VALLOMÁS

NEMES LÁSZLÓ

Megkésett üzenet

Előszó

1941 végén, a franciák áttörhetetlennek vélt Maginot-vonalának összeomlása után, amikor az angolok még egyedül folytatták a harcot Hitler legyőz­hetet­lennek mondott hadserege ellen, én, 22-ik évemben, mint a brit hadsereg önként jelentkezett, minden rendfokozat nélküli közlegénye – pontosabban a műszaki alakulatok, a Royal Engineers utásza, vagyis sapperje, a német kormányt kiszolgáló libanoni és szíriai kormány, valamint az ott állomásozó német náci katonák és repülők ellen harcba lépő első brit egységek katonájaként kerültem hosszú és kalandos utakon, kisebb-nagyobb összecsapások, és a mi egységünket megtámadó, egyik nagyobb német légi bombázás átvészelése után az Eufrátesz-parti Dair ez Zor városba. Majd onnan, a századunk egyik rajának közlegényeként az ugyancsak Eufrátesz-parti kisebb, Rákká nevű városának korábban francia idegenlégiós erődjébe.

Ott kezdtem – a háború utáni remélt hazatérésem és a szüleimmel találkozás reményében – az itt következő, Légüres tér című, ebben a formában soha meg nem jelent regény írásába, melyet 1944-ben – természetesen még katonaként, több füzetet teleírva – Egyiptomban fejeztem be.

A soha meg nem jelentetett kéziratot a háború után, hazatértemkor már csak édesanyámnak adhattam át.

(Azonos címen írott, háborús emlékeimet is tartalmazó, több kiadást megért regényem 1991-ben jelent meg.)

*

Rakka, (Észak-Szíria) 1941. szeptember 21.

Könyvet kezdek írni, hogy a sötétben egy fénypont legyen előttem, hogy a kavargó gondolataimat egy irányba tereljem.

Ajánlom ezt szüleimnek, akiket mindennél jobban szeretek és akiknek a bizalmával és áldozatkészségével talán visszaéltem, de mindenkor a legjobb hiszemben és tele bizalommal és sóvárgással az igazság és egy boldogabb, új élet után.

… Ha majd minden rabszolga nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyugatig,
S a zsarnokság velők megütközik…

(Petőfi: Egy gondolat bánt engemet…)

1941 ősze van. A kora délutáni nap kegyetlen erővel löveli tikkasztó sugarait a földre, az Eufrátesz partján a homok bántóan fénylik a vakító ragyogásban. Kis motoros komp – ferry – igyekszik szorgalmasan az egyik partról a másikra. Deir ez-Zortól a török határig ez az egyetlen átkelési lehetőség a folyamon. A komp korlátján kis tábla, rajta szép nagy betűkkel: RÁKKÁ – a városka neve – alatta: H.M.F. –His Majesty's Porces. Az egész alkalmatosságot két katona kezeli, mezítláb vannak, fürdőnadrágban, katonasapka a fejükön és puska a vállukon. Ha munka közben néhány szabad percük akad, a rekkenő meleg elől menekülve felváltva ugrálnak be a folyóba. A ferryn hatalmas luxuskocsi áll, magasrangú francia tiszt ül benne gyönyörű, elegáns, feketehajú, kissé kreolbőrű nővel. Nyilván még a Vichy kormány egyik tisztje, aki az akkói béke értelmében utazik a tengerpart felé. A tiszt és a nő most kiszállnak a kocsiból, a korlátnak támaszkodnak, és az örvénylő vizet nézik.

– Eh, mi szükségem van már erre! Finita la commedia! – kiált fel egyszerre a férfi, és tiszti sapkáját széles, színpadias mozdulattal a habokba hajítja.

Úgy látszik a fürdésnek ma már befellegzett – a két úszónadrágos katonára a parton ugyanis már újabb nagy csoport vár az átkelésre: angolok, ausztrálok, franciák, a France Libre kettőskeresztjével a mellükön, a szír köztársaság lovas csendőrei kozákokra emlékeztető kucsmában, vállukon átvetett tölténytáskákkal, rövid karabéllyal, nagy­szakállas hinduk meg falusi arabok szamarakkal és roskadásig megrakott zöldséges szekerekkel.

Nem messze a parttól a rozsdavörös, vigasztalanul kopár fák mentén fellah asszonyok mennek hosszú libasorban, fekete ruhában, arcukat sűrű fátyollal eltakarva, a fejükön óriási rőzseköteget cipelve.

A városka – Rákká – szürkésbarna vályogházai között mozdulatlan fülledtséggel terpeszkedik az izzó, poros levegő. A kávéházból a rádió monoton, fülsértő keleti zenét harsog, az ajtó előtt fehér fejkendős férfiak ülnek, lábukat maguk alá húzván a székre, a nargilét, a vízipipát szívják. A főutca koszos kis bolthelyiségeiből izgatott lárma, kiabálás hallatszik, a mellékutcákban az elhullott és otthagyott szamarak, macskák meg kutyák rothadó teteme terjeszti átható bűzét, mely összekeveredik az izzadtság, por, szemét, erős fűszerek és füst amúgy is éles szagával.

Koszos, elvadult, büdös, sakálokkal kereszteződött kuvaszok szaladgálnak behúzott farokkal, keservesen vonítva a házak között, a gyerekek félmeztelenül henteregnek az utca porában.

Közvetlen a város szélén van az erőd. Az angolok az idegenlégiótól örökölték – de milyen állapotban! A kivonuló franciák ugyanis mindent leromboltak, amire csak idejük tellett a nagy sietségben, még a kútba is sót öntöttek. Az egyik vályogház többé-kevésbé épségben maradt, ott szállásolták el a palesztin katonákat, akik a kompnál teljesítenek szolgálatot.

Vasárnap délután alig egy néhányan maradtak az erődben, a többiek a városban csatangoltak, elmentek a romokhoz, a folyóhoz úszni, vagy keleti különlegességek után kutatni a főutca kis boltjainak Made in Japan és Made in Germany árucikkei között.

Az egyik sarokban leeresztett moszkitóháló alatt 30 év körüli férfi fekszik. A többiek azt hiszik, alszik, olyan mozdulatlan, de ő csak azért nem megy közéjük, hogy ne kelljen beszélnie. Nem mintha semmi mondanivalója nem lenne – csak nem ezek részére – úgysem értenék meg, kikacagnák. Inkább némán fekszik itt az aránylag hűvös sarokban, és gondolkodik. Ismét érzi a torkában azt a fojtogató szorítást, a szíve vadul dobog, mint olyan gyakran az utóbbi időben. Gondolatok, emlékek kavarognak benne, majd szétvetik a fejét. Valakivel beszélni kellene, aki megértené, hogy könnyítsen a lelkén, hogy valami rendet teremtsen a kavargó fojtogató káoszban. Néhány hét előtt a jeruzsálemi bárban is ezt akarta annak a lánynak megmagyarázni, de milyen keserves, néhány szót tudott csak kinyögni. Biztosan őrültnek képzelte! Eszmék, célok, ideálok, fellángolások, kiábrándulások, Uram Isten! Megfojtják ezek a gondolatok, ha valahogyan nem tud közöttük rendet teremteni. Azóta a jeruzsálemi eset óta kísértik a gondolatok, nem hagyták nyugodni a hosszú vasút és autóút alatt a sivatagban: azután a napokban az a váratlan találkozás egy a deir ez-zori vendéglőben egy, ki tudja, hogyan és mikor odavetődött magyarral, ismét mindent felkavart benne.

De most nem bírja tovább!

Rendet kell csinálnia, le kell írni minden emlékét, hogy kiadja magából a sok fájdalmat és keserűséget, ami benne van. Vagy beszélnie kell valakivel, aki okosan és kedvesen meghallgatná, aki megfogná a kezét és azt mondaná, hogy… A, őrültség, hát kivel beszéljen itt. Levyvel, a jemenita sofőrrel, vagy fogjon magának kinn az udvaron egy hindu katonát, ültesse le és kézzel-lábbal magyarázza meg neki, hogy mi fáj, mi ég olyan kegyetlenül ott belül? Nem, írni kell, írni, írni őszintén, minden hátsó gondolat nélkül, Vart pour Vart az írásért; a saját lelkének a meg­könnyebbüléséért.

Szörnyű forróság van, csurog róla az izzadtság, a legyek a moszkitóhálón kívül zümmögve kergetőznek. Lehunyja a szemét és zúgó fejjel merül el az emlékek és képek tengerében. Utazás Palesztinába, gyerekkori séták a pesti utcán, európai utazások, szerelmek, szülők, örömök, bánatok, egy színes, gazdag, szerencsétlen élet pillanatfelvételei.

Rendet, rendet kell teremtenie közöttük! Meg kell találnia azt a vonalat, amin elindulhat, azt az erőt, ami az eseményeket irányította és egymáshoz fűzte. Neki nem volt ehhez ereje. Az ő akarata, tervei, energiája csak elindították az eseményeket, de sohasem fejezték be. Az idő, ez lenne a legtermészetesebb, legkézenfekvőbb irányvonal: így kezdődött, így és így megszületett, gyermekkor, iskola, stb. stb. De éppen itt ütközik az első nagy akadályba, az első nagy ismeretlenbe. Mi is az idő? Ez a rejtélyes, megfoghatatlan valami, a titokzatos negyedik dimenzió. Tulajdonképpen a legnagyobb úr a világon, a Nagy Független Változó, amitől minden esemény, minden szerves és szervetlen anyag sorsa függ. Milyen érdekes, a primitív emberek istenként tisztelték a tüzet, a vizet, az állatokat, a napot, a holdat, de nem jutottak el arra fokra, hogy az Idő hatalmát, mint abszolút erőt elismerjék. Leborulok a hatalmas isten: az Idő előtt. Íme, az órám, ami kegyetlenül és pontosan ketyegve ballag, megy és vágtat az eseményeken át, széttöri, porrá zúzza a legszentebb ideálokat, a legnemesebb barátságokat, emberek születnek, meghalnak, városok, országok, vallások épülnek és semmisülnek meg, de az óra kegyetlenül és pontosan megy tovább. Néha talán mégis elérkezik az ember ahhoz a Faust-beli pillanathoz, amelynek oda szeretné kiáltani: ne menj el, maradj itt örökre! – de az óra jár tovább. És hiába töröm össze, hiába zúzom porrá a világ minden óráját, az idő a maga titokza­tosságában, a maga megfoghatatlanságában megy tovább: szent és sért­he­tet­len! Építő és romboló. Az idő a malter, ami az események és benyomások apró tégláiból az élet, a történelem épületét felépíti, de egyúttal a mállasztó erő is, ami ugyanezeket szétrombolja.

Őelőtte pedig most ott hevert az élete épületének minden téglája, de éppen ez az összefűző erő, az idő rendje hiányzott belőle. Ott feküdt előtte az egész romhalmaz, tisztán, világosan látott minden mozzanatot, de nem tudta pontosan, ez vagy amaz öt vagy tíz évvel azelőtt történt-e, furcsa összevisszaság, idegölő káosz kavargóit ott, a leeresztett moszkitóháló alatt fekvő ember lehunyt pillái mögött. Csak egyet tudott egész határozottan, az ajka is mozgott, amint ezt magában nyomatékosan elismételte: Ahhoz, hogy a nyugalmát visszanyerje – minthogy senkivel őszintén beszélni nem tud, írnia kell. Viszont ahhoz hogy írhasson, rendet kell az emlékei között teremtenie. Bele kell kapaszkodnia az időbe, mint az egyetlen lehetséges vezérfonalba, annak nyomán elindulni és lépésről lépésre átgondolni, mi is történt vele, és ami megtörtént, annak mi is lehetett az oka.

Mély lélegzetet vett. És egyszeriben eltűnt előle a szürke erőd, nem érezte a forró sivatagi levegőt, elfelejtette az Eufráteszt, a katonaságot, háborút, mindent, és a levegő megtelt a múlt tiszta, világos képeivel. A legrégebbi eseményeket termé­sze­tesen nem látta abban a pontos időbeli sorrendben, ahogy megtörténtek, de az első, homályos jelenetek után filmszerűen pergett le előtte majdnem minden, ami a napfényes budapesti lakás gyerekszobájából a rakkai erőd fülledt sarkáig vezette.

MEGMENTETT OLDALAK

Az itt közölt poéma Tabák András hagyatékából került elő. A kéziraton olvashatók Györe Imre tollal írt javításai. A tényező címmel megjelent drámai játék és a Magyar monológok című kötetben szereplő Petőfi virrasztásának rokona ez a kiadatlan költemény, amelyben Petőfi Hamlettel beszélget: „Lenni vagy nem lenni? Ez most, / Hamlet pajtás, a kérdés. / Csak nem te kérdezősködsz, / gondok közt tépelődve: / a Hon kérdése itt ez.”

GYÖRE IMRE

Petőfi estéje

Ez itt való, való.
A Petrich-bátya kertje,
Mezőberény s a többi.

Körtefák, alma, szilva.
Kiszáradt bokrok.
Rózsa, virága nincsen,
tövisét érzi ujjam
s a tövis hegyén vércsepp,
mit kiontottam itten
roppant kíváncsiságból:
valódi-é a tüske?
Az volt. Az volt.
Vagyis nem álmomlátta.

A diófa is valódi.
Bizony. Mért is ne lenne?
S a széthasított rönk is
alatta, megpihenni
e szörnyű fáradásban.

Legyek, darazsak, méhek.
Akárha béke lenne.
Csak egy lugas hiányzik,
hol megbúnék magamban
s elő se jőnék estig.
Yagy akkor se, csak aztán.
Éjfélben, mint kísértet.
Bizonyos Petőfi Sándor
kísértete, ki rémít,
ki rémít és ijesztget,
akár a Hamlet úrfi
atyjának szelleme
az éji várfokon.
Hogy aztán elbeszélje,
ki ölte meg orozva,
fülébe öntve mérget,
csalmatok levét, tudjuk.
Szólhatnék egyet s másat
éppenséggel, de hagyjuk.

Hamlet, szegény bolond,
ki hitte, elhiszik
bolondságait s tűrik.
Nem oly időket élünk
szép fiam, nem oly időket.
És egyfolytán azóta.

Hinnéd-e, Hamlet pajtás,
hogy kísértettel szólasz,
ha szóbaállasz vélem,
miközben fönn a Nap süt,
s a méhek döngicsélnek?

Bizony, bizony, a látszat.
Abban csalatkozunk,
csalatkozunk naponta,
hogy elviselni tudjuk
napunkat, éjjelünket.
S csaljunk magunk, ha tetszik.

Hinnéd-e, Hamlet pajtás,
hogy volt itt valami,
egy forradalomféle,
amelynek egyik lángja
magam valék? Bizisten!
Két teljes héten által,
aztán elkoppintottak,
mint sekrestyés a gyertyát,
ha véget ér az ünnep.

Hinnéd, Hamlet barátom,
hogy honáruló lettem?
Kibe belétörölni
a sáros csizmatalpát
úgyszólván kötelesség
egy igaz honfinak?
– Nincsen többé
szeretett király – írtam.
Nagy bűn ám
egy ily országban,
ahol a jó királynak
nevét oly áhítattal
illik kiejteni,
mint Istenét a mennyben.
Szabadság, respublika,
ily szókat kimondani,
sőt, csak gondolni rájuk,
az is honárulás már.
S lettem honáruló, én,
Hamlet pajtás, bizony.

No nézd csak, egy pipacs.
Elszállni készül szirma.
Hová, hová? Az Operencián túl,
Amerikába? Mondják,
ott nagy legelők vannak,
nagy helyek kis pipacsnak,
hacsak a piros színtől
nekivadult bölények
nem tapossák a földbe,
s kiássák gyökerét is
szarvukkal. Nohát így
nem jó pipacsnak lenni.
Nem jó. Nem, semmiképpen.

Vagyishogy, Hamlet pajtás,
hogy honáruló lettem
némely körökben, mondom:
e népség nem az ország,
a forradalom úgyse,
és nem a nép. A nép majd
föltámad, mint a tenger,
s hulláma égig ér fel.
Követje leszek én majd
az új országgyűlésben,
s fölszólamlok miatta.

Megbuktam, Hamlet pajtás,
s az istenadta nép meg
hajszál hijján agyonvert.
Etették és itatták,
Rosencrantz s Guildenstern úr,
magyari urak persze,
a fajta egy. Itt nem kell
tőr, verem, nem kell méreg:
falás pörkölt, pár korty bor,
s az ember semmivé lesz.
Azért nem kárhoztatom
a népet: még csak gyermek,
de fölnő, s elámítóinak
nyakára lép majd egyszer.
Dicsértessék neve
mostan és mindörökké.

Mit tudsz te erről, Hamlet?
Vesztett csatákról? Semmit.
Bem-csillagról az égen?
Mért ne lehetne csillag?
Egy ágyúformát nézzél
az égen, álruhában,
üstököst pökdös folyvást,
erről megismered majd.
Hagyjuk. Egyszer, talán majd egyszer,
ha lesz időm s nyugalmam,
s erőm, hogy összeszedjem
szétszórt gondolatimat,
akkor dicsőén szólok róla.
Mikor? Mikor? Aligha mostanában.

Lenni vagy nem lenni? Ez most,
Hamlet pajtás, a kérdés.
Csak nem te kérdezősködsz,
gondok közt tépelődve:
a Hon kérdése itt ez.
Petőfié is persze,
ki Hon nélkül nem élhet,
szabadság nélkül úgyse,
s egyáltalján: aligha.

Ha jobban meggondolom,
amely percekben végképp
elfelejtem, hogy hazám is van,
boldog vagyok egészen.
De hol vannak a percek,
amikben elfeledném?
Sehol. Nem voltak eddig.
Holnap talán majd lesznek?

Hol a had? Hol küzd? Merre?
Egyáltaljában van még?
Vagy minden veszve van már?
Hajh, hajh, hajh, Hamlet pajtás!
Te túl vagy mindenen már,
de mégis nyughatatlan
bolyongsz itt délidőben.
Hagyjuk. Eredj nyugodni!
Markold magadat össze,
légy fél-ökölnyi pára,
s elférsz szívem felében.
Kopogtass majd, ha éjfél
közéig, s kijőni vágyol.
Kopogtass csak, kopogtass,
mert hátha mélyen alszom.
Mármint mélyen, a mélyben.
Mármint, ha lenne egy lyuk,
hol magam meghúzhatnám.
Minek? Minek? Mi végre?
És nincs idő. Nincs. Elfolyt.
Széles medrének alján
a port vihar kavarja.
Ki őröl? Mivel őröl?
Ki-ki magának, kézzel,
vagy töri csak, mozsárban.
Hamlet pajtás, ha tudnád!
Tényező vágytam lenni
a nemzet érdekében…
Én, tényező! Ha, ha!
Bolond voltam tán éppen,
bolond, tetőtől talpig…

De mégse, hisz tényező vagyok
az udvaron, tyúkok közt,
ha akarom, közibük vágom
botomat vagy pipámat,
és szétfutnak,
szétfutnak, istenemre!
Hát nem mondhatja senki,
hogy nem lettem tényező.

Aztán Vetter, Mészáros,
Klapka is, meg a többi,
derék tábornokok,
kik kardomat kiverték
kezemből, én ne védjem
honom! Bízzam csak rájuk!
Ha Bem nem lett volna,
már alighanem
kutyák rágódnának
szétszórt csontjaimon.
Minden pocsékba ment!
Disznók elé került!
Ha szétnézek, amit látok,
az mind való, nem álom
vagy képzelet szülötte.

Onnan a német jön,
amonnan meg a muszka,
s én itt vagyok,
békésen és derűsen,
virágok nyílnak,
méhecskék döngicsélnek,
a műhelyben az öreg
Petrich káromkodik,
feleségem akárhol,
Zoltán fiam nyivákol,
mint egy rossz macskakölyök,
a konyhában fő a sonka,
már érzem a szagát,
szörnyű!

Szörnyű idő, szörnyű idő!
S a szörnyűség mindegyre nő.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?
S ha elbeszéli úgy, amint
Megértük ezeket mi mind:
Akad-e majd,
Ki ennyi bajt
Higgyen, hogy ez történet?
És e beszédet nem veszi
Egy őrült, rémülésteli
Zavart ész meséjének?

Akad? Veszi? Nem veszi?
Hamlet pajtás,
te ugye, nem veszed?

Derkovits Gyula: Dózsa a tüzes trónon

1514-2014

SZERDAHELYI ISTVÁN

Dózsa György és az esztelen bárók lázadása

Dózsa György történelmi szerepének latolgatásakor két tényt kell előre bocsátani. Az egyik az, hogy Mátyás király haláláig a magyar társadalom hagyományos osztályszerkezete sokrétű és átmenetekben gazdag, a felemelkedő tehetségek előtt nyitott volt. A nemesség és a jobbágyság között számos, a „félnemesi” kiváltságokkal rendelkező réteg helyezkedett el, amilyenek a székelyek, kunok és jászok, a hajdúk, a királyi városok és a mezővárosok polgárai, továbbá bizonyos foglalkozások űzői voltak. Ám a jobbágyok is szabad („liber”) státuszúak voltak, abban az értelemben, hogy a földbér és az aktuális egyéb tartozásaik kifizetése után ingóságaikkal együtt az ország területén oda költözhettek, ahova akartak, vagyis a súlyosabb szolgáltatásokat követelő földesurak birtokairól a kedvezőbb feltételeket nyújtó uradalmakba vagy a mezővárosokba települhettek át. Ilyen körülmények között az is lehetséges volt, hogy az alacsony (és kétes) származású Hunyadi János az ország kormányzójának tisztségébe emelkedjék, a jobbágyfiú Bakócz Tamás pedig pápaságra pályázó esztergomi érsek legyen.

1490-ben viszont az oligarchák (ahogyan ekkoriban nevezték őket, a „bárók”) bábját, a tehetségtelen és tesze-tosza II. Ulászlót (csúfnevén Dobzse Lászlót) ültették a magyar trónra, s megkezdődött – Hóman ésSzekfű Magyar történetének kifejezésével – „a földesurak lefelé egyenlősítő törekvése”. Ez azt jelentette, hogy az ősi alkotmányos rendet felrúgva az ország egész népét a kilencedet fizető, robotra kötelezett, röghöz kötött jobbágyok sorába akarták taszítani, ide értve még az egytelkes kisnemeseket is.

A másik ilyen tény az, hogy a Balkánt meghódító törökök immáron közvetlenül Magyarországot fenyegették. Az 1512-ben trónra került I. Szelim szultán Perzsia és Egyiptom felé terjeszkedett ugyan, s a magyarokkal kötött fegyverszünetet meg-meghosszabbította, de ez nem akadályozta meg abban, hogy mintegy mellékesen „kis háborút” vívjon a magyar-horvát végvárak ellen, s a szreberniki bánságot egészében elfoglalja. A „lefelé egyenlősítéssel” foglalatoskodó magyar főurak úgy gondolták, ez legyen a horvát bán, Beriszló Péter gondja. X. Leó pápa azonban idejében felfigyelt arra, hogy a szétesett magyar központi hatalom nem lesz képes útját állni az oszmán birodalom európai terjeszkedésének. 1513-ban bullát bocsátott ki, melyben keresztes hadjáratot hirdetett azzal a célkitűzéssel, hogy a törököket kiűzzék a Balkánról, s a had szervezésével a Rómában tartózkodó Bakócz Tamást esztergomi érseket bízta meg.

Bakócz 1514 márciusában tért haza Magyarországra, s Ulászló és az udvari tanács elé terjesztette a pápa utasítását. A tanácsban sokan ellenezték az érdekeikkel ellen­tétes tervet, hiszen a keresztes sereghez csatlakozó jobbágyok teljes bűn­bocsánathoz és szabadsághoz jutottak volna. A pórnép felfegyverzésének veszélye mellett a bárók fő kifogása az volt, hogy a hadra kelő jobbágyok éppen a legfontosabb mezőgazdasági munkák előtt lépnek ki a földesúri szolgálatból. (Mintha a balkáni hegyekben télvíz idején is lehetett volna háborúzni.) Az érsek április 9-én mégis kihirdette X. Leó bulláját. A püspökök viszont eleinte szabotálták a toborzást, s amikor április 24-én Bakócz Dózsa Györgyöt kinevezte a sereg fővezérévé, még csak néhány száz keresztes gyűlt össze Pesten. Ekkor Bakócz a hadszervezés irányítására a „cseri barátokhoz”, a ferences rend obszerváns ágához tartozó helynököket nevezett ki az egyházmegyékbe. Ezek a szerzetesek rendtartásukban szigorúan elutasították a magántulajdont, és prédikációikban élesen kárhoztatták a korabeli társadalmi viszonyok züllöttségét. (Jórészt az ő soraikból kerültek ki aztán a polgárháború szellemi és katonai vezérei is.) A ferencesek lelkesítő agitációja nyomán két hét alatt, május 8-ig 1500 főre emelkedett a keresztes tábor létszáma, a hónap végére pedig az ország területén 50 000 – egyes források szerint százezres – tömeg gyűlt zászlóik alá.

Ami vezérüket, Dózsa Györgyöt illeti, a kultúránkat a rendszerváltáskor meg­rohamozó parvenühad nem sokra tartja. Egy reklámgrafikusból a Magyar Újságírók Közösségének elnöki tisztségébe röptetett képviselőjük manapság attól sem riadt vissza, hogy azt állítsa: útonálló rablógyilkosként kezdte pályafutását. Sőt, felfedezett magának egy 19. századi -amúgy teljesen ismeretlen – tollforgatót, Torma Miklóst, akitől azt is idézhette, hogy Dózsa pályája csúcsán sem volt egyéb, mint „magyarba oltott ügyes paraszt condottiere”, azaz lelketlen zsoldos, aki csata közben is átáll az ellenség oldalára, ha jobban megfizetik.

Valójában pedig Dózsa György az Örlöcz-nem Szovát ágához tartozó makfalvi székely lófő Dósa-családban született, vagyis a kollektív nemesi előjogokkal ren­del­kező székelyek között is az előkelőbbek sorából származott. Végvári vitéznek állt, és Szapolyai János 1513-as török elleni hadjáratában már lovaskapitányként harcolt. Nándorfehérvár alatt egy rettegett szpáhi vezért párbajban legyőzve olyan hőstettet vitt végbe, hogy II. Ulászló lovaggá ütötte és a címeres magyar nemesek sorába emelve birtokot adományozott neki.

Május 8-án a török határszéli mozgolódásának hírére Dózsa elindult mintegy tízezer fős seregével Pest alól. Az ellene felhozott rágalmak egyike az, hogy a neki adott utasítás a török által fenyegetett dalmáciai Knin (Tinnin) városának felmentését jelölte ki céljául, ő pedig e parancsot eleve megszegve Cegléden, Békésen, Nagylakon át Erdély felé vonult. A vád nevetséges, hiszen a terv valójában az volt, hogy Erdélyben Szapolyai János vajda, majd a horvát bán seregével egyesülve támadja meg a törököket, arról nem is szólva, hogy ez előtt még össze kellett gyűjtenie a főként az alföldi mezővárosokban, szétszórtan gyülekező keresztes csapatokat. Soraikba ugyanis a jobbágyok mellett főként e városok lakói, továbbá a hajdúk, Mátyás szélnek bocsátott fekete seregének harcosai és az egytelkes kisnemesek álltak be. Egyes vármegyék teljes nemessége csatlakozott azonban, s érdekes, hogy táborukban sok „deák”, külföldi egyetemet végzett ember is volt. (Nekik köszönhető pl., hogy Temesvárnál Dózsáék képesek voltak a szekerek és ágyúk súlyát is elbíró hidat verni a Temes folyón, majd az ostromhoz új mederbe terelték a Béga folyó vizét és lecsapolták a vár körüli mocsarakat.)

Itt említendő az a – különböző, egymástól eltérő szövegváltozatokban fennmaradt – kiáltvány, amely „Dózsa György ceglédi beszédedként ismeretes, és amelyről korábban azt tartották, hogy Dózsa ceglédi tartózkodása során, május 17-én mondta volna el. A szöveg hírhedten fenyegető része, amelyet Dózsa ellen idézni szokás: „[…] Tudjátok, hogy a hitszegő nemesek ellenünk és egész keresztes-hadunknak ezen szent célú gyülekezete ellen ártani vágyó kezekkel fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek, háborgassanak és zavarjanak. Azért is nektek számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, amint jelen levelünket látjátok, minden késedelem és kifogás nélkül jöjjetek, repüljetek és igyekezzetek Cegléd mezővárosába; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtelen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátolni, megfékezni és megzabolázni tudja. Ha úgy tesztek, jól van; különben a fentírt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztetünk és akasztatunk fel, nyársba vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük.”

Minthogy ebben az időpontban még messze vagyunk a nemesek május 23-i, apát­falvi támadásától, sőt, a mezőtúri incidens is legalább egy nappal később következett be, Dózsa Cegléden nem hivatkozhatott seregének zaklatására, arra pedig végképp semmi oka nem volt, hogy halálos fenyegetésekkel késztesse csatlakozásra a népet, amely önkéntes lelkesedéssel is százezres tömegben tódult táboraiba. Ezért újabban azt feltételezik, hogy e kiáltvány nem Dózsa Györgytől, hanem öccsétől, Gergelytől vagy az obszerváns ferencesektől származik, akiket a fővezér egy sereggel június közepén Buda ellen küldött. Jómagam ezt is elképzelhetetlennek tartom, s nemcsak az otromba és érthetetlen fenyegetőzés miatt, hanem azért is, mert Dózsa Gergely a gubacsi táborba igyekezett, s ha toboroz, oda irányítja a csatlakozókat, nem pedig Ceglédre, amin épp csak átvonulhatott. Szerintem ez a szöveg durva hamisítvány, amelynek célja az volt, hogy a példátlan kegyetlenséggel kivégzett mártír emlékét még azzal is bemocskolják, hogy asszonyaik és gyermekeik meggyilkolásával fenyegette a népet.

Más kérdés, hogy a bárók és a hozzájuk csatlakozó középnemesek már május legelején szembeszegültek a királyi szóval is megerősített pápai bullával, és helyenként fegyveres erőszakkal akadályozták meg parasztjaik csatlakozását. A leghíresebb eset Mezőtúron történt, ahol egy szamár farkára keresztet kötöttek, hogy nevetségessé tegyék a hadrakelőket, s zaklatták a mozgalom résztvevőit. Mindez természetesen forrongáshoz, összecsapásokhoz vezetett, s számos elfogott parasztot Budára hurcoltak és karóba húztak.

A sereggel május 18-án a városhoz érkező Dózsa kemény kézzel rendet teremtett. A nemeseken nem állt bosszút, de a vásárosoktól beszedett királyi adót – az ellenszegülő adószedőt kivégeztetve – lefoglalta, hogy abból fedezze a keresztes had szükségleteit, s ne szoruljanak katonái fosztogatásra. Egyben trombita- és dobszóra menetelő, zárt hadrendbe állította seregét, hogy megszüntesse a kihágásokhoz vezető kószálást.

