Korabeli metszet Dózsa haláláról
Korabeli metszet Dózsa haláláról
Tóbiás, élt 17 évet
Haldoklóit már az orvos asztalán
Megtört szemével kettőnket lesett
És mintha csak szólva mondta volna:
Jó lenne szeretni még titeket!
Éppen egy éve, hogy meghalt,
de nem szűnik hiánya.
Éjenként vakkantására
riadok máig is még.
A szobában négy labdája
most is ott áll a sarokban,
odatéve.
Ó istenem, hogy rohanna
szél-nyargalvást felkapni mind,
hogyha élne!
Utazás
Hajnal
És egy világot.
Helyükön, a hegyek.
Nagy fák alatt kicsiny szerelmesek,
mély barlangokban bujdokoló szavak,
vízben, virágban visszhangozzanak
s a tengerből már felmerüljenek,
mint hajnalodó, biztos szigetek,
kinek a pálmák és kinek a nap
s a költőnek a születő szavak.
(Nemes Nagy Ágnes)
1.
… és egy világot helyükön, a hegyek
megmozdulnak, lassú udvarlással
összehajlanak, bezárják a sebet
és a szakadék halommá merevül,
vagy hanttá. Szikla, por kavargásban
izzik napunk néma pazarlásban,
tűzkorongján varjak serege repül.
És a csönd egy lélekké nemesül
két testben, majd közösen utat ásnak
mély bánatnak, munkának, mutatásnak.
Mert minden magány részeg egyedül
s ki segít föl, ha egyszer elesel s minket, ha
majd időnk végén elásnak nagy fák alatt,
kicsiny szerelmesek?…
2.
… nagy fák alatt kicsiny szerelmesek:
sétálnánk, összeérne gondolatunk,
kezünk, utunk, mely engedelmesen
haladna lábunk alatt s nem néznénk,
hová, merre visz… De most – halogatunk:
érzést, tettet, szót; sebet nyalogatunk,
minden gesztusunk suta és félkész
a szándékunk, noha szép s őszinte.
Elismerem: borzongató előleg
volt sértett gőgöm összes verse, főleg
gyűlöletem emlékét őrizze
s holt helyén fojtó fájdalom marad,
ha nem törnek többé fényre belőled
mély barlangokban bujdokló szavak…
3.
… mély barlangokban bujdokló szavak,
melyekre idők szikla csendje fekszik,
a ki nem mondott ősz s halott tavasz.
Az ember tette Istennel vetekszik
s testében érti meg, hogy a halál
gyerekkeze játékszerként talán
már holnap összetörheti. S veszekszik
sorssal, önmagával, viccet gyárt, élcet,
könyvet ír, bánt, káromkodik olykor,
keveri e fogalmakat sokszor;
a szó – ugyanaz: kard lehet, vagy éppen
gyógyír. A szép, mind apró mozzanat:
végre vidámság, valóság, vég s végzet
vízben, virágban visszhangozzanak…
4.
… vízben, virágban visszhangozzanak
kutakba suttogott igaz szavak:
s nyarat, mely elhűlt, megidézzenek,
halált és létezést szentként féljenek,
fejre átokként sose szálljanak,
a lelkeken szép gonddá váljanak
s múljanak, mind gyatra tetté érjenek.
De mindig állj ki – legyél a bajnoka,
ne süvöltsön, mint bolond szellemek,
ha mély nyomán zúg fagyos fergeteg
s idézd meg akkor is, ha vad, marcona,
ha megutálnak, leköpik arcodat;
helyes beszéd, tett megfeszüljenek
s a tengerből már felmerüljenek…
5.
… s a tengerből már felmerüljenek
a hallgatások, meztelenné váljék
bizonyosságom és a kételyed.
Az ellenszenvem igen gyakran fáj még
s amit mondtál, amit ki nem mondasz,
melyen most is fösvény tyúkként kotlasz:
vigyázz, nehogy záppá érjen a szándék!
Holdad csillagpalástján rőt sebhelyek
hasadtak ott, ahol átölelte
napom, az éjbe szállva követlek
s amíg nem érlek el, nyugvást nem lelek.
Együtt bolyongunk, mégis idegen
maradsz s hitem hantján a fény feldereng,
mint hajnalodó, biztos szigetek
6.
… mint hajnalodó, biztos szigetek,
földerengő babér és hír hiteget,
csábít, hogy névtelen ködébe zárjon:
magamért nem, de érted – tollat mártok;
ne tégy ellenemre, veled teljes
lelkem, pokolra dicsőség, versem
téged s rajtam túl is minket szolgáljon.
Most már tudom, az elméd miért hátrál:
nem akarod elhinni, hogy vagyok,
nem óriás, de alkotok nagyot,
hatalmasabbat bármelyik császárnál!
Hallgass szívedre, kérdezd meg magad,
megsúgja majd, mért mindig csak rám vártál;
kinek a pálmák és kinek a nap…
7.
… kinek a pálmák és kinek a nap;
hitből formált jellem minden választás
s hitem olykor magam alatt marad.
Gyanakszom: kétség ül mindenkiben,
magamban legfőképp. Nyirkos bágyadtság
telepszik néha rám, aztán szárazság
és innom kell. Nem bízom senkiben.
Földönfutóvá tett ez az ország,
cigány vagyok: a magyar paraszt gyaláz,
bármi szépet teszek – lenéz, vagy anyáz,
konok hurok nyakamon a fojtás.
Komor vigasznak a jó könyv marad
velem, egy-két pohár bor, néhány barát
s a költőnek a születő szavak…
8.
… s a költőnek a születő szavak,
amelyek tiszta árnyékokat vetnek
a létező és jövendő lelkekben.
Tavaszt dalolni s őszbe hull nyaram;
nem én vagyok! A gyűlölettel rokon
goromba írásom, sötét s mind jogos;
kegyelem – nincs: ítélnem kell magam
és másokat. Kiutam sincs s nem lehet.
Mégis: mikor magamra maradtam
s legyöngültem, nyakamba szakadtak
a gondok. Embernek sorsa, hogy tegyen,
ha még hibásan is, de változzon,
szeretetet, szót, békét álmodjon
és egy világot. Helyükön a hegyek…
A késő délutáni Nap átcsillant az akáclevelek résein: olyan szép volt, mintha aranytallérok között pörögne a fény.
A gróf nézte ezt a csodát.
A szemeim megvannak – gondolta ez a legfontosabb… De a kezem, lábam, fejem! Mintha kohóban izzana… Tűz van talán? Kigyulladt a ház? Mi ez a forróság?
Ekkor vette észre, hogy átizzadva fekszik a padlón, a dolgozószobájában.
Nem emlékezett rá, hogy elesett volna.
Csak a betűkre emlékezett. Az égre rajzolódó, hatalmas lángbetűkre. Batthyány, Kossuth, Széchenyi: ezt a három nevet rakták ki az égi tüzek.
De most csak az augusztus végi ég kékhideg bársonya látszott a nyitott ablakon.
Felemelte a fejét és meglátta maga mellett a hosszú csövű pisztolyt.
Agyon akartam lőni magam – villant belé a megvetés. – Ha ezt Crescence látná! Mit gondolna rólam?
Rémülten pattant fel. A helyére ült s a pisztolyt visszarakta az íróasztal fiókjába.
Máris visszatért az erőm – gondolta. – A szervezetem vasból van. Csak az idegeim!
