Würtz Ádám: A szabadság az szép szó II.
Würtz Ádám: A szabadság az szép szó II.
Ebben az országban
(Emlékeztek még a szóra: „haza”? Ma már szinte semmi nem a „hazánkban”,
nem „itthon”, nem „honunkban”, hanem – „ebben az országban” történik.
Így-úgy mondják – ma már… Csak füleljetek! Füleljetek csak!)
Mondom: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban csak félni lehet. Ebben az országban
kutakat mérgeznek, téboly gyötör sok hitevesztett örökszegényt,
ótvaros hajléktalanok bűze terjeng, itt a szopós macák még
forintért cumiznak, szájkosár nélkül sétálnak vérebek, koktéllal
kínálnak sünöző, gyáva, kilóra vett rendőrt.
Mondod: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban szabad a rablás és gyilkol a sárga irigység;
megélhetési hunatyáinkat kapzsivá tette mammon talmi
kincse; kátyús újsztrádák mentén szégyenpipacs virágzik,
míg úttalan utakon döcögve, uzsorakamattal köszönnek be
véreikhez a kigyúrt, merdzsós álomrablók.
Mondja: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban rongyrázórongyok, szélkakaskaméleonok;
ügyes bankfiúcskák csupor mézet méretes madzagra kenve
csalnak falánk darazsakat, ártatlan méheket lépre; hajszálon függ
függetlenbíróság becsülete, minden testen tetkók, mint tetvek,
paneltoronygettókban cigányélet – cigányúton.
Mondjuk: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban mentalisták, buzik, pedofilek, ciánölte folyók,
nagy hegyi lokátorok, éhes dögkeselyűk, hiénák, sakálok, kábszert
gyártó farkas, szivárványgyilkosok, árulók, pártütők, kutyaütők,
bunkók, nyakukonkés-kényszervállalkozók, csencselők, rapsicok,
orvhalászok, szépkorú – eszmeroggyant – vének.
Mondjátok: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban piercingelt BB-VV-babák plázacicás keblén
hennacserje vére, képernyőképes adócsalók, üvegzsebelsötétítők,
papramorgós napraforgók, hamis próféták, váteszek,
rohadthúslecsóárus strómanok és showmenek, konjunkturisták,
(j)anusarcú krisztusköpködők, macskafingsztárok.
Mondják: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban kékcédulázók, konzervvelszavazatvásárlók,
tuttifrankónhitelesek, vadul romázók-zsidózók, nyálasnyájas
rózsadombálmú-mónikázó fogatlanok, sósborszesznyalogatók,
zálogházasok, leggazdagabbszázmagyarok, leszartmilliómagyarok,
gengszterdrukkerek, hálapénz(le)szurkolók.
Mondhatnám: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban cafrangárusok, gyávaoroszlánok, szipuzók,
maszturbátorok, pályázatipénzlenyúlók, irtóztató parlagfűirtók,
parasztvakító ringyópávatáncosok, kormánybérencek, botoxos,
maszopos, zsideszes luvnyák, no meg szarérhúgyérmelózó
csóróproletárok, whiskasnyugdíjasok, riadt rétiniggerek.
Mondhatnád: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban tanárverők, jövőgyilkosok, ebszartermelők,
furtonfurtkézcsókos cezaromániások, böszmedakotadiktátorok,
vitriolbértollnokok, cuciálishálótépők, istentől elrugaszkodott
álpapok, harcedzett kukabúvárok, turulrabszolgák, csókos,
zsebhokizó, zsebszerződéses zsugabubusok.
Mondhatná: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban harmadikemeletháromban víganlakók,
kiskopaszrendetteremtenemátyásigazságotosztana-hirdetők,
kolbászolgató, immár csontnélkülijánost-visszasíró élemedettek,
lottóötösrehatosravárók, a lebenundlebenlassent-kereső,
londonyországbatartó, angoltmakogó kölykeink.
Mondhatnánk: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban rezsiésgecihuszárok, trafikmutyizók, vizesnyolcas
stadionésoskolareformátorok, smittelő paligzátorok, nótázó xkurvák,
süketfülek, némaleventék, nagymagyarkornyikaírók, acéljóskabajszú
megfegyelmezők, csornai csálszbronzonok, álszentkoronaúsztatók,
madárritkítóemberek, annyitérszamidvanok, vakkomondorok.
Mondhatnátok: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban vénuszdombkoptató műmájerek, agymosók,
békemenetes szamurájharcosok, forrókásaelőfúvó kultúralekakálók,
a csak-azért-van-a-kultúrház-hogy-te-a-parkettra-turházz-vallók,
hitbizományosok, bulvárszivattyús újárvízihajós-nagylegényagáton,
wasstörvényhirdető-ájuldozók, tengernagy-szobor-állítók.
Mondhatnák: ebben az országban nem lehet élni.
Ebben az országban csendőrtollbokrétás kakasok, halálbatömött libák,
monnyonlebarmok, narancsligeti hintáslegények, damaszkusziutas
sárkány(szeg)fűárulók, vörösingesátsferik, gerébgrudvamzerek.
Pásztorokfürdettehősnemecsekernők, jónyilasmisik becsülete oda.
Kussolóbalfácán értelmiseggek pofája súlyban. Seháború-sebéke.
Einstand! Szépp maffiaidő!
∗∗∗
Te meg mit körmölsz itt Pistagyerek? Mi ez az ákom-bákom?
„… édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek…”
Ebben az országban?
Mennyit ér egy emberélet? Mennyi idő kell a kioltásához? A megválaszolhatatlan kérdések évek óta gyötrik Sárközi Lászlót, az Ezredvég régi szerzőjét, akit az olvasók formaművész verseiről ismerhetnek. Elég egy jó vacsora barátinak hitt körben, majd az étel-ital elfogyasztása után az utcára kilépve azonosíthatatlan emberek durva támadása a még megmaradtnak feltételezett forintokért. Nem sok híja volt, hogy itt ért véget Sárközi élete, nem sok idő kellett hozzá, hogy kioltsák: néhány másodperc durva ütlegelés. Az eszméletét vesztett, véres költőt idegenek vitték be az akkor még önállóan működő Merényi Gusztáv kórházba, ahol a fejét vaskoronával rögzítették, több sérülését műtötték, majd a vaskorona alatt is duzzadó vérömlenyt kellett leszívni, mert kezdte megközelíteni a légzőközpontot. Az elsősegély után hosszú hetek a rehabilitáción, aztán egy elfekvőben, amit eufemizmussal utókezelőként neveznek, majd a Marczibányi téri Mozgássérültek Állami Intézetében eltöltött öt év. A költő először úgy gondolta: nem nyúl többé íróeszközhöz. Aztán lassan oldódni kezdett a gátlás, és eltervezte, hogy megírja mindazt, amit elmondani nem tud. Nehéz formát választott – szokásához híven magasra állította a mércét – szonett sorozatot írt, csupa mély magánhangzóval, amit lelkiállapota feltárásához a legalkalmasabbnak ítélt. Ezt a próbatételt is kiállta, a mű készen van, és műfaját csak egy olyan definícióval tudom megközelíteni, ami a verstankönyvekben még nem létezik: szonettregény. Hiszen az események elkezdődnek, folytatódnak, bonyolódnak, tetőpontjuk majd megoldásuk lesz, mint a prózai regénynek. A mű hatalmas terjedelmű, ebből csak részleteket tudunk mutatni.
Szepes Erika
I.
Fogvacogok. Az apró domb alatt
lámpás autópaca suhan távot,
átfagyott, nyúlós harmatba ragadt
napkorong duzzog a látóhatáron.
Zakómra huzat sóvárog, táncol,
szorosra húzom, a markom lángol,
Kosarat adok. Bár csak volna párom…
Holtvágányra pára poroszkál,
borzong a váltó, homályló bokrok,
az árokban: nyálkás foltok,
aljukon rothadó avar rozsdál.
A varjak harákolva zajolnak,
zárva tartanak a kocsmák, a boltok.
A faágak óvón rámhajolnak.
II.
