A nép azt kéri,
hogy gyújtsam fel Rómát.
Nero
Hárs Györgynek
Az Újlipót, e kishazányi:
tőletek élhető,
a Salátabár
a Négy Vidám Hideg-
burkolóhoz: ugye nem álom,
közeledem már
rózsafabotommal az őszben.
Az a két fűz
a Galla pataknál,
a rétben a ménták…
Hiperbola-tétel
s Maxwell-egyenlet
kupaca gyűrve:
plédünk repülőszőnyeg.
Koranyár, emelőszél –
Túléltél, anyám. Túléltetek,
szerelem vörös angyalai.
Hittük: a kinti-benti ördög
kiűzetik tán még az életünkben,
s bölényfüvet
birizgál majd a napszél
s szelíd viharok
azonosítanak nemsokára minket.
Ez a huszonnégy celsius
igazán emberséges. Balkonom
persze hogy portalan már, itt ülök
felhőtlenül, csodálkozom, hogy
megint megszült a nap, hogy
pici szél ellebegtet, a fák pedig lám, nem
mentek sehová, holnap indulnak fölfele.
Rigóim mit tanultak, hallgatom,
vélem üzenik, hogy mégis inkább
valami holnapot koholj magadnak – ez
attól az, ami, hogy megérkezel talán
valahová, s megpillanthatod magad
nagymessziről. (Elhajlik a nap,
enyhehideg tavaszéj közelít.)
Lezúdultatok, Fidel.
Könnyű harckocsid tornya
kinyílt a karneválban:
szép szakáll, fiatal hang,
galamb a válladon –
Tenyerével összesöpörte az asztalon szétszóródott dióbél morzsákat és kidobta a kerti útra a madaraknak. Majd megtalálják, ha pirkadatkor inni jönnek a kis tóra. Sokféle madár járt a szomját csillapítani erre a kis földbe süllyesztett medencére. Gerlék, galambok, fekete rigók, cinegék meg verebek csapatostul. Télen olykor még a varjak is meglátogatták. No meg az átvonuló fenyőrigók. Gyakran egymást riogatva rajcsúroztak a kert bokrai között, hiszen a környéken alig volt olyan hely, ahol vizet találtak volna. S ha már itt voltak, odaszórta nekik a konyhai hulladékot is, hogy minél tovább gyönyörködhessen bennük.
Alig néhány négyszögölnyi volt ez a kert, benne a nyolcvanliteres medencével, a fenyővel, két kis meggyfával és néhány bokorral. És ami a legfontosabb, a kert sarkában meghúzódó kis szaletlivel, nyugdíjas évei menedékével. Igazi remetelak volt ez a nagyváros forgatagában, ahová bármikor elvonulhatott, ha csendre, madárfüttyre vágyott. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre több időt töltött a kertben. Olykor napok teltek el anélkül, hogy lenyomta volna az utcai kapu kilincsét.
Amikor megvették ezt a lakást, az volt a legfontosabb, hogy a kapu előtt állt meg a busz, ötpercnyi járásra volt a vasútállomás, és húsz perc alatt beérhettek a belvárosba. Az iskola is ott volt a szomszéd utcában. Ki a fenét érdekelte akkor, hol van az orvosi rendelő meg a patika? Most már tudja. Az orvos hét perc, a patika tíz. A buszon ingyen utazhatna, de hová? Meg ilyen fájós lábakkal? A vonat is ingyen lenne, de magas a lépcső, és újabban regisztrációs jegyet is kell rá váltani. Tán ezzel akarják bizonyítani a politikusok, hogy a nyugdíjas kedvezmény miatt ment tönkre a vasúti társaság? No hiszen… De ez már nem az ő gondja. Már ez se az ő gondja. Éppen eleget vitatkozott, veszekedett, amíg tehette, amíg aktív dolgozó volt a státusa.
A felesége gyakrabban utazik. Ő még nyugdíjas bérlettel jár vásárolni, meglátogatja a gyerekeket, besegít, ha kell. Néha hoz egy-egy színház- meg mozijegyet. Ki kell mozdulni – mondogatja – mert otthon bepenészedik az ember. Végeredményben igaza is van, csak… Semmi csak! Öltözz, Józsi, hétkor csengetnek a színházban! No, hát valahogy így… A múltkor meg azzal jött haza, hogy vonattal kellett utaznia a buszvezetők sztrájkja miatt, és éppen egy elővárosi szerelvény indult, arra szállt föl. Napokig áradozott róla, hogy az milyen kényelmes, gyors és szép a belseje. Tiszta új, még a graffitisek se fújkálták össze. A mozdony meg olyan áramvonalas, amilyeneket az amerikai filmekben lát az ember. No, ennek is az lett a vége, hogy nincs mese, ezt látnod kell! Józsi morogva bár, de öltözött és követte élete párját az állomásra és felszálltak a vadonatúj elővárosi vonatra. Nem akart hinni a szemének meg a fülének. A padozat tisztára söpörve, sehol egy felhasított üléshuzat, és tiszták az ablakok… Az ajtók automatikusan nyílnak és csukódnak, bemondják az állomások nevét. Akár a metróban. És szinte hangtalanul suhan a síneken. Csak ki ne derüljön, hogy valami turpisság van a dologban. Vagy az, hogy csupán bejáratni hozták ide. Manapság ritka az olyan beruházás, amelyik mögött nem lappang valami nagy disznóság. Hatvanig utaztak vele, és azzal jöttek vissza is.
– Rohadt kemény ennek a diónak a héja – gondolta, és újra rácsapott a kalapáccsal. Attól meg szinte szétrobbant az egész. – Tavalyi vacak – perlekedett tovább. – A fele penészes, rohadt, a másik felét meg ki se lehet bányászni a héjából. Ilyen haszontalan munkára is csak én vállalkozhatok. No, de hát mentené az ember a menthetőt…
Még a tavasszal kapták ezt az almásládányi kemény héjú diót a húgától. Éppen padlástakarítás után voltak, amikor ott jártak náluk. Több diófa is van az udvarukban. A sógor kertészmérnök, ő kísérletezett a különböző fajták házasításával. Ezt a ládányit ki akarták dobni a szemétbe, mint haszontalant. Azt mondta, a fát is kivágja, ne foglalja a kertben a helyet a többi szépen termő, hasznos növény elől.
– Mi bajod vele, Sanyikám? – kérdezte a sógorát. – Mi az, hogy haszontalan?
– Vad alanyról neveltem, papírhéjút oltottam bele, de nem sikerült. Többször próbáltam újra oltani… végül ez lett belőle. Az íze nagyon finom, de beleőszülsz, mire kiszeded a héjából. Ki a fenének van ehhez ideje, meg türelme? Aztán meg el is ázott, mire fölkerült a padlásra. Már az ősszel is mondtam Katinak, hogy dobja ki, de hát ismerheted a húgodat; „hátha jó lesz még valamire… Az a sokgyerekes cigányasszony biztosan megörülne neki.”
– Adsz egy kalapácsot, hogy kipróbáljam?
– Ne hülyéskedj, Józsi! Adok én neked papírhéjút, olyat, ami hét nyelven beszél. Ez szemét, még a cigányasszonynak se adnám oda!
– Hiszek én neked, Sanyikám, miért ne hinnék, de tudod, ott a szaletlimben elszöszmötölnék vele. Ha nem jó, hát kidobom a madaraknak. No, hol az a kalapács?
– Katikám! – nézett a sógor kissé furcsa fintorral a feleségére. – Utalj ki a papírhéjúból egy ládányit a kedves bátyádnak a húsvéti diótortájához, mert különben elviszi az összes szemetünket!
Így esett, hogy végül két almásláda dió került a kocsi csomagtartójába. Az a bizonyos papírhéjú, amelyik hét nyelven beszél, meg a sógor szerint félig rohadt szemét, ami legföljebb madáreleségnek való. Az egyikből el is készült a húsvéti diótorta az unokáknak. A másikat ott takargatta Józsi a szaletli sarkában, mígnem egy orgonaillatú májusi délelőttön, amíg a felesége a városban volt, elővette a kiskalapácsot, és elkezdte törni a sógor által szemétnek becézett diót. Ha csak a fele jó, akkor is megéri a fáradságot. Fáradság? A nyugdíjas idejéből kitelik…
A következő diószem penészes volt. A bele is fekete, akár a csomóba állt korom. Halott dió – állapította meg magában, és belesöpörte a szemetes vödörbe. Nem szerette a halott szót. Már kora gyermekkora óta viszolygott tőle. Mostanában meg, mióta egyre több régi barát, jó ismerős nevét látja a gyászjelentéseken, szinte hallani véli a kaszás közelgő lépteit. Az ő elmúlásukkal belőle is meghal egy darabnyi lélek. S ki tudja mennyi, meddig tart még a maradék. Még szerencse – gondolta némi malíciával –, hogy egy mérleggel mér az Isten, s előbb-utóbb sorra kerülnek az ellenségei is. Rég nem haragudott már senkire, kihunyt szívében a bosszú lángja, de mennyivel könnyebb a megbocsátás, ha tudja az ember, hogy az a másik már soha többé nem árthat neki.
Az apja egy ideig temetkezési vállalkozó volt. Úgy esett, hogy mire hazaért a hadifogságból, a faluban már befejezték a földosztást. Senki nem számított rá, hogy előkerül, hiszen a mindenható hadigépezet eltűntnek nyilvánította. Aztán egy nap mégis megjelent és szakadt ruhában, lyukas bakancsban, s nyakába lógó hajjal és szakállal bekopogott az ablakon. A tanácselnök gyerekkori játszópajtása volt, megpróbált segíteni. No de a földet már nem lehetett újra osztani…
– Tudod mit, Pista? – mondta vigyorogva, mint aki épp most találta föl a spanyolviaszt. – Asztalossegéd vagy, nyiss egy műhelyt a faluban! Kiutalok neked egy műhelynek való helyiséget, meg elintézem az iparengedélyt.
– Az állunk meg felkopik, mire lerakom a mestervizsgát…
– Az igaz – hümmögött a tanácselnök jó barát – Tudod mit? Legyél temetkezési vállalkozó, olyan még úgy sincs a faluban. És ahhoz még mestervizsga se kell. Aztán ha éppen nincs halott, koporsó helyett akár ablakot is csinálhatsz azon a gyalupadon. Mi meg legföljebb becsukjuk a fél szemünket.
Nem is lett volna semmi baj, hisz’ a pénznek ritkán van szaga, de ha mégis, és elég sok, akár illatnak is mondható. A gyalu, meg a fűrész nem válogat a deszkában. Hanem a kuncsaftok, azok nem bírták ki reggelig. Ki tudja miért, de az öreg parasztok többnyire az éjszaka közepén adták vissza a lelküket. Már este szóltak, hogy a doktor azt mondta, az öreg aligha éri meg a reggelt. Volt, aki előre kiválasztotta a koporsót, meg a szemfödelet. Aztán jöttek hajnalban, pirkadat előtt. Bekopogtak az ablakon: „Pista, meghalt apám, hozzad a koporsót!” Ő meg fölkelt a legszebb álmából az asszony mellől, és indult. Mondhatta volna, hogy „neki már oly mindegy, jöhetnél reggel, komám!” De nem mondta, nem mondhatta, mert az ő szívében is ott élt a másik fájdalma. Téli fagyban, nyári zivatarban tolta a talicskán a fekete ládát, mert ez volt a dolga. A Józsi gyerek meg cuppogott utána a sárban vállán a két bakkal, amire a koporsót helyezték a tisztaszobában. Mert a gyereknek tanulnia kell a szakmát. Lehet, hogy ez adja majd a kenyerét, ha felnő.
