HOSHYAR: Kurd táj
HOSHYAR: Kurd táj
Lilianne kétségtelenül a leghasznavehetetlenebb lány volt a világon. Igaz, születésekor mélykék szemei és meglepő magassága miatt elsőre vezérigazgatói, menedzseri vagy legalábbis ezekhez hasonló fontosságú pozíciót jósoltak neki, de amikor pár órával később az anyja sikoltására az ügyeletes orvos is megállapította, a kislány most már mogyorószemekkel pislog rá, végképp lemondtak erről. S mivel apró jövevényként neki is megvolt az a képessége, hogy megérezze, jelenléte mennyire kívánatos vagy sem, úgy döntött, hogy az első jelek ellenére sem hajlandó a világítótornyok magasságába nőni és szem előtt lenni, így ezt abba is hagyta hatéves korában. A szülei még csak-csak elvoltak vele, elég volt arrébb rakni egyik sarokból a másikba, mindig eljátszott vagy ügyködött valamin, de hát mégsem lehetett örökké rejtegetni. Hiába próbálkoztak, a három éveseket már annyira lekötő sport, számítástechnikai vagy közgazdaságtani foglalkozások egyáltalában nem érdekelték. Így aztán, amikor a hivatal gépezete hozzájuk is becsöngetett azon a bizonyos március 28-án – amikor a kis Lili betöltötte hetedik életévét –, hogy elvigyék a HFFFI-be, vagyis a Hasznosságot Felmérő, Fejlesztő és Felhasználó Intézetbe (kisemberek körében csak úgy ismert: a nagy fehér épületbe) nos, Klerisa és Kel enyhén szólva reszkettek.
Az anya összekulcsolt kézzel könyörgött lányának, csak a málnás joghurtot, az egy éves korából kísértő emlékeket, és a színes ceruzákat ne említse, ha már apja előző éjjel hiába próbált egy-két logaritmust vagy integrálást a fejébe verni. Lili persze meg is ígérte, tágra nyílt szemekkel, hullámos kis fürtjeit ide-oda rázva, de valamiért olyan késztetést érzett – és ehhez hasonló késztetései nem egyszer támadtak –, hogy a háta mögött két ujját keresztezze, és jót nevessen a turpisságon. Pöröltek is vele, ne merészeljen mások előtt kacarászni, de ettől el is ment a kedve, amikor megpillantotta a kopasz, öltönyös férfit, aki az intézetből érte jött. Neki is x-tengely szája volt, véletlenül sem váltott volna parabolára, vagyis x2-re, ahogy apa magyarázta, de igaz, ezt talán mások is csak oly ritka alkalmakkor tették meg, mint amikor azon a kis fémládán át reszkető ujjaik közé csúszott az a bizonyos havi boríték. Akkor mind nagyon örültek. Kinyitották, és amilyen gyorsan csak lehetett, az egészet elfogyasztották. Lili el nem tudta képzelni, miért finom az a sok papír cetli, de amikor apa egyik délután körbevitte a házukban, amit ő azelőtt sosem járt be rendesen, és megszemlélhette az összes emeletet, annak minden beépített klímáját, robotgépét, plazmaüvegét, képernyővédőjét, önműködő masináját, akkor próbálta megérteni. De nem sikerült.
Kiérve az utcára ismét köd borította a várost. Tulajdonképpen nem is ismét, hiszen a nagy elmélet óta mindig ez a sárgás-fehéres valami terjengett a levegőben. Amikor ugyanis az emberek kezdtek rájönni, hogy talán már nem is annyira barátságos az az 52 fok, ami nyaranként földjükre köszönt, de kényelmes és hasznos kibocsátásaikat nem akarták visszafogni, valami megoldást kellett találni. Így összeültek sokan az okosak, és arra jutottak, öltönyeikben, szemüvegeik mögött, egy pár whisky és szivar társaságában a tervrajzaik felett, hogy a leghatékonyabb, ha lehűtik magukat egy burával. Csak felbocsátanak pár dolgot az égbe, és minden mehet tovább, a maga megszokott útján. Annak idején az első sikeres fellövésnél minden csatorna a kiötlők ünnepi mámorban úszó, pezsgős bankettjét közvetítette, az áruházakban pedig kis földbúra maketteket lehetett vásárolni, a feltalálók akciófiguráival meg plazmával. Ez utóbbira ugyanis valahogy mindig szükség volt.
Lilinek nehezére esett lépést tartania az öltönyössel, legszívesebben beleugrott volna minden pocsolyába, megszagolta volna a kockakövek közt megbújó virágokat, de a gyaloglás rendjét nem lehetett megzavarni. Az olyan szabálysértésnek minősült, amiért legalább ötvennapi elzárással sújtanák apát és anyát. Ő pedig mehet a Dokihoz. A Dokit pedig nagyon nem szerette. Nem maradt más választása tehát, mint felvenni a kopasz úr ritmusát, egészen addig, amíg nem lesz majd sajátja a felvételi után. Remélte, legalább nem olyat kap, mint anya, úgy érezte, képtelen mindig a páratlan utakon járni, közepesen higgadt tempóban. Némán érkeztek a nagy fehér épülethez, nem mintha bárki beszélhetett volna az utcákon. Egészségtelen és persze felesleges is lett volna.
Az alagsorban már katonás sorokban állt a többi hétéves, mindannyian a jobb oldalon futó üvegvitrin felé fordultak, hogy még az elbeszélgetés előtt bemagolják a rendszer tizenkét rendszabályát, a kihágásukért járó szankciókat, és persze az arany és fekete névsort, habár a több száz, ezer nevet képtelenség lett volna elsőre megjegyezni. A kopasz úr pontban 8.23-kor a második sor harmadik helyére vezette Lilit, és azzal kezdetét is vette a jó másfél órányi várakozás. Anya már előre figyelmeztette, hogy tulajdonképp már ez is egyfajta próba lesz, és vigyázzon, nehogy már itt elszúrja a jövőjét, álljon és várjon csak szépen, fegyelmezetten, csendben – de nemigen figyelt rá oda, őt ez valahogy nem érdekelte. Amíg a többiek még a fejüket sem mozdították, Lili amennyire csak lehetett, próbálta kényelembe helyezni magát. Egyik lábáról a másikra állt, olykor oldalra nézett, és nagyon óvatosan, amikor senki sem figyelt rá, benyúlt a hátsó zsebébe, elővett egyet az otthonról elcsent kockacukrok közül, és elégedetten elmajszolta.
– 23/B!
A cukor lassan szétmállott a szájában.
– 23/B második felszólítás!
Persze soha senki sem hitt neki. – Lili, már megint fantáziálsz! – És az olyan nagy baj? – Istenem, mi hasznodat fogjuk venni?
– 23/B!!! – éles kiáltás rázta meg az épületet, majd szokatlan módon egy pillanatnyi hangzavar, aztán Lili elgondolkozott azon, vajon honnan is kellene, hogy ismerős legyen ez a szám-betű pár, mire ráeszmélt, hogy ez tulajdonképpen ő. Ijedten feltette a kezét.
– Jöjjön! – a rend helyreállt, habár tudta, ennek később meglesz a büntetése, az 5-ös pont tartalmazza az Első felszólításra cselekedni parancsát, és sajnos minél előrébb van a sorban egy rendelkezés, annál súlyosabb a szankciója.
A szürke szobában, egy fém asztal mögött ült az öltönyös, egy vastag keretű szemüveges, idősödő hölgy, és egy fehér szakállas, bajuszos aggastyán, aki – bár ez persze lehetetlen –, de mintha halványan mosolygott volna. A hármak tipexet ittak, a jelölt elé egy pohár víz volt készítve. Lili udvariasan köszönt, majd pár perces néma csöndet követően lassan helyet foglalt. A pozdorjaszék enyhén recsegett alatta.
– 23/B, házi nevén Lilianne, 23/A férfi-nő pár, házi nevükön Klerisa és Kel gyermeklánya. Kérdezem, Omikron szolgálatos: az átadás-szállítás rendben megtörtént? – A szemüveges nő a kísérőhöz fordult.
– Jelentem, hibapont nélkül érkeztünk a HFFFI-be, kockázati tényező nem merült fel, ütközés nem volt.
– Korrekt. 23/B. Nem tanították meg a szülei, hogy nem szokás köszönni? Vagy helyet foglalni, engedély hiányában? – A kislány tágra nyílt szemmel nézett a pápaszemesre, de rettegése és az anyai tanácsok ellenére is úgy érezte, muszáj őszintének lennie.
– Ne tessék haragudni. Tetszik tudni, mi otthon szoktunk köszönni. Én nem akartam. Én csak elfelejtettem. Viszont a helyes dolgot, azt tényleg nem tudtam. Ne tessék megbüntetni anyut és aput! – A szemüveg lekerült a nő eltorzult arcáról, megint pár perc néma csend következett, amikor is egyszer csak megszólalt az aggastyán.
– Lilianne! Mínusz pontokkal indulsz a folyosón meg az itt tanúsított magatartásod miatt. A szüleid viszont nem tartoznak a tárgyhoz. Kövesd az utasításainkat.
A kislány nagyot nyelt, de megkönnyebbült, mire a hölgy ismét átvette a szót.
– 23/B. Sorolja fel a 12 rendszabályt.
1. Tilos szeretni
2. Tilos hinni
3. Tilos nevetni
4. Engedelmeskedni a megelőző szám-betűsöknek
5. Első felszólításra cselekedni
6. Rendben járni
7. Némán élni
8. Havi borítékot elfogyasztani
9. Tilos engedély nélkül érintkezni
10. Tilos felesleges szavakat használni
11. Nemző partnert választani
12. Gyermeket nevelni
– A kivételek?
– A 6-os, 7-es, és 9-es szabályok alól vannak. Lakóházakban szabad saját, de nem kirívó tempóban járni. Szabad beszélni szülőkkel általában, mással külön engedély alapján, vagy, ha előbbre sorolt szám-betűs kérdez. Szabad érintkezni szülővel, nemzővel, külön engedély alapján mással.
– Mik azok a felesleges szavak?
– Kérem, köszönöm, a köszönések a lakóházakon kívül általában.
– Mik a tilos szavak?
– Szeretlek, hiszem, remélem.
– Korrekt. Most egy szavas válaszokat kell adnia. Ma volt először házon kívül. Milyennek találta? – A kislány eddig, bár sokszor szinte semmit sem értett belőle, mondta a bemagolt anyagot. Ezen a kérdésen viszont fennakadt. Most erre mit feleljen? Csak egy dolog jutott eszébe.
– Gyönyörűnek.
Nem lehet leírni azt a döbbenetet, ami végigfutott a bizottság arcán. Az öltönyös felszisszent.
– Tessék?
– Gyönyörűnek.
– Ne ismételgesse! – a nő ledobta a szemüvegét az asztalra, az ablak felé fordult. – A szülei gyakran használják ezt a szót?
– Nem, ők sose mondanak ilyeneket.
– Ilyeneket… Mégis milyeneket? – fordult vissza a vallató.
– Hát, hogy gyönyörű… illatos… kedves… vicces… Meg hogy málnás joghurt.
– Málnás joghurt? – Az egy ideje tetszhalott aggastyán most felélénkült.
– Málnás joghurt.
– Hol hallottad ezt a szót?
– Én nem hallottam. Tetszik tudni, én ettem belőle.
– Málnás joghurt nem létezik! – visított fel hirtelen a pápaszemes.
– Kitől kaptad, Lilianne?
– Arra nem emlékszem. De nagyon finom volt.
– És még miket ettél?
– Hát, amúgy amit mindenki szokott… A kapszulákat.
– Miért gyönyörű a város?
– A virágok miatt. Meg a fák miatt. És a katicabogár miatt is.
A hölgy az idős férfihoz fordult. Hangja fojtott volt.
– Miniszter Úr… Engedelmével értesítem a KÜB-t, rendkívüli eljárás lefolytatásáért a 23/A nemző család ügyében.
– Erre semmi szükség, Olívia – azzal felállt, és leguggolt a kislány széke mellé. – Lilianne, mondd csak, te ezekről honnan tudsz?
– Hogyhogy honnan? Hát látom őket.
– Igen, látod őket. Könyvekben látod, ugye? A szüleid adták a könyveket?
– Az utcán látom.
– De ma voltál először kint.
– Ma láttam először.
A férfi kiegyenesedett, töltött magának egy kis tipexet, az ablakhoz lépett.
– Lilianne, gyere ide.
A kislány félve odament az aggastyán mellé. Valahogy úgy érezte, nem jól alakulnak a dolgok.
– Olívia, maga is jöjjön. Hozza a szemüvegét. Úgy. Na most, mondja meg, mit lát?
– A Központi Bankot, három parkolót, a kis raktárt, két oxigénpótlót, és néhány járókelőt.
– Korrekt. Lilianne – sandított a kislányra –, te mit látsz?
A kislány pár pillanatig habozott, majd elkezdte darálni. – Néhány járókelőt, a kis raktárt, a két oxigénpótlót, meg a két… három parkolót, a Bankot.
– És?
– És ennyi…
– Mit látsz még, Lilianne?
– A ködöt… A sárga ködöt…
– Mást nem?
– Nem.
– Biztos?
– Biztos.
– Ülj le!
– Kö… Igen…
A hármak leültek a felvételizővel szemben. Pár perc után a nő megszólalt.
– 23/…
– Olívia. Még nem fejeztem be… Küldjön egy levelet a KÜB-be… Kivizsgáltatjuk a nemzőpárt.
– Ne! – üvöltött közbe hirtelen a kislány, a bizottság szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől, egy előbbre sorolt szavába vágni akár életfogytig tartó elzárást is vonhatott maga után. A felnőttek tágra nyílt szemmel meredtek rá. – Én látom a nefelejcseket! És van egy diófa a Bank mellett! És én… én éjjel, amikor a többiek alszanak, én hallom, hogy valahol sírnak… Sírnak a gyerekek…
Csend volt. Néma csend. Az aggastyán megnyomott a fémasztalon egy gombot. Lili arcán könnycseppek csordultak végig. Két fehér ruhás férfi lépett be.
– Vigyék a mosodába!
Megragadták a kislányt és kivezették az ajtón.
Az aggastyán a pápaszemes felé fordult.
– Olívia, ön mióta tud erről?
– Miniszter úr, a 23/A nemzőpár a felvételi lapok kitöltésénél jelezte, hogy rendkívüli meghallgatásért folyamodnak. Ott előadták, hogy a 23/B nem problémamentes, és, ha nem felel meg, lemondanak róla.
– Már a nyilatkozatot aláírták?
– Minden papír kész.
– A nemzőpár ellen nem javasol eljárást indítani?
A bizonyítékok szerint, ők megfeleltek a 12. szabálynak. Átvették a matematikai, logikai alapismereteket 23/B-vel, kinevelték belőle a nevetést, és felszólították, hogy viselje magát itt rendesen.
– Sikertelenül.
– Úgy van… Miniszter úr? Melyik eljárásra utasít?
– Nos… Egyelőre az általános agytisztítás elég lesz… Aztán meglátjuk…
A beszélgetés véget ért.
Lilianne most egy fehér szobában ül, nemsokára jönnek érte, hogy megváltoztassák. Tévedésük csak az, hogy nem tudják, a kislány sohasem fogja elfelejteni mindazt, amit születésétől fogva ismer, érzékel és érez: a virágok illatát, a színes madarak énekét, a gyümölcsök ízét, csupán megtanulja eltitkolni mindezt. És mindig hallani fogja azok sírását, akik a fém-és műanyagvilág falain túl élnek, akikkel ez az ország háborúban áll.
Üvegesen néz maga elé, de mindez csak belső várakozás. Mert pár év múlva, majd ismét előjön. Mint aznap éjjel, amikor valaki egy kék szemű baba helyére tette a központi kórház kórtermében. Sikoltást hallott és egy nevet: Lilianne.
Már fáradnak az esti fények,
hideg csövekben neonmagány,
kirakatok fölött zöldes-kékek,
és sárgák csordogálnak a bérházak falán.
Puhul a zaj, alig cikkan a villamos,
halkan billeg a körút ráncos hasán,
a szél gyűrött újságot pofoz,
s acélbakancsát kifűzi néhány vén platán.
A Lánchíd fázik és összehúzza magát,
reméli, így talán befér az alagútba,
s az majd betakarja, akár egy nagykabát,
melyen fénylik a lámpaburák gombja.
A Margit-hídon Pest átmegy Budára,
ölelkezik a Deák és a Széna tér,
a holnap lassan rácsúszik a mára,
s Hold-piercinget csináltat az éj.
hozzávénülök az éveimhez,
mert gyereknek lenni nem jó,
gyereknek lenni rossz,
mert apu mindig részeg,
és borfoltos a konyhaabrosz,
anyu meg nyitogatja a gázt,
hogy felrobbantja a házat,
és az iskolában a tanár néni
veszi nekem a ceruzákat,
hogy elrajzoljam magam,
messzire a földtől, nagy kék
űrhajókat csináljak felhőkből,
s úgy álmodjak, hogy közben ne sírjak,
örüljek minden színes papírnak,
melyekből majd sárkányt fabrikál
a szomszéd bácsi, sárkányt, mely
ma messze jár, még emlékét sem látni,
mert felnőttnek lenni rossz, nincs apa, anya,
és boromtól foltos a konyhaasztal abrosza.
én hat-hétévesen meghaltam,
nem vették észre, mert csak úgy állva,
de jártam tovább az iskolába,
ha kellett szavaltam,
a menzán kétszer kértem repetát,
(csak túrós-csuszát)
és szemem alatt a mély-lila maszat,
nem hullafolt volt, a Kovács Józsi
vert be egyet a négy céből.
tegnap azt álmodtam, hogy élek,
– na baszd meg –
kezdhetem elölről az egészet,
fogat, körmöt növeszteni,
tipegni kéztől-kézig,
ballagni a sorban mikor apám kísérik,
az oviban megint csiga a jelem,
– s újra állva halni –
hiába vágtázik velem a jelen.
szerelem kéne’, hol itt, hol ott,
lehet csapzott angyal, vagy jólfésült kurva,
csinálnánk pár sanda csillagot,
(néhány csóró jampecot)
az ég baldachin ágyába bújva,
és ti itt-ott fattyaim,
lesz, ki parszeknyit tipeg,
lesz, aki az első árvaházig,
s a fog-köröm vajon minek,
ha a sehol híg tejét zabáljuk mindhalálig.
– Megint itt vagy, Téglás? – kérdezte a pincér. – Miért kell foglalnod a legjobb asztalomat? Romlik a szaglásod? A sarokasztaloknál már nem bírod élvezni a rostélyosok ízét?
– Nyugodj meg, Bodrogi, miért kell füstölögnöd? Nem jár már a Cájtung? Nem vetted észre, hogy ragyog a csillagom, hogy minden hirdetésben kőművest keresnek?
– Az én vendégeim pedig asztalt, főleg csúcsidőben!
– Ideültetheted, nem fogom felfalni!
– Látod azt a fickót?
– Az a narancssárga, a csokornyakkendővel?
– Tudod-e, hogy hívják?
– Biztos Kosztolányi.
– Ügynök, üzletkötő egy óriási cégnél. Ha nem kell repülnie, ide szokott jönni. Megkérhetlek, Téglás, hogy szóljál a gyomrodnak?
– Nyugodj meg, Bodrogi, rendben lesz majd minden!
Ahogy odaért a bróker, az ügybuzgó pincér kihúzott egy széket, s hogy adjon a látszatra, az overallos embert, Kelemen mesterként próbálta eladni. – Nyugodj meg, Széplaki, ennek a fiúnak nem omlik a fala! Inkább az a gondja, mikor beül hozzánk, hogy levessel, vagy raguval kezdje-e?
– Maga is tokányt kért? – kérdezte a bróker, ahogy a főpincérük elment. Mivel nem jött válasz, bekapcsolta apró noteszgépét.
– Én még nem rendeltem – erőlködött Téglás, s mint a kifogott hal, élénken tátogott, megpróbált „befalni” a kóbor illatokból.
