Szőnyi István: Kapáló asszonyok (Tavasz)

BARANYI FERENC

A szabadság kelléke

                            Nagy pohárból is
                            lehet kicsit kortyolni.
                            – Ez is: szabadság!
                                          (Fodor Ákos: Is)

Megállsz a harmadik pohárnál,
habár harminchoz volna kedved,
körötted bujtogatva ágál
kórusa részeg korhelyeknek:
Igyál! Kupád miránk emeljed!
Van bőven bor – s nálunk a csap!
Szabad ma oly sokat vedelned,
amennyit bírsz – így vagy szabad!

Szabad leráznod annyi meggyet,
amennyi megtermett a fádon,
jogodban áll mindet megenned,
ha végül is befér a szádon.
Túlgázolhatsz minden határon,
ha magad szabsz határokat,
szabad csak úgy lehetsz, barátom,
ha nem korlátozod magad!

Így bujtogatnak. Ám a korlát
a szabadság kelléke. Látod:
magad ültette tilalomfák
nem gátolják szabad futásod,
csak jelölik a jó irányt ott
– akár kilométerkövek –,
hol azt az utat kell bejárnod,
mely tágas tisztáshoz vezet.

Armut macht frei

Igazából akkor se féltem,
mikor volt féltenivalóm:
foglalkozásom, fizetésem –
és helyem a Parnasszuson.

Vénségemre – akár az ország –
elszegényedtem oly nagyon,
hogy már zsigeri óvatosság
sem fékezi indulatom.

Hiába szólnak újra rám: kuss! –
el nem némíthat félelem.
Mint rég a proletáriátus:
csak láncaimat veszthetem.

VADÁSZ JÁNOS

Ezredvég

az anya karján a gyermekkel

két egymást metsző utca
kereszteződésében a piros lámpánál
megbarnult foszlott rongyokban kéreget

hajnali fagytól hóolvadástól lucskos
néma tenyerébe a „jóemberektől”
pár fillérért fohászkodik

a sarkon túl rőt házfal tövében
lapul józsef a munkanélküli
tejről kenyérről savanyú
fröccsről lamentál

csukaszürke a lelkek csendje

a hunyt szemű vézna gyermek nem mosolyog
ezredvég nincs bocsánat

Tudósítás

álomtalanul álomból eszmélve mozdulni képtelen
bénaságban holt-bilincsben lezárt szemekkel éberen
fekszem kiterítve halált virágzik most a türelem

halk hangok szólongatnak megsimítod a kezem
ébredj mondod ám én a túlnak foglyaként erőtelen
„nem” vagyok még nincs múltam jövőm jelenem

vacogva a nyirkos alig-létben csönd és félelem
fojtogat kómától bódult szívemben még eldöntetlen
maradhatok-e de minden apró lopott lélegzetem

oldja a test ólom-prését s moccan a kéz rád rebben
tekintetem végül földobban felzeng az ítélet „igen”
s látszatok nélküli letisztult létembe visszaérkezem

Intés egy rózsabokortól

apró piros csillagok ragyognak
a koranyári alkonyatban

nem fényévnyi messzeségben
itt melengetik jegeces szívemet
arasznyira alvadó tekintetemtől

néma méltósággal állnak
a kitartott sűrű csöndben

talpig tüske-fegyverben
készen a lopakodó éj kurta uralma ellen
a mindig vesztes mindig győztes harcra

s ekképp intenek

óvd magad tedd elméd szabaddá
lelked acélozd nincs még veszve minden

Kertben

SZARKA KLÁRA

A Tanárnő

Csak akkor lettem egy kissé megzavarodva a Tanárnővel kapcsolatosan, amikor meghalt, és anyám meghatottan konstatálta a boltból hazafelé: „Látod, milyen szépen gyászolja a Tanárnőt a felesége.”

Hát, igen, szó, ami szó, a vékony, kecses, galambősz, talpig feketébe öltözött, idős asszony, a „Tanárnő barátnője” mindenkiben tiszteletet ébresztett a környéken. Mi is szépen köszöntünk neki, anyám néhány együtt érző szót is váltott vele. Intette, hogy vigyázzon magára. Szerette és tisztelte mindenki, ahogyan magát a Tanárnőt is, míg élt. Nem sok nagyvilági ember lakott mifelénk, és valahogyan egy kicsit mindenki büszke volt rá, hogy olyan különleges és páratlan figura él a környéken, mint ő. A nevére, ha megveszek, sem emlékszem. Egész gyerekkoromban csak Tanárnőként hallottam emlegetni.

Sok mindent lehetett tudni róla. Fennhangon és némiképpen suttogva, talán egy kicsit pletykálkodva, de soha sem gonoszul tárgyalták életét és titkait. Mindenki szeretett jól értesültnek látszani vele kapcsolatban. Ami szinte biztos: az egyemeletes, háromlakásos társasház eredetileg az övé volt. Aztán valamikor, talán még az 1950-es évek elején elvették tőle, de őt meghagyták a legszebb lakásban a földszinten.

Az emeleten két bérlő lakott. Egyikőjükkel, a Liktor házaspárral anyám baráti viszonyt ápolt. A másik családdal, papa, mama és lányuk, csak köszönő viszonyban voltunk. Liktor néni soha életében nem dolgozott, festő-mázoló kisiparos férje fényesen eltartotta. Így aztán egész nap ide-oda járt vendégeskedni, keltve a feltűnést, ugyanis mindig amerikai rokonok csomagjából származó harsogó színű nadrágokat viselt és hosszú szipkából szívta az illatos cigiket. Nem nagyon szerettem, ha anyámnál lebzselt. A gyerekeket ki nem állhatta, mindig próbált kiküldetni a konyhából, hogy az, úgymond, nem gyereknek való történeteit előadhassa. Márpedig én imádtam a felnőttek társaságát, mindenre és mindenkire kíváncsi voltam. Ha elég makacsul ellenálltam, akkor anyám csak a kisszobába küldött be, az ajtón át pedig sok minden beszűrődött hozzám.

Liktor néni fáradhatatlanul hozta a pletykákat. Voltak nagyon jó történetei és olyanok is, amelyeket nem egészen értettem. Emeleti szomszédasszonyáról megvetően mesélte például: „Margit, látnia kellene, Ella hogy remeg a kosztért. Sercegnek a nagy húsok az olajban, neki már csorog a nyála, alig bírja tartóztatni magát, és hallom ám a nyitott ablakból, ahogy könyörög a csirkecomboknak: „Süljetek már, húsocskáim, süljetek!” Vagy egy másik furcsa története: „S tudja maga, mit csinál esténként Manyi, Lonci és Ella azon a gazos üres telken? Nem fogja elhinni. Na, küldje ki a gyereket!” Majd a hangját lehalkítva folytatja: „Képzelje, amikor besötétedik, ezek bemennek a sűrű gazba, leveszik a bugyijukat és úgy sétálnak föl-alá. Már engem is hívtak, azt mondják, el sem bírom képzelni, micsoda jó érzés, ahogy simogatják az embert a gazok. Ja, nem, csak nem képzeli, nem mentem velük. Bár, lehet, hogy egyszer meg kéne próbálnunk, nem gondolja? Na, jó, nem, persze, hogy nem komolyan mondom, csak viccelek.”

Biztosan tőle tudta meg anyám a legfontosabb dolgokat a Tanárnőről is. Egykori gazdagságát, azt, hogy állítólag beutazta az egész világot még a háború előtt. Meg azt is, hogy reálgimnáziumi tanárként ment nyugdíjba. Hogy a lányiskolából miért került volna a Tanárnő a fiúkhoz, azt már tényleg nem hallottam, bármennyire füleltem, pedig Liktorné lelkesen sziszegett valamit anya fülébe. Ám amikor anyámat faggattam, bosszúsan intett csak, és annyit mondott: buta pletyka, talán nem is igaz, hogy túlzottan szerette volna a kislányokat. Apám okosan megmagyarázta, hogy annak idején az elegáns főreálban tanítani előrelépést jelentett egy tanárnak, különösen, ha nő volt az illető. Vagyis kizárt dolog, hogy macerálta volna a lányokat és büntetésül került volna másik iskolába – ezzel aztán véget is vetett a találgatásoknak. Hogy miért és hogyan macerálhatja egy tanár a lányokat, ha túlzottan szereti őket, el sem bírtam képzelni. De azt éreztem, hogy van valami, amit nem tudok a Tanárnővel kapcsolatosan, amitől ő annyira furcsán-érdekes, de ezen hamar túltettem magam, hiszen amit biztosan tudtam róla, hát, az is varázslatos.

A Tanárnő magas, erős ember volt, mindig szálfa egyenesen, döngő léptekkel járt. Leginkább vastag bőrtalpú cipőkben, bricsesz nadrágban és térdzokniban meg furcsa kiskabátban, amely sem igazi zakónak, se kiskosztüm kabátnak nem volt mondható. A legfurcsább az az ujjatlan ruhadarab volt, amit hidegebb időben viselt. Gyönyörű színekben pompázott és különös állatok voltak rajta. Később, mikor megfordulhattam a Tanárnő lakásán, elmondta, hogy ezt a különös ruhadarabot poncsónak hívják és még Peruban vásárolta magának az indiánoktól. Hát, nem szédületes? A nappalijában, mert ő csak így hívta a nagyszobáját, volt egy hatalmas földgömb, amin meg is mutatta rögtön, hol van Peru. Kezembe vehettem az ezüst nyelű sétapálcáját, amit viszont Indiában vásárolt, s amelyiken számos fémtáblácska jelezte az országokat, ahol ez a csodalény megfordult.

Így aztán azon egy csöppet sem akadtam fönn, hogy nő létére ugyanúgy fölnyíratja a tarkóját, mint édesapám, s a fején folyton vadászkalap van, oldalt egy kis vaddisznó sörtével. „Ifjú koromban lőttem le, szegényt – számolt be a sörte eredetéről –, amikor Bánffy grófék birtokára voltam hivatalos. A gyönyörű lányuk unszolt, hogy vegyek részt én is a vadászaton, és neki, bevallom, nem tudtam ellentmondani. Célba lőni már kislányként megtanultam apámtól, s persze, hogy én találtam el az állatot. De mindjárt meg is bántam. Milyen barbár dolog! Szórakozásból állatokat lődözni. Képzeld el, a hajtók pár perc múlva ráleltek a malackáira. Édesanya volt az én vaddisznóm. Na, soha többet nem vettem a puskát a kezembe, csak amikor a németek bejöttek, de ez már nem érdekes.” Nem mertem mondani, hogy de, nagyon is érdekelne a dolog, így csak ültem szépen illedelmesen a hatalmas zöld plüss fotelban, és bámultam körbe a fantasztikus szobában. El voltam ragadtatva attól is, hogy valaki olyan szavakat használ, mint a barbár. A Tanárnő pedig mosolygott a bajusza alatt, és miközben egy hatalmas szivarra gyújtott, biztatott, nézzek csak körbe az egész lakásban és kérdezzek bármiről, ami eszembe jut. Így aztán megtudtam, mi a meisseni és kínai porcelán közötti különbség, megcsodáltam a miniatűr elefántcsont faragványokat Baliról. Megsimogathattam a valódi perzsaszőnyeget, meggyújthattam egy kínai füstölőt, és beleszagolhattam egy kecses fémdobozba, amelyikben igazi japán tea volt. De én nem teát kaptam, hanem forró csokoládét. Na, olyat sem ittam addig. Miközben kortyoltam a habos nedűt, a Tanárnő elmondta, hogy néz ki a kakaóültetvény. Ő a saját szemével látott olyat Latin-Amerikában és Afrikában is. Estig is elüldögéltem volna nála, de ő általában egy óra múltán kitessékelt: „Nem akarom, hogy túl sokáig nálam legyél. Nincs veled baj, de megvan rá a jó okom, hogy elküldjelek, majd jössz máskor is.” Én meg szépen elköszöntem és buzgón ígértem, jövök újra hamarosan.

Amint kiléptem a félhomályos szobából a kopott lépcsőházba, onnan meg a poros, gazos utcára, mintha addig mesekönyvben jártam volna. A Tanárnő világa a regények megelevenedett lapjait idézte bennem. Tiszteltem és csodáltam őt. Annyira izgalmas volt, ahogyan benne és vele az elevenedik meg, amiről csak olvashattam addig. Lenyűgöző tájékozottság és műveltség, elegancia és magabiztos öntörvényűség. A férfiakkal egyenlőként tárgyalt, a nők nagyobb részét csak megmosolyogta. A pletyka, házimunka, gyereknevelés és a többi „női dolog” nem érdekelte. Anyámat szerette valamiért. Gyengéden érdeklődött hogyléte felől, és mindig lázította: ne dolgozza agyon magát, ne vállaljon mindent magára, és ne tűrje el, hogy apám részegen jár haza a kocsmákból szinte minden este. „De hát, mit tehetek?” – fakadt ki anyám egy ízben. „Verje meg, és zavarja a fenébe! Fenyegesse meg, hogy elválik tőle. Meglátja, rögtön be fog tojni. A férfiak gyámoltalanok, nem állnak meg a lábukon, és ezt tudják a szívük mélyén, azért gorombáskodnak” – kapta meg a minden indulattól mentes tanácsot anyám.