A jó Balogh doktort látta, a zsebéből örökösen kikandikáló, kólika-ellenes csibukpipájával és a nyugtató piruláival. Elmosolyodott keserűn a doktor javallatán: ha egy lélegzettel fennhangon el tud számolni húszig, akkor a szíve makkegészséges. Akár a Dunát is átúszhatná – de legalább is a tizenkettedik láncig…
Elkomorodott megint. A tizenkettedik lánc! Ahol a Híd, az ő hídja – ne szépítsük – megbukott!
Maga előtt látta a képet, ahogy a lánc a Dunába zuhan. Erezte: sose felejti el azt a pokoli csendet. (Nem igaz, hogy a világvégét hangorkán fogja jelezni: ilyen fojtó csendbe, mint aznap, zuhan majd az értelem!)
Aztán a híd tövéből egy vékony, talán gyermekhangot hallott, olyan volt, mint a tőrdöfés: „Szélhámosok!” És kórusként a csalódott tömeg zúgása, füttyölése…
Akkor érezte először azt az alattomos szédülést, ami úgy jön, mint a forgószél, mint a léleksorvasztó gonosz dzsinnek, és csak a kezek apró remegése marad a nyomában.
Azonnal tudta: sosem fog ő átmenni azon a hídon.
Odakint szellő mozdította a perzselt lombokat.
Elviselhetetlen fájdalom hasított a fejébe: mintha a világ akarna szétrobbanni!
Fejét vad erővel az asztal lapjába verte.
Fájdalmat a fájdalommal, gondolta. Legyőzlek – önmagaddal! (Ezt még katonakorából tudta: egyetlen hasznos tapasztalata ez volt az öldöklésből.)
A homlokán melegséget érzett, ettől kissé megnyugodott. A vér az asztal lapjára cseppent. Az én vérem is ér még annyit, mint Nesszoszé – elbánok én, ha mással nem is, de legalább a saját gyengeségemmel! Az asztalra dőlt megint, pihenve, mintha párna lenne.
Szinte mosolygott már, amikor odakintről halk lépteket hallott: talán egy merénylő?
Nem lenne rossz így végezni: megszabadulna ettől az emésztő tűztől.
Hová gondolsz, ripakodott magára nyomban, mindenért te vagy felelős! Te gyújtottad fel ennek a népnek a fásult lelkét és most eltűnnél a balfenéken? („Milyen gyönge vagy, milyen nyomorult!” – mondaná Crescence.)
Nyílott az ajtó. Antal, a hivatalszolga, a nyikorgó csizmájával, fényesre pödrött macskabajszával. Hajlongva hozta a postát.
Mit hajlong ez, gondolta a gróf és felkapta a fejét. Erezte, ahogy arca szempillantás alatt kisimult: mintha márványba mártódott volna.
Hol a jegyzőkönyv a tegnapi határozmányokról? – kérdezte Antalt, de az csak hümmögött, a fejét leszegte, mintha kémlelné az ájulás helyét.
Bezzeg, ha kilép az utcára, rögvest hetyke lesz. Majomparádé: mind ilyenek, gondolta a gróf és bólintott a macskabajszúnak.
Akár az a Patay a tegnapi ülésen! Azt merte mondani: „A magyar nemzet becsülete attól függ, ha verik”. O meg mindenki füle hallatára szarembernek nevezte. Mire az a másik macskabajszú pisztolypárbajra hívta ki őt. Holnap délutánra.
Lehet, hogy már egy napja van csak, egyetlenegy, rendbe hozni mindent?
Miközben Jelačič hidakat veret a Dráván, és Szenttamásnál elvérzik a kevés katonánk!
Egy nap, egyetlenegy nap. Mindent megérteni sok, megtenni kevés!
Buda-Pestet felgyújtják majd a rácok. Öldöklés lesz itt és halál!
S igen: én leszek felelős mindenért, ami történt, történik, történni fog.
Én adtam vissza a büszkeségetek, elhitettem veletek, gyöngékkel, hogy erősek vagytok. S most lakolni fogtok, énmiattam!
Ki lehet ezt bírni sokáig, anélkül, hogy őrjöngő és kétségbeesett legyek?
Kihúzta a fiókot: ott lapult benne a pisztoly. Hosszú csöve végén a rovátka, mint valami gúnyos mosoly.
Becsapta a fiókot és fel-alá kezdett sétálni a szobában, botladozva a semmiben.
Odakint egy holló repült a közeli faágra, és okos, meleg szemével őrá nézett. A grófnak a mesebeli örök holló jutott eszébe, aki a végső órán emberhangon szólal meg és felsorolja életünk vétkeit. De a madár egy perc múlva eltűnt, csak a szárnysuhogása hallatszott.
Ő az én védőangyalom – gondolta a gróf –, a feketeszárnyú szabadság.
Végleg megnyugodott. Visszaült a dolgozóasztalához.
Holnap fontos nap lesz: a véderő dolgában kell dönteni. Kilencre várja Batthyány meg Kossuth. És holnap végre fölrakjuk újra azt a láncot!
Lehet, hogy mégis az utolsó napja – ha utolsó – lesz a legfontosabb?
Az iratokba mélyedve érezte még, hogy a búcsúzó Nap épp a homlokára süt.
Jól kibabrált velem, Uram, futott át rajta.
Fejemre tetted ezt a súlyos fényt, mint egy koronát…
A mindennap életfogytig
sziporkázó kedélyű álomlátó csillagosok
szomszédja a hűbelebalázs szing-szing
ahol naplementekor a pódiumon
pöngetnek pökhendi pitiánerek
aztán zendítenek zenebonát
aminek hallatára a telt házas fogadóban
a jogerőre emelkedettek
az árokásástól jajveszékelő lábukkal
ugrabugrálni kezdenek vihogva
s közben a szemük alá röppennek kék madarak
A hullócsillagos éjszaka kellős közepén
beruccantam a bestiális bűvöletbe
és örömkönny mosta az arcomat
mert a hodályban harsányan visongott
a vakmennyezet s alatta a hajópadló
A piáspultnál kesergő kóborfej
magamagával múlatta a lassan égő időt
majd mellé ülve heccelődtem
hogy a széles jókedvétől búcsúzik
vagy húzódott a kalandorok menedékébe
ahonnan a rossz álmot feledtető
szép fekvésű ígéretföldjét tapossa
A garbónak szűk maradt a torka
amit hosszú rábeszélésre nyitott úgy-ahogy
s vontatottan bugyborékolt a bánomisén
A hullámos hajjal hetek óta
smároltak az újszegedi ligetben
aztán mielőtt a szoknyáját szél szimatolta volna
böffent belőle hogy a hacacáréból elég
mert nem egy nótát fúj a partitúra
Különben is a szemközti dúsgazdag házból
nagy vehemenciával tereferél vele
a szurokfekete göndör snájdig
Régóta szemez a szerelem
s színtisztán túlontúlig meztelen szaladjon
ugyanis a tétovák öltöznek ködbundába
A garbónak harsány hangon nyílt a torka
jókedvűen bugyborékolt a szelídfej
mert amióta világ a világ
a legfontosabb a másik szemének a csillogása
és egymásra nézve mosolyognak
hiszen a hasonló a hasonlónak örül
mint két virágos mező
A munkanélküli apja
zsebre dugja a segély egy részét
aztán indulnak a turkálóba
ahol a lányát ilyen-olyan cuccokkal öltözteti
s a mézédes görögdinnyén
feszülő nadrág és a kölcsönkapott hózentráger
karikagyűrűs kézfogóra kellemkedik
Ha kihagyták a tegnapelőttet tegnapot
mától minden este kézen fogva mennek
az újszegedi ligetbe s karattyolnak az úton
aztán elbújnak a bokrok közé
ahol a szívdobogást gyorsítja
a szitáló szótlanság
Derkovits Gyula: Menetelők
A terem zsebkendőnyi, de magas, olyan magas, hogy nem lehet kivenni, a szemközti bal sarokból a plafon maid' közepéig szaladó szürke csík repedés vagy porlepte pókfonal. Á falak fagyottan vakítanak a rejtett spotlámpák fényében, ám a tér maga kemencelangyos, jóemberillatú – megnyugtató benne lenni, várakozni.