– Igaza van, uram – helyeselt a bróker –, egy ilyen vendéglőben nem könnyű kiszúrni a legjobb falatokat.
A kőműves bólintott, mintha azt mondaná: könnyű neked, faszi, halvány fingod sincsen, mi az én bánatom.
Miután a bróker bezárta a gépét, álmatag szemével az étlapot böngészte.
– Maga levessel vagy húsfélével kezdi? Mi a véleménye, ha nyúlgerincet mondok?
Téglás nagyokat nyelt, legyen inkább farhát, motyogott magában, arra talán telik.
– Tudja, uram, honnan a vadhús szeretete?
– Vadászni jártak?
– Amíg élt az apám, természetvédő volt, magaslesre jártunk. Bármikor érkeztünk, otthon várt az anyám. S akár egy hangos könyv, mondta a szöveget: végy két sárgarépát, vágjad jó apróra, hagymával és petrezselyem zölddel, aztán forrald lassan Egri Bikavérrel. Miután a finom fűszerekkel puhára spékelted, helyezd bele szépen a pácolt nyúlgerincet, forgassad sokáig, mondjuk másfél napig…
Téglás, mint a kifogott hal, tátogott, remegett. Mire a főpincér hozta a paprikást, kifordult az ajtón, úgy érezte, evett.
Mit forgatok a fejemben? Tárcsát.
Rossz számot hívnék? Vagy foglalt?
Esetleg félretette a kagylót, hogy ne zavarják?
Van racionális válasz a nem-válasz meglétére:
a rendszer, amelyben benne-élünk, csupa hamis tudat:
gazság és pótszer. A vonal halott, mint egy
önálló nulla-körökre szakadt lánc.
Az én körömet próbálom az övére átcsörögni.
De csak ácsorgok a tárcsás magányban.
Kár erre rápörögni.
Sztrájkolnak a munkások Telepátiában.
Azt hazudta, hogy megjárta a háborút. Senki sem tudta pontosan, honnan és mikor érkezett. Egyszerűen csak megjelent. Egyik nap még üres, meddő lépcsősor árválkodott a méla, lomha folyóba ereszkedve, aztán hopp, mint valami égből pottyant, nagy, fekete pólyába bugyolált korpusz: ott termett.
A hideg október a lépcső keskeny, de messze futó fokait mostoha anyaöllé dermesztette. Mégis ide, közvetlenül a gátőr csíkosra pingált bódéja elé, a legfelső lépcsőfok egy darabkájára – ami aztán hosszú időre állandó helye lett – kuporodott. Ülőpárnának a kopott, zsírosan puha, barna, csatos aktatáskát használta. („Megjárta velem a legkeményebb ütközetet is!”)
Itt kongatott felé először, hirtelen a déli harangszó, és itt csodálkozott rá legelőbb Árva Janka, a fűszeressegéd-kisasszony, aki éppen ebédelni ment kedvenc útvonalán, a folyó mellett, a térdig érő fűben kitaposott ösvényen. Hamar felfedezte: az addig komótos, halk víztömeg most izgatottan szaladt, csicsergett; hebehurgya, rohanó, fehér tajtékcsipkéinek látványába belecsomósodott ez a fekete tömb, a férfi – nem lehetett nem észrevenni. Janka sietése lassult. Nem mindennap lát az ember idegent… Olyat meg főleg nem, aki még a folyót is felcsigázza… Legszívesebben siklóvá vált volna, hogy csendben odafodrozódjon megnézni, mit ír, vagy mit rajzol a férfi a lépcső legfelső fokán ülve. Baljában térdére fektetett, szamárfüles papírtömböt tartott, jobb kezében ceruzacsonkot, amit elmélyülten szopogatott, rágcsált.
Jankát az egyik leghatékonyabb kerítő, a kíváncsiság taszajtotta a férfi felé. Aztán maradt. Sokáig maradt…
Az égből pottyant, nagy, fekete pólyába bugyolált korpusz a lépcső legfelső fokán ülve, derekát egyenesre húzva, orrát kicsit megemelve – megbizonyosodni –, beleszimatolt a levegőbe: kakukkfű, majoránna, kamilla, bors és száznyi fűszer illatának kakofóniáját érezte, de ez a kusza kavargás összeolvadt egy gyönyörűséges alap-aromával, így az elegyből valami angyali parfüm lett: a felzaklatott, mohón kíváncsi Janka bőrének minden pórusa a kis fűszeres bolt aromáját árasztotta – tudta nélkül…
A férfi szájában összefutott a nyál: pecsenye íz buggyant a nyelvére, kesernyés bükkfa füstjének aromája kavargott orrüregeiben, és érett tölgyfába zárt vörösborzamat mosta le mindezt – képzeletben. Éhes volt. Ritkán evett, akkor sem sokat, de nem bánta. („Annyi legyen, hogy a bél ne lustuljon el teljesen! Csak papír és ceruza legyen! A gyomor kibírja üresen, de a papír…”) Múlt héten – a hegy túloldalának tövében bújó kis faluban – az aprócska szatócsboltban sem töprengett sokat. – Grafitot. És azt a cipót, azt a tegnapit!
Fázni nem szeretett. A hideg volt a legnagyobb ellensége. A legmelegebb nyárban is képes volt vacogni. Mintha minden telek költöztek volna a csontjaiba. Mintha minden zimankó belekoppant volna a szívdobbanásaiba. Mintha fehér, dérbefuttatta vak ablakszemek néztek volna ki a tekintetéből…
Mégis… ha valami összemarkolta, összekarmolta az érzéseit – lehetett akármilyen hideg – maradt. Lehetett az egy kismadár a földön. Egy törött cserép. Egy csipkebokron fennakadt sálcafat. Egy kanál porfelitta, kilottyant leves… Maradt.
Olyankor elővette ceruzáját, és írt.
Bizony, fázni nem szeretett, de most, ezen a recsegően hűvös októberi napon egy pillanat alatt melege lett. Talán a víz hozott magával melegebb vidékről némi langyos levegőt, vagy a Nap ugrott meredekebbre – szerette volna jobban látni, mi történik…
A simléderes, tartását vesztett sapka a lépcsőre került. Az őszülő, nyakat takaróan hosszú, vastag haj egyetlen szála sem libbent – megtartották a fejfedő formáját: mint amelyek hozzászoktak ahhoz, hogy csak utasításra oszoljanak, vagy hozzájárulással lobogjanak együtt a levegővel. A szépenfésült bajusznak, de főleg a szakállnak viszont senki sem parancsolhatott: a téli viharok még erőtlen előszelére úgy ficánkoltak, mint süldőbakfisok a falusi bálon. A szemüveg vastag lencséje egy pillanatra meglobbant, ahogyan a déli nap ráfénylett.
Az avítt, súlyos betonkabát * résnyire nyílt: ha akart, bekacsinthatott volna mögé a folyó felett vitorlázó, itthon maradt, lusta szürke gém, de ő csak halászhelyet keresett, nem érdekelte, mi rejlik a kabát alatt. A sok kilométert megjárt, szárazszürkére szikkadt, lábformába kövesedett csizmaorrok is pihenőre vették – eltávolodtak egymástól. A szürke, koszt jól leplező cérnakesztyű viszont maradt. („Jól írni, szépet írni meleg ujjakkal, átmelegített grafittal lehet! Te sem fogod a tűt olyan biztosan, ha nyikorognak a hidegtől az ujjaid.”)
Azt hazudta, megjárta a háborút. Tartatlan sapkája, nehéz filcből készült, kopott katonakabátja, repedezett, kőkeménybőrű csizmája, cérnakesztyűje – mellette tanúskodott. Igénytelensége a jóllakottság után, az állandó didergés, a kiélesedett szaglás – mellette tanúskodott. A türelem, a kitartó, nem kushadó, feszült figyelem – emellett tanúskodott, ahogyan a fürkésző, tompafehér tekintet is, benne a leírhatatlanfekete pupillával.
Csak ahogyan az angyalokról írt… Ahogyan az emberi jóságról… szelíd vadakról… Aki így ír, ilyen hittel a szépről, az nem járhatta meg a háborút… Aki így tudja simogatni az ember lelkét, az nem ölhetett embert, az nem láthatott ezer és ezer halált, az nem hallhatott sem egyetlen hangos jajszót, sem az égig érő rettegés sikolyát. Az nem láthatott vért, szennyet, nem érezhetett gennyes bűzt. Mert aki megjárta a háborút, annak a lelke meghal…
Abból is látszott, hogy hazudott, hogy senki sem tudta pontosan, honnan, és mikor érkezett. Egyszerűen csak megjelent.
Aztán mindegy lett, hazudott-e, vagy sem…
Már nagyon régen történt, hogy egyszer csak eltűnt… Szabad lett a kilátás a folyó egészére – megint. A víztömeg ismét halkan, komótosan hömpölyög. Janka néha, amikor unokájával arra jár, leül a legfelső lépcsőfokra – mindig ugyanoda –, és maga mellett végigsimít a megkopott, kifehéredett betonon.
* betonkabát: Az orosz egyenruhához hasonló, nehéz filcből készült téli kabát. [vissza]
Ha azt hiszed járható utat vágsz
sorsod dzsungelében
s ezért érdemes volt küzdened
vérző, begyógyulatlan sebeket szerezned.
Tűrni a fájdalmat,
inni a magány boszorkány konyhájában
kotyvasztott mérget,
mely nem öl rögtön,
ereidben egyre mélyebbre hatolva,
csörömpölve jut közelebb és közelebb,
míg eléri célját és megsemmisít.
Nézz magad mögé,
még ösvényt sem látsz,
melyen valaki is követhetne.
Dudva, gaz, piócák nyüzsögnek
lábad taposta mocsárban.
Légy őszinte, mielőtt orra buknál.
Megszámolni sem tudod,
hány generáció
járt előtted,
jön utánad,
s hitték,
hiszik,
nekik sikerül szélesebb, járhatóbb utat vágniuk,
napfényes tisztásra lelniük.
Nem te haladsz előre.
Egyhelyben topogsz, minden ismétlődik.
Kegyes, kegyetlen spirál.
A Föld forog veled.
„… ne fáradj bele, hogy a dolgok gyökeréig jutva élj…”
(Fayad Jamís: A mesterség problémái)
Magányom vaságyán sokszor azt gondolom,
rosszul teljesült gyermekkori álmom.
Papírhajómmal nem vihar utáni csendes vizekre jutottam,
ismeretlen, vad föld partján kötöttem ki.
Mindjárt láttam: ez nem álmok szigete.
Fákról emberhez nem hasonlító szörnyek
fenyegetőn rázták öklüket.
Torz fintort vágó pofákkal, hangzavarral ijesztgettek.
Még szerencse, nem másztak le,
hogy megtámadjanak, széttépjenek.
Talán soha nem jöttek le a magasból,
territóriumukban biztonságban érezték magukat.
Se ösvény, se út. Bokrok mérgezett boszorkány körmökkel
kapadoztak felém. Vad életösztön, kegyetlen sorsuk miatt,
skorpió gonoszok?
Ez nem Robinson mese sziget,
hol bennszülött Péntekkel minden jóra alakul.
S én sem vagyok leleményes Robinson,
csak olvasmányaim után, álmait kergető kisgyerek.
S palackom sincs, amiben SOS jelet küldhetnék
valahová, valamerre, segítőkész emberek lakta vidékre.
Hol, ha felnövök, s a dolgok gyökeréig jutok.
Felépítjük a nagy házat, melyben mindannyian boldogan élünk.
Üres a nyomor kondérja,
a nap mégis tüzet rak alája.
S már se fa, se árnyék.
Az asszony izzó homokban ül,
kínok-kínja arcán.
Kezében csont sovány gyermek.
Se ín,
se hús,
se vér,
se víz.
Szeme kiszáradó, bűzös pocsolya.
Utolsó cseppjén,
szomjas legyek marakodnak.
Bordái korhadt billentyűin
a halál
vad szenvedéllyel harmonikázik.
Senki sincs, aki hallgatná!
A világ struccfejét homokba dugja.
Fábián soha nem haragudott, amikor a háta mögött Mr. Sheaffernek hívták. Olykor csúfolták is, kinevették, de ő a szenvedélyére büszke volt. Jóllehet, a tollat zakója belső zsebében tartotta, sohasem a szivarzsebében például, hivalkodóan. Csak azt nem szerette, ha Pelikán úrnak, esetleg dr. Parkernek szólították. Ha így titulálták, azt mindenképpen sértőnek, lenézőnek tartotta.
Amikor valaki megkérdezte: miért nem Mont Blancnak, esetleg Ceruttinak, netán Watermannek hívják, ezt felelte:
– Ha akár csak egyszer, mindössze öt percen át egy csodálatos Mont Blanc-kal vagy netán egy fennkölt Duponttal ír, s utána hatvan zavartalan másodpercig az én mennyei Sheafferemmel, akkor meglátja, megérzi, fölfedezi az igazi, a finom különbséget!
A maga Sheafferét – kupakján a jellegzetes fehér pöttyel – jó tíz éve kapta ausztráliai rokonától. Azóta is, amikor kézbe veszi a tollat, magában Isten áldását kéri a jószívű nagybácsi ajándékozó tettére. Mert minden szó, minden betű, amit leírt, őszinte gyönyörűséggel töltötte el.
Most éppen ebéd után volt. Az irodaház legfelső emeletéről jött lefelé, ahol megette szokásos ebédjét, utána megitta obligát gépkávéját, s ment is vissza a szobájába. Miközben a munkájára gondolt, cselesen hozzáért, és megtapogatta zsebében a kidomborodó töltőtollat.
Mert főnöke sürgős feladattal bízta meg. Nem is tudta, hányadszor nézte már át a tervezetet, amely a metró-állomásról és a kapcsolódó felszíni közlekedési pontokról adott szöveges és számszerű tájékoztatást. Ez a kiemelt beruházás legérzékenyebb része.
Szép szobája volt. Viszonylag tágas, legalábbis az irodaház adottságaihoz mérten. A titkárnője a mellette levő kisebb, önálló külső bejárattal rendelkező helyiségben dolgozott. Íróasztala mellett, mögött, ahogy lehetett, polcokon vagy asztalkán a könyvei álltak és a szabadon forgatható iratai.
Alig fújta ki magát, csöngött a telefonja. A főnöke volt. Megkérte, jöjjön fel hozzá pár percre. Ugyan nem kérdezte, de ő kötelességének érezte, hogy utaljon a munkájára:
– A számítások utolsó ellenőrzésével nemsokára végzek – mondta. Lelkesnek tetsző hangját maga is kissé túlzásnak tartotta, de úgy gondolta, ő már csak ilyen: megbízható és kiszámítható.
Átment tehát a főnökhöz. Elöljáróját pár hónapja léptették feljebb. A korábbi vezetőt nyugdíjba küldték, s a helyére őt választották. A régi főnököt kedvelte, általa került ide, pontosabban a céghez. Egyszer az is szóba került, hogy őt emelik ki, de aztán ennek a bizonytalanságnak hamar vége lett, és Fábián maradt, ahol volt…
Az utóddal kialakult viszonyában zavar nem volt érzékelhető. Most is érzelem nélkül, korrektül tárgyaltak.
– Volt nálam két úr – közölte az osztályvezető. – A minisztériumból jöttek, egészen pontosan a Nemzeti Méltóság Hivatalától – tette hozzá.
Közömbösen nézett Fábiánra, túl közömbösen. Fábián meg nem mondott semmit. Ugyan mit is mondhatott volna az új információ birtokában? Hogy pontosan nem is tudja, mi az a „Nemzeti Méltóság Hivatala”?
Aztán, mert túl hosszúnak tartotta a szünetet, mégis megkérdezte:
– Van az urak látogatásának köze az én munkámhoz?
Újra kis csönd következett.
– Nem – hallotta a választ. – Nincs, legfeljebb áttételesen.
De hogy a főnök mit ért „áttételes”-en, azt nem mondta meg.
Ismét kis szünet következett.
– Nézze – folytatta a főnök –, én figyeltem magát. És mint mások is, túl előkelőnek tartom, tartjuk. Úgy viselkedik, mint valami nemes úr a pórok között. Mint egy arisztokrata.
Fábián elképedt. Nagy szemeket meresztett, és nem leplezett arcmimikával jelezte: leesett az álla.
Gyorsan járt az agya. Úgy gondolta, harcmodort vált, s miután a beszélgetés már amúgy sem szokványos, amolyan hivatali, főnök-beosztotti párbeszéd, ezért hirtelen ezt mondta.
– Ön az elöljáróm. A személyi anyagomból vagy az emlékeimből nyilván tudhatja, öt éve, három teljes hónapon át, Svédországban képeztek. Ott, a stockholmi iskolában, talán rám ragadhatott némi skandináv modor. De hogy ez kitűnjön, kétlem, mert az ösztöndíjas tanfolyamon azt is megtanultam, az ember minden helyzetben legyen szerény, visszafogott.
A főnök megérzett valamit Fábián váltásából.
– Ó, én csak arról beszélek, hogy szívesen hívatja magát „Mr. Sheaffernek”.
Fábián felbátorodott.
– Szívesen?! – kérdezte. – Kérem, engem így csúfolnak! A tintás tollam miatt. Szeretek töltőtollal írni, pontosabban gyerekkorom óta csak így írok. Ha valaki ezért arisztokratának tart, annak fogalomzavara van.
– Jó, jó – mondta a főnök, de azért csökönyösen visszatért a témájához. – A toll itt mellékes. A megbízható tisztviselő – ez a lényeg. Tudjuk: a jó munkaerő alapvetően engedelmes. Főleg lojális. Vannak szabályok, amelyeket tiszteletben kell tartani. Ha ön ambiciózus, a tehetségét, a tudását, a szorgalmát a hivatalnak kell áldoznia. Mert csak ilyenformán teljesítheti ki tökéletesen elhivatott emberi mivoltát. Az ambíció, a bennünk rejlő szervezőképesség, a siker utáni koncentrált vágy és a hivatal prosperálása így válik egyetlen kincses egységgé. Amely aztán beépül a nagy egészbe, és válik hibátlan állami renddé – mindannyiunk megelégedésére. Másként nem valósulhat meg az a világ, amelyre évezredek óta vágyik az ember. Igen, a rend. Gondolom, ezzel maga is így van.
– Persze, persze – felelte Fábián, de ezt inkább automatikusan, mintsem érdemi értelmezéssel mondta. Osztályvezetője iménti megnyilatkozásáról egyáltalán nem volt jó véleménnyel, sőt, azt kifejezetten zagyva szövegnek tartotta. Ezért, hogy szabaduljon a hülye helyzettől, a következőket mondta.
– Tisztelt főnök úr, szeretnék valamit elmondani önnek. Egy gyerekkori emlékemet. Falun laktunk. Talán öt esztendős voltam, amikor apám a kútba ejtette a töltőtollát. Ez a kút a mi házunkban volt. Apám tolla drága jószág lehetett abban az időben, kivált ritka és finom mívű. Egy aranyhegyű
Mont Blanc. Apám kihívatta a község tűzoltóit, akik kiszivattyúzták a vizet. Ez a víz aztán megtöltötte a ház és a szomszédok előtti árkokat. Az utca akkor úgy nézett ki, mintha valami nagy és hosszan tartó tavaszi eső után volnánk. A toll mindenesetre meglett; maga a tűzparancsnok ereszkedett le a mélybe. Felhozta, felmutatta, és nem értette: ezért a vacak „izéért” miért kellett végigcsinálni ezt a költséges és kényelmetlen hercehurcát?
Apám több napon át mosta a sáros, homokos tollat; vagy húsz-harminc kancsó vízzel csak a hegyet tisztította. Különös gonddal öblögette a bevágásokat, a slitteket, a tinta útját. Tulajdonképpen akkor tanultam meg, mit jelent a jó toll az ember számára! Ragaszkodást, a szeretetet, a tiszteletet. Megértettem a tárgyak iránti megbecsülés fontosságát. Pedig akkor még legfeljebb csak remélhettem, hogy egyszer majd lesz egy szép, míves, márkás tollam. Harminc év múltán, egy külföldi rokon révén jutottam ehhez a Sheafferhez. Valóban, most már önmagam jelképének is tekinthetném, pedig – látja – még csúfolnak is érte.
