August Macke: Állatkert
August Macke: Állatkert
Télen halj meg, hóban, fagyban,
dermedjen rád a föld kérge,
záporozzon hó fölötted,
lepje be voltod emlékét.
Zúzmarás köd beborítson,
Faggyanak a könnyek gyönggyé,
a tél foga rágja tested.
Télen meghal a természet,
legalábbis halált játszik,
a nyár belefagy a télbe,
a napfénye éles tűként
átszúrja a kopár ágat,
jégvirág az üvegréten.
A jégcsapból hólé csurran,
síkos földön ingadozva
hasra esnek az emlékek.
Télen halj meg dideregve,
fázós léptek a nyomodban.
Kifehéredett a múltad,
meglehet, hogy sosem éltél.
Tavasszal, ha kedved tartja,
feltámadhatsz kikeletkor,
Zöldellni indult faágon
friss rügyként kidomborodhatsz,
vagy kikelhetsz földi ágyból,
s ránevethetsz a világra:
Hát igen,úgymond, visszajöttem,
az élet esze, amint látjuk,
mindig túljár a halálon.
Köröz felettem a fekete madár.
Csőre sincsen, tolla sincsen,
de mégis madár.
Jobbra tőlem erdő lángol,
balra tőlem rét virít,
jobbra tőlem dől a hegység,
a gyomrából láva tör,
balra tőlem százszorszépek,
rózsakelyhek, nárciszok.
Jobb kezemben szúrós pálca,
bal kezemben nyírfaág,
merre menjek
vagy maradjak?
Fölöttem a nagy madár.
Csőre sincsen, tolla sincsen,
de mégis madár.
Nem is vijjog, nem is károg,
meg sem szólal,
csak köröz.
Hessegetném, de csak nézem,
szárnya felleget sodor.
Hallgat az ég, pirul a Nap,
csillag pislog, Föld inog.
Fölöttem a nagy fekete
madár egyre csak köröz.
A szobortársak mereven néznek,
azután megkérdik:
téged mikor bontanak le?
Ki tudja? felelem nékik,
lehet, hogy áthelyeznek,
manapság megesik az ilyesmi,
nem lehet örökké szobrozni.
Változnak az idők és a szobrok,
lehet, hogy felcserélnek.
A karom rozsdásodik már,
a fejem se a régi,
a galamboknak se kellek,
megöregedtem.
Elvihetnek a szoborparki köztemetőbe,
kiérdemesült társaim mellé,
hogy mementó legyen belőlem.
Addig még csendben
emlékirataimon dolgozom.
Willi Baumeister: Műterembelső
– Éhes vagyok – szólt a kislány nyafogó, elnyújtott hangon és megrángatta az anyja kezét. Vékonyka, madárcsontú gyerek volt, botladozva követte az időnként meg-meglóduló asszonyt, aki láthatóan sietett volna valahová, s terhére volt a koloncként rácsimpaszkodó apróság. A nő a húszas évei végét taposta. Hosszú, szőke haja a vállát verdeste. Töredezett végén még látszottak az egykori barna festék nyomai. Le kellene vágatni – gondolta –, egy kis dauert rakatni bele, netán egy kevés melírt, ahogy hajdan szokta, de hát nem telik rá. Nem is tudja, mennyibe kerül manapság a fodrász. Évek óta be se tette a lábát az üzletbe. Fodrász meg kozmetikus? No hiszen, a villanyszámlát se tudja kifizetni, nemhogy a haját rendbe rakatni… Pedig hajdan micsoda szép haja volt. Csillogó, vállra omló hajkorona, mint a tévéreklámokban. Ha végigment az utcán, mind utána fordultak a férfiak. A férje, a volt férje, a Pista is emiatt habarodott bele. Mindig azzal szórakozott, hogy szeretkezés közben belefúrta az arcát. No, azt is megette a fene… Végtére is nem lett volna ő rossz ember, ha nem kapott volna rá az italra. De rákapott, mint a legtöbb férfi a telepen, akik naphosszat munka nélkül ődöngenek az utcán meg a munkaközvetítő iroda előtt. Egyik cigarettát szívják a másik után, szidják a kormányt, aztán a kocsmában kötnek ki. Először csak egy-két korsó sör, aztán féldeci pálinka is bele, a végén már haza se talál. Rohadt egy élet…
– Ne rángass, anyu! Igazán, semmi rosszat se csináltam – szepegte a gyerek. – Most miért vagy dühös rám? Azért, mert éhes vagyok?
– Jaj, dehogy vagyok én rád dühös – torpant meg az asszony. Lehajolt és megcsókolta a gyerek homlokát. – De tudod, hogy sietnünk kell. Ha nem érünk oda időben, a Teri néni elmegy hazulról, aztán annyi. – Gondolatban még hozzátette, hogy akkor lőttek a mai reggelinek, de ezt nem akarta kimondani a lánya előtt. Magának se szívesen vallotta be, mennyire kiszolgáltatott. Úgy jár takarítani, hogy reggelit meg ebédet is kér. Viszi magával a kislányt, s ha már ott van, neki is adnak valamit. Volt olyan nagysága, aki szóvá is tette, hogy nem óvoda ez, itt dolgozni kell, nem gyereket pesztrálni, no de akkor ő is kinyitotta a száját… Ezek az új nagyságák is megérik a pénzüket. Néhány éve még a pártbizottságon meresztették a ki ne mondjam, micsodájukat, most meg káefté igazgatók. Vajon honnét lett nekik egyszeriben saját vállalatuk? Miből? Melyik öregapjuktól örökölték?
– Vegyél föl, anyu, nem tudok ilyen gyorsan szaladni!
– Jól van, gyere, fölveszlek – mondta, s ölbe kapta a gyereket a két szatyor mellé. – Látod, ezt a buszt már lekéstük. Olyan ritkán járnak, hogy beleőszül az ember, mire kivárja a következőt. Mert ezek se tudnak mást, csak árakat emelni – huppantotta le indulatosan a gyereket a megállóban. – Amikor elkezdtem dolgozni a Nagy Gyárban, még egy forint ötven fillér volt a buszjegy, és kétpercenként jött a busz. Most már hatvanöt forint, és jó, ha húszpercenként bedöcög egy kocsi.
– Mennyi az az egy forint, anyu? Adnak érte egy csokit? És a hatvanötért mennyit adnak?
– Mit tudom én már, hogy miért mit adnak… Teljesen mindegy, mert nekünk se csokink nincs, se hatvanöt forintunk. Aztán tudod, ha jön az ellenőr bácsi, azt kell mondani, hogy az anyu kilyukasztotta a jegyet, de te eldobtad.
– Tudom, de anyu, milyen az a jegy?
– Ne idegesíts, kislányom, ezt mondod, és kész! Megértetted?
– Igen, anyu, de fáj a gyomrom. Éhes vagyok…
– Én is éhes vagyok, azért kell sietnünk.
– És anyu, milyen az a Nagy Gyár? Az ott van, ahol az én óvodám?
– Igen, ott van az óvodád mellett. A volt óvodád mellett – fűzte tovább magában a gondolatot. – A gyári óvodába járt a gyerek, amíg volt gyár, volt óvoda, és neki is volt munkahelye. Ma már egyik sincs. Az öreg szakik mesélték, hogy a hetvenes évek elején még majdnem negyvenezer ember dolgozott a Nagy Gyárban. A munkásoknak építették föl ezt a hatalmas lakótelepet. Ronda betonkaszlik, az igaz, de mégiscsak lakás. Amikor összekerültek a Pistával, ők is kaptak egyet a gyártól. Másfél szobás szövetkezeti. A családból összekunyerálták a beugrót, aztán szépen törlesztgették a részleteket. Még bútort is tudtak bele venni részletre. Igaz, a Pista állandóan túlórázott, meg ő is igyekezett megfogni a pénzt, de volt értelme. Mondogatták a gyárban, hogy a góré elvtársak mennyit lopnak, csalnak, hazudnak, de hát a fenét érdekelte. No, meg ha érdekelte is, mit tehetett? A férje is hőbörgött, aztán mire ment vele? Fölhívatták a pártbizottságra, kapott egy fegyelmit, meg fél évre tíz százalékos fizetéscsökkentést. Erre aztán befogták a pofájukat. De azért volt egy olyan eset is, hogy a gyár előtt álló Lenin-szobor kezébe nyomták a zsíroskenyeret. Utána hetekig szaladgáltak a rendőrök, meg valami civil nyomozók a gyárban, de nem találták meg a tetteseket. A fél ország rajtuk röhögött. Aztán jött ez a fenenagy rendszerváltás, és kiderült, hogy a górék voltak a legnagyobb ellenzékiek. A párttitkár elvtárs káefté igazgató úr lett, és aki véletlenül elvtársnak merte szólítani, azt másnap kirúgták a gyárból. Aztán szinte mindenkit kirúgtak a gyárból. Csináltak belőle valami százötven káeftét, mert a góréknak kellett a zsíros állás, a melósokból meg alig maradt háromezer. Először a férjét rúgták ki. Szaladgált a szerencsétlen egyik gyártól a másikig, de sehol se kellett hegesztő. Aztán jöttek a munkanélküli haverok, a pia… Kétszer jól megverte részegen. Józanul biztos nem tett volna ilyet. Harmadszorra kidobta a lakásból. A bíróság neki ítélte a lakást, meg a gyereket is. Gyerektartást persze nem kap, mert miből? Perelhetné a Pistát, de hát se bejelentett lakása, se jövedelme… Egyszer látta tökrészegen ülni egy padon. Nyáron nagykabátban… Tiszta toprongy lett az az ember. Pedig micsoda fess legény volt, és a legjobb hegesztő az üzemben…
– Anyu, soká jön még a busz? Nagyon éhes vagyok…
– Pszt!… Csendesebben, kislányom, a bácsik, meg a nénik nem kíváncsiak rá!