A mezőtúri események hírére Bakócz Tamás május 15-én parancsot adott a toborzás leállítására, majd május 21-22-én írt levelében felszólította Dózsát, hagyja abba a kereszteshadjárat előkészületeit; május 24-én II. Ulászló is megerősítette ezt az utasítást. Csakhogy Dózsa a köréje gyűlt ferencesektől, egyetemet végzett értel­mi­sé­giek­től pontosan tudta, hogy egy bíborosnak nem áll jogában visszavonni pápai bullát, s erre a királynak sincsen felhatalmazása. Ragaszkodott hát az eredeti tervhez, és folytatta útját Erdély felé, hogy Szapolyai János vajda seregével egyesülve támadják meg a törököket.

A király és tanácsosai ekkor még abban reménykedtek, hogy sikerül szépszerével feloszlatni a kereszteseket, a bárók azonban, akik a „lefelé egyenlősítéssel” eleve fel akarták rúgni az alkotmányos rendet, most már a nyílt lázadástól sem riadtak vissza. Csanád környékén nagy sereget gyűjtöttek össze, s a keresztesek békésen vonuló előőrsét – akik Apátfalvánál gázlót kerestek a Maroson – május 23-án orvul meg­tá­mad­ták és lemészárolták. Másnap azonban megérkezett Dózsa is, és a nagylaki kastélyban diadalukat ünneplő nemesekre rágyújtotta az épületet, majd a Csanád melletti síkon hadaikat is legyőzte. Vezetőiket, Telegdy István kincstartót, Csáky Miklós Csanádi püspököt és más főurakat a fennálló törvényes rend ellen lázadóknak járó halálbüntetésre ítélte és – miként a mezőtúri keresztesekkel tették a nemesek – karóba húzatta. Teljes joggal tehette ezt, hiszen a pápai bulla is szó szerint kiátkozással és örök kárhozattal fenyegette mindazokat, akik akárcsak akadályozzák a kereszteseket; a fegyverrel rájuk támadók a legsúlyosabb bűnt követték el.

X. Leó egyébként nem avatkozott be a magyarországi eseményekbe. Csupán annyit tett, hogy utasította a császári udvarnál levő pápai követet, amennyiben Bakócz óhajtaná, siessen Magyarországra, és működjön közre a zavarok le­csendesí­tésé­ben. Bakócz azonban nem kért e segítségből. Az események vatikáni meg­ítéléséről viszont sokat mondó tény, hogy azok a papok és egyházi pályára lépők, akik 1515 után a római Penitenciáriánál azt kérvényezték, a pápa mentse fel őket a háborús öldöklésben való rész­vétel bűne alól, mert a nemesek támadták meg a kereszteseket, mind meg­hallgatásra találtak.

A Csanádi összecsapás hírére a király május 29-re tanácskozni hívta Budára a főpapokat, bárókat, előkelőbb urakat, s immáron mind neki, mind Bakócznak le kellett tennie a garast a „lázadó parasztok” leverésének követelése mellett. Az eltérő nézetek ütközéséből végül az a döntés született, hogy az Erdélyben levő keresztes fősereg legyőzését Szapolyai vajdára kell bízni, a kisebb csapatokon pedig a helyi erők legyenek úrrá. A külföldi segítség hívását mellőzték, de a következő hetekben a nemesek egyre nagyobb számban toboroztak a keresztesek ellen bevetendő német zsoldosokat.

Dózsa és vezérkara e hadüzenet hatására sem változtatott azon az elképzelésen, hogy végcéljuk a törökök elleni keresztes hadjárat. A hazai viszonyokkal kapcsolatban ezt csak azzal egészítették ki, hogy a Mátyás haláláig fennálló társadalmi rendet kell helyreállítani, a ferencesek vallási reformmozgalmát kiteljesíteni, s a törökökkel cinkos hazaárulóknak bizonyult nemeseket eltávolítani a pogányok fölötti győzelem előfeltételeként. A vonulásának útjába eső településeket és várakat Dózsa nem is bántotta, ha azok nem szegültek szembe vele, de a lázadó bárók oldalán hadakozókat tűzzel-vassal megtörte, s egy sereggel öccsét, Dózsa Gergelyt is Buda elfoglalására küldte.

A Pest mellett, a gubacsi pusztán táborozó, 3 ezer fős keresztes csapatokat, amelyeket még Dózsa György hagyott hátra az udvar báróinak szemmel tartása végett, Száleresi Ambrus pesti polgár vezette, akit a kortársak szelíd lelkületű, tudományokban művelt emberként írtak le, olyanként, akit mély vallásos hite vezetett a felkelők közé. Tartózkodott minden erőszaktól azután is, hogy Dózsa Gergely serege csatlakozott hozzájuk. Nem így (az egyébként jobbágy származású) Bornemissza János budai várnagy, aki június 21-én – részben német zsoldosok segítségével – rájuk tört és szétverte őket. Dózsa Gergelynek sikerült elmenekülnie, de a felkelők elfogott vezetőit lefejezték vagy karóba húzták, a többieket pedig felhasított orral, levágott füllel jutalmazták hitbéli buzgalmukért.

Erdély felé vonulva Dózsa az ország minden részébe küldött egy-egy sereget, hogy terjesszék ki a felkelést, s ez sikerült is: 37 vár, illetve város került a keresztesek kezére, vagy állt melléjük Gönctől Szalánkeménig és Soprontól az erdélyi Besztercéig. A had­történészek azonban úgy látják, hogy ezzel főseregét meggyöngítette, és a felkelés leveréséhez elsősorban az vezetett, hogy a keresztes seregek erői így szét­forgácso­lódtak. Miközben ugyanis Dózsa főseregével a Maros mentén minden várat bevett Gyula és Temesvár kivételével, a keresztesek kisebb erőit a bárók és hozzájuk csatlakozott nemesek csapatai fokozatosan felmorzsolták. Temesvár alatt pedig a fősereg is megtorpant; Báthory István egy hónapon át ellen tudott állni az ostromnak. Július 15-én pedig oda érkezett Szapolyai és végső csapást mért a keresztesekre. Hogy miként, erről a források igen ellentétes beszámolókat adnak. Van, aki szerint Szapolyai 20 ezres, de sokkalta jobban felfegyverzett és harcedzettebb serege hosszan tartó, szabályos ütközetben verte meg Dózsa kétszeres túlerőben levő kereszteseit, s ejtette foglyul Dózsa Györgyöt és Gergelyt. Mások úgy tudják, Dózsa György rögtön az összecsapás kezdetén fogságba esett, mire a vezér nélkül maradt parasztsereg szétoszlott. Van azonban olyan kútfő, ahol az olvasható, hogy a nemesek egy kémszemle során fogták el Dózsát, vagy az, hogy Szapolyai tárgyalásra hívta és hitszegő módon lefogatta. Miksa császárhoz írt levelében II. Ulászló egyenesen azt állította, a keresztesek adták ki Dózsát Szapolyainak, miután a parasztok csata nélkül szétoszlottak.

Utoljára, 1514. július végén Lőrinc pap keresztesei szenvedtek vereséget, akik a főseregről leválva Erdély más részeinek meghódítására indultak. Bihar városát ostromolták, amikor Tömöri Pál rajtuk ütött és szétverte őket. Lőrinc pap fogságba esett és máglyahalált halt.

Dózsa György kivégzése még a kor viszonyai között is kirívóan bestiális volt. Egy föld alatti veremben tartották, miközben testőrségének tagjait éheztették. Halála napján meztelenül fa trónszékhez kötözték, s végig kellett néznie, ahogyan öccsét, Gergelyt felnégyelték. Ezt követően izzó vaskoronát szorítottak a fejére, s testőreinek körbe táncolva és belé harapva a fogaikkal kellett elevenen széttépniük és megenniük a testét. A szemtanúk szerint Dózsa haláláig hangtalanul tűrte a kínzást. Végül ötfelé vágták, s fejét Szeged, testének más darabjait pedig Fehérvár, Buda, Pest és Nagyvárad városkapuira szegezték.

A megtorlás során a keresztes had minden tisztjét kivégezték, de az 1514. októberi országgyűlés törvényei – és Werbőczy István ezeket rögzítő Hármaskönyve – valamennyi parasztot egyformán sújtottak, függetlenül attól, csatlakozott-e a felkeléshez. A királyi városok lakosságának kivételével az ország teljes parasztságát örökös szolgaságra ítélve röghöz kötötték; ettől kezdve csak földesuruk engedélyével változtathatták lakóhelyüket. A jobbágyok terheit is – jelentősen növelve – egységesítették: minden telekért (25-30 hold) a szálas termény kilencedével, 52 napi robottal, évi egy forint cenzussal és meghatározott időnként átadandó „ajándékokkal” (csirkékkel, libákkal, hízott disznókkal) tartoztak.

A megölt nemesekért az elkövetés helyén élő jobbágyoknak (tehát azoknak is, akik nem tettek semmit) fejdíjat, a vagyoni veszteségekért kártérítést kellett fizetniük. A továbbiakban pedig a parasztok nem tarthattak maguknál fegyvert, s aki e tilalmat megszegte, levágták a jobb kezét, illetve – ha hajdú volt – kiherélték. A második rajtakapás után halálbüntetés járt.

A jobbágynak születettek egyházi karrierjét is korlátozták, megtiltva, hogy püspöki tisztségbe emelkedhessenek. Ezt sokan Bakócz Tamásnak szánt oldalvágásként értékelik, akit a bárók felelősnek tekintettek az eseményekért.

A parasztok mellett a keresztes hadhoz csatlakozó nemeseken is bosszút álltak, teljes vagyonelkobzásra ítélve őket. Még súlyosabban büntették a hadjárat szerzeteseit és papjait, akikre életfogytiglani börtön várt, s az egész egyháznak megtiltották a klerikusok-papok fegyverviselését, ugyanolyan csonkítással-lefejezéssel fenyegetve őket, mint a jobbágyokat. Még a király magatartásával sem voltak elégedettek a bárók, s ezért megfosztották attól a jogától, hogy az elítélt kereszteseknek kegyelmet adhasson.

A polgárháború tehát kifejezetten jól jött a báróknak, hiszen ürügyet szolgáltatott arra, hogy „lefelé egyenlősítő törekvésüket” megvalósítsák. A történészek általában szükségesnek tartják, hogy mindehhez hozzáfűzzék: a parasztellenes törvényeknek, a röghöz kötésnek nem lehetett általánosan érvényt szerezni, a gyakorlat ezektől sokfelé eltért. Persze, hogy eltért, hiszen a balkáni veszéllyel mit sem törődő, a keresztes­hadjáratot hátba támadó bárók további, sorozatosan esztelen döntései következtében 1526-ban az egész ország odaveszett, s a továbbiakban a törökök és az osztrákok határozták meg sorsunkat.

Pór Bertalan: Dózsa-illusztráció

BARANYI FERENC

Ady-idéző

Kortársunk lettél, Dózsa unokája,
népedért síró, bocskoros nemes, te
lázongó kálvinista, ki az Istent
bajtársának érezte, nem urának.
Kortársunk vagy, mert régi verssorokkal
a perc ma támadt emberkéit épp úgy
idegesíted, mint sok év előtt a
vén huncutokat, gonosz ostobákat.
És lásd, az öreg Kúnnék százezerszám
készülnek halni újra, mert a gyógyszert
– mely életükhöz hozzátenne néhány
hónapot még – nem tudják megfizetni.
Újpesten, elcsapott legények vackán
megint a nyomor álmodik s a disznó-
fejű Nagyúrral nincs, aki kiálljon,
mert már a böllérkést is rozsda marja.
Korcsok, cifrálkodók és félig élő
magyarkodók ítélkeznek fölötted,
kitépnének e földből, mint a dudvát,
hiába vagy millió gyökerű.
Néped megint minden igának barma,
mert harcot végig – tudjuk – sose harcolt,
verőt játszik a vertnek született most
s közben fejét, jussát, szívét kobozzák.

Őrzői rég cserben hagyták a strázsán
a hitet, mit az ember Szépbe-szőtt itt,
És Komp-ország – szennyes hullámot szántván –
a semmitől a semmihez verődik.

ADY ENDRE

La Barre – Dózsa György

La Barre lovagról, aki szobrot kapott Párizsban, Dózsa Györgyre gondol az ember, ha magyar. Ez a La Barre lovag csak azért kapott szobrot, hogy Rómát a fene egye. Egye is, mert szörnyűség, hogy Voltaire korában milyen fenevadságra volt még képes a klerikalizmus. Róma ma is statáriális rövidséggel bánna el minden ellenségével, ha tehetné. Szemünket kiszúrná, nyelvünket kitépné, s ő, a halott­égetés tiltója, eretnekek számára ma is meggyújtaná a máglyát. La Barre lovag nem vette le a kalapját egy processzió előtt. Szűz Máriát és az apró szenteket néha nem éppen áhítatosan emlegette. Húszéves sem volt még, vidám, hetyke katona, s darabokra tépték a papok.

Franciaország Rómával vívja leszámoló harcát, s természetes, hogy La Barre lovag szobrot kapott. Nagy emberek és szobrok így szoktak teremni, régi és okos dolog ez. De akkor milyen szobrot kellene kapnia Dózsa Györgynek? Magyar­ország ma olyan harcba kezdett, amilyet még sohse látott a világ. Krisztus a XX. század­ban, tíz századdal Árpád után. Mi, a milliók, a rongyosak, azt akarjuk, hogy jogunk legyen a levegőhöz. Egyetlenegy ország vagyunk, ahol a rongyos milliók soha föl se lélegezhettek a dús ezrek miatt. És még ma is csak a szégyen, a szomorúság, a meg­alázás a mienk. Minden népek nyomorult millióinak van valami dicsőséges emlékük. Magyarországon ezer év óta mákony vagy korbács volt a mienk. Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját, ők, akik Rákóczit becsapták és el­árulták, úgy körülállották, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá. Kossuthot gyűlölték, s most Kossuth nevében ráültek a népre, az országra.

Kell, hogy válasszunk hősünknek valakit, akit a nagyurak nem sajátíthatnak ki. Mint La Barre lovagot választották a szabadgondolkozó franciák Róma ellen. Ha már nekik van pofájuk, hogy a történelmet szegezzék nekünk, jó. Válasszunk mi is valakit a történelemből, aki szimbóluma leszen a mi végtelen szenvedésünknek, majdnem undok tragédiánknak. S aki helyettünk kiáltsa a világnak, hogy Magyarország néhány ezer kiváltságosé, s hogy itt gyötrelmes élni minden munkás embernek.

Ők már a múltból is elraboltak, meghamisítottak mindent. Elvették tőlünk Rákóczit és Kossuthot. Nyomják a Petőfi-kultuszt s miattuk nem vezekelhetett még ez az ország Martinovicsék miatt. Ők önkényesen válogatják ki a múlt nagyjait is, s ellenünk vonultatják föl őket. Soha eszükbe nem jutott például Bethlen Gábornak hódolni, ennek az igazán nagynak. Károli Gáspár a maga bibliafordításával olyan nagyot mívelt, hogy megmérni se lehet. De Magyarország kénytelen Pázmánynak hódolni. Apáczai Cserére, Mikesre nincs szükségünk, tehát azok aludjanak békével. Akik a mi nagyjaink lehetnének méltán, a mívelteké, a munkásoké, a rongyosoké, azok nem kellenek nekik. És most akarnak országos Szent Imre-ünnepet csinálni. Csinálnak ezek még Caraffa-ünnepet is, ha a rongyosok olyan gyávák maradnak, mint amilyen rongyosok. Álhazafiságukkal agyonterrorizálnak ezek minket.

Hát nem vonultatnók föl mi is ellenük Dózsa Györgyöt? Ez magyar volt, fajmagyar, sőt nemesember. A Dózsa-tragédia Magyarország millióinak a legigazibb tragédiája. Megsütnek, és egymással falatnak ma is föl bennünket Magyarország tulajdonosai. Miként La Barre lovagnak a szabadgondolkozó Franciaország, Magyarország népe, mely a feudalizmus ellen küzd, állítson szobrot Dózsa Györgynek. Hogy mi se felejtünk, hogy komoly a mi harcunk. Bár akadna valaki, akinek elég erős hangja volna, hogy egy Dózsa-szoborért szóljon az országhoz. Ha már olyan alantas még mindig az emberi kultúra, hogy szobrokkal kell beszélnünk, beszéljünk szobrokkal. Dózsa György beszélne a nyomorgó, Amerikába szökő magyar nép, a tanítók, a vasutasok, entellektüelek, tisztviselők, iparosok, kereskedők helyett. Az egész munkás Magyarország helyett, melyet nagy urak és nagy papok jobban nyomnak, mint valaha.

Budapesti Napló 1906. nov. 13.

Derkovits Gyula: Máglyák

CSANÁDI IMRE

Dózsa György népe

Volt idő, hogy így beszéltek:
„Inkább legyen gyászos végünk,
mintsem lássuk: csontig szárad
gyermekünk meg feleségünk. ”

Volt idő, hogy azt fogadták:
„Inkább legyen csúfos vesztünk,
de az úri, kapzsi gőgre
szemet gyáván nem meresztünk.

Szavunk többé nincs egymással,
egynek el kell pusztulnia.
Egy-életünk, egy-halálunk, –
vezess, Györgyünk, atyánkfia!”

Rábólintott György is, Dózsa:
„Úgy legyen, mint kívánjátok.
Nem tesz más, ha magatok nem,
senki néktek igazságot.”

Indult akkor a sokaság,
cifra kastély égett porig,
sikongatott bárók lánya,
búvó nemest mart a csalit.

„Ez anyánkért! ez apánkért!
Asszonyunkért asszony lakói!”
Fölgyűlt minden vad fájdalom,
ítélt a nép, torolt a pór.

De megmondták, meg is nyomták:
„Vész az is, ki szolga-senki!
Bitang ebe rongy urának
rongy ura sorsát érdemli!” –

Lett bús vége Dózsa Györgynek,
romlása szabad hadaknak.
Hatalmasok, népen tiprók,
rettenetes lagzit csaptak.

„Úrnak marad az igazság!
neki jár a teli véka!” –
De ím, gyűlik, gyülekezik
Dózsa Györgyék ivadéka.

Újból a bál kezdődőben, –
no, értjük a táncok módját:
nem mi leszünk, akik járjuk,
ahogy mások fújni fogják.

Élősködők rendje gyérül,
de sokan a martalócok,
kiket sima pénz, papos tan
sunyi mérgével beoltott.

Szolganépség hadonász még, –
ez bódult; azt húzza konca.
Aki végképp nem ért jó szót:
semmivé hatalmunk rontsa.

Vissza nem tart minket immár
többé sem angyal, sem ördög:
föltámasztja igaz népe
halott régi Dózsa Györgyöt.

1946. Berdicsev

Derkovits Gyula: Kaszafenő paraszt

ADY ENDRE

Werbőczi és az ő népe

Csönd legyen Hunniában, csitt: nem látjátok, hogy sír és imádkozik a populus Werbőczianus? Válogat a szentek között, nem tudja már, melyikben bízzék, halálra van ijedve. Most, íme, megtalálta legszentebb szentjét, Werbőczi Istvánt, hagyjátok imádkozni, mi is imádkozzunk vele. Tehát szálljon ég felé a Nápoly alatt nyögő olasz parasztok riadt imája: „A Vezúv haragszik, bömböl a föld, fekete az ég, forr a tenger, Szent Januárius, segíts.” Nagy baj van Nápolyban, mikor meghordozzák Szent Januárius szobrát, s nagy bajban van a feudális Magyarország, ha Werbőczihez folyamodik. Szent Januárius segítségétől falvakat temetett el bátran a Vezúv. Érkeznek idők, hála istennek, amikor már a legfurfangosabb szentek se tehetnek csodát. Nagyszerű fátum, hogy a populus Werbőczianus éppen most fog kimúlni, mert ki fog múlni, amikor Werbőczi lelke nem uralkodott soha diadalmasabban a magyar mocsárvizek fölött.

Werbőczi, az ugocsai közúr, nagy ember volt, mi is bevalljuk, ha a nagyságot morális skrupulusok nélkül mérjük. Abból a melegágyból kelt, ahonnan a legszebb, legkülönösebb magyar palánták. Onnan, ahol az elkoldusodott magyar nemes, már-már szinte belesüllyed a legmagyarabb semmibe, a paraszt népbe. Nagy törvénye van annak, hogy ugyanazon sorból jöttek szinte egyszerre Dózsa és Werbőczi.

Werbőczi azt a vért hozta magával, amely a magyar nemesek ázsiai őseiben zabolátlankodhatott. Kiraboltak azok mindenkit a besenyőkön kívül, akik ehhez náluk is jobban értettek. Szolgává süllyesztettek mindenkit, akit csak szolgává süllyeszt­hettek. Legelső sorban önfajuk drága, nagyszerű táplálóját, a legértékesebb és leg­boldogtalanabb parasztot, a magyart. A megkínzott, elnyomott paraszt impotenciája s a sors bosszúja az, hogy ez az ország kicsi, félszeg, lázár, elmaradt. A populus Werbőczianus gondoskodott arról, hogy végső rothadásig együtt maradjon, s leg­feljebb lézengő, külföldi rittereket vett a maga soraiba.

Az úri, halódó Magyarországnak méltó prófétája volt ő, Werbőczi István. Pártvezérnek, diplomatának, palatínusnak, bírónak, tudósnak és szónoknak egyformán magyar. Ha föl lehetne támasztani, át lehetne hozni a mi korszakunkba. Amitől az isten mentsen meg bennünket, mert esze, ravaszsága és faló kedve a mai kis werbőcziek összeadott eszénél, ravaszságánál és faló kedvénél is nagyobb volt. Züllöttebb volt akkor az ország még mai züllöttségénél is. Werbőczi alkalmas időben született, kegyetlen tudatossággal emelkedett. Becsapott mindenkit, s nem volt pör vagy kár, ami ne őt gazdagította volna. Tudott kegyes lenni mindenkihez, akiből kihúzhatott valamit. Az első magyar politikus volt ő, ki krétával számította ki, hogy a nemzetieskedés, vagy mai szótárunk szerint, hazafiaskodás, kitűnő üzlet. Dehogy volt ő a köznemesség vezére az oligarchia ellen, mely oligarchiába olyan félelmes erővel harcolta föl magát. Neki elég volt egy szónoklatot kivágni a tanulatlan, korhely, már akkor is üres nótákon sírva vigadó falusi köznemesek fegyveres tábora előtt. Ez a tábor őt vezérének fogadta, s hogy anakrónok legyünk, revolvert adott a kezébe, s Werbőczi megrevolverezte a királyt, a leendő királyt, a főnemességet, mindent. Úgy ítélt, mint bíró, ahogyan a fülemilepör bírója, ővele lehetett beszélni. Egyszerre volt hű embere Ulászlónak, Lajosnak, az utánunk vágyódó Habsburg-ősnek, Zápolyának. Neki mindenki eszköz volt más ellen, önzsebe s új és új donációs levelek számára. Végül nem volt Magyarországnak vármegyéje, ahol neki falvai ne lettek volna. Az utána következő nagynevű hazafiaktól és hazaárulóktól a modern minisztériumi panamázókig mindenki az ő tanítványa. Még csak az sem új nacionalista ötlet, hogy az egri püspök adjon pénzt a hazafiaknak, mert neki van. Werbőczi éppen az egri püspököt pumpolta úgy meg, hogy a püspök ország-világ előtt jajgatott. Azután minden mindegy volt neki túl a hatalmon, pénzen és birtokon. Ne legyen király­választói jog, jöjjön idegen dinasztia, söpörjön el mindent a török áradat. Becsapott mindenkit a jobbágyokon kívül, mert a jobbágyoknak nem is ígért semmit. Polgárság akkor még csak egy-két német városban volt, de ezeknek is kimutatta a foga fehérjét. Hanem a jobbágyok nyöghették századokig az ő kegyetlen ütéseit: a Tripartitum, mely egyébként egy alacsonyrendű osztrák törvénykönyv mintájára készült, s egész jogászi működése a jobbágyság örökös leigázására s az úri Magyarország végtelenítésére készült. A populus Werbőczianusnak – kijavítjuk – nem is prófétája, de Messiása volt.

Sírhat, imádkozhat a populus Werbőczianus, van miért. Werbőczi István még adathatott magának kétszer nemzeti ajándékot azokkal a jobbágyokkal, akiket igás állatokká tett. Az új jobbágyok fölemelték fejüket és kezüket. Pusztuljon a Werbőczi népe, a világ leghaszontalanabb, kitartott osztálya. „A Vezúv haragszik, bömböl a föld, fekete az ég, forr a tenger, Szent Januárius, segíts.” A populus Werbőczianus érzi a vesztét, sír és imádkozik: Csönd legyen Hunniában, csitt.

Budapesti Napló 1907. okt. 8.

Derkovits Gyula: Verbőczy

SZÉKELY JÁNOS

Dózsa

(részlet)

            Temesvár

Derék bor ez. Szerettem ezt a bort.
Nagyúr bora.
Nyilván az is szerette.

Szinte restellnék kóstolni belőle,
Ha nem tudnám, hogy jobbágyok kapálták,
Kötözték, nyesték, szedték és taposták,
S őnéki már csak annyi gond jutott,
Hogy megigya. És azt se tette meg.

Derék bor ez. Nagyon-nagyon remek,
Nagyon-nagyon kiváló kis borocska.
Gergő, tölts még egy kancsóval nekem.

Tölts még, fiú, igyunk, ki tudja tán
Ettől elalszom. Jó három hete
(Érzésem szerint három ezredéve)
Nem alhatom. Olykor, reggel felé
Elszunnyadok, de semmi haszna, mert
Ilyenkor mindig verni kezd a szívem
És Zápolyával álmodom. Igyunk.

Igyunk, fiú, hadd jöjjön ránk az a
Jó zsibbadás, a mesterséges álom,
Amely, ha tán nem is feledteti,
De fullánkját veszi a gondolatnak,
Hogy itt a vég, hogy minden elveszett.

Kölyökkorunkban – lám, emlékszel-e? –
Raktunk mi ketten homokból egy várat.
Míg nedves volt, erősen állt, de aztán
Kiszáradott és kezdett omlani.

Így omlik össze, Gergely, a világ.

Hol itt, hol ott reped meg, én pedig
Támasztom itt is, ott is: futkosok
Majd erre, majd a másik oldalára.
De hasztalan, mert elfolyik kezemből,
Mint hogyha szánt szándékkal esne szét.

Nem menti már meg ezt, csupán az
Isten. Be kár, öcsém, hogy isten nem vagyok.

Tehát igyunk s aludjunk. Túl soká
Maradtam józan és vigyáztam ébren.
Ha nem csalódom, ébren s józanul
Követtem el legfőbb hibáimat.

Vagy szóljatok, nem ébren s józanul
Osztottam szét begyűjtött hadaim,
Hogy most egyenként verjék tönkre őket?
Nem ébren és nem józanul vonultam
Csanád alá és hagytam ott Budát,
Holott ha hajlok bölcs tanácsotokra,
S elfoglalom: ma győztesek vagyunk?

De nem, de nem, én nem foglaltam el.
Nem tetszett nékem átsétálni akkor
A tárt kapun, biztos szállásra lelni,
S fogságba vetni üldözőimet.

S miért? Mert így akartam megmutatni,
Hogy nincs szükségem jótanácsotokra,
S hogy én vagyok az egyetlen vezér.

Hát az vagyok.
                        S most attól koldulunk.

Igyunk s aludjunk, társaim. Amíg
Alszunk, talán nem árthatunk magunknak.
Míg alszunk, jók és teljesek vagyunk.
De aztán jön az ébredés, jön a
Felismerés, hogy semmi sem javult meg,
És minden úgy van, mint előbb.
                                                      Igyunk.
Igyál, testvér, mert csakugyan mi az,
Amire bízvást mondhatnék, hogy jól van?

Itt álldogálunk Temesvár alatt,
Mely semmiképp sem adja meg magát.
Itt állunk, s várjuk Zápolyát, hogy jöjjön,
Siessen már, rohanjon végre ránk,
És faljuk fel és rágjuk fancsikákra.

De ő nem jön, ő nyugodtan pihen,
Ő hónapszámra alszik táborában,
És minden óra néki dolgozik.

Keserves ez! A huncut istenét!

Ha legalább bevennők ezt a várat,
Vagy legalább szétvernők Zápolyát,
Vagy bármi más célt érnénk legalább el!

De minden áll és minden megrekedt.

És közben nincs hús, közben nincs kenyér,
Közben egészen kimerült a tájék,
Közben nincs fegyver, nincsen lőszer és
Közben lassanként nincsen már sereg sem.

Szöknek, fiú, szétrajzanak, pedig
Tudják, hogy csak bitó fogadja őket,
Bármerre mennek – mégis rajzanak.

Nem értem.
Nézd, valami szörnyű nagy
Hibának kell a dolgok mélyén lenni,
Ha nem bízunk már önmagunkban sem.

Vajon mi az? Miféle szörnyűség?
Annyit töprengek, hogy fejem reped meg,
És semmiképp sem bukkanok reá.

Beszélj, Lőrinc, mi az? De valami
Olyat találj, amit, ha összeszedjük
Egész erőnket – rendbe hozhatunk.
Olyat találj ki, Lőrinc, mert amit
Én sejtek, az nem orvosolható baj.

Úgy érzem, mintha éretlen gyümölcsbe
Haraptunk volna. Mintha mi magunk
Volnánk valamely éretlen gyümölcs,
Melyet egy durva kéz levert a fáról. –

Érted, mit mondok? így érzed te is?
Nem érzed így? Sebaj: igyunk tovább,
Igyunk, fiúk, mert elviselhetetlen
Agyamban ez a kínzó gondolat,
Ez a sivár és tépő gondolat,
Hogy idő előtt pottyantunk a földre.

Valami nincs kész. Valahol hiányzik,
Egy szár, egy inda, egy ki tudja mi,
Amelyben bizton megfogózhatunk.

Igen: valami nincs kész a világon.

Pedig hát épp eléggé képtelen,
Eléggé torz, eléggé tarthatatlan,
Hogy ne lehessen így maradnia.

S mégsem eléggé, hogy mássá legyen.

Nézzétek csak: átéltük, megtanultuk,
Mi méltatlan, mi elviselhetetlen,
Minek tilos ezentúl lennie.

Talán – ki tudja – hátha az hiányzik,
Hogy fölleljük: miképpen volna jobban,
Mi emberibb, mi elviselhetőbb.

Figyelsz-e, Hosszú Lőrinc, érted-e?
S ti, többiek, halljátok, mit beszélek?
Azt mondom én, hogy végünk van, mivelhogy
Máig se tudjuk, mért viaskodunk.

Illetve hát – hogy pontosabb legyek –
Csak azt tudjuk, mi ellen és kik ellen,
De sejtelmünk sincs róla, hogy MIÉRT.

Igyál, papom, aztán beszéld el nékünk:
Ha hatalmunkban állana, ha már
Levágtuk volna összes latrainkat,
S Budán ülnénk, s csak tőlünk függene:
Hogy rendeznők be ezt a rongy világot?
Tudod, papocskám?
                              Mert én nem tudom.

