Őrizzük, emberek.
Köztünk maradt. A rőt
sövénynél várja őt.
A hold ma oly kerek!
Simor András
Nyolcvan éve született Ladányi Mihály (1934–1986)
Engedd a népemet előre menni!
Aszály veri,
áradás elönti,
akár a rongya,
úgy lóg testén
özön sebe –
Csontjára-szikkadt bőrét
az öröm izzadtsága verje ki!
Engedd a népemet előre menni!
Messziről jött,
mélyről kiáltozik valakihez –
hosszú seregek rimánkodnak
az idő isteneihez,
hosszú seregek várják a Napot
a pusztában felragyogni –
Engedd a népemet előre menni!
Hosszú seregek izzadtan,
talpig sebekben
az izzadtsággal
telecsorgatott úton
vonulnak egyre többen,
kitátott szájukban
vér keveredik énekeikkel,
háborúkon vonultak át
gyülevész hadvezéreikkel,
fényes tüzeknél
szeretnének letáborozni –
Engeded a népemet előre menni!
Az ifjak
asszonyt akarnak,
akiből kurva sose lesz,
ne rontsd meg őket!
Az öregek
fák alatt akarnak üldögélni,
amiket ők ültettek,
ne keserítsd meg őket!
A csonkák
szállni vágynak,
mutass nekik eget!
Vérrel és izzadtsággal telecsorgatott
úton fáradtak el
ezek a seregek,
s míg aszály veri a világot és áradás elönti,
engedd a népemet előre menni!
Este van.
Ülünk egy kocsmában,
s megéljenezzük a fáradt napot,
megéljenezzük a földet:
verejtékünk vasporával lett ma is teli.
Azt mondjuk:
bármilyen is, jó ez az élet,
bizalommal vagyunk iránta –
De holnap megint kalapáljuk és fényesítjük,
s egyszer majd tényleg
ragyogni kezd.
Hisz felegyenesedünk mindig, mint a fű,
ha végigmásznak rajtunk a napok tankjai –
Bármi történik is:
minden hazugságtól
a mi igazságunk lesz fényesebb.
S mialatt a világ
tele van cifra mutatványosokkal,
akik szomorúságot prédikálnak,
mi olajos rongyainkban,
verejtékezve,
vagy asszonyt ölelve,
vagy mint most, kocsmában iszogatva
megéljenezzük a fáradt napot.
Szeretettel köszöntjük Ágai Ágnest abból az alkalomból, hogy a Gábor Andor Írói Jutalomdíj kitüntetettje lett. A díjat 2014. február 4-én vette át.
Mikor már érezte bőrén
az alkonyi hűvöst,
látta, a Nap magára teríti bíborló
köpenyét, és fázósan visszavonul,
az égen feltűnik egy keskeny holdkaréj,
és lassú léptekkel jön az este,
a múlt árnya a tájra vetül.
Feledni vélte a hajdani éjszakák
mámoros csókzáporát.
Hol vannak a régi szerelmek?
Az utolsó láng is kihunyt már,
füstje a ködben, alant
volt ölelések emléke parázslik.
És ekkor váratlan merészen
belényilall egy
nagy szívdobbanás.
Az utolsó utáni szerelem.
Belesűrítve minden régi álom,
vágy, reménység,
valamennyi megélt valóság.
Az utolsó utáni szerelem,
a ráadás, a tetőzés,
a végső áldomás, az Egész, a Minden.
Az idő visszájára fordul,
az évek lánca csörögve lehull,
a vér frissen áramlik az erekben,
a szív ütemét megszaporázza,
nem hallat systolés zörejt.
Az esti égbolt hirtelen hajnali fényt vet,
a szerelem besugarazza,
elűzi az elmúlás
mélyen lappangó rettenetét.
 Magány | SzámonkérdésHol van a menny? Ahová kerülnek az arra érdemes holtak, ahol a Legfelsőbb Bíróság székel, ahonnan segítséget várunk, amelyikből kénkő vagy manna hull, ahol pufók angyalkák játszadoznak. Hol van a menny? Melynek országa van, és ahová eljutni protekcióval nem lehetséges. Hol van a menny? Melynek boltozata fölénk magaslik, mely ránkdörög, és villámokat szór, ahol az Úr az úr. Hol van a menny? Lehet, hogy áthelyezték, felszámolták, bérbeadták vagy átalakították? Hol van a menny? Ahonnan irányítanak bennünket, ahol tetteink súlyát, életünk hosszát lemérik, sorsunkat kiszabják? Hol van a menny? Ahol igazságot szolgáltatnak, ahol feleletet kapunk arra, hogy miért születtünk és miért halunk meg. Hol van a menny? És ha nincs sehol, miért bízunk benne, hogy mégis? |
Belém nyilallott, hogy jaj, mi lesz,
mi lesz holnap, holnapután,
ha nem lesz holnap és nem lesz után,
mint ahogy nem volt tegnap,
és nem volt a tegnapnak előttje,
mindez az ember hagymázas látomása,
mert a világ csak csillaghalmazok gyűjteménye,
Isten albumának ékessége, pazar dekoráció,
sosem lesz másként,
mert a sosem sem létezik,
agyunk réme a felszabdalt idő,
múlt, jelen, jövő széttrancsírozása,
tehát nem kell félni, hogy mi lesz holnap,
ugyanaz, ami ma: nagy, sűrű bizonytalanság,
halványan szűkölő derengés,
latolgatás, hogy mi jön, mi jöhet,
mit hoz a holnap, ami nincs,
csak mi készülünk rá,
mert gyártási hiba folytán
tól-ig élünk és tól-ig gondolkodunk.
Az ég sötétlilába fordul,
széttépett felhő paplanok,
kihulló szárnyak kavarognak,
bicegnek sánta angyalok.
A szél a fákhoz dörgölődzik,
reszket a hullám, úgy zihál,
egymáshoz koccannak a bolygók,
az ördög Istennel komál.
Nyöszörgő pondrók fenekednek,
a tócsa tengerré dagad,
meredt szemekkel tántorognak
parthoz csapódó kis halak.
Véres tüzet böfög a hegység,
a Föld tömlője átszakad,
széles sugárban tör magasra,
ami mélyében megmaradt.
Ez volna hát a végítélet?
Nem szólnak égi harsonák.
Hallgat az Úr, és nem okolhat
az ember mást, csak önmagát.
A kentaur halála
Niczky csak délben jött rá, hogy nincs meg a notesze. Pontosabban a kis határidő naplója, amelyhez telefonregiszter is tartozott. Enélkül nem tudott néhány fontos embert felhívni, bizonyos ügyeket elintézni. Mobilja volt ugyan, de abba korántsem írt be minden fontos telefonszámot. Hiszen a mobil sok esetben elvész, esetleg ellophatják. Ez a könyvecske viszont mindig vele van. Ráadásul ebbe írja a fontosabb hivatalos és privát találkozóit, olykor a program vezérszavát.
Most minden zsebét megnézte. Többször kinyitotta és alaposan kikutatta az aktatáskáját. Felforgatta íróasztala öt fiókját. Kiment a mosdóba, hátha ott esett ki valahogy. Aztán más fontos dolga akadt – hivatali feladatok –, rövid időre megfeledkezett a regiszterről, a noteszról.
Később felment ebédelni az irodaház legfelső emeletére, a közös étterembe. Két-három kollegától, de csak mellékesen, minden hangsúly nélkül, megkérdezte: nem hagyta-e véletlenül íróasztalukon a noteszát, de nem jutott előbbre. Amikor visszament a szobájába, felhívta a feleségét.
Az asszony nem vette komolyan a dolgot. Mindig rendetlen voltál, mondta, feledékeny és kapkodó. Ráadásul, ő a férjénél általában fél órával korábban indult munkába, azaz, ha otthon hagyta is a kis könyvecskéjét, az számára már csak este derülhet ki, amikor hazaér. Mert ő, az elindulása előtt, sem a szobában, sem a konyhában nem látta férje keresett tulajdonát.
Niczky úgy tett, mintha egy kimutatáson elmélyülten dolgozna, de ez nem volt igaz. Mélyen gondolkodott: reggel óta hol járt, hol vehette elő a noteszát, felhívott-e valakit? Számba vette, hogy a trolin, a metrón kívül merre volt, történt-e vele olyasmi, hogy benyúlt zakója belső zsebébe, és onnan valamiért kivette a jegyzetfüzetet? Tudta, ez a mozdulat mechanikus, így nagyon pontosan emlékeznie kell minden másodpercre.
Váratlanul eszébe ötlött, hogy egy ízben, még mielőtt beért volna a munkahelyére, de már leszállt a trolibuszról, táskája, éppen az Apostol utcai átkelőhely után, beleakadt az egyik sarki közlekedési jelzőoszlopba. Talán ott és akkor kioldódhatott a csat. De aztán ez lehetetlennek tűnt föl a szemében: a notesz a zakója belső zsebében lapult. Ha elvesztette, az csak később történhetett és máshol.
Tudta, hogy a munkanap eddig eltelt részét, újra és újra, aprólékosan és több mint pontosan, végig kell gondolnia. Ez azért nem is volt olyan könnyű. Örökösen elkalandozott, mindenféle esemény villant fel előtte, beszélgetés-töredékek jutottak eszébe, aztán színeket, hangulatokat idézett föl. Amikor úgy érezte, nagyjából végzett, rá kellett jönnie: semmire nem jutott.
Ekkor határozta el: újra megkérdezi legalább azokat a kollegákat, akikkel sűrűn érintkezett. Három ember biztosan szóba jöhetett: az irodában dolgozó nő és a két férfi. Az ebédlőben, futólag ugyan, már tudakolt tőlük is ilyesmit, de most mindenkihez odament, és immár konkrétabban, újra megkérdezte. Azért hozzátette: a zakója egyik belső zsebében tartja a levéltárcáját, a másikban a noteszát, amely egyben a regiszteres telefonkönyve.
Ezt követően végigjárta hivatala minden, általa ma már megnézett helyiségét, próbálta emlékeit elevenné tenni, de használható nyomra nem bukkant. Kívülről, az üvegajtón át, állva is jól megnézte a szobáját, íróasztala fekvését, a bútorok környékét, a műanyag szalagokból font szemétkosarat, de semmi.
Egy tiszta papírlapra felírta, kiket kell azonnal felhívnia, de azt nem, hogy miért. Biztos volt, hogy a névről eszébe jut az ok, amiért keresi az illetőt.
Haza kell mennie, határozta el végül. Mert hátha téved, és a kis füzet valahol, mégis, elbújva, ott várja őt a lakásában. Gyakorlott mozdulatokkal indult útnak, és a megszokott vonalon ment. Troli, villamos, metró, amely az átszállóhelytől egy, egyetlen állomásnyira viszi. Légvonalban talán nyolc kilométer a megteendő távolság, de a pesti közlekedés-szervezés nem talált ki számára könnyebb, egyszerűbb megközelíthetőséget.
Rohant, izgatottan sietett a lakótelepre. A földszinten még megnézte a lifttel szemben lévő levélszekrényt; ki is vett néhány borítékot; az újságot a felesége – ahogyan szokta – már elvitte. Kis otthonát a megszokott szagokkal, zugokkal, szívének kedves miliővel érezte-látta viszont.
Otthonában azonnal a szóba jöhető pontokra ment. Az éjjeliszekrényhez, a fürdőszobába, a konyhaasztalhoz, hiszen ott reggelizett és itta meg kávéját. Megnézte még az előszobai kis asztalkát. Aztán újra kezdte az egész kutatást, elölről. A szívében a már-már elfogyott remény újra feléledt, amikor benézett a szekrények alá, és végigtapogatta a sötét padlót. Semmi. Verejtékezve nézett körül.
Egyszer csak megszólalt a telefon. Az éles hangtól a csöndben valósággal megijedt, de megörült, mert az a jó ismerőse tárcsázta, aki szerepelt is a listáján, a feltétlenül felhívandók névsorában. Az érdemi beszélgetésen kívül Niczky azonnal elpanaszolta a telefonálónak, hogy délelőtt észlelte: eltűnt a notesza. A kis füzetnek nemcsak a határidős naplórésze izgatja, bár oda is feljegyzett fontos dolgokat, hanem a regisztere. Ahol, például, a barátja száma is szerepel. Lehet, hogy ez a szokása, akár a mobil részbeni mellőzése, nem helyes, sőt, talán a mostani eset is ezt bizonyítja: rossz ez a gyakorlat.
– Egy szó, mint száz – mondta a telefonba –, a hívószámok nélkül számomra nincs emberi kapcsolat, érintkezés, barátkozás, társadalmi-közösségi létforma. Vagyis: nagy bajban vagyok, ha nem kerül meg a noteszom.
Ez az illető volt az, aki Niczky számára felvetette a rendkívül ígéretes megoldás lehetőségét.
– Miért nem fordulsz egy jósnőhöz? – kérdezte, és megmagyarázta: – Vannak olyan különös képességű emberek, akik meglátnak elveszett tárgyakat, megtalálnak rejtőzködő dolgokat, sőt, akár a gyilkosok üldözőit is rávezetik a célszemélyre.
Niczky bevallotta: hallott már ilyesmiről, egyszer olvasott is valami cikket erről, de fogalma sincs, hol lehetne efféle varázslót, egy Uri Gellert megtalálni?
A telefonáló csak annyit mondott: ez nem varázslat; a paranormalitás egyre ismertebb kutatási területe a tudománynak. Ő ugyan nem ismer ilyen tehetségű embert, de van egy barátja, aki egyszer beszélt valami ilyesmiről. Talán tud is valakit, és akkor ő azonnal visszahívja Niczkyt.
Legalább kigyúlt valami fény az alagút végén! – gondolta.