Bomló, dús, barna hajjal hull alá
a fáradó hajnal. Kátyúktól kornyad
a foszló járda, a kocsma falán
róka csorog, a sárga lámpa roggyan
a ragyogásban. Akácfa alatt
Kapatos árny motoz, hátán hasadt
kabát, nagy tócsát hugyál s odaroskad.
Zsákmányt várnak a zsaruk a sarkon,
durván aláhulló szavuk forgácsa,
akár a marhahajcsárok korbácsa.
Ravasz ragadozók bakancs talpon.
Tolvajlámpájuk homályt kóvályog,
szó pattan. Szonda. Talán próbálna
más utat – gyalog gyorsabb a Boráros.
III.
Áldott a poszt, hol a csontokat kapod.
Ragaszkodsz, holott ha tudnád, munkád
otthagynád. Magad vagy, a láncod marod.
A nyomor humánuma hazugság:
úgy kaphatsz állást, ha jól használhatnak,
csak a munkádban maradhatsz lázasnak,
vagy jogod van azonnal az utcán
fájlalnod laposra rúgott valagad.
Pályád, ha van, csupán foglalkozás,
szárnyaló álmod por, ábrándozás,
robotmód hajszolva hantolod magad.
Gondod hatványon, sajog sovány tárcád,
sorsod a provokált robotolás:
talán jobban dagad majd a bankszámlád.
…
VII.
… szakállában a szmog szánta szagát,
aztán lassan, kopott kabátjába
bújt, ahogy a szú rágja fába magát.
Foltosan hull lyukas bakancsára
a nadrág, amúgy jó hangulata van,
torkát borosan fojtogatja a fagy,
s akár rossz poronty az óvodába,
magányos. Csont ujja új szótáron.
Tollat húz lurkó módra kacarászva,
majd a lapra nyomva markánsan rántja.
Azok a szavak csalók, csótányok.
Áruhalmozás, gyártulajdonos,
bankár, haszonkulcs… Jól látod, ha bántja,
akárhogy fogja, nagyon vad dolog!
VIII.
Alkata bomba, kamasz az arca,
lakáskulcs lóg szoros nadrágjáról,
bal karját tartva magasra
lyukat formál karcsú ujjából,
a jobb mutatót húzza-dugja
mosolyogva; határozottan tudja,
hogy alkothat gubát a nullából.
Járása, akárha macska volna,
blúza alatt takaros almák halma,
orgazmus vágyát lapos buksza hajtja.
Számára már ma hazug a holnap,
koromárnyalt a magasztos azúr,
honnan volna bár halovány fogalma,
hol tanyáz a boldogság, hol az Úr?
IX.
… a bortól tompa, hord fájdalmat, szúrást,
lába gyulladás, tályogos, dagadt.
Bár máskor jutányos árakon kúrált,
korhadt foga jogán szapul kormányt,
hazát. „– … valahány tudatlan paraszt,
fontos dolga van s halogat, halaszt!
azonos jogok? az csak koholmány!
ám az alkoholmány a jobb alkotmány,
maj’ lássák!” Majd farkát kapva marokra,
habzó sárgát dob abba a sarokba,
hol cukrászattal határos a fodrász.
Gondjától langyosan válva, haján
kockás abrosszal, dalol tántorogva
a magát alkoholmányozó tanács.
X.
Az oszlopnál sápadt, páros hold hasal,
rajtuk pár ujj, lassú mozdulattal,
jókora, gyullad pattanást vakar.
Túloldalt, rojtos, rázkódó kalappal
markában, csonkolt lábú koldus ugrál
mankókkal hóna alatt. Magyar? ukrán??
vagy román??? vállat rántok – haraggal.
A koldus borozóhoz botorkál,
fakón kuporog kajla kalapjában
lábatlansága apró kamatlába.
Ádámcsutka szalad mohó torkán,
nagy szódában bugyog a muskotályos,
árkokat takar szája sarkában.
Kocog sárga foga a poháron.
…
Nahát, gyönyörű, szép a fátok. Milyen magas és terebélyes! Formás. A gyertyák fénye, a Stille Nacht halk zenéje… minden tökéletes. Talán csak egy csöppet melegebb van a kelleténél. Á, dehogy! Nem kell lejjebb csavarni a fűtést. Biztosan csak azért van melegem, mert kintről jöttem. De igazán semmi baj, ne törődjetek vele.
Igen, meg lehet gyújtani a csillagszórókat.
Milyen szép! Milyen hangulatos! Milyen meghitt! Milyen felemelő!
De mi ez? Mi történik? Miért borul egyszerre sötétbe minden? Az előbb még szikráztak a csillagszórók! Most meg nem látok semmit!
Azután – mintha a fenyőfa átlátszó lenne –, mint egy ablaknyílásban, egy jelenet villan fel hirtelen.
Nyomorúságos helyiség. Szoba, konyha, minden egyben. A sparherdben pislákol a tűz. Előtte borostás férfi ül egy háromlábú széken. Vigyázza a tüzet, de csak annyit rak rá, hogy el ne aludjon. A tenyérnyi ablakot újságpapírral tömködték körül, hogy ne engedje be a hideget. Az ablakon túlról lábak láthatók. Merthogy a „lakás” szuterén. A padlója beton, a falak nyirkosak. Az ajtó rozoga, az alján ujjnyi rés. Még szerencse, hogy néhány lépcsőfok vezet a földszintre, az valamicskét szigetel.
Középen asztal. Alatta pár edény, körötte három szék. Mindegyik másfajta. Mellettük egy sámli. A falnál kimustrált gyerekkocsi. Benne egy halomban dobozok, alsónemű. Két elég nagy, fából eszkábált ágy. Rajtuk ágyneműnek használt rongyok. Azaz még egy ágy, vagy inkább szélesebb lóca a tűzhely mellett. Falba vert szögeken lóg a család ruhatára. Az egyik sarokban láda a krumplinak, hagymának, miegymásnak – ha van. Felette két polc. Szerencsés esetben liszt, só, zsír, ilyesmi kerül rájuk.
A dikón a rongyok között három év körüli kislány piheg. Sovány, sápadt arcát csapzott szőke haj keretezi. Lázas szemét időnként kinyitja. Ilyenkor nyöszörög, majd apja csitítására megint elszenderedik.
A sparherd másik oldalánál két nagyobbacska fiú sustorog. Aztán elkezdik püfölni egymást. Ha hangoskodnak, a férfi rájuk mordul: – Hagyjátok aludni Marikát!
A gyerekek elcsendesednek egy időre.
Fiatal nő lép be. Vékony, kopott kabátját fázósan húzza össze magán. Fél liter tejet tesz az asztalra. A két fiú azonnal ott terem. Várakozva néznek hol a tejre, hol anyjukra.
– Ne te, ne! Menjetek csak tovább játszani! Nem a tiétek a tej! – hűti le őket az apjuk.
– Tudjátok, hogy a kishúgotok beteg. Neki kell ez. Hogy meggyógyuljon! – mondja az asszony szelíden. Azután az urához fordul:
– A doktor úr azt mondta, hogy sok tejet, tejterméket kell adni neki. Hogy azért betegeskedik annyit, mert ilyen soványka. Nem tud ellenállni a betegségnek. Orvosságot is írt fel. El is mentem érte a patikába, de kiváltani nem tudtam. Sokba került. Hát gondoltam, akkor legalább megveszem ezt a kis tejet.
Fáradtan, törődötten lép a kicsihez. Az ránéz szomorú, beesett szemével.
– Csillagom! Meggyógyítlak téged én patikaszer nélkül is! Csak azért se fog ki rajtunk az a csúnya betegség! Finom priznicet csinálok neked. Meglásd, az leviszi a lázadat. Meg kapsz finom tejecskét. Olyan egészséges leszel, de olyan…
És közben nyeli, egyre csak nyeli a könnyeit…
Sötét lesz, és nemsokára másik jelenet elevenedik meg.