Tanácsokban a Tanárnő verhetetlen volt. Amikor megnyílt az első modern közért a közelünkben még a 70-es évek legelején, a boltban dolgozó nők panaszkodtak a sok munkára. Hogy majd megszakadnak a nehéz ládák emelgetésétől, hiszen férfi akkoriban nem állt be a boltba dolgozni, olyan keveset fizettek, ennyiért csak a nők vállalták a hajtást.

A Tanárnő bosszúsan hallgatta a jogos panaszokat, majd éles hangon felszólította a megszeppent asszonyokat, hogy ne tűrjék az igazságtalanságot. „Hát, sztrejkoljanak, édeseim! Egyenlő munkáért egyenlő bért! Nem igaz?” – fordult a többi elképedt vevő felé, majd döngő léptekkel elhagyta a boltot. Sztrájk? A munkáshatalom fénykorában? Nem is szólt senki egy szót sem rá. Úgy csináltak, mintha nem is hallották volna a lázító szavakat.

Ez is eszembe jutott, amikor halálhírét vettük. „Agyvérzés – számolt be apám a kocsmában hallottakról –, a fejéhez nyúlt, majd elvágódott a szőnyegen. Nem szenvedett, szerencsére. Este talált rá a párja. Már el is temették. Ő akarta így, csak a legszűkebb körben. Igen, az asszonyról gondoskodott, már jó előre megírta a végrendeletét. A lakás, sajnos, nem lehet Matildé, de a sok értékből kiegészítheti a nyugdíját” – fejezte be a szomorú történetet elgondolkodva.

Anyám hallgatott. Én sem akartam megtörni a csöndet. Meg valahogy olyan buta kérdésnek is éreztem volna, hogy azt firtassam, ami délelőtt még érdekelt egy kicsit: hogy végül is akkor a Tanárnő bácsi volt vagy néni?

Hülyeség ezen morfondírozni, láttam be, ő volt a Tanárnő és kész.

SZALONTAI IMRE

Panasz

Alulírott, a mai napon panasszal élek
a „Globális szabadversenyt mindenütt” nevű
Részvénytársaság ellen a történelem tekintélyes
ítélőszéke előtt bizonyos sérelmeim miatt,
melyeket három és fél milliárd társammal együtt
fenti vállalkozástól elszenvedni kényszerülök
ártatlanul s minden bizonnyal halálomig
(ahogy a dolgok állásából látszik, Afrika szintjéig
a puffadt hasú kölykökkel s az éhesen tántorgó
felnőttekkel a kifestett falú sivatagi kunyhók között),
szóval panasszal élek e lelkiismeretlen társaság
tevékenysége ellen, bár panaszommal felidézve
említett szerencsétlenek sorsát magamra nézve
a jelenben is, ha már jövőjükben is osztoznom
kell, pontosabban jelenükben kell látnom
jövőmet, amiért igazán érthetővé válik,
miért is nem csábít örömmel engem e jövő –

Panasszal élek tehát a Részvénytársaság
ellen, mert mégiscsak pofátlanság, s nemkülönben
a jó ízléssel is ellenkezik, ahogy kéretlenül s otrombán
versenybe kényszerít bennünket (ösztönöz,
erőltet, zsarol inkább) e világméretű küzdelem
keretében, melyet ő maga kreált, miközben nem átallja
a világ normális működéseként tálalni nekünk,
szóval belekényszerít bennünket e harcba,
ráadásul parittya nélküli dávidként az állig
felfegyverzett góliáttal, miközben dolgozni,
enni, aludni akarunk csupán, mi földi halandók,
tenyészni vadvirágos réten, ha már e kies planétára
szerencséllettünk, s nem mint vágásra érett marhák
lezárt vagonokban, kik öklelik egymást ostobán
rangsorért, ilyesmiért, míg csattog alattuk a sín,
hurcolva őket végzetük, a vágóhíd felé,
egyszóval eszünkben sincs versenyre
kelni senkivel, mi kései gladiátor-unokáknak,
három és fél milliárd mameluknak, kik csupán
rossz időben születtek e küzdelemben vergődő
világra, ezért főhet most fejük Góliátok
siserehadával szemben, s tudni sem tudják,
mit tehetnének –

Panasszal élek tehát, mint említettem,
a történelmi ítélőszék előtt, mely felmenteni
látszik eme otromba társaságot furcsán,
menlevelet és engedélyt látszik adni, hogy
enmagát süllyessze el velük az emberiség
végül, s a múlt kútjába zuhanjék bátran e jobb
sorsra érdemes faj, szóval panasszal élek ez
utolsó pillanatban és könyörögve kérem a teremtőt,
immár őt, miszerint vessen véget eme ámokfutásnak,
amíg nem késő, s bele nem pusztulunk mindannyian,

ámen

Gondolkodó nő

SZARKA ISTVÁN

Tűzmadarak

(Aquincum,
2013. május 1.)
              Semmin se csodálkozz
                                   (Horatius)

Lobbannak pirosan
   pompás májusaink,
élők rendje lehel
   zöld szerelemszagot,
kis kancánk csodaszép,
   tombol, sárlik a föld –
túlról ezt üzenem, nahát.
              *
Hogy árva lettél,
   persze, hogy ordibálsz –
de élek én, míg
   él televény agyad
s virág, eső, szél, bogár, madár
   nap fele táncol
az égi dalban.
              *
Csillagközi tér
   idejébe röppenj,
rendezd a tollad,
   igazítsd a fészked –
s rácsodálkozol,
   hogy a tűzmadár faj
sorsa miféle.

Víg üzenet

dél felé zafírrá
   lobban az ónos ég,
platánunk barnáll,
   szinte piroslik az átesőben,
az etető, az itató töltve,
   rebbennek oda-
   vissza a cinkék,
lenn a smaragd
   derengés fölragyog
   Békásmegyer
nyargaló, boldog kutyáival,
november pompája ez,
   mélyén március neszel,
   szelídek készülődnek.

Haladék

Dőlnek hajnali
   híreim:
belobbantatok,
   nyíreim!
A zöld idő
   pompás búcsúja van:
új tunikátok
   lángoló arany.
S nem tud még
   semmiről: ragyog
az ég! És
   fagymentes vagyok.

KOOSÁN ILDIKÓ

Aki megváltozna

Elszakadni a megszokástól
mondják, újra kell születni máshol,
más pillanat utcakövére
lépni az idő rengetegébe;
élni régi testtel körülhatárolt térbe’,
a szokott életütemet fölcserélve,
más léptékben, más térarányban
keresni az élet célját, másban
mint eddig, más korban másképp;
ahogy hegycsúcson a látkép,
alagútban a sötétség színvilága
lényegül át a folyton-változásba,
a sokrétűbe, nem riasztja pánik:
más bolygón más csillag világít;

De belül, amit az én-tudat megszab,
változhat-e, lehet-e jobb, rosszabb,
s a kétkedés, ami ott bent viharzott
felveszi-e, megnyeri-e a harcot,
képes-e átlépni új dimenzióba,
változtatni ami megszokott a szóba,
átváltani a gyorsuló időre,
új csöndre, hitre, törtetőerőre,
ahol az új szokás nagyon is számít;
levetkőzni gyerekes hibáit
az idegenségben tapogatódzó félsznek,
csalhatatlannak tűnni, merésznek;

S ha születik más, egy „jött-ment idegen”,
a régi „énnel” akkor mi legyen?
mondják majd: igen! szakított a múlttal,
a megszokással, a régen tanulttal,
mégis, ha mint embert nézzük… más,
merő tévedés lett, megalkuvás,
kezében bot, nincs szívében zsoltár,
más istent hisz, más urat szolgál,
része az önző, számító világnak,
csupán árnyéka régi önmagának;
siratni kár az elveszettet…
késő lesz, mire bánja majd e tettet.

SIGMOND ISTVÁN

Molekulák 13. – A modell

Nem volt kimondottan velőtrázó, s elég késő este lévén, kevesen jártak az utcán, de azért mindenki megtorpant egy pillanatra. A két rendőr abbahagyta a csevegést, s lemerevedett az egyik eresz alatt. Sikoltottak, nem? De. Onnan, nem? De. Egy ideig döbbenten nézték egymást, közlekedési rendőrök lévén, a szabálysértők leleplezése okán haladtak suttyanva a fal mellett, a házakból az utcára zuhanó sikoltozások ügye nem tartozott a közlekedési szakterület szférájához, és mégis ezúttal a rendőr küszködött bennük a civillel, senki sem mondta meg nekik, hogy ilyenkor mi a teendő. Ez is szabálysértés, nem? De. Vajon hány decibel volt? Micsoda? Decibel. Hallja, maga jól van? A tizedes néha kapott egy-egy szabadnapot, olyankor a család körülülte a konyhaasztalt, s tátott száj al hallgatták, hogy bizony városon nem béget semmi, nincs kolompszó, nyerítés, szénaillat és búzakalász, némák a madarak, cement van, csak cement mindenütt. És az árnyékok, az árnyékok sötétebbek, mint idehaza, aztán azokban kell halkan surranni ide-oda, hogy a szabálysértők elé pattanjon az ember. És nincs hajnalhasadás, vagy lehet, hogy van, de a tömbházaktól látni nem lehet. Semmi sincs, semmi sem. Hős vagy, ragyogott az anya, a falu hőse, bizony. Na, figyeljen! Az őrmester a jelenből dörmögött elő. Én felmegyek, maga beáll a kapuba, ha jelt adok, felrohan, érti, nem?!

A bejárati ajtó nyitva volt, a rendőr a gumibotját kardként előrenyújtva, lábujjhegyen tipegett a rosszat sejtető, nagyon nagy csendben az egyik ajtó alól kiszűrődő fény felé. Az ajtónál megtorpant, egy ideig hallgatta a belülről jövő, igen különös zajokat, amelyeket képtelen volt azonosítani, de meglehetősen gyanúsnak tartotta. Sajnálta, hogy a tizedest a kapunál hagyta, igen veszélyesnek érezte egyedül megküzdeni a várhatóan bonyolult feladattal. Vett néhány mély lélegzetet, és kinyitotta az ajtót. A szobában egy öregasszony és egy öregember ült egymással szemközt. Tábláztak. Maguk sikoltoztak? Ide hallgasson, mondta az öregasszony, figyelje meg ezt a vérszopó mészárost, ezt a lelketlen hüllőt, kasztrált hóhér, nem egyéb. Vámpír! Az! Tizenhétszer egymásután vert agyon, tizenhétszer! Fel tudja fogni? Egymásután. Peregtek a dobókockák, az öregember háromszor dobott dupla hatost. Látja? Látja? Inkvizíció, az kellene ide. Kerékbetörés, igen. Skalpolás, kannibáloknak uzsonnára! Igen. Na, tessék, megint nyert. Mindjárt visítok, mindjárt visítok! Nem szabályos, mondta a rendőr szigorúan, és nem célszerű, és ismét megszegni tetszene a csendrendelet 12-es cikkelyének negyedik bekezdésében foglaltakat, miszerint este tíz óra után egy bizonyos decibelt meghaladó zaj kibocsátása törvényszegésnek, azaz csendháborításnak minősül. Tessék lenyugodni, kérem szépen. A fürdőszobát használhatom? Természetesen, mondta az öregasszony, a folyosó végén, jobbra a második ajtó.