A karzat üres, egy ottfelejtett vörös sál rojtjai lógnak alá a mellvédről, az ember szinte várja, hogy cseppek hulljanak belőle, akár friss sebből a vér.
A faszékek félköríve körbemosolyogja a pulpitust, ahol a zöld bársonnyal bevont fotel ölelésében ül az Öreg író. Nagy a fotel, az Öreg író belevész. A hátsó sorokban ülő vendégeknek erősen kell nyakat nyújtani, ha valamit látni akarnak belőle. Az első sorban helyet foglalók szerencsésebbek. Láthatják az Öreg írót – az élő legendát –, májfoltos fejbőrét, amit kikopott ősz haj cirógat. A fehér ingbe bele van esve az Öreg író – a merev gallér majd a füle feléig ér. Az első sorban várakozók láthatják a kehes mellkas fölé egyengetett kötött, kékszürke mellényt. A fehér ing mandzsettájából kikeskenylő, a lekopott lakkozású karfába beleolvadó sápadt kézfejet. Az elpuhult, szürke öltönynadrágra nem vasaló, hanem a sovány comb vág élt, a térd hegyese hetykén mered, a boka girhessége pedig majd' átszúrja a zoknit.
A terem zümmög, széklábak sivítanak, köhhenések kattannak, kabátok sissennek a székhátakon. Az arcok összevissza forognak, a szemek szanaszét pásztáznak.
Csak az Öreg író ül nyugodtan, fotelba süppedten, tekintete incselkedve szaladgál – pillantásokat akar elkapni.
A csend óvatosan, lassan oson be. Amikor már csak itt-ott surran egy-egy nesz, a házigazda megfordítja a nagy bejárati ajtó üveglapján lógó papírtáblát – „Kérem, kopogással ne zavarja a rendezvényt, jöjjön be, szeretettel látjuk!” –, a felirat sértődötten fordít hátat.
Az Öreg író (az élő legenda) beszélni kezd. Hangja halk, és úgy szól a publikumhoz, mint szívbéli barátaihoz… de nem, nem is: mint ahogyan az anya gyermekeihez.
A hallgatóság kérdez. Az Öreg író időnként kék erekkel hímzett kézfejével, inas ujjaival, apró mozdulatokkal igazgatja fülét a hangok irányába, egyetlen szót sem mulasztva el. Mindenre válaszol, nincsenek titkai, és nincsen szégyellni valója sem.
A kérdések elfogynak.
Az Öreg író kezébe veszi a lapokat, és nekilát a felolvasásnak.
Még csak az első bekezdésnél tart, amikor a nagyérdemű hökkenten veszi észre, hogy az Öreg író fotelje valahogy összement… A második bekezdés közben már tudják: nem a karosszék zsugorodik: az Öreg író növekszik. Minden mondattal nő és nő! A boka kikerekedik! A térd gömbölyűje, mint a zsemle! A comb félő: elrepeszti a nadrágot! Az ujjak fogója acélként szorul a lapra, és a kézfej szinte lüktet! A mellkas minden lélegzetvételnél – ó, micsoda látvány! – izmos-húsosan emelkedik, és a gallérról pattan a gomb – szabadulnak a nyakizmok! A haj, az a sűrű, melegméz-színű haj… Az illata frissen kaszált széna: elszabadul, beborítja a falakat, beteríti a hallgatóságot, bekúszik az orrokon, füleken, elnyíló szájakon, belecsobban a véráramokba, és keresztülrohan a szíveken… Az író már a plafonig ér, körbeölel saját tulajdon létével mindenkit, már nincsen közönség, nincsen író, egyetlen, hatalmas érzés van csak.
A sóhajtás egyszerre szakad ki a tüdőkből, meglebbenti a szemközti bal sarokból a plafon majd' közepéig szaladó szürke, porlepte pókfonalat. A karzaton felejtett, mellvédről lelógó vörös sál aláhull az Öreg író lábai elé, és mint vörös vérpatak villog, lobog a fehér márványkövön.
Szegénység malaca röfög
az üres ólban.
Moslékos vályúját
az idő éhes disznaja szétrágta.
Magába roskadtan korhadnak eresztékei.
Nem lesz itt szilveszteri tor,
nincs ki tartaná.
A tanyasi vályogház lakói kihaltak.
Istálló ajtaját huzat nyekergeti.
Se szövege, se dallama.
Fekete galacsinhajtó bogár
belesápadt a tűnődésbe.
Trágyát nem talál, nincs munkája.
Húgyszagú kövön
magába roskadtan ül.
Trágyadomb helyén kerék nélküli szekér.
Nincs esélye, hogy falut, kaszáló rétet
újra lásson.
Tengelye szégyenében
egyre mélyebbre fúrja magát a homokba.
Ha erre tévednél,
jobb, ha azonnal sarkon fordulsz.
S felszállsz a legközelebbi városba vivő buszra.
S míg nem jön,
szomjas nosztalgiádat
öblítsd le a végállomás kocsmájában
korsó hideg sörrel.
Kómában meddig fekszel még, hazám?
Se életre, se halálra nem elég
a vénádba csöpögő sós infúzió.
És semmit sem ér, hogy aggódva,
tétlenül ülünk kórházi ágyad körül,
s nézzük tetszhalott vergődésedet.
Csodára várunk?
Harangzúgás, bachi fúga,
papi prédikáció nélkül
hinnék a Bibliának!
Mária Magdolna szavait
boldog heurékázással fogadnám:
„Jézus föltámadt!”
Reszkető kézzel tapogatnám
barbár római lándzsa okozta sebeit.
„Csoda!” „Isteni csoda!” – kiáltanám.
De más a hit és más a földi valóság.
S te kómában fekszel, hazám.
Nem is igaz hogy erkölcstelen
Hitetlen a mai világ
Én azt látom hogy mindenki túl jó a másikhoz
Aki semmit se érdemel
Értetlenül állnak a gyilkosságok és rablások előtt
Megbotránkoznak a trágár beszéden
És zászlót lengetnek a tróger minisztereknek
Én ezt mind nem értem
Mindenki meghatódik a happy endeken
Sír az esküvőkön és ballagásokon
Keresztelőt tart a gyereknek papot hív a papának
Köszönéskor csupa jót kíván
És félig komolyan is gondolja
Szorult helyzetében Istent emleget imádkozik
De nem értem
Ha elmész elmegy veled minden
Destruktív gondolatom
Nem hagyhatsz itt a normalitásban
Egyedül nem tudok mihez kezdeni
Mással meg nem akarok
Az ellenségemnek se kívánnám
Hogy én legyek
A felesége vagy az anyja
Bokszzsákként lenne a legigazságosabb
Újraszületni
Csak félő hogy magamra ütnék vissza
Bár sikerült rendeznem a lakásom számláit, nincs szívem itt hagyni apám volt barátját és szeszes kóceráját. Dénes, a vén pipás, mostanság többet van az ágyban, mint a „fedélzeten”. Besegítek neki, nehogy kiforgassák. A tőtikés haverok igencsak örültek, mikor ágynak esett. Biztosra vették, ha rám bízzák a kormányt, lehet majd potyázni. Csak akkor lepődtek meg, mikor jegyezgetni kezdtem minden fogyasztásuk. A drogosoknak is megsúgtam ötszáz decibellel, ha itt akartok szúrni, nyomás a klotyóba! Aki úgy érzi, hogy erős, birkózzon odakint! Gúnyosan röhögtek, úgy látszik, kinyíltál, mint egykoron az apád, ki mindig sittre vágott.
