KOSZORÚ

BARANYI FERENC

A halál igazi oka

                           Tabáknak, a túlvilágra

Megfélemlítve a nemzet fele.
Megvásárolva cirka negyede.
És megalázva, ki ember maradt
a fékevesztett jogtiprás alatt.

Ez az állapot vitt el, nem a rák,
folytattad volna harcodat tovább,
ha úgy ítéled: eredménye lesz.
Hogy életben maradni érdemes.

Küzdöttél volna még tovább a kórral,
dacolva testi-lelki fájdalommal,
ha csöpp remény is maradt volna még,
hogy egyszer mozdul majd e béna nép.

De láttad, hogy már rég nem képes erre,
s a lelked kínja tested is kikezdte,
így hát a kórnak roppant könnyü volt
megtörni azt, ki meg sosem hajolt.

Te nem maradhatsz tétlen odafent sem,
rájössz hamar, hogy ott sincs rend, a mennyben,
s – elnézve a sok elkanászodott
angyalt – az Úristent ostorozod.

GYÖRE IMRE

Miért ír Tabák?

SZARKA ISTVÁN

Farkasrét

Tabák Andrásnak

Vetted –
      s adod tovább az
élet parancsát,
      hogy a változás
induljon végre el az
      ember természetében.
A Farkasrétről hazafelé
      így ballagunk utánad.

(2014. május 12.)

A természetünk

Ne mondj le rólunk, magunk felé az
      égszín, a fűzöld
utakon üde vadkeserűid
      kínáld tovább,
nyaradra készülj,
      aranyszeműdet bűvöld:
így gömbölyű –
      abba ne hagyd, Tabák!

(2010. szeptember)

Erős utazási láz

SIMOR ANDRÁS

Gyászbeszéd ^*

Jutka, Kata, Gabbancs, Muki!
Tisztelt gyászolók!

Nem tudok szabályos emlékbeszédet mondani Tabák Andrásról, aki hatvankilenc éven át, az első elemitől kezdve, amikor megismertük egymást, a legjobb barátom volt. Életművét méltatni fogjuk az Ezredvég neki szentelt számában: a korszakos jelentőségű regényeket, kiváló elbeszéléseket, verseket, a szerkesztésében megjelent hiánypótló gyűjteményeket elemezve.

Most először arról szólok, hogy ezt a folyóiratot ő teremtette meg. A Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadónál dolgozott szerkesztőként, amikor 1987-ben az Ezredvég első száma almanachként, majd 1989-től irodalmi és művészeti folyóiratként megjelent. 1990-ben összevont 1. és 2. számként Mátyás király emlékszám látott napvilágot, benne Tabák András (1490) című verse. A történelmi költeményt, ami később is kedvelt versműfaja maradt, kéziratban olvashattam el, „írtam egy verset” bevezetővel küldte el nekem. A költemény befejező soraiból idézek:

Zsarnokhitről megtért, vitéz nagy jó urak,
      istápjaink, Kinizsi, Báthori, Zápolya
S ország ékessége, Tamás úr, az érsek
      királyt koronáznak.
Vladiszláv úr jó király lesz,
      istenfélő, kegyes és szelíd,
Nem zsarnoka, de fivére, atyja
      nagyúrnak, lovagnak, nemesnek.
A béke jött el véle, a bőség s az áldás kora,
      becse lesz bornak, búzának, baromnak.
Ozmán népét sem ingerli
      innét ugyan senki többé,
Ebvásár csak egyszer volt Budán
      tatári dúlás sem lesz még egy,
Ezért hát kincs, dénár és arany,
      fegyverre, hadra már el nem orozható.
Ezután mindenki azt aprít bátran a tejébe,
      amije van, s amit el nem ivott.

Akkor meg miért jajong
              a rút, pokol pórnép?
Miért, hogy hol van, hová tűnt
              Mátyás, az igazságos?

Ezt a történelmi költeményt, meggyőződésem szerint, a burzsoá restauráció ellen írt legnagyobb magyar versként fogják valamikor emlegetni.

A prózaíró, akit 1958-ban Ladányi Mihály és Györe Imre a Tűz-tánc prózaírójának nevezett, verseinek címét mindvégig zárójelbe tette. Válogatott verseinek gyűjteményét, huszonegy év verstermését szerkesztve írtam, 2010-ben: „Ezt a zárójelet ma már nyugodtan elhagyhatná, a Telemre készülődöm versei igazi költő alkotásai”. A kötet második verse (A feketebetűs ünnepen) című, 1989. november 7-én született, a mátraszentistváni kocsmaasztalon, amikor a költő vörösboros poharát a forradalomra emelte.

Halála napjának, április 23-ának délutánján az Ezredvég következő számairól beszélgettünk. A május-júniusi számot, amely a berettyóújfalui Művészeti Iskola cigánygyerekeinek harminc gyönyörű rajzával jelent meg, korrektúrában még látta, ő javasolta, hogy az Ezredvég-feliratot alakítsuk át ugyanarra a piros színre, ami a borító rajzán is szerepel, „így vidámabb” – mondta.

Az utolsó napig dolgozott. (Jutkának, rákbetegen) címmel versciklust írt, ebből a ciklusból huszonöt vers készült el. Megjelentek a folyóiratban, és Z-füzetben tervezzük kiadásukat. Ezt a Z-füzetet, egyéb verseivel kiegészítve, még ő maga tervezte meg, állította össze.

Megrendítő lírai napló ez a huszonöt vers. Búcsú a világtól, szeretteitől. Tizenhetedik darabját idézem:

Erősen alkonyodik
Fekszem a sötétedő szobában
Katát várom, mindig
Öröm, ha éppen ő jön
Milyen különös is ez
Hosszú esztendőkön át csak
Éltünk amolyan apa-lánya
Szokványos kapcsolatban,
Néha hetekig nem láttuk egymást
Aztán, már több mint egy éve,
Mikor megtudta tőled, mi is
A helyzet velem, engem kért
A telefonhoz, és elsírta magát
Annyira szeretlek!, mondta
Mármost tudom, sem ő, sem én
Nem vagyunk érzelgős természetűek
S azt is tudom, hogy ez a kis nő
Aki gyerekként oly pici volt
Hogy elfért a tenyeremen
Most okos, szép, két gyermekes
Szívós és határozott asszony
Aki nem riad meg a világon semmitől
Ezért talált úgy szíven, amit mondott

Sajnálom az elvesztett éveket
Félek, már túl kevés az időm
Hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz

Egyik utolsó versében Radnótira emlékezett:

Ma alig hallani róla. S ha igen, csupán
Elszomorító dolgokat: összetörik és
Vörös festékkel öntik le szobrait, melyeket
Aztán dohos pincékben rejtegetnek jobb híján
Hogy verseit ma már két nemzedék nem ismeri
Vagy ha mégis, úgy gondolnak rájuk, mint pállott
Komcsi eszmékkel fertőzött zsidó sirámokra

Egy ismert irodalmárunk a minap nem átallotta
Kijelenteni, hogy Wass Albert gyakran szebb,
Igazabb, mélyenszántóbb és magyarabb verseket írt nála

Nehéz lesz Tabák nélkül élni. Az utóbbi időben szerda volt a mi napunk, 5-től 7-ig, a Hegyalja úton. Egyetértettünk a világ dolgainak megítélésében. Erről ő mit mondana – gondolom nemegyszer, április 23-a óta, és ezzel most már mindig így leszek. Betenné-e ő ezt az írást a folyóiratba, vagy előbb rábeszélné-e a szerzőt az egyik vitatható mondat kihagyására? Kitől kérne új írást, tervezne-e új rovatot?

Ígérem, hogy hallgatni fogok rá.

^* Elhangzott 2014. május 12-én, Tabák András temetésén [vissza]

TABÁK KATA

Apának

Amikor elmegyek
a borostyánnal befuttatott
öreg házak előtt,
mindig te jutsz eszembe.
Neked is így szabdalják
föl az arcod a repedések,
ilyen szépen és szomorúan.

1998. december 15.

TABÁK MIKLÓS PÉTER

A száraz élet

                                        Apának

Apám bekeveri búját a borba,
Aztán kortyol egyet kényelmesen,
Leül a konyhaasztal végébe,
És az életet
– mint más az ingujját –
egy mozdulattal fölhajtja.

Bim, Bam, Bum

MOHAI V. LAJOS

„Szeretem a sört, a sörnél csak Prágát egy kicsivel jobban!”

(Tabák András emlékének)

1.

Andris barátomnak meséltem róla először, a cseh irodalom melegszívű szerelmesének egy krúdys hangulatú kisvendéglőben, ahová akkor jártunk előszeretettel, ha levertnek éreztük magunkat az életben.

Álmos délután volt, alaposan benne jártunk már a januárban, ólomszürke és hideg vett körül bennünket, bárhol kerestük is a menedéket, rossz hangulatunkon nem oldott semmi. Aztán anélkül, hogy összebeszéltünk volna, a Tabáni Kakasban kötöttünk ki, ott ahol az Attila út a Gellérthegy felől először szorul be két házsor közé. A konyha jó volt, a nyolcvanas évek derekán ezt még kevés vendéglőről mondhattuk el; kijevi pulykamellet rendeltünk eredeti csehcímkés pilsenivel, és úgyszólván attól a pillanattól kezdve, hogy fölakasztottuk a kabátjainkat, egy piros kalapos nőt néztünk; előbb csak lopva, az asztal lapjáról fölpillantva, aztán már fixírozva, folyamatosan.

Féloldalasan ült az ablak melletti asztalsor végén a feketére pácolt csapszék tőszomszédságában levő asztalnál. Egyedül volt, a szomszédos szék támlájára vetette a kardigánját. Azon a napon mintha ő is kiszolgáltatta volna a lelkét az időjárásnak, a felhőket nézte hosszan, ahogy áthúznak a tabáni lankákon, majd eltűnnek a Gellérthegy utca két-háromemeletes társasházai fölött, amelyek úgy gubbasztottak a Várheggyel szemben, ahogy Prágában a Hradzsin körül az arisztokraták egykori fényes palotái.

Nehéz megmondani, mi keltette föl a kíváncsiságunkat iránta; az étteremben, ha nem is ültek minden asztalnál, sokan voltak. Nők és férfiak vegyesen, néhány diák a közeli gimnáziumból, pár elkésett, zsörtölődő nyugdíjas, akik napi kosztra fizettek elő. A fiatalok zajongtak, jelenlétük fölizzította körülöttük a levegőt. Az éttermet a szokásos moraj töltötte be, otthonosan és puhán.

Az asszonyon semmi rendkívüli nem látszott, mégis képes volt megnyerni a figyelmünket: világos szem és világos haj, eléggé ügyetlenül megfestve, kicsit fáradt, ide-odaábrándozó tekintet. A szenvedély parazsa régen kihunyhatott benne, valószínűleg már nem keltek birokra érte a férfiak. Mégis mintha valami titkot őrizne magában, amelyet a szívek dobogása őriz valahol.

Nem tudtuk megállni, hogy ne hozzuk szóba egymás között. „Hasonló asszonyokat csakis Prágában lehet látni” — ezt én mondtam, és meglepődtem saját kijelentésem célratörőségén. „A Vodickova utcai Varieté éttermében” — fűzte hozzá háboríthatatlan nyugalommal a barátom, noha a nosztalgia kicsinyke fénye beleszökött a mondatába, talán oly észrevétlen, hogy ennélfogva csak nekem tűnt föl.

Talán a foszló koradélutáni égbolt tette, talán valami akkor előttünk sem föltáruló érzés, talán csak az, hogy fogódzókat kerestünk ehhez a szerdai naphoz, és egy közös prágai utazás sokat sejtető emlékképe kezdett derengeni bennünk.

Igen, ettől az asszonytól, ott az ablak mellől néhány közösen eltöltött nap emlékét kaptuk vissza a Kampa fátyolos fényeivel.

1984 októberében barátom és a felesége meglátogatott egy hétvégén Prágában, ahol rövid ösztöndíjas időmet töltöttem. A támogatásukkal és a közbenjárásukkal kerültem oda, és igen megörültem, hogy jönnek; én jobbára addig csak ide-oda lopakodtam a középkorias hangulatokat idéző belső városi részeken, és olyan valószínűtlennek éreztem kezdetben az egész ottlétemet, hogy érkezésük nem is történhetett volna jobbkor. Azután hogy berendezkedtek kicsinyke fészkükbe valahol Kafka szülőházának a tőszomszédságában, nulla kilométerre attól a Prágától, ahová jönni akartak, fáradhatatlanul róni kezdtük az utcákat. Emlékezetembe véstem a rakpartok látványát, a büszkén magasodó várat, a zegzugos utcákat, ahol térképpel a kezünkben sétálgattunk, idézgetve a cseh írókat, épp ahol ért bennünket Jan Neruda, vagy Bohumil Hrabal. Nem ártott azért az elővigyázatosság hosszú sétáinkon, amelyekkel Prága szépséges hangulataira bíztuk magunkat, mert a Kampa elvarázsolt szigetecskéjén a vadgesztenyék kemény páncélja lyuggatta az alkonyi csöndet, és többször megbotlottunk az úton. Szemben a magas épületek méltóságos füzérje hullámzott elkápráztatva a szemünket. A sörözők is, amelyekbe lépten-nyomon belebotlottunk az Óvárosban és a Kisoldalon, nem kevésbé; sohasem igyekeztük lebeszélni egymást, hogy betérjünk egy-egy korsóra valahová, és álmélkodjunk a csehek szilaj jókedvén. Erőteljesen hozzájárultunk azokban a napokban az amúgy is magas sörfogyasztás szintjének emeléséhez. Így kerülhettünk a Vodicková utcai Varieté éttermébe is, már visszafelé a folyótól, valahol a Vencel tér közelében, mielőtt az éhség és a sör levert volna a lábunkról.

Talán már vacsoraidő lehetett. Az biztos, hogy terített asztalok fogadtak, és az is biztos, hogy erősen sötétedett; nem maradt más hátra, minthogy helyet foglaljunk a hangulatos, fűtött helyiségben. Rajtunk kívül vendégnek nyoma sem volt még. Egy kis lélekmelegítő kóstolgatásával kezdtük, talán az Öreg Vadász névre hallgató konyakszerű párlattal. A pincér rugalmas mozdulatokkal szolgált ki, borjú bécsit rendeltünk, hozzá csapolt Staroprament; akkoriban mindkettő nagy újság volt nekünk; „mennyi kincset rejteget egy prágai étterem” – mondta Andris, és elégedetten egymáshoz dörzsölte a tenyerét. Beszélgetni kezdtünk, aztán pont annyi idő után, hogy ne kezdjünk el türelmetlenkedni, ott illatoztak előttünk a fejedelmi étkek.

Lassan gyűlni kezdett az étterem közönsége is; néhány férfi fizimiskája olyan volt, amilyeneket a cseh filmekben lehetett látni. Ez otthonos érzetet keltett. Akkoriban ment a Kórház a város szélén című sorozat, amelyet élénk figyelem övezett Magyarországon. Én is rendszerint megnéztem a keddi folytatásokat, sőt másnap, a közös kiadói munkanapon szóba is hoztuk Andrissal az előző esti epizódot.

A Vodickova utcai Varieté étterme nem látszott valami puccos helynek, és ez kedvünkre való volt. Mindjárt ahogy letelepedtünk az asztalunkhoz, megfogott a terem szokatlan, inkább kisvendéglőre, mint fényes lokálra emlékeztető atmoszférája; pedig hát mégiscsak egy varieté éttermében ücsörögtünk Prága szívében. Ki hitte volna ezt? Aztán ahogy kezdték körbeülni az asztalokat, egyre mozgalmasabb élet költözött a falak közé.

Az ember mindig belebotlik valami megírni valóba, vagy ha nem, hát keresi azt. Ezért figyelmesebb másnál, mindenesetre ezzel áltatja magát. Próbál olvasni az idegen tekintetekből, és nem pironkodik, ha ezért tapintatlannak tartják. Az a nő hatalmas karimájú piros kalapot viselt, és a kalaptól az asztalnál sem vált meg. Különösen imponálónak éreztem azt, ahogy féloldalra billentette. Talán Andris is; mindenesetre, hogy ki-ki beavassa a másikát a saját érzékenységébe, amellyel a benyomásait elraktározta, alkalomadtán, főleg fehér asztal mellett, kitártuk egymás előtt ennek a régvolt utazásnak a kapuját, s mindezt az élmény utólagos patinájával vontuk be. A kellemes emlékek csábítottak, mint a jó irodalom. Szakmai ártalom ez, és oly sokféle kiágazása van, hogy követni is nehéz. A fontos eseményektől sohasem akarunk végleg búcsút venni, ezért a részleteket minduntalan kiszínezzük, újraéljük, hogy tovább maradjanak velünk.

Az a nyolcvanas évtized, amelyet közös gályapadnál húztunk le Andrissal a kiadóban, épp elég okot adott rá, hogy a kelleténél is többet diskuráljunk életről és irodalomról.

2.

Mindig élvezettel töltött el, ha Prágáról kezdtem mesélni, ha azokra a hetekre terelődött a szó. Andris jó beszélgetőtárs volt, sosem hagyott cserben azzal, hogy elunta volna a monológjaimat. Néha becsukta a szemét, úgy követte a helyszíneket, hiszen Prágát úgy ismerte, mint a tenyerét. Ez nekem is önbizalmat kölcsönzött. Olykor közbeszúrt egy-egy szűkszavú megjegyzést, vagy kiigazított néhány pontatlanságot, esetleg hamiskásan elmosolyodott, és figyelmeztetett, hogy ezt vagy azt az epizódot múltkor másképp meséltem el. De nem szaporította fölöslegesen a szót, mert a lelke mélyén tudta, hogy én is író vagyok, és a szolidaritás erős tulajdonsága volt a személyiségének. Néhány szarházit persze, mint mindenki, megvetett céhen belül, de ez más lapra tartozik. Az írók többnyire kerülik egymást ebben a gyarló világban; ez alól, úgy tudom, ő sem volt kivétel.

Prágába minden évben kijuthatott az ember piros útlevéllel, olcsó volt a repülőjegy, kettőezer-nyolcszáz forint, akárcsak bármelyik honfitársamnak, nekem is telt rá, hogy megigyak évente egy korsó sört a Kisoldalon, és elnézelődjek a Lőportorony fenséges tövében.

Andris imádta Prágát, tudtommal, amikor csak tehette, elutazott oda. Jó volt ott lenni vele. Nem esik nehezemre ma sem fölidézni azt a pillanatot, amikor ballagtunk az esteledő utca medrében a Nemzeti Színháznál; a közeli lakások ablakaiban mintha tüzek gyulladtak volna egymás után az alkonyati fényben. A lehúzott redőnyök pedig csukott szemhéjakként simultak a házak homlokzatára. Az utca túloldalán, a legmagasabbra nyúló ágak között résnyi kis Ég, egy örökkévalóság tenyérnyi darabja látszott…

Andris adott a kezembe először Hrabal-kötetet, a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, amelyet Zádor András fordított. Emlékszem: 1984. október tizedikén, szerdán Zádorékhoz igyekeztem. A műfordítás az a művészi tevékenység, amelyért nem lehetünk eléggé hálásak sohasem, kiváltképp Kelet-Közép-Európában nem. Lemondást követel az embertől, és türelmet, természetes arányérzéket, és ízlést; ez persze előfeltétele minden irodalmi munkának, a legapróbbnak is. Csakhogy itt másról is szó van. Szolgálatot, a szolgálat bennünk levő képességét felszínre hozni, életünk szabad vegyértékeit fölhasználva megmutatni a körülöttünk élő világ szomorúságát és örömét, ami mégiscsak a művészetből, az irodalomból árad felénk a legőszintébben – ezt jelenti. Margitka és Bandi bácsi mögött hosszú évtizedek műfordítói munkája állt. Sok általuk fordított szöveget másként el se tudnék képzelni magyarul, csak az ő érzékenységükön keresztül. Ez elfogultság, belátom. De műfordítói szemléletük kötetlensége megfogott: Prágában éltek, két nagy írásos kultúra tradíciójára építhették föl műveltségüket, s ez segített az érzékenység tisztább hangjait is megtalálni; a cseh és a magyar irodalom szerves ismerete van meg bennük – konfliktus nélkül. Később, bzovái meghívásuknak eleget téve, falusi házukban szóba kerültek sorsuk megsűrűsödött pillanatai: nehéz döntések túlfűtött időszakai, olyan életszakaszok, amikor puszta létüket fenyegette megsemmisülés a háború alatt. Ez az alapélmény is közrejátszott annak a barátságnak a szövődésében, amely Ota Pavelhez fűzte őket. Bzová kiválasztása is tartalmaz paveli sugallatot, a Berounkával, a Felderítőhöz címzett fogadóval, amely az élet nyers töredékessége fölé emelt hidat a cseh író világképében. Pavelt kitörülhetetlenül őrzi emlékezetük; egy autóúttal fölkerestük a fiatalon meghalt író szíve szerint való helyszíneit, s közben életrajzi elbeszéléseinek világából is átszűrt képekkel, utalásokkal tették plasztikusabbá számomra szívós alakját, szellemi erejét, amelyet olyan megmagyarázhatatlanul aknázott alá a halál.

Andris fejedelmi módon fölajánlotta, hogy közösen válogassuk és szerkesszük a cseh háborús és katonaprózát bemutató antológiát; a címét épp Ota Paveltől kölcsönöztük: Pontyok a Werhmachtnak. A legszebb munkája volt kiadói éveinknek.

Hrabalért keresztül-kasul bejártam Arany Prágát, bevallhatom, eléggé megszállottan, a nyomát kutatva, mint azok közül valaki, akiket mélyen érint a művészete hétszáz kilométer távolból is. Nyilvánvaló, hogy Hrabal izgalmas egyediségét nehéz keretek közé fogni; széltében-hosszában terjedő anekdoták főszereplője, akinek a nyomán megszentelt irodalomtörténeti közhelyek estek szét. A legnagyobbak közül való. Szerencse, hogy ismerhetjük; eljárhatunk tanácsokért a könyveihez. Hozzátartozik a képhez, hogy szeretett bennünket, magyarokat. Budapest lehetőséget adott neki arra, hogy Prágán kívül másutt is otthon érezze magát, persze, otthonosságérzése Zágrábtól Krakkóig ível; Kelet-Európa kapui nyitva állnak előtte.

Jiři Danĕk, a Činoherní Klub művészeti vezetője meghívott, a Gyöngéd barbár előadására.

Szemlátomást egymástól távoli játékstílusok kerültek szomszédságba – ez ebben a dramaturgiai műhelyben nem furcsa, sőt mintha ez lenne helyénvaló; észreveszem, hogy mérhetetlen bizalom nyilvánul meg a játék iránt, színésztől dramaturgig, rendezőtől díszletmunkásig bezárólag (a műsorfüzetből tudom, hogy a díszletezők beszálltak a Hrabal-darabba). Feltehetőleg ezért nem ötlik föl bennem, hogy arcokat látok-e vagy maszkot; a Činoherní színpadán nincs maszk; nincs passzivitás, semmi odabiggyesztett poén, lógó sallang, kitöltetlen idő – jó a nézőtéren, s bár a Hrabal-előadás ritmusa lassú, nem fészkelődik senki sem. Nemcsak a színpad hibájául rónám föl, ha másként volna: a játéktér külvárosi kocsma, sört mérnek, sört isznak. Még a Berounkánál megfogalmazott bolondos mondás jut eszembe: „Szeretem a sört, a sörnél csak Prágát egy kicsivel jobban!” A műsorfüzet is rátesz egy szívlapáttal erre: a kékszürke, opálos belső borítón az író könyököl, állát két tenyerébe támasztva, előtte Ballantine’s és pilzeni s üvegek megnyugtató ízlés szerint elrendezve; sokat hall az ember italozási szokásairól, de ez a kép pörölycsapás azoknak, akik vastagon lenézik Hrabalt a kocsmázásáért: szelíd és tiszta tekintet néz szembe linkségeinkkel, alkalmi ügyeskedéseinkkel. Az előadás végeztével Daněk gesztusa, mielőtt a nyirkos és hideg estébe elszélednénk: egy csapolás a színpadi sörből – mintha valami írói elgondolás dolgozna benne.

A külvárosi kultúrházban, ahol időlegesen játszanak, a színházi kulisszák lármája is megérint. Ilyen közelről még nem volt módom megfigyelni színészeket, kiváltképp munka után, épp hogy a deszkákról lelépve. A művészi játék után a személyiség átváltozásának egyedi pillanataiban, a lecsillapodástól, a kifosztottságtól a köznapi feltöltődés értelmes küszöbéig. Leckék és tanulságok, a hatvanas évek újhullámos filmjeiből megismert színészek Jiři Menzellel, Jiři Třebickával. A hely is kirívóan köznapi: a kultúrház portája. A lépcsőtől kétoldalt egyszerűen kiképzett ruhatári boksz és büfé, ízléstelen típusasztalokkal, rendre és rangra való tekintet nélkül mindenkinek. Itt hosszabbítja meg színpad és nézőtér örök összetartozását színész és néző, önmaga örömére, de úgy, hogy másoknak is juttat belőle. A Činoherní nézőterén azt éreztem, hogy a színész a játék öröméből nem a fölöslegeset, a másodlagost adja tovább, hanem ami őt legkonkrétabban foglalkoztatja, ami lelkiségének legbelső körén mozog; az a dolga, hogy a színpadon megjelenített élethelyzet erőterében kifejeződő igazságot képviselje.

Jiři Danĕkkel igyekeztem behatolni abba a közegbe, ahol a Hrabal-figurák alakmásai, előképei föllelhetők. Jiři személye biztosíték volt rá, hogy erőlködés nélkül, valamiféle beleérzési ösztönnel a valódi arányok körvonalai felé tapogatózzunk, túlexponált helyszínek helyett az átlagos emberit célozva meg, irányítatlanul, szemlélődve csupán, magunknak. Játék volt, nem hozhatott átütő sikert, mégsem sajnáltuk az agyoncsapott órákat; ennek az éjszakának a jelenetei velünk maradnak: a könnyű kézzel szórt élcek és anekdoták mögött valami tartalmasabb gazdagság sejlett föl, nem lebecsülendő nyereség – túl kávén, konyakon, cigarettafüstön.

Ezt is Andrisnak köszönöm meg, főhajtással a túlvilágra.

SIMOR ANDRÁS

2014. április 23.

Mit ér a város barát nélkül,
mit ér a reggel, és mit ér a nap,
mit ér tervezni, tépelődni,
ha nincs kivel, az emlék szétszakad!

Mit ér a kincs után nyomozni,
ha nyomtalanul odalett a kincs,
mit ér az éjszaka, az álom
annak, kinek ébredni kedve nincs?

Mit ér a Napra, Holdra nézni,
ez nem világít, és amaz se süt,
mit ér remélni, hinni, várni,
mától T. A. hiányzik mindenütt.

Mit ér tervezni, tépelődni,
ha nincs kivel, az emlék szétszakad,
mit ér a város barát nélkül,
mit ér a reggel, és mit ér a nap!

Másnap

A szerda rossz. Tabákhoz nem megyek.
Utolsó versét már nem írja le.
Azt kellene tudni, hogyan tovább,
ha többé nem beszélhetek vele?

De kérdezem, mintha itt volna még,
és kitalálom a válaszait.
Nap nem melegít. Az ég fekete.
Villámra várok, mi felhőt hasít.

Két nap múlva

A lányom
piros gyertyát gyújtott
emlékezetedre

Azt mondja
jó dolog
hogy nevető arcod
jelenik meg előttem

Biztosan
igaza van

Ennyi
amit mondani lehet

A többi
álmatlanság
fáradtság
forgolódás az ágyban
hajnalig

Ugyanakkor

Ezek a versek
a folyóirat
neked szentelt számában
fognak megjelenni
2015 januárjában

Készülnek ez alkalomra
tanulmányok
visszaemlékezések

Válogatok
elbeszéléseidből
verseidből

Ironikus tekintettel
nyugtázod
ezt a buzgalmat

„Micsoda felhajtás
úgy látszik
meghalni
érdemes”

Két hét múlva

Álmomban
azt mondom:
„5-re megyek.”