Józsi gyerek irtózott ezektől a hajnali fagyos, gyászos menetelésektől. Irtózott a halottas ház kesernyés, a koporsó enyves fekete festékszagától, a felkötött állú, múmiává aszott halott arcoktól és a tükörre feszített, ajtófélfára szögezett gyászdrapériától. A siratóasszonyokat se szerette, akik ott tüsténkedtek, intézkedtek a halott körül. Olykor több halott házában is találkozott velük, s lassacskán bevonultak az álmaiba is. Feketék voltak, sasorrúak, és piros volt a szemük. Többnyire felsírt álmában, amikor meglátogatták. Ilyenkor az anyja a mellére szorította a fejét, és csitítgatva ringatta, míg újra el nem szenderült.
Az apja is nehezen viselte ezt a foglalkozást, de neki nem illett panaszkodnia. Katonaviselt férfi, aki megjárta a Don-kanyart, ezer arcában ismerte a halált és ezerszer a képébe nevetett. De mennyire más kinevetni, mint kiszolgálni az elmúlást… No, meg a lövészárokban rumot is osztottak a roham előtt. A temetőből hazafelé jövet a kocsmában búcsúztatták a férfiak a megboldogult Feri bácsit, Maris nénit, s ott emlegették föl egykori tetteit, mondásait is. No meg ott ürítették a poharat a lelki üdvére. Hogyan maradhatott volna ki ebből a megemlékezésből éppen Pista? Csak a felesége fintorgott a pálinkaszagtól, és elátkozta azt a napot, amikor elfogadták ezt a vállalkozást.
– Látod, már megint duzzog anyád – vette ölébe a kis Józsikát az apja az egyik ilyen szeszszagú estén. – Aztán majd átmegy aludni a heverőre, nehogy véletlenül hozzá bújhassak. Tehetek én róla, hogy mégis hazasegített az Isten? Én tehetek róla, hogy nekem már csak ez a munka jutott? Tudom, lehetne nagy házunk is a főutcán, kocsink, lovunk, meg szép tehenünk. Csak annyit kéne tennem, hogy halkan, csendben belesúgom a titkár bácsi fülébe, mikor főzik a pálinkát a Tímár tanyán, és mikor törik el a juhászok valamelyik öreg kos lábát. Tudom. Érted, fiam? Tudom, de akkor száradjon el a nyelvem, ha egyetlen szóval is elárulom a barátaimat! A júdáspénz nem boldogít. Anyád szívesen megbocsátaná a vétkemet… Jól van, látom, unod a sok dumámat, meg nem is érted, miről beszélek. Bár ne is kelljen megértened soha…
*
Aztán ötvenkettőben jött két pasas és bejelentették, hogy államosítják a temetkezési vállalatot. Leltárba vették a két bakot meg a fekete drapériát és az apját kinevezték fiókvezetőnek. Az eszközhasználatért meg kiutaltak havi tíz forintot.
Ötvenhat után – vagy inkább úgy ötvennyolc körül –, amikor megalakították a faluban a téeszt, átvették a temetkezési fiókot is, és összevonták a szomszéd falu fiókvállalatával. Az apja nem akart beosztott gyászhuszár lenni, inkább beállt asztalosnak a karbantartó brigádba. De akkor ő már Pesten volt kollégista. Gépipari technikumba járt. Az anyja forszírozta, hogy tanuljon, városi ember váljon belőle, mert aki leragad itt, a falu sarában, abból előbb-utóbb csak fogatlan szájú kocsmatöltelék lesz. Őt meg bevitték a téesz irodára munkaegység elszámolónak, mert az apja öt hold földjével ő is aláírta a belépési nyilatkozatot. Pusmogtak is a háta mögött a vénasszonyok, hogy az elnök meg a főkönyvelő… Persze, hogy előbb- utóbb az apjának is a fülébe jutott a pletyka, és amikor egy ködös őszi estén összetalálkoztak az elnökkel a kocsmában, biz’ eljárt a keze. Hat hónap felfüggesztett börtönre ítélte a bíróság a nyolc napon túl gyógyuló testi sértés miatt. Nem maradhatott tovább a brigádban, de még a faluban sem. Ő is Pestre került. Egy régi katona cimborája ajánlotta be az egyik külvárosi színházhoz díszletmunkásnak. Ügyes keze volt, szerették a rendezők. Néhány hónapig közös albérletben laktak, de hamar elváltak az útjaik. Az öreg későn járt haza, neki korán kellett kelnie… Aztán meg a nők. Ha kicsípte magát, megnézték még ötvenévesen is. Ő meg akkor kezdett udvarolgatni. Jobb volt az úgy külön. Anyagilag se szorult rá. Már húszévesen művezetőként dolgozott egy ipari szövetkezetben.
Városi ember lett. Panelházban lakott és hétvégi telke volt Ráckevén, a Duna-parton. Horgász haverok, szombat esti szalonnasütés, trabantos kirándulások, kempingezések a bolgár tengerpart fövenyén. No meg a nők. Szőkék, barnák, tűzvörösek. Kettőt feleségül is vett közülük. Két gyerek, két lakás. Az anyját évekig nem látta. Igaz, ő se gyakran zavarta a szálkás betűs leveleivel. A régi játszótársak – ha nagyritkán összefutott valamelyikkel – többnyire a halottas bakokra emlékeztették, amiket a vállán cipelt a temetések után a gyászkocsi színtől hazafelé. Az osztálytársai koporsós Józsinak csúfolták. Nem tudott velük mit kezdeni. Meg azzal a riadt képű kisfiúval sem, akit rémálmaiban azok a felkötött állú múmiák meg piros szemű siratóasszonyok kísértettek.
*
Aztán egy nap visszatértek a rémálmok. Puha talpú macskaként surrantak be az álmaiba. Az ölébe fészkelték magukat, kéjesen elnyúlva doromboltak, és karmukat meresztgetve követelték a simogatást. Egyszerre megváltozott minden. Mint amikor az orvos széttárja a karját a beteg fölött és behívja a szobába a ministránsokat. No de doktor úr, hát tegnap még azt mondta, van remény, tegnap még elfogadta a hálapénzt és megrendelte a lucullusi vacsorát. Halotti tor lett belőle új vendégekkel, piros szemű, sasorrú siratóasszonyokkal.
Az első rémálom az volt, amikor leszólt neki telefonon az igazgató, hogy holnapra jelölje ki azt a húsz embert, akit elsején el lehet bocsátani. No de hogyan, és miért? Ezek mind a barátai. Családos emberek. Villanyszámlát kell fizetniük, meg a gyereknek menzát az iskolában… Hogyan nézzen a szemükbe elsején? Sehogy. Ne nézelődjön, hanem hajtsa végre a feladatot, mert ha nem, az ő szűrét teszik ki hamarosan, és neki fájhat majd a feje, miből fizeti ki a villanyszámlát, és az ő gyerekének nem jut majd ebéd. Azt nem lehet, mert megvéd a szakszervezet. Hehe… azt már tegnap feloszlattuk, a vezetőkből meg csináltunk parlamenti képviselőt. No, erre varrjatok gombot, skacok!
És tényleg, egy hét múlva ott szorongott a munkaközvetítő folyosóján a többi karikás szemű, sápadt arcú panellakó között és várta, hogy beleüssék a munkanélküli kiskönyvébe a pecsétet. Úgy álltak ott értetlenül, bambán, mint a fogságból megtért katona, akinek már nem jutott krumpliföld.
– Szívesen beütném a következő pecsétet is – mondta a párnafestékes ujjú hölgy a pult másik oldalán –, mert ötvenévesen úgy sem talál munkát, de ha észreveszi a főnök, holnap már én is ott ácsoroghatok maga mögött.
Önéletrajzokat írt, meg számtalan pályázatot. Felvételi interjúkra járt, ahol ifjú titánok nevették a görcsös akarását, hogy új szakmát tanulhasson túl az ötvenen. Éjszaka meg jöttek a felkötött állú múmiák, sasorrú siratóasszonyok. Az orvos látta a reggelre átizzadt pizsamát, a sötét karikákat a szeme alatt és aláírta a rokkant igazolást.
A vitrinben ott állt a konyakos üveg. Ettől talán megretten majd Vörös Rébék, elszállnak a varjúként károgó fekete árnyak. Töltött magának, aztán az apjára gondolt és a falhoz vágta a teli poharat. A mesekönyvekből kimásolta a legszebb állatfigurákat. Deszkára ragasztotta és lombfűrésszel körbe vágta őket. Nem volt könnyű feladat, de sikerült. Az unokák örültek neki. Egyszer kiállt velük a piactér sarkára is, de a zöldséges kofák szóltak a piacfelügyelőnek és elzavarta. Azt mondta rá, vén csöves. Biztosan a kukából szedte ki, vagy lopta valahol a szajréját. Ha még egyszer meglátja a környéken, szól a rendőröknek. Vitatkozhatott volna vele, vagy megkéri, de nem. Látszott rajta, hogy fölösleges minden erőfeszítés. Ez egy másfajta ember. Neki munkája van. Neki meg marad a rokkantnyugdíj.
Az unokák kinőtték a fabábukat. Most kamillát gyűjt tavasszal, csalánt meg bodzát. Méhekkel verseng a hársfavirágért. Ősszel meg ott a csipkebogyó. Nagy a család, segít az Isten patikája. Télre ott a dió. Az se baj, ha nehéz feltörni a héját, az se baj, ha a fele penész. Neki van ideje. Már csak ideje van…
A tányér alakú tévéantennán egy gerlepár turbékolt, aztán egymást kergetve ágról ágra repkedve közeledtek a szaletlihez.
– Gyertek csak tubicáim, gyertek! – mondta Józsi, az öreg diótörő. – Nektek pucoltam a legjavát. Ti vagytok az én díszvendégeim. – Aztán odaszólt a ház felől közeledő asszonynak. – Azért a tálba is jut ám belőle, Mariskám. Ők meg nézd, hogy örülnek neki. Nagy kár lett volna, ha a Sanyi a szemétbe dobja ezt a diót. Még akkor is, ha nem olyannak sikeredett, amilyennek ő elképzelte.