A fürdőszobaajtót becsukta maga mögött, a kulcsot megfordította a zárban, s amikor egy lépésnyire megközelítette a vécékagylót, meglátta a furcsán fekvő hullát a fürdőkád színes vizében. A feje a vízben volt, a bal lába kicsüngött a kádból, a bal keze a magasba merevedett, mintha utolsó erejével segítségért próbált volna nyúlkálni. A tizedes arra riadt fel a kapu alatt, hogy az őrmester odafönt irtózatosan ordít, még soha nem látott meztelen hullát, s a bezárt ajtót sem tudta kinyitni. Behunyta a szemét és üvöltött. A küzdelem eldőlt, nyert benne a civil. A tizedes lábbal rúgta be a fürdőszobaajtót, s falusi gyerek lévén, őt még jobban megdöbbentette a női hulla látványa, gyilkosok! gyilkosok!, mondta fakón, alig tudott levegőt venni. Valahogy kitántorogtak a szobába, az öregek mosolyogtak. Bábu, mondta az öregasszony. Műanyag! A férjem festő, s hogy nem tudunk modellt fizetni, a báburól festi az aktokat. Néha lemossa róla a véletlenül ráragadt festéket, ennyi. Bábu, mondta az őrmester meredten. Van bábu, kérdezte a tizedes. Van, mondta az őrmester. Csak nincs mindenkinek. S maga mit csinált ott vele? Én, semmit, toalettre mentem. Hová? Toalettre. Ja, az a pisálda? Az, a pottyantó, klotyó, ilyesmi.

Elköszöntek. Aztán tovább haladtak suttyanva a fal mellett. Az öregek visszaültek táblázni. A becsukott fürdőszobaajtó alól, alig látható csermelyként, mélypiros vér szivárgott ki az előszoba parkettjére.

Beszélgetők

BOTOS FERENC

Ladányi-reminiszcenciák

Verssel pöröltél
dögszagú ajtók előtt
mi csak toporgunk

Nők, vonatok
egy kopottka böröndben
mind elfértetek

Gyönyörű húgaid
országút szélén állnak
Krisztus árnyékában

Eltörött álom
letojt csillagok alatt
most mit mondanál

Te halhatatlan
vagy már, de a forradalom
késik azóta

KÁNTÁS BALÁZS

Versek

BETŰK MÖGÉ zárni a világot.
Feltépni az utolsó kaput.
A testet levetkőzve törni be
a térbe, hová nem vezet út.
                       *
FOGD A KEZEM, hisz zuhanok.
Nem érzek térhatárokat.
Lefoszlik rólam ez a test.
Vagyok –: áttetsző létdarab.
                       *
EGY FŐNEVET keresek mindenütt.
Néhány karaktert, egyetlen egyszerü szót.
Azt, amelyik végre néven nevez
minden magyarságra ítélt elkárhozót.

BODA MAGDOLNA

próbálkozás

a ház fala áttetsző,
de a szobámé vörös bársony,
előttem sokáig
csipkerózsika aludt itt,
a reluxa még mindig lehúzva,
kintről borostyán levelek
leskelődnek;

nem gondolok erre többet,
nem hánykolódom ágyamban
hajnalig, és nem bámulom
a diófa alatti üres padot
csillagok fakultáig,

nem figyelem az alvó leveleket
az avaron,

nem várok tovább,
arra kérlek,
válassz gyorsan egyet
vad, barbár testeim közül.

MÁTÓ GYULA

Érintésében…

Szemeden szerelem fekete Holdja,
sámánok sárkányfog szentsége: hatalmad,

verdeső éjszakák dermedő madara,
fejtsd le szívünkről vasbilincs tilalmad!

Vének csigolyáit hajlító időben:
Vigyázz! kész! rajt! menetelés,

utak kövén taposva keményít:
sok-sok leltár és eggyel több vetés.

Vér piroslik: a virágok vére,
szél sortüze tarolja a kertet,

megmérettetések közt elválik végül is:
ki nyúl értem? ki az, aki elvet?

Felhők vonulnak: frontvonalak,
ki velem tart, még visszaléphet!

Szemeden szerelem fekete Holdja.
érintésében elégek.

BOTÁR ATTILA

Sorok a reményhez

Féltlek, tünde remény, véled a fákhoz menekülnék.
Évgyűrűkön is átfúj, gyötör évszak foga. Szélvész
táncoltatja a cédrus koronáját. De ha pirkad:
földünk óvjon! A többet ne cseréld majd kevesebbért.

BALLAI LÁSZLÓ

A fekete-sárga lobogó

Jönnek a fekete-sárgák! – kiáltotta egy siheder, aki egészen az Aldunasorig merészkedett, hogy megfigyelje a Hajóhidat, majd elillant a télbe dermedt házak között. Windischgrätz 1849. január 5-én vonult be Pest-Budára. A főváros némán fogadta a gyűlölt herceget, akárcsak korábban Prága és Bécs. A temetési hangulatban valamennyi bolt bezárt, az utcák elnéptelenedtek.

És jöttek, egész nap vonultak a győztesek. A csöndet felverte lovaik patkócsattogása, társzekereik zörgése, bakancsaik és csizmáik dübörgése. De főleg az ezredzenekaraik csinnadrattája. Az osztrákok hangos katonaindulókra, gőgösen masíroztak. Lassanként már minden őrhelyet, kaszárnyát elleptek.

Gróf Károlyiné Zichy Karolina lakosztálya ablakánál állt, ahonnan a városháza tornyára látott. Egyszer csak egy kéz bevonta a nemzetiszín zászlót. A grófnő szíve hevesen megdobogott. Vajon ugyanaz a kéz nem remeg-e meg, amikor ki kell tűznie a császári lobogót? Nem ejti-e a mélybe a fekete-sárga vásznat? Vagy talán le is veti magát a hivatali altiszt a gyűlölt zászló rúdját markolva, mint valamely régi törökverő vitéz. Most, talán most vívódik éppen. De nem. A fekete-sárga zászló megjelent. A szél rögtön bele is kapott, és meglobogtatta. A tudatlan szél. Legalább tépné ronggyá, semmint vidáman lobogtatja az ellenség diadaljelképét a legyőzött város felett. Bezzeg az előző év március idusán, amikor hatalmas tömeg hömpölygött a Hatvani utcáról a Kígyó utcán át a Városház térre, ezren is lettek volna, akik életük árán is megvédik a piros-fehér-zöld zászlót az idegenektől. Hol vannak most ők?

– A Várban, a királyi palotában is nagy a nyüzsgés – szaladt be a szobalány. – Windischgrätz főparancsnok ott rendezte be a főhadiszállását.

– A császári helytartó? – fordult hozzá a grófnő. – Hogy onnan szemmel tarthassa, és ha kell, lövethesse a várost? De hát hogy juthattak idáig a dolgok?

– Nem tudom, méltóságos asszonyom. A városházán az osztrák főszállásmester legazemberezte, rebelliseknek és kossuthistáknak nevezte a tanácstagokat, és azt mondta nekik, hogy ki fogják irtani őket és akkor majd rend lesz.

– Őróla van hír?

– Csak annyi, hogy a küldöttség többi tagjával együtt megérkezett Bicskére. De őt nem fogadta Windischgrätz.

– Hol lehet?

A grófnőből hosszú, fájdalmas sóhaj tört ki. Komornája észrevette, hogy úrnője csak jelenléte miatt fojtja vissza könnyeit.

– Ne készíttessek egy teát?

– De köszönöm, igen. Az jól esne, Mari.

Amint a szobalány betette maga mögött az ajtót, a grófnő egy kanapéba hanyatlott.

– Mi lehet vele? – kérdezte fennhangon kezét tördelve. – Eddig mindig mindenhonnan írt. Hát Bicske öt mérföld. Azt váltás nélkül fél nap alatt megteszi egy lovas. És harmadikán ért oda. Két napja. Ó, szegény Lajos!

Arcát csipkekeszkenőjébe temetve felzokogott. Egy ablakrésen át beszökő dermesztő fuvallat megborzongatta. Felszárította könnyeit.

– De nem. Erősnek kell lennem. Bármely pillanatban betoppanhat. És akkor ő szorul majd vigaszra.

Összevonta vállkendőjét, és újra az ablakhoz lépett. Most horvát gyalogosok meneteltek a Hatvani utcában. A fekete-sárga császári lobogók mellett piros-fehérkockás ezredzászlók tűntek fel. Az oszlop befordult a Gránátos utcába és továbbhaladt a Károly-laktanya felé. Vagy az Új-épületbe mennek? Mert ilyen hatalmas hadinépet talán a török óta nem látott ez a város. A két nappal ezelőtt elvonult Görgey-hadsereg fele ekkorának sem tűnt. Miért tud az idegen zsarnokság sokkal nagyobb erőket felvonultatni, mint a nemzeti szabadság védői?

Tavaly áprilisban még oly vidáman loboghatott együtt a fekete-sárga és a piros-fehér-zöld lobogó. Lajosnak, a sógorának bécsi útját teljes siker koronázta. A király jóváhagyta az áprilisi törvényeket. Lajos az első felelős magyar minisztérium vezetője lett. Kormányában olyan kiválóságok kaphattak helyet, mint Széchenyi, Eötvös, Deák, vagy Kossuth. És minden rendben ment, Magyarország önálló állami életre ébredt. A császár még a magyar ezredeket is a magyar hadügyminiszter rendelkezése alá bocsátotta. Lajos Innsbruckban elérte, hogy az uralkodó menessze a renitenskedő, sőt Magyarország ellen lázító Jelačićot. Híre kelt ugyan, hogy Ferenc Károly trónörökös és a felesége, Zsófia micsoda ünneplő lelkesedéssel fogadták a bánt, de ezt Pesten mindenki csak jelentéktelen kamarillai intrikának vélte. Nyáron polgári képviselőválasztásokat tartottak. Egyre-másra érkeztek haza az ezredek. És akkor hirtelen kiderült, hogy meg kell változtatni a magyar törvények jórészét, mert ellentétesek a Pragmatica Sanctióval. Majd elismerő szavak kíséretében visszahelyezték hivatalába Jelačićot, ugyanakkor a magyar kormány elveszítette az uralkodó bizalmát.

Mari érkezett a sèvres-i porcelánkészlettel.

– Azt mondják, grófnő, hogy életben van.

– Hát persze, hogy életben van! Egy Batthyány Lajos haláláról tudna az egész ország. Elmehetsz!

A szobalány meghajolt, és ijedten távozott.

De hol van Lajos? Hogy van? Nem fogták-e le? Jaj, úgy könyörgött neki, hogy ne menjen a farkasok tanyájára. Eh, lehet is beszélni a férfiaknak! A haza, az ország, a politika mind fontosabb, mint egy női kéz érintése. Ám a börtönben, a pokolban csak az asszony szeme parazsának, bőre bársonyosságának, illatának emléke nyújt majd vigaszt. Az asszonyé, akire nem hallgattak, mert féltő gyengédsége helyett puszta kötelességtudatból a karókkal bélelt vermet választották. Jaj, csak a nők ismerik a férfiakat.

Karolina grófnő elkortyolgatta a teáját, és a leheletkönnyű csészét a cabriole-lábú intarziás asztalkára rakta. Hol van Lajos? Kinézett az ablakon. Még mindig a horvátok vonultak. Hát itt van az egész kompánia, amely Pákozdnál oly gyáván megfutott. Windischgrätz védőszárnyai alatt bezzeg milyen peckesen menetelnek. Jaj, szegény Lajos, mit panaszkodott a bánjukra! Karolina nem győzte vigasztalni. Hogy ő, Batthyány mindig hűséggel, becsülettel közeledett az uralkodóhoz, ugyanakkor nagyra tartotta a horvátokat is, akikkel évszázadokon át vállvetve védtük az országot a törökök ellen. Erre jön egy ilyen Jelačić, és bajt szít közötte és az udvar között. Olyan követelésekkel áll elő ő, a horvát bán, a magyar korona alattvalója, hogy a had-, pénz- és kereskedelemügyeket központosítsák Bécsben. És mindezt a horvát nemzeti igények kielégítése címén. Miközben, ha ez megvalósul, odalesz az az autonómia is, amelyet a horvátok jelenleg élveznek. Amikor a király audienciára hívja mindkettejüket, megvárakoztatja őt, egy Batthyányt, és kifejezi, hogy mennyire semmibe veszi őt, hűséges hívét. És végén még neki kell távoznia, Jelačić, az az intrikus pedig benyomulhat Magyarországra, és végigdúlhatja, miközben kiáltványaiban békét hirdet.

De Lajos, Jelačić az udvar embere, mondta neki nem egyszer Karolina, Bécs áll mögötte, az intrikái, a lázadása mind csak porhintés. Személyében az uralkodó üzent neked és egész Magyarországnak hadat. Hűségedért cserébe a Habsburg-ház elárult téged. Jelačićot elzavartad, most Windischgrätzcel küldte vissza ellened. Ne alkudozzál, mert eltipornak, inkább küzdj meg velük életre-halálra és győzhetsz te is.