Aztán
azt kérdezem:
„Jutka is
otthon lesz?”

2014. május 12.

Ravatalozó, utána a sír.
Aki itt maradt, gyászbeszédet ír.
Szégyenkezik az ártatlan papír.
Mit ér a vers? Lennék inkább tapír!

Egy hónap múlva

„Andris a halálán van.”
„Megyek.”
Beszélgetünk.
A folyóiratról.
Mindenben
egyetértünk.
Eljövök.
Másfél óra múlva
telefon:
„Andris elaludt
végleg.”
Azóta ez van.
Ez van nappal,
éjjel.
Ez van este,
reggel.
„Azért túlozni
fölösleges” –
hallom.
Ez a vers
ennyi.
Ennyi.

Koszorú helyett

Hol van Tabák, vagy ahogy
Feri mondja: Tobakom?
Kivel búsul odaát?
Vakarom a kobakom.

Aki magára marad,
kopár, mint egy ócska rom.
Hol van Tabák, vagy ahogy
Feri mondja: Tobakom?

HAJDU GYŐZŐ ^*

Tabák András

Ha mostanában valahányszor rápillantok lapunk, az Együtt-Impreună Vezető-testületének a tagjait jelölő rovatra, mindig végtelen szomorúság, lehangoltság kerít hatalmába. Miként tudnék ilyenkor szabadulni a már-már kétségbeesésig sodródó állapottól, amikor azt kell látnom, hogy lapunk Vezető testületéhez tartozó, rendkívül jelentős alkotók-költők, művészek, tudósok gyászkeretes neve döbbenetesen hosszú sort alkot?! Az elmúlt 23-24 év alatt eltávozott közülünk Mohy Sándor, kitűnő, kolozsvári festőművész, Nicolae Cajal akadémikus, Grigore Viern, a román líra kivételes talentuma, Horváth Dezső kétnyelvű (román-magyar) költő, műfordító, szerkesztőtársunk, Adrian Pănescu, a kortárs román költészet és kultúra nagy alakja, Mircea Micu költő, lapunk állandó munkatársa, Geo Saizescu, népszerű filmrendező.

Határtalan fájdalommal megint búcsúznunk kell Vezető testületünk egy másik tagjától, drága barátunktól és rendíthetetlen eszmetársunktól, Tabák Andrástól, az eredeti tálentumú, nagyszerű, budapesti prózaírótól, költőtől az Ezredvég című rangos irodalmi, művészeti társadalomkritikai folyóirat hűséges olvasószerkesztőjétől.

Rendkívül értékes írói-költői és szerkesztői munkásságára emlékezve, pár sort idézünk abból a beszédből, amely 1996. július 10-én hangzott el Budapesten az Együtt-Impreună-nak azon a kerekasztal-értekezletén, amelyet „A lélek és az értelem kincsein keresztül népeink egymáshoz közelebb kerülhetnek” címmel tartottunk:

„A Zrínyi Kiadó szerkesztőségében dolgoztam, majd kirúgtak, most újra ennek a kiadónak vagyok a szerkesztője. 1996-ig húsz próza- és verskötetem jelent meg. Számomra ez az eszmecsere azért igazán érdekes és fontos, mert bennem különös vonzalom, affinitás munkál általában a románság iránt. Köteteimben vannak erdélyi és román vonatkozású írások is. Nagyon szeretném, ha folyóiratunkban, az Ezredvég ben közölhetnénk román költők verseit, román novellisták új munkáit. Fontosnak tartom a szomszédos népek irodalmi, művészeti életének jobb megismerését és megismertetését, mivel ezen az úton haladva juthatunk egymáshoz közelebb és érthetjük meg pontosabban egymás társadalmi-szellemi törekvéseit.”

Íme, egy igazi, európai lelkületű magyar író, egy patyolattiszta jellemű, „fehérek közt európai” férfi, aki nagy tehetségével és minden erejével mindhalálig küzdve az emberiség szörnyetege, Hitler és szövetségese, Horthy Miklós által képviselt faji uszítás, tömegmészárlás, a népekre-nemzetekre vérfürdőt zúdító fasiszta diktatúra és rémuralom ellen példát mutatott arra, hogy tetőtől-talpig magyarként és tetőtől-talpig Emberként miként kell és lehet egy népet, egy nemzetet, egy hazát, Európát minden fajta ordas eszmeáramlattal szemben megvédeni, oltalmazni. Bárcsak az ő ragyogó példamutatásából okulnának valamit azok az erdélyi magyar politikusok is, akik – enyhén szólván – közömbösen szemlélik a Horthy-kultusz itteni előretörését.

Drága fegyverbarátunk, kedves írótársunk, Tabák András, mi, az Együtt-Impreună portáján Téged egy percig sem feledhetünk el, mivel azok vagyunk, akik a szellemi tisztesség parancsolata szerint harcod folytatására már abban a pillanatban vállalkoztunk, amikor Bukarestben útjára indítottuk az Együtt-Impreunăt.

Pihenésed legyen áldott. Szellemed velünk marad.

^* Kitűnő bukaresti prózaíró, költő, lapszerkesztő, az Együtt-Impreună Vezető Tanácsának tagja [vissza]

VALLOMÁS

BERNÁTH LÁSZLÓ

Új kolléga a lapnál

Majdnem egyszerre kerültünk az 1956 karácsonyán indult Esti Hírlaphoz. Baló László volt a kiváló főszerkesztő, aki egyetemi gyakornokévem után, 1959-ben felvett a laphoz, Tabák András valamivel később, 1960-ban került hozzánk. Mindketten – kérésünkre – a kultúrrovatban kezdtünk dolgozni. Ő összesen 4 évet, én egészen a főszerkesztőségig 43 évet töltöttem a lapnál.

Az igazsághoz tartozik, hogy az elmúlt ötven évben nem túl sokat találkoztunk személyesen, és a fél évszázaddal ezelőtti közös emlékeim sem olyan számosak, hogy most történeteket tudjak elbeszélni. Az elmúlt ötven évben ugyan tudtunk egymásról, de intenzívebben csak néhány könyve és az Ezredvégben megjelent munkáim kapcsán kerültünk kapcsolatba egymással.

Az Esti Hírlapnál töltött évekre annyiban emlékszem, hogy rendkívül csendes, kevésbeszédű fiatalember volt, akit természetesen ugyanúgy küldözgettek aktuális eseményekhez, mint bármelyikünket a rovatból. Úgy emlékszem, leginkább irodalmi eseményekről, könyvbemutatókról és hasonlóakról szeretett volna írni, de erre kevés esélye volt, mert a rovatnál dolgozott, igaz, akkor még beosztottként, Dersi Tamás, akinek az MTI-nél szerzett gyakorlata után nagyobb múltja volt ezen a területen. (Jómagam film és színházi ügyekben igyekeztem jeleskedni, bár néha én is teret kaptam egy-egy könyvkritikára.)

Nem tudok róla, hogy Esti Hírlapos munkáinak maradt volna jelentősebb nyoma – bár lehet, hogy házi archívumában őrzött ilyesmit is, ez majd kiderül, ha a család rendezi a hagyatékát.

Ami számomra izgalmasan érdekes – lett volna – az apa személye, Tabák Endre. Mert akkor még lelkes focirajongó voltam, és így tudtam, hogy az idősebbik Tabák kiváló labdarúgó bíró, aki később a Játékvezető Testület vezetője is lett. Arról csak jóval később értesültem, hogy a Horthy korban betiltott szolnoki szo-ciofotós kiállítás legfőbb szervezője Tabák Lajos volt, András nagybátyja. (Jómagam ott lehettem, amikor majd harminc évvel később megrendezték mégis ezt a fotó-tárlatot és a megnyitót még elmondhatta Kassák Lajos, aki ez eredeti kiállítást is megnyitotta volna – ha engedik.)

Mindezt azért idéztem fel, mert emlékezetem szerint Tabák András együttmunkálkodásunk idején, a közös szobában, soha nem emlegette sem az apját, sem a nagybátyját. Bennem pedig nagyon motoszkált a kíváncsiság, mert az én apám is futball-bíráskodott, igaz csak alsóbb osztályú mérkőzéseken, de engem például rendszeresen kivitt a pályára, ha otthon, a mi falunkban vezetett mecs-cset. Leültetett a kispadra, ami valóban kicsi volt, egy tornatermi kispad. A faluban persze tudták, hogy én a bíró fia vagyok, és ha nem a kedvükre fújt, hát záporoztak a „jókívánságok”, amit az anyámnak kellett volna továbbítani. Azóta is birtokában vagyok jó néhány kacifántos káromkodásnak.

Kíváncsi lettem volna, hogy egyáltalán Andris apja-e a híres játékvezető, őt is vitték-e ki gyerekkorában mérkőzésekre, és egyáltalán: hogy áll a focival? (Amikor együtt dolgoztunk, Puskás már lelépett.)

Mostanában, hogy elolvastam válogatott verseinek gyűjteményét, és azt a novelláskötetét, amelyben – némi álcázással – gyerekkorában átélt, apanélküli háborús éveiről írt, kezdtem jobban megérteni őt, emberi magatartásának gyökereit. Arról, hogy már az Esti Hírlapos időben megjelent az első novelláskötete, mit sem tudtam.

Ez a háborús gyerekkor sejtette meg velem, hogy miért lett egyre következetesebb védelmezője az üldözötteknek, elnyomottaknak. (Szenzációs képi megfogalmazása egy rövid versében, hogy miért nem tud köpönyeget forgatni: mert belül is vörös az a köpenyeg.) Remek gyűjteményt állított össze Hitler '33 címmel a magyar antifasiszta irodalom jeleseinek írásaiból, akik egyben a magyar irodalom legjobbjai közé tartoztak. S talán a maga emberi hitvallását fogalmaz-ta meg – jóllehet maga nem tartozott a hallgató írók közé –, amikor egy Bécsben meghalt szatirikus emlékére írott versét így fejezte be: „Mert van oly idő, mikor nem az ékesszavú / A tanú, hanem a hallgatag.”

VARGA RUDOLF

A megrögzött álmodó – avagy az én Tabák Andrásom

Tabák Andrásnak soha nem vittem kéziratot. Nem is tudom, talán azt vártam, hogy szóljon, vigyek, ő meg azt, hogy adjak magamtól. Lényeg az, hogy így alakult. Nem tudni miért nem vittem. Illetve egy alkalommal mégiscsak, akkor is amolyan küldöncként egy vastag borítékot, melyben más szerzők kézirata volt.

Kapaszkodtam fölfelé a zörgő avarban a szélfútta Hegyalja úton. A házszámokat böngésztem. Hamar odataláltam. András a kutyaugatásra kikukucskált az ajtón. Mondtam, hogy meghoztam a szerkesztésre váró kéziratokat. Ő meg azt, hogy jól van, tegyem le. Ezzel végeztünk is. Baktattam visszafelé a lejtőn a száraz falevelek örvényében.

Most, hogy újrajátszom magamban az emlékmozit, csak egy mondat sajdul fel bennem.

Micsoda életmű!

*

Ember még sem előtte sem utána olyan haloványan sütő nyári napot nem látott, mint azon a nyáron.

Mintha valami túlvilági szűrőn át jutottak volna le a sugarak a földre. Az is lehet, hogy csak a srác érezte így. Az irodista kisasszony kicsit sajnálkozott azon, hogy a srácot életkora miatt csak egy műszakban tudják alkalmazni.

A kollégák nem titkolt leereszkedéssel fogadták.

Úgy néztek rá, akár egy kukacra. Azt mindenesetre nyomatékosították, ha nem bírja a tempót, azonnal mehet a jó anyjába, vagy ahova akar, de az biztos, hogy nem fogja őket hátráltatni a melóban.

A kollégák egy része keménykötésű, nehéz fizikai munkán nevelkedett ember volt. Másik részük pedig nemrégiben a börtönből amnesztiával kikerült, megtört, megkínzott roncs.

A srác egyik lábáról a másikra állva téblábolt köztük, elnézést kérve, hogy él. Mindenesetre látták, ő sem jókedvéből van ott, hát elnézték csetlés-botlását.

Az agyagdarálóba került, ahol a teherautókkal odahordott agyagot furikkal kellett az őrlőhöz tolni. A munkavédelmi oktatás annyiból állt, hogy egy hullarészeg ember azt mondta, alkoholos befolyás alatt nem szabad felvenni a munkát, valamint hogy tilos az őrlőfejek fölötti rácsra taposni. Ha összecsomósodik az ott összegyűlt agyag, azt ásóéllel vagy csákánnyal kell porhanyítani, semmiképp sem rugdosással. Ez persze teljesíthetetlen feladat volt, amit mindenki tudott.

A srác egy vele egykorú cigányfiúval talicskázta az agyagot, félmeztelenre vetkőzve a fülsiketítő zajban. Első nap semmilyen ennivalót nem vitt magával, gondolván, majd vesz valamit a büfében, de ott olyasmi nem volt.

Sandán pillogott, amikor ebédidőben félrehúzódtak az árnyékba. A cigányfiú újságpapírba csomagolt combokat falatozott, csak úgy, kenyér nélkül. Csámcsogva kínálta, hogy na, harapjon ő is. Szerencséjére megkérdezte, mi az?

A válasz:

– Na, mi lenne… Varnyú.

– Kösz, nem vagyok éhes – fordított hátat a zabáló cigányfiúnak.

Másnap már szatyornyi kajával jelent meg ő is az őrlőnél.

Három hétig sem tartott ez a munka, és örült, hogy két lábon menekülhetett el onnan.

Az intés ellenére percenként ránehézkedett az összegyűlt agyagra. Gumicsizmás lábával próbálta áterőltetni a vasrácson az elakadt agyagot. Egy szempillantás alatt szakadt be lába a rács résén. A csizmára ragadt agyag pedig húzta lefelé az őrlőfejek közé a lábát. Jó, hogy négy-öt számmal nagyobb volt a csizma, mint az ő mérete, így még időben kiránthatta belőle a lábát.

Nagyot csattant a lapát, amint elhajította a kezéből.

Fél pár gumicsizmában sántikált be az öltözőbe. A másik csizma akkorra ért az őrlőfejek kései közé. Éles zakkanással állt le a berendezés. Azonnal megszólalt a sziréna.

A srác ledobálta magáról a koszos göncöt és köszönés nélkül otthagyott csapot-papot.

A szenvedése bérét persze soha nem fizették ki. Az egy, valójában pedig fél pár gumicsizma árát viszont rá hátékázták, amit a következő munkahelyén az első béréből egy összegben, készpénzben le is vontak.

Ha fekete gumicsizmát lát, fejében azóta is Szól a sziréna.

*

– Ez abszurd, de így van. Gúzsbakötve kell táncolnunk egész életünkben – beszélt maga elé a srác. – Mondhatnánk úgy is, hogy táncolhatsz, de csak a táncparketten. Bár ki tudja, táncnak tekinthető-e az, amit csak gúzsba kötve lehet járni. Ahhoz talán még egy kis időnek kell eltelnie, hogy körvonalazható legyen, haladás vagy helyben járás mindaz, amit csinálsz. Az is lehet, hogy mindez csupán a mozgás illúziója. Nekem az a hitem, lehet, hogy tévhitem, hogy a magam sorsát be kell teljesítenem. A tét ma sem más, mint az ősembernél. A mamut győz vagy én.

*

A kissrác első riválisa a kakas volt, ami naponta többször megtámadta.

Kileste az alkalmakat, amikor fogást talál rajta. Hátulról, lesből, de oldalazva és szemből is nekiment, csípte, karmolta, ahol érte. A nagyanyja meg kárörvendőn kukkolta, talán a sok rosszalkodásért való bosszút látott a viadalban.

– Ne hagyd magad! – biztatta hangosan, bár azt se bánta volna, ha a kakas beroppantja a kissrác kobakját.

Ha már nagyon vesztésre állt, a nagyapja sántikált elő, hogy megmentse a szégyentől. Ölébe vette, vigasztalta, zsebkendőjével törölgette a kicsorduló vércseppeket a kissrác testéről. Ilyenkor volt legkönnyebb rávenni arra, hogy meséljen. És ő mesélt a gyógyítás istenéről.

A kissrác csak évtizedek múlva jött rá, hogy a nagyapja ölében gubbasztva hallgatott mese nem volt más, mint a Kakas Aszklépiosznak története.

*

A hatvanas évek közepén a Luxemburgi Rádióban már felhangzottak az első Beatles nóták, a She loves you, yee, yee, yee, a Came on, came on, a Twist and shout.

Azokat a zenéket hallgatva a srácban valahol mélyen megmozdult valami. Hiszen ez a frekvencia, ez a rezgés, ez az ordítozásként ható hangzavar legbelül harmóniát hordoz, csak éppen másfajta harmóniát, mint amilyen fogalom arról a köztudatban kialakult.

Érezte, ez a lüktetés az ő szívéből jön. Ez a sosem hallott hangzás az ő lelke napfénytől vakító tükre. Ha mindezt megfogalmazni nem is tudta, ösztönösen tapadt rá arra az életérzésre, amely ezekből a nótákból sugárzott. Tette ezt ugyanúgy, valami furcsa hipnózisban ő is, mint a többi kölyök.

Minden, mi korábban tünemény volt a szemében, egy másodperc alatt értékelődött le. Mintha fejére mért kalapácsütés miatt felejtette volna el az akáclombok susogását, az aratást követő cséplés utáni úszkálásnak nevezett csúszás-mászást az utánozhatatlan illatú gabonaszemek hullámai közt nagyapja kamrájában, a hombárban.

Törlődött agyából a téli hajnalok hullócsillagainak csodája, a gólyák tavaszi érkezése miatti izgatottság, a fecskék őszi költözésének szomorúsága.

Csak a zene, a lüktetés, az ordítozás.

Másodikos gimnazista korukban fejükben már összeállt a banda, amit Kádas Pistivel terveztek megalakítani.

Pisti a zenekarvezető és szólógitáros, a srác akkord, azaz ritmusgitáros, Ferenci Jankó basszusgitáros, Mátrai Géza pedig a dobos. Ez lesz a zenekar, melynek neve Gills, azaz Kopoltyúk, nagyképűbben szólva Koponyák. Ezt ugyan fennen nem volt pofájuk hangoztatni, de koponyáknak, mégpedig nem is akármilyen koponyáknak tartották magukat. Az angol szó járulékos jelentése inkább illett hozzájuk, az, hogy „szakadék”.

Később társult hozzájuk Tóth Csaba, aki szolfézsra is járt, így hozzájuk képest képzett zenésznek számított.

A srác volt a ritmusgitáros, bár akkor még egyetlen akkordot sem tudott rendesen lefogni. Őszintén szólva, később sem egészen kifogástalanul.

Gitározni nem tudott, de nagyon akart. A Kádas sógorának házában, illetve az udvar végében álló fűtetlen nyárikonyhában próbált a zenekar, azzal a felszereléssel, amit a Kádas szülei vásároltak Deák Jancsitól, aki autodidakta módon tanult meg erősítőt, hangfalat, mikrofont készíteni.

A gitárok nagy részét Merényi Jóska készítette a gimnázium pincéjében levő asztalosműhelyben. Szóltak, ahogy szóltak. Kicsire nem adtak.

Nem kell a kákán is csomót keresni.

A rádióban hallott slágereket az istennek nem bírták levenni, ahogy akkoriban mondták az utánzást.

Akárhogy kagylóztak, nem tudták reprodukálni azt a hatást, amit a profik nyújtottak. A srác ötlete volt, hogy csináljanak saját számokat. Arra nem lehet azt mondani, hogy nem az igazi.

Rögtön be is mutatta az első szerzeményét, amely borzalmas csörömpölés volt csupán. Ennek ellenére Kádasék megrendülten hallgatták. Pisti rögtön meg is kérdezte:/p>

– Fasza. Mi a címe ennek?

– A Sargasso-tenger – mondta, bár a címet az előző pillanatban még ő maga sem tudta.

– Fasza. De ehhez szöveg is kell – forszírozta Kádas Pisti.

– Ne fossál, holnapra az is meglesz – vetette oda flegmán.

Meg is lett a szöveg. A baj az volt, hogy még egyszer nem tudta ugyanúgy eljátszani a szerzeményt, mint azt az előző napon bemutatta. De azt is ki lehetett magyarázni.

Ahogyan a tenger maga változik, úgy változik a nóta. Egyébként is, a Sargasso-tengernek nincsen partja.

*

A sráchoz a mesék, a tegnapi és tegnapelőtti történetek a való élet csodáiként jutottak el.

Régi öregek elbeszélése alapján makacsul bukkant fel újra és újra a fekete lovas legendája, amely arról szólt, hogy a föld fölött, az égen időnként feltűnik valami sötétlő alak, melyre sem a tudósok, sem a papok, de még a furfangosok sem tudtak magyarázatot adni.

Mindenki csak találgatta, ki vagy mi lehet az, amit fekete lovasnak neveztek el a népek, és a feltűnése utáni időkben különös történések kezdődtek mindenfelé. Hozták a hírt erről meg arról, hogy valahol véres tejet adott a tehén, kétfejű kisborjú született, a kiscsikó alig állt lábra és másnapra nyomtalanul eltűnt az istálló szalmájáról. Ezek a különös történések pedig mindig akkor szaporodtak fel, amikor a fekete lovas feltűnt az égbolton.

Az öregemberek, ha kiejtették szájukon a fekete lovas nevét, keresztet vetettek és azt dunnyogták:

– Nincs fölöttem hatalma.

De azért sűrűbben tekintgettek az égre, és esténként tüzetesebben vizsgálgatták a csillagokat, mert tudták, a csontjukban hozták annak tudását, ne higgy a szemednek! Tudták, itt, a földön, Ősten egyik tanyáján semmi sem az, aminek látszik, és csak a szokás, a hatalmasok által csinált csalótörvény diktálja azt, hogy nagyvonalúan túltegyük magunkat egy-egy dolog vizsgálatán, anélkül, hogy a vizsgálathoz bekapcsoljunk olyan sejtéseket, elfeledettnek vélt tapasztalásokat, melyek csak összezavarják az emberi agyat. Tudva tudták, a fekete lovas egy nap megint visszatér. Tudva tudták, az eredet helye a végső állomás. Végső állomás a világ, benne minden ember számára. Tudták, mindenbe és mindnyájunkba be van programozva az, hogy egyszer megérkezünk önmagunkhoz.

Tudva tudták, név szerint is sorolták azoknak a neveit, akik makacsul utánajártak egy-egy különös történésnek és azoknak rendre furcsa végük lett. Eltűntek, élve temették el őket, befalazott kripták koporsóiban évszázados csontok mellett találták meg ismerős tárgyaikat, ruhadarabjaikat, a házuk gyulladt ki, vagy kicsiny gyermekük halt meg egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül.

Soha, senki nem kutatta, hogy ezeknek az úgymond különös történéseknek mi a racionális alapja. Talán az eretnekségtől való félelem gátolta az empirikus tapasztalat fölé emelkedést. Az ember egész élete során mindvégig önmagával küzd. Démonaival, angyalaival, félelmeivel, szorongásaival, de nem és nem meri kimondani a lényeget. Retteg még önmagában, némán, szavak nélkül is megfogalmazni azt, amit minden élő tud, hogy nincs eredendő bűn, s ha van, az csak az ezerszer átírt bibliában, az úgynevezett szent írásban, melynek változásait mindenkor az érdekek, a hatalmi viszonyok diktálták. Még Ősten, Elochim, Jahve, nefilimeh fogalmát is úgy csempészték be az úgynevezett szent iratokba, hol cseppenként szivárogtatva, hol pedig dézsából öntve, ahogyan azt a tudatmanipuláció pillanatnyi érdeke megkívánta. A sátánt, ami eredendő értelmében ügyészt jelent, azt viszont nem.

Nem csak a vajákos vénasszonyok, nem a furcsa tekintetű, erdőn-mezőn túl, a világtól elvonult táltos emberek, a látók, hanem ha jó mélyre ás magába, minden épeszű tudja, semmi nem úgy van, ahogyan van, hogy senki és semmi nem azonos önmagával. Itten kérem szépen nem egy istenség irányította a mindenséget. A nefitim szó maga többes számot jelöl, akárhogy próbálják etetni a ködöt, a zavart a háttérben megbúvó manipulátorok.

Azt a három számot, amely a lét alapja, azt szó szerint, fennhangon mondták a régi idők pásztorai, akik éjszakánként kint tanyáztak a nyájjal és behunyt szemmel is látták maguk fölött a csillagokat.

Nem kellett hozzá kompjuter, szájbertudomány, hogy kimondják a mindenséget működtető elvet.

*

Karácsony előtt egy héttel a srác és újdonsült párja a Körút egy akkor nyílt önkiszolgáló éttermében ette a kenyeret tartármártással.

A vizet ingyen adták hozzá, korlátlan mennyiségben. Az ajtón a felesége gyerekkori barátnője és annak édesapja léptek be. A srác párjára pillantva látta, az elpirul, mindjárt elsüllyed a szégyentől. Zoli bácsi és Dórika tapintatosan elfordították szemüket az asztalon árválkodó szegényes tálcákról.

Zoli bácsi egy fél grillcsirkével többet vett, mint amennyire szükségük volt. A gusztusosra sütött hússal szinte bocsánatkérően lépett a srácék asztalához. Szó nélkül tette eléjük. Ő meg legszívesebben lefejelte volna Zoli bácsit. Reszketett a dühtől. De még jobban reszketett, amikor meglátta, asszonykája ráveti magát az ételre és úgy tömi magába, mintha még sosem evett volna.

Karácsony előtt két nappal már annyi pénzük sem volt, hogy átvészeljék az ünnepeket.

Vettek egy kétkilós kenyeret és a Keleti pályaudvaron egy csurig telt személyvonatra felkapaszkodva elindultak vendégségbe. Vendégségbe a srác nagyanyjához, aki majd biztosan libasülttel várja őket. Végtére is, ismerje már meg az unokája feleségét.

Felesége kellőképpen készült is a találkozásra. A vonat nyitott ajtajú vécéjében, ahol rajtuk kívül plusz két utassal bepréselve zötykölődtek, kisminkelte magát. Olyan szép kékre festette szemhéját, hogy olyan szépet még senki se előtte se utána nem látott.

A srác nagyanyja a legnagyobb szeretettel fogadta unokája nejét. Talán eszébe jutott, hogy ő egykoron még fiatalabban állt oltár elé. Az volt az utolsó karácsony, amit a srác a nagyanyjával tölthetett. A szeretetnek olyan mélységeit pillanthatta meg, ami nem adatik meg mindenki számára.

Nagyanyja felemlegette, hogy ő milyen aranyos, jóságos és okos kisfiú volt. Vég nélkül sorolta a történeteket, csak azt felejtette ki, hogy miért tángálta el annyiszor, ha már olyan, de olyan aranyos volt, meg miért mosta ki szappannal a száját, ha a kissrác káromkodott.

A sok verést egy másodperc alatt felejtette el a srác, amikor odakint az ablak előtt felhangzott a Karácsonyi ének. A kántálás néhány perce alatt emlékezetében lejátszódott az egész élete.

Párjával a tisztaszoba fagyos ágyát percek alatt felmelegítették. Zizegett a szalma alattuk. Asszonykája áhítatosan bámulta a füstös mestergerendát. Még sosem aludt szalmazsákos ágyban.

De az ünnepnek is vége szakadt. A kora hajnali sötétben vacogva indultak vissza a fények városába. Az elhagyott buszmegálló csendjében bámulták a hullócsillagokat. A srác arra gondolt, legjobb lenne itt maradni.

