KONOK PÉTER

Bírósági tudósítás

A Fővárosi Bíróság a mai napon tárgyalta
Skodracsek Béla ügyét
nevezett Skodracsek életvitelszerűen lakik
a köz területén
a köz szemetéből él
rendszeres haszonszerzésre törekedve dézsmálja
a társadalom kukáit
mert életének fenntartását
– tévesen, sajátos hübrisztől vezérelve –
valamiféle haszonnak tekinti
bár néha vannak kétségei.
A Bíróság mérlegelte
súlyosbító körülményeket
a vádlott
a Csepel Vas- és Fémművek esztergályosaként
kivette részét
önkényuralmi rendszerek fenntartásából
munkáját bezzeg akkor jól végezte
erről papírjai is voltak
amíg volt őket hol tartania
akkor nem derogált neki dolgozni
és nem evett szemetet
sőt házasodott, sokasodott,
szemtanúk szerint többször felvonult május elsején
amikor is lufikat adott ártatlan gyerekei kezébe
így fertőzte őket az ideológiával
párttag nem volt ugyan
de nyilván csak ravasz számításból
bezzeg nekünk, kedves kollégáim
muszáj volt belépnünk a Pártba
ezek miatt.
Skodracsek és a gyerekek
szinte lubickoltak a diktatúrában
és Skodracsek
már akkor is mérték nélkül ivott, ha tehette
a társadalom potyasöréből, és két pofára zabálta
az ingyenebédeket.
Bár születésekor megkeresztelték
de sosem lett elsőáldozó
és ha elmegy mellette valaki
ahogy egy közkapualjban fekszik
savanyú pofával
rá szokott néha nézni az illetőre
kellemetlen inzultus
többen panaszolták, hogy aznap utána
végig olyan kudarcos volt minden
ez persze csak babona – mutatott rá a kirendelt elmeszakértő –,
de társadalom-lélektani okai
érthetőek,
megvakult, koszos tükörbe ki szeret nézni?
A Bíróság enyhítő körülményt nem talált
a hivatalból kirendelt védő ujjaival malmozva
leszögezte, hogy őt hivatalból rendelték ki,
de ha már így esett elmondaná
hogy a vádlott is csak ember
a Bíróság ezt inkább súlyosbító körülménynek értékelte.
A vádlott, életvitelével úgymond, a benne foglalt Embert
megalázta. Léte így
emberiességellenes vétek.
Skodracsek Bélát a Bíróság ezért
életvitelének folyatására ítélte
vagy arra, hogy tetszése szerint
– afféle szociális önhóhérként –
akassza fel magát.
Lényegtelen, mondta a Bíróság,
Skodracsek Béla nekünk
tulajdonképpen nem létezik,
minket nem érdekel,
már el is felejtettük a nevét,
a teremszolgák távolítsák végre el
azt az illetőt
a jól fűtött teremből! Mi meg, kedves Kollégák
fáradjunk át az ebédlőbe
káposztás kacsasült lesz ma zsemlegombóccal a menü szerint
utána rigójancsi,
ahhoz jól csúszik majd
valami kissé behűtött vörös.

BARANYI FERENC

Dante regiszteráriája

Itália több asszonyát szerettem –
s egyetlenért volt minden áradó dal,
kit Beatrice néven emlegettem.

Mert költő ajkán összegzés a sóhaj,
sok rebbenő vágy egybefoglalása,
hol ábránd gazdagul tapinthatóval.

Beatrice a létem ragyogása,
már nem tudom: nő volt-e vagy csak eszmény?
De benne egyek mind: a Csitrilányka,

Gentucca, Montanina, s megnevezném
Pietrát is, legérzékibb szerelmem,
ki felforralta vérem sok-sok estén.

De verseimben mind-mind említetlen,
az egyik ízt, a másik illatot hoz
– kis múzsákkal a művészet kegyetlen –

Beatricét dicsérő himnuszomhoz.
(Minek legszebb formáit keresem ma,
s ha meglelem: ennen dalom föloldoz.)

Mert számvetésre kényszerít Ravenna,
Firenzét lassan elfödi a távol,
hol már nem vár a nőm, Donáti Gemma.

Beatricém a lelkemben világok
Munkálkodom, hogy fényét kivetítsem:
árassza el a sötétség hónát, hol

fehér botjával botorkál az Isten.

Orfeusz rondója

Hogyan élhetnék nélküle,
ha meghalni előbb találna?

Biztos, hogy hű szivem vele
szállna Hádész hónába le.

S lábam vajon mozdulna-e
követni őt az alvilágba?
Komoly gondot jelentene,
ha meghalni előbb találna.

SZALONTAI IMRE

Végjáték

Ha megdobnak kővel, dobd
vissza kenyérrel – mondá Isten;
engem oly sokan dobáltak kővel
s oly sokat is
hogy mostanra
elfogyott minden kenyerem
és nincs mit ennem –
kérek tehát kenyeret valakitől
hogy jóllakhassak végre egyszer
és megfeleljek a hitvallásnak
is

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

ágrólszakadt sámuel 3.

tehát réges-régen, anno dacumál, mint ahogyan már említettem, sámuel az in­tarzia-rózsás agyban feküdt, talán éppen elbóbiskolt, de az is lehet, ho^y csak gondolatai kalandoztak el az időtlenség útvesztőjében, mindenesetre úgy né­zett ki, mint akinek feladták az utolsó kenetet – öreganyja pedig, az örökké so­pánkodó, istenhez, meg az ő összes szentjéhez jajgató katalin, aki egyébként értett mindenféle más, fondorlatos praktikákhoz, melyek nem kellemesek az úr szemében, és amit csöndesen, lehetőleg éjjel, újhold idején végzett hosszas nekikészülődés után, persze azért az örökkévalót híva mindannyiszor segítsé­gül: lesz, ami lesz, se szó, se beszéd, hátára kanyarintotta széllelbélelt kendő­jét és magára hagyta Sámuelt – sámuel pedig magára maradt a naftalinszagú szobában, a kecskelábú vaskályha meg ontotta a meleget, mert andrás hava lé­vén, és a vaskályha rostélyán át kiszüremkedő tűz fénye rávetült a kerek asz­talon levő bibliára: éppen a bírák könyvénél volt kinyitva: csak úgy világítottak a betűk – s aznap éjjel a ház udvarán álló vén eperfa lombját, lehetett vagy száz esztendős, s azt mondják a régi öregek, hogy a fát nőé egyik vállalkozó szelle­mű felmenője, bizonyos jáfet nevű ember ültette még a kiegyezés évében: szó­val, a vén eperfa lombját olyan erejű vihar lepte meg, hogy recsegtek-ropogtak az agg óriás ágai, s olyan sustorgás támadt a levelek között, mintha ezer ördög mondta volna a magáét – mindez pediglen a virrasztás éjszakáján tör­tént egy pénteki napon – a tudálékosok szerint, tudálékosok meg mindig van­nak, az öreg hollendus, nyilván nagy csavargó lehetett világéletében, a teremtő adjon neki örök nyugodalmat, zajos életet élt, s midőn meghalt, a lélek eltávo­zott a testből, s e lelek még utoljára kitombolta magát, s e lélek-tombolás csa­pott ekkora égzengést – no persze, a vernyikáló öregasszonyok imádságai, mi­után a világosság urának, a mindenhatónak lettek címezve, és nem utolsósor­ban a megboldogult lelki üdvét voltak hivatottak előtérbe helyezni: hoj pedig milyen nagy franc volt az öreg szódás, meg aztán milyen nagy kujon: szeretőt is tartott vagy hármat, aztán a legszűkebb utcácskában is megfordult lovas ko­csijával: igaz, ami igaz, a hollendus a bakon állva ütötte, verte a lovakat, hord­ta az istent, és a szekér minden eresztékében nyekergett, mégsem tört se kere­ke, se tengelye: mintha egyenesen a pokolból szalajtották volna, úgy nézett ki az öreg szájában a füstölgő szipkával, amint hosszú ostora nyelével ösztökélte a habzó szájú, reszkető oldalú állatokat – szó-szó, az imádságos énekek, zsoltá­rok megtették hatásukat, segítettek post morten, mert öreg fejjel még belegon­dolni is iszonytató, mi minden történhetett volna, az ég ura kegyelmezzen ne­künk és összes leszármazottainknak, a zsolozsmázó hangon elmondott páter nosterek nélkül: lássuk be józan ésszel, mondjuk ha nem gyűlik össze tizenkét halottsirató öregasszony, mint összegyűlt régen vala a tizenkét kőmívesmester, és nem búcsúzik el méltóképpen, rendje és rangja szerint a megboldogulttól a hajnalig tartó jeremiádokkal – mindenesetre sámuel nem sokat aludt, ő is virrasztott, tegyük rögtön hozzá: a félelem nem engedte aludni, még a fogai is va­cogtak a nagy ijedelemtől, akárcsak a sok mámi,túl a hetedik szomszédban: egy szó mint száz: teljes lelkiismerettel mondhatom ezért, hogy ilyen és ehhez ha­sonló emlékképek kavarogtak a felnőtt sámuel agyában – s miután az örökkévalóhoz szóló folytonos könyörgés sára ügyében, legyen áldott a neve, semmit sem használt, sőt, inkább ártott lelkiállapotának, sámuel abbahagyta önmaga gyötrését és arra az elhatározásra jutott, talán illő lenne végre vándorbotot ra­gadni és hazamenni jasminához

sámuel előtte járt a természetnek, hiszen hol volt még szent mihály hava és aldebaron is messze járt az égi mezőn, hol volt még a tizedhó, mikor vörhenyes színbe öltöznek a gesztenyefák és a templomtéri nyírek, meg minden­fajta bokrok sárgás színt öltenek, hogy aztán később levethessék ruhájukat és csont-fehérbe burkolózzanak az örökkévaló örömére – sámuel megőszült, maga sem vette észre, gerince is megereszkedett, igaz nem is törődött vele, annál na­gyobb bánat, amit sára halála okozott, nem érhette – bozontos hajába beleka­pott a szél és ezüstösen úszott a márciusi légben, akár a sirályok a nagy folyam felett, akár kondor béla viaszfényű pej lovai a sötétkék ég alatt – sámuel haza­ment, de otthon sem talált nyugalomra, leült az ágy szélére, majd hirtelen fel­állt, aztán ismét leült és bámult bele a nagy semmibe, majd bevette gyógysze­reit, még galenus írta fel őket, aztán ivott egy dupla kávét, a sokadikat immár, rágyújtott és hallgatta a csendet, azt a nagy kurva csendet, aztán odaült a tele­fon mellé, hátha megszólal, de a telefon nem szólalt meg, egyáltalán nem szó­lalt meg semmi, majd sámuel ivott egy pohár bort és ismét nekiindult a város­nak: járta az utcákat, a tereket: jasminanak azt mondta, halaszthatatlan dolgom van, persze Sámuelnek nem volt halaszthatatlan dolga, csak a mérhetetlen bá­nat űzte, hajtotta valahova, aminek a végét még maga sem ismerte: óh jaj, nem találok békességet, jasmina, mondta sámuel – és sámuel lába alól kiszaladt a ta­laj és úgy vágódott el, akárha szélütés érte volna, de nem érte szélütés, csak ép­pen elesett, pont a tiszafa tövénél, valahol a város végén, ahol három templo­mot is építettek az emberek, és mindegyiket a saját hitüknek megfelelően, ahol kettéágazódott az út: az egyiken, amely tekervényes és cirkalmas, az öreghegy­re lehet feljutni, ahonnan belátni az egész világmindenséget, és akinek van látá­sa, még a mindenhatót is megpillanthatja, amint jár és kel gondterhelten para­dicsomi kertjében: lám-lám sámuel, mennyi vesződséget is okozol nekem – és sámuel nem vágyott megismerni az egész világmindenséget és látása sem volt a látáshoz,így aztán sámuel a másik utat választotta, ami pedig a dunához ve­zetett, a végtelen folyamhoz, mert sámuel vágyta a dunát, a csillámló hűs vi­zet, és azt kérdezte magától, vajon milyen is lehet végleg elmerülni benne egy­szer és visszavonhatatlanul – delelőre járhatott az idő, a nap vakítóan tűzött és sámuel teljesen feketébe öltözött alakja ott magasodott a parton, mozdulatlanul állt, a hullámzó vizet nézte, a lomhán mozduló uszályt amint árbocán megpi­hent egy halászmadár, majd sámuel az égre pillantott és látta sára arcát, ami­képpen elragadja illés szekere, s amilyen gyorsan villant fel a látomás, oly gyor­san tűnt tova, és nem maradt más, mint a tiszta égmező, meg néhány könny­csepp, mely végiggördült sámuel arcán