– Istenem, hová ragad el a hazafias indulat! – kiáltott fel a grófnő. – Hogy én Lajosnak azt mondtam volna valaha is, hogy bocsátkozzon véres harcba! Ó, nem. Megtette ő azt az én bíztatásom nélkül is. Beállt honvédnak, és csak az mentette meg a halálos csatáktól, hogy a lováról lezuhanva kificamította a bokáját. Erre parlamenterként igyekszik hazáját szolgálni, amikor az ellenség már százszor bebizonyította, hogy nem hajlandó semmilyen engedményre, és feltétlen fegyverletételt követel. És nem hiszi el, hogy hazaárulónak tekintik. Miért nem fogadja el Lajos szerető gondoskodásomat, hogy óvjam, bújtassam, menekítsem, amíg helyre nem zökken e magából kifordult világ, és ismét meg nem becsüli az olyan géniuszokat, mint ő? Addig hiába áldozza fel magát. Csak azokat taszítja elevenen a koporsóba, akik igazán szeretik.

És Karolina összerázkódott a zokogástól. Amikor könnyei megritkultak, felfigyelt egy kinyalt-kifent főtisztre, aki kíséretével a Hatvani utcából a Barátok terére fordult be, majd egyenesen az Egyetem utcába tartott. Annyi toll, rojt, zsinór díszelgett a tábornokon, aki egy páva peckességével illegette magát, hogy a grófnő kétségbeesésében is elnevette magát. Kurta parancsszavak hangzottak. Miközben az egyik segédtiszt megdöngette a Károlyi-palota kapuját, egy másik kitűzte mellé a fekete-sárga császári zászlót. Azután a csoportot elnyelte az épület. Kisvártatva izgatottan kopogtak a grófnő lakosztályának arany kagylódíszítésű ajtaján.

– Tessék – mondta Karolina még mindig az ablakban állva, pedig már csak képzeletének árnyait vehette ki a sötétbe borult Barátok terén vagy az Egyetem utcában.

– Úrnőm! – sietett be izgatottan Mari. – Jelačić tábornok törzskarával bekvártélyozta magát a palota üres jobbszárnyába.

Megszűnt a hadak vonulása. Csend ereszkedett a pesti utcákra, terhes csend. A megszállt városok csendje, amelyben csak az őrszemek jelszóváltása és a madarak szárnycsattogása üt zajt. A madaraké, akik szabadok maradnak, pedig azt sem tudják, mi a szabadság.

– Jelačić…

– Igen, ő. És tisztelgő látogatást szeretne tenni önnél.

– Tisztelgő látogatást? Miután betört ide? Tán bizony nem akar mindjárt bálozni is a híres Zichy Karolinával?

A grófnő toppantott dühében.

– Hát mondd meg annak a Jelačićnak, hogy rosszul vagyok, nem fogadhatom, különben is egy Jelačićnak mindig beteg leszek. Palotámmal rendelkezhet, de ne kívánja, hogy érintkezzem vele. Sőt, még azt is üzenem, hogy amíg csak egy idegen lesz is a házamban, mit a házamban, a városomban, én mindig beteg leszek.

– Igenis, asszonyom.

– Várj. Értesítsék Batthyány Lajos grófot, bárhol érjék is, hogy az isten szerelmére ne jöjjön ide, amíg az a fekete-sárga lobogó a kapu mellé van tűzve!

MARIK ÁLMOS

Versek

vezetékekről
rossz tornacipők lógnak
hová tarthatunk
              *
aszfaltra firkált
barbár vers-csutka
monogramnyi üzenet
              *
rád száradt beton-percek
kócos fejeden
szelek röhögnek
              *
őrséget állnak
hófehér visszeres fák
első kávémhoz

KÁNTOR ZSOLT

Határ úti vers, Kőbánya: hajnal

Jég-év. A Határ úti idő életre kelt reggel.
A bú kis öröm-rések mentén repedt el.
Végül a válságot is fölszárította az ég?
Vagy mint az eső, a nap is szólt: elég.

Nem használ itt szorgalom, se kelme, se fétis.
Csak Isten emelhet a szükségek fölé.
A tanítás szerint a jog nem az ördögé,
s kiszűri a gizgazt itt a rét is.

S a kábítószer, itt e honban: az erőszak.
Ha szóban hatástalan, akkor jön a sósav.
A dinamit és a géppisztoly, meg az urán.

Mennyivel szebb egy napsütötte délután?
Jelenleg azonban eszmei a jó csak.
Az Euro park teraszán megcsókollak.

BENE ZOLTÁN

Szív, üvegben

Zé egy aranyosan csillogó, gyöngyöző hosszúlépésbe lógatta az orrát a Szaladi kocsmában. Az intézmény üresen kongott, Zé egyedül üldögélt az egyik sarokban. A pult mögött a lófogú pultos állt és krinolint falt tormával, kenyér nélkül, fogyókúra okán. Zé néhány sokszorosan összetett spanyol mondaton töprengett, amelyek egy bolíviai író novellájában szerepeltek. Voltaképpen ezt az elbeszélést kellett volna fordítania a Nagyvilág folyóirat redakciójának megrendelésére, ahelyett, hogy kedvelt helyén fröccsözget. Emiatt kissé furdalta is a lelkiismeret, s erről eszébe jutott az a két hónap, amelyet évekkel korábban töltött el Söténden, a székesfőváros árnyékában vegetáló kisvárosban. Ama két hónap alatt leginkább a Körülszaros nevezetű vendéglátó egység sokszínű büdösségében múlatta az idejét, holott minden percét egy nevezetes chilei (vagy perui?) forradalmár hagyatékának kutatására kellett volna fordítania. A világméretű revolúció chilei (netán perui?) híve mindössze néhány hétig bujkált Söténden, egy düledező tanyás ingatlanon, vadkendert termesztett és naphosszat szívta. Zé kevés és oroszlánrészt érdektelen anyagra lelt abban a tizenkét dobozban, amit a rendelkezésére bocsátott a polgármesteri hivatal hentes külsejű alkalmazottja, mégis küzdött a lelkifurdalással, amiért tudományos tevékenység helyett a Körülszarosban hallgatja a söténdi idült alkoholisták dialógusait, olykor-olykor rápillant a sarokba szerelt televíziókészülékre, amelyben plasztikázott mellű nők és kidolgozott izomzatú, szőrtelen mellkasú férfiak társalognak heves gesztikulálás közepette, vagy vált pár szót a kurvaarcú csapos lánnyal, akinek sosem hiányzik a cigaretta a szájából. Az első hétvégén átautóbuszozott a szomszédos nagyobbacska városba, a Zavaros partján elterülő Zavarosoktondra, megtekintette a középkori alapokra épült barokk templomokat, babfőzeléket evett fasírttal egy családias kifőzdében és megismerkedett Hával, a költővel. Há megvendégelte a közeli bárban, majd a Zavaros partján, tokaji bort kortyolva felolvasta költeményeit, amelyek közül (emlékei szerint) Zét mindenekelőtt a Teliholdas éjjel című ragadta meg, különösen azok a sorok, melyekben a költő leírja, miként csorgott be alvó kedvese intim testnyílásaiba a tejfehér holdvilág. – Mire idáig jutott emlékeiben, elfogyott a hosszúlépés. Zé sóhajtva emelkedett, búcsút intett a lófogai között krinolincafatokat vadászó pultosnak, s elindult hazafelé.

A (félrevezető módon) saját lakásának nevezett, nyolcadik emeleti ingatlan ajtaja előtt, koszos hátizsákon koszos alak aludt. Zé finoman megrugdosta, a fickó szélesen vigyorogva ébredt, lelkesen köszöntötte Zét és nyomult be mögötte a feltáruló ajtón. Azonnal otthon érezte magát a lakásban, amely nagyobb részben egyelőre egy multinacionális bank, s csupán (jóval) kisebb részben képezte Zé tulajdonát. Vendégéből ömlött a szó, mégis hosszú percekbe telt, mire Zé megvilágosodott: a zavarosoktondi verselő, Há látogatta meg. Különösnek tartotta, hogy annyi év után emlékszik rá, és hogy pontosan akkor jelenik meg, amikor neki is eszébe jutott. A legjobban azon csodálkozott, hogy Há kiderítette a címét. Azon viszont meg sem lepődött, mikor a hátizsákból előkerült egy köteg papiros, rajta Há költeményei, s késedelem nélkül megfogalmazódott a kérés is, a versek spanyolra fordítására vonatkozóan. Zé makogott, Há lapogatta a hátát. Erre ittak.

– Az a helyzet – vallotta be Há –, hogy meghalt a feleségem. A múzsám. Többé nincs, kiről, mitől írjak. De az emlékét szeretném világszerte megörökíteni.

Há kotorászott a zsebében, elővett egy apró üvegcsét, benne sárgás folyadékban kinézhetetlen valami lebegett.

– A szomszédom tartozott némi pénzzel – mesélte Há. – A feleségem adta neki kölcsön. Tudod, ő nagyon jól keresett, megkockáztatom: gazdagok voltunk. Mikor meghalt, átmentem a szomszédhoz, s felajánlottam neki, hogy nem kérem vissza a pénzt, ha teljesíti egy kérésem. Az ürge kórboncnok a zavarosoktondi kórházban. Azt akartam, vegyen ki egy darabot a szerelmem szívéből és tartósítsa nekem.

Há Zé orra elé tartotta az üvegcsét.

– Megtette – mondta nyomatékosan. – A bal pitvar csücskét hordom magamnál.

Zé úgy meghatódott, hogy először szóhoz sem jutott. Később megígérte, természetesen lefordítja a verseket. Ekkor újabb meglepetés érte. Há fölkerekedett és elköszönt. Azzal búcsúzott, néhány hónap múlva jön a fordításért. Zé párás szemmel csukta be mögötte az ajtót.

Ülő nő, kéz- és lábtanulányokkal

PROHÁSZKA LÁSZLÓ MÁTÉ

Unalmas este

            Négykézláb másztam. Álló Istenem
            lenézett rám és nem emelt fel engem.
                        (József Attila: Négykézláb másztam)

Azon az estén
az égen se Hold, se csillag.
Néhány lekésett utason kívül
üresen kongott a szárszói állomás is,
akár a sínen veszteglő tehervonat.

A mozdonyvezető, míg várakozott,
hogy a szemafor zöldre váltson,
újságpapírból kicsomagolta
hideg vacsoráját.
Kenyeret, szalonnát,
sót, vöröshagymát.

Asszonya a mennyiséget
mindig jól kiporciózta.

Bugylibicska csettintett,
pengéje kipattant.
Emberes adagokat vágott.

Fűtőnek is jutott
ízelítőnek kövér katona.
Amit elemózsiájából
ugyanúgy viszonzott.

Arrább, apró hullámok játszottak:
„Ki tud a parti fövenyből
nagyobb területet elfoglalni?”
Mivel csaltak, veszekedtek.
Szelet kérték döntőbírónak.

Sás, bambusznád, parányi halak,
vízben topogva, fecsegve,
tapsolva szurkoltak.

Unalmas kora estén,
se Hold, se csillag
nem volt az égen.
Felhők mögé bújtak,
nem akarták látni,
rövidesen, mi történik.

Az akácfák is kivándorolnak

Micsoda érzéketlen haza vagy!
Mi lesz, ha legjobb fiaid,
lányaid után az
akácfák is kivándorolnak?

Szikes, terméketlen földben
legszívósabbak is elpusztulnak.

Ha eltűnnek
erdőkből, utcákból,
házak udvarából,
ki ad méheknek munkát,
édes szájúaknak mézet,
szerelmes pároknak,
megfáradt vándornak
forró napsütésben,
hűvös árnyékot?

Ki ad télire tűzrevalót?

Mi lesz,
ha csak magatehetetlen öregek
maradnak?
Reggeltől – napestig
ágyban nyögdécselnek?

Gyötri őket különféle nyavalya.

Ki dolgozik gyárban,
ki hivatalban?
Ki művel földet,
ki gondoz állatot?
Ki gyógyít,
ki ápol?
Ki nemz,
ki szül?
Ki tanít?

Haza! Hazám!
Kinek a hazája vagy?

Hívő nélküli templomban
hiába kongatok
vecsernyére hívó harangot.

A magyar paraszt

            Olykor kitárja karját, mint a táltos,
            csillognak inge hószín fodrai.
                        (Kosztolányi Dezső: A magyar paraszt)

Nem Kosztolányi törzshelyén,
füstös New York kávéházban
cigarettája és feketekávéja mellett
átpolitizált éjszakán megálmodott
magyar parasztja.
Rég elrongyolódtak – soha nem volt –
„inge hószín fodrai”.

Megöregedve, föld, jószág, szerszám
nélkül ül megroskadt vályogháza előtt,
fényesre kopott akácfa padkán.
Munkával telt – soha nem volt jó –
életén merengve nézi térdén nyugvó
tenyere szikes, kiszáradt barázdáit.