Volvo repeszt a repülőtérhez vezető gyorsforgalmin. A negyvenes férfi jólesően néz vezetés közben a mellette ülő asszonyra. Igazán csinos. Fiatalos, reprezentatív. Azonkívül mindenben partner, társ. És tud alkalmazkodni! Tudja, mikor mire van szüksége. Hát igen. Jól nősült. Ebben is jól választott. Mint minden másban – állapítja meg magában önelégülten. Mert időben lett alkalmazottból vállalkozó, jól tudta felhasználni a munkahelyi ismereteit és főleg kapcsolatait a karrierje építésében. Tudta, mikor mit lehet bagóért megvenni, mibe érdemes fektetni, min kell gyorsan túladni. Mit, hol, mikor kell tenni, illetve nem tenni. De meg is van az eredménye. Néhány év alatt a főnökei utasításait leső számkukacból tehetős – sőt, gazdag – úr lett. És most az ő szavát lesik. Köztük néhányan azok közül is, akik régebben lekezelték, akik nem nézték ki belőle a mai sikereit.
– Fárasztó volt ez a hét – mondja. – Éppen ideje, hogy egy kicsit kipihenjem magam. Veled. Az elmúlt napokban milliók – mit milliók, milliárdok – forogtak kockán. Szerencsére sikerült megoldanom. De nehogy azt gondold, hogy ez volt a legnehezebb. Nem! A legtöbb gondot a papa okozta.
Rita összerezzen. A férfi összevonja a szemöldökét.
– Ne kezdjük újra, jó? Te is tudod, hogy nem hagyhattuk a papát egyedül a villában. Ki tudja, mire jöttünk volna haza! És most nem is arról beszélek, hogy mennyire hanyag. Pedig annak is megvannak a veszélyei. Nem lehet egyszerűen legyinteni rá, hogy majd a Rózsika rendet rak utána. Mert teszem azt, a trehányságával akár tüzet is okozhat. És a Rózsika nincs állandóan ott! Nem lehet mindig a sarkában! De most nem is erről van szó. Hanem az egészségéről. Az utóbbi időben eléggé leromlott. Alig eszik. Tudom, az orvos azt mondta, hogy kedélybeteg az öreg. Hogy többet kellene foglalkozni vele. Hogy be kellene vonni őt a programjainkba. De hát mégse vehetek fel mellé társalkodónőt! Vagy társalkodót! Nekem meg nincs időm szórakoztatni őt! De neked se! Mellette alig jutsz fodrászhoz, szabóhoz, kozmetikushoz. A gyakori vendégségről pedig már csak a társadalmi, gazdasági pozícióm miatt se mondhatunk le. De ezek közé nem hívhatjuk a papát. Ha elkezd beszélni, a jóisten se állíthatja le! És miről? Hogy mi volt fiatal korában, a katonaságnál, a háborúban… Kit érdekel ez? Na, és az allűrjei! Az öltözködéséről az embernek a szocreál jut az eszébe. A régimódi stílusáról nem is beszélve! Az, hogy úr, ki nem jön a száján. Nem képes megszokni, hogy ez a megszólítás járja. Még jó, hogy nem elvtársat mond! Különben is, ne szólj egy szót se! Hiszen te fogadsz majd minden nap panaszáradattal! Ha tudnád, hogy milyen nehéz volt felvétetni a kórházba! Igen! Tudom, hogy ez nem olyan szokványos kórház. Hogy úgynevezett krónikus betegeket fogadnak itt. Ugyan! Hogy mondhatsz olyat, hogy elfekvő? Az valami egészen más! Na, nyugodj már meg! Most elmegyünk két hétre Ciprusra és pihenünk egy nagyot. Persze. Tudom, hogy szívesebben utaznál Miami Beach-be. De oda csak nyáron megyünk. Mert akkor egy hónapra teszem szabaddá magam! Igen, az lesz az igazi! Bizony, a két hét nem sok. És ha arra gondolok, hogy utána kezdődik minden elölről… Nekem a hajsza, neked a papa. Bár – ha otthon leszünk, akkor se kell úgy sietni, hogy hazavigyük az öreget! Jól meglesz ő ott. Meg mi is valahogy csak kibírjuk nélküle… Na, mosolyogj már! Vár minket Ciprus…
És még mindig nincs vége a látomásoknak. Újabb epizód következik.
Frici ásítva kel fel az ágyból. Még ráért volna egy kicsit feküdni, de a kisöccse úgy bömböl már jó ideje, hogy hiába húzza a fejére a dunyhát, akkor is hallja. Pedig szeretne minél később kelni, mert annál később érzi az éhséget. Enni meg otthon nincs mit. Ki kell várni, hogy beérjen az iskolába. Mert ott kapnak reggelit. Nemcsak ő. Sokan. Merthogy sokan érkeznek éhomra. Kevés gyerek kap otthon. Még kevesebb hoz valamit tízóraira is. De ami azt illeti, el lehet lenni az ott kiosztott reggelivel, ebéddel, ozsonnával. Legfeljebb korán fekszik le, ha este már nagyon korog a gyomra.
Most a lavórhoz megy. Belemártja a vízbe a kezét, de nagy hirtelen ki is kapja. Hideg a víz. Szinte jeges. Hanem azért csak rászánja magát, hogy a szeméből kimossa az álmot.
Az asztalnál anyja ringatja az ölében a csöpp Józsikát. Apja meg gügyög neki. De csak nyüszít az, mint a fába szorult féreg.
– Miért bőg a gyerek? – morog Frici.
– Éhes – válaszol az apja.
– Én is éhes vagyok, mégse ordítok – ránt a vállán a nagyobbik gyerek.
Az anyja sírósan panaszolja:
– Nincs egy csöpp tejem se.
– Csak annyink lenne, hogy te ehess jobban, amíg szoptatsz – sóhajt az ember.
– Aztán, ha a gyerek kinőtt már a szopásból, akár éhen is veszhet – bölcselkedik Frici.
– Dehogy, kisfiam, dehogy! Persze, hogy neked is járna. Ha volna.
De így csak tétova simogatást kap a kobakjára.
– No, ha nincs, akkor indulok az iskolába.
Az úton aztán elszáll a haragja. Menet közben kavicsokat is lehet rugdosni, meg találgatni lehet, mit kap ma enni.
Már többen vannak az osztályban. Időnként az ajtót lesik: mikor szólnak, hogy álljanak sorba az ételért. Végre az is elkövetkezik. Teát osztanak zsíros kenyérrel. Aki megkapta, visszamegy az osztályba.
Frici maga elé teszi a padra a kenyeret. Majd a tea után – határozza el. Két kezébe fogja a bögrét. Jó forró a tea, a kezét is felmelegíti. A torkán meg olyan simogatóan szalad le, hogy be kell hunynia a szemét a gyönyörűségtől.
Csakhogy egyszer az is elfogy. Sebaj, ott a jókora kenyér, vastagon megkenve zsírral.
Kézbe veszi, emeli a szájához. Valahonnan messziről mintha a Józsika sírását hallaná. A szája már tátva, de a keze félúton megáll. Nézi, nézi a kenyeret. Azután visszateszi a padra. A szemét nem tudja levenni róla. Megint közelít a keze hozzá. Megfogja. Már emelné, de csak elengedi.
Nagy gyorsan kitép a füzetéből egy lapot. Belétekeri a kenyeret és az iskolaszerei mellé gyömöszöli a szatyrába. Feláll és kioldalog az osztályból. A többi észre se veszi. Mindegyik majszol. Ő meg rohan hazafelé. Úgy szalad, ahogy csak bírja a lába. A házuk előtt megtorpan. Fújtat egy keveset. A szatyrát leteszi a földre. Elgondolkodva áll mellette.
Kisvártatva lehajol, kiszedi a csomagot. Kibontja. Szétszedi a félbevágott, zsíros felével egymásra borított kenyeret. Az egyiket a szájához emeli és gyorsan belenyal a zsírba. Előbb visszahajtja a papírt, elteszi a kenyeret, csak azután ízlelgeti a szájában az olvadó finomságot. Egy kicsinyt forgatja a szájában, úgy nyeli le. Ízlik. Jólesik!