Itt maradni végleg, és életében soha többé ki nem tenni lábát abból a faluból, ahol valaha élete legboldogabb, önfeledt idejét élte.

*

A srác nagyapja egy napon SAS behívót kapott, két lovával, szekerével, háromnapi hideg élelemmel, azonnali hatállyal vonuljon be a kassai kaszárnyába. A parancs, az parancs. Nem volt mit tenni.

A nagyapa katonaviselt emberként tudta, hiába a tengersok munka a földeken, a ház körül, neki azonnal vonulnia kell. A srác akkor még fiatal nagyanyja a bevonulását követő második vasárnapon már nem bírt magával. Tyúkhúslevest, töltött káposztát, ünnepi ebédet főzött, és a gyerekeket szépen ünneplőbe öltöztette. Megkért egy falubeli gazdát, vigye őt az ura után.

Arról nem szól a fáma, hogy a kapunál strázsáló őrök hogyan engedték be, de ismerve az ő természetét nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy az ember felfogja, szelídnek nem mondható erőszakkal törte át magát az őrségen. Az ügyeletes bakával lehívatta a srác nagyapját a kaszárnya épületéből.

Szegény ember kénytelen-kelletlen, a kíváncsiskodó kaján tekintetek össztüzében teljes harci díszben odamasírozott az ágyúkerék mellé pokrócot terítő asszonyhoz és a gyerekekhez.

Akinek van fogalma egy K und K huszárlaktanya hangulatáról, rendjéről és vakfegyelméről, tudhatja, ott még fingani is csak a szolgálati szabályzatnak megfelelően szabad. A vége az lett, hogy a srác nagyapja a húsleveses, csigatésztás kantlit dühtől, tehetetlenségtől, a várható retorziótól tartva az ágyútalphoz csapta.

Ezt aztán végre megértette az asszony. Összekapkodta a pulyákat és elporzott velük, hogy még napnyugta előtt hazaérjenek.

A nagyapa katonatörténeteit már kívülről tudta a srác. Lelki szemei előtt látta a kaszárnyából kimasírozó bakákat, amint tempósan nyomulnak a kuplerájba.

Bár sosem látta, utolsó szőrszálig le tudta volna írni azt az örömlányt, aki a sezlonyon ruhástól hanyatt dőlve fogadta a sorban álló, újabbnál újabb kuncsaftokat. Látta, amint hasáig húzza a szoknyáját.

– Olyan volt a micsodája, akár a bornyú szája – mutatta nagyapja az öklével a kurtizán borjúszájnyi micsodáját.

Másodpercről másodpercre követte a nagyapja fogságba esésének mozzanatait a Doberdó fennsík koromsötét éjszakájában:

– Nesz. Megint nesz – élte át újra és újra a szörnyű hadikalandot nagyapja.

Az más kérdés, hogy az idő haladtával egyre több ellenséget kaszabolt le, még végül azok kerültek fölénybe, és ha nehezen is, de legyűrték őtet.

Nem is tudta felfogni, hogy lehetett megverni egy olyan bivalyerős embert, mint amilyen ő volt, hiszen ő a nyolcvankilós, terménnyel töltött zsákokat úgy dobálta, mint más a tollas dunyhát. De megértette, a háború Fegyvert s bátor szívet kíván.

*

Szerelem. Szerelem. Az egykori srác úgy emlékszik, szép is az.

Neki Bakos Marika volt élete első szerelme. Úgy, hogy akkor még azt is tudta, hogy mi ennek a szónak a valódi, a rejtett, titkos értelme.

Bakos Marika a szemközti szomszéd lánya. A fiúkkal játszik a szalmakazalban. Bukfenceznek lefelé az aranyszálak között, de hát a szemüket ugye nem tartják csukva ilyenkor sem. Meg-megvillan Marika csupasz popsija, meg hát ott is fellibben a szoknya, ahol kinő a Marika lába. A férfiszem pedig, ha még csak kezdő is, érdeklődve nézi a villanásokat.

Marika rigónak nevezte azt a testrészét, amit ők később minden másnak neveztek, csak rigónak nem, pedig a csodálatos leleményű magyar nyelv talán erre a női testrészre tud legtöbb elnevezést.

Bakos Marika szeme azontájt még úgy csillogott, mint a kisrókáké. Mostanra már fátyolossá vált az a csodás tekintet.

Sötétedik. A többi fiút vacsorára szólongatják hazafelé az anyukák. A kissrác sunyítva húzza az időt, hogy csak ők ketten maradjunk Marikával a szalmakazalban.

Húzza az időt, de nincs bátorsága kezdeményezni. Marika végül megunja, és csupasz fenekén leszánkázik a kazalról. A kissrác szíve majd kiugrik helyéről. Itt az utolsó alkalom, el ne baltázza már! Üldözőbe veszi, csúszik utána. Utol is éri a kazal tövében. Nekilát a világ legcsodálatosabb műveletének. Marika nem szabódik, készségesen simul keze alá, csakhogy egy ponton megáll a tudomány. A kissrác szédül. Lába mintha rongyból lenne. Moccanni sem bír. Marika elhúzza a száját. Kibontakozik a szorításból:

– Na én megyek – mondja halkan.

Otthagyja a kissrácot a kazal tövében, mint valami szalmabábut. A kissrác meg rogyadozó léptekkel baktat utána.

– Ő az, akit szeretsz – motyogja, és csak baktat Bakos Marika után.

Baktat, baktat, baktat, baktat már több mint ötven éve.

*

Sándor bácsiék a patakhídnál laktak. Sándor bácsi állandó tartózkodási helye a nyárikonyha volt, ahol a lócán ücsörgött egész nap a sarkig tárt ajtóval szemben. A feje fölött kakukkos óra ketyegett, a Sándor bácsi faliórája.

Sándor bácsinak hosszú ősz haja és szakálla volt. A kissrác egy időben ilyennek képzelte az Öregisten arcát, csak az Öregistent nem huszármundérban, hanem hálóingszerű, bő kantusban vizionálta, olyannak, aki azt a faliórát időről időre felhúzza és pontosra állítja az időt.

A gyerekek napjában többször elszaladtak megnézni Sándor bácsit. Valamelyikük időről-időre megszólalt, hogy menjünk, nézzük meg Sándor bácsit. És akkor máris futottak. Szépen köszöntek neki, kérdezték:

– Hogyan van, Sándor bácsi?

Sándor bácsi vízkék szemével értelmesen pislogott feléjük. Reszketeg hangon válaszolgatott:

– Jól vagyok, angyalkáim.

Ők meg köszöntek, sarkon fordultak és futottak vissza játszani vagy enni, vagy ami éppen a dolguk volt.

*

Szombat vagy vasárnap lehet. Szeptember vége, október eleje. Az a szürkület előtti különös állapot, amikor a nap már nem süt az égen, csak a felhőkről visszaverődő fény sziporkái járják át a levegőt.

Szombat vagy vasárnap lehet, mert a kissrác édesapja is otthon van. Szülei a konyhában ülnek, valamilyen vendéggel vagy a szomszédbeliekkel beszélgetnek. A kissrác az udvaron jön-megy, a szokásos játékát játssza. Elképzel egy helyzetet, leggyakrabban harci helyzetet, húsz-harminc ellenséges katona áll vele szemben, azokkal küzd. Körbekerítik, de ő ügyesen kibújik a kelepcéből. Hadonászik láthatatlan kardjával, aprítja a láthatatlan ellenséget, egészen addig, amíg az utolsót is legyőzi.

A közelharcban ő maga is földre kerül. Felbámul a hatalmas égre. Fölötte a felkelő hold. Kúszik, vonaglik a földön, lábra szökken, megint felpillant az égre. Ahogyan szalad üldözői elől, lépésről-lépésre úgy jön utána a hold. Megáll. A hold is megáll. Elindul. A hold is megy utána. Irányt változtat. Fut jobbra. Fut balra. A hold mindenütt követi. A kissrác hanyatt dől az udvar porában.

– Az én katedrálisom – bámul a végtelen égre.

*

Nem tudja, ébren van vagy alszik.

Ez most álom vagy valóság? Nem tudja. De megtörtént. Vagy nem? Ki tudja. Nem is lényeges. Nem tudja, hogy álmaink velünk halnak-e, vagy örökké ott lebegnek a mindenségben.

Erre az egyetlen álmára emlékszik. Tíz éve lehet, hogy álmodta, és máig sem felejtette el.

Szürke a föld, rajta a ritkás gaz. Jobbra mellette egy alacsony ház. Az is szürke. A feje az eresszel egymagasban. Minden lépés, minden mozdulat nehéz. Mintha víz alatt gázolna, de mégsem olyan. Kapaszkodik felfelé egy domboldalon. A domb fölött szürke az ég, mellette szótlanul lépdel egy szürkearcú, szürkeruhás, sildes sapkás ember. A tekintetével irányít. Ösztökél, melyik ösvényen kaptasson tovább. Nem sok idő telik el ebben az erőltetett menetben. Egy szürke falú házhoz érnek, aminek mintha nyers betonból öntött lépcsői lennének, de csak két-három lépcsőfok. A szürke arcú ember megáll. Tekintetével tolja maga elé, hogy lépjen be az ajtón. A helyiségben gyalulatlan fából ácsolt bútorzat. Odabent is minden szürke. Asztal, minek lapja szürke csomagolópapírral van beburkolva. A falak is ugyanolyan papírral vannak letakarva. Az asztalnál egy másik ember ül, hasonló ahhoz, akivel idáig jött, de termetesebb. Nem tudja felidézni, hogy van-e ablak a helyiségen, mert ha van, azon át ugyanaz a semmi látható, mint odabent. Az asztalnál ülő ember a tekintetével kényszeríti, hogy üljön le a nyers faágakból ácsolt székre. Tudja, nagyon kell figyelnie arra, amit az asztalnál ülő ember mond. Pedig a szája nem mozog. Hang nem hagyja el a torkát. Érti, pedig nem tudja, hogy mit mond. Csak azt tudja, ő a Megrögzött álmodó. Meg azt, hogy moccanni sem tud, amíg az asztalnál ülő ember nem hagyja. Amíg nem akarja. Pár percig, vagy akár órákig tart mindez.

*

Furtonfurt azzal nyaggatta szegény nagyapját, hogy ölt-e embert a háborúban. Ő meg szegény rendre azzal tért ki a válasz elől, hogy az már olyan, de olyan régen volt, hogy tán igaz se volt. A gyötrés úgy folytatódott, hogy akkor azt mesélje el, amikor megbokrosodott a vénséges lova.

– Minek? Azt már meséltem – hárította el unszolását a nagyapja.

Helyette inkább belefogott egy másik történetbe, amit már százszor hallott, de azért százegyedszerre is jó volt elképzelni azokat a helyzeteket, melyekről a mese szólt.

A megbokrosodott ló történetét a nagyanyja mesélte el. A történet maga egyébként nem volt olyan egyszerű. Nagyapja, akit még soha, senki nem kapott hazugságon, mert inkább a nyelvét harapta volna le, semmint valótlant állítson, egyszer, amikor hóviharban tartott hazafelé a városból lovasszekérrel, egy, egy, egy valamit látott.

Hatalmas hó esett azon a télen. Nagyapját kérték meg, vigyen el egy embert a városba, a vasútállomásra. A Vén ló – hószakadásban is leküzdötte az akadályokat.

Az út mindkét oldalát embermagas hókupacok övezték. A ló biztonsággal haladt a szügyig érő hóban. Egyszer csak megtorpant. A srác nagyapja körbenézett és látta, a hókupac tetején egy áttetsző valami, egy, egy, egy alak lépeget. Mindez azért érthetetlen, mert a hóban lépésenként el kellett volna süppednie. De nem. Az a valami nem süppedt el.

Az alak, lábával a havat alig érintve haladt.

A ló felhorkant. Két lábra állva ágaskodott. Reszketve nyihogott, fújtatott. A srác nagyapja szinte születése percétől lovak közt élt, minden rezdülésüket ismerte, minden lóval kapcsolatos furmánynak tudta a csínját-bínját.

– Mi a lófasz! – állt fel a bakon a nagyapja, hogy lekászálódjon, a ló fülébe suttogva kantáron vezesse néhány métert, mint amikor farkast szimatol az érzékeny idegrendszerű mén.

De nem tudott leszállni, hanem repült. Repült, le a hóba. Az okos, készséges, örökkön kézre álló ló pedig őrült vágtába kezdett, magával vonszolva a felborult szekeret. Nem az úton, hanem toronyiránt száguldott hazafelé, árkon-bokron át. A szekér beakadt valami fatörzsbe, a ló pedig istrángot, gyeplőszíjat, kantárt széttépve rohant.

Egy órába tellett, míg a srác nagyapja gyalog hazakecmergett. Akkorra már bekötötték az istállóba a még mindig remegő állatot. A srác nagyanyja embert szalajtott az ura elé, látván, nagy baj van.

Az az ember mondta meg a srác nagyapjának, hogy alkonyatkor meghalt az öreg, a srác dédnagyapja, aki szintén lovas ember volt.

*

Tízéves lehetett a srác, amikor barátjával kimerészkedtek a nádasba kákabunkót szedni.

Barátja azt mondta, tíz fillérért el lehet adni a bunkók darabját. Azt mondta, ő azt is tudja, a nádasban hol lehet megtalálni a hosszúra nőtt barna fejű bunkókat.

A vállalkozás nem volt veszélytelen, mert a mezítelen lábra könnyen rátapadhat néhány pióca, aminek a letépése nem is olyan egyszerű. Na meg a fertőzés. Bár a pipás cigányasszonyok, akik uborkásüveggel hónuk alatt házról házra járták a falut, égre-földre esküdöztek, hogy:

– Csóóókolom, e za pijóca ojjjan tiszta, akár a harmat. Ettűl nem kap orbáncot, drága naccsága.

Ezt azért nem vették készpénznek. Annál inkább a kákabunkók eladásából befolyó hasznot, amiből fele-fele alapon osztoznak majd a barátjával.

Meg is szedtek vagy tizenöt-húsz takaros bunkót, ami testvérek közt is két forintot ér. Az már kérem szépen két-két gombóc fagyi ára.

A vásártérnél jártak a zsákmánnyal, amikor megállították őket a Porubjánszki fiúk. A Porubjánszki fiúkról tudni kell, hogy veszedelmes kötekedők, nagytestű, izmos testvérpár voltak. Épeszű gyerek nem nagyon húzott ujjat velük. A srá cék is lelassítottuk lépteiket. Barátja magához szorította a kötegnyi zsákmányt. A Porubjánszki fiúk elállták az útjukat. Egyikük a bunkókra bökött, és azt mondta:

– Adj egyet!

Barátja rémülten tekintgetett maga köré. A másik Porubjánszki fiú is fenyegetően szólott:

– Nekem is!

A srác barátja két kézzel ölelte magához a köteget, de a Porubjánszki fiúk nevetve rángatták ki a legmutatósabb bunkókat a szorításából. Az elpattant nádszálak letörve fityegtek.

Látta, itt pillanatokon belül kirabolják az útonállók. Ez pedig Felhívás hősiességre – villant át agyán. Gondolkodás nélkül vágta szájon az egyik Porubjánszkit, pedig öklével alig érte fel az állát. Ez bizony nem volt végiggondolva, mert a fivérek könnyűszerrel utolérik és élve el is ássák. De a srác erre nem gondolt, hanem azonnal futásnak eredt.

A Porubjánszkik döbbenten álltak egy percig. Nem fogták fel, hogy mi történt. Azt végképp nem nézték volna ki belőle, de senkiből sem, hogy ellen mer állni. Ez a percnyi döbbenet volt a srác előnye.

Futott, mint a nyúl. Szíve a torkában dobogott. Meztelen talpát perzselte a forró por. Akkor és ott tudta, futnia kell. Az életéért fut.

Hitte, amíg fut, addig szabad.

*

A Mária búcsúk. Azok voltak csak az igazi ünnepek.

Szeptember tizenkettő. Úgy, de úgy várták minden évben. Az volt a Kalendárium legolvasottabb, legtöbbször fellapozott oldala, hogy mikor lesz már végre a várva várt búcsú.

Ilyenkor a templompart előtti lankáson már korareggel felverték sátraikat a vásározók. A srác nem is értette, miért olyan sokan, hiszen mindegyikben ugyanazt a portékát árulták, savanyúcukorkát, selyemcukorkát, mézeskalács szívet meg huszárt, similabdát és papírtrombitát. Esetenként pedig ráadásként még faszárú nyalókát is. Egyébként minden falusi búcsúnak ezek voltak a legkeresettebb árui.

De a csúcspont mégiscsak a fagylajtos volt. Feléjük így hívták a fagylaltost. Azt várta minden kölyök, csikorgó, csattogó lovasszekerével mikor állít már be a fagylajtos. Az meg mintha direkten húzta volna az időt, csak úgy déltájban csörömpölt be a makadám úton, nagy port kavarva maga körött. A kölykök egy perc alatt körüldongták, mint a legyek. Másztak fel a saroglyán át a szalmába csomagolt, jégdarabokkal tartósított fagylajtos kannákhoz, amik nem voltak mások, mint negyven-ötven literes alumínium tejeskannák, pont olyanok, mint amilyenben a tejbegyűjtőből elviszi esténként a tejet a teherautó.

A tejbegyűjtőből, ahová szürkület tájékán, amikor már hazaért a csorda és a fejés is megtörtént, kannákban vitték az eladásra szánt tejet. A begyűjtő állomáson a néni az alumínium kannák szájára fehér gyolcsot terített, azon szűrte át a házaktól innen-onnan összegyűlt, kis kantlikba loccsantott tejet. A néni a füzetébe beírta, ki mennyit adott le aznap, és a következő hónap elején fizették a csekélyke tejpénzt. Ötven fillért fizetett a tejbegyűjtő a házi tej literéért, amit a tejgyárban felvizeztek és többszörös áron adták el a boltokban.

A fagylajtos alig győzte lerugdalni őket a szekérről, mert a csóróbb gyerekek, akiknek nem tellett fagylajtra, a jégdarabokat lopkodták a szalma közül. Pedig csak egy forint volt egy gombóc, ami ugyan duplája annak, mint amit városon kértek érte, de hát ugye a szállítás, meg a sok fáradság, ami a falusi kiszállássál jár. A fagylajtos jó üzletember lévén nem csak pénzért, de tojásért is adott a vízízű portékából.

A srác már hetekkel a búcsú napja előtt elkezdte bespájzolni az esti tojásgyűjtéseknél a zsákmányt. Szerencsére náluk a tyúkok szanaszét tojtak, legkevésbé a tyúkólba, a számukra előkészített tojóhelyre, így aztán a srác nagyanyja meg a gyerekek esténként szakajtóval a kézben szedték össze az aznapi termést. A szebb darabokat, amelyik nem volt tyúkszaros, meg a nagyobbacskákat a srác elcsaklizta magának. A csűr hátsó falán, a fűzfafonat egységét megbontva lyukat fúrt és a szalmába dugdosta a búcsúra előkészített pénzhelyettesítőt. Így aztán búcsúkor nem nélkülözött, pedig egy gombócért két tojást is elkért az a faszari fagylajtos, aki, amikor elfogyott a készlete, lerugdalta a porba a szalmatörekben szétolvadt jégdarabkákat. Ők meg még a porból is felszedték a jeget. Megtörölgették az ingük aljában és azt nyalogatták.

Az íze semmiben sem különbözött a pénzért vagy tojásért vásárolt fagylajt ízétől.

*

Lyukóban.

A krimóban. Vagy négy csávó. Barna bőrükön redva. Szemhéjuk félig lehunyva. Előttük rum, sör, vodka. Szájukban kiszőrösödött cigaretta. Parazsa félig kialudva. Piájukba pereg a hamuja. Egyikük fején usanka. A másikon fülére húzott jambósapka. Gumicsizmás lábuk a nyersbetonon kinyújtva. Szuszognak. Bendőjükből agyukba szívódott már a Zsubrovka vodka. A srác belebotlik a lábukba.

– Na húzz a picsába! – horkan egyikük, felriadva.

– Anyád! – veti oda a srác, válla fölött visszafordulva.

Odakint, a krimó előtt, feje a falnak szorítva. Talpa alatt jég, gigáján borotva.

– Hogy kinek az annya? – szuszog a verőember az arcába.

Mínusz hét fok. Haja tövén az izzadtságcsepp gyöngyözve folyik homlokára.

Szempillantás alatt fejbőrére fagy a korpa.

*

Ernesto che Guevarát ezerkilencszázhatvanhét október kilencedikén végezték ki Bolíviában.

Mondjuk úgy, lemészárolták. A homályban settenkedő sunyi, új világrend helytartói tudták, Che igaz eszméi termőtalajra lelnek világszerte a megnyomorítottak között, és akkor nekik annyi. A földi hatalom egyetlen birokosa, a nép végleg eltapossa még az írmagját is a sokezer éves fertőző vírusnak.

Che Guevarát lemészárolták. Ennek híre csak fokozatosan, kellő ideológiai szűrőkön, áttételeken keresztül jutott el hozzánk, de azért eljutott.

Egy világ, de legalábbis egy fél világ ül ölbe tett kézzel, és várja, hogy új megváltóját felkoncolják világ csúfjára?

Che tudta, ebben a világban minden úgy rossz, ahogy van. Nincs bocsánat. Nincs egérút. Nincs kimagyarázkodási lehetőség, semmi csűrcsavar azok számára, akik ellehetetlenítik a tudatlanságban, tájékozatlanságban, becsapottság rabszolgaságában tengődő embereket, a milliárdokat.

Az isteni mű zátonyra futott. Léket kapott. Ellepte a rothadás. Che tudta, mindent meg kell változtatni. Tudta, a bűn már mindent átszőtt. Mindent. És itt már minden szó fölösleges, a gonoszság gordiuszi csomóját csak egyféleképpen lehet megoldani. A népfelséget, a legfelsőbb szupremációt, amely mára csupán egy üres szó, tartalommal kell megtölteni. Tudta, olyan eseményeknek kell bekövetkezniük, melyektől lepereg a máz az üres szavakról. A Bolíviai napló tanúsítja, azt mondta, amit Jézus Krisztus.

Bántották is mindkettőjüket eleget. Előre kiszámítható volt a sorsuk. „Aki engem követ, azzal ugyanúgy bánnak el, mint énvelem.”

*

Andrásnak soha nem vittem kéziratot. Most már vinnék, de nem tehetem. Nem baj, így van ez jól.

Tabák András mindvégig megőrizte méltóságát, került, amibe került. Férfihoz méltó életet élt. Az igazi férfi, aki küzdő, aki megmérkőzik a rossz szellemekkel, a lelkére tapadt gonoszsággal, és nem alkuszik.

Elvileg mi mindnyájan ilyenek vagyunk, akik túléltük a jégkorszakot, a vízözönt, mert az volt csak az igazi próbatétel. Pedig a fagy is csak egy képzet.

Az igazi férfi, ha kell, jégcsapok közt is száz fokosra hevíti testét. Hogy mivel? Hát azzal, ami hajtja, amit a levegő tágasságából csak úgy belélegez. Megmarkolni ugyan nem tudja, mert az úgy van, hogy nincs.

Az igazi férfi megmássza belsőjének negyvenkilenc lépcsejét, visszaküzdi magát az égig, és lefelé a föld magjáig, a belső napig, ahonnan vétetett. Az égig, a belső napig, de nem a porig, mert mint az eltitkolt huszonnyolc apokrif evangéliumok írják, nem porból lettünk és nem porrá válunk. Oda csak a halhatatlan lélek romlása taszítja a gyengéket, akik feladták már mielőtt elkezdték volna a harcot.

Ők azok, akik nem tudták legyőzni a szorongást, így nem tudhatták meg azt sem, mi a halál értelme, mik vagyunk mi ősállatistenemberek, kik létünk minden idejében érintkezünk Őstenünkkel.

Tabák András, a tanúságtevő nemzedék megrögzött álmodója nem halt meg. Tovább él, csak most a könyvei beszélnek helyette. Egy kérdés motoszkál agyamban. Lesz-e, aki folytatja? Lesz-e, aki tovább álmodja?

Az utóbbi években ajánlással ellátva elküldte nekem könyveit. Én meg a magam munkáit. A Varga Veron rokkája és a Kutyacsillag alatt könyvemre tavaly novem berben azt írta: „Kedves Rudi! Nagyon szépen köszönöm mind a két köteted. Sajnos nagyon beteg vagyok ahhoz, hogy írhatnék bővebben róluk. Azt azonban elmondanám, hogy a Varga Veron rokkáját mesterműnek tartom. Ha ismernél, tudnád, hogy én nem szoktam az ilyen dicséretekkel dobálózni. Szeretettel üdvözöl: Tabák András”.

Ez az én legfőbb szakmai kitüntetésem.

András az utolsó percig írt, dolgozott: Sajnálom az elvesztett éveket / Félek, már túl kevés az időm / Hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz (Jutkának, rákbetegen 17).

OLVASSUK EGYÜTT

SZEPES ERIKA

A magányos farkas

Tabák András válogatott verseinek olvasásakor

Tabák András még 2010-ben kiadta válogatott verseit telemre készülődöm címen (Verseket 1989 után kezdett írni). A lírai költők gyakran húszéves koruktól készülődnek, és fiatalon ki is mondják: a halálra (gondoljunk Ady vissza-visszatérő halálkomplexusára, Juhász Gyula anakreóni verseire, a Kosztolányit kora ifjúságától kísérő és kísértő halálvágyra – halálfélelemre). Később, egyre idősödve, már metaforákat fogalmaznak, így Tabák is: készülődöm a télre. Tabáknál ez a metafora nem költői toposz: egy életút összegzése, egy versvilág egyetlen képbe tömörítése.

Ismertem őt, és szerettem: láttam mosolyát, részesülhettem kedvességében, ahogy rám segíti a kabátot vagy kávéval kínál, láttam örülni, amikor egy hét éves szerzőnkben ő is felismerte a zsenit, láttam arcán az élvezetet, amikor egy jó kéziratot olvasott – egészében derűs emberként gondoltam rá, ha eszembe jutott vagy szóba került.

És most itt ez a kötet, ezzel a fenyegető címmel, pedig akkor még nem is volt beteg. Olvasom a verseit, és azt kutatom: miért készült a télre, a jelképes halálra ez a közismerten konszolidált családi körülmények között élő ember? Nem kell nagyon kutatni: ott van a versekben kimondva, mi bántotta őt ebben az életben.

télidő című versét idézem:

Nézem az ablakból a szertelen hófúvást,
a zord téli időt, mely reánk tört idefenn,
és eszembe ötlik, hogy egykor valaha rég
az ember hittel hitte, mint oly sok egyebet,
hogyha egyszer eljön majd netán a zimankó,
ez a förgeteges, kegyetlen, téli idő,
a barátaival szorosan összebújhat,
hogy soha ki ne hűljön a szíve, a lelke.

A zimankó íme eljött,
          itt van a dermesztő idő.
                    De hol vannak a barátok?
                              (kiem. Sz. E.)