csütörtök reggelén, mikoron harmadszor rikoltott fel a páva és nikodémus is előmerészkedett rejtekéből, hogy élje mindennapi, egyszerű életét és olyan le­gyen megjelenésében akárcsak bárki más: azaz hétköznapi városlakó, mert nikodémus hívő ember volt, ugyanakkor mérhetetlenül gyáva is, hiszen hitét csakis éjszaka merte megvallani az úrnak, nappal kerülte még a templomok környékét is, félt az emberek megvetésétől, gúnyos megjegyzéseitől, hoj, hát ennyire szűkölsz a mindenhatótól, aki pedig rajtad tartja a szemét és a legfél­tettebb gondolataidat is ismeri, nikodémus, mondták fejüket csóválva a népek, ám nikodémus ennek ellenére is a legsötétebb éji órán követte meg istenét, kér­te feloldozását – ezen a csütörtöki reggelen, talán 28-a volt, nem mintha vala­mit is számítana, sámuel azt mondta jasminának, elmegyek és felravataloztatom sárát, nem engedhetem meg azt a csúfságot, egész eletemben emésztene a tűz és nem lelnék nyugodalmat, jasmina, ha nem láthatnám leányomat a teme­tése előtt, mielőtt befalazzák a kriptát és az utolsó habarcsos tégla a helyére ke­rül, aztán szólni is kívánok hozzá, mert ugyan ki mondja el neki, ha nem én, aki vétettem ellene, hogy nem magamat sajnálom és szaggatom meg ruhámat, szó­rok hamut a fejemre, hanem őt, legyen isten az oltalmazója és irgalmazzon sze­gény lelkének, mígnem eljön az ómega órája, ami egyben a győzedelmes kez­det is, ezen gondolkodtam, jasmina éjjel kint ülvén az erkélyen, egyik cigaret­tát elnyomva a másik után: a hold a felhők mögé bújt, aztán ismét előbukkant, mintha játszódna, és később úgy hajnal környékén, mikor a kutyák mocorogni kezdtek a kertek alatt s egy-egy csoszogó lépés is hallatszott a főutca irányából, s madarak füttyögtek a lombosodó fákon, a hold majd' rám roskadt, akkorára hízott, nem kívánom senkinek ezt az éjszakát, fejezte be sámuel a mondatot – és azt is mondta sámuel: nincsen olyan hatalom, ami elhatározásomban meg­ingatna jottányit sem vagy meggátolna, látnom kell sárát méltóképpen, illően felöltözve, rendben van-e a ruhája, haja lágyan omlik-e konok homlokára, és ha a földi illetékesség nem segít bejutni leányomhoz, majd segít az isteni tekintély, az örökkévaló, aki minden halandó fölött áll és uralkodik a kezdetek óta, mert ő ábrám, jákob és izsák istene, és az is marad , míg csak világ a világ, míg csak méhecskék lesznek a földön, hát én ezért nem félek megtenni ezt az utat, jasmina – és sámuel felöltözött a gyász ruhájába és elindult a halott leányához vizitbe, ám előtte elment pénzt keresni, erre jasmina azt mondta, nem helyénvaló, sőt istentelen dolog amit csinálsz, sámuel, noha jasmina is szembesült azzal, hogy szűkösen és szegényesen élnek, éppen ezért kísérletet sem tett arra, hogy sámuelt eltérítse tervétől – s miután sámuel a lehető legrövidebb időn belül megkeres­te az aznapra valót, toronyiránt szaporította lépteit és mivel nem lévén más esz­köze, az apostolok lován járt és nagyjából déltájt érkezett a nem is olyan régen felújított térre, ahol is a tér négy sarkán színes portálú, csillogó márvány és fi­nom erezetű gránitbejáratú bankók hirdették a mindenható pénz hatalmát, és ezen tér alsó részén emelkedett homokkőtalapzatán a nagy hazudozó szobra, akiről az a mende-monda járta, hogy a déli harangszó hallatán a templom irá­nyába fordul és úgy is marad, míg csak utolsót nem kondul a több mázsás, szé­pen vésett honfiúi, patrióta szólamokkal díszített harang – sámuel szemernyi időre sem állt meg, volt is eszében, fontosabb küldetésben járt ő annál, mint­sem az obsitos obskúrus mutatványát csodálja, egyébiránt pedig a világ vége hangulattal érkező harmadik évezreddel új szemlélet köszöntött be, nem mint­ha hiányzott volna bárkinek is: a népek többségének, és ezt bizton állíthatom, csak csélcsap locsogás volt az okos emberek által fennen hangoztatott összné­pi hülyeség, akik közül egyesekre megállt a mondás: több esze van, mint az egész káptalannak, utána indul az egész vármegye – ilyen ember okította ki egyszer sámuelt, akit pedig sámuel ki nem állhatott, mert megérezte benne a rosszakaratot, hidd el barátom, sámuel, aki mostan nem alkalmazkodik, nem szállong az új idők új szelével, az pediglen végleg lemarad és élete utolsó nap­jáig bánni fogja, hogy nem vette eszre a pillanat lehetőségét, aztán dagonyázhat saját, szűk látókörű kis világában: ezt mondta egyszer Sámuelnek egy ka­jafás kinézetű, magát tanítónak mondó, és mindig az úrra hivatkozó ember – nos, ami sámuelt illeti neki sárára volt szüksége és nem pedig a farizeusok ál­tal hangoztatott evangéliumokra, hamis és álságos üdvösségekre, különben is sámuel magasan szart a fekete próféták hangzatos útmutatásaira, szentenciái­ra – és ami a délbeni harangozást illeti, várhatott volna akár ítéletnapig is, mert­hogy a harangszó elmaradt és a harangjáték helyett valamilyen gyermekesen ostoba, kissé barokkos dallam szólalt meg álnépies köntösbe bújtatva és ismét­lődött hosszú perceken keresztül, nem véletlen, hiszen meg sem mozdult a zöl­des árnyalatú bronzba öltöztetett vén gazember, ugyanis háry jános füle a fi­noman búgó, ércesen zengő hangokhoz volt szokva, akárcsak sámuel füle, ami nem azt jelenti, hogy a kiöregedett hadfi nem szívelte volna a dobpergéssel kí­sért ágyúdörgést – de térjünk inkább vissza Sámuelhez: sámuel tehát sietősre fogta lépteit, nem törődött ő semmivel és senkivel, tőle akár keveredhetett vol­na garabonciás keltette forgószél, de legyünk őszinték, miért is törődött volna bármivel is, mikor egyre csak sára körül forgott elméjének kereke, a külvilág és benne az emberek teljesen megszűntek számára létezni, és mintha rajta kívül minden más csupán szél sodorta porszem, jelentéktelen hamvadék lenne, ho­lott semmi esetre sem volt így: hétagra sütött a nap, ébredezett a természet már­cius vége lévén sámuel megkérdezése és beleegyezése nélkül is, ám sámuel sze­me előtt egyetlen cél lebegett, hogy minél előbb láthassa leányát, sárát – és sámuel szinte rohant, mint egy megszállott mániákus, néha megtántorodott, mikor szíve kihagyott egy-egy ütemet vagy hirtelen elsötétült előtte a minden­ható által alkotott mégis csak szép világ, ilyenkor sámuel megkapaszkodott egy útjába kerülő fába, egy kerítés faragott oszlopába, de rögvest szédelgett tovább, mert sürgős megbeszélnivalója akadt leányával, és persze az örökkévalóval, le­gyen áldott a neve a hold utolsó feljöveteléig – és íme sámuel megérkezett az enyhén emelkedő, cirbolyafenyőkkel és más egyéb örökzöld fákkal és bokrok­kal teleültetett temetőbe, de nőtt a sírok között lombhullató fa is, hatalmasra te­rebélyesedett platán ágaskodott a bejárattól nem messze, odébb meg a kanya­rulat mögött, hol ódon kőkeresztek dőltek nagy összevisszaságban a szélrózsa minden irányába, némelyikről az írás is lekopott, elette az idő s az emlékezet, varjúbogyó kesze-kusza ágai, mint valami óriási ernyő takarta el a napot – sámuel megilletődve állt a szürke beton ravatalozó előtt, homlokára felhő eresz­kedett, zsigerei lüktettek, pulzáltak, légszomj gyötörte és májában, veséjében eddig még soha nem tapasztalt, nem ismert fájdalmat érzett – lám, itt vagyok, leányom és te is itt vagy, sára e durva falak között, lecsukott két szemed két szentjánosbogár, mondta sámuel elcsukló hangon, aki lehetnél akár szárai is ábrám után, mert ő volt, ki szövetséget kötött az örökkévalóval, de én neked a sára nevet adtam nevetős, kacagós arcú leányom, aki nem él, hanem halva va­gyon már: ezt is mondta sámuel és ezt zúgták a szelek is – és aztán megérke­zett simon is, a halottak őrzője, aki vigyázza a rendet és felügyeli a békét élők és holtak között, és simon, akit jakabnak is neveznek, régebbi idők óta ismeri sámuelt írásain keresztül, mert sámuel igyekezett krónikása lenni e földi létnek, mondhatni azt is, némi barátságot táplált sámuel iránt, és ez a barátság ebben a gyötrelmes, rideg pillanatban nem szánakozásnak tűnt, hanem őszinte rész­vétnek – lépjél be hát sámuel ezen a vasajtón, ami neked bizonyára a poklot, a kínok kínját jelenti majd, de ne feledd, én idekint megvárlak, mi mást is tehetnék: ezt mondta simon Sámuelnek – és sámuel belépett a poklok ajtaján, a vas­ajtó nagyot döndülve csapódott be mögötte