Szegény Fábián azt hitte, vallomásával sikere lesz a főnökénél. Az osztályvezető azonban idegenül nézett rá lebiggyesztett szájszéllel, és ezt mondta.
– Ugyan már, hiszen ez a Sheaffer biztosan egy zsidó a sok tintanyaló közül. Mondtam, az a toll csak amolyan mellékes „izé”. És nem is olyan fontos.
Fábián elképedt.
– „Ez egy barom” – gondolta magában, de láthatóan, hallhatóan nem adta jelét lesújtó vélekedésének.
– Szóval azért hívattam – mondta a főnök –, mert nagy terveim vannak magával. A hivatalokban, mint most nálunk is, megalakult a Nemzeti Méltóság Képviseleti Csoportja. Úgy láttam, maga elkerüli a mindenféle értéktelen, hisztérikus mozgalmak vonzköreit. Így hát gyanítom, inkább vonzódik a nyugodt erőt képviselő csoportosuláshoz. Ezért gondoltam, megkeresem.
Most először emelkedett fel, kilépett íróasztala mögül, sőt, majdnem az ugyancsak álló Fábián mellé lépett.
– Az utóbbi hetekben sok a támadás – mondta. – tudja, ezek az új kampányok…
Nem fejezte be a gondolatot, így nem is fejtette ki, mire gondol pontosan.
– Meg kell védenünk magunkat – szólt ezután. – Mindenkinek a maga helyén kell megtennie a fölvállalt dolgát. Építeni a bástyát! Nekünk az a kötelességünk, hogy szorosabbra zárjuk sorainkat. Minden erős karra szükségünk van. Olyan időket élünk, amikor nem babra megy a játék.
– Mi lenne a dolog? – kérdezte Fábián. A kérdésben nem volt „igen”, és nem volt elzárkózó tagadás, inkább óvatos, általános érdeklődés.
A főnök nem felelt rögtön. Kinézett az ablakon, aztán az íróasztalát vizsgálgatta, s végül ezt mondta.
– A hidászaton biztosan ismeri dr. Halászt. Ő éppen cikket ír a Vasárnapi Érvek című lapba. Az írás jó, én már elolvastam, de nem elég ütős. A mi olvasóinknak ez ma már kevés. Maga majd kicsit igazít rajta. Dr. Halász. Ne feledje! Negyedik emelet. Köszönöm.
Nyújtotta a kezét, jelezve, hogy ezzel a beszélgetés véget ért.
– De honnan tudja, hogy képes vagyok megcsinálni? – akadékoskodott Fábián. – Építészmérnök vagyok, nem író!
– Ugyan! – ütötte el a kifogást a főnök. – Magának ott az a Sheaffer a kabátjában. Akinek ilyenje van, annak ez ujjgyakorlat. Dr. Halász kollégát keresse… A negyedik emeleten. Már bejelentettem magát.
És visszaült az íróasztalához, a megbeszélés befejeződött.
Fábián zavartan távozott. Kifogásai között szerepelt volna a kérdés, hogy ez a munka vajon összeegyeztethető-e az ő hivatali feladatával, mert hiszen neki mégiscsak a nehéz számítások ellenőrzése a legfontosabb dolga. Márpedig ő éppen a penzum legeslegutolsó fázisánál tart, így ebédelni is csak kapkodva tudott, szóval ezzel a Halász kollégával a fene sem akar éppen most találkozni…
Mindenesetre visszament a szobájába. Arra készült, átgondolja a teendőit. Az első – latolgatta –, hogy befejezi a számításokat. Máris a gépénél ült. Megpróbált az agyából mindent kikapcsolni. A projekt túl jelentős és nagyszabású volt, semmint hogy ne a teljes figyelmével, akaratával, megszállott igyekezetével törekedjék a sikeres megvalósításra.
Egy hosszabb szöveghez ért a tervben. Az oldalt kinyomtatta és automatikusan vette elő zsebéből a Sheaffert. A már printelt oldalon néhány pontatlannak talált dolgot kellett kijavítania. Az aranyhegyű toll gyönyörűen siklott a szabványpapíron. Ahogyan mindig mondta ilyenkor: akár egyetlen betű leírása, egyetlen vessző kitétele is mennyei élvezetet ad a lelkének.
Amikor a munkával végzett, újra átnézte a vaskos paksamétát. Az iratköteget végigpergette az ujjaival, jóllehet azt sem bánta volna, ha valamelyik főnök még egyszer, akár többször is, visszaadja neki az anyagot további kiegészítésre, átdolgozásra, mert annyira szerette ezt a feladatot. A megfelelő helyen is aláírta a nevét. Természetesen a Sheafferrel. Vigyázott a kalligráfiára, vezetéknevén az ékezetekre is.
Majd a házi telefonon felhívta dr. Halász kollégát.
– Kedves Halász úr – mondta a készülékbe –, a főnököm azzal bízott meg, hogy vegyek át öntől egy készülő kéziratot. Az imént fejeztem be a cég talán legnagyobb projektjének műszaki és gazdasági számításait. Amit az iroda most majd átküld a minisztériumba és a megfelelő értékelő bizottsághoz. Ez a feladat, a sok művelet és a szakmai szöveg annyira igénybe vett, hogy további terheket momentán nem vállalhatok. Kérem, tolmácsolja kimentésemet főnökömnek, akivel, természetesen, magam is beszélek majd. Köszönöm a szívességét, megtisztelő volt, hogy figyelt rám.
És letette a kagylót. Aztán becsúsztatta belső zsebébe a gondosan összezárt Sheaffert.
A maga részéről ezzel lezárta a munkát.
(Habakuk könyve 2. 3.)
A múlt elfelejtett múlni,
és kezdett mindent lenyúlni.
A jövő meg halasztgatta a jövést.
Lefagyást mímelt, de a háttérben mégis
megtörtént a kötés.
Más korszak, másik világ jött be.
Új kijárat, a bejárat fölé.
Egy mamut zsöllye.
Melyik múltat kiáltják ki érvényesnek?
Kénytelen lesz magát kikiáltani véglegesnek.
Mint az utólagos tettek.
Kár visszahozni. Leesnek.
Amit elfelejtünk, újra megfogan.
Mint nézőjét a mű, beszippantja a hang.
Mert az idő tükörbe néz,
s nem ismer magára.
Az ige köt rá csomót, hogy ne vesszen kárba.
Megint semmi nincs megoldva.
Ismét beleszaladtunk az elmúltba.
Eszme és eszménye: mint gardrób szekrénye
előtt a nő.
A sok jelmeztől nem látszik a jövő.
Thomka Beáta tanárnőnek
Megítélik a géniuszt. Az érték exhibicionizmusát. Amikor beszélnek, maguknak válaszolnak. A született kurátor pedig permanens diagnózist készít. Egész LÉTE militáns. Fölfejtik a szövegek alá beépült, teljes alapréteget. Újraszövik az érdeket. Kibújva a magyarázat kényszere alól, visszanyerik idegenségünket. Annyira pontosan illeszkednek a fejükben a szavak, hogy egy szóköz sem fér el közöttük. Csak Isten beszéde tudja kettévágni (a lelket a szellemtől). Az emlékezés ritkán nyugtatja meg. A szóhasználatot blokkolja a csend. A belső némaság olykor gondolkodás. Mint a habarcs, kitölti az alvás lyukait. A levegő véres. Egy nyíl hasít bele. Magával hozza az életet. A tenyészet gyönyörét. A feljövés: csitított hanyatlás. (Nem fejlövés.) De most ülepszik a sötét.
Patchwork
A bábok között egy kardvirág. Sziromhúsába kapocs szúródik. A gondnok tűzi-fűzi össze. A tűzőgép alatt egy régi papírpénz. Az egyes számú lakosztályban a bárónő épp beveszi a piruláját és lefekszik a díványra. A lépcsőházban lámpa gyúl. A házmester nagy kortyokban issza a pincében a hormont. Ha valaki egyszerre látná a házmester torkát és a bárónő nyelvét, egy függőleges segédegyenest húzhatna merőlegesen a fenti lakásból a pince üregéig. És összeköthetné a hölgy nyelvét, amelyen a keserű íz telepedett meg és a férfi garatját, amelybe épp a mézédes energiaital ömlik. Akkor egy megfelelő narrátor bizonyára tudná, hogy mind a két szereplő álmos. És kint a Nap iszonyú erővel veszi birtokba a tájat és szétrágja a hirdetőoszlopok plakátjait. Egy kisbaba fölsír.
Ezer kilométerrel arrébb a szelek sós párája áztatja a kavicsokat az óceán partján, egy fehér szárny úszik be a képernyőbe: griff. Aztán a naplemente jön barackmagillatú kéményfüsttel, égőarany és vörös tónusú, alkonyi, ecsetből fröccsent fényekkel. Egy nyugágyban szőke nő. Sörényében óriási csat: fekete pók. Ajkai között szívószál, mintha a nappalt szívná ki a karcsú kristálypohárból. A cigaretta árván füstölög a hamutálban. Fürdőruhás lányok rohangálnak a kikötőben, s egy rózsaszín leplet terítenek egy alvó férfire úgy, hogy az egész arca be lesz takarva. Aztán szétdobálják ruhadarabjaikat, s gyöngéden simogatják a presszó teraszán álldogáló hintalovat. Majd a bárónő felébred és megissza az éjjeliszekrényen hagyott, esti szódát. Bárcsak a tengerpartra repítené a kísértő fantázia, ezt gondolja. A szeme se rebben. Hirtelen este lesz.
Ahogy az idő mindent összemos, átdarál, a zúzalék egy összetett mondat köt ki az Adria partján. A meggondolás masszája. Kimenekítenék néhány ásványt, reflexió-roncsot, hogy elbíbelődjek, babráljak a javításon. De jönnek a tengerparti rendőrnők. Ők próbálgatják a talált szavakat belegyömöszölni a különböző színű szemeteszsákokba. Egy-egy agyonszívott szóvég, álcázott evidencia elpattan, elrepül! Az álom hálójában tovább rángatózik a textus. Mint egy ponty. Bele van csomagolva az időbe a beszéd. A házmester belenéz a telefonjába, mint egy vérző sebbe. Most éppen az asszony öle jut eszébe arról a háttérképről. Iszonyúan megtépázott rózsaszirmok. Fölzaklatja egy fogadatlan hívás.
A fény felé
Szemében már gyermekkorában valami furcsa tűz égett. Gyakran elmélázott, ilyenkor minden különösebb indok, vonzó kép vagy látvány nélkül tekintetét egy távoli pontra szegezte, arca elsápadt, szíve hevesebben vert. Úgy érezte, hogy valami nagy, titokzatos, megfejthetetlen rejtőzködik benne, ami keresi a formát, a megnyilatkozás módját. Biztos volt benne – s ezt a rendre megnyilvánuló, nem lanyhuló szülői elfogultság is megerősítette –, hogy előbb-utóbb neves ember lesz, világraszólót fog alkotni. Elképzelte magát építészként, felfedezőként, elsöprő sikereket arató színészként, híres íróként, Picasso-t megszégyenítő festőként.
Kamaszkorában különcségét mindenki elfogadta azzal, hogy tudatosan tervezi jövőjét, önmaga megvalósítására készül. Annak leendő terepe még nem körvonalazódott, s ezt környezete jobbára szerteágazó érdeklődésnek vélte.
Ifjúkorában már határozott formát öltött benne az elképzelés, hogy megírja az évezred, szinte valamennyi érdemleges nyelvén megjelenő regényét. Nevét örökké ismerni fogja az egész emberiség. Félt elveszíteni a drága kincset, ami benne lakozott: lázasan figyelt a környezetében minden apró rezdülést – gyűjtötte az élményeket. Legtöbbször teste, szervezete apró jelzéseiből – tenyere izzadt, ok nélkül megborzongott – vélte érezni, hogy a remekmű megírásának pillanata elérkezett. Ilyenkor halántékán mind erősebben és erősebben lüktetett az ér, kellemes bizsergés járta át, amint legrejtettebb agysejtjéig is eljutott a vér. Dolgozott, lázasan. Az első oldalak megírása után megértette, hogy munkája még nem eléggé átfogó, életszerű. Letette a tollat. Egy-egy ilyen sikertelen kísérletet követően még nagyobb hévvel kereste, kutatta a témát, a nagyszerűt, az egyetlent, amit kizárólag ő vesz észre, ő ír majd meg. Nem viselte volna el, ha csak részsikereket ér el, ha nevét bárkivel együtt említenék. Fiatal volt, törekvő. Magabiztosan érzett kiválasztottságát a mindennapitól eltérő külsőségekben, öltözködésben, hajviseletben is nyomatékosította. Talán irigységgel vette tudomásul mások sikereit, de a biztos győztes enyhe gunyorosságával nyugtázta, megint emelkedett a majdani legyőzöttek száma. Azoké, akiknek nevét még életükben elfelejtik, míg ő…, igen, az ő nevére tisztelettel emlékezik az utókor.
Élete delén döbbent rá, hogy a nagy mű megírásához nem sikertelen kísérletekre, hanem ujjgyakorlatokra van szükség.
Eredeti tervét nem tette félre, s ha pillanatnyi megalkuvásnak tartotta is, elhatározta, hogy az évezred regényének megírása előtt megírja az évszázad novelláját, sőt, novelláit. Ingerülten várta, amikor majd – szinte testetlenné válva, átlényegülve eggyé olvad a témával, mely rabszolga módján megadja magát – akadálytalanul formálódik keze alatt a mű.
Amikor eljött a várt pillanat, keze megvonaglott, szíve a torkában lüktetett, szemében ködös, ijesztő láng lobogott. Az első sorok leírása után tudta, ez még nem lesz az igazi. Ahogyan a keze a tiszta papírlaphoz ért, mintha valami bűvös áramkör szakadt volna meg, üresnek érezte magát, rettenetesen csalódottnak s fáradtnak. Sajgó lélekkel tette félre a tollat.
Számítóan kezdte szűrni az élet hatásait: Kell, nem kell! Enyém, nem az enyém! Szeretett volna kizárni minden zavaró tényt. Álmáról azonban nem mondott le. Érett emberhez méltó, konszolidált külsőre váltott.
Egyesek hóbortosnak tartották, mások csodálták kitartását, példaképül állították töretlen akaraterejét – s ez jól esett neki. Kezdte gyűlölni a befutottakat, s a bosszú kéjes érzése uralkodott el rajta, amikor lelki szemeivel látta, mint söpri majd el neve mindezeket a tiszavirág életű dicsőségeket.
Hajában már alig volt sötét szál, amikor egy délután, céltalan kóborlása közben minden különösebb külső inger nélkül egyszerre úgy érezte, hogy eljött az igazi pillanat Mennyivel más volt ez, mint az eddigiek. Szebbnek látta a világot, fülében az utca másoknak bántó zaja zenévé nemesült, valami soha nem tapasztalt andalító zsongás fogta el. Megiramodott. Hazaérni, minél előbb. Leülni a hűvös tapintású papírlap mellé, írni, írni, leírni a csodát. Amikor már jókora utat tett meg rohanva, ijedten vette észre, a bűvös zene halkulóban van. Hátha a szokatlan megterhelés következménye – villant át az agyán. Ha lassítana, visszaállna az eredeti szívritmusa, talán újra teljes erővel hallaná – gondolta. Normális tempóban viszont túl sokáig tartana az út hazáig, és emiatt veszítené el örökre a lehetőséget. Önkéntelenül lassított. Erre kényszerítették fáradó izmai, ziháló lélegzete. Megint az eredeti hangokat hallotta. Majd pár lépés után már alig-alig.
Tudta, ha most elszalasztja a lehetőséget, soha többé nem tér vissza. Nem volt vesztenivalója. Utolsó energiáit mozgósítva nyújtotta meg lépéseit, lendült fokozatosan futásba. A lépcsőn felfelé rohanva már nem érzett semmit, csak riadtan figyelte, nem késett-e még el, tart-e még a varázslat.
Amikor asztalhoz ült, szeme előtt mintha apró tűzkarikák táncoltak volna, de semmit sem törődött vele, mert egyre tisztábban hallotta, amit ember még rajta kívül nem hallhatott, ami csak az övé volt, amit csak ő fog papírra vetni. Remegő kézzel fogta meg a tollat. Előtte elhomályosodni készült a világ, csak a sikert, a fényes sikert látta képzeletében, érezte a földöntúli boldogságot, az ihletettséget, agya, végtagjai kellemesen zsibbadni kezdtek, légzése mind szaporább, majd szaggatottabb lett. Az íróasztalon fekvő fehérségre meredt. Ahogy irónjával megérintette, mintha gyenge áramütést érzett volna. Minden megszűnt egy másodpercre. Keze már nem engedelmeskedett, önálló életet kezdett élni, kusza vonaglásba kezdett. Remegő fejjel, kidülledt, vérágas szemmel tehetetlenül nézte, mint áztatja semmivé a lefittyedt ajakról lecsorgó nyál élete értelmét, a remekművet.
A nagy, hófehér lapon ott küszködött az elmúlással az éktelen nedves folt kellős közepén egy parányi, bizonytalan vonalvezetésű „O” betű, egy nulla.
Ő pedig ült megbékélten, maga elé meredten, furcsa és érthetetlen volt számára a nagy-nagy csönd.
Múlik a második álom,
zavart a szem, a láb remeg,
koccan a kanál a kávéspoháron,
a mézben kísértő csábító vonzás
a valóság torlaszán megreked.
Megáll az elveszett világ,
tudom a sorvadt életet,
magammal folytatott keserves vitát,
semmit se cáfoló ellenérveket
idézni, folytatni, lezárni nem lehet.
A színkavalkád körbeér,
villó valóság ömlik le torkomon:
tűnik a fekete, meghal a fehér,
szivárvány fonja ősz fejem köré
álomvad színeit e tűnő alkonyon.
Nincs menekvés, ott lesznek a házadban,
övék lesz a master s muster vágatlan,
ők viszik a húgodat ki gangbangre a mezőre,
ha nem hajtod bringájukat megdöglésig előre.
Nincs menekvés, ott lesznek az ágyadban,
övék lesz a suliból a legutolsó ártatlan,
ők viszik a piacra az eszed-kezed termését,
ha nem hiszed, hidd el, már a hitedet is felmérték.
Nincs menekvés, ott lesznek az agyadban,
övék lesz az összes poszt az összes focicsapatban,
ők viszik a sikeredet magukkal a pénztárba,
ha nem adod, nem mehetsz a sitten se ki sétára.
Nincs menekvés, hacsak nem téped le arcukat,
övék lesz a kutyád, hogy ha nem harap, csak úgy ugat,
ők viszik a prímet, hogyha átadod a hegedűd,
ha nem hiszed, töltsél újra, s idd csak tovább
ezt a szörnyű, állott életkeserűt.
1.
– Mit keresel? – kérdezte férjétől az asszony.
– Mit, mit… Ha én azt tudnám… – hangzott a válasz.
– Akkor, hogy keressük, hogy találjuk meg? – replikázott a nő.
– Keresünk, keresünk, aztán valamit, lehet, hogy még több mindent is megtalálunk.
– Hol a szemüveged? – szólt rá a férjére a nő. Az ember tanácstalanul álldogált a szoba közepén, két karját reménytelenül lógatva.
– Azt én is szeretném tudni. Várjunk csak. Nem mentem el itthonról régóta. Vagy mégis. Talán kedden vagy szerdán? Te nem emlékszel rá, mama?
– De mégis, merre jártál?
– Merre, merre, rég volt, nem tegnap, ki tudja már azt.