Alkalmatlan már szántásra, vetésre,
aratásra, asszonyölelésre.
Nincs annyi trágya istállóban, határban,
mely fiatallá, termékennyé tenné.

Kedv-madarai elröppentek,
fészkük üres.
Akár sok-sok éven át ereszük alatt
otthonra lelt fecskecsaládé.

Elhagyták?
Viharos tengereken átívelő útjukon
elpusztultak?

Csendben, hogy ne hozza vissza
a múltban bóklászó öreget,
elered a se öröm, se fájdalom eső.
Zsíros kalapkarimájáról lecsorogva
versenyt fut
lapulevélen napozott zöld gyíkkal.

Mesék tején

Borús az ég,
káromkodó kocsisok
villámokkal ostorozzák
teherrel megrakott,
elakadt szekerek
makacskodó lovait.

Hegyek, magasra épült várak,
városok falán,
apró falvak, tanyák,
kukoricagórék gyúlékony zsindelyén
mennydörög, visszhangzik
küklopszi hangjuk.

E titáni lárma elől
félve bújik
ember, állat,
bogár fák odvában.

S mivel mesék tejétől
még nedves a szám,
csupán én hadonászom
testvéreimtől örökölt fakarddal.

Szénahordás

TÚRI BERTALAN

Rangos János

Rangos János a nagy faluban azok közé a kevesek közé tartozott, akiknek a rendszerváltozás szerencsével szolgált.

A termelőszövetkezetben növénytermesztő volt. A tsz feloszlatását követően megkapta azt a tíz hold földet, melytől az apja megválni kényszerült az alakuló szövetkezet javára. Gazdálkodásba kezdett. Eleinte a közösből juttatott gépekkel művelte földjét, majd hitelben vásárolgatva bővítette a gépparkját. Nagy gonddal tervezte, hogy az adott esztendőben miből, mennyit termeljen. Rendszeresen érdeklődött a piaci igények iránt. Közben növelte a birtokát, földeket vett olcsón azoktól a falubeliektől, akiknek a visszakapott területek műveléséhez sem igavonó jószáguk, sem gépük nem volt. Évek múltával már negyven hold földet tudhatott magáénak.

Többre nem tellett neki. Szorongatták a banki hitelek. De a földéhsége megmaradt.

Rangos János határozott magatartású, heves vérmérsékletű, jó kötésű emberként tette a dolgát. A portáján az ő akarata érvényesült. Felesége szorgalommal végezte az embertelenül nagy munkát. Egy gyermekük volt, egy fiú, István, akivel elvégeztette a mezőgazdasági-gépészeti szakközepet. Ő lett a főgépész és a gépkarbantartó. A legény amikor házasulandó korba ért, az apa a fejébe vette, a vagyon védelmében maga választ menynek valót. Talált is alkalmas leányt, egy módos gazda gyermekét. De valami a gépezetbe került.

Napfényes, langymeleg májusi délelőtt valamilyen ügyet intézni volt a községházán János. A bejárati ajtón kilépve, a komájába botlott, aki rögvest mellének szegezte a kérdést: – Miért idegentől kell megtudnom, hogy a keresztfiam házasodni készül?

Jánost a kérdés oly nagyon meglepte, a sötét szeme kikerekedett.

– Mármint István?… – hebegte.

– István, a fiad egy cigánylány kezét kérte meg.

Ezt képtelenségnek vette János.

– Engem ne ugrass!… Hallod-e? – förmedt a középmagas, sovány emberre.

– Tanúkkal bizonyíthatom.

Az alávaló cselekedetet nem feltételezte a fiáról, aki tudja, hogy régtől gyűlöli a cigányfajt. Okkal. Hogy a komát kibillentse a bizonyosságból, könnyedén odavetette: – Felesleges. A fiú szórakozik. A leánykérés nem komoly.

– Márpedig nagyon is annak tűnik.

– Miből gondolod?

– Két nap múlva tartja az eljegyzést a Rontó Julissal.

János kerek képén megfeszültek az izmok.

– Nem, koma – mondta ridegen. – Az én fiam cigánylányt nem vesz feleségül.

– Ha szereti, miért ne tehetné?

– Megtiltanám neki!… Cigánymeny? Nekem?… Soha!… No szervusz – intett búcsút a kezével. Elváltak.

Hazafelé menet a hír motoszkált Jánosban. Kezdett nyugtalankodni. Ha a koma igazat szólt, az nagyon kellemetlen eset. Amióta a cigányok dézsmálják a vagyonát, télen meg a gyümölcsöséből lopják a fát tüzelőnek, igen gyűlöletre méltó népségnek tartja a fajtájukat. Ingyenélők. És a fia ezek közül hozna asszonyt a portájára? Szörnyű! A fia nem sejti, hogy a tettével őt mekkora veszélynek tenné ki. A házassággal rászabadítaná a leány famíliáját, akik kiennék a vagyonából… Nem. Ekkora kockázatnak szülőt a gyerek nem tehet ki. Ámbár a fiatalúr mostanság nyújtogatja a karmait. Egy s mást változtatna a gazdálkodásb an, de okos érveivel, meg a tulajdonos jogainak gyakorlásával a legényt mindig hőkölésre késztette. A cigánylány-ügy újabb támadás lenne?… Résen kell lenni, gondolta, s nyújtott a léptein.

A Rangos porta a falu derekán volt, rajta nagy ház. János belépett a kiskapun, s szétjártatta tekintetét a széles udvaron. Hátul, a tehénistálló ajtajánál megpillantotta a talicskát, trágyával félig rakottan. Feléje vette az irányt. István a villán jókora mennyiség trágyával éppen kilépett az ajtón, s a talicska rakományára billentette. Miközben fordult, megpillantotta a közeledő apját. A villanyélre támaszkodva várt. Szép szál, erős, barna legény volt István. A kezében a villanyelet oly könnyedén forgatta, mint a háziasszonyok főzésnél a fakanalat. Amikor a szüleje a közelébe ért, megkérdezte: – Eredménnyel járt?

János megállt előtte.

– Többel, mint reméltem – felelte célzatosan.

– Az jó – billentett a fején a másik, és mozdult az istállóajtó felé.

– Várj – akasztotta meg szóval a fiát. – Beszédem van véled. – A legény rászegezte a sötétbarna szemeit. – Közben pihensz. Rád fér. Fárasztó az éjszakába nyúló gyakori kimaradás.

– Bírom. Fiatal vagyok – válaszolta egykedvűen a legény.

A középkorú férfi erre biccentett, majd a lényeg irányába terelte a szót.

– Igen sokat dolgozunk itthon, meg a földeken. Édesanyád bele is rokkant, a szíve megfáradt. Ezt te is tudod. – A legény bólintott. Az apa folytatta: – A negyven hold föld annyit nem jövedelmez, hogy munkásokat alkalmazzunk állandóra. A hasznot meg ma még szinte egészben elviszi a bank a törlesztésbe. – Elgondolkozva túrt a szürkülő, dús hajába, s óvatosan megjegyezte: – Elmúltál harminc éves. Segítenél édesanyádnak azzal, ha megházasodnál.

– Hogyan?

– A feleséged végezné helyette a házi munkát. És ha okosan választasz asszonynak valót, hozományával növelhetné a birtokunkat.

A legény arca sötétedett. Az apja lelkesedve közölte: – Én már kinézem a neked való módos leányt. Akarod tudni a nevét?

– Nem akarom – mondta határozottan István. – Érdekből nem nősülök, és erre senki nem kötelezhet. Jogom van magam választani feleségnek valót. És ezt már meg is tettem.

– Egy cigánylányt – mordult a másik. A legény meglepetten nézett rá.

– Nyomozott utánam?

– Nyomozott az öregisten! – csattant az apa hangja. – A keresztapád újságolta. – Leginkább önmagára lett dühös. Késve közölte a fiával a kedvező házassági ajánlatot, pedig lelki szemeivel már látta, hogy a kiszemelt leány miként teszi-veszi dolgát az új környezetben. Aztán arra gondolt, a terve tán mégse veszett fejsze, a fiú a szándékától még eltéríthető. – Miért mástól kellett értesülnöm a választottadról?

– Miért? – egyenesedett ki István, és a trágyacsomóra nézett. A villával igazított a rakományon, majd az apjához fordult, s csendesen azt mondta: – Maga gyűlöli a cigányokat… A választottam sem lenne kivétel.

– Ne is számíts az áldásomra.

– Úgy lesz.

– A házamba cigányt nem hozol!

– Már megint civódtok – lépett hozzájuk a ház asszonya. A középmagas, munkában elnyűtt, sovány, barna nő a fakult kék szemeit egyszer az urára, másszor a fiára vetette: – Baj van? – kérdezte.

– Az van! – biccentett az ura. – Szégyent hoz ránk a fiunk. Cigánylányt készül feleségül venni. Már a kezét is megkérte!

– Szentségesisten… – hüledezett az asszony.

– A rüfke bizonyára megkóstoltatta magát a legénnyel, mert magyar ember felesége akar lenni. Nagygazdáné!

– Édesapám, ha megismerné Júliát – szólott a lány védelmében István –, másként vélekedne róla. Ő tanár.

– Cigány! – És ezzel távozott az idősebb férfi. Még hallotta, amint a felesége korholja a fiút:

– Mire való bosszantani apádat sorozatba!

János ment a kamrába, kukoricát készítsen a másnapi vetéshez. De a kudarcot a kemény munka sem feledtette véle. Meg-megállt, töprengett, mi módon távolítsa el a cigánylányt Istvántól. A konyhában az ebédet befejezvén, a fiára pillantott.

– Gondoltál arra, hogy az utódotokat melyik faj fogadja be? Merthogy magyarnak nem lesz elég fehér, cigánynak meg nem lesz elég koszos.

– Meglesz a helye – felelte közömbösen a legény.

– Mondjon bármit, Júliát nem hagyom el.

– Mit vársz tőle? Hűséget?… A cigány azt nem ismeri.

– Megtapasztalta? – kérdezte éllel István.

– Na, még a kéne… – válaszolta megjuhászodva a másik. – De hallottam eleget a cigányfeleségek viselt dolgairól. A te Julisod tán különb lesz? Azt hiszed?

– Ne becsméreld már azt a lányt, apjuk – fordult a mosogatásból oda a felesége. – István ha szereti, hát áldja-vigye.

– Te elfogadnád a cigánynőt menyednek? – szúrt feléje a férje.

Az asszony elgondolkozva törölgette a kezét a törlőkendőbe. végre válaszolt: – Ha a gyermekünk véle lesz boldog, én el.

– Asszony – förmedt rá az ura –, elment az eszed?!

– Ha már az Isten csak egy gyermekkel áldott meg, azt az egyet elégedettnek lássam. Ezt akarom!

János felpaprikázva méregette az asszonyát, majd a fiára is vetett egy pillantást, s meg volt győződve arról, hogy mindkettőt megmételyezte a cigányszuka. És ha nem akarja, hogy préda legyen a családja, a birtoka, cselekednie kell… Már tudta, mi a dolga. Mint akit a bolha csípett meg, felpattant a székről, s lendült az ajtó felé.

A felesége utána szólt: – Hová rohansz?

De ő nem felelt, nem is nézett hátra. Rendkívüli erő hajtotta belülről. A folyosóról betért az egyik szobába. Később utcai ruhában, kezében autós táskával jött ki az ajtón, ment az udvarra. A nagykapu vasrúd támaszát a házfal tövéhez lökte, a kapu két szárnyát kitárta. A tároló előtt parkoló, fekete színű személygépkocsiba ült. Beindította a motort, sebességbe kapcsolt, az autó kigördült az udvarról a főútra. Növelve a sebességet, igyekezett a szomszéd faluba. Ott neki sürgős elintéznivalója van.

A gazda távozása óta nem sokkal több, mint egy óra telt el. Az udvaron István a vetőgép szerkezeteit ellenőrizgette, amikor a zsebében megszólalt a mobiltelefon. A készüléket előhúzta, a füléhez illesztette: – Tessék – szólott a mikrofonba. A telefonálót hallgatva, az arca fokozatosan vöröslött. A két szeme izzott, mint a zsarátnok. A készüléket a fülétől elvéve, ment, futott a házba. Kimenő ruhában jött ki a házból. A göndör, barna haja hátrafésülve. A gépkocsi tárolóból motorkerékpárt tolt ki. Az ülésről a bukósisakot a fejére tette, melynek pántját az álla alatt összekapcsolta. Fordított a slusszkulcson, a motor felzúgott. A legény nyeregbe szállt, sebességbe kapcsolt, és távozott az udvarból. Az anyja kilépett az ajtón. A tekintetét szétjártatta a széles udvaron, majd maga elé meredt.