és odabenn sötétség vala, rémisztő, nyugtalanító csillagtalan és holdtalan éjsza­ka, és sámuel nem látott semmit, szeme hunyorgott és bőrén érezte a terem fa­gyos, hideg leheletét, és sámuel szárnyak suhogását hallotta, mintha denevér­szárnyak suhogása lett volna, de nem denevérszárnyak suhogtak, hanem rafáel arkangyal végezte dolgát, amit a legfőbb úr, a mindenható és örökkévaló, pa­rancsolt meg neki, aki pont úgy rendelkezett a romlandó és pusztulásra ítélte­tett matéria felett, mint a lélek, a szellem halhatatlansága felett – és aztán fel­gyulladtak az ég csillagai, először halványan, majd egyre erősebben szórták fé­nyeiket, sámuel már nem pislogott, szemének gödre száraz volt, mint sión völ­gye, aztán fellobbant a négy hold sárgás fénycsóvája is, mert négy hold világí­totta meg sárát: kettő fejtől égett apró kerub lángokkal, kettő pedig lábtól lobo­gott – és sámuel bátortalan, tétova lépésekkel elindult Sárához, aki kiterítve fe­küdt a rideg kőasztalon, de még e rövidke távolságot is, amely közte és leánya között volt, nem tudta legyűrni: lába felmondta a szolgálatot és csak tántorgott, mint hajnali részeg az árokparton: karjával hadonászott, kapaszkodót keresett, égtáj ujjai a semmit markolaszták, átfolyt rajtuk az idő, és sámuel hallotta és lát­ta a csendet, a lélek csendjét, amint ott lebegett a fekete szemöldökű leánya arca felett, és ami sára körül egyre csak sűrűsödött, aztán gomolygott, akár a kékes cigarettafüst, csak az illata, mintha mirhát égettek volna, és Sámuelnek fájt a csönd, a magzatvíz-burok csönd, a végleges, hang nélküli újjászületés csöndje az örökkévaló méhében, az ő angyalai: gábriel, rafáel és mihály dicsőségére – és sámuel szederjes, lila ajka némán mozgott, és jasmina azt mondta: kedvesem, sámuel, ha nem vigyázol magadra, ugyan ki vigyáz reád, ne dohányozz hát olyan sokat, figyelmeztette nem egy ízben jasmina sámuelt, és való igaz: sámuel nikotintól sárga ujjbegyére gyakorta ráégett az utolsó szál cigaretta, mert min­dig akadt egy utolsó szál cigaretta, ha kenyérre, húsra nem is tellett – sámuel talán imádkozott, talán a halotti beszédből mondott egy részletet, de az is lehet, hogy éppen csak dadogott, motyogott magában, mindenesetre én nem csodál­kozom rajta, hiszen sámuel napok óta, pontosabban sára halála óta rálépett az infernália útjára, melynek soha nem lesz vége: mert így van ez elrendeltetve és ezt írják a könyvek – és sámuel ebben a minutumban, végtére vessünk reá egy pillantást, úgy nézett ki, mint aki teljesen megzavarodott, olyanná vált ábrázata, hogy minden jó szándékú ember messzire kerülné társaságát, valljuk be őszintén: sámuel akárha megőrült volna, sivatag nagy fekete szeme megáradt, mint a golgotát megjárt asszonyok szeme – és sámuel keze már nem a semmit markolászta, hanem sára felé nyúlt gyengéden, tíz ágvékony ujja, mint tíz kar­csú nádszál, leánya haját fésülte és úgy kapaszkodtak körmei a csatakos, gu­bancos tincsekbe, amint az út menti vadkomló kapaszkodik a töltés szélén ágas­kodó suháng derekára – és sámuel csak nézte sárát, és sára nem volt más, mint egy hevenyeszetten felöltöztetett viaszbábszerű élettelen test, rózsaszínű blúz­ban, melle tájékán tenyérnyi véres folttal, nyakánál fodros vagy csipkés szélű ing: hát ilyen ruhát álmodott meg az anyja, az a cudar, lelketlen nember, hát még ez is, hogy nem sül ki a két szeme világa ennek a jöttment hannának, akit ő a házába fogadott, megosztott vele mindent, és mégis képes ilyen gyalázatra, pedig ő szülte a világra, és még a látszatra sem ad, mondta sámuel sírva – és azt is mondta sámuel, ezért kellett tehát eljönnöm, hogy így lássalak, oh, én balga, nem vigyáztam reád és most halott vagy, az örökkévaló kertjét gondozod, és amikor jasmina emlékeztetett: sámuel nem lehetsz haragban az egész világ­gal, főként pedig sárával nem, aki gyermeked, mert ugyan ki állítja teljes bizo­nyossággal, hogy nem a szülőnek kell megkövetnie, jelesül neked sámuel, sára ballépéseit, ne legyél már annyira önfejű, konok és dacos: éppen ezért azt taná­csolom menj és keresd meg leányodat, hajolj le hozzá megfelelő alázattal, mond­ta jasmina, én meg, oh botor, a gyűlölettől nem láttam es nem hallottam, mert elvakított a düh és csak legyintettem, mint olyan sokszor már jasmina intelme­ire, mert gőgben és nagyravágyásban nem ismertem hiányt – most aztán vége, leányom, sára veszte lett az ára önhittségemnek: istent játszottam, mint mózes is egykoron, holott istent játszani bűn, erről szólnak az írások: oh jaj és ezerszer jaj, és maholnap megnyílik a gödör is és faragott kövek közé falazzák lobogó hajú, szépséges hajadon leányomat, mert úgy lobogott sára haja a futó szélben, akár a kergetőző csikók sörénye, hogy verjen meg ezerszer, meg ezerszer az örökkévaló az elkövetett vétkeimért, még akkor is verjen meg, ha nem én álta­lam lett sára csúfos pusztulása, hiszen a hold is látta és utolsó szavait szárnyuk­ra vették a madarak és elrepítették talán a minden titkok barlangjába, jajongtak és sírtak a fák, és két szentjánosbogár szállt sára két szemére, hogy légyen vilá­gosság, de az emberek csak később vették észre a világosságot – emberek, hát nem ismertek meg, én vagyok sára, mondta sámuel leánya elhaló hangon,vegyétek le rólam e földnehéz terhet, holdból szakadt sziklát, és az em­berek levették sáráról e föld-nehéz terhet, holdból szakadt sziklát, de akkor már halva volt, csak két jánosbogárka világított sára vértelen, fehér arcán: ezt mond­ták az emberek jóval később, talán úgy ősz tájékán, mikor már édesedik a sző­lő: valahogy ilyenformán mesélték Sámuelnek, mert akkoriban bizony más me­sélni való nem igen járta – és mi mást is tehetne sámuel, mint sárát nézi, lehunyt szemét, és kezét homlokára téve beszél hozzá és homloka hideg, akár a jég, mert nincs, ami melegítené, teste immáron nem más, mint porhüvely – és ekkor sámuel előtt hirtelen elsötétül a világ, apró tüzes karikák táncolnak, ugrálnak szeme előtt, megszédül és térdre esik, eszelősen ordít, a menyek urát hívja se­gítségül és kéri, csak támassza fel halottaiból sárát, hiszen neked ez semmiség, te alkottad a földet és hozzá a vizeket, igaz néha kilépnek medrükből, de olyan­kor is csodát művelsz, mert a legelhagyottabb árokparton is felveti fejét az árva vízililiom, és sámuel egyre csak ismétli kérését, hiszen neked, uram, mindez csupán egy nagyvonalú elhatározás: íme, én vagyok az örökkévaló, a kezdet és a vég, hát miért is ne adnám vissza sárát az életnek, én apró homokszem va­gyok tenyereden, meg aztán éltem éppen eleget: volt benne jó is meg rossz is, de a leányom mit vétett, panaszolta samuel – és sámuel egyre kiabál, rekedten ordítozik és kéri istent esedezve és káromolva ahogyan csak a torkán kifér és ahogyan lassan elfogyó ereje engedi, és már a szívtájék is sajog, és két kezével sára feketülő kezét keresi, mindössze egy röpke pillanatra, hogy megérinthes­se, megszoríthassa még egyszer utoljára, mert holnap falat bontanak a kőmű­vesek és megnyílik az ősregi családi kripta mindent elnyelő szája, mert akit oda leeresztenek, az onnét többé fel nem jön, hacsaknem lázárnak hívják – és amint sámuel megtalálja sára kezét úgy kapaszkodik belé, úgy markolja olyan görcsö­sen , hogy szinte fáj, hogy szinte érzi ízületeinek roppanását és nem engedi el az úristennek sem, mint nem is olyan régen, az alig nyolcéves sára, kinek haja derekáig ért, egy esteli napon, én azt hiszem, szerda lehetett, amikor átölelte sámuel térdét és arcához szorította, és sámuel lehajolt sárához és azt mondta: nem hagylak el sára, és sára zokogott, apu, ne menj el, és csak mondta sára, míg­nem bekukkantott a fürdőszoba ablakon a hold: ez történt ezen a napon, hoj, az idő fecske szárnyon repül tova: szóval sámuel úgy markolja sára kezét, úgy ka­paszkodik belé, akár a haldokló az utolsó szalmaszálba – szentséges ég, én nem neked szántam leányomat, nem égi kertésznek, hanem az életnek, amit te al­kottál, mindenható, ez nincsen benne az egyezségben, sem a jövendölésben sem, hoj, hiszen még a vak cigányasszony, magdolna is megmondta, aki úgy itta a pálinkát, mint más a vizet és még pipázott is hozzá, ilyet már csak fotókon lát­ni, sára hosszú életű lesz, hát nem lett, igaz azóta magdolnát is átvitte a révész a vörös folyón túlra, mert az idő bizony fecske szárnyakon repül, mint mondot­tam volt, most aztán beszélgethetnek kedvükre: sára meg a vén magdolna – és sámuel jajgatva őrjöng, és már maga sem tudja mit beszél, ejszen, hát elejbéd térdeplek uram, mondd, miért szeretsz ennyire, mert én bizony pontosan annyira szeretlek, amennyire kell, sem jobban, sem rosszabbul, es ezért elveszed leányom életét, hát miért őt, mikor úgy repdesett és szélnek eresztette bánatát, miképpen csak a fiatal lányok tudják vagy az én gyermekkorom színes szárnyú lepkéi, és miért nem engem büntetsz, egyszer úgy is megunom és bojtorján fel­hőkre bízom magam, és elszállok valamelyik üvegpalota non-stop ragyogású, reklámfényekről viliódzó homlokzatáról, mert immár örömtelen az életem – és sámuel a feje felett hadonászik, ösztövér alakja kísérteties árnyékot vet, meg­nyúlik és olyanná válik, akár egy hazajáró lélek, táncol és ugrál, mint a vityebszki zsidókat kísérő hegedűs és majd' leveri nagy igyekezetében a mennyezetről alá­csüngő mécsest – és sámuel csak nem hagyja abba, hát miért őt, és miért nem engem, irgalmasság ura, ismétli kényszeresen, és ímé, úgy kering a ravatal kö­rül, mint jób a kiszáradt fügefa körül, és jób megszaggatta szakallát és hamut szórt fejére, és így tévé minden áldott nap és nem évé egy falatot sem, míg csak a gyászidő le nem telt, és jób siránkozott a teremtőhöz, szája egy merő panasz volt, hát miért, uram, aztán a teremtő megunta az örökös megalázkodást és így szólt a végén jóbhoz: ne óbégass már, felvered az egész környéket, jól véssed az agyadba, jób, amit én számolatlanul neked adtam, azt számolatlanul el is ve­hettem, ám mivel betartod törvényeimet, ezért minden veszteségedért kárpó­tolva lészel, és így is tett a mindenható, akinek a nevét nem illett kimondani, mert akkoriban az egek és földek urának nagyobb türelme volt az emberekhez, mint manapság, a huszonegyedik században – ezzel szemben sámuel nem akart jób lenni, ő sámuel volt és maradt, aki elvesztette egyetlen leányát, sárát, a mód­ját sem ismerte, vajon mivel lehetne kiengesztelni az örökkévalót, még a büdös­barlanghoz is elzarándokolt, ami pedig csodatevő helynek számít, pusztán azért, hogy szánná meg végre árvaságában, de az úr hallgatott és hallgattak a mada­rak is: akkora nagy csöndesség volt ott fenn a hegyen – és sámuel öklével a hom­lokát veri, szeméből némán peregnek a könnyek, és csak mondja, mondja, mint akit hatalmába kerített valami felsőbb parancsolat: mindenek ura, árvává tettél, de legfőképpen sárát tetted árvává, ő nem ártott senkinek, hát miért nem küldted angyalaid seregét leányom megmentésére, látod-e sárát, amint védtelenül és kiszolgáltatottan hever e mocskos kőasztalon, olyan ez a törhetetlen kőasz­tal, mint egy áldozati oltár, és a bogáncsot látod-e, uram, és a hajába tapadt sár­ga földet, mert úgy vetették ide mosdatlan kezek, mint valami rongyot, azon­ban én simára fésülöm haját, saját anyja, az az átkozott hanna sem fésülhetné szebbre, hogy roskadna rá az ég, amiért sárát kivetette szeretetéből és ringyóságra kárhoztatta, üvöltötte sámuel – és sámuel nem tud megnyugodni, sára szép ívű homloka, mint fél földteke, keskenyre húzott szája mintha mosolyog­na, pedig dehogy mosolyog, inkább mondana valamit ajka, ha vére áramlása megindulna, mint a tavaszi vizek, de a vére áramlása nem indul meg, így az­tán sámuel nem tudja meg mi is volt az utolsó mondat, s én olyanná válók akár az ámokfutó, mert aki megháborítja saját házát, örök szolgája a szél lesz – az­tán a lámpák váratlanul kialszanak, és íme sára arcára ráhajol az éjszaka feke­tesége, de sámuel még így látja, érzékeli leánya körvonalait és ujjaival tapintja bőrét, csak ne lenne olyan hideg, te boldog isten, aztán sámuel térdre esik, csak úgy csattannak csontjai a kövezeten, és kezét összekulcsolva sára testére omlik, szaja hangtalan mozog, ősz haja befedi leánya orcáját, leheletével melegíti és beszél hozzá, és mondja hosszú perceken át, talán már kint is beesteledett és ri­gók füttyögnek mielőtt fészkükbe térnének búcsúztatni a napot, ámde sámuel csak-csak mondja, mintha az örökkévaló súgna a fülébe: sámuel, ne feledd atyá­id imádságait elmondani, jogod és kötelességed is legyen egyben, és sámuel megfogadja a mindenható parancsait, miért is ne tenné meg, hiszen ő teremtet­te hat nap alatt a világot és a hetedik napon megpihent, és sámuel elmondja az atyáitól tanult imádságokat, meg néhány zsoltárt kiválasztva a zsoltárok köny­véből, és sámuel nem is sír, inkább zokog, ám, hogy ezentúl mit is mondhatott pontosan sámuel, akinek feldagadtak a bokái a sok gyaloglástól, arra nincsen válasz, és én úgy gondolom, nem is ránk tartozik, mint ahogyan arra sincsen válasz, hogy hármójuk között a beszélgetés meddig tarthatott, ilyen esetben az időnek nincs jelentősége, noha sámuel természeténél fogva, és azt el kell ismer­ni, amit fontosnak vélt megörökíteni, azt nyomban feljegyezte az éppen a keze ügyébe eső papír cetlire, lehetett az nyugta is, és nem ritkán a cigarettásdoboz belső oldala, ami persze idővel elveszett, elkallódott, esetleg úgy eltette sámuel, hogy később maga sem találta meg, ezért aztán mi csak hagyatkozzunk megér­zéseinkre – sámuel ideje lejárt, elbúcsúzott sárától, talán mindent elmondott, amit el akart mondani, csakhogy lehet-e pótolni a szárnyas idő által elragadott szavakat, a sivatagi szél fújta, csiszolta betűket, melyek, mint homokszemek csak peregnek, csak peregnek, egyszóval: a kimondatlan mondatokat – és ak­kor gábriel arkangyal gyengéden megérinti sámuel vállát: ideje menni, sámuel, és kivezeti a teremből, hanem mielőtt kilépne a fénybe még utoljára megfordul és látja a szeráfok kórusát, amint körbeállják sárát és a fülében valami földön­túli melódiát hall, semmilyen más zenéhez nem foghatót, amit talán mósze és népe hallhatott valaha – és sámuel látja sára lebegő alakját a nagy fényesség­ben, mosolygó száját, mintha szóra nyílna ajka, mintha őt hívná, sámuelt és szó­lítaná: apu, mikor jössz már, nagyon várlak, vörösre sírom a szemem, olyan, mint az ég alja, és a virágok is elhervadnak a vázában – és a látomás egyszeri­ben szertefoszlik, akárha nem is lett volna, és sámuel nem lát mást, mint egy durva lepellel letakart alakot a cinterem mélyén, és sámuel rádöbben, hogy vége a csodának és csalfa, álnok játékot űztek vele, érzékszervei, becsapták őt, hiszen nem volt sem angyalok karzata, sem fényesség, sem pedig égi zene, csak az örök mozdulatlanságra ítéltetett sára, mígnem el nem jön a messiás, aki igazságot szolgáltat és külön választatnak a jók a rosszaktól – és sámuel mögött döndülve csapódik be a kétszárnyas vasajtó, és Sámuelnek rá kell jönnie, hogy sem az ég nem szakadt le a helyéről, sem az óceánok nem léptek ki medrükből és a nap is pontosan úgy ontja melegét, ahogy mindig is ontani szokta ilyenkor március havának végén

még nem volt vége az éjszakának, a hold udvara egyre halványodott és akkorá­ra nőtt, mintha magával akarná rántani az égboltozatot, de a hajnal már birokra kelt a sötétséggel, készítette az utat a nap számára, hogy aztán sárgás-pirosba lobbanjanak az óváros ódon házainak tűzfalai, a hatalmas löszfal árnyékában meghúzódó múlt század eleji téglagyár óriás kéményei és kora tavaszi verőfény öntse el a karéjos hegyek és a duna kanyarulata által övezett várost – sámuel szemhunyásnyit sem pihent, önmaga kísértete volt, bujdosó lélek és egyáltalán úgy nézett ki borostás, beesett arcával, hogy borzongást ébresztene bárkiben, aki ebben az állapotban látná sámuelt, noha keze és összes porcikája sajgott, alud­ni mégsem tudott: kivetette az ágy – sámuel bögrényi kávét ivott és cigarettá­zott, egyik széktől támolygott a másik székig: sámuel így várta az eljövendő új napot, ami számára fénylő, fekete gyászt hoz, mások számára meg örömöt és vigaszságot, mert bizony az örökkévaló, mondassék ki a neve vagy százszor, megüzente: a sötétség után legyen világosság, és világosság öntötte el a szobát, és aranyló pihék lebegtek a levegőben ezerszám, és sámuel felállt és megigazí­totta fekete öltönyének hajtókáját és élére vasalt nadrágját, amit jasminával való megismerkedésük után együtt vettek, hoj, nem most volt már, mert ma temetés lesz, sára temetésének a napja, és ez a finom szövésű ruha lészen sámuel vise­leté – és lassan elérkezett az indulás, sámuel felcihelődött, magához vette amit magához kellett vennie: gyógyszereit, iratait, és jasminával egymást támogatva útra keltek egy másik városba, és ezt a másik várost is vizek vették körül, ahol sámuel viszontagságos gyermekkorát töltötte, és ahol sára élt alighogy betölt­ve huszadik életevét, majd meggondolta magát és gérard után eredt szürke bő­röndjével, végig a párhuzamos sínek mentén, és ez az út nem vezet máshova, mint az egyetlen és megmásíthatatlan öröklétbe – mint már valamely írásom­ban említettem: sámuel nemzette sárát és ismáelt hanna által, sámuelt pedig átos nemzette, anyja pedig márta volt: az anyai- és apai ági felmenőket, az unoka- testvéreket, rokonbátyákat és minden sógort és sógornőt most nem említek név szerint: itt élt ebben a családban sára, kivéve sámuelt – nos, ehhez a háznéphez volt hivatalos sámuel és jasmina sára temetése ügyében, azt azonban hadd je­gyezzem meg kimondva és kimondatlanul, hogy úgy tekintettek Sámuelre és párjára, jasminára, mint valami betolakodóra, és úgy is fogadták őket, no hi­szen, mondta is jasmina, mielőtt beléptek az udvarházba, az igazi pokol még csak most kezdődik, készülj fel reá, sámuel, mert téged itt nem szívelnek, mert téged soha nem szerettek, ahogyan nem szerették sárát sem, túlságosan is ha­sonlított rád, ezért aztán ennek megfelelően bántak vele, de lehetett volna más­ként is, én nem kárhoztatlak, sámuel, vak voltál és gyermekesen naiv, és te el­hitted, hogy ez a szirén hangú hanna, aki lázas-betegen magára hagyta sárát és másokról levetett göncökben járatta leányát, jó és szeretetteljes anyja lesz, és te, sámuel jobban bíztál ebben a perszónában, mint saját magadban; azt hiszem féltél a felelősségtől, mondta jasmina és egy zsebkendővel megtörölte sámuel verejtékező homlokát, majd folytatta, sámuel, semmi jelét ne add annak, hogy tartasz tőlük, miért is tennéd, sárát jöttünk siratni, nem őket vigasztalni, ezt is mondta jasmina Sámuelnek, aztán beléptek az udvarházba: egy másik világba

HORVÁTH ÖDÖN A Fény ébredése A felvirradó nap csigalépcsőjén a napkorong két hegycsúcs mögül jött fel; a rügyeken már táncoló vörös fény megbotlott néhány összehordott kőben. A kerti ösvényen arra menőben, éreztem karom félmeztelen bőrén a napsugarak szinte ingerlően lágy simítását. Tavaszi légörvény ölelt magához, élveztem a csöndet. Korán volt. Minden hangulatot keltő, apró lény tápászkodott körülöttem a hosszúra nyúlt éj után. Szűz-dallam: madárcsicsergés, lombsuhogás, szellő összhangja hallatszott száz változatban. Verébfelhőben Hétfőn délben, amint sétálsz az utcán, a verebek körülötted repülnek. A járókelők megbámulnak: furcsán nézel ki a sok madárral. Ott ülnek vállaidon, karjaidon, sapkádon. Békésen mendegélsz oda és vissza, s ők csak jönnek különféle irányból, örömteli szárnycsapásokkal, mintha bohókás alakod mentsváruk lenne, mintha most mindnyájan örömünnepre készülnének, és még soha nem látott tömegben gyűlnének össze miattad, hosszú, fárasztó út után itt rajtad, hogy átéljék a legszebb verébálmot.