Kádár Béla: A „keret”, 1945
a tökéletesség szentségét célozta meg
a létező jelentéseket mint
Arisztotelész
első volt a kategóriák között a
lényeg
a feloldás is mely az egységet
lehetővé teszi
az utolsó szó is hogy
beszéljünk róla
asztrális kategória volt
megkülönböztetés
kevésbé
kiszámítható
hónapokig bujdokolt a száműzetés
fejezeteiben
a mozgás végességén
eltöprengve
a különneműségen ahogy az élet felfogja a
lehetetlent
és kijelöli a
kérdéskörök ívét
ahol az „én” a szférák
kimondhatatlanságában lebeg
és tisztán tör elő az
ismeretlenségből
és a reflexió is sűrű textúra
talán
az élet távolodik az örökkévalósághoz
kötve
megvalósul a
betegség
a rák a rettentő ateisztikus
következmény
és az idealizmus nem fogság
többé
inkább leíró magyarázó alatta
szétporlik a test
a sejtek széthullanak Isten
előtt
hazudik aki hitegeti magát
a túlélés rövid formulája
a vers
amit az ember megvall
a zsoltáros dicsőségére
és ami volt és lesz tudássá
válik
a gnózisban lubickol megszabadulva és
tisztán
és miként a
költő
megtisztul és a rossznak nincs
esélye többé
Kádár Béla: Elvégeztetett, 1945
– Na, húzzál innen, míg szépen beszélek! Anyáddal szórakozzál, te macskajancsi! – hallatszik az ordítozás a műhely ajtaja felől.
Árpi ugrik be háttal a csarnokba. Nyomában két felnyírt hajú, fekete egyenruhába öltözött, kigyúrt srác. Egyikük elkapja Árpit és karját hátracsavarva földre kényszeríti, miközben az dühöngve kiabál. Szaladsz, hogy közbelépj, de már késő. Árpit szakszerűen földre fektették a vagyonőrök és egyikük az Árpi hátára térdelve sziszegi:
– Kérj bocsánatot, mert eltöröm a kezed!
– Na, elég! Azonnal engedje el, vagy panaszt teszek a főnökénél! – mordulsz rá az őrre, mire az még egyet csavar Árpi karján, de végül elengedi a harcképtelenné tett embert.
– Rendben! Én is panaszt teszek maga ellen, mert nem oktatta ki az embereit! – válaszol katonásan az izompacsirta.
– Ha már erről van szó, maga tehet nekem egy szívességet – keményítesz be. – A munkatársam egyébként ma jött először dolgozni, azóta, hogy maguk itt strázsálnak. Nem tudhatta, hogy smasszerek vigyáznak ránk, mint a börtönben – válaszolsz még mindig higgadt egykedvűséggel.
– Minket maguk nem érdekelnek. Mi csak az árura figyelünk – vág vissza a vagyonőr.
– Küldd ki innen ezeket a seggfej smasszerokat, főnök, mert addig a kisujjunkat sem mozdítjuk, amíg ezek itt büdösödnek – állítja le sorra a gépét a Hormonos, Oké és Cicus.
– Húzzátok innen a beleteket, piszok szekurityosok, mert baj lesz – hördül fel baljóslatúan Oké, miközben Árpinak segít feltápászkodni a földről.
– Nyugi, nyugi! – lép közbe halálos nyugalommal Szíj. – Beszéljük meg, miről van itten szó…
– Beszéljen a hóhér ezekkel a csótányokkal – acsarkodik Árpi, és újra nekiront az őröknek, de te közéjük pattansz.
– Árpád! Hazaküldlek, ha ezt tovább folytatod – csattansz fel.
– Jó, de akkor mi is megyünk – válaszol helyette Cicus.
– Fogjátok már be a pofátokat! – szól megint sápadtan Szíj. – Ezek az urak csak a munkájukat végzik. Nekik azt parancsolták, senkit se engedjenek be, csak aki itt dolgozik. Hát végzik a dolgukat. Ennyi az egész.
– Ez mindenütt így van. Ha a megrendelő ragaszkodik ahhoz, hogy őriztetni akarja a saját áruját, az jogában áll – kapsz az értelmes szón.
– Rendben, de akkor is takarodjanak ki, és álljanak az ajtó előtt – vakkant a két, egyre bizonytalanabbul körbetekintgető őrre a Hormonos.
– Ebben meg a munkatársaimnak van igazuk, uraim – tárod szét karodat az őrök felé fordulva. – Legyenek szívesek és álljanak ki a kapu elé. Kérem, hogy a továbbiakban tartózkodjanak a műhelybe való belépéstől. Meg vagyok értve?
– Te meg miért késtél? – fordulsz Árpihoz.
– Sztrájkolnak a sínbohócok – sunyít Árpi.
*
Gatyára vetkőzve, kezedben tartott karéj kenyérrel, szalonnával ülsz a tévé előtt az albérletedben. Időnként kortyolsz a lábadhoz állított sörösüvegből.
Félszemmel figyeled a képernyőn a riportműsorban az államtitkár fecsegését arról, hogy milyen igazságtalanul kizsákmányolták eddig a munkásokat, de ezután aranyélete lesz a munkavállalóknak, a szabad, demokratikus Magyarországon.
Egyre figyelmesebben nézed a tévét, majd kezedből lecsapod a kést, kenyeret, szalonnát. Szakszerűen leköpöd az ócska tévét és egy tenyércsapással kikapcsolod.
Nyálad szép lassacskán csorog végig a süket és vak képernyőn.
*
Álmos délelőtt. A műhely ablakán beömlő fényben villódznak a porszemek. Iparkodva, elmélyülten dolgoztok. Frankó zene szól a polcra állított táskarádióból.
Téblábolva megállsz a Hormonos mozdulatlan gépe mellett, majd odamész Szíjhoz:
– Már harmadik napja nem jött be. Berúgott, vagy mi van ezzel a hülye dagadttal?
– Biztos a költözködés – menti a Hormonost Szíj.
– Dehogy, azon már régen túl van.
– Lehet, hogy beteg az anyja… – folytatja Szíj, kevés meggyőződéssel.
– Az lehet – bólogatsz közömbösen. – De akkor miért nem szól, hogy nem jön siktába… – sétálsz tovább a gépek között hátratett kézzel, mint egy szigorú tanár az iskolában.
*
Az asztal fölött halványan pislákoló égő alatt varrod ingedre a leszakadt gombot. Éppen lefőtt a kávé. A villanyrezsó zsinórját kihúzod a konnektorból. Megnyálazott ujjaddal megérinted a vasaló talpát. Fütyörészve bólintasz. Kezdődhet a vasalás. Bekapcsolod a rádiót. Híreket mondanak. Ingerülten tekered a gombot, amíg zenét nem találsz. Vasalni kezdesz, aztán kifelé fülelsz. Az előbb mintha csengetést hallottál volna a lépcsőházból. Folytatod a vasalást. Újra fülelsz. Elindulsz kifelé, aztán visszalépsz. Alsónadrágod fölé inget kapsz magadra a mosott ruhák közül. Kilépsz az előszobába. Az üres szobában az asztalon hagyott vasaló lassan füstölni kezd a lepedőn, a félig vasalt ing mellett.
Magad elé tereled az ajtóban álló Ilonát.
– Dehogy zavarsz… Gyere nyugodtan. Éppen vasalok – szólsz kedvetlenül, amíg szobádba lép volt feleséged, aki leplezett kíváncsisággal, fürkészően néz körül. Látszik, azt várta, valami nővel talál, de csak a szegénységet, rendetlenséget, elhagyatottságot láthatja. Megáll a szoba közepén.
– Ülj le, mindjárt befejezem – morgod színtelenül és folytatod a vasalást.
Az asszony, mint egy idegen ül le az egyetlen székre. Nézi, hogyan vasalsz.
– Egész ügyesen csinálod – mondja, de rögtön rájön, hogy jobb lett volna hallgatnia.
– Na, végre valami, amit jól csinálok – válaszolsz rideg távolságtartással.
– Nagyon jól vasalsz, de azért hagyjad, hadd csináljam én – áll melléd Ilona és ki akarja venni kezedből a vasalót, de te határozott mozdulattal eltolod magadtól.
– Mondjad hát, mit akarsz? Nem érek rá – veted oda ingerülten.
– Ne haragudj. Hülye voltam. Már megbántam. Bocsáss meg. Csak ennyit akartam mondani – fordul el az asszony, és a széken hagyott táskájáért indul.
– Ha ennyit akartál, akkor teljesült a kívánságod. Ne ragozzuk tovább – mondod enyhültebben.
– Ne ragozzuk – sóhajt az asszony és egy bizonytalan lépést tesz kifelé, de megáll és könnybe lábadt szemmel suttogja. – Ne haragudj. Mostanában ideges vagyok…
Felé sem fordulva folytatod az ügyetlenkedést, de te is megadóan lehajtod a fejed. Kezedben vasalóval magadhoz öleled a most már zokogó asszonyt. A fülébe susogva csitítod.
– Jól van, na! Nincs semmi baj. De tényleg.
A zsinórt kirántod a konnektorból. A forró vasalót egy lefelé fordított vaslábasra teszed. Ilona rázkódó testét magadhoz vonod, és más hely híján az ágyra ülteted. Az asszony táskával kezében öleli át válladat, nyakadat és szenvedélyesen csókolni kezd, amikor kopogás nélkül benyit a házinénid. A félhomályban, sokdioptriás szemüvege mögül pislogva rikácsolja a bányarém:
– Mintha csengetést hallottam volna az előbb, Öcsiúr! Jött valaki?
– Ezerszer kértem már, Turgonyi néni, hogy tessék kopogni, mielőtt be akar jönni – szólsz az öregasszonyra ingerülten.
– De hát én nem tudtam, hogy itthon van. Én nem tudtam, hogy van itt valaki…
– A volt feleségem – mutatsz Ilonára egyre ingerültebben.
– Már megint egy? Hát magának hány felesége volt, Öcsi? – beszél szenilisen az öreglány.
– Na, csókolom! Most már mindent tud, mindent látott Turgonyi néni! Csókolom. Köszönjük a látogatást! – tuszkolod ki a házinénit és kulcsra zárod mögötte az ajtót.
Ilona porig alázva, széteső vonásokkal, indulásra készen áll az ágy előtt.
*
Egyedül ülsz a zöld műanyag asztalnál. A víz átmelegszik cipődben. Elzsibbadt és feldagadt a talpad. Az asztalon kék vázában sárga műanyag virág. Zöld-kék-sárga böfögő virágok. A pultnál emberek beszélgetnek. Kenyeret, kolbászt esznek papírzacskókból. Börtönben ragasztott papírzacskókból. Mélyeket lélegeznek. Levegő van bőven. A sarokban egy hatvan év körüli ember sír teljes erejéből, mint egy kisbaba. Bömböl. Néha majdnem beleesik a kocsma kirakatüvegébe. Egyáltalán nem fél, hogy összevagdossa magát. A szomszéd asztal körül hat férfi és egy szőke nő ül. Látszik, hogy a galerihez tartozik a nő is. Elől hiányzik a szemfoga. Egyáltalán nem szégyelli. Négy férfinak hiányzik még a szemfoga a talonból. Arra gondolsz, ugyan hányan mentek át ezen a nőn, és még mindig él. Egyáltalán nem félsz, hogy egyszer belehal. A haja könnyűnek és villamosnak látszik a füstben. Vizes kabátban ül. Vihorászik. Biztosan tudja, mi vár rá még ma este. Vihorászik. Más szaga van a kocsmának ilyenkor, amikor eső esik és egy ilyen szőke nő vihorászik idebent. Rumot iszol, álomfejlesztőt.