– De anyu! Mire kíváncsiak a bácsik, meg a nénik? Megmutassam nekik, hogy elszakadt a szandálom, meg a bugyim is lyukas?
A megállóban várakozók egymásra néztek, és arrébb húzódtak.
– Látod, hogy nem érdekli őket…
– Ahol tegnap voltunk, abban a nagy házban, te mondtad, hogy mutassam meg a néninek…
– Az egészen más volt, kislányom. Azt hittem, ott adnak pár forint segélyt. De te ezt még nem érted. Ne is értsd meg soha!
– Az óvodában mindig volt reggelink. Most miért nincs reggelink, anyu?
– Nincs, hát nincs! Ne kérdezz mindig ilyen sületlenségeket! Maradj egy kicsit csendben!
Az óvoda… Azt is megszüntették. Pénteken még volt, hétfőn már nem. Hová vigye a gyereket, mihez kezdjen vele? Azt mondták, van a telep másik végén egy magánóvoda, ott beveszik. Elment, megnézte. Havi tizenkétezer forint. Ő akkor tizennyolcezret keresett a gyárban. Ebből tíz a rezsi. Aztán hol az egyik szomszéd vigyázott rá, hol a másik. No, nem sokáig, mert egy hónap múlva neki is felmondtak. Bement a munkaközvetítőbe. Szakmája nincs, protekciója nincs, mit kezdjenek vele? Lett volna valamilyen átképzés húszezerért. No de… Egyrészt nincs húszezer forintja, másrészt hova tegye a gyerekét, harmadrészt meg akkor se garantálják az állást, ha elvégzi. Jól össze is veszett velük, mert azt mondták, hogy adja állami gondozásba a kislányt, különben a büdös életben nem tud elhelyezkedni. Ez aztán több volt a soknál. Úgy elküldte a nőt melegebb éghajlatra, hogy se köpni, se nyelni nem tudott. Három hónapig nem is álltak szóba vele.
No, ott állt a gyerekkel egy rohadt fillér nélkül. Jött a közös képviselő, a villanyszámlás, a gázszámlás, meg a fene tudja még milyen számlások. Éjszakákon át bőgött, de semmivel nem jutott előbbre. Egy nap leszólította valaki az utcán. Jóvágású fiatalember volt göndör fekete hajjal, nagy, barna szemekkel. Akkorát dobbant a szíve, amikor meglátta, majd kiugrott a melléből. Amíg együtt élt a férjével, soha, egyetlen más férfi sem volt az életében. Nem volt rá szükség, mert a Pista ebben a tekintetben is állta a sarat. De hát annak már egy éve… Nagyon jól érezte magát a göndör hajúval. Úgy, mint talán még senki mással. Kis híján az első alkalommal belészeretett. A fene tudja, mi lehetett volna még ebből az első szeretkezésből, ha nincs ott az a „kis híján”. Ez ugyanis az volt, hogy amikor a pasas fölkelt az ágyból, hanyag eleganciával odacsúsztatott neki kétezer forintot. „A rezsire” mondta. Lehet, sőt valószínű, hogy beszélt neki előtte a gondjairól. De nem ezért, és főleg nem így! Először az arcába akarta vágni a pénzt. Már a keze is meglódult, de aztán a gyerekre gondolt, és eldugta a paplan alá. Befordult a fal felé, és egy álló napig zokogott. „Kurva lettem, kurva lettem”, hajtogatta magában, és patakzottak a könnyei. Este ki is mosta az ágyneműt, hogy nyoma se maradjon az egésznek.
Aztán más férfiak is jöttek. Alacsonyak, magasak, szőkék, barnák, soványak, kövérek… De csak olyanok, akik neki is tetszettek, s akkor, amikor ő akarta. Soha, senkitől nem kért egy fityinget sem. Annyit hagytak ott, amennyit akartak. Olyan is volt, egy hentes, aki két kiló karajt hozott. Így aztán megnyugtatta a lelkiismeretét, hogy nem lett kurva, csupán a természetes ösztönének engedett. Végtére is egy huszonnyolc éves nő még nem vonulhat kolostorba… Meg az is biztos, hogy soha nem jutott volna ide, ha nem zárták volna be a gyárat, meg nem züllött volna el a Pista.
– Anyu, miért nem szállunk föl? Nem látod, hogy itt a busz?
– Jól van, kislányom, ugorj gyorsan! Egy kicsit elgondolkoztam…
Hiába csöngetett, a kétemeletes villában nem mozdult senki. Csak a két hatalmas farkaskutya ugrott neki a kapunak, mintha az egész világot azonnal föl akarnák falni. Aztán lecsendesedtek, amikor megismerték a hangját, és farkcsóválva törleszkedtek a kerítéshez.
– Ne nekem udvaroljatok, ti nagymama faló szörnyetegek – kiáltott rájuk –, hanem azt a repedtsarkú gazdaasszonyotokat küldjétek ki! – Aztán csendesebben még hozzátette: – Azt az elvtársnőből vedlett kapitalistát.
– Anyu! Ezek a farkasok falták föl a nagymamát, meg a Piroskát?
– Nem, kislányom, ezek az ebédünket zabálják föl. – Aztán újra a kutyákhoz fordult. Még toppantott is egyet. – Menjetek már, az anyátok virslin hizlalt szentségit, küldjétek ide azt a szoláriumban pirított, vén szipirtyót! – Az órájára pillantott. – Fél órát késtünk. Hát ezért nem várt meg… Ó, azt a… Hát máskor takarítson utána az a sankháji nagynénikéje! Bezzeg…
A kutyák nem mozdultak, az ajtó sem nyílt ki, hiába csöngetett. Türelmetlenül toporgott, míg észre nem vette a postaláda alá ragasztott kis cetlit. Neki szólt.
„Baloghné!” Csak így, per Baloghné. Se nem kedves, se nem tisztelt, semmi. De legalább Verának írta volna… Bezzeg amikor arról volt szó, hogy a padlásszoba ablakait is meg kellene pucolni, csak úgy grátisz, mert hogy a kialkudott árban az nem volt benne, akkor aranyos Verácska volt. Se azelőtt, se azóta. „Nem győztem kivárni, nekem más dolgom is van. Különben szerződtettem egy másik, pontos takarítónőt, ne is jöjjön többet.” Ennyi. Se aláírás, se csókol anyád, Boris… És mi az, hogy egy másik, pontos takarítónőt szerződtetett? Tíz percnél többet még soha se késett. Nehogy már itt is bevezesse a bélyegzőórát… A vén repedtsarkú, a párttitkárok Mucusa… Bezzeg, amikor fizetni kellett, szívta a fogát. Meg hányszor volt már, hogy jöjjön vissza holnap… Se adót, se tébét nem fizet utána, és még neki áll följebb? No megállj, te vén satrafa!…
Jókorát belerúgott a kovácsoltvas kapuba, csak úgy zengett. Ő is majdnem fölordított, akkorát nyilallt a lába. Vicsorogtak is rá a kutyák veszettül. Már azon gondolkozott, hogy jól megdobálja őket kővel, vagy valahonnét szerez patkánymérget és megzabáltatja a két fenevadat, amikor újra megszólalt a lánya.
– Anyu, éhes vagyok!
– Ó, édes kis bogaram, mit adjak neked? Látod, kirúgott bennünket ez a vén boszorkány is. Nem ad nekünk reggelit. – Leguggolt a kislány mellé, az arcához szorította az arcát, és mindketten elkezdtek zokogni.
– Ne sírj, anyukám, anyucikám, drága édesanyám, én már nem is vagyok annyira éhes. És nem is akarok enni, csak ne sírj!
Az asszony kezefejével letörölte a könnyeit, szoknyája aljával megtisztogatta a gyerek arcát, és keserűségében megcsikorgatta a fogait. Mély lélegzetet vett, felállt, kézen fogta a kislányt, s szinte szikráztak a szemei, amikor kimondta:
– Gyere, elmegyünk reggelizni!
Lefele indultak a dombtetőre épült villasoron. Tudta, hogy az utca végén van egy bolt, ott szokta megvenni a takarítószereket. Afféle kisebb szupermarket, ahol minden kapható, még friss, ropogós zsemle is.
A bevásárlókocsiba beültette a gyereket, a két szatyrot mellérakta, és elindult vele a roskadásig teli polcok között. A kocsi elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen benne az ötéves, vézna kislány. Az egyik eladó megcsóválta ugyan a fejét a szokatlan fuvar láttán, de nem szólt. Látott ő már kacifántosabb dolgokat is ebben az üzletben. Különben is mindent a kedves vevőért. Itt, kérem, minden vágya teljesülhet, csak fizessen.
Az asszony lassan, méltóságteljesen tolta a bevásárlókocsit, mint aki éppen azt latolgatja, hogy a méregdrága külföldi konzervet vegye-e meg, vagy a másik polcról vigyorgó Napóleon konyakot. Aztán amikor úgy gondolta, hogy senki se látja, odaoldalgott a süteményes polchoz, és leemelt egy szép, pirosra sült, ropogós zsemlét. A gyerek kezébe adta és belesúgta a fülébe:
– Egyed gyorsan, amíg meg nem látják!