Kakas kukorékolt. Meglehet, csak bennem. Akár Mefisztónál, a kétarcúság maradt. Egyszer fehér angyal, aztán ördög voltam. Hiába volt nevünk egykor a városban, ha átvágtam valakit, rögtön visszaszúrtak, úgy gondolod, öcsém, még mindig magasan szállsz? Ha olyan szuper lettél, ahogyan reméled, miért szunyálsz a földön, ha kiütöd magadat? Meddig várnád még, Bálna (ez volt a gúnynevem), hogy fogják a kezedet? Az a kis csapos lány, kit a söntésre fektettél, nem segített azzal, hogy megmosta a szemed?
Mikor a tulaj lábadozott, bejött a kocsmába, vettem a dzsekimet, s indultam sétálni, színeket gyűjteni a szivárványos rétre. Ha tökig szívtam magam, perzseltek a színek, lötyögősre vettem, s lomhán araszoltam a Szent László tér felé. Figyeltem a király égbe néző szemét, vajon errefelé hányan tudják, ki voltál, miért őrződ máig városunk szellemét?
Gödröket kerülök, meg az alvilág bugyrait, nem érzek most kedvet szétesett pofákhoz. Időnként, úgy érzem, simább úton járok, kattannak a váltók, javul a gerincem, talán lesz tartásom. Olykor kába vagyok, s mint egy zavart harcsa, két part közt úszkálok. Még mindig nem éreznéd, kérdez a belső hang, melyik pólus a jobb, melyik kacsint feléd? Ha nincs új a nap alatt, mért nem bírsz egyszer rendesen dönteni? Míg melletted volt apád, belőle éltél. Ha elpatkol Dénes is, lesz-e újabb mankód? Hová lett az egód, mennél anyád után? Gondolod, kellenél kidobó fiúnak?
A belváros utcáin galambok pörögnek, tusolnak a fényben, szellők sepregetnek. Bármerre indulok, akár egy őrangyal, László tornya figyel. Miközben kongatja a delet, úgy hallom, hogy kérdez: tudod-e már, merre? Sose gondoltad, hogy a te órád is üthet? Hová lett a tartás, a fickós önbecsülés? Úgy mered gondolni, különb vagy, mint apád? Te sohase voltál kétarcú griffmadár? Mire készülsz megint? Ha elkap a volt csajod, akit felturbóztál, hogy vágod ki magad? Miben fogsz utazni, ha Dénes is mennybe száll? Gyári munkás leszel, várod a bérosztást? Nem gondoltad soha, hogy a lelkedet is kéne pallérozni picit? Látod még önmagad, maradt cseppnyi kontúr? Ha úgy érzed, nem ártana lépni, miért kell hezitálni? Miért nem mész néha olyan bisztróba is, ahol nem csak piát, abrakot is mérnek?
Miután faltam egy babgulyást, kedélyesen léptem a tiszta korzó felé. Hiába intettek, füttyögtek a lányok, el voltam magammal, az orromig se láttam. Megvárnál, Dezsőké? Női hang kérdezett, benyomtam egy féket. Úgy érzem, vesztemre. Mert egy mázsás Manci – három vagon bizsu lötyögött a testén – nem énrám vadászott, öklömnyi kutyáját próbálta befogni. A világoszöld pincsin rózsaszín masni volt, meglépett valahogy ezüst rabláncáról. Hová inalsz, puca, váltott dühösebbre a hatalmas hústorony. Nem mondtam még neked, hogy az a slampos srác nem a mi emberünk? Dögöljél meg, trampli! Feléjük rúgtam. Hiába fáradtam, késett a lendület, felkapta az ebet.
Mikor sikerült helyre tennem magam, lassan körbenéztem, s úgy kezdtem érezni, cvikker-veszély suhan. Majd ahogy kiszúrt a kövület, eldobta a botját, s felém iramodott. Mint egy dörzsölt sintér, hurok nélkül lasszóz. Ha horogra kerülsz, szorít a hálója, fuldokolhatsz benne. „Te lennél az, Dezső?” Lekapta cvikkerét, mellyel sose látott. Addig nem szabadulsz, vartyogott vészjóslón, míg nem vizsgázol újra! Meddig lébecolnál történelmünk hátán? Ha azt mondom, Hunyadi, mit társítasz hozzá? Bírsz már emlékezni, mit mondott Petőfi, mikor Segesváron jártál? Ne kavarjon, tata, mondtam az öregnek, én kőkorszaki vagyok. A fatert se szapulja, ő nem Rettegett Iván, Lukács Mórnak hívják!
Úgy néz ki, megúsztad, biztattam magamat, s egy alkalmi banda közepébe léptem. Megannyi szivárvány, tarka örömlányok. Amelyik felismert, füves cigit dobott. Keressél meg holnap, ha festeni szeretnél, tekerhetünk egyet!
Mint egy döglött kutya, hasalt a déli nap a pihegő aszfalton. Merre kéne lépni? Mi lenne, barátom, ha lágyulna a szíved? Ha fel tudnál lépni az egyik toronyházba? Nem is az egyikbe, hanem mondjuk abba, ahol Cili lakott, az a buta szőke? Elbírod már hinni, milyen piti voltál? Mikor gömbölyödött (úgy hitted, ugratnak?), gondolkodás nélkül kámforrá változtál. Még mindig nem érdekel, van-e örökösöd? Tigris vagy hiéna?
Ne fáradjon, uram, mondta egy banyahang, mikor a szürke lépcsőházba léptem, bedöglött a liftünk… Anyáztam keveset, s a felvonóba rúgtam, hátha mégis indul. De csak a szundikáló legyek törölték a szemük, s mentek kontesztálni a közös felelősnek. – Nálunk ez nem újság, vartyogott a banya, én már másfél éve a földszintre cseréltem…
Kifordultam lomhán, mint egy szakadt medve, biztos voltam benne, ma sem kérdez senki tágra nyílt szemekkel: adhatok egy puszit, te vagy az apukám?
A másik két híd nem is látszik
A Petőfi-híd meg a Lánchíd
Sűrű most a köd
A Duna fölött
És akkor eszembe jut egy regénybeli halálra szánt
Vén anyó meséje a citromillatú Andalúziáról
„Emberek tovatűnnek ő mindörökre itt lesz
Mint ahogy itt van ősidők homálya óta”
Te Szűz, harangruhádban
maga a Szűz Magány
kinyílva óriási
tulipán
Fénylő gyertyás hajódon
puhán
lebegsz te át a város
duzzadt taván
felcsap köréd a zsoltár
s üvegcsillag kerít
LOS HAN MATADO
„Napkelte előtt indultam a vízhez
Tűvé tettem a folyópart minden centiméterét
Ismertem már minden sziklát minden fűszálat
Minden homokszemet
A Jerez de la Frontera-iak szánalommal figyeltek
Jártam a vidéket a tűző napon.