*
Állsz a proliház végében, a Hormonos egykori lakása előtt. Körülötted cigánygyerekek rajcsúroznak. Kántálva nyújtogatják feléd kezeiket:
– Bácsi, bácsi! Csak egy tízeset aggyál má! Bácsiii! – rángatják nadrágod szélét.
A mögötted álló Lada tetejére már három nagyobbacska gyerek mászott fel. Ülnek a motorháztetőn, a csomagtartón. Ketten az ajtót próbálják kinyitni.
– Hess innen! – ballag ki az ajtón egy negyven körüli kövér cigányember. Kezében tartott kalapjával a gyerekek felé kaszál.
– Kit teccik keresni? … A tanácstúl teccett gyünni? … Kérem, nekünk szabályos szerződésünk van… Mari! Hozzad ki a passzust… – kiált be feleségének, aki könyökig meszesen jön elő a parányi udvarra nyíló lakásból. A fejkendője is mésszel bepermetezett. Látszik, festés van odabenn.
– Hagyja csak, csókolom. Én a Karcsit keresem – biccentesz kellő tisztelettel.
– Ja, a Karcsiék már elköltöztek – könnyebbül meg az új lakó.– Már két hete… Tőlük vettük meg a lakást… Tessék má’ begyünni… Nekünk szabályos szerződésünk van. Tanúkkal – védekezik tovább a nem az idén barnult családfő. – Mi, kérem becsületes, vallásos emberek vagyunk… Ugye, Mari? – szól be ismét az asszonykának. – Hozd má’ azt a papírt! Szóval, minden gyerekünk meg van keresztelve. Iskolába járnak rendesen… Én meg a ládagyárból mentem rokkantsági nyugdíjba, már két… nem, három éve… idegem van – sorolja az egészségtől majd kicsattanó, testes ember.
– És hová költöztek a Károlyék?… Azt mondja, meg legyen szíves – használod ki „hatósági” fölényedet.
– Azt, kérem, mi nem tudjuk… Mikor beköltöztünk, már üresen volt… Vakuljak meg, ha nem igaz… – esküdözik tovább az ember, még végül megjön Mari, kezében lobogtatva a szerződést:
– Tessék! Itt van, nézze meg! – kárálja. – Higgye el fiatalúr, mi kérem nem vagyunk önkényesek… Tessék csak elolvasni az írást – tartja eléd az ákombákom betűkkel írott passzust, amiről messziről látszik, nem jogász kezéből került ki. A lap alján egymás mellett sorakoznak az ikszek, meg a keresztek.
A házaspár éberen fürkészi arcodat, miközben olvasod a szerződést. Ők maguk is kíváncsiak a vizsgálatra, hogy akkor rendben van-e minden az adás-vétel körül.
– Itt nem szerepel a Károly új lakcíme – böksz a papírra.
– Hát, mi arról kérem szépen, mi nem tehetünk – mentegetőzik a férfi. – Egyébként minden szabályos? – kockáztatja meg a kérdést.
– Egyébként minden – nyugtatod meg őket. – Köszönöm a segítséget. Minden jót…
– Isten áldja meg magát is! – lép hozzád búcsúzkodva az asszony, miközben az ember felszabadultan zavarja el az autódon légyrajként lebzselő purdékat. – Fiatalúr! Lenne szíves, mutassa már a drága kezeit! – fogja meg a csuklódat, és a tenyeredbe néz, majd felsikolt:
– Jaj, Istenem!
*
Az elegáns szálloda halljában az óriás bőrfotelban elterpeszkedve, nagyvilági gesztusokkal halandzsázik a Főnök:
– Ne izélj már! Viszkit igyál, Öcsikém!… A vendégem vagy – gavalléroskodik. – Hallom, volt egy kis balhé a vagyonőrökkel. Nem probléma, már szólva lett a dirijüknek, hogy állítsák le magukat, ne buzeráljanak tikteket. Tudod, ezek mind elcsapott zsernyákgyerekek, és még mindig viszket nekik a tenyerük – legyint, és nagyvonalúan jelez a felszolgálónak:
– Két viszkit jéggel. Dzsonivóker…
A pincér rutinosan meghajlik. Ő is játssza az előkelőt:
– Máris, ekszellenciááás uram.
A Főnök elégedetten hátradől. Arany nyakkendőtűjét tüntetően igazgatja vastag pecsétgyűrűs ujjaival.
– Egyébként hogy vagytok?… Segíthetek valamit?
– Nem. Semmit. Még csak az kéne – rándulsz össze.
– No-no-no… Nem kell azért olyan rátartinak lenni – vigyorodik el a Főnök. – Tudod, ebben a mai, zavaros világban a barátság a legfőbb valuta. Az igaz barátság. A kapcsolati tőke az nem inflálódik, Öcsikém. Ezt jegyezd meg a penge agyadban.
– Ja! Én meg csak azért imádkozom, hogy a barátoktól mentsen meg az Úristen. Az ellenségeimmel majd elbánok magam is – mosolyogsz ravaszul.
– Csend! Jön a Jumurdzsák! – fogja halkabbra a Főnök és térdével meglöki térdedet az asztal alatt, miközben maga is feláll: – Tiszteletem Nagyfőnök! – köszönt egy cingár, kis embert, aki egyszerű öltönyében úgy néz ki, mint egy kishivatalnok, egy mérlegképes könyvelő. Az egyik szeme fekete kötéssel letakarva. Épp az asztalotokhoz ér.
– Üdvözlöm az urakat. Foglaljanak helyet – int a fotelokra, kézfogás, bemutatkozás nélkül, miközben maga is leül.
A pincér máris odasündörög. Némán meghajlik a Nagyfőnök előtt.
– Egy pohár ásványvizet kérek. Ha lehet, ne legyen túl hideg.
A pincér elsiklik, mint egy gyík, s egy másodperc múlva ezüsttálcán egyensúlyozva hozza a vizet, s a márványasztalra helyezi. Várja, hogy belekóstoljon a Nagyfőnök, aki apró biccentéssel jelzi, a víz hőmérséklete megfelelő. A pincér ismét eltűnik, és csak ezután hozza nektek a már korábban rendelt viszkit. A Nagyfőnök int a felszolgálónak, hogy ezúttal hagyja a szertartásos bohóckodást, mire a sokat látott szolga egy szempillantás alatt levegővé válik. Jumurdzsák csak ekkor fordul feléd.
– Köszönjük a gyors, precíz munkát. Nem csalódtunk önben, uram. A közeli napokban felkeresi a titkárom az adminisztráció formai legalizálása végett. A banki átutalásról már gondoskodtam. Alkalmasint megkereshetjük újabb megrendeléssel?
– … – szólásra nyitod a szádat, de a Főnök gazsulálva közbevág:
– Hát az csak természetes, Nagyfőnök – folytatná, de Jumurdzsák Küklopsz-szemének villanásával elutasítja a Főnököt, aki alázatosan kussol. Jumurdzsák fejének alig látható mozdulatával magához inti a pincért.
– Kérem a számlámat! – mondja alig hallhatóan és feláll. – Maradjanak csak uraim. Köszönöm a türelmüket. Viszontlátásra! – így Jumurdzsák, s mint ahogy jött, kézfogás nélkül távozik.
*
– Na, végre, hogy eltakarodtak a picsába ezek a szekus patkányok! – toppan be a műhelybe Oké. – Tegnap az egyik szekurityos faszfej meg akart motozni. Hát, én még ilyet nem basztam – méltatlankodik tovább.
– Jól van, hagyd már! – kiáltod neki, letéve a munkadarabot kezedből, amin a Hormonos gépénél dolgozol. – Elkéstél, Lajos – nézel Okéra korholóan.
– Már te is kezded? Az isten bassza meg! Nekem már mindenki parancsolni akar? Itt lebaszol te, otthon az a ringyó – gesztikulál hevesen Oké.
– Mi van, már nem olajos a faszod? – csatlakozik fullánkosan Sanyibácsi. – Megmondtam kisapám, csak színésznővel meg pincérnővel ne kezdj! Nekem is volt egyszer egy…
– Hát kalauznővel? – rikkant Cicus, Sanyibácsi nyugdíjas feleségére utalva.
– Szóval, nekem is volt egyszer egy színésznő… – ismétli Sanyibácsi, mintha nem is hallotta volna a célzást.
– Biztos a Blaha Lujza – röhög megint Cicus.
– Mész a picsába! Szóval egyszer nekem is volt egy…
– Fedák Sári! – rikkant most Árpi.
– Mentek a picsába! Most már nem mesélem el, pedig sokat tanulhattatok volna belőle, mert trippert kaptam tőle… Ekkora dudái voltak, meg ekkora pecke! – mutatja zubbonya fölött lufit rajzolva a nagy ciciket, meg nadrágja fölött ujjaival háromszöget formázva a színésznő szőrzetét az öreg.
– Na, elég a nemi felvilágosításból! Dolgozzatok, rabszolgák! – állítod le a kabarét és munkád fölé görnyedsz.
A műhely sarkába állított íróasztalodon már jó ideje csörög a telefon. Szíj jön oda hozzád, megrángatja kabátodat:
– Süket vagy? Telefon…
Egy olajos ronggyal megtörlöd a kezed és felemeled a kagylót. Figyelmesen hallgatsz, aztán leteszed.
– A rohadt dagadtja! Tudtam, hogy baj lesz…
– Mi van? Mi van? – áll meg melletted Szíj. – Beszélj már!
– A dagadt elbaszta a pénzt.
– Mennyit? Az összeset? – kezd el csuklani Cicus.
– Nem tudom.
– A kurva anyját! A mi pénzünket… Az anyósom...
*
– Mennyi maradt? – kérdezi Szíj, amint ott ültök hármasban a törzshelyeteken. Szíj meg te csak a piszkos munkáskabátot cseréltétek le, úgy rohantatok ide. A Hormonos viszont ünneplő fekete öltönyben, gyűrött, átizzadt fehér ingben van. Vastag nyakában úgy lóg a nyakkendő, mint kivégzés előtt halálraítéltek nyakában a kötél.
– Semmi – nyöszörgi a Hormonos, és mint egy süldő malac, visítva elsírja magát. – Ma éjjel ment el az utolja… ja… ja… ja… Pedig egyszer már majdnem visszanyertem mindet.
– Szedd össze magad. Hiába sírsz, mint egy fürdős kurva, a srácok kiherélnek – szólsz szigorúan.
– Nekem már úgyis mindegy – zokog fel újra a dagadt.
– De nekünk nem, apukám – sziszeged egyre dühösebben.
– Jól van na, majd csak kitalálunk valamit – csendesít Szíj. – Nem volt még olyan, hogy valahogyan ne lett volna.
– Valahogyan? Kéthavi gyerektartással el vagyok maradva. Nem tudom megjavíttatni a tízéves tretyegámat. Másfél éve áll az építkezésem. Lyukas a seggemen a gatya. Minden nap szalonnát falok, ez meg elrulettezi a pénzemet – robbansz fel, és elkapod a Hormonos grabancát.
– Ácsi! Ácsi! Ácsi! – csitít Szíj. – Az én összes félretett pénzem is nála volt.