Megkeményíti magát és beront a házba, mielőtt meggondolhatná. Apja matat valamit az udvaron, észre se veszi a becsörtető gyereket. Az anyja tesz-vesz a házban. Látja Fricit, de nem figyel rá. Józsika újból felsír a bölcsőben. Csöpp kezeivel hadonászik hozzá. Móra Ferenc csaló Pétörének kései utódja kiráncigálja a kenyeret, papírostól a bölcsőbe rakja.
– Nesze! No, neked hoztam. Csak ne ríjj már!
Kialszik az utolsó csillagszóró, eltűnnek az iszonytató képek. A feldíszített fa uralja megint a szobát. Most már csak a gyertyák világítanak a fenyőn. A szobában áhítat, halk zene:
– Stille Nacht, heilige Nacht…
– Szentséges éj…
Szentséges ég!
Fázom.
A lomb alól, a lomb alól
rigó dala fölém hajol,
kéken ébred szürke ég,
ég szemében ég a kék,
kósza pille-illatok,
mézarany Nap rám csorog.
A fű felett, a fű felett
lebegnek a fellegek,
fehér felhő zöld füvön,
pázsit egyben, fű külön,
rigófiak játszanak,
mámoros Nap rám kacag.
Az ég színén, az ég színén
hulló könnycsepp, légszirén
rajtam koppan, engem ér,
dalba burkol, dalra kér,
táncos csöppek, víg zene,
rigócsőr Nap éneke.
*
Állnak a sorban a vének,
mindegyik előre fizet
s átveszi szépen az árut,
az örökké tartó, új szivet.
Aztán csak állnak békében,
a számláló nullát mutat,
nem szólnak egymáshoz semmit,
míg kézhez nem veszik végre
a beszállókártyájukat.
Mennek a vének a lifthez,
suhan az őrült szerkezet,
fel és le egyszerre tartva
viszi a rémült véneket.
Kiszállás után a szívet
azonnal le is kell tegyék,
a portás a vállát vonva
súgja ha kérdik, mért hisznek
vén fejjel, halottan is el
minden rossz marketingmesét?
*
Mikorra a korlát is lassan lefolyt a földre,
s a fenyők is behúzódtak a pincegarázsba,
úgy véltem, eljött az idő, egy pár korsó sörre,
és a hitre, hogy beférek a feltámadásba,
ahol a Föld színén tocsogós latyakká váltak
hótestű angyallal párzanak buzgón a jégen,
hol helye nincs az energiamegmaradásnak,
ahol a dermesztő hidegvér isteni érdem.
*
Amikor potyogni kezdtek az égből a holtak,
a házmesterek petícióval éltek
a minisztérium felé, hogy már az élőkkel
is eleget robotoltak, napi jelentések,
szeméthordás, lépcsőházsöprés,
járdasózás, miegymás,
ezt senki meg nem tudja fizetni nekik,
és ráadásul ruha sincs egyiken se,
mert azon legalább lenne valami haszon.
*
És megállt a véres Nap,
sugarai tunyán ülnek az égen,
a világ nem forog tovább.
A vánszorgásnak vége,
a rohanás se ébred többé,
állnak a szobrok, mint a fák.
A szél fekszik a barlang zugában,
sötét lakik a szíve mélyén,
a hűvös térdepel.
Csak a béke rikoltoz kegyelemért
Szakadatlanul lesni az utat: abból álljon
az egész nap, meg hogy gyanakvó hollók
kísérnek? Montaigne mogorva nagy orra
nyomódik a fagyvirágos ablaküveghez, vagy
csak úgy tűnik a kilátástalan kinti ködből
nézve. Völgybe vesző kanyargós utak; szív-
szakadásig hull a hó; némelykor egy váratlan
látomás kicsap a fövényre: őzsuta szökdel,
párás tekintettel szelíden még vissza is néz
egy fenyőágtól eltakart kanyarban, duzzadó
hasán végigsuhan a fény. Bent karéj kenyérhez lu-
kacsos sajtot szelsz komótosan, persze, miután
a tölgyfaasztalt magad előtt tisztára söpörted.
Vadi új fekete Volga állt meg a presszó bejárata előtt. A hölgy, aki kiszállt belőle, szinte idegen volt, még nem sokan ismerték a faluban. Hófehér, lenge, átlátszó nyári ruhát viselt. Fiatal volt. Szőkésbarna dús haja meglebbent. Enyhe mozdulattal megigazította, aztán határozott léptekkel belépett a presszóba. Megállt a pult előtt, és amíg rendelt, kiszemelt egy ülőhelyet az egyik sarokban, ahol Péter ült. Máshol nem volt hely. Illedelmesen bemutatkoztak. Péter izgatott lett. Nagyon csinos volt a váratlan vendég. Rágyújtott, megkínálta Olgát is, így hívták a lányt. Olga elfogadta a cigarettát. Csend volt, nem beszélt senki, csak figyelt, mindenki figyelt a sarok felé. Suttogások hallatszottak, aztán ismét a szokott hangoskodás zaja járta át a presszót. Péter és Olga is beszélgetésbe elegyedtek. Olga elmondta, hogy Pestről érkezett a faluba. A szülei is a faluban élnek. Gyerekkorában Pestre került a nagynénihez. Van egy fia, akit az apja nevel. Nyolc éves. Elváltak. A faluban akar új életet kezdeni. Mindent eladtak Pesten és mindent feleztek. A gyereket nem tudták elfelezni. A gyerek az apját választotta. Péter is elkezdett a múltjáról beszélni. Nemrégiben szerelt le a honvédségtől. Két gyereke van. Egy fiú és egy lány. A mamával nevelik a gyerekeket. Az anyjuk elment. Valójában Olga jóformán mindent tudott Petiről, amit csak tudni lehetett, hiszen már két hónapja hogy leköltözött Budapestről. Sokat hallott Petiről. Egy kis faluban hamar eljutnak a hírek mindenkihez. Jók, rosszak. Petiről mindenki tudott mindent. Amióta leszerelt a honvédségtől, teljesen más ember lett. Nyugtalan, mint egy sebzett madár. Kereste a helyét, de végül mindig csak a presszóban kötött ki. Jó társasság volt ott. Tisztelték. Hirtelen újra nagy csend lett. Két rendőr jött be. Körülnéztek és elindultak Petiék asztala felé. Igazolványt kértek Petitől. Nem volt nála. Nem szokta hordani magával. Ismerik a rendőrök, az egyik vele járt iskolába, a másikkal egy csapatban fociztak évekig. Az iskolatársa ráordított: nem érti, mit kérnek tőle? Péter hallgatott, eltorzultak a vonásai, de nem szólt, inkább szégyen ült arcára, azonban valaki oldalról megszólalt helyette, hogy akkor őt is igazolja le a rendőr, erre a hangra valamennyien, akik a presszóban ültek, előkapták az igazolványukat és egyszerre kiáltották, hogy őket is igazolják. A rendőrök megdermedten, tehetetlenül álltak a sarokban. Olga felháborodva kézen fogta Petit és kivitte a presszóból. Maga mellé ültette a kocsiban és hazavitte. Útközben keveset beszéltek. Péter homlokán még nem simultak el a ráncok, haragos tekintetét nem tudta elrejteni, pedig érezte, hogy Olga akar valamit mondani, valami fontosat, de még nem lehetett, még ott volt a düh, a harag, az értetlenség, a megsemmisülés. Megálltak a ház előtt. A fiú, mosolyt erőltetve megköszönte a fuvart és elköszönt, de Olga tovább marasztalta. El kellett mondania a történteket, úgy érezte, hogy tudnia kell Petinek a dologról, ami nemrégiben történt, közte és a rendőr között, aki Peti osztálytársa volt. Szerelmet vallott Olgának. Olga udvariasan nemet mondott, úgy indokolta, hogy neki van már szerelme. Nem volt. A rendőr sem hitte el. Amerre Olga ment a rendőr a nyomában volt. Ennyi a történet. Peti ekkor értette meg a presszóbeli jelenetet. Hunyorított egyet és halvány mosollyal elbúcsúzott Olgától. Másnap a délutáni vonatnál Olga