A tél tehát nemcsak az általánosan ismert metaforát, a halált jelenti, hanem Tabák számára a valódi telet, a lélek megdermedését, a süvöltő magányt. A barátok hiányát. Egy kedves álmodozásban megjelennek előtte a barátság archetípusaként Jókai és Petőfi, egymás szeretetteljes közelségében, ahogy együtt merengenek a csöndben. (Jókai Füreden)

Derűsnek, önironikusnak szánta, de az öniróniába fájdalom vegyül, amint barát, társ hiányában a tárgyaival beszélget:

Az ember végtére megtanul beszélgetni a tárgyakkal
A tollával, hűséges, de meg-megbokrosodó írógépével
(Amely, különös mód, éppen annyi idős, mint a gazdája)
Megtanul társalogni a portörlőronggyal, örökösen
Elbúvó szemüvegével, a zsörtölődő és rosszmájú
Kávéfőzővel meg egy fáradhatatlanul lelkendező
Fecsegő kislábassal…
                    (Az ember megtanul társalogni a portörlőronggyal)

Természetesen ezek a „beszélgetőtársak” pótlékok. Társat megszólító, velük beszélgető verse a válogatott kötetben mindössze néhány van: az egyik a meghalt, régi költőbaráthoz, Ladányi Mihályhoz szól, idézve annak egy versét:

Látod, Miskám, ha másban nem is épp,
ebben végtére közös a sorsunk:
fáradt kisember lettem magam is,
aki behúzódnék, ha lehetne,
a szerelem ereszalja alá,
s akár, mint te, mindig manók közé
álmodja magát, ameddig csak él.
                    (a kiemelt szavak idézetek, Sz. E. Ladányihoz)

A másik megszólító vers – szarkasztikus címmel: Irigység – a barát Dobos Éva egy versére válaszol:

Te átutazgatsz Apátiából
Letargiába – és onnan vissza.
Az én utazásom, tudod-e, mi?
Ki sem mozdulok Depresszióból.

A barátok hiánya mellett bántja volt barátainak eltávolodása korábbi, közös hitüktől, mert aki felhagyott eredeti hitével, az – Tabák szerint – felszámolta a barátságot is.

„Kiábrándultam – vallotta be tegnap
egy régi ismerősöm, akit
eszmetársamnak tudtam egykor –,
nem hiszek többé semmiben én.

Az ember alakíthatatlan,
hisz természete és jelleme
eredendő, meg nem változik.”
„És te miképp változtál meg?” – kérdeztem.

                                                            (Morus)

Morus Tamásra mint példaképre hivatkozva teszi meg vallomását: … hitem, felséges úr, / nem kígyóbőr, mely levethető. (Egy vallomásra) Meggyőződése, hogy Marx és Engels humanizmusa Jézuséval rokon: … mindig is tudták: / az Ács fia leginkább hozzájuk tartozik. (Egy akasztásról); és megvallja, hogy számára a legszebb karácsony 1944-ben volt, amikor – Tabák gyermeki hite szerint – A kis Jézus akkor / Újra megszületett. (Alleluja).

Majd ismét egy régi, kedves baráthoz fordul, Györe Imre nevében megírja az elhunyt epitáfiumát:

Költő voltam, tehát bolond,
s mivel még kommunista is,
kétszerte bolond –

                    (Gy.I. epitáfiuma)

A negyedik személy, akit megszólít, akinek nevét – ha monogrammal is, de – címbe emeli, s akinek verse indította a saját mű megírására (ezt a mottóban idézi: Koppar Köldüs), a másik nagy magányos és egyben különc Tandori Dezső, aki verebeivel, kiváltképpen a kedvenc Szpéró val beszélget ugyanúgy, mint Tabák a portörlőronggyal. A különc Tandori, aki szereti megbotránkoztatni, szelídebb kedvében csak megtréfálni olvasóit, egyik kötetének adta ezt a talányos címet, amit aztán, egészen máshol feloldott, megmagyarázott: négy utazásának emlékére állította össze a meglátogatott városok neveinek első szótagjából, s ezeket a mozaikokat úgy állította egymás mellé, hogy a magyar kopár koldus-t lehessen sejteni mögötte. A Koppar Köldüs egy kötet, amelynek egyik verséből, a Londoni Mindszentek című leoninus (rímes) hexameterből idéz sorokat Tabák.

A vers címe nemcsak Tabáktól szokatlan, hanem az egész magyar költészetben páratlan; egy fájdalmas felkiáltás: (Jaj-vers T. D.-nek), és ezt a feljajdulást a versben még tizenhét jaj követi. Műfaja siralom, s bár a magyar költészet ismer siralmakat, (néhányan közülük ezt a címet viselik is: Rogerius mester Siralmas éneke; Misztótfalusi Kis Miklós Siralmas Panasz; Vajda János. Sirámok; Heltai Jenő: Siralmas ének; Sík Sándor: A titok. XII. Siralmas ének a kerítésen kívül, csak a legismertebbek közül) egyik sem jajgat ilyen szívhez szólóan. A versíró szituáció ismerős: Tabák egyedül ül és olvasgatja Tandori könyvét, ami feltépi benne egész múltját, életét. Olyan siralom-éneket ír Tabák, amelynek minden sora utalás, valamilyen idézet segítségével, életének egy meghatározó érzésére vagy életszakaszára.

Elrongyolt bugyraiból szakadnak fel az emlékek: a bugyor a lélek rejtett zugain túl (még Dalì zsiráfjának fiókjait is látom) Dante bugyrait is jelenti, a szenvedés minden szintjét. Feltör Tabák titkos mongol története – a mások elől rejtegetett belső Én. Felidéződik üvegdiák-élete: az azonosulás Cervantes hősével, aki diákként magába gyűjtötte a föld minden tudását, de személyiségének érinthetetlenségét őrizve üvegszerű lényként létezett.

Másik sorsra vágyik: a kijelölt élet a vers elején a világ peremén Jefremov fantasztikus ifjúsági regényének a címe. A haragzöld indába csapát vágó hős képét feltehetőleg Gyimesi László bozótharcosa is versbe segíthette. Hosszú évek egyetlen sikerének könyveli el, hogy az a ló nyert Hamburgban, „akire” Tandori hozzá fohászkodva fogadott, s a siker mintha csak arra lenne jó, hogy „csalódásaira, vereségeire, kudarcaira” emlékeztesse, amelyekből a menekülés már csak a Tandori megénekelte út, az égi mező: és itt idézi Tandori versének azt a három sorát, amelyekről úgy érzi, már a lét határán születtek: ez is irodalmi emlék: Balla László erdélyi író trilógiájának harmadik kötete viseli ezt a címet.

Innen azért egyelőre nem illek az égi mezőbe;
romlani kell, kijavulni…De kell-e a télre a hol-mi?
Mindenszentek, Szpérót kérdem: amúgy… az… a vég volt?

Az idézet után mintha felszabadulnának a bugyrokba szorult szavak: … ebek harmincadjára / került hit a félrelökött eszme / mely pusztán becsület dolga ma már / csak egyszemélyes játszma magánügy. S újabb jajkiáltások: … a rokkantra tiport önérzet; a vergődő roncsolt lélek; a szív holt bazaltkráterei, állapotok és érzetek miatt. S amint megjeleníti magát tört szárnyú madár-ként – a képet Pilinszky dramatikus művéből emelte be saját metaforakészletébe –, felidéződnek az emberiség történelmének legnagyobb csapásai mint analógiák a költő fájdalmára és a lélekölő hiányokra (főként a Bibliából): a felperzselt vidék és a kiégett magtár (Jesája 47, 13-15); a ledőlt torony (Bábel tornya, Mózes 1, 11); a pestistől pusztult város képét a Biblián kívül (Mózes 2, 8-9; Sámuel 2, 17-18) a görög irodalomból (az Iliasz eleje; az Oidipusz királyban Kadmosz pusztulása ) eredezteti és felidézi Camus Pestisét is, „korszerűsítve” egy modern kori tömegpusztulás mementójával, a csernobili szarkofággal. A kiszáradt patak fordulatot a református Bibliából (1Kir 17-18), a kiszáradt, majd ismét felbuzgó folyó eseményét a Jób könyvéből (Jób 6, 16-21); a sáskajárt mező látomását, a „nyolcadik csapást” Mózes könyvéből (2, 10-20). A vesztett illúzió Balzac hatalmas művére emlékezik, a kihunyó nap szintagmát a régi jóbarát Orbán Ottó Önnön testéhez című verséből emeli át. Nem jutott el Na-Conxypánba, a Gulácsy által teremtett, és szép utóéletet – Weöres Sándor, Kormos István, Gyimesi László művei – megélt elvágyódás-országba, a nosztalgia magyar archetípusába; nem indul el megkeresni a jövő szunnyadó parazsát, a szikrát, melyből a tűz csiholódik (Ady), és azokat sem, akiket szertenézve nem látok jaj sehol (Kölcsey: Himnusz).

A meghiúsult vágyak után a szomorú bevégezettség állapotrajza következik: kifosztott, kopár koldusként tér vissza Tandori verséhez, a Koppar Köldüs szójátékhoz (játék? szomorújáték!). Ettől fogva a kivetettség, a fölöslegesség-tudat gyötri: világunk margójára szorítva úgy érzi magát, mint az ismert példázatban: „Ha pedig vak vezet világtalant, mind a ketten gödörbe esnek” (Máté, 15-14). A gödörbe veszejtő világban megelevenedik Hieronymus Bosch Szörnyeteg e, a mélyből természetesen csak „de profundis” lehet kiáltozni (130. zsoltár), de reménytelen, hogy bárki is meghallja. S ha meghallaná mégis, tudja-e módját a változásnak, „romlásnak kijavulásnak” – ahogy Tandori nyomán fogalmaz –, s hogy van-e még remény. S a legreménytelenebb lezárás: S Szpéró válasza mondd, mi volt? Mi lehetett egy halott veréb válasza: az volt… a vég … amúgy?

A mai magyar költészet egyik legszebb, legtragikusabb siráma mindössze két hatalmas mondatból áll. Az egyik elvezet a fájdalom hasonlataiként felsorolt idézeteken keresztül a jelen állapothoz, s innen kezdődik a második mondat: Ekképp tántorog hát itt az ember (B. utca). Ahhoz, hogy valaki ilyen mértékben elmagányosodjék, sok oknak kellett összejátszania. A világból kiesettséghez leginkább a külvilágból érkezett ingerek járultak hozzá bénító hatásukkal. Látlelete világos: akik ezt a rendet (rendszert) akarták, nem állnak sorban a munkaközvetítőnél. (Tabáknak ebben is volt része.) Nagyon megrázta, ami a cseheknél végbement: a cseh parlament a kommunista elvek terjesztését köztörvényes bűnnek nyilvánította. Így hát… visszamenőleges / körözést rendelünk el / Jaroslav Hašek író / Jiři Wolker költő / Egon Erwin Kisch író és a cseh irodalom további kiválóságai ellen, akik e „bűncselekmény”elkövetésével … alaposan gyanúsíthatók (45-46). A ma favorizált írókkal szemben ő azt a Móra Ferencet érzi lelki rokonának, aki megtapasztalta a szegénységet és a miatta való megaláztatást (Ő meg én). Átlátja azt is, hogy régi álmát – hídnak lenni a tegnapelőtt és a holnapután között – nem fogja tudni beteljesíteni.

Ahhoz, hogy a Jaj-verset mégsem érzem olyan kilátástalannak, mint amilyenné magát a szöveget formálta Tabák, éppen a szöveg segít hozzá: a rengeteg idézet, az empátiát sugárzó sorok, az életerőt adó művek, a belőlük áradó humanizmus, tehát mindaz, amivel Tabák körülveszi magát. A verseiben többször ismétlődő kép – magányos férfi ül egy vendéglátó ipari egység asztalánál, előtte boroskancsó – némiképp módosul: a költő felépíti maga körül, magának az irodalomból azt a világot, amire támaszkodhat, aminek kimondott szava az marad, ami a kimondáskor volt. Ez segíti abban, hogy önazonosságát a megőrzött értékek segítségével megőrizze. Nála nem változik sem az eszme, sem az ember (Egy vallomásra). Nem véletlenül idézi hát Rilkének Rodinről írott (Emersontól kölcsönzött) szavait:

A hős az – így vélekedett Rilke –,
aki centrumából kimozdíthatatlan.

                        (Felhívás hősiességre)

Mintha magának, magáról írta volna. Én sem tudom ennél szebben lezárni emlékeimet.

Egy zseni szelleme

KÉPZŐMŰVÉSZET

STRIKER JUDIT

Paul Klee – művész és kora

Paul Klee zenészcsaládban született 1879-ben Európa talán legunalmasabb államának egyik kisvárosában, a Bernhez közeli Münchenbuchsee-ben. Apja német származású muzsikus és zenetanár, aki a konzervatóriumban énekelni, zongorázni és hegedülni tanult, s ott ismerkedett meg bázeli születésű ének szakos feleségével. A család hamarosan Bernbe költözött, Klee már itt kezdte meg és végezte iskolai tanulmányait. Gyermekkorát a családi ház zeneszerető légköre mellett a korosztályára jellemzőkénél sokkal gazdag képzelőereje határozta meg, kisiskolás korától folyamatosan rajzolt, ám családja erre kevesebb figyelmet fordított, hétéves korában inkább hegedűtanárt fogadtak mellé. Olyannyira tehetséges volt, hogy már kiskamasz korában játszhatott a Berni Zenetársaság jótékonysági koncertjein. Iskolai tanulmányaiban egyaránt szerette a matematikát és a botanikát, valamint az élő és a holt nyelveket. Könnyen és gyorsan tanult, így a gimnázium elvégzése után számos lehetőség állt nyitva előtte. Bár hegedűjátéka szinte predesztinálta, mégsem tudta rászánni magát a zenei tanulmányokra. Középiskolásként állandóan rajzolt, grafikái között sok erősen karikaturisztikus jegyeket mutatott. Írt verseket és elbeszéléseket is, de az irodalom iránti vonzódását inkább csak mélyről jövő költői ösztöne megnyilvánulásának tartotta, amely nemhogy akadályozta volna a képzőművészeti alkotásban, sokkal inkább segítette. Később így emlékezett vissza erre: rendkívül erős volt a csábítás, ha kezdetben nem is rögtön a művészeté, hanem a kilátásé, elmenni valahová messzire, el Svájcból valahová, ahol érdekesebb, mozgalmasabb, tágasabb az élet. Svájcban nem volt művészeti központ, nem voltak jelentős művészek sem művészeti hagyományok. Így Európa két kulturális centruma, Párizs vagy München lehetett számára a választás – s mivel utóbbi iránt érzett szellemi rokonságot, a müncheni művészeti akadémiára való felkészülésként tizenkilenc évesen Knirr magániskolájába iratkozott be. Egy évvel később, 1899-ben egy szülei barátainak házában rendezett zeneesten ismerkedik meg Lily Stumpf zongoraművésszel, akivel – tanulmányai és utazásai miatt – hosszú éveken át, egészen házasságkötésükig hosszabb-rövidebb személyes találkozásokon, és folyamatos levelezés formájában tart kapcsolatot.

A Knirrnél rajzórákkal telt két év után a művészeti akadémián a Münchenben nagy tiszteletnek örvendő tanárnak és közkedvelt festőnek számító Franz Stuck osztályába került. Az 1900-as években München volt Közép-Európa modern művészeti irányzatának, a szecessziónak – Németországban az irányzatot képviselő folyóirat címe nyomán Jugendstilnek – a központja. Klee-re – Kandinszkijjal és kortársaival ellentétben – nem hatott jelentősebb mértékben az új stílusirányzat, bár kétségkívül érzékelnie kellett annak a friss áramlatnak az érintését, amelyet ez az irányzat a német művészetre gyakorolt. Tanáraival mindazonáltal nem volt igazán szerencséje: mindeddig csak rajzzal foglalkozott, szinte félt a színektől, úgy érezte, hogy formavilágát mindenekelőtt erős érzelmei befolyásolják, épp ezért Stucknál elsősorban a színek kezelését szerette volna elsajátítani. Ám hamar kiderült, hogy Stucktól nem sokat lehet tanulni – ezt később Kandinszkij is megerősítette. Klee szeretett volna átiratkozni Rümann festőosztályába, ám a szigorú és körülményes öreg professzor olyan kemény vizsga elé állította, amelybe bele sem mert vágni.

A következő évben elutazott hát Olaszországba, s ott töltött egy tanévnyi időt. Végigjárta csaknem egész Itáliát, megcsodálva a kora keresztény művészeti emlékeket csakúgy, mint a reneszánsz nagy alkotásait, a Vatikán görög és római szobrait. A tökéletesen megmintázott emberi alakok láttán határozza el, hogy Bernben beiratkozik egy rövidebb művészeti anatómia kurzusra. Ennek teljesítése után 1902-ben ismét Olaszországba, Nápolyba és Pompejibe látogat. Művészi alkatára különösen erős hatást gyakoroltak a pompejiben látható freskók elegáns és dekoratív színeikkel, a sziluettek hangsúlyozásával. Ezeket nekem festették, a számomra tárták fel. Erőt merítettem belőlük – írta később.

Mit nyújtott Itália a fiatal, önmagát kereső művésznek? Figyelemre méltó mindenekelőtt, hogy Klee ezúttal Itáliát részesítette előnyben Párizzsal szemben, csakúgy, mint korábban Münchent. Ez bizonyos mértékben meglepheti azokat, akik Klee-nek csak későbbi műveit ismerik. Klee azonban mindig is vonzódott az ókori művészetek és a holt nyelvek iránt, s Olaszországban megvolt a lehetősége arra, hogy a helyszínen csodálja meg az alkotásokat, és eredeti nyelven tanulmányozhassa az ókori műalkotások elemzését.

Az utazásról művészileg megerősödve tért vissza, ugyanakkor hamar fel kellett ismernie, hogy az ókori művészet iránti vonzalma megnehezíti számára az önálló művészeti stílus kialakítását: mindenképpen el akarta kerülni, hogy a naturalizmus legyen számára a kiindulópont. Legelső grafikai munkáit jellemző – kétségtelenül eredeti – stílusát lépésről lépésre, hatalmas elszántsággal alakította ki: legyőzte az akt- és tájképfestészetről szerzett ismereteit. Az 1902–1905 között készített alkotásai zömét kitevő szatirikus rajzai nem egyszerűen a klasszicizmustól való tudatos elfordulását tanúsítják: ezek a rajzok voltak a klasszicizmus tudatos elvetésének eszközei, ezek jelölték ki az új utat. Karakteréhez mindig is hozzátartozott a humorérzék, ez már bohókás skicceiben is megmutatkozott, melyekkel kedvelt geometriafüzetét „humorisztikus vázlatfüzetté” formálta. Ennek hatására metszeteiben elkerülhetetlenül megbontotta a harmóniát, a klasszicizmus lényegi elemét. Ez segítette abban, hogy elkerülje a naturalizmust, hogy kialakítsa egyéni stílusát, visszatérjen a fantázia világába, aminek nem is oly régen hátat fordított, hogy egész egyszerűen elnyomja magában az értelem uralmát és a szépség szeretetét, mert úgy érezte ezek gátolják abban, hogy a vágyott művészileg érett személyiséggé váljon. Úgy vélte, jelenleg még csak ott tart, hogy a szépséget ellenségein keresztül szolgálhatja, csak később lesz képes arra, hogy a banalitástól való félelem nélkül közelíthesse meg. 1903–1905 között készült rézkarcai technikailag igen színvonalasak és eredeti stílusúak: Klee sokat köszönhet Goyá nak és másoknak az alkotás módját, a tartalom kesernyés megközelítését, a témaválasztást, illetően.

Klee-t, aki akkoriban valóban nem mozgott képzőművész körökben – minthogy még egyáltalán nem tartotta magát festőnek, és nem vágyott arra, hogy grafikáit közönség elé tárja –, visszavonult művészként könyvelték el, úgy vélekedtek róla, hogy nem foglalkoztatják a világesemények. Ezt azonban cáfolják a művész politikai nézetei csakúgy, mint művészi megnyilvánulásai. 1902 de cembe rében Lilyhez írott levelében minden tekintetben forradalmárnak vallja magát. Oly mértékben hatott rá Oscar Wilde esszéje, A szocialista ember lelkivilága, hogy egy következő levelében – bizonyos kétségeinek is hangot adva ugyan a szocializmus megvalósíthatóságát illetően –, e sorokat vetette papírra: Ha a szocializmus minden tehetség számára megfelelő körülményeket akar és tud teremteni, akkor én is szocialista vagyok. De hiányzik belőlem a hit, mint ahogy sok más dologban sem hiszek. Mégsem fordulnék soha szembe a szocializmussal, mert ez az egyetlen tisztességes mozgalom. A Philipp Lotmar berni jogászprofesszor otthonában rendszeresen folytatott beszélgetések, eszmecserék témája 1905-ben a vérbefojtott orosz forradalom volt. A vonósnégyes, melynek mind Klee, mind Lotmar tagja volt, jótékonysági koncertet szervezett a szentpétervári áldozatok hátramaradottjai megsegítésére. A forradalom témájával képileg is foglalkozik: tépázott tollazatú, fél lábon álló, torz, de mégis újjáéledő főnix formájában fejezi ki a megfelelni nem tudást, azaz az elbukott forradalmat, s azt, hogy hisz annak feltámadásában.

Továbbra sem mutat különösebb érdeklődést az iránt, hogy alkotásait megossza a nagyközönséggel. A kisebb svájci galériák kiállításait látogatja, koncert- és színikritikákat ír egy svájci lapba, s két magántanítványát hegedülni, illetve rajzolni tanítja. 1905-ben azonban döntő lépésre szánja el magát: bár többé-kevésbé elégedett rézkarcaival, úgy véli, változtatnia kell, mert nem tarthatja magát a rézmetszés mesterének. Meg kell találnia az utat, mely kivezeti ebből a zsákutcából. Új technikával próbálkozik: feketére festett üveglapra készíti metszeteit. Naplójába akkortájt ezt jegyezte fel: az eszköz ezúttal nem a fekete karcolat, hanem a fehér. az alap nem a fény, hanem az éj; ahogy az energia világosságot áraszt, az egybecseng a természetben lejátszódó folyamatokkal. Ez jelenti számomra a grafikai-festői átmenetet.

Minthogy mindeddig ismeretlen maradt számára számos modern művészeti irányzat – erre egy grafikus és illusztrátor barátja is felhívja a figyelmét –, 1905. május-júniusában azzal tölt el két hetet Párizsban, hogy igen alaposan tanulmányozza a Louvre, a Luxemburg Múzeum és a Panthéon festészeti anyagát. Érdeklődéssel szemléli Manet, Monet, Sisley, Renoir és Pissaro munkáit – később úgy emlékezett vissza rájuk, hogy mindezek nagy segítségére voltak a színkezelés elsajátításában. Ám igazán mély benyomást Corot, Watteau, a késői Rembrandt és Goya tett rá. Minthogy az impresszionizmus közép-európai képviselőivel már korábban megismerkedett, a francia impresszionistákkal való első találkozása semmiképpen sem hatott revelációszerűen. A századforduló számos művészével ellentétben, akik számára az impresszionizmuson át vezetett az út a modernizmus felé, Klee ezt az irányzatot csak a hagyományos naturalizmus egyik megjelenési formájának, a könnyed színeket uraló tónus naturalizmusának tartotta.

1906-ban tíz metszetét kiállítják a müncheni szecessziós kiállításon, üvegfestményeivel azonban nem arat komoly sikert, de megmarad a műfajnál és új technikákkal kísérletezik. Bár messze van még attól, hogy olyan festő legyen, amilyenné válni szeretne, de lassanként értékes felismerésre jut a művészi alkotótevékenység és a festőművészet problematikáját illetően: a gyakorlott kéz gyakran sokkal inkább tisztában van ezzel, mint a fej. […] Amiképp az embernek, a képnek is megvan a maga csontváza, izomzata, bőre. azt mondhatjuk, a képnek is megvan a maga anatómiája. […] Elértem, hogy a „természetet” közvetlenül a magam stílusának rendeljem alá. túljutottam a tanulmányozás időszakán. Mostantól már minden Klee lesz, akár napok telnek el a benyomás megszerzése és visszaadása között, akárcsak percek… Eljutok-e ugyanerre a fokra valaha a színek világában?

A hosszú jegyesség után – a házasságot Lily édesapja, dr. Ludwig Stump egészségügyi tanácsos mereven ellenezte –, ez év szeptemberében házasságot köt Lily Stumpffal és Münchenben, az „ötezer festő városában” telepednek le, ahol igen élénk a művészeti élet, remek az opera, rengeteg a koncert és a képzőművészeti kiállítás. Megélhetésük érdekében felesége zongoraleckéket ad, míg Klee vezeti a háztartást, amibe egy évvel később született fiúk, Felix nevelése is beletartozik. Ez az akkoriban mindenképpen szokatlan szerepvállalás hátráltatta művészi kibontakozását, fia iránti szeretete, féltése, a világ gyermeki szemléletének tanulmányozása ugyanakkor a későbbiekben számtalan csodás képének ihletője lett.

Ekkoriban – hogy több tapasztalatra tehessen szert –, egy barátja megismerteti Daumier művészetével, és kezébe adja van Gogh leveleit, amelyekből megismerhette egy másik művész színekért folytatott küzdelmének történetét: a színekhez van Gogh egyrészt más mesterek művei tanulmányozása révén, másrészt Délre tett utazásai során, olyan éghajlatú tájakon jutott el, ahol a színek a tónusokat elnyomva uralnak el minden érzékelést. Klee szisztematikusan látogatta a müncheni kortárs művészek kiállításait, amíg csak fel nem vázolta magának a festővé váláshoz kiválasztott stratégiáját. Ennek lényegét így foglalta össze: (1) természet alapján figurális alkotásokat készíteni, első lépésként a környezetet és a teret alkotva meg; (2) nagy vonalakban felvinni az alapszíneket, és csak utána sötétíteni vagy világosítani; (3) új festészeti eljárást alkalmazni, szabadon elképzelt komplexumokat alkotva festékfoltokból, hogy azok kitörölhetetlen, valóságos főtémát alkossanak, melyet aztán folyamatosan lehet tanulmányozgatni úgy, ahogy gyerekkoromban nagybátyám vendéglőjében firtattam az asztal márvány erezetének mintázatát.

1910 viszonylag eredményes év volt Klee számára: Bernben, majd Baselben, Winterthurban és Zürichben önálló kiállításon tárhatta a nézők elé az utóbbi három évben készült 56 alkotását, melyek között voltak kréta-, ceruza- és tollrajzok, egy metszet, egy üvegfestmény és néhány akvarell. A kiállítások jó visszhangot kaptak, néhány munkáját sikerült is eladnia, igazi sikernek ez mégsem volt mondható. Bátorítóan hatott rá ugyanakkor Alfred Kubin levele, melyben egyik képét ki szerette volna választani könyvillusztrációnak. Klee így értékelte önnön teljesítményét: Festeni még mindig nem tudok, annak ellenére, hogy rendkívül alaposan tanulmányoztam a tónusértékeket és rafináltan törekedtem a világos és sötét tónusok kellő mértékének alkalmazására. Majd kissé később, már optimistábban így írt naplójában: Egészen forradalmi felfedezést tettem: a természetnél és annak tanulmányozásánál fontosabb, hogy miképpen viszonyulok a festékes dobozaimhoz. Mostantól szabadjára kell engednem fantáziámat, hogy szabadon játszhassak egymás mellett sorakozó akvarellfestékeim színskáláján.

Lassanként egyre komolyabb lépésekben haladt előre a színek elsajátításában, ugyanakkor továbbra sem veszítette el érdeklődését a grafikai eszközök iránt. Éveken át hol a természet pontos ábrázolására törekedett, hol arra, hogy képessé váljon a vonalat elméje fizikai meghosszabbításaként megrajzolni, hogy az önnön benyomásai nyilvánvaló lenyomata lehessen. Naturalista etűdeimtől friss erőre kapva ismét megkockáztathatom, hogy újra rálépjek eredeti ösvényemre, a pszichikai improvizációra. így, a természetes benyomást csupán egészen indirekt módon becsomagolva remélhetem újra, hogy azt tudom ábrázolni, ami épp lelkemet nyomja Olyan élményeket örökíteni meg, melyek vonalakká változnak a sötét éjben. Így juthat kifejezésre személyiségem a maga tiszta mivoltában, így nyerheti el teljes szabadságát.