– Öljetek meg! Megérdemlem! – öklendezik a Hormonos, és ti tehetetlenül nézitek, mint a trapézról lezuhant, gerincetört artistát a cirkuszban.
Lukács Ágnes: Kórház,1945
Az apokalipszis lovasai már elindultak,
léten túli dobogásuk
az űrszélben.
Nem ellenünk íródott
új büntetés,
csak megtörténik,
elrendelés nélkül.
Hiábavaló ágálni ellene.
Kora nyáron még kivajúdtad
dúsfanyar terhed,
aztán egy süppedt éjszakán
tőben elgyengülve lehuppantál
a halál elébe.
Törzsed nem ég,
gyászolva füstölög,
maradéka bogaraké, nedveké.
Édesem, mostantól
egyedül fanyarkodom.
Ha körbenézek itt az alsóörsi hegyen, a világkerék agyának érezhetem magam. Küllője lehetne a földút, ha nem lenne ennyire girbe-gurba. A Balaton ma óperenciás tenger, üveghegyekként kéklenek a távoli dombok, és körös-körül minden mesebelien megfoghatatlan.
Ha eljövök ide a nagyvárosból, egy-két óra múltán érzem: gyógyít a környező világ. Üzemcsarnokok, bipegő-berregő irodák, forgalmas utcák lármájától meggyötört fülem megnyílik a bodzabokor neszeinek, hallja a sündisznó alkonyati szöszmötölését, az elrugaszkodó szöcske dobbantását, és hallani véli a kattintást, mellyel a szentjánosbogár meggyújtja lámpácskáját.
Akkor szeretjük meg a tájat igazán, ha a magunk személyes kis világára emlékeztet. Ha – mint József Attila Ódájában – a köveken futó Szinva-patak szerelmesünk tündér nevetését idézi. Nem kell röstellnünk, hogy emberi mércével mérünk. Ezt a látásmódot megelőzte egy másik: állatalakokat látott maga körül az ősvadász, és tudta, éppúgy le kell őket győznie, mint a vadat. A hegynek, akárcsak a bölénynek, gerince lett, háta, lába, a barlangnak szája, a forrásnak feje, a hullámnak taraja, és ha foga volt az időnek, csípett a fagy.
Ezen az ösvényen kaptathatott fölfelé az ősember, aki vörös festéket bányászott a mai Lovas határában, nézte „a hegyek sörényét”, és várta, hogy elébe táruljon, nyújtózkodjék a rét, ahol jobban űzhető a szarvas, szaporább az ehető bogyó.
Az ösvény több tízezer éve kanyarog erre. Megérint egy patakvölgyi malmot, egy gyógyító forrást, egy héjakútmácsonyás horhost, egy ősöreg almafát. És meglátogatja az Árpád-kori templomokat, az alsóörsit, a palóznakit, a kövesdit, a kálváriákat, a kőkereszteket. Képzeletem már láttatja velem az oltár és a feszület felé vonuló hosszú-hosszú sort, szerzetesek, jobbágyok, lovagok, mesteremberek, diákok lassú menetét. Bűnöket gyónnak meg, mirákulumra áhítoznak, s a meszelt falak fénye, a kereszt alakja egy napra, egy hétre, egy hónapra feledteti velük mindennapjaik szörnyűségeit. Ima után rákönyökölnek a kőkút peremére, megülnek a diófák alatt, esznek, isznak, énekelnek fohásznyit könnyebb szívvel, mint azelőtt.
Istenek, félistenek, vallásalapítók, szentek, híresemberek szülőhelyeihez, sírjaihoz gyalogol, lovagol, kocsikázik el a tisztelők sokasága. Ajándékot, áldozni valót is visz néhanap, de kérni mindenképpen kér: hadi szerencsét, áldást, gyógyulást, sikert, beteljesülést.
Úgy indulok el a balatonfelvidéki ösvényen – immár kizökkenve a világkerék agyának kényelmes helyzetéből –, mintha magam is zarándokútra kelnék. Pedig a mai vándor léptei nem feltétlenül csak templomok, csodatevő helyek, temetők felé vezetnek.
Ha útra kelünk, hát zarándokoljunk rég elhagyott isteneinkhez: a fához, a folyóhoz, a forráshoz, a sziklához, hogy megpihenjünk nála, testileg-lelkileg töltekezve új erőt merítsünk, és formáját, szépségét, statikáját, dinamikáját lemásolva-továbbfejlesztve végre újjáteremtsük emberi alkotásainkban!
Városokba verődtünk, hogy közös munkáink eredményesebbek, körülményeink kényelmesebbek legyenek. De olykor azért látnunk, hallanunk, szagolnunk – éreznünk kell az erdőt, ahonnét valaha kijöttünk, a vizeket, amelyekből ittunk, és a földet – aszfalt, beton, szemét, olajszenny nélkül , ahol megvetettük a lábunkat.
Szerelmem, könyv, merre sétálsz
most, s ha majd nem leszek, holnap?
Kit száz nyűge csontig tépáz,
lép-e még mögém könyvmolynak?
Olvasni nem iskolában
tanultam, molyok közt nőttem.
Apám, anyám, tesóm rágott,
de nem boldogultak ők sem.
Mégis fény vagy, felrepítesz
köznapjaink ugaráról,
azaz repítettél: mindez
távol van, sok évnyi távol.
Itt a Pécé, Cédé, Tévé,
no meg az új toll, a Pendrájv.
(Sándor, hasztalan kerestük
sírod, e százszor szent fejfát.)
Felolvastam tucat pontot
ötvenhatban, az ég zengett.
Próbáltam a Hídavatást,
kik küzdöttek, kik elmentek.
Apám október huszonnégy
délben hunyt ki, mint a mécses.
Beláttam többé-kevésbé,
hogy gyermekkorom itt véges.
Matúra után harkálynak
szegődtem: monószedőnek.
Éjszakáztam, és a bánat
szép lassan elhagyta főmet,
s költözött lejjebb: hasamba.
Ám két emberöltő óta
kísér holt gyógyítóm hangja.
Ünnep volt a tornaóra.
Nyomda, kiadó, terjesztés,
így jártalak körbe, drágám.
Írtam is, hadd legyek papnőd,
adtam hozzád színt, Szivárvány.
Sokan ősleletnek néznek,
híveidet szélhámosnak.
Tán a vénülő szegények
lapoznak éjszakahosszat.
Légy örök, élj túl, nem engem,
de ez új évezret, álmom.
Tárd ki szárnyaidat, Hajnal,
e szétszabdalt, roncs világon.
Kádár Béla: Várakozás, 1945
Hajadba kap a koranyári szél, hunyorogva nézed a hullámzó folyót. Az emberek más stílusban sétálnak, ha tudják: nézik őket. Máshogy rakosgatják a lábaikat. Ha téged nézlek, lábfejeidet egészen egymás elé teszed, mintha egy vékony sávon gyalogolnál. És, mintha hirtelen útban lennének a kezeid, nem tudsz mit kezdeni azokkal, mintha nem hozzád tartoznának. Azt mondod, megérzed, ha néznek. Meg, hogy zavarba jössz ettől.
Mikor zavarban vagy, legtöbbször arról kezdesz beszélni, hogy mindannyian egy bizonyos sávon mozgunk az életünkkel, feladatainkkal. Én ilyenkor olyasmiket szoktam mondani, hogy a siker vagy épp a sikertelenség ezen a sávon kívül esnek. És olyasmit még, hogy mindkettő csak illúzió. Én ezekről ódzkodom beszélgetni; ha a tévében meghallom egy politikai erő sikerét vagy épp egy sikertelen biokémiai kísérletről szóló hírt, émelyegni kezd a gyomrom és kiver a víz.
Leülsz a folyópartra, felhúzod térdeid, azokat szorosan átölelve (mint egy fázó napközis) beszélsz arról, hogy a Duna hullámai közt nincsenek sikeresek, vagy sikertelenek, ahogy a part menti kutyaszar se siker vagy sikertelenség. Mert a kutyának sikerült, de a gazdájának már nem sikerült megfelelően eljárnia a szarhurkákkal. Fintorogva mondod ezt, ahogy anyud mondaná: huncutul. Aztán fiatal pár jön, kiskutyával. Azt a következtetést vonod le, hogy a kiskutyát (szerinted gyerekpótlék) a lány vehette a fiúnak. Miből gondolod, kérdezem, mire te: úgy beszél a fiú a kutyával, mintha annak az apja lenne, nevelő célzatú tanácsokat ad az ebnek, hogyan nézze a világot, hogyan ugassa meg a közelben úszkáló vadkacsákat. A vadkacsák közönnyel nézik a lassan oszló kenyérmorzsa-flottát, amit bedobált nekik a fiú. A lány hosszan bámulja a vadkacsákat, mert szereti az állatokat. Te hosszan bámulod a lányt, aki zavarba jön, közben téged nézlek, mire te jössz zavarba. Aztán arról beszélek, hogy a legtöbb ember szerintem sokkal görbébb utakat jár be, ahelyett, hogy a számára kijelölt sávban haladna, viszonylag egyenesen. Figyelni kezdesz a szavaimra. Legtöbben a két véglet között haladnak, a sáv egyik szélétől (siker) a másik széléig (sikertelenség) imbolyognak. Amitől persze sokkal lassabban haladnak előre. Majd én is zavarba jövök, mert gyakran, ha nem vigyázok, közhelyekben kezdek beszélni.
Hajadba kap a szél, hunyorogva nézed a hullámzó folyót. Mellettünk fiatal pár enyeleg, csókolózás közben látni valamelyikük nyelvét, a lány hónaljban átizzadta a felsőjét, úgy veszed le róluk a tekinteted, mint aki már mindent tud ezekről a dolgokról. A folyón közlekedő kompot nézed egészen komoly tekintettel, eszembe jut valami közhely, de elhessegetem. Néha a közhelyek úgy törnek rám, mint varjak a friss vetésre, ez is már egy fél közhely. Rám repülnek és megpróbálnak kicsippenteni belőlem egy darabot, amitől aztán az adott közhely erőre kaphat. Ám az igazi közhely nem kiragad valamit a befogadóból, hanem hozzáad. Rád nézek. Te a komp felett rikoltozó sirályokat nézed, úgy visítoznak, mint egy csapat részeg kupléénekes. Arra gondolok, hogy ha a galambok a levegő patkányai, akkor a sirályok mik? És, ha a sirályok a levegő patkányaihoz képest azok amik, akkor ahhoz képest az emberek mik a Földnek? Az emberiség a Föld leprája, olvastad valahol, vagy valami ilyesmi, ezt csak egyszer mondtad, mert nem szeretsz ilyesmiről beszélni. Mellettünk a fiatal pár üveg bort vesz elő a hátizsákból, kuncognak. A fiú azt mondja a lánynak, hogy a langyos bor olyan, mint a, nem értjük a többit, mert a komp beletülköl a nyárba, a sirályok rikoltoznak. A part menti vadkacsák közelebb úsznak a kikötni készülő komphoz, kisgyermekes családok gyakran dobnak pár kenyérdarabot, nem is inkább az állatok kedvéért, hanem, mert szeretnék lenyűgözni a csendben nézelődő gyermeket. Lusta ívben, kedvetlenül repül egy darab kenyér. A gyerek közönnyel nézi a vízbeeső eledelre úszó madarakat, láthatóan melege van. A vadkacsák ráúsznak a táplálékra, nem éhségből, pusztán megszokásból, legyen egy jó napja a családnak. Az apuka oktató hangon mond valamit a kacsák színéről, melyik a fiú kacsa, melyik a lány kacsa, mire a gyerek felsír.