BOLDOGH DEZSŐ

Szilveszter

Hallgatom halk szavaid tél
bolygóid rég útra keltek
árnyékom hazáig ér
éji macskák feleselnek
átjárja bordám hideged
lecsüng a szó mint a füst
távoli tájakkal hiteget
az ólomöntött rézezüst

Már megmártóztam hűseit
– holt lelkeket átitat –
csöndes éj a cúg feszít
a dönthetetlen harc miatt
van tőröm melyet fényesít
hajnal-füvein „e mái nap”
kihúnyt a hold a dér pedig
belepte hegyeim fáimat

És felfal a perc az ezredév
folyom alatt az ócska mélyek
bár magam lettem a létfenék
(némi sodrás tűnt veszélyek)
körül csak gang egy kevéske
és egy vetett álom mint rég
(vigyetek bolygóm túlfelére
vigyetek el innét!)
szent valóság őskövület
özönvízben kozmoszhomály
a csillagok csak szünetjelek
(hajnalom lassan elcsordogál)

Mert

I.
Mert itt élek és itt halok meg
      mert por leszek űri szellem
a földgolyón legnagyobb tett
      hogy hiányomat elviseljem
mert megállók és nincs tovább
      nincs „bokra a semminek”
a gondolat tervezi magát
      vagyok mert mindent
elhiszek
van éjsötét örök-világos
      és mozdulatlan utazás
(az ember az elme kivágott
      tükrében nézegeti magát)
és létezik és szertehull
      szobányi gödre éjszakája
mert kialudhat jámborul
      Isten egyetlen világa
és nincs jövő csak feltevés
      ócska labirintja a múltnak
csöndjében a nemlevés
      dübörgő erői alakulnak

II.
Elvesztettem szabadságomat
      kapkodok örülök elfelejtek
múlt-maradék lebegő lenyomat
      széthull a gondolt a nem
sejtett
(„Ki szövi össze bogozza az időt?”)
      más ébred itt reggel
dobban a nem-lét
univerzumaim labirintusában
      bolyong a tegnapi emlék

SIGMOND ISTVÁN

Molekulák 17. – A világszám

A tömeget rendőri segédlettel sem lehetett féken tartani, nap nap után megro­hamozták a cirkuszi sátort, a feketézők soha életükben nem éltek ilyen fény­űzőén. A különleges látványosságra kiéhezettek bármilyen összeget kifizet­tek, csakhogy részesei lehessenek a csodának, a cirkuszi előadás vége felé sor­ra kerülő világszámnak, amikor egy öszvér sakkozni fog egy tyúkkal. Tokiótól Amszterdamig, Los Angelestől Moszkváig, Sydneytől Reykjavíkig, azazhogy mindenhonnan, a földrészek mindegyikéből helyet foglaltattak maguknak a cir­kuszi szakemberek, állatidomárok és az állatvédő egyesületek tagjai, milliár­dosok és világsztárok, sztriptíztáncosnők és atomtudósok, egyszóval minden­ki. Az egyszerű civilek nagy része kifizette a tízszeres árat odakint, valamelyik mellékutcai kapualjban.

Elöl, a kör alakú cirkuszi porond közvetlen közelében, a széksorok alatti pá­holyokban a helyi, a fővárosi és a nemzetközi előkelőségek foglaltak helyet. A gyémántszalaggal kitüntetett nemzetközi divatbemutatókat is megszégyenítet­ték volna az itt látható toalettek, ám a púderfelhőben pózoló, talányos mosolyú élő festmények egészében véve nem árasztottak valamiféle bulvárlap hangula­tot, a hófehér szakállú, világhíres aggastyánok jelenléte amúgy is kiválóan el­lensúlyozta az egyesek szerint díszdögöknek titulált hölgyeményeket, az urak is kíváncsiságot sugalltak ugyan, de szó sem volt a közember silány, hétközna­pi szenzációhajhászásáról, a jeles személyiségek érdeklődését kizárólag tudo­mányos jellegűnek lehetett minősíteni.

Az előadáson bemutatott számok, különösen az akrobatáknak a lehetetlen­ség képzetét keltő, lélegzetelállító mutatványai, az üvöltve táncoló fenevadak, a sivalkodva repülő majmok, a félmeztelen hölgyek bűvészmutatványai osz­tatlan sikert arattak, a számok között két alkalommal jelent meg a bohóc, aki­nek már a megjelenése is nevetést váltott ki, különösen, hogy nyolcvanhatszor tudott hasra esni egymás után, ez is világrekordnak számított, de amikor sor­ban előráncigálta a nyuszikat a bal zsebéből, voltak vagy tizenhatan, a tombo­ló közönség fetrengett a röhögéstől, a széksorokban ülő köznép sorai között már-már az eszméletvesztés határán visított egyik-másik néző, amikor a nyu­szik sorba állva a bohóc intésére, egyszerre szartak a cirkusz porondjára. Ezt már a páholyban ülők egy része sem tudta meghökkenés, majd zavart nevetgélés nélkül végignézni. A bohóc közben odakacsázott az egyik páholy első sorá­ban élvezkedő hölgyhöz, aki az igen sikeres karriert befutó, helyi bankigazgató anyósa volt, és azt suttogta a fülebe, hogy „miért röhögsz előlegben, te marha, semmi sem a miénk, az öszvér amerikai import, a tyúk kínai!” A hölgy arcára nem fagyott rá a mosoly, nem kúszott fel kidülledt szemére sem, viszont rázu­hanhatott a légcsövére, hogy görcsös kilégzései köhögési rohammá nemesül­jenek, ütögettek is a hátát rendületlenül. Miközben a nyuszik nekifogtak a cir­kuszi zenekar ütemes zenéjére egyszerre, taktusban üzekedni, a transzba esett közönség érzékenyebb tagjain az őrület jelei mutatkoztak, tépni kezdték ma­gukról és társaikról a ruházatot, közben a bohóc következő célpontja négy vár­megye legrangosabb papi méltósága volt, „miért röhögsz előlegben, te marha, semmi sem a miénk, az öszvér amerikai import, a tyúk kínai!”, mondta neki is, következett a kémelhárítás főnöke, a polgármester szeretője, a szervátültetés­ben jeleskedő orvosprofesszor, és sorba vette a páholyok első sorában ülőket, le- marházta mindegyiküket, majd elvonult a közben kielégült nyuszikkal együtt. Egyesek szerint a nyuszik szélesen mosolyogtak, a józanabb újságírók határo­zottan cáfolták ezt a kacsát, de nem nagyon hittek nekik.

A bohóc második megjelenésekor itt-ott már felszaggatták a székek műanyag ülőkéjét, nyuszik sehol, a bohóc néhányszor hasra esett, aztán elkezdett mon­dani egy verset a hazaszeretetről, áldozatvállalásról, az élet értelméről, a szeretetről. Ezt a páholyban ülők végképp nem tudták elviselni, a világszám már eszükbe sem jutott, sorban kiürültek a páholyok. A polgármester szeretője kö­pött is. A tömeg viszont tovább röhögött, törték a székeket, tépték magukról és egymásról a ruházatot, hazaszeretet, sikoltották, az élet értelme, rikoltották, szeretet, hörögték.

A bohóc már nem kacsázott, amikor kivonult a porondról. Odabent az ösz­vér és a tyúk sorukra várva álldogáltak a függöny mögött.

– Sakkozunk vagy nem sakkozunk? – kérdezte az öszvér.

– Ezeknek többet nem sakkozom – válaszolt a tyúk, miközben hallgatta a kí­vülről beszűrődő sikoltozás, rikoltozás, hörgés hangjait. – Hogy miért kerültek emberek is a Földre? Megfoghatatlan. Na, megyek, inkább tojok egyet.

BÍRÓ JÓZSEF

ARANYLÖVÉS

(– Weöres Sándor 100adik születésnapjára megkésve –)

végigsuhan ideggyalogútján
fényt szembesít fénnyel
: magától serkenő bölcsesség
ólomszínfelhőt altat
megissza egykortynyi borát
: sávokban tátongó engedmény
vándorlángot keres
nem kell aggódnia
: kiegészítő idősíkot lát
önerejét ismeri
tudásőrző tapasztalatot birtokol
: ellenei naponta semmisülnek
fehérhollója tovaröppen
rozsdavert éjszaka jön
: fullasztó kristályköd köhögteti
megrázza rézcsengettyűjét
fátyol terül szívére
: virrasztó tükörarca magányos

POST FACTUM

——— halottak napján ———

sírhalmom szélén … reszketeg –
… – göthös – angyal … ül

[-…- káromkodások maszadékai
csüng'nek … csálé glóriáján …
görbedt félválláról
… zsákvászon – palást…

csonka – szárnyai – takarásában
… d ü l ö n g é l ő …
részegen – … – kókadozó
… kísértetek sorakoznak … – ]

… mázas butykosából
… pálinka – … – löttyen …

– —— ( fejfám tövéhez ) —— –

– … – / – ———————————:
nehezen…mozdulok

DEZSŐ ANNA

Kék vér

A grófnő a hófehér damaszttal takart asztal mellett ült, a sok évtizedes geszte­nyefák alatt.

Kék-fehér csíkos ruháján minden csipke, minden fodor patyolat tisztán, ka­tonás rendben sorakozott. Időnként lenézett magára; valami pajkos szellő nem ráncolt-e rendetlenséget a fegyelmezettségbe.

Lábai a szoknya alatt szorosan egymáshoz simultak, derékszögben meghajol­va. Térdhajlata pontosan illeszkedett a tölgyfa szék pereméhez. Elképzelni sem lehetett, hogy keresztbe tegye a lábait. Az etikett, az illem ezt nem engedi meg. A puha bőrcipők orrai egyvonalban, elvágólag helyezkedtek el. Talpai, lábujjai csúcsától sarkai végéig a talajon nyugodtak. Háta, akárha seprűt kötöztek vol­na rá. Haja ragyogott, minden barna fürt úgy omlott alá keskeny vállaira, hogy az ember szíve belesajdult szépségébe, ha csak ránézett is. A tapintása pedig… Aki valaha érintette, soha nem felejtette el azt a meleg, selymes, puha simogatást, ahogyan nem tudta feledni az illatot sem, ami ebből a hajzuhatagból áradt. Teli volt élettel az a hajszag, teli vággyal, teli érzéssel.

Régen volt.

Szemöldökének íve, akár a holdsarló, végein kicsit kigömbölyödve. Orra ge­rince nemes, büszke tartással ugrott ki arcéléből, végén kicsit felkunkorodva. Ez a piszeség játékossá varázsolta, enyhítette az amúgy szigorú arcot. Szép vonalú ajkai lazán csukódtak. A szeme… A szeme maga volt a mélység. Színét, mintha ébenfából vonták volna ki. A pupilla nem is látszott benne, mégsem volt ijesz­tő, vagy semleges. Ez a sötét árnyalat szívta, itta magába a fényt, aztán valami csodamód ragyogva sugározta vissza.

A grófnő a hófehér damaszttal takart asztal mellett ült, a sok évtizedes gesz­tenyefák alatt. Amikor az idő engedte, mindig itt itta meg reggeli kávéját. A szélein apró aranyhullámokkal ékesített, leheletvékony falu meisseni porcelán­csészéből a forró ital párája lassan, dúsan emelkedett a kissé csípős levegőbe. A grófnő ebbe a párába bámult bele. Ha az illanó gőz oszlopa túl szabályossá vált, kicsit belekavart. Szerette ezt a szédítő játékot, szerette tekintetével követ­ni a furfangos páracsavarokat.

Amikor az ital forrósága enyhült, a kanálért nyúlt. Három, csapott kiskanálnyi édességet szórt a csészébe. Éppen ennyi kellett ahhoz, hogy elvegye a kese­rű ízt, de még érezhető legyen a fekete aromája.

A kanál a kávé érintése nélkül landolt a – szintén meisseni – cukortartóba.

A grófnő ekkor lopva körülnézett. Nem látott senkit, így elérkezett a nap fény­pontja. Becsukta a szemét, és jobb mutatóujját a kávéba dugva, lassan keverget- ni kezdte azt. A langyos ital körbevette, befogadta az ujjat, lágyan simogatva a bőrt, az ízületeket. Ujja hegyét a karcos cukor enyhén dörzsölte, amitől a fo­lyadék érintésének érzése még intenzívebbé vált. Lélegzete felgyorsult, ereiben vadul száguldott a vér. Arca kipirult, szája elnyílt. Minden ujjával megtett mil­liméter a csészében új inger, csodás élmény volt. Az idegek jeleket küldtek az agynak, az agy pedig továbbította azt. Az asszony minden porcikája zsongott.

Egészen addig tartott ez a szertartás, amíg a cukor el nem olvadt. Sajnos, mi­nél apróbb szemű volt, annál hamarabban ért véget a rítus.

De amíg tartott…

A grófnő lerázta magáról a kávé cseppjeit, óvatosan, vissza a porceláncsodá­ba, majd – szintén lopva – leszopogatta az ujját. Aztán szájához emelte a csé­szét, és egyetlen hörpintéssel lezárta a ceremóniát.

A kávé, és a hozza tartozó rituálé kioldotta gerincéből a görcsöt, hátradőlt a széken. Fejét hátravetette, felnézett a gesztenyefák ragadós bimbóira, az azo­kon áttűnő végtelen égboltba mélyesztette a tekintetét.

Boldog volt.

A végtelen nyugalomból egy kiáltás zökkentette ki: – Katalin! Legyen ked­ves bejönni!

A grófnő a hang felé pillantott, majd ezt gondolta: „Ó, már megint ezek a cse­lédek! Nem hagynak egyetlen perc nyugtot sem az embernek.”

Lassan nekiállt összeszedni a készletet, nem szerette, ha más is hozzányúl.

Odabent, a kastélyablak beugrójában egy nővér állt. Egyik kezében pohár, benne cukormentes kávé, másikban kanál, időnként keverve vele egyet-egyet, annak ellenére, hogy nem volt cukor a kávéban. Nem tudni miért, de világ éle­tében így csinálta.

– Pakol – sóhajtott. – Hál'isten, akkor nem kell megint becibálni, mint pén­teken. Szegény…

– Egyszerűen nem hiszem el, hogy ennyi gyógyszer után sem képes visszatér­ni a valóságba – csóválta a fejét a másik nővér, aki a fal mellett álló íróasztalnál éppen dokumentált, majd hozzátette: – Ennyitől már egy ló megdöglött volna…

– Minek térjen vissza? Hova? – kérdezte a kávézó, majd folytatta: – Ebbe a szar környezetbe? Ide, az isten háta mögé, a málló falú kastélyotthon szobái­ba, ahol a csótányok nappal is merészen grasszálnak? Ahol egyetlen WC jut 30 emberre? Ide, ahol ellopják még egymás használt fogkeféjét is, mert semmijük sincs? Már amelyikben él még az a kis igény… Jobb neki ott, a maga kis fantá­ziavilágában. Képzeld csak el, ha elmúlna az amnéziája, és minden eszébe jut­na! Újra beleőrülne a dologba.