Lázas kutakodásba kezdett a könyvespolcán, majd a spájzban, a régi, de valamiért megőrzendő újságok, folyóiratok kupacában, mert úgy emlékezett, ott, nemrég, kezébe került egy használaton kívüli regiszter. Gondolta, most azonnal pótolja az elveszett noteszbe beírt neveket, az esetleg memorizált számokat. Utálta ezt az ötletét, mert úgy érezte, ezzel most végleg letett a siker reményéről, megfutamodik a további erőfeszítés elől, feladja a zsebnaptár mielőbbi megtalálásának lehetőségét.
Elég sok nevet összeírt. A számok helyét kihagyta, ezt majd utólag pótolja. Az járt a fejében, hogy amíg most dolgozik, legalább addig sem kell a bosszúságára, a tehetetlenségére gondolnia. A vereségnél is borzasztóbb a bizonytalanság elviselése.
Ekkor riasztotta a telefon újabb csörgése. Valóban, az iménti ismerőse volt. Kérte: vegyen elő papírt, ceruzát: szeretné lediktálni a „látóhölgy” nevét, telefonszámát. A címet kerülő úton szerezte meg, két embert is felhívott, de így legalább biztos lehet a sikerében: az előzetes bejelentkezés után már mehet is. Niczky, ahogy letette a kagylót, tárcsázta is a jósnőt.
A készülék hosszasan kicsöngött, s amikor beleszóltak, ő gyorsan elmondta találkozási óhaját.
– Sürgős? – kérdezte a nő.
– Nagyon! – felelte. És megismételte: – Nagyon!
– Dupla ár! – közölte a nő, de nem mondta meg, mennyi ez az összeg. – Jó. Akkor jöjjön most. Vékás utca 17.
Niczky azonnal indult. Nem várta meg a feleségét, biztosan bevásárol, vélte, de egy sort azért hagyott az asztalon: valamiért el kellett rohannia. Megnézte a térképen, hol találja a Vékás utcát. Zugló túlfelén nyílt egy térből.
Okkult dolgokban nem hitt, nem is foglalkozott ilyesmivel; a csillagok állása, az álomfejtés soha sem érdekelte, most mégis reménykedett. Mibe kapaszkodhatott volna? Még az előbb, indulás előtt is, megnézte a felöltőjét, annak belső zsebét, jóllehet a kabát tíz napja nem lehetett rajta; az idő meleg volt, annak bélészsebébe még véletlenül sem tehette a noteszét.
Átszállt és újra átszállt. Aztán még hosszan gyalogolt, míg a végén az egyik sarkon feltűnt a felirat: Vékás utca. Fejben kiszámolta, melyik lehet az általa keresett házszám, és meg is találta! A lakók névsorában azonnal rálelt a keresett névre.
Második emelet kettő. Becsöngetett. Középkorú nő nyitott ajtót, a férje mögötte állt, a nappaliba nyíló szoba bejáratánál.
– Iszik egy kávét? – kérdezte a férfi.
– Igen, köszönöm – felelte bizonytalanul Niczky.
– Erre jöjjön! – mondta a nő az ajtónál; kellemes, kissé fáradt hangja volt. – A vendégeimet a kis szobában fogadom.
Előre ment, kvázi vezetve a látogatót.
A kis szoba valóban kicsi volt. Az asztalka mellett két apró fotel, mögöttük keskeny sezlon. A falakon díszek, egy szőnyeg, az ablak alatti polcon néhány könyv.
– Gyerekkorom óta tudok a képességemről, de csak húsz éve fedem fel magam néhány barátom előtt. A rendőrség is tud rólam, s azzal szerelem le őket, hogy néha nekik is segítek. Én találtam meg a lágymányosi postásgyilkost. Tudja, az újságban is sokat szerepelt az eset, még tavaly sem feledkeztek meg az évfordulóról, felidézték egy riportban.
A férj ekkor hozta be a kávét. Rossz kávé – állapította meg Niczky.
Aztán, amikor az asszonnyal már egyedül maradtak, elmondta a maga ügyét. Igyekezett pontosan fogalmazni, szűkszavúan, a lényegre szorítkozva. A nő erősen figyelt rá, Niczky érzékelte, hogy még a rezdüléseit is felfogja.
Amikor befejezte, csönd ült közéjük.
– Szóval, minden lehetséges helyen megnézte? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Niczky.
– Akikkel érintkezett, akik látták közelről vagy beszélt velük, azokat is kérdezte?
– Igen – mondta Niczky, legfeljebb hozzátette: – Így vélem.
A látó nő magába mélyedten ült, mintha aludna, úgy koncentrált. Kicsit himbálózott is a szűk foteljében, olykor vendégére nézett, aztán mintha ismét befelé fordult volna.
– Látok maga körül egy árnyat – mondta később –, de nagyon halványan. Nem tudom, hogy megvalósulni szándékozó óhaj, elképzelés volt, vagy tetté lényegült. A szellemkép nem öltött testet, nem vált realitássá.
– Mit tegyek? – kérdezte Niczky.
Az asszony nem válaszolt rögtön. Nézte a vendégét, mintha mérlegelné, mit is mondjon.
– Nézze, nem szívesen mondok ilyet, de én most kevésnek érzem magam a megfejtéshez. Nagyobb erők játszanak itt, mint azt gondoltam volna. Sokkal nagyobb erők.
Kis csönd következett, aztán így szólt: – Pontosabban áll egy fal előttem, amit valami vagy valaki odatett, én pedig azon nem tudok áthatolni. Azt tanácsolom: az eltűnt noteszt jelentse be a Hivatalnál. Tudják meg, hogy a maga munkahelyén egyáltalán történt ilyesmi.
Niczky úgy érezte: ennek a fejezetnek vége. Még megkérdezte: mivel tartozik? A nő azt mondta: eltekint a felártól, hiszen nem tudta megmondani, hol találja meg a noteszt.
Niczky még egyszer megköszönte a feketekávét, s mint afféle kifogástalan úriember, távozni készült. A „látóasszony” kikísérte, majd az ajtóban ennyit mondott:
– Vigyázzon, nehogy az utcán megverjék, vagy magába eresszenek egy golyót.
Majd leesett az álla. A lélegzete elakadt, s ahogy mondják: se köpni, se nyelni nem tudott. Kérdezni szeretett volna valamit, csakhogy a hölgy már becsukta mögötte az ajtót.
Niczky egy téren állt, a közben hűvösebbre fordult időben, és fogalma sem volt, mit tegyen. Azt sem tudta, hogy tulajdonképpen mi történt vele. Vendéglátója mindössze azt közölte: vigyázzon, legyen óvatos, nehogy megverjék. Netán lelőjék?! Hogy jön ez ide?
Töprengett, a gondolatai körbe-körbe jártak. Ekkor hirtelen megállt.
– Istenem, hogyan is mondta a látóasszony? „Menjen a Hivatalba!”
Miért? Mi köze a Hivatalnak az ő eltűnt noteszéhez? Vagy azt a noteszt valaki mégis ellophatta? Rendben! De mi szüksége volna az egyik vagy a másik irodai asztalszomszédjának az ő regiszteres naptárára? El nem tudta képzelni.
Ideges lett és türelmetlen, mint aki már maga is unja ezt az egész miskulanciát. Mindazonáltal mobiljával felhívta a feleségét. Hosszan mondta el, mi történt vele, miért ment el a „látó asszonyhoz”, aki aztán elküldte a Hivatalba. Éppen most indul oda.
Túlságosan hangosan beszélt, sőt, ingerülten is, egyre több kései járókelő figyelt fel rá, hát gyorsan elbúcsúzott a nejétől. De azért megígérte Évának, valahová beugrik vacsorázni.
Gondolkodott: hová, pontosabban a Hivatal mely szintjéhez forduljon? A lakásához legközelebb – ez nyilvánvalónak tetszett.
Bement egy vendéglőbe. Levest nem evett, megrendelt valami könnyű húst, főtt burgonyával, kovászos uborkával. Ezt szerette; az ételek ízei jó érzéssel töltötték el.
A Hivatal rideg világát az első pillanattól fogva utálta. Az ügyeletesre egy rozoga széken várni kellett, az előtte álló idős, magányos nő meglehetősen hisztérikusan panaszolta el, hogy ellopták a retiküljét. Az ügyeletes jegyzőkönyvet írt az esetről. Niczky ezalatt nézelődött: két plakát kötötte le a figyelmét. „A hazád jobban teljesít!” és „Légy hű az alkotmányodhoz!” – így szóltak a feliratok.
Már majdnem elbóbiskolt, amikor az ügyeletes rászólt: ő következik. Közben újabb emberek is jöttek, ráadásul fegyveres kísérettel: aluljárói verekedők.
Niczky röviden elmondta a tényeket. Érdekes, most is képtelennek tartotta, hogy csak úgy kámforrá vált a zsebnotesza, de amikor a jegyzőkönyvbe bediktálta a nevét, az ügyeletes kis türelmet kérve, bement a főnökéhez. Amikor visszajött, azt mondta Niczkynek, hogy a főnök hívatja.
A vezető hellyel kínálta Niczkyt, de nem fogott kezet vele. Ő újra elmondta a bejelentés okát, s azt, hogy mit is kér a Hivataltól. Segítséget vár, valami támpontot: hogyan kaphatná vissza a noteszát.
– Tudunk az ügyről. Beszéltem odafönt az ön ügyintézőjével – mondta a kerületi főnök. – Átküldöm hozzá, látni akarja. Az autó mindjárt itt lesz. Hivatali kocsival küldjük át. Tudja, hol találja?
– Tudom – felelte Niczky, de csodálkozott, hogy ilyen magasra emelkedett az ügye. Ő arra gondolt: egy, legföljebb két civil nyomozó jön ki holnap a vállalathoz, és sorra járják a tisztviselőket, lényegében azokat, akiket ma ő is faggatott.
Bejött egy egyenruhás, vele mentek ki az épület belső udvarára. Ide állt be a hivatali kocsi.
Hátra ültették, de az őt kísérő illető is beült; az anyósülésre. A központba tizenöt percen belül beértek. A kocsijuk közvetlenül a homlokzati bejáratnál állt meg. Már várták őket, de csak Niczky mehetett tovább.
A meglehetősen tágas aulából négy párhuzamos lift vezetett fölfelé. Megfigyelte: a második felvonóval mentek a harmadik emeletre. Hosszú folyosó következett; kísérője az egyik ajtón kopogtatott.
A szobából, ahová benyitottak, még egy szoba nyílt. Itt egy nő ült egyenruhában. Rendezett vonásai, frizurája, barátságos mosolya bizalmat keltett Niczkyben.
– Foglaljon helyet – mondta. – Késő van, kér egy kávét? A barátunk – nézett ekkor a szolgálat fegyveres kísérőjére – majd elintézi, hogy hozzanak mindkettőnknek egy jó, forró kapucsinót.
A kávéig, érzékelhetően, könnyed csevegéssel ütötték el az időt. Aztán az asszony ezt mondta: – Jól tette, hogy hozzánk fordult.
– Miért? – kérdezte Niczky.
– Ó, ezt csak úgy mondtam. Mint afféle fordulatot. – Aztán bemutatkozott: – Doktor Váciné doktor Marosi Magdolna vagyok, az ön ügyintézője. Különleges esetekkel foglalkozom.
– Szóval? – nézett aztán hosszan Niczkyre.
Niczky elmondta a sztorija tartópilléreit. Hogy valójában délben vette észre: nincs meg a notesza. Mert valakit fel akart hívni, de a regiszterét nem találta a zsebében. Mindent átnézett, megkérdezte a kollegákat, felhívta a feleségét, egyre idegesebben fordult ismét a kollegákhoz. Pánikban, összevissza kutakodott. Később otthon is hiába kereste, nem került elő a könyvecske. Barátjától kapta az ötletet: forduljon egy látó asszonyhoz, afféle jósnőhöz. Lényegében ő ajánlotta a Hivatalt.
– Summa summarum: így mentem el a lakásunk közelében levő őrsre. Ők hoztak ide.
Ezzel befejezte. Az asszony bátorítóan, barátságosan nézte. Jó sokáig. Talán ez volt a módszere. Aztán ezt kérdezte: – Mit gondol? Valaki elemelte esetleg az asztalán hagyott noteszt?
– Lehetséges – felelte Niczky. – Hiszen gyakran előveszem, mert a bejegyzések kellenek a munkámhoz.
– Nem gyanakszik senkire? – kérdezte a nő.
– Ha gyanakodtam volna, már az első percben megkérdezem az illetőtől.
– A telefonszámokon kívül mi szerepelt a noteszában?
– A programjaim. Hová kell mennem, kivel találkozom? Meg mi a téma? Nehogy később megfeledkezzek olyasmiről, ami fontos.
– Tehát? Kikkel találkozik és hol? – kérdezte az asszony.
– A „hol” egyszerűbb. Hivatalos ügyekben vagy az irodámban, vagy az adott intézményben. Privát kapcsolataimat zömmel az Örökzöld kávéházban bonyolítom. Többnyire régi iskolatársaimmal. Gimnázium, egyetem. Egy-két hajdani kollegával. Avítt pasas vagyok, új barátaim szinte nincsenek.
– Miről beszélgetnek?
– Az életről.
– Politika?
– Ugyan. Már a nőkről sem beszélgetünk. Különben is, hóról, hőségről, esőről úriember sohasem cseveg. Az időjárás van. Tőlünk függetlenül. Mint a politika.
– És mi az élet? Ön szerint mit jelent?
Ez már kihallgatás – gondolta Niczky, de azért készséggel válaszolt.
– Hát, ami adódik. Események. Munka. Idegeskedés, konfliktusok. Betegségek. Ilyesmi.
Volt egy fali óra a szobában. Ha csönd szállt rájuk, olykor hallották a tiktakkolását. Most tízet mutatott.
A nő újra hallgatott. Niczky úgy érezte, laposan nézi.
– Mondja csak: kik a barátai? Mi a foglalkozásuk? A beosztásuk? A társadalmi rangjuk?