Ne vessetek meg érte, társaim,
Bevallom nektek, bevallom magamnak,
Mindenkinek bevallom: nem tudom.

Lehetne úgy, hogy jobbágysorba döntjük
Hóhéraink, s magunk leszünk urak.

De hát ez éppoly tűrhetetlen volna,
Éppoly pokollá tenné a világot,
Mint eddig volt – csak persze, őnekik.

Igazságunkat játszanók el ezzel.
(Nem is említve, hogy fogyóban vannak,
S belőlük élve: éhen döglenénk.)

Próbáljuk másként. Osszuk szét a földet:
Legyen mindenki gazdag és szabad.

Pár év után az sül ki majd belőle,
Hogy tönkremegy az élhetetlenebbje,
A föld pedig csalókhoz vándorol.

No jó. Tehát betiltanók a vásárt.
Abból mi lenne?
                        Egyiknek csak egy,
A másiknak tán tíz utódja lesne
Egyetlen és egyenlő birtokára,
És menthetetlen szétöröklenék.

Egyéb mi van? Egyéb utat ki lát?
Mondjunk le róla? Adjuk a királynak?
Legyünk talán az ő jobbágyai?

Ő is csak úr – az is csak szolgaság!

Mondom, fiúk, akármit kezdenénk is,
Hogy jobb legyen e tébolyult világ,
Egyszerre csak azon kapnók magunkat,
Hogy ismét vannak gazdagok s szegények,
És minden úgy van, mint előbb.
                                                Vagyis?
Vagyis aludjunk és igyunk. Keserves,
Mégis be kell végtére vallani,
Hogy nem tűrhetvén már tovább a poklot,
Hozzákezdtünk a romboláshoz, és
Nem érdekelt, mit építünk helyette,
Ami – ha tán nem is merő mennyország –
De legalább enyhébb pokol legyen.

Mit tettünk mi? Hadjáratot vezettünk.
S hová, testvér, hová? A semmibe!

Ez itt a kín, ez itt a bökkenő,
Ez a sehogy sem orvosolható baj.
Ez a lázálom és lidércnyomás,
Hogy ha miénk is volna már az ország,
Akkor se tudnók, mit kezdjünk vele.

Csodálkozunk, hogy szöknek a seregből?
Csodáljuk inkább, hogy még megvagyunk!

Mert valahogy, ezer titkos csövecskén
Felszáll a baj a gyökérből a lombba,
S az elsápad és hulldogálni kezd.

Így hullanak le, Gergő, híveink.

Így hagynak el és maradunk magunk.

Így gyávul el és züllik szét a népünk.
Mert ki bolond vásárra vinni bőrét,
Nem sejtve még: miféle haszna lesz?

Ne többet! – máris túl sokat fecsegtem.
Ne tölts, fiú, én nem bírom tovább.
Elég a bor, a vér, elég az élet,
Elég a gond, a pusztulás tudása,
S a szörnyűség, hogy nincsen visszaút.

Elég, elég, elég volt – már sok is.
Hisz ránk uszult a föld s az ég, hiszen
Eleve minden ránk volt már uszulva!

Csak azt nem értem, még mi tartja össze
Homokvárunk és táborunk – miért nem
Esik már szerte végleg az egész!

Azazhogy értem, mért ne érteném!
A rettegés, Gergő, a félelem.
A rettegés uruktól, Zápolyától,
A bosszútól, sőt önmagunktól is –
Mert nincsen nékem alkum az urakkal,
Abban viszont még mindig egyetértünk,
Hogy üldözzük a szökevényeket.

Hát így vagyunk.
                        Jövőtlenek vagyunk.
Ez, társaim, a meztelen igazság.
Lássátok és hallgassatok vele.
Hallgassatok, ne szóljatok a népnek!
Mért vesszen el végső reménye is?!

Nagy érdem az, és nagy szükség lehet rá.

Hisz miután már mindenképp leölnek,
Nincsen számunkra jobb és járhatóbb út,
Mint legvégsőkig harcolni a harcot,
Hogy legalább a vége szép legyen.

Holnap megint ostromra indulunk majd.
Holnap megint csak várjuk Zápolyát.
Húsért menesztünk újra és kenyérért,
Minden dolgunkat újrakezdjük holnap,
Ássuk tovább a medrét a Temesnek,
Intézkedünk majd ébren s józanul
És általában mindent megteszünk,
Amit lehet egy tábor érdekében,
Amely pedig már régen tönkrement.

Megjátsszuk, mintha volna még reménység.
Milyen lélekkel?
                        Azt csak én tudom.

… Barátaim, hiszen ti már alusztok.
Igazatok van. Indulj hát te is,
Lódulj, vezér, próbálj nyugodni végre.

Be hallgatag, sötét az éjjel!
                                          Nézd csak:
Átmulattad a teljes éjszakát,
S észre se vetted, hogy lement a hold.

ILLYÉS GYULA

Dózsa György beszéde a ceglédi piacon

Ha a nemes útra indul,
ha megtér a hosszú útról,
mikor elmegy, mikor megjön,
sír a paraszt kint a földön.

Ha a nemes lakomázik,
ugrál vígan, parolázik,
lódít serleget a falra,
a paraszt jajdul föl arra.

Ha a nemes szomorkodik,
halálról ha gondolkodik,
térdre zöttyen, úgy bókolgat,
klastromot rak a papoknak,

akár búsul, akár vidul,
lány után ha kukurikul,
kezesíti kösöntyűkkel,
fizetni a parasztnak kell.

Ha böjtöl, ha házasodik,
ha beteg, ha szaporodik,
nyaka közé a parasztnak
újra új adót akasztnak.

Még akkora, mint az arasz,
nyögi terhét már a paraszt,
ér alig tizenkét tavaszt,
érzi ustorát a paraszt.

Ha a birtokán tanyázik,
lovat ugrat, agarászik,
míg csak a föld hátán lépdel,
rajtunk jár sok háznépével.

Átkot hoz még halottan is,
lopó, csaló, rabló, hamis,
fejére ha száll malaszt is,
a paraszt fizeti azt is.

Kis sorsomból magas polcra
lépten én világos dombra,
szertenéztem, hogy ott álltam,
mást se láttam a világban.

Nyílott szájunk jajpanaszra?
Dögölj, rúgtak a parasztba,
korbács pattant, a torokba
rekedt a szó fojtogatva.

Na, nem értjük a beszédet!
Elég is ennyi, testvérek,
balta, csép, már hadarólap
magyarázza igazunkat.

Vérszopó, dög, elég ennyi,
farkasféreg valamennyi,
testvéreim, – hajlokát is,
szélbe szórjuk a porát is!
Segél Krisztus minket!

Elképzelem, így szólt s nagy bajszát törölve,
néz a futó égre, majd a zajló földre.
Homlokán a harag rőt koszorújával
s szinte tántorogva nehéz igazával
indul Temesvárra süllyedni jeltelen,
szörnyű mocsaradba, magyar történelem!
S mint egy barát írta harcairól szólván:
nyomában ott tolong százhúszezer sátán.

Derkovits Gyula: Lőrincz pap

SIMOR ANDRÁS

Derkovits, 1514

Menetelük

Milyen magabiztosan menetelnek!
Sereggé lettek végre-valahára.
Nem kérdi emez, hogy mi lesz az ára,
amaz sem rémüldöz, hogy odaveszhet.

Hol volt, hol nem volt. Volt. Ez volt a kezdet.
Innen indulnak Nagy Lakra, Csanádra
úri népeknek nagy riadalmára.
Milyen időszerűtlen ez a metszet!

Kaszák, fustélyok, balták, számszeríjak.
Csakhogy kilencszázhuszonnyolcat írnak,
régen járt itt had, talán csak mesében.

Urak vigadnak, részegen dülöngnek.
Hadat, ha volna, metszene különbet.
Itt vonulnak. Vagy nem vonulnak mégsem.


Kaszafenő paraszt

Hebehurgyán nem szabad kaszát fenni,
ehhez nyugodt és tempós mozdulat kell.
Egymaga áll itt, másnak nem maradt hely,
vagy ő feni ki a kaszát, vagy senki.

Így dolgozik ő is, ki fába metszi.
Ellenáll a fa, akár a parasztfej.
Kikre induljon kaszával, kereszttel?
Nincs kedve ennek a Szentföldre menni.

Az elején tart, akárcsak a piktor,
ki lázadást szít emlékből és kínból,
miközben nyara gyorsan betelik,

valamikor a földekre kiszökve
a városi asztalosmester kölyke
látta így kaszát fenni véreit.


Kapudöngetők

A nemes úr a várkaput bezárja,
és Krisztusához mond imát a pap,
hogy odaére a paraszti had
és készülve a várnak ostromára.

Szálfa parasztok kezében a szálfa
nemhiába dönget kaput, falat,
úrnőnek torkán akad a falat,
sivalkodik az úr kisasszony-lánya.

Ezt látta volna? Mért ne látta volna!
Évszázados éhezés – ez a gyomra,
korgásira metsz, korgásira fest.

Várkapura sehol sem mered szálfa,
úrra-irigyen leskel föl a Várra
a parasztból lett munkás, Budapest.

Derkovits Gyula: Kapudöngetők

Fölkelő paraszt

Itt másképpen áll a paraszt, mint nemrég.
Sok felől jöttek – ideértek végre.
Urak kedviért janicsárra, bégre?
Tamás Bakócz parancsát megizenték.

Nem az a szegény ez, kit senki sem véd,
ki csak robotol és fölfordul éhen,
vagy ki urak közt kurválkodik léhán,
és arra vár, hogy őt is süvegeljék.

Ma kellene, mert holnap talán késő.
Meglelni egymást – ennek ez a titka –
mint valamikor Rákos mezején.

Ezt magyarázza kalapács és véső.
Szokatlan látvány, mostanában ritka,
mégis kimetszi. Mert még van remény.


Dózsa a várfalon

Mennyi a szegény és mennyi a lomha,
balját csapták el ennek, jobbját annak.
Várfalról nézvést csak hangyák, elvannak,
viszik terhüket csűrbe, úri bolyba.

Királynak adó, Krisztus úrnak stóla,
nemesnek szűzlány és dézsma a papnak.
Nincs Cegléd, Csanád, Világos és Nagy Lak.
Talán nem is volt. O sem állt itt, Dózsa?

Semmit sem tudnak, botladoznak dőrén,
úri erdőben nyulat hajkurásznak.
Szőlőt taposnak – must a nemesnek forr.

Élnek marharépán, vidulnak lőrén,
és döglenek, ha eljön a vasárnap.
Lesz még vezérük. Miként vala egykor.


Összecsapás

Ezt is ki kell metszeni. Összecsapnak,
és csizma tipor a mezítlen lábra.
Szurony ütését a kasza nem állja,
hamar vége lesz a paraszti hadnak.

Hogy meneteltek! Hol van az a tegnap?
Ijedt nyulakként iramodnak hátra.
Nem ezt metszi. Hősöket metsz a fába.
Pedig tudja, kezeik élcsapatnak,

és szánalmat kelt csak a paraszt csonkja,
nem félelmet. Az urak isznak, esznek.
Megtervezik, milyen lesz Dózsa trónja.

Elnézi éhes arcát Budapestnek.
Misén ülnek az asszonyok vasárnap,
nevelik fiúk Bocskay huszárnak.


Leveretés

Először csak ők volta itt, a holtak.
Végül a zsoldost is föléjük metszi.
Hozzáértőknek így kevésbé tetszik,
a végleges a tanulmánynál rosszabb.

Nem ez érdekli. Ő belehal holnap,
és csak halálát fogják észrevenni.
Rajta, rajtuk ne szánakozzon senki!
Kimetszi testét a paraszt porontynak.

Ilyen a világ. A szegény csak kushad.
Inkább nevezzék őt didaktikusnak,
de bevégzi a porontyot, a zsoldost.

Emlékezzék rá, kit e látvány borzaszt,
hogy a szegényt minduntalan legyőzik
papok, szapolyák, királyok, verbőczyk.


Máglyák

Itt ő ég el véreivel, a máglya
szívéig perzsel, és a szív fellángol.
Kivájja a tűzkígyókat a fából.
Messzire látszik a körtefa lángja.

Jó volna tudni, nem ég el hiába.
Egyszer más szív is kigyúl még e lángtól.
Erre sem gondol már. A máglya lángol.
Meg lehet nézni a galériában.

A gőgös sasorr helyét is kimetszi.
Úrféle ez, ki szeret kéjelegni.
Tűzzel oltják a paraszti tüzet.

Egyik könyörög, szitkot mond a másik.
Úr, úrnő ismét kedvére vadászik,
és a paraszttal nyulakat űzet.


Dózsa György

Király? Az urak tették meg királynak!
Karján vaslánc a fejedelmi jelvény.
A mi nevünket olvashatni mellén.
Minket uszítnak rája, mint kutyákat.

Ezt gondolhatták, miközben húsába
haraptak, semmi életüket mentvén.
Imát mondott sok kéjelgő keresztény,
és pörkölt hússzag, ez maradt utána.

Vagy mégse? Mást metsz fába itt a festő.
Ez itt a tüzes trónon sem esendő.
Karizmába tép a pribék fogója.

Valakikben egyszer majd lázadást szít.
Nem most. Nem holnap. Várni kell sokáig.
Hiányzik ő, kit így neveztek: Dózsa.


Verbőczy

Készül az ország bírája, Verbőczy,
bordái rácsok és mellkasa fogda.
Ország ez? Inkább roppant akasztófa.
Évszázadokig lesz rá kit felkötni.

Legyen a neve Horthy vagy Verbőczy,
mind egyet akar, ne legyen több – Dózsa.
Bordáik rácsok és mellkasuk fogda.
Kegyelmet kérni? Szövetséget kötni?

Munkál a véső, a metszet mutatja,
ez fönt van, az lent, és nincs köztük béke.
Fiad koldus lesz és lányod rima.

Kalodában a fölkelés parasztja,
tagjai összefogva, mint a kéve.
Nem szabadítja ki szitok, ima.


Lőrincz pap

A kucsmák közt egy simléderes sapka
és alatta egy modern proletárarc,
mégis magyar paraszté, és nem álarc,
ezt a metszet meggyőzően mutatja.

Belelép a rácsba egy órjás talpa,
nem rács, de ország, mert egyetlen rács az,
hol úri dölyfre hallgatás a válasz,
és maga marad, ki más választ adna.

Fegyvertelen jobbágy, kit megaláztak,
nagyuramék ellen többé nem lázad,
ország dolgába szólni mersze nincs.

De megteszi még – erről szól a metszet,
paraszt és munkás, kit egy fába metszett
Lőrinc pap unokája, Derkovits.

Derkovits Gyula: Leölt parasztok

GERGELY SÁNDOR

Dózsa György

(részlet)

A síron s a sír körül Mészáros Lőrincet hallgatták a Parasztok Parancsának a hitesei. A vén pap megköszönte a hitesek hívségét a szegények igazához. Ki tudja, mikor lesz újra módja a hitesnek, hogy tanácsba üljön a másikkal.

– Lehet, holnap, tán odavész a sereg. Az egész, kit neveltünk – mondta Lőrinc tompán, de utána áthatóan zengett szava: – Fiaim, senki se hal meg szívesen. Jó volna még élni, szabadon: ahogyan szegény a földön még nem élt, mióta világ a világ, csak mink, három hónapon át. Ha most erőt venne rajtunk az úr, nem kell szégyenkeznünk: Jók voltunk, szentek. Azt akartuk: minden dolgos embernek jó élete legyen… Hogy csak a dolgos embernek legyen jó élete… Fiaim, eljön az idő, mikor majd úgy beszélnek rólunk, mai s holnapi napunkról, hogy eccerre ezer meg ezer szent ment az égbe, az Úristen zsámolya elé vetvén magát, mondván: Uram, gazok telepedtek szent örökünkbe…

Csönd lett. Csak itt-ott szipogott egy-egy ellágyult ember. Aztán megszólalt dörmögő, apás hangján Dózsa György.

– Vitézeim, én most elbocsátlak benneteket. Menjetek haza… Kivévén az olly hadfit, ki dandárt vezérel… Ha itt vesztek, nincsen több hitese a Parasztok Parancsának. Legyetek istápolói a szegénység eljövendő öröméletének… – halk suttogás, ellenkezés hallatszott. Erre Dózsa hangja megkeményedett. – Megparancsolom… S ha kit táborunkban lelünk hajnal időben: kiverjük. Mint a szegénységtől elbitangolt latrot…

Keményen és pattogva kiáltotta most a zúgó zajba Balogh Gábriel:

– Az eleségosztó szekerekhez… Aszalói Kecskés Tamás seregnagy testvérünk új esküt vesz tőletek. S Lékay s Heimler testvérünk pénzt, jó gúnyát s lábravalót s eleséget ád mindenkinek. Siessetek. Mielőtt felkél a nap, már úton legyetek… S ha ki asszonyt is vinne, vigyen… – s mert senki se mozdult, dühösen s rekedten mondta: – Senkit fel nem oldunk a parancs alól…

Valaki elsírta magát. Valaki Mészáros Lőrinc elé borult, s megcsókolta az öreg pap kezét, s kérte, hadd maradjon… Volt, aki kiáltozott: a had ereje gyengül, ha ők mennek. Ki buzdítana náluk különben harcra?

A három seregnagy felé lassan falat vont Bódis András, Zomba Ambrus meg a három lovas dandáros: Vethésy Miklós, Bősze Jóska és Baranyai Mihály… Sásdi Dénes s Iregi János egyre csak terelte, terelte az ellenkező népet. S amikor elcsitult a távozók lármája, valahol a közelben megszólalt Julcsa:

– Búcsúznék…

– Julcsa – kiáltotta Balogh Gábriel, s a hang irányába ugrott. Magához ölelte az asszonyt – Julcsám.

– Megyek.

– Hová? Sövényházára?… Szegényem… ott megölnek.

– Annyi a nép, mint fa az erdőn. Leszek majd fa valahol. – Most felhangzott Dózsa s Lőrinc hívó szava. – György úrnak meg Lőrinc úrnak mondd meg… – tétovázott, aztán elkapta Gábriel kezét, s megcsókolta. – Gábris… – kiáltotta, s elsírta magát… s elszaladt, bele a sötétségbe.

Megrendülve lépegetett vissza társaihoz a lovasnagy.

Dózsa György a dandárosoknak mondta éppen, mily rendben vessék magukat az úri hadra: újra talpas dandár álljék a síkon, de a tegnapi csatamezőn innen. A sok-sok ember és lótetem nagy akadéka lészen az úrnak, ki most másként csatázik, mint Csanád meg Apátfalva alatt. Akkor ott… martalékot adott, elöljáró hadat tett, és deréklesre vonult a keresztes is, az úr is. De Zápolya kegyetlen s okos hadivezér… Kegyetlen, mert nem számos néki, melly veszteséggel csatázik. Mindkét lófődandár áruló főjükkel, Bruz Lászlóval együtt odaveszett.

Zápolya nem bánja, mert a keresztesek is elborzasztó kárt szenvedtek. No meg, úr ő, s nem fáj neki a lófő veszte. Mert paraszt a lófő is. Egymást verte agyon a jobbágy meg a lófő. Ez csak az úrnak jó, s csak a szegénynek elrémisztő.

– Jó hadivezér Zápolya – folytatta Dózsa. – Tudja: mit akar. Minket akar sorvasztani. S sorvaszt is. Nincsen má ceglédi szekeres hadunk. Nincsen má három jó talpas dandárunk. Húsz jó talpas hadnagyunk is oda. S sok főlegényünk. S három századalja lovasunk is oda. Nyolc nemes úr hadnagy is… S ollyan kiváló hadivezérek, mint Mihály s Taddeus főágyúmester is… – kis időre elszótlanodott. – No, aluggyék mindenki… virradásig – mondta végül.

Elbúcsúzott egymástól mindenki. Nagyokat püffentettek egymás hátába, oldalába. Krákogtak s köhintettek.

Dózsa sátora a közelben volt. A bejáratban Julika állt. Odébb Julcsa, kis bugyorral a hóna alatt. Dózsa jöttére elsírta magát Julika.

– Ne sírj – mondta Dózsa. – Majd… ha fijad lesz… György legyen a neve… – megsimogatta a kezére boruló síró lányt, aztán otthagyta, s csak úgy hátrafelé mondta. – Siessetek…

Vonakodva, visszanézve tűnt a sötétségbe a két asszony.

Dózsa sátra elé váratlanul Szokoly Mihály, Óbecse ura lopakodott. Az apátfalvi csata végén, amikor Báthory István pihent tartalék­dandára a csatába rohant, az apró úr, száz csatlósával a had végén lovagolva észrevétlenül levált a seregről, s Nagylak alá settenkedett. Ott megvárta Dózsa Györgyöt, eléje rakta bandériuma minden kardját, buzogányát… Dózsa lóról szállt, melegen parolázott vele, s megköszönte híradását Báthoryék eszeléséről, s megmondta, ha Szokoly időben nem él a kereszteseknek a hírrel, hogy az urak felverik a Kőrösök tájékát… bizony nagy baj kíséri a hadat.

Szokoly egy ideig Nagylakon maradt, utóbb Temesvára alá ment, egymagán, mert csatlósainak java keresztesnek állt, a maradékja meg elszéledt. Ott élt Dózsa sátra körül, sok jó tanáccsal szolgált az eleségszerző deákoknak. Most izgulón sietett Dózsa sátra elé.

– Nagy győzelem volt ez, uram! Két dandár lófőt lebírni! – kiáltotta.

– Nagy ára volt – mondta Dózsa.

– Megérte. Uram, illy győzelmet venni… S reggel: mi lesz?

– Csata – szólt rá Balogh Gábriel, aki most ért a sátor elé. – Csata. S eldöntő.

– S hová száll a győzelem, a végső?

– A végső? – felelte Gábriel helyett Lőrinc. – A végső győzelem csak a szegényeknél lehet… leszen.

– Csak? – A kis úr furcsálkodva nézte meg a három seregnagyot. – Abbizony jó lesz – mondta zavartan, s mint aki jóvá akarja tenni akaratlan hibáját… S lassan belehátrált a sötétségbe.

Gábriel kacagott.

– Nem tudom – fordult Gábrielhez Dózsa nevettél-e vagy szitkozódtál?

Ezen aztán jólesőn nevettek mindhárman.

– Hát… búcsúzzunk – mondta később Dózsa.

Gábriel mélyen meghajolt Dózsa előtt. Dózsa felemelte, s mellére vonta, a hátát ütögette, eltolta, aztán újra közel húzta s megcsókolta. Dózsa most Mészáros Lőrinc előtt hajolt meg. Az öreg pap tiltakozón s ijedten emelte két karját. Összeölelkeztek.

Gábrielt szájon csókolta Lőrinc.

– Hosszú életedért imádkozom, Gábriel… Légy a jóknak kelesztője… – istápolója… – suttogta.

– Mindhalálig – mondta Gábriel. Köhintett, s elment.

Sátora bejáratánál Zina ült, s Iregivel beszélgetett. Gábriel jöttére felugrott a helyéről a möcsényi jobbágy.

– Még itt?… – kérdezte Gábriel neheztelőn.

Iregi nem felelt. Csak hátrált, s eltűnt a sötétben.

– Zina – fordult a lányhoz Gábriel… De nem folytathatta. A lány sírva borult rája. Átfonta a fejét, csókolta az arcát, a száját, a szemét, s így vonta be magával a sátorba.

A sátor nyitott tetején beragyogtak a csillagok. Dózsa hanyatt fekve, sokáig nézegette. Furcsa: ugyanilyen nyitható tetejű volt az ő sátra. De hiszen azt az ő parancsára s szeme láttára gyújtották meg… Mikor is? Tegnap? Vagy tán tegnapelőtt? Reggel… S nemcsak az ő sátra gyulladt ki. Gábrielé is, Mihályé, mindenkié… Az eleséges szekerek is…

Ha győzelmet vesz a keresztes az úron, lesz bőven szekér, eleség, jószág, sátor, kőház. Ha meg legázolja az úr a szegénység szörnyen megtépázott hadát, ne jusson a nemes kezébe, csak tetem, hamu… égett minden környes-körül… Még a lábasjószágot is tűzre rakták. Temesvárából csak nézték, nézték a gyújtogatást. Maga Báthory is kiállt a falakra…

Furcsa egy úr… Nem, nem is furcsa. Az úr ilyen. Az úri rend ilyen. Annyit s annyira ellenkeznek egymással, hogy közben mások markolnak… Hát persze… a keresztes had is jól fejte az egymással ellenkező Bakóczot, Perényit, Zápolyát… De hát nemcsak ravaszság s ügyesség kell az új világ teremtéséhez. S nem lehet a szegénység akarata ellen… Majd ha már nagyon akarják…

De háládatlanság s elborzasztó bűn vádolni a szegényt… Hiszen temérdek, tengernyi szegény kelt fel… s áldozta… már eddig is s áldozza még ma is… s holnap is az életét…

Pór Bertalan: Dózsa illusztráció

Szegény jó Lőrincnél az igazság: szent a sok mártír, ki meghalt a keresztes zászló alatt, s példájuk megbiztat sok lelkes szegényt, ki jobban, bölcsebben használja föl majd a sok úri ellenkezést is… De… vigyázással éljenek. A mi életünk s halálunk is arra tanít, mit az a fogoly török ulema mondott eccer, nem is oly régen Nándorfehérváron. Felhozatta a tömlőéből a jó öreget, kit titokban táplált, s kinek elmondta terveit, miket szőtt Mihállyal, Lőrinccel, Ambrussal, kik Zápolyát, Thurzót, Bakócz prímást rángatták… Akkor mondta a török hitek tudósa a török példabeszédet: ne mondd, hogy ravasz vagy, van nálad ravaszabb.. . s ne mondd, hogy erős vagy, van nálad erősebb…

Nagyot sóhajtott Dózsa, s megfordult volna… Szinte feljajdult. Jobb lába, combja szörnyen sajgott. Odanyúlt volna! De két kezét csuklóban bilincselték össze. Lehunyta szemét, s emlékezett: az este hozták be… Alkonyaiig tartott a csata… Vagy ki tudja! Csak néki tartott addig! Amikor átszúrta a combját, s a nyeregkápához szögezte Petrovics… De utána ez a vad főúr is lefordult a lóról.

Hadrend akkor már alig volt. S had is alig, mindkét oldalon. A nagy része már a földön feküdt. Zápolya jobban bírta. Dandárra menő páncélos úri s bőrvértes rác lovasa volt még, s keresztes már csak negyedannyi. Meg aztán a puskás németek! A titkot, hogy puskás hadja van, jól megőrizte Zápolya. Nagy lett az ijedelem miattuk. Pedig csak a dörgésben volt az erejük.

Be szépen ment még reggel a csata. Várady nemesi hadát Gábriel hajtotta jobbról balra, ahonnan ő, Dózsa verte, taposta, kaszabolta vissza… s Gábriel újra rá… addig, amíg csak hátrálni nem kezdett a had vajdástul, püspököstül. Pedig hátul a rác lovasok korbáccsal verték vissza a szaladókat, de hiába! Meg nem állíthatták… csak lassíthatták a futókat, amíg aztán elértek a németek elé. Ott már eszelés szerint tértek ki jobbra s balra. Az üldöző keresztesre meg dörgő, tüzes, füstös fal támadt.

Két hosszú-hosszú s egymás mögött álló, kékruhás, nagykalapos német sor állt itt. Az első, lábhoz tett öles csövű puskákkal várt. A második meg az előtte állók vállára fektette lőfegyverét. Kétszáz puska dördült jobb felől, s kétszáz bal felől köpte a füstöt, a bűzt, a vasszegeket Gábriel és Dózsa dandárára.

Sok ló bukott fel. S a füsttől, bűztől, ordítozástól megriadt emberek hátrálni kezdtek.

– Ne félj – kiáltotta a zajt túlharsogva Dózsa. – Má kilőtte puskáját. Neki…

Most valami furcsa történt. A német első sor, amelyiknek a vállán dördült el a második sor fegyvere, elmozdult a helyéből, felemelte puskáját, helyet cserélt a mögöttesével, s most ő fektette szerszámát az eléje állt kékruhás vállára, s a sorok mögött álló száznagyok kiáltására, jobbról is, balról is újra rémesen durrant a kétszáz fegyver, s belekaszált a keresztesek elülső sorába.

Előlük hátrálni, szaladni kezdett az ijedt keresztes. De a törzshad néhány bátor főlegénye s Cser Bálint, kard lapjával űzte vissza őket. S Dózsa György maga dörgő hangon osztogatta parancsait. S acéljával Gábriel felé is izent… hamar átugrattak a holtakon s át a sebzett lovakon, amelyek fel-felágaskodtak, s újra a földre zuhantak, s halálordításuk félelmetes volt.

A keresztesek rágázoltak a meglepett páncélos németekre, akik elhányták fegyverüket, s menekülni kezdtek nehéz vasruhájukban.

De alig kezdték taposni a bugdácsoló, ijedt s kegyelmet térdre bukva esdő németeket, amikor előtört a rác rendlovasok korbácsa alatt összeverődött Zápolya-had. Elül Várady püspök rohant. Körötte fényes páncélos nemesek százada. Jobbról Petrovics jött… s balról a tegnapi csatából megmenekedett Andorássy… Közel dandárnyi jó lovas csapott alig zászlóaljnyi fáradt, nagyon megfáradott hadfira. Csak hátul, Temesvára várvédő hadát lesve, nehogy a keresztes hátába törjön, állt tétlenül öt lovas század martalócával Veliki Péró…

– Neki… csak neki – szikrázta Gábriel felé a parancsot Dózsa. Felállt lova kengyelében, tágra nyitotta száját, s bőgte körötte tömörülő törzshadának s nagyon megapadt, alig századnyi lovasának. – Neki… a gyerekeinkér… neki – a kantárt lova nyakába vetve, baljába kapta szörnyű buzogányát s jobbjába hosszú, széles, kétélű, hegyes német kardját. – Futnak – üvöltötte, amikor rettentő suhintásától kétfelé esett előtte egy páncélos urát védő fegyveres szolga. S látta: Gábriel kis hadának lendületétől már inog Andorássy. S látta: feléje döfi lándzsáját a rác óriás: Petrovics. – Neki – üvöltötte. – A gyerekeinkér… – irtózatos erővel vágta a jobb oldalán előrehajló Petrovics mellére buzogányát, aztán kiesett jobbjából a kard, s vad ordítással kapott a combjába fúródott lándzsához, s ki akarta rántani. Még egyszer egyenesre ült nyergében. Homályosuló szemmel látta: áttörte magát a zápolyások gyűrűjén Gábriel… Hárman voltak… Elmosolyodott: megismerte a Gábriel mellett vágtató Zinát, kard volt az ő kezében is. S másik oldalán a csonka kezű… Iregi…

A világ elsötétedett előtte, s leesett a lóról…

Most újra a sátorba bevillogó csillagokat nézte… Hamarosan megvirrad… Nagyot nyújtózott: de combsebe fájdalmasat nyilallt, s megérezte, hogy bokáin vékony vaslánc feszül.