Aztán leemelt még egyet, s a konzervek közt válogatva majszolni kezdte.
A szemfüles eladó figyelmét nem kerülhette el a dolog, de nem szólt, csak figyelt. Úgy gondolta, majd figyelmezteti a pénztárosnőt. Ha sokat vásárolnak, üsse kő, belefér az árrésbe. Ha nem, ott majd kifizetik. Ezek azonban semmit se vettek. A nő kétszer körbefurikázta az üzletet, aztán kitolta az üres kocsit a gyerekkel.
– Hohó, asszonyom! – kiáltott utána a fehérköpenyes eladó. – Hogy képzeli ezt? Vásárolunk és nem fizetünk?
– Nem látja, hogy üres a kocsi? Amit én szerettem volna venni, olyat maguk nem tartanak.
– Nem-e? – csillant föl az eladó szeme. – És az a két zsemle, amit bent megettek? Ne tagadja, láttam a saját két szememmel! Nem ingyen konyha ez, kérem! Azonnal tessék kifizetni!
– Szívesen kifizetném – így az asszony –, de most éppen olyan helyzetben vagyok…
– Szóval nincs pénze. Étvágya viszont nagyon is van…
– Higgye el, nem magam miatt, a kislányom éhes.
– Rossz duma ez, hölgyem, bárki mondhatja! Mit tudom én, mit lopott még. Értesítsétek a rendőrséget, motozzátok meg a raktárban! Még hogy éhes a gyereke…
Azonnal ugrottak vagy négyen. Körbefogták, bekísérték a raktárba. A gyerek zokogni kezdett, s egyre azt üvöltötte: „Ne bántsátok az anyukámat!” Félrelökték, ott kuporgott a sarokban. Közben az asszonyt meztelenre vetkőztették, kiforgatták a szatyrait, a táskáját, de nem találtak benne semmit, ami az üzletből származhatott volna. Bosszúsan dobták elé, hogy szedje össze a holmiját, akár föl is öltözhet, és csitítsa el végre azt a bőgő masinát!
Mindenki zavarban volt. Az eladók nem értették, hová lett a lopott áru. Mert hogy lopott, az tény. De ha mégsem, akkor meg minek ez a felhajtás? A nő önérzetét sértette, hogy levetkőztették a gyerek előtt, és úgy bántak vele, mint egy közönséges bűnözővel. Pedig hát ő nem tett egyebet, csak megetette a gyerekét. Ez olyan nagy bűn?
Mire felöltözött, megérkeztek a rendőrök is. Egy fiatal őrmester volt a járőrparancsnok. Magas, barna, jóképű férfi. Az orra alatt még egy kis hamiskás bajusz is volt, rövidre nyírva. Tetszett neki ez a kis jágerbajusz. Gondolt is rá, hogy ha nem itt, és nem így találkoznak… Az őrmester azonban nem sokat törődött vele. Végighallgatta az eladókat, megkérdezte a pénztárosnőt… Intézkedett. Végül ráemelte a tekintetét.
– Elismeri, hogy lopott az üzletből?
– Igen – válaszolt halkan. – Két zsemlét. Sajnos, nincs pénzem, nem tudom kifizetni.
– Miért tette?
– Mert éhes volt a kislányom. Letartóztat?
– Megérdemelné…
– Őrmester úr, jöjjön be az irodába, ott fölveheti a jegyzőkönyvet – mondta az üzletvezető. – Ez már a harmadik a héten, aki a boltba jön zabálni. Hová jutunk, ha…
– Tudja, mit? – jelentette ki a rendőr. – Nem veszek én föl semmiféle jegyzőkönyvet.
– Nem? – ámult el az üzletvezető. – Aztán miért?
– Üsse be a két zsemle árát a pénztárgépbe, kifizetem!
Az asszony szemlesütve állt, fogta a kislány kezét, és eleredtek a könnyei.
– Mondja, biztos úr, miért csinálja ezt?
– Nem magáért – válaszolta. – Kell a francnak két zsemléért az a sok macera.
* Tabák András hagyatékából került elő; a szerző hozzájárulásával közöljük [vissza]
Hans Grundig: Kislány babával
Magányos éjeken, ha nem jön álom,
s ha nem csitít Rivotrilod se könnyen,
ha polcodon találsz, emeld le könyvem.
Te sződd tovább ezernyi régi álmom.
Szelíd kísértetem tiéd. Halálom
talán nem is halál, ha benned élek,
ha benned él az ének és a lélek,
magam tebenned újra megtalálom.
Létedbe épül és viszed magaddal
tovább, ha bárhol, bármely pillanattal
került az életedbe bármi, bárki.
Ekképp tehát, mi „múlt idők”, mi voltak
tovább leszünk tibennetek, mi holtak.
Szelíd kísértetek vagyunk. Ne zárj ki!
A Nap, miként a sör: ragyog, pezseg,
s a fellegek, miként a sörhabok
fodor-ruhás barokkos angyalok.
A lég a tarka rét fölött rezeg.
Lerészegít e nyári lázmeleg:
a július, miként az alkohol,
a Mennybe ránt, bár lángoló pokol.
Fájdalmat űz, bár tőle fáj fejed.
Ha nem leszek, s a nyár rezegve forr,
s eszedbe jut egy Kosztolányi-sor:
„a nyár az én szerelmem, érte égek”.
Kiáltsd a zöld mező fölé nevem,
s e szédületbe visszaérkezem.
Egy suttogó fűszálban újra élek.
szép arcú asszony
rám találtál
keresztként csontodra
faragtál
árnyékomban terhet
hordtál
arcom árkain
táncoltál
köszönetet szerelmedért
szóban nem lehet
mondani
az idő lenyúzott
bőréből
sohasem tudom már
megváltani
mondd: érdemes volt
kifeszülni
könnyekkel utadat
megjelölni
hetedhétországon olykor
lepkeszárnyakon
repülni
szép arcú asszony
rám találtál
keresztként csontodra
faragtál
árnyékomban terhet
hordtál
arcom árkain
táncoltál
Karöltve sétálok sáros sorsommal
hátha ínyencfalattal boroskancsóval
vár holnapra holnaputánra
a serclis kútvizes fránya máma
Sötétítőfüggöny az éjszaka
forgolódik a faliszőnyeg
a kora hajnal kuncog
sürög-forog a semmittevés
Hétfő délután volt. Kellemes őszi idő, a fákon már egy levél sem ékeskedett. Jóska a szokásos sétájára indult. Ő már munkanélküliként tengette az életét több mint három éve.
Leült egy padra s rágyújtott. Miközben a varjakon mélázott, mindenki megbámulta őt. Fura embernek hatott. Mikor elnyomta a csikket, egy úr, úgy olyan negyvenes, megszólította:
– Maga!
– Mit akar tőlem?
– Csak egy zsebkendőt!
– Zsebkendőt?
– Igen, tudja megfáztam s az utolsó zsebkendőm is elfogyott.
Jóska matatott a zsebeiben, aztán egy fehér zsebkendőt átnyújtott a hapsinak.
– Köszönöm! – s kifújta az orrát.
– Maga idevalósi?
– Persze – mondta Jóska
– Én nemrég költöztem Debrecenbe. Tudja, munka nélkül vagyok.
Jóska meglepődött ezen, nem hitt a fülének. A kezét nyújtotta:
– Tóth Jóska vagyok!
– Halász Péter!
– Szóval maga is munkanélküli?
– Igen! – szólt Péter, miközben leült.
– Ezt azért mondja, vagyis kérdezi, mert maga is?
– Á – csóválta a fejét Jóska – én már három éve!
– Én azért annyi idő óta nem!
– S maga mit csinál? – kérdezte Jóska
– Közgazdász vagyok!
– Ez igen, azok jól keresnek!
– És maga?
– Én vízvezeték szerelő vagyok!
– Az is szép szakma.
– Szép, csak éppen három éve az anyám tart el. Bár magam élek. Tudja, a segélyem elfogyott.
Péter arcán őszinte részvét jelent meg. Úgy érezte, ahogy Jóska szemébe nézett, hogy ez az ember rengeteg gonddal küzd.
– Miért ilyen bánatos?
– Tudja, egyedül élek. Nincs egyetlenegy barátom sem. Munka nélkül vagyok és magányos.
Péter gondolt egyet, majd azt mondta Jóskának:
– Adja meg a címét!
– Van magánál toll?
– Igen! – s elővett egy cetlit is.
Jóska megmondta a pontos címet, még a telefonszámát is, mobilja nem volt.
– Jól van! – mondta Péter – majd meglátogatom! Most, már ha munka nélkül is van, az egy dolog, de barátja már van az én személyemben.
Jóska arca felvidult, jobban is érezte magát.
– Nem ülünk be egy sörre? – kérdezte Péter
– Nincs ellenemre!
A padhoz legközelebbi ivóba betértek s Péter egy-egy sört rendelt. Különc figura volt az iszákosok között ez a két ember. Jóska már régen ivott szeszes italt. Péter is észrevette, hogy nehezen birkózik meg a sörrel.
– Ha akarja, ihatunk kólát is!
– Nem, jó lesz ez!
– És aztán mivel telnek a napjai?
Erre Jóska nagyot merített a söröspohárból.
