt.
Már itt a nem ripsz-ropsz
hajnal az ablakban.
Hiúk üldözik a szelet.
Miattuk göröngy futása.
Fagyott földön csupasz hegyek.
Jégsivatag ragyogása.
Nincsen szél, de most hirtelen
csavarodik tér hulláma.
Szökőárként rád torlódik
láthatatlan nyomulása.
Ordítás az őrzőszembe.
Szikla-flegma arcvonásra.
elpusztul az égrengésben
plasztik-szürke békeálca.
A varázsfa őstövéhez odalép és odafülel.
Ver a földnek szíve éppen ahol ő áll ugyanott.
Bura égbolt, játszi felhő, kupolás zöld ligeten.
Odabenn a zöld bozontja, anakonda gyökere.
Tekerülvén, mint az örvény, rabul ejti mocsara.
Odahúzza, mélybe rántja, hol a név is feketül.
Az idő is itt szülődik, amikor villan a szem.
A homályba máris alvad, iszapos mély kavarog.
Légy amőba, isten, ember alakulhatsz ugyanúgy.
De csak első pillanatban, vonalad máris a sár.
A vonat egy hosszú füttyel elhaladt a fűtőház mellett, azután lassan begördült a tornácos állomásépület elé. Garas Klára nem sietett, hagyta, hogy a harmadosztályú kocsi utasai megelőzzék. Nehéz izzadságszag és torokkaparó dohányfüst maradt utánuk.
Utolsóként szállt le. A tornác széléről virágkosarak lógtak, és hatalmas nyárfák álltak az épület körül. Meleg augusztusi nap volt.
Hát itt fogok élni – gondolta. – Legalábbis egy ideig.
A tornácról üvegezett ajtó nyílt az épület belsejébe. Garas Klára megtorpant, mert az ajtó előtt összetorlódott tömeg elállta az útját, és hirtelen megpillantott két fiatalembert, akik a peron korlátja mellett álltak. Egyikük éppen cigarettát vett elő. Jobb kezének mutató- és hüvelykujja félig hiányzott. A másik fiatalemberre csak egy futó pillantást vetett, rajta nem talált semmi különöset. Szőke haja elöl kissé felkopott, vastag szemüvege fölnagyította a szemét.
Garas Klára a mellette toporgó idősebb asszonyhoz fordult.
– Ki az a két fiatalember, néni?
Az asszony csodálkozva végigmérte.
– Az állomásfőnök úr fiai. De maga nem idevalósi, igaz-e?
Garas Klára nem válaszolt, a hirtelen meglóduló tömeg magával sodorta, és egy taszítással átpréselte az ajtón.
Az Iglóyak családi legendáriuma szerint Garas Klára ekkor azt mondta: „No, az egyiket megszerzem magamnak!”
Ez azonban nem valószínű, mivel nem volt szokása magában beszélni, az asszonyt meg, akihez az imént odafordult, elsodorta mellőle a tömeg, de egyébként sem mondott volna ilyet egy idegennek. Valószínűbb, hogy magában gondolta ezt, és később, amikor már gyakran találkozott Iglóy Rudolffal, aki éjszakánként beosont hozzá, vagy még később, amikor ő járt a fiatalember lakására, tréfából elmondta neki, akkori gondolatát.
Az épület csendes volt, csak az igazgatói iroda ajtaja felől hallatszott beszélgetés. Garas Klára megállt az ajtóban, mély lélegzetet vett, beszívta a frissen meszelt falak illatát. Egy hajlott hátú, magas, betegesen sovány férfi és egy kövérkés arcú reverendás pap volt bent. Kopogtatott az ajtófélfán, de halk volt a kopogás, vagy a bent levők túlságosan elmerültek a beszélgetésben, senki sem figyelt rá. Ismét kopogtatott. A sovány férfi először türelmetlen grimasszal fordult feléje, de egy pillanat múlva földerült az arca.
– Jöjjön, kérem! Az új kollegina, ha nem tévedek. László Ignác vagyok, ennek a tanintézetnek az igazgatója – mondta, és kezet nyújtott. – Isten hozta, kisasszony!
Garas Klára is bemutatkozott, azután a paphoz fordult.
– Laudetur Jesus Christus! – Lesütött szemmel megszorította a pap feléje nyújtott párnás kezét.