Bilincses két kezét, amely ölében nyugodott, felhúzta mellére, amelyen valami szorító súly feküdt. Tenyérnyi széles vaslap húzódott át a mellén, s le, jobbra-balra, a földre… a padlóra, ahová vasszögek erősítették.

– Helyhez szögeztek? – csudálkozott. – Persze, ez már nem én vagyok… Nem Dózsa György, ki a földön fekszik… Dózsa György félelmetes volt nándorfehérvári lovasnagy korában… Még, még előbb is: a dálnoki zendüléskor… Énok… néked volt igazságod. Ha akkor én véled… – visszatérő eszmélettel csapkodta bilincses kezét a mellére szorult vaslapra. – Minek ez a bűnbánat? Igaz, voltam esztelen is, de lettem: tiszta, gondoskodó vezér. De most már: vigyázni! Meg ne csúfoljam ezt a hívséges, példamutató Dózsát… – újra elaludt.

Amikor kinyitotta szemét, világos volt, s mégis azt hitte: álmodik, mert néhai lovásza, Gergely állt mellette, s valami furcsa szerszámot tartott a kezében.

A veres ruhás, mogorva ember letérdelt, kezét Dózsa tarkója alá tolta, felemelte a fejét, ráerősítette a furcsa vasabroncsot, amelyre széles vaslapok borultak fedőként.

– Még bő – dünnyögte Gergely, s leemelte a kalapformájú vasholmit Dózsáról.

Odakünn már nagy volt a lárma, s valahol a közelben szapora kopácsolás hallatszott. Mintha sok száz kalapács ütött volna fára, fákra…

Aztán sok-sok lópata dobogása közeledett, és váratlanul, vastagon, mint a duda, bőgött a kiáltás:

– Apánk, urunk… itt vagyunk…

Nagyot riadt a kiáltásra… Enok vajda hangjára… És már zengett, mint a tülök, ércesen. Mészáros Lőrinc szava:

– Dózsa György: … hol vagy?

Felkapta fejét, s nagyot rántott magán Dózsa György. A szörnyűséges fájdalom annyira beléje nyilallt, hogy elalélt.

Amikor magához tért… csend volt, csak a kopácsolás tartott még egyre… és valami furcsa füstszagra riadt… Tán ökörsütésre készülődnek? Vigadnak majd Dózsa György fővételén?

– Ökörsütés… – suttogta, s mosolygott. – Túri ökörsütés… – Julika… boldogtalan kedves… most merre jársz?… Julcsa…

Újra bejött veres hóhérruhájában Gergely. Keze, arca kormos volt. Kalapácsot, fogót s vésőt hozott, letérdelt, s kezdte lefeszegetni a padlóról a vaslapot, amely Dózsa mellén átfeszült.

– Gergely… te vagy?… S honnan? – suttogta Dózsa.

– Én itthon vagyok – felelte Gergely.

– Itthon? Tőlem el… s ide?

– Zápolya úr vót a nevelő gazdám…

– De nékem szolgáltál.

– Akkor má két esztendeig Thurzó gróf úr kenyerét ettem… – felelt nagyot nyögve Gergely, mert éppen a vaslapot tépte el nagy erőlködéssel a padlóról.

– Lovász vagy?

– Hol lovász, hol meg hóhér.

– Hóhér?

– A vajda úr főhóhérja.

Hallgattak. Gergely megkerülte a fekvő embert, s a túlsó oldalon kezdte a vaslapot feszegetni.

– Mi volt itt az előbb? – kérdezte Dózsa halkan. – Miféle lovasok jártak erre? Sokan.

– Az előbb? – csudálkozott a hóhér. – Nem az előbb volt az, hanem virradatkor. Aludott kegyelmed.

– Jó. De ki vót? A nevemet kiáltották…

– Erdei emberek. Román a legtöbbje… Sokat zargattak minket. De most levágtuk egy szálig…

– Mind?

– Ördögök voltak. Lőrinc úr meg Énok vajda vezette őket. Sok jó urat megöltek.

Meglazította Dózsa bokáján a köteléket, aztán kiment, s másodmagával tért vissza. Kis lócát hoztak, amelyre ráfektették Dózsát.

– Fáj – sziszegett Dózsa.

Nem feleltek. Átvitték az előszobán, s letették a pitvaron. Itt hónaljon fogták, felrántották, elhúzták a bejáratot elfödő bőrtakarót, s kivitték a szabadba. Itt lábra állították.

Dózsa összecsuklott a szörnyű kíntól, s elesett arcra.

A sátor előtti térmezőn félkörben kopj ás, lándzsás lovas hadak álltak. Előttük, egy frissen ácsolt emelvény szélén cifra ruhás apródok zászlókat s drága mívű címeres pajzsokat emeltek… A székeken acél vértes meg aranyzsinórzattól ékes urak ültek. S pap, főpap mindenfelé.

Oldalt a mezőn, száz és száz hadrendbe állított nyárson emberek ültek. Élükön Turkevey Ambrus vezérkedett, s fölötte, magasra nyúló bitón barna bőrvértesen Dózsa Gergelyt bokáztatta a szellő.

A karók fölött a keresztesek veres, sárga, zöld és fekete dandárzászlai lobogtak magas póznákon. S rengeteg zászlóaljlobogót lengetett a szél. Csak a pápa áldotta, nagy veres keresztes fehér selyem lobogó nem volt sehol.

Túl a karós századokon s lengő keresztes lobogókon idelátszott Temesvára. A várfalak üresek voltak, Báthory István parancsára mindenkit elkergettek onnan a strázsák.

A nyársra vert emberek hadrendje, Ambrus karója s Dózsa Gergely bitója előtt, kis füves halom emelkedett. Ide négy ember, hosszú vasfogóval fogván a lábakat, izzó tüzes vasszéket tett le. Aztán Gergely lovász jött lassan s sétálva. Vasfogó volt mindkét kezében. Az egyikben tüzes kis vasrúd meredt, a másikkal izzó vaskalapot hozott.

Jöttére felhördültek s felágaskodtak a nézők. Váratlanul s valahonnan a sátor elé került Werbőczy, s elkiáltotta magát:

– Ország rendei Székely Dózsa Györgyöt, mert fellázadt istene, királya s urai ellen, fővesztésre ítéltük. De hogy lássa kegyelmünket a lator: koronát s jogart, kire olly forrón vágyakozott, most tüzesen tesszük fejére s kezébe… – nagyot kacagott. – ím, ez bátor, ki most, akár a kocsonya reszket… s már jártányi szusszá sincs… hasra fekve esdekel kegyelmet… – öklével törölte a szikár, rideg úr a szemébe törő jókedv könnyeit, s így rikácsolta: – Urak, attok-e néki kegyelmet?…

– letérdelt, s Dózsa fölé hajolt, és viháncoló jókedvvel elkiáltotta magát:

– Ímé, a bátor.. .tele a nadrág a nagy vitézségtől…

Viharos nevetés, kurjongatás felelt az ítélőmester szavaira. S közben becsmérlő, szidalmazó szavak áradata zúdult a földön fekvő felé…

Dózsa váratlanul felemelte a fejét, s a mellette álló hóhérlegénybe kapaszkodott. Összeharapta fogait, s felállt.

– Mennyünk – mondta, s mankónak használván a pribéket, elindult ép bal lábán ugrálva, a füstölgő, tüzes szék felé.

A kacagás, a lárma elcsitult. Az emelvényen felugrott Zápolya János, s leszólt:

– No, koszos… jobb lett vón a bocskor… mi? Most szorít a csizma? Mi? – s kacagott, s mögötte kacagásának viharos visszhangja támadt.

Dózsa teleszívta magát levegővel, kínosan kinyitotta a száját. – A csatába… – mondta hangosan. – A csatába, te dög… sehol se láttalak.

A vajda elsápadt. Visító fejhangján kiáltott a hóhérlegényre: – Iszkolj!

A kísérő pecér kitépte magát Dózsa markából. Dózsa eldőlt. Zápolya János újra kiáltott:

– Íme, fekszik. Hason… S előttünk – nagyot kacagott. – Tán kegyelmünkért esedezik?

S mert Dózsa György nem kélt fel, két pecér megragadta, s az izzó vasszék felé vonszolta.

Zápolya János tapsolt, s kezével csókokat intett a tüzes trónus felé. Már rajta ült Dózsa, fején a tüzes koronával.

Várady Ferenc püspök hangosan, hálaadó imába kezdett. A sok kanonok, apát s barát, ki az emelvényen s az emelvény körül állt, füstölőt lóbált, s hangosan zsolozsmázott.

GYÖRE IMRE

Dózsa koporsói

(részlet)

KATONA Térdre, büdösök!
letérdelnek, hosszú, feszült csönd

WERBŐCZI
Dologra!

JEGYZŐ
Halljátok!
Mi, Szapolyai János, Isten kegyelméből
Erdély vajdája, látván ez ország igen
siralmas állapotját, mibe döntötte a paraszt-
nép háborúja, mit elkezdett és folytatott
nemes urai és egyházi személyek élete és
javai ellen, rendeljük:
A kezünkre jutott György, kit Székelynek,
némelyek pedig Dózsának is neveznek,
ki semmibe vette ország törvényeit,
király parancsait,
egyház intelmeit,
hadát fel nem oszlatta,
de sőt erősítette,
nagy dúlásokat tett,
számosakat megölt
kegyetlen kínhalállal,
mások töretésit, megölésit elnézte,
házukat, javaikat
felprédálta, gyújtotta,
több várakba magát bevette,
Tömös várát elkerítette, árkolta,
magát fő-fő embernek,
csak-csaknem királyi személynek
lenni gondolta,
keserves, rettenetes halálra
elítéltetik.

PAP
Ámen.

SOMA
György urunk, kardunk!

JEGYZŐ
Azon paraszti személyeket,
kik nevezett országos latornak
táborában lakoztak,
mezőn el nem holtak,
le nem vágattak,
hanem kezünkbe estek,
ámbár bűnüknél fogva
maguknak halált érdemeltek,
mégis, elménkbe vévén
emberek veszését, emberek fogyását,
a nemes uraknak
igen nagy kárukat,
hogy ezt ne tetézzük
jobbágyok újabb
és újabb veszésivel,
ezen paraszti személyeket
szabadon bocsátani rendeljük…
[…]

ISTVÁN
feláll
Föltétel nélkül?

WERBŐCZI
hosszasan nézi
Föltétellel!

JEGYZŐ
… szabadon bocsátani rendeljük,
ha megtagadják bűnös cselekvéseiket…

MIHÁLY
Megtagadjuk!

JEGYZŐ
… rendelésünket elvégzik.
Rendeljük:
Györgyöt, ország latrát,
urak kegyetlen kínzóját,
tüzesített széken sütögetni,
fejébe azonképp hevített
sisakot fogóval tenni,
tagjait parázzsal égetni,
fogóval csípni,
tépni, szaggatni!
Rendeljük ezen parasztoknak:
a nagy gonosztevő
húsába harapni,
húsát, bőrét megrágni,
enni, nyelni,
körötte táncolni

István térdre esik

dudaszóra, sípszóra!
Ha ki vonakodna,
levágassák,
ha ki nem harapná,
levágassák,
ha ki nem rágná,
levágassék,
ha ki nem enné,
levágassék,
ha ki szájából kipökné,
levágassék!

PAP
Ámen!
döbbent csönd

ÖRZSE
Ez elmönt nyulászni,
ez möglütte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
emmeg megötte.
A többinek semmi sem maradott!

Ábris, majd Istvánt és Örzsét kivéve, a többi is öklendezni kezd

JEGYZŐ
Hogy pedig szégyen, összevisszaság
és rendetlenség ne lehessen,
egyik a másiknak
sarkára ne hágjon,
mostan táncoljatok,
járjátok a táncot!

a zenészek előállnak, játszani kezdenek

Sorra fölálltok!

KATONA
Sorra fölálltok!

Fölállnak

JEGYZŐ
Körbe járjátok!

KATONA
Körbe járjátok!

a földön fekvő Vencel körül táncolnak

ÁBRIS
Én nem!

WERBŐCZI
Kegyelmed nem!
Csak a büdösek!

JEGYZŐ
Gyorsabban járjátok!

KATONA
Gyorsabban járjátok!

JEGYZŐ
Visszaforduljatok!
Ha ki elől volt, az legyen a végin!

WERBŐCZI
Mert aki elvéti, mert aki nem járja…

JEGYZŐ, PAP
Levágassák!

a lassuló, botladozó, tántorgó tánc közben a színpad elsötétedik

Derkovits Gyula: Dózsa a várfokon

KÉPZŐMŰVÉSZET

KÖRNER ÉVA

Múlt és jelen szintézise: a Dózsa-fametszetsorozat

Az 1514, vagyis a Dózsa-fametszetsorozat kiemelkedő művészettörténeti és esztétikai jelentőségű alkotás a húszas években Magyarországon. Két – egymástól élesen el nem különíthető – érdeme: a történelmi téma aktualizálása, asszimilálása a modern művészet eleven, szerves sejtszövetévé és a modern magyar fametszet megteremtése.

Derkovits a témára alaposan felkészült. Történelmi, irodalmi és művészet­történeti tanulmányokat végzett. Nem tisztázott ugyan, hogy milyen határozott útmutatást kapott a megbízótól, a bécsi magyar illegális kommunista szekciótól, és mennyire dolgozta ki maga a témát.

1514-re mint történelmi hasonlatra már Bécsben felhívta Derkovits figyelmét Schöntag Alfred. Az irodalmi és művészeti példákat is ő közvetítette hozzá. Az elkészült fametszetsorozat Derkovits történelmi ismereteiről tanúskodik, és arról is, hogy gonddal kereste a tematikai és kompozicionális analógiákat. Például kétségtelen, hogy Käthe Kolhvitz Szövőinek és Parasztháborújának Menetelői, illetve Felkelői hatottak a Dózsa-sorozat Menetelőire, illetve Kapudöngetőire. Delacroix Chiosi mészárlásának halott anya-csecsemő figurája és A Szabadság vezeti a népet című festmény tetemtorlasza felismerhető a Leveretés című jelenetben. Sőt, lehetséges, hogy a Dózsa a tüzes trónon lap egy középkori fametszet ábrázolására megy vissza.

Uitz 1923-ban készült General Ludd rézkarcsorozatát is hasznosította Derkovits – de negatív módon. A General Ludd címlapja és az 1514 Kaszafenője, a Gépromboló és a Dózsa a várfokon, a Kivégzettek és a Máglyák rokonsága félreismerhetetlen. (Derkovits második, 1930-ban metszett rézkarc Dózsa-sorozafában, a Kaszás parasztok – Kaszafenők – fenyegető sorában is él még a Ludd-sorozat eskütevő alakjainak emléke.)

A Ludd-sorozat kétségbeesett, reménytelen lázadása görcsös, reménytelen manierista expresszionizmusban jut kifejezésre. Kiúttalan a harc, amelyet ábrázol, és ennek megfelelően kiúttalanok a rajzi formák. Derkovits nem törődik bele a vereségbe: kemény ütemű, tagolt, aktív formáiban ellenkező értelemmel tölti meg az Uitz-kompozíciókat.

Amikor Derkovits nekilátott a Dózsa-sorozatnak, meglehetősen gyakorlatlan fametsző volt. A Tanítás, a Halottsiratás, a Kártyázok, a Menekülés régebbi és az Ucca alig korábbi fametszet változata jelentéktelen, vázlatszerű volt. Alapos rajzi előtanulmányokat sem végzett, alig néhány kezdetleges vázlat­rajza maradt fenn. Valószínűleg a fára vázolta a kompozíciókat, és a nagy­méretű, átlagosan 45x50 cm-es képmezőt a dúcokon alakította ki. 11 kompozíciót készített. Ezek: I. Menetelők, II. Kaszafenő paraszt, 111. Kapudöngetők, IV. Felkelő paraszt, V. Dózsa a várfokon, VI. Összecsapás, VII. Leveretés, Vili. Máglyák, IV. Dózsa a tüzes trónon, X. Verbőczy, XI. Lőrincz pap. A XI. dúc hátlapján egy befejezetlen metszet látható, amely leölt vagy elesett parasztokat ábrázol. Talán Derkovits eredetileg ezzel a jelenettel akarta befejezni a sorozatot, ragaszkodva a valódi történethez, később azonban úgy döntött, hogy egy, az agitatív célnak inkább megfelelő, csak periférikus történelmi jelentőségű esemény szimbolikussá növelt ábrázolásával helyettesíti ezt.

A tizenegy kép egy összefüggő történet tizenegy jelenete ugyan, de nincsenek egy­más­ra utalva. Külön-külön minden egyes kompozíció önálló egész, a mű alap­eszmé­jének tartalmi teljességével. A tizenegy lap egyazon téma variációja. A lapoknak nem első­rendű céljuk a történet elmondása, a horizontális-időbeli kiteljesedés, hanem mint valamely kórus szólamai, egymást variálva és erősítve egyszerre csengenek. Teljesen függetlenül attól, hogy az egyes lapok készülődő és diadalmas felkelőket vagy leveretést és mészárlást ábrázolnak, egyazon megkínzott düh, aktivitással teli indulat feszíti őket.

Ez, a témán túl, mélyebben, a formában kifejeződő tartalom emeli ki a Dózsa-sorozatot annak a képtermelésnek áradatából, amely megkísérelte Magyar­országon a történelmi téma új életre keltését.

A húszas évek második felében a történelmi téma mint művészi feladat hosszú, negyed­évszázados pangás után ismét az érdeklődés előterébe került. Nem a társadalmi igény szülte, hanem a politikai rezsim, mely ki akarta mutatni családfáját, igazolni létjogosultságát. A római ösztöndíj, a római iskola volt elsősorban hivatott a feladat betöltésére. A fiatal tehetségek múltba irányítása, a klasszikus reneszánsz itáliai falfestészetén és a jelenkori klasszicizáló novecentón való nevelés látszott a legalkalmasabb módszernek. Az állami és egyházi igény – a kettő szorosan egybefonódott – a kor legjobbjait, Aba Novákot, Szőnyit is zátonyra futtatta, és egy jellegzetes pszeudo-művészetet eredményezett. Az immár teljesen elavult akadémista naturalizmus sem mondott le a hivatalos történelmi témáról, de a kor pár excellence képviselői mégis a magyar novecentisták voltak.

Ennek a hivatalosan tenyésztett történelmi festészetnek buktatója az eleven művészeti forma és a holt anyag közötti szakadék volt.

Szőnyi István meg is fogalmazta a két világháború közötti magyar művészetnek ezt a napirenden levő problémáját, A kép című könyvében. Felismerte a történelmi téma és a művész személyes, eleven, a maga korából merített élménye talál­kozásának szükségességét, bár az aktualitást főleg az „optikai benyomás, a friss élmény, a gyönyörűség” szenzuális értékeire szűkítette. Történeti-egyházi fel­adatai­ban azonban a kapcsolatot, a szükséges anakronizmust nem tudta meg­teremteni, és aeuvre-jéből kieső, a tömegtermelés szintjén mozgó akadémikus műveket hozott létre.

A halott történelmi festészet az akadémizmus vívmánya és kísérője volt, s elsősorban 19. századi jelenség. Valahányszor azonban a reprezentált esemény nem tud feltöltődni aktuális, humánus és esztétikai tartalommal, újjászületik az akadémizmus. A 19. században az anti-akadémikusok, Goya, a fiatal David, Delacroix, Manet a maguk és koruk legelevenebb esztétikai és etikai problémáira találtak választ az aeuvre-jük szerves részét alkotó történelmi témában. Őket azonban nem a régmúlt történelme, hanem napjaik eseményei foglalkoztatták.

A magyar művészetben a történelmi szükségszerűség más követelményeket tá­masz­tott. A régmúlt történelmét, mint témát, a politikai és nemzeti szituáció és egy, az esztétikát felülmúló etikai indíték tartotta életben és tette szükségszerűvé. Az eleven esztétikai problémák elnyomása következtében azonban nemcsak az állami történelemhamisítás szolgálatában álló akadémizmus mondott csődöt, de az olyan tiszta eszményektől vezérelt törekvések is, mint Madarászé és Székelyé. Az immanens festői gondolat hiánya s a helyette alkalmazott szabályok hatástalanították az „eszmét” is; nem tudta megteremteni a kontaktust a mával.

A századforduló idején a történelmi példa kettős értékelése más viszonylat képét öltötte: az akadémizmusnak nem maradt más feladata, mint a mindenkori kormányzat reprezentációja. Benczúr apoteózisának születésével egyidejűleg Hollósy vívódott a nemzeti problematikával átitatott modern festészet megteremtésével. Naturalista eszközei azonban nem bizonyultak adekvátnak azzal az agitatív eszmével, amelyet ki is akart fejezni: Rákóczi-indulója töredékes mű.

A világháború és forradalom évei fordították csak a jelen eseményeire a figyelmet. A jelen és a történelem adta téma fedte egymást. Vaszary, Mednyánszky, Rippl-Rónai, Uitz nagyon is különböző, panteisztikus naturalista, szecessziós dekoratív, illetőleg kubisztikus-dinamikus szemlélete és formavilága autonóm módon szívta fel az élményt, attól függően, hogy a művész személyes magatartása a passzív szen­ve­dés, a részvétlen szemlélés, vagy a szociális forradalom gondolatától vezérelt aktivizmus volt.

Ismét a 19. századival analóg szituációnak kellett kialakulnia ahhoz, hogy a régmúlt történelem témája feltámadjon: a reakciós kormányzat és az ellene támadó erők a példázatok azonos tárházához folyamodtak. A konszolidáció álarcát kidolgozó neoklasszicista történelmi falfestészet formálódásával egyidejűlegi született az erőit számba vevő kommunista mozgalom szolgálatában Derkovits 1514-e.

1928-29 kiélesedő politikai ellentétében a két szemben álló fél mindegyike felhasználta ideológiája érdekében a történelmet. A kormányzat jogfolytonosságát próbálta bizonyítani a régmúlt példájával. Derkovits megbízói két okból is fordultak a múlthoz: egyrészt a jelen a szétvertség szellemi vákuumában nem szolgáltathatott példát. A helyzet éppen fordítottja volt a tízes évekének. A Nyolcak és az aktivisták festészete és grafikája egy forradalmi hullám hátán emelkedett és formálódott: a történelem a jelenben zajlott, a nemzet ügyével eljegyzett festészet a jelen eseményeiből merített – még ha ezeket szimbolikusan fogalmazta is meg. A húszas évek második felében, az ellenforradalmi politikai rendszer stabilizációjában, mely elfojtotta az elégedetlenség moraját is, a művészetben megformált példa lángra lobbantó szikra kellett, hogy legyen, s e feladatához a múlt megfelelő eseményét kellett felidéznie.

De a mind szorongatóbb politikai ellenőrzést is ki kellett játszania az ellene lázító műnek. Olyan témát kellett választani, amely ugyan a munkásságot agitálja, de a célját bizonyos mértékig leplezi.

A múltból merített téma ellenére Derkovits műve megmenekült a múltba merevedés, az akadémizmus veszélyétől, a téma távoliságát fel tudta oldani, s szorosan össze tudta fűzni a jelennel. A személyes érdekeltség, a személyes érzelem és indulat volt az, ami megmentette a témát attól, hogy példává merevedjen, és ami rátalált az aktuális formára.

Dózsa történetében Derkovits a maga történetét élte át, a történelem viharában az ő érzelmei viharzottak, s ha műve mégsem csak a szubjektív én kifejezése, hanem kifelé fordul, és szociális agitációt fejt ki, ez Derkovitsnak a proletársorssal azonosuló különleges képességéből és végzetéből következik.

A Dózsa-sorozatban Derkovits bőven él a tematikai aktualizálásokkal és anakronizmusokkal.

A sorsazonosulásban, a szubjektív és objektív szerves összefonódásában, egy­másra kopírozódásában minduntalan felbukkan Derkovits önarcképe, mint karóba húzott, legyilkolt. A történelmi feudálisok a modern rendszer elnyomó hatalmának képviselőivel váltakoznak: a neofasizmus Bocskai-sapkásaival, a rohamsisakos Horthy-katonákkal, a klérus tagjaival.

Az alakulóban levő hivatalos történelmi festészet is bőven élt olyan anakronizmusokkal, mint Derkovits. De a társadalmi szükségszerűség és a személyes érdekeltség híján a római iskola produktumaiban ezek nem voltak képesek a múltat a jelenbe emelni. Míg Derkovits történelmi művében a múlt „a jelen szükséges előzménye”, a római iskola termelésében a kettő reménytelenül elszakad, illetve a jelenből merített motívumok is a múltba merevednek. Aba Novák a maga kívülállását ironikus, már-már karikaturisztikus torzításban juttatta tudomásra, s a hősi történetekben elrejtett kortársportrék nem igazolták ezeket a személyeket.

A forma, amelyet a római iskola a történelmi téma számára megalkotott, végképp halottá dermesztette ezt. Mesterkélt archaizáló nyelve, akár a falakat szolgáltató neoklasszicista építészet, kiagyalt, élettelen gondolat közvetítője volt. Sem a római iskola átlagának tehetetlensége, sem Aba Novák cinikus iróniája nem tudta megtölteni a monumentális felületet és formát mással, mint bombaszttal. Az áltörténelmi álmonumentális formába öltözött.

Derkovitsot huzamosan foglalkoztatta a monumentális forma kérdése. Mégis most, mikor történelmi témán dolgozott, tudomásunk szerint nem merült fel benne a gondolat, hogy a történelmi-kép-festők igénye szerint témáját falképben formázza meg. Természetesen erre mód sem lett volna, a mű célját sem szolgálta volna. Derkovits ezúttal mégsem érezte a feltételeket megkötöttségnek.

Az 2514-gyel szimbolizált jelen társadalmi harcának és a maga személyes küz­del­mé­nek eldöntetlen és aktív, mozgásban levő és felhívó jellege aktív és mozgékony, felhívó nyelvet és műfajt követelt. A fal meglevő, kiteljesedett eszménynek adhat megfelelő teret. A harmincas években, amikor Derkovits kísérletet tett a szintézis kialakítására, és az élet teljességének formai és szimbolikus kifejezhetőségét kereste, próbálkozott is a falfestészet céljára alkalmas monumentális forma kialakításával. Az 1928-as év és 1929 eleje azonban még sokkal inkább a vívódások és nyugtalanság időszaka, a keresett teljességé, amelyet az egész világban semmiképp és az otthon keretei között is csak lépésről lépésre sikerült megteremtenie. A Dózsa-sorozatot létrehozó történelmi és szubjektív körülmények egyaránt egy, a falképénél han­go­sabb nyelv és mozgékonyabb műfaj szükségszerűségébe torkolltak.

A nyelv és a műfaj megtalálásában realizálódott az a potencia, amely Derkovits személyes alkatából és társadalmi helyzetéből halmozódott fel.

A Dózsa-sorozat szervesen illeszkedett Derkovits aeuvre-jébe, a történelmi téma nem esett ki legszemélyesebb élményeinek köréből, nem kellett új és szótárából hiányzó szavakat keresnie kifejezéséhez, ugyanazon a nyelven szólaltatta meg, mint legszemélyesebb élményeit. Expresszionista korszakának utolsó, már a „szigorú” stílust érlelő fázisában készült, melyben a formák dinamizmusa erőteljes ütembe rende­ződött. Festői aeuvre-jének időrendjében az Uccu (1927) és a Szőlőevő (1929), a kiszolgáltatott kétségbeesés és a felülemelkedő törvény­alkotás állapota között keletkezett. A kétségbeesés kiáltása a Dózsa-sorozat is, de az okot és célt tudó kétségbeesésé, amin a tudatossá válás felül is tudott emelkedni. És korántsem csak a téma optimisztikus végkicsengésében.

Derkovits festészetének belső logikája vezetett a „szigorú” stílushoz. Ezúttal, ebben a grafikai műben az egyes lapok kompozíciójának fekete-fehér formaritmusa, a kifejezés szűkszavú, ütőképes ereje, önállósult szabadsága előbbre mutatott festészeti eredményeinél: csak a „szigorú” stílus színforma-kompozíciójában érte el ugyanezt a fokot. Korábbi expresszionista festményeiben Derkovits hatalmas erőfeszítést tett arra, hogy felszabadítsa a színeket naturális kötöttségükből, és belső jelentésüket érvényre juttassa, mégsem jutott el a szuverenitásnak arra a fokára, mint a Dózsa-sorozat fekete-fehér formaritmusában, amely egyfajta két­szólamú­ságban önálló, de felerősítően rokon hangzású jelentéssel kíséri a tárgyi-tematikai formaritmust. Ez a viszonylat fog megismétlődni a Szőlőevő kék-barna színeinek és a kép tárgyi formáinak kontrapunktjaiban.

A grafikának, mint a legmozgalmasabb műfajnak agitatív felhasználására a középkor óta számos példa szolgált. A fametszetet pedig a német expresszionisták alakították Derkovits használható formájává, a fekete-fehér végletek művészetévé, amelyet Derkovits is felhasznált.

Derkovits kétségtelenül tanult a Brücke mestereitől, de a tanultakat nyers­anyagként a maga szükségletei szerint újraformálta. A Brücke fametszői a polgári lét csődjéből valamely elementáris igazság feltárásával akartak kikerülni. Fekete-fehér kontrasztjaikban nem mérlegelő, nem árnyaló, csak robbantó és nem építő, vad szenvedélyek és indulatok, primer ösztönök nyilatkoztak meg. Faragási technikájukat az ösztönök tudat alatti ősi dadogása irányította, melyben a fekete és fehér egyetlen démoni örvénylésbe kényszerül, erőiket nem rendezik egymás ellen.

Derkovits egy éles politikai szituáció, határozott célú osztályharc antagonizmusát, össze­csapó gyűlöletét formázta meg fekete-fehér dinamizmusában. Leg­szubjektívebb indulatain sem uralkodtak a tudat alatti ösztönök. Mint a társadalmi létezés függvényeit okkal és céllal meg tudta határozni őket. Indulatoktól hevített, mégis racionális formáinak tagozódása két kibékíthetetlen osztály mozdulatainak jelképe. A fekete-fehér végső kontrasztjában, az egységes, mégis több témára osztott grafikai sorozat ritmusában hatalmas csata fázisai bontakoznak ki.

Az „otthon”- és „utca”-képek alapvető problémája, a védett és felmért kis világ és az irracionális és ellenséges külvilág a Dózsa-sorozatban alakult át azzá az új dualizmussá, amely majd a harmincas években uralkodik Derkovits világképében. A világ két frontja, melynek egyikéhez Derkovits tartozik, ekkor csap össze első ízben egyenlő erőkkel. A Dózsa-sorozat tartalma e két front harca, melyet Derkovits első ízben a fekete-fehér kettőségében fogalmazott meg.