– Nem unatkozom végül is öt percet sem! Szeretek rajzolni. Meg rengeteget olvasok. Csak nincs senki, akihez szólhatnék egy szót is!
– Most már lesz!
– Maga nem adja meg a címét?
Péter ezzel átnyújtotta a névjegykártyáját. Jóska örült neki.
– Itt bármikor elérhet! Nemrég költöztem Debrecenbe! Maga az első barátom!
Jóska nevetett.
– Majdhogynem nekem is!
Koccintottak. Miután a pohár fenekére néztek az utolsó cseppig, el kellett, hogy váljanak útjaik.
– Majd hívjon nyugodtan fel! Ne aggódjon amiatt, hogy munkanélküli, barátja már van!
– Azért dolgozni is szeretnék!
– Türelem rózsát terem.
Kezet fogtak, érezték egymás kezének melegségét. Jólesett ez Jóskának. Péter ellenkező irányba ment, Jóska pedig beérte azzal, hogy munkanélküli, de legalább nem magányos.
Az átnevezési kötelezettség elérte a szegedi Ságvári gimnáziumot is. Ságvári „nem javasolt” (vagyis tilos, hagyjuk az emmis eufemizmusokat). Volt képe a törvényes fasiszta hatalommal szemben ellenállni. A rendszerek nem szeretik az ellenállókat, ez végül is logikus.
Olyan nehéz rendes neveket találni! Talán valami történelembe vetett kisember megfelelne. Id. Stovanek Bélára gondoltam, de – rákeresve az MTA névjavaslati bizottságának anyagában – csalódnom kellett. A kisemberek gyakorta belekeverednek a nagy dolgokba; a nagyok és erősek nagydolgaival kenődnek össze, és ettől a nagyok és erősek nagyon és erősen fintorogni kezdenek. Pottyantós történelmünknek szaga van. Átható.
Id. Stovanek Béla. Nem javasolt. Id. Stovanek Béla (1869–1938) angyalföldi szatócs. 1919 márciusában nem ellenezte a kommunista puccsot. Amint azt szomszédja, özv. Heilgruberné Primkovics Aranka (nem javasolt) utóbb jelentette, id. Stovanek 1919. március 22-én reggel fél hétkor szatócsboltjának redőnyét felhúzva e szavakkal sercintett az angyalföldi macskaköves útra: „Akár Tisza, akár Kun, mindegyik kinyalhatja a seggem!”
Egy ízben maga Lukács György (nem javasolt) is vásárolt két tucat egyiptomi szivarkát id. Stovanek szatócsboltjában, de komolyabb beszélgetésbe nem elegyedtek, mert id. Stovanek épp annyit értett a hegeli dialektikához, mint Lukács népbiztos a gombfocihoz, ami akkortájt (és később is) id. Stovanek érdeklődésének fókuszában állt.
Nem állítható, hogy id. Stovanek határozottan támogatta volna a törvénytelen tanácshatalmat, de dohányáruival kiszolgálta a totalitárius uralom képviselőit, és nemigen lehet kétséges, hogy ha egy Lenin-fiú lépett volna be apró üzletébe, id. Stovanek minden további nélkül rásóz egy stanicli erős mahorka-dohányt. Id. Stovanek belenyugvó, megalkuvó magatartása is hozzájárult, hogy a proletárdiktatúra 133 hosszú napon keresztül pusztíthatta az országot, sőt id. Stovanek – a már idézett adatközlő szerint – bizonyíthatóan kivette a részét az egyházellenes vörös terrorból, hiszen egy ízben, mikor Pocsmándy Teofil (javasolt) 13. kerületi plébános huszonöt percig válogatott a lédig savanyúcukorkák között, így fakadt ki: „Hogy vinné el az összes csuhást a pokolra a Szamuely Tibor!”
Bizottságunk véleménye szerint ezzel id. Stovanek kiírta magát a saját utca- és közintézmény-névre méltó emberek köréből, bár kétségtelen, hogy soha senki nem is szándékozott róla utcát vagy közintézményt elnevezni (hiszen szatócsokról igen ritkán neveznek el utcákat és közintézményeket).
Neve mindenesetre közterület és közintézmény elnevezésére nem használható, mivel a Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény 14. § (2) bekezdése szerint XX. századi önkényuralmi politikai rendszer megalapozásában, kiépítésében és fenntartásában vett részt.
csilla kasszáslány a sarki boltban,
mellén táblácska: ő boldog cila,
át van írva nem-magyarra, ott van
a mellén egy táblácska, boldog cila.
váratlanul a karjához nyúltam,
míg számlálgatta, euro, dinár,
s mintha valami késő lovagkorban
don quijote súgná, menni, menni már,
fejemen réztányér,
otthon dulcinea szoknyát mángorol,
száll a hamulúg szaga,
s míg csilla ujjai alatt zeng a pénztárgép,
gondolhatja, él még don quijote valahol,
mert csilla azt mondta nekem, jön még maga.
(aki tolószékben ült)
lovag, most milyen dallamok vezetnek téged?
arany az arcuk, érző kezed fogják,
s már nem vár rád se testesült ígéret,
köröttem lófű, zeller, szénaboglyák,
látod, ez a szőkült nyárutó
parazsat izzik, vinni a tüzet,
de loncsos évszakokban elbukó
bucolicáink űzve küzdenek,
lovag, a lélek, jó, hogy foghatatlan,
s én emelem és lélegzem, hogy szálljon
változó alakban
sugározzék e lenti tájon.
mint fényfű, amivel eddig haladtam,
és beszélem, hogy fájón
is legyen ritmus, dallam, rím a szájon.
Villamos vitt a Moszkváról. Mondták, egy kicsit sétálni kell majd felfele, de ez sok volt. Ahogy gyalogoltam a dombon felfelé, lehajtott fejjel, a reggel egyre szürkébb lett. Mire felértem a főbejárathoz, kapkodtam a levegőt és egészen kimelegedtem. Megálltam előtte. Mint egy erődítmény. A tetejét köd takarta, minden mohás volt. A kőfalakon repkény futott végig. Ez a hely ezer éve itt állhatott már, mire én odaértem.
Először a vérvétel. Ez volt a belépő mindenhez. Piros neon nyilak irányítottak balra, rá a futószalagra, amin már sokan álltak. Mind a cipőorrát bámulta. Néma csend volt. A szalag lassan kúszott előre a hosszú szürke folyosón, majd a végén egy ajtón bekanyarodott. Senkit nem láttam kifelé jönni.
A sarokban korhadó minipálmák és páfrányok. Nehezen bírták az itteni klímát. Plakátok a falon vérnyomásról, prosztatákról. Rajzok gyerekeknek arról, hogy placcsan szét egy orrszarvú a szélvédőn, ha nincs bekötve és 50 kilométer per órás sebességgel ütközik.
Odaértem a kanyarhoz, a futószalag beúsztatott, ott már leléphettem róla. Erre sárgán villogó tábla figyelmeztetett. A székből pont felállt egy kisfiú. Hüppögött. Anyukája kézen fogta és elvezette a másik ajtóhoz. Oda kell ülnöm, gondoltam, biztos ez a dolgok rendje. Megkerültem a hatalmas fotelt. Velem szemben ötvenes csontsovány nő ült piszkosfehér köpenyben. Dauerolt hajat és hatalmas szemüveget viselt.
– A karját – mondta.
Levettem a pulóverem és odanyújtottam a bal karomat. Barna, pergő szélű bőrszíjat tekert a könyököm fölé. A szíj bevágott, de nem fájt. A hajlatban véna bukkant elő, mintha a bőröm alatt egy vastag kék hernyó domborította volna ki a hátát. A nő határozott mozdulattal ledöfte a kis kék hernyómat egy spagetti vastagságú tűvel. Az ezüstös tű végén egy üveg tartály volt, ezt töltötte fel a vérem, meglepően gyorsan. Olyan színe volt, mint egy harmatos vörös rózsának. A fiola megtelt, a nő kicserélte egy másikra. Összesen négyszer. Furcsa vákuumféle érzés volt belül, a homlokom mögött, ahogy távozott belőlem a vér. A kézfejem úgy ráncosodott, ahogy a zacskó kezd gyűrődni, amikor tejet töltök a kávémba. Kihúzta a tűt és egy zöld ragacsot nyomott a lyukra.
– Tartsa ott.
Tanácstalanul felálltam, körbenéztem. Ott volt az ajtó, ahol az előbb a kisfiúval kimentek. Minden erő elszivárgott belőlem. Remegő lábakkal vonszoltam magam. Az ajtó túloldalán egy hatalmas terem volt, ablakok felé néző padsorokkal. A közelebbi helyeken már mind ültek. A plafonról lelógó, kéken villogó tábla azt mondta: Várjon! Hát, vártam. Bámultam ki az ablakon, kint gomolygott a köd.
Az egész néhány hete kezdődött egy enyhe nyilallással a mellkasomban. Nem vettem tudomást róla, hosszú volt az előző este. Gondoltam, szimpla másnap. A város kezdett kitavaszodni, egyre több madár csiripelt, a nap is kisütött időnként, a bátrabb fák rügyezni kezdtek. A fájdalom tompa nyomással jelentkezett újra, először alig észrevehetően, szívtájékon. Napok alatt erősödött, és már nehezen kaptam levegőt, aztán szép lassan felfelé kúszott az agyamba, és rátelepedett a látóidegekre. A perifériákon nem láttam rendes színeket, vagy csak fekete-fehéret, vagy a rózsaszín és lila különböző árnyalatait. Ez nagyon irritált. Nem, nem a fekete, hanem a rózsaszín. Kérdezgettem a barátaimat és kutattam a neten, hogy ez mitől lehet, és hova menjek vele. Minden jel arra mutatott, hogy ide. Fel a hegyre, ahová egy darabon villamos hoz a Moszkváról. Szóval, itt ültem, és vártam.