– Borzalmas… – motyogta.

Rangos János késő délután tért meg a kocsijával. A nagykapu még nyitva volt. Ezen felháborodott: – Rest banda! – mordult a hamuhodó bajusza alatt. Behajtott az udvarba, a tároló elé. Kiszállt az autóból, s a ház felé ment. A bejárati ajtó előtt az István motorkerékpárja, az ülés mögött, a csomagtartóra tömött utazótáska rögzítve szíjjal. Nem tudta, mire vélje a dolgot. Bement a konyhába, a felesége a mosogatónál tett-vett. Amint az ura belépett, a munkát abbahagyta, fordult, s haragos tekintetet vetett rá: – Mit tettél, János?

– Amit a körülmény diktált – felelte flegmatikusan az ember. – Biztosítást kötöttem a vagyonomra egy társaságnál a városban.

– És Júliával?…

János kikerekedett szemekkel nézte. A kérdés meglepte, de közömbös igyekezett maradni.

– Véle?… Semmit… Azt sem tudom, hol lakik.

– Ne tagadj! – emelt a hangján az asszony. – Tudunk a látogatásodról nála.

„A cafka – mordult magában a férfi. – Ígérte, hallgat az ügyről.”

– István barátja megtelefonálta mobilon.

„A fene!” A leánytól jőve, a kapun kilépett, egy fiatalember ráköszönt: – Jó napot, János bácsi. – Jelentőséget nem tulajdonított neki.

– Pénzt, sok pénzt felajánlani a szakításért? – hányta a szemére a felesége. – Egy tisztességes leánynak!

– A dolog nem fajulhat el. Az a nőszemély nem jöhet a családunkba!

– Azt a nőszemélyt a gyermekünk élettársnak választotta. Ezt el kell fogadnod!

– Hogy én cigánnyal lakjak egy fedél alatt?

– Erre nem lesz szüksége – szólalt meg István a háta mögött. – Elmegyek magam is.

– Mit?! – horkantott a gazda.

– Olyat állítani a menyasszonyomnak, hogy nekem már van jegyesem, méghozzá egy módos gazda lánya, aki az esküvőnk után harminc hold földdel gazdagítja a birtokunkat…

– Igaz lehetne.

– Ne reménykedjen, nem leszek a bábuja. Isten áldja magukat – fordult, és távozott.

– Miért hallgattál? – támadt János az asszonyra. – Egy szavad sem volt mellettem.

A felesége nézte fáradt tekintettel, mint aki már megvívta a maga harcát – hiába. Annyit azért megjegyzett: – Elküldted.

– Még hogy én? – hördült fel az ember. – Tehet a kedvére?! Azt hiszi?! – s rohant ki az ajtón, az udvarra. Pöfögött a motorkerékpár, és István a nyeregben ült, álla alatt a bukósisak pántját csatolta össze.

– Hé! – lépegetett sebesen a lépcsőkön lefelé Rangos János, majd a motor elé állt. – Mikor méltóztatsz hazajönni? – kiáltotta, hogy a motorzúgást túlharsogja.

– Még nem tudom mikor lesz a menye, aki ellen annyit ágál!

– A vetést hogyan gondolod?

– Én?… Sehogyan. Maga a gazda. Ja, sürgősen nézzen gépész után.

– Nem addig a! – villantak fenyegetően János szemei. – Velem ne packázz, hallod-e, kölyök!

– Kötéllel sem tart vissza!

– Az anyádat…

– Vigyázzon rá!

János ráeszmélt, a fenyegetése mit sem ér, márpedig a vetésnél a fiát nem nélkülözheti.

Rövid tusakodás után alkura fogta: – Az Isten verje meg! Hozd a lányt a házamba, megférek vele.

– Késő, apám.

– Megyek magam érte.

– Azt ne!… – csattant a legény hangja. – Meg ne közelítse!

– Szállj le a motorról! Parancsolom!

– Félre, öreg! – sistergett István hangja. Lassan engedte ki a kuplungot, s a motorral araszolt előre, hátrálásra kényszerítve apját, aki hiába erőlködött, a járművet nem bírta féken tartani. Fortyogott benne a düh, mint a must a hordóban.

– Azt mondtam, hogy szállj le! – ordította.

– Még egyszer ne álljon az utamba! Különben… – s előre szökkent a motorral. A távolság alig fél méter, de a lendület elég volt ahhoz, hogy Jánost hátra tántorítsa. Ettől kegyetlen haragra gerjedt.

– Ezt velem?! Egy cigánycédáért?! – ordította magán kívül. A vére mind a fejébe tódult. Az arca, mint a főtt rák. A motor elindult. – Állj meg, a szentségedet! – kapta fel a földről a közelben levő vas kaputámaszt, s hirtelen fordulattal jó sújtósra lendítve, a fia után küldte.

István a kapunyílásban éppen megállt, hogy egy fiatal párnak a járdán utat adjon, amikor a vasrúd a tarkójának csapódott. A feje előre csuklott, ő maga a motorral eldőlt. A fiatalok riadtan torpantak meg. Rangos János meredt szemmel bámulta a fiát. Nem értette, mi történt. Szürkülő hajának egy tincse a homlokába hullott. A vére hirtelen mind a lábába szállt. A tettét felismerve, felordított: – Fiam! – s szökkent a gyermekéhez. Lökte le róla a motorkerékpárt. Leguggolt, a fejéről remegő ujjakkal csatolta le a sisak pántját. A keze véres lett. – Orvost! Orvost! – hörögte.

– István! – hasított a sikoly a levegőbe. Az ember a hang irányába kapta a fejét, a feleségét pillantotta meg. Az asszony előbb megtántorodott, majd összeesett, mint a colstok. János eszelősen suttogta: – Jaj nekem, jaj, jaj…

Az útról többen is jöttek segíteni. Az apát ketten támogatták fel, hárman az anyához siettek.

KÉPES GÁBOR

Hétfőtől nyaralunk

Egy egzotikus út a városunkba.
Egy jéghideg fürdő a Nyomasztóban.
Megannyi ígéret marasztal.
Akit frusztrál az idegen nyelv,
füstölje a magáét fogyaszthatóra.
Legyen lezser gavallér reggel nyolc óra előtt
és este hét után.
Utazzon metrón a paradicsomba.
Nagy lábon élünk. Az életünk
elnagyoljuk. Aránytalan vágyak
vigéckednek a napon,
szerencsénkre árnyként óvnak minket feladataink.
Délre grillezni valót hasítanak hátravalónkból.
Pár jó sorunk feladjuk a fecskefészkes sarki postán:
„Hurrá, nyaralunk. A szúnyogok csípnek.”

Levezetésként telek, telek.
Lassú tűzön vigasztalódunk.
Kilátásaink felelőtelenek.

Szennyessel telt dugig a bőrönd.
Ülünk rajta, hogy lenyomjuk.
Utazni készülünk: útikönyv zsebünkben
Aztán maradunk. Marasztalódunk.
Minden út úgyis a városba vezet.

Tél falun

SIMOR ANDRÁS

Barnabás nevére

Barnabás
Bernabé
a neved
csupa bé

Barnabás
csupa a
meg egy á
az is a

Hány betű
er en es
Barnabás
ne siess

Eljön a
június
odabentről
kibújsz

Új csoda
idekint
szél virág
neked int

Köröz a
gólyapár
Barnabás
itt a nyár

Üdvözöl
a világ
nyílnak az
orgonák

Bolond tavaszi vers

Tavaszom
ideér
leng az ág
ring a szél

Kék az ég
kék a föld
dehogyis
üde zöld

Lila fák
fénylenek
várnak egy
fényjelet

Barna gyík
hova fut
keresi
a kaput

Messziről
Kuba hí
ott maradt
valaki

Hol vagyok
hol leszek
szóljatok
fellegek

Barnabás
nyelvet ölt
kék az ég
kék a föld

Barnabás üzenete

Nagyokat rúg Barnabás,
és álmomban már szalad,
jó lesz vele játszani
szigligeti fák alatt.

Milyen vidám kisfiú,
akár az apja, nevet,
tovább én se vénülök,
fogok egy apró kezet.

Vagy ő fogja az enyém,
érkezőben jobb napok.
Nagyokat rúg Barnabás,
azt üzeni: „Itt vagyok!”

Szigligeti napló

Tűnik a nap felhők mögé,
gólya száll nádtető fölé,
késlekedik a nyáridő,
de azért a mályva kinő,
kérdez a kert, kérdez a ház,
még nem bújt elő Barnabás,
billegő hangya várja őt,
kóbor fecske kapunk előtt,
érdeklődik Pamacs, ugat,
lesi a távoli utat.
Szemtelen zápor jön, kopog,
elrejtőznek a pipacsok,
szürkül az ég, micsoda nyár,
varjú faágról mondja: „Kár!”
Tunya nap, ne várj tétlenül,
a föld ráncosodik, kihűl.
De én ingujjra vetkezem,
kamasz, hetvenöt évesen,
unokaváró, vén szamár,
varjúra förmed: „Hess, madár!”

Útravaló

Mikor sír a csecsemő,
rejtőzik a Nap, a Hold,
egyik se bújik elő.

Ha Barnabás sírni kezd,
sír a világegyetem,
sír a csillagközi csend.

Ne sírjatok, csillagok,
Tejút, őrizzed a fényt,
szeme holnap ránk ragyog.

Köze van mindenkihez,
halljátok, tegnapiak,
győzni fog, akármi lesz.

Az élet élni akar,
nem gázolhat rajta át
hitvány úr, senkimagyar.

Aludj, készülj, Barnabás,
hív a világegyetem,
költő leszel, csillagász,

juhász, vadat terelő,
hallgasd apád énekét,
Nap, Hold, bújjatok elő.

KONCZ KÁROLY

Nagybátyám „elemózsiás kosarából”

Nagybátyám már élemedett korú aggastyán; magányosan él, vidéki elvonultságban. Anyai nagybátyám ő, latinul avunculus – ezt tőle tanultam meg, alig ötévesen. Évek múlnak el, hogy találkoznánk, s minden alkalommal újra és újra elcsodálkozom, amikor anyám hosszas unszolására (mondjuk, fiatal felnőtt korom óta már nem nagyon kellett unszolnia) végre meglátogatom, hogy mennyire nem talál fogást rajta az idő; mindig ugyanolyannak látom, mint – teszem azt – három évvel azelőtt, amikor utoljára nála jártam. Mindannyiszor egyenes tartással, lendületes járással, szellemileg frissen, a világra kíváncsi fürkésző s átható tekintettel fogad. Évtizedekig az úgynevezett „klerikális reakció” képviselője volt, „mely klerikális reakció – mint köztudott – az imperialisták ötödik hadoszlopának legfontosabb támasza, s ebbéli minőségének megfelelően hivatott aknamunkájával aláásni a dolgozó nép egységét, munkakedvét, fegyelmét, hogy megrendítse Pártunk és Kormányunk iránti bizalmát, és ily módon segítse az imperialista háborús uszítók terveit” ( Révai, 1951). E besorolásnak nagybátyám formailag teljes mértékben megfelelt, lévén szerzetes tanár (akárcsak neves elődje, Jedlik Ányos); ellene sohasem tiltakozott, szót nem emelt; a hatósági zaklatásokat föl nem emlegette; ha pontos akarok lenni: szóra se méltatta. Ha a nevét, a latin nyelvet és irodalmat oktató tanárát most ideírnám, sokaknak inkább irodalmárként lenne ismerős – ha egyáltalán.

Minden nála tett látogatásom mondhatni pontról-pontra azonos forgatókönyv szerint zajlott. Érkezés szigorúan a délelőtt folyamán, lehetőleg 11 óra körül. Ebéd pontban 12-kor; az asztalon ezüst, az a német mintájú (vö. 48M mintájú kispuska, „levente puska”) dudoros, nehéz, mintha minden darab (kanál, villa, kés, de még a fűszertartók és a szalvétagyűrű is) egy számmal nagyobb lenne a kelleténél. Az étkezés végeztével csendes pihenő (nagybátyám visszavonul egy uszkve másfél órára szunyókálni, ritkább esetben, amikor nem nyomja el annyira az ebéd utáni „buzgóság”, herbáriumát rendezgetni). Délután háromtól séta (ősöreg fák alatt kanyargó ösvényeken) a kertben, függetlenül az évszaktól, s amely programot csak szélsőséges időjárási körülmények módosíthatják; fél ötkor (nem ötkor!) tea, utána szivar, kvaterkázás a sötét tónusú, recsegő parkettás, faburkolatú könyvtárszobában vacsoráig. (Édeskés szivarfüst lebegő, szürke és selyemkék szalagjai illatoznak.) Vacsora hatkor. Ezt követően szabadfoglalkozás, kötetlen időbeosztással, ami évek tapasztalata szerint mindig is a délután elkezdett diskurzus folytatását jelenti.