Niczky felélénkült. Ugyan nem értette, miért érdekli ez a Hivatalt, de szeretett a barátairól beszélni. Büszke volt rájuk, becsülte őket. Egyiküket-másikukat húsz-harminc éve ismeri.
Kezdte sorolni őket. A színházigazgatót, az orvost, a német tolmácsot, a mérnök-egyetemi tanárt, a jogászt, az újságírót.
Mindegyiküket jellemezte, röviden összefoglalta tevékenységüket, társadalmi helyzetüket, olykor utazásaikat, díjaikat. Valamennyien kiegyensúlyozott, rendezett életű emberek voltak. Kvalifikált feleséggel, gyerekkel, akik tanulnak, haladnak a maguk útján előre.
A hivatalbeli nő csöngetett, új kávét hozatott, ami Niczkynek jól is esett, hiszen már elmúlt tizenegy óra, és semmi nem mutatott arra, hogy találkozásuk rövidesen véget ér.
– És ezek a kiváló emberek mit tartanak magáról? – tudakolta a nő. Nem éllel faggatta, inkább kíváncsisággal.
– Nem is tudom – felelte Niczky. Valóban, fontosnak vélte a kérdést. Ő maga soha nem gondolkodott efelől ilyen formában.
– Várjon csak – folytatta. – Talán a barátságunk mindig a bizalomra épült. Azt hiszem, soha sem csalódtak bennem. Nem csaptam be őket, és ha a sors úgy hozta, számíthattak rám. Őszintén érdekelt az életük; s nyilván tudták, egy józan ember tanácsait hallják tőlem. És még valami: soha nem kellett szégyenkezniük miattam.
– Mit csinál maga, tulajdonképpen? – faggatta az asszony. – Az önről szóló adatokból ez nem derül ki pontosan.
– Matematikus vagyok – készségeskedett Niczky. – Ezen belül, most legalábbis, statisztikai programozó.
– És min dolgozik momentán? – hangzott az újabb kérdés.
– Az egyes társadalmi rétegek mobilitási struktúráit vizsgálom. Az ország eltérő területeinek, munkaerőpiacainak elméleti modelljét. Tudom, bonyolult kérdések és megközelítések ezek, de legalább elkezdjük feldolgozni a problémákat. Hogy egyszer a végére jussunk. Talán.
Niczky úgy látta, dr. Váciné dr. Marosi Magdolna nem figyel rá igazán. Sőt, mintha a hosszabb, bonyolult szakmai fejtegetés alatt kikapcsolt volna, szemhéjai le-lecsukódtak. De aztán felriadt.
– Mondja – kérdezte gyorsan –, a barátaival szokott szakmai problémákról beszélgetni?
– Nem – felelte Niczky, és hozzátette: – Miért beszélgetnék? – Aztán magyarázóan még ennyit mondott: – Asszonyom, mi nagyjában-egészében azonos intellektusú emberek vagyunk. Tisztában vagyunk a képességeinkkel, kalapunkat már régen megemeltük egymás előtt. Mindenkinek megvan a maga dolga. Vagyis, nem versenyzünk, nem vetélkedünk. A jó közérzeten kívül nem is akarunk egymástól mást. Ha semmiségekről cseverészünk, az is jó. Sőt, az a jó.
Most némi nyugalom szállt a szobára. Niczky nézte a nőt, és az jutott az eszébe, hogy talán nem is így hívják: dr. Váciné dr. Marosi, de aztán úgy találta, ennek nincs semmi jelentősége. A Hivatal képviselője hirtelen felállt.
– Felhívhatja most a feleségét? - kérdezte.
– Igen, persze – válaszolta Niczky. Nem tudta, hogy ő is felálljon-e, vagy egyáltalán, mit csináljon.
– Kérem, mondja meg neki, hogy éjszakára itt marad. Ez több szempontból kívánatos. Ezzel önt védjük. Holnap aztán folytatjuk a munkát. A felesége hozzon be tiszta fehérneműt, tisztálkodási eszközöket. Hét órára jöjjön, keresse a portán a „C” szektor ügyeletesét. Elég az ön nevét említenie; ott már mindent tudnak. Másra ne legyen gondja. Az egyéb dolgokat mi intézzük: papírok, igazolások stb.
Niczky majdnem elájult. Hányingert érzett, és levegő után kapkodott. Millió gondolata volt, ezek a fejében préselt gombóccá álltak össze, amelyből egyetlen érzés, inkább valamiféle ideggörcs emelkedett ki; szívét a félelem szorította össze.
– Egy korty vizet? – kérdezte a nő, még mindig állva, de már tolta is felé a poharat.
Eddig észre sem vette, hogy a tálca a kancsóval ott áll az asztalon.
Niczky mohón ivott. Közben arra gondolt: magyarázatot kér mindarra, ami történt vele. De egyelőre hallgatott, ezt most célravezetőbbnek tartotta.
Aztán telefonált a feleségének, meg kellett nyugtatnia az asszonyt. Később jöttek érte, és valahová elkísérték. Az volt az érzése, hogy a nőt a maga kétdoktoros jelzésével, most látta utoljára. Rövidesen újabb lift, újabb folyosó, újabb szoba.
Ahová vezették, két emelettel följebb: tenyérnyi helyiség, egyetlen ággyal, kis asztallal, székkel. A kísérője rámutatott az asztalon álló telefonra.
– Ha ki kell mennie, nyomja le a piros gombot. Jön valaki magáért. Ugyanott, a vécében mosakodhat. Hatkor ébresztik.
És magára hagyta. A villanynak nem volt kapcsolója; széthajtogatta a plédet, a lepedőt, levetkőzött, ingben, alsónadrágban próbált elaludni. Fáradt volt, túlságosan kimerült. Remélte, még a fényben is hamar elnyomja az álom. De nem így volt. Lecsukta ugyan a szemét, és hozzálátott, hogy végiggondolja ezt a hosszú és nyomorúságos napot. Agya kiszámíthatatlanul járt, de azért vissza-visszatért a kiinduló ponthoz.
Úgy érezte, a zuglói látó nő döntő módon fordított az életén. Hiszen a Hivatalba küldte. De azáltal, hogy ő elfogadta a Hivatal gyámkodását, többé már nem volt más útja. Ilyenformán minden bajt, vegzatúrát csakis önmagának köszönhet.
Sokszor eszébe jutott a felesége. Szívét meleg szeretet járta át. Most is, ahogy közvetítette a Hivatal utasítását, miszerint hozzon be reggel hét órára tiszta inget, borotvát, törölközőt, csöndes igenjeitől jó érzés töltötte el. A gyerekei külföldön élnek, így ő csak és kizárólag Évára számíthat. Éva tökéletes, jó társa. Most sem akadékoskodott, nem nehezítette a dolgát, tette, amit tennie kellett. Jóllehet, egyikük sem tudta, mi lesz velük a továbbiakban. A rémület ott bujkált a sejtjeiben, a szorongás bizonytalan, sajgó fájdalmától nem tudott szabadulni.
Végül így aludt el.
Új őr, felvigyázó ébresztette. Kikísérte a wc-be, aztán, amikor később megkapta a felesége által behozott holmiját is, újra kivitte fürdeni, borotválkozni. A tenyeréből sok vizet ivott, a hirtelen rátörő éhsége ellen is; aztán, amikor kész volt, jelezte, hogy megvan.
A férfi a lifthez kísérte. A folyosón nem járt senki; most egy emeletet mentek lefelé. Újabb kanyar jött, aztán rövid keresztfolyosó következett, míg a végén kis kopogtatás után kinyílt egy ajtó.
Mondhatni, magánlakást idéző helyiségbe értek. Két egymásba nyíló szoba, míves, jó bútorokkal, függönyökkel, könyvespolccal, szekrényekkel, szőnyegekkel, csecsebecsékkel. Sőt, televízióval. Két faragott asztalt látott, az egyiken szép vázát, öntött, vastag üvegből. Emellől ekkor állt fel egy fiatal, elegáns, civil férfi.
– Üdvözlöm – mondta barátságosan. Mosolyogva mutatott helyet Niczkynek, magával szemben. – Reggelizik?
– Köszönöm – mondta Niczky.
Úgy tűnt föl, mintha itt számítottak volna az érkezésére, mert egy újabb hivatalnok közepes méretű tálcát hozott be tejes kávéval, pohár vízzel, öt vagy hat vegyes szendviccsel. A házigazda csak presszó kávét kapott.
– A munkahelyén ma szabadnapot írtak ki önnek, ezzel nem lesz gondja – közölte.
Niczky arra számított, mondanak neki valamit, valami fontosat, az itt töltött éjszaka indokául, de ehelyett a férfi így szólt:
– Dr. Váciné dr. Marosi asszony ma vidéki kiszálláson van, ezért nem tud elbúcsúzni öntől.
Nem mintha ezt a közlést Niczky várta vagy elvárta volna. Kis csönd következett. A fiatal férfi felállt.
– Egy pillanat – mondta. – Valamit el kell intéznem.
Sietősen kiment, éppen csak behúzta az ajtót maga után.
Niczky nézte az üres tálcát, a tányérját, aztán csak bámészkodott. És egyszer csak mit lát? A másik asztalon egy papírlappal letakarva, a saját noteszét veszi észre! A piros műbőr fedelű határidőnaplóját!
Istenem, kiáltott fel magában, hát megvagy, te piszok!
Semmivel nem törődött, utánanyúlt. Az A/4-es papírt – valami iratféle – levette róla, s a meglelt regisztert magához vette. Belelapozott. Egyetlen pillantással felmérte: az övé volt!
Aztán forgatta, nézegette. Nem lehetett kétsége: meglett! Annyira örült, hogy észre sem vette, a fiatalember visszatért.
– Lám, lám – mondta a férfi kedvesen, és leült. – Tegye csak el nyugodtan. Mármint a noteszt. Ezzel kapcsolatban azért kérek magától valamit.
Elővette az A/4-es papírlapot, és felmutatta. Niczky az előbb meg sem nézte.
– Itt alá kellene írnia, hogy a kérdéses tárgy hiánytalanul megkerült. És mint tulajdonos köszöni. Ennyi az egész. Ja, és a találkozásainkról se szóljon senkinek. Soha.
Niczky most megnézte a lapot. Komputerrel írt formaszöveg volt. Az nem szerepelt benne, hogy átnézték, lefényképezték, lajstromozták a lapokat, a telefonszámokat, elemezték a programjaiban szereplő helyszíneket, neveket. Erre már soha nem kap választ. De azért aláírta.
Az elegáns, fiatal férfi felállt, egy gondolatnyit meghajolt. Niczky is így tett.
– Végeztünk? – kérdezte.
– Igen – mondta a civil hivatali ember. – Szép napot kívánok.
– Semmi bocsánat? – kérdezte Niczky. – Elnézést vagy ilyesmi? Egy napom és egy éjszakám ment rá erre az izére. Meg ez a reggel. És a szorongás, a nyugtalanság…
Így fejezte ki magát.
A tisztviselő egy darabig nézte, kissé mereven, amitől libabőrös lett a háta.
– És a megkerült notesz az kutya? – kérdezte az elegáns fiatal férfi.
Niczky hallgatott.
– Na, ugye? – tette hozzá a fiatal férfi, és kis mosollyal felemelte a mutató ujját. – Mi szeretjük, ha az ügyeinkben kvittek vagyunk.
Niczky agyát ekkor elöntötte a vér. Nem volt válasza a megjegyzésre, csak érezte a fejébe toluló vér döbbenetes áramlását. Megalázottsága, megszégyenítettsége, reménytelen tehetetlensége most felfordította a gyomrát. Állati üvöltés tört ki belőle. Felkapta a lakkozott asztalon álló nehéz vázát, és teljes erejéből a fiatalember arcába vágta. Nem gondolkozott, és főleg nem gondolt magára.
Érdekes: ami ezután történt, az angyali nyugalommal töltötte el. Úgy érezte, helyette valaki más cselekedett. Merőben más. Talán egy szellem. Nem tudta volna megmondani.
Akasztott szobrok
Entre sus corazones y el mío
no habrá diálogo
(Fayad Jamís)
Lehet-e kenyeres pajtásom az,
aki megkövezetteket rendeletileg kötelez
kenyérrel történő visszadobásra?
Árulhatok-e egy gyékényen azzal,
aki az árvák könnyét
palackozva exportálná?
Cseresznyézhetek-e egy tálból azzal,
aki nekem egy szemet se hagy,
viszont minden magot a szemembe köp?
Parolázhatok-e azzal,
aki úgy nyújtja felém a kezét,
hogy közben fityiszt mutat nekem?
Koccinthatok-e azzal,
aki oláh s szláv bánattól vidul
a szittya dáridókon?
Ilyenekből
egyre többet látni
hazámban szerteszét.
Szívük s szívem között
nem lehet párbeszéd.
Olyan ostobák az emberek, s olyannyira
csak a mának élnek, hogy aki be akarja
csapni őket, mindig megtalálja köztük
a maga emberét.
[…]
Az emberekről általában elmondhatjuk,
hogy hálátlanok, ingatagok, színlelők;
a veszélytől visszarettennek, harácsolásra
hajlamosak.
(Niccolò Machiavelli: A fejedelem)
Méghogy vezetni? Megvezetni kell
a tömeget! Hidd: veszteg úgy marad csak,
ha legelőször azt felejti el,
hogy gondolkodni is illő az agynak.
Ki elhiszi, mit szóvivők hadarnak
(például azt, hogy öt gramm öt kiló),
az a poklot nem érzi kárhozatnak –
a bunkónál nincs jobb alattvaló.
Ki félelmeket okosan kezel:
a trónusára holtig rátapadhat,
a sokaság kezes, ha berezel
s úgy véli, hogy békén hagyják, ha hallgat.
Önnön betört fejére parazsat rak,
hogy bocsássa meg az uralkodó,
mi meg se történt. (Titkolt vágy maradt csak.)