– Megkeresem a szemüvegedet – sóhajtotta az asszony. Régi szemüvegvadász volt. Legutóbb az előszobai fogason találta meg a férje szemüvegét, mert a kintről belépő férjét zavarhatta a bepárásodott üveg, ezért a kalaptartóra tett kalapon csücsült a szemüveg. De megtalálta már a párnája alá téve is, gondosan összehajtva. Vagy az ágy melletti fej közeli részen is a földön. Igaz, hogy járó út nem vezet arra. Az elhelyezés így biztonságos. A legviccesebb az volt, amikor a frizsiderben bukkant rá, a sajtok számára fenntartott részben. Amikor hangosan is firtatni kezdte, hogy ez vagy az hogy kerülhetett oda, kapásból elhangzott a logikus válasz. Amikor a férje kivette a számára eddig ismeretlen sajtot, a maga apró betűs feliratával, le kellett vennie, mert az apró betűs szövegeket szeméhez közel tartva, szemüveg nélkül olvasta. A vécében elhelyezett kis kézmosó tálkájában is ott lapult már egyszer-kétszer, ha fölöslegesnek bizonyult az újságolvasásban.
– Hát megvagy! – hangzott az örömteli kiáltás.
– Nocsak, nocsak – örvendezett az asszony –, mutasd már, mi az?
– Itt van, ni – büszkélkedett a férfi, valami picike dolgot tarthatott ott az összecsippentett ujjaival. – Összekerestem érte mindent. Mindent átkutattam, de amikor nem találtam meg, el kellett mennem a boltba és vettem egy dobozzal. Most már van belőle elég, valahol a doboz is megvan. De nagyon örülök, hogy ezt a kicsit itt megtaláltam, mert ez fontos, nagyon hasznos darab – mutatta fel a férfi az icipici kis csavart. – Emlékeztem rá, hogy jó helyre akartam tenni és egy biztos helyre is tettem. És most végre megvan.
– Na és hol találtad meg? – kíváncsiskodott az asszony.
– Beletettem a gyógyszeres dobozomba, az értékmentés biztosítására, a megtalálhatás biztonságossága munkálkodott az agyamban.
– Hát igen – rebegte az asszony. – Te általában mindig nagyon gondos, körültekintő vagy. Keressünk még tovább valamit? Most nem szívesen forgatnám fel a lakást, lassan ebédidő van, a kedvenc ételedből, ami maradt, meg kéne ennünk ma, mert aztán elfelejtjük és kidobhatjuk, mert megromlott.
– Tőlem akár most is ebédelhetünk, mama – hangzott a vidám válasz. A férfi újra gyönyörködni kezdett az ujjai között tartott pici csavarban.
– Hát jó. – Az asszony is örült ennek a szerencsés vidám fordulatnak, be is tette az ebédjüket melegíteni a mikróba. Ahogy ott álldigált, a mikró percmutatójának haladását vizslatta. És egyszer csak mit látott? Hát, az a fránya szemüveg nem ott pihent a mikró mellett meglapulva? Hát persze, mert a férje a keresés előtt megkávézott. Akkor tehette oda.
2.
– Azon gondolkoztam, mert egyszer csak eszembe jutott – szólt az asszony a férjéhez –, hogy amikor Kenesén nyaraltunk és odajött hozzánk az a Pista, sehogy sem emlékszem, hogy is hívták rendesen, a vezetékneve mi volt. Mondd már, milyen Pista?
– Szóval a Pistával nyaraltunk… Melyik Pistával? Annyi Pista van.
– Hát, aki ott volt Kenesén, azt mondta, régi ismerősök vagytok.
– Nem is nyaraltunk Kenesén. Szepezden voltunk meg Keszthelyen, meg még Siófokon is. De Kenesén soha.
– Milyen Pista, istenkém, milyen Pista? A felesége is ott volt, jókat beszélgettünk, nevettünk. Szívesen látnám őket újra.
– Én ugyan nem tudom, hogy milyen Pista. Az élet tele van Pistákkal.
– Hagyjuk – legyintett csüggedten az asszony. – Nem akarlak én fárasztani, de egy ideje már baj van a névmemóriámmal. Itt van a nyelvem hegyén, de nem tudom kimondani. A múltkor is megláttam a tévében az egyik kedvenc színésznőmet. Akárhogy is erőlködtem, a neve nem jutott eszembe. Rémlett, hogy valami Margit vagy Anna, de így még az interneten se lehet megkeresni.
– Én tudom, hogy kire gondolsz, de nekem úgy rémlik, Teréznek hívták, akiért úgy odavoltál. Nekem is tetszett, mert helyes kis nő volt.
– Szóval szerinted Teréz… Nem tudom, nem tudom… De olyan azért már előfordult, hogy egyszer csak beugrik a név egy idő múlva, volt olyan is, hogy hetek múlva, de beugrott.
– Megvárjuk, mama – sóhajtott fel a férfi és belelapozott az újságjába. Tudta, hogy a felesége olyat sosem tenne, hogy megzavarja az újságolvasásban.
3.
Este már idejében odaültek a tévé elé, hogy megnézzék a híradót. A híradó helyesbítéssel kezdődött, mert valamit rosszul mondtak be tegnap. Ennek pedig súlyos következménye lehet, ha nem javítják ki hamarosan. Rossz helyről informálódtak, úgy az egész tegnapi nagy hír nem igaz, nem úgy igaz. De majd kinyomozzák a bűnöst, addig is türelmet kérnek, de majd pontos információt adnak. Hát jó, ők tudják, ha meg akarják tartani az állásukat, többször is meg kell gondolniuk, mit mondanak. Bár olyan is volt a nyilatkozók között, aki vakmerően szembehazudott. Nna.
A híradó után egy vitaest következett, válogatott szakértőkkel. Hát nagyon belebonyolódtak a vitába, mert az egyik így emlékezett, a másik meg úgy. Érveiket megerősítendő, különböző forrásokra hivatkoztak. Mert ők komoly, nagy tudású emberek, az egyik fejből is képes volt idézni hosszú passzusokat. Egy másik meg a fejét rázta, hogy nem úgy van. Ő más dolgokra hivatkozott. A vitavezető nem szólt közbe, csak egyre furcsább lett az arca. Lehet, hogy ő másképp volt tájékozott.
– Látod? – szólalt meg a nő a férjére pillantva. – Nemcsak mi vagyunk így ezzel, még ezek is, akik mindenre emlékeznek és olyan, de olyan sokat tudnak, még ezek is bajban vannak.
– Én a gyerekkoromra nagyon tisztán emlékszem – mondta a férfi. – Itt van előttem még ma is minden világosan. Látom magam körül a tárgyakat, az otthonunk minden szegét-zugát, emlékszem rá, hogy mit csináltunk és miért mentünk oda, ahova. De aztán egyre inkább olyan sűrű lett minden, a dolgok nagyon egymásba halmozódtak. Összekeveredtek. Egyik elnyomja a másikat. A múltkoriban meg, amikor egy mai kiadású történelmi könyvet lapozgattam, még a fülem is kétfelé állt, hogy a régi dolgok mennyire másképp lettek beállítva, megmagyarázva.
– Hát nekünk azért elég még amennyit tudunk – vélekedett az asszony.
– Szerintem is – hangzott a válasz. – Hál’ istennek nekünk már nincs annyi időnk hátra, hogy belezavarodjunk.
– Igazad lehet, papa – nyugtázta az asszony, de ebben azért nem volt olyan biztos.
Találkozás
a főhelyen nem isten ül
mert nem tudok már istenül
aki voltam az jön mögöttem
ahogy írták: megördögödtem
dobom az álmot vetem gödörbe
költöm mi maradt borra sörre
volt-tisztességem összerámol
nem szüzek jönnek a kuplerájból
romlottak szépek elbaszottak
hogy érdemelnék náluk jobbat
mi jelre várok hogy vegyem észre
korbács kell nem liliom a kézbe
nyitom a markom menjen a francba
ne levesbe a béke galambja
befűszerezve olajfaággal
kész az ebéd de nincs madárdal
üres az ég a harang tátog
üvölteném: ezt akartátok
hiába minden kifogy a versem
motyogom csak: megérdemeltem
jaj kicsi lányom jaj kicsi lányom
gonosz álmaid nem én csinálom
jaj mi lesz veled jaj mi lesz veled
amikor te is fölismered
Ma nyarat kapsz a november helyett,
ne látsszanak a letarolt fák.
Gondolj a napra.
Vegyél vászonruhát,
gyere strandpapucsban,
és csücsörítsd a szád,
mint mikor hozzáér a citromszelet,
hogy öröm nézni rád.
Ma nyarat kapsz: utálom ezt az őszt.
Mi időm van még veled,
legyen napfény és virág.
Varázsló vagyok: lehet.
Szellő simít, az este langy,
madártrilla a pusztán.
Utolsó nagy kaland,
s egy redves őszön átaludnám?
Ma nyarat kapsz, úri a kedvem.
Kutyatejből szálat hajadra.
Megyünk porban, szerelemben,
sosemvolt nyarakba.
Csak fény van, tiszta, kék.
Minden könnyű, jó, banális.
Le van szarva az ősz, a rohadék,
s az ajtóm előtt toporgó halál is.
A mexikói Nuevo Laredótól nem messze szép lankás dombvidék terül el. Nuevo Laredo határváros az USA-val Mexikó keleti részén. A várostól néhány kilométerre két szomszédos marhatenyésztő kerítéssel elválasztott farmja terül el. Az egyik birtokon Adam Rodríguez élt családjával, a másikon Ramón Ortega és családja gazdálkodott. A marhatenyésztés mindkét farmon virágzott. A farmokat bővizű patak szelte át és dúsan nőtt a fű. A gond akkor kezdődött, amikor Ramón Ortega birtokán a patak egyik napról a másikra elapadt. Mondják, hogy a patak forrásvidékén robbantásokat végeztek útépítés miatt és a víz más irányba kezdett folyni. A fű hamarosan kiszáradt, és a helyén csak ritka, szárazságtűrő zöld növény maradt. A probléma megoldása Ramón fiára, Cruz Ortegára várt.
Cruz Ortega huszonöt éves, közepes termetű, zömök fiú. Kis, szürke szeme teljesen kifejezéstelen volt. Arcvonásai semmilyen érzelmet nem árultak el. Aki kapcsolatba került vele, azt néhány percnyi beszélgetés után megmagyarázhatatlan bizonytalan érzés töltötte el. Az emberek általában tartottak tőle és lehetőleg kerülték a társaságát. Akire nem tudta ráerőszakolni akaratát, máris ellenségei közt találta magát. A fiú aktívan részt vett a mexikói kábítószer-csempészetben. Ez addig tartott, amíg a bandára a mexikói rendőrség a drog-elosztóhelyen le nem csapott. Börtönbe kerültek. Cruz szerencséjére nem volt a helyszínen, és így megúszta a letartóztatást.
A marhák etetése és itatása továbbra is rá várt. Volt a közelben egy tó – kevés vízzel és sűrűn benőve sással. Cruz megpróbálta az állatokat ott itatni, de a víz fertőzött volt, és sok marha megbetegedett. Megkérte Adam Rodríguezt, a szomszéd farmert, hogy állatai hadd igyanak nála, de ott a marhák sajnos sok pusztítást végeztek, úgy az itatásnak hamarosan vége lett. Cruz így nehéz helyzetbe került, mert az állatok ellátása hosszabb távon megoldhatatlannak tűnt. A helyzet kilátástalansága miatt súlyos döntésre határozta el magát. A farm irodaháza előtt futott össze Francóval. Franco nagydarab félvér indián, fejét mintha baltával faragták volna ki. Nagy sombrerót viselt, ő volt Cruz jobb keze, a marhahajcsárok munkafelügyelője. Beosztottait kemény kézzel irányította.
Cruz elpanaszolta a helyzet súlyosságát, ezzel amúgy Franco is tisztában volt. Cruz tudomására hozta szándékát Francónak: a szomszéd farm tulajdonosát elteszi láb alól, mert úgy okoskodott, hogy ezután az özvegy majd eladja neki a farmot, és így a gond megoldódik. Cruz ehhez kérte Franco tanácsát.
Ez időben Samantha – Cruz húga – az irodában tartózkodott, és hallotta a beszélgetést. Erre Cruz nem gondolt. Samantha kíváncsi lett, hogyan akarják véghezvinni tettüket. Cruz javasolta Francónak, hogy a részleteket az irodában beszéljék meg.
Volt az irodában egy magnetofon, a benne levő szalag első felén zeneszámokkal, amiről időnként Cruz is hallgatta a zenét, a szalag másik fele üres volt. Samantha a magnót felvételre állította, beindította, és kiosont az irodából, mielőtt a férfiak beléptek.
Samantha Rodríguez igazi latin szépség volt: nagy, fekete szemekkel, fekete haját hátrafésülte. Megnyerő mosolya és kedvessége mindig a társaság központjává tette, de mindenkiről véleményt alkotott magában, és ezen nehezen változtatott. Középiskolai tanulmányait Nuevo Laredóban végezte, majd egyetemre került. Ebben sem apja, sem bátyja nem támogatta, a farmon számítottak rá. A lány szomorú, egyhangú társtalan élet elé nézett. Anyjával alig találkozott, mert az a városi nagyvilági nők életét élte. A farmra ritkán látogatott el. Kapcsolatuk nem volt igazi anya-lánya kapcsolat.
Az irodában Franco elmondta elképzelését Cruznak: a gyilkosságot a farm és a város közötti szűk, kanyargós, bokrokkal sűrűn szegélyezett úton kellene elkövetni. A szomszéd farmer rendszerint pénteken megy a farmról a városba. Az úton, az egyik kanyar után keresztbe nagy fahasábot helyeznek, amit az autó nem tud kikerülni. A farmer kiszáll az autóból, hogy az akadályt megszüntesse, és ekkor lőhetne Cruz a bokor takarásából. A terv szerint a halottat saját kocsija csomagtartójába rakják, és Franco ül a volánhoz. Cruz saját kocsijával követi őket. Visszafordulnak a farmra, ahol Cruz megáll. Franco továbbmegy, hogy a halottat eltüntesse.
Eddig tartott a megbeszélés, utána Cruz kikísérte Francót az irodából. Samantha kihasználta a helyzetet, beosont az irodába, leállította a magnót és távozott.
A gyilkosságot a terv szerint végre is hajtották, nem számítva arra, hogy Samantha megfigyeli, amint puskával felfegyverkezve elhagyják a farmot.
Mintegy két óra múlva érkeztek vissza két kocsival. A megbeszélés szerint az indián továbbment, de Cruz még utána szólt: „Ha elvégezte a dolgot és visszatér, várom a beszámolóját, hogyan tüntette el a holttestet”.
Samantha ezt a beszélgetést is meghallotta az udvaron elrejtőzve, és ő is érdeklődéssel várta a folytatást. Franco jó két óra múlva ért vissza. Cruz elébe sietett. Samantha újra beindította a magnót és távozott. A férfiak bementek az irodába, és Franco elkezdte a beszámolóját:
– Megközelítettem a legtávolabbi mocsár szélét övező nádast. A mintegy fél kilométeres nádasba egyenes út vezetett az út széléig, ahol már nem tudtam továbbmenni. Az út szerencsére végig köves volt úgy, hogy a kocsi semmi nyomot nem hagyott maga után. Kiszálltam, a sebességváltót üresbe raktam és a kocsit a halottal együtt belöktem a vízbe. A víz hamar mélyült, így a kocsi nyomtalanul eltűnt a mocsárban.
A beszámoló után Cruz kikísérte Francót és együtt mentek tovább. Ezt az időt használta ki Samantha, bement az irodába és a tekercset magához vette. Így kezébe került a bizonyíték. Új szalagot fűzött a magnóba, nehogy feltűnjön, hogy a gép üres.
A baj akkor kezdődött, amikor bátyja zenét akart hallgatni, de a szalag „hallgatott”. Cruz, aki műszaki analfabéta volt, Francót kérdezte, mi lehet ez? Cruz feltételezte, hogy a magnó elromlott és a zene valahogyan letörlődött. Franco ezt valószínűtlennek tartotta, úgy okoskodott, hogy valaki tekercset cserélt. Így került az üres szalag a régi helyére. Cruz ezt nem értette, és nem tartotta valószínűnek.
Franco arra gondolt, az a valaki, aki tekercset cserélt, fel is vehette előtte az ő beszélgetésüket, és ezzel zsarolhatja is őket. Cruz most már felfogta a helyzet súlyosságát. Nem tudta, ki lophatta el a magnószalagot, és mikor használhatja fel ellenük. A tehetetlenség összeroppantotta. Halottsápadt lett, a gyomra görcsbe rándult, émelygett, fel-alá rohangált az irodában. Gyanította, hogy Samantha lophatta el a magnószalagot – amúgy is elég rossz volt kettőjük kapcsolata.
Mivel Samantha nem tartózkodott a lakásban, első felindultságában Cruz berontott a szobájába, és azt teljesen felforgatta, de a magnószalagot nem találta meg.
Volt a farmnak egy mindenes anyagbeszerzője, Pepe, aki rendszeresen járt a szomszédos városokba. A farm kisteherautójával közlekedett. Pepe alacsony, vidám ember, jó viszonyban volt Samanthával, és minden kívánságát teljesítette.
Guadalupeban, a farmtól kétszáz kilométerre élt Samantha nagynénje, Theresa Salgado, akit a lány egy-kéthavonta meglátogatott. Ezekre a látogatásokra mindig Pepe vitte el autón. A magnószalag ellopása után Samantha megkérte Pepét, hogy vigye el a szalagot nénikéjéhez. Telefonon felhívta Theresa nénit, hogy a szalagot rejtse el, és tartsa titokban annak létezését.
Ezért nem találta meg Cruz a magnószalagot, amikor felforgatta Samantha lakrészét. Amikor Samantha hazaért és látta a feldúlt szobát, átment bátyjához, amikor az nem volt otthon, és szétverte annak berendezését. Amint Cruz ezt meglátta, tisztában volt vele, hogy az elkövető csak Samantha lehet.
Átment a farmirodába, ott találta Samanthát, és kérdőre vonta a történtekért. Samantha csak annyit mondott, hogy ezt a kérdést ő is feltehetné neki. Cruzban a felgyülemlett indulatok a tettlegességig fajultak. Tehetetlen dühében nekiesett Samanthának. Ütötte-verte. A lány védekezett, ahogy tudott. Bútorok dőltek fel, a vitrin nagy csörömpöléssel betört, ahogy Cruz Samanthát hozzávágta. A nagy csatazajra az udvaron tartózkodó apjuk, Ramón Ortega és Franco egyszerre rontottak be az irodába. Akkor Samantha már a földön feküdt és a bátyja tovább rugdosta. Ramón felkapott egy széket és fiát hátulról fejbe vágta, mire az abbahagyta húga rugdosását. Cruz hirtelen megfordult, fegyvert rántott és apja ellen fordította. Apja gyorsabb volt, előkapta saját fegyverét és kilőtte fia kezéből a pisztolyt. A fiú kezéből csurgott a vér. Franco közben felkapta Samanthát és a pamlagra fektette. Ezután Ramón a fiához fordult:
– Ezek szerint ott tartunk, hogy az apádat le akartad lőni, a húgodat meg agyonverni készültél. Jól figyelj! Ha Samanthának csak egy haja szála meggörbül, lelőlek, mint egy veszett kutyát.
Cruz lehajtott fejjel szabadkozott, hogy elragadták az indulatok, és ígérte: ilyesmi többé nem fordulhat elő.
Ramón Ortega szálfatermetű, elegáns úriember volt. John Waine mexikói kiadása, csak kicsit kreolabb. Nagy sombrerót viselt. Szava parancs, ami után nem volt apelláta. Ezt mindenki tudta, aki ismerte. Ha valakivel problémája volt, azt gyorsan helyre tette, de utána nem foglalkozott az illetővel, nem volt haragtartó.
Ramón lányát azonnal a Nuevo Laredo-i kórházba vitték, ahol egy hétig ápolták. Szülei gyakran látogatták, és megpróbálták rábeszélni, hogy biztonsága érdekében költözzön városi palotájukba. Samantha nem hallgatta meg a jó tanácsot, és úgy döntött, hogy marad a farmon.