Elindulunk, előttem lépdelsz. Hajadba kap a koranyári szél, hunyorogva nézed a hullámzó folyót. Az emberek más stílusban sétálnak, ha tudják: nézik őket. Máshogy rakosgatják a lábaikat. Ha téged nézlek, lábfejeidet egészen egymás mellé teszed, mintha egy vékony sávon gyalogolnál. És, mintha hirtelen útban lennének a kezeid, nem tudsz mit kezdeni azokkal, mintha nem hozzád tartoznának. Azt mondod, megérzed, ha néznek. Meg, hogy zavarba jössz ettől.
( – Dienes Eszter emlékére – )
hajnali harangszóval nyílik
takarósurrogás is hallhatón
suta fénypászmáról áthasal
majd visszaforog napszélre
élő mandulaszemére inneni
füstezüsttel ontja holdtükör
mögül nyomban kikacsintó
játékossággal temetett egét
óvatos szíve visszasimogat
Kádár Béla: Menekülők, 1944
soha nem volt elég bátorságom
beismerni azt
hogy az önzés vezérelt a kapcsolataimban
most meg itt ülök egyedül
írok
vakon fel sem nézve
írom a sorokat egymás után
messze a tökéletességtől
Tamási Józsefet írom
bármilyen legyen is ő
megyek bele az éjszakába
akár egy gyilkos
keresek egy zugot
nem baj ha hideg
csak öleljen
mint még kar soha
úgysem alszom
bókolok
ahogy a vadak
hajnalig
aztán
mint egy gép nekiindulok
csikkezni
túrni a szemetet
a bűzt nem érzem
és már semmi mást sem
a születésnapokat másolom
az ez évi naptárból
a jövő évibe
öregszem
az estéim magányosak
merev a nyakam és hasogat a vállam
a fekete macskám az ölemben alszik
én voltam ott
meg egy fiatal pap
meg két sírásó
egy hölgy az önkormányzattól
egy fekete műanyag edény
folpackkal körbetekerve és lezárva
benne a hamvak
egy fakereszt
rajta fémtábla
azon a néhai monogrammja
hogy született és elhunyt
ekkor meg akkor
és itt-ott még piszokszürke hó a sírokon
a pap alig hallhatóan
elhadarta az imáit és az ámeneit
a sírásók betették az edényt a gödörbe
és ahogy elkezdték betemetni
hallatszott a folpack beszakad
párat rácsaptak a hantra
beszúrták a keresztet
a pap szétszórt némi szenteltvizet
meghajoltak és elmentek
a hölgy ott toporgott egy darabig és
felém biccentve halkan megszólalt
milyen szomorú
Szeretem a reggeleket. Amikor a nap csak épp megszínezi a Szavannaház gerendáit, az állatok éberek, de nyugodtak. Ember okozta zaj még nincs, csak a sziamangok kurjongatnak és a flamingók trombitálnak. Újszülött zsiráfunk lábait tanítgatja lépni, alig magasabb nálam. Eukaliptuszos, finom illat leng. A kalapácsfejű(?) tyúkok az utolsó pillanatban totyognak odébb előlem az úton. Ha a rövidebb utat választva keresztülmegyek a Szavannaházon, mindig megmosolygom a csíkos fűegereket, olykor elcsenek az orrszarvú reggelijéből egy almát és gondolatokba mélyedve szedem a lábam a zegzugos folyosón, ahol a gondozók már takarítanak. „Egyszer tévedésből be fogok sétálni Luluhoz” – csóválom a fejem az almát rágcsálva. Kicsit jobban meg kéne nézni, merre kóválygok. Nem lesz őszinte a mosolyom, amikor egy szélesszájú néz velem szembe. Nem mintha orrszarvú hölgyünk vérmes természetű volna, de nem vagyunk azonos súlycsoportban. Rossz pillanatában egy szerencsétlen karmájú struccból matricát készített a falra! Útközben belebotlok – szó szerint – Emesébe is, a kézből nevelt róka mangusztába, akit gondozója sétáltat pórázon. A mangusztát gyakran összetévesztik a szurikátával – nem is egészen alaptalanul –, hiszen mindketten Afrika füves pusztáinak lakói, a cibetmacskafélék jeles családjának képviselői. A mongúz (vagy manguszta) fekete színben is pompázik, a szurikáta neve szuahéliül „szirti macskát” jelent és a látogatók kedvencei minden állatkertben apró, emberi lényekhez hasonlatos viselkedésük miatt. Egy őrszem két lábra állva mindig az eget kémleli, míg a többiek hancúroznak, óvodát üzemeltetnek, vagy jóízűen lakmároznak egy „testét feláldozó” nyuszi maradványaiból. Az elefántoknál kilépek a szabadba, elmegyek a termálvízben elégedetten fürdőző Jusztina és Tücsök mellett, akik víziló létükre talán a külföldi, hasontestű vendégek által is közkedvelt Széchenyi vízminőségnek köszönhetően szaporodnak olyan remekül minálunk. Majd veszek egy kanyart a „kacsalábon forgó zsiráfpince” felé, ahol rovarháttér tenyészik – többek közt egy csaknem kipusztult, 24 túlélőből feltámasztott „Lázár taxon” tiszteletre méltó botsáska egyedei –, majd végre megérkezem az én drága, dél-amerikai denevéreimhez!
Aki állatot felügyel, szívvel-lélekkel teszi. Nincs szükség ellenőrzésre, mindenki tudja a dolgát. Mi több, szereti is! Olyan ez, mint a repülés. Itt nekünk kiszolgáltatott lények, ott mi magunk „forgunk kockán”, meg persze a velünk utazók. A különbség csak az, hogy az állatgondozó kevés pénzért is megteszi, amit kell. Inkább, minthogy a „multiknál” mókuskerékbe kerüljön és életét adja a pénzért. Emlékeim szerint, a pénz van azért, hogy élni tudjunk és nem fordítva!
Drága denevéreim mindenesetre jól szaporodnak, és mi vidáman készítjük nekik a gyümölcs turmixot! Teszünk bele banánt, kivit, körtét, szőlőt, mézet, kevés túrót és tojást, vitamint és lóri tápot. Bármelyikünk szívesen megkóstolná! Az állatok első osztályú, minőségi táplálékot kapnak, nem maradékot. Van olyan Kert is – a híres Jersey szigeti Durrell alapítványé –, ahol a helyszínen, organikus gazdálkodással termesztik a táplálék növényeket, hogy garantáltan mentesek legyenek a mérgező anyagoktól. Ma én zsilipelem be a trutymót a kék barlangba, aztán megállok, a tenyeremen két szelet banánnal. Az első bátor kis „pilóták” pár pillanat múltán már rárepülnek a banánra, csippentenek belőle, majd gyorsan tovaröppennek. Elbűvölőek ezek a minimális méretű emlősállatok, amelyek ugyanúgy szoptatják évi többnyire mindössze egyetlen kicsinyüket, mint egy kutya vagy macska, csak éppen madár módján, akrobatikus ügyességgel közlekednek a levegőben! Boszorkányosan hosszúra nyúlt ujjperceiktől vállukig tartó bőrredő a szárnyuk, áttetszően finom hártya, vászonfedelű repülőgép. Meglehetősen korán kifejlesztették a jelvisszaverődésen alapuló radarrendszert, másodpercenként tucatnyi légvétellel ugyanennyi impulzust kiadván. Mint a repcsikben használatos rádió: amikor ad, nem vesz és viszont. Vagy beszélsz, vagy hallgatod a másikat. Nagyobb testű rokonaik is lenyűgöznek, a repülő kutyák, amint nagy fülekkel és az éjszakai állatokra jellemző, „szívszaggatóan” szép barna szemekkel csüngenek fejjel lefelé. Érezték már ujjbegyükön a – nálunk is honos – pici, korai denevér bársonybarna bundájának simogatását? Én éreztem, meg azt is, ahogy ijedtében tűhegyes kis fogaival belém harapott.
Nem kevés hozzá hasonló, átutazó vendég lakik a mentőhelyen, madarak, sünök, teknősök és denevérek, talált, befogadott vagy elkobzott állatok. Pár hete váratlanul négyszáz királyskorpióval gazdagodott a rovarosok gyűjteménye, legalábbis arra az időre, amíg az Afrikából Hollandiába tartó illegális szállítmány tagjait sikerül elhelyezni. Tomi egész délután dobozokat pakolt ki és be, igyekezett szétválogatni és megfelelő környezetbe juttatni minden egyes védett skorpiót. Külön a vemheseket, a betegeket, akiket megviselt a tiltott utazás, a kicsiket és a nagyokat. Aki tudott, segített neki. Szorgosan jöttünk-mentünk, a könnyű kis dobozokból jó néhányat egymásra pakolva a kezünkben. Ha egy doboz olykor leborult, Tomi vidáman jegyezte meg: – Látom, meghonosítod a Pandinus imperátort Magyarországon! De mi nem szerettük volna, ha a jövőben királyskorpiók élnének szabadon az állatkertben, de azt is sajnáltuk volna, ha télen fagyhalált halnak. Nem mintha nagyon veszélyesek volnának. A nagy csápok kiváló fegyverek, tulajdonosaiknak nincs szükségük méregre. A kisebb ollóval rendelkezők viszont méreggel ölnek. Egy sötét terráriumban mindenesetre szépen foszforeszkálnak, lilás derengésben.
Tomi zsebében megszólalt a telefon. Türelmesen lerámolta a feje fölé tornyosuló dobozokat és felvette a telefont. Egyre derűsebb ábrázattal hallgatta a vonal túlsó végén sápítozó hölgyet.
– … és tessék mondani, milyen állat ez, én épp kimentem az erkélyre virágot locsolni, és akkora volt…
– Hogy nézett ki, meg tetszik tudni mondani? – érdeklődött Tamás óvatosan.
– Igen, igen! Ez egy olyan állat volt… szóval ez az állat úgy néz ki, hogy én azt el se tudom mondani, hogy néz ki…!!!