Kállai Ernő szavaival: „Minden társadalmi válság mélyén a hatalmi érdekek primitív, nyers ellentéte feszül. Csak a »vagy – vagy« számít. A Dózsa-lázadás érzelmi és eseménybeli brutalitásában két fél állott szemben egymással életre-halálra. Ez a szembenállás nem tűrt meg semmiféle közbenső árnyalatot, semmiféle kertelést vagy számítgatást. Aki bírta, marta. Tehát képszerűen megláttatni és átéreztetni is csak egészen elemi tagozású ábrázolás révén lehetett. Ilyen elemi tagozás a fekete-fehér árnyalattalan, éles ellentéte. Fából késsel kimetszett, kemény rajzolatú, egyszerű formák kellettek ide.”

ADózsa-sorozat nemcsak a korabeli magyar történelmi témakörben állt egyedül, de a grafikai művészetben is. Az egykorú magyar fametszetek jelentőségükben nem érik el Derkovits művét: sem a grafikus mesterek munkái, sem a festőkéi, akik ezen a területen próbálkoztak. Az illusztrivitás és az annyira divatos magyaros archaizáló és neoklasszikus modoros forma a „nagy” művészet mellett második sorba degradálta a fametszetet, és megfosztotta az erőteljes drámai kifejezésnek azoktól a lehetőségeitől, amelyeket a német expresszionizmus már felszabadított, és amelyek a stílustörő Derkovitsnak rendelkezésére álltak.

Derkovits Gyula: Összecsapás

FÓKUSZ

KICSI SÁNDOR ANDRÁS

Rekviem Nagyiccéért

Az icce majdnem köznyelvi szó: folyadék mértéke, nagyjából a pint, azaz másfél liter fele, bátrabb becsléssel nyolc deciliter. A nagyicce ennek megemelt formája, az egykori feljegyzések szerint három messzelyt jelentett. Egy messzely pedig három deciliter volt. A cinkotai Nagyiccén kilenc decilitert kapott a vendég, állítólag a közönséges icce árában, megint csak állítólag még a 20. század első évtizedeiben is. Híre volt a helyi csárdának, s megmaradt a rezonanciája, így sokan ismerik vele kapcsolatban az egyik Mátyás királyról szóló adomát (például György Lajos: Világjáró anekdoták. Bp.: Magyar Könyvbarátok, Egyetemi Nyomda, 1938: 114-7; Gállá György: Cinkotai Nagyicce. Corvin Hírnök 1988: 121-6; Fodor Béla: Rekviem egy fogadóért. Népszabadság 2000. május 31: 32; az egykori mértékekről első lépésként hasznos bevezetés: Bogdán István: Régi magyar mértékek. Bp.: Gondolat 1987).

A csárda a településen kívül, azok szélein, a pusztákon álló pusztai fogadó, csap­szék, kocsma. A csárdák a török hódoltság után létesültek az Alföldön a régi tele­pü­lé­sek helyén, a forgalmas utak mentén – később a Dunántúlon is – lóitatónyi távol­ságra. A csárda védelmet, szállást, élelmet, vizet és italt adott az utazónak, valamint jó­szágának. A betyárok is itt találtak élelmet, italt és védelmet viszontagságos életük során. A hatóságok kezdettől fogva ellenezték a csárdák létét, mert sok visszaélésnek adtak helyet (üzérkedés, betyárok tanyája stb.). A 19. század második felében köz­biztonsági okokból a legtöbb csárdát lerombolták. Egykori nevüket általában arról a településről vagy határrészről kapták, ahol álltak, de sajátos cégérükről, egy-egy híres csárdás nevéről is stb. A 20. századra is megmaradt néhány régi csárda, mely műemléknek, idegen­forgalmi látványosságnak számít: a nemesvámosi Betyárcsárda, a nagykőrösi Cifracsárda, a legnevezetesebb dunántúli betyárcsárda a Keszthelyről Sümegre vezető országút mellett, a Gyöngyösi Csárda, a Hortobágyi Csárda.

A15. században már állítólag állt az a beszálló-csárda, amely Cinkota határán, a Pest-Kerepes-Hatvani országút mentén Cinkotai Nagyicce néven lett ismert. Valószínűbb azonban, hogy csak a 18. század elején épült, s az épület lokalizálása, sőt azonosítása éppen lebontása idején vált problematikussá.

Az eredettörténet szerint Mátyás király pesti vadaskertje – Pestről kihaladván a mai Kerepesi út bal oldalán – a Keleti pályaudvartól Sashalomig húzódott. Mátyás gyakran megfordult a fogadó környékén, egyes utalások szerint magában a fogadóban is. Volt rá lehetőség, hogy összetalálkozzék a cinkotai plébánossal, akár a kántorral. Egy ilyen találkozásnak tulajdonítják a nagyicce keletkezését, amiről a vendéglőt is elnevezték, s nagy vonzereje lett.

Mátyás király vándor íródeák képében járta az országot, hogy megismerje alattvalói igazi arcát és cselekedeteit. Fáradtan, porosán ért Cinkotára, ahol a kántor szívélyesen megvendégelte az ismeretlent, akitől nem várhatott csak jó szót. A király – hazatérve Budára – maga elé rendelte a kántort és megkérdezte, mit kíván jutalmul viselkedéséért, amit az országút egyszerű vándorával szemben tanúsított. Az örökké szomjas kántor, a bor nagy barátja csak azt kérte: lenne nagyobb az icce a cinkotai fogadóban, mert hát oly gyakorta bizonyul kicsinek. A király pedig teljesítette kívánságát.

Jókai Mór verses elbeszélésében a cinkotai plébános a dömösi prépostságért folyamodott. A király apródjával küldte el három kérdését, a plébános csak akkor járulhat a színe elé, ha azokra meg tud felelni. Az apród a fogadóban kötött ki, s épp a kántorba botlott, akinek elmesélte, mi járatban van. A kántor legelébb az asztal alá itatta az apródot, a biztonság kedvéért a szép csaplárosné gondjaira bízta, hogy amíg vissza nem tér, el ne szabaduljon onnan. Reverendát öltött, Buda várába ment, furfangos eszében forgatva a válaszokat.

– Hol kel fel a Nap? – kérdezte a király.

– Felségednek Budán, nekem meg Cinkotán – felelte a kántor.

– Mennyit ér a király?

– Felséged Isten után első e hazában. Ha Krisztus urunkat 30 ezüstre becsülték, gondolom Felséged is megér 29-et.

– Mit gondol most a király?

– Felséged azt hiszi, hogy a cinkotai plébánossal beszél, pedig én csak a kántor volnék.

Az elmés válaszok hallatán Mátyás a dömösi prépostságot is a kántorra ruházta volna, de ő fontosabb dolognak tartotta az icce növelését.

Szép Ernő elbeszélésében (A cinkotai kántor, Szép Ernő: Mátyás király tréfái. Bp.: Dante 1936, Bp.: Magyar Helikon 1958:118-120, Bp.: Móra Ferenc 2000: 98-101) a plébános indult el Budára, és apátúri címért meg a velejáró javakért esedezett szegény eklézsiája felemelkedésének érdekében. A három kérdés megválaszolására harminc nap gondolkodási időt kapott. De nem jutott eszébe semmi okos, ezért helyette a kántor ment a király elébe, sikeresen teljesítve küldetését.

A változatok közös vonása, hogy végül mindig a nagyicce kerül a vendégfogadó asztalára. A Cinkotai kántort önálló adomatípusként szokás számon tartani (György Lajos i. m.)

A Cinkotai Nagyicce vendégfogadóról a legrégibb hiteles írás Pest városának 1729-33. évi tanácsülési jegyzőkönyveiben és számadásaiban lelhető fel, de az épületben 1700-as évszámmal megjelölt vörös téglák is voltak. Ebben az időben bérlőnek, „iccésnek” volt kiadva, majd az 1830-as években a Beniczky-család birtokába került. A csárdát 1840-ben újjáépítették. Többször vendégeskedett itt Petőfi Sándor is, mivel édesanyja fivére, Hruz Adám asztalos- és bognármester Cinkotán lakott. (Emléktábla található a XVI. kerület Georgina utca 55. számú ház falán.) Az Útilevelek Kerényi Frigyeshez egyik részletében olvasható: „Mindjárt Rákos mellett esik Cinkota, ahol a híres kántor és egyik nagyapám szendereg az Úrban.”

Az 1867. június 4-ei országgyűlésre lett kitűzve I. Ferenc József koronázásának ügye. A 48-as Ellenzéki Párt vezére, Madarász József és 12 képviselőtársa ebben az időpontban a Cinkotai Nagyicce egyik termében gyűlt össze és 13 pontba foglalták tiltakozásukat. Hazafias tettük eredménytelen volt. Ferenc József királlyá koronázásának 40. évfordulóján, 1907. június 8-án Madarász „apó” és az ellenzék képviselői újra a Nagyiccébe vonultak, és ünnepélyes nyilatkozatban továbbra sem ismerték el az uralkodót törvényes királynak.

A 19. századi térképeken többször Csárdaház néven szerepelt. Beniczky Gábor gróftól (felesége Batthyány Ilona grófnő volt, az 1849-ben kivégzett Batthyány Lajos leánya) Ehmann Viktor korcsmáros, Sashalom megalapítója vette meg 1884-ben. A gróf mulatós és hiú ember hírében állott. Állandó pénzügyi zavarai voltak, de birtokaihoz ragaszkodott. Különféle hitelekkel tartotta egyensúlyban anyagi helyzetét. Cinkotáról Pestre gyakran kocsizott, és büszke volt arra, hogy kocsiját senki sem tudta meg­előzni. A Nagyiccét megszerezni akaró Ehmann Viktor országúti kocsiversenyen legyőzte Beniczkyt. A hiúságában sértett gróf csak a nagyiccéi csárda árán tudta meg­szerezni Ehmann két lovát.

Az épület további sorsa vitatott. Akadnak, akik szerint az egykori fogadó a későbbi Hordó pince helyén állt, s a folyamatos hírnevet őrző, a Veres Péter utca-Sárga rózsa utcán lebontott, sokáig fennmaradt épületet 1920 után, bauxitbetonból építették. Ez a Cinkotai Nagyicce 1950 előtt a főváros határán állt, ekkor vált Budapest és a XVI. kerület részévé. (Ekkor még vendéglő.) A klasszicista jellegű épületből az 1950-es évek­ben egészségház lett. Még 1988-ban is ilyen célt szolgált a Veres Péter utca 1. szám alatt. Jobb oldalán befalazott barokk kapu nyomai voltak láthatók, egykori hatalmas kerthelyiségének egy részén autójavító műhely volt. A fogadó emlékét őrzi az épülettel szemben levő HÉV állomás Nagyicce felirata és a Nagyicce bisztró a sas­halmi piactérnél. A védetté nyilvánított Nagyiccét Leitold Károly autókereskedő (ismert autóversenyző, régi rally-s) 2000 májusában egyetlen éjszaka lebontatta, saját bevallása szerint azonban pusztán összedőlt.

Az a kérdés, hogy az egykori Cinkotai Nagyicce épülete ugyanaz volt-e, vagy pedig végül egészen más lett, újabb adomatípus témája. Eszerint még mindig megvan Kossuth Lajos bicskája (Dzsingisz kán vagy Mohamed kardja) és gondosan őrzik. Csak a pengéjét kellett kicserélni egyszer, mert elvásott. Meg egyszer a nyelét, mert korhadni kezdett.

Derkovits Gyula: Leveretés

MÉRLEG

SZERDAHELYI ISTVÁN

Marx filozófiái és a marxizmusok

Kiss Endre: Marx lábnyomai … és átváltozásai

Kiss Endre monográfiája különlegesen nagyszabású vállalkozásként tűnik fel. Célkitűzése az, hogy választ adjon arra, voltaképpen mi az az eszmeáramlat, ami marxizmusnak nevezhető, s erre építve tisztázza, milyen fő szakaszok jellemzik Marx filozófiai elgondolásainak fejlődését, továbbá milyen főbb válfajai keletkeztek a Marx utáni marxizmusnak.

Okfejtése szerint Marx életművében hatféle filozófia található, és „a »marxizmus« nem azonos Marx filozófiáinak egyikével sem. Mint univerzális filozófiai, politikai és szociológiai opció alapvetően mégis meghatározta a világ kérdésfeltevéseit 1867 és 1989 között. Az alapvető kérdések ilyen horderejű tematizálásával Marx filozófiái, minden túlzás nélkül mondva, maguk is világtörténelmi tényezővé váltak. Mindezzel még egyszer alá akarjuk húzni, hogy Marx filozófiáját nem tartjuk azonosnak a marxizmussal. Marx filozófiája eredetileg is filozófiaként keletkezett Marx-szövegek­ből, a hat marxi filozófiából rekonstruálható, a marxizmus alapvető értelmezési keretét a Kommunista Kiáltvány érdemileg már a maga teljességében tartalmazza” (20. o.).

Ennek szövege „négy hatalmas áramlatot terel közös folyamba”, úgy, hogy „a négy áramlat közös, egymást erősítő Niagarájában feltaláljuk a fiatal Marx fejlődésének számos korábbi állomását, sőt már az 1848 előtt megszületett első két marxi filozófia nyomait is.

Az első áramlat a politikai forradalom, a világ megjavításának hagyományos gondolatmenete, a később hozzá társuló motívumokkal kiegészítve azonban teljesen új szövegösszefüggésben. A második a gazdaság, tágabban a társadalom fejlődésének strukturális dinamikája, a termelőerők és termelési viszonyok összjátéka, a társadalmivá és az emberiség összérdekévé váló forradalom objektivitásának megalapozása. Ez új típusú forradalom, amelynek egyértelműen kinyilvánított végcélja van: a kommunista társadalom. Ennek érlelődése nem egyszeri alkalom, hanem a világtörténelem kitüntetett része. Ez immár a harmadik áramlat, a világtörténelem valóságos beteljesülése, millenáris esemény, minden társadalom végső téloszának [céljának, Sz. I.] valósággá válása. A valósággá váló politikai harmónia, a horizonton megjelenő gazdasági és társadalmi optimum megjeleníti a világtörténelem beteljesedését, az objektív és a szubjektív szervesülnek és egyesülnek. A szubjektumok cselekvésében világ­történelmi folyamatok érvényesülnek, azok emberi személyes harcok és szen­ve­dé­sek nélkül nem is tudnának érvényre jutni. Ez a harc megoldja a történelemben cselekvő szubjektum etikai választásainak kérdéseit, a politikai cselekvés legiti­má­ció­jának kegyetlen dilemmáit. De még ezen is átüt a negyedik folyam: a gondolkodás, a filozófia és a filozófus hatalma, ami (aki) azzal, hogy feltárja a világ­történelem valóságos titkait, egyben nagy varázslóként már meg is oldja (oldotta!) őket” (22. a).

A fiatal Marx első filozófiai korszaka Kiss Endre szerint akkor jön létre, amikor túllép eredeti, romantikus világképén, és kidolgozza elidegenülés-elméletét, amely „önálló és zseniális »pozitív« filozófia” (38. o.). Ebben „alapvető orientációs pontjának” Feuerbach műve, A kereszténység lényege tekinthető (43. o.). Itt Feuerbach „egyik legnagyobb erénye: következetessége. Egy elidegenedett viszonyt elemez, és azt megfordítva, máris eredményhez jut. Ezt a viszonyt azonban egyre differenciáltabban, egyre több területre dolgozza ki, egyre komplexebbé válik a kez­detben szinte triviálisan egyszerű alapviszony. A váratlan átértékelések követ­ke­ze­tes eredményeképpen megnyílik a valóság. Az azonosról kiderül, hogy nem-azonos, a nem-azonosról, hogy azonos: a valóság mélyén egy másik valóság rendszere tárul fel előttünk. Egy ilyen feuerbachi típusú leleplezés például [Marxnál, Sz. I.] a Gazdasági-filozófiai kéziratok »elidegenült munka«-elemzése, amelynek során egy alapelidegenülésről kiderül, hogy voltaképpen négy (de inkább öt) elidegenülés-viszony bomlik ki belőle.

Feuerbach segítségével Marx a későbbiekben eljut a kritikai pozitivizmus által kidolgozott valóságképhez, egy valódi valóságfilozófia alapjaihoz. Ez a fogalmi technika értelmében is igaz. Az elidegenedés kritikájában kialakuló fogalmi leírások alkalmasak a valóság új, pozitív fogalmi leírására.

Az elidegenülés-modell következetessége módszertanilag is forradalmivá válhat, amennyiben a forradalmi prezentizmus, az elidegenült szerkezetek leleplezése és az azzal kapcsolatos átértékelések nem állnak meg társadalmi vagy politikai tabuk előtt – maga Marx is nagyon sokszor alkalmaz ilyen modellt közvetlen politikai vagy sajtójogi ügyekre is” (44. o.).

„Marx második önálló filozófiája – folytatja Kiss Endre – az univerzális történetfilozófia, amelynek alapzata a munka, a termelés és az erre alapuló társadalomelmélet volt” (48. o.). Ennek egyik dokumentuma az úgynevezett Feuerbach-tézisek, ami Kiss szerint a filozófiai irodalom legrövidebb terjedelmű remekműve. „A tizenegy tézis önálló részekre tagolódik – írja –, hogy az utolsó ne csak az addigi tíz tézist zárja le, de magát az egész filozófiát is, egyes értelmezők szerint ráadásul nem is csak Marx számára.

Az első három tézis a materializmus (Feuerbach filozófiája, minden eddigi materializmus összefüggésében) teljes értelmezését adja a »tevékeny oldal« pontos kifejtésével. A második rész négy tézise a hegeli iskola felbomlásának össze­függésében vázolt elmozdulások egzakt és filozófiailag tartalmas rögzítése (meddig jutott el Feuerbach, és mely álláspontokig nem jutott már el). A harmadik csoport három tézise az addigi filozófiai tudásszociológia csúcsteljesítménye (melyik filozófiai álláspont milyen tudásszociológiái alapzaton áll). S végül az utolsó tézis (egyben a »világ megváltoztatásá«-nak tézise) bravúrosan foglalja össze zárókőként mind a három témacsoport végső eredményeit.

A tézisek logikája egyenes úton vezet az univerzális történelemfilozófia ered­mé­nyének médiumában a filozófia végének kimondásához, olyannyira, hogy e fordulat egyik legkifejtettebb megfogalmazása éppen all. Feuerbach-tézis” (62. o.).

A harmadik marxi filozófia Kiss Endre szerint úgy keletkezett, hogy „Marx az ötvenes évek elejére, egy olyan időszakban, amikor már búcsút mondott a filozófiának, vált a politikai filozófia klasszikusává” (72. o.). E fordulat lényege az, hogy Louis Bonaparte államcsínyének győzelme ellentmondott a marxi univerzális történet­filozófiának, amely „az osztályok harcára, a termelőerők és termelési viszonyok dinamikájára, a tulajdonviszonyokra, strukturális és alap­viszonylatokra épült fel”. Azt bizonyította ugyanis, hogy „a modern polgári társadalom viszonyai között sem mindig feltétlenül az uralkodó osztályé a hatalom” (71-72. o.). Marx ezt felismerve kimutatja, hogy adott körülmények között „a politikai hatalom, konkrétabban a végrehajtó hatalom elválik az absztrakt állampolgároktól, de elválik a konkrét szociológiai struktúráktól is. A valóságos hatalom fittyet hány a politikai reprezentativitásnak. Illegitim módon berendezkedve lát hozzá a társa­da­lom átalakításához. Klientúrákat épít ki, állami megrendeléseket ad, és állami be­ruhá­zásokat tervez, nemzetközi presztízst szerez modernizáló világkiállítások meg­szervezésével, a meglévővel párhuzamos államot és társadalmat épít ki” (73-74. o.). Marx itt „nyíltan ellentmond az osztályharc klasszikus elméletének, bemutatja, hogy a hatalom azoktól is függetlenedik, akiket képvisel”, s ez erős kihívást jelent „a több marxi filozófiában releváns antagonisztikus társadalom-képpel szemben is” (75. o.).

Kiss Endre ebből azt a következtetést is levonja, hogy „a bonapartizmus az egyik legnagyobb és legdemonstratívabb érv az úgynevezett »egységes« marxi .filozófiaértelmezéssel szemben. Ez az ellenérv eleve jelentős következményekkel jár: szigorú értelemben ugyanis Marxról, a marxizmusról és Marx filozófiájáról tett általános kijelentések aligha lehetségesek. Marxszal (ha nem is politikailag vagy világnézetileg) gyakorta Marx áll szemben, a releváns filozófiai nézet- és koncepcióeltérés viszonyában. A bonapartizmusra épülő politikaelmélet érdemileg nem érintkezik az I. korszak alap­kérdéseivel, nemcsak háttérbe szorítja a II. korszak univerzális történet­filozófiáját, hanem szemben is áll annak aktualizálható politikaelméleti konzekvenciáival (a világ­forradalomba átmenő osztályharc, alap és felépítmény), ellentétben áll a Nyersfogalmazvány-Tőke-korszak politikai-társadalmi extrapolációival” (77. o.).

Marx „az ötvenes évek elejétől a modern kapitalizmus elemzésével foglalkozik Londonban – írja Kiss Endre –, ennek gyümölcseként jelenik meg 1866-ban A töke első kötete. A tőke nem filozófiai munka, hanem az akkor fénykorát élő prezentista és genealogikus pozitivizmus egyik jellegzetes darabja”, de „előmunkálatai, elsősorban az úgynevezett Nyersfogalmazvány már az: ez Marx IV. filozófiai korszaka” (80-81. o.). E mű „valóságos kincsesbányája a találóbbnál találóbb társadalom­ontológiai kiinduló­pontoknak, a termelés, az elosztás, a tőke összes társadalmi tevékeny­ségének kijelöli a maguk társadalomontológiai kereteit: »Minden társadalmi formában egy meg­határozott termelés az, amely kijelöli valamennyi többi terme­lésnek – és amelynek viszonyai ennél fogva kijelölik valamennyi többi viszonynak – a rangját és befolyását. Általános megvilágítás ez, melybe az összes egyéni színek bele vannak merítve, és amely különösségükben módosítja őket. Különös éter ez, amely meghatározza minden benne fellépő létező fajsúlyát.«”

„A Nyersfogalmazvány a tudatos módszertani reflexiók, azaz nem csak későbbi rekonstrukciók révén kimutatandó pozitív eredmények nagy számával is bizonyítja, hogy

1) a marxi filozófia nem szervidegen a nagy pozitivizmustól;

2) a marxi filozófia a prezentista filozófia elemeit is tartalmazza;

3) a marxi filozófia a klasszikus genealógia eszköztárát is képes maradéktalanul alkalmazni” (83. o.).

Marx ötödik filozófiája Kiss Endre szerint ismét egy politikai filozófia, amely a Párizsi Kommünnel kapcsolatos állásfoglalásaiból rajzolódik ki. Ennek sajátossága – és minden korábbi elgondolásával szemben álló jellege – a következőkből tűnik ki. Marx „gazdaságfilozófiájának új civilizáció- és társadalomképe akkor és a későbbiek­ben is a termelőerők olyan fejlettségére utal előre, amelyet akár még év­századok is elválaszthatnak az 1871-es párizsi dátumtól. A kommunista társadalmat a termelő erők olyan szintjén tartja csak megvalósíthatónak, amelyen a géprendszerek teljesen átveszik a termelés funkcióját, és a termelés valóban és ezen a konkrét módon válik társadalmiasíthatóvá.” Ezzel szemben 1871-ben Marx „a konkrét párizsi eseményeket elfogadja a »munka felszabadítása végre (!) megtalált politikai formájának«” (100-101. o.).

Ez az elfogadás Marxnak és Engelsnek azt a korábbi elgondolását is meg­változtatta, miszerint a kommunizmus társadalmában az állam elhal. Kiss Endre erre vonatkozóan Engels egyik levelét idézi: „az egyetlen szervezet, amelyet győzelme után a proletariátus készen talál, éppen az állam. Ez az állam nagyon jelentős változ­tatásokra szorulhat, mielőtt új funkcióit teljesítheti. De szétzúzni egy ilyen pillanat­ban – ez annak az egyetlen organizmusnak a szétzúzását jelentené, amelynek segít­ségével a győztes proletariátus a maga éppen meghódított hatalmát érvé­nyesít­heti, kapitalista ellenfeleit féken tarthatja, és megvalósíthatja a társadalomnak azt a gazdasági for­radal­mát, amely nélkül az egész győzelemnek új vereségben… kell végződnie” (109. o.).

Pór Bertalan: Dózsa-illusztráció

Marx hatodik filozófiája Kiss Endre szerint a globalizmus-elmélet, ami különböző elemekből tevődik össze. Az ázsiai termelési mód értelmezéséből, ami egy történeti-strukturális világtörténeti formációelmélet alapja, „a Nyersfogalmazványban találkozik Marx az Európán kívüli birodalmak történetének akkor forradalmian új tudo­mánynak számító feldolgozásaival. Ezeket az eredményeket nem minden esetben ő éri el, de ő reflektálja őket.

Ez a szembesülés fontos tudománytörténeti pillanat: a modern Európa univerzális történetfilozófiáját megalkotó, majd ez után a filozófiától búcsút vevő, a modern kapitalizmust elemző teoretikus igényű tudós kilép Európából: a világfilozófia egyik legelső változata lép színre. Marx az ötvenes években tisztában van e konfrontáció jelentő­ségével, mégsem indul el ennek további teoretikus kidolgozásának útján. A lehető­ségekhez mérten azonban foglalkozik vele magában a Nyers­fogalmaz­ványban, s ami nem kevésbé lényeges, az eredmények tanulságait beépíti A tőkébe, s ami még ennél is lényegesebb, a hetvenes években, A tőke harmadik és negyedik kötetének kidolgozása során ismét megpróbálja újrafogalmazni e kutatási és gondolkodási folyamat eredményeit. Voltaképpen ezek az elemek a maguk összességében teszik ki Marx VI. filozófiáját” (120. o.).

*

A Marx utáni marxizmus történetének első szakasza Kiss Endre felfogásában 1914-ig, az első világháború kitöréséig tart, s Engels és a II. Internacionálé nézetei határozzák meg. „A nyolcvanas évek második felétől haláláig (1895) Engels a marxizmus első számú tekintélye” – írja. – „A végeredmény egyértelmű: Engels új filozófiát és hagyományt alkotott. Elfogadta a Kiáltvány alapgondolatait, kiegészítette azt A tőke egy leegyszerűsített értelmezésével, mindehhez, a történelmi materializmus paradigmáját kiegészítendő, hozzátette saját természet­filozófiai és módszertani műveinek (Anti-Dühring, A természet dialektikája) esszenciáját is”. Engels e két műve tette „kerekké a II. Internacionálé ideológiai és filozófiai világalmáját. Ahogy Kautskyék ideológiai és politikai meg­alapozásként változtatás nélkül képviselték A tőke leegyszerűsített, a szó szoros értelmében »népszerű« változatát, úgy emelték be az Anti-Dühringet és A természet dialektikáját természetfilozófiaként. Népszerű a Tőke lett a »történelmi«, a két Engels-mű a »természettudományos« materializmus. […] Nyilvánvalóan kimaradt ebből az elegyből az I. és a II. korszak filozófiai lényege, az elidegenedés és az univerzális történetfilozófia, a bonapartizmus és a Kommün önálló filozófiai feldolgozása, a Nyersfogalmazvány pozitivista elméletképzésének problematikája. Ez minden érthető és a történeti esetlegességek diktálta véletlen elismerése mellett is filozófiai katasztrófa. Csak növelte ezt a katasztrófát, hogy Engels ugyanakkor brosúrák és visszaemlékező kötetek tekintélyes sorát írja ugyanezekről a témákról. Nem arról van tehát szó, hogy a nagy filozófiai kérdésekről és a közös múlt nagy alternatíváiról nem esett szó; bizonyos módon esett, s ez adta ki a kereszteződési pont igazi jelentőségét” (142-143. o.).

A második szakasz, „a bolsevik marxizmus szervesen kötődött az orosz szociál­demokrata munkás­mozgalom úgynevezett bolsevik irányzatának kialakulásához, Lenin tevékenységéhez. 1917-ben ez a mozgalom a háború második korszakának végén megdöntötte a cári uralmat, és ezzel egy hatalmas államban uralkodó ideológiává tette azt a gondolatrendszert, amelyik a marxizmus egyik fejlődési irányát teljesítette ki. Nem állítjuk, hogy Marx egyetértett volna Leninnel, az azonban bizonyos, hogy Lenin joggal hivatkozott Marx állásfoglalásaira a Párizsi Kommünről, azaz a forradalmi hatalomátvétel legitim lehetőségéről.”

„Mindamellett Lenin nem annyira folytatja, mint inkább le is váltja Marxot és a marxizmust – írja Kiss Endre. A kapitalizmus imperialista fázisának deklarálásával Marxot a tegnapi kapitalizmus kritikusává változtatja. A mélyben az első lehetséges sikeres orosz forradalom víziója húzódik meg, amelynek stratégiájában Lenin eleve minden elődjénél rugalmasabb […] mindezért azonban nem a klasszikus marxizmus felszínét kell valósággá változtatni, hanem az ideológiába teljes mértékben bele nem helyezhető valóságos küzdelemben le kell győzni a valóságos ellenfelet. Ez olyan kemény alapvetés, hogy az etika mellett már az igazságosság kérdése sem válhat önállóvá ebben a gondolatrendszerben, sőt a nagy tervnek immár különösebb intellektuális háttérre sincs szüksége.”

„Lenin óriási szervező és könyörtelenül racionalista gondolkodó, filozófiai kultúrája azonban középszerű (filozófiai tudásban Buharin, intellektuális tájékozott­ságban pedig Trockij fölötte áll). Elsősorban olyan filozófiai kérdé­sek­kel foglalkozik alaposabban, amelyeknek politikai és ideológiai haszna közvetlenül belátható. Saját forradalomelméletéhez Marxon kívül Hegelhez fordul, akinek dialektikáját a késői Engelsre erősen emlékeztető módon egy forradalom meta­fizikájának és filozófiai igazolásának tekinti.”

„A természettudományok és azok filozófiai értelmezésének terén azokat a paradigmákat részesíti előnyben, amelyek közvetlenül igazolják azt a »természet­tudományos materializmust«, amit ő a jelen és a jövő proletariátusa kizárólagos ideológiájaként megnevezett. A lenini hegelizmus tiszta »mozgástörvényei« és a lenini »materializmus« beleragadása az ötvenes-hatvanas évek német természet­tudományos materializmusába egyébként egymás diametrális filozófiai ellentétei, de erre sem Lenin, sem a leninizmus nem figyelt fel.

Ebbe az összefüggésbe helyezhető a bolsevik filozófia legbaljósabb terméke, a Materializmus és empiriokriticizmus című Lenin-opus, amelyik kiátkozza a modern természettudományt annak teljes új módszertanával együtt. Hatását szélsőségesen felerősítette, hogy a leninizmus egy hatalmas ország hivatalos ideológiájává vált, amelynek hegemóniája nemcsak a Szovjetunióban tépte el egy erélyes mozdulattal a munkásmozgalom és a valóban modern tudományosság közötti fonódó szálakat” (162-163. o.).