– In aeternum! Amen. – A pap elmosolyodott. – Maga katolikus, kisasszony?
– Igen.
– Nagyon jó! Ebben a városban szinte az egész lakosság katolikus, így könnyebben befogadják. Remélem, hogy egyházunk tevékeny tagja lesz, és át tudja plántálni hitét a gondjaira bízott ártatlan gyermekek lelkébe.
Garas Klára bólintott, de nem akarta, hogy túlzottan elfogódottnak látsszék, hát hozzátette: – Igenis, tisztelendő úr.
– Derék! Nagyon derék! – mondta a pap, azután visszafordult az igazgatóhoz. – Azt hiszem, mi megbeszéltük a legfontosabbakat. Szívesen maradnék, de több helyen is várnak, önöknek pedig bizonyára sok megbeszélnivalójuk van.
Amikor becsukódott utána az ajtó, az igazgató helyet mutatott Garas Klárának. Az íróasztal fiókjából elővett egy papírlapot, és beleolvasott.
– Ön már nem egészen kezdő, kollegina. Két évet tanított Baján. – Hirtelen fölnézett. – Megkérdezhetem, hogy miért vált meg az ottani iskolától? Ezt ugyanis nem részletezi a jelentkezésében.
– A mi családunk nagyon szegény – kezdte Garas Klára, és lehajtott a fejét. Egy kis házban lakunk a város szélén, két szobában… a szüleim és a testvérem…
A hangja elfátyolosodott, és egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.
– De kisasszony! Kérem, nehogy sírjon! A tisztes szegénység nem szégyen, de megértem, hogy elvágyott… Modern korban élünk, a huszadik század negyedik évtizedében már nincs kivetnivaló abban, ha egy ifjú hölgy, aki képes megállni az életben a maga lábán, irányítani akarja a sorsát. Ugyanakkor – hirtelen szikárabb, személytelenebb lett a hangja – egy egyedülálló nő, hogy úgy mondjam, jobban szem előtt van. Csátés kis város, itt az emberek mindent tudnak egymásról, bizony hamar elindul a pletyka… könnyen megszólják, ha bármilyen apró okot ad… – Az igazgató zavarba jött, –… biztosan érti, hogy mire gondolok, és kár a sok szóért…
– Tudom, hogy mit vár tőlem az iskola és a város – mondta Garas Klára. – Nem adok alkalmat, hogy megszóljanak. Egy idős, köztiszteletben álló házaspárnál lakom, akik máris úgy tekintenek rám, mintha a leányuk lennék.
Az igazgató elmosolyodott.
– Örömmel hallom ezt, kollegina, és most beszéljünk a jövendőbeli munkájáról!
Garas Klára lassanként megszokta új munkahelyét, beilleszkedett az iskola életébe. A kollégái, többnyire családos emberek, és néhány, egész napját az iskolában töltő vénkisasszony, jóindulatú közönnyel fogadták, de közelebbi ismeretségbe nem bocsátkoztak vele. Így hát ideje nagy részét ő is az iskolában töltötte, néha unalmában családokat látogatott, vagy sétált a városban.
Mintha nem akart volna véget érni a nyár, október közepén még alig hulltak a levelek, és az emberek ingujjban jártak. A nap olyan melegen sütött, hogy délutánonként napozhatott a kertben, hallgatta a lehullott gyümölcsök fölött köröző darazsak zümmögését. Megnézte a kéttornyú templomot, amelynek mennyezetét, mint kollégái büszkén elmondták, egy nemrég elhunyt híres helyi festő freskói díszítették, kisétált a temetői kápolnához, nézegette a hatalmas platánfák árnyékában álló évszázados barokk sírköveket, néha kiment az állomásra, mintha ismerőst várna.
Lassan azonban nyomasztani kezdte az egyedüllét. A szállásadói derék, szolid lánynak ismerték, és amikor a fiuk, egy fiatal özvegyember bejött a tanyáról, szívesen hagyták őket kettesben, de Garas Klára nem vett tudomást a férfi félszeg közeledési kísérleteiről. Itt-ott azonban, spontánnak látszó kérdései nyomán, beszélgetésekből elkapott hírmorzsákból, pletykákból lassanként sok mindent megtudott az állomáson látott két fiatalemberről.