1911-ben Münchenben kapcsolatba kerül a nem sokkal korábban alakult Der Blauer Reiter (A kék lovas) alkotói csoporttal, melynek tagjai többek között Marc, Macke, Jawlensky, Gabriele Münter és Marianne von Werefkin, és itt találkozott újra Kandinszkijjal, a csoport azonos című almanachjának szerkesztőjével. Az esszégyűjtemény összeállításának célja – az előszóban megfogalmazottak szerint az volt, hogy „gyűjtőhelye legyen mindazoknak a próbálkozásoknak, amelyek ma a művészet minden területén erőteljesen jutnak kifejezésre, és a művészi alkotás korábbi korlátainak ledöntését tűzik ki alapvető célul.”

E csoport tagjain keresztül ismerkedhetett meg több külföldi alkotó műveivel – elsősorban orosz művészek álltak szoros kapcsolatban a csoporttal, vagy voltak akár a tagjai is. A Blauer Reiter első, 1911. decemberi kiállításán több Delanay és Rousseau mű szerepelt, az 1912. márciusi, csak grafikákat felvonultató tárlaton Picasso, Derain, Braque, Vlaminck és Malevich mutatkozhatott be. A művészcsoport hitvallása nem egyetlen közös stílusirányzat volt, hanem az egyetemes hit a festészet erejében, mindenekelőtt az emberi szellem áramlásának színekkel való kifejezésében, aminek megragadására – álláspontjuk szerint – mindaddig csak a zene szabadsága volt képes. Miután Marc is megjelentette manifesztumait az almanachban, Klee-t is felkérték erre, ekkor született meg Alkotói Vallomásának első változata: Vajon egy kép egy csapásra születik? nem, részekből épül fel folyamatosan, akárcsak egy ház. a műremek mindenekelőtt teremtő, alkotói folyamat, soha nem teljes egészként éljük meg. Minden egyes alkalommal, amikor az alkotás során egy bizonyos dolog kiemelkedik a teremtés stádiumából, és ennek megvalósítását tűzöm ki célul, a dolog pillanatok alatt elveszíti intenzitását, s kénytelen vagyok új utat keresni. Valójában a dolgok lényegéhez vezető út produktív, a jövőbeni mindig felette áll a jelenben létezőnek.

Bár az első világháború kitörése a csoport végét jelentette, tagjait szétszórta, Klee számára rövid fennállása is nagy jelentőségű volt, nem utolsósorban azért, mert ennek révén tudatosult benne: nincs egyedül. Ezzel művészi elszigeteltségének időszaka véget ért.

Festőművészi fejlődésének talán legfontosabb éve épp 1914 volt. Az előbbiekből kitűnik, hosszú éveken át készülődött arra, hogy elsősorban festő legyen, és csak másodsorban grafikus. Ezért tanulmányozta a nagy festők műveit, ezért kísérletezgetett, érlelte magában a festőművészet lényegét. Technikai tudása tökéletesebb lett, művészi érzékenysége elmélyült, grafikai műveiben elérte a kifejezés tökélyét. Az év végén már nemcsak egy remek akvarell sorozatot tudhatott maga mögött, de néhány kiváló olajfestményt is, például az Hommage à Picasso című művet. Ha meghatározhatjuk Klee festőművészi pályafutásának kezdetét, úgy az mindenképpen 1914, észak-afrikai utazásának éve.

Klee August Macke és Louis Moilliet társaságában három hetet töltött Tunéziában, s rengeteget dolgozott. Naplójába minden egyes napon feljegyezte az elkészült akvarelleket. Képei az átélt benyomások vizuális és szellemi lenyomatai. Már utazása legelején, Marseille-ben teljesen új színvilág fogadta. Ahogy hajójuk közelített Szardíniához még intenzívebben érzékelte a színeket. Afrikába érve teljesen magával ragadta Kairouan, az elsőként megpillantott arab város ritmikusan sorakozó fehér házainak, és a színek érzékletes tisztaságának látványa. Mindenben a tuniszi élet és táj meseszerűségét érezte, s ez mély benyomást tett rá, a mesevilág valamilyen különös valósága, ami egyszerre tűnt távolinak és mélyen a környezeti valóságban gyökerezőnek: Anyagi világ és álom egyszerre, és harmadikként magába szívja az énemet. Április 16-án jött el a pillanat, amikor annyira eltelt az élményektől, hogy e sorokat jegezte fel: Hagyom, hogy a munka magával ragadjon. Annyira mélyen és kegyesen hajt, annyira érzem, olyan biztos vagyok mindenben, hogy nem kerül semmi fáradságba. A színek megragadtak engem. nem kell hajszolnom őket. Már tudom, hogy mindörökre az övék vagyok. Ez a boldog órák felismerése: én és a színek egyek vagyunk. Festő lettem.

Afrikai utazását követően készült képeit beragyogja a harsogó vörös, az élénksárga, a pompás ibolyaszín, a harsogó friss zöld, a rózsaszín, az éteri ultraibolya. A sötétkék égbolton lampionszerűen felaggatva ragyog a nap, a hold, s körötte a sok csillag. Városképein az építőkocka játék köveihez hasonló háromszögekből és négyzetekből építi fel az előtér mozaikképét. A hegyek piramist formáznak, s olykor a kék messzeségbe tűnnek. A távoli kék hegy, mely magához vonzza a tekintetet, alkalmat ad a kékben megnyilvánuló absztrakcióra. A kék színről Kandinszkij úgy vélekedett, hogy elmélyülésre késztető képességénél fogva a végtelenbe hívja az embert, és felébreszti benne a vágyat a tisztaság, és végső soron a végtelen iránt. A kék a romantikusok ősi színe, és nemcsak a Blauer Reiter művészcsoportban egyesültek művészek ilyen idealisztikus hangzású elnevezéssel, de később ismét egymásra talált Kandinszkij, Klee, Feininger és Jawlensky Die Blauen Vier (A Kék Négyes) égisze alatt. Mindazonáltal Kandinszkijjal szemben, aki tárgyszerűtlen alakzatait többé-kevésbé elszakítja a természettől, hogy szabadon csak a forma kialakításával foglalkozhasson, Klee továbbra is szoros kapcsolatban marad a természettel, átérezve, hogy „a természet az ember szervetlen teste, […] a természet az ő teste, amellyel állandó folyamatban kell maradnia, hogy meg ne haljon.” (Marx)

Kétségtelen, hogy több alkotásán az előtér geometrikus alakzatai feloldhatatlan ellentmondásban állnak az égbolttal, a ragyogó nappal és/vagy holddal, ám a színek derűs összhangja nemcsak a képalkotást tekintve fogja össze az alkotást egységes egésszé, de a szín, mint kifejezési eszköz egészen sajátos új egységet hoz létre.

Klee – bár svájci anyától Svájcban született – apja révén németnek számít, így a világháború kitörésekor tisztában van azzal, hogy bármikor behívhatják. A háború kitörésekor – sokakhoz hasonlóan – hisz a gyors német győzelemben, sőt még abban is reménykedik, hogy az majd társadalmi fellendülést eredményez. Ám nézetei nagyon gyorsan megváltoznak, amint barátja Macke, aki önkéntesként vonult be, már az első csaták egyikében elesik. A háború rémségeit absztrakt vagy impresszionista stílusban felvonultató festményeivel igyekszik megnyerni a közönséget a háborút elutasító nézeteinek – természetesen nem sok sikerrel. Így a vágyott közönségsiker elmaradt.

Behívóját 1916-ban egyazon héten kapja meg, mint másik festőbarátja, Marc halálhírét. Az alapkiképzés után a frontszolgálatra felkészítő gyaloghadtesthez kerül. Apjának, befolyásos barátai révén sikerül elérnie, hogy elkerülje a frontszolgálatot. Ehhez az adta meg az alapot, hogy több neves művész halála után a bajor király rendeletileg mentesítette a frontszolgálat alól a müncheni művészeket, így Klee egy repülőiskola kötelékében teljesíthetett adminisztrációs szolgálatot. E körülmény folytán csaknem háromévi katonai szolgálata alatt mindvégig festhetett, s időnként találkozhatott feleségével és kisfiával is. A megélt kudarc hatására azonban már besorozása előtt felhagyott azzal, hogy akárcsak a legelvontabb formában is foglalkozzon a háború témájával. Első önálló, akvarelleket felvonultató kiállítására 1916 tavaszán a Sturm galériában került sor, a galéria tulajdonos Herwarth Walden épp ez idő alatt jelenteti meg Franz Marcról írott nekrológját. Klee úgy érzi, behívója révén a csatamezőn, képeivel a művészet terén lépett Marc nyomdokába. Már ezen a kiállításon is vevőre talált több képe, az igazi áttörést azonban a következő év hozta meg: 1917 februárjában megnyílt kiállítása után a műkritikusok őt kiáltották ki a Marc halálát követő időszak legnagyobb német festőjének. A sors furcsa fintora, hogy képei eladásából származó bevétele – a háborúellenes tematikától való eltérés mellett – annak volt köszönhető, hogy az egyre fokozódó fegyvergyártás profitja jelentősen megnövelte egy bizonyos társadalmi réteg vásárlóerejét, mely – a később valóban bekövetkezett inflációtól tartva – műalkotásokba fektette pénzét.

Már 1916-ban foglalkoztatta a gondolat, hogy versképekből készült ciklust hozzon létre – az ötletadó néhány kínai vers volt, melyeket beépített kompozícióiba – de csak néhány kísérletig jutott el. 1918-ban alkotta meg ugyanakkor egyik kultikussá vált képét, az akvarellként megformált költeményt Éjszürkeségből felbukott címmel. A hétsoros vers szerzője ismeretlen, feltehetően maga Klee. Szövege a művész kézírásával olvasható a kartonlapon, melyre az akvarellt felragasztotta. A versnek nincs alanya, de a szövegkörnyezetből kikövetkeztethető, hogy éjszaka felszálló repülőgépről van szó. Minthogy az akvarell képvers, képileg ez nem jelenik meg, harsogó színű négyzetekbe ágyazott betűk adják ki a vers szövegét, ezüstpapír csíkkal – talán mégiscsak a gépmadárra utalva? – választva el az első négy verssort az utolsó háromtól. Klee-t ugyanis régóta foglalkoztatta a repülés témája – erre grafikáiban számos példát találhatunk –, s a repülőbázison töltött katonaévek ezt még inkább felerősítették.

1918. november 7-én, négy nappal a fegyverszünet bejelentése előtt forradalmi kormány alakul Münchenben. Klee hamar felismeri, hogy az új kormány támogatja a modern művészeti törekvéseket, ezért a következő év áprilisában lelkesen elfogadja a felkérést, hogy legyen a Forradalmár Művészek Végrehajtó Bizottságának tagja. Mivel a tiszti különítmények csapatai pillanatok alatt megdöntik a forradalmi kormányt, e minőségében már nem tehetett semmit a művészetek támogatásáért. Elővigyázatosságból Svájcba utazik, onnan küldi levelét Alfred Kubinnak, melyben így összegzi tapasztalatait:

Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy ez a kommunista köztársaság rövid életű lesz, de legalább kipróbálhattuk magunkat egy effajta közösségben. Volt ennek pozitív hozama. persze – némi túlzással – az individualista művészetre nincs szüksége a nagyközönségnek, az a kapitalisták élvezeti cikke. Úgy vélem, mi nem csupán a gazdag sznobok csecsebecséi vagyunk. S mindazt, ami bennünket így vagy úgy az örökkévalóság felé űz, egy kommunista társadalom minden bizonnyal támogatná. példánk széles körben lenne gyümölcsöző és hatékony, ha különféle csatornákon terjedhetne… az effajta új művészet a mesterségbeli tudás rangját is megemelné. Mert megszűnnének az akadémiák, és szerepüket a mesteriskolák vennék át.

Alkotói korszakában áttörés következett be, 1919-ben a megelőző két évben készült számtalan alkotásából 326 művét bemutató kiállítást rendeznek, képei eladásából már jövedelemre is szert tesz, naplórészleteire alapozva két monográfia jelenik meg róla. Ennek az időszaknak egyik mesterműve a Telihold. A telihold a képen olyan, mintha egy másik világban bukkanna fel hirtelen. Ott van benne visszaemlékezések sora az őrségben átvirrasztott éjszakákról, a bolyongó holdtányérokról, amint vörösen és parázslón állnak délen nehéz ragyogással az égbolton, vagy éppenséggel északon ezüstösen csörömpölve ragyogják be a csillagos hegyvidéki éjjeleket; vagy másik visszaemlékezés cseréptetős, sötét házakra, sápadt holdfénnyel megvilágított házfalakra, nyitott ablakokra, virágokra, kertekre. A fent és a lent nem tükrözi a valóságos viszonyokat: a kép egészében a forma tolakodik az előtérbe. Már korábbi képein is megnyilvánult, hogy Klee a térbeli illúzió megteremtése érdekében lemond a perspektíva, mint eszköz alkalmazásáról. Most azonban már a valóság illúziójának teljes elvetésével szembesülünk. Az emlékképek természetesen nem a meghatározott szituációk képszerű lenyomatainak festői rekonstrukciói. S a kép a legkevésbé sem egy életre kelt álom. Az álmok egyáltalában nem elvontak, épp ellenkezőleg, legtöbbször olyan realisztikusak, mint egy emberi testet ábrázoló kép. Az álomszerű, az éjjeli, a holdfényes Klee művészetében megszemélyesül, képszerű alakot ölt. Az emlékek futóhomokja és az érzésekhez kapcsolódó asszociációk képezik az alapját annak az alkotói koncepciónak, amely a kép megalkotása során a formában ölt testet. Másrészt a kép eredendően alkotói vágyból építkezik, semmiképpen nincs szükség valamiféle előre kijelölt tartalmi vagy formai ötlet feltételezésére; az alkotói ösztön játékosan kibontakozva csak a kép alkotásának folyamatában találja magát szembe a kép valós „tartalmával”. Klee a képi látványt szavakban így fogalmazta meg: Ez a tárgyiasult igenlő válasz vezet el az egyik vagy a másik nyersanyag alkalmazásához, ami a már megformált tárgyhoz szükségszerűen kapcsolódik. Mégpedig azokhoz az attribútumaihoz, melyek – ha a művésznek szerencséje van – éppen olyan könnyedén engedik meg az új elem beillesztését az éppen szükséges helyre, mintha az mindig is ott lett volna.

A művészeti életben az első világháború közvetlen következménye volt a szürrealisták színrelépése, és vannak, akik Klee-t is közéjük sorolják. Azonban bármennyire jelentőségteljes szerepet játszik is műveiben a valóságon túli világ, őt nem a szürrealisták által hirdetett pszichikai automatizmus ereje készteti arra, hogy műveit a nyilvánosság elé tárja. Jóllehet, megfigyelhető nála a tudatalattiból feltörekvő hatalmakkal valamiféle rokonságot mutató fogékonyság, azonban alakformálása és stílusa csak valamiféle igen távoli rokonságra utal. Klee nem tartotta magát a szó szoros értelmében vett szürrealistának. Az egymással össze nem függő dolgok álomszerű, nemrealista összekapcsolása a látvány szintjén, a realitás különböző szintjeinek összeboronálása számára bizonyos fokig a Christian Morgenstern példáját követő bohókás „igazi-nem igazi” játék, melyben ő maga is részt vett, örömét lelve kombinatív kép- és szójátékokban. Egyik ilyen grafikája a költő Bim, Bam, Bum című versének képi megformálása: a Bim lány-harangszót követő Bam úrfi-harangszó száll az éj egén, kínlódva várva kedves harangszava, Bim jöttét, ám Bim már Bum úrfinak adta magát. Művészete másfelől annak a mély meggyőződésének képi megvalósítása, hogy minden állandó mozgásban van, s a művészi alkotásnak – mely valójában a Teremtéshez hasonlatos – ezt kell magas szinten visszaadnia. Önmagát nemcsak a jelen, de a múlt és a jövő létezőinek körében határozza meg, magyarázatot adva képei talányos voltára, s egyben bevallva, hogy még hosszú és kemény munka vár rá:

Hétköznapi fogalmakkal nem vagyok megragadható
Hisz egyformán otthon vagyok a holtak
S a még meg nem születettek világában
Másoknál kissé közelebb a teremtő alkotás szívéhez
De még távol attól, hogy elérjem.

1920-ban Walter Gropius építész, a Bauhaus alapító igazgatója felkéri Klee-t, hogy legyen a Weimarban létesített mesteriskola, az Állami Bauhaus oktatógárdájának tagja. A Bauhaust 1919 áprilisában alapították, nagyon hasonló alapelvekből kiindulva, mint amit Klee is megfogalmazott Kubinnak írott levelében. Kitűzött célja és jelmondata „a művészet, tudomány és technológia új egysége az emberiség szolgálatában” értelmezése: megszüntetni a különböző művészeti ágak autonómiáját, elszigeteltségüket a kézműves mesterek világától, lehetőséget nyújtva a művészetek és mesterségek újraegyesítésére, valójában létrehozva az ipari formatervezést, aminek termékei a művészi tervezésű, de iparilag előállítható, a szerényebb jövedelműek számára is elérhető közszükségleti cikkek, felesleges cirkalmaktól mentes, praktikus lakóházak. Klee örömmel fogadja Gropius meleg hangú invitálását, és az év novemberétől a Bauhaus rendes tanára lesz. Csaknem tíz éven át oktatott ebben az intézményben, melynek folyamatosan védekeznie kellett a konzervatív és nemzetiszocialista körök támadásai ellen. A türingiai kormány 1924-ben felmondta a Bauhausszal és a tanárokkal kötött szerződést, az intézménynek 1926-ban át kellett tennie székhelyét Dessauba.

Klee kinevezése tökéletesen logikus volt: a novemberi forradalmat követően kinyilvánította baloldali elkötelezettségét, a Bauhausban tanító festők ismerték műveit, s maguk is kötődtek a Sturm galéria által képviselt modern művészeti irányzatokhoz. Az első téli kurzus során Klee „A vizuális forma” címmel tartott gondosan előkészített előadás sorozatot.

A Bauhaus – melynek bár Gropius volt a tényleges vezetője, a Moholy-Nagy által kijelölt, megkerülhetetlen utat járta –, 1923–1925 között az expresszionista-idealisztikus célokat kitűző intézményből egyre inkább a célszerűség irányába tartott, büszkén vallva megvalósított elképzeléseinek funkcionalista voltát, melyben a szépművészetek legfeljebb alárendelt szerepet játszhattak. Klee az üvegfestészet és a szövés területén „formamesterként” tevékenykedett, ám ennél sokkal fontosabbak és jelentősebbek voltak előadásai, melyek a forma és szín funkcionális erejét taglalták, nemkülönben a festészet iránt erősen elkötelezett, „önkéntesek” számára létrehozott osztálya.

Alkotóművészetét tekintve rendkívül termékeny volt ez az időszak Klee életében. A később kultikussá vált, 1922-ben alkotott Senecio Klee humorérzékének és az afrikai művészet iránti fogékonyságának manifesztációja. A sárga különféle árnyalatainak variálásával és az egyszerű geometriai alakzatok alkalmazásával hozza létre egy öregember portréját. A szemtől szemben ábrázolt emberi arc állandóan visszatérő téma Klee rajzain és festményein. A mértani formák művészi alkalmazása a képen azt a megtévesztő látszatot kelti, mintha az egyik szemöldök le lenne borotválva. A bal szemöldököt ugyanis egy háromszög jelképezi, míg a másikat egy egyszerű görbe vonal. A képet, mely szándékosan utánozza a gyermekrajz minimális emberi vonásokat megjelenítő bizonytalan vonalait és formáit, szokás Szenilissé váló ember arcképe címmel is illetni. Az emberi arc ilyetén átformálása a színeknek háromszögekre történő felosztása révén jön létre. A sík mértani négyzetek kör alakban helyezkednek el maszkot viselő arcot alkotva a Harlekin figura négyes tagolású, változatos színű öltözékében. Az artista Senecio portréja a művészet, az illúzió és a dráma világa között folyton váltakozó kapcsolat szimbólumaként fogható fel. A mű jól illusztrálja Klee művészi alapvetését: a vonalas grafikai elemeket, a színes síkokat és tereket a művész szellemi energiája hozza mozgásba. Nagy képzelőerővel megáldott firkálgatásai közben ezt így fogalmazza meg: útjára bocsátom a vonalat.

Ebben az időszakban készült számos műve közül egy másik kiemelkedő, szokatlanul nagyméretű alkotás a Halbűvölet. Felidézheti a hatalmas akváriumot, amelynek látványában Klee Nápolyban oly sokszor gyönyörködött, ám ez a rendkívül finom vonalakból, színekből és formákból létre keltett mesevilág sokkal több egy medencébe zárt halakat ábrázoló képnél, vagy egy ehhez hasonló téma poétikus változatánál: ez valójában egy hatalmas gazdagsággal megáldott fantáziából született alkotás. Halak, virágok, emberi alakok, a Nap és a Hold, no meg egy óra népesíti be ezt a világot színpompás harmóniában.

E rendkívül termékeny festői időszaka következtében Klee 1928-ra már nem képes összeegyeztetni a Bauhaus céljait saját művészi törekvéseivel, s helyzetét az is nehezíti, hogy míg ő Dessauban tanít, családja továbbra is Weimarban él. Feleségének ezt írja: … Rossz lelkiismeretem mindenhová elkísér, mindig gyötör valami: a művészet, az iskola vagy a magánélet… így tárgyalni kezd más akadémiákkal.

Tunéziai útja óta nem szánta rá magát hosszabb utazásra, azonban 1928–29 fordulóján a nem sokkal korábban alapított Német Klee Társaság anyagi támogatása lehetővé tette számára hogy Egyiptomba utazzon. A Főút és mellékutak című táblakép egyik legszebb terméke ennek az útnak. Amióta Wilhelm Hausenstein 1921-ben megjelent Kairouan, avagy történet Paul Klee festőről és korunk művészetéről szóló szép könyvében rámutatott a művész beduinok iránti vonzalmára, a keleties stílusjegyeket Klee művészetébe szervesen beépült elemekként szokás kezelni. A művész családjában járta valamiféle hír talányos afrikai gyökerekről. S Klee maga, úgy tűnik, nemcsak a mesevilág révén, de lelki nyugalmat tükröző életérzésével is mélyen vonzódott a keleti szemléletmódhoz. A második út nyomán számos képet készített, többek között az említett Főút és mellékutak címűt. Mit látunk a képen? Talán szántóföldek légi felvételét? Vagy geológiai rétegek térképészeti ábrázolását? Ránézésre bármelyik is lehetne. A lejtősen és teraszosan futó vonalak tájkép perspektíváját sugallják. Lentről felfelé szűkülő, vízszintesen becsíkozott színes sáv húzódik végig a képen, a különböző színű geometriai alakzatok vibráló rácsozatot alkotnak. A halvány színek egyre harsányabbak lesznek a „főúton” mely a látóhatárt jelző megszakítás nélküli türkizkék sávoknál ér véget.

1930-ban elfogadja a Düsseldorfi Művészeti Akadémia meghívását, de ott csak 1931 szeptemberében kezd tanítani. Mindössze négy tanítvánnyal kellett foglalkoznia, ez jóval kevesebb kötelezettséget jelentett a Bauhaus-időszakhoz képest, sokkal több ideje maradt az alkotómunkára, s az sem mellékes, hogy nem kellett anyagi gondokkal küzdenie. Ebben az időszakban festi meg egyik legnagyobb méretű képét. Az Ad Parnassum sötét vonalakkal szabdalt mozaiknak tetszik, az apró szemű hálózat kék, fehér, sárga, narancs dombornyomású kis kockákból épül fel. A határozott sötét vonalak egy épület bejáratára és tetőszerkezetére utalnak, a vibráló színtenger egyetlen nyugodt pontja a Napként felfogható narancssárga korong. A kép a szikrázó színek ellenére végtelen nyugalmat áraszt. Klee a Parnasszusra tört, s végre megérkezett.

Ez a szinte tökéletesnek nevezhető állapot azonban túlságosan is rövid ideig tartott. 1933. január 30-án Adolf Hitlert kinevezték a Német Birodalom kancellárjának. Minthogy Klee mindeddig nem talált Düsseldorfban megfelelő lakást kettejük számára – fiúk Dessauban színészetet és rendezést tanul – levelében ezt írja feleségének: Hitler egyre inkább távolodik papentől, és teljesen letér a vágányokról. nem hiszem, hogy bármit is tehetnénk a dolgok megváltoztatása érdekében. a tömegek nem érzékelik a valóságos dolgokat, ostobák ebből a szempontból. Mint látható, aggasztották az események, s bár igen hamar személyes támadások is érték – a nemzetiszocialista érzelmű Die Rote Erde című újságban megjelent rágalmazó cikk zsidó művészek erődítményének nevezte a düsseldorfi akadémiát, őt magát e szavakkal illetve: azt meséli mindenkinek, hogy arab származású, pedig tipikus galíciai zsidó, Klee félelmeit magában elnyomva minden jel ellenére reménykedett állása megtartásában. Annak ellenére, hogy márciusban házkutatást tartottak dessaui otthonukban, viszonylag költséges házat bérelt Düsseldorfban, hogy magához vehesse feleségét. Még a költözés előtt ezt írja április 6-ai levelében: Belátom, az állásom és a jövedelmem körüli bizonytalanságok rendkívül nyugtalanítóak lehetnek. De nincs értelme idegeskedni, csak árt az egészségnek… Határozottan foglalt állást az állása megtartása érdekében szükséges „árja származás bizonyítékát” illetően: Majd igazolom, ha erre hivatalosan felkérnek. De méltóságon alulinak érzem, hogy magam kezdeményezzek lépéseket e primitív vádakkal szemben. Mert még ha zsidó is lennék, és történetesen galíciai, ez személyem vagy munkám értékéből egy jottányit sem vonna le. Személyes véleményem, hogy egy zsidó és egy idegen semmivel sem kevésbé értékes, mint egy német és egy őshonos, s e meggyőződésemet saját érdekemben sem kell feladnom, mert ha így cselekednék, mindörökre komikus emlékművet állítanék magamnak. inkább a fejemre idézem a bajt, semmint tragikomikus figuraként a hatalmon levők kegyeit keressem.

Minthogy a közszolgálat átszervezéséről szóló törvény azt is kimondta, hogy az a közalkalmazott, akinek „korábbi politikai tevékenysége nem garantálja, hogy minden időben és feltétel nélkül támogatja a nemzeti államot” szintén elbocsátható (vagy inkább elbocsátandó), Klee 1933. április 21-én ezt jegyezte be naplójába: „azonnali hatállyal (!)” Mindennek ellenére május 1-jén mégis beköltöztek a kibérelt lakásba. Minden bizonnyal ő is azt a végzetes illúziót táplálta, mint a náci államot kritikusan szemlélők közül sokan, amit Klaus Mann így fogalmazott meg memoárjában: azt bizonygattuk magunknak – igaz, nem túl nagy meggyőződéssel –, hogy ez a rémálom nem tart örökké. néhány hét, talán néhány hónap. akkor majd a németek észre térnek, és megszabadulnak e szégyenteljes rémtől.

Klee Németországban töltött utolsó évében rengeteget festett és rajzolt, s az év utolsó időszakában, akárcsak az 1918–19-es forradalom bukása után, a portré műfajához fordult. Mostani önarcképén a fej bal oldalán a homlokot és az orcát hatalmas, fekete vonallal kihúzott X keresztezi – a kép címe: a listáról kihúzva. Klee nemcsak az állását veszítette el, művészként sem kaphatott nyilvánosságot Németországban. Megérett az idő a távozásra, a család Bernbe költözött.