A két testvér között újabb konfliktus nem keletkezett, de ettől kezdve levegőnek nézték egymást, szót sem váltottak. Az eltűnt magnószalag sorsa továbbra is kétségbeejtő bizonytalanságban tartotta Cruzt. Nem volt egészen biztos benne, hogy azt a húga lopta el, de ha nem ő volt, akkor ki, és az illető mikor használja fel ellene? Feje felett lógott Damoklész kardja. A történtek után újabb gyilkosságot tervezett, melynek húga és apja lett volna az áldozata. Terve megvalósításába be akarta vonni Francót, de az nem állt kötélnek, mert úgy vélte, hogy a további gyilkosságokra biztosan fény derülne. Ráadásul sokkal jobban szerette Samanthát, semhogy az életére törjön. Cruz úgy döntött ezután, hogy gyilkos tervét egyedül valósítja meg. A sors azonban beleszólt. Apja a farmbeli rezidenciáját végleg megszüntette, és ettől kezdve csak a családi villában élt nejével, mert fia viselkedése óvatosságra intette. A Nuevo Laredo-i villát erődítménnyé alakította, minden ajtót és ablakot berácsoztatott, és az épületet éjjel-nappal testőrök védték. A farmra csak két kommandósa kíséretében látogatott el. Samantha apja után indult, az útra Pepe vitte el, akinek előtte valami elintéznivalója akadt Nuevo Laredóban. Dolga végeztével Pepe betért barátja vendégfogadójába, aki megkérte – mivel tudta, hogy kocsival átjár Guadalupébe –, nem vinne-e el egy amerikai orvost magával. Az orvos egy konferenciára készült. Pepe – miután barátja összeismertette az orvossal – hajlandónak mutatkozott a kérést teljesíteni. James Smith, az amerikai orvos kellemes modorú, 26 éves, keménykötésű nagydarab, szőke fickó, több nemzetközi szlalom-verseny győztese volt. Útban Guadalupe felé egy rövid időre megálltak a farmon, ahol felvették a kocsiba Samanthát. Pepe bemutatta egymásnak a két fiatalt. Találkozásuk szerelem volt első látásra. Egész úton beszélgettek. Samantha feltárta nehéz sorsát, bátyjával való konfliktusát, aki miatt élete nincs biztonságban. Azt is elmondta, hogy továbbtanulási szándékát sem apja, sem bátyja nem támogatja. Smith beszélt arról, hogy nőtlen és jelenleg az USA-ban, San Antonio közkórházában sebészként dolgozik. Most Guadalupéba igyekszik orvosi kongresszusra. Ez egy hétig tart.
Amikor megérkeztek Guadalupéba, Samantha bemutatta az orvost Theresa mamának. A fiatalok egy boldog hetet töltöttek együtt, ami hamar elröpült, és elérkezett a búcsú napja. Smithnek haza kellett utaznia az USA-ba. Theresa néni – aki vak lett volna, ha nem látja a fiatalok boldogságát – szomorúan konstatálta, hogy az egy hét ilyen gyorsan elszaladt. Ezt az érzését nem is titkolta a fiatalok előtt.
Az orvos megnyugtatta: ha Samantha is így gondolja, visszajön érte és elviszi San Antonióba. A lánynak néhány pillanatra elállt a lélegzete, majd Jim nyakába ugrott, és hosszan átkarolták egymást. Úgy tervezték, ha Samantha felszámolja farmbéli háztartását, legszükségesebb holmijával visszatér Theresa nénihez, és innen utaznak San Antonióba.
Mielőtt Jim elutazott, Samantha rábízta a magnószalagot, hogy vigye magával és gondosan őrizze meg. Jimet érdekelte, mitől ilyen értékes ez a szalag, miért kell ilyen gondosan őrizni? Samantha nemcsak elmondta, mi van a szalagon, de le is játszották úgy, hogy Theresa mama is hallotta. Az orvos lélegzete most állt el.
– A szalagot valamikor apámnak szerettem volna lejátszani – mondta Samantha –, de most hogy az USA-ba költözöm, erre nem fogok sort keríteni.
A lány úgy döntött, hogy Mexikóból csak Theresa nénivel tart kapcsolatot. Az orvost a repülőtéren Samantha és Theresa néni búcsúztatta.
Samantha összeszedte a farmon a legszükségesebb holmijait, Pepével elvitette magát Guadalupéba. Értesítette Jimet, aki másnap repülővel megérkezett hozzájuk. Innen együtt utaztak San Antonióba és Samantha megkezdte új életét.
Otthon, a farmon Cruz egy idő elteltével nyugtalankodni kezdett: hol marad el Samantha ilyen sokáig? Attól tartott, apja meggyanúsítja, hogy köze lenne húga eltűnéséhez. De mivel biztos alibije volt a húgával kapcsolatban, úgy vélte, gyanú felett áll.
A rendőrség közben nyomozott. Végignézték a farm és Guadalpue közötti utat, de semmi gyanúsat nem találtak. Ezen az úton egyébként gyakoriak voltak az autók elleni támadások, melyek során a kocsik az áldozatokkal együtt nyomtalanul eltűntek. Megkérdezték Theresa nénit, hogy Samantháék megérkeztek-e hozzá, de ő tagadta.
Az Ortega házra nagy szomorúság borult, amit az idő sem enyhített. A Ramón házaspár egymást vádolta, hogy nem fordítottak több figyelmet lányukra.
Évek teltek el. Samantha és Jim összeházasodtak. Jim még mindig régi munkahelyén dolgozott. Samantha lediplomázott az orvosi egyetemen. Továbbra sem tartotta a kapcsolatot családjával, mert félt bátyjától.
Történt, hogy egy napon Samantha és Jim éppen bevásárlásból tartottak haza, amikor az utcán az asszony megállította férjét:
– Nézd, ott az apám! Mit tegyünk?
– Menjünk oda hozzá – mondta Jim.
Amikor az apa közelébe értek, Samantha hátulról megkopogtatta a vállát. Az hátrafordult és nem akart hinni a szemének. Egy hang sem jött ki a torkán, majd szó nélkül egymás nyakába borultak. Amikor felocsúdtak a találkozás okozta sokkból, az apa finoman korholta lányát:
– Hogy tehetted ezt velünk? Már lemondtunk rólad. Anyádat is megviselték ezek az évek. Mindenképp szükséges, hogy ő is találkozzon veletek.
Samantha bemutatta a férjét. Az apa sietett a repülőtérre, de megígértette lányával, hogy hamarosan találkoznak. Néhány hét múlva Samantha felhívta a családi házat, anyja vette fel a telefont. A találkozó helyében is idejében ekkor még nem tudtak megállapodni, mert apja nem volt otthon. Az anya megemlítette lányának, hogy szerinte Cruz is ott akar lenni a találkozón.
Samantha közölte az új fejleményt férjével, aki azt válaszolta, hogy ne aggódjon, mert ő egy évig El Pasóban rendőröket is gyógyított, és el tudja intézni, hogy azok úgy ügyeljenek a helyszínre, hogy az amerikai elnök sem lehetne nagyobb biztonságban. Így a találkozó helyszíne El Pasóra esett. A város külterületén volt egy kis hotel, amelyet megfelelőnek gondoltak az eseményre. Egy különteremben gyűltek össze. A helyiség meglehetősen szűk volt, sok ajtóval. Az ablakokon sötét, súlyos függönyök lógtak. Az Ortega család összegyűlt, a kölcsönös üdvözlések után egy perc sem telt el, amikor két álarcos rontott be és fegyvert fogott rájuk. Ekkor Cruz lépett a színre és utasította a két álarcost, hogy családját tuszkolják be a motel előtt álló kis buszba, ami átviszi őket Mexikóba. A nagy riadalom és kiabálás közben nem hallották, hogy az álarcosok mögötti ajtó kinyílt, két kommandós lépett mögéjük, és pisztolyt nyomott a tarkójuknak. A kommandósok felszólítására a két álarcos eldobta fegyverét, és úgy látszott, hogy az Ortega család viszontagságai véget értek. Ekkor azonban Cruz fegyvert rántott, Samantha kezét elkapta és próbálta maga mellé rántani, hogy fejének szorított pisztollyal kényszerítse a családot beszállásra a kisbuszba. Samantha földre vetette magát, és amíg Cruz küzdött vele, hogy talpra állítsa, a nagy függönyök mögül két újabb kommandós lépett Cruz mögé. Az egyik a pisztolya agyával fejbe vágta, a férfi ájultan esett össze. A motel előtt álló kisbuszban várakozó sofőrt addigra a rendőrök kiszedték és bilincsbe verték, a két álarcossal és Cruzzal együtt indultak a rendőrségi fogdába.
A kis család boldogan fogadta a szerencsés végkifejletet.
Ramón Ortega csak azon sopánkodott, hogy fiát mennyire félreismerte.
A perre az El Paso-i törvényszéken került sor. Cruz két tettestársáról kiderült, hogy szökött fegyencek, akik gyilkosságért ültek Mexikóban. A sofőr feladata lett volna a bűnbandát és a családot Mexikóba szállítani, hogy ott végezzenek velük.
A tárgyaláson részt vett a Nuevo Laredo-i rendőrparancsnok-helyettes, aki időközben érkezett Mexikóból, és az volt a feladata, hogy egy nagy zsupkocsiban, néhány mexikói rendőr kíséretében az elítélteket Mexikóba szállítsa.
A sofőrt két évre ítélték. A két szökött fegyenccel a bíró nem foglalkozott, mert azokat a mexikói rendőrök egyenesen visszavitték a börtönbe, ahol majd a börtönbíróság dönt a fogva tartás esetleges súlyosbításáról. (Egyébként nem volt jelentősége az ügynek, mert amúgy is eleve életfogytiglanra ítélték őket.) A Cruz elleni vád: személyi szabadság megsértésének kísérlete. Cruzt El Paso egyik legjobb sztárügyvédje védte. Fegyvertárába tartozott a tanúk és az esküdtek lepénzelése, megfenyegetése és végső soron meggyilkoltatása. Még pert soha nem veszített. A bírónak hosszú évek alatt sok borsot tört az orra alá. Elégedetten pöffeszkedett a székében a biztos győzelem tudatában. A bíró felé fordult és fölényesen rámosolygott. Cruz kérésére elmondta: ne aggodalmaskodjon, mert legfeljebb egy-két év felfüggesztett börtönbüntetést kaphat. Cruz védője szerint a motelbeli akcióra Cruznak egy régebbi, Samanthával történt súlyos konfliktusa kiegyenlítése miatt került sor. Ám tulajdonképpen Cruz csak rá akart ijeszteni Samanthára, és az ügynek biztos, hogy nem lett volna semmilyen komoly következménye.
Samantha ügyvédje nem fogadta el ezt a magyarázatot. Ezután került sor Samantha kihallgatására. Ügyvédje megkérte a bírót, hogy hallgassanak meg együtt egy magnószalagot. A bíró beleegyezett és végighallgatták a felvételt. Samantha ügyvédje tájékoztatta a bírót, hogy amit hallottak, az Cruz Ortega és munkafelügyelője, Franco évekkel ezelőtt a farmon felvett megállapodása volt, amit a szomszéd farmer, Adam Rodríguez meggyilkolásának és a holttest eltüntetésének tervéről szólt. A teremben a megdöbbenés moraja hallatszott. Az eddig félálomban ücsörgő tévériporter és operatőr aktivizálta magát és tudósításokat küldött. A bíró elnapolta a tárgyalást és megbízta az ott résztvevő mexikói rendőrparancsnok-helyettest, hogy értesítse a Nuevo Laredo-i rendőrparancsnokot a fejleményekről, egyúttal kérje meg, hogy a magnószalagon elhangzottak alapján próbálja meg felkutatni a mocsárba rejtett kocsit, benne Adam Rodríguez földi maradványaival. A mexikói rendőrparancsnok-helyettes késő délután kereste fel a bírót lakásán és beszámolt neki: nemrég kapott értesítést Mexikóból, hogy a mocsárba rejtett kocsit megtalálták a benne levő holttesttel együtt.
A tárgyalás másnap folytatódott, ahol a bíró közölte a legújabb fejleményeket. A terem zsúfolásig megtelt. A fontosabb tévécsatornák és országos napilapok is képviseltették magukat. Először Cruz védőügyvédje kért szót és védencéhez fordult:
– Mégis, hogy gondolta, hogy védelmét sikeresen ellátom, ha maga a legfontosabb tényekről nem tájékoztat engem?
Cruz teljesen összetörten kezdte volna mondani.
– Nem gondoltam…
A sztárügyvéd közbevágott:
– A gondolkozást rám kellett volna bíznia, mert most, hogy erre a gyilkosságra ilyen váratlanul derült fény, esélyeink, hogy felmentethessem magát, a nullára csökkentek. Próbálkozhattam volna, hogy egy orvos megállapítsa elmebeli képességeit. De az őrült én vagyok, hogy a maga ügyét elvállaltam. Az itt levő országos médiák arról fognak tudósítani, hogy El Paso sztárügyvédjét védence hogyan húzta csőbe. Az egész igazságszolgáltatás rajtam fog röhögni.
Az esküdtek Cruzt bűnösnek találták, és a bíró életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte a szabadulás esélye nélkül. A büntetést az USA börtönében kell letöltenie.
Francót, a bűnsegédet a farmon kapta el a mexikói rendőrség és gyilkosságban való részvétel miatt tíz évet kapott.
A kis család egy közeli étteremben ünnepelte meg a nagy veszélyekkel járó események kedvező végkifejletét.
Meglep a hirtelen súlyosan ránkboruló éjsötét
Csak a horizonton fénylik hosszú keskeny
sávban sárgán-vöröslő izzással
a Nap végtelen távoli világa –
a fölötte korommal telt rétegfelhők
lapos vonala élesíti a fényt
– félig leeresztett szemhéjú tatárszem –
figyeli álláshelyünk! – A közeli
fenyőfák függőleges sziluettje
ad távlatot a képhez.
milyen szép ez a rongyos szőnyeg
esténként az öltések egymásnak how do
you do-val köszönnek és homlokon csókolják
a szürke szennyeződéseket amikor bejöttem
nem vettem le a sáros cipőmet
ahol a bőrfelület elhalványult
mint égen a hold az orrán az a levehetetlen fehér
folt az éjszaka sötétségére tromfol
egyébként jól vagyunk én is meg a mintás szőnyeg
csak az a tíz centi ahol a fekete hajszálak keringőznek
mintha a gallyak rajzolata egy fekete lombban kezet nyújthatna az ősznek
mind egyszerre rántják karjukat az égbe a fák
fall season alive valami ilyesmit duruzsol ez a hónap és
a hófehér szőnyegen járásiránnyal keresztben fonják meg
magukat rostszálak
az ablakban egy szelet sárga
október van megint verseket olvasok that’s fine
nyugtázza egy idegen hang föltehetően a belső megpróbálok
hozzá valami szép arcot keresni minden strófában
petri, petri, petri
és elképzelem ahogy jó éjszakát kíván
mielőtt összezár az a telt őszi száj
just now open to the night nincs semmi ami hangosabban fújhatna
a szelek harsonáinál és hogy az elmúlás torkában ilyenkor finoman
összekoccan 36 sárga levéluszály.
A Telefonhírmondó Magyar utcai stúdióját hasonlították már méhkashoz, darázsfészekhez, de az járt az igazsághoz közelebb, aki az ablakokon túl az állatkert madárházát sejtette. Csörrenések, csengések, horkanások, csattanások, kopogások olvadtak szétszálazhatatlan hangözönbe. A kopogásért a sarokasztalon álló nagy fekete masina volt felelős. Billentyűit fáradhatatlanul ütögette valamelyik munkatárs avégett, hogy a betűk a kívánt sorrendben tűnjenek föl a hengerre tapadó papíroson. Amerikai gép volt ez, Remington találmánya. Az írók még tintába mártott pennával, legjobb esetben acéltollal körmölték regényeiket s rövidebb lélegzetű „beszélyeiket”. A költőknek elég volt egy ceruzacsonk s a kávéházi főpincértől kunyerált számolócédula.
Hírlapíróként Virág Béla már jó néhány tintásüveg tartalmát ürítette ki, amikor Kacziány Géza, a Pesti Hírlap újságírója felfigyelt a kövérkés, szőke, kékszemű férfiú remek kapcsolatteremtő képességére. Ajánlotta hát barátjának, Puskás Tivadarnak, Bélát válassza, ha a Hírmondóba szerkesztőt keres.
– Igazgató úr – szólította meg Virág az ajtón éppen belépő főnökét. – Mondhatnám, hogy vezérigazgató úr vagy, hogy elnök-vezérigazgató úr –, de Puskás Tivadar, hál’ isten, nem szenved címkórságban. Nem úgy, mint azok az urak, akiktől ma fontos leirat érkezett.
Leirat, morzsolgatta a szót Tivadar. Ez azt jelenti, hogy fentről jön. Ami fentről tart lefelé, az tulajdonképpen utasítás, rosszabb esetben parancs. Ami lentről megy fölfelé, az kérelem, rosszabb esetben könyörgés.
Leültek az alig öt négyzetméternyi főnöki szobában, mely, ha élőlény lett volna, a szivarfüsttől már megfulladt volna.
– Puskás úr – kezdte a szerkesztő, miután elfogadta és megnyomorgatta az igazgatótól kapott szivart. – Ön, ugyebár, csupán szóbeli engedélyt kapott a Telefonhírmondó működtetésére.
– Igen. A minisztertől – felelt Puskás. Mindketten rágyújtottak. Béla papírlapot vett föl az asztalról.
– Nem is a miniszter úr őkegyelmességétől jött ez – mondta. – Egy lépcsővel lejjebb fogalmazták.
Virágnak kellemes baritonja volt, időnként ő is beült a mikrofon mögé. Hangját ezúttal csak a főnöke hallhatta.
– „A közhíreknek távbeszélő útján egy központból történő szétágaztatása fontos hatalmi eszközzé fejlődhetik. A megfelelő hálózat kiépítése után az ország valamennyi városával és községével lehet tudatni a hadászati, politikai, államrendészeti, társadalmi vagy bármely tekintetből fontos eseményekre vonatkozó értesüléseket.”
– Kissé kacifántos – ráncolta homlokát Tivadar. – De értem a velejét.
– Most tessék figyelni – élénkült meg Béla kék szeme. – Ezek ott fent, vagy majdnem fent azt hiszik, hogy megörökölték Nostradamus jóstehetségét. A jövőbe akarnak látni.
Puskás kikapta a lapot a szerkesztő kezéből. Maga folytatta az olvasást.
– „Az elektrotechnika mai fejlettsége mellett nem lehetetlen olyan berendezés létesítése, melynek segítségével villamos úton nem csak a beszéd lesz hallható, hanem szemmel is láthatóvá válik a beszélő személy vagy a papírlapra írott közlemény is.”
Tivadar lekapta tekintetét a szövegről. Kinézett az ablakon.
– Nem tartom képtelenségnek – mondta –, hogy egyfajta telefonon képeket is tudnak majd sugározni. Hogyan? Mikor? Egyelőre homály fedi. „A jövő zenéje”? Lehet. Legyen a jövő zenéje, de úgy, hogy a zenekart, az énekeseket és a karmestert is láthatjuk.
– Uram – verte a szivarhamut a kis pikszisbe Virág –, talán visszatérhetnénk a „képes” jövőből a képtelen jelenbe.
Puskás tovább olvasott.
– „Az 1888. évi XXXI. törvénycikk szerint minden ilyen nemű intézmény berendezésére az állam formál jogot.”
– Magyarán – szólt közbe Béla –, kedvenc újszülöttünk életét ezentúl az állam szeretné irányítani. Ha akarja, megfojtja, ha akarja, fölneveli.
– Túl sötéten lát, Virág úr – emelte föl hangját Puskás Tivadar. – A sajtótörvény szerint nem eszik ilyen forrón a kását.