A gyávánál nincs jobb alattvaló.
A tisztesség senkit nem érdekel,
az boldogul, kit sandaság igazgat,
a különbet folyvást gyalázni kell,
keresztvíz rajta csöppnyi sem maradhat.
Itt öklöző győzelmet nem arathat,
csak mélyütéssel – ez nyilvánvaló.
Adj tápot minden aljas indulatnak –
a hitványnál nincs jobb alattvaló.
Herceg, tartós csak úgy lehet hatalmad
(s ezt tudja minden bölcs, minden tahó),
ha földbe döngölöd, kik mást akarnak –
itt meg nem él, ki nem alattvaló.
I. Szó, szó, szó
Hanem legyen a ti beszédetek: úgy úgy;
nem nem; ami pedig ezen felül vagyon,
a gonosztól vagyon.
(Máté evangéliuma, V. 37.)
Őrült rendszer, de van benne beszéd:
a képviselő kertel össze-vissza,
a pap acsarkodón hirdet igét –
vicsorogni birkáit megtanítja.
A kormány is verbálisan igéz,
tagjainak rugóra jár a szája,
szökőárban is fújják: „Semmi vész!
Naszádunk száll! A kontinens csodálja!”
Értetlenül feszengnek a szavak:
nem azt közlik, amit jelentenek –
boldog, amelyik benn szorul a szájban.
Mert szűz csupán kiejtetlen marad,
ezért a szem forog a nyelv helyett
s mélyén tűzvészt idéző gyertyaláng van.
II. Kire? Mire?
… a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen
hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé.
(Máté evangéliuma, V. 36.)
Esküdj az anyád emlékére?
Régen halott. Már néki mindegy.
A gyerekeid életére?
Szétszéledtek. Rád csak legyintnek.
Ki az, aki még hederít rád?
Ki vállal érted kezességet?
Kire esküdj, hogy mentsd az irhád,
ha méricskél a végítélet?
Marad a fej, noha valóban
az ősz haj, sötét haj: adott.
Ám ha szabad gondolatod van:
az tiéd.
Kockáztathatod.
Pesterzsébeti felszabadítási emlékmű
S maga hogy van, kérdezte a petyhüdt arcú, közben úgy nézett maga elé, mint akit egyáltalán nem érdekel a falábú válasza. A tegnap tizenkettő volt, ma már a negyvenet is meghaladja, folytatta. Micsoda? A falevelek, amelyek leestek erről a fáról. Maga számolja a faleveleket? Számolom. Miért? Tarol a halál, azért. A szitakötők életét éljük, vagy nem is élünk, lehet, hogy maga az én álmomban van jelen, én meg a magáéban. Rendben van, nem új keletű a gondolat, de azért még igaz lehet. Könyörögjön, hogy ne ébredjünk fel soha. Tudja, mi lenne, ha felébrednénk? Mi lenne? Nem mondom meg, bőven elég, hogy maga az én álmomban falábat visel. Én élek, mondta a falábú, nemrég megfőztem életem első húslevesét, azóta mindennap főzök magamnak egy tányér húslevest. Miért? Mert gyermekkoromtól szeretem a húslevest, és csak a húslevest. A petyhüdt arcú némi rémülettel nézett fel az égre. Uram, elmebajos szitakötőket is teremtettél? Mondja csak, fordult a falábúhoz, maga tényleg eszement? Meneküljek? És miért csak a húslevest? Miért? Elmondom, válaszolt a falábú. Elmondjam? Nézze, elmondhatja, időnk van bőven, merthogy az idővel az a helyzet, vélte a petyhüdt arcú, hogy egy szitakötőnyi idő és a mindenséggel mérhető egymilliárdnyi időegység között lemérhetetlenül csekély a különbség, lehet, hogy nincs is különbség. És az örökké tartó álmok időtartama valamivel hosszabb a végtelennél, ha teszem azt, mi örök életű álmot álmodunk most. Gondolom, ez világos. A falábú egy kicsit töprengett. Nem tudom, hogy ezekkel a gondolatcsatangolásokkal tulajdonképpen mi a célja, maga ideülteti közénk Istent, érzem a kisugárzását, az örökkévalóságát, azt is érzem, hogy Isten gyónni szeretne valakinek, merthogy nem sikerült a teremtés, én meg el akarom mesélni magának a húslevesem történetét, és el is mesélem, mert nekem ez nagyon fontos. Ha a hangya ösztöneiben türelmesen várja ébredését a lélek, akkor az én húslevesem történetét is értékelni fogja az Úr. Uram, ez az ösztön ügy egy kicsit sántított, de sebaj, a filozófiában is szükség van segédmunkásokra, úgyhogy csupa fül vagyok, ámbár megjegyezni kívánom, hogy az istentagadókat álmomban sem szeretem, de magával kénytelen vagyok kivételt tenni, meghallgatom, beszéljen. Jól van, akkor figyeljen.
Nem láttam hullócsillagokat a szemében, színjátszó igazgyöngyök kavalkádja ragyogott bennük, s kezének moccanásai nem voltak színpadról ellesett mozdulatok, mintha röpdöső lelkek érintették volna meg a fejem, a mennyekben lehet ilyen a simogatás, aztán lassan átnyúlt az asztal fölött, belemerítette evőkanalát a húslevesembe, s tartalmát belecsepegtette remegő ajkaim közé, akárha ujjnyi nagyságú álombalerinák röpdöstek volna körülöttem, hangtalanul, nemes tartással, de meztelenségükben mégis érzékien, tizenhat évesek voltunk mindketten, a szomszédék lánya volt, éveken keresztül utána leselkedtem, hogy miért hívtak meg ebédre, erre már nem emlékszem, de jött a háború, menekültünk, szétszéledtünk, elveszítettük egymást véglegesen. Eltelt hatvan év, s ezelőtt néhány héttel valaki nekem rohant a piacon, átölelt, és azt mondta, hogy „édes, te édes, tudtam, hogy élsz, hányszor, de hányszor álmodtam veled, gyere, főzök neked egy húslevest!” Egy banya volt. Rikító öltözékben, derékig csüngő, döblec nagyságú emlőkkel, a felfedezés lelkesedése ott volt ugyan a hangjában, ám a kiveszőfélben levő élet napnyugtát sóhajtozott laposan pislogó szemében, ráncai halmazában egy arcra feszített, eltorzult maszkot láttam viszont, a hájas hurkák földrengést imitáltak siralmasan ficánkoló, deformálttá hízott testén, majd máskor, mondtam, persze, még összefutunk, hát, igazán örülök, csókolom. Otthon, az előszobai tükörben próbáltam viszontlátni egykori önmagam. Nevetségesen kicifrázott vadászkalap volt a fejemen, orrközépig lecsüngő, táskás szemek, a kiveszőfélben levő élet napnyugtát sóhajtozott laposan pislogó szememben, ráncaim halmazában egy arcra feszített, eltorzult maszkot láttam viszont, sajnálkozva néztem deformálttá hízott testemet, és visszasántikáltam a piacra, visszasántikáltam, hogy megkeressem a rikító öltözékű banyát, akinek valamikor színjátszó igazgyöngyök kavalkádja ragyogott a szemében, most meg húslevest akart főzni nekem, de sehol sem találtam, azóta sem lelem. Egy kofától megkérdeztem, hogyan kell húslevest főzni, azóta mindennap azt eszem. A petyhüdt arcú nem kommentálta az esetet, dolga volt, újra meg újra meg kellett számolnia a faleveleket, nekem sem könnyű, vagyis hogy nagyon nehéz, ha szél támad, számolni sem lehet, tudja, hogy ez mit jelent? Nem, nem mondom meg, maga istentagadó, magának nem szabad megtudnia, hogy mi a lényeg. Mielőtt elváltak volna, csak annyit mondott, „nehogy felébredjen, ember, nagyon kérem”.
Másnap a falábú egyedül ült a sétatéri padon, a petyhüdt arcú sehol. Lehet, felébredt közben, gondolta, s kiderült, hogy saját magát álmodta meg, nem engemet. Vagy lehet, hogy az örök életű álmok mégsem örök életűek? És nemsokára én is felébredek? Na jó, akkor gyorsan megszámolom helyette a földre hullt faleveleket, annyi időm talán még maradt.
Egy, kettő, három…
Bírák
Nem küldtél jeletTeremtés örök kényszerében aki végtelen élőmobil egyműves önszobrásza- mérnöke, aranykezű iparosa vagy, voltak, létezők s eljövendők száguldó lelke, nekem nem küldtél jelet. Arra szántál, hogy megszenvedjelek, világból kiolvassalak, tudjam veled, hogy nem vala kezdet, s be sem fejezhető ez az egész, és hitlerek, AIDS-vírusok, sugárzó rommezők közt most épp mi, épp így gémberedünk elő a létre. – Szerencsés tévedésed, szépség- és jóság-verte lény, szabad-szerelmes ember: én elgondoltalak minden határomig. S nem küldtél jelet. Arra szántál, hogy így ismerjelek: a hideglelős hiedelmek gyűlölködő, hiú és ostoba isteneitől legtávolabb, jó filozófiák mélyeiben amint hasonulni kezdesz magadhoz, önspirálon önfényed nyüzsgése te, Mindenség Természete. – Így vagy jelen – azonosan a pezsdítő Gonosszal is – elektronom perdületében, az Univerzum ez éppen táguló parányi szegletében, mint másfelé, a sűrűdőkben, az antianyagban, a világzárvány fekete lyukakban, amint elküldöd megváltó fiaid az otthonos bolygók lényeihez, húsból-vérből, amint írva van ottani bibliákban. Hogyan is hívjalak, mire kérjelek, miért is féljelek? Dicséretemmel mire mennél, mire kéne kis elragadtatásom? Tudlak – hogy higgyelek? Természetem vagy: nem tagadlak. Köszönöm csak, hogy itt vagyok magamnak, s részem van abban, akármennyi, amiért jó embernek lenni. |
 Búcsú |
Ahogy a semmiből előbukik s a Cottage Crescent
kanyarjában feltűnik tudható (:) nem kerülhető el
pillantásunk találkozása messziről sugárzik kedvessége
mely átragad társára is \ éppen Robert Burns gazdagabb
kutyáját sétáltatja vagy inkább futtatja ez a szép arcú
skót asszony kinek dús hajába sohasem ragad denevér
a mosolygós kutya jól tűri hogy szőréről az esőcseppek
visszapattannak az égig csak akkor lesz izgatott amikor
közelembe ér \ ilyenkor elkezd jajgatni a szél \ a skót
asszony tolmácsolja elkényeztetett barátja üdvözletét
néz csak ha kérdezem (:) lehet-e repülni tökéletesre
borotvált fűszőnyegen (?) nem unalmas hogy a
csontokban télen sem fagy meg a duzzadt velő (?)
Burns szegényebb kutyáját hiába keresem \ a költő is
háromszáz éve a sziklás temetőben pihen \ sírjáról egy
nedves kő kacagva elindul és a Cottage Crescentig gurul
Skócia, Adale, 2013. február 7.
Mátrai Zoltán, az öreg író, kereken egy esztendeje egyetlen elbeszélést, egyetlen sort sem írt már. Utolsó novellája a népszerű folyóiratban, ahogyan írótársai tréfásan-komolyan nevezték, a Mi sem fizetünk már című irodalmi lapban jelent meg. Ő maga, évek óta nyugdíjas már, csaknem két tucat többé-kevésbé sikeres regénye, annál is sokkal több, három nyelvből készült műfordítása után nem is a pénzért, inkább az értelmes munka öröméért dolgozott tovább.
Mintegy évvel azelőtt, a kilencvenharmadik születésnapja után érezte először igazán, döbbenten, hogy megöregedett. Gyermekkora óta nevezetes volt a családja, iskolatársai, barátai körében a kitűnő emlékezőtehetségéről. Nevek, dátumok, földrajzi kifejezések, versek szinte gondolkodás nélkül jutottak eszébe. Most pedig csak ült az íróasztala előtt, újra meg újra olvasta – nem a számítógépén, hanem a már foltossá fogdosott és forgatott papírlapon: Kovács János, a fiatal földrajztanár és menyasszonya, Juci, aki az egyik alföldi kisvárosból…
De hogyan is akarta folytatni? Mit akart ő tulajdonképpen írni? Mit is tud ő maga róluk? Mit kell még tudnia, hogy megírhassa, miért szeretik ezek egymást, miért is akarnak összeházasodni? Tudja-e maga elé képzelni, látni őket, még a gondolataikban is olvasni?
Földrajzot ő maga is tanult, valamikor sokat utazott is, bejárta szinte a fél világot… És idegen nyelveket is tanult, még latint is. Post equitem sedet atra cura… De, a fenébe is, hogyan folytatódik… és ki az, aki mondta? Kinek a háta mögött ült a sötét gond… a lóháton menekülő trójai királyén? Vagy az egyik római vezérén? Netán a csaknem tíz évig bolyongó Meneláosz háta mögött? Ám, mi köze van mindennek a budapesti Kovács János és az alföldi Jucika esküvőjéhez?
Soha nem volt igazán jó matematikus Mátrai Zoltán. De éppen az elmúlt héten döbbent rá, hogy elfelejtette, miként kell több tagot több taggal osztani. Baj? Ugyan, gyorsan elővette fiókjából azt a, mindössze néhány forintért vett, kis kézi számológépét. De eszébe jutott, tudott ő valamikor régen még valószínűség számítást meg egyéb, bonyolult matematikai műveletet is végezni. És, ki tudja, miért, hiszen minden csupa rejtély az életben, arra emlékezett éppen, hogy valamikor mennyire szerette, egyebek közt, a német költészetet is. Iskolai ünnepélyeken többször is szavalt német költeményeket: Schiller – vagy talán Heine? – versét: Wer reitet so spät durch nacht und Wind…
Ült fáradtan, öregen az íróasztalánál, a feje is megfájdult. Be kellene vennie egy tablettát abból a… De hirtelen nem jutott eszébe annak a fejfájás elleni tablettának a neve.