– Boldogok a lelki szegények… – fűzte még hozzá, némi gúnnyal a hangjában.

„Csak tudnám, mi a jó franc történik vele minden reggel odakint – gondol­ta, miközben homlokán a ráncok töprengve futottak össze. – Amikor kimegy, még olyan, mint egy zombi. Befele jövet pedig, akár a… Nagyhercegnő. Eskü­szöm, még fényt is látok körülötte olyankor.” Az asztalnál ülő felemelte a fejét, bekapta a tollvéget, elgondolkodva rágcsálta kicsit, majd letette, és megszólalt.

– Képzeld el, mi lenne, ha velünk is megtörténne ez, ami vele – összerázkó­dott, két karját maga köré fonta, majd halkan folytatta:

– Szentséges isten… Kinősz az árvaházból, napi 10-12 órát gürizel, mint az állat, hogy fedél legyen a fejed felett. Magányos vagy… Aztán jön egy pasi, aki­vel klappol minden. Aki a gyalázat után gyorsan lelép, magadra hagyva a té­bolydában – elbambulva meredt egy pontra, aztán kis szünet után még hozzá­tette: – Rohadt szemét…

Lábával kicsit meglökve magát, a forgószéket szembefordította a kolléganőjével, és ránézett. – Mit érezhetett ez a szerencsétlen, amikor azok az állatok el­kapták… Hogy össze volt vagdalva, emlékszel? Azok a hegek pedig, amik ma­radtak utána… A testiek sem múlnak el, hát még a lelkiek. Nem csoda, ha az agya kikattant.

Lábait keresztbe rakva feltette azokat egy közeli székre, majd folytatta: – Lát­tad a grófnős mesekönyvet a párnája alá dugva? Biztosan valami jó emléke fű­ződik hozzá. Tiszta rongy az egész.

A két nő jó percre magába mélyedt. Mintha ezzel a csendes mozdulatlanság­gal próbáltak volna saját szerencséjüknek áldozni.

Az asszony a festékét vesztett, rozsdás asztal, és kopott fém szék mellett állt, a sokévtizedes gesztenyefák alatt. A fénye vesztett, fakó hajú asszony, kezében a műanyag pohárral és a cukrot tartalmazó dunsztos üveggel a kezében befele indult. Testén lötyögött a kifakult, toldozott-foltozott, kék-csíkos pizsama. Ki­csit csoszogott, mert az olcsó strandpapucsok nagyok voltak a lábaira.

Tartása azonban maga volt a büszkeség, az erő, a nemesség.

Ment, ment befelé, észre sem véve, hogy a rozsdás kerti asztal felsértette az ujját. A sebből – akár valami útjelző, úgy villogtak a kavicson, amikor földet ér­tek – kék cseppek hullottak alá.

Útja mellett a gesztenyefák bimbói ragacsos könnyet sírtak.

KÉPES GÁBOR

Van időgép! Zenének hívják.

(Nyolczenés poszt)

1.
A zene a hanghullámokban terjedő kenyér: nélküle éhen vesznénk.
Ha a korong nem forogna, a fülem korogna!

2.
Minden lakásban lakik egy dal,
egy nosztalgikus történettel, amit sosem éltünk át.
Néha meghallgatjuk, s ettől otthon is honvágyunk van.
A dalok olyankor egy kicsit hazamennek.
Csak kedves társbérlőink ők is.
(La strada nel bosco. Claudio Villa énekel.)

3.
A hangjában emlékeket hordott.
Torkában volt a múlt hangszere.
Ahogy dalol, az a története.
(Az enekes: Claudio Villa.)

4.
A Dob utca is, ahol gyerekeskedett,
teli lehetett karcolásokkal: szerelmes üzenetekkel, kamasztitkokkal.
A lelkesedés rontotta a falakat, és tette személyes képeskönyvvé a várost.
No meg a háborús golyónyomok, amikor szitává lőtték a folytonosságot.
Ezek a bevésődéseink szunnyadnak az új álmok alatt:
az át- meg átfestett házon is kitapintjuk a helyüket.
(Két név egy bérház oldalán. Korda György énekel.)

5.
Nyáron lassan köszönt be az alkony.
Aztán ahogy leszáll a hús este, a lámpák fénykörében narkós éjjelilepkék cikáznak.
A sokat látott tévékészülékek katódsugárcsövei szégyenlősen pirulnak,
az öreg képmagnó zavarában begyűri a szalagot.
(Nico Fidenco szexfilm-muzsikája szól.)

6.
Szeretek sétálni alkonyaikor:
a házfalak sárgán fénylenek,
vakítanak az ablaküvegek,
az ég viszont rózsaszín és szürke.
Ilyenkor úgy tűnik, a Vízivárosban csupa békés ember lakik,
no meg kutyák, akik sétáltatják őket.
Az alkonyat tisztességes üzlet:
elfogadod az elmúlást,
cserébe a pillanatnyi nyugalomért.
(Szabó Gábor gitározik.)

7.
A város sírdogált.
Aszfaltra kent ezüstös fény csillog.
Platánfás park eső után.
Csókolóztak egy nedves pádon. Csend volt.
Az utca morajlik, zakatol tovább.
Emlékeink vízlepergetők.
(L'Uomo e la Cittá. A lemezjátszó korongján Piero Umiliani hanglemeze.)

8.
Jazzodisszeia

Mint évmilliók teltek el az évek.
Reménykedünk, hogy a holnapi nap szép lesz.
Egy monolit jazzre tanítja az emberiséget.
(Alsó sprach Zarathustra. Stan Kenton és muzsikusai előadásában.)

BIRTALAN FERENC

Magyar virtus

ez országunk
tetszik ha nem
ez van neked
ez van nekem
összehajlunk
ketten-hárman
osztozkodunk
egy hazában
egy a tábor
egy a zászló
mivé lettél
vitéz lászló
meddig urak
urak meddig
új bohóc kell
kemény henrik
rovásírás árvalányhaj
bronz a turul
rég nem szárnyal
bikát tör be európa
mi meg fulladunk a hóba
magyar nyakon magyar kezek
kimiskárolt emlékezet
tüzes a trón lesz-e dózsa
magyar flekken magyar módra
kinek jutott koncát félti
új az úr de a dölyf régi
fogak alatt semmi porcog
nyöszörögnek a tiborcok
dögöljenek minden ráér
hazát adunk pálinkáér'
hétszilvafás-e a kerted
minek is az istenvertnek
a becsület kutyabőrös
csata-ország varjú köröz
anyák sírnak rínak árvák
ezért jöttünk ide árpád
hét vezéred hetvenhétszer
rabolta a hazát széjjel
idejönni ezért kár volt
gazemberek nyüvik zászlód
pedig élhetnénk de szépen
túl a véres ezer éven

LENGYEL JÁNOS

Az utolsó szerep

Tüdeje kiszakadni készült mellkasából. Erősen zihált, úgy érezte, nem bírja to­vább. Ereje a végéhez közeledett, már csak a túlélés ösztöne hajtotta. Üldözői ott csörtettek a nyomában. Nem értette a nyelvet, de a hangokból érzékelte, egyre közelebb érnek hozzá. Nem mert hátranézni, nehogy felbukjon valamiben es az erdő talajára zuhanjon. A menekülés ösztöne hatalmas iramot diktált. Mintha erdei gazella igyekezne elkerülni a tigris gyilkos karmait. Rogyadozott a lába, és a szíve éppoly hevesen kalapált, mint egy őrült púnk dobos.

A következő métereken üldözői oly szorosan loholtak a nyomában, hogy a tarkóján érezni vélte forró leheletüket. Tudta jól: ha utolérik, az egyenlő a ha­lállal. A hajsza tovább folytatódott.

Kidőlt fákat átugorva ért ki egy tisztásra, miközben golyók röpködtek körü­lötte. Két kapkodó lélegzetvétel közt hátrapillantott. Három fekete egyenruhás alakot látott. Egyikük kezében bajonett villogott, a másik kezében pisztoly, a harmadik géppisztolyt szorongatott. Talán kifogyott a tár, mert a fegyver néma maradt. Eldördült egy-egy lövés a pisztolyból, de a golyók elsüvítettek a feje fö­lött, a teste mellett. Futás közben nehéz eltalálni a mozgó célpontot.

Ereje a végét járta. Az ő fegyverében egyetlen töltény maradt. Üldözői hár­man voltak, mire ment volna ellenük egyetlen golyóval? A legvégső esetre tar­togatta. Már döntött: ha úgy alakul, inkább a halált választja, mintsem a fogoly­tábort. Jól tudta, milyen borzalmak várnának ott rá.

Eddig viszonylagos szerencséje volt, mert az erdő fái fedezéket nyújtottak ül­dözői golyózápora elől. De a megváltozott terep, a füves síkság nem kínált sem­milyen oltalmat. Itt érték utol. Már nem bírt tovább futni. Ereje elfogyott. Elha­tározta magát a végső harcra. A pillanat tört része alatt szembefordult üldöző­ivel, és tüzelt. Jól látta: a golyó egyik üldözője bal szemén át fúródott a kopo­nyába, majd hátul távozott, egy jókora csontdarabot kiszakítva.

A másik kettő egy pillanatra megtorpant a nem várt ellentámadás hatására. Aztán ordítozva vetették rá magukat társuk gyilkosára. De az nem adta magát könnyen. Sebzett oroszlánként, utolsó erőtartalékait összeszedve küzdött a túl­erővel szemben. Erős ütést mért a géppisztolyos fejére, aki aléltan zuhant a föld­re. Fegyvere messzire repült. Ugyanabban a pillanatban megragadta a bajonet- tes torkát, ujjai acélpántként szorították. A fuldokló a fegyverét már a dulako­dás elején elvesztette, most ott hevert a földön, árván, megcsalatva. A két férfi zihálva, verejtéktől és vértől mocskos testtel fetrengett a mező talaját feldúlva.

Annyira elhatalmasodott rajta a düh és a halálfélelem szívet facsaró elegye, hogy megfeledkezett a géppisztolyosról, aki hamarosan magához tért az ütés okozta kábulatból. Keze nyomban a bajonett után nyúlt. Ellenfele ekkor fordult felé. Egy szemvillanásnyi ideig farkasszemet néztek. Aztán lesújtott az éles szer­szám, markolatig hatolva a ziháló mellkasba, átszakítva csontot és húst egy­aránt. A testébe csapó éles fájdalom üvöltésre késztette. Állati üvöltés volt ez.

Kiáltásra ébredt. Egész teste verejtékben úszott. Szíve tompa fájdalommal jelentkezett. Üres, értetlen tekintettel nézett körül. Az utcáról beszűrődő fény­ben ismerős tárgyakat látott. Időbe telt, amíg megértette: álom volt az egész. Ijesztően buta, de vérszagúan valósághű rémálom. A halálfélelem is a valóságot idézte. Az idő jótékony múlása változtat meg egykor történt dolgokat, hogy több ezer kilométer távolságból is kísértsenek az elme vetítővásznán peregve.

A mellette alvó feleségéhez fordult, hogy megnézze, a rémálom kiváltotta üvöltés nem ébresztette-e fel álmából? Az asszony aludt. Legalábbis azt hitte. Megszólította, miközben gyengéden végig simított a haján. Villámcsapásként hasított tudatába a szörnyű felismerés: az asszony halott. Teste örök mozdulat­lanságba dermedt. Nyakan fojtogatás nyomai éktelenkedtek. Életében középsze­rű színésznő volt. Utolsó szerepében egy partizánt alakított, halálosan hitelesen.

TÁRNÁI LÁSZLÓ

Hiányzik

Az elviselhetetlen hőséget
úgy-ahogy enyhítette a lomb
amely alatt hemperegve
hullámoztattam a hűséges Tiszát
aztán a Fogadalmi keresztes kosarából
képzeletem hessegette
a lámpaoszlopok tetején coitáló gerléket
Eszem abbahagyta az összevisszaságot
mert ha egymásra bukkannak az egykori haverok
a heccelőaés nyitánya a pálinkás jó reggelt
Jattoltunk a régi ismerősömmel
akivel ahelyett hogy hangyaszorgalommal
az olvasókönyvet nyálaztuk volna
a tüdőbajos padsorok mögötti
kis kapus libalegelőn
annak idején délutánonként mezítláb
rogyásig rúgtuk a bőrt
Bólintásomra mellém telepítette a plédet
aztán seperc alatt szabadult
az ingétől rövidnadrágjától
Fürdőgatyáját a tus dideregtette
nagyokat tüsszögött amire féltésből
intettem hogy szanatórium lesz a vége
de legyintett majd néhány percig
a pázsiton szárítkozott
A nagymama és a hét-nyolc éves kislány
levette a könnyű ruhát s egyrészesben
várták a tüsszögőst akinek korgott a gyomra
A szatyorból előkerültek
a szalámis sajtos paprikás zsömlék
nekikezdtek a falatozásnak
s leöblítették termoszos teával
A nagymama és Ica útnak indultak
hogy körülnézzenek a szabad strandon

Beszédbe elegyedtünk a nagyapával
s megjegyeztem a valamikori gólkirálynak
hogy az unokájuk szülei minden bizonnyal
robotolnak napkeltétől égszakadásig
Rám nézett és tenyerébe bukott az ősz feje
mintha az örök sötétség szakadt volna rá
Percekig egy hang se jött ki a torkán
majd a fajdalom beszélt belőle
Négy évvel ezelőtt a fia és a menye
vettek használt Skodát
miután átvizsgáltatták a szerelővel
aki bólintott hogy minden rendben
Két-három hét múlva
kocsijukba ültek s a fia
a Makai úton előzni akart
de a szembe jövővel frontálisan ütközött
és mindketten szörnyethaltak
Könnyezett a fiatalkori barátom
s alig érthetően szólt
hogy nincs ellensége de ha lenne
se kívánná neki az önkívületet
Hála az égnek valamelyik isten
a ravatalozó mellé parancsolt villogóst
amely szirénázva vitte a hitvesét
mert összeesett zokogás közben

A hantolást követő letargiában
az akkor négy éves Ica
kérdezte hogy hol vannak
Nagyapa ráncaiban csurogtak a könnyek
és remegő szájjal annyit mondott
hogy ott ahol vastag vasbetűkkel
fölírták hogy Föltámadunk
Idő teltével a gyöngyszemű
hozzászokott a hozzászokhatatlanhoz
és sohasem kérdezte hogy hol vannak
Gyötrődése valószínűen alábbhagyott
mégis valami állandóan
hiányzik hiányzik hiányzik

Érdekes látnivaló nincs a szabad strandon
ha csak nem az hogy a szomszédos élményfürdő
gombái alatt kóláznak nyalják a fagylaltot
A dőzsölésnek hátat fordítottak
majd újra hárman ültek a pléden
A nap az ég tetejére szaladt
a kontyos asszony elővette a jénai tálat
amelyből tányérra kívánkozott a töltött csirke
Az árva lány rágott nyelt aztán kijött belőle
hogy délutánonként a szerettei
tisztaszobájának falaira szögezett
saját polcairól kéredzkedik
Lazár Ervin Weöres Sándor Móra Ferenc
könyve amelyeket a régi haverom
alias a nagyapa elé tesz
azzal a tudvalevő kérdéssel
hogy melyik írást hallhatja
mert ismeri a betűk egymásutánját
de a mesedélután hiányzik hiányzik hiányzik

KUTAS JÓZSEF

Összeesküvők

Nem értem, mi ütött a kölykökbe, az egész iskola róluk beszél. Mintha beszed­tek volna valamit, pedig az kizárt dolog, nem jellemző egyikre sem, kicsik még ahhoz, ötödikesek, nem is jutnának hozzá könnyűszerrel, noha a mai világban semmi se lehetetlen, elég egy lájk a fészbúkon, vagy egy kérés az üzibe vagy az ask-n, és „megy a cucc”, hallom én, látom én, csak bízom benne, az én osztályo­mat elkerüli mindez. A strucc, amint homokba dugja a fejét?… Huszonöt éve vagyok a pályán, átéltem egyet és mást, voltam fent és lent, igazi kirándulás ez a pálya, soha nem tudhatod, mit hoz a másnap. Kiszámíthatóság?