Az 1930-as években a német múzeumok teljesen egyedülálló és a maguk nemében páratlan gyűjteményekkel rendelkeztek. Kiállítótermeik falán olyan művészek alkotásai függtek, mint Pablo Picasso, Salvador Dalí, Franz Marc, Emil Nolde, otto Dix, Marc Chagall, Max Beckmann, Kandinszkij, Klee, Macke vagy Ernst Ludwig Kirchner. A nácik azonban „elfajzott művészetnek” ( entartete Kunst) bélyegezték meg azokat a műremekeket, amelyek esztétikájukat tekintve nem illettek a nemzetiszocialisták által propagált emberképbe, így „elfajzottnak” számítottak az expresszionista, az impresszionista, a dadaista, a szürrealista és a kubista alkotások, illetve e stílusok alkotóművészei. A nemzetiszocialista rezsim szinte az egész modern művészetre nemet mondott. A hitleri állam a klasszikus görög és római művészetet tekintette követendő művészeti modellnek, amelyek nézeteik szerint még nem voltak „beszennyezve” a zsidó hatással. Az Elfajzott művészet címmel „elrettentésképpen” megrendezett kiállításon Klee tizenhét képét elmebetegek műveihez hasonlították. Az elfajzott címkével minősített művészek képeit elkobozták – Klee esetében ez 102 állami tulajdonban levő művet jelentett –, kiállítási jogukat megvonták, a képek egy részét nyilvánosan elégették, számosat a náci rezsim költségeinek fedezéséhez külföldön értékesítettek. Az alkotók közül sokakat fizikailag is megsemmisítettek, fiatal tehetségek kényszerültek ambícióik feladására, s az esetleges emigráció lehetősége sem biztosította feltétlenül a művészi értelemben vett túlélést. Ezzel végérvényesen megtört a huszadik század avantgárd művészi törekvése.

A Klee család tehát Bernbe költözött, Klee festett, de korántsem annyit, mint utolsó németországi éveiben. Hangulatát jól jellemzi már képeinek címe is: Gyász, a megbélyegzett. Az sem javítja kedélyállapotát, hogy bár megérkezésük után azonnal folyamodott a svájci állampolgárságért – érthető okokból szeretett volna most már nem-német lenni – hiába érvelt svájci születésével, s azzal, hogy szinte minden évben töltött ott több-kevesebb időt, azzal utasították el, hogy magát a kérvényt is csak ötévi folyamatos tartózkodás után nyújthatja be. Akárcsak pályája kezdetén, megint az események perifériájára került, nem volt állandó elfoglaltsága, kívülállónak érezte magát. 1935-ben halálos kimenetelű igen ritka betegséget állapítottak meg nála – az étkezést igen megnehezítő, a nyálkahártya kiszáradásával járó kórt – ami két évre meglehetősen visszavetette művészi tevékenységét. Utolsó éveiben – bizonyos mértékben a szanatóriumi kezelés hatására – állapota valamelyest javult, s alkotókedve is visszatért: 1939-ben 1254 képet készített. A viadukt lázadása című művét, amely közvetlenül utal a korabeli németországi helyzetre, Klee-nek az antifasiszta művészethez való hozzájárulásaként tartják számon. Az erőteljes nemzetiszocialista útépítési programban – a földrajzi adottságok miatt – igen fontossá vált a viadukt szerkezetű hidak építése. A hídívek zárt alakzata az uniformizáltság, az egyénit elutasító azonosság összhangját sugallja. Klee képén az öntudat és a szabadság kifejezéseképpen a hídívek a zárt alakzatot megbontva, egyesével, de a sokaság erejével kilépnek a sorból, fellázadnak a mindenkire azonosságot kényszerítő rend ellen. Egyik kései alkotása, az Insula dulcamara című kép jól érzékelteti Klee-nek a politikai helyzet miatti keserű életérzését: e „keserédes szigeten” a művészi alkotás halványszínű idilljét kemény, fekete vonalak törik meg, az arc a feketével körberajzolt sötét szemekkel a halál szimbóluma.

Keserűség, szomorúság, félelem uralja ennek az évnek a képeit, amilyen például a Félelemkitörés vagy a temető, s ezekre az érzésekre Klee-nek minden alapja meg is van. Mivel már öt éve megszakítás nélkül él Svájcban benyújthatja honosítási kérelmét. Mint kiderült, ez távolról sem formalitás. A legnagyobb akadály a művészete lett. A konzervatív beállítottságú Svájcban bőven voltak hívei a nemzetiszocialista eszméknek, így a modern, avantgárd művészet politikai értelemben egyet jelentett a baloldali elkötelezettséggel. Az 1936-ban Bernben megnyílt nemzeti képzőművészeti kiállításon egyetlen alkotás sem képviselte a modern az irányzatokat. Ellenlépésként ugyanezen a nyáron a Kunsthaus Zürich megnyitotta azoknak a mellőzött alkotóknak a tárlatát, akiket a hivatalos kiállításon „nemkívánatosnak” nyilvánítottak, bemutatva Paul Klee, Hans (Jean) Arp és Charles Le Corbusier alkotásait. Ez ugyan a modern művészet melletti kiállásnak számított, ám a légkör a következő években egyre nyomasztóbbá vált: a berni művészeti múzeum igazgatójától jelentést kértek Klee művészetéről, őt magát és ismerőseit többször kihallgatta a rendőrség. Mindezek összegzéseképpen a titkosrendőrségi jelentés művészetét – ezúttal Svájcban – degeneráltnak minősítette.

1940 első napjaiban megkapta az állampolgárságot, de még kérelmeznie kellett a berni városi hatóságnál a letelepedési engedélyt is. A kérelmet a közgyűlés 1940. július 5-én tűzte volna napirendjére, ám e pontot törölték: Klee 6 nappal korábban, június 29-én meghalt.

Utolsó, hatalmas méretű, álló formátumú képe, melynek ő maga nem adott címet, s melyet nem is szignált – a későbbiekben Csendélet címen vált közismertté – halála napján is ott állt lakásán a festőállványon. A festményen kedvenc motívumai jelennek meg. A felszabadult öröm játékos táncát lejti, ott van minden, amit a művész valaha is festett: a Nap-Hold egyesült korongja, a groteszk figura, az asztalterítőn elszórt színes virágok, s hátul az „akvárium képek” delejes formái, edényei. Csak az előtérben elhelyezett rajz vonalain látunk utalást az elmúlásra: Jákob és az angyal mitikus küzdelme, a halállal való birkózás tetszik ki e vonalakból, s a küzdőkön a megpecsételt ítélet, egy kis kereszt rajzolata. Ám e részlet – a kép a képben – csak névjegykártya, utalás a jelenre, míg magán a képen a múlt és jövő, a derűsebb és harmonikusabb kozmosz uralkodik. Az utókor hajlamos arra, hogy a képet, mely előtt Klee-t le is fényképezték 60. születésnapján, művészi végrendeletnek tekintse, bár Klee-től, aki jelentős mennyiségű írásos dokumentumot hagyott hátra, erre vonatkozóan nem találtak utalást.

Csaknem húsz évébe telt, míg hosszú küzdelem árán, önmagát megőrizve-meghaladva sikerült elérnie célját. A grafikai eszközök tökéletesítésével lehetővé vált számára, hogy önmaga által kialakított képi kifejezésmódot hozzon létre, mely ugyanannyit ragad meg a látható dolgokból, mint a láthatatlanokból. Klee a tárgyat vagy a témát nem csupán kívülről szemléli, hanem egyidejűleg belülről és lehetőségét tekintve is. Egy növény esetében az érdekli, hogy miképpen tudná a szövet fejlődését, növekedését megragadni, hajóút ábrázolásakor az utasok, a gőzös, a víz, a Föld, a csillagok mozgásának megörökítésére törekszik. Az elillanó pillanat is megragadható, Klee az állandó változás ábrázolását a Genezis re utalva fogalmazza meg: a műalkotás elsősorban genezis. Ezáltal megváltozik a festői alkotói törekvés: a művészet már nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz.

Klee művei meggyőzően tanúsítják, hogy a tudatvilág tartalmának és belső mechanizmusának a feltárása nem tekinthető az emberi sorstól vagy a történelemtől független kíváncsiság szüleményének. Művei mélyen összeforrottak kora nagy kérdéseivel és történelmi fordulópontjaival, életműve a történelmi percnek és az ember belső világának sajátos – a művészet törvényei szerinti – totális értelmezése.

FORRÁS

Susanna Partsch Klee, Vince Kiadó Kft, 2003

Felix Klee Paul Klee, Corvina Kiadó, 1975

Konrad Röthel Paul Klee, Emil Vollmer Verlag, Wiesbaden

Will Grohmann Paul Klee, Handzeichnungen, Im Insel Verlag, Wiesbaden

Norbert Lynton Paul Klee, Spring Books, London, 1964

Felix Klee Paul Klee, Bilder, Aquarelle, Zeichnungen, Kunstverein Braunschweig, 1976

Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből, Budapest, 1970

Paul Klee Naplórészletek (ford. Striker Judit)

Buuuuuuum!

MÉRLEG

IMRE KATALIN

Tabák András: Kakas Aszklépiosznak ^*

^* Elhangzott a rádióban [vissza]

HAVAS ERVIN

„Fegyvert s bátor szívet”

A katona a magyar irodalomban

Nem tudom, mennyire figyelt fel az olvasóközönség a Zrínyi Katonai Kiadó nagyszabású vállalkozásaira, melyekkel az utóbbi években jelentkezett a könyvpiacon. Ha e figyelem elmaradt a méltányostól, úgy ennek – a legalábbis látszólag – szűkítő sugallatú témamegjelölés lehet az oka; a „katonatéma” ugyanis a köztudatban meghatározott társadalmi létforma kifejeződéseként jelenik meg, a történelem függvényeként, a hősies helytállás és önfeláldozó hazaszeretet mellett magán hordozva-felidézve negatív élmény- és tapasztalatanyagot is.

A téma azonban tartalom és irodalmi megformáltság szempontjából is egyre veszít szűkösségképzetéből, amint határait, visszafelé haladván az időben, történelmi múltunk irányába tágítjuk. Erről győzött meg az 1981-ben megjelentetett Százhetvenöt huszár című prózagyűjtemény, az 1848–1945 között született legjobb magyar katonaelbeszéléseket felmutatva, amit most, az idei könyvhéten, a Fegyvert s bátor szívet című versválogatás követett. S ha hozzávesszük e könyvekhez azt a harmadik, 1980-ban megjelent antológiát, amely a világirodalom kiemelkedő katonaelbeszéléseit vonultatta föl (az erőd bevétele), akkor elismerően nyugtázhatjuk a kiadónak, sajátos nevelési céljain is túlmutató erőfeszítését a katonairodalom értékeinek teljességre törekvő összegyűjtésére-publikálására.

Meglepetést, szinte rácsodálkozást kelt ennek az újabb kötetnek a gazdagsága. Igaz, a történelmi időtartam sok mindent megmagyaráz: a gyűjtemény a névtelen költő 1476-ban írt Szabács viadalával kezdődik, és – jelképesen – Fodor József 1945-ös Piros fejfákjával zárul – köztük viharos évszázadok, köztük a magyar nyelvű irodalom kibontakozása-felívelése, köztük költők tudatos sorsvállalása, néppel-nemzettel azonosulása, hősi magatartások felidézése, az írott szó felelősségének ezernyi példája, bárha szabadságküzdelemre lelkesíteni kellett, bárha elítélni a gyalázatos célokért folytatott emberpusztítást. Köztük a sajátos írópéldaképek is, az egyszerre katonáké és költőké – egy Tinódi Sebestyéné, egy Balassié, egy Zrínyié, egy Petőfié.

Igaza van a válogató-szerkesztő Tabák András nak, amikor ezt írja bevezetőjében: „Valóban kevés nép akad Európában, amelynek nemzeti irodalmában úgyannyira jelentékeny – hellyel-közzel központi – szerepet kapna és töltene be a háború, a honvédelem, a szabadságharc, s általában a katonaélet témája, mint a mienkében. Amelynek költészetében annyiféle módon és olyan sokarcúan jelenne meg a katona alakja; amelynek lírája oly hűségesen, hitelesen tükrözné történelmünk háborúk, hódoltságok, elnyomások és ellenforradalmak dúlta s szabadságküzdelmek, forradalmak fölragyogtatta eszményeit, eseményeit és korszakos fordulatait; amelynek lírája viszont oly könyörtelen őszinteséggel tárná fel másfelől múltunk szégyenfoltjait is…”

Az alapos gyűjtőmunka eredménye csaknem ötven ív terjedelmű, 511 verset, 20 ezer verssort tartalmazó kötetben öltött testet, azzal az önként adódó, helyeselhető szerkesztési elvvel, amely négy részre tagolva tálalja fel az egyes történelmi korszakok tematikai hasonlóság rokonította „katonaverseit”: 1476–1711, 1711–1849, 1850–1919 és 1920–1945 között. Ennek megfelelően líránk e sajátos típusa fejlődésében, irodalom és történelem szoros kapcsolatában jelenik meg az olvasó előtt.

Minden tematikus válogatás bőven ad alkalmat a recenzensnek a nyomban észrevehető, vagy a csupán szőrszálhasogató leltározás hiányainak elősorolására. A Fegyvert s bátor szívet kötet olyannyira meglep tartalmi teljességével, a szerkesztő Tabák András gondos gyűjtő- és szerkesztőmunkájával, hogy érdemtelennek tartom az utóbbi vizsgálódást. Elfogadom, hogy a válogatásba helyhiány miatt nem lehetett beilleszteni népköltészetünk hasonló témájú remekléseit, azon azonban vitatkoznék: helyes volt-e teljesen lemondani a latinul írott, s manapság lefordított versek (vagy legalábbis némelyikének) beválogatásáról. Azt pedig már csak a töprengés nem bizonyosságigényével jegyzem meg: sajnálom, hogy ez a valóban tiszteletet érdemlő vállalkozás nem tekintett tovább az 1945-ös történelmi sorsfordulón, hiszen felszabadulásunk utáni költészetünk is jelentősen produkált e tematikában, amely folyamatában és teljesebben tükrözte volna ezt a költészeti vonulatot.

Példamutatóan pontos a kötet jegyzetapparátusa, a fontos szómagyarázatokkal kiegészítve. Úgy vélem, a Fegyvert s bátor szívet című versantológia hézagpótló kiadvány.

MŰHELY

SZERDAHELYI ISTVÁN

A lilulik felszabadítása

Tabák András Ítélet a Liluli-sziget ügyében című parabolája szabályos bírósági tárgyalás, a vádlott adatainak felvételétől a tanúk kihallgatásán át az ítéletig. Az ügyész és a tanúk – a fehér hintaló, Boldizsár hadnagy, a kopott ólomkatona, továbbá a kislány és a kisfiú – előadása szerint „Egy alig hétéves kisfiú meg egy hasonló korú kislány hitt abban, hogy a széles franciaágy egy óceánjáró hajó, a parkett maga a végtelen tenger, hogy az ágyon tótágast állított kisasztal a parancsnoki híd és a sárga pamutkutya egy Balambér nevezetű hajószakács. Mind a ketten meg voltak győződve arról, hogy a Tóbiás névre hallgató barna plüssmackó, a hajó kapitánya, egy minden elképzelhető nemességgel felruházott lény, a hajót elvezeti Liluli szigetére, ahol is a derék rézbőrű nép, a liluli már régóta a hódító, gonosz makadámok uralma alatt sínylődik.” „Büntetéseket szabnak ki rájuk, megverik és éheztetik őket, de még az üveggolyóikat is elszedik és kiszúrják a focilabdájukat, mert a szegény liluliknak még játszaniuk sem szabad.”

A kisfiú az újságképeken meg a tévé híradófilmjeiben is látta, „hogyan élnek messzi földeken az emberek. […] Éheznek, sosem tudnak jóllakni. A gyerekeknek cérnavékony a karjuk meg a lábuk, és puffadt a hasuk az éhségtől”, s szomorúság és könyörgés süt belőlük, „mintha csak azt kiáltanák a szemeikkel: segítsetek rajtunk! Miért nem segítetek?”

Elhatározzák hát, hogy negyven ólomkatona élén, a partviságyú tűzerejének segítségével felszabadítják a liluliakat, bőségesen ellátják őket befőttel, csokoládéval és cukrászsüteménnyel, a kislány nekik ajándékozza még a három babáját is, majd továbbhajóznak és minden szigetről elkergetik azokat, akik nem engedik az embereknek, hogy jól és vidáman éljenek.

A hadjáratot a kisfiú apjának hazaérkezése akadályozza meg, aki „Micsoda kis szamarak vagytok!” felkiáltással kinevette őket, s aztán korholó hangon elmagyarázta, hogy a Liluli-sziget nem létezik, nincsenek lilulik, makadámok, és a hajójuk csak egy ágy, a padló nem tenger. A fiú már iskolás, nagy és okos gyerek, játszhatna valami értelmesebbet is az efféle csacskaságoknál. Jobban tenné, „hogyha a fémépítőt szedné elő, vagy a Tanulj meg takarékoskodni-t, hiszen semminek sem veszi majd nagyobb hasznát az életben, mint a kézügyességnek és a pénzzel való bánni tudásnak, ha boldogulni akar. A kisfiú eleinte ellenkezett, de ő végül ráripakodott, hogy ne makacskodjék, fogadja meg az okos szót, és különben is micsoda dolog egy felnőttel feleselni”.

Az álmaiból kiábrándított gyerek a megrázkódtatástól dührohamot kap, az ólomkatonákat a kályhába dobja, Tóbiás kapitány egyik lábát és a hintaló farkát kiszakítja, sörényét megtépi, s még a kislány copfját is megtépázza.

E tények alapján az apát az ügyész remények elrablásával és előre megfontolt léleköléssel vádolta meg, a bíró pedig a jövő s a múlt minden nagy és kis álmodója nevében bűnösnek mondta ki, és halálra ítélte, amelyet másnap reggel a fogházudvaron papír-guillotine által hajtottak végre. Papír-guillotine-nal.

Az apa mindvégig arra hivatkozik, hogy „a tények az én pártomon állnak”, „igenis helyesen cselekedtem, amikor a két gyereknek bebizonyítottam játékuk abszurditását”. „Én éppen akkor követtem volna el bűnt, […] méghozzá megbocsáthatatlan bűnt, tisztelt bíróság, ha szemet hunyok a két gyerek képzelgésén. Ha rájuk hagyom, hogy létezik a lilulik szigete, és hogy egyszer talán el is juthatnak oda”.

Ez a védekezés azonban alaptalan, az apa vagy a makadám süketelések megtévesztettje, vagy maga is süketel. Mindenki tudja, hogy lilulik és makadámok nemcsak léteznek, hanem az emberiség túlnyomó része hatalomfosztott liluli, akinek üveggolyóját – létbiztonságát, alkotó munkáját, életkedvét – elrabolták, focilabdáját – önérzetét – pedig kiszúrták a makadámok. A Liluli-sziget felszabadítása pedig nemhogy gyermekes képzelgés lenne, hanem – Artner Annamáriának az Eszmélet legújabb, 102. számában közölt, A feltétel nélküli alapjövedelem relevanciája és kérdőjelei című tanulmányából idézve – „korunkban a gazdasági fejlettség (az előállított és előállítható termék- és szolgáltatástömeg) oldaláról nézve megvalósítható, tehát […] nagyon is időszerű”. Ma már minden ember számára biztosított lehetne – írja Artner Annamária – „a feltétel nélküli alapjövedelem (FNA)”, ami „azt jelenti, hogy egy ország, régió, város minden lakosa, legyen bár szegény vagy gazdag, születésétől haláláig minden kérvényezés és jogosultsági vizsgálat nélkül, automatikusan, havi rendszerességgel egységesen akkora pénzösszeget kap az államtól (önkormányzattól, az EU-tól stb.), amely elegendő az anyagi, szellemi, kulturális, politikai stb. szempontból méltó élethez az adott társadalomban. […] Az FNA bevezetése egy bőkezűbb juttatással helyettesítené a mai pénzbeli szociális ellátásokat, miközben nem jelentené a többi jóléti rendszer (oktatás, egészségügy stb.) csorbítását.”

A magyar olvasó persze a makadám sajtódiktatúra foglyaként azt hihetné, mindez nem több íróasztal mellett született gyermekded ötletnél. Fontos hát fel-figyelnünk Artner Annamária történeti áttekintésére is, amelyből kiderül, hogy már az 1980-as évek elejétől Európától Amerikáig jelentős lélekszámú civil szervezetek hangoztatják az FNA bevezetésének szükségességét, s nemcsak konferenciákon, hanem népszavazási kezdeményezésekkel is. Ezek egyelőre sehol nem vezettek ugyan sikerre, de – Artner szavaival – „korunkban a megtermelt és megtermelhető javak bősége alapján az FNA reálisan megalapozott, és a társadalmi progresszió éllovasának szerepét játssza. Ezért minden lehetséges társadalmi fórumon ismertetni, javasolni, sőt követelni kell.”

Világ lilulijai egyesüljetek!

BISTEY ANDRÁS

Egy megújult Tabák-regény

Tabák András 1960-ban, 22 éves korában jelentkezett Szól a sziréna című első kötetével, majd gyors egymásutánban még két könyvet, egy regényt és egy novelláskötetet adott ki (1961-ben és 1963-ban) Gúzsbakötve és Kakas Aszklépiosznak címmel. A kor kiadói viszonyait tekintve ez robbanásszerű belépő volt. Ebben az időszakban a korábban elhallgattatott, vagy ’56 után tiltakozásként elhallgatott írók már újra jelentkeztek műveikkel a folyóiratokban és a könyvkiadóknál, amelyekből nem volt elegendő a megnövekedett kínálat fogadására. A helyzet különösen a pályakezdőket sújtotta, akiknek gyakran három-négy évet kellett várniuk elfogadott köteteik megjelenésére, és a folyóiratokban is nehezen jutott számukra hely. A ’60-as években, de még később is gyakori volt az írók késői pályakezdése. Viccek tárgya lett a 40-50 éves „fiatal író”, talán ezért is kezdték használni akkoriban inkább a „pályakezdő” jelzőt. Ennek a szorító helyzetnek az enyhítésére jelent meg 1961-ben az Új Írás folyóirat.

Ilyen viszonyok között mindenképpen rendhagyónak számított, hogy valakinek huszonöt évesen már három megjelent kötete volt. Az első két könyvet a kritika a fiatal (ez esetben valóban fiatal), saját hangját kereső írónak kijáró jóindulattal és megértéssel fogadta. Ám a harmadik kötet, a Kakas Aszklépiosznak elbeszéléseiben már a saját hangját egyre inkább megtaláló író mutatkozik meg. Nem véletlen, hogy a 2014-ben megjelent az utolsó hongyarapító című, Történelmi versek és prózák alcímmel kiadott könyvében, amelyben már a betegséggel küzdve verseinek és elbeszéléseinek legjavát szerkesztette egybe, Tabák András belevette a Kakas Aszklépiosznak című elbeszélést, a harmadik kötet címadó írását. Az utolsó hongyarapító novelláira még visszatérek, mert megmutatkozik benne Tabák András írói módszerének egy másik jellemző vonása, hogy szerette újraírni különösen kedvelt témáit, olykor elbeszélésként újraírt egy-egy önmagában kerek regényrészletet.

A Kakas Aszklépiosznak elbeszéléseit mint a saját hangját megtalált író munkáit üdvözölte a kritika. A Kortárs 1965. októberi száma recenziót közölt a könyvről. Szerzője, Bokor László, aki valószínűleg azonos az 1979-ben elhunyt irodalomtörténész-kritikussal, József Attila életének és munkásságának kutatójával. Bokor László a kötet elbeszéléseit összehasonlítja a Szól a sziréna elbeszéléseivel, és egyebek mellett így méltatja Tabák András írásművészetét: „… elmélyültebb, többsíkú, gondolatibb emberábrázolás, pregnánsabb írói törekvés napjaink erkölcsi (kiemelés B. L.) valóságának ábrázolása. A kamasz szerelem finom lélektani súlytalansággal (Mezei illat, romeó) a háborús pathológia és gyermeki játék megdöbbentő kontrasztja, (A téren) az erkölcsi igazságkeresés szenvedélye (Villanyfény), a becsületes kispolgár groteszk kálváriája az idők viharában (Grosz József ügynök élete és halála), tanúskodik erről a fejlődésről.” Hogy mennyire érettek voltak már ezek az elbeszélések, és hogy Bokor László milyen jó érzékkel választotta ki említésre a legjobbakat, azt bizonyítja, hogy ezek szinte mindegyike szerepelt Tabák András későbbi, válogatott írásait közreadó könyveiben.

A Kakas Aszklépiosznak kötetet követte 1965-ben a Sargasso tenger című regény, amely egyaránt aratva kritikai és közönségsikert, meghozta az igazi áttörést Tabák András számára.

A Sargasso tenger története 1943 májusa és 1945 januárja között játszódik Budapesten egy, kezdetben viszonylag jó körülmények között élő úgynevezett kispolgári-értelmiségi családban. A körülmények azonban viharos gyorsasággal változnak. Az apa behívót kap munkaszolgálatra, a család élete ettől kezdve alapvetően megváltozik. Az anyára nem vonatkoznak a zsidótörvények, mivel „őskeresztény” székely lófő családból származik, a kisfiúra azonban igen, mivel az apja zsidó. Az ezt követő huszonegy hónap a folyamatos életveszély és rettegés időszaka az apa nélkül maradt család számára, amelynek csak az anya katonatiszt bátyja és egy darabig Vilma, a szinte családtagnak számító cselédlány marad támaszul. A történetet a kisfiú, Novák Gábor elmondásában ismerheti meg az olvasó. A helyenként szinte a kalandregényekéhez hasonló feszültség két forrásból származik: magából a fordulatos cselekményből és abból, ahogy a rendkívüli viszonyok között a szokásosnál gyorsabban érő kisfiú apránként rájön az igazságra, arra, hogy a család halálos veszélyben van, és rejtőzködnie kell, környezete hiába próbálja hosszú ideig megtartani a nyugodt, békés élet illúzióját körülötte.

A könyv, mint már említettem, jelentős sikert aratott. Tabák Andrást akkoriban foglalkoztatta folytatásának megírása, amelyről egy interjúban így beszélt: „A regényt folytatni szeretném: a következő kötetben, ugyanilyen első személyű előadásban azt a felszabadulási folyamatot próbálom felvázolni, ahogyan felnőtt kommunista értelmiségi válik ebből a városi kispolgári-értelmiségi családból származó kisfiúból.”

Az ígért folytatás azonban elmaradt, az írót más témák kezdték foglalkoztatni. Csak közel negyedszázad után érezte úgy, hogy vissza kell nyúlnia a Sargasso tenger történetéhez. Ez Tabák András igényességét bizonyítja, és azt, hogy a történet milyen fontos szerepet játszott az életében és a munkásságában Az olvasó ma nem érzi, és a korabeli kritika sem jelezte, hogy a regény javításra, kiegészítésre szorulna, eredeti formájában is kitűnően szerkesztett kerek egész. Ezt támasztja alá Szerdahelyi Edit nek a Kortársban 1966-ban megjelent kritikája a Sargasso tengerről: „Tabák András regénye […] egy ígéretes prózaírói pálya előrehaladottabb fokán, biztos kompozíciós érzékkel, jelentős mesterségbeli tudással íródott, s immár nem kísérlet: eredmény.” Zsadányi Oszkár pedig így ír a könyvről az Új életben: „… a magyar irodalomban a negyvenes évekről, a fasizmus pokláról, a zsidóüldözésről és a nyilas világ rettenetéről kevesen írtak nálánál igazabb és őszintébb könyvet.”

Az új (vagy inkább régi-új) regény, A sötét ablak 1989-ben jelent meg. Így magyarázza a két könyv viszonyát a kötet fülszövege: „ A sötét ablak, mely az 1965-ben megjelent, emlékezetes sikerű Sargasso tenger teljes egészében átdolgozott új kiadása, valójában tehát új regény, a gyermeki lélek finom és tiszta tükrében eleveníti föl történelmünk legtragikusabb időszakát.”