várta. Peti azzal a vonattal járt haza minden nap a munkából. Raktárosként dolgozott a közeli városban. A lány elébe ment, hogy haza vigye. Beültek az autóba. Néhány méter után elébük vágott a rendőrkocsi, és az egyik rendőr kérte a jogosítványt, a forgalmi engedélyt. Amikor minden megvolt, következett a szonda. Mindent rendben találtak. Az egyik rendőr a fiú osztálytársa volt. A csomagtartóból egy hatalmas csomag került elő. Olga bevásárolt Péter gyerekeinek. Péter kint leült az árok szélén és elgondolkodott Olga viselkedésén. Nem tetszett neki az adományozás, sértette inkább, hiszen drága holmikat vásárolt a gyerekeknek. Mit akar Olga? – tette fel magának a kérdést. A választ estére megtudta. Szerelmet. Együtt ébredtek fel a lány albérletében. Boldogok voltak. A faluban hamar elment a híre, hogy egymásba szerettek. Sok mindenkinek nem tetszett a dolog. Olga szüleinek és a négy hatalmas termetű bátyjának. Szóvá is tették. Megfenyegették Pétert. Ha nem hagyja abba Olgával, nagyon megbánja. Péter a fenyegetést komolyan vette és elmaradt a találkozóról, Olga ment el a fiúhoz. Hosszú ideig nem látta őket senki együtt. Aztán egy reggel Péter lekéste a hajnali vonatot, nem tudott elmenni a munkahelyére. Olga megnyugtatta, hogy majd elviszi autóval. Nagyon fáradt volt. Bekapcsolta a rádiót. Szólt a zene, majd hirtelen egy nagy csattanás. Munkásokat szállító busszal ütköztek, az elejét kapta el a Volga, és egy fának sodródott. Péter kiesett az autóból, maga sem tudta, hogyan. Felugrott. Olgát szólította, de nem kapott választ. A lány eszméletlenül a kormányon csüngött. Az orrából szivárgott a vér, a haja félig ráborult az arcára, olyan látvány volt, mintha egy bábu lett volna kiterítve a kormányon. Péter ordított: Olga, Olga! – de válasz nem volt. A busz vezetője mentőt, rendőrséget hívott, rövid idő alatt odaérkeztek. Addigra Olga is magához tért. Faggatni kezdte a mentőorvos, egyenes válaszokkal felelt. A rendőrök is elkezdték munkájukat. Hallani lehetett a megjegyzésüket, hogy biztos menet közben is tapogatta Péter, azért nem vette észre az elsőbbségadás kötelező táblát. A mentő mindkettőjüket kórházba szállította. Olga végigsírta az utat. Fájlalta az arcát, de nem azért sírt. Azt mondogatta, hogy mindennek vége. Az autója totálkáros lett, nem tud másikat venni, nem tudja az áruját Pestre szállítani, minden pénze benne van a fóliasátorban. De amit igazán neheztelt, az Péter volt. Féltette a testvéreitől. A kórházban megvizsgálták őket. Olgának az álla repedt meg, Péternek semmi baja nem lett a lelkiismeret-furdaláson kívül. Mégsem kellett volna elvitetnie magát… Elvánszorogtak a buszállomásig, de menet közben eszébe jutott Olgának, hogy be kell menniük a gyógyszertárba, kötszert venni. Okos ötletnek tartotta Peti is. Olga nagyon aggódott a fiú miatt, és arra gondolt, hogyha fejét, kezét befáslizza, nem fogják bántani a testvérei. Igaza lett. Nem bántották, mert Péter úgy be volt fáslizva, mint egy múmia. Két hétig nem jelentkezett Olga. Aztán a harmadik héten éjjel megjelent Péter otthonában. Kerékpárral ment. Fáradtan, összetörve és ittasan. Sírt. Peti lefektette, maga is lefeküdt mellé. Másnap korán ébredtek. Olga elmondta, hogy szülei bezárták, sehova nem engedték, határozottan kijelentették, hogy ha még egyszer Petivel foglalkozik, kitagadják. Nem volt mit tennie, elszökött, és úgy döntött, hogy Petivel marad. A fiú örült. Magához ölelte a lányt, de nem sokáig tartott az örömük, mert egy autó állt meg a házuk előtt. Az apa és a négy testvérbátyja. Betuszkolták a lányt az autóba. Elhajtottak, mintha mi sem történt volna. A mama azért kiállt a két fiatal mellett, leszégyenítette Olga családját, hogy beleszólnak egy felnőtt lány életébe, de azoknak mondhatta, elvitték Olgát. Péter szomorúan belátta, hogy semmit nem tud tenni, elhatározta, hogy elköltözik Budapestre. Így is történ. Otthagyott mindent, családját, munkahelyét, szerelmét. Így kellett tennie, ezt mondta a mama is, addig menjen el, amíg teheti, amíg nincs nagyobb baj. Olga még sokáig eljárt Petiék házához. Mindig ittasan és mindig sírva. Kitagadták a szülei. Egy tanyára került, mindene, amije volt, a szülőknél maradt. Gyakran látták a faluban, részegen, összeroppanva, tönkremenve. Aztán a tél kellős közepén jött a szomorú hír. Olga haza menet, beleesett egy csatornába, belefagyott. Jegestől kellett kivágni a hatóságnak. Peti nem ment el a temetésre. Jóval később tudta meg, hogy mi történt, és azóta a lelkében hordja azt a jégtömböt, amely sose olvad ki.
Ma mintha szebbek lennének a zegzugos utcák,
és a Halleron meleg teát osztogat az est.
A félhomály egy ablakhoz szorítja homlokát,
halkan bekopog, boldog karácsonyt Budapest.
Ma nincsenek viskó lelkek, csak cifra paloták,
mert néhány röpke percre Isten mindenhol lakik.
Lenn, az aluljáró lépcső vánkosán
heverő vén csavargó kannás borról álmodik.
Az István kórház portáján gyűrött papírszalag,
valaki ráírta, meghalni csak holnap lehet.
Ma élni kell, hiszen ritka az olyan színdarab,
ahol fecniplakáton szívedé a főszerep.
Ma még a bérházak falain bűbájos mosoly,
pedig voltak kik a fenyő illatáért öltek.
A Nagyvárad-tér üres, kifosztott szaloncukor,
csak egy villamos hideg fényei csörömpölnek.
Ma éjjel végre enyémek az Üllői úti fák,
ujjaikra aggathatom mihaszna kincseim.
És hogy befedje a háztetők kormos abroszát,
hó hull az ég faágak ütötte résein.
Pasztellszínűvé kenődtek a fák,
fáradtabbak a kirakati fények.
A gőgös tekintetű próbababák
fiatalok, jól öltözöttek, szépek.
Semmitmondó plakátok alatt,
a Corvin-köznél cigarettázok.
Dunai párát tol a 4-es villamos.
Mehetnék. Maradok és várok, várok.
Esteledik. Szállingóznak már
a ringyók és a maradék levelek.
Szemközt hegedülni kezd egy koldus.,
s a karcos dallam fölébreszti a szelet.
Fázom. Sétálok körbe-körbe, akár rab
a börtönudvaron, hátha felmelegszem.
Adyra gondolok, mert jól jönne egy-két
rőzsedal, ebben a kurva hidegben.
Forró tea, lángos a Dohány utca sarkán.
Még ásítoznak ódon kapualjak,
fölöttük borzas tollgolyók, galambok.
Pihéket kerget a szél, vagy hó szitál?
Álmos íze van az utcazajnak.
A Liszt Ferenc téren bokor-menedék.
Ágai közé szél fagyos kígyója búvik,
s fölrebben száz megriadt veréb.
Buja pára dől a Moulin Rouge elől
és kihömpölyög az Andrássy útra,
mely üres, mint hajnali pezsgősvödör.
Ciccen, s kialszik minden lámpabúra.
Az Operában vérbársony-homály,
a széksor-sereg vigyázban áll a csendben,
hegedűk álmában Vivaldi komponál,
s kinn, tócsák-jegén bukdácsol a reggel.