A csonka ujjú Iglóy Istvánról megtudta, hogy ő a jegyző, és ha még nem is eljegyzett vőlegény, de már mindenki beszéli, hogy a főszolgabíró lányát, Tóvízy Paulát veszi feleségül. Még azt is megtudta, hogy a sérülése egy gyerekkori balesetből származik. A forradalom idején fogóval és kalapáccsal szét akart szedni egy eldobott töltényt, amely felrobbant a kezében, és szétroncsolta három ujjperecét.
Testvére, a szolidabb, zárkózott Rudolf éppen túl volt egy szakításon. A városban természetesen tudták, hogy egy szomszéd faluban lakó módos gazda lányával járt jegyben. Mint a pletykálók mindig megjegyezték, a lány apja már a borjút is kiválasztotta az esküvői vacsorához, azután váratlanul elmaradt az esküvő, mindenki csak találgatta, hogy miért.
Garas Klára nem volt romantikus alkat, de ez a váratlan szakítás megmozgatta a fantáziáját. Könnyen talált volna alkalmat, hogy megismerkedjen Iglóy Rudolffal, például, ha nagyon keres, akadt volna közös ismerős, aki bemutatja vasárnap a korzón. Novemberben pedig megkezdődött a báli szezon, jótékonysági bált rendezett a köznyelvben csak Selymes Körnek nevezett Gazdakör, a 48-as Kör, a Kaszinó Egyesület és a Nőegylet, ahol szívesen fogadták volna, ha felajánlja, hogy segít a rendezésben. Garas Klára azonban úgy gondolta, egy ilyen furcsa, titokzatos férfival nem lehet hagyományos módon megismerkedni.
Egy november végi napon tehát bement az adóhivatal főutcai épületébe, és Iglóy Rudolf urat kereste. A lépcsőházban álldogáló hivatalszolga megismerte, szalutált neki, és bizalmas mosollyal megkérdezte:
– Aztán mi járatban tetszik, tanítókisasszony?
Garas Klára bosszúsan vállat vont.
– Azt majd neki mondom el.
– Meg ne haragudjon már, tanító néni – felelte a hosszú bajuszú férfi, és még mindig mosolygott. Azután engesztelő hangon, szolgálatkészen hozzátette: – A harmadik ajtón tessék az emeleten.
Garas Klára kopogtatott, majd határozott mozdulattal lenyomta a kilincset. Három íróasztal volt a szobában. Az egyik mögött nem ült senki, a másiknál egy ősz hajú férfi rótta a sorokat, az orra majdnem érintette a papírt. Iglóy Rudolf fölállt a harmadik mögött.
– Mit óhajt, kisasszony?
Garas Klára közelebb ment hozzá, kezet nyújtott, és erősen megszorította a férfi kezét.
Bizalmasan szeretnék beszélni önnel – mondta, és a tekintete belefúródott a férfi szemébe.
– Kérem – kezdte kissé meglepve Iglóy. – Nyugodtan beszélhet. Az adóhivatal tisztviselői mind… – A kollégájára nézett, aki a papír fölé hajolva ugyanúgy írt, mint korábban.
– Kérem, ne kényszerítsen rá, hogy elmenjek! – Garas Klára két kézzel megragadta a férfi kezét, és könyörgő tekintettel nézett rá.
– Ha úgy gondolja, kisasszony – mondta a férfi vállat vonva –, lehet, hogy éppen üres a tárgyalónk, ott beszélhetünk.
A sivár helyiségben széket tolt Garas Klára felé, maga pedig a tintafoltos íróasztal mögé ült.
– Mi az a fontos dolog, amit csak négyszemközt mer elmondani? Netán valami súlyos adóügyi gondja van? – kérdezte mosolyogva.
– Ön nem ismer engem, de én sokat tudok önről…
– Nocsak! Biztosíthatom, kisasszony, hogy a fele sem igaz. – Azután hozzátette: – És ha szabad tudnom, mit tervez a rólam szóló ismeretekkel?