Talán negyven perc is eltelt már, mikor a köpenyes, óriási szemüveget viselő nő odalépett hozzám. Akkor vettem észre, hogy ez már nem az a nő. Ijesztően hasonlítottak. Nagy halom papírt nyomott a kezembe. A legfelsőn nagybetűkkel ez volt: LELETEK. Aztán végtelenül hosszú felsorolása a vérem minden alkotóelemének, mennyiségének, minőségének, hormonok, sejtes elemek, vírusok, baktériumok, betegségek, pluszok, mínuszok és tól-ig értékek. Nem jelentettek számomra semmit. Tovább lapoztam, ott már latin kifejezések és rövidítések sorakoztak. Ezeket sem értettem. A következő néhány lap tetején ez állt: BEUTALÓ. Alatta pedig kisebb betűkkel, hogy hova. Pecsét, aláírás, szevasz. Egy térképet is mellékeltek. Úgy nézett ki, további vizsgálatok szükségesek.
A terem távolabbi végén egy ajtóra a KIJÁRAT szó volt festve. Kiléptem rajta a falakon belüli parkba. Csend. Ódon épületek, fák, vadszőlő, örökzöld bokrok, és sűrű köd. Néhány idős ember lehajtott fejjel, gépiesen menetelt az épületek között, kezükben papírok.
Akkor, kezdjük az elsővel. Ortopéd vizsgálat. Kikerestem a térképen, hármas számú épület. Pont előttem volt. A nehéz faajtóról kopott a zöld festék, az üvegek homályosak voltak, a fémkilincs pedig nagyon hideg. Erőtlenül betoltam az ajtót. Fáradt levegő fogadott, de legalább meleg volt. Mintha enyhe lábszag lapult volna. Köpenyes nők és férfiak rohangásztak sztetoszkópokkal. Mindegyik különösen magas volt és görbe tartású. A papíromon az állt, kettes ajtó, leültem ezzel szemben. Nem kellett sokáig várnom, nyílt az ajtó. Hajlott hátú, erősen kopaszodó köpenyes fickó ült az íróasztalnál, fura szerkezettel a fején. Ez olyan volt, mintha egy hajpántra középen lyukas fém csészealjat erősítettek volna. Egy székre mutatott, és mondta, vegyem le a cipőmet. Lehajoltam, hogy kifűzzem. Ekkor vettem észre, hogy a fickó meztelen lábfeje akkora, mint egy teniszütő.
Felemelte a lábam, lehúzta róla a zoknit. Lehajtotta a fém csészealjat, és annak nyílásán át vette szemügyre a talpamon futó apró vonalakat. Hüvelykujjával megnyomkodta egy kicsit, koncentrált, hátközépig érő homlokát ráncolta hozzá. Közelebb hajolt, és a fülét a talpamra tapasztotta. Hallgatózott.
– Elnézést, mit…?
– Pszt! – fojtotta belém a szót.
Hümmögött. Firkált a beutalóra pár sort, a kezembe nyomta, és elfordult. Zavartan elköszöntem és kimentem. A következő lap a gasztroenterológiára irányított. Hetes épület. A ködös bokrok és házak között bolyongtam, a hetes feljebb volt a dombon. Éppen megfogtam a kilincset, amikor egy férfi lépett az ajtóhoz. Kinyitottam, hogy kiengedjem. Hatalmas volt, mint egy felfújt léggömb. A karjai nem lógtak, hanem esetlenül álltak ki az oldalából. Szuszogva préselte ki magát az ajtón. Itt maró káposztaszag volt. Csak hárman ültek a váróban. Az egyik nőnek hangos morajlással korgott a gyomra. A másik ütemesen zöld párát böfögött. Megjelent egy köpenyes. A beleit húzta maga után, mint az engedetlen kutya pórázát.
– Erre – szólt, és egy ajtóra mutatott.
Bementünk, ő rutinosan behúzta a beleket, nehogy rácsukódjon az ajtó. Le kellett vennem a felsőmet, és egy evőkanálnyi savanyú fehér port dugott a számba.
– Nyelje le.
Alig bírtam leküzdeni. Lassan elkezdte felfújni a hasam.
– Tartsa.
Kezemet a számra tapasztottam, nehogy távozzon a gáz. Megijedtem. Nem akartam úgy végezni, mint a férfi a bejáratnál. A gyomrom kezdett akkora lenni, mint egy görögdinnye. Adott egy sűrű barna pépet, hogy igyak belőle, ha szól. Egy monitoron leste, hogyan pottyannak a masszadarabok a gyomorsavba. Ő is jegyzetelt valamit a papíromra. Elővett egy vékony csövet. A végén robotgiliszta tekergőzött. Ezt az orromba dugta, a giliszta pedig perisztaltikus mozgással elindult hátra, le a nyelőcsövemen. Éreztem, ahogy odalent matat és nézelődik. A köpenyes feszült arccal meredt a képernyőre egy darabig, aztán visszahúzta. Mehettem tovább innen is.
A köd nem akart felszállni, pedig már tíz is elmúlt. Az emberek továbbra is robotmozgással vitték a papírokat. Milyen furcsa, gondoltam, hogy minden részem más házba tartozik, amik között nincs kapcsolat. Mintha véletlen legókockákból lennénk felépítve, csak úgy mellesleg, mert együtt értelmezhetetlenek a darabok. Egyben értelmezhetetlen vagyok, még saját magam számára is.
Pulmovizsgálat volt soron. Halk sípolások jelezték a várakozók minden egyes levegővételét. Hamuszürke arccal bámulták a sárga linóleumot. A folyosón egy férfi közeledett. A térdig érő köpeny gombjai furán előremeredtek, és szőrök lógtak ki alóla. A zsebébe nyúlt, ezzel félrebillentette a köpenyét. Deréktól felfelé hatalmas, szőrös orr alkotta a testét. Beterelt egy vizsgálóba. Itt is vetkőznöm kellett. Meleg kezével mosolyogva simogatta a hátamat. Piros lufikat kellett felfújnom, ő pedig találomra kipukkasztott néhányat. Orr-testével szagolta a kidurrant lufik helyét, közben a fejét ingatta és dörmögött valamit.
Utolsó állomásom egy hatalmas épület volt. Endokrinológia. Itt az emeleteket is máshogy hívták; tobozmirigy, agyalapi mirigy, pajzsmirigy, és tovább felfelé. A harmadikra kellett mennem. A lépcső korlátját sárgás nyák borította. Senki nem volt rajtam kívül. Nem ültem le, a padokról is ragacs csöpögött. Sokáig várattak. A villódzó fénycsövek zúgása nyomasztani kezdett. A padlót bámultam. Az itteni köpenyes egy fiatal nő volt, a nyakán széles, pajzs alakú kinövéssel. Ráadásul hol összement, hol nagyon magas lett. Nehéz volt így figyelni rá.
A kezemet az asztalra kellett raknom, ő pedig kis tűket szurkált a körmöm alá. Minden szúrásnál összerándultak az izmaim. Amikor már mind a tíz tű benn volt, megpendített egyet. Hallgatta. Aztán felváltva pengette, pöckölte őket, és csukott szemmel fülelt a beteg dallamra. Néha elégedetten bólintott. Abbahagyta, kihúzta a tűket. Plüssmackót adott a kezembe, és nedves szivacsdarabokat erősített pánttal a halántékomra, amiből vezeték kígyózott a monitorhoz. Bekapcsolta. Először csak hangyafoci volt. Egy gombot tekergetve finomhangolta, míg meg nem jelent a dobogó szívem. A kép szemcsés volt, de felismertem. Csak az enyém lehetett. Még ott volt benne az előző nap titokban megevett marcipános bonbon nyoma. A köpenyes fotókat vett elő.
– Aha! – kiáltott fel az egyiknél, ami éppenséggel egy ismerősöm kutyáját ábrázolta.
A monitorra néztem, de semmilyen változást nem láttam. A telefonhoz nyúlt.
– Kettes kód – szünet. – Igen. Ahogy sejtettük – újabb szünet. – Szóval a pirosat? Igen. Rendben – lerakta.
Kíváncsian néztem rá. Magyarázat helyett ő is csak írogatott valamit a papírjaimra. Mellécsapott egy újat is, amin a PATIKA felirat állt, és még több olyan szó, amit nem értettem.
A patika a főbejárat mellett volt, egy kis sötétszürke terméskő házban. A sötét, hatalmas teremben régi szófák voltak, mellettük kis asztalon egy-egy pohár és vizeskancsó. Fekete tömörfa bútorzattal rendezték be, üvegszekrények, középen hosszú pult, fiókok. A szekrényekben üvegcsék, dobozok, fiolák sorakoztak. Terráriumokban pókok, skorpiók és színes kígyók figyeltek. Aszott, alacsony, gumimozgású öregember lépett hozzám, és a kezét tartotta. Félénken nyújtottam a papírokat. Hümmögve tanulmányozta, előre-hátra lapozott, bal mutató- és hüvelykujjával megőszült szakálla maradványát dörzsölgette.