Itt nincs golyó tetoválta vakolat,
csupán lepergő penészes enyészet,
a házmesterek száján sablon-mondatok:
szemét a világ, rohadt az élet,
majd rágyújtanak, füstöt böfögnek,
és odébb löknek pár hasas kukát.
A földszint kettőbe rendőrök jöttek,
drogot nem találtak, csupán piát.
Itt, ha elered, akkor örökké esik a hó,
és rászikkad a fekete cserepekre.
Lopott szeneszsákok a házak. Hízik az éj,
s jégvirág-álom hűvösül az ablakszemekre.
Isten homlokán hídi vásár,
Komor Ló táncol, s furcsa árok
álmos vizénél elmerengek,
hogy tán az ÉR, s hogy
költő – fontosat – mondhat-e még.
Áldott szép Pünkösdnek
gyönyörű idején
Földiekkel játszik
az Égi tűnemény
(margitszigeti napszél!
olajfűz! temegén!) –
Holdfénykarjaiddal ringass el. Este,
búgj altatót, emelj hullámzó melledre,
elillant vágyakból fonj körém álmot,
szeretők testéből ellopott lángot,
mit magával ragad a januári szél,
görget céltalan, bolond szeszély,
s míg párás szavak, hervadt jégvirágok,
vízkeresztre kihűlt fáradt mulatságok
részegen alszanak, kezem kezedbe teszem
a szemérmes hajnalpír alatt.
A neonfény-homályos piac-csarnokban cigaretta- és égett zsírszag lebegett vastagon. Szürke garbós, mikulássapkás egyén törölgette a felvágottak pultját – december 6. közeledett –, ultrás vízbe áztatott, puha ronggyal, mellette kék műanyag vödör, félig telve a fekete vízzel. A mikulássapkás a vízbe dobta a csorgó textíliát, a rongy elmerült, mint a kő, vagy mint egy krokodil, s bár csak néhány centis vízréteg fedte, semmi nem látszott belőle. Ha valaki fogadást köt életére, van-e a félvödörnyi vízben valami, habozás nélkül rávágja, „nincs”, és elveszti a fogadást.
– Ájn-cváj-policáj! – szólt Thakács után egy cigányasszony (civilruhás nyomozóval keverve össze Th.-ot, nem messze a rendőrségépület).Haladt, haladt, ereszkedett a csarnok mélye felé Thakács, a mindennapi, derűs pokol bugyraiba. A halsütöde vasredőnye lehúzva, Th. hiába idézte föl magában előzetesen a pontyhús édeskés ízét, a halfűszerben hempergetett busáét. E kettőnél csak a sült ezüstkárászt szerette jobban, amely gyerekkorára emlékeztette, a faluszéli kubikgödörre, ahol rengeteg ezüstkárászt fogott valaha (Th. apja pedig, a sötétbronzszín nyurgapontyok mellett fogott egyszer egy harcsát is, mely még a horgászbotot is berántotta a vízbe. Szerencsére fasuhánggal horgásztak – mondom, rég volt ez –, nem merült el, libegett a bot a víz tetején, lassan haladva a tó közepe felé. Th. apja utána úszott s megvolt a hal. „Harcsa”, lihegte a nyolcéves Thakács, rohanva haza a zsákmánnyal, mutatva a lila-szürkén márványozott, méteres halat minden szembejövőnek a vibráló-susogó levélzetű topolyafasorral szegélyezett bekötőúton. Mindez fasírtevés közben jutott eszébe Thakácsnak; a pecsenyesütő még nyitva tartott.)
Aztán kalapos, csimbókos, láthatóan fél- vagy egészen részeg, véreres szemű öreg cigány tűnt fel a kék-szürkefüstös, neonfényes homályból. Muzsikálni próbálkozott a kiürülő (igen, késő van, mindjárt dél) csarnok utolsó, sietős, illetve pulttámogató embereinek. Ki zavartan, ki mérgesen hárította el a nótát (Th. az előbbi csoportba tartozott), az öreg cigány szertenézett, odalépett a csirkés pulthoz; előszedte hangszerét a fekete, kopott, százéves hegedűtokból, az eladónő már épp zárni készült, akasztotta le a kampókról a kopasztott, fél baromfikat. A pult elé járult a kalapos, öreg cigány, álla alá illesztette hegedűjét, és muzsikálni kezdett; az eladónő kikerekedett szemmel bámult rá, s hallgatta. Csigalépcsősen fölfelé kanyargó nóták indáztak elő a hangszerből. Az öreg cigány mellett félkaréjba gyűlt a szájtátó, vigyori nép, elrajzolt, groteszk, rémületes ábrázatok, akár Paulovkin Boglárka hátborzongatóan szuggesztív képein, és legalább ugyanannyira valóságosan.
– Azt húzd el, hogy „Kitették a holttestet az ud-var-ra!” – kiabálta valaki a pillanatnyi szünetben, röhögve. Az öreg ismét álla alá igazította a hegedűt, belekezdett a nótába, de nem hang, hanem fény kezdett szivárogni onnét, ahol találkozik a húr és a vonó. Hegedült, hegedült az öreg cigány, húzta, húzta, halvány, erős, még erősebb fények villantak elő a hangszerből; mikor lassú volt a ritmus, lassúdadon váltakoztak, amikor felgyorsult, vibrálni kezdett a csarnok. Véget ért a néma nóta, leeresztette két kezét a zenész, egyikben a vonó, másikban a hegedű (lábánál, nyitva, hogy pénz tudjon hullani belé, a tok); az eladónő kövült arca lassan felderült, álmélkodó öröm futott át rajta, nézi az előtte görbedt háttal álló, kalapos cigányt…
– Kinek mit játsszak? – fordult el kissé a pulttól az öreg a tömeg felé.
mindaz ami áttekinthetetlen ami
félreérthetetlenül nyomorult
ami költői képekben már nem fedezhető fel
az a kegyetlenkedés mely hamissá tesz
és eltorzít mely fesztelenebb mint a kígyó
és megsebez hogy természetellenes leszel
és lemészároltatod magad és ötletességet
tanúsítsz a családod előtt élniakarásból
és allegóriává
hanyatlik a lélek és imádkozik lassan
és szilárd léptekkel elindul és beleszédül
mert beláthatatlan élettörténet ez
a különös hévvel zúduló örvénylő tengeren
az ember a pestis bűzében paráználkodik
és reménykedik hogy még a halála előtt
kimentik valamennyire de már a perc sem
azonos
azzal a perccel a szemekben felcsillan az
érv
ha történik valami a búcsúzás újra ismétlődik
a logika rendszerében
még élsz afrika lomha holdfényében
és búcsúd szépséges játéka halálos ütés
és végtelen állítás és pontok töredéke
és a legellentmondásosabb érzelmek kifejezésmódja
délutánonként amikor a lenyugvó
napot
vörösnek látod és arra késztet a világ
hogy romlott
karjába hullj és elindulj mint a teve mert jó vagy
csalónak és állatnak sajátos valóságodban
az éj puha párnái között elsüllyed a zsúfolt
hajó a tevék szemében
sem keltesz figyelmet homályos és rémisztő
a tenger
mintha a sivatagban volnál
sorsod a hullámok kezében
van…
hazára találsz-e nem tudod
megalázó feküdni az aluljáró kövén véglegesen
elrendeződni mint a hulla sportcipőt viharkabátot
hátizsákot szorongatni a kézben
nem tudni kiválaszt-e a világ vagy bezsúfol-e
valamely archetípus konstellációba és futni hagy
és megragad hogy elérd a következő pillanatot
vagy istened benned lakozik és hiszel mert ember vagy
veled született funkciókkal viselkedésminta vagy
ennek alapján épült a bábel tornya
örökletes szabályok szerint ödipusz-komplexussal
szeretett istened megadja-e neked
ami emberhez fogható a tiltásokat a legendákat
a mítoszokat…
*
és eljátssza-e a tízparancsolatot és te leblokkolsz
nincs kiút az ösztönös építményből és te reménykedsz
hogy isten lerövidíti az írást és keveset szól
és téged számlál össze
tárgymutatójában…
egy kerek asztalnál fogunk ülni valamennyien
európa gránitból épül majd és aleppo viszonozza
szerelmét és apokaliptikus lesz széthullásod
és nem hagynak megfulladni a kamionban
mert az ÍRÁS nem rémhír
immár…
Ha én gazdag lennék, egy csapásra megoldanám a világ összes gondját morfondírozott magában Bódogfalvi Nagy Elek ebéd utáni sziesztára dőlve a heverőn, miközben a rádió halkan duruzsolta a délutáni híreket. Ezen a nyári délutánon éppen nem volt egyéb dolga. Munkahelye éppen nem volt, mert kiderült, hogy az a kft, amelyikben korábban üzletkötő, avagy hivatalos néven értékesítési manager tisztet töltött be, fölkeltette az ügyészség érdeklődését, és az ügyvezető igazgató előzetes letartóztatása mellett vizsgálódott a cégnél. Nagy összegre elkövetett sikkasztás, az ügyfelek megtévesztése, meg ehhez hasonló jogcímeket emlegettek, de hát ez őt semmilyen vonatkozásban nem érintette. Ő egyszerű beosztott munkavállaló volt náluk, aki azonnal meg is szüntette az intézményhez fűződő jogviszonyát, mihelyt megjelent az első nyomozó a telephelyen. Azóta csirkék, kacsák nevelésével foglalkozik a szomszédos településen bérelt tanyáján, és egyéb alkalmi munkákból tartja fönn magát. Különben is, kinek mi köze hozzá?!