Lenin halála után Sztálin „leválasztotta a leninizmust a marxizmusról, és azt önálló filozófiaként (adott esetben a marxizmus »önálló szakaszaként«) értelmezte. […] Többször is hangsúlyozza, hogy Lenin több, mint Marx orosz adaptátora, e célból még a lenini Állam és forradalom szövegeit is félretolja. Lenin forradal­misága nem receptív, mert az már az imperializmus viszonyai között és ellen munkál – ehhez képest Marx és Engels »forradalom előtti« gondolkodók, ami azt is jelenti, hogy »imperializmus előttiek«.

A leninizmus ebben a formában válik a sztálinizmus marxizmusává. Ezért nem inadekvát, hogy a forradalom az »imperializmus« leggyengébb láncszeménél tör ki, ezért nem lehet később valóságos probléma, hogy a szocializmust egy államban is fel lehet építeni. Ez nemcsak megengedte az egy államban való felépítést, de szinte elő is írta azt” (168. o.). Kiss Endre úgy ítéli meg, hogy „a filozófiai sztálinizmus legigényesebb műve” Lukács György Az ész trónfosztása című alkotása volt, amelyet szerzője „feladatként, kivételes történelmi helyzetben megfogalmazott kényszerként” írt meg (178-179. o.).

A neomarxizmus első korszakának az 1918-19 utáni időszakot tekinti Kiss Endre, s olyan gondolkodókat tárgyal itt, amilyen Polányi Károly, Ottó Bauer, a Történelem és osztálytudatot író Lukács György, Max Horkheimer, Walter Benjámin, Siegfried Kracauer, Hendrik de Man, József Attila, valamint Mannheim Károly volt. Úgy látja, ekkor alakult ki „a marxizmust ideológiaként vállaló új értelmiségi osztály, amelynek új szociális funkciói keletkeztek a baloldali pártokon kívül és belül. Ennek alapvető irányai voltak a marxizmus forrásaihoz való lehetséges visszatérés (amelynek sokáig a filológiai alapjai is hiányoztak), az autentikusnak elismert marxizmus közvetlen harci eszközként való felhasználása a forradalmak­ban, a messianista mozgalmakban, a konszolidáció értelmezésében. Az értelmiségi osztály forradalmi neomarxizmusa sokáig nem vált el élesen a bolsevik marxizmustól (elfogadhatta a hatalomátvételt nem-leninista alapon is, vagy elutasíthatta a hatalomátvételt, miközben szimpatizált a leninizmussal), idővel azonban a két irányzatot a politikai szembenállás ereje erőteljesen el is távolította egymástól, az összes létező teoretikus álláspontot a »helyes« vagy a »nem-helyes« kategóriába sorolva.

A klasszikus elsőgenerációs neomarxizmus tudatosan munkálkodott az általa autentikusnak elismert marxizmus továbbfejlesztésén. A továbbfejlesztésnek két »alapirányzata« volt. Az egyik az autentikusnak elismert marxizmus finomítása, közelítése a modern társadalomtudományokhoz és a tudománymódszertan új eredményeihez […] A másik fő irány a marxizmusnak a gondolkodás más alap­irányaival való egyesítése volt.” Ez utóbbi célja „a kor legnagyobb, végső filozófiájának megalkotása volt, amelyben a marxizmus a meghatározó komponens.”

„Ez az alapvetően értelmiségi marxizmus nyilvánvalóan politizáló értelmiségi irányzat volt, s nem tartott eleve távolságot a pártoktól, de nem is kötődött szervesen azokhoz. Ezért volt igen káros és előnytelen a neomarxizmus első korszakának megítélése számára, hogy ezeket a filozófiai koncepciókat a legutóbbi időkig azon az alapon ítélték meg, hogy milyen kapcsolatban álltak az akkori kommunista és szociáldemokrata pártokkal, hiszen ez a kapcsolat csak az egyik, és nem is a legfontosabb összetevője volt egy neomarxista filozófia tartalmainak” (238-239. o.).

A neomarxizmus második hulláma Kiss Endre szerint az 1960-as és 70-es évtizedet jellemzi. Két eszmei forrása közül az egyik az újbaloldal, amelyik az életforma megváltoztatása, a tekintélyek elvetése révén nagy felszabadító hatást gyakorolt világszerte. Ám filozófiai alapja Adorno és Horkheimer műve, A felvilágosodás dialektikája volt, melynek fő gondolata „csillogó részigazság, szóról-szóra értelmezve azonban egyenesen reakciós álláspont lenne”, s ezért alap­magatartása „a kor legnagyobb dilemmájához” elégtelen, „talán egyenesen negatív” volt (268. o.). Velük szemben a neomarxizmus kiemelkedő képviselője lett Lukács György is a manipuláció és a demokratizálódás problémáit elemző tanul­mányaival, valamint ontológiai művével. Kétfrontos harcot vívott a pozitivizmus és a hegelianizmus ellen, s elutasította a fiatal Marx egyoldalú divatját is, azzal az igénnyel, hogy „képes lesz megújítani és új helyzetbe hozni a marxizmus egészét”. „Az Ontológia azonban nem váltotta be a hozzá fűzött korszakos reményeket – írja Kiss Endre. – Egyrészt közvetlenül néhány részlet megjelentetése után több filozófus máris hangot adott csalódásának. Másrészt a mű német kiadása csak jóval később készült el, azaz a recepció egész folyamata már a neomarxizmus bukása utáni korszakban kerülhetett csak sorra. A szó szoros értelmében tehát a nagy mű recepciója »technikai okokból« elmaradt” (254. o.).

Létezett továbbá Kiss Endre szerint egy posztmodern marxizmus is, amely – mint írja – „paradox fogalom, ettől függetlenül (vagy éppen ezért) megkerülhetetlen is. Három gyökerében eltérő összetevő alkotja. 1. 1968-at a neomarxizmus néven ismert filozófiai konglomerátum egyértelmű vereségeként értelmezte. 2. Teljesen tudatosan át akarta venni az intellektuális miliőben a korábbi neomarxizmus véleményirányító hegemóniáját, és 3. szellemi tartalmaiban ismét csak a neomarxizmust dekonstruálta.

Ez a háromszoros viszony három módon rajzolja ki Marx lábnyomait. Marx (és a neomarxizmus) három negatív formájában létezik tehát a posztmodernben, amit ezek után korántsem túlzás posztmodem marxizmusnak nevezni” (293. o.).

Végezetül Kiss Endre azt írja, hogy „a legnagyobb marxi lábnyom: a nagy elmélet”, minthogy a ma uralkodó „neoliberális/neopozitivista és posztmodern ideológiai komplexum” egy olyan „kafkainak nevezhető” közeget teremtett, „ahol mindent szabad, de ha valamit vagy valakit igazolni kell, akkor az lehetetlen” (301. o.).

„A marxi filozófiák, a »marxizmus« és a »Marx utáni marxizmus« – írja – rendkívüli mélységben hatotta át az európai, majd onnan kisugározva a világ­történelmet. A Marx lábnyomaival való találkozás mindenkor problématörténeti és koncep­cionális jelenség. Az egyes problémák elemzésében nem Marx (egyik Marx sem) áll a középpontban, de bármi álljon is a centrumban, annak közvetlen környezetében nyomban felsejlik egy-egy marxi lábnyom.

A marxi filozófiák, a »marxizmus« és a »Marx utáni marxizmus« dialógusba tudtak lépni a történelemmel: beépültek a világtörténelem mélystruktúráiba. Erre irányuló módszertani finomkodás nélkül is világos, hogy a tizenkilencedik század közepétől a huszadik század végéig a marxizmus jelölte ki az európai társadalom legfontosabb szociológiai és politikai alapkérdéseit.

Marx gondolkodásában egyszeri és egyedülálló módon talált egymásra a filozófiai absztrakció élessége és a valóság feltárásának szenvedélye” (320. o.).

*

A mű értékelésekor tekintetbe kell vennünk a téma német, angol és francia nyelvű szakirodaimának igen széles körű feldolgozását; ilyen vonatkozásban megemlíteném azonban, hogy a hazai szerzők 1990 utáni elemzéseinek eredményei sok helyen hiányoznak a lényeges álláspontok ismertetéseiből. Sőt, nemzetközi tekintéllyel rendelkező hazánkfia, Mészáros István hatalmas életműve is csak a „További irodalom” rovatban szerepel.

Még feltűnőbb számomra, hogy a marxista gondolatok továbbélésének, a szocialista törekvések szemléjének horizontja nem terjed ki a dél-amerikai konti­nensre, ahol pedig nemcsak Kubában és Venezuelában, hanem más országokban is igencsak markáns körvonalai mutatkoznak „Marx lábnyomainak”. Az igazán nagy probléma pedig Kínáé. Az Új Egyenlítő 2013. áprilisi számában közölt, Kína ma című tanulmányában Kiss Endre maga is felhívja erre a kérdésre a figyelmet, monográfiájából viszont szinte teljesen hiányzik ez a gondolat. Nem szólván arról, hogy ideje lenne egy tisztességes elemzést szentelni a marxizmus és a maoizmus viszonyának, még fontosabb lenne Kína társadalmi viszonyainak beható ismertetése. Kiss Endre is, miként mindnyájan, jómagam is, egyértelműen elfogadjuk azt a világképet, mely szerint Földünkön a neoliberális kapitalizmus rendszere uralkodó helyzetbe került. Ezzel szemben pedig ott áll az a tény, hogy a világ legnépesebb állama, Kína – amely gazdasági tekintetben az USA mögött a második helyen áll, s évi 10%-ot meghaladó fejlődési ütemével képeszti el a válságok rángógörcseiben vergődő kapitalista világot – politikai rendszerét tekintve kommunista pártállam. S ha netán igaz lenne az a vélemény, mely szerint a mai kínai társadalom voltaképpen nem egyéb, mint Lenin NEP-elképzelésének következetes megvalósítása, akkor a leninizmus-képzeteinket is radikálisan felül kellene vizsgálnunk.

Kiss Endre elemzéseinek fenti ismertetésében a témát ismerők a meglepő igaz­ságok mellett bizonyára nem egy helyen találnak olyan megállapításokat is, amelyek kételyt támasztanak bennük vagy vitára ösztönzik őket. Magam is ilyen érzelmekkel tanulmányoztam művét például olyan esetekben, amikor egy posztmodern marxizmus létét taglalja. Effajta vitaálláspontjaim kifejtése azonban messze meg­haladja az itt adott terjedelmi lehetőségeket. írásom célja mindenekelőtt az, hogy ösztö­nöz­zem azokat a nézetcseréket, amelyek e mű körül kialakítandók. Másrészt viszont ugyanilyen fontosnak látom azt hangsúlyozni, hogy Kiss Endre monográfiája nagy segítséget nyújthat a mai közép- és fiatal nemzedékeknek abban, hogy meg­értsék a világot, amelyben élnek, és ezáltal új válaszokat találhassanak kérdéseik megoldására. (Gondolat Kiadó, 2013)

Pór Bertalan: Dózsa-illusztráció

MŰHELY

WIENER GYÖRGY

Orbán Viktor passzív forradalma

I. rész

1. Bevezetés

2009-2011-ben Magyarországon politikai rendszerváltás zajlott le, melynek során a polgári demokratikus berendezkedést egy hegemón pártszerkezetre épülő új szisztéma váltotta fel. E változás folyamatának csúcspontján, 2010. április 25-én a Fidesz-KDNP szövetség kétharmados választási győzelmét Orbán Viktor a szavazófülkékben végbement forradalomként értelmezte, mely megbuktatta az oligarchák magánhatalmát, s létrehozta a nemzeti együttműködés rendszerét. Az átalakulás forradalmi jellegét hangsúlyozva azt is bejelentette, hogy a régi rend képviselői többé nem kerülhetnek hatalomra, s így hivatalosan is deklarálta a politikai váltógazdálkodás megszüntetését. ¹

Több mint egy hónappal később, május 30-ai kötcsei beszédében az új miniszter­elnök részletesen kifejtette, hogy a változást miért tartja forradalminak, s arra is kitért, hogy az új berendezkedést milyen megfontolások alapján nevezi a nemzeti együttműködés rendszerének. Ennek során mindenekelőtt párhuzamot vont az 1958-as francia és a 2010-es hazai átalakulás között, úgy érvelve, hogy mindkét esetben a politikai rendszer tehetetlensége és a demokrácia megbénulása előzte meg a változást. Analógiája lényegében a Gaulle-ista államhoz való vonzódását fejezte ki, mely névlegesen megőrizte a demokratikus berendezkedést és jogilag pontosan szabályozta a hatalmi ágak elválasztását, ám kezdeti időszakában meg­kérdő­jelez­hetetlenné tette az elnök politikai túlsúlyát, s csaknem negyedszázadra kizárta a baloldalt a kormányzásból. A változás forradalmi jellegét azzal támasztotta alá, hogy a választók nemcsak az elmúlt nyolc év politikáját utasították el, hanem akaratukat a fennálló rendszerrel szemben is kinyilvánították. Ugyanakkor kiemelte, hogy a forradalom békésen, alkotmányos keretek között ment végbe, s tartalmát egy új társadalmi szerződés képezte, mely az 1989-1990-es rendszerváltás utáni időszak elitpaktumait váltotta fel.

Orbán Viktor azonban azt is hangsúlyozta, hogy e hallgatólagos szerződés nem a nemzeti egység, hanem a nemzeti együttműködés rendszerét teremtette meg. Ennek okát abban látta, hogy az individualizálódás mértékét tekintve az angolszász országokat a magyar társadalom követi, s ezért a felbomlott szerves egység helyett az új berendezkedés elsődlegesen az egyéni érdekeken nyugvó együttműködésre épülhet. E különbségtétel egyben azt is jelezte, hogy noha mintaértékűnek a hazai tradicionális viszonyokat tekinti, elismeri, hogy teljes mértékben nem térhetnek vissza a történelmi múlthoz. Hasonló gondolatmenetben értékelte a hagyományos keresztény nemzeti kultúra szerepét is, melynek meghatározó legitimációs funkciót szánt a nemzeti együttműködés rendszerének megszilárdításában. Úgy találta, hogy a több évtizedes megszakítottság miatt e téren egy egyszerű restauráció kevésnek tűnik, s ezért új művek, díjak és ünnepek megteremtésére szólította fel értelmiségi hallgatóit. ²

A baloldali és liberális politikusok, illetőleg politológusok eleinte üres politikai jelszónak tekintették a szavazófülkés forradalmat, s a második Orbán-kabinet létrejöttét csupán kormányváltásként értékelték. Alapvető ellenérvük az volt, hogy valójában nem zajlottak le forradalmi események, hanem csupán annyi történt, hogy 1994-hez hasonlóan a kormány mögött ismét kétharmados parlamenti többség áll. Később, jórészt az új alaptörvény konszenzus nélküli előkészítése és elfogadása, valamint az unortodox gazdaságpolitika következtében érzékelhetően változott a demokratikus ellenzék helyzetértékelése, az új berendezkedést azonban döntően a többpártrendszer-egypártrendszer, illetőleg a demokrácia és a diktatúra fogalom­párjaival jellemezte. Mértékadó személyiségei úgy vélték, hogy a második Orbán-kormány fokozatosan leépíti a jogállamot, felszámolja a fékek és az ellensúlyok rendszerét, s mindezt azért teszi, hogy önkényuralmat, új pártállamot hozzon létre. E bírálatok összekapcsolódtak a piac- és befektető-ellenesnek ítélt unortodox gazdaság­politika kritikájával, megerősítve azt a feltételezést, hogy a Fidesz-KDNP szövetség, antikommunista retorikája ellenére, az államszocializmus strukturális sajátosságainak helyreállítására törekszik.

Újabban, nem függetlenül a 2010-ben létrejött berendezkedés megszilárdulásától, egy konkurens elmélet is megjelent, melyet liberális politikusok és társadalom­kutatók dolgoztak ki. E teória képviselői, elutasítva a történelmi analógiákat, az új szisztémát az autokrata rendszerek sui generis típusaként írták le, melyet poszt­kommunista maffiaállamnak neveztek. Véleményük szerint ugyanis e berendez­kedés, akárcsak a klasszikus maffia, családi kapcsolatrendszer mentén épül fel, melyhez rokoni és lojalitási szálakon további családok kapcsolódnak, egy tagolt, hierarchikus rendet alakítva ki. A maffiaszerű szervezet élén, családfőként, a miniszter­elnök áll, aki e felfogás értelmében tulajdonképpen nem kormányoz, hanem patriarchális főnökként az országgal, mint „háza népé”-vel rendelkezik.

Ezen elmélet legismertebb képviselője, Magyar Bálint a maffiaállam jelleg­zetességeit 12 pontban foglalta össze. Első helyen kiemelt, legfontosabb sajátos­ságnak azt tekintette, hogy a politikai hatalom koncentrációja és a családi vagyon­felhalmozás együttesen érvényesül. Ez utóbbi jórészt a gazdasági elit cseréjén keresztül valósul meg, nemegyszer átmeneti, tranzitállamosítás közbeiktatásával, amely így nem a köztulajdon szférájának bővítését, hanem a magántulajdonosok körének átstrukturálását szolgálja. Magyar Bálint lényegében e ponton határolta el az orbáni berendezkedést az állami tulajdon túlsúlyára épülő Kádár-rendszertől, miközben megjegyezte, hogy az új tulajdonosok nem válnak valódi vállalkozókká, hanem csak függő viszonyban levő járadékélvezőkké. E sajátos ábrázolásnak megfelelően a maffiaállam kulcsszereplőit a poligarchákban, az oligarchákban és a strómanokban találta meg. Az első kategóriába azok tartoznak, akik legitim politikai hatalmukat felhasználva szereznek illegitim vagyont, míg a második csoportba sorolhatók gazdasági uralmukra építik rejtett politikai befolyásukat. A strómanok viszont formális pozíciójuk ellenére semmilyen hatalommal nem rendelkeznek, csupán a legitim és az illegitim szféra közötti szakadékot hidalják át. Ilyen gazdasági és politikai szereplők mellett a döntéshozatalban szükség­szerűen az informalitás túlsúlya érvényesül, s ennek következtében, Magyar Bálint szerint, a Fidesz sem politikai központként, hanem a fogadott család transzmissziós szíjaként működik. ³

Számos találó megjegyzése ellenére a maffiaállam koncepciója alapvető jelentőségű kérdésekre nem ad választ. Egyfelől nem tisztázza, hogy milyen folyamatok vezettek az új berendezkedés létrejöttéhez, másfelől pedig a nemzeti együtt­működés rendszerének társadalmi bázisát, illetőleg megszilárdulásának okait sem igazán tárja fel. Egy korábbi interjújában Magyar Bálint úgy vélte, hogy nem volt szükségszerű a jelenlegi szisztéma kialakulása, hanem ahhoz véletlen körülmények, mindenekelőtt a szocialista-liberális kormányzás hibái és összeomlása vezettek. Nem látta szükségszerűnek az új politikai rendszer fennmaradását sem, bár megjegyezte, hogy az igazodási kényszer megnehezíti a kormányváltást. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy 2018-ban már kevésbé tűnik lehetségesnek az Orbán-kabinet leváltása, mivel a maffiaállam a társadalom nyerteseit egységbe kovácsolja, veszteseit pedig arra készteti, hogy biztonságot keresve betagozódjanak a „szervezett felvilág” rendjébe. ⁴ E megközelítésben tehát a szisztéma valódi bázisa a haszonélvezők szűk körére korlátozódik, míg a támogatók nagy többsége esetében nem társadalom­strukturális okok, hanem csupán egzisztenciális félelmek magyarázzák a Fidesz-KDNP szövetség mögötti felsorakozást.

2. Az elemzés fogalmi keretei

Ha a 2009-2011-ben lezajlott politikai rendszerváltást s az új berendezkedés konszolidációját tágabb kontextusban, a materialista történetfelfogás alapján akarjuk értelmezni, három kategóriát kell használnunk, a felülről jövő forradalom, a passzív forradalom és a hosszú idő fogalmát. Az elsőt Friednch Engels, a másodikat pedig Antonio Gramsci dolgozta ki, míg a harmadik Fernand Braudeltől, az Annales iskola második generációjának vezető kutatójától származik. Emellett a mostani változások megértéséhez segítséget nyújthat Kari Marx Brumaire-]e is, melyet elemzésünk nézőpontjából egy politikai restauráció esettanulmányaként értékelhetünk.

A felülről jövő forradalom kategóriája tulajdonképpen már Engels Marxhoz írt 1866 évi leveleiben megjelent, melyek a korabeli porosz-osztrák háborút, s az annak nyomán megvalósult kisnémet egységet vizsgálták. Engels már ekkor úgy látta, hogy Bismarck liberális, sőt forradalmi eszközökkel hajtja végre a nemzeti egyesítést, bonapartista módon érvényesítve a burzsoázia érdekeit. ⁵ Több, mint két évtizeddel később, Az erőszak szerepe a történelemben című tanulmányában részle­te­sebben is kifejtette a felülről jövő forradalom kategóriáját. Véleménye szerint a porosz-osztrák háborúban Bismarck forradalmi eszközöket alkalmazott; fel­számolta a törvényesen fennálló Német Szövetséget, az általános választójog alapján létrejött Birodalmi Gyűléssel új alkotmányt fogadtatott el, elűzte három fejedelemség legitim ural­kodóját, s Klapka tábornok vezetése alatt hadifoglyokból, illetőleg katona­szökevényekből Magyar Légiót alakított, akiknek haduruk ellen kellett volna harcolniuk. 1895-ben, az Osztályharcok újabb kiadásához írt Bevezetésében aztán kategóriáját általánosabb történelmi kontextusba helyezte, amikor úgy fogalmazott, hogy 1848 után az alulról jövő forradalmak kora egyelőre lezárult, s a felülről jövő forradalmak időszaka következett. Engels egyben arra is utalt, hogy e korszakváltás során tulajdonképpen az ész csele érvényesült, hiszen 1848 nemzeti céljait végül is a győztes ellenforradalmi erők valósították meg, végrehajtva annak végrendeletét. ⁶

A passzív forradalom elmélete lényegében a felülről történő átalakítás kate­gó­riájára épül. Gramsci e fogalmat egy nápolyi konzervatív gondolkodótól, Vincenzo Cuocotól kölcsönözte, s jelentéstartalmát elsősorban az olasz Risorgimento történelmi tapasztalatai alapján bővítette. Engelshez hasonlóan tehát a felülről végre­hajtott nemzetegyesítésből vont le általánosabb érvényű következtetéseket, miközben Bismarckra csupán, mint a cezarizmus visszahúzó válfajának képviselőjére utalt, vagyis elméletének kidolgozásakor a német egység megteremtésének folyamatát nem vizsgálta.

Gramsci a passzív forradalom kategóriáját is sajátos, Walter Adamson által részletesen tárgyalt fogalomképzési módszerének megfelelően dolgozta ki. Ennek alapvető jellegzetessége az, hogy dialektikus fogalompárokat alkotott, melyeket csak egymásra vonatkoztatva érthetünk meg. Ez egyfelől azt jelentette, hogy kategóriáit eltérő jelentéstartalmakkal ruházta fel, s ily módon hasonlította össze ellentétükkel. Adamson e sajátos megoldást a hegemónia fogalmával illusztrálta, jelezve, hogy azt Gramsci részben a konszenzussal azonosította, amit az erővel állított szembe, részben pedig a polgári fejlődés magasabb történelmi fázisával, az aktív osztálytudat korával, mely a gazdasági-korporatív szakaszt követte. Másfelől e módszer alapján az egy­másra vonatkoztatott kategóriákat történelmi általánosításnak vetette alá, melynek eredményét aztán magukba a definíciókba építette be. Ezt az eljárást Adamson az állóháború fogalmának kiszélesítésén keresztül mutatta be, melyet Gramsci első közelítésben a mozgóháború ellentéteként, az informális behatolás taktikájaként értelmezett, majd az általánosítás bázisán éppen a passzív forradalommal kapcsolt össze, amit az aktív vagy teljes revolúcióval állított szembe. Végezetül Gramsci úgy érvelt, hogy míg az elmaradottabb Kelet számára az aktív forradalomban alkalmazott mozgó­háború bizonyult megfelelő megoldásnak, Nyugaton csak a passzív forra­da­lom­hoz kötődő állóháború vezethet mélyreható társadalmi átalakuláshoz, vagyis e fo­ga­lom a továbbépítés nyomán a fejlett államok forradalmi stratégiájának szinoni­májává vált. ⁷

A sajátos fogalomképzés aztán egy újabb mozzanattal bővítette a passzív forra­dalom jelentéstartalmát. E kategória és az állóháború összekapcsolása után ugyanis Gramsci a restaurációk dinamikus elemzésének követelményére utalt, hangsúlyozva, hogy e korszakokat nemegyszer a „gondviselés fondorlatai”, más szóval az ész csele jellemzik. Ily módon, miként erre már a cezarizmus vizsgálatakor is hivatkozott, alapvető jelentőségű kérdésnek nevezte, hogy a forradalom-restauráció dialek­ti­ká­já­ban melyik elem került túlsúlyba. Mivel közismert álláspontja szerint a restauráció teljes mértékben sohasem valósulhat meg, a történelem visszahúzó, reakciós erői a radikális változások részleges elismerésére, netán továbbvitelére kényszerülnek, felülről jövő, passzív forradalomként hajtva végre a haladó társadalmi mozgalmak céljait. Ebben a keretben értelmezte az európai történelem 1815-1870 közötti időszakát, melyben lassan, reformista módon érvényesítették a francia forradalom követelményeit, megőrizve a régi feudális osztályok gazdasági és politikai pozícióit. Gramsci tehát nemcsak a társadalmi robbanások elkerülését szolgáló reformlépéseket jellemezte passzív forradalomként, hanem a restaurációs periódusokat is, e körbe sorolva a felülről végrehajtott olasz nemzetegyesítést, sőt a fasiszta rendszert is. ⁸

E korszakokban egyébként a politikai szereplők kapcsolatában sajátos aszimmetria érvényesül; a mérsékeltek álláspontja, a tézis bizonyos fokig a radikálisok, az antitézis törekvéseit is magába foglalja, s ily módon is megakadályozza az utóbbiak hegemónná válását. Gramsci e tételét Cavour és Mazzini viszonyán keresztül mutatta be, hangsúlyozva, hogy a piemonti miniszterelnök egyaránt látta saját és ellenfele feladatát, míg az Akció Párt vezetője, mivel nem tudatosította a mérsékeltek teendőjét, sajátját sem értette meg. Ez esetben egyébként a tudatosság annak felismerését jelentette, hogy egy, a megvalósultnál korszerűbb alapokon nyugvó olasz állam létrehozása az álló- és a mozgóháború szintézisét igényelte volna. Az aszimmetriát természetesen nemcsak Mazzini és követői reálpolitikai képes­ségének hiánya magyarázza; Gramsci is röviden utalt arra, hogy 1848 után a politikai harc állóháborúvá vált, vagyis a teljes revolúció korát a passzív vagy restaurációs forradalomé váltotta fel. ⁹

Ha Gramsci kategóriáinak jelentéstartalmát a szavazófülkés forradalom Kötésén elhangzott értelmezésével hasonlítjuk össze, egyértelműen azt a következtetést von­hatjuk le, hogy hazánkban passzív, restaurációs forradalom ment végbe. Ezzel szemben nem ellenérv, hogy 2010-ben utcai tüntetéssorozat, illetőleg fegyveres felkelés nem zajlott le, hiszen passzívnak éppen a forradalom nélküli forradalmat nevezhetjük. ¹⁰ A változás restaurációs jellegét pedig az bizonyítja, hogy a nemzeti együttműködés gyökerei, Orbán Viktor megfogalmazása szerint is, a két világháború közötti periódusba, a nemzeti egység megvalósítására irányuló politika korába nyúlnak vissza, s a korábbi, 2009. szeptember 5-i kötcsei beszédben felvázolt centrális hatalmi erőtér is az 1945 előtti hegemón pártszerkezetet modellezi. Sőt, a keresztény nemzeti kultúra esetében a miniszterelnök éppen a restauráció kategóriáját használta, ám abban a kontextusban, hogy az a megszakítottság miatt önmagában nem biztosítja ezen irányzat hegemóniáját. Ugyanakkor e megfogalmazás, akárcsak a nemzeti egység és a nemzeti együttműködés megkülönböztetése, arra is utalt, hogy a restauráció teljes mértékben a mostani politikai rendszerváltás során sem valósulhat meg.

Engels és Gramsci fejtegetései ugyanakkor csak a lezajlott változás jellegének leírására alkalmasak, ám magát a folyamatot s annak történelmi gyökereit nem magyarázzák. A társadalom viszonylag széles köre által támogatott múltba fordulást elsődlegesen olyan törvényszerűségek idézik elő, melyeket leginkább a hosszú idő­tartam (longue duréé) braudeli kategóriája alapján értelmezhetünk. E fogalmat az Annales iskola második generációjának vezető kutatója a társadalmi időről alkotott sajátos felfogása keretében dolgozta ki, különbséget téve az eseményközpontú, az „örökké­való”, a hosszú távú strukturális, s az azon belül jelentkező ciklikus idő között. Bár elsődlegesen a hosszú időtartam egy adott történelmi rendszer, mint például a már több mint 500 éves kapitalista világgazdaság elemzését szolgálta, e kategóriát más, sokáig tartó strukturális kontinuitások vizsgálatára is alkal­maz­hatjuk. ¹¹

Ilyen hosszabb távoknak tekinthetjük azokat a történelmi korszakokat, melyeket, Gramsci szóhasználata szerint, a forradalom-restauráció dialektikája jellemez. Kiinduló pontjukat mindenhol a tradicionális társadalmi és állami berendezkedéssel való hirtelen szakítás képezte, mely kiélezett rendi- és osztályharcot, illetőleg tartós legitimációs bizonytalanságot idézett elő. Nyugat-Európában e periódus a klasszikus polgári forradalmakkal kezdődött, s Angliában 1745-ig, a jakobita felkelés leveréséig, Franciaországban pedig az V. Köztársaság De Gaulle lemondását követő meg­szilár­dulásáig tartott. ¹² Rendkívül hosszú idő alatt vált általánosan elfogadottá a modern politikai rendszer Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában is, nem függetlenül attól, hogy ezekben az államokban a tradicionális berendezkedéssel való szakítást jórészt külső hatások, kezdetben főleg a napóleoni háborúk kényszerítették ki.