Mint Az utolsó hongyarapító című, verseket és elbeszéléseket egyaránt tartalmazó kötettel kapcsolatban már említettem, általában jellemző Tabák András írói módszerére, hogy gyakran újraírta a prózai műveit, regényeinek egy-egy kerek epizódját önálló novellaként átírva is megjelentette. A Sargasso tenger, illetve A sötét ablak egy-egy epizódja is megjelent elbeszélésként, mint például Az ezüst vitézségi, A rózsaszín levélpapír, a Bor, Sör, Pálinka, az 1943. szeptember.

A könyv címének megváltoztatására az indíthatta az írót, hogy A Sargasso tenger elvont, szimbolikus jelentése az olvasók egy részének valószínűleg nem volt világos. A sötét ablak cím egyértelműbb, a háború végső szakaszában, a bombázások idején elsötétített ablakot is jelentheti, amely mögött az apa rejtőzködött, ha nem családtag váratlan látogató érkezett a lakásba.

Ha az olvasó párhuzamosan olvassa a két könyvet, az első oldalakon alig talál eltérést. A szövegek szinte szó szerint megegyeznek, legföljebb néhány szereplő neve változik. A házbeli gyerekek közül Dodóból Janó lesz, majd később az utált német óvoda ugyancsak utált óvónője Elza néni Fräulein Elsává változik. Az utóbbi változás oka nyilvánvaló, a német név is erősíti az óvoda idegenségét. Az epizódok oldalakon keresztül az eredeti sorrendben követik egymást A sötét ablakban.

A később feltűnőbbé váló eltérések gyakorta húzások, és a húzások nyomát eltüntető kisebb változtatások a megmaradt szövegben. Alkalmanként csak néhány sort, máskor egész oldalakat húz ki a Sargasso tenger ből, amely még így is mintegy negyven oldallal hosszabb A sötét ablak nál, bár a különbséget az eltérő tördelés is okozhatja.

Az egyik ilyen húzás a Sargasso tenger 115. oldalán található szövegből történik. A főhős, Novák Gábor gyerekzsúrra érkezik egyik óvodabeli társához, Esztikéhez, aki egyetlen barátja a rideg, ellenszenves óvodában. Találkoznak a szobalány fiával, aki kíváncsian és sóváran bámulná a zsúrt, de Esztike gorombán elzavarja. A kimaradt rész a következő:

„– Nem szereted őt?

Esztike még lesújtóbban pillantott rám, s gyorsan betuszkolt a szobájába. Látszott, hogy reménytelenül butának tart.

– Hát hogy szerethetném a szobalány gyerekét? – s csak nevetett, milyen buta vagyok.

Bölcsebb volt hát, ha hallgatok. Pedig a fehér inges kisfiút egyre jobban sajnáltam. Biztosan a zsúrra sem engedik be, csak azzal a macskával játszhat. Haragudtam Esztikére, hogy olyan csúnyán kiabált vele.” Ebből a szövegből csak az „Esztike […] gyorsan betuszkolt a szobájába” rész maradt meg, a többit a szerző kihúzta. Mivel ennek stilisztikai okai nem nyilvánvalóak, az eredeti szöveget sem lehet terjengősnek, túlírtnak érezni, talán nem tévedek nagyot, ha ábrázolásbeli okokra gyanakszom. A megmaradt szövegrész jellemzi a kislányt, de még nem mutatja meg igazi természetét kis barátja számára. Az író valószínűleg nem akarta rögtön túlságosan ellenszenvessé tenni, hogy a kisfiú csalódása fokozatosan bontakozzék ki.

A 123-124. oldalon nem egyszerű húzás történik, itt megváltozik a szöveg, ennek szintén fontos oka van. A kisfiú egyedül marad a nagy ház szalonjában, a zsúrra érkezett gyerekek átmennek egy másik szobába uzsonnázni.

Ez az epizód így szerepel a Sargasso tengerben:

„Szomorú voltam.

Egy pillanatig úgy tetszett, talán nem is mehetnék be közéjük. Igen, úgy éreztem, hogy egyedül vagyok, teljesen egyedül, s nagyon szeretnék a többi gyerek közt lenni – de nem szabad. Hiszen nem is hiányzom nekik. Nem keresnek, észre sem veszik, hogy nem vagyok ott. Még anyu se veszi észre, Esztike sem… Ő biztosan ott ül Kautzky mellett és nevetgél. Kautzkyt szereti már, nem engem. Mert Kautzky papája miniszter, és mert Esztike – gazdag…

Furcsa félelem fogott el hirtelen. Gondolataim összekavarodtak, s egyszerre úgy éreztem, mintha én volnék az a fehér inges kisfiú, aki a lépcsőháznál, karjai közt a kismacskával, olyan riadtan nézett ránk, és akit Esztike olyan gorombán elzavart.”

Ugyanez a rész A sötét ablakban rövidebb, de drámaibb hatású:

„Szomorú voltam. Valami nyomta, sanyargatta a szívemet.

Nem, gondoltam hirtelen, én nem tartozom ide, még ha itt vagyok is; nem tartozom ezek közé a gyerekek közé, és sohasem fogok közéjük tartozni. Mert lehetetlen. Lehetetlen…

Picit nyitva maradt a szám, úgy meglepett ez a gondolat, amely egyszerű volt, világos, és kétségbevonhatatlanul igaz. Ám a következő pillanatban már valami dermesztő félelem töltött el. Egyszerre úgy éreztem, mintha én volnék az a fehér inges kisfiú…”

Tabák András tömörít, kihagy olyan részeket, amelyeket a Sargasso tenger olvasója nem érez ugyan sem fölöslegesnek, sem hosszadalmasnak, ám ha összeveti a két szöveget, nyilvánvaló lesz, hogy A sötét ablak sűrűbb szövetű, drámaibb hatású prózája a közel negyedszázaddal idősebb és tapasztaltabb író kezében valóban újjászületik.

Hasonló módon tömörebben és drámaibban születik újjá a 354-355. oldal szövege.

Az idézettnél hosszabb részek is kimaradnak a Sargasso tengerből, ezeket terjedelmi okokból nem idézem, csak utalok rájuk. Hosszabb rész maradt ki például a 175., a 254-255. oldal szövegéből.

Van néhány teljesen új epizód is, például A sötét ablak 362. oldalán az anya és a főszereplő kisfiú, már a nyilas uralom idején, véletlenül találkozik az utcán Günczler úrral, a gazdag zsidó gyárossal, akihez korábban az anya esténként, munka után gépelni járt egy kis mellékkeresetért, s néha a fiát is kénytelen volt magával vinni. Günczler urat a fiú nagyon ellenszenvesnek találta, mert gyakran türelmetlenül, gőgösen beszélt az anyjával. Az epizódban Günczler úr már rossz ruhás, rettegő bujkáló, aki halálra rémül, amikor az anya ráköszön, s letagadja, hogy ismernék egymást.

Az átírások másik célja nem a tömörítés, a szöveg szövetének feszesebbé tétele, hanem, ahol ezt az író indokoltnak érezte, az elbeszélés lágyabbá, líraibbá, ha a szó nem volna félreérthető, azt írnám, érzelmesebbé tétele.

Erre példa, a Sargasso tenger 177. oldalán lévő részlet, amelynek átírt megfelelője A sötét ablak 145-146. oldalán olvasható.

A nagyapa befejezi az újságolvasást, és aludni megy, de a nagyanya és a kisfiú még marad egy kicsit a nyári éjszakában.

„Nagyanya és én még maradhattunk egy kicsit. A tiszta, csillagos eget néztük, ezt sohasem untuk meg.

Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok – énekelgette nagyanya.

Csöndesen, szinte suttogva énekelt, de gyönyörű volt az úgy is.

Az égboltról lehullott néha egy csillag.

– Most meghalt egy ember – szólt nagyanya. – Ha csillag hull le, meghal valaki.”

Ugyanez az epizód A sötét ablak lapjain:

„Nagyanya meg én pedig kiültünk a veranda elé, a sötétbe, a lépcső melletti padra. Augusztus végi, holdas, szép este volt. Langyos szellő járt, túlérett virágillatot, nehéz mezei szagot hozott magával. A levegőben már az ősz érződött. Talán ez okozta, vagy talán az, hogy körös-körül minden sötétségbe burkolózott, de valami megnevezhetetlen, édes szorongás töltött el.

Hallgattuk a fák suhogását, és a tiszta, csillagos eget néztük, ezt sosem untuk meg. Nagyanya halkan, szinte suttogva énekelgetett: – Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok…

És az égről időnként lehullott egy csillag.

– Valahol most sírnak – jegyezte meg ilyenkor nagyanya. – Ha csillag hull le, meghal egy ember.”

A Sargasso tenger kissé szikárabb prózájához hasonlítva általában jellemző, hogy A sötét ablak stílusa több teret enged az érzelmek kifejezésének. A két kötet közötti szűk negyedszázadban a korstílus is változott. A hatvanas évek fiatal írói közül sokan valamiféle kemény férfiasság jegyében kerülték az érzelmek ábrázolását. A magyar olvasók az ötvenes évek végén, és a hatvanas években ismerkedtek meg szélesebb körben például Hemingway és más amerikai írók prózájával, amely erőteljesen hatott a fiatal írónemzedék sok tagjára, elég, ha csak az akkoriban nagyra becsült, mára sajnos szinte teljesen elfelejtett Gerelyes Endre írásaira hivatkozom.

Igazat kell hát adnunk a fülszöveg írójának, aki szerint A sötét ablak valójában új regény, azt már én teszem hozzá, hogy a Sargasso tengerrel való nagymérvű tartalmi hasonlósága ellenére az. Egy regény ilyen fajta átdolgozása ritka a magyar irodalomban, s még ritkább, sőt talán egyedülálló, hogy az újraírással az eredeti sem vált érvénytelenné.

Harangzúgás

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Szerb Antal halála

Tabák András barátom tartotta mindig kedves kötelességének, hogy az Ezredvég megemlékezzen a nevezetesebb évfordulókról; az ő intencióit is követve néztem hát utána, miként szakadt félbe 70 esztendővel ezelőtt a munkaszolgálatba hurcolt nagy magyar remekíró, Szerb Antal élete. Utánanézni azért kellett, mert a különböző forrásokban mindmáig lényegesen eltérő adatok szerepelnek, ami – tekintettel az alkotó életművének kitüntetett jelentőségére – igencsak furcsának tetszhet.

A leghihetőbbnek tűnő leírás Szerb Antalné tollából származik, aki a férjével egy pajtában lakó Lukács Antal beszámolójára hivatkozik: Szerb Antal 1944 „szilveszter éjjelén még előadást tartott munkaszolgálatos bajtársainak Shakespeare-ről és József Attiláról. Utána rohamosan romlott az állapota, teljes depresszióban, visszahúzódásban élt. Táplálékot – még azt a majdnem semmivel egyenlőt sem, amit kaptak – alig tudott befogadni. Cipője nem volt, – egy német mérnök könyörült meg rajta, s valami facipőt adott neki a sáncmunkára. Ugyanez a mérnök egyszer megetette hússal, amitől még betegebb lett. Az ujjai elfagytak, emiatt egyedül már öltözködni sem tudott. A láger »vezetője«, amikor egy küldöttség arra kérte, hogy szerezzen neki valami olyan munkát, amit zárt helyen végezhet, azt válaszolta: »éljen és dögöljön meg úgy, mint a többi…« Végül mégis bevitték egy műhelybe, nem sokkal a halála előtt. Még aznap otthagyta az életet jelentő meleget. »Tudom, hogy meghalok, de köztetek akarok meghalni« – mondta barátainak. Nem volt hajlandó sem a melegért, sem a krumplihéjért, az életéért sem, más életformát vállalni. Nem sok volt már hátra: haldokolva feküdt, munkára képtelenül, amikor nyilas suhancok halálra verték. Társai még egyszer kivitték a sáncra, s rátámasztották az ásójára – másképp már megállni nem tudott. Féltették az újabb veréstől. A láger orvosa elmondta nekem, hogy úgy látta: már nem segíthet rajta semmi – ezért még injekciókat sem adott neki. Így halt meg 1945. január 27-én, Balfon Szerb Antal.” Szemtanúk egybehangzó visszaemlékezéseire épülő, s így meggyőző leírás ez, amelyet Ungvári Tamás nevezetes cikke is hitelesként tükrözött.

E beszámolóban azonban van egy szótévesztés is, a „halálra verték”. Ez nyilván félholtra verésként értendő, hiszen a szövegből magából kitűnik, hogy Szerb Antal túlélte. A kifejezés azonban önálló életre kelt, és évtizedekre uralkodó szólammá vált, hogy az írót, „mikor már nem volt ereje dolgozni, őrzői puskatussal agyonverték”. A gyilkosokat legtöbbször „nyilasoknak”, „fiatal nyilasoknak” mondják, de akad olyan forrás, amelyik „keretlegényeket” emleget, egy helyen pedig a „zsidóőr” szó szerepel. A legendagyártók nem kis része Lukács Antal beszámolójáról is hallhatott valamit, mert azt állítja, amikor Szerb Antal már állni sem tudott, „a nyilasok megparancsolták a többi kényszermunkásnak, hogy támasszák meg egy ásó nyelével, hogy puskatussal szétverhessék a fejét”.

Minthogy jóindulatú vagyok, arra gondolok, hogy nem az elvetemült rágalmazás szándéka, hanem a „zsidóőr” szó „zsidó őrként” való félreolvasása és a történelmi analfabétizmus röppentette a világhálóra azt a nevezetes blogot, amely Balfról írva azt a képtelenséget tálalja fel, miszerint „Itt található Szerb Antal író sírja is, akit a munkaszolgálatosok agyonvertek.”

Ha így megy tovább, nemsokára azt olvashatjuk majd Szerb Antalról, hogy „Balfon munkaszolgálatosok agyonverésébe keveredett”.

Baljós csillagzat alatt

OLVASÓLÁMPA

GYIMESI LÁSZLÓ

A költő prózája, a próza költészete

Gondolatok Tabák András novelláiról

Szubjektív bevezető

Az elmúlt néhány évben (elsősorban) Tabák András költészetének virágzására figyelhetett fel az irodalomértő közönség, ugyanakkor a prózaíró Tabák mindig is jelen volt a köztudatban, szerényen, de megkerülhetetlenül. Kötetek sorában adta közzé – különféle válogatásokban – elbeszélései legjavát, talán a későbbi kritikusok, irodalomtörténészek munkáját kívánta megkönnyíteni az értelmezést segítő át- meg átcsoportosításokkal. Jól tette, hiszen ezek a könyvek (közöttük elsősorban a helvéciai próba) igazolják, hogy a szerzőnek helye, sőt kitüntetett helye van a mai magyar irodalomban.

Tudom, hogy a kánonok kreátorai, a díjosztó grémiumok korifeusai érzéketlenül elmentek-elmennek mellette, de hiszem, hogy a valódi olvasóközönség nem, és az ő segítségükkel elnyeri azt a rangot, amit életművével feltétlenül kiérdemelt.

Nem lehetek elfogulatlan kritikusa, bár nem tartoztam a közeli barátai közé, sok személyes emlék fűz hozzá, s ezek befolyásolhatják értékítéletemet. A hatvannyolcas szellemi pezsgés hozott össze először vele, egy húsz éves, vagy még fiatalabb költők, írók műveiből álló antológiát állítottam össze, azt gondozta volna ő (és zalka Miklós) a Zrínyi kiadónál. Tabák – nem utolsó sorban spanyolos kultúrájának, és saját írói világának köszönhetően – érzékeny volt a baloldal újmódi megújulásának friss áramlataira. Bár kifogásolta a fiatal szerzők kötődését az észak-amerikai progresszív liberális beat nemzedék ikonjaihoz, annál nagyobb örömmel látta a leadott munkákban a latin-amerikai iskolák megtermékenyítő hatását. A nyugat-európai forradalmi hullám hamar elcsitult, a hazai megújulási kezdeményezések felemásan sikerültek, a mi antológiánk az újbaloldali illúziókkal együtt kimúlt, mielőtt létrejöhetett volna.

A restauráció éveiben, az Ezredvég folyóirat körül kialakuló irodalmi társaságban vált újra elevenné a kapcsolatunk. Szerzőket, kéziratokat ajánlhattam neki, s ő legtöbbször örömmel fogadta javaslataimat. Neki köszönhetem azt is, hogy verseim és kritikáim mellett szépprózáim is bekerültek a lapba.

Kora ifjúkoromban, vagy inkább késő kamaszkorról szólhatnék, kedvelt olvasmányaim voltak – a valószínűleg az ifjúságnak szánt – történelmi és más, kalandos prózái, köztük elsősorban a Sargasso tenger című regény, de a novelláit igazából csak később ismertem meg. S arra is később jöttem rá, hogy írhat bármilyen prózát, az mindig a költő prózája lesz, azaz a stiláris, illetve műfaji közegváltások ellenére mindig megemelt szöveget hoz létre, mindig sajátos költészetének kemence-meleg sütetét adja át híveinek.

Enciklopédia kezdőknek és haladóknak

A helvéciai próba

Nem kívánok teljes képet adni az író prózájáról, ez egy nagyobb lélegzetű munka feladata lesz. Az időrendet sem tartom állandóan a szemem előtt, a legfontosabb munkákra, a szerző által valamilyen módon korábban kiválasztott novellákra, hosszabb elbeszélésekre, kisregényekre koncentrálok.

Ebben nagy segítségemre van a válogatott novellák alapos gyűjteménye, A helvéciai próba. A hét ciklusra osztott kötet hét különböző stílusú, irányultságú szövegegyüttest sorol egymás mögé. Valamennyi ciklusát egy-egy vers vezeti be, többnyire a Tabák-líra legjavából. A válogatási szempontokat a fejezetek címe, alcíme elárulja, lapozzuk végig hát a kötetet.

Az ezüst vitézségi (7 novella egy gyermekkorról) – írja az első hét történet fölé. Az írók kötelező penzumának tartjuk a gyermekkor felidézését, valóban, szinte mindenkinél a pályakezdés szakaszában döntő jelentőséget kapnak a szülőföld és a kibocsátó család élményei. Tabák korosztályának ezen legérzékenyebb éveit azonban nem a tájak, városok idillje hatotta át, hanem a közeledő és megérkező háború, a kirekesztő, gyilkos eszmék és tettek egymásutánja. Az ezüst vitézségi a csoportnyomás hatására magából kiforduló kisember példáján segít tetten érni a hétköznapi fasizmust, a Bor, Sör, Pálinka, az 1943. szeptember és a Rózsaszínű levélpapír az alapértékeket a gyermek számára megőrizni akaró-tudó család csendes heroizmusát érzékelteti, a Játékvasút a kiszolgáltatottság élményétől sohasem szabaduló gyermeki lélek sebesülésének pontos, lírai leképezése. A Demokratikus tej a háború utáni fellélegzés dokumentuma, egy kisfiú optimista látlelete az újrakezdés örömeiről, lappangó aggályairól. Egyetlen olyan történet van a ciklusban (Bárányhimlő, nyár, csillagok), amely az obligát kívánalmaknak megfelelne, nagyanyával, nyárral, csillagos éjszakákkal, de a kényszeredett idillt többszörösen szétveri a majd minden mondatban ott lapuló szorongás, a háború kézzelfogható közelsége.

Mezei illat (7 novella kamaszokról, szerelemről) a második egység címe. A háborútól megnyomorított gyermekkor képei után ezek az írások a normális kamaszkor édes-szomorú történetei. Ezek a novellák simulnak bele leginkább a kortársak által kialakított irányzatokba, anélkül, hogy egy csöppet is utánzatai lennének mondjuk Gáll istván, Galgóczy Erzsébet, Szabó istván, Gerelyes Endre, Fejes Endre, Moldova György vagy mások elbeszéléseinek. Az 1959 és 1963 között született írások a kibontakozó új realista iskola saját jogon remek darabjai, közöttük elsősorban a címadó Mezei illat szerelmesei és a Kavicsok és csillagok című lírai hangvételű történet mondatai állnak a legközelebb szívemhez.

A harmadik ciklus a Mukivonat címet viseli, alcíme szerint 7 novella gyerekeimről, könyökkutya korukból. A korábbi részekben kibontakozó lírai realizmus lehetőséget ad arra, hogy a legintimebb privát történetek méltóak legyenek a közfigyelemre (Ragályos betegségek), s arra is, hogy a szürreális elemek szervesülhessenek a kőkemény történetekkel (Etentók stúdiumok). A Mukivonat körúti folklóretűdje éppúgy helyén van a ciklusban, mint a parabolává szélesedő két záró történet (Vén ló, hószakadásban; Farkaskaland) emberi példázatai.

Az utolsó éjszaka (7 szocreál) című fejezet a munkás- illetve külvárosi környezet miatt kaphatta a szitokszóvá lefokozott jelzőt: szocreál. Pedig szó sincs itt a zsdánovi esztétika Révai közvetítette érvényesüléséről! A külvárosi lét, a munkásélet epizódjai, az emberi kapcsolatok finom rezdüléseinek rajzai, a múlt és a jelen, a megszokotthoz való ragaszkodás és a korszerű életmódváltás konfliktusának pontos történetei sorakoznak a ciklusban. A Kubikusok pózmentes munkáserkölcse, A köszörűs előítéletek fölé emelkedő üzenete, A kontyos lány lírai etűdje, vagy a záró történetek édes-bús nosztalgiája egyaránt a kor óvatos optimizmusát idézi fel. Korántsem a plakátok hurrá-optimista, átpolitizált módján, hanem az esélyt kapott kisemberek visszafogott reményeinek tükröztetésével.

A kötet következő, különleges része a Szereti Ön Fuchsot? (7 abszurd) címet viseli. Az ezerkilencszázhatvanhatban született írások egyszerre kordokumentumok és az akkor divatba jött abszurd irodalom karikatúrái. A kibicsaklani látszó lét hideglelős lenyomatai jól vegyítik a múlt és a jelen embertelen tendenciáinak hol valóságos, hol hipotetikus képeit. Az ideák és a valóság közötti egyre kibékíthetetlenebb ellentmondások hívhatták elő ezeket a groteszk írásokat, amelyekben hol az akasztófahumor, hol a mélységes tragikum, hol pedig a köznapi blődli hordozza az igencsak megszívlelendő, és – sajnos – manapság is érvényes üzenetet. Az abszurd írások meggyőzhetik az olvasót arról, hogy Tabák nem azért vált realista, képviseleti íróvá, mert nem tudott „korszerűen” írni. A ciklusnak címet adó írás, vagy a Fel Konstantinápolyba szédülete nyugodtan említhető Beckett művei mellett, más történetek a mrožeki leckét fejelik meg, s felidézhetjük Örkényt (Éjjel déli tizenkettőkor), vagy akár Morgensternt is (A szódás lova), de a rokonság nem jelent behódolást, mindvégig egyedi, tabáki világ tárul elénk. Mellékesen jegyzem meg, hogy az évekkel később divatba jött posztmodern próza néhány nyelvi leleményét is megelőlegezte az író. A groteszk nyelvi világ azonban nála sohasem fedi el az üzenetet: az aggodalmat a kicsorbult humanizmus, az elfajuló lét miatt. A világ helyrebillentésének már-már mániákus igényét éppúgy kiolvashatjuk ezekből a novellákból, mint a hagyományos realista alkotásokból.

Az író történelem iránti vonzódásának izgalmas dokumentumai sorakoznak a hatodik ciklusban (Anselmus barát látogatója – 7 hungarica). A történetek hitele (így történt, vagy így történhetett volna) kétségtelen, de az írások érvénye minden esetben kiterjed az utókorra, s tanulságuk talán ma égetőbb, mint a megírásuk pillanatában. (A citoyen; Egy igaz Szodomában). Az utolsó hongyarapító a szinte szánalmas tettek felnagyításának tragikomikus története, örök emlékeztetőül azoknak, akik a látszatsikerek fényében nem veszik észre a történelem valóságos folyamatait, A Mors per asphyxiam a szerző példaképét megtestesítő írónak, Babriánnak a szemüvegén át az egyéni sorsok útvesztőibe kalauzol, megvilágítja a gyűlölet kialakulásának és a személyiség-gyilkos működésének természetrajzát. A több tételes mű a kötet egyik kiemelkedő darabja. De ugyanez elmondható A hamiskártyás című hosszú elbeszélésről is, amely a kisemberek túlélési stratégiáiról ad szatirikus, de igencsak reális körképet, az ügyesség és a becstelenség határmezsgyéjén botladozó hőseiben, a hatalom kiismerhetetlen manipulációinak földközeli hatásait leképező epizódjaiban az ezredforduló második évtizedét megtapasztaló olvasó is magára, társaira ismerhet.

A befejező egység a Bernardo és Marcello (7 parabola) címet viseli. Az érett író kiforrott munkái kerültek itt egymás mellé, nem egyértelműen parabola mind, de valamennyi magában hordja az általánosítás lehetőségének jegyeit. Leginkább a címadó elbeszélés elégíti ki a paraboláról vallott közkeletű vélekedéseket, a művészsors, az akarat és a kitartás, az egyéniség megismételhetetlen egyedisége együtt emelkedik egyetemes érvényű üzenetté. A történelmi példázatok, köztük elsősorban A helvéciai próba, kerülhettek volna a hungaricák közé is, Szókratész ismert történetének újrafogalmazása is kaphatott volna másutt helyet (Kakas Aszklépiosznak), de amikor a környezetet alaposan megnéztem, igazat kellett adnom az írónak-szerkesztőnek, kellettek a történelmi, kultúrtörténeti ellenpontok ahhoz, hogy kiemeljék a meseszerű Ítélet a Liluli-sziget ügyében szépségét, meg a Grosz ügynök élete és halála, avagy minden másképpen van groteszk nagyságát. Ez utóbbiban a történelem közkatonájaként tiszta hittel harcoló, s mindig balekként elbukó baloldali kisember sokszoros kálváriáját kísérhetjük végig. Az író nem rejti véka alá azt, hogy szereti hősét, ugyanakkor gyűlöli azokat a szituációkat, amelyek Groszt megvert emberré tették. Az őszinte tettvágy, a jobbító akarat részérdekek között, manipulatív szándékok csapdájában törvényszerűen válik önpusztító cselekvéssé, s ennek megváltoztatására a leben und leben lassen megoldás korántsem elegendő. A kisregény terjedelmű írást Tabák többször közzé tette, talán azért, hogy hőse csakazértis optimizmusát mind több olvasó számára befogadhatóvá tegye.

Enciklopédia – írtam a fejezet címében. Tudom, túlzás így nevezni egy negyvenkilenc novellából és hét versből álló könyvet, de ezt találtam a legmegfelelőbb kifejezésnek. Ugyanis – a kitűnő írások élvezete mellé – prózaelméleti tudást is közvetít a gyűjtemény. Tanulmányozhatjuk segítségével a realista és a szürreális szerkesztés fortélyait, az autentikus nyelvhasználat szabályait, a történelmi elbeszélések kettős funkciójának érvényesülését, azaz a korhűség és a mának szóló üzenet kényes egyensúlyának megteremtését.

Mindezek kibontása egy előbb-utóbb minden bizonnyal megszülető monográfia feladata lesz.

Lapozzunk bele más Tabák-könyvekbe is!

Mint mondtam már, Tabák András írásait más és más kontextusokban újra és újra bemutatja. Ezek egy része megelőzte A helvéciai próbát, tehát mondhatjuk azt, hogy a válogatás alapját képezték a kötetek, más részük azonban a nagy gyűjtemény után jelent meg, tehát az írói szándék is más volt, mint a korábbi írásoknál.