– Kérem, vegyen komolyan, Iglóy úr! Egyébként semmit sem kellett tennem, hogy sok mindent megtudjak magáról, hiszen városszerte ismerik, és lovagias úriember hírében áll. Ezt hallottam az iskolában, ahol tanítok, és minden ismerősömtől. Párbajozott is…
– Túloz, kisasszony – mondta Iglóy, és félszegen elmosolyodott, de jólestek neki a lány szavai. – Erősen túloz, igazán nem szolgáltam rá… Ami pedig azt a buta ügyet illeti, mondhatom, hogy ártatlan játék volt csupán, és én csak párbajsegédként…
Most nézte meg először alaposabban a lányt, aki olcsó kartonruhát viselt, s kis kalap volt a fején. Nagy, barna szemei állandóan a pillantását keresték, és kissé széles, vastag ajkain vörös rúzs csillogott. Úgy érezte, van valami közönséges az arcában és a viseletében, de szerette volna megtudni, hogy mit akar tőle.
– Védjen meg! – súgta hirtelen Garas Klára.
Megragadta a férfi asztalon nyugvó kezét, és egy kissé előre hajolva a szívéhez szorította.
– De kisasszony! – Iglóy óvatosan kiszabadította a kezét, és aggódó pillantást vetett az ajtó felé. – Nem hiszem, hogy itt bármilyen veszély fenyegetné.
– Nem tudhatja, mennyit szenvedek – suttogta lázasan Garas Klára. – Nem tudhatja, hogy egy magányos nő mennyi inzultusnak van kitéve. Mindenki azt gondolja, hogy szabad préda, ha nem áll mögötte védelmezőként egy férfi. Nincs egyetlen nyugodt pillanatom, állandóan zaklatnak a mocskos ajánlataikkal… – Hirtelen két kezébe temette az arcát.
Iglóy Rudolf gondolatban felidézte a pillanatot, amikor a lány a szívére szorította a kezét, és ő a ruhán át megérezte kis, kemény mellének pihegését. Egyszerre szépnek találta a lányt. – Nem közönséges, hanem érzéki – gondolta –, ahogy a szétnyíló nedves ajkakra pillantott.
– Ne sírjon, kisasszony – mondta vigasztalóan.
Garas Klára hirtelen fölnézett rá, és miközben a szemét törölgette, már mosolygott.
– Ne értsen félre – mondta –, én igazán nem kérek sokat, csak néha mutatkozzon velem, hogy elriassza a sok szemtelen tolakodót.
Iglóy méla tekintettel ült az íróasztal mögött.
Miért ne? – gondolta egy kis büszkeséggel. – Lehet, hogy egy kicsit bolond ez a nő, de ha engem nézett ki magának, ugyan miért ne…? – Ismét kemény kis mellére gondolt.
– Legyen nyugodt, kisasszony – jelentette ki határozottan. – Számíthat rám.
* Részlet a szerző készülő regényéből [vissza]
Fűrészek rágják szét az éjszakát.
Tengerlenek vízparti betonsávok.
A lisztként őrölt homoknak az izgalomszag árt,
elgereblyézik a boronások.
A kabinok közt rend. A fű kövér.
hol nyárfák alatt megtapadva
a vadcsalán a combközödig ért,
s én beleimádkoztam magam aranyderekadba.
Nadrágszíjamra fűzött kulcscsomóval
árultam ott a lángoló nyarat,
s a hazudás emléke is felforral,
mert te is másnak mutattad magad.
Az asszonyt játszottad, és én a férfit
A szertartás olyan dalos-kevély
feszes hullámban rajzott rajtunk végig,
hogy nem a testi öröm volt a kéj,
a húsparázsig le nem merült önzés
még nem tett győztessé,mert szégyenes
gyönyörűségem volt az érintés,
és tagadtam, s te is tagadtad ezt,
mint én is, mégis, az az éjszaka
velem itatta át a kendődet,
s véred kesernyés-ártatlan szaga
csordult-szállt belőled.
Fűrészek rágják át az éjszakát,
a hold is kettéreccsenik,
s tán azt gondoltad, zsenge kis szamár,
hogy nem mertem ki mélyeid,
S a tengersima nyár-vízparti sávon
sóvárog tán az érzék bárkiért,
de te vagy az, ki bennem felszivárog,
az, az a tetten nem ért
s markomba gömbölyödő titok,
amit azóta úgy még meg nem éltem,
és arra a húszéves fiúra hasonlítok,
meg rád. Az volt az éden.
Mert csak a szád, szemed csodája kellett,
reszkető hangod erotikus íze,
túlzóan kínált remegő melled,
a bimbói a nyelvemnek feszítve,
a felsikkanó ámulat,
szüzessége a szent szerelemnek,
és a kezed, a birtokoló mozdulat,
s hogy mélyről nyögdelsz, s engem nevezel meg.