Tanmenetekkel, tantervekkel barikádozott fegyelem, komoly munka? Ugyan már!

Az esetek nyolcvan százalékában a véletlen és az ösztön dönt; olyan nincs, hogy felkelek, eltervezek valamit, és az úgy is lesz, mindig megérkezik a véletlen menetrend szerinti járata (bár ez paradoxon), és borul a taktika, sőt a stratégia, alkalmazkodni kell, akár egy túlélőnek az óceán közepén, és várni a mentőhajót.

Lám, lám. Elmúlt két óra, a tanári, maradva az előzőeknél, pályaudvarhoz ha­sonlít, ki-be, ki-be, jön-megy mindenki fapofával, a hetedik óra épp most kezdő­dik, egy kolléga a napló miatt acsarog, egy másik tollért könyörög, aki már vég­zett, félmosollyal ajkán, leplezetlen kárörömmel lesi a műszakba indulókat, de nem segítenének, nincs olyan isten, hogy valaki odalökne egy íróeszközt, vagy elárulná neki, ki vitte el az oly áhított osztálykönyvet.

Én sem szólok. Megvan nekem a magam baja, keresztje. A hetedik szülői e-mail előtt könyöklök, a Samsung monitorát bámulom, a világoskék háttérben a felugró szövegablakok flottáját, es nem hiszek a szememnek, amikor olvasom, hogy nem álom volt, ami ma történt, ezen a január végi csütörtökön, amikor megbolondultak a gyerekek – ki akarom törölni az egészet, egyetlen mozdulattal.

Először egy sajátos internet-szokásra, a flash mobra, a villámgyülekezetre gya­nakodtam, ám a feltevés éppoly valószerűtlennek tűnt, mint az, hogy tudatmó­dosítót, vagy egyéb szert használtak volna, könyörgök, tizenegy évesek, a dere­kamig érnek, a szemük csillogó, hazugságon nem kaptam egyiküket sem, nem, mind a huszonkét kölyök tisztességes, betartják a játékszabályokat, csalódott lennék, ha másképpen állna a dolog. Ekkora felfordulásra, amit okoztak, nem képesek… valami egészen triviális félreértésen kell alapulnia az egész, hogy így nevezzem, összeesküvésnek, más megoldást nem tudok elképzelni.

Már végignyálaztam a Házirendet, annak ellenére, hogy (emlékeztem, hiszen tagja voltam az átdolgozó csapatnak) egyetlenegy utalást sem tartalmaz a mai eseményről, nem történt rendbontás, semmi olyan, ami akár egy nyamvadt be­írást vonna maga után, különben sem életszerű huszonkét intőt kiosztani ugyan­azért. Először azt kellene végiggondolni, mi történt, azután azt, hogy miért.

Az utcán kabátokba burkolózó embereket látok, akik fel-alá rohangálnak a havat űző szél elől, mely mintha rongylabdát játszana velük, a fenyőfák hófe­héren hajladoznak, a legközelebbi tízemeletes bukdácsol a ködben.

Hogy is volt?

Péter bácsi, szalad hozzám egy hatodikos háromnegyed nyolckor, tetszett lát­ni? Micsodát, kérdeztem, nyavalyásán a reggeltől, az első órától, a másodiktól és a többitől, a fejem zúgott, mint az alagút, s benne felkapcsolt reflektorral szá­guldoztak a gondolatok. Tessék bemenni az osztályba, gyorsan, hadarja a kislány boldogan, és látom, legszívesebben az oldalamba bokszolna, ezért megér­te ilyen korán bejönni, olvasom az arcáról, bojtos sapkáját se vette még le, ra­gyog rajta fehéren a hó, a szálakon kandi cseppek ülnek.

Jól van, mondom, mielőtt elkezdene visítani, nyugalom, de hová? A 113-ba, a 113-ba, és, uccu, neki, vesd el magad, végigcsörtet a folyosón.

Lassacskán ballagok utána, miért nem az ügyeletes tanárt rángatják, ezer dolgom lenne még, naplóbeírás, órarend-egyeztetés, a helyettesítések átvizsgálása, különös tekintettel a harmadik, lyukas órámra, istenem, add, hogy ne legyek kirekesztve, 5. b, testnevelés, a vadállatok közé… majd kiderül, az igazgatóhelyettes, Réka tudja, hogy én vagyok az utolsó a sorban, az én óradíjam messze a legmagasabb, inkább bezavarnak egy pályakezdőt… ebben az évben legalábbis, jövőre úgyis ingyen és bérmentve dolgozunk, ugranak a túlórák, harminckét órát kell az iskolában tölte­ni, lesz idő mindenre, önfejlesztésre, téblábolásra, hospitálásra és mérgelődésre.

Egy pillantás az aulába, minden rendben, a pingpongasztalnál nagyüzem, a radiátor polcán gimnazista verebek, a datolyapálma, köszöni szépen, jól érzi magát… az udvar nem látszik az erős havazásban. Ma sem lehet normális órát tartani, elég a legparányibb homokszem, és máris csikorog a gép, még a nyol­cadikosok is kifelé nézegetnek, alig várják a csengetést, szünetben aztán, hajrá, az udvar, a hógolyók süvítenek, ügyeletes legyen a talpán, aki kimerészkedik, én már nem vállalom be, tavaly voltam utoljára, egy gyerek elcsúszott, beverte a fejét, egy másiknak ripityára tört a szemüvege, kell ez nekem?

A folyosón a szokásos nyüzsgés. Mi lehet a kölykökkel, hunyorgok, mert az olvasószemüveget felejtettem az orromon, a másik a zakózsebben, de röstellném átcserélgetni, nem mintha bárkit is érdekelne, az öltözőszekrények előtt óleső tumultus, földön guggoló vagy térdeplő gyerekek, leülni senki nem mert, ma Éva az ügyeletes, aki nem sajnálja a fáradságot, és felráncigálja őket, imitt- amott táskák, tornazacskók, egy fél pár cipő… a 113-as a legvégén, ahová, most veszem észre, Éva, a nagydarab földrajzos tart, lesz itt égszakadás-földindulás. Jobb volna előbb odaérni, de erre esélyem sincs.

Csúszik az ezeréves járólap, helyenként csorba, könnyen megbicsaklik a láb, roppan a térd… még csak kíváncsi sem vagyok, a kislány izgalma nem ragadt rám, koromhoz és tekintélyemhez mérten sétálok, nem hiszem, hogy meglepe­tés érhet, pedig… Gyanús a csend. A csivitelők szétválnak előttem, egy hete­dikes még a könyvcsomagját is elhajítja, iszkol a terembe, s ahogyan méterről méterre megközelítem a helyiséget, érzem a fokozódó feszültséget a levegőben. Egy kaján pillantást csippentek fel, sunyi vigyort vágok zsebre, ennek ellené­re nem érdekel a felhajtás, egy kiskutya lesz, egész biztosan, vagy cica, pár éve rigóféle madarat csempésztek be a kicsik, és egész délelőtt a pad alatt dédel­gették egy skatulyában, igen, kutya lesz vagy cica, azért ez a furcsa riadalom… de mi közöm nekem mindehhez? Éva hangját hallom, szinte szétfeszíti a teret, nem értem, mit kiabál, dühös nagyon, de ó mindig az, ha esik, ha fú, kiabál fű- ért-fáért, én biztosan kórházba kerülnék hangszálgyulladással, de ő bírja, saját haragja hajtja előre, végig a napon, az életen…

Kipenderül a teremből, bevágja maga mögött az ajtót. Mit szólsz, Péter, el­ment az a cseppnyi eszük is, hát ilyet én még nem láttam, mínusz nyolc fok van odakint, ezek meg egy szál pólóban grasszálnak, az influenzajárvány előtt, de gyere, nézd meg, kész őrület, és mondja, mondja, rövidre vágott vörös haja lángol, míg arca holtsápadt, látom, majd' szétrobban, ugyanakkor azt is, hogy ti­tokban szétveti az öröm, hogy végre, történik valami, amit később az orrom alá dörgölhet, no, nem rosszindulatból, ahhoz ő túlságosan élvezi a cirkuszt, ha­nem merő és önzetlen boldogságból; a földrajzos kabinban lesz miről diskurál- ni hosszú tavaszi délutánokon.

Hátralesek, saját osztályom öltözőszekrényei felé, de semmi különöset nem ta­lálok, mindegyik annak rendje és módja szerint bezárva, egy árva pertli se kan­dikál ki, törött vállfák sem fekszenek előtte, nem úgy, mint a szomszédban, se­hol egy kint hagyott flakon vagy ruhacsücsök… ez szúr szemet. A többi előtt ha­talmas a rumli, hiszen most csörtetnek be a jelzőcsengő előtti utolsó másodper­ceket kiélvezők, nedves kabátok röpködnek, a padlón víz és sár… a miénk előtt tiszta talaj… miről locsog Éva? Mi az, hogy: egy szál pólóban? Egy szál pólóban?

Kinyitom az ajtót, belepek. Huszonkét szempár villan felém. Azt hiszem, so­hasem fogom elfelejteni őket. Most, két óra után éles a kép, hiába telt el az idő, az emlék hidat ver az időpontok közé, nem unatkoztam, az igaz, a szülőket ér­tesíteni kellett, így nem maradhattak bent, egyáltalán, hogyan tudtak így eljön­ni ebben az ítéletidőben, és a válaszok sorra-sorra özönlenek, az egyik felhábo­rodott, a többség értetlen, otthon még sapkában-sálban, igen, csizmában, hótaposóban, csodálkoztam, milyen korán indul, noha itt lakunk a szomszédban…

Egyik párbeszéd a másik után, mindjárt megyünk, csak a főnök, a munkahely, az útviszonyok, át kell venni az árut, agyonütöm, az fix, tanár úr, Bélát Marci viszi haza, és a legvégén, amikor az első hisztérikus hullám elsimul, a fő kér­dés. de hová tették a ruhákat?

Mert valamennyien pólóban és rövidnadrágban ültek. Egy-két lány cicanad­rágban, vörös bőrrel, hiszen csíp a hideg, a szája fülig ér valamennyinek, de nem a jól sikerült csíny miatt, hanem valami másért.

Bocsánat, szólok Évának, és behúzom az ajtót, ez a mi ügyünk. Jó, értem, vég­re az iskola egyetlen négy egész öt tizedes tanulmányi átlagot produkáló osz­tálya is terítékre került, de ez nem közönséges rosszalkodás, ez valami egészen más, és szeretném kideríteni, micsoda, egy képzeletbeli mikroszkópot tartok föléjük. Öt hónapja dolgozunk együtt, soha, egyetlen panasz nem érhette őket, akár a hibátlanul beprogramozott robotok, a csintalankodás annyit jelent náluk, hogy sugdolódznak, ha már megoldották a matekpéldát; azt, amelyen a másik osztály negyvenöt percig kérődzik, hiába… No, kérdem, ki kezdi?

Tetszik tudni, a Dóra Feri, mondja Fanni, középen. Dóra Feri, ki is az a Dóra Feri? Én nem a kerületben élek, hál'istennek, egy óra választja el lakásomat az iskolától, nem kell részt vennem a közösség sajátos életében, bizonyos értelemben a fonák­ját látom annak, ami itt történik panelországban. Dóra Feri? Néhány másodperc elteltével bevillan az emlék, fénycsóva csap képzeletbeli szemembe: két éve kará­csonykor Feri három másik barátjával frontálisan karambolozott a hármason. Kö­dös hajnalon tértek haza egy városközeli szórakozóhelyről, Feri volt a sofőr, a hírek szerint mindannyian ittak, nem is keveset, barátai kiröpültek a Fordból, és meghal­tak, tizennyolc évesen, Feri a biztonsági öv miatt megúszta, koponyasérüléseiből felgyógyult, ám egészséges már sohasem lesz, megsérült az érzekelóközpontja, ol­vastam róla; sőt, hallottam, hogy hazatért egy felesleges külföldi rehabilitációból.

Dóra Feri, ismétlem halkan, a kezdeti kis meghökkenés a múlté, és ti, hogy képzeltétek ezt, Fanni? A szőke lány az osztály nem hivatalos szóvivője. Magá­ra vállalja most is, magyaráz, kalimpál nekiveselkedve, hogy megértesse, milyen nagyszerű dolog ez, tetszik tudni, győzköd, pedig ettől a két szótól a fal­ra mászom, ő is rövidnadrágot hord mindig, pirosat, szól közbe valaki, a leg­nagyobb fagyban, láttuk, hangzik innen-onnan, és olyan szomorú, beszéltünk vele a hétvégén, és akkor jött az ötlet, Marcié, nem is tiltakozik az említett, az ő édesanyja a szülői munkaközösség elnöke, de nincs visszaút, hadonásznak, egymás szavába vágva sorolják, milyen nagyszerűen szervezték meg; igen, eh­hez valóban értenek, öt különböző lakásban öltöztek át, a szülők már nem vol­tak otthon, azután befutottak az iskolába.