A pult mögül elővett egy edényt, a szekrényekből elkezdte begyűjteni a hozzávalókat. A nála hatszor magasabb polcokat is elérte. A karja úgy nyúlt és emelkedett, mint a kobrák feje szokott, mikor a kígyóbűvölő felemeli a kosár fedelét. Az edénybe mindenfélét morzsolt, tört, csepegtetett, keverte jobbról is és balról is. Kékes gőz illant el belőle. A masszát egy formába öntötte, pálcikát tett bele, és ráengedett belőle egy keveset a NAPFÉNY feliratú dobozból.
– Tessék – nyújtotta felém a vörös szív alakú nyalókát a pálcikánál fogva. – Ez majd elmulassza.
Elvettem tőle, megköszöntem és kiléptem a még mindig nyirkos-ködös parkba. Kezemben a nyalóka halvány fénnyel derengett. Kíváncsian, de félve hozzáérintettem a nyelvem hegyét. Gyömbéres banán íze volt. Mosolyogva sétáltam lefelé a dombról, vissza a tavasszal telt városba.
Alig gyúlnak érdes csillagok.
Tenyerünkkel a tűz csöndbe vet.
Arcunkhoz rend, remény hiába nyúl.
Mozdulatainkban megriadt kövek.
Félve hajlunk minden öleléshez.
Ujjaink közt az ég és a föld.
Lélegzetünk maréknyi táj csupán.
Ezt a kevéske jövőt örököld!
Otto Dix: Élve eltemetve
A játszótér a mániája, minden játszótér, állítólag a szobájában is játszóterek, mászókák vannak kiplakátozva. Ennek a lánynak van egy hintája is a szobájában, fel van fogatva a plafonra, onnét lóg le, aztán beleül, belefészkel, és indulhat a föl-le, előre-hátra, rúgni lábbal az iramot, nyitott lélekkel repülni, mint a vadlibák. A lány, mint megtudtam, a városi lapba egy igen részletes cikket írt arról, hogy a játszótereket miért pont a gyerekek, a kóborcicák és kóbor ebek szeretik a legjobban a világ ismert és ismeretlen fajai közül. Külön bekezdés volt még, hogy talán az angyalok is, de nincs elég bizonyíték, az meg kevés, hogy csak ő, a lány hall néha szárnysuhogásokat, távoli pislákoló glóriatüzeket, ha éjjel kettőkor kihajol az ablakon.
Apa sokat mondta kiskoromban, amikor unta már a játszóteret, a hinták nyikorgó lendüléseit, hogy Vera, tessünk most már szépen páros lábbal hazamenni, elég a friss levegőből, könyvet is kell szagolni, suhogtatni a lapokat, szellemileg fejlődni. Hogy tehát, néha magadban is tessék kalandozni. Apa szerint ez majdnem olyan, mint egy vadnyugat. Itt is (mármint benned, a belső kalandozásban) is fel-felnyerít egy-egy állat a háttérben, a lószagú naplemente narancsában. Van tehát egy másik ilyen szomszédunk is. Egy hozzám hasonló belső kalandozós lány. Néha, mikor egyedül játszik odalent a szeles játszótéren (mikor az utolsó fűcsomó alá is beszagol az őszi szél), szinte látom, hogy belülről világít. Mert annyira elégedett, mert annyira tetszik neki a szél, a nedves homokozó hűvöse, a lepattogzott festék foltjai a rideg vasjátékokon. A parkbéli varjak monoton októberi kántálása.
Nemrég kicserélték a játékokat. Uniósakat hoztak. Elvitték a régi játszóteret a méhtelepre, a régi játszások emlékeit, a sok kis langyos gyerektenyér koptatta vascsövet, amit rendre lehugyoztak a telepi kutyák.
A minap vittem le a szemetet, és az egyik lépcsőházfordulóban összefutottam ezzel a lánnyal. Ő is épp a szemetesüket vitte le. A lépcsőfordulóban azt magyarázta, szereti ő maga levinni, mert jó nézni a kukák mozdulatait, ahogy, mint minden unalmas, monoton munkát végző teremtmény, lassú, elnyújtott mozdulattal ásít, miközben végzi, amihez ért, amire való, amire megteremtették. Én meg csak néztem. Pont ilyennek képzeltem a mászókás lányt, hogy ilyeneket mond. Biztos a sok hintázás teszi ezt. Hintapalánta.
Összefutottam később, télen is ezzel a lánnyal, akkor arról diskurált, hogy nagyon sajnálja a hóból alig kilátszó mászókákat, biztos fáznak szegények, csak állnak, magányosan, ahogy a gyerektelen mászókák szoktak. Szerinte kevés üresebb hely van a világon, mint egy október eleji, vasárnap esti játszótér. Később meghívott magához, beülhettem a szobai hintájába, arra kért, hunyjam be a szemem, majd meglökött, nagyon finom mozdulattal megadta a kezdőlökést. Különleges volt a mozdulat, illetve nem is a mozdulat, hanem a szándék, ami megelőzte a mozdulatot. Csillagok születnek ilyen finom és bölcs szándékra, jutott akkor eszembe. Kinyitottam a szemem. A lány bölcsen, derűsen mosolygott. Aztán teát hozott és folytatta a monológját.
A lány egyik hóbortja volt, hogy üres játszótereket fényképezett. Készültek felvételek itt erről a házunk előtti játszótérről is, készültek fotók a szomszéd kerület több ilyen helyéről, később már a vidéki városi rokonok is küldtek neki ímélben, képeslapon, dvd-n felvételeket, más, idegen játszóterekről. A legtávolabbi egy amerikai, nyugati parti nagyváros egy játszóterét ábrázolta. A lány gyakran elgondolta a képeket, dvd-ket nézvén, hogy hol, milyen módon játszana, kikkel, és miket. Hogy melyik mászókán lenne legszívesebben elsőre szerelmes (esetleg másodikra). Hogy melyik játék alkalmas arra leginkább: közelebb kerülni a kiszemelt fiúhoz. Hogy melyik mászókáról szebb a kilátás, ha éppen nyáresti naplementét van kedve bámulni a gyerekszemnek. De persze azt is, hogy melyikről lehetne legjobban lelökni a biztonsági őr Sehonnayt, ha megint megbámulná a lány formás fenekét a liftben. Jól látta nemrég az öreg bámulását, mert tükröződik belülről a liftajtó.
Van egy szokás a mászókás lányéknál: ha családtag érkezik valahonnan, az lentről felcsönget, majd rendszerint a fent, otthon levők ledobják a kulcsot, hogy bejöhessen a lépcsőházba. Nemrég esett meg, hogy odahaza csak a mászókás lány, senki más, jött a postás, ajánlottat hozott, levél kikeres, csengő megnyom, arcot barátságosba vág, jó kedélyűre, de feszesre. Felcsöngetett tehát a postás, miközben a lány éppen a mászókás képeken álmodozott, amiből kicsengették, megijedt, rohant, kidobta a kulcscsomót az ablakon. Megszokásból. A postás nem győzte egyrészt meglepődéssel, másfelől pedig türelemmel keresni a hó alatt (42 centi mély) a kulcscsomót. Káromkodott is magában rendesen. Aztán a lány bűnbánó, angyali mosolya hamar megenyhítette. Levelet hozott egy országos játszótéri eszközöket gyártó cégtől. Pont neki, a mászókás lánynak jött, csodálkozott is. Gondolkodott sokat, talán valamelyik szomszéd szólhatott, sokan ismerik a hóbortját. Szüleinek nem szólt a levélről. A cég egy, a frissen tervezett és legyártott mászókákat a gyakorlatban kipróbáló hozzáértőt keresett. Aztán nem beszéltem többet a lánnyal. Azért nem, mert miután elolvasta a levelet, este még lement ide a játszótérre, csak úgy, örömből, hogy mennyire jól megy a lánynak a világ. Éjszaka találták meg, megcsúszott, majd leesett a jeges mászókáról és nyakát szegte.
Halálhírére verseivel próbálunk vigasztalódni.
Például ezzel:
Három negatív szó
Nincs
Semmi
Baj.
Ez most is derűsen szép. Csak sajnos, nem igaz.
Az összetéveszthetetlen arcára büszke Ákos – általam elsőként megtalált – nekrológjához Petri György képmását mellékelték. Később korrigálták. Csak a tényt magát nem tudták helyesbíteni.
Mindez a sors őhozzá illő fintora. Hogy megírná! De most el kell, hogy orozzam tőle a témát. A forma nem kétséges: Ő volt a magyar haiku egyik legnagyobb mestere, ebben búcsúztatom.
Címszavakban
Nincs Fodor Ákos.
Nekrológ Petri-képpel.
Hibából mérték.
Igazoló jelentés
Fodor vagy Petri?
Szakállas, nem szakállas?
Költő oszt költő.
Halhatatlanság
Hiánylistákon
kezd gyűlni életműved
– fejből idézve.
T. M. meglehetősen idegenkedett az apósa házában túl sokat hallott Wagner-tubák sötét tónusú ünnepélyességétől, vagy már-már provokatív túlzásaitól, jóllehet abban a derűs, kozmopolita környezetben igényeinek megfelelő feleséget talált magának. Az ő írásai, úgyszólván természetes úton, agitatív ráhatások nélkül jutottak el a müncheni szalonok beavatottjaihoz; szerzőjük a gyilkosan erőszakos világban, a kereskedelmi tanácsosok bőre alá bújó ügynököknek, hadi-báróknak és anarchistáknak kedvező időkben is megőrizte intellektuális kívülállóságát. S egy bizonyos, a törtetőket zavarba ejtő félénkséget, amelyet T. M. utóbb Klaus fiában vélt fölfedezni.