Az a pár dekányi margaréta hűs virágsziromzápor, amely a vállainkra
hullott,
nem volt nehéz.
Általában
kinn üldögéltünk a kőlépcsősoron,
és azt hiszem, hogy nem volt nehéz tudnunk, tudnom, tudnod,
(mint valami közösülés víz-, iszap-, hínár-, meg halszagában),
milyennek is gondolhatjuk el magunkat nyakig lobogva az óriási kék sál
zászlócsattogásában,
amikor ott, túl a parton berkenyebokor hársfa, s talán pár vadkörtefa
sétál
s emlékszem, hogy tenyerem ékével vizes gyöngykavicsok közt a parti sávba
ástam,
ám, hogy úgy mondjam, oly’ önkörötte körülmények közepette
itt, ott, amott
az egészet a fene megette,
még a csapatunk is kikapott,
mégis jó volt üldögélni, májusban a kőlépcsőkön,
beszélgetni Krisztusról, Török Endréről,
közben olajfoltok úsztak
iszamos
mohaszakállak, farönkök, sárdarabok is úsztak,
s azt hiszem, Mari, akkor mondtad nekem, hogy van egy bulgakovi
szovjet villamos.
Levelet írok Anyámnak. Megírom, hogy minden rendben van. Azt sem hallgatom el, hogy tegnap óta nincs munkám, de hozzáteszem, hogy ne aggódjon, van elég pénzem. Legalább van időm várost nézni. Mert azt aztán itt igazán lehet. Zsozsót nem említem, meg sok minden mást sem, ami miatt esetleg aggódhatna…
Kirúgtak a Mekiből, mit tehetek.
Az történt, hogy két fiatal nőt szolgáltam ki éppen. Fejenként fél liter kólát, két chicken burgert meg közepes adag chipset kértek, be is pötyögtem, hátraadtam a megrendelést, aztán egy pillanatra elméláztam, akaratlanul megbámultam azt a büszke fejtartásukat, öntelt, hideg tekintetüket, ráadásul megcsapta a fülemet a hülye vihogásuk is, és akkor valahogy képtelen voltam ellenállni, nem tudtam elnyomni a felpattogzó érzéseimet:
– Fogyasztók, ti vagytok legalul, fogyasztók! Legalul! Legalul! – sziszegtem vicsorogva angolul, és éreztem a sűrű, keserű undort, amely, mint a genny, tört fel a torkomon.
– What?! – sikongtak sértődötten, és elkezdtek idegbajosan hadonászva kiabálni.
Nem értettem egyetlen szavukat sem. Csak hogy „fucking… fucking…!”
Higgadt kívülállással néztem dühödt vergődésüket a pult mögül, mintha tévén nézném valami gyenge családi sorozat perpatvarát. A többi kiszolgáló időnként felénk pislogott, amúgy tették a dolgukat csendben, gépiesen; a fogyasztók sem törődtek különösebben a rögtönzött cirkusszal.
Aztán megjelent a főnök. Nem kérdezte, mi történt. Miután nagy nehezen lecsillapította a lányokat, és azok dúlva–fúlva, csapkodva és rikácsolva távoztak a megrendelt kólájuk, a chicken burger és chips nélkül, a főnök intett, hogy menjek vele.
Hellyel kínált az irodájában. Halkan és kimérten beszélt, nem kérdezett semmit az iménti esettel kapcsolatban. Szóba sem hozta. Viszont azt állította, hogy már figyel vagy két hete, és úgy látja, valami nem jó nálam. Pontosan így fogalmazott, hogy valami nem jó nálam.
Zavarban voltam, fogalmam sem volt, mire akar kilyukadni, hiszen a mai napot leszámítva nem történt soha semmi kirívó, dolgoztam, akár a többiek, akár a gép, már több mint másfél hónapja.
– Nos, az a helyzet – folytatta kellemes mosolyát enyhe szigort tükröző arckifejezésre cserélve –, hogy hiányzik belőled az odaadás!
– Odaadás? – ráncoltam a homlokom.
– Odaadás!
– Nem értem!
– A hit!
– A hit?
– Hiányzik a hit!
– Hogyan?!