Ám, mi köze mindennek Kovács János és Jucika esküvőjének a megírásához? Hogy az pontos, meggyőző és lehetőleg még szép is legyen? Az igazság – mondta magában. Hiszen az életünkben minden összefügg – munka, szerelem, élet és halál…
És egyszerre csak felkiáltott: – Dehogy is Schiller, hiszen azt a német verset Goethe írta! Ha valótlant írok bármiről is, János és Jucika szerelme sem igaz. És Ithaka királya Odüsszeusz volt, aki nem lóháton, hanem hajón bolyongott, ő volt az, akire öt évig várt hűséges felesége, Penelopé. Ha nem ezt írom a novellában, akkor a földrajztanár Kovács János és Jucika szerelme sem volt igaz.
Minden összefügg…
És Mátrai Zoltán felkapta a töltőtollát és gyorsan írni kezdte: Kovács János, a fiatal földrajztanár, aki Budapest nyolcadik kerületének egyik legkoszosabb mellékutcájában született…
csúcsán álló kocka
36.
Istenem, ha vagy, ha nem vagy,
Tennél csodát, hogy megmaradjak?
Ne ráncos, trottyos, kerge vénnek,
szélszárnnyal szántó süvölvénynek –
A világ végén veszteglő lélek
Árnyát őrizd meg. Sokat kérek?
Ha testem – nem baj! – megtér a porba,
Süvöltésemet uszítsd rá a sorsra.
Istenem, de kár, hogy nem vagy!
Torzszülött tanok haldokolnak.
Ma már nem hívlak, s messze a holnap…
Hiányos hitek, dumák dadognak,
Kigyúrlak önnön képemre ismét,
Viszonozd vétkem: hírem se hintsd szét.
uram te olvasztod meg a havakat
s te adsz a gyorsfutású folyóknak medret
uram adsz-é nekem utat a télvégi csendben
s vezet-é majd az az út innen amoda
madarakkal díszíted a feszülő fákat
daluk felpántlikázza az enyhülő szelet
uram lesz-é az énekemnek élő tavasza
vagy maradunk a télben télben mindörökké
Meredve virradatra, tárt szabadra,
miként a puskacső, szegezve égnek,
emelkedik, sudárodik magasra,
ma meghal, ámde van gerince, nézd meg.
Állvány és szobor I.
tükröm vak kacat
nem látom benne az arcodat
meggyónnék de nincs kinek
magamra hagytak az égiek
élek
vagy valami ilyesmi
esetlenül
fagyosan
mint elefánt a flamingók között
mint sár a jég alatt
rohadt csöves mondják
arcuk mint a gyilkosoké
nem szólok
születésemtől néma vagyok
és féloldalt béna
így élek
minden fölösleges
elmélkedem a romba dőlt állomáson
sárga virágok nyílnak a vörös téglakupacokon
nincs semmim
nincs szavam
csak négy a papíron
talán még elbírom
világvég
faluvég
gizgazok
pocsolyák zsíros üvegén
tompa nap ragyog
kolduskalibák
bújnak meg a bűzben
mint tűzben az agyag
kérgesedik a jövendő
Ha járatos lennék a zeneszerzésben
érzelmes szonátát, s dübörgő szimfóniát
vernék-ütnék a fekete-fehér billentyűkön –
s akarnám, hogy a húr-hangok rezdülései
oly feszesen mondják, kiáltsák érzéseim,
miként szemem fénye előtt feszülnek melleden
blúzod fekete-fehér csíkjai…
Az I. világháború kitörésének közelgő 100. évfordulójára
Szántottál, Úristen,
arattál, Úristen,
tarló földed hátán
maradtál Úristen!
Csépelted magodnak,
csépelted magadnak
pergő szemeinket,
hogy meg is fakadnak.
Szemünkből öntözzük a földet.
Téged vetünk bele, testvér!
Hallgatjuk, hajt-e már a szíved
vérszínű, csillagos virágot.
Szántsál hát, Úristen,
Bántsál hát, Úristen,
srapneles meződbe
hullassál, Úristen!
Vetésed megjárjad,
Patkóval megvágjad,
szuronyhegyeiddel
bé is boronáljad!
Szemünkből öntözzük a földet.
Téged vetünk bele, testvér!
Hallgatjuk, hajt-e már a szíved
vérszínű, csillagos virágot.
Vetettél, Úristen,
Vétettél, Úristen,
árkaid aljába
letettél, Úristen!
Vermeljed fagyásig
rabjaid rogyásig;
maradunk mi mégis
új feltámadásig.
Szemünkből öntözzük a földet.
Téged vetünk bele, testvér!
Hallgatjuk, hajt-e már a szíved
vérszínű, csillagos virágot.
Az Édentől Keletre Kerületi Bíróság dr. Kerub tanácsa tárgyalta első ízben a bűnügyet, mely egyszersmind első volt a kriminalisztika történetében. Az ügyész azzal vádolta Káint – családneve ismeretlen –, hogy fiútestvére, Ábel sérelmére életellenes bűncselekményt követett el. Fémesen csillogó vasbaltával vágta fejbe a sértettet. A bíróság megállapította, hogy a tettet testvérviszály előzte meg. Hogy ez volt-e a kiváltó ok, arra nem találtak hitelt érdemlő bizonyítékot. A védelem kifejtette: amennyiben bebizonyosodnék, hogy a gyilkosság de facto megtörtént, a vádlott akkor is felmenthető, hiszen jogos felháborodásában, a Természet iránti felelősségérzettől áthatva cselekedett. A sértett ugyanis fölfelé szálló füsttel szennyezte a felső légrétegeket, így segítve elő, hogy Földünkön kialakuljon a melegházhatás, és a Teremtés ötödik valamint hatodik napjának eredményei megsemmisüljenek.
Az ügyész Ádámot és Évát idézte tanúnak. Ők távolról állítólag látták az esetet, hajlandók is voltak tanúskodni, ám a védő az igazságügyi orvosszakértő jelentése alapján vérrokoni kapcsolatot mutatott ki a tanúk, az elkövető és a sértett között. Vallomásukra tehát nem kerülhetett sor.
További perdöntő adatok beszerzését javasolva dr. Kerub új tárgyalási időpontot tűzött ki. Egyúttal kötelezte a gyanúsítottat, hogy beadandó okmányaihoz bélyeget csatoljon.
Ez az úgynevezett Káin-bélyeg meghonosodott a közbeszédben.
A per következő fordulója az Özönvíz utánra esett.
Noé, mivel a vétkességet megállapító jogerős ítélet még nem született meg, nem engedhette Káint a többiekkel együtt vízbe fulladni. A megmenthető emberkontingens szűk volta miatt – az Úr egy pillanatra lankadó figyelmét kijátszva – bárkájába csak úgy fogadhatta, hogy egy barlangi medve (Ursus spelaeus) leölt nőstényének bundájába bújtatta. (Ezzel magyarázható az állatfaj kihalása.)
A Káin-ügyben később az óegyiptomi bíróság József-tanácsa folytatta a vizsgálatot. A védő mindenáron el szerette volna érni, hogy védencét a szándékos emberölés vádja alól fölmentsék. Rosszul állt a szénája, mert a vádhatóságnak elegendő bizonyítéka volt. A bíró döntése felől senkinek sem lehettek már kétségei.
A védelmet támogató fáraói akarat azonban külön nyomozást rendelt el, melynek során fény derült József bíró szexuális botrányára, azaz a férjezett Putifárnéhoz fűződő házasságtörő viszonyára. Az erkölcsileg ily módon alaposan ellehetetlenült bíró önként mondott le megbízatásáról. Korengedéllyel nyugdíjaztatta magát, és tanyájára visszavonulva hét sovány tehén tejhozamának bevételével igyekezett járandóságát kiegészíteni.
A római birodalom ítélőszékének jogtudorai egyöntetűen követelték, hogy a Káin-perben hallgattassék meg a másik fél is: audiatur altera pars. A halottidézőkkel nem jutottak dűlőre, mivel azok nem tudták, milyen nyelven érthetnének szót az áldozattal.
Egy távoli kolóniáról érkező légiós centurio ekkor azzal a hírrel állt elő, hogy a júdeai sivatagban személyesen találkozott Ábellel, aki éppen a nyáját terelgette, és büszkén mutogatta a már behegedt, de azért még látható fejsebeit.
A bíróság ezúttal a sértett előállítására utasította a hatóságot. Mire a nyomozók megállapították, hogy a légiós tiszt információja minden alapot nélkülöz, a nyáj szerteszéledt, s a birodalom összezsugorodott.
Bizánc félelmetes falai között a per tárgyalását újrakezdték, és sikeresen végig is vitték. Azaz hogy majdnem végig.
A császári ítélőszék vétkesnek találta Káint, és egyrendbeli gyilkosság, valamint lábasjószág mint vagyontárgy füsttel való egyrendbeli megmérgezése miatt halálra ítélte. Az indoklás 13/234-B/1111. pontja szerint Káin az emberellenes bűntett elkövetése előtt egy órával pásztortüzet gyújtott, akárcsak testvéröccse, ám az ő tüzének füstje nem hogy felfelé szállt volna, de a talaj mentén gomolyogva mind a maga, mind az Ábel juhait megmérgezte. Az anyagi kár tetemes volt.
A kivégzés előtt a Szent Szinódus küldöttei között parázs vita támadt. Képtelenek voltak egyértelműen eldönteni, hogy az ítéletet máglya vagy mágia alkalmazásával kellene végrehajtaniuk. Az elipszilon-pártiak és a pontos i-hívek összecsapásaiból háború kerekedett. Egy korabeli poéta aforizmája szerint háborúban nemcsak a múzsák hallgatnak, hanem – inter arma silent Iustitia – az igazságszolgáltatók is.
A toledói főinkvizítor, bár ismerte a bizánci ítéletet, nem tartotta elfogadhatónak. Vizsgálódásai során ugyanis fölmerült benne a kétely: hátha nem is Káin ölte meg Ábelt, hanem Ábel Káint, s hogy a hatóságot félrevezesse, posztumusz nevet cserélt vele. A névcsere mechanizmusát tanulmányozandó, s hogy gyanúját igazolódni lássa, Torquemada tizenegyezer-hatszáz-harminchat tanút idézett az inkvizíció elé. E tanúk előzőleg valamennyien nevet változtattak, hogy elkerüljék a már hatályos üldöztetést.
A névváltoztatással természetesen kimondatlanul is elismerték bűnös voltukat, de azért belső késztetést – például anusba bökött izzó vasrudat – éreztek, hogy ki is mondják. Utána felcsigázva és elcsigázottan vártak a vasmenyasszony végső ölelésére.
A védelem mindazonáltal elérte, hogy újabb szakértőket bízzanak meg. A vádirat ugyanis úgy szólt, hogy Káin egy fémesen csillogó vasbaltával követte el rémtettét.Az ótestamentumi történet kora tudvalevőleg megelőzte a vaskorszakot.
Az úgynevezett Káin-üggyel a legközelebb a tizenhetedik században foglalkoztak. A hágai bíróságon a vádlott védelmével megbízott prókátor, aki Descartes emlőjén, egy szövegváltozat szerint elméjén nevelkedett, elmésen forgatta az akkoriban divatossá vált ráció, racionalitás fegyverét. A begyöpösödött agyú konzervatív teológusokat megszégyenítve briliáns – mellékállásban gyémántcsiszoló volt, mint kollégája, Spinoza – logikával sikerült bizonyítania, hogy a szóbanforgó testvérpárral egyidőben másoknak is létezniük kellett, különben kihalt volna az emberiség. Márpedig ha akkoriban mások is éltek, az elkövető közülük is kikerülhetett.
Hágában tehát elrendelték a pótnyomozást, és várták a listát, mely Káin és Ábel kortársainak nevét tartalmazza.
A kutatómunkát hátráltatta, s így a névsor közzétételét késleltette néhány apró, jelentéktelen körülmény, úgy, mint a felvilágosodás, a nagy francia forradalom, a napóleoni háború, az ipari és egyéb forradalom…
A periratok Hágából kalandos úton Angliába kerültek. A gloucestershire-i törvényszék három hónapon át igyekezett megpuhítani a gyanúsítottat, aki ugyanolyan maradt, mint a zsűrinek felszolgált híres angol bifsztek.
A brit tudomány ekkorra már igencsak differenciált lett. A szakértőül felkért kainológusok és abelológusok kis híján hajbakaptak, ám végül is egybehangzóan állapították meg, hogy a gyilkosság indítéka nem volt más, mint azonos neműek, ráadásul testvérek szerelme, s az abból eredő féltékenység.
Az ezernégyszáznyolcvannégyben, Harmadik Richárd uralkodása idején Chesterben született verdiktre mint precedensre hivatkozva a bíró az esküdtszék többségi döntése nyomán Káint fajtalankodás miatt három évi fegyházzal sújtotta. Az elítélt a readingi büntetésvégrehajtási intézetben kajánul újságolta rabtársának, egy Oszkár nevű írnoknak, hogy ítéletében éppen csak a gyilkosságról nem esik szó.
Annál több szó esett azonban a bűncselekmények eme fajtájáról a huszadik század huszas éveinek bulvársajtójában. Káin ügye reflektorfénybe került, miután egy nemzetközi régész-expedíció Mezopotámiában, a tel-ahuri homokbucka mélyén rábukkant a kettétört lábszárcsontra, mely minden kétséget kizáróan – legalábbis a tudósok szerint – Ábelé lehetett.
Megvolt tehát a corpus delicti. Kezdődhetett ismét a bűnvádi eljárás.