A nagy gyűjtemény több mint négyszáz oldal, az időhiánnyal küzdő olvasó nehezen nyúl utána, a karcsú kötetek vonzóbbak, csúnya szóval fogyaszthatóbbak. És lehetőséget adnak arra, hogy a költői és prózaírói munkásság együtt mutatkozzék meg.

Az utolsó hongyarapító

Az alig 150 oldalas kötet első része harmincnyolc verset tartalmaz, a tabáki életmű másodvirágzásának legjobb darabjaiból válogatva. Ezekről most nem szólunk, csak megemlítjük, hogy a líra és a próza együtt lélegzik, s amit a vers – a saját törvényei szerint – sűrítve mond el, azt a próza kibontja, befogadhatóbbá teszi, nem populárisan, de köznyelvi módon teszi közérthetővé.

A kötet minden novellája (s a versek egy része is) szerepel a gyűjteményes könyvben, de az ott különböző ciklusokba sorolt elbeszélések itt egy tömbben erősítik egymást. Amikor összehasonlítottam a kétféle szerkesztést, a kaleidoszkóp jutott eszembe. A gyermek, vagy a gyermeket magában holtig őrző felnőtt belenéz a kaleidoszkópba, aztán megrázza a szerkezetet, s máris új, az előzőkkel legalábbis egyenértékű, de mégis más képet kap. Ugyanazok az elemek, de az összkép bizony merőben új. Ebben a könyvben a versek mozaikkockái erősítik ugyan a látványt, de az egymáshoz képest is elmozduló prózaszilánkok döbbentenek meg az új látvánnyal. A központi gondolat a történelem megragadása lenne, de többről van szó. A történelem ürügy, mögöttes tartaléktudás, a novellák ebben az összeállításban a máról és a holnapról szólnak. A korábban méltatott címadó elbeszélés, a maga provinciális dicsőségáhításával, vagy a művészlét értelméről szóló Bernardo és Marcello parabola új dimenziókat kap, mindkettő többszínű értelmezésre ad lehetőséget. Vagy ahol egy történet az előző összeállításban a gyermekkor ábrázolásához ad szívszorító hátteret (1943 szeptember, Az ezüst vitézségi), ebben a kötetben a történelmi tabló teljessége miatt válik fontossá, a társadalmi környezet, amelyhez a gyermek igazodni kénytelen, nem törölhető sem a privát. sem a közösségi históriából. Ahol korábban a történelmi tabló hitelessége volt a fontos (Ilyen A citoyen, a címadó Az utolsó hongyarapító vagy az itt is közreadott A helvéciai próba), ebben a válogatásban a hiteles környezetben mozgó személyiségek magatartására koncentrálhatunk.

Az újraolvasás varázsa nem csak a ráismerés sikerével ajándékoz meg, hanem az elmélyülés lehetőségével is. A recenzens pedig arra kap lehetőséget, hogy itt mondja el gondolatait Tabák írói nyelvéről, stílusának egyes vonatkozásairól.

A történelmi elbeszélések igazolják legjobban, hogy az író alapos ismerője, fölényes mestere mind a köz-, mind az irodalmi nyelvnek. Mind a szóhasználat módjai, mind a mondatszerkezetek, az utalási rendszerek mentesek az archaizálástól, ugyanakkor korfestő hitelük vitathatatlan. A történelem ismerete nem didaktikus kitételek során jut érvényre, hanem a narráció magától értetődő, korhoz simuló természetességének megteremtésével, valamint a cselekvő és beszélő személyek szó- és gondolatrendszerének pontos ábrázolásával.

Tabák nyelve fegyelmezett, lényegre törő, tiszta. Nem enged a divatoknak: nem lazítja fel, nem szlengesíti, nem hagyja elposványosodni azt a matériát, amelyből írói világa fakad. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy konzervatív, betokosodott irányzatok valamelyikéhez igazodna, mindent tud, amit a huszadik századi próza hozzátett az irodalom fejlődéséhez, de csak többszörös (szigorú) szűrőn átengedve hagyja érvényesülni ezeknek hatásait (erre korábban a groteszkeknél utaltam). A tabáki szabatosság forrásai a magyar realista irodalom impozáns hegyvonulatainak tövében fakadnak, összegyűjtik ugyan a mindenféle más patakok, csermelyek hozadékát, de mindenképpen a hazai próza főáramlatának sodrását erősítik.

Három magyar pikareszk

A 2008-ban megjelent karcsú kötet három hosszabb elbeszélést (igényük szerint kisregényt) tartalmaz. Kettő közülük – kicsit módosult címmel – szerepel a nagy gyűjteményben is, míg egyikük, a Králik itt jelent meg először. A Helvéciai próbában A hamiskártyás címmel szerepelt hosszú novella most hosszabb címet kapott: Terstyánszky, avagy A hamiskártyás (Tüdőszanatóriumi történet 1962-ből), a Grosz József ügynök élete és halála, avagy minden másképpen van új címe: Grosz avagy Grosz József ügynök viszontagságos élete és békességes halála. A harmadik elbeszélés kapott igazán barokkos címet: Králik avagy Králik Béla törvénytelen születésű újpesti cipőfelsőrész-készítő életének és halálának felettébb különös históriája, ahogy az *-hegyi Állami tüdőszanatórium 229-es szobájának betegei előtt 1962-ben, egy szeptemberi estén Babrián Dezső ötvenkilenc éves író elbeszélte.

Az első két írással korábban foglalkoztunk, itt csak a harmadikról kell szót ejtenünk.

A tragédiákat sodró magyar história utolsó századának szerves része, sokan, sokáig azt hittük, legfontosabb része a munkásmozgalom, a baloldali mozgalmak története. A hosszú elbeszélés leszámol ezekkel az illúziókkal, anélkül, hogy szembefordulna az e mozgalmakat tápláló eszmékkel, szándékokkal. A szatíra, ha nem pusztítani, hanem megvilágítani akar, kitűnő eszköz a valóságos folyamatok ábrázolására. Králik Béla kalandos életútja során a világ legtöbbször megvert emberévé válik, minden oka meglenne a félreállásra, a szembefordulásra, de cselekvésközpontú hite, földközeli proletár öntudata kitartásra, örökös optimizmusra sarkallja. Az író szeretné megérteni és megértetni ezt az optimizmust, de rádöbben, és az írás utolsó soraiban rádöbbent minket is, hogy a közösségi társadalom álmait csak a következő nemzedék fogja valóra váltani. Képviselőjük, „egy krumpliorrú, fiatal kamasz” ott áll már a temetéskor Králik sírja mellett, s makacsul fütyüli az Internacionálét.

A verőember

Ha a Králik a magyar baloldal tragikomikus történetének keserű, de igaz karikatúrája, akkor A verőember című regény az eufemikusan rendszerváltásnak nevezett kapitalista restauráció kíméletlen torzképe. Nem szatírát ad kezünkbe az író, a szatirikus elme csak a háttérből irányítja az eseményeket, vagyis hát dehogy irányítja azokat, csak gondoskodik arról, hogy a realizmus ne nyögvenyelősen, hanem mintegy magától értetődően érvényesülhessen. A mű csak annyiban torzkép, hogy egyetlen (különös) motívumból építkezik. A munkanélküli kohómérnök tragikus története, egy alapvetően tiszta ember betagozódása az új rend legpiszkosabb kulisszái közé szívszorítóan hiteles. Amikor első változata megjelent az Ezredvég folyóirat hasábjain, sokan kulcsregényként olvasták, próbálták a szerepelőket az adott évek közszereplőivel behelyettesíteni Voltak telitalálatok, persze, de az így kutakodóknak mégsem volt igazuk. Ugyanis a regény nem egyes bűnösökről (bűnbakokról) szól, hanem valamennyiünkről: a jóra, alkotásra, boldogulásra szocializált emberek bukásáról, az újfajta rendbe történő betagozódás lehetetlenségéről.

A történet egy antik tragédia gondolati folyamatát követi. A verőemberi szerep elfogadása, a kezdeti bűnök (egy liberális újságíró és egy köpönyegfordító politikus inzultálása) még felfoghatók betyáros igazságtételi kísérleteknek, bár indítékuk miatt tudjuk, nem azok. A tragikus vétség (a hübrisz) a harmadik merénylet, a potenciális szövetséges, a legtisztább szereplő (tulajdonképpen akaratlan) megnyomorítása. A politikai meggyőződését tettekben is vállaló, kemény munkásnő megtámadása teszi visszafordíthatatlanná a hős elzüllését. Bizonytalan kísérlete a szerep visszaadására nem akadályozhatja meg a büntetés, a tragédia bekövetkeztét, aminek megformálása írói bravúr. Az emberi kapcsolatok átértékelődése, felbomlása, a közösségi és személyiségi értékek relativizálódása, sőt megszűnése rövid jelenetekben, meglepő, de törvényszerű fordulatokban ölt testet. A főhősnek az árulások színjátékában természetesen egy hasonlóan kiszolgáltatott kvázi áruló lövéseitől kell elpusztulnia. A színjáték rendezői igencsak értik a dolgukat.

A tragédia nem hordoz katarzist. Mégsem érzem az egész művet pesszimistának, sem az íróját reményvesztettnek. Érdekes módon két nőalak tartása ad reményt a züllött világ megfordítására, a harmadik áldozaté és az elvált feleségé. Az ő (alapvetően más és más) értéktudatuk garancia lehet a züllés megállítására. (Érdekes, hogy a kényszerű ítéletvégrehajtó, aki bocsánatot kér áldozatától, szintén nő…)

A verőember a rendszerváltozásról írott (általam ismert) művek egyik legjobbika, felkavaró, őszinte és minden mondatában az embertelenséget leleplező munka. Méltó betetőzése Tabák András prózaírói munkásságának. Kötelező olvasmány az autonóm, képviseleti irodalom minden hívének, s azoknak, akik nem kívánnak beállni a lélekölő idők zsoldosai közé, és megadni sem akarják magukat nekik.

Két záró mondat

Tabák András, talán az elmondottakból is kiderül, a magyar próza jelentős alkotója, ennek ellenére az irodalmi köztudat, a kanonizált vagy kanonizálatlan irodalmárok zöme keveset tud róla.

Ez nincs jól így: a szakértőknek és a jó irodalom szakmán kívüli szerelmeseinek is újra kell olvasnia műveit, újra kell értékelnie az impozáns életművet, hogy szerzőjük – sajnos, immár posztumusz – elfoglalhassa helyét a magyar irodalom fővonulatában.

BISTEY ANDRÁS

Költemények a végső pillanatig

– Tabák András: Utolsó versek –

Tabák Andrást a rendszerváltásig prózaíróként ismerték az olvasók. A Szól a sziréna című, 1960-ban megjelent novelláskötetétől az 1990-ben Anselmus barát látogatója címmel kiadott, történelmi elbeszéléseket közreadó kötetéig mind a tizenegy könyve prózai írásokat, regényeket, elbeszéléseket tartalmaz. Első verseskötete, A melankólia órái, 1991-ben jelent meg, és ezt a következő esztendőkben továbbiak követték, noha prózaíróként ezután is jelen volt az irodalmi életben.

A költészet felé fordulásának társadalmi-történelmi okai voltak. A rendszerváltásnak nevezett változások, a kapitalizmus restaurációja, annak minden gazdasági, társadalmi és szociológiai velejárójával, a létbiztonság megrendülésével, emberek millióinak szegénységbe, sőt nyomorba zuhanásával, a kultúra hanyatlásával, olyan indulatokat keltettek a költőben, amelyeknek a kifejezéséhez már nem érezte elegendőnek a prózát. A tömörebb, érzelmeket közvetlenebb módon és erőteljesebben kifejezni képes költészet irodalmi munkásságának meghatározó területe lett.

Sajátos viszony alakult ki Tabák András prózai és lírai munkássága között. Prózája visszafogottabb maradt, témáit többnyire a távolabbi és a közeli múlt, a gyermekkor vagy a család köréből vette. Kivétel A verőember című regény, amely a politikai gengszterizmus mélyrétegeibe enged bepillantást az olvasónak. A halmozódó társadalmi igazságtalanságok elleni indulatai a versekben robbantak ki. Kevés kivétellel közéleti-politikai költemények ezek, melyek az erős gondolati tartalmakat a puritánságig dísztelen nyelven fejezik ki. Tabák András nem törekedett nyelvi ínyencségekre, bonyolult ritmusképletekre és bravúros rímekre, föltehetőleg azért, hogy ne vonják el az olvasó figyelmét a mondanivalóról. Nem elkápráztatni akarta olvasóját, hanem fölrázni, fölháborítani, gondolkodásra és állásfoglalásra bírni.

Mindezek jellemzik Tabák András Utolsó versek című kötetét is. Ez az alig nyolcvan oldalas, megrendítő tartalmával harmonizáló fekete címlappal megjelent könyv öt év verstermését nyújtja át az olvasóknak. A kötetet, amely két jól elkülönülő részre oszlik, még maga a költő szerkesztette meg élete utolsó heteiben, betegsége ismeretében eleve hátrahagyott műnek szánta.

Az első rész Tabák András korábbi költészetének szerves folytatása. A versek nem hagyományos ciklusokat alkotnak, hanem a megírás ideje szerint 2010-től kezdve évszámok szerint követik egymást.

A 2010-es esztendőben született hat vers közül öt, ha néhol áttételesen is, valamilyen módon a Tabák András költészetének fő vonulatát alkotó közéleti-politikai líra körébe tartozik. A kivétel a kedvenc öreg kutya, Tóbiás elaltatása után született. A témák változatosak. Egy jobbikos aktivista például elmereng azon, hogy sajnos a zsidókat nem lehet úgy felismerni, mint a cigányokat (Árpádsávos versike), egy másik egy anya emlékét idézi föl, aki magára hagyta munkaszolgálatosként Ukrajnába küldött zsidó apától született gyermekét, kitéve annak, hogy haláltáborba hurcolják. A költő nem megbélyegző szavakkal ítéli el, csak csodálkozik, hogy a még hátralévő harminc évében

…eszik-iszik, jár-kel és beszélget,
s egyáltalában mindenben úgy tesz,
úgy viselkedik minden dolgában
mint bármilyen más idősödő asszony.

vagyis úgy viselkedik, mintha ugyanolyan ember lenne, mint mások.

Ritka kivételként kötött formájú, klasszikus versmértékben írott költeménnyel idézi föl Szabó Ervin emlékét abból az alkalomból, hogy a nevét viselő könyvtárnak a berendezkedő jobboldali hatalom más nevet kívánt adni. Bizonyos értelemben itt is ugyanaz történik, mint az előző versben, a költő a méltatlan tettet a hatalom ellen fordítja: (Lásd be, tán néked is üdvös e buzgó honffy-acsargás, / ily szégyenidőkben a Könyvtár ne viselje tiszta neved.)

Gazdagabb volt a 2011-es év termése, 17 vers alkotja. Ebben az évben, a versek hangja még kritikusabbá és konkrétabbá válik. Témái sokrétűbbek, és ez nem csupán a versek számának megnövekedése miatt van így. Az országban olyan mértékben éleződtek az ellentétek, ahogyan a hatalom mind erőszakosabban terjesztette ki befolyását az élet minden területére. A költő felidézi például a fehérterror időszakát (A tábori püspök adomája), a Hitler jóhiszeműségében bízó naiv liberális kegyetlen csalódását (Aki másnak vermet ás), egy Ady-parafrázisban megírja a Fölszállott a páva időszerű változatát, vagy fölidézi a szélsőjobb már-már emberinek mutatkozó arcát, amelynek a vonásain azonban egy-egy váratlan pillanatban átüt az erőszak rémképe (Egy Jobbik-toborzón). Sokszor él a humor, olykor a fekete humor lehetőségeivel. Egyik kedvenc módszere, hogy a bírált politika képviselőit idézi, de nem szavaikat, amelyeket a nyilvánosság előtt mondanak, hanem a gondolataikat.

Végre is mivégre tudás
Ama sok rest, rút, húgyagyú
Panelsuhancnak, tanyasi
Tahónak, bunkó cigánynak?
…
Értelem? Öntudat? Látás?
Netalántán – fölismerés?
Ácsi! Ez veszélyes lehet!
…

              (Az új tankötelezettség)

Más versekben a humor eltérő módon jelenik meg (Egy tévedt denunciánsra, A történelem ura.) Ez utóbbiban maga az Úr elemzi az Alaptörvény preambulumát. A költő az őt ért fenyegetést is humorral tudja fogadni.

„Meg fogunk találni, ne félj” –
Biztat egy halk telefonhang.
Legfőbb ideje testvérek!
Negyvennégyben nem sikerült.

              (Egy esti jókívánságra)

2012-ben ismét kevesebb verset írt, ez a hat vers is rövid, az egyetlen hosszabb (Tandori-emlék ’97) kivételével inkább epigramma. Valamely tény rögzítése után váratlan csattanóval fejeződik be az egyetlen gondolatra épített költemény. Ennek pontos megvalósítása A vezéri fotókra című epigramma. A tény rögzítése: (Évről évre rosszarcúbb / És nem az idő teszi), ezt követi a csattanó: (A közhely ezúttal tény / Felelős negyvenen túl / az arcáért az ember).

Egy másik epigrammában a mottóként használja a közismert és közfelháborodást keltő politikusi aranyköpést: „Mindenki annyit ér, amennyije van”. Valójában ez a sor nem is mottó, maga is az epigramma része, együtt a következő három sorral:

Lelke mélyébe világít e szentencia, uram
Ripők kulák-bölcsesség ez a legjavából, uram
A basagazda dölyfe cselédsége iránt, uram.

A 2013-ban írt verseket a költő két egységbe sorolta. Az első négy vers az előző évek költeményihez hasonlóan a politikai líra körébe tartozik, a következő rész azonban ezektől téma és megvalósítás szempontjából is annyira eltér, hogy indokolt önálló ciklusba rendezésük.

A fönt említett négy verset közéleti-politikai viszonyaink ihlették. A Werbőczy utódok mottója Rosa Luxemburg közismert megállapítása, amely a jövőt illetően a szocializmus vagy barbárság alternatívát állítja föl. Azokat idézi meg, akik manapság (Bevégzettnek nyilvánították / A két évszázados nagy vitát - / A barbárság javára).

A kultúra általános hazai hanyatlásának példájaként idézi föl Radnótit. A vers a költő iránti egykori rajongás felidézésével indul, ezzel állítja szembe mai mellőzését, szobrai megrongálását, annak kísérletét, hogy kitöröljék immár két nemzedék emlékezetéből, vagy ha ez nem sikerül, torzképet rajzoljanak róla és költészetéről. „…verseit ma már két nemzedék nem ismeri / Vagy ha mégis, úgy gondolnak rájuk, mint pállott / Komcsi eszmékkel fertőzött zsidó sirámokra”. S kit favorizál ez a hatalom Radnóti helyett, kiben látja megtestesülni saját költői ideálját? Tabák András egy „irodalmárt” idéz befejezésül, aki kijelentette: „Wass Albert gyakran szebb, / igazabb, mélyenszántóbb és magyarabb verseket írt nála.”

A valamikor sokat átkozott szovjet művészetpolitikus, Zsdanov jutott az eszembe ezekről a sorokról. Ő volt az, aki a művészeti alkotásokat csak a politika, gyakran a gyorsan változó napi politika szempontjai szerint ítélte meg. Úgy látszik, minden diktatúra megtalálja a maga zsdanovjait.

A kötet második felében olvasható 2013-2014-es évszámokkal jelzett ciklus a költő halálba vezető betegségének megrendítő dokumentuma. Erről a ciklusról Simor András tollából olvasható elemzés.

SIMOR ANDRÁS

(Jutkának, rákbetegen)

Tabák András posztumusz kötetének (Utolsó versek) befejező része egy 25 versből álló ciklus (Jutkának, rákbetegen), ezeket a verseket halálos betegsége kezdetétől utolsó napjaiig írta. A ciklus tizenötödik darabjában ironikusan így konkretizál-ja a gyilkos kórt: „(Mert hasnyálmirigyrákomat, ugye / Csak cifrázza réges-régi cukorbajom)”. A betegség és a betegség okozta élethelyzet leírása kíméletle-nül pontos. Idézzük a ciklus második darabját:

Kétszer estem össze, miután
A kórházból hazajöttünk
A szokásos kemo-kezelés
Után: a lépcsőházban lent
Később a fürdőszobában fent
S csak centiken múlt, hogy a fürdő-
Kád peremén szét nem zúztam
A koponyám, közben még össze
Is csináltam magam s mindent
Magam körül. Te meg szótlanul
Takarítottad fel azt az
Ocsmányságot, egy zokszót
Sem ejtve, gondosan, gyorsan
Fegyelmezetten, melyek minden
Dolgaidban jellemeznek
Én csak álltam pőrén, szarosan
Szemlesütve, halálfejjé
Soványult arcommal és arra
Gondoltam magamban, hogy sok
Időm már nem lehet hátra

Átkozott hullafáradtságról szólnak ezek a versek, arról, hogy a szavak kicsúsznak a kezéből, agyát mintha kimosták volna, és olykor egyetlen betűt sem tud leírni, csak dermedten bámulja maga előtt az üres papírlapot.

Ilyen körülmények között is képes saját magát fanyar humorral szemlélni:

                                             … talán kezd már
Zsenáns lenni, hogy szüntelen kesergéseim
Közepette még mindig élek, megvagyok
Ha már nagyon is úgy találod tehát
Hogy túlságosan illetlen ez az állapot
Kérve kérlek, feltétlenül add tudtomra

                                    (Jutkának, rákbetegen 22)

Kevés példa van arra, hirtelenjében egyet sem tudok, hogy valaki megírja a saját halálát, „A dermesztő, sivár / Abszolút magány”-t.

Idézzünk a ciklus ötödik verséből:

Álltam az utcán
(Talán egy parkban)
És egyszercsak süllyedni kezdtem
Hiába nyújtogattam
A két karomat segélykérően
Senki sem ragadta meg
Én meg csak süllyedtem
Süllyedtem egyre, egyre
Míg valami jéghideg
Bűzös, iszapos lé el nem nyelt
Senki sem volt ott
Senki sem látta
Rémült fuldoklásomat
S végvonaglásaimat

Másutt epigrammatikus fintorral gondol a halálra:

Azért, tudod, furcsa
Hogy lefekszem este
És fogalmam sincs, hogy
fölébredek-e még

                  (Jutkának, rákbetegen 3)

A ciklus tizenkilencedik darabja üzenet a halálból:

Ez az energikus, dolgos, meleg kéz
Ez fog legjobban hiányozni
A kezed

A kilencedik vers döbbenetes álmot ír le. Egy idősebb és egy fiatal, szinte si-heder férfi üldözi pisztollyal a kézben, mert le akarják szoktatni arról, hogy versekben gyalázza a Főméltóságú Úr emlékét. „Horthy versemről beszéltek” – gondolja álmában.

Erről a versről van szó:

Senkinek született
Senkiként élte le életét
S mint senki halt meg
Ám egyetlen cselekedetével
Mégis halhatatlanná
Tette vitézi nevét:
Egymillió magyar
Állampolgár halála
Megsemmisítő táborokban
Harctereken vagy
Városaink ostromakor

Példátlan történelmünkben
Amit ez a senki elkövetett

                                    (Horthy)

Üldözői elől egy raktárba menekül, három kiszolgáló lány rejtegeti két állvány között. A rettegő álom így folytatódik:

                                             …Téged láttalak, Jutkám, magam
Előtt, amint az élünkön haladsz, egy hullámgörbe jatagánt
Lóbálva, valamelyik hivatalos ázsiai utadról hozhattad. Utánad
Én lépkedtem, két oldalamon szorosan a két fiam, egy-egy vadiúj
Automata pisztollyal a kezükben. Mögöttem pedig, mintegy
Utóvédként, a menetet zárva, Kata lányom, nyakában egy világ-
Háborús dobtáras géppisztollyal. Mindez nagyon kedvemre való
Volt. – Biztonságban vagyok – gondoltam elégedetten. – Most már
Jöhetnek horthysták, nácik, nyilasok…

                                                               (Jutkának, rákbetegen 9)

A horthysták, nácik, nyilasok, illetve mai híveik ellen szerettei védik a hullámgörbe jatagánt lóbáló Jutka, két oldalán az egy-egy vadiúj automata pisztoly-lyal kezében két fia, utóvédként pedig Kata lánya, nyakában egy világháborús dobtáras géppisztollyal. Szerettei között biztonságban érzi magát. Ijesztő hely-zetkép ez a napjaink fenyegető veszélyei elleni védelem lehetőségeiről. Realis-ta módon hiteles az álomban, és egyúttal lázadó tiltakozás a neohorthyzmus teremtette helyzet ellen. Szűkszavúságában, visszafogottságában ritka remeklés.

A halál biztos eljövetelét tudó ember megrendítő szerelmi vallomása a ciklus tizenharmadik darabja:

Szép volt veled az egész elmúlt esztendő
Gyakran kórházban, húszórás infúzióra kötve
Ami azzal a rohadt kemoterápiával jár
Máskor meg rongyfáradtan, naphosszat nyomva
Otthon az ágyat, s nem tudni semmi bizonyosat, semmit
Ennyi időt, azt hiszem, még nem töltöttünk együtt
S bármilyen morbidnak tetszik is, soha ennyire boldognak
Nem éreztem magam, úgy összeforrtunk egymással

A legnagyobb magyar búcsúversek párja a tizenhetedik vers, ezúttal nem idézzük, a május 12-én elhangzott gyászbeszédben olvasható, e szám Koszorú rovatában.

Barátoktól búcsúzik a tizenkettedik és a huszonnegyedik versben, ritka, romolhatatlan kincsként őrizve magában a barátságot.

A gyilkos kórban írt verseket át meg átjárja az élet igenlése. Idézzük a bravúrosan szerkesztett tizennegyedik verset:

Ó, gyermekkoromban a rézmozsarak
Fürge-víg csengése-bongása
Vasárnaponként! Még most is
Halvány mosolyra fakaszt az emlék
Hogy illatokból és mozsárhangokból
A konyha szokatlan sürgés-forgásából
Miként is próbáltam kitalálni
Vajon miféle sütemény-finomság
Készülődhet a zömök rézedényben…

A gyerekkor idillikus emlékét azért idézi fel, mert reggel úgy ébredt, mint akit egy mozsárban ízzé-porrá zúztak. Ismételjük, bravúros szerkesztés ez, előbb írja le a mosolyra fakasztó emléket, majd a verset a rettenetes reggeli ébredés képével zárja.

A ciklus verseit olvasva radnóti jut eszembe, aki 1936-ban megjelent verseskönyvének címéül a kötet utolsó versének címét adta: Járkálj csak, halálraítélt! A siralomházba zárt halálraítélthez hasonlítja magát Tabák a tizenhatodik versben:

A legkeservesebb, hogy mit sem tehetek ellene
Tanácstalan kívülállóként kell észlelnem
Miképpen roncsolódik szét belül a testem
A siralomházba zárt halálraítélt érezheti ezt
Aki tudja, hogy az ítéletét könyörtelenül
Végrehajtják, csak éppen azt nem közölték vele
Mikor

Az utolsó sor verset záró kétszótagos kérdőszava költői trouvaille, akárcsak a huszadik versben a verszáró soha vagy a huszonegyedik versben a négyszer ismételt hova szó.

Térjünk vissza a Radnóti-párhuzamra, amit még hitelesebbé tesz az, hogy Radnóti szobrait – erről is ír Tabák (Radnóti) című versében – napjainkban ösz-szetörik és vörös festékkel öntik le, aztán dohos pincékben rejtegetik jobb híján.

Ne féljünk leírni végül: a (Jutkának, rákbetegen) ciklus maradandó értékű, nagy költészet.

Kifutó vitorlások

Családi séta

Telihold

Éjszürkeségből felbukott…

Mély álom

Főutak és mellékutak

Senecio

A listáról kihúzva

A viadukt lázadása

Csendélet

Paul Klee: Vár és Nap