Azonban a hangsúlyozottan szoros napirend, és minden egyéb formaság csak körítésül szolgált a kora délutántól késő éjszakába nyúló, olykor hajnalig tartó beszélgetéseinkhez. Beszélgetést mondok, holott én jobbára csak (egyszemélyes) hallgatósága voltam nagybátyám lenyűgöző művelődéstörténeti anyagot mozgató, széleskörű olvasottságról és elmélyült, rendszeres tudásról tanúskodó monológjainak. Gondolatai leggyakrabban a könyvek, az irodalom körül forogtak, felemlegetve elmúlt korok feledésbe merült tanítómestereit és műveit, amely műveket már elvétve, csak kevesek, leginkább a hasonszőrű beavatottak (továbbá: megszállottak, sznobok és kékharisnyák) olvassák. Egy-egy ilyen látogatásom szellemi hozadéka felért akár egy egyetemi szintű bölcsészkurzussal. Akárhányszor felidézem valamelyik nála töltött hétvégémet, s e látogatások alkalmával megmutatkozó szeretetreméltó alakját, megnyerő személyiségét, hajlékony és egyáltalán nem „papos”, főleg nem „kenetteljes” szellemiségét és habitusát, mindannyiszor óhatatlanul arra a következtetésre jutok, hogy sokkal inkább karakteres és jellegzetesen sajátos világi szellemmel megáldott ember ő, inkább is hangsúlyozottan világias életszemlélettel, mintsem hivatásából ez a bevett, megszokott elvárásoknak megfelelően következnék vagy evidensen (?) elvárható volna. Könnyen elgondolható, hogy néhány évszázada, ilyen egyéni világszemléletű, a kanonikus eszmeiséget és elfogadottságokat negligáló (itt vegyük most vallási-teológiai értelemben is ezt), majdhogynem eretnek gondolatokért mihamar máglyán végezhette volna. De hallgassuk inkább őt magát:

Mint arról számos esetben meggyőződhettél, könyvtárszobám falait jórészt olyan könyvespolcok foglalják el, melyeken latin munkák sorakoznak, olyan írók művei, akiket az egyetemi oktatás hivatalosan deklarált, kanonizált értékrendje szerint dekadensnek, esetleg másodvonalbelinek szoktak nevezni. Az a latin nyelv, melyet e nagytiszteletű egyetemi tanár kollégák előszeretettel és megátalkodott csökönyösséggel a nagy század latinságának szoktak volt nevezni, megvallom, kevéssé izgat, igen ritka esetben csigázza szellememet. Nem ajzza fel, úgymond, nyelvi gurmandságomat és érzékenységemet az olyan összezsugorodott, összeszáradt idióma, mely előre kiszámított, sohase változtatható fordulatokra épít, a nyelvtanában semmi kecsesség, színei és árnyalatai fakók és szegényesek. Ezen a nyelven, melyet agyoncsiszoltak, finomra simítgattak, s amelynek megnyesegették azokat a darabos, nyers, de gyakran élénk kifejezéseit, melyek az előző korokból származtak, legföljebb fennkölt általánosságokat, tétova közhelyeket lehet mondani, melyet unos-untalan hajtogattak már a szónokok és a költők, s oly érdektelenséget sugároz magából, olyan halálos unalmat, hogy a nyelvészet terén egészen a tizenhetedik század második feléhez (XIV. Lajos századának francia stílusához) kellett elérkezni, hogy egy ugyanolyan szándékolt férfiatlanságot, ugyanolyan ünnepélyesen elbágyadt, enervált és szürke stílust lelhessen a kutató, de akár (és nyilván ugyanígy) az értő olvasó is.

Vegyük példának a lágy Vergiliust, akit dicső és érdemdús professzoraink a mantuai hattyúnak szoktak aposztrofálni, ami persze orbitális tévedés, egy makacsul berögződött koholmány, mert hiszen Vergilius nem is Mantuában, hanem a várostól 4 kilométerre, délre található, ókori nevén Andes faluban született. Ő az én szememben a legszörnyűbb fennhéjázó, aki módfelett előkelősködőnek mutatkozik, finomkodóan modorosnak, a legbaljóslatúbb és legunalmasabb figurának, akit az ókor csak életre hívott. Kétségbeesésbe kergetnek kényeskedő, kimosdatott, felpiperézett pásztorai, akik mérhetetlen mennyiségben árasztják ránk a hosszadalmas és jeges verssorokat; az Orpheusa, akit a költő a könnyező fülemüléhez hasonlít, az Aristeusa, aki a méhek miatt pityereg, az Aeneasa, ez a mulya és kenetteljes személyiség, aki mint valami árnyékfigura andalog, nehézkes mozdulatokkal a gyengén összeszerkesztett, elégtelenül megolajozott költeményben. Azok az unalmas sületlenségek, melyeket ezek a vértelen marionett bábfigurák egymás között beszélnek a színfalak mögött, még hagyján is. Elfogadnám még azokat a Homéroszból, Theokritoszból, Enniusból, Lucretiusból szemérmetlenül elcsent részleteket, azt a közönséges és arcátlan irodalmi plágiumot is, az Aeneis második énekét, mely – Macrobius felfedezése szerint – csaknem szóról szóra le van másolva Pisander egyik költeményéből, és akceptálnám a sok-sok ének egyéb, szinte hihetetlen és elmondhatatlan ürességét is. De valósággal lúdbőrözik a hátam a hexameterektől, melyek úgy kopognak, mint esőben a bádogtető, mint valami vastag falú, pálcával ütögetett üres alumíniumkanna, és az aggályos, száraz verstan változhatatlan törvénye szerint zúdul rám – óvatlan olvasóra – a súlyos szavak tömkelege. Meg kell mondjam, irtózom a nyikorgó és modoros verseknek a szövevényétől, melyek mindig mintegy hivatalos hangon szólalnak meg, túlontúl tisztelik a nyelvtant, fázom a gépiesen ütemező, elszabdalt versektől, melyeket az elmaradhatatlan sormetszet nyír ketté, s végül unos-untalan ugyanazon fogás mintájára fejelődnek meg.

Mint az eddigiekből kiviláglik, nagybátyám Vergilius iránti bámulata, mondhatni, meglehetősen mérsékelt volt, ám ha lehet folytatni a sort, s szóba hozni további auktorokat, még kevésbé vonzódott Ovidiusnak, állítása szerint, „félreérthetetlen disznóságai” iránt, és zsigerből utálta Horatius „bumfordi báját”, „kétségbeejtő mafla fecsegését”, aki „egy élemedett bohóc talmi sikamlósságában tetszeleg magának”.

Hasonlóképpen nem volt elragadtatva (innentől mellőzöm az idézőjeleket!) az öreg Bagolyborsó Cicero (cicertől nevezve a bagolyborsó [voltaképpen: Cicer arietinum] ültetéséért. Plin. n. h. 28, 3) mozgalmas, igékkel bőségesen telepakolt prózájától, üres hasonlataitól és hiú, badar elkalandozásaitól. Egyáltalán nem tetszettek hányaveti és hencegő megszólításai, hazafiaskodó idétlenségeinek áradata, pufogó szónoklatainak dagálya, húsos, jól táplált, de elhízott, csont és velő nélküli stílusának súlyos tömege és a mondatot nyitó hosszú határozószók elviselhetetlen salakja. A hosszadalmas körmondatok unalmas formulája, melyeket csak üggyel-bajjal tudott összekapcsolni egy-egy – olykor nem is a leggondosabban megválasztott s ebből kifolyólag nyilván nem is a leghelyénvalóbb – kötőszóval. Végül éppúgy nem kedvelte fárasztó tautológiáit, mondandója kifejtésének redundáns módját sem. De legalább így utálta Caesart is, aki híres a tömör szűkszavúsága révén. Ki nem állhatta, mert az ellenkező végletet (mármint a dagályosság és szószaporítás fordítottját) is sivárnak és undoknak találta, mely nézete szerint csak az emlékezet hiányos működéséből fakadhat, valami hihetetlen és illetlen szellemi székrekedésből származhat.

Mindent egybevéve, nem talált szellemi kielégülést sem ezekben az írókban, sem azokban, kikben az általa álirodalmároknak és önhitt fölkenteknek minősített személyek örömüket lelik: Senecában, aki fennhéjázó és betegesen sápadt, sem Titus Liviusban, aki szenvelgő és mesterkélt, mindazonáltal fejedelminek akar látszani, de Sallustiusban sem, aki mégis színesebb, mint a többiek. Továbbá Suetoniusban sem, aki mirigyes, sűrűvérű és heves, se Tacitusban, aki szűkszavúságában a legingerültebb, a legfanyarabb, és (jó: ezt írjuk a javára) mindegyikük között a legacélosabb.

A verseket illetően Juvenalis – bár volt néhány szigorral megkomponált, összefogott költeménye – hidegen hagyta, Persius pedig ugyanígy nem hatott rá, pedig olykor néhány titokzatos célzása, sejtetése felvillanyozta. Nem olvasta (egyszer, valamikor, ám esztétikai mérlegének serpenyőjében akkoron könnyűnek találtattak, s emiatt azóta se) Tibullust, Terentiust, Propertiust, sem Staciust, Quintiliust, Martialist, a Pliniusokat sem, de még csak Plautust sem, akinek újdonságoktól, meglepő fordulatoktól, összetett szavaktól és kicsinyítő képzőktől hemzsegő, de nem túltengő stílusa tetszett volna neki, ám a sikamlósnál durvább komikuma, vaskos és fűszeres bárdolatlansága visszariasztotta.

Nagybátyám – saját bevallása szerint – egy időben Lucanus nyelve iránt kezdett érdeklődni, mert ez a nyelv már áradó volt, kifejező és kevésbé elkényszeredett. Ez a megmunkált fegyverzet, ezek a veretes, zománcozott és ékszerekkel kirakott versek már rabul ejtették őt is. Mindazonáltal a formának kizárólagos fontossága, a csengő-bongó hangzatosságok, az érces zengzetek mégsem tudták jótékonyan elfedni, hogy az írónak nincs egyetlen figyelemreméltó gondolata, és hogy a Pharsalia egy merő bombasztikus dagály, pátosz és fellengzőség.

Az az auktor, akit igazán becsben tartott, aki végérvényesen elhódította őt Lucanus hangzatos művei mellől, nos, ez a kivételezett, ez a valaki Petronius volt.

Petronius – ahogy nagybátyám látta (és láttatta őt) – mesterkéletlenül kifinomult, éles megfigyelő és elemző, csodálatra méltóan választékos és érzékletesen festői. Nyugodt zavartalansággal, páratlan felülmúlhatatlansággal, ellenszenv és gyűlölködés nélkül írja le Rómának mindennapi életét, meséli el a Satyricon kis vígságos fejezeteiben a kor szokásait. Rendre feljegyzi a tényeket, határozott formában eleveníti meg, és ezáltal mintegy a szemünk előtt pergeti le a nép egyszerű és igénytelen életét, mindennapi történeteit, megmutatkozó vadállatias vágyait, üzekedő szenvedélyét. Itt vonaglik a kor társadalma a bordélynak is beillő patríciusi villákban, melyekben orcátlan a fényűzés, őrült a gazdagság, a bűn, és ugyanez a fertő zajlik a szegényes fogadókban, vendégházakban, melyekben a poloskás és dúlt ágyak díszletezik a bestialitást. Itt vannak ezek az alávaló imposztorok, mint például Eumolpus és Ascyltus, akik éppen valami nagy szerencsét orrontanak; a vén kéjencek, illetlenül feltűrt ruhában, fehér ólomfestékkel sápasztott vagy paprikapirosra pingált arccal; a serdült ifjoncok, akik romlottan pufókak és kifésültek; a hisztérikus görcsökben fetrengő nők; az örökség után futkosók, akik felajánlják szép és makulátlannak tetsző (hazudott) fiaikat és leányaikat az örökhagyók parázna céljaira. Mindannyian megmutatkoznak a könyv lapjain, vitatkoznak a sikátorokban, utcákon és fórumokon; fürdőkbe járnak és verekszenek, mint valami marionettszínházban.