A védelem ezúttal sem adta fel a reménytelennek látszó küzdelmet. A felkért tudományos szakértők, Oxford, Cambridge, a Harvard, a Yale professzorai a legkorszerűbb laboratóriumi vizsgálatokra támaszkodva feketén-fehéren bizonyították, hogy a lelet, a kettétört lábszárcsont nem az Ábel nevű sértetté.
Mi több, nem is emberé (Homo sapiens sapiens). Hát kié? – csattant fel az ügyész. Helytelen a kérdés, riposztozott a védő. Nem kié, hanem mié? A fosszilis testrész valójában egy „kacagó”, azaz foltos hiéna (Crocuta crocuta) maradványa, törését pedig egy másik sértett, egy kikacagott szélesszájú orrszarvú (Cerathoterium simum) öklelése okozta.
Amit ilyen esetekben ejteni kellett, megint csak ejtették.
Nem csupán a Bibliában van megírva, hogy Káinnak bűnhődnie kell. Ez áll a Sors Könyvében is.
Egy évvel a második világháború befejezése után az első emberpár fiának egy magyarországi népbíróság előtt kellett gaztettéért felelnie. Tanú akadt elég, a közvetlen és közvetett bizonyítékok elborították a sebtiben tákolt pulpitust.
Káint csupán egyetlen gyilkosságban tudták elmarasztalni, míg más delikvensek lelkén százával, ezrével, tízezrével száradtak az ártatlan emberéletek. Történetünk „hősét” tehát – megbocsáthatatlanul enyhén – egyszeri pénzbírságra ítélték. Százezer pengőt kellett fél éven belül befizetnie.
Az ügymenet gépezetébe megint csak a Történelem piszkált bele. Az addig még soha nem tapasztalt infláció során Káin a feketepiacon eladta a zakójában talált gyufaskatulyát, s az így szerzett százezer pengőből leperkálta az összeget. A harminc gyufaszálból huszonnyolc árát még vissza is kapta.
A nemdemokratikus rendszer igazságtalanságait jóváteendő a demokratikus rendszer kötelességének érezte, hogy belelapozzon a Káin-dossziéba. Az arra hivatott és hívatlan hivatalok a sajtóban megszellőztették Káin háromperhármas tevékenységét, közzé tették néhány titkos jelentését, ám ez csak politológusok jól jövedelmező médiaszerepléseire adott alkalmat, számonkérésre nem.
A gyilkosság azonban nem évül el.
Káin ellen a törvényesség szigorú betartásával vádat emeltek. A per elkezdődött. Az ítélet – elsőfokon – meg is született. Hogy milyen ítélet, arra nem érdemes szót vesztegetnünk, hiszen a sztárvádlott és sztárügyvédje fellebbezett. Az ítélőtábla úgy döntött, hogy tartalmi hiányosságok és formai szabálytalanságok miatt az ügyet visszaadja az elsőfokon eljáró tanácsnak.
Az ítélet megszületéséig háziőrizetet rendeltek el.
Káin „otthona” egy nádkunyhó volt, melynek falait az orkán csakhamar szanaszét röpítette. Szakértők mentek a négy égtáj felé, hogy a nádfal darabjait megtalálják, és ha ez sikerül, kiszámítsák a „ház” faltól-falig terjedő területét.
Mielőtt dönthettek volna, Káin önként jelentkezett a hatóságoknál. Mint mondta, nincs vesztenivalója.
Jelenleg a bíróság harmadszorra elhalasztott, de végre-valahára elkezdett tárgyalássorozata foglalkoztatja és osztja meg a közvéleményt.
Az ülés egyik szünetében a törvényszék folyosóján a védelem sajtótájékoztatót tartott. Riporteri kérdésekre válaszolva az ügyvéd felvázolta a fényes jövőt. Ha az ítélet elmarasztaló, ők mindenképpen föllebbeznek. Ha a föllebbviteli döntés sem kedvező, felülvizsgálati kérelemmel élnek.
Az újságírók magát Káint is szóra szerették volna bírni. A legközelebbi terveiről faggatták, de ő hallgatásba burkolózott. A kamerák az összes létező szögből mutatták daliás termetét. Jól látszott, amint sejtelmesen mosolyogva széttárja zubbonyának két szárnyát. A nyiladékban fémesen csillogó tárgyat pillanthatott meg a közönség.
Madách Imre
Személyes név má sokén magyar vagyok regisztráltatom magam te magyar vagy mész regisztráltatni ő magyar igazolja az igazolvány mi magyarok vagyunk csak jogaink kasztráltak ti magyarok vagytok mind kit regisztrálnak ők magyarok bárhol mind-mind regisztráltak magyar aki elmegy aki menni sem tud magyar a gazdag kinek semmi nem jut magyar a vándor és az oligarcha színes a paletta csak a szürke marha viharos a tenger dülöngél a gálya tudja a kapitány csakhogy szarik rája ajzanám nyilamat de hát kibe lőjem magyar van mögöttem magyar van előttem kaszámat elvette a felcsúti herceg ő is magyar persze de a szú már perceg |
 Bohóc, gitárral |
1 A föld síkjáról kiáltok,
mert a lelkemen, mint
a cseréppoháron, finom
repedések: Vígy el
engem a sziklára, ahová
én nem jutok!
2 Mert te vagy az én
szállítóm és utazási irodám.
Vígy előbb föl a magasba,
sétarepülésre, hadd nézzem
életem kívülállóit, magamat,
fölülről.
3 Úgy cikázzak dolgaim között,
mint egy szúnyog a szobában,
de ne kelljen vért szívnom,
és ne csapjanak le.
4 Uram, segíts hozzá, hogy
átkaim megfoganjanak,
bájitalom hasson.
Vegyék, amit kifőzök,
és értsék!
5 Nem Thaiföld kell, Alaszka,
vagy a Déli-sarok. Nem is
egy séta a Hold könnyű
kövei között, és nem is
sárkány hátára akarok
pattanni, hanem söprűre.
6 Ellenségeim ablakához repüljek,
és bedobjam kővel, onnan meg
egy kenyeret dobjanak vissza,
hogy végre belássam,
képzelődés volt, nincs
is senki ellenem.
7 Vagy ez most csak
azért van így, mert
Te vagy velem?
Te, akit hisznek, vagy hinni akarnak
az elhagyottak, a gyámoltalanok,
akik, ha élnek, akik, ha halnak
keresnek Téged, vezércsillagot
az ég kárpitján, magányuk fölött;
Te, aki engeded, aki még hagyod
a reményt kis motyóink között
léted ábrándjával továbbcipelni,
Uram! Fogadj el engem, ha vagy!
Szerettem volna ember lenni,
nem védtelenség, szirti fagy,
nem kétely, nem meghasonlás,
csupán emberöltőnyi pillanat,
élő agyagteremtmény, a képmás,
akibe lelket leheltél, aki szilárd,
aki a létezés kódolt láncolatán
viszi a gének lámpását tovább;
Uram! Fogadj el engem, ha vagy!
Pusztaság voltam, kezdeted,
magam köré Téged takartalak;
hitből naponta megteremtelek,
mutasd, ó, mutasd meg magad!
Alakíts naponta, légy Te a véső,
mozgatóerőm, büszkeségem,
mert jobbnak lenni, sose késő;
ó, felejtsd bűneim, tévedésem!
Uram! Fogadj el engem, ha vagy!
Valóságképzet! Nem festett egek,
nem díszek, szobrok, szolgálók
hoznak elém, ha látni vágylak;
oltárod mindvégig magam leszek,
áldozok neked, Életnek, Halálnak;
Engedd hallani itt belül szavad!
Bárányod vagyok, tévelygő fiad,
emberöltőnyi léte egy villanásnak;
Uram! Fogadj el engem, ha vagy!
Az utca másik felén laktak. Különös, hosszú, többlakásos, nagy udvaros házban. Két testvér, a feleségek és a gyerekek. Ferkó bácsi magas és csinos, Laca bácsi kövérkés, alacsony, izzadós. Soha sem derült ki pontosan, miből is élnek, de a környékbeli nívóhoz képest nem ment rosszul a soruk.
Apám szerint nem volt minden igazán törvényes, amihez nyúltak. Egyébként nem voltak különösebben okosak vagy kedvesek, mégis az amúgy végtelenségig finnyás és mizantróp nagyanyámat valamivel levették a lábáról. Különösen Laca bácsiért lelkesedett. Mondhatott az bármilyen hülyeséget, Mamám kinyilatkoztatásként kezelte a szavait. Szomorúan konstatáltam, hogy ehhez képest mennyire nem értékeli a saját fiát, az apámat, aki pedig sokszorta tájékozottabb és okosabb volt, mint ezek az orosházi senkiházik. De nagyanyám oda sem figyelt nagyobbik fia bölcs szavaira, nem ült le vele beszélgetni, ahogyan a nagyapám, aki minden látogatása alkalmából kifaggatta apámat a világ dolgairól. Laca bácsi viszont rendszeresen átjárt Mamámékhoz, mindenről véleménye volt. Az öregasszonynak pedig gusztustalanul hízelgett. Ha lehetett, nem is maradtam a konyhában, amikor nálunk tanyázott, viszolyogtam izzadós tenyerétől, zsíros arcától és főként ájtatos dumájától.
Már nem emlékszem, miért mentem át hozzájuk egyik nap a forró és fülledt szieszta időben. A kapu nyitva volt ugyan, de nem találtam senkit a házban. Már indultam kifelé, amikor az udvar végéből, a nagy műhelyből kiszólt Laca bácsi: „Gyere be, itt vagyok.” A félhomályos helyiség nagy munkaasztalánál ült fürdőgatyában. Már az ajtóban éreztem savanyú izzadtságának szagát. Meglepett, mennyire kedves velem, pedig amúgy észre sem szokott venni. Szinte rokon módjára kezdett viselkedni. Előre hajolt, és közel húzott magához, megsimogatta a fejem, dicséretekkel árasztott el. Teljesen zavarba estem, amint lelkesen áradozott a csinos kis kantáros egyberészes fürdődresszemről. Nem értettem, hogy miről is hadovál, miért kell majd nekem nemsokára inkább bikini.
Egyre kínosabb volt, ahogy vaskos ujjaival a karomat és a hátamat kezdte simogatni, csipkedni, s még közelebb húzott magához. Már éreztem a hagyma szagú leheletét. Ahogy a szemem egyre jobban megszokta a sötétet, fokozódó ijedtséggel vettem észre, hogy Laca bácsi tekintete egészen furcsa és zavaros. Próbáltam távolodni tőle, de az addig simogató kezek, egyszeriben erősen rákulcsolódtak a karomra. Szinte fájt a szorítása, felszisszentem, de nem engedett. Egyáltalán nem értettem, mi ez az egész, de egyre kellemetlenebb és fenyegetőbb volt. Az egyik kezével átfogta a derekamat, megfordított, és maga elé húzott, úgy, hogy a hátam hozzátapadt izzadt és szőrös mellkasához. A csípőmet a combjai közé szorította. A szívem úgy kalapált, majd kiesett a helyéből. Laca bácsi pedig egészen közel hajolt a fülemhez, és zavaros, furcsa dolgokat kezdett suttogni. Éreztem, hogy az ő szíve is hevesebben dobogott, engem pedig már az ájulás kerülgetett. Ekkor a poros asztalról elém húzott egy nagy zsíros fedelű fényképalbumot.
„Na, mondd meg szépen, mi ez?” – bökött rá az első fotóra. A képen egy meztelen férfi állt valami vízparton a nemi szervét a kezében fogva. Egy szót sem tudtam kinyögni, ahogy lassan lapozni kezdett. Elképesztő fotók tömege ordított rám a lapokról, meztelen nők és férfiak, külön-külön és együtt, kettesével, vagy csoportokba összegabalyodva. Forróság öntött el, rémülten bámultam a gyilkosan tömény látványt. Egy-egy meztelen képet láttam már korábban is, a legvadabbat – egy férfiről és nőről nem igazán szokványos pózban – éppen az apám zsebében találtam, amikor aprópénzt akartam csórni tőle. Ahhoz fogható mennyiséget és sokféleséget viszont, mint ott a félhomályos műhelyben, elképzelni sem tudtam.
Már nagyon féltem. Elképzelésem sem volt róla, mi fog történni, hiszen teljesen váratlanul ért az egész, szinte sokkolt. Testről, férfiakról és nőkről, s főleg, ami köztük történik, homályos elképzeléseim voltak. A felnőttek suttogásaiból, zavart kacarászásaiból, talányos dörgedelmeiből sejtettem, hogy létezik egy sötét és bűnös birodalom, amelyikben teljesen követhetetlen módon történnek a nevetni vagy undorodni való dolgok. Anyám zavart szavai és a hittanórák tanulsága az volt, hogy semmit sem szabad tudnom róla, mert csúnya, viszont nagyon vigyáznom kell, mert lány vagyok. De mire is? Nem sokat gondolkoztam ezen a lehetetlen abszurditáson: hogyan vigyázzak, amikor azt sem tudom, mitől kellene óvnom magam. A műhely asztalán elém tárt látványról mégis rögtön tudtam: köze van ahhoz, amiről a titokzatos prédikációk és zavart vihogások szóltak.
S bár Laca bácsi a maga testi valójában egész egyszerűen undorított, később mégis sokszor eszembe jutottak a fotók, és igyekeztem magamban minél többet felidézni. Felkorbácsolták az érzékeimet, a félelem, az undor valami különös, megmagyarázhatatlan belső feszültséggel és kíváncsisággal párosult bennem. Amikor a képekre gondoltam, a bensőmben hullámozni kezdett valami, a hasam görcsbe rándult, a combjaim megfeszültek. Ijesztően új érzés volt.
Úgy a tízedik lapozásnál egyszeriben kezdett kitisztulni a fejem, mintha hirtelen megszólalt volna bennem egy vészjelző csengő. Tudtam, pillanatokon belül ki kell törnöm, különben valami szörnyűség fog történni velem. Az idegen test megengedhetetlen közelsége addigra teljességgel elviselhetetlenné vált. Éreztem, hogy a bácsi térdeinek szorítása enyhülni kezd valamiért. Minden erőmet összeszedtem, és az átmeneti bénultság után, kitéptem magam a kezéből.