Séta közben hazafelé tartva, eszébe jutott halott húga, Carla. Épp ilyen borús, hűvös nap lehetett az is, csak hát békésebbnek tetsző. (A port felkavaró szelet nem lehetett a politikai helyzet zavaraival társítani, mint most!) Anyjukból kevés részletet lehetett kiszedni; jóllehet nem titok, hogy az érzéki vonzerővel megáldott húgocskának az volt az egyetlen maradandó fellépése – mint színésznő csak ígéret maradt – mérget vett be, s anyjuknak, aki hiába rázta a kulcsra zárt ajtó kilincsét, tehetetlenül végig kellett hallgatnia az örökké különcködő Carla halálhörgését… A férfiak közül a legtöbben merész, kihívó viselkedésére, no meg kackiás kalapjára emlékeznek vissza; anyja bájos teremtést emleget, még ha a tartózkodó, félénk báj inkább illik másik leányára, Lulára.
Az író szép erdei úton haladt. Máskor, amikor nem ilyen csípős a szél, le szokta venni felöltőjét s a karján viszi. Esténként az Egy szellemlátó álmait olvasta. „Adjatok nekem anyagot, világot építek belőle!” – Itt még nyoma sincs Kant szkepticizmusának; persze később is kategorikusan elkülönítette a tudományos tehetséget a zsenitől, aki az ő szemében valamilyen bizarr teremtménynek tűnhetett: nem vesztegethette azzal a drága idejét, hogy ezt a „példaszerű eredetiség”-et is kritikája tárgyává tegye. Így aztán elmulasztotta hozzátenni, hogy a zseninek megfelelő technikára, észre és ítéletre van szüksége ahhoz, hogy megalkothassa a maga szépségét…
Az író elhúzta száját, ez tulajdonképpen az öngúny jele volt. Ennyi bölcsesség birtokában hirtelen csalódottnak meg fáradtnak érezte magát; de érdekes módon, az otthon hallgatott zene továbbkísérte gondolatait.
Felcicomázott biciklisták tűntek föl az Ister partja felől. Hangoskodó, zászlós, kokárdás raj kísérte őket. „Az ilyen csőcselék láttán az embert elfogja a szorongás – tépelődött magában az író. nem felejtette el beírni naplójába, hogy a belgiumi Spa fürdőhelyen első alkalommal üléseznek a nyugati hatalmak kormányai, a vesztesét is beleértve. – Nyilván fenntartják döntésüket, hogy Németországnak jóvátételt kell fizetnie, máskülönben megszállják a Ruhr-vidéket… S nekünk már nincs rá időnk, hogy összehozzunk egy birodalmi kormányt. Már csak egy »polgári« kabinet látszik lehetségesnek…”
A felkokárdázott biciklisták közül kivált egy cingár alak. Előbb idegennek tűnt az éles fényben, de amint feléje közeledett, fölismerte. Klaus volt. Az író gyöngéden magához ölelte kamasz fiát, s egy padhoz vezette, hogy úgymond megpihenjenek. – Gyere gyorsan, mutatok valamit! – mondta a fiú izgatottan; keze rátalált az apa vékony, hűvös ujjaira, s már húzta is magával.
Amikor, ezúttal együtt, megpillantották a mozdulatlan testet, T. M. még mindig a Haydn-szimfónia lassú tételére próbált visszaemlékezni. Amit látott, jobban megdöbbentette, mint a Novalis „mágikus idealizmusának” optimista tüzét (gyermeteg hiszékenységét – ő, a józan utód így nevezte) divattá élesztgetők dilettantizmusa a tragikus és visszavonhatatlan összeomlás küszöbén. Mint amikor az alga s hínár mind jobban húzza lefele a vízbefúltat, míg lassan szét nem mállik… A sápadt testről ez jutott eszébe.
– Valami fegyenc lehet. – Majd megszemlélvén közelebbről az áldozat ábrázatát. – Vagy inkább varietébohóc… Legalábbis annak látszik.
– Én többet tudok róla – mondta sejtelmesen a kamasz. – Azt beszélik, hogy költő volt, nem közönséges csavargó. Ki akart törni ebből a mocsokból…
– Szép. Csak kissé romantikusan hangzik – felelte T. M.
– Vajon kik lehetnek a gyilkosai? – suttogta a fiú. – Mit tettek vele, Istenem! – És elpityeredett.
– Miért tették?! – töprengett magában az író. – Dühödten szórakozni vágyó némberek és férfiak. S nemigen van más esélyük. Az éhség… vagy az orgia.
Megindultak hazafelé.
Sebhelyes arcú suhanc tolta mögöttük leeresztett gumijú kerékpárját.
– Egy ringyó miatt rántott tőrt!… – mondta fogcsikorgatva; s kitérdesedett bürgernadrágjába törölte olajos kezét.
– Kést rántott? – ismételte az író fia fojtott hangon, megszállott tekintettel.
– Egy fenevad volt – vágta rá fölényesen a bürgernadrágos. – Az anyját is rég elfeledte.
– Nem csodálom – motyogta az író, inkább csak magának. A hegedűszóló mind jobban gyengült, már alig hallatszott fülében. Klaus könnyes szemmel fogta apja kezét.
– Azért szép arca volt – szipogta.
– Szép, csak őrült…
– Olyan karakteres, ahogy te szoktad mondani. – Majd kis idő múlva: – Vajon hogy hívták?…
Komor hangulatban ültek asztalhoz besötétedés után. Marcks kisasszony szolgálta fel a vacsorát.
– Eredj, moss kezet – szólt fiához T. M. Majd a kissé dacos felhangú ’nincs étvágyam hallatán elismételte a megnyugtató szöveget: – Már nem tehetünk semmit érte.
Lefekvés előtt a fiú elszánt pózban állt meg apja karszéke előtt:
– Én a pokolba kívánom őket!
– Kiket?
– Hát a gyilkosait… – Hangja elvékonyodott. – Láttad a kék eget felette?… S elkékült halántéka körül a kies mezőt?
Az író mogorván pillantott fiára:
– Ezeket a mondatokat jobb lesz, ha megtartod egy iskolai fogalmazvány számára.
Magára maradva aztán, szinte félve lopakodott az ablakhoz, s félrehúzva a függönyt, sokáig bámult a kinti sötétségbe. „Ami megfogható… És ami megfoghatatlan. Ennyi volna az egész?” – Hol a szimfóniára, hol fiára gondolt. S a hideg futkározott a hátán. – „Hogyha ezt megtanulja, egyszer még belőle is író lehet…”
Amikor nyolcvan éves lettem, azt hittem, jaj, de nagyon megöregedtem. Most, amikor kis híján elérem a kilencvenötödik évem, és néhanapján még dolgozni, vagyis valamit írni is próbálok, ha nagyon vallásos lennék, naponta többször is odaállnék a tükör elé, hogy megnézzem, és ha valóban van Isten, akkor neki is megköszönjem, én vagyok-e igazán, akit ott látok, többé és kevésbé épen, amint egy új, rövid kis verset, vagy elbeszélést fejezett be. Ami biztos: az, hogy itt és ilyen állapotban élek, az csakis az Isten küldötte két nőnek, a húsz éve elhunyt, országszerte elismert Klárának, majd a maga módján nem kevésbé nagyszerű, okos, mindent megértő Katikámnak, bizony, ő kettejüknek köszönhetem. Nem tudom, senki sem tudhatja, hogy mennyi ideje is van még hátra, de, hogy itt vagyok még, és ilyen jó állapotban, ennek oka csakis e két nagyszerű feleség Isten áldotta szerelmében volt, és van örökre.
Délután, holdkő, első negyed.
Enyéim élnek erre.
Zugló folyosóiban
idegen dzsambók, Malév sehol,
arrébb Angyalok Földje, a lelkeket
láthatatlan Svájc rettegteti,
föl nem fogom
mi végre rombolódunk,
Bábel felől
éhséglázadó törzsek,
gyalázott Niké bolyong szedetlen
aknamezőkön,
itt most épp fegyverszünet, sőt békeidő,
jövedéksátán, szárazröhej –
Tudj róla, itt a Csobánka tér
zöldjén a délelőttbe
bőrkötényesek műhelye települt,
kovácsoké,
s fuvallatos fészkén kékellt a tűz,
üllődallam, kalapács-ritmus,
gyöngéd-erős fogó
ragadta táncba a piros vasat,
víg legények mutattak
valami fontosat a mesterfokú
gyakorlat nyelvén, hogy honnan hová,
ifjú apákon tevegelt a gyereknép,
a vaskos gyűrűt anyukák beragyogták,
távoli padokon elmerengtek a vének.
Oskar Schlemmer: Jelmez a Bauhaus színház előadásához
Az idős férfi meredten nézett maga elé szobácskájában, majd izgatottam toporogni kezdett. Csinálni kéne itt valamit. De mit, de mit? Az ő erejéből csak egy-két órára futja. Na jó, legyünk őszinték: egy félórára biztosan. Mit lehet csinálni félóra alatt? Nem sokat…
Hát akkor mivel kezdjük, mibe fogjunk? Az ágyat már régóta nem veti be, de egy kicsit megigazíthatja, el szokta simogatni a gyűrődéseket, és ha olyan kedve van, még a párnákat is felrázza.