A polgármester, aki soha se volt a barátja, megpróbálta ugyan bemártani a hatóságok előtt, úgymond’ megkérdőjelezni a feddhetetlenségét, de hát ki ez a Paprika János? Volt pofája még a városi rendőrkapitány színe előtt is kijelenteni, hogy ő bizony nemhogy a kezét, de még a kisujját se tenné tűzbe érte. Erre ő megüzente neki, hogy enélkül is úgy fog égni a következő választások idején, mint a rongy. Nemhogy polgármesternek, de még utcaseprőnek se fogják megválasztani. Erre néhány nap múlva kapott egy hivatalos levelet, amelyikben, mint tartós munkanélkülinek felajánlotta a város vezetése a közmunkát. Mehet füvet kaszálni a gátoldalba. Így szórakoztatja magát manapság a kisvárosi elit. Csoda, hogy közben kis híján bemondták a görögök az államcsődöt? Csoda, hogy ellepik Európát a bevándorlók? Csoda, hogy már Szerbiát fenyegeti az Iszlám Állam? Nem, egyáltalán nem csoda, hiszen a nagyok, a világpolitikát irányító félistenek épp olyan kicsinyes bosszantásokkal szórakoztatják egymást ahelyett, hogy összedugnák a fejüket, és rendet teremtenének ezen a sártekén. Nekik aztán lenne hozzá hatalmuk, meg pénzük is. Nem úgy, mint neki…
No igen, töprengett tovább, de hát milyen is az a rend? Az rendjén való, hogy a felesége gondoskodik az állatokról, hogy ő ebéd után sziesztázhasson egy kicsit. A Vargáné segít neki némi anyagi ellenszolgáltatás fejében. Ez még nem feketegazdaság! Annak a szerencsétlennek is élnie kell valamiből… Mennyivel lenne boldogabb az a kacsa, ha egyenesen az ő kezéből kapná a kukoricát? Ha ő gazdag lenne, majd megmutatná a világnak… Mit? Hát mindent. Például mindenkinek adna munkát, meg olyan törvényeket hozna, hogy mindenki elégedett legyen vele… Magának meg venne egy szigetet a Csendes-óceán közepén. Szép, termékeny talajú szigetet, ahol minden megterem. Venne egy repülőgép anyahajót, amelyik egyben atomtengeralattjáró is, hogy megvédje a kalózoktól. Mert kalózok, azok mindig, mindenütt teremnek, mint erdőben a gomba. Meg kell védeni ellenük a tisztességes, jóakaratú állampolgárokat. Azaz, a szigetlakókat. Ha meg éppen nincsenek ott a kalózok, atomerőműnek is lehet használni azt a hajót. Éppen ezért oda telepítené a világ legokosabb tudósait, meg a legjobb szakácsnőt. Ja, és minden hétvégén partit rendezne a szépségkirálynőknek. Legföljebb ez a semmire se való polgármester irigykedne rá.
Félálomba szenderülve még hallotta a híreket, de már azon a bizonyos tejjel-mézzel folyó kánaáni szigeten járt valahol a Csendes-óceán közepén. A sziget körül éppen kerítést építettek a katonák, mert azzal a hírrel tértek meg a kiküldött felderítők, hogy csónakokon jönnek a bennszülöttek, akiket a szomszéd szigetről űztek el az emberevő vadak. Be kellene fogadni őket, de hát ott a kerítés, meg azért fizetik a katonákat, hogy ne engedjék be az idegeneket. Már ott is áll előtte az ezredes, az a Kavalovics Márk a Szabadság utcából, akiről az a pletyka járja városszerte, hogy végigharcolta a balkáni háborút és több száz embert öletett meg. Arany vitézségi érmet kapott érte. Most meg az ő tűzparancsát várja. Azt mondja, neki kell kiadnia. De miért pont neki? Azt mondják, a kapanyél is elsülhet, ha Isten úgy akarja. Miért ne sülhetne el a puska is? A polgármester meg itt kuncog a háta mögött az ő tehetetlenségén. Lehet, hogy ez a Kovalovics egy háborús bűnös? Ha jól meggondolja, akár az is lehet. No jó, hát akkor döntsön a Parlament. Csakhogy a képviselőket meg épp most engedték el szabadságra. Nyári szünet. A csónakok meg jönnek. Az ezredes parancsra vár. No, most mondja meg valaki, mit kell tenni!
– Én tudom nyomta meg a reklámfilmbeli dudát egy félszemű kalóz kapitány. Köss velem vérszerződést az óceáni szigetek státuszának módosításáról, és máris nyugodtan alhatsz tovább! Nem lesz gondod a bennszülöttekre, se az ezredesre, de még a kerítésre sem. Én ezzel a gyémánt félszememmel fél pillanat alatt megoldok mindent.
– Jól hangzik ez az ajánlat – fordult a másik oldalára emberünk –, de mi legyen abban a szerződésben? És ki olvassa föl az apró betűs részeket? Ez az asszony már megint elrakta valahová az olvasó szemüvegemet.
– Nyugi, haver, nyugi! – pödörgette meg elégedetten éjfekete bajszát a kapitány. – A vérszerződéshez nem kell szemüveg. Eret vágunk, belecsorgatjuk egy kehelybe, felhörpintjük, és kész. Semmi fakszni…
– Hogyne – bizonytalanodott el a másik –, aztán majd az első vérvételnél kiderül, hogy a te gonosz, színváltó véred csorog az ereimben…
– Kiderül? Hogyan? Hát akkor te mire tartod azokat a léhűtő tudósaidat?
– Ez meggyőző érv, de azért aludnék rá még egyet – mondta halkan a szigetlakó, és elsétált a pálmafák árnyékában. Az álom meg pergett tovább.
Újra otthon volt, és meghökkenve látta, hogy a polgármester is kerítést építtetett az udvara köré. Magas téglakerítést, a tetején betonkoszorúval, azon meg szöges drót feszül. Se átlátni, se átmászni nem lehet rajta. Ezt mondta a tervező is, a városi főépítész. Állítólag a közmunkások rakták föl a falat. Reggel meg arra ébredt a kertész, hogy az éjszaka leple alatt ellopták az összes almát. Csupaszon bólogattak a fák ágai. Talán az ellenzékiek voltak, de nincs rá hiteles bizonyíték. Az ügyész szerint a rendelkezésre álló tényálladék kevés a vádemeléshez.
– Hé, kapitány! Itt vagy még? – törölgette ki a szeméből az álmot. – Már nem perzsel úgy a Nap, folytathatjuk a tárgyalást. A polgármestert is fölvállalod?