3. Az 1918 óta tartó strukturális idő

Magyarország azon államok körébe tartozik, melyekben e nagy horderejű változás 1918 őszén, az I. világháborús vereség következtében ment végbe. Az 1848-as forra­dalom, illetőleg az 1867-es kiegyezés nyomán ugyanis olyan államberendezkedés jött létre, mely a történeti alkotmány keretei között maradt, új alapokra helyezve az uralkodó és a nemzet kapcsolatát. Károlyi Mihály Nép­köz­társasága, s még inkább a Tanácsköztársaság viszont gyökeres szakítást jelentett a Szent Korona-tanra épülő tradicionális államisággal, sőt az utóbbi egy új társadalmi forma, a szocia­lizmus megteremtésére is kísérletet tett. A rövid forradalmi periódust követő Horthy-rendszer, Gramsci tézisének megfelelően, a restaurációs történelmi szakaszok sajátos vonásait hordozta. Miközben e korszakban élesen elítélték a két forradalmat, s szisz­tematikusan üldözték résztvevőit, olyan reformokat is megvalósítottak, melyektől a dualizmus kormányzati politikusai mindvégig elzárkóztak. Jórészt az Antant nyomására még 1919 őszén kiszélesítették a választójogot, mely a későbbi radikális korlátozások ellenére a korszak egészében a népesség jóval nagyobb hányadának biztosította a szavazás lehetőségét, mint 1918 előtt bármikor, s emellett az 1920-as években mérsékelt földreformot hajtottak végre. E változásokat tulajdon­képpen az tette lehetővé, hogy a restaurációs forradalom a társadalom hatalmi szerke­zetének jelentős mértékű módosulásával járt együtt. A nagybirtok és a nagytőke gazdasági uralma ugyanis az előbbi politikai s a marxi értelemben vett felső szolgáltató rend (a vezető hivatalnoki és katonatiszti kar) kormányzati hatalmával társult, miközben a nagygazdák és a középbirtokos parasztok is bizonyos fokig az uralkodó csoportok közé kerültek. ¹³

A munka és a tőke hosszú távú érdekellentéte mellett e korszakban a hatalmi szer­kezeten belüli konfliktusok is meghatározó jelentőségűekké váltak. A felső szolgáltató rend tagjai ugyanis a „keresztény kereskedelem” és az „őrségváltás” jelszavával a jórészt zsidó származású nagytőkések vagyonának és pozíciójának megszerzésére törekedtek, míg a hagyományos uralkodó osztályok hatalmi monopóliumuk meg­őrzéséért küzdöttek. E politikai harcok részeként a dunántúli arisztokrácia és a hozzá kötődő katolikus parasztság, valamint a városi kispolgárság nem jelentéktelen hányada, legitimistaként, a Habsburg-dinasztia uralmának visszaállítását támogatta, valóban átmenetinek tekintve a közjogi provizóriumot. A legitimációs bizonytalanság a Horthy-rendszert megszilárdító két sikertelen királypuccs után is fennmaradt, végigkísérve az egész periódust, melyben a szabad királyválasztók, a legitimisták, a polgári demokrácia hívei, s marginálisan egy szocialista köztársaság támogatói álltak szemben egymással. ¹⁴ 1938-tól aztán megkezdődött a régóta várt „őrségváltás”, az újabb világháborús vereség azonban e berendezkedés akkor véglegesnek tűnő bukásához vezetett.

1944-1945 fordulójától a forradalom-restauráció dialektikájában látszólag az előbbi jutott túlsúlyra, hiszen az Ideiglenes Nemzetgyűlés, a magyar történelemben második alkalommal, radikálisan szakított a tradicionális államisággal, 1946. február 1-jén kikiáltották a II. Köztársaságot, 1947-1948-tól pedig ismételt kísérlet történt a szocialista társadalom megteremtésére. Első közelítésben úgy tűnt, hogy a permanens forradalom még 1848-1850-ből származó marxi elmélete valósult meg, hiszen először polgári demokratikus átalakulás zajlott le, melyet hamarosan proletár­diktatúra követett. E változások kiindulópontját azonban nem belső társadalmi mozgalmak alkották, s a szovjet katonai jelenlét, illetőleg a szövetséges hatalmak közötti viszony alakulása a későbbi események jellegét és ütemét is nagymértékben befolyásolta. Kezdetben a németellenes politikai erők minél szélesebb körű össze­fogásának követelménye vált meghatározó szemponttá, mely nemcsak a szocialisztikus törekvések azonnali érvényesítését akadályozta meg, hanem az államformaváltást is késleltette. ¹⁵ A köztársasági berendezkedésre való áttérés csak 1945. december 1-jén került napirendre, ám a politikai vezetők tartottak attól, hogy e lépés nem élvezi a társadalom többségének egyértelmű támogatását, s ezért elutasították a legitimista Mindszenty József hercegprímás javaslatát, hogy az állam­formáról nép­szavazás döntsön. Bár a Magyar Köz­vélemény­kutató Intézet felvétele szerint még a falvakban is csupán a népesség körülbelül egynegyede ragaszkodott a monarchiához, a köztársaság kikiáltása, más európai államokhoz hasonlóan, nem szüntette meg a legitimációs bizonytalanságot. ¹⁶ A demokratikus köz­társaságnál is jóval szűkebb bázisra támaszkodhatott a fordulat évében létrehozott államszocialista rendszer, melynek bevezetését, Jugoszlávia kivételével, a térség valamennyi államában a Szovjetunió kényszerítette ki. E berendezkedést csupán az ipari munkásság és az agrárproletariátus egy része, valamint a viszonylag csekély számú kommunista értelmiség támogatta, mely így tulajdonképpen, Gramsci kategóriáit használva, nem aktív, hanem egyfajta felülről végrehajtott passzív forradalom nyomán jött létre. 1956 a legitimáció hiányát egyértelművé tette, s noha a kádári konszolidáció nyilvánvalóan kiszélesítette az államszocialista rendszer bázisát, a többség a magyar történelemben egyedülálló gazdasági növekedés, élet­szín­vonal-emelkedés és társadalmi mobilitás ellenére is csupán tudomásul vette, ám nem támogatta az erőt konszenzussal felváltani kívánó egypárti hatalomgyakorlást. Az eladósodás, s a nyomában fellépő gazdasági stagnálás aztán az 1980-as évek második felében mély politikai válságot idézett elő; a berendezkedés addigi hívei is meg­kérdőjelezték az államszocializmus létjogosultságát, s a kiutat egyedül a radikális változásokban látták. Mindezen folyamatok szorosan összekapcsolódtak Kelet- és Közép-Európa egészének átfogó krízisével, mely végül is, szovjet-amerikai meg­egyezéseken keresztül, a térség valamennyi államában rendszerváltáshoz vezetett.

Az ész cselének újabb megnyilvánulásaként az átalakulás 1988 májusában szocialista megújulásként, modellváltásként kezdődött, s az 1989 első felében annyit hangoztatott békés átmenet a demokratikus szocializmusra való áttérést jelentette. A forradalom-restauráció dialektikában azonban rövidesen ez utóbbi jutott túlsúlyra; a meghatározó ellenzéki erők, az MSZMP reformkörei s a társadalom többsége is a tőkés termelési mód helyreállítását követelték, feltételezve, hogy kizárólag a kapitalista piacgazdaság bevezetése biztosítja a fejlett nyugat-európai országok gyors­ütemű utolérését, illetőleg a politikai demokráciát. Ugyanakkor a rend­szer­váltó táboron belül is két áramlat állt szemben egymással; a nyugatos polgári liberális-polgári demokratikus, illetőleg a hazai hagyományokra épülő keresztény nemzeti irányzat, mely ez idő tájt még harmadik utas formában jelent meg. 1989 októberétől, az MSZMP felszámolásától e különbség vált a legfontosabb törés­vonallá, s miközben a társadalom relatív többsége inkább a magyar tradíciót kép­viselő politikai erők mögött sorakozott fel, a rendszerváltás nemzetközi meg­határozottsága következtében az új berendezkedés a nyugatos mintákat vette át. E megoldás nemcsak a polgári demokratikus intézményrendszer teljes körű kiépítését jelentette, hanem azt is, hogy a privatizáció során a multi- és transznacionális cégek jutottak túlsúlyos szerephez. Emellett a nyugatos alternatíva győzelme azzal járt, hogy a hazai tőkés osztály megszerveződésének folyamatában az 1980-as évek végének gazdasági és állami, valamint pártvezetői előnyt élveztek a másod­gaz­da­ságból kinövő közép- és kisvállalkozásokkal szemben. Az ebből fakadó osztályon belüli konfliktusok, összekapcsolódva a jobboldal 1994-es súlyos választási vereségével, már a rendszerváltást követő években felvetették egy „második forradalom” szükségességét. Az újabb radikális átalakítás hívei elsősorban arra hivatkoztak, hogy 1989-1990-ben elitpaktumok sorozata zajlott le, melyek többek között a pártállami nomenklatúra átmentését szolgálták.

Gramsci kategóriáit alkalmazva a rendszerváltást is passzív, restaurációs forrada­lomként értékelhetjük, mely a világtörténelmi értelemben vett visszalépés mellett pozitív vonásokkal is rendelkezett. ¹⁷ A magyar történelemben első alkalommal érvé­nyesülhettek korlátozások nélkül a kollektív szabadságjogok, s valósulhatott meg a politikai váltógazdálkodás, a hatalmon levő kormány leváltásának lehetősége. E polgári demokratikus berendezkedés azonban nem egy fejlett kapitalista társadalomban, a két alapvető osztály konszenzusának bázisán jött létre, hanem a megismételt eredeti tőkefelhalmozás időszakában, s ráadásul egy olyan országban, amely csak félperifériaként tagozódhatott be a tőkés világ-gazdaság hierarchikus-aszimmetrikus rendszerébe. Ilyen körülmények között a politikai demokrácia kiszélesítése az úgynevezett transzformációs válsággal társult, mely 1990-1993 között a GDP csaknem 18%-os visszaesését, több mint 1,3 millió munka­hely megszűnését és a társadalmi különbségek gyorsütemű növekedését idézte elő. E megrázkódtatásokat aztán, már az MSZP-SZDSZ kormányzás időszakában, a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank ajánlásaira épülő Bokros-csomag követte, mely radikális költségvetési megszorításokat tartalmazott, s emellett bevezette a vámpótlékot, illetőleg a forint csúszó leértékelését. Ezen intézkedések hatására 1996-ban az egy főre jutó reálbér az 1966 évi szintre esett vissza, s más életszínvonal-mutatók is jelentős mértékben romlottak. Az 1997-től 2006-ig tartó fellendülés, melynek hátterében jórészt az V. Kondratyev-ciklus felszálló ágán nyugvó európai konjunktúra és a magyar gazdaság helyreállítási periódusa húzódott meg, ekkor még megakadályozta a polgári demokratikus rendszer erózióját. 1999-re a GDP elérte a 10 évvel korábbi szintet, 2003-ra pedig, a Medgyessy-kormány jóléti rendszerváltása következtében a reálbérek meghaladták addigi legmagasabb, 1978 évi értéküket. ¹⁸ E pozitív változások ugyanakkor 2001-től hullámzóan emelkedő államháztartási hiánnyal és növekvő államadóssággal jártak együtt, amihez egyébként az adó-csökkentések és a nagymérvű autópálya-építések is hozzájárultak. Részben az Európai Unió nyomására, 2006 nyarától ismét a költségvetési kiigazítás időszaka következett, majd 2008 őszétől, a nemzetközi pénzügyi válság hatására, a magyar társadalom fél éven belül három megszorító csomaggal szembesült. E fejlemények, összekapcsolódva a rendszerváltás után is fennmaradó legitimációs bizony­talansággal, s a 2006 őszi utcai zavargásokkal, a polgári demokratikus berendez­kedésből s annak egyik alapvető eleméből, a politikai váltógazdálkodásból való tömeges kiábránduláshoz vezettek. Kiderült, hogy az 1918 óta tartó hosszú távú strukturális idő, a várakozásokkal ellentétben, 1989-1990-ben nem zárult le, hiszen az akkor létrejött politikai szisztéma éppúgy nem szilárdult meg, mint Bethlen mérsékelt keresztény nemzeti kurzusa vagy a kádári államszocialista rendszer. 2009-2010-től a magyar történelem, az elemzésünk tárgyát képező passzív, restaurációs forradalom nyomán, új szakaszba lépett át, mely lényegében az 1944 előtti út folytatását jelenti, miként ezt az alaptörvény preambuluma, a Nemzeti hitvallás is deklarálja.

4. A restaurációs forradalom alkotmányozása

Az 1944 előtti és a 2010 utáni történelmi korszakot a Nemzeti hitvallás sajátos módon, két lépcsőben kötötte össze. Egyfelől 1944. március 19-ével, a német megszállás napjával megszűntnek nyilvánította az ország önrendelkezési jogát, melyet csak a többpárti parlament 1990. május 2-i alakuló ülése állított helyre. Másfelől azonban, a hitvallás történelemszemlélete szerint, ez utóbbi dátum mégsem minősül a restauráció kezdetének, hiszen sem ekkor, sem az alkotmánymódosítások során nem deklarálták a jogfolytonosság megszakadását. A kontinuitást csak az alaptörvény állította helyre, mely a radikális változás passzív, restaurációs forradalmi jellegének megfelelően azt is kinyilvánította, hogy Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét a Szent Korona testesíti meg. ¹⁹ Ily módon e misztikus tárgyat lényegében közjogi funkcióval ruházták fel, ami egyben magyarázatot ad arra, hogy az újabb rendszerváltás intézményi bázisaként miért első egységes alaptörvényt, s nem alkotmányt fogadtak el. E megközelítésben ugyanis a jogrend legmagasabb szintű normáit, mintegy láthatatlan alkotmányként, a Nemzeti hitvallásban egyébként nem említett Szent Korona-tan tartalmazza, melyet az egyes történelmi korszakokra az alaptörvények alkalmaznak. A mostani pedig azért első egységes, mert korábban a konkretizáló szabályok általában több törvényben, s nem egy átfogó és koherensen rendszerezett dokumentumban jelentek meg. A két világháború közötti korszak folytatásának szándékát a kontinuitást megszakító rendszerek mostani és 1920-as értelmezésének hasonló vonásai is jelzik. A Nemzeti hitvallás érvénytelennek nyilvánította az 1949-ben elfogadott „kommunista” (valójában államszocialista) alkotmányt, s az önrendelkezés 1944. március 19-i megszűnésének deklarálásával tulajdonképpen a köztársaság 1946. február 1-jén történt kikiáltását, valamint az azt megalapozó „kisalkotmányt” is köz­jogilag semmisnek tekintette. E téren lényegében a Horthy-rendszert intézményesítő 1920. évi I. tc-t követte, mely a Népköztársaság és a Tanács­köztársaság szerveinek nép­törvény, rendelet vagy más elnevezés alatt kibocsátott jogi normáit érvény­telenítette, illetőleg a néphatározatot és a néptörvényeket az országos törvény­tárból törölte. ²⁰ Ily módon mindkét közjogi alapdokumentum kiiktatott az államiság legális történetéből egy-egy polgári demokratikus, illetőleg államszocialista időszakot, mégpedig egyaránt a keresztény nemzeti ideológia és a tradicionális alkotmányosság jegyében.

A történelem azonban, miként erre Gramsci nyomán már utaltunk, nem ismer teljes körű restaurációt. Mint erre előbb szintén hivatkoztunk, a Horthy-rendszerben a gazdasági uralom, valamint a politikai és a kormányzati hatalom birtokosai bizonyos fokig különböztek a dualizmus koráétól, s egyes területeken olyan változások történtek, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Az azonnali teljes körű szakítás egyébként még a forradalmi periódus intézkedései esetében sem következett be, hiszen az 1920. évi I. te. azt is kimondta, hogy a nemzetgyűlés általános fel­hatal­mazása alapján a kormány a Népköztársaság szerveinek rendel­kezéseit, amennyiben a jogrend és a jogbiztonság érdekében szükséges, ideiglenesen hatályban tarthatja. ²¹ Még inkább ez a sajátosság jellemezte a 2009-2011-ben le­zaj­lott passzív forradalmat, melynek alaptörvényét, paradox módon, az érvény­telennek nyilvánított 1949-es alkotmány hatásköri szabályára és a kétharmadra vonatkozó rendelkezésére hivatkozva fogadták el, ²² vagyis a kontinuitás helyreállítása eleve a megszakítottságra épült, egyértelműen sértve a procedurális jogállamiság elvét. Az új jogrend alapvető normái ugyanakkor tartalmi szempontból is felemás módon állították vissza a tradicionális berendezkedést, ami leginkább az államformáról és a hatalom forrásáról szóló előírásokban fejeződött ki. Egyfelől az alaptörvény törölte az állam elnevezéséből a köztársaság megjelölést, másfelől viszont deklarálta, hogy Magyarország továbbra is köztársaság. E megoldás tehát szimbolikusan jelezte, hogy a Fidesz-KDNP szövetségtől távol áll a republikánus ethosz, a demokratikus köztársasági eszmeiség, miközben megerősítette, hogy az államforma változatlan marad, s a formalizált kormányzati rendszer is alig módosul. Ezzel összhangban a hatalom forrásaként az alaptörvény is a népet jelölte meg, ellentétben az alkotmány-előkészítő eseti bizottság koncepciójával, mely egyszerre hivatkozott a nemzet- és a népszuverenitás elvére.

A konkrét jogi normák tehát ezen alapkérdésekben egyértelműen szembekerültek a történeti alkotmánnyal, amely kizárta a köztársasági államformára való áttérést, illetőleg a szuverenitás letéteményesének a nemzetet tekintette, vagyis azok összességét, akik a társadalom többségétől eltérően a politikai jogok teljességével rendelkeznek. Ezt az ellentmondást az alaptörvény úgy próbálta áthidalni, hogy az előbb említett hierarchizálással sajátos értékelési kritériumokat fogalmazott meg, kimondva, hogy rendelkezéseit azok céljával, a Nemzeti hitvallással és történeti alkot­mányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni. ²³ E rendelkezés elvileg utat nyitott a tradicionális államberendezkedés egyes, jelenleg még nem szabályozott intéz­ményeinek felélesztéséhez, az „ősforrásokhoz” történő visszatéréshez, amennyi­ben ezt egy majdani politikai szituáció lehetővé teszi. ²⁴

A centralizált, erős állam kiépítéséhez azonban a Fidesz-KDNP szövetség nemcsak a hazai múltban találhat modellt. Mint erre korábban már utaltunk, Orbán Viktor a Horthy-korszak mellett a Gaulle-ista berendezkedést is mintaértékűnek tekinti, amely szinte tradicionális uralkodói hatalommal ruházta fel az elnököt, meg­teremtve a „republikánus monarchiát”. Egyes háttérinformációk azt jelzik, hogy a Fidesz-KDNP szövetségben valóban felmerült a félprezidenciális kormányzati rendszerre való áttérés gondolata, amit a miniszterelnök 2009 novemberében, még az ellenzék vezéreként, egyértelműen elvetett. A mostani elképzelés szerint, az újabb kétharmados győzelmet felhasználva, 2017-ben radikálisan kibővítenék az államfő hatás­körét, s ezt követően a parlament Orbán Viktort választaná meg köztársasági elnöknek. Ha az alaptörvény átfogó módosításával valóban bevezetik a fél­prezidenciális kormányzati rendszert, a 2018. évi országgyűlési választás nyilván­valóan veszít jelentőségéből, hiszen annak eredményétől függetlenül a tényleges főhatalmat továbbra is az államfő gyakorolhatja. ²⁵ Ily módon a király nélküli királyság restaurálása helyett az államberendezkedés a „republikánus monarchia” kor­szakába léphet át, vagyis egy olyan változás következhet be, melyet a 21. század­ban a két világháború közötti kormányzati hatalom képviselői is el­fogadnának. ²⁶

Az alaptörvény megalkotását követően megszavazott sarkalatos törvények, mi­közben jelentős módosításokat hajtottak végre az államszervezetben és érzékel­hetően korlátoztak egyes alkotmányos alapjogokat, az 1944 előtti időszak jog­rendjéből többnyire csak szimbolikus elemeket vettek át. E tendencia leginkább az országgyűlési törvényt jellemezte, mely visszaállította a háznagy intézményét és az 1912-től 1945-ig működő parlamenti őrséget, valamint, az előzőekkel szemben valóban érdemi változtatásként, kiszélesítette a házelnök fegyelmezési-szankcionálási jogosítványait. Szintén a tradicionális államisághoz való szimbolikus visszatérést jelezte, hogy az alaptörvény a Legfelsőbb Bíróság elnevezését Kúriára változtatta vissza, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló törvény pedig helyi szinten ismét járásbíróságokat, míg a fővárosban és a megyékben törvényszékeket hozott létre. ²⁷ Nem módosult viszont az ügyészségek elnevezése, Orbán Viktor pedig a nyilvánosság előtt utasította el azt az elképzelést, hogy a területi önkormányzatokat megint vármegyének hívják, utalva arra, hogy ezt a megjelölést sokan személyes, illetőleg elődeik tapasztalatai alapján negatívan értékelhetik. Ez utóbbi eset azt bizonyítja, hogy a teljes körű restauráció még a szimbolikus térben sem valósulhat meg, miközben ez az a szféra, melyben, mint erre előbb utaltunk, a múlthoz való visszatérés a leglátványosabban végbemehet.

Jegyzetek

¹ Orbán: Ma forradalom történt a szavazófülkékben MTI 2010. április 25. [vissza]

² Kötcse – Orbán Viktor szerint új jobboldali kultúrára van szükség MTI 2010. május 30. [vissza]

³ Részletesebben lásd Magyar Bálint: A kormánykritikától a rendszerkritikáig A Nemzeti Együttműködés Rendszere avagy a posztkommunista maffiaállam Népszabadság Hétvége 2014. február 15-16. 2-3.old. [vissza]

⁴ Ónody-Molnár Dóra: Az állami keresztapa fogságában Magyar Bálint szerint minden ellenzéki jelölt neve mögött szerepelnie kell: MSZP, Együtt, DK Népszabadság 2013. december 9.10. old. [vissza]

⁵ „Azután pedig ugyanez a Bismarck, aki azért, hogy az országon belül néhány hónapig abszolutisztikusán kormányozhasson, kifelé vakbuzgón folytatja a burzsoázia politikáját, előkészíti a burzsoázia uralmát, olyan útra lép, amelyen csak liberális, sőt forradalmi eszközökkel lehet előrejutni, és amellett saját parlagi junkereit arra kényszeríti, hogy naponta arcul csapják saját elveiket.” Engels Marxhoz 1866. július 9. MÉM 31. kötet 230. old. [vissza]

⁶ Friedrich Engels: Az erőszak szerepe a történelemben MÉM 21. kötet 359. old.; Friedrich Engels: Bevezetés az „Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig” 1895-ös kiadásához MÉM 7. kötet 536-537. old. A felülről jövő forradalom kategóriáját a hazai szakirodalomban részletesen tárgyalta Molnár Erik: A marxizmus szövetségi politikája 1848-1889 Kossuth Könyvkiadó 1967. 179. old. és Ágh Attila: A politika világa Kossuth Könyvkiadó 1984.119-123. old. [vissza]

⁷ Részletesebben lásd Walter L. Adamson: Hegemony and Revolution A Study of Antonio Gramsci's Political and Cultural Theory University of California Press Berkeley 1980 pp. 9-10. Gramsci az állóháború és a passzív forradalom kapcsolatát valójában kérdés formájában vetette fel. „Vajon a »passzív forradalom« fogalma, abban az értelemben, ahogyan Vincenzo Cuoco használta az olasz Risorgimento első időszakát jellemezve, összekapcsolható-e a mozgóháborúval szembeállított »állóháború« fogalmával?… Más szóval, teljesen azonos-e az állóháború a passzív forradalommal? Vagy legalábbis létezik-e vagy elképzelhető-e olyan történelmi időszak, amelyben a két fogalomnak egybe kell esnie, amíg csak az állóháborúból nem lesz újból mozgóháború?” Antonio Gramsci: Az új fejedelem Magyar Helikon 1977.132. old. [vissza]

⁸ Antonio Gramsci: uo. 110.; 132. old.; Antoio Gramsci: Filozófiai írások Kossuth Könyvkiadó 1970. 241-243. old. [vissza]

⁹ Antonio Gramsci: Az új fejedelem Magyar Helikon 1977.132-135. old. [vissza]

¹⁰ E megfogalmazást lásd Szabó Tibor: Gramsci politikai filozófiája Szegedi Lukács Kör 1991.114. old. [vissza]

¹¹ Részletesen lásd Femand Braudel: A történelem és a társadalomtudományok A hosszú időtartam Századok 1972. évi 4-5. szám 986-1012. old. [vissza]

¹² E hosszú időszak következtében, mint erre már Gramsci is utalt, a történészek nem értettek egyet a forradalom határainak megvonásában, s a viták során olyan álláspontok is megfogalmazódtak, hogy annak története akár az 1914-ben kitört világháborúig folytatódott. Lásd Antonio Gramsci: uo. 83-84.old. E viták, mint ezt a hazai szakirodalomban Boros Zsuzsa hangsúlyozta, lényegében napjainkig tartanak. Véleménye szerint „Egyik alternatív válaszunk tehát az is lehet a feltett kérdésre, hogy a vichyi rezsim bukásával zárult a francia forradalom, ekkor került le végleg a napirendről egy »ellenforradalmi« rendszer lehetősége.” Pierre Rosanvallonra hivatkozva ugyanakkor arra a válaszlehetőségre is utalt, hogy „a francia forradalom az V. Köztársaság megteremtésével ért véget”, sőt ezt a felvetést továbbgondolva úgy fogalmazott, hogy „Az alapvető konszenzus évtizedekkel később – a 20. század hetvenes, sőt nyolcvanas éveiben – teremtődött meg.” Boros Zsuzsa: Bevezetés Rendszerváltozások Franciaországban a forradalomtól az V. Köztársaságig In: Boros Zsuzsa: Rendszerváltozások Franciaországban L'Harmattan Könyvkiadó 2011.9. old. [vissza]

¹³ A gazdasági, politikai és kormányzati hatalom marxi és engelsi megkülönböztetéséről lásd Molnár Erik: uo. 149-160. old. [vissza]

¹⁴ A legitimisták, e téren szövetségben a katolikus egyházzal, egyfelől meg­akadályozták Horthy dinasztikus törekvéseinek érvényesülését, másfelől pedig a két királypuccs után is több alkalommal nyíltan követelték a királykérdés meg­oldását, így például 1925-ben támogatták Albrecht főherceg trónigényét, 1933-1934-ben pedig az Anschluss közeledő veszélye miatt, Ausztria és Magyarország perszonál­uniójának lehetőségét vetették fel, a Habsburg-ház uralmának helyreállításával. E politikai elképzelésekről lásd például Serfőző Lajos: A Magyarországi Szociáldemokrata Párt a parlamentben 1922-1926 Akadémiai Kiadó, Budapest 1967.288. old.; Egresi Katalin: A köztársasági eszme és a Szent Korona-tan a magyar politikai gondolkodásban a két világháború között In.: Feitl István (szerk.): Köztársaság a modern kori történelem fényében Napvilág Kiadó Budapest 2007. 254. old. [vissza]

¹⁵ A Magyar Kommunista Párt Külföldi Bizottságának 1944 őszi álláspontja szerint a változás „kiindulópontja és kezdetben fő feladata a nemzeti demokratikus állam meg­teremtése és a Hitler-ellenes függetlenségi harc. Az ország gazdasági-társadalmi rend­jének forradalmi demokratikus átalakítása e fő feladatnak alárendelten, foko­za­tosan valósul meg.” Szabó Bálint: Népi demokrácia és forradalom­elmélet Kossuth Könyvkiadó 1970. 80. old. 1945 februárjában Révai József elsősorban nemzetközi okokkal magyarázta, hogy a párt miért veti el a szocialista átalakulás politikáját. „Ha mi itt, most Magyarországon arra törekednénk, hogy proletár­diktatúrát csináljunk. .. akkor ez nem nemzetközi, hanem szűk nacionalista politika volna, akkor nem törődnénk a Szovjetunió nemzetközi politikájával…, mert alkalmas volna arra, hogy ellentétet provokáljon ki a Szovjetunió és nagy szövetségesei, Anglia és Amerika között.” A Révai idézetet lásd Szabó Bálint: uo. 111. old. [vissza]

¹⁶ Az MTI Magyar Közvéleménykutató Intézet 1946. januári felmérésének adatait lásd Feitl István-Palasik Mária: Magyar Köztársaság 1946. In.: Feitl István-Gellériné Lázár Márta-Kende János (szerk.) Demokratikus köztársaságok Magyar­országon Napvilág Kiadó Budapest 2007. 94. old. 48. kép Olaszországban, ahol volt kiterjedt ellenállási mozgalom, s 1946. június 2-án referendum döntött az állam­formáról, az érvényesen szavazók 54,3 %-a támogatta a köztársaság létrehozását, míg 45,7 %-a a monarchia fenntartása mellett foglalt állást. Ugyanakkor több mint másfél millióan érvénytelen voksot adtak le. Lásd Horváth Jenő: A köztársaság kikiáltása Olaszországban, 1946. In.: Feitl István (szerk.): uo. 68. old. [vissza]

¹⁷ Szabó Tibor már 1991-ben passzív forradalomnak nevezte az 1989-1990-es rendszerváltást Lásd Szabó Tibor: uo. 126. old. [vissza]

¹⁸ A GDP és a reálbér alakulására vonatkozó adatokat lásd Magyarország népessége és gazdasága Múlt és jelen Központi Statisztikai Hivatal Budapest, 1996. 98-99.; 194. old.; Havi Statisztikai Közlemények Havi konjunktúra-jelzőszámok Reálkereset évkezdettől 1997-2003. [vissza]

¹⁹ Magyarország Alaptörvénye Nemzeti hitvallás Harmadik bekezdés első mondata [vissza]

²⁰ Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről szóló 1920. évi I. te. 9. §-ának első és második bekezdése [vissza]

²¹ Uo. harmadik bekezdés e jogszabályhely szerint a minisztérium ezt akkor teheti meg, ha e rendelkezések „tartalmuknál fogva az alkotmánnyal, a fennálló törvényekkel és törvényerejű szokásjoggal nem ellenkeznek vagy törvényes felhatalmazás körében keletkeztek és még megszüntetve nem lettek.” [vissza]

²² „Ezt az Alaptörvényt az Országgyűlés az 1949. évi XX. törvény 19. § (3) bekezdés a) pontja és 24. § (3) bekezdése alapján fogadja el.” Magyarország Alaptörvénye Záró rendelkezések 2. pont [vissza]

²³ Magyarország Alaptörvénye Alapvetés R) cikk (3) bekezdése [vissza]

²⁴ Szoboszlai György e megoldást értelmezve úgy látta, hogy az alaptörvény „egy a törvények sorában; bár a legelső és a legfontosabb, nem önmagában, hanem a homályban tartott történelmi alkotmány keretei között érvényesül.” Szoboszlai György: Búcsú a jogállamtól. A hatalommegosztás modellje a 2011. évi alaptörvényben Eszmélet 90. szám (2011) 18. old. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy nyitva áll az út a királyság visszaállításához, s ennek alapján a kormányzói tisztség ismételt bevezetéséhez Lásd Szoboszlai György: uo. 30. old. 17. számú lábjegyzet [vissza]

²⁵ Orbán Viktor esetleges államfői ambícióiról és a félprezidenciális kormányzati rendszer bevezetésének lehetőségéről lásd Baka F. Zoltán: Gyurcsánnyal csak nyerni lehet. A Fidesz tervei a választások utánra. Figyelő Online 2014. január 16.; Csuhaj Ildikó: Orbán feljebb léphet „Reális opció” a megerősített államfői szerep Népszabadság 2014. május 21. 1. old.; Lencsés Károly: Orbán teljhatalmú államfő lehet? Stumpf István már 2004-ben emlegette a félprezidenciális rendszert Népszabadság 2014. május 22. 5. old. [vissza]

²⁶ Marx a restaurációk e sajátos, történelemelméleti szinten is értelmezhető jellem­vonását a Brumaire-ben úgy fogalmazta meg, hogy Louis Bonaparte államcsínyével a franciák „Megkapták nemcsak a régi Napóleon karikatúráját, megkapták magát a régi Napóleont úgy karikírozva, amilyennek а XIX. század közepén mutatkoznia kellett.” Kari Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája MÉM 8. kötet 107. old. [vissza]

²⁷ A szimbolikus ügyek kiemelt jelentőségét a restaurációs forradalmak általános jelleg­zetességének tekinthetjük. Marx a visszafelé haladó 1848-1849-es forradalmat jelle­mezve úgy látta, hogy „Ezt a korszakot” (a kispolgári demokraták 1849. július 13-i sikertelen megmozdulását követő időszakot) „azonban a győzelemnek nem a tény­leges, hanem az elvi kiaknázása jellemzi, nem a nemzetgyűlési határozatok, hanem a határozatok megokolása, nem az ügy, hanem a frázis, nem a frázis, hanem a hangsúly és a gesztus, amely a frázist elevenné teszi. A royalista érzület kímélet­lenül arcátlan kinyilvánítása, a köztársaság megvetően előkelő sértegetése, a restaurációs célok kacérkodóan léha kifecsegése, egyszóval a köztársasági állam het­ven­kedő megsértése ad ennek az időszaknak sajátságos hangot és színezetet.” Ez mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy „a gyűlés minden alkalommal viharosan tapsolt, valahányszor szónokai ajkáról éles megjegyzés hangzott el a köztársaság, a forradalom, az alkotmány ellen, a királyság, a Szent Szövetség mellett.” Kari Marx: Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig MÉM 7. kötet 67-68. old. [vissza]

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Egy befejezetlen eposz

Varga Rudolf: Aranyhárs

A műfaji keretek újabb kori fellazulása nyomán az irodalmi köztudat ma már sokkal megengedőbb, mint akár csak néhány évtizeddel ezelőtt. Elfogad szonettnek szinte bármely tizennégy soros költeményt, és az eposztól sem követeli meg szigorúan a középiskolában bebifláztatott úgynevezett eposzi kellékeket. Idézőjel nélkül említhetjük eposzként Juhász Ferenc több ezer soros műveit is, amelyekben szintén nem lelhetők fel a klasszikus eposzok jellemzői.