Hogy megtaláljak két fantomot
Agyonlőtt férjemet s barátját Federicot
Senki sem akadályozott meg benne
A Guadalquivir partján jött világra a gyermek
Akkor felhagytam a kereséssel
Mert előbb az életre kell gondolni
Csak utána a halottakra
És amikor félárva fiam nagyobb lett
Sokszor elvittem a folyó partjára
Énekelgettem ő pedig velem együtt énekelt
Énekeltünk a folyó összes fantomjának”
Ó, Szűz, harangruhádban
így jársz te itt
az utca nagy folyóján
a tengerig
Sűrű most a köd
A Duna fölött
Mintha nem is volna a másik két híd
Hát itt belül találkozik
Az Időt száműző Buñuel-snitt
Előtt „a drága R. M.” és vershőse
Federico García Lorca
A költő olvasható alakja a lírai én. A megírt, konstruált individuum teste felfogható szavakból vagy jelentésből készült ruhának. Ez tulajdonképpen az empirikus én rögzítési technikája. Persze több. A saját hang bevésése a feliratba. Akinek ilyen kellemes problémái támadnak, az elmélkedik, reflektál, akinek nincs képmása, az nézi az ikonokat, hogy ne is kelljen mozgatnia az idegsejtjeit. Kikapcsolja a szoftvert. A csapokat és a pálcikákat. Az agy izomzatút. Minden lét-mozzanat egy drámai küzdelem lenyomata, a lustaság ellen íródik be. Az élet apró történései is kiválthatnak belőle extrém asszociációkat. Egy piktor számára például a bevásárlás: csupa élmény. A húsos pultnál elidőzik, megérdeklődi a marha lábszár érkezési idejét, állagát. Közben pillantást vet a szép, vöröses szőke eladónő őszülő tincseire is, amelyek a haj tövénél kibújnak. A csokoládéknál egy nagyon vékony, rendkívül szép, vörös, nagy hajzuhatagú hölgyet szólít meg. Szóba áll vele: a marcipános és a mogyorós ízek diszkrepanciáját firtatva. Eltűnődik a szóba áll kifejezés értelmén. Beleéli a szóba, mint egy lavór hipermangános vízbe. Beleéli a szavak huzatába, hogy kifújja a szél a történetet vagy a jelentésrétegeket, netán a beszédet állítja elő a szó, amint a gondolkodás futószalagjain kiszárították a fuvallatok. A lélek áll szóba a nővel, netán a szellem. Távol legyen. Egy elárusító szintje most igen is mérvadó. Szólal meg a szóba álló. Mindegy, visszamosolyog és elfogadja a meghívást egy teára, a második emeleten. Innen már kontempláció következik. Megérinti a kezét, ahogy a cukortartóért nyúl a kis kör alakú presszó asztalán. Összeér a bőrük és nevetnek. Nincs korkülönbség. A vidámság több, mint test. Beleremeg az érrendszer, a zsigerek, a neuronok leállnak és átadják a terepet az ösztrogén hormonnak. Nincs több reflexió, cselekedni kell.
1.
A nő óvatosan besurrant a kisszobába. Azért merészkedett erre, mert kintről hallotta, hogy a férfi kiment onnan a fürdőbe, talán a konyhába. A férfi egész éjjel fent volt, amikor ő fel-felriadt, ezt mindig észlelte, látta, hallotta.
Az ő kis másfél szobás lakásukban a hálófülke volt a dolgozószoba, a nagyobbik, amit általában nappalinak neveztek, ülőbútoraival és franciaágyával pedig a pihenést szolgálta. Es főleg a könyveivel, a tévé is itt kapott helyet, de volt belőle még egy kicsi hordozható készülék is a konyhában.
A nő a férfi dolgozószobájában szemlélődött, még a laptopot is kinyitotta, hogy elolvashassa, ami az éjszaka folyamán született. Elbűvölten olvasta a gyönyörűséges sorokat, megható volt, hogy mindig gondol rá, és az ő nagy szerelmükre. Az éji varázsról írt a férfi, az éj bársonyosan puha világáról, a csillagok barátságos hunyorgásáról, a csönd különleges neszeiről, melyek biztató üzeneteket suttognak. „A szerelem is itt lapul a sötétben, szinte hallható a pihegése.” Ám a kutyaugatás és a macskanyávogás drámai segélykiáltásként véget vet az idilli hangulatnak.
A költő totálisan kimerült lelki viharokat tükröző nagy vallomásától. Úgy érezte, kiürült teljesen. Ez már a világvége, maga a nihil. Vad elkeseredés és az ordíthatnék dühe töltötte el. A konyhában az asztal még nem volt megterítve. Sehol semmi enni- és innivaló. Mivel tölti idejét ez a nő? A múltkor, amikor állítólag az ő kedvencét főzte egy nagy fazékban, valamit órákig rotyogtatott. Egy regényt meg lehetne írni azalatt, amíg ő a konyhában ügyködik. Most például mi a fenét csinálhat ott bent az ő kis szobácskájában a lassúság bajnoknője? Érdekli is őt, hogy mi van vele… Hogy majd kilyukad a rettenetes éhség miatt a gyomra, hogy ő ebbe akár bele is pusztulhat.
2.
A krimiíró boldogan kortyolgatta teáját. Úgy érezte, elkapta az isten lábát. Maga is meglepődött az új, váratlanul kiagyalt fordulatokon, amelyek képesek voltak összekuszálni és merőben új szituációkban megjeleníteni az eddigieket. Mindig is a nagy felfedezők, utazók, zsenik közé sorolta magát, persze csak úgy virtuálisan. (De hát, mit számít ez?) Ezt meg kell ünnepelni, határozta el, méghozzá ünnepélyesen. De hogy? De hogy? Legszívesebben világgá kiáltotta volna a biztos sikert hozó nagy felfedezést, de hamarosan leintette magát. „Még mit nem!” Hallgatni kell. Csak kihasználnák, kifiguráznák, ki tudja, hogy még mit nem művelhetnének vele. Nem lehet ő ekkora marha, egy utolsó poéngyilkos, aki kiteszi magát a legnagyobb veszedelmeknek.
Töprengésbe fogott, de mint általában, most sem lett eredménye a tudatos törekvésnek. Az isteni szikra, a méltó folytatás lehetősége akkor villant fel, amikor erős éhséget érzett.
Pizzát fog rendelni, a legdúsabban felpakolva hússal, gombával, válogatottan finom fűszerekkel és zöldségekkel. Gyorsan tárcsázta is a Tudakozót, majd a Magnifico elnevezésű pizzagyártó helyet, ahol is megerősítették, hogy a rendelvény egy órán belül ott lesz.
Hát, jó. Addig egy kicsit pihen. Teázgat, bár már a várakozás közben is inkább borozgatni kéne, jóféle vörösborral persze.
De hősünk hiába várt. Éhsége egyre fokozódott, a pizzás cég olasz neve arra ihlette, hogy valahogyan a maffiát is bele kéne szőnie történetébe. Idegességében legalább egy kiló kekszet megevett, mert a sok teázástól a gyomra egyre követelőbb lett. A kibírhatatlan várakozás miatt felhívta a pizzásokat, felháborodottan reklamált, hogy amit rendelt, az nem érkezett meg.
Az nem jutott eszébe, hogy valami fontosat elfelejtett: bár a címet pontosan lediktálta, és a nevét is hangsúlyosan, szinte tagoltan mondta be, de hiába, mert külföldön tartózkodó barátjának lakásában dolgozott (otthon a négy gyereke miatt nem nagyon tudott), és így természetesen a ház lakóinak névtábláján az ő neve nem található.
A pizzafutár, amikor megérkezett a címre, káromkodott egy jó nagyot, nem először viccelték már így meg.
3.
– Hát akkor munkára fel! – A nő boldogan felkacagott. Bár munkahelyén volt, a lelkes kijelentés nem itteni munkájára vonatkozott, egészen más, nagyszabású dologról van itt szó, kérem szépen. Tegnap este határozta el a dolgot, és az csak természetes, hogy a megvalósítás nagy kezdete ma lesz.