És ettől Dóra Feri, szegény, élete jobbra fordul? Ezt gondolom kétkedve, de nem mondom ki. Rájuk parancsolok, hogy maradjanak a helyükön, el ne merjen moz­dulni senki, míg körbe nem telefonálom a szülőket, az arcokra kiülő csodálkozás kissé elgondolkodtat, elvégre úgy is elintézhetnénk, hogy nem kellene a fél vilá­got értesítenem, de látom magam előtt Éva és a többiek képét, az esemény nem marad titokban, döntök, és elkezdem – rámegy az egész nap, mire végére érek.

Nem értem, mi ütött a kölykökbe, tudom, hogy nem szedtek be semmit, ülök a tanáriban, csitul a zaj, a hó csendesen hull, a hógolyózók elvonultak a Kiser­dő irányába. Dóra Ferire gondolok, aki annak idején e falak között fejezte be ál­talános iskolai tanulmányait, jó fejű, barna gyerek volt, azt hiszem, szakácsnak készült… vajon örül-e, ha fülébe jut a pólós-kisnadrágos akció, felfogja-e, mit akart ez a huszonkét ötödikes a városszéli iskolában, vagy tovább bandukol a jeges úton, magában motyogva, s rendesen megáll a zebránál, körülnéz, nem vágódik-e elő a ködből egy szürke Ford, hogy őt is elvigye?

VARGA RUDOLF

Hitet markol

Dali pár pisztolyát övéből
kivette, szárnyas lovát
lelőtte, homloka közepén örvénylő
ördögkatlanba bele, abba beleugrott, lett,
lett felsőléleknél fehérebb
szellemkutya, fűszál mögül
kilépő, szélkarddal suhintó
kísértetkatona, csillagbörtöne
falában meglelte, meglelte
elveszett Kutyacsillagát,
karján kerecsensólyma,
ő meg csak saját feje fölött
lebegve bámul, nap kormos toronyóráját
bámulja elhajlított kettőskereszt
térben, lövése, lövése sincs, semmihez,
semmihez sincs, semmihez
sincs kedve, el, elsodorta,
önmagától sodorta el, önmagától
elsodorta mérgezett,
mérgezett lelke, mérgezett
lelke le, lehúzza, nem,
nem törleszkedhet
tovább időhöz,
végre,
végre meg, megérti,
jelenben lenni
nem muszáj,
a semmi az semmi,
de az mindenre,
mindenre jó,
mindenre,
mindenre van,
van megoldás, azt suttogja öngyógyító
lelke, elsuvadt nap üszkös
sugara alatt lebeg, talán
az is lehet, talán,
talán az is,
talán az is lehet,
hogy fél, reszket, fél,
fél,
félen? vagy egészen? foszló
halotti lepelben
reszket iszapos
sugár alatt, foszló halotti
lepelben, lepelben lebeg,
lebeg, akár,
akár gyöngypillangó
szárnya, reszket?
vagy csak hűséges pocsolyalelke
fröccsen? Lehunyja
zöld szemét, maga fölül lenéz,
itt? ez? ez itten
egy tisztás? ez?
ez egy rét, hol szárnyashangya léte
fűszál árnyékába
leheveredhet? lidércest
lélegzik, hajlong
dideregve a káprázat
bokra, repked a sár,
sárból nő
démonszárny, láthatatlan
madár, sátáni piramis csúcsáról
egyszemű szörny mérgezi
álmát, sárga siserehad tarolja
mezejét, így ér véget
a korszak, felperzselt
pusztán üszkös fák kormos
homlokát karmolják, pedig
még el sem
indult, ez még csak
csírája sem annak,
mikor megmutatja hatalmát
az arctalan sereg,
az,
az lesz majd az
igazi,
az igazi hadviselés,
nyomában földig hajolnak a fák,
atomrobbanás az agyban,
vihar sepri el miért
élt és miért hal, felhő tapaszt
hályogot látására, homályos,
homályos a kép, vak,
vakhomály,
vakhomály eszkábál reményt,
még pingált égen
taposva, fejjel lefelé lógva,
félholtában is áll, oda, oda áll, ha senki
más, ő maga, maga mellé oda,
oda áll, hitet markol körömszakadtáig,
lép, de akárhová lép, mindenütt,
mindenütt ott,
ott egy moszatos
kéz nyoma. Milyen
mókás. Szédítő,
szédítő ez az előre-hátra
forgó csontdarálómalomkerék.

Ide, újra

Le, le, le,
újra és újra
visszaszületne ide,
ide le, merthogy
hova,
hova, ha nem
e fagyos leheletkocsma
homályos
sarkába, hová
csillagkandeláberes
tévútjairól,
sehovásemvivő
bolyongásaiból
visszabotorkálhat,
le, le, le,
ide,
ide, újra.

Nahát!

Elsuvadnak álmai.
Éjjelenként.
Éjjelenként lopni jár.
Itt a piros,
hol a piros?
elsuvadnak álmai.
Nahát!
ki gondolta, hogy az így
el tud fogyni? Neki meg
szájában lapulnak összes
kincsei. Éjjelenként
lopni jár az idő. Bitang,
bitangidő, zsákjában
viszi összes kincsét,
szavait.
Nahát!
így már nincs
mit tőle elorozni

Egy szál virág

Világ ha termett már
ilyen tündöklő virágot, mondd merre
láthatom, s futok
álmélkodni, csodálni
glóriás
szépségét, lélegezni,
éltető illatát,
pirosló pompáját.
Gondolat röpte
ugyan nem követheti, csupán
lyukas csend felette az ég,
álmodni lehet csak ilyen
selymes csodát.
Ágnes,
gördül a hang,
neve harmat tisztaság,
egy percre álljon meg a szív,
suttogja: ím, itt egy szál virág.

SZARKA KLÁRA

A piacig

Talán a filmhíradókban látott mélytengeri búvárok érezhették azt, lassacskán el­veszítve az eszméletüket a fogyatkozó levegőtől és a hatalmas nyomástól, amit én. Élet és halál, öntudatlanság és pislákoló értelem között ide-oda lökődve néha hallottam távoli hangokat, mintha a víz alól bugyborékolnának elő. Aztán újra a semmibe, a nagyon mély, sötét, süket semmibe, a kellemes fekete megsem­misülésbe ereszkedtem vissza.

Hajnal volt, és a nagyapám próbált felébreszteni Az ő hangfoszlányai emeltek ki pillanatokra az álom mélyfekete bársonyából. Ám a szememet képtelen vol­tam kinyitni, a szemhéjam ólomsúllyal záródott be. Azon a nyáron már nem ez volt első hajnal, amikor előző esti megállapodásunk alapján nagyapám próbált lelket verni belém a piaci napon, hogy végre elkísérhessem Mamámat. Ezúttal a végső fenyegetés, hogy nem fognak várni rám, már itt van Kálmán a fiakkerrel, valahogyan mégis elhatolt a tudatomig. Hirtelen felfogtam a helyzet súlyát.

Bár a szememet még mindig képtelen voltam kinyitni, nagy nehezen artiku­lálni kezdtem néhány szerencsétlen szót: már jövök is, már kelek fel, várjanak, az istenért. Szinte öntudatlanul toltam le magamról a meleg dunnát, s még min­dig vakon tapogattam a ruháim felé, bár közben nagyon erős kísértést éreztem, hogy visszaereszkedjek és továbbaludjak. Az a kevés mozgás, amit végeztem, szinte fizikai fájdalmat okozott. A levegőben tapogatva, váratlanul megérintet­tem a blúzomat, és ez egy kissé meglepett. Óriási erőfeszítéssel egy villanás­ra kinyitottam a szemem. Csak homályosán láttam nagyapámat, amint adogat­ja a ruháimat, öltözni segít. Felültem, résnyire kinyitottam a szememet, bár a szemhéjam úgy égett, mintha parazsat tettek volna rá. Hősies erővel rángatni kezdtem magamra a ruháimat.

Nem az a gyerek voltam, aki korán reggel frissen kipattan az ágyából. Képes voltam reggel kilencig-tízig is heverészni, felébredni, aztán visszaaludni. Ezt nagyanyámék egyszerűen lustaságnak tartották, hiszen nyáron a rendes ember pirkadatkor kel. Csak azért engedték a lustálkodást, mert anyám nyomatékosan felhívta a figyelmüket, hogy mi, a testvéremmel egész évben keményen dolgo­zunk az iskolában, jó tanulók vagyunk, megérdemeljük a nyári pihenést. A bá­tyámat korábban még megpróbálták rendes falusi gyerek módjára kis cseléd­ként dolgoztatni nyaralás címén, de anyám botrányt csapott emiatt. Kilátásba helyezte, hogy eltiltja az onokákat az efféle vakációtól. Nagyanyám ettől meg­ijedt, mert akkor kibeszélte volna őt az utca, így kénytelen-kelletlen elnézte ne­künk a mihasznaságunkat.

A piacra viszont nem zavart engem senki, magam vágytam rá, de nagyon. Hetente kétszer, pirkadatkor ugyanis megállt a ház előtt Kálmán egy fantaszti­kus fekete fiakkerrel, s egy még fantasztikusabb barna paripával, bizonyos Csil­laggal. Szépen felpakolták az áru nagyobb részét a kocsira, az elegánsan felöl­tözött, fényesen ragyogó csizmában bokázó Kálmán kocsis felsegítette az ülés­re a szintén szépen kiöltözött nagyanyámat. Ezen a hajnalon végre én is ott áll­tam egy kissé még hunyorogva, dideregve a párás hűvösségben a néha fel-fel- horkanó, hatalmas ló mellett. A kocsis szó nélkül derékon kapott s felrepített a bakra. Aztán megkerülte a gyönyörűséges Csillagot, és felült mellém. Akkorra már a nap egészen felkelt, világos volt, de mivel még mindig nagyon korai órában jártunk, sajnos, senki sem állt kint a kapujában, hogy láthatott volna en­gem szinte filmsztárként a bakon ülve. Pedig úgy ültem fönt, mintha egy ki­csit én is irányítottam volna a paripát meg az egész nyikorgó, bőr- és porszagú fiakkert. De csak nagypapa állt kint a kiskapuban, így neki intettem olyan grá­ciával, mint aki hetedízig grófkisasszony. Papám pedig hamiskásan csippentett a szemével, leemelte a kalapját, azzal integetett viszonzásul, szakasztott úgy, mint egy filmszínész. Ettől egészen elérzékenyültem, de akkorra Kálmán már kezébe vette a gyeplőt, kiemelte helyéről a díszes ostort, oldalra nyúlt és kien­gedte a kéziféket. Csettintett, megrántotta a gyeplőt, Csillagnak megfeszültek az izmai, patáját szinte belevágta az utca porába s kis rántással megmozdította a kocsit. Kálmán egyik tenyerébe fogta össze a gyeplőszárakat, az ostorral pedig megcsippentette Csillag izmos tomporát. A ló megmozgatta a füleit, gyorsíta­ni kezdett a tempón, könnyebb is volt már húznia a mozgó kocsit. Szép egyen­letes ügetésbe kezdett.

Csodás testén csillogott a szőr, izmainak játéka – a földről nézve is mindig elbűvölt – a bakról még inkább lenyűgöző látvány volt. Már kikanyarodtunk a Horváth pap utcából, ahol Mamámék laktak, csak akkor éreztem meg, mennyire csípi a combomat a durva pokróc, ami alánk volt terítve a bakon. Kálmán többször is odapörkölt az ostorral a lónak, és folyton nyers, durva hangon szólt neki. A harmadik ostorcsapásnál már nem is bírtam csöndben maradni, kérdő­re vontam, miért bántja a lovat, aki gyönyörűen végzi a feladatát, kecses, erős lábaival úgy fut, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

– Ha nem fogom szigorúan, elkanászodik – lökte oda kelletlenül a választ Kálmán.

Tudtam, hogy mérges, amiért egy taknyos kölyök kérdőre meri vonni, de hát én a jó kuncsaft unokája vagyok, ráadásul, szemtelen pesti gyerek, mégsem le­het rögtön szájon vágni. Mamám pedig csak hallgatott, én is összeszorítottam a számat, és csak sötéten ránéztem a kocsisra. Kálmán pedig a hirtelen támadt feszültséget oldani akarva, megkérdezte, akarom-e egy kicsit hajtani a Csilla­got. Majdnem leszédültem a gyönyörűségtől a bakról. Ráadásul már bent jár­tunk a városi részben, az utcán járókelők, akik mind láthatták, ahogy kézbe fogtam a gyeplőt, és nagyon kedvesen, udvarias hangon odakiáltottam a pari­pának: neeee, Csillag, neeeeé! Tisztára úgy, ahogy Kálmántól hallottam, ámde nagy-nagy szeretettel a hangomban, szinte lágyan. Csillag intenzív fülezésbe kezdett, nyilván próbálta megfejteni a helyzetet, mindenesetre egy kicsit lassí­tott is. Kálmán, nagy bánatomra, emiatt megint ^odapörkölt neki az ostorral, a ló pedig azonnal visszavette a korábbi iramot. így haladtunk szépen a Fő ut­cán, a kövezeten ritmikusan kopogtak a patkók, Csillag teste egyenletesen hul­lámzott. Mindent betöltött a ló átható, intenzív, finom szaga. Az arcom tüzelt, a torkom teljesen kiszáradt, a tenyerem izzadt, olyan szorosan tartottam a gyep­lőt. A mesében voltam.

Minden porcikámmal éreztem, kivételes pillanatokat élek át. Mi ketten: én, a gyerek meg az a hatalmas, erős és okos állat együtt dolgozunk, visszük a piac­ra az árut, meg a kofát, nagyanyámat, s ezúttal Kálmánt is utasként. Valahogy a lelkem mélyén öntudatlanul megéreztem, hogy köztünk és Csillag között nincs semmilyen mély szakadék, ember és állat ugyanolyan élőlény, csak az egyik a bakon ül, a másik pedig elegánsan léptet a kocsirúd mellett. Ha akkor Csillag megszólalt volna embernyelven, hogy na, kislány, ugye milyen csodás ez az egész, hát, egy csöppet sem lepődtem volna meg. Az érkezésnél, persze, a ko­csis visszavette a gyeplőt, ügyesen befordult, éppen ott állította meg Csillagot, ahol kellett. Leugrott, hogy Mamámat lesegítse. Csak akkor vettem észre, hogy az öregasszony végig szunyókálta az utat. Nem is látta az én mesebeli kalan­domat. Kálmán már az árut pakolta le Mamám irányításával, amikor végre én is szépen, akkurátusán lemásztam a bakról. Előresétáltam, hogy megmutassam magam Csillagnak, a kollégámnak. Csillag úgy tett, mintha nem érdekelném, rázogatta a fejét és lehajolt, hogy elérjen egy leszakadt karalábélevelet. Odaad­tam neki, és végigsimítottam az orrát, amíg ette, és újra mélyen beszippantot­tam meleg, erős, csodás illatát.