– Úgy bizony – mondta a szerkesztő. – Meg tetszik látni, erre is van utalás.
Visszavette a papírlapot főnöke reszkető kezéből, és megint ő olvasta.
– „Az 1848. évi sajtótörvény csak a gondolatoknak az írott sajtó általi közléséről intézkedik. Az önök berendezése azonban a gondolatokat élőszóval közli. Nem marad semmi nyomuk.”
– Egyenes beszéd – szögezte le az igazgató.
– Egyenes – helyeselt Virág Béla. – És hogy véletlenül se érezzük görbének, a leirathoz csatolmányt is fűztek.
Másik levelet húzott elő a fiókból.
– Úgy adagolja nekem a rossz híreket, Virág úr, mint az orvosom a gyógyszert. Nagyobb dózis, azt hiszi, földhöz vág.
– Íme, a csatolmányba csomagolt utasítás – mondta Béla. – „A közlendő híreket előre le kell írni, a felelős szerkesztőnek és a felolvasónak alá kell írnia, és naponta háromszor be kell küldeni a rendőrségre. Ellenőrzés végett a kereskedelmi miniszter napibiztost rendelhet ki a vállalathoz, és a rendőrség is végezhet bárminemű vizsgálatot. Az előfizetési díjat a miniszter úr őkegyelmessége határozza meg. A vállalat tiszta jövedelme hét százaléknál több nem lehet.”
A nyereséget értik ezen, gondolta Tivadar.
– Néhány közleményünket már eddig is fölvettük a fonográfhengerekre – folytatta a szerkesztő. – Főként az írók felolvasásait meg a koncerteket. A híreket nem. Mostantól, így szól a záradék, mindent, amit itt a stúdióban mikrofonba mondunk, a hengerek fogják őrizni. Mi pedig a hengereket őrizzük, kötelezőleg, legalább három hónapig.
Puskás Tivadar felállt, korántsem olyan frissen, mint két-három éve. Az ablakhoz lépett, és nézte az alacsony házak tetején a telefonvezetékek acéltartóit.
Ennyit már elértünk, gondolta. Hála az öcsémnek, Ferencnek, hiszen az én megbízásomból ő teremtette meg Magyarországon elsőként a telefont. De nem volt-e túl nagy ár ezért, hogy az egykori huszárfőhadnagy, aki a telefonért vetette le az uniformist, harminchat évesen, idegkimerültségben…?
Csak hosszú percek után szólalt meg. Szavait inkább magának szánta, semmint beszélgetőtársának.
– Volta, Faraday, Ohm, Bell, Edison és sok más férfiú, köztük Feri öcsém és jómagam tehát nem fáradozott hiába. Szipolyozták agyukat, égették tehetségüket, állták az értetlenek, a gáncsoskodók ütlegeit, és közben megalkották azt, ami a mindenkori hatalomban aggodalmat, sőt, félelmet gerjeszt. Végül is fegyvert kovácsoltunk, be kell látnunk.
Virág Béla is feltápászkodott, és főnöke mellé állt.
– Igazgató úr nálam jobban tudja – mondta –, hogy a fegyver azt szolgálja, aki a kezébe kaparintotta.
– Ejnye, szerkesztő úr – fordult feléje és hunyorított rá Tivadar. – Már megint az a fránya „jövő zenéje”?
A kormányfőtanácsos asztalán megcsördült a telefon. – A titkárom majd felveszi – mondta a pofaszakállas, széle-hossza egy úriember. Intett, s az ajtóban álldogáló fiatal férfi már ugrott is a készülékhez. – Megkérem, Puskás úr, üljünk oda a fotelekbe. Szivar? Konyak? Szilva?
– Köszönöm. Mindháromtól eltiltott az orvos. De ha az a gyümölcs az ifjúkori próbálkozásaim vidékéről való…
– Szatmári. Ugye, eltaláltam?
Mialatt a pálinkát kortyolta, Tivadar arra gondolt, hogy Feri öccsének épp efféle szobában vághatta a szemébe egy hasonszőrű úr, hogy holmi haszontalan szerkentyűre, amerikai svihákságra, francia bohóságra, a telefonra szeretne pénzt és engedélyt kapni. Változnak az idők.
– Őszinte elismerésem – mondta a főtanácsos. – Az a villanyos hangosújság, úgy látszik, bevált. Ha van egy kis időm, én is belehallgatok.
– Megtisztel, méltóságos uram.
– Örülnék, ha kicsit gyakrabban olvasnának be kormány-rendeleteket. És ritkábban az ellenzéki firkászok kötekedéseit.
Elröhintette magát, mintha tréfa volna, holott mindketten tudták, hogy nem az.
– Mi járatban, vezérigazgató uram? – tette föl a cvikkert a főtanácsos, mintha jobban akarná látni, mi van látogatója fejében.
– A honfoglalás ezredik évfordulójára tervezett létesítményekről van szó, méltóságos uram. Két év és megnyílnak…
– Három év, barátom.
– Hogyhogy? Kilencvenöt a dátum. Nyolcszázkilencvenötben jöttek be elődeink a Vereckei-szoroson.
– Meglehet. De hát egyikünk sem lovagolt ott a kacagányos vitézek között. Jól van, fordítsuk komolyra a szót! Vitatkozzanak csak a történészek, kilencvenöt vagy kilencvenhat. Az az igazság, hogy kilencvenötre sok mindennel nem tudunk elkészülni. Építkezések, utak, szállás a vendégseregnek… Képzelje csak el: ide özönlik a fél világ.
– Értem. De már bejelentették.
– Naponta bejelentenek valamit. A kormány tegnap úgy döntött, hogy kilencvenhat. Néhányan még makacskodnak, hogy ők bizony nem engednek a… nem, nem abból, amire gondol. Hanem a kilencvenötből.
– Egy év ráadás a készülődőknek – jegyezte meg Puskás. – Nekem is. Az az elképzelésem, méltóságos uram, hogy a millennium új intézményeit, kiállító csarnokait, építményeit majd külön telefonhírmondó hálózattal látom el. Óráról órára adódhatnak fontos, sürgős közlendők. Megnyitókat, előadásokat, fogadásokat kell beharangozni, szónoklatokat közvetíteni.
– Csodálatos a javaslat, Puskás úr. A magam részéről csak támogatni tudom. Milyen kereteket adna a kezdeményezésnek?
– Milyen kereteket?
– Beszélhetek világosabban. Az ön vállalata, a Hírmondó valósítja-e meg a tervet, az ön tőkéjéből? Avagy különböző bankok tőkéje tömörülne ön mögé?
– Az utóbbi változat szerencsésebbnek tűnik.
– Csak hogy van egy harmadik is. Ha az állam venné kezébe az egészet. Erős kéz, higgye el, fenemód erős kéz.
– Tudom – horgasztotta le fejét Puskás Tivadar. – Ha valamit megragad, azt aligha ereszti el.
– Mi sem természetesebb, mint hogy ön lenne a szellemi irányító. A technika tábornoka. Ha nem is a kéz, legalább az agy. Bőséges fizetést kapna, garantálhatom.
Tivadar úgy érezte, valamilyen láthatatlan, de erős, „fenemód erős” kéz szorongatja meg a bal felső karját.
– Még sosem voltam az államkincstár kifizetési listáján. – Nehezére esett vitába szállni a hatalom képviselőjével.
A főtanácsos már éppen föl akart állni a fotelből, amikor Tivadar újra megszólalt.
– Uram, várjon! Úgy értsem, hogy az állam előre fedezi a költségeimet? Magyarán: számlámra utalja a pénzt, én pedig elvégzem, illetve elvégeztetem a munkákat.
– Ön, ahogy mondja, elvégzi, illetve elvégezteti a munkákat. Aztán, ha az állam illetékes szervei ellenőrzik, és elégedettek lesznek, jöhet az a bizonyos átutalás.
– Egyszóval: hitelbe dolgozzam?
– Látja, hogyan gyarapodik az ország? Hitelből, uram, hitelből. Ha Árpád apánk annak idején hitelt kap, máris megrendeli magának Rómából a Szentkoronát. Nem kell száz esztendeig várni rá.
Tivadar úgy érezte, a kényelmes fotel ki akarja lökni, ugyanakkor vissza is szeretné tartani.
– Jómagam is hitelből teremtettem meg a vállalkozásaim zömét, méltóságos uram. Bostonban a világ első telefonközpontját, Párizsban az Operaház előadását közvetítő Dalműtelefont, a Szamos mentén a földviaszból fekete gyertyát gyártó üzemet. És természetesen a pesti Telefonhírmondót. Most azonban, úgy sejtem, kevés az időm. Amikor a vállam, a csontozatom, az izomzatom fiatalabb volt, nagyobb terhet bírtam el.
– Fiatalabb? Szerintem ön még az ötvenediket sem érte el. Nézze, igazgató úr, én az államgépezetben csupán egyetlen csavar vagyok. Kicsiny sróf, nem is gróf, hehe.
Tivadar végül is felállt. Legyőzte a fotel vonzerejét. Már az ajtóban volt.
– Ja! És ne feledjük – emelte föl gyűrűs mutatóujját a méltóságos főtisztviselő. – A Telefonhírmondó működési engedélyére még nem nyomódott rá a pecsét.
A Lánchíd budai hídfőjénél Kacziány Géza óriási csokrot vett a virágáruslánytól. Eddig még soha nem fordult elő, hogy Zsófia gépiesen, kurta „köszönömmel” vegye át Gézától a csokrot. Puskásné szeme most azt fejezte ki, hogy a látogatót a pokol fenekére kívánja küldeni, ugyanakkor a segélykérés fényjele is felvillant benne.
– Géza, maga nem tudja, mi történt Tivadarral?
– Úristen! Hol van?
– Itthon. Odabent a hálóban. Alszik.
– Ó! – könnyebbült meg Kacziány. – Mikor jött haza?
– Nem jött. Hozták.
– A mentők!
– Nem, nem. Itt a közelben, a lánchídi kőoroszlánnál lett rosszul. Összeesett. Két járókelő segítette haza.
– A világért sem zavarok tovább. Majd délután…
– Nem, kérem, ne rohanjon el! Üljön le egy kicsit! Beszélni szeretnék magával.
Mindketten helyet foglaltak. Zsófia a gobelinkanapén, Géza a támlás karosszékben. Kettejük között állt a Zsolnay-gyárból való keleti mintás padlóváza.
– Az uram jövőre lesz ötvenéves – kezdte az asszony. – Nagy-nagy ünneplés, talán kitüntetés is várható, üdvözletek innen-onnan… Tudom. De én más meglepetést tartogatok a számára. A kettőnk számára.
– Csak nem azt, hogy megint költöznek?
– Nem. De elutazunk. Olaszország lenne a legjobb. Velencénél messzebb még nem jártunk. Firenze, Pisa, Bologna, Róma… és Nápoly. Capri, Amalfi, Sorrento…
– Nem használna inkább valami csendes hegyi üdülőhely? Svájc! Sankt Moritz vagy Davos…
– Két nap után már megölné az unalom. Azért gondoltam az itáliai városokra, mert a sok és változatos látnivaló talán leköti a figyelmét. Azt a figyelmet, amely az utóbbi időben kizárólag technikai megoldásokra, találmányokra, kapcsolási módokra, újításokra összpontosul. És persze hitelek felvételére, a törlesztés részleteire… Ki kell szabadulnia a mókuskerékből.
– Hajlok rá, hogy egyetértsek önnel, kedves Zsófia. Tivadarnak észre kell vennie, hogy a világ tágabb, mint az, amelyikben jelenleg forgolódik.
A háziasszony intett a gömbölyödő, lassuló Rozinak, hozzon valami frissítőt. Azután, hangját halkítva, mint aki összeesküvésre készül, elmondta vendégének a távolabbi tervet.
– Ha túl lesz az ötvenediken, megpróbálom elérni, hogy változtasson az életén.
– Nem fog menni.
– Nem arra gondolok, hogy hagyja a patvarba az elektrotechnikát. Úgy sem tudná. De álljon le a vad és eltökélt pénzkereséssel. Jönnek a szabadalmi díjai. Tekintélyes összegünk van már a bankban, sőt, a biztonság kedvéért több bankban. Én is számítok még némi örökségre az apai rokonaimtól. Meglesz mindenünk ezután is, mint ahogy eddig is megvan.
– Ha jól értem, az itáliai „kikapcsolódás” után azért jöhet még a technika.
– Igen. Úgysem tud mással foglalkozni, csinálja csak! De befektetés, üzletelés, kockáztatás nélkül!
– Drága Zsófia! Hihetetlen, milyen naiv tudott maradni emellett az ember mellett! Jedlik Ányos feltalálta az áramfejlesztőt, a dinamót. A jámbor szerzetes tanár! Nem fektetett be, nem üzletelt, nem kockáztatott. Mit művelt? Mutogatta a gépet a nebulóknak, dolgozatokat írt, magyarázott. És? Ki tud róla ma a nagyvilágban? A német Siemens találmánya szinte ugyanaz. És? Mi van? Siemens Művek. Gyáripar. Világmárka. Fogalom. Milliók, milliárdok.
– Jó, belátom. Edisonnal, Bellel is példálózhat, Géza. Úgy sejtem, a mi Tivadarunk valahol az öreg Ányos atya meg a Siemens- és az Edison-félék között helyezkedik el. Két erős mágnes.
– Elektromágnes – nevette el magát Kacziány Géza. – A mágnesek játszmájában… vagy küzdelmében mi, asszonyom, legfeljebb ha kibicek lehetünk.
Zsófia magasra polcolta férje halványzöld párnáját.
– Jól aludtál, édesem? – kérdezte, holott tudta, nem volt az nyugodt alvás. Tivadar hánykolódott az éjszaka. Az asszony hajnalig virrasztott, a napkelte vörös fényében szenderedett csak el. Az éjjeliszekrényen gyógyszerek, szemüveg, az ágy fölött a falidugaszba csatlakozó fejhallgató… Csendélet Puskáséknál.
– Mindjárt elkészül a tea.
– Tudom, tudom – hunyta le egy pillanatra szemét a beteg. – Huszonhétféle teát próbáltok ki rajtam.
– Huszonnyolcat.
– Képzeld, Zsófiám, álmodtam az éjjel.
– El akarod mondani?
– Igen. Köves talajon baktattam, hegyek vettek körül. Az erdős hegyek egyszerre csak kopárak lettek, és forró szél csapott meg.
– Felszökött a lázad.
– Csodálkoztam, mégsem Erdély ez, hanem Colorado. A völgyem. Az én völgyem. Amit harminc éves koromban megvettem, de mire bebizonyosodott, hogy aranyércet találtam, és megszereztem az engedélyeket, az erőszakosabbak elfoglaltak. Fura álom volt. Kövek kerültek a lábam elé, fürkészni kezdtem őket. Akadt közöttük fényes. Arany? Fölemeltem. Közönséges kő. Aztán a kövek megindultak, sodródtak felém, pedig a terep nem lejtett. Felbukkant egy kígyófej is. Ismerős volt: csörgőkígyó. Tudtam, nem marhat meg. De hogy miért nem, az nem is érdekelt. El akartam jutni valahová, de hogy hová…?
Láthatóan fárasztotta a beszéd. Szemhéja újra lecsukódott.
A huszonnyolcadik teafőzet egyre csak hűlt a szekrényke üveglapján.
Zsófia felállt, és oldalazva, hogy ne fordítson férjének hátat – ez valami újkeletű babona volt nála –, kiment a szobából.
Sok a tennivaló. Tyúkhúsleves lesz ebédre, nem, inkább jérce. Könnyű, puha hús, omlós sárgarépa, karalábé, zeller…
Fél órán belül megérkezik az orvosprofesszor. Ma senki más nem lépheti át a küszöböt. Be kell húzni a nehéz, sötétbarna függönyöket, ne tűzzön be a nap, gondolta az asszony, de aztán változtatott a szándékán. A rézkarikák túl hangosan, szinte sikítósan csusszannak majd a karnison. Felébreszthetik.
Puskás Tivadar ismét álmodott.
A környezet ezúttal is kopár. Alacsony dombok, sehol egy fa. Aztán a földből arasznyi átmérőjű fekete oszlopfők bukkantak elő. Oszlopfők? Nem. Inkább gombák. Nőnek, növekednek, vastagodnak.
Hirtelen apró lángocskák lobbannak a gombák fején. Nem is gombák! Hát persze! Gyertyák! Szakasztott olyanok, mint a földviasz-gyertyák. El kellene a lángokat valahogy fújni. Nem jó, ha leégnek. Hogy lehet akkor eladni őket?
Ne oltsuk még el! Legalább is ne mindet.
Olyan csodálatosan melegítenek!
Sokféle színű viaszból voltak a gyertyák. Igaz, akadtak közöttük feketék is. Tízezred magukkal lobogtak a lángok, és világító patakokká egyesülve futottak egyazon pont felé, a központba, ahová a szentmihálylován épp most érkezett meg a koszorúkkal borított koporsó.
Fátylak, keménykalapok, cilinderek, sapkák, köpenyek, kabátok, és mind-mind sötét, akárcsak a férfikórus hangja. Így marad meg az emlékezetben ez a délelőtt, bár a nap dühödten igyekszik tavasziassá szelídíteni a ciprusokat, a mirtusz-lombokat, a fagyalbokrokat.
Ugyanaz a düh ez, amelyik bánattal váltakozva áramlott át a gyülekezőkön. Düh, hogy miért történt mindez. „Az nem lehet, hogy ész, erő, És oly szent akarat”, zengte a plébános a költő szavait. Hallhatta mindenki, aki jelen volt, az is, aki e ligetet sírkertnek nevezi, nem temetőnek, hiszen a temetés szóra az ő fülében a feledés rímel.
Ez a düh támadt fel az özvegyben. Magát okolta, amiért nem tudta élettársát megóvni.
A sógornő is magát kárhoztatta. Ferencem sorsának tanúságát kellett volna sulykolnom, gondolta.
A jó barát és küzdőtárs újságíró dühe nagyobb sugarú körre terjedt ki. Kik jöttek el, kik hoztak koszorút, nézett szét. Kezelők, technikusok, üzletfelek, szerkesztők, iparosok…
Hol vannak az állam képviselői?
Hol vannak a tanácsosok, főtanácsosok, államtitkárok?
Hol a koszorúszalag, amelyre egy minisztérium nevét írták?
Hol van, amelyiken ez a szó áll: miniszterelnökség?
A fekete öltönyös, fehér kesztyűs, karót nyelt komornyik a Nemzeti Kaszinó könyvtártermének mahagóni ajtajában állt. Odabent díszes kötésű törvénytárak, lexikonok, enciklopédiák, emlékkönyvek, atlaszok sorakoztak a polcokon. Előttük az asztalfőn már ott ült a miniszter.
A komornyik mélyen meghajolt a lépcsőn egymás után érkező urak előtt. Nevüket a tisztelettől és a kötelességérzet nyomásától elcsukló hangon kiáltotta a terembe.
– Gróf Andrássy Géza őméltósága.
– Gróf Keglevich István őméltósága.
– Gróf Klobusiczky János őméltósága.
– Gróf Eszterházy Mihály őméltósága.
– Latinovics Albin őnagysága.
– Gróf Karácsonyi Kamilló őméltósága.
– Gróf Hadik-Barkóczy Ferenc őméltósága.
Az urak ezúttal nem viseltek díszmagyart. Polgári divat szerint, „angolosan” öltöztek, elvégre polgári ügyben gyűltek össze. A minisztert főbiccentéssel üdvözölték.
Leültek. Ki-ki tudta helyét a zöldposztós asztalnál. Másik komornyik került elő, és egy-egy, láthatólag egyforma vastag aktacsomót tett a jelenlévők elé.