Eszelősként rohantam ki az udvarra, felrántottam a kaput, és már kinn is voltam az utcán. Egyetlen irammal átvágtattam a poros úton, ügyes ugrással kaptam le a kulcsot a kapunk tetejéről, már fordítottam a zárat, feltéptem az öreg fakaput, beugrottam, és belülről kétszer bezártam. Aztán megállás nélkül végigrohantam a hosszú verandán, feltéptem a hátsó udvar ajtaját, azon is végigrohantam, a félelmetes kakasokkal mit sem törődve, tíz nagy ugrással átvágtam a tyúkudvaron. Már a kertkapu kilincsét markoltam, aztán elrohantam a góré mellett, majd a középső kerti úton dobogtam teljes sebességgel az enyhén emelkedő parton fölfelé. Meg sem álltam a kert végéig. Ott aztán a nagy szilvafa alatt, a kút mellett, lerogytam a fűre. Annyira szúrt az oldalam, azt hittem, belehalok. Hanyatt fekve nem is kaptam levegőt, négykézláb fordultam és úgy ziháltam égő arccal a nagy csöndes, déli hőségben.
Úgy fél kettő lehetett, remegett a levegő a forróságtól, és egyszeriben úgy elkezdtem vacogni, hogy a fogaim hangosan kocogtak, mint télen, amikor 41 fokos lázam volt. Úgy éreztem magam, mint akkor betegen: hol belesüppedtem a sötét semmibe, hol furcsán hullámzott a világ körülöttem.
Egy hét múlva, amikor átjött hozzánk Laca bácsi, remegni kezdett a gyomrom az idegességtől, rémülten kerestem a menekülés lehetőségét, de nagy meglepetésemre a férfi nem szólt semmit, észre sem vett. Attól fogva csak arra figyeltem, hogy kettesben ne maradjak vele. Próbáltam elfelejteni az esetet, az iszonyatomat és undoromat meg a döbbenetes képeket, de nem sikerült. Napközben eszembe sem jutott, de az elalvás előtti senki földjén váratlanul rám rontottak a szorongató emlékképek. A legrosszabb az volt, hogy mindent titkolni kellett. Meg nem tudnám mondani, miért, de nagyon szégyelltem magam, s úgy gondoltam, meghalnék, ha kiderülne az eset.
Tökéletesen egyedül voltam a félelmeimmel és a homályos jövő rémképeivel. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez gyakran így lesz, amíg csak élek.
Fiát zabáló Uránosz
Nyitott tenyérrel integettem,
mégsem vittem semmire.
Csaltam is.
Olykor öt ász került a pakliba,
de nekem nem jutott,
csak a potya lapokat csaptam oda.
(Veszett fillérek tömege csilingelt.)
Féltem, amennyire félni kellett,
de maradtam.
Ennyi telt tőlem, és
hittem én, de hogy!
Minden reggel, este,
meg vasárnap
sebesre miséztem a számat
hogy Uram, én úúúúgy szeretlek!
De hiába…
A rozsda csak csurgott
a betonoszlopon sebedből,
és egyszer végleg leestél,
amikor a drót elrohadt.
Azóta varjak pihennek kereszteden,
és fekáliát pottyantanak törött vádlid mellé.
Ó Uram…
Hajoltam, de hányszor,
és, amikor ezredszerre
ömlött rám a kübliből a szenny,
felálltam, úgy maradtam.
Szarosan,
ám egyenes derékkal bűzlök.
De mégis…
Tudom, te értékeled;
irtom a varjakat,
és időnként összesöpröm
a szemetet a tested körül.
Átszúrt fülcimpájú papok pulpituson.
Fekete reverenda alatt
szakadt farmer,
óvszer a farzsebben,
esetleg cigi is.
Prédikáció közben
Esztin, Erzsin,
de lehet, Gézán
jár az agyuk
– de ez már mindegy
(a szószék takarja
altestüket – még szerencse).
Isten az égben
Frontint szed, és
bort iszik rá.
Könnye szétárad
az ég medrében,
ahol a só már
kiette a pázsitot…
(Az angyalok
orgiáznak.)
Szabadnak születtél.
Aztán felfeszültél a
hétfőre, keddre, péntekre
(egész hétre, meg húsvétra, karácsonyra),
a beléd vert hétköznapok hegyes keresztjére
ami szívedbe rohadt.
Szabad ég…
Szakadék.
Augusztus derekán este tízkor érkeztem meg Guatemalavárosban a Hotel Colonialba. Midőn beléptem a kívülről egyszerűnek tűnő épületbe, egy komor fenségességet árasztó hallban, mit hallban, fogadóteremben találtam magam. A falakat a mennyezetig szénfeketére sötétedett, barokk faragásokkal díszített faburkolat fedte, és nem csak a csavart oszlopokkal és oroszlánfejekkel díszített recepciós pult, de még az oroszlánkörmökön álló kanapék is elmozdíthatatlannak tűntek. Az ódon spanyol hangulatot fokozta, hogy a társalgót „Lovagteremnek” keresztelték el, amelyet falra szögezett fegyverek és a sarkokba állított páncélok ékítettek, óriási kandallójában pedig valódi fahasábok égtek. A szobák egy szökőkutas belsőkert kerengőjéből nyíltak. Csodálkoztam e pompán, amely egy kétcsillagos – tehát viszonylag olcsó – szállodában körülvett. Na, bizonyára majd valami kis szűk cellába nyitok be a kovácsoltvas falikarokkal megvilágított folyosóból. Tévedtem, csupán az ágy majdnem akkora volt, mint egy modern szállodai szoba. Kedvtelve jártam-keltem a Colonialban, de a bárt nem találtam. Visszamentem a recepcióra érdeklődni.
– A patióban található a bár – igazított el a recepciós. – De csak délután kettőig van nyitva.
No, gondoltam magamban, akkor ez nem bár, hanem tejcsárda.
– És hol tudnék meginni egy sört?
– Sehol. Ilyenkor már nincs nyitva semmi, hacsak nem egy kínai étterem. De kólát adhatok önnek.
Az lehetetlen, hogy ne ihassak meg egy sört Guatemalában. Én még 1986-ban a prágai éjszakában is rábukkantam az italra, pedig ott, akkor tényleg minden bezárt este tízkor. Megnéztem a térképet, és az a mellettünk futó sugárút, amelynek a zajai alig szűrődtek be a Colonial vaskos ébenfakapuján, egyenesen a főtérre vezetett. Nekivágtam hát az éjszakai Guatemalavárosnak.
Alig húsz fok lehetett. A Yucatán-félsziget fullasztó éjszakái után itt az ezerötszáz méteres tengerszint feletti magasságban végre fellélegezhettem. A gyéren megvilágított 7. számú „sugárút” – valójában egy viszonylag egyenes, nem túl széles utca – teljesen kihaltnak tűnt, már autók sem igen közlekedtek rajta, viszont ahány pénzfelvevő fülke mellett elhaladtam, annak nem sokkal ott jártam előtt törték be az ajtaját, mint arra a szerteszéjjel heverő üvegszilánkokból következtettem. Megszaporáztam a lépteimet. Valamennyi vendéglátásra alkalmasnak tűnő helyiséget – a kínai éttermeket is – aknasötétség töltötte be. Csaknem egy kilométert sétáltam már, amikor a főtérre értem.
A Plaza Mayor Colonial felé eső oldalán egy sötét árkádsor futott végig, amely tele volt kartondobozokkal. A kartondobozok némelyike időnként megmozdult, és köhögés vagy krákogás hangzott fel alóla. A szabályos téglalap alakú teret azonban valamivel több fény árasztotta el, mint a 7. sz. sugárutat, egy vaskos falú, jellegzetesen tengerentúli barokk katedrális uralkodott felette, valamint a túloldalon egy monumentális és ízléstelen épület, alighanem a Palacio Nacional. Túl azon egy jellegtelen szállodaépület látszott, amelynek a bárjára azonban neonreklám hívta fel a figyelmet.
A bár talán nem is a szállodához tartozott, csak annak az épületében működött önálló utcai bejárattal, de nyitva volt, olyannyira, mintha sohasem akarna bezárni. Ha azonban a Hotel Colonialban a késő középkori gyarmatosító arisztokrácia világában érezhettem magamat, e helyre belépve az 1970-es évek kricsmijébe csöppentem. A töredezett, zöld műanyaglappal borított asztalokat piros műbor huzatú székek vették körül. A zománcozott söntéspulton fenyegetően sorakoztak a söröskorsók, mögöttük bevetésre várt a sörpisztoly. A sarokban zenegép állt, amelybe pénzt kellett dobni, hogy leemelje, lejátssza, majd visszategye a helyére a kiválasztott számot tartalmazó bakelitlemezt. A helyiség felett függő hatalmas ventilátor karjai saját tengelyükhöz képest annyira megdőltek, hogy látszólag bármely pillanatban alázuhanhattak volna.
Öten tartózkodtak odabent. Három mesztic, akik egy asztaltársaságot képeztek, és idénymunkásoknak vagy inkább csavargóknak tűntek és két kreol nő, egy fiatal pincérnő, aki mintha a Carmenből lépett volna ki és a felszolgálás mellett azzal is megbízták volna, hogy mindenkivel eljárja az habaneráját, végül egy öregasszony, feltehetően a tulajdonos, aki a söntéspult mögött trónolt szunyókálva.
Amint leültem, az öregasszony felébredt és végigmért, a pincérnő pedig kiperdült annak a munkásnak az öléből, akiében éppen ült, és előttem termett.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte kedves mosollyal, de nem olyannal, amely azonnal lehervad a felszolgáló arcáról, mihelyt elfordul a vendégtől, hanem amilyennel a férfire ragyog egy nő. Tőle még akár a kólát is elfogadtam volna, de azért el tudtam hebegni, hogy egy sört kérek. Térült-fordult és máris előttem termett egy palack, hidegtől gyöngyöző Gallóval. A címkén ez állt:
„Gallo, el orgullo de Guatemala” – vagyis, hogy ez a sör Guatemala büszkesége. Aligha fogom rosszul érezni magamat abban az országban, amelynek a sör a büszkesége. Főleg, ha az olyan finom, mint a Gallo. Mert bár a szomjúságtól tikkadt torok mindent képes benyelni, mint szent italt, ám a nyelv alatt képződő ízemlék azonnal megkeseredik, ha valami ócska lőrével gyalázták meg. Rásandítottam az árlapra, mert ehelyütt – csodálkozásomra –, az is volt, majd a zsebembe nyúltam, hogy hány üvegre futja a keretem, mert nem vettem ki túl sok készpénzt a repülőtéri bank-automatából.
A két száz quetzalos bankó – címlapján a szigorúan néző, tojásdad arcú Francisco Marroquínnal, a felirat szerint „az indiánok védőjével” – tekintélyes fedezetnek látszott. Amikor a pénzt visszacsúsztattam a zsebembe, feltűnt, hogy más is igen megnézte azt. Az idénymunkások között egy cigányképű, perzselő tekintetű alak vitte a szót, aki most nagyon komoran meredt rám. Az asztalomhoz invitáltam. Gyorsan átült és fürkészőn nézett a szemembe. Rendeltem neki is egy sört. Köszönettel ragadta meg az üveget, de a feszültsége nem oldódott még azután sem, hogy jót húzott a Gallóból.
– Amerikai vagy? – kérdezte.
Hát ez volt a baj, hogy gringónak nézett.
– Magyar vagyok – feleltem, és felkészültem rá, hogy most részletesen el kell magyaráznom, hogy a hazám melyik kontinensen és milyen országok szomszédságában található.
– Magyar! – kiáltott fel ujjongva, és csaknem a nyakamba borult, miközben a kezemet rázogatta. – Magyarország, Puskás, remek futball!
Majd a pincérnőhöz fordult: – Hallod, Isabelita, a barátom magyar. Hozzál gyorsan két pohár mescalt.
Az öregasszony felébredt.
– Előbb a pénzt lássuk, Paco – morogta szigorúan.
– A pénzt, a pénzt, te csak a pénzre tudsz gondolni, mama. Mintha más nem is lenne a világon.
– Az én számlámhoz írják – mondtam.
Az öregasszonynak erre megint a mellére kókadt a feje, a pincérnő pedig felpattant, hogy kitöltse az italt.
– Hat három a Wembleyben, az angolok ellen, az volt ám a meccs – áradozott újdonsült barátom.
– Hát igen, de hol van már Puskás és az Aranycsapat?
– Hogy-hogy hol? Hát itt, a szívünkben – megdöngette a mellét. – A szív nem felejt.
Megérkezett a mescal. Ittunk.
– Jaj, már úgy aggódtam, hogy gringo vagy – veregette meg a kezemet Paco. – Itt minden turista gringo, egy szót sem beszélnek a nyelvünkön, és játsszák a nagyurat, persze italt nem fizetnek nekünk. Tényleg, te honnan tudsz ilyen jól spanyolul?
– A főiskolán tanultam.
– Magyarországon?
– Igen.
Paco hitetlenkedve csóválta a fejét. Közben Isabelita a zenegéphez perdült, beledobott egy érmét, és a másik két munkás tapskísérete és bíztató kiáltásai közepette eljárt egy tüzes fandangót. Paco is kedvtelve oda-oda sandított, de azért le nem vette volna rólam a szemét. Kezdett terhes lenni ez a figyelmesség.
– Milyen zenét szeretsz? – kérdezte Paco, amikor az automatika visszaemelte a bakelitlemezt a helyére.
Itt hiába említeném Bachot vagy Mozartot. Mivel járhatnék a kedvében? Biztosan azzal, amit épp most hallottunk.