Tamás egy madárpókos dobozon könyökölve, figyelmesen hallgatta az előadást, majd arra a megállapításra jutott, hogy a néni egy kacsaszenderrel szembesült a balkonon, ami valóban nem mindennapi látvány. Mint egy pici kolibri, lebeg a virágtölcsér előtt, hosszú szipókájával tapogatózva. A milyen-állat-ez? típusú kérdések legendásak a zoológusok körében. Ha belegondolok, nem is meglepő, hiszen a Teremtő, vagy a Természet mulatságos kis lényeket varázsolt a Föld színére! Persze, ma az emberek zöme a kutyát és a macskát ismeri (pontosabban, hallott már róluk). Ám az az ezerszínű, összefüggő élet-folyam, aminek hátán mi magunk is sodródunk, nem tudni merrefelé, nos, az egy csöppet sem érdekel senkit, nem is ismerjük a létezés különös felvillanásait, csak egy mesterségesen kreált, gondosan magunkra deszkázott sufniban tevékenykedünk, mondvacsinált tennivalóinkkal, bank, jogszabály, beszerzés, számlák, boltok vak betegeiként működünk, nem több értelemmel megtöltve földi időnket, mint egy ügyesen szerveződött bütykös csótány kolónia. És itt kérek elnézést ezektől a remek robotként működő rovaroktól, amelyek minden alkalommal barátságosan pöffentenek, amikor lakkcipőfényű vázukhoz ér a kezem és egyébként is teljesen ártalmatlanok. (Tehát nem paraziták, szemben az emberrel, a Föld legveszélyesebb élősködőjével.) A bölcsességnek ugyan kevés nyoma van bennük, de az intelligencia – amelyre magunk is oly büszkék vagyunk – itt kezd cseperedni. Intelligensnek tartjuk azt az állatot, amely például sikeresen megfejti egy eszköz használatának módját. Ez valóban nagy dolog! A szomorú csak az, hogy magunkat is ezen okokból tartjuk intelligensnek, tesztekkel is bizonyítvány milyen közel állunk ahhoz a bizonyos majom őshöz. Őszintén szólva, engem kevés büszkeséggel tölt el, hogy még egy orángutánnál is „okosabb” vagyok. Inkább húzódom azoknak a régi, valamint napjainkbéli gondolkodóknak a közelébe, akik az emberiség további fejlődésének legfőbb gátját az értelemben látják. Túl kéne végre lépni rajta! Az értelem eszköz, mint egy spakli. Érzelmi intelligenciánkat kellene csiszolgatni, hogy behozván évezredes lemaradásunkat, felzárkózzunk a technikai fejlődéshez. Az elektronika és az üzletkötés nem lebecsülendő remekei mellé tenni kéne valamit az intuícióból is. Az állatot ösztönei vezérlik. A Homo sapiens tetteit az értelem. És a jövő emberét? Az értelmen túli, talán az intuíció.
Gyerekkoromban, a szocializmus megboldogult éveiben helyenként még az irodalom, zene, művészetek is felbukkantak a közszolgálati képernyőkön, ma már az élet- és természettudományok is kiszorulnak, mert teszem azt, a genetika ismerete érzelgősnek számít egy bankszakember eszmefuttatásához képest. Bizonyára perverz vagyok, de lehet bármilyen „jó pasi” valaki, aki menedzser, ügyvezető, igazgató vagy áruforgalmazó, udvarias gesztussal nyugtázom és feledhetőnek vélem a tevékenységét. Ellenben zsigerből megbámulom – mint egy ritka, védett vadat – ha valaki mer az élettani vagy biokémiai tanszéken tanítani, esetleg fejlődés-genetikus, állatorvos vagy ornitológus. (Jó, buktam nálam ügyesebb és tapasztaltabb pilótákra és harcosokra is.)
Visszatérve az állatkertekre, közülük is csak a „legmenőbb” amerikai, angol vagy német társulatok engedhetik meg maguknak, hogy kutató munkát is folytassanak. A többiek igyekeznek legalább az oktatás, ismeretterjesztés területén, valamint a védett fajok megőrzésében, nemzetközileg koordinált tenyészprogramokban részt venni, jeleskedni, mert e nélkül becsukhatnák kapuikat. A pallérozottabb gondolkodású tömegek ugyanis nem kívánnak már ketrecekbe zárt „bestiákat” bámulni, esetleg heccelni. Eszük ágában sem volna belépőjegyet váltani, ha még oly népes és tekintélyes szakgárda foglalkozik is reklámmal, propagandával és ügyintézéssel.
Lássuk legalább itt, az állatparkokban, az esőerdők, füves puszták, hegyek és vizek ezen kihelyezett tagozataiban, miféle miriádja mutatkozik a furfangos életnek! Miért fontos megmenteni még egy bajuszos kis majomfajt vagy egy „undorító” bogarat? Mert a természetes élőhelyeken együtt élnek, egymást támogatva. Nem egy-egy faj, mint egy szál döglött virág a vázában, hanem életközösségek, változatosságukban ellenálló rendszerek, amelyek olyanok, mint a szervezetünk: ha kiveszünk belőle valamit, összeomlik az egész. Mondhatnánk, hogy mi a fenének ennyiféle szerv, szövet belénk, de ha levágják az egyik fülünket, már nem leszünk olyan magabiztosak, ha pedig kidobjuk a májunkat, tartós tejre már nem lesz szükségünk… Milyen állat ez? – kérdezzük döbbenten, amikor egy kék vérű, kilencszemű páncélos úszik felénk – a tőrfarkú rák – vagy ha egy sörényes hangyászt körbejárva megkíséreljük felfedezni, melyik a feje és melyik a lába, ha egy ecsetfarkú patkánykenguru szimatol felénk az ausztrál éjszakában, ha a komodói kedves varánusz sárga torka nem okád lángokat és nem harapja meg gyík léte ellenére mérgező harapással a gondozóját, akkor sem, ha egyszer egy héten, táplálkozik. Ő a szeplőtlen fogantatás bizonyítéka, szűznemzéssel „készült”, itt áll (azaz hasal) előttünk! Aztán miféle lelemény egy csikóhal, egy mókuscickány, egy koboldmaki, egy zebralepke? A csikóhal a hidrodinamika megcsúfolása, ráadásul a hím hordja testében ivadékát. A mókuscickány talán rágcsálók és emberfélék közös rokona, a koboldmaki szemét megirigyelné bármelyik földönkívüli, akkora, mintha nekünk két narancs ülne a szemünk helyén, egy hosszúszárnyú színes lepke pedig szemet gyönyörködtető – csak megenni nem tanácsos, mert mérgező. De ki a kancsil, a dik-dik, a fossza, a szassza? Agáma, galágó, aguti baktat, kazuár és kormorán. Zöld levelibéka, vörös macskamedve, rozsomák és reznek, hópárduc, ködpatkány, kék bálna és naphal – mézmadár, nyelvkagyló, fény seregélyek – ékes az ősdarázs, a tamarin aranykezű, a mangábé aranyhasú, fakó a keselyű, üveg a harcsa, vándorló levelek, levélvágó hangyák, sörényes a farkas, füles a medúza és párnás a teve talpa!
– Kutya legyen, aki itt kiigazodik! – leheltem, befejezvén a kántálást és leroskadtam egy kőre.
– Gyere, megmutatom a petéket! – ügetett el mellettem Tomi. Ennek az ajánlatnak nem lehetett ellenállni! Nem minden nap lát az ember csaknem kihalt petéket! Az Ausztráliából érkezett peték nagyon elfáradhattak, mert már napok óta a Zsiráfpincében pihentek. A Lord Howe-szigeten fellelt botsáska felnőtt korában inkább egy fakéreg színű rákhoz hasonlatos. Ha már a pincében jártam, segítettem párásítani a többi esőerdő lakónál. (Nem párosítani! Egy önkéntesünk félreolvasta a terráriumon álló figyelmeztetést, miszerint minden nap párásítani kell. Lélekszakadva rohant föl, hogy ő nem tudja párosítani a sáskákat…) Hosszan bámultam egy orchidea virágot, egészen addig, amíg – egy rácseppenő vizet zsákmánynak nézve – meg nem mozdította sziromszerű lábait. Az imádkozó sáskára emlékeztető, de rózsaszínű manó virág-álmából villámgyorsan csapott le áldozatára, egy balek légyre. A fenti szobában kellemes nyári hangulat fogadott, ezer tücsök ciripelt a forróságban.
– Táplálék állatok! – intett Tamás és tovább rohantunk a rózsabogarakhoz. Sárga csíkos, narancsfejű, smaragdzöld és egyéb gyönyörű kivitelezésben ragyogtak. Élt ott egy hatalmas atlaszbogár is.
– Vigyázni kell, a lárva harap! – jegyezte meg közönyösen Tomi. Nemsoká nézegethetjük őt, mert ha több év lárva állapot után elérik a kifejlett kort, rövid életűek, szegények.
– Pár hónap a „szavatossági ideje” – mutatott rá Tomi –, ezért dolgozunk ekkora háttér tenyészettel, hogy mindig legyen mit kiállítani. Az atlaszbogár a sziámi orrszarvú bogárral és a herkules bogárral együtt a ganajtúró család, azon belül az óriásbogarak alcsaládjának tagjai.
Közben feltrappoltunk az emeletre, abból egy kisebb, üvegfalú „látvány pékségben” pókok laknak. Szőrös madárpókok és a hosszú lábú, tigriscsíkos nephila család Japánban nagy népszerűségnek örvendő tagjai. Őket is meglocsoltam diszkréten, csak hogy szépen tudjanak vedleni. A polcokon több tucat kis pók-ládika sorakozott. Mire a locsolás végére értem, unottan néztem körül és minden különösebb megrökönyödés nélkül spricceltem le pontban a fejem fölött, a mennyezeten szabadon tartózkodó, kellemes kinézetű pók egyedet.
– Vannak kint is! – említette egyszer Tamás.
– Igyál te is! – mondtam a póknak, aki valóban hálásnak látszott, megtornáztatta eddig mozdulatlan lábait és szemmel láthatóan élni kezdett.
És akkor még nem beszéltem a csillogó csokiszínű, ikerszelvényekből álló ezerlábúakról (amelyek a kezünkön is egykedvűen sétálnak, szemben ragadozó természetű, talán a sokkal több lábra irigy százlábúakkal, azaz a szkolopendrával), vagy a szememben nagy tiszteletet kivívott, Ausztráliában élő rinocérosz csótányról, amelyet kivételesen hosszú „szavatossági idővel” áldott meg a Természet. Ők 10-12 évig is eléldegélnek családjukkal, ugyanis hűségesek párjukhoz és a kicsik is soká velük maradnak. nem gondolja senki, hogy a csótány etikai érettségét kívánom például állítani embertársaim elé. Még a fejlődés, az „intelligencia” sokkal magasabb fokán álló madarakat – ludak, ragadozók, papagájok – sem az erkölcsi megfontolás vezérli. De még a farkasokat sem. Ezért aztán ne is korholjuk szegény macskánkat, amiért ő több jóképű vőlegény segítségét is igénybe veszi ahhoz, hogy minél életrevalóbb, szebb kölykei szülessenek. Ezek az adott fajra jellemző stratégiák. Egyik faj esetében így, a másiknál másképp, más okból alakult ki az életfeltételekhez való alkalmazkodás során. Ne feledjük: a legfejlettebb aggyal rendelkező állat sem mérlegel és hoz döntéseket vallási hovatartozásának vagy érdekeltségeinek megfelelően. Ezt csak MI tesszük. Sajnos az állatok megítélésében – jók vagy rosszak – meglehetősen nehezen tudjuk átlépni árnyékunkat és ellenállni annak a kényszernek, hogy rájuk illesszük etikai karácsonyfánk díszeit. Egyikük „hűséges”, a másik „önző”, „irigy” vagy „sunyi gyilkos”. Sajnos, ebben a tekintetben az állatoknak könnyebb dolguk van: csak követik a szoftver parancsát, impulzusok az agyban, amelyek kémiai transzmitterek útján viselkedésbeli mintázatokat adnak ki a testre vonatkoztatva. Szépen hangzik, mi? Bármily elkeserítő is, gyilkolni, tudatosan rosszat tenni csak az ember képes! Nagy csapást vettünk a nyakunkba azzal, hogy „fejlámpa” helyett nappali világosságban közlekedünk. Nem csoda, ha időnként nem tudjuk, merre az előre! De nem is magunkról akarok én beszélni. Hanem róluk, akiket épp azért szeretek olyan mérhetetlenül, mert ártatlanok. Mert még kis buták, mint egy megszületett gyermek, kiszolgáltatottak ösztöneiknek és nekünk. De boldogok. Egyensúlyban élnek. Pont akkora a tudásuk, szellemük, lelkük, mint amekkora kell, a lét és a faj fennmaradását szolgálva. Nálunk valami felborult. Olyan túlsúlya támadt a szellemnek, az agykéreg szinte világít, aurát von az ember köré és mi állandóan visszaesve botladozunk a test kiszolgálása és a megnyílt Végtelen között. Valami olyan történt, mint amikor a hőmérséklet elér egy határt és fellobbantja a kályhában pihenő papírokat. Az ember úgy esik bele a végtelenbe, mint a járni tanuló baba, akit a feje húz előre és a lába még nem mindig elég gyors és ügyes.