– Hiányzik a hit abban, amit csinálsz! – magyarázta türelmesen.
– Hit… a Mc Donald’s-ban? – tátva maradt a szám.
– Ha itt dolgozol, akkor ebben! – egyenesedett ki a főnök a forgószékében.
Önkéntelen grimasz ült az arcomra.
– El kell válnunk! – mondta komoly, utasító hangon.
– El kell… – bólogattam helyeslőn, mintha belátnám a hibámat és egyetértenék vele.
Az alagsori öltözőbe siettem. Sanyi az öltöző előtt törölgette a padlót. Kérdőn nézett rám, én meg lesütött szemmel mosolyogtam, mintha csak valamiért leszaladtam volna. Gyorsan átöltöztem. Sanyi megvárt az ajtóban, kezében a felmosó nyelével némán állt, és szemében sötét árnyakkal kutatta a tekintetemet.
– Most elmegyek – szóltam rekedten.
– És…?
– És nem jövök vissza!
Sanyi arca elszürkült és megráncosodott. Hirtelen beláthatatlan mélységbe zuhant, mozdíthatatlan, lecövekelt tragédiája legmélyébe, amin túl már nincsen semmi.
Csak úgy maradhattam ekkor egyensúlyban, hogy egyszerre szántam és utáltam őt.
– Vigyázz magadra! – suttogtam búcsúzóul bensőségesen, de Sanyi nem bírt szólni, csak pislogott ki a mélységből, és nem értette, hogy mi történik már megint a kis ártatlan, rossznak bélyegzett Sanyikával, hogy már megint miféle külső erők reménytelen játékszere ő, az örökké vétlen kisfiú.
Nem bírtam tovább nézni, közvetlenül elé léptem, felágaskodtam és megcsókoltam rezzenetlen bábu-arcát. Aztán felsiettem a lépcsőn, odakint is szaporáztam jó darabig a lépteimet…
Ahogy már réges-régen, még gyerekkorában elérte Sanyiban a tragédia a végső mélységet, úgy érte el ezen a napon a Mc Donald’s-ban bennem is a felső határt az undor.
De engem kirúgtak.
Még időben kirúgtak a saját undoromból.
„…És mi újság odahaza?” kérdezem a levél végén anyámtól, és most először, mióta eljöttem otthonról, úgy érzem, hogy semmi nem érdekel jobban, csak az, hogy mi van vele, mi van otthon, mi van a Szilvivel meg a gyerekkel, voltak-e a mamáék sírjánál, hogy kicserélte-e a szőnyeget a nappaliban, ahogy tervezte, és most először szeretnék anyám vállára borulva zokogni…
A kullancs nagyon soká bírja evés nélkül. Tíz évig is elvan egyetlen csepp vér nélkül, de állítólag találtak már olyan példányt, amelyik közel húsz éve böjtölt már.
Kevesebb evés, kevesebb méreg a szervezetben, hosszabb élet!
Világos.
Ahogy a koplalást, a magányt is meg lehet szokni, de valószínűleg annak is van egy határa, amin túl már káros, esetleg halálos.
Én talán egy hétig ellennék kaja nélkül, pusztán vízen, tovább biztos nem.
Nekem most még jó.
Még határon belül vagyok.
Milyen lehet elérni a magány elviselhetőségének a határát? Az ember szétrobban, cafatokra tépődik a saját belső feszültsége által, esetleg egyik pillanatról a másikra szétmorzsolódik vagy idegbomlasztó őrjöngési rohamot kap.
Ha az embernek nincs munkája, magányossá válhat, éhen is halhat, de ami a legnyilvánvalóbb, hogy a felszabadult idő miatt túl sok gondolat emészti, és végül is éppen ez az, ami elkísérheti a magányon át az őrületig és még tovább.
Azon is sokat gondolkozom például, hogy mi a barátság. A közhelyen túl. De nem jut eszembe semmi, ami a közhelyen túlmutatna.
Zsozsó a barátom, ez biztos.
Vagy nem biztos, csak lehetséges.
Csak én gondolom.
Gondoltam.
Nem tudom elérni a mobilján, ő meg nem keres.
Menekül.
Menekül?
Újabban beszélek is magamban. Jár a szám, suttogok, amikor egyedül vagyok. Most is suttogok.