Ugyanis elhatározta, hogy vegetáriánus lesz, vega, ahogy mostanában mondani szokták, sőt paleo is, ha lehetséges.
Nem halogathatja tovább a dolgot, már nem is áll mérlegre, nem is érdekli őt, mit mutat a mérleg, mert csak az a fontos, hogy jól érezze magát az ember a bőrében. Mert az ilyen nők – az összes női lap ezt tanúsítja – olyan sikeresek, de olyan sikeresek, hogy szinte szétfeszíti őket az elégedettség. Lehet, hogy ettől nem férnek a bőrükbe?
Foglalkozása szerint egy panasziroda alkalmazottja, iktatói munkakörben. A panaszok dátum szerint is, témakör szerint is, meg név szerint is nyilván vannak tartva. A bejelentések e-mailen is, meg hagyományos postai úton is érkezhetnek, de az „írástudatlanok” számára (ezek többnyire síró-rívó kis öregek) egy héten egyszer egy fél napig személyes ügyfélfogadás is lehetséges.
Hát, mint mondjunk? Nem könnyű munka. De ő bírni fogja, ha eddig is kibírta. Sőt, jobban fogja bírni, mert a vegaság, a paleoság megacélozza.
Az első lépés: el kell mennie ebédszünetben egy közeli (egy buszmegállónyi) bioboltba, hogy a megfelelő nyersanyagot ott megvásárolhassa. Rohannia kell, ha szerencséje lesz, ha rögtön jön a busz, akkor sikerülhet.
Őrült szerencséje volt, óriási megtömött szatyrával időben érkezett vissza.
Kolléganői közül egy sem kérdezte meg, mi van a szatyrában. Mert akkor bajban lett volna. Nem akarta elmondani, mibe kezdett bele. Ő arra vágyik, hogy egy idő után csodálkozzanak, hogy megfiatalodott, milyen szép lett és hogy le van fogyva. Nyár lévén, amikor senki sem hord kabátot, csomagját az üres ruhásszekrénybe zárta.
Boldogan, szinte megkönnyebbülten rohant haza. Valósággal futott, annyira megfiatalodott. (No, meg a nehéz szatyra sem volt nála, mert azt az irodában hagyta.)
Amikor a konyhában örvendezve elkiáltotta magát: Pa-pam!, és még csöngetett hozzá egy poharat villával megkocogtatva, akkor ébredt rá, hogy a nagy ünnepélyes kezdésre, sajna nincs idő.
– Mi legyen most, Mi legyen? – kérdezte magától (egyedül élvén mindig önmagával beszélgetett). Alig van valami itthon, kenyeret, tejet már nem is vett mostanában a vegaság miatt. Viszont rettenetesen éhes. A konyhaszekrényt nyitogatta, segítséget remélve. Talált ott egy kis lisztet, olajat, köménymagot, sót, paprikát, sőt még egy tojás is árválkodott a frigóban.
A nagy lehetőség: köménymagos rántottleves tojással. Ez lesz a megmentője. Szegény nagymamája mindig azt hajtogatta, hogy ez erőt ad, háború esetén a katonák mindig ezt ették, mielőtt csatába vonultak.
4.
A hajléktalan idős férfi derűsen baktatott félig telt szatyrával. Elégedetten nézelődött, jól sikerült töltenie az éjszakát, azon a biztonságos helyen senki és semmi nem zavarta. Örvendezve konstatálta, hogy a kukákat itt kiteszik az utcára, amott szemben meg szelektív gyűjtők is vannak. Visszaváltható üvegeket gyűjtött főleg, de azért mindenhova belenézett, valami használható vagy ehető dolog után kutatva. Száraz vagy szikkadt kenyeret mindig talált. A rendesebb emberek ezt mindig betették nejlonzacskóba, az már igazán utolsó alak, aki a kenyeret csak úgy kidobja. Prézlit házilag ma már nem csinálnak, csak bolti prézli van. Még egy kis pirított prézlit is evett volna, napok óta csak főtt ételre van gusztusa. De ahol főtt ételt osztanak, az nagyon messze van az ő újonnan felfedezett kis hálóhelyétől. Gyalog odajutni nagyon hosszadalmas, a múltkoriban pedig egy szigorú ellenőr a buszról, egy másik meg még a villamosról is leszállította. így vagyunk, itt tartunk, ez van.
Az egyik kukában viszont talált valami érdekeset. Egy átlátszó, de erősebb műanyag zacskóba csomagolta valaki gondosan. Közelebbről is megnézte, megforgatta, kinyitotta, megszagolta, hát bizony nem volt az más, mint frissen elkészített, teljesen romlatlan káposztástészta. Az ő egyik kedvenc étele gyermekkora óta. Finoman be is van borsozva. Hát úgy a legjobb, borssal, cukorral. Ha jól emlékszik, egy zacskó alján van is még egy kis kristálycukor a szatyrában. Meg is van. Mert ő nagyon vigyáz rá, hogy megmaradjon, amije van. (Hányszor kifosztották már, de hányszor, még elmondani is sok volna.) Úgy döntött, meg is eszi mindjárt, rögtön elfogyasztja. Kanállal eszi persze, mert villája az nincs, de kanállal is jó az, ha aki készítette, tudja, mi ennek a rendje-módja.
Vajon ki lehet az? És miért tett ki egy rendes adagot a kukába? Mondjuk: nem jött el hozzá, pedig megígérte, az unokája. (Az, hogy csakis idősebb nő lehetett, nem volt kétséges a számára.) Az is lehet, hogy meghalt a férje szegénynek, és ő úgy főz, hogy még a régi mennyiséghez van szokva. Elteszi hát a férje adagját. Rakosgatja, kóstolgatja. Úgy találja, olyan, amilyennek lennie kell. Mit csináljon vele? Kinek adja? A temetőben nem viheti ki. Beteszi hát, a kukába.
De boldog is az, akinek főtt étel kerül az asztalára. Meg ágya is van, saját külön ágya. Mert az életben szép dolgok is vannak, nemcsak szomorúság. Lám, rám is gondolt valaki, és milyen boldog lenne, ha látná, milyen örömmel lett elfogyasztva a káposztástésztája.
A hajléktalan férfi egy kicsit elszomorodott. Sajnálta az ismeretlen nőt, aki az ő nagy örömét nem láthatta.
Facebook-kék ég alatt gyűlnek a jó madarak.
Rendőrök, bűnözők, áldozatok, tanúk:
az emberiség lájkolja magát.
Feljelentjük magunkat feljelentkezünk:
szépek vagyunk így egyben
(robot kommenteli a zombit,
ki az élet titkait kutatja.)
Az élet kisebb, mint az atom,
csupán egy villanás,
megosztott tartalom.
Az emberiség szatír,
kicsit nagy rá a kabát.
Babát vár a rommá erőszakolt
nyilvánosság. Géplelkű
idézgetők időzgetnek a hírfalakon.
Tekintetüktől lágyul a vas.
A feladathoz felnőni kell, vakon.
Robot osztja a zombit:
cafatul vagyunk mi összerakva.