Nnna, ez megvan. Vásárolni ma nem kell, ott várja a hűtőben a kenyér, tej, margarin, kolbász. Minden van.
Az ebédet meg úgyis meghozzák. Nem valami különleges, de jó, hogy egyáltalán van. Az ételhordóját meg mindig gondosan elmossa. Két ételhordója van használatban, természetesen a nevével ellátva. Az egyiket elviszik tisztán, és meghozzák az ebédet a másikban.
Az öregember az ágyak végében álló sezlonra pillantott. A legkedvesebb helyre, az ő nagy titkára. Ez olyan nagy titok volt, hogy csak ő, meg egy másik személy tudott róla.
A szokványos hálószobabútor szokványosan volt használva. Egymás mellett a két ágy, az ő és a felesége ágya, előttük meg a sezlon ugye, a fal mellett meg a két ruhásszekrény, az akasztós, meg a polcos, a fehérneműk számára.
Két éjjeli szekrény is volt persze, meg az udvarra néző két ablak között egy egész alakot mutató toalett-tükör, két oldalán fiókos részekkel, középen egy kis asztalkával. Mindez rendesen megpolitúrozva, mintha az örökkévalóságnak készült volna.
Valamikor volt az egyik ablak mellett egy virágállvány is, a felesége tartott ott mindenféle cserepes virágokat. De ahogy az asszony meghalt, ő az egészet kidobta. A másik sarokban egy asztalkán a tévé állt. Jó helye van ottan. Az ágyból jól odaláttak. A felesége ágya mellett meg ott volt a konvektoros cserépkályha.
Kidobhatta volna a sezlont is, bár délután csak jobb volt lefeküdni oda, meg hát ugye, ez egy kedves darab, az ő nagy titkának tudója.
Szék nem volt a szobában. Minek? Kint ettek a konyhában.
Régen, nagyon régen, amikor még a gyerekek is itt laktak, a lány, a kisebbik, ő aludt a sezlonon, a fiú meg egy szétnyitható ágyon a konyhában. Mert jó kis konyha ez, szép tágas, még a végiben egy jó kis kamra is van, a mindenféle himi-humiknak.
Igaz, hogy fürdőszoba nincs, és a vécé is kint van. De kit zavar az? Tisztességesen meg lehet mosdani lavórban is, fürdőbe is járhat, aki akar, meg zuhanyozni is lehetett annak idején a gyárban. Még a mosógépnek is meglett itt a helye, a felesége dicsekedett is nagyon, hogy neki milyen jó dolga van.
Persze voltak itt a házban, akik nagyon urizáltak. A kamrából zuhanyozó lett, a konyhából a régi nagy konyhaasztalt kidobták és étkezősarkot csináltak, még azokat a jó kis falikutakat is levették a beépített mosogató miatt.
Ez volt. Ez van. De térjünk vissza a sezlonra. De régen is volt az! Több mint harminc éve is megvan annak. A szomszédasszony, akit a többi asszony a házban „rüfkének” nevezett, bejött hozzájuk valamiért. Hogy miért is, ezt ma már nem tudja.
Gyakran megtörtént, hogy a szomszédok kölcsönkéregettek egymástól ezt-azt, főleg konyhai dolgokat. Valahogy olyan közös volt az élet ennek a háznak az udvarra néző körfolyosós, udvari, szoba-konyhás lakásaiban.
Benyitott hát a szomszédasszony és mivel a konyhában nem talált senkit, egyenesen bejött a szobába. Szép, fekete nő volt, nem az a girhes fajta, hanem olyan, akit teltkarcsúnak mondanak. Szép nagy fekete szemei és fehér fogai voltak. És ahogy ottan beszélgettek azon a szép napos délelőttön, hát kiderült, hogy mindketten éjszakai műszakban voltak. Az ő felesége meg mindig délelőttös volt, itt takarított egy közeli boltban. Hát, jól jött ki a lépés, mert ő, amikor reggel hazatérve az ágyba zuhant, pihenhetett nyugodtan.
Már csaknem kialudta magát, olyan félálomfélében, ébredezőben volt, amikor meglátta a szomszédasszonyt.
Hogy történt, hogy nem, gyorsan összemelegedtek ott, beszélgetve a sezlonon, mert a nő igen beszédes teremtés volt. Hát megtörtént, aminek meg kellett történnie. És jó is volt, de nagyon. Egyszer volt csak, az igaz. Hogy ilyen jól jött ki a lépés, már az is nagy dolog, ha jól belegondolunk. De sokszor felidézi magában ezt a szívmelengető dolgot. Ez az ő nagy titka.
A felesége, ez a szegény rendes asszony, már két éve is van, hogy meghalt. Hirtelen öregedett meg, nagyon megviselte őt az anyja halála. Pontosabban az, hogy az öregasszony olyan sokáig betegeskedett. Így lett belőle is öregasszony. Üres lett nélküle minden, de nagyon. Most már egy kis szekrénykében lakik, amit kolumbáriumnak mondanak. Fehér márvány az ajtaja és a neve aranybetűkkel van oda felírva.
A fia „németben” van, ott dolgozik egy gyárban, azt mondja, jó pénzért, megnősülni nem akart, mert a német nőktől így is mindent megkap.
A lánya meg vidékre ment férjhez. De nem felejtkezett meg róla. Gyakran felhívja. Egy mobilt is kapott tőlük karácsonyra. „Hogy vagy, papa?” – ezt kérdezi mindig tőle a lánya. „Hát jól” – mindig ezt válaszolja, mi mást is mondhatna? A lánya azt is kéri mindig, hogy látogassa már meg őket, merthogy nőnek ám az unokák, de nagyon. Volt is egyszer-kétszer náluk, de ezeket a látogatásokat mindig nagyon körülményesnek, fáradtságosnak találta. Hogy megvan a kapcsolat, az jó, már az is jó, hogy mindig telefonálnak.
Az a nagyobbik baj, hogy már nincs meg a brigádjuk, azt már nemigen meri mondogatni manapság, hogy ők sokszorosan kitüntetett szocialista brigád voltak. Micsoda élet volt az! Ha valami ünnep volt, akkor együtt kirándultak. Mint egy nagy család. Mert mindegyiknek olyankor ott volt a maga családja. De sok minden történt azóta. A régi cimborák közül sokan meghaltak vagy valami elfekvőben vannak. Pedig de sok erős, ügyes fickó volt köztük! Művelődtek is, operabérletet is lehetett venni a gyárban, meg színházakba is jártak.
Őt az opera jobban vonzotta, mint a színház, sokkal ünnepiesebbnek találta. Megérte, hogy kiöltözzenek oda, mert a színházban a színpadon csak beszélgettek erről-arról, meg néha mókáztak. Előfordult az is, hogy elbóbiskolt a színházban, annyira unalmasnak találta.
Az opera az egészen más. Ott gyönyörűséges zenéket játszottak, még most is nagyon örül, ha valamelyik dalt a rádióban meghallja. Neki jó hallása és szép hangja van, egyik-másik szép dalt meg is tanulta. Még ma is fújja. Eldanolja, és máris jobb kedve van.
Kedvence a Carmen. Annak a bizonyos Bizet-nek az operája. De szép is az, amikor a gyerekek énekelnek benne nagy vidáman! Na és amikor maga Carmen énekel vagy a Don Józsi! Ha ő jókedvre akarja deríteni magát, mindig elénekli, hogy: „Bűvös erő van e virágban”. Lám, most is ezt kezdi dudorászni. „Tudd meg, Carmen” – ezt egymás után többször is elénekli, elmondja. Lám, ezzel mindig jól telik az idő, most már nem is kezd bele semmiféle rámolásba, takarításba. Minek annyira sietni, előfordult már az is, hogy az, aki az ebédet hozza, már a déli harangszó előtt itt van. „Nélküled nem kell a világ” – zengi a sezlonra rogyva, a semmibe bámulva. „Imád e szív” – ezt már csak suttogja.
Jön a bika, a bika,
bikák legvadabbika.
Meg is ette a fene!
Torreádor kellene.
Torreádor nincsen itt.
Rajtunk akkor ki segít?
Jön a bika, a bika,
bikák legvadabbika.
Egerben Wass Albert szobra
verset szaval, ez a módi.
Miért védtük ezt a várost?
Jaj, Bornemissza, Tinódi!
Tisza, Bethlen, Horthy.
Ki tölti a sort ki?
Hét évtized után
a rettegő gyerek
ismét énbennem él,
rászólni nem merek.
Mire várt mostanig
hét évtizeden át,
szólni kihez akar,
milyen jövőbe lát?
Nézek magam elé,
és hosszan hallgatok.
Rosszak az éjszakák,
rosszak a nappalok.
Fenyeget tegnapom,
már a hold se kerek,
ismét énbennem él
a rettegő gyerek.
Már az sem elég,
ha egy padja van?
Műemlékre les,
ki hajléktalan?
Bambán álldogál
Kormányzónk előtt,
kinek itt s amott
végre szobra nőtt?
Tűrhetetlen ez,
rendőr kell ide,
ki hajléktalan,
menjen helyire!
Nézze az eget
bámész hold alatt,
húzza meg magát,
hol még pad akad.
Kiadó.
Szavazóurna
George Grosz: A civilizáció előretörése
Max Pechstein: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”