– Uraim! Az a megtiszteltetés ért – kezdte a miniszter –, hogy közös munkára buzdíthatom önöket. A megboldogult, bámulatos tehetségű, kristálytiszta jellemű és szellemű férfiú, ezer éves nemzetünk gyémántja, Puskás Tivadar sem élne kifogással azon nemes szándékkal szemben, amelyet most önök elé terjesztek. Mindannyian ismerjük a Telefonhírmondót. Szívesen hallgatjuk híreit, tudósításait, elmeművelő és szórakoztató előadásait. Igazam van?
Bólogatás, helyeslő dünnyögés volt a válasz.
Papírzizegés jelezte, hogy az urak már lapozgatják az aktákat.
– Nos, uraim, a legfrissebb hír, amit csak ma este fognak beolvasni folytatta a miniszter –, a következőképpen hangzik: a telefonújság működésére hatáskörömnél fogva megadtam az engedélyt.
Halk, „épphogycsak” taps fogadta a bejelentést.
– Nincs tehát akadálya – mondta a kormány tagja –, hogy a mindezideig bizonytalan jogállapotú Telefonhírmondó vállalatot ezennel részvénytársasággá alakítsuk át.
Ezt már élénkebb taps fogadta.
– Jogászokat és pénzügyi szakértőket bízunk meg, hogy dolgozzák ki a részleteket. A részvénytársaság tagjai, amint már rájöhettek, természetesen önök lesznek, tisztelt uraim. Ki, mit, mennyit, hogyan… Mindent megtudnak idejében.
– Kegyelmes uram – emelte föl kezét Keglevich gróf. Kérdezhetek valamit?
– Parancsolj, kérlek! Túl sok információt egyelőre ne várjatok.
– A budapesti telefonvállalat, amelyet a megboldogult Puskás Tivadar öccse alapított, ha jól emlékszem, Ferenc…
– Az a snájdig huszárgyerek! – csettintett Klobusiczky.
– Szóval az a régebbi keletű intézmény, ugyebár, nem azonos a Telefonhírmondóval.
– Nem azonos, de összefüggnek egymással – hangzott a válasz. – A Hírmondó a telefoncég vezetékeit használja.
– Részvénytársaságunk hatóköre tehát kiterjedhet ama korábbi vállalatra?
– Erről még nem született döntés. A budapesti telefon, mint tudjuk, jelenleg a Kereskedelmi Banké. Terveink szerint azonban két-három év múlva megvásároltatjuk a Magyar Postával. Mindent összevetve, uraim: az állam lesz a tulajdonosa.
Szót kért Karácsonyi Kamilló is.
– Kegyelmes uram!
– Gróf úr?
– Bátorkodom érdeklődni, hogy ez a jövő vár-e a mi vadonatúj részvénytársaságunkra, a Telefonhírmondóra is?
A tárca főnöke némán bólintott.
A tekintetek egymást keresték. Szemsugarakból szövődött itt a hálózat, sűrű, erős, aligha szétszakítható.
Vagy ha mégis, hát idő kell hozzá.
* Részlet a Szerző megjelenés alatt álló regényéből. [vissza]
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal?
Ne vedd hát el a rózsákba rejtett metaforákat.
Mit is kezdenél velük egy ilyen baljóslatú nap után,
egy ennyire disszonáns éjjelen, mikor még nincs is
igazán kitalálva a holnap?
Majd máskor. Egy másik éjszakán, mikor a réten
kibomlik a lehullott holdvirág, s körötte bohém
koboldok rázzák szerteszét a margaréták árnyát.
Akkor már nem lesz mitől félni, se neked, se nekem:
fűzfa-ölű anyám magához emel egy álomszerű
pillanatra, s lesznek sokan, akik szavakat hoznak
ajándékba, mire kibomlik felhőiből a nap,
s lesznek ismét, akik megköszönik a verset,
amely valahogy megmaradt a meddő napok után.
Addig várj még. Nem tudhatod, miféle öblöket kell
átszínezned rozsdavörösre, miféle tüzeket kell
eloltanod, hogy megmaradjon néhány madár.
Legjobb volna talán, ha szomjas öleléseket képzelnél
el addig, vagy szépen ívelt amforákat, esetleg útjukra
indítanád a félig hajtogatott papírhajóimat,
melyekkel üzenni akartam volna oly sok év óta már
valahova, valamiért, de elfelejtődött aztán az egész.
Szeretnéd, hogy ne haljon meg a hajnal.
Most már biztosan tudom. Kitöröltem a kérdőjelet.
Összedőlt majd visszaemelt falak emléknyomai
a küszöbön, és a terek, mint egy kibetonozatlan alagút,
őrzik a láthatatlan hangfoszlányokat, hasonló módon,
mint évgyűrűiket a fák, vagy mint a tegnap a holdfogyatkozást.
Kinyílhatnak hát a titkos ajtók, messze futó utakat
növeszthetnek maguk elé, hiszen olyan langyos és üres
ez az ország, hogy már majdnem kihűlnek a szavak is.
El mégsem megyek el. Itt kellene valamit szólnom még,
így aztán egyetlen szavamat sem áldozom önként.
A hajnal így is, úgy is az újjászületésre vár majd,
a holnapot meg kitaláljuk hozzá. Én ezt teszem.
Bronzarany rózsabogarak arcom körül a percek,
és lassan énekelni kezd a fény is, a hajnali fény,
mint eső után néhány részeg rigó. Itt maradok hát,
dacosan, pőrén, félrevert szívemben egy dallal,
a megszerzett, visszavett szabadság apokalipszisében.
magát vetheti meg aki egyszer is gyáva
isten szemében úgyis egyként árva
minden fehér galamb és minden keselyű
de hát megvetni könnyebb mintsem felemelni
ki földre hanyatlik az üres semmi
szélén s epét ont rá az ősz a keserű
jártál már ott egyszer egy régi sárga esten
mikor már nem volt fény az arcon testen
s csak a kihűlni kész bolygók sápadoztak
aztán az ember néz a sötét visszaútra
magába réved s olykor azt hazudja
csak akik éltek azok lehetnek halottak
„E bordélyban, hol szállásunk vagyon.”
E század végén – ez nevelt
mint rosszul vegyszerezett dudvát –
ez évtizedben – földre vert –
(az eljövőbe élve jutsz át?)
ez esztendőben, február
– idén leszek negyvenöt éves –
fagyában szám ködöt pipál,
s kabátom lázong, hogy kevés lesz –
kezemben nem fog már a toll
a könyvek címét feljegyezni,
de fiunk vár rám valahol,
s rezes orromért nem nevet ki.
Itt didergek, és árulom
azt, mihez több közöm lehetne
(örülj, hogy ez jutott, hugom,
különb ember kell jobb helyekre):
nézeget sok járókelő
nem engem, Gutenberg libáit,
s nehezen teljesíthető
– bár adnék mindüknek –, mit áhit.
Gyerek, nyugdíjas és vagány
– húsverő hangszóró fölöttem –
örömre vágyna mindahány,
s a válasz legtöbbször nyugodt nem.
Csak Fülig Jimmy és Gerald
hasalnak vígan még a vártán
„Egy kis tudás, tán az sem árt ”
ajánlgatom, cigány, a kártyám.
S jön egy házaspár és fiuk,
tán a gyerek vezeti őket:
a férfin sötét szemüveg,
s haja sárgásfehér a nőnek.
Örök-feszülten hunyorog,
a könyveket szeméhez dugja,
ha hátratolják bajnokok,
szívósan próbálkozik újra.
A csillagszemű kisfiú
vele s külön is nézelődik,
zavarja bús tekintetem:
mit bámulom édes szülőit!
Pillantása önérzetes:
nem újkapu anyja, sem apja!
Az asszony közben pénzt kutat,
könyveit már kiválogatta.
Fizet, az árut elteszik,
indulnak, fiuk visszales még:
lám, megszerezték kincseit,
betölti fényük majd az estét.
De mondd, hol az ég sarkain
végpusztulás lovasa vágtat,
lesznek-e még ily fiai
e nyűtt, vak, albínó világnak?
Házunk mellett élt egy öregasszony. Azt mondják, nagyon megviselte a második világháború. El is vetélt akkoriban. Mindig magányosan, lassan cammogva megy az ebédért. Nincs senkije. Férje még a hetvenes években meghalt. Rákja volt. Valószínűleg a cigarettának köszönhette. Gégerákja volt.
Azóta az asszony, vagyis Sári néni le is szokott. A temetőbe rendszeresen kijárt nemcsak halottak napján.
Valamikor fogorvos volt. Annak idején – mikor még fiatal volt – szerették a betegei. De férje halála után nem sokkal nyugdíjba ment. Egyes rosszindulatú pletykák szerint kapcsolatot tart a szellemvilággal. Miután hazavitte az ebédet, s megebédelt, férje szellemével veszi fel a kontaktust, és beszélget is vele – állítják a házbeliek. Bár nem tudom, honnan veszik ezt, hisz Sári asszony senkit nem enged be. Állítólag onnan, hogy szomszédjai – mikor lakásának ajtaja előtt mentek el – többször is hallották, hogy valakivel beszélget. Ez tény és való – állítják az emberek. De arra miért nem gondolnak, hogy egy ilyen szenilis öregasszony esetleg csak önmagával beszélget?
Hallottam olyan esetekről is, hogy néhány szemtelen gyerek sokszor odaáll Sári néni ajtaja elé s gúnyolódásból azt kiáltja:
– Hu-Hu!, Hu-Hu!
Persze a szomszédok már többször rászóltak a gyerekekre. Úgy látszik, szegény Sári néninek vénkorára sincs nyugta. Ha csekket vagy számlát kell befizetni, mindig taxit rendel, s úgy megy el hazulról.
Ha a ház lakói közül valakivel mégis csak szóba elegyedett, mindig csak panaszkodott, mondván, hogy a buszon nem engedik neki át az elsőbbséget, a postán mindig elé furakodnak, hogy majd fellökik, őt szolgálják ki legutolsónak, ha nagy a sor, és így tovább…
A szomszédok sokat töprengtek azon, vajon Sári néninek honnan van annyi ereje, hogy egyedül mosson, takarítson, vasaljon, ellássa a szükséges házi munkákat.
Sári néni meglehet szenilis, s nagyon is megpróbálta az élet, de testi ereje – bizony nem volt leépülőben. A negyediken lakó közös képviselő mikor a vízdíjat szedi Sári néninél olyan szép, tiszta lakást talált minden alkalommal, hogy a csodálattól majd kiestek a szemei.
– Különös ez az öregasszony – mormogta magában.
Egy fázós téli napon, mikor Sári néni az ebédért ment, összetalálkozott Reithoffer Sándorral, a zsidó kereskedővel, akivel együtt bujkált annak idején a háború alatt. Köszöntötték, sőt át is karolták egymást, aztán ebédjeikkel a kezükben betértek egy presszóba.
– De rég láttalak már – szólt az asszony – hogy vagy?
– Jaj, ne is mondd, a szívemet műtötték – felelte Sándor. – És veled mi a helyzet?
– Jól vagyok, de nincs nyugtom a szomszédoktól.
– Pedig vénségére az embernek nyugalomra lenne szüksége.
– Hát igen.
– Na, elnézést, nekem mennem kell – búcsúzkodott Sándor.
– Jó, de találkozunk hamarosan?
S azzal meg is egyeztek az időpontban. Sári néni jókedvvel tért haza. Otthon egy órára végzett a gulyáslevessel meg a töltött káposztával. Elmosogatta a tányérokat, majd lehevert. Gondolataiban a férje jelent meg.
– Oh, Istenem, ha tudnád kivel találkoztam ma – mondja képzeletben férjének. Nemsokára el is szundított. Álmában megjelent Reithoffer Sándor, amint a padlásban kuksol a nyilasok elől bujkálva, és száraz kenyeret majszol. Magát is ott találja, amint beszélget vele. Kintről erős sortüzek hallatszanak.
– Oh, Istenem, mikor lesz már ennek vége? – kérdi.
– Hitler már régen elvesztette a háborút, de ez a csőcselékek csak nem adja fel – szól Sándor a nyilasokra célozva.
Az utcán az oroszok és a nyilasok géppisztolysorozatokkal vívnak párbajt. Egyszer csak nagy némaság támad fent, az utcán. Majd hirtelen egy orosz katona fájdalmas kiáltása hallatszódik be a házba. Sándor és Sári előbújik a padlásról, Sári odamegy az orosz sebesülthöz, az feléje fordítja arcát…
Arra riadt fel, hogy egy csontváz arc tekint rá. – Ez nem jó jel – gondolta az asszony, kiment a konyhába s egy pohár vízzel nyugtatót vett be. Meggörnyedve ment vissza a nagyszobába, könyvet vett a kezébe, de megint csak elbóbiskolt. Kopogtatás riasztotta fel. Egy jehovás nő volt, kezében Jehovát hirdető szórólapokkal. Átadott neki egyet, majd egy Jézus önnelt mormolva távozott. Sári néni úgy vélekedett ezekről a Jehovákról, hogy pusztán szélhámosok. Ugyan hol volt Jézus a két világháború alatt? – gondolta Sári néni –, arról nem is beszélve, hogy ezek a jehovisták úgy tartják, hogy Jézus ezerkilencszáztizennéggyel visszatért a Földre. Háborúval visszatérni elég bizarr dolog – vélekedett. – Így legyen velem Jézus? – tette fel kétkedőn a kérdést.
Másnap délben a megbeszélt időpont szerint egy étterem előtt találkozott Sári és Sándor. Mind a ketten halászlevet rendeltek. Az asszony kicsit csípősnek érezte, de azért ízlett neki.
– Már mióta nem ettem halászlét! – szólalt meg. A kifőzdében, ahova ebédért járok, soha nincs halászlé.
– Tudsz te főzni, nem? Minek hordod az ebédet? – kérdezte Sándor.
– Ugyan már! Az én koromban ki tud jól főzni?
– Igazad van, bocsáss meg…
– Lehet, hogy fiatalon még tudtam, de az nem tegnap volt.
– Én emlékszem, hogy az ötvenes években micsoda töltött káposztát főztél karácsonykor meg húsvétkor.
– Én már nem is emlékszem – mondja elmosolyodva Sári néni.
A pincér, ahogy látta, hogy megették a halászlét, máris hozta a második fogást, a paprikás csirkepörköltet.
Hozzá is fogtak nagy igyekezettel. Sándor a pár percnyi beszélgetés után egy kicsit elkomolyodott.
– Mi a baj? – kérdezte Sári néni
– Semmi, csak a fiam jutott eszembe.
– Mi van vele?
– Ő vele már semmi sincs, mert meghalt tüdőrákban.
– Ó, ne haragudj, hogy ilyen illetlen voltam – mentegetőzik Sári néni, aki szégyenében még el is pirult.
Sándor szeme könnybe lábadt.
– Csak harminchét éves volt – tört ki belőle.
– Az ördög vigye, aki kitalálta a cigarettát, az én férjemmel is a rák végzett.
A csirkepörkölt után pezsgőt rendeltek, s ittak az egészségükre. – Isten éltessen, Sári – emelte a poharát Sándor.
– Téged is!
Az étterem bejárata előtt még egyszer minden jót kívántak egymásnak s elbúcsúztak.
Sári néni, ahogy hazaért második emeleti lakásába, leült az ágy peremére s csendben a férjéhez fordult. – Lám, mást is a rák vitt el. Talán ez felengedi a lelkedet. Ez a tudat. Nem vagy egyedül. – S csendben elmondott egy imát. A szobára ráborult a csend s a gyász.
Ülök magam, virágzik szivem,
mint a csillagok a semmiben
(Juhász Ferenc)
Ülök az éjszaka vékonyodó
sötétjében, nem kell, hogy
ébresszenek a fények, nem
kell megvárnom, míg
ágyamban a körvonalak
lassú mozdulattal összeérnek.
A történetben is változnak
a hangsúlyjelek, a formákban
megszárad a lényeg, s mikor
az anyagot újra keverem,
már nincsenek igazi túlélők,
csak szétgurult,kihűlt szépségek.
Az avarban ülök, mint fáradt
őszi madár, s az ég szövetében
meglátom finom árnyad.
Már lángban állnak a csillagok,
angyalok jönnek mélyrepüléssel,
s átültetik a magányos fákat.
A móló végén egy vers ácsorog
Magányos
Semmi sem közvetíti
Semmit sem közvetít
Nem is vers már
Csak százhatvan betű
Két vén tanár vizsgálja
Messziről
Színházi kukkerüktől
Kicsorbul a nap
Elég személytelen
Mondja az egyik
Magát olvassa
A másik bólogat
Elbokáznak
Az árva vers marad
Felhők nem terhelik
Sem fények madarak
Belém bújhatna egy költő
Gondolná ha nem lenne tilos
Valami üzenetet hozna
Vagy egy színt
Lehetne zöld
Fehér
Piros
Ha látnék egyáltalán
Csodálhatnám őket
Na lám
Díszelegnék bennük
Mint
Dermedt szúnyogban
A harmatos halál
Nem töpreng tovább
Magába szippant
Egy arra kószáló ifjú költőt
De annak máris célja lesz vele
Üzeneteket rejt belé
Megette a fene
Még egy kudarc
Dörmög a két tanár
Borozni megy az egyik
A másik félreáll
Uram, védj meg minket,
vedd el bűneinket:
Hogy ne tűrjük,
zsebre gyűrjük
piszkos zsebkendőnket!
Uram, vedd el nékünk
ügy-fogyott reményünk:
tűrd meg bennünk
minden vétkünk…
Add vissza szívünket!
Uram, látod bennünk, –
olykor nincs mit ennünk.
Gondos-gondolattal:
Mondd meg: mit kell tennünk?!
Vonal zoo
– Nagy az Isten állatkertje – nyugtázta számvetését Noé magabiztos fennhangon, mégis megremegett a toll a kezében, s a bárkanaplójába húzott egyenes hirtelen furcsa kacskaringókat vetett.
Az ablakán bekukucskáló talán azt hihette, ez is – akár a laikusok létezése – csak a véletlen műve, de Noé minden sejtjében érezte, itt most másról van szó, a gondviselő irányítja abban, ki kerüljön föl a tatra, kik népesítsék be azt a jövőt, amelyet éppen fölvázol.
Halántékán az erek kidagadtak, homlokán az árkok mélyültek, a szemében ragyogó tűz mégsem enyészett el, ahogy elnézte a vonalak megszámlálhatatlanná szaporodását.
– Uram, ennyi lénnyel miképpen kelek át az özönvízen? – fordult az Ég felé, pedig tudta, a választ már megkapta a tollon keresztül, amikor az nem engedelmeskedett, képtelennek bizonyult egy egyenes segítségével elválasztani a mentésre érdemestől a menthetetlent. Hiába, de mégis… hátha… – Szükséged van minderre a sokaságra? Engedd, hogy megszabadítsam az ocsútól a búzát!
Hangot várt, de belső zaján kívül csak a toll önkéntelen sercegése törte meg kabinja csöndjét.
– Mennyivel egyszerűbb lenne az eljövendő világ, ha szabadon dönthetnék felőle – motyogta az orra alatt. – Nem bízol bennem eléggé…
Sutábbik kezével is megragadta az írószerszámát, hogy elejét vegye a további munkálkodásának. Belekapaszkodott, mintha a sorsa múlna rajta. Engedelmességet akart kicsikarni belőle. A toll tovább rótta az istentől kapott útját, mit sem törődve a ránehezülő kezekkel.
Noé fanyalogva nyugtázta:
– Isten állatkertje holnap sem lesz kisebb.