Odakint fertőzött gombától
csikar a has,
vírusként terjedő tudástól
hasad a hatalom.
megnőttek íme kint az árnyak
hosszan időznek
megtalálnak
amazonit-kék égbe érve
torony tekint
a messzeségbe
madaras ág volt, most csak emlék
lombokba kékült
már a nemlét
amott talán egy asszony lépdel
ruháján napkorong
pecséttel
izzik az út s az ég határa
mintha egy percre
még megállna
s elfoszlik, elleng, elvilágol
szikrák szakadnak szét
a tájból
távolabb arcot fest a tóra
az alkony sötét
víziója
szétmossa színét, szétzilálja
a vízre hajló nyárfa
árnya
az égbolt hűvös sóhajából
aláhull most egy
sűrű fátyol
csavargó lelkek éjszakája
olyan egészen
mintha fájna
s a hold lassan elővilágol
magányt terít alá
a távol
Hetvenen túl búcsút intenek
messzire tűnnek a Jövő ígéretei
s felmerül a kérdés – lesz-e még – lesz-e még karácsony
látod-e újra az augusztusi éjnek „csillag”-záporát
hányszor hallhatod még a „Gaudeámus igitur”-t
hajnali órák istent-köszöntő madár-áriáját
vagy – itt van a könyvhét – lesz-e vajon
néhány éved hogy műveid – no de hagyjuk! –
ne kutakodjunk jóelőre biztos
veszteség után! – tüzekben tobzódó
nap-óriás mögött sötétlő felhők tömörülnek
ám te állítsd meg a valóság mozgó
képanyagát – csillagod fényözönétől
mámoros-vakultan ne lásd meg többé
ne érzékeld Földünk bőrén a lepra-foltokat! –
Kívánságom ez pillanatnyilag – Fáradtság szülötte? –
Megtagadva lelkemnek oly tetsző
irgalmasnak mondott szamaritánus voltát?!
Végső órák áhított, jövendölt csendjét tudom így
meg nem érdemelném – el nem érhetem!
Márton huszonkilenc éves fiatalember volt. Boldogtalan és beteges. Nem tudott önálló életet kezdeni, özvegy anyjával élt együtt. A segélyt mind elitta. Persze nem egyszerre. A kocsmában már várták a haverok, most vasárnap este is.
– Majd jövök, anya!
Anikó nem szólt semmit. Mártonnak ez rosszulesett. Ahogy belépett a ház alatti kocsmába, már várta a három jó barát.
– Hogy vagy kedves Márton? – kérdezte kábultan Zoli.
– Megvagyok!
– A szokásosat iszol? – kérdezte Bandi.
– Igen, az jót tesz az idegeimnek!
A pincérnő töltött neki egy háromcentes likőrt. Ő is leült melléjük.
– Sok a gondod az anyáddal, ugye?
– Igen, minden rezdülésemet figyeli, úgy vágyok a szabadságra, mint a kalitkába zárt madár.
Zoli sóhajtott és a fejét rázta.
– Legalább erre az egy órára szabadnak érzem magamat!
– Gyere, igyál velünk! – mondta Gabi.
Fizetett neki likőrt.
– Tudjátok, rengeteget olvasok és minden hülye bölcsesség csak süket duma, mert az embernek hiába mondanak jókat, bölcsességeket, amiről azt hinnénk, hogy jobbá teszi életünket – nem igaz, mert az ember nem jónak, hanem embernek született simán. Ösztönlénynek, és sok fájdalmat hordoz magával. Freud volt az igazi mester, nem boldog életű írók.
– Igazad van! – szólt Zoli.
– Persze hogy igazam van!
A három barát lehajtotta a fejét.
– Az anyám hatvanhárom éves s nem érti, hogy a zsidókat miért gyűlölik.
Én meditációs kazettát hallgatok, s abban az élet vize – ez a két szó is szerepel.
Én hamarabb jutottam el bizonyos szintre az életben, mint ő. S ilyen ember miatt kell majdnem harminc éves létemre rabságban élnem.
Zoli megveregette a vállát.
– Ne foglalkozz vele!
Ittak késő estig s Márton elbúcsúzott.
– Vigyázz magadra!
– Úgy lesz, mint mindig!
Ahogy hazatér, látja, hogy Anikó még mindig a tévét bújja. Közben kötöget.
– De hát miért kellett azt a szerencsétlen zsidót bántani? – kérdezte, ahogy a híreket hallotta.
Márton nem beszélt hát mellé. Otthagyva anyját a szobájába megy, és úgy gondolta, folytatja naplóírását. Ezek a sorok olvashatóak benne: „A helyzet változatlan”.
FÖLD
Annyi a földed már, hogy megművelni se tudnád.
Ám kitől elvetted,
majd robotol teneked.
VÁR
Nincs értelme tovább hazudozni: a vár, amit építsz,
süllyed. Mert az alap
– tudtad előre -
a láp.
EMLÉKMŰ
Jégtömbből faragattad az emlékműved: örökkön
hirdeti nagyságod.
Jó, ha tudod:
jön a nyár.
ELLENSÉG
Ellenségek közt menetelsz, és bárhova nézel,
rád fenekednek a gaz,
rémisztő alakok.
Ám a kanyarban tükröt látsz meg, és e tükörből
ellenség néz rád.
Van hát félnivalód.
LEVES
Tiszteletet követelsz attól, akinek levesébe
köpködsz; bár e levest
néked szánta a séf.
Meglepetés ér majd, ha e büszke szakács a nyakadba
forró lét önt, s így
rója le „tiszteletét”.
LÉGYVI(G)ASZ
Légy bizalommal, Légy,
ne szepegj, hogy lankad a szárnyad!
Védőhálód, lám, készül
– mondja a Pók.
MECHANIKA
Hurrá, megszabadul terhétől végre az Állam.
S lám, hova lesz a teher?
Rád és rám nehezül.
KOPORSÓFELIRAT
Elvesztettük a harcot: elértek a trójai dárdák.
Véli a kulcsárunk:
mégis győzelem ez,
mert sikerült neki dárdáink rövidebbre szabatni,
s így a koporsónkhoz
éppen elég fa maradt.
mentettem a menthetőt
a rosszkedvű őszt
a végtelen sétát a ropogós avaron
de érvénytelenítetted az utolsó ölelést
arcomba csaptak a megcsalt tegnapok
csak a riadt magyarázkodás maradt
– új sebhelyek nyíltak a világra:
magasabb lett fölöttem az ég
arcomba simult a sötét
s mint körömről a foltosodó lakk
végleg dezertáltál életemből
Derkovits Gyula: Fölkelő paraszt
Rozmann, a csóró – bár tehetséges – szobrász az utóbbi időben inkább a festészet felé fordult, emellett néhány könyvet – három verseskötetet meg két regényt – is illusztrált. A szoborkészítéshez képest olcsóbb technikák természetesen nem elégítették ki, nem pótolhatták eredeti terveit, mi több, vágyait, horribile dictu: művészi álmait. Mindig is egy olyan köztéri munkát szeretett volna elkészíteni, amely fittyet hány minden előírásra és elvárásra, aktuálpolitikán túli, örökérvényű, nem fújja el szoborparkba új idők új szele (vagy R. kedvenc kifejezésével élve: új idők új szellentése), témája általános, megfellebbezhetetlen, üzenete egyértelmű: kortól, nemtől és felekezeti hovatartozástól függetlenül mindenki számára érthető.
Szóval, örök emberi.
Az általános elvek megfogalmazását követően már csak egy komplex kérdés maradt: mit ábrázoljon a szobor, miből készüljön, hol legyen a helye… és hát végül, de nem utolsó sorban, mibúl??? (a fanyar humorú Benedek Tibor jutott eszébe).