Varga Rudolf saját bevallása szerint húsz éve írja Aranyhárs című eposzát, amelynek hőse Ámin, az alvajáró szárnyashangya, körülötte pedig egy maga teremtette mitológia körvonalazódik. Az Aranyhárs, így nagybetűvel, az eposz világmindensége (Aranyhárs, / csodák csodájában fogant / aranyhárs, / szárnyashangyák / virágos világa…), maga a „szárnyashangyaországvilág”.

A hangütés meseszerű, a költő így határozza meg Aranyhárs helyét: „… ottan állt, / ott, az üveghegyen innen, / vagy, / vagy talán, t talán az üveghegyen túl, / túl azon, / azon is, / azon is túl, / hol még az árgyélus / árgyélusmadár, talán még az, / talán még az sem járt,…” Az idézet egyúttal megmutatja a költemény stílusának fő jellegzetességeként egyes szavak vagy mondatrészek szaggatott ismétlését. Mintha az „énekmondó” elfúló lélegzettel engedelmeskedne a kimondás kényszerének.

A költő azonban nem hagyja, hogy átengedjük magunkat a mese ábránd­világának: „Ez a mese pedig / nem tündérmese, / csak egy / alvajáró szárnyashangya / időtlenrövid életének / története…”

A szöveget mindvégig furcsa kettősség jellemzi. A szárnyashangya lét képei, jelenetei összekapcsolódnak egy valóságos világ képeivel. Úgy látszik, mintha a költő néha kilépne saját művéből, és egy másféle világ képeit rajzolná meg. Ez azonban csak látszólagos ellentét. A mindenség megmutatásának igénye mutatkozik meg a verssorokban, s a mindenség itt is több, mint a szárnyashangyák emberi-ember feletti világa, beletartozik az emberi hétköznapok világa is. Miközben „napéjegyenlőjén” a szárnyashangyák milliószámra repülnek az égbe „… szürke robotban / csak a melósok / maradtak / gyárban, irodában, asszonyaik a kolónián / cukorért, sóért, / kenyérért, tejért / boltba szaladtak…”A két világ összemosódik, az asszonyok „… bölcsőkben szárnyashangyabébiket ringattak”, és a hangyafiú „… párzás végeztével / eszét vesztve, sárga földig vedelt, / tombolva itta magát halálba,…”

Időnként, mintegy refrénszerűen, a csak üres sorral elválasztott szakaszok között megszakad a vers folyamata, a költő kilép az eposzi énekmondó szerepéből, és mintha régi vásári képmutogatóként, új hallgatókat akarna toborozni maga köré „a látható látszatvilág” megmutatásának ígéretével.

Megjelenik az eposzban Kúra, az ősgonosz, és Aranyhárs pusztulni kezd. „… beteg / aranyhárs / törzse, gyökere, / méregtől sárgul minden, i minden levele, ővele / együtt minden / szárnyashangya / elvágyik, / elvágyik abból, / abból az idővel kamu-csodává vált / mennyországpokolból, / pokolmennyországból, / aranyhárs / csikorgó csodájából, pokoli paradicsomából, /hol a ragyogás / mögött minden, / minden hamis…”

Aranyhárs világa élhetetlen, népe pedig rab lesz. Amin, az alvajáró szárnyas­hangya kezdetben nem érti, mi történt, hogyan történhetett, hogy a gonosz uralkodik Aranyhársban. „köröznek csuhás varjak, / károgják parancs / szerint mindenkor / mit éppen kell, / kell aznap. No meg I az a bizonyos t tizenhárom, háromszáz /szárnyashangya / család, / a szürkék, feketék/ aranyhárs / rontói […] húgyagyú komornyikok, pünkösdi / királyocskáknak melegszarig / nyaló lakájok siserehada.”

Kezdetben hiába keresik a bajok okát. „… tudjuk, itten már / sokminden megkutatva, /felkutatva, kikutatva, / mégsem nyílt meg a tudat / tudatalattijának bíborkapuja, / szárnyashangyák / közül mégsem jutott / soha, senki / tovább ötről hatra…”

A megvilágosodás lassanként következik be, de Amin megfejti a titkot. „… ő maga / aranyhárs, ő /, / ő a beteg, / a beteg / aranyhárs / ő, / o önmaga foglya…”

Hatszárnyú kerub mutatja meg Aminnak az utat: „… észrevétlen lesz, / meg­nevezhetetlen / a változás, azon / kapod magad / egy napon már / térdig benne jársz…” Múlt, jelen és jövő keveredik a lázasan lüktető sorokban, „egy gyermekarcú szárnyas­hangya” talán megváltóként üzen a jövőből, de a jelenben Amin kap feladatot a hatszárnyú kerubtól. Nem kell várni a csodára, „…ha majd ércszárnyú / lázadóangyal fogja vezetni / a holdat, te segítesz át, / minden / szárnyashangyát / átsegítesz boldogabb, / boldogabb világba, /[…] egyedül csak te, / te nem jutsz el, / te nem jutsz el oda.” Miként Mózes kivezette népét a fogságból, de maga nem léphetett az ígéret földjére, úgy vezeti ki Amin a magáét a halálos beteg, élhetetlenné vált Aranyhársból. Az út azonban nem sima, a háromszáz család a kivonulás ellen szegül, a népet belső ellentétek gyengítik, vannak hitetlenek és belenyugvók, óvatosak, akik Ámint bolondnak tartják. „… önként / dalolva nyújtják / lenullázott létüket / a szárnyashangya / adósrabszolgák, / uzsorások osztják / a törvényes ámítást, / istent játszik a pénz, / szörnyek lopóznak / szárnyashangya / álmokba …” „… fehérnek hisz / feketét, igaznak / hamisat, jónak / rosszat, barátnak / ellenséget, szabadságnak / rabságot, mintha divat lenne / a rabszolgalelkület…”

Aranyhárs beteg világa egyre jobban hasonlítani kezd a saját világunkra. A szárnyashangya nép csak akkor ébred föl delíriumos álmából, kábulatából, „…ha munkáját előbb-utóbb / minden szorgos / szárnyashahgya t elveszíti, azt, / hogy a házi koszt / már csak a gazdagok / sportja, s minden / szárnyashangya / örülhet, ha eljut / valami ispotályba, / kimúlása lesz / megváltása, lepusztult / szárnyashangyákat / löknek / ingyenkonyhák moslékos / vályúi elé…” Ámin ekkor rájön, hogy „… nincs vesztenivalója, kifelé / út csak egy vezet, szembe, / szembe menni sátán fattyaival, / aranyhárs régiúj uraival.”

Forradalmi látomás követi a felismerést, de ez a látomás nem a megszabadulás, hanem a közös halál képeit vetíti az olvasó elé. „Ámin / az alvajáró szárnyashangya / tekintete horizontján látta / a füstölgő bolondgombát.” A menekülés, a kivonulás marad az egyetlen lehetőség. „Itt nem marad / más, térképről lelépni, el, / eltűnni innen, / nem, / nem, / nem, / szárnyashangyának / uű/ó ez az / álomvilágaranyhárs.”

A kivonulás iránya a múlt. Itt már nem szárnyashangyákról van szó, „minden fűszál alól / magyar szó szól, fák lombjából is / az susog…” Ám korántsem valamiféle hagymázos múltba révedés ez, nem a sámános, turulos, rovásírásos, csodaszarvasos ősmagyar világ föltámasztásának reménytelen kísérlete. Sokkal inkább az örök újrakezdés vágya és kényszere munkál ezekben a sorokban. Valami elromlott, a nagy terv csődöt mondott, de a vers végül mégsem reménytelenséget sugall. Amin és társa Kobak, a korcs kutya ugyan eltűnik, és többé soha senki sem látja, de az énekmondó, nem adja föl: „Na jó, / akkor kezdjük / elölről. / Onnan, hogy”. Ezért befejezetlen az eposz.

Varga Rudolf hatalmas ívű látomásos eposzának, mint a jelentős műveknek általában, többféle értelmezése lehetséges. Én egyet kíséreltem meg többé-kevésbé következetesen végigvinni. (Bíbor Kiadó 2013)

JEMNITZ JÁNOS

Az olvasóhoz

Avagy: mitől bolydult föl a világ?

Harsányi Iván rengeteg kérdést vet fel, igaz és valós problémákat, miként ő maga írja, elsősorban az utolsó negyven év történései, gazdasági-szociális folya­ma­tai, és az ezekre el nem hangzó értelmes válaszok, megoldások késztették nemcsak az előszó, hanem az egész könyv megírására. A könyv maga rengeteg nagyon eltérő jellegű fejezetből áll. Valamennyire az adott terjedelem miatt meg sem próbálok kitérni, így ismertetésem bizonyos fokig önkényes lesz.

Érdekes és szemléletes áttekintést nyújt a szerző az 1905-ös orosz­országi forradalom elsősorban gazdasági előzményeiről (e téren sokféle írásra is hivat­kozik), majd áttér a munkásmozgalom és a forradalmi mozgalom szubjektív összefüggéseire. Jelesül arra, hogy milyen elképzelései voltak a mensevikeknek és a bolsevikoknak az érlelődő forradalomról. Az a gyanúm, hogy ez a hagyományos kétfelé bontás messze nem elegendő, nem volt elegendő a múltban sem, és nem elegendő ma sem a múlt megértéséhez, már csak azért sem, mert a mensevikeket valóban nem lehet egy kalap alá venni. Ismerten nagyon különböző személyiségek voltak a mozgalom vezetői, nagyon műveltek és nagyon rátermettek, akik sokszor kerültek egymással szembe, vitáztak éles hangon. Ez az ismertetett fejezetből nem tűnik ki.

Harsányi Iván érdeme, hogy jól érzékelteti az oroszországi adottságokat, amelyek olyannyira eltértek nemcsak a nyugati, hanem a közép-európai országokétól is. így azt, hogy a nagyon gyorsan fejlődő ipari és egyben kulturális gócokban, nagyvárosokban bekövetkezett az erjedés, sőt a forradalmasodás, elsősorban a munkásság soraiban, de érintett más rétegeket is. Persze az értelmiséget is (e fejezetben az értelmiségről elég kevés szó esik), miközben az ország irdatlan nagy kiterjedése miatt országos mozgalmakra nem is kerülhetett sor.

Persze érdekes, ahogyan Harsányi a polgárság érdekeiről, belső ellent­mondásos­ságáról és ennek okairól is ír. Ám az a gyanúm, hogy ez a polgárság nem volt egységes. Két nevet említ, Struvéét és Tugan-Baranovszkijét, akik, mint írja, közel kerültek a munkásmozgalomhoz, majd el is távolodtak attól. Ám mindketten nem is akármilyen értelmiségiek, írástudó gondolkodók voltak. így az ő esetük nem teljesen tipikus. Magam csak „véletlen” alapon olvasgattam néhány liberális folyó­iratot, ezek között is óriási volt az eltérés, adatkezelésben csakúgy, mint felfogásban. Mindez persze tükrözi azt az ellentmondást, amiről a szerző ír, csak úgy látom, hogy a képlet még ennél is bonyolultabb.

Harsányi a tanulmányban tovább futtatja gondolatait, elemzéseit, tulajdonképpen a fegyveres harc kirobbanásáig, és ezek, úgy vélem, történetileg meg is alapozottak.

Pár szót kellene szólni, úgy hiszem, az orosz értelmiségről, amely hosszú ideje úgyszólván állandó forrongásban volt. Ebben az időszakban, mint mondják, egyszerre tört be Majakovszkij és Ahmatova. Mellettük természetesen ott voltak társadalmi kérdésekkel és politikával kevésbé foglalkozó költők, mint Brjuszov és Jeszenyin, akiket különböző irányzatú folyóiratok rend­szeresen közöltek. A színházakban párhuzamosan játszották Gorkijt, Csehovot és Osztrovszkijt. Az ellentétes irányzatú írók is befolyásosak voltak, mint például Mereskovszkij. Terjedtek a marxi gondolatok és írások, de ugyanígy befolyásos volt Bergyajev is. Mindez együttvéve igen jelentős volt és maradt az 1920-as években is.

Nagy örömmel találkoztam a könyvben a Szabó Ervinnel foglalkozó kis fejezettel. Szabó Ervin szinte örök téma, és amit Harsányi írt róla, az mind igaz. Sajnos napjainkra Szabó Ervin is már az elfeledett személyek közé tartozik. Jóllehet írásaira annak idején külföldön is kíváncsiak voltak, meg is jelentek Ausztriától Franciaországig. Harsányi Iván nem tér ki a Szabó Ervin-téma utóéletére. Itt arra gondolok, hogy Révai József róla is írt, szokásához híven igen keményen, elutasítóan. Később, évtizedek múltán Horváth Zoltán az egykor híressé vált Második reformnemzedék című könyvében a három másik úttörő mellett (Ady, Bartók és Jászi Oszkár) Szabó Ervint emelte ki a reformnemzedék nagyjaként. Az 1960-1980-as években még több vita zajlott Szabó Ervinről, sok értelmes munka jelent meg róla, írásaiból megjelent egy válogatott kötet, és vaskos kötetben magyar és nemzetközi levelezése is. A „rendszerváltás” után ő is eltemetődött, a legutóbbi években pedig, emlékezhetünk rá, a jobboldalról felvetették, hogy Szabó Ervin nevét törölni kellene arról a budapesti közkönyvtárról, amelyet ő alapított. Szerencsére erre nem került sor, de ajánlott irodalom valószínűleg nem lesz. Sajnos.

Egészen más területre kalauzol el a szerző következő írása: a német munkás­mozgalom területére. Egy eseményt ragad ki, amelyhez olyan forrásanyagot használ fel, amely valószínűleg csak az ő tulajdonában van meg. Nevezetesen a Német Szakszervezeti Szövetség folyóiratának egy új, facsimile kiadása alapján állítja reflektorfénybe a német munkásság és a szakszervezeti mozgalom helyzetét az 1930-as években, a gazdasági világválság idején, amely igen pusztító volt éppen Németországban. Ennek felidézése és sokoldalú megvilágítása után mutatja be, hogy milyen volt a Németországban, ebben az időben megtartott május elseje. Az írás nagyon tanulságos, egy ugyancsak elfelejtett kort és eseményt idéz fel.

A könyvben nagyobb fejezet foglalkozik a népfront-problematikával. Erről több tucatnyian írtak már, és valószínűleg több tucatnyian fognak írni. Harsányi Iván nagyon pontosan, nagy gonddal dolgozza fel, hogy a Kommunista Internacionálé VII. Kongresszusa milyen nagy fordulatot hozott a nemzetközi kommunista moz­ga­lom­ban. Kitér arra, hogy a népfront kialakulásának milyen történelmi előzményei voltak, maga a gondolat, még inkább a valóság milyen lassan érlelődött meg. A tanulmány két hőse: Dimitrov és Togliatti. Az ő esetükben is érzékelteti a folyamatokat. Érdeme, hogy az olvasót töprengésre készteti, amennyiben Dimitrov esetében nemcsak új forrásokra mutat rá, így a Szófiában megjelent, magyarul nem olvasható naplójára, hanem arra is, hogy a napló közlése egyelőre hiányos. Ugyancsak foglalkozik a korszak egyik kulcsfigurájával, Sztálinnal, jelzi azt is, hogy Sztálin a VII. kongresszus ülésein nem jelent meg, de utal arra, hogy semmi nem történhetett meg az ő beleegyezése nélkül. ír arról is, hogy a VII. kongresszus teljes jegyzőkönyve eddig még soha nem jelent meg, vagyis érzékelteti a lyukakat, aminek befoltozásán a történészek tovább dolgozhatnak.

A szerző vitatkozik a „mai” szemléletmód képviselőivel, akik hajlamosak arra, hogy a népfrontot és annak megvalósult formáit egyszerűen felülről irányított kommunista képződménynek állítsák be. Rávilágít arra, hogy Ausztriában a jobb­oldal provokációja, a hírhedt dolfussi puccs és a katonai megtorlások nyomán mozdult meg az osztrák munkásság, és jöttek létre népfrontos kísérletek. Francia­országban pedig – amely ismeretesen a népfront történetének kulcsfontosságú országa lett – a kezdő lépést úgyszólván az 1934. februári szélsőjobboldali fegyveres puccs jelentette. Itt Harsányi rátér arra, hogy a puccsra válaszolva alakult ki a munkásegység és a népfront Franciaországban. Ez azonban nem ilyen egyszerűen következett be. Minthogy ezzel a korszakkal hosszabb ideig alaposan foglalkoztam, pontosan tudom, hogy az első választüntetések még jócskán spontán robbantak ki, de szinte azonnal, a puccs másnapján, a Francia Szocialista Párt (SFIO) megtette az első lépéseket a népfront kialakítására, megkereste a kommunista pártot a munkásegység és a szövetség kialakítására. Ám a Francia Kommunista Párt ezeket a kezdeményezéseket még hetekkel, sőt hónapokkal később is visszautasította. A L'Humanité hasábjain a kommunista vezetők a francia szocialistákról mint „szociálfasisztákról” írtak. Az FKP részéről az irányváltás csak később, nyilván jócskán moszkvai sugallatokra, illetőleg a munkásság részéről alulról érkező nyomásra, visszajelzésekre került sor. Érdekes folyamat volt ez, és hozzátartozik a valósághoz, a francia népfront kialakulásához. (Az érdeklődők jó része számára mindez, azt hiszem, nem annyira ismert.)

A létrejött népfrontok esetében – Európában, mint tudjuk, Franciaországban és Spanyolországban születtek meg – nagyon nem lényegtelen, hogy személyileg és emberileg kik voltak az érintett pártok vezetői, sőt később, a megszülető népfront-kormányok irányító posztjain állók. Mennyiben voltak magnetikus személyek és mennyiben nem. Nagyon lényeges probléma ez, és a munkás-mozgalom korábbi és későbbi történetéből jól ismert, hogy mennyire fájó lehet az ilyen típusú vezetők hiánya.

Harsányi tanulmányában foglalkozik azzal, hogy miként merült fel a nemzeti kérdés megközelítése ekkor, sőt a Kommunista Internacionálé egész történetében. Vissza­utal arra, hogy a kérdéssel foglalkozott már az I. Internacionálé és még több­ször a II. Internacionálé is. Ez a fejezetben persze csak háttér-történetként szerepel, de ha már szerepel, akkor ez a téma tanulságosabb, és a negatív hagyományok és tanulságok mellett jóval nagyobbak a pozitívak, ezek azonban nem kerülnek említésre. (Persze tudom, hogy ez csak néhány soros, jelzésszerűen feltűnő téma a fejezet egészében.)

Harsányi kitűnően érzékelteti, hogy a megvalósuló népfrontok, így előbb Francia­országban, milyen sokféle problémával, súlyos ellentmondással kerültek szembe. Kitűnő megjelenítés ez. Valamit én jobban hangsúlyoznék, bár Fiarsányi is jelzi, hogy 1936 őszére a gazdasági helyzet megváltozott, és ebben tökéletesen igaza van. Csakhogy ennek súlyos következményei voltak valamennyi pártra és a munkásság tömegeire is. A korábbi tényleges eredmények „elolvadása” nyomán a munkásság hangulata is megváltozott, ami ismét visszahatott valamennyi pártra és az egész francia politikai helyzetre. Mintha a fejezetben erre a súlyos problémára már nem jutott volna elég hely.

A fejezet további részében Fiarsányi Iván a saját munkásságának gerincében álló spanyol fejlődéssel foglalkozik. O a spanyol népfront történetéről számos tanul­mányt és könyvet jelentetett meg, így azután elegendő néhány oldalon mozognia, hogy a belsőleg igen bonyolult és zaklatott korszakot felelevenítse. Ezúttal első­sorban arra koncentrál, hogy bemutassa a kommunisták, az anarcho­szindika­listák, illetőleg a P.O.U.M. (Egyesült Marxista Munkáspárt) közötti szemléleti és gyakorlati különb­ségeket. Ezeket nagyon jól érzékelteti. Háttérben marad, hogy mindennek milyen nemzetközi összefüggései is voltak, illetőleg ezekre csak egy vonatkozásban tér ki, arra, hogy a Szovjetunió, ezen belül Sztálin milyen politikát követelt meg a kommunistáktól, és milyen szörnyű eszközöket foganatosítottak a P.O.U.M. letörésére, vezetőjének kivégzésére. Mindez a tanulmányból világosan kitűnik – részemről csak azt hiányolom, hogy a francia összefüggések homályban maradnak, és persze tanulságos lett volna a nemzetközi szociáldemokrata mozgalom reagálásának érzékeltetése is. (Erre igazán bőséges irodalom, forrásanyag áll rendelkezésre. Persze tudom, hogy a keretek és lehetőségek mindig szűkösek.)

Nyomon kíséri a népfrontkorszak végtörténetét és elhalását. Kitűnően elemzi, nemzetközi összefüggéseiben bőségesen kitérve a moszkvai politika és személyesen Sztálin szerepére. Amit fájólag érzékeltem: teljesen kimaradt az, hogy a népfront Francia­országban miként halt él. Csak egy fél mondattal tér ki arra, hogy Blum lemondása ebben a folyamatban fontos szérepet játszott. Ez a folyamat hosszabb volt, fájdalmasabb volt, sok szakaszban történt meg, de F938 és 1939 tavaszán már messze véget ért. Harsányi az egész tanulmányban különös gonddal foglalkozik Dimitrov személyével, megnyilatkozásaival, részint olyan forrásanyagra is támaszkodva, amely a magyar olvasó számára jobbára teljesen ismeretlen: Dimitrov naplójára. Mindebből kitűnik, hogy Dimitrov egyre inkább milyen kényszer­helyzetbe került.

Ebben a fejezetben úgyszólván epilógusként jelenik meg az 1939-1940-es korszak. Harsányi még itt is a népfont-kormány utóéletéről ír, ami szerintem már korábban véget ért. Viszonylag hosszabban foglalkozik a Komintern belső történetével, irány­váltásaival. Egy helyütt találkozunk egy olyan fogalmazással, hogy miként hat ez az antifasiszták széles táborára. A valóságban azonban ezeket az éveket csak a kommunista mozgalom, a Komintern politikájának bemutatásával zárja – azonban a kettő között óriási a különbség.

A kötetben a következő fejezet reagálás azokra a vitákra, amely magyarországi folyó­iratokban, heti- és napilapokban zajlott le a II. világháború kirobbanásának 70. év­fordulója kapcsán. Ennek az ismertetőnek az ugyancsak korlátozott keretei között maradva lehetetlenség a vita részkérdéseit bemutatni, a véleményeltéréseket ütköztetni, és ezek kapcsán a szerző véleményét érzékeltetni.

A kötet következő fejezete az eurokommunizmus kísérletével foglalkozik. A szerző már a címben jelzi, hogy annak egy vonatkozásával kíván alaposabban foglal­kozni, jelesül azzal, hogy milyen volt a „szerepe a szocializmus sorsának alakulásában”.

Harsányi Iván a következő fejezetben izgalmas, rövid ideig tartó jelenségként nyúl az eurokommunizmushoz. Mint joggal megállapítja, az eurokommunizmus 1960-70-es években hatott, erősödött fel Nyugat-Európa egyes országaiban. Viszonylag hosszabb előtörténetet szentel a jóval korábbi időknek, elsősorban Leninnek. Lenin esetében azt emeli ki, hogy Lenin annak idején (ehelyütt a „baloldaliság” című brosúráját idézve hangsúlyozza) nem követelte meg, hogy a kommunista pártok a szovjet modellt kövessék. Azt hiszem, Lenin esete ennél jóval összetettebb. Ha csak arra gondolunk, hogy a híres „21 feltétel” az ő idején született meg, és amelyben már nagyon is megkövetelte a kommunista pártok, illetőleg a baloldali „jelentkezők” kemény besorolását. Harsányi az eurokommunisták előfutáraként emeli ki Gramscit, akinek felfogását, magyarázatát igen világosan foglalja össze. A magam részéről csak azt jegyzem meg, hogy az eurokommunistáknak voltak más, markáns és komoly szerepet játszó előfutárai, pl. Jules Humbert-Droz, a svájci kommunista, aki egy időben a Komintern nyugat-európai szekcióját vezette, Willy Münzenberg, akinek magyar kapcsolatai is jól ismertek.

A fejezet további részében a szerző aprólékosan, nagy gonddal ábrázolja az SZKP belső történetét, a nemzetközi kommunista mozgalom alakulását 1945 után, még részletesebben a Sztálin halála után bekövetkezett új helyzetet, reagálásokat – ezen belül is kiemelve a jugoszláv kommunisták külön­útját, és természetesen Togliatti írásait, amennyiben azok már jelentősen eltértek 1956-ban is a szovjet nyomvonaltól.

Harsányi méltán emeli ki az 1968-as évet, elsősorban a „prágai tavasz” fegyveres, erőszakos letörését, amely pusztító következményekkel járt valamennyi nyugat-európai kommunista pártra és egyben felerősítette ezeknek az SZKP-tól való önállósulási törekvéseit. Ezt a folyamatot kitűnően ábrázolja, részint a Spanyol Kommunista Párt, de még inkább az Olasz Kommunista Párt tapasztalatai, nyilatkozatai és törekvései nyomán. Érzékelteti egyúttal az idők és a szélesebb történeti és gazdasági folyamatok hatását is. Többek között azt, hogy az 1980-as években felgyorsuló technikai forradalom nyomán a munkásság létszáma erősen csökkent, ami kedvezőtlenül hatott vissza az OKP erejére.

A tanulmány következő oldalain Harsányi pontosan jeleníti meg Carillo és a spanyol KP újszerű javaslatait, programját, majd bemutatja az 1970-1980-as évek több olyan nagy szociológusának, politológusának, mint Poulantzas és Habermas új írásait.

A tanulmány következő oldalain érzékelteti az eurokommunista mozgalom meg­gyengülését, sőt sok esetben szétesését, elsősorban spanyol és olasz talajon, miközben új és új ideológusok egykori írásait veszi bonckés alá.

A Francia Kommunista Párt (PCF) esetében rávilágít, hogy az 1980-as években jelentős változás állt be a francia munkásmozgalomban, a korábban erősebb kommunista párt az 1981-es választás után második helyre szorult a szocialista párt mögött. A szerző érinti a PCF szerepét az első Mitterand-kormányban. Ellenben az alapvető kérdést, az euro­kommuniz­must illetően, nem húzza alá eléggé, azt ugyanis, hogy a PCF soha nem mozdult el az eurokommunizmus felé. Voltak értelmiségi tagjai, akik ezt megtették, ámde többségüket azután kizárták a pártból. Ez ügyben mindig is nagy volt az eltérés, sőt animozitás a PCF és az olasz PCI között.

Fontos kérdés a személyiségek szerepe. A PCF élén állók határozottan felléptek az euro­kommunizmus ellen, ugyanúgy, mint a portugál KP vezére, míg az olaszok felsorakoztak Togliatti, majd Berlinguer mögé. Idekívánkozik egy további megjegyzés – minthogy Harsányi a PCI történetét a későbbiekben is nyomon követi, amikor a PCI már meggyengült, de a két kulcsszereplő már meghalt. Vagyis a személyiségek szerepe ebben az esetben is nagyon fontos.

Megemlíteném, hogy az eurokommunizmus Angliában és Ausztriában is hódított, de nagyon szűk körben, a kommunista értelmiségiek között. Márpedig Angliában, a pártban mindig is nagyon erős volt a munkások részvétele, akikre ez az irányzat, úgy tűnik, nem hatott.

Harsányi ezután kitűnően érzékelteti, hogy az 1989-90-es korszakváltó események az euro­kommunizmust is elsodorták. Ebben tökéletesen igaza van.

A kötetben még további izgalmas fejezetek olvashatók, így egy írás, amely az Eszmélet történetével, illetőleg a folyóirat által felvetett vitakérdések témájával foglalkozik. Ez utóbbiról a szerző saját régebbi tanulmányát közli. Újabb fejeze­tek­ben foglalkozik az államszocializmus kérdéseivel, illetőleg a körülötte folyó vitákkal, és ismét közli régebbi írásait is. Felveti a sokakat olyannyira izgató problémakört, hogy miért gyenge a baloldal Magyarországon és régiónkban. Ezek alaposabb is­mer­te­tése meg­haladja a rendelkezésünkre álló terjedelmet. Harsányi Iván: Fölbolydult világ – Történeti és politikai írások (Magyar Lajos Alapítvány, 2014)

1913-ban készült képzeletbeli Dózsa mellkép