– Halál...: mint csukott szemmel úszni a tükörsima vízfelszínen… Halál…: amikor magától ömlik az ember tudatába a végtelen… Halál…: eloldozódás… Halál…: távolodó világ, halványodó részletek, eltűnő részletek, semmi, semmi, semmi…
Remegő térdű alak áll a semmiben pisztollyal a kezében. A fegyvert vonagló mozdulattal homlokához emeli, a keze reszket. Az imént végzett a többiekkel, azzal a néhány férfival, nővel és gyerekkel, akik még éltek. Most már csak ő maradt, az utolsó ember a világon. A pisztoly csövét a szájába veszi, az utolsó gondolata, hogy az a legjobb, ha akkor már semmi nem marad, és kezdődik minden elölről, majd meghúzza a ravaszt…
Persze baromság. Mert hogyan kezdődhetne minden elölről, ha már minden és mindenki elpusztult, aki újra kezdhetné. De minden történet baromság, mert egynek sincs eleje és vége sem.
– …Halványodó részletek, eltűnő részletek, semmi, semmi, semmi…
Most jut eszembe az az angol szó, amit a minap láttam egy újság címlapján, de fogalmam sem volt, hogy mit jelent. Előveszem a szótárat, felütöm találomra. Az ötven-ötvenegyedik oldalnál nyílik ki, az i betűnél. Az ötvenegyedik lap alján meg is találom a szót, amit keresek: intimidation.
A jelentése: megfélemlítés.
Arra nem emlékszem, mi volt a szövegkörnyezet az újság címlapján. Hogy ki félemlít meg kit, nem tudom. Az ismeretlen szó a lényeg.
Tanulni kellene, jó sokat, dolgozni is kéne, hogy ne kelljen böjtölnöm, és szerelmesnek is kéne lenni.
Becsapom a szótárat, megint felnyitom. Ismét az ötven-ötvenegyedik oldalon nyílik ki. Hát persze! Pont itt volt a pénzem, a háromszáz font, hat darab ropogós ötvenes bankó képében.
A tartalék.
Még nagyanyám adta, míg élt, a százezer forintot ajándékba, Szilvinek is, nekem is igazságosan, ugyanannyit.
Ez most jó aranytartalék.
Gold reserve.
Múlt időben: It was gold reserve.
Kopognak. Kinyitok. Péter áll az ajtóban. Szégyenlős, de kellemes érzés zsibong bennem, ahogy szemem végigfut férfias alakján. Úgy tűnik, most kivételesen józan. Még nem láttam ilyen komolynak. Talán akar valamit?
– Baby, bocs, az van, hogy elfelejtettem valamit! – hebegi.
– És mi az?
– Elfelejtettem átadni egy üzenetet…
– Aha, egy üzenetet…
– Azt. A barátnőd üzenetét!
– A barátnőmét…?
– Zsozsóét!
– Zsozsóét?
– Szóval azt mondta aznap, hogy lelépett, ha megjössz, mondjam meg neked, hogy meghalt az apja, ezért sürgősen hazautazik!
– Vagy úgy, aha… Világos.
– Elfelejtettem, bocs…
– Semmi baj. Kösz.
Becsukom az ajtót.
Álldogálok.
Mit kéne tennem.
Mit… Lelököm az ágyról a szótárat, elfekszem a hátamon, nézem a plafont. Pillanatnyi kielégülés: a zilált, nyugtalan és átláthatatlan dolgok rövid időre rendeződnek, helyükre kerülnek.
Suttogok.
– Zsozsó apja halott. Baleset, betegség, gyilkosság, öngyilkosság. Mindegy. Zsozsó apja egy vadállat. Beast. Múlt idő: he was a beast. Az anyján kék–zöld foltok voltak. Többé már nem lesznek. Never ever any more. Zsozsó otthon. Az aranytartalék nincs meg. A plafon szürke, a halál fekete. Zsozsó szeme fekete. Az enyém szürke.
Az angol kiejtés szabályainak megfelelően ejtem ki félhangosan az eddig ismeretlen szót: – Intimidation.