Mindezeket pedig furcsa, kevert jassznyelven meséli el a szerző, mely nyelvnek használatában kibillenthetetlenül biztos, s a stílus magában foglalja az összes nyelvjárásokat. Kölcsönvesz kifejezéseket, szólásokat, szolásmondásokat minden nyelvtől, mely ekkor Rómában hömpölyög, miközben figyelmen kívül hagy minden határt, levetkőzi az úgynevezett „nagy századnak” összes béklyóit és mindenki a tulajdon nyelvét beszéli. A nevelésben nem részesült rabszolga a csőcselék latinságát, az utca tolvajnyelvét; az idegenek az afrikai, a szír és a görög nyelvtől elkorcsosult barbár tájszólást; a megátalkodott pedánsok, a könyvmolyok a talmi, utánzott szavak zagyvalékát. Ezeket az embereket egyetlenegy, jól megválasztott vonással jellemzi a költő, amint például az asztalra tehénkednek, részegen összevissza fecsegnek mindenféle ízetlenséget, agyalágyult életbölcsességeket, nem helyénvaló kijelentéseket tesznek és eltorzult pofázmányukat Trimalchio felé fordítják. Trimalchio, aki mélázva, elmélyülten piszkálja a fogát, éjjeliedényt ajánlgat a társaságnak; a gyomornak, a beleknek az egészségéről locsog, s eltúlzott, széles gesztusokkal felszólítja túlhevült, avagy az italtól már elbágyadt, kókadozó kedves vendégeit, hogy ők se igen zavartassák magukat az evést és ürítkezést illetően.

Ez a realisztikus mű megragadta nagybátyám képzeletét, mert az eleven római életből eléje tárult egy darab. Úgy értelmezte, a szerző nem akart művével se reformálni, sem pedig szatírát írni. Nincs kimondott célja és nincs deklarált erkölcsisége vagy úgynevezett erkölcsi üzenete sem. Ez a bonyodalom és határozott célú cselekmény nélküli történet a szodomai akasztófavirágok kalandjait tárja szemünk elé. Nyugodt finomsággal boncolja a szerelmespárok örömeit és fájdalmait, festi egy elaggott műveltség, egy meghasadt birodalom bűneit, tündöklő ékszeres nyelven, anélkül, hogy valami magyarázatot fűzne hozzá, anélkül, hogy helyeselné, vagy gáncsolná alakjainak cselekedetét és gondolatait. Nagybátyám a stílus árnyalt finomságában, a megfigyelés élességében, a módszer és megvalósítás biztonságában és biztosságában (ami nem ugyanaz!) bizonyos közeledést és érdekes hasonlóságot vélt felfedezni azokkal a premodern, modern (ám semmiképp nem posztmodern!) alkotókkal, akiket kiváltképp kedvelt.

Emlékszem, minden látogatásomkor szóba került Petronius kapcsán, mennyire sajnálja az Eustiont és az Albutiát, a szerző e két munkáját, melyet Planciadus Fulgencius említ, s melyek örökre elvesztek. Ilyenkor általában kézbe vette a Satyricon egy 1731-ben, Lipcsében kiadott példányát; eltűnődve, áhítattal belelapozott, szemezgetett a sorok között, mintha a benne lakó bibliofil vigasztalná a literátort.

Petronius után latin könyvgyűjteménye a keresztény időszak második századába lépett, átugorva a szónokló Fronton t, aki avatag, gyengén szerkesztett és hanyagul megválogatott kifejezéseivel akart hatni, figyelmen kívül hagyva Aulus Gellius Attikai éjszakáit, aki Fronton tanítványa és barátja; eleven eszű, mozgékony, vizslató szellemű, de írói stílusa émelyítő. Aztán a könyvgyűjtemény megállapodott Apuleiusnál, kinek egy 1624-es amszterdami kiadását őrizte.

Ez az afrikai gyönyörködtette. Metamorphosisaiban a latin nyelv a legmagasabb oromra hágott. A nyelv masszív anyagot sodort magával, különböző vizeket (minden hordalékukkal), melyek a latin tartományokból egy mederbe folytak és mindmegannyin elkeveredtek, elvegyültek egymással valami furcsa és különös, majdnem új színben. A modorosságok, a latin társadalom új titkai Afrikának római szögletében új szavakban nyilvánultak meg, melyet a társalgás tett szükségessé. Aztán mulattatta őt ennek a – feltételezése szerint – kövér embernek a kedélyessége és délszaki túlsága is. Úgy tetszett, ez az író egy évődő és vidám nagypapa, aki meglehetős bölcsességre is szert tett a keresztény hitvitázók mellett, kik ugyanabban a században éltek, mint például az álmosítóan unalmas Minucius Felix, ez az álklasszikus, aki Octaviusában még Cicero-szerű vaskos áradatokkal él, vagy Tertullianus is, akit inkább ritka kiadása miatt tartott a könyvtárában, mint magáért a munkáiért.

Jóllehet eléggé járatos volt a teológiában, a montanistáknak a Katolikus Egyház ellen irányuló vitái, valamint a Gnózisról szóló polémiák hidegen hagyták. Hasonlóan hidegen hagyta Tertullianus is, bár a stílusa érdekes, a nyelve tömör, tele van fordulatokkal és melléknévi igenevekkel, ellentétek zaklatják, szójátékok, csattanók tűzdelik s a jogi tudomány köréből és a görög egyházatyák nyelvéből kiszemezgetett szavak cifrázzák. De azért alig-alig, csak nagyritkán nyitotta fel az Apologeticát és a Türelemről való értekezést. Legföljebb pár oldalt olvasott a De cultu feminarum című munkájából, ahol Tertullianus dorgálja a nőket, hogy ne hordjanak ékszereket és drága kelméket, főleg ne értéktelen csecsebecséket; megtiltja nekik a szépítőszerek használatát, mert velük akarják, úgymond, javítani, botor módon mintegy kiegészíteni és szebbé tenni a természetet.

Ezek az eszmék, melyek homlokegyenest ellenkeztek az övéivel, mosolyra fakasztották. Aztán Tertullianusnak a karthágói érsekségen való szereplése bizonyos édes álmodozásba ringatta. Az ember jobban érdekelte, mint a munkái.

Az egyházatya háborgó időkben élt, melyeket szörnyűséges zavarok ráztak, Caracalla, Macrin alatt, mikor a híres főpap, Heliogabalus tobzódott. Tertullianus nyugodtan készítgette szónoklatait, hitágazati iratait, védőbeszédeit, erkölcsi prédikációit, míg a római birodalom alapjaiban rázkódott és Ázsia őrülete, a pogányság mocska dúsan hömpölygött. Ekkor – mindezek árnyékában, semmitől sem zavartatva – csodálatos hidegvérrel ajánlja a testi megtartóztatást, az egyszerű eledeleket, a nem fényűző ruházkodást. Ezenközben, tőle nem messze Heliogabalus (igazi nevén Varius Avitus Bassianus) ezüstporban és aranyfövenyben járkál, fejét pápai koronával ékesíti, súlyos drágakövek és ékszerek díszítik („… Sok nehéz aranyhím terheli…”) ruháját, heréltek veszik körül, női kézimunkákkal van elfoglalva, császárnőnek (?) nevezteti magát, este pedig császárt választ magának, legszívesebben a borbélyok, a kukták és a cirkuszi kocsihajtók közül.

Ez az ellentét elbájolta. A latin nyelv pedig, mely Petronius alatt elérte lehető teljes érettségét, lassanként bomladozni kezdett. Helyet kért benne a keresztény uralom, mely új eszméket, új szavakat, eddig nem használt szerkezeteket, ismeretlen igéket, lombikban kotyvasztott ízű jelzőket, elvont és különleges kifejezéseket használt, melyek eddig nem fordultak elő a római nyelvben. Tertullianus volt az, aki első ízben használta mindezeket. Ellenben mikor ezt a szétfolyó nyelvet tovább művelték – Tertullianus után – tanítványai, Cyprianus, Arnobius és a nehézkes Lactantius, elvesztette minden varázsát. Akkor még tökéletlen és tompa volt, ügyetlenül visszatért a cicerói körmondatokhoz, ezeknek pedig nem volt meg az a sajátos zamata, melyet a kereszténység illata ad a 4. és a rákövetkező századokban a pogány nyelvnek, mely széthull, mint az elhamvadt, kihűlt parázs, és ugyanakkor morzsálódik el, amidőn a régi világ műveltsége, ugyanakkor dől össze, amikor a barbárok betörése miatt a századok során megrothadt birodalmak is összeomlanak.

A 3. századot egyetlenegy keresztény költő képviselte, a Gázából származó Commodius. A Carmen apologeticum, melyet 259-ben írt, az utasításoknak afféle foglalata, melyeket akrosztichonokkal cifrázott, és népszerű hexameterekben fogalmazott meg. A sorok metszete pontosan megvan, mint a hősi versekben, ellenben a költő nem törődött se a szótagok számával, se a hiátusokkal, és gyakran rímekbe csendítette össze a sorokat, mint ahogy ez az egyházi latinságban később is meglehetősen gyakran előfordult.

Ezek a feszes, sötét, vad versek, melyek hemzsegtek az utcai nyelv kifejezéseitől – azoktól a szavaktól, melyeket eredeti értelmükből kivetkőztetett –, lekötötték nagybátyám figyelmét, még talán jobban érdekelték, mint Ammianus Marcellius és Aurelius Victor történetíróknak már elkásásodott és elcsibészesedett nyelve, valamint Symmachusnak, a levélírónak és Macrobiusnak, a compilatornak (de nem kompilátornak!) és nyelvésznek a munkája. Ezeket a verseket többre becsülte az igazi mértékes verseknél, ama cifrázott és fölséges nyelvnél is, melyen Claudius, Rutilius és Ausonius írt.

Ők voltak akkoriban a művészet ismert és elismert mesterei. A haldokló római birodalmat ők töltötték be sóhajukkal és kiáltásukkal. Ausonius az ő Cento Nuptiulisával és a Mosella című dús és ékes költeményével, Rutilius a Rómának szentelt himnuszával és a zsidók, valamint a papok ellen írt átkaival s az Itáliából Galliába szóló útikönyvével, ahol már bizonyos, az utazás során megtapasztalt élményeket, benyomásokat sikerült megrögzítenie, mint például a tétova tájakat, melyek a vízben tükröződnek, a párák játékát, és a hegyeket sejtelmesen (és talán misztikusan is) koszorúzó ködöt.

Claudius afféle második Lucanus, aki az egész negyedik században uralkodik. Verseinek rettenetes trombitahangjával feleleveníti az ókori gestát, gesztikát és költészetet. Ez a költő dördülő és zengzetes hexametereit kovácsolja, egyetlen ütéssel kalapálja ki – szikrák koszorújában – a jelzőt, s művét hatalmas lendülettel, a beleélés maximumán magasba lendíti. (Nagybátyám előszeretettel adta elő mondandóját – mintha valóban előadást tartana szeppent és lenyűgözve ámuló hallgatóságának – kicsit emelt, orátori hangon és szemléletes nyelven, ám olykor előfordult, hogy a szituáció hevében némileg túlzásokba esett.)

De vissza Claudiushoz! A rongyokká szétfoszló nyugat-római birodalomban, a megmegismétlődő vérengzések csávájában, a barbárok örökös fenyegetései közepette, akik most csapatosan nyüzsögnek a birodalom recsegő kapui előtt, Proserpina elszöktetéséről énekel, élénk színeket lehel verseire, aztán minden fellobbanó tüzével együtt belesüpped abba a sötétségbe, mely elnyeli a világot.

A pogányság feléled benne, újra megszólaltatja még utolsó harsonáját, felemeli utolsó nagy költőit a kereszténység felé, mely ezután teljesen birtokba veszi a nyelvet és mindörökre a művészet elfogadott, megkérdőjelezhetetlen és egyedülálló mesterévé lesz. Paulinusszal, Ausonius tanítványával, Juvencusszal, a spanyol pappal, ki versekbe írja át az evangéliumokat, Victoriusszal, a Maccabeusok szerzőjével, Sanctus Burdigalensisszel, aki egy Vergiliust utánzó pásztorkölteményében Egon és Buculus pásztorokkal elpanaszoltatja a nyájak betegségét. És a többi szentekkel, a poitiers-i Hilarusszal, az emészthetetlen prédikációk szerzőjével, ezzel az unalmas keresztény Ciceróval, Damasusszal, a tömör epigrammák gyárosával, Jeromossal, a Vulgata fordítójával és ellenfelével, Vigilantusszal, ki megtámadja a szentek kultuszát, a csodákkal, a böjtökkel való visszaélést, s már prédikál a szerzetesi fogadalmak és a papok nőtlensége ellen, oly érveket használva, melyeket az elkövetkezendő korok majd