Szodomát elhagyva
Show-bálvánnyá vált az asszony, hiába mondtam, ne nézzen hátra, ha azt hallja: Homo! Velem tartson inkább, kifelé az erkölcstelenség pusztulásra ítélt melegágyából, oda, ahol a bűn nem kapaszkodik a ruhájába, hogy maga mellé rántsa. Álljon ellen a kísértésnek, így mentse meg a lányaim anyja életét! Tartson velem! Tartson ki mellettem! De csak látszólag követett. Ha hitt is nekem, nem eléggé. A csábító hang, mely utánunk kiáltott, magához édesgette tekintetét. Elvakította a fény, a pompa, rabjává vált egy illúziónak, melytől éppen megszabadítani próbáltam. Nem értette, hogy amit Isten kínál mellettem, az nem ragyoghat, nem nyújthat kielégülést az ösztönei számára, csupán egyszerűségben múló napokat ajánl a szüntelen látványforgataggal szemben. Szegénységet, munkát és küzdelmet a könnyű szórakozás helyett. Verejtéket minden betevő falatért, mégis ez az igazak élete. Félelem járta át a szívét, mikor le kellett mondania a gazdagságról. Jómódot akart még mellettem is. Pedig lehetett volna épp oly fogékony a puszta igazságra, a puszta igazságára, mint én, és az elemi ösztönökre alapozott vonzerő nála is kudarcot vall. Ám a könnyű létet képtelen volt feladni. Gyöngének bizonyult a lelke. Feledte, amit ember nem feledhet. Akkor se, ha mindent elveszt, testét kór gyötri és magány. A küldetésben levőnek tudnia kell, bizonyságként van a világon. Sorsa bizonyságtétel. Ennek igazolására van. Hirdetni: a mindenekfölött álló Egy, és a próbatétele az ő akarata szerint való. A szenvedés nemesít, közelebb visz a létezés végső értelmének megismeréséhez. Mégis elegendőnek bizonyult egy hang: „Homo!” – ragadhatta, vihette az ördög mellőlem. Örökre megkeményítette a szívét a show-bálvány szerephez.
Kőpárnán pihenve
A nap hirtelen hanyatlott le a gyér növényzetű hegyek között, melyen át kellett kelnie, hogy a rokonaihoz megérkezhessen. Nem számított rá, a pusztai est elnyúló beköszöntéhez szokott.
Megállt. Elnézte, a porból mint tekerget tölcsért egy kósza fuvallat, s mosódik bele az alkonyat hunyó fényeibe. Letáborozása mellett döntött.
A Vénusz feltűntével párnának való követ keresett, saruját leoldta, homlokáról ledörzsölte verejtéke odaszáradt sóját, kovásztalan kenyeréből tört néhány falatot, a morzsákat hagyta a földre hullani, kicsiket kortyolt a borából, maradjon még másnapra is. Fáradtságot érzett, álmosságot nem, de lehajtotta fejét a kő sima, Nap hevét őrző oldalára. A déli eget bámulta az ébredező csillagaival.
– A hírem már bizonyosan megelőzött – tűnődött a sorsa felől. – Várnak rám, s tudják, atyám áldását birtoklom, még ha csellel is tettem szert reá. Testvérbátyám megbocsátja-e valaha, hogy az elsőszülöttnek járót eloroztam előle?
A hátára fordult. A zeniten járó Telehold ragyogó udvarát figyelte mereven, hátha álmot hint a szemére. Látta, hogy a fénye mint homályosítja el a Tejút egy szakaszát, míg égi útján átkel előtte.
– Vajon mit szán számomra az én istenem? Új otthont? Családot? – adott halk hangot az aggodalmának. Válaszra várt.
Félte, hogy magába nézve valami olyanra bukkan, amitől meginog a furfangos gondolkodására alapozott önbecsülése. Az éj hűvösében előmerészkedő kígyóval mit se törődött. Mellére kúszhat – vigyázzák álmát odafentről. Légoszlophoz támasztott létrán szállnak majd alá az angyalok, hogy megvédjék. Az ő jövője az Isten jövője is.
Az ég kémlelése közben, hirtelen hanyatlott szemére az álom.
Ciszterna napon
Hűvös ciszterna mélyéből nézek fölfelé a gyűrűnyi égre, s várom, hogy sorsomról miként döntenek vér szerinti testvéreim.
Nem értem haragjuk okát, hiszen az álmaim – ha a szívükbe elég mélyen belenéznek, láthatják – a jövendőről szólnak. Ezt akarnák most átírni? Vajon megtehetik? S én tehetek mást, mint hagyom, hogy történjen minden a kedvük szerint? De a kedvük szerint történik-e ez? Vagy része annak a próbatételnek, mely mérlegre teszi alkalmasságomat?
Mikor innen – hová vetettek – kiemelnek, ellent nem szegülhetek, hisz külön-külön is erősebbek nálam. Még csak suhanc vagyok hozzájuk képest. Szeretett kései gyermeke apánknak.
Ide lehallik, ahogy a tűz körül tanakodnak, mitévők legyenek, s közben juhhúst zabálnak. Majd azt füllentik, elragadta a bestia. Rólam is ezt. Szavaikból még mindig azt veszem ki, ölni is készek. Hogy kútba vetettek, vissza már nem csinálhatják. Én sem tudok már másképpen tenni, mint fölfele nézni oda, honnan vesztem vagy megmenekülésem várhatom. És türelemmel figyelhetem, mikor jön, aminek jönnie kell.
Apám még mit se sejthet. Bár, mintha égi szóra küldött volna a testvéreim után – nézzem meg, nyájára miképpen vigyáznak, javai gyarapodtak-e –, úgy indított útnak. Hosszan búcsúzott. Tán csak nem örökre?
Távoli karaván hangja hallik. Alkudnak rám a fivéreim. Két bárány árát érem csupán?
Jóapám nyája elvonulóban. Bátyáim látni sem akarják, egyben vagyok-e még a zuhanástól? Búcsút se akarnak inteni? Eladtak.
Idegen kötelet dobnak, hogy másszak elő. Rajta fel milyen sorsért kapaszkodok?
Vágyaknak áldozva
– Miért hoztátok vissza a kecskebakot? – kérdezte rosszat sejtve, homlokát tapogatva.
– Nem bukkantunk a nő nyomára – szegte le a fejét a szolgái szószólója. – Senki sem ismeri kilétét…
Végigmérte embereit, igazat szólhatnak-e.
– Vigyétek vissza a nyájba! – rendelkezett a visszahozott felől. – De előtte jelöljétek meg, hátha megkerül a gazdája!
Mikor magára maradt, esetleges szégyene felől tűnődött. Mi van, ha a pecsétgyűrű, a zsineg és a bot rossz-szándékú kezekbe került? Nem csak a saját fejére zúdít ezzel gyalázatot, hanem unokák nélküli családjára is. Hibáztatta önmagát, hogy meglett férfi létére képtelennek bizonyult a test csábításának ellenállni, egy ismeretlen parázna nőbe pazarolta magját. Ráadásul mindezt ereklyéi elzálogosítása fejében tette.
– A kéjhölgy nem fedte fel arcát, talán rejtegetnivalója volt – tűnődött hangosan. – Mennyire elkápráztatott alkati adottságaival. Mint első gyermekem számára vásárolt asszony, oly szemrevalónak tűnt. Elszédített. Hirtelenjében fel se tűnt, hogy ő döntött a felől, mely javaim hagyjam nála, míg azt ki nem váltom egy kecskebakkal. Mindvégig rászedett. Kinek a megbízásából?
Fölállt és kilépett sátra bejáratán. A Nap hevesen tűzött a fejére, rezgette a forró levegőt. Elnézte az esőért epekedő tájat, megszámlálatlan nyáját, ahogy a völgy fogyó füvét legeli. Arra gondolt, talán magának kellene a nő után erednie, mielőtt baj zúdul a javaira, de sejtette, ismét hatalmába kerítené a vágy, ha viszontláthatná az arcát elfedőt. Inkább leballagott a frissen nyírt juhai közé, s választott egy feláldozható szopós bárányt.
Bokros teendő
Ne erőlködj, vissza nem megyek! Tetszeleghetsz tűzrózsa szerepben, de nem lehetsz az én Uram, aki a saját képére teremtett, azaz hasonlítania kéne rám. Holmi lángoló csipkebokor nem hoz tűzbe és nem bír arra, oda menjek, ahol az igazságszolgáltatás büntetése vár. A juhok őrzése, a puszta végtelen csöndje békességet költöztetett a szívembe. Ki cserélné el ezt a lelki nyugalmat egy bizonytalan kimenetelű küldetésre, amit – ki tudja miféle – fondorlat sugall? Több esztelenségre nem vetemedek. Távozz, kísértő! Hinni nem fogok neked. Népem – mely szülőanyaként nem nevelt, nem tanított a jóra és igazra – én ki nem vezetem a rabságából. Vívja ki a maga szabadságát, ha úgy véli, ezt kell tennie, ezt megteheti! Bárki is vagy, ne dönts helyette! S ne bíztass engem arra, cselekedjem, cselekedtessem meg ezt a kivonulást velük! Az ifjúi hév a múlté. Okultam, hisz volt miből. Már csak ésszerű dologra vagyok kapható. Megfelelő érvek nélkül pedig semmire. Ehhez tartom magam. Az, hogy lángolsz és susogsz e rekkenő melegben, meggyőzésemhez kevés. Bizonyító erejű produkcióval állj elő! Vagy inkább ne is fáradj! Ebben a megjelenési formádban rá nem szedhetsz. Akár még hatalmaskodhatsz is fölöttem a természetfölötti képességeid folytán, meg nem ingok. Több a sátáni hév a tüzedben, mint az isteni bölcsesség. Az utóbbi felé törekszem. Azt gondolom, a mostani létem ezt segíti, és minden más rombolna, oly utakra vinne, ahol elveszek. Elegendő levezeklendő vétek terhét cipelem a vállamon. Kalandokba nem bocsátkozom. A rám bízott nyájért felelek, s ez éppen elég. Itt akarom a hátralévő életem leélni, megtartani magam az Úrnak és az Úrban. Szavad rosszra csábít – tudom. Hát ne erőlködj!
Hórebre fel
Nehezen vette a levegőt testvére és fia oldalán. Megpihenni vágyott, de nem merte kimondani.
A hegy felénél se jártak. A közöttük beállt csöndből sejtette, ez az út az utolsó útja lesz, „meg kell térnie az övéihez”, több ellenszegülésre már nem nyílik lehetősége. Pedig tisztességgel szolgálta az Urat hite és legjobb tudása szerint. Csak szolgálnia kellett a népét is, mely időről-időre nekikeserült, amikor valamiben hiányt szenvedett. Ilyenkor nem önmagáért lázadozott, perlekedett, emelte fel a hangját. Önmagáért sohasem tett volna ekképp. Amit felhánytorgatott, annak mindenkor jogos alapja volt, hiszen szerződtek.
– Nem intézhetnénk el itt? – torpant meg zihálva. – Öreg vagyok már egy ekkora úthoz – mutatott maga elé, s onnan fel, egészen a csúcsig.
– Én is. De a tetőre kell fölkapaszkodnunk. Így szólt a parancs – s belekarolt testvérébe, hogy lépteit segítse.
– Akkor jó, feljutunk – támaszkodott a közelebb húzódó fia vállára is.
Lépett, ám mintha ólmot cipelt volna a lábaiban, alig haladt a meredekülő parton. Eleinte csak támasztották, majd egyre inkább emelték is, hogy följebb és följebb hágjon a hegyre.
– Nem pihenhetnénk? Apám aggasztóan zihál – szólt a fiú kiszáradó torokkal.
– Nem, hiszen még föl is meg le is kell érnünk napnyugtáig.
– Hagyd el, fiam! Már közel a végső cél – nyugtatta meg az utódját. – Te ezt előre tudtad – fordult a testvére felé, aki csak biccentett a fejével, majd félrenézett, ne lássák, mint fátyolosodik a tekintete.
Arccal Jerikónak
A folyó kettévált a ládát cipelők előtt. Áradó vize visszafutott a forrása felé. Torkolatáig kiszikkadt a kavicsos meder. A frigy nyitotta úton átkelt, aki hitte az istene erejét, és az is, aki a magára maradásától félt. Onnan, hol a ládahordozók feltartották a vizet a szövetség erejével, a tizenkét kiválasztott fő egy-egy követ vett a vállára bizonyságképpen. Mikor az utolsó ember is elhaladt, a ládát kihozták a partra és letették a pázsitra terített gyapjúszőnyegre. Ekkor újra felzúgott a folyó, vize rohanni kezdett, fákat sodort, sziklákat görgetett féktelen örömében, szabadságát visszakapva.
– Ne nézzetek vissza! – szólt Józsué. – Előttünk minden fal leomlik.
Hitték is szavát, meg nem is, de félték az Úrtól kapott hatalmát, így mindenki hallgatott, kétségeit magába zárta. Józsué pedig félrevonult, hogy meghányja-vesse népe ügyét.
Pirkadt, mikor visszatért. Kezében kőkést szorongatott. Kevesen emlékeztek arra, mire való annak pattintott pengéje. Józsué hamarosan minden kérdés elejét vette, s felszólította az érintett férfiakat, kövessék a Fitymák dombjára, ahol áteshetnek a körülmetélésükön. Mert akin ezt meg nem cselekszik, az szörnyű halálnak halálával hal, Kánaán földjét el nem érheti.
Mindőjük előtt járt, s mindőjük előtt épült fel sebéből. Elnézte Jerikó magas és erős falait, melyen egyetlen lélek se jött ki s ment be. Bevehetetlennek tűnt, de szerette a lehetetlent megkísérteni, hisz az Úr is azt segíti, aki mer lehetőségein túlra tekinteni.
– Megkerüljük a falakat és még hét nap, miénk a város – nyilatkozta ki szent meggyőződéssel a lépteit közrefogóknak.
Oszlop iránt
Nem vagyok már nazír. Vakká tett a szerelem, s minden erőmtől megfosztott hajam levágásával. Jól tudom, oroszlánt többé nem tépek miszlikbe, csontjai közül nem ragadok ki aranyló lépesmézet, hogy éhem űzzem általa, szamárállkapoccsal nem ölök ellenem fenekedőket, városkaput nem viszek Hebron hegyére elriasztás gyanánt, Delila testemre csomózott kötelékeit többé nem szakítom szét, nem oltom és hevítem benne a vágyam. A filiszteusokban sem keltek egy ideje félelmet, hisz eléjük is csak úgy jutok, ha vezetnek. Rabságom malmát se hajtatják többé velem, úgy hiszem. Döntöttek sorsom felől. Egy fiú fogja kezem, irányítja végső utam az áldozati csarnokba. Már nem kellenek ehhez harcedzett katonák, odavan szemem világa. Csupán tapogató ujjaimmal, visszhangokat felfogó fülemmel érzékelhetem azt a tágas épületet, melyben annyi kárörvendő összeverődött miattam, hogy lássa, mint űznek belőlem csúfot, vetnek oda istenüknek, Dágonnak. Fogságom ideje, íme, hát lejárt. Régtől fogva várom ezt a pillanatot. Mióta Delila ölében kiszúrták szemem, senki se csonkolta fejem hét fürtjét, és ha az, ami elmúlt, vissza már nem is térhet, a régi tűzből – előlük rejtve – valami mégis felébredt ereimben. Bizonnyal nem hiába. Az Úr segíti bosszúm, halálom nem lesz céltalan, e gyülevész had is velem pusztul. Az Ő rendelése ez. Megfizetnek önteltségükért. Azért, amit ellenemre és népem ellenére cselekedtek. Ne várjanak kegyelemre. Ez még nem a megbocsátás órája. Inkább a bűnökkel való elszámolásé. Amikor fogat fogért, szemet szemért kíván az ember és áldását adja rá az Ég. Ennek így kell lennie.
– Vezess, fiú, az épület tartóoszlopáig, hogy megtámaszkodhassam belé!
Háromra pestis
Félelem költözött a szívébe. Bűnéért járó büntetésként választania kellett háromévnyi éhínség, háromhónapnyi üldöztetés és háromnapnyi pestis között. Mert más keze által nem szeretett volna elveszni, s úgy vélte, nélkülözött már eleget, míg Saul gyűlölete elől menekült – a pestis angyalát engedte be országába, járjon el kedve szerint, majd háza népével visszavonult megszentelt hajlékába, hogy a városai felől jövő jajszó a füléig ne hatolhasson el. Harmadnap – mikor a fekete halál elérte palotáját – vállára nehezült a féktelenül tomboló kéz, hogy ezrek sorsában osztozzon családjával egyetemben. Ekkor megértette azt, gyávaságában mit cselekedett. Bár vissza már nem csinálhatta a szavával okozottat, és rettegése nem lett kisebb, mint annak előtte, trónusáról fölemelkedett, hogy az esztelent – mit döntésével előhívott – megállítsa. Könyörgőre fogta az Úr felé intézetteket: legyen az ő bűnéért járó csapás is az övé, miatta ne szenvedjen tovább a vétlen nyáj. Az angyalnak azonban még nem telt ki a három napja, és ha az emberek királyt akartak maguk fölé Isten helyett, akkor – annak vétkéért, kit az Ég és a Föld közé emeltek – szenvedjenek úgy, mintha ők maguk vétkeztek volna. Ennyiben legyen mindenkié a trónra emelt jussa. Lehelődjön ki az összes lélek! Ám Isten fölfogta, teremtménye mennyire esendő és törékeny. Megbánta azt, hogy csapást csapás hátán bocsátott le rá, így akarta kedvére valóvá tenni annak jellemét. Belátta, amikor szabad akaratot adott az embernek, azt is megadta neki, hogy akár tetszése ellenére formálja életét. Épp úgy nem lehet mindenkiből kiválasztott, ahogyan király. És visszarendelte angyalát, és hagyta Dávidot oltárt emelni, égőáldozattal ellensúlyozni a bűnét.
Visszatérő prófécia
Alkonyul. És ha én nem is érem meg a hajnalt, a Nap felkél, s oly fia sarjad e népnek, aki békét hoz ember és ember, nép és nép közé. Szamárháton, szamárnak csikaján érkezik majd. Léte üdvöt hoz. Leveszi a sorsokra nehezült gyászleplet, mit átok rakott reá, mert törvény és parancs megszegve lett. Isten szétszélesztett nyáját egybegyűjti, az igazszívűeket elvezeti az Ő országába, az örök boldogságba, az Úr asztalához, lakomára, zsíros legjava falatok, erős színborok mellé. De jaj annak, s minden ivadékának, ki az éj leple alatt tilosban jár, mint a féreg, pusztít, más véréből és verejtékéből él, hatalmaskodik az emberek felett. El lesz tiporva, miként ha szalmaszálat taposnának trágyalébe, oly könnyedén. Az efféle alakok nem láthatják meg azt a földet, amelyre eleink ígéretet kaptak, ám bűneik miatt folyton elvétették fellelni ebben a világban. Előttünk új lehetőség tárul fel. Mire megvirrad, lelkeitekben búvó gonosztól szabaduljatok meg! Irtsatok ki magatokból minden alja indulatot! Oda nem léphet gyűlölettel terhelt szívű. Az ilyet ajka leheletével öli meg még mielőtt megérkezhetne a mennyei tájra. Kint reked hamvában, melyből a nyüvek soha nem pusztulnak ki, a beléköltözött pokoltűz nem hagy alább az idők végtelenéig. Ezt kívánjátok-e magatoknak, és általatok utódaitoknak? Leljétek hát az Úr félelmében örömötök addig a közeli óráig! Hisz’ aki jön, nem az Úr nevében, hanem az Úr által lesz fölkent; azon az Úr lelke nyugszik; az értelemé és a bölcsességé, a szereteté és a megváltásé. Mikortól fogva vele lehetsz, utadon el nem tévedhetsz, a Sátán csábítására könnyedén nemmel felelsz, és hited sem csorbul a környékező bálványok hadán, örökre rendíthetetlen maradsz. Míg világ a világ.
Haraggal, dühvel, hazug reménnyel,
mögöttetek romok, és lemetszett fejek,
felettük hasznukkal a milliárdosok,
ott, hol világhatalmak mérik össze
két protokoll kézfogás között,
az egymásnak szánt bombaözön
még vitatható pusztító erejét.
Mentek!
Jövőtökből a múltba hajtva,
cipelve asszonyt, bódult gyermeket,
és a talmin csillogó, buja reményt:
élni!?… Szolgának a megroskadt Európa
tunya városaiba.
Mentek!
Messze már az elhagyott örökség,
az ősi és a gazdag Szíria.
Álom angyal