– A spanyol zenét szeretem.
– A spanyol zenét? – Pacónak felszikrázott a szeme, a haja égnek meredt, kirúgta maga alól a széket, és rázni kezdte az öklét. – A spanyol zenét?
– Miért? Te nem szereted? Isabelita arra táncolt.
– Az más. Tudod te, kik voltak a spanyolok?
– Persze, hogy tudom.
– Dehogy tudod. Te nem értheted ezt. A spanyolok egyszerűen betörtek az országunkba és kitépték a népünk szívét!
Paco teljesen úgy viselkedett, mint egy deliráns pszichotikus, ezért nem is próbálkoztam racionális ellenvetésekkel élni. Nem mondtam neki, példának okáért, ha én szeretem a spanyol zenét, abból még nem következik az, hogy szeretem a spanyolokat is, mi több, hogy helyeslem Amerika gyarmatosítását, de az sem, hogy e szörnyű esemény a legkevésbé is felróható lenne a ma élő spanyoloknak. Csak azt hangsúlyoztam, hogy nem állt szándékomban megbántani, ha azonban mégis így értelmezi a szavaimat, mégpedig a leghelytelenebbül, akkor haladéktalanul távozom. Erre azután Paco megbékélt, bár még több koccintással meg kellett erősíteni, hogy tényleg nem azt mondtam, hogy szeretem a spanyolokat – mert hát magam is láthatom a két szememmel, hogy milyen nyomorulttá tették az ő népét –, végül alig akart hazaengedni, amikor a kétszáz quetzal a zsebemből maradéktalanul az öregasszony kasszájába vándorolt, és hosszasan integetett utánam a bár ajtajából. Ekkor már jócskán húsz fok alá esett a hőmérséklet, és miután elég sokat ittam, szinte dideregve tettem meg az első lépéseket a Colonial felé. A 7. sz. sugárúton a betört ajtajú bankomat fülkékbe időközben beköltözött egy-egy hajléktalan.
A poros, szürke éjszakában ott kavargott előttem ennek az időutazássá tágult három órának minden emléke, az oroszlánkörmös kanapék, a lovagi páncélok, a zenegép, a megbicsaklott ventilátor, Isabelita fandangója, a hat három, Paco delíriuma – a főtt garnélaszínű száz quetzalos, rajta a szigorú, de jóságos tekintetű férfiúval. De hát miért is kellett a derék Francisco Marroquínnak megvédenie az indiánokat? Mert a püspök népe – azaz az európai barbárság – rájuk tört. A püspököt tehát óriási felelősség terheli azért, hogy az indiánok hátrányos helyzetét megerősítette a spanyol birodalomban. Mert az indiánok számára az lett volna egyedül üdvözítő, ha a spanyolok nyom nélkül eltűnnek a földjükről. De a politikai „megoldások” többnyire nem a nép sorsának enyhítését szolgálják. A kereszt nagyon sok nyomorúságot okozott az itteni népnek, és okoz ma is. Mindig elszorult a szívem Latin-Amerikában, ha indián apácát láttam, aki ősei és kultúrája gyilkosainak csalóka hitéért áldozta fel az anyaságát. Ma is érezhető az a trauma, amit a spanyol hódítás okozott e térségben, ahol a múlt ellenségeit még mindig a mában keresik, és ez okoz hasadást és tudatzavart Paco elméjében is, ha meghallja, hogy bármiért is elismerően szólnak a spanyolokról.
Másfelől viszont Paco tisztán látja, hogy már csaknem ötszáz éve megtörtént az orvosolhatatlan baj. „Kitépték a népünk szívét” – mondta, az aztékoknak, a juaztékoknak, a csicsimekeknek, a totonákoknak, a toltékoknak, a mayáknak – és még sok más népnek – a könyörtelen hódítóval szemben vívott élethalálharcát e tragikusan tömör költői képbe sűrítve, amelyből kicsordul az akkori világ legképzettebb katonáinak, puskagolyóinak, hosszú pikáinak mezítelenül nekirontó harcosok sebéből patakzó vér, amelyből feljajdul a felakasztott, kutyákkal szétmarcangoltatott vagy máglyára küldött bennszülöttek borzalmas halálkiáltása, és amelyből felgomolyog az elégetett kódexek kesernyés füstszaga, egy több évezredes kultúra kiirtását az ég, a leváltott istenek magasáig hirdető, végső üzenet. Tenochtitlan elfoglalása után nem maradt olyan erő, amely megállíthatta volna a spanyolokat az „Indiákon”.
Európában Tenochtitlan ostroma idején foglalták el a törökök Nándorfehérvárt, majd e hídfőállás biztosítása után öt esztendővel elsöprő győzelmet arattak felettünk Mohácsnál. Bizony a mi történelemkovácsaink – a kocsmapultot támasztók csakúgy, mint az egyetemek történelem tanszékein sündörgők vagy a politikai hordókról ágaskodók – is megihatnának egy sört Guatemalában Pacóval, akinek a gyűlölete végül is azok ellen irányul, akik valóban az országa romlását okozták. Talán akkor belátnák, hogy a mi népünk szívét is kitépték – és nem a zsidók, nem a cigányok, még csak nem is a kiirtott magyarság helyére beözönlő románok –, hanem a törökök és a Habsburgok. Talán Paco felrázná e honfitársainkat, akik ráébredhetnének arra, hogy Mohácsnál nem csak a magyar nemesség színe-javát, de az önálló szentistváni államot, azaz Nagy-Magyarországot is eltemették.
Kategóriák
Pilinszky Jánosnak
Uram
azért adsz nekem erőt hogy elcsigázz
s megteremted a fényt hogy lássam:
árnyékok árnyéka lehetek csak
Nagy tüzeket gyújtani nem tudok
Uram
rólunk csak énekelhetek rekedt dalos
de lám: perzsel néha a hangom
Nagy vizek sodrában nem élhetek
csak erek patakok sosem a tenger –
Hát ők lesznek az én tengerem
Uram!
Tabák Andrásnak
Holdzuhanás az ablakon
áttetsző éjszakák infúzió áramlása
a fényesre száradt falakon
de az alkonyat különleges
barázdált arcok fordulnak
elbúvó erdei bogárként
a rejtőző csend elérhetetlen
levéltakarója felé
az aláhulló magasságban
összesűrűsödik a műtőlámpa fénye
a kórtermeken át
lidérces sápadt derengés
terjed megállíthatatlanul
a hajnal holdfényszínű messzeségben
égő homlokodon hűvös cseppeket
kondenzál a fény
A fáradtság
Ez az átkozott
Hullafáradtság
A legrosszabb
Mindenek között
Ezzel kelek
Ezzel fekszem
Néha már az ájulás
Szélén állok
Meddig tart ez még
Meddig kell tűrnöm
Véget ér-e
Valaha is
Vagy már csak
Velem együtt
Gyűlölöm, amikor sajnálnak
Amikor látom a szánakozó
Pillantásokat, hogy „ó, szegény”
De legfőként a vigasztaló
Szavakat gyűlölöm, meg azt, ha
Arról papolnak, hogy mennyien
Fölgyógyultak ebből a bajból
(És már sorjáznak is a nevek)
Mert hittek és bíztak magukban
Akárcsak azok a hősök, kik
Kínzó náthájukból keltek fel
És minden egyes alkalommal
Melegen bíztatnak, hogy már csak
Cseppnyi idő s velem is minden
A világon rendeződni fog
A pokolba veletek mind-mind
Ott a helyetek egytől-egyig
Azt álmodtam, hogy sétáltam a lucskos, őszi utcán
Egy padon, a házunkhoz közel, két férfi ült
Egyikük idősebb volt, fiatal a másik, szinte siheder még
Ő az! – kiáltott fel az idősebbik, és rám mutatott.
Most elkapjuk a disznót – így a másik. – Leszoktatjuk majd
Hogy versekben gyalázza a Főméltóságú Úr emlékét
Arról a Horthy-versemről beszélhettek, melyet a minap publikáltam
De le ám! – szólt az idősebbik. – Méghozzá most azonnal
S láttam mindkettőjük kezében az előhúzott pisztolyt
Futásnak eredtem (én, aki lépni-járni alig tudok)
Futottam inam szakadtából, még a nyúlnál is sebesebben
Le is maradtak üldözőim, csak vaktában lövöldöztek utánam
Én meg berontottam az utcánk végi nagy borkereskedésbe
Segítség – kiáltottam –, üldöznek! Három kiszolgálólány volt
Az üzletben. Semmit sem kérdeztek, semmit se szóltak
Hanem betuszkoltak hamar egy hatalmas raktárba. Olyan
Hatalmas volt az a raktár, amilyent még nem láttam
Mint ahogy nem láttam a végtelenségbe nyúló állványok
Tetejét sem a homályban, csak azt, hogy borospalackok
Megszámlálhatatlan sokasága sorakozik a polcokon. Két állvány
Közé dugtak be a csajok, egy hevenyészett, de egész kényelmes
Kis kuckóba. Rettegtem. Rettegtem, hogy üldözőim mégis rám
Találnak, meg attól is, hogy ledőlnek és maguk alá temetnek
A tömött, italos állványok…
Itt megszakadt az álom, de nem tudtam fölébreszteni magam.
Az álom pedig folytatódott. Nem ősz volt már, hanem forró
Nyár, hétágra sütött a nap. Téged láttalak, Jutkám, magam
Előtt, amint az élünkön haladsz, egy hullámgörbe jatagánt
Lóbálva, valamelyik hivatalos ázsiai utadról hozhattad. Utánad
Én lépkedtem, két oldalamon szorosan a két fiam, egy-egy vadiúj
Automata pisztollyal a kezükben. Mögöttem pedig, mintegy
Utóvédként, a menetet zárva, Kata lányom, nyakában egy világ-
Háborús dobtáras géppisztollyal. Mindez nagyon kedvemre való
Volt. – Biztonságban vagyok – gondoltam elégedetten. – Most már
Jöhetnek horthysták, nácik, nyilasok…
Hát ilyenek és ehhez hasonlóak az álmaim mostanában
Talán nem is
Versek ezek
Talán csupán
Szösszenetek
Ám ezek a szösszenetek
Maga a nagy
Széles világ
Számomra most
Hetente négyszer a lakásban egyedül
A négy fal között. Ez bizony olykor-olykor
Fura gondolatokat kelt az emberben
Nehéz bírni és tűrni, holott mindig is
Türelmes alaptermészetű voltam, ki
Némán viseli el a gyűrődéseket
Vagy ateista létemre szégyenszemre
Imádkozzam tán? Ne vígy a kísértésbe
Hónapok óta nem jártam itt
Nagyon hiányzott az a nyáron
Poros, ősszel-télen lucskos és
Sáros jász falu, Dózsa, ahol
Bokáig süllyedsz a latyakban
De hát ugyan érdekel is ez
Mikor a jóbarátok, Miklós
Béla, Marika, Kati, Ili
S még a mindig komor Eszmi
Is felvidul, amikor meglát
Hogyne hatna meg e szeretet
Mely oly önzetlen, mint az enyém
Irántatok. A klinikai
Kezelés képzelhetetlenül
Hosszú ideje alatt részben
Ti tartottátok bennem azt a
Bizakodást, hogyha teljesen
Nem is, azért úgy-ahogy talpra
Állok ebből a gyilkos kórból
Milyen gyakran gondoltam rátok
Barátaim, azokban a leg-
Keservesebb napokban, mikor
Veszni éreztem minden reményt
Barátságotok azóta úgy
Őrzöm magamban, mint valami
Ritka, romolhatatlan kincset
Szép volt veled az egész elmúlt esztendő
Gyakran kórházban, húszórás infúzióra kötve
Ami azzal a rohadt kemoterápiával jár
Máskor meg rongyfáradtan, naphosszat nyomva
Otthon az ágyat, s nem tudni semmi bizonyosat, semmit
Ennyi időt, azt hiszem, még nem töltöttünk együtt
S bármilyen morbidnak tetszik is, soha ennyire boldognak
Nem éreztem magam, úgy összeforrtunk egymással
Ó, gyermekkoromban a rézmozsarak
Fürge-víg csengése-bongása
Vasárnaponként! Még most is
Halvány mosolyra fakaszt az emlék
Hogy mozsárhangokból és illatokból
(Dió, mandula, mogyoró, süvegcukor)
A konyha szokatlan sürgés-forgásából
Miként is próbáltam kitalálni
Vajon miféle sütemény-finomság
Készülődhet a zömök rézedényben
Mindez attól ötlött föl bennem, hogy
Ma reggel úgy ébredtem, mint akit
Egy mozsárban ízzé-porrá zúztak
Kurta, átmeneti javulás után
Látod, megint csak visszaesés
Bizonytalanság, tompa fáradtság
Törődöttség, tehetetlen elveszettség
S olykor már-már a széthullás réme
Járni meg újra alig-alig tudok
Igaz persze, hogy agyongyötörnek
Injekciókkal, infúziókkal, szüntelen
Vérvételekkel, számolatlan-termérdek
Gyógyszerekkel, rapid inzulinnal
Miközben vészesen vizesedik a hasam
(Mert hasnyálmirigyrákomat, ugye
Csak cifrázza réges-régi cukorbajom)
Már ki sem ismerem magam, hogy
Ez vagy az a tünet vajon mit jelentsen
Azt pedig, hogy belül mi megy végbe
Bennem, nem túl szívesen tudnám meg
Csupán azt érzem, hogy fogy az erőm
És a reményem, mely eddig se volt
Valami sok. No de, azért tartom magam
Habár egy-egy váratlan fél-kómás állapot
Mely be-becsúszik hajnalonként néha
(S melyből az ébredést csakis neked
Köszönhetem) megrettent és elgondolkodtat
Egyetlen dolog tölt el ugyanis
Valóban iszonyattal: egy kóma okozta
Végzetes, menthetetlen elhülyülés
Kígyós szobor