R. listát állított fel a lehetséges témákról (ember, állat, természeti formák, nonfiguratív…), ezek különböző szituációkban való megjelenéséről (szerelem, háború, béke, győzelem, iszony…), relációiról (történelmi alak, vallási aktus, tér és idő…), számba vette a lehetséges anyagokat (fa, papír, kő, bronz…); listázta az általa ismert leghíresebb mesterek legjobb műveit, próbált ezekhez képest valami egészen eredetit kitalálni, órákig böngészett az interneten, kutatott könyvtárban. A hatalmas információs anyagot strukturálta, matematikus barátja segítségével pedig egy nagy mátrixot készített, melyet kifüggesztett szerény műtermének enyhén málladozó falára. Csak nézte, nézte, kombinált, variált, a nagy tervvel feküdt, álmodott és kelt.
Az egyik reggel – úgy kilenc tájban – citeraszó ütötte meg a fülét. A hang a félig nyitott ablakon át áramlott be a földszinti helyiségbe. Jól kezdődik a nap – gondolta R., miközben szélesre tárta az ablakot. így még jobban érzékelhette: kitűnően képzett zenész, kitűnő hangszerétől származnak a kristálytiszta dallamok. Kipillantott.
A szemközti trafik falánál – kis sámlin – egy kopott, de tiszta ruhájú, ápolt szakállú, ősz-kopasz öregember a térdeire fektetett – színes ábrákkal díszített – citerát pengetett. Előtte enyhén egérrágta – az első háború után még néhány szebb napot is látott – barna nyúlszőrkalap, karimájával az ég felé fordítva, hatalmas nyitott tenyérként várva az adományokat. Jó helyet választott az öreg – állapította meg R. –, a kis vásárló-sétáló utcában rengeteg ember megfordul, gépkocsik nem járnak errefelé.
Minden feltétel adott.
R. azon csodálkozott, hogyan nem jutott eddig másnak az eszébe, amire az öreg most jó érzékkel rátapintott.
A szobrász felhörpintette kávéját, még fésülködni is elfelejtett, úgy lépett ki az utcára; barátságosan köszöntötte az újonnan érkezettet, bemutatkozott. Az bólintott, majd – játékát egy pillanatra megszakítva – zsebéből egy papírlapot halászott elő, s R. orra elé tolta. Igazán formás, kalligrafikus kézírással fölül a Radácsy Mátyás, koldus, alatta pedig a Tiszteletem! szöveg állt. A fiatalember azonnal felfogta: az öreg néma. Először egy pillanatra meglepődött, mert eddig csak süketnémákról hallott, de azonnal belátta, hogy bármi egyéb okból elveszítheti az ember a beszélőképességét. A mi emberünk csak pengetett tovább. Nem volt barátságtalan, de R. érzékelhette, hogy a maga részéről – egyelőre legalábbis – befejezte az ismerkedést.
Aztán a következő három évben csak összebarátkoztak. A trafikos asszonyság örült a jövevénynek (az öreg egyébként minden hétfőn vett két Csongor szivart, beosztással azt szívta egész héten), meglepő módon a hatóság sem macerálta, R. pedig kifejezetten megkedvelte őt. Jól érzékelte: a szimpátia kölcsönös volt. Az öreg minden áldott nap – ha esett, ha fújt, nyáron, télen (ilyenkor a kapualjba húzódott be és egy összecsukható faállványon játszott) – reggel kilenctől délig zenélt, akkor a kalapból a pénzt egy kifényesedett bőrzacskóba öntötte, aztán elment; senki sem tudta, honnan jött, hol lakik, R. pedig méltatlannak tartotta volna – bár megfordult a fejében –, hogy kövesse egyszer. A koldus pedig nem beszélt. Koldus? – nevetett R. –, utcazenész az öreg. Nem is akármilyen, de hát mindenki maga dönthet személyes státusa felől, ezt pedig tiszteletben kell tartani.
Egymás közötti viszonyukban kialakult egyfajta rítus. Reggelente a szobrász kávéval kedveskedett, s egy darab tízforintossal „nyitotta meg” az üres kalapot. Mintha lelki atyjának gyónt volna, úgy mesélte el vén barátjának összes féltett titkát: szakmai és szerelmi terveit, apró-cseprő gondját-baját. A nagy szobortervről szóló beszámolóknál – R. kedvenc témájáról napokat tudott beszélni, lelkesen áradozva egy éppen lelombozódva – a beavatott citerás különösen megértőén, helyesen bólogatott, máskor hol egyetértve, hol elhatárolódva reagált. Jól megértették egymást. Az öreg zenélt, a szobrász mesélt, s mindennap került jó pár forint a hűséges kalapba.
Közeledett a karácsony.
Az öreg advent idején – csakúgy, mint az eltelt két évben – később kezdett és estig maradt. Úgy este hatfelé járhatott az idő – sok ablak mögül már világítottak a karácsonyfák színes fényei –, amikor R. a lakásához közeledve nem hallotta a megszokott citeraszót, az örege helye körül pedig kisebb csoport álldogált. Az orvos már megállapította a halált, a rendőrrel együtt a hullaszállítókat várták. A „koldus” fejét letakarták a kabátjával, kalapja a hasán pihent. Szobrászunknak megengedték, hogy egy utolsó pillantást vessen távozó barátjára, megfoghassa – művész a művésznek – a kezét.
– Majd érdeklődjék az ünnepek után – válaszolta kérdésére a rendőr.
Az öregnek szánt ajándékát – a gyönyörű Dannemann szivart – a fa alá helyezte. Az ünnepek citeraszó nélkül, síri csendben teltek. Január 15-én R. tértivevényes levelet kapott: jelenjen meg a 2. sz. közjegyzői irodában.
– A végrendelet ügyében hívtam, művész úr – mondta a közjegyző asszony s amikor érzékelte, hogy R. nem kapcsol, egy világoszöld, négyrét hajtott papírlapot nyújtott át. A szobrász keze megremegett. Azonnal felismerte az öreg koldus kézírását: „Végrendelet, amelyet tiszta elmével, ítélőképességem teljes birtokában, saját kezűleg írtam, s amelyben halálom esetére – semmilyen rokonom nem lévén – az alábbiak szerint rendelkezem. Halálom után három napon belül hamvasszanak el, hamvaimat egy acél urnába tegyék, majd azt – személyes tárgyaimmal együtt – helyezzék közjegyzői letétbe. Pénzemet – a temetési és eljárási költségek levonása után –, valamint citerámat R. szobrászművészre hagyom. Csináld meg álmaid szobrát, s őrizd a hamvaimat, Barátom!”
A dátum két nappal a halála előtti. Szabályszerű aláírás. A szobrász egy pohár vizet kért. – Hárommillió-százhatvanezer-nyolcszáztíz forint – közölte megkerülhetetlen szakmai precizitással a közjegyző. Sajnos, semmilyen egyéb információval nem rendelkezünk az elhunytról. Itt írja alá, kérem!
R. a fiatal és tehetséges szobrász hazament, letépte a falról a mátrixot, és – miközben helyére gondosan felszerelte a citerát – Szent Péter esernyője jutott eszébe. Végre elkészítheti élete nagy művét.
Valamennyien nagyon büszkék vagyunk önre – hangoztatta avató beszédében a polgármester, s minden gratuláció őszintének, szívből jövőnek tűnt.
A bronzszobor egyébként egy megkopott, de tiszta ruhájú, ápolt szakállú, erősen kopasz öregembert ábrázol, aki – szájában egy szivarcsonkkal – a szemközti trafik falánál egy kis sámlin üldögél némán, és a térdeire fektetett citerát pengeti. Előtte enyhén egérrágta, barna nyúlszőrkalap – persze bronzból –, karimájával az ég felé fordítva, hatalmas nyitott tenyérként várja az adományokat. A szobor belseje titkot őriz: acélszelencében egy „örök emberi”, a lélek rejtezik.