A szomszédos kofák integettek és mosolyogtak rám, kedvesen kérdezgettek, miért keltem ilyen korán, miért jöttem ki már reggel a piacra, s az egyik nevetve kérdezte: Tán csak nem te hajtottad ma a Csillagot? A tények magukért beszél­nek, gondoltam, s rám egyáltalán nem jellemző módon, nem is szóltam, csak a fejemmel intettem: én bizony, ugyan, ki más?

OLGYAY DÁVID

Költészet ez?

szárnyaszegetten
bukdácsolok
a szóviharban,
és fölöttem elrepül
egy Nagy Madár,
vajon a költészet madarát
érzem
kínomban fagyoskodni?,
avagy csupán
szógolyókkal
dobálja szemeimet
egy vásott isten,
úgy, hogy
szóvakságomban
nem tudom fölmérni
a differenciát
költészet
és
nemköltészet
között?

MOLNÁR T. ESZTER

Kálvária

Láttad?
Ahogy ott ült az utcán?
Lábán seb,
kezében kalap,
szemében a kétségbeesés.
Ez már a nagyon sokadik stáció.

Kifejlet

Kövér villamosok jönnek a város felől,
terhük kiköpik a sárba.
Barna kukacok hullanak a lábam elé.
Órák óta állok az üres utcán,
a házak szeme rajtam.
Korcs kutya szaglássza körbe a szatyrom.
Diétás sütemény, fürt Csabagyöngye
nejlonban lóg a karomról.
Nem fogod ezt már te megenni.
Más fekszik most abban az ágyban.
Szekrényedből a motyód
otthagytam összepakolva a portán.
Vászoncipőm beázott az esőben.
Egy lendület hozott el idáig.
Hányszor vágytam rá hogy ne legyél.
Elég ideig osztottuk mi egymást.
Csaltunk és menekültünk.
Mégsem bírok nyelni vagy hazamenni.

M. SZÁNTÓ JUDIT

Mica, szilva, felszabadulás

Hatvannyolc éve, 1945. február 13-án szabadult fel Budapest.

Ülünk a pincében szótlanul. Csak Mica cuppogása hallatszik: egy vásott fehér rongydarabból vékony spárgával erősített csomót szopogat szorgalmasan. A negyedikről Burger néninek sikerült kikotornia egy valamikor fehér vászon- zsákból néhány szem kristálycukrot, azt rejtették a csomóba. Odanyújtotta Mica anyjának, Piroskának: – Próbálja meg, aranyom. Hátha ki tud szopni belőle va­lamit ez a csöppség. Nem bírom hallgatni a bőgését.

– Éhes szegényem – szorítja magához a párnába csavart gyereket Piroska. – Nincs tejem – sírja el magát. – No, de mitől is lenne…

Mutatóujjára csavart spárgával tartja a csomócskát, nehogy véletlenül a gyerek torkán akadjon. Ahogy a csöppség mozgatja a száját, úgy jár fel-alá Piroska ujja.

– Már én se viselem el az ordítását – fogja be a fülét Fábián úr, a zálogházi becsüs az elsőről. – Feláll és izgatottan sántikál néhány lépést.

Mica cuppog, majd felsír, amikor megszűnik a szájában az az édes valami.

– Hallgattassa már el, az istenit! – rivall rá Fábián úr az anyára.

– De ha egyszer éhes… – veszi védelmébe a picit a házmesterék tizenkét éves Pannikája.

– Te csak ne szólj bele – inti le az anyja, Juli. – Fábián úr igazán nem köteles eltűrni… – Nem tudja befejezni a mondatot, mert hatalmas robbanás hangja rázkódtatja meg a házat. Belövés.

Fábián úr felmutat az ég felé.

– Hát nem mindegy, hogy éhesen döglünk meg itt vagy jóllakottan? – elmélkedik.

A falak ugyan megremegnek, de utána csend van.

Síri csend.

– Lehet, hogy ránk omlott a ház – latolgatja egy idegen, aki épp vendégség­ben volt Hajnaléknál vidékről. Hazamenni azonban már nem tudott, mert ott már oroszok voltak. így hát itt maradt. És amikor már nem lehetett fennmarad­ni a lakásokban, ő is leköltözött az óvóhelyre.

– Az hülye hecc lenne – vigyorog Laci, Panni öccse.

– Te meg vagy húzatva – mutatja a szomszédjában lakó Pista gyerek a kezé­vel, hogy Lacinak elmentek otthonról.

Hirtelen leeső téglák hangját hallani, és mintha valami törmelék is zajt csapna.

Horváthné keresztet vet: – Jaj, istenem, most pusztulunk el!

– Ne óbégasson – hangzik a pince sarkából. – Ha az van megírva, akkor hi­ába sopánkodik.

Most lövések hangzanak. Aztán megint csak úgy érezzük, téglák csapkod­ják kívülről a házat.

A házat? Hát van még ház? Vagy ránk dőlt?

Ki tudja?

– Meghalunk! Meghalunk! – sipítja egy női hang.

– Előbb megőrülünk – avatkozik a beszédbe Fábián úr.

– Jó, hogy megnyugtatott – néz rá mérgesen Hajnalék vendége.

Egy reccsenés… és egy hét-nyolc centis rés támad a pince falán, a vasajtó mellett, nem messze két egymás mellé helyezett lócától, amelyen Mica rugdalózik. A kevés cukrot rejtő csomót már kiszopta, a rongyot hiába rágja, kiköpi. Aztán a kis öklét gyömöszöli a szájába. Ám elégedetlen az eredménnyel, per­cenként felvisít.

– Valaki veri a falat – hívja fel a figyelmet mutatóujjával Fábián úr.

– Úristen! Valaki ott áll, a falon kívül – hangzik a sötét sarokból.

– Még lelövik – kontrázik egy másik, amikor egy sorozat lövés hangzik.

– Be kéne hívni – véli valaki.

– Hogyne – vélekedik Fábián úr. – Ki tudja, ki az. Tán ellenség. Vagy egy gyil­kos. Vagy rabolni jön.

– Rabolni? Ugyan, mit?

– Szélesedik a rés! Valamivel ütik, verik a falat…

Nagy hirtelen beomlik egy elég nagy faldarab. Az ajtó is megdől. A nyílásá­ban meggörnyedve három ember jelenik meg.

Katonák. Idegen katonák.

Úristen! Oroszok!

Egymás után lépnek be. És… géppisztolyt szegeznek az ijedt emberekre.

Mindenki megmerevedik. Abban a pózban, ahogy éppen a pillanat találta. Az idegen katonák is. Azután ők térnek legelőbb magukhoz.

– Nyemecki? Szóldat? – kérdik körülnézve, fegyvereik csövével kísérve tekintetüket.

Senki nem válaszol.

Egyszerre csak feláll Kardos mami. Sovány alakja a többiek fölé magasodik, amint felemeli a két karját. Ég felé fordított szemeit könnyek borítják, és előre hajolva igyekszik a katonákhoz.

– Gyere, édes fiam, hadd öleljelek meg! – zokogja az elsőhöz, egy fiatal, szin­te gyerekhez érve. Akkor átöleli, a mellere borul, és zokog örömeben.

Az oroszok persze nem tudnak magyarul, de megértik, mi történik. A fegy­vereket leengedik.

Többen felállnak, odamennek a katonákhoz. Némelyik megfogja a ruhájukat, hogy meggyőződjön, valóban itt vannak-e. A gyerekek a közelükbe furakodnak.

Hajnalék vendége kitárt karokkal megy feléjük: – Megjött a béke! – Cuppa­nós csókot nyom a majdnem gyerekkatona arcára balról is, jobbról is. Megve­regeti a vállát: BÉKE! Nincs puff, puff – mutatja is. – Béke van!

A legidősebb orosz érti, bólogat: – Béke – kóstolgatja az idegen szót. – Béke! Mir!

Egymás szavába vágnak, nevetgélnek. Csak Fábián úr marad a helyén, sőt, inkább még jobban bebújik a sarokba. Még nem döntötte el, hogy féljen-e, örül- ön-e. Meg aztán: ki tudja, nem jönnek-e németek és a nyilasok vissza? Akkor nem lenne jó üzenet, hogy örvendett ezeknek itt…

Mica keserves sírásra fakad. Arca elvörösödik, két kezecskéjét ökölbe szorít­va hadonászik.

A fiatal orosz valami tégla alakú csomagocskát szed elő a zsebéből. Olyan, mintha egy tábla csokoládé lenne. Kibontja a papírt, és letör egy darabkát ab­ból a kemény táblácskából.

– Szilva – mutatja a gyerek anyjának az aszalt, összepréselt valamit. Aztán a vászonba gyömöszöli, és a kicsi szájába dugja.

Piroska ijedten néz a katonára. Most megmérgezi? Ó, hallott már ilyesmit! Há­ború van, semmi se lehetetlen… Laci szeme a kis csomagra tapad, nagyokat nyel.

Mica arca kisimul, elégedetten cuppog. Piroska is megnyugszik. Rámoso­lyog a katonára.

– Já – mutat az magára – Misa. – így mondja, hosszú ível.

– Misa – ismétli Piroska, jelezve, hogy érti. – Köszönöm!

Az öreg katona mond valamit, mindhárman indulnak a fal nyílása felé. A pincelakók körülveszik őket. Magyarázzák, hogy ki szeretnének menni. A ka­tonák megértik a helyzetet, de intenek, hogy nem lehet.

– Pukk, pukk – int az egyik, jelezve, hogy bármi megtörténhet.

Azért csak odamennek a nyílás közelébe. És – mintha most egy kis szél lebbentené meg a levegőt. Tudják, hogy nem lehet, ott egy másik pince van. De azért jó azt képzelni, hogy a szabad levegőből szippanthatnak. Meg a békéből.

No, ebből az aktusból Fábián úr is kiveszi a részét, utolsónak beáll a sorba.

Aztán a három katona búcsút int és eltűnik a nyílásban. Misa Laci kezébe csúsztatja a csomagocskát, mielőtt kilép.

TABÁK ANDRÁS

(Jutkának, rákbetegen 1)

Csontig fogyva, megritkult hajjal
S holtfáradtan, mint egy megsebzett
Kis állat – így várlak, magamban
Vinnyogva, haza nap nap után.

(Jutkának, rákbetegen 2)

Kétszer estem össze, miután
A kórházból hazajöttünk
A szokásos kemo-kezelés
Után: a lépcsőházban lent
Később a fürdőszobában fent
S csak centiken múlt, hogy a fürdő-
Kád peremén szét nem zúztam
A koponyám, közben még össze
Is csináltam magam s mindent
Magam körül. Te meg szótlanul
Takarítottad fel azt az
Ocsmányságot, egy zokszót
Sem ejtve, gondosan, gyorsan
Fegyelmezetten, melyek minden
Dolgaidban jellemeznek
Én csak álltam pőrén, szarosán
Szemlesütve, halálfejjé
Soványuk arcommal és arra
Gondoltam magamban, hogy sok
Időm már nem lehet hátra

(Jutkának, rákbetegen 3)

Azért, tudod, furcsa
Hogy lefekszem este
És fogalmam sincs, hogy
fölébredek-e még

(Jutkának, rákbetegen 4)

                  Dr. Cseprekál Orsolyának ajánlom

Elragadó, okos, fiatal nő
Ki, miután megvizsgált, azt hiszem
Hogy nefrológusnak is kiváló
És szép. Szép, mint egy vers
                                S tudjuk, nincsen
Semmi, mi egy versnél szebb lehetne

(Jutkának, rákbetegen 5)

Meghaltam az éjjel
Ezt álmodtam
Álltam az utcán
(Talán egy parkban)
És egyszercsak süllyedni kezdtem
Hiába nyújtogattam
A két karomat segélykérőén
Senki sem ragadta meg
Én meg csak süllyedtem
Süllyedtem egyre, egyre
Míg valami jéghideg
Bűzös, iszapos lé el nem nyelt
Senki sem volt ott
Senki sem látta
Rémült fuldoklásomat
S végvonaglásaimat

Hát ez a halál
Most már tudom
A dermesztő, sivár
Abszolút magány

(Jutkának, rákbetegen 6)

A szerelem
Mindeneken túl
A szerelem
Mindeneken át
A szerelem
Az tért vissza, lám
Öregségemre, betegen
A szerelem
A múlhatatlan, örök
Szerelem irántad

SIMOR ANDRÁS

Nyilatkozat

Ahol rendőrök
választják szét az iskolákban
a verekedő diákokat
az nem rendőrállam

Ha a rendőr
civil ruhában jelenik meg
és csak irataival
igazolja
hogy ő rendőr
akkor beavatkozása
nem rendőri beavatkozás

Ha az iskolaigazgató
rendőr
akkor nem rendőr
hanem
iskolaigazgató

Mi demokraták vagyunk
demokratikus iskolákkal
ahol
demokrata rendőrök
választják szét
a verekedő diákokat
civil ruhában

Ahol nincs
iskolaigazgató
igazgatónak rendőrt nevezünk ki
iskolarendőrt

A mi iskoláink
szép
új iskolák

Optimizmus

A szabad tereket
(metaforájuk romkocsma)
ahol
fiatalok vitáznak
              énekelnek
              táncolnak
              tűzkarikáznak
szabadon (legalábbis félig szabadon)
a kormány nem kedveli

Rájuk szabadít
betiltott gárdát
               rendőrséget
               agresszív ellenvonulókat (Békemenet)

De a terek
mint eső után a gomba
kinőnek elhagyott centrumokban
               lerobbant épületekben
               üres pincékben
és fiatalok vitáznak
                  énekelnek
                  táncolnak
                  tűzkarikáznak bennük

Mikor a világ megveszett
lobbanj
fölséges Tűz

Fohász

Még látni kéne itt
egy fölkelő népet
rabságból ébredőt
ki úrhatnám Vezért
és siserehadát
végleg elkergeti
még látni kéne itt

Nem meghunyászkodót
alamizsnalesőt
ki rettegve szavaz
de olyat akiben
a székely Dózsa György
haragja ébredez
még látni kéne itt

Ki kaszával suhint
és levág fejeket
mik csak arra valók
hogy porba hulljanak
pöcegödör felé
gurulva labdaként

Nem messzi földeken
hol vörösingesek
serege tettre kész
de itt hol egykoron
Mátyást a hős fiát
választották a vén
Duna jegén tolongva

Egy fölkelő népet
rabságból ébredőt
nem megjuhászkodót
alamizsnalesőt
ki rettegve szavaz
még látni kéne itt
még látni kéne itt

Kubáról

Kolera, sertéspestis,
Egyesült Államok,
drága sziget, terád sok
kártevő acsarog.

Ott kéne lennem újra,
gyönyörű tengered
nézni a Maleconról,
mielőtt elmegyek.

Keresni az F utcát,
a hajdani fiút,
drága sziget, te voltál
útvesztőből kiút.

Egy kontinens reményét
őrződ azóta is.
Mi lesz Földanya sorsa,
a jövő merre visz?

Drága sziget, ragyogjon
terád a hold, a nap.
A szabadság dalánál
nincs ének boldogabb.