* Részlet a készülő regényből [vissza]
Gyermekrajzok közé
kézzel írt levelek közé
a tél elől a padlásra bújt el
egy mezei poloska
*
az orosz bolt fölött
a falakba halillat költözött
felhőbe gyűlt a tegnapok étke
s mintha panda pengetne csellót
beszélő krokodil próbál
szerelmet vallani
*
a ma felismerése
hogy milyen kicsi a tested
bőröd hártyáján át véred zubogását
szinte hallani
s mert szépséged örök az időért nem kár
a határozottság fala mögött
egy szívszorítóan gyönyörű gyermek
gyermeket nevel már
*
a jövő rénszarvasszánján
diadalmas szibériai sámán
sündisznó-krampuszokkal
hajtat bele a ködbe
*
minden gondolatom
egy utolsó utáni költemény sora
a vágyam fraktálgeometria
minden érzékem
belőled ered
az élet egy páfrány ostora
*
csak halkan zümmögök
ha virágesős tavaszt várok
az orosz bolt fölött
kézzel írt levelek
gyermekrajzok között
*
a föld barna mint a táska
valaki a tartalmát széthajigálta
a padlás rejtekében istenke kacag
mint gyermek aki röptében
elkapott egy bogarat
tér képződik a tenyerem
és a bambuszecset között
az ecsetvonás energiája a végtelenbe tart
onnan kell visszatérnie
ecset és fekete tus
hszie tao kútjából merítek vizet
s a fehér papíron
vázlatosan ábrázolom a ló nyakát
sörényét hátát lábait
hol földből fellobbanó tűz
hol pedig fejsze a király
fehér mezőben fekete hold
fehér arcú szellem
a fehér csődörön lovagol
és ő maga a fehér zászló
nagy fül és kicsi száj a bölcs
déli dialektusban
skandálom tu fu verseit
fehér lovon szent könyveket viszek
fekete csődör farkából készült
az arany fekete zászló
fekete bika bőrét
feszítették a sárga dobra
a szerzetes hívására
előjön a fák közül
a fehér és a fekete majom
pedig milyen messziről repült ide a hegy
teknősbékapáncél
marhalapockacsont
cickafarkszár
s az üresség sugárzó tudata
barázdákat réseket vájok a csontba
és tűzbe vetem
fiút szül
aki a fekete madár tojását megette
a marhaszív kőnél
összefut majd a fehér és a fekete patak
szóljatok bambuszfuvolák
hatalmas üres síkságon utazunk
a leghatalmasabb isten
el tudja rejteni valós alakját
megszabadul a rémülettől
valaki aki
izgatott szenvedélyes és emelkedett
szolgai módon írom át
a kínai fordítási hibákat
az ujgur szövegbe
csonka kéziratokat illesztek össze
őrzöm az igricek
és énekmondók gajdolását
pedig hátul a vers helye mert
földrengés és vakító fények kísérik
hátul a vers helye mert
oroszlánordítást hallat
nem is volt lappang vagy elveszett
ragok járulnak a névszók hátsófeléhez
csak a csonkításos szóösszetételektől
ments meg
ó lótuszkezű nagy könyörületes
a fény és árnyék játéka
kiemeli a lényeges mozzanatokat
barlangjába vonszolják a halott öreget
csillogó színes kavicsokká
változnak a fekete hegyek
Baranyi Ferenc
Tótágas című verse nyomán
Sohase volt még makulátlan
az emberiség, de ami ezért
– téboly tombol a nagy világban –
úgy tűnik, maradandó illeték;
az ördög, lásd, angyalt mímelve vét;
szesz, kábszer, vegyszer variánsát
kínálja; ifjú, felejtsd a reményt –
nincs honnan felszálljon imádság!
Piercing a fülben, orrban, szájban,
mint pávián hímnek piros fenék,
provokál, testen tetováltan
kiírva; percnek él e nemzedék.
Pokolra pörget tarantellaként
a nyomor, testi, lelki válság –
szív, hit, jövőkép? üszkös lánggal ég;
nincs honnan felszálljon imádság!
Látod, ilyen az átlag. Bár van
nehány fehér holló – úgy illenék,
élő kövületként vigyázzam;
iránytű náluk a Hegyi beszéd,
hallnak doktor Zsivágó filmzenét
mosollyal, Beatlest s talán Abbát –
múlásukkal végképp úr lesz a Sötét;
nincs honnan felszálljon imádság!
Herceg, lehet itt bármit tenni még
miután minden fejreállt? Hát
mondd, mit tegyen, ki veszejti eszét –
nincs honnan felszálljon imádság?