– Hát persze, de azt külön pontban kell rögzíteni. Meg biztosítást is kell kötni rá, hogy ne érhesse kár a családokat, ha a felkorbácsolt hullámok elsöprik a közmunkásokat. Ha jól meggondolom, a kertész sarlójáért se kezeskedhetek.
A kerítésed elbírja a tízméteres hullámokat?
– No, de hát ez a Csendes-óceán, nem?
– Az. Én meg a békesség angyala vagyok. Szép álmokat!
*
Ha én gazdag lennék, húzta el a száját Boda Kristóf, a munkanélküli, vennék egy csatahajót jó sok lőszerrel, és azt mondanám, hogy lőjetek fiúk az utolsó töltényig! Úgy, ahogy abban a tegnap esti amerikai thrillerben mondta a Schwarzenegger.
Ezt mondta a diplomás munkanélküli, amikor a sarki vendéglőben elmesélte neki a délutáni álmát. Aztán fenékig ürítette a korsót és a vállára tette a kezét.
– Ha meghívsz még egy korsóra, azt is elmesélem neked, hogy ha csak egy kicsit lennék gazdagabb, mint amilyen csóró vagyok, vennék egy fapados repülőjegyet Londonig, és úgy eltűnnék erről a környékről, hogy a híremet se hallanátok többé.
– Azt hiszed, ott jobb mosogatni, mint itthon várni a csodát?
– Nem tudhatom, mert nincs repülőjegyem, de akik elmentek, azt mondják, biztatóbb biztos pénzért mosogatva várni egy jobb állásra, mint itthon közmunkára várva áhítozni egy pofa sör után.
– Könnyen beszél maga, fiatalember – szólt át a szomszéd asztal mellől egy ráncos arcú, kopasz férfi. – Fogadjunk, hogy maga még katona se volt! Én ötvenegyben ott voltam a jugoszláv határon, ahol az őrtoronyból egymást lőtték ki a katonák. Akkor volt ez, amikor a Rákosi Mátyás láncos kutyának nevezte a Titót. Azok meg lőttek ránk veszettül. Mi meg vissza, mert ki volt adva a tűzparancs. Sajnos sok bajtársam koporsója mellett adtuk le az utolsó díszlövést. Ott voltam az utcán ötvenhatban is egyetlen puskával a tankok ellen. Aztán meg elindultunk Bécsbe. Aki odáig eljutott, már túl volt a vasfüggönyön. No, hát elindultam én is, amikor az amnesztia után kiengedtek a börtönből. Nem is lett volna semmi baj, ha Győrnél le nem szállítottak volna a határőrök a vonatról. Mehettem vissza a sittre. Amikor végre kiengedtek, évekig nem kaphattam útlevelet.
– No, ezzel a szöveggel már tele a padlás – húzta el a száját Boda Kristóf. – Öregapám is ezt szajkózta minden vasárnap az ünnepi ebédnél. Attól mi nem leszünk boldogabbak, hogy maguk se voltak azok. Azt mesélje el nekem, hogyan lehet pénzt szerezni. Mitől lettek gazdagok egyik napról a másikra az egykori proletárok.
– Azt én nem tudhatom, mert én nem voltam ott, de aki fiatal, abból még minden lehet. Akár még gazdag ember is.
– Én, meg a gazdagság! Vicces ember maga, öreg. Magának még nyugdíja is van, ami nekem soha nem lesz. Azt jósolják a politikusok, hogy húsz év múlva már meg is szűnik, mert nem lesz fiatal, aki eltartsa az öregeket.
– Látod, fiam, ebben én már sajnos nem segíthetek mondta az öregember a karját széttárva. – Mi megharcoltuk a magunk harcát, a jövő a ti felelősségetek, meg azoké a politikusoké, akik ilyeneket jósolnak nektek.
– Gazdagok? – nevetett föl kesernyésen egy időtlen arcú asszony. – Hányszor kellett átszaladni a szomszédba kölcsön kérni egy marék sót, mert a hónap végén már arra se volt pénzünk… De szívesen adták, mert mindig visszaadtuk. Abban az időben még a szegény embernek is volt becsülete. Gyalog jártunk, legföljebb biciklivel. Egy-két megállóért nem szálltunk föl a villamosra, mert pénzbe került. Most meg mozdulni se képes a fiatal, ha nem tolják a Mercedest a feneke alá. Még gyerek se kell, míg nincs háromszobás lakás, meg autó az asszonynak is. Bezzeg Afrikában, meg Indiában van elég gyerek. Már hétmilliárdnyian tapossuk ezt a szerencsétlen földtekét, miközben Európa megvénül. Már a sír szélén táncol. Táncol? Tántorog. Az afrikaiak meg jönnek, és belelökik.
– Jól van, Irma néni, nem kell az ördögöt a falra festeni – állt föl Bódogfalvi Nagy Elek, és intett a pincérnek, hogy hozhatja a következő kört. – Megjelenik az magától is. Láthatja a televízióban, hogyan szállnak partra Olaszországban a líbiai menekültek. Az afgánok meg Szerbián keresztül jönnek.
– Maga még elhiszi, amit a tévében mondanak? – szólt át a pulton a csapos.
– Látom, ember, ezzel a két kuksi szememmel látom… Kinek higgyek, ha már önmagamban is kételkedni kell?
– Jó vicc… Én is láttam itt a minap, hogy hasba szúrták a Tóth Domonkost annál a sarokasztalnál. Csak éppen azt nem hallottam, mit beszéltek előtte. Meg azt nem láttam, hogyan került elő a bicska, és kinek a zsebében volt. A többi stimmel.
– Ezért mennék én el Londonba – fogta meg a korsó fülét Boda Kristóf –, mert ott legalább nem értem, mivel hülyítik egymást az emberek. Elmosom a poharakat, fölmarkolom a dohányt, és végeztem. A többit intézzék el maguk között. Aztán, majd ha gazdag leszek, hazajövök nyaralni, vagy veszek a nyugdíjamból egy kis alföldi tanyát valamelyik betyárcsárda mellett.
Fura álom volt az a délutáni sziget – morfondírozott magában Bódogfalvi Nagy Elek –, de azért azt a sokat próbált ezredest, meg a szépségkirálynőket valahogy meg kellene tartani. A félszemű kapitány meg hívás nélkül is visszajön.
Minden egyes nap kilenc tíz tanóra. –
Pénzkiegészítő, kényszermeló.
Olajkályha szaga. Félhomály.
Zsíros foltok a táblán, fáradt tekintetek,
a magyarázat döcög, szaggatott –
szerkesztenem kell derékszögű háromszöget
és hogy Nagy Heródestől Caligulán át Gandhiig
vezessem a fáradt tekintetűeket, mint
iskolaigazgató, földrajz-biológia szakos tanár.
A sötét, keskeny folyosó végén kopár, kietlen
sóderes udvar – hosszú sor áll evésre várva,
bádogtányérok kezekben, fűcsomós, földre ejtett
hús, mit rossz ízű szószba sietve visszateszek.
Kollégák lépnek el előttem csoportosan.
Jólesik a biztató mosoly.
Sportpálya; hosszan tartó, napfényes
ragyogás és felhangzik a dal –
Gaudeamus igitur, juvenes dum su-umus.
Aztán – az orsó lepereg.
Megérez téged a tűz, a jég.
Szíveden már tél hava múlhat.
Dermedhet csönd a fények ágain.
Érted az őszi fák lombja is elindulhat.
Jöhet tavasz és visszhangzó nyár.
Minden évszak arcodhoz térít.
Őrizgeted a messzi időben – – – –
csontjaid törékeny részecskéit.
Csönd, víz, szél.
Magára hagyott lélek.
Fölsebzett szívvel, egyedül.
Fájdalmak között élek.
Aylan Kurdinak és társainak
Már nem szabad nyaralni a tengerparton,
már nem lehet.
Kicsiny hullák lebegnek a habokban,
kicsi gyermekek.
Már nem szabad a tengerben fürödni,
már nem lehet.
Melléd úsznak, anyjuknak vélnek
a halott gyermekek.
A szabadság az szép szó IX.