Vigyük magunkkal őket is! Vigyük magunkkal, mert most már felelősséggel tartozunk irántuk, kicsi, butus gyermekeinkért, az állatokért. Vigyük magunkkal erre a hosszú útra, aminek még mi is csak az elején vagyunk, de némely közülük – leginkább talán a kutya – már velünk halad az úton! Minket követ a tekintete és kinyíló értelme már szinte gondolatokat fogan. Ki ne látta volna, hogy kutyája „szégyelli magát”, mert pontosan tudja, hogy „rosszat csinált”. Vagy magunkkal visszük és rehabilitáljuk őket a létezésben, kerteket, parkokat teremtünk számukra, tudatosan újraalkotva azt, amit elvettünk tőlük, vagy – mi sem sokáig maradunk városainkban. Eddig, az elmúlt négyszáz millió év során egyetlen faj sem pusztította el saját életfeltételeit. Még a „primitív népek” is tudták, hogy a méznek egy részét az odúban kell hagyni az isteneknek, mert különben megharagszanak. Így túlélhettek a méhek. De mi okosan (!) legyilkoltuk az isteneket is, nem maradván más hátra, mint önmagunk eredményes kiirtása. Az Élet ehhez jó egészséget, sok sikert kíván! Emberi kultúra nélkül létezett már a világ. Ha korai volt a gépies viselkedésből való felszabadulásunk, újra próbálkozik majd a Természet, pár millió év múlva. A vulkán oldalában hamar sarjadzik az élet. Legfeljebb megint ártatlan szemek őrzik majd a Földet.
* Részlet a készülő Repülő állatkert című könyvből [vissza]
A meztelen kék öléből
katapultálnak a madarak,
a felhőkből kivonul a fény,
lepattan a fejsze a fák törzséről,
a szél megtölti az üregeket,
az Édenből száműzött Sötét
benyel füvet, virágot, követ.
Ott ülök a Káosz szélén,
nekidöntöm hátam az almafa
árnyékának, s érzem,
miként olvadok bele a megzavart
állandóság keverékébe.
Távoli sziklák negatívjairól
gyűjtöm az emlékképeket, kezemben
az örökzöld indigócserje másolata.
Még nem látszik az új birodalom
körvonala, de már meg tudok olykor
kapaszkodni a levegőben.
Csak semmi kapkodás, a fák jól csinálják,
a végleges helyhez kötöttség taktikája nekik bevált,
s észrevétlenül, úgy nőnek egymás fejére hogy közben
gyökér a gyökérbe kapaszkodik, az ágak egymásba fonódva
törtetnek fölfelé a megritkult levegő nyitott ketrecébe,
s a levelekbe csurgatott zöld ágyékából létük belelóg
a télbe, nyárba, őszbe az összetartozás reményében,
pont azon a téren, ahol egy délibábos történet bolondját
járatja velem, ahol kintről minden másként látszik, ahol
nincs rendező a világszínpadon, aki engedélyt ad
változtatni a díszleten.
A csend lassan oldódik anyagomba, árnyékom lassan
belenő a fénybe. Csak a fák magasodnak a végeken.
Jól emlékszem arra a gyötrelmes kánikulai napra hatvannyolc nyaráról, amikor a Magvető Kiadó Albatrosz sorozatából Raymond Chandler amerikai író Hosszú álom című regényét megvettem. Ez volt a saját pénzemen vett első könyvem.
Tizenkét éves voltam. Ha belelapozok, megperzsel az emlékezés. A gyermekkor levegőjét érzem, a könyv jó szívvel van irántam. Féltett kincsem, számtalanszor merítettem erőt belőle, volt egy időszak, amikor szinte hozzátartozott lelki egyensúlyom helyreállításához. A bölcsészkari éveket követő senkiföldjén volt ez, amikor egy eldugott szoba sarkából néztem a világra Budaörsön, egy csúnya falusias kőházhoz toldott féltetős épületrészben, amely a temető sarkához esett közel, olyan közel, hogy mindig hallottam az ásók és a csákányok hangját a temetések reggelén, amikor a földet megnyitották a koporsóknak. Ez a könyv föloldotta a szorongásaimat, mint azt a jó irodalom sokszor teszi. Az olvasás alkalmainak számos viszontagsága – amikor a villamoson, buszon, a tömegben egyensúlyozva, vagy parkok árnyas fái alatt, huzatos teraszok széleinél bújtam –, szóval a számos viszontagság, melyet könyvem az eltelt hosszú évek alatt elszenvedett, megviselte, lapjai itt-ott már behasadoztak, a gyenge minőségű papír sarkaiból levált egy-egy darab, de még egészben van; különleges érzés megérinteni ma is.
Ahogy a halottak nevét a kanizsai temetőben a sírkövön.
A városban igazi könyvesbolt egy volt, a Felsőtemplom közelében, a Deák téri taxiállomásnál, a Szomolányi utca sarkán, pontosabban nem is a Deák teret lezáró sarokházban, hanem kicsit följebb, ahol elkezdett a tölcsérszerű tér kiöblösödni, és az utcák emelkedni kezdtek. Izgalmamban föl-alá sétáltam a téren a taxiállomás körül, a Felsőtemplom előtti téren egyik padról a másikra ültem át. Egészen elfeledkeztem magamról. Nekem a Nagy Lajos Könyvesbolt csillogó üvegkirakata volt Kanizsa legnagyobb kirakata, hatalmasabb és fényesebb, mint az összes többi a városban. Valószínűleg ennek a korai tévedésemnek az ára, hogy írással igyekszem a szív karbantartását elvégezni.
A könyvet őrzöm, mint a tulajdon életemet, mert az élet könyvek lapjaira van írva, ahogy kis koromban elképzeltem; ez akkortájt történhetett, amikor a halottak nevét először érintettem meg ujjaimmal a családi sírkövön, és már mindenki előtt azzal kérkedtem, hogy ismerem a betűket, és tudok olvasni, pedig még az iskolába se írattak be.
Sokáig nem gondoltam, hogy a könyv megvásárlásával előhozakodom majd egyszer, és megengedhetem magamnak a fényűzést, hogy mások elé tárjam mindazt, amit aznap éltem át. Ma már kicsit álomszerűnek tűnik, mint valami távoli utazás, de ez mit sem változtat azon, hogy az élmény belső magja velem maradt, mint valami sorsszerű, eleven kísértés, amelyet többnyire könyv-vásárláskor érzek. Amikor ez az eset megtörtént velem, még nem sejthettem, hogy nekem sem lesz majd elegendő egy teljes élet sem, hogy kilépjek a saját árnyékomból, és megszabaduljak attól, amit magammal cipelek múltba vesző énemből. Azt is csak később tudtam meg, hogy a könyv íróját, Chandlert hogyan fogyasztotta el a kétségbeesés, mert nem tudta a kishitűség köteleit elvágni magától.
A Felsőtemplom mögött földszintes utcák húzódtak meg apró udvarokkal, ahol csak néhány virágágyásnak és bokornak volt hely. A házak bent ültek egy kicsinyke mélyedésben, amely alig volt néhány száz négyszögölnyi. A két-három aprócska házsor mégis a dimbes-dombos város fölé emelkedett valamennyire. Balkézre rajta keresztül vezetett út a kórházhoz, jobbra meg a tűzoltólaktanya mellett a temetőhöz és a Sétakerthez lehetett kiérni.
Mifelénk nem nézik jó szemmel a detektívregény-műfajt; ennek korán szenvedő alanya lettem. Amikor a boltba lépve kértem a Hosszú álmot, az eladónő aprócska szúrós szemét rám villantotta, és vékony hangon belehasította a levegőbe, hogy az nem irodalom, hanem ponyva; aztán még rosszallóan azt is hozzátette, hogy „nem is való gyerek kezébe!“. Majd dühében úgy odacsapta elém a könnyű kis kötetet, hogy az lerepült a pultról.
Nem sokat értettem az egészből. Csak a nénike szörnyű megvetését éreztem, amely teljes súlyával nehezedett rám, és rám száradt ott, mint valami lemoshatatlan szégyenfolt.
Szinte kiszakítottam magamat a félhomályos helyiségből, és eszelős iramban, szinte megsemmisülve, futásnak eredtem a Fölsőtemplom oldala mellett a temető felé. Erősen tűzött a nap, kihaltnak látszott minden, egy lélek sem volt sehol. Amikor a vasúti hídhoz értem, hirtelen elhatározással a temető kovácsoltvas kapuja helyett más irányt választottam, és jobbra fordultam, a Sétakert felé. A Sétakert volt a város legszebb helye nekem, a Katonarét után. A nyurga fák alatt, amelyet játékos árnyékok öntöztek, lassacskán megnyugodtam. Bele-belelapoztam a könyvbe, de az olvasást nem az elejétől kezdtem, hanem a végétől. És az utolsó oldalon találtam néhány olyan mondatot benne, amelyek mintha az Égből pottyantak volna le, és a korábbi olvasmányaimból semmire sem emlékeztettek.
Hosszú percekig kitartóan a betűkre szögeztem a szememet: „Ugyan mit tesz az, gondoltam, hogy hol fekszik az ember, ha egyszer meghalt? Egy szennyes olajakna mélyén vagy márványobeliszk alatt, a hegytetőn? Halott már; örök álomra hajtotta a fejét, s túl van minden effélén. Olaj és víz, szél és levegő; mind egyre megy. Örök álmát alussza már…“
Szinte megszűnt körülöttem a világ.
* Részlet A kanizsai hidegház című készülő regényből [vissza]
Lukács Ágnes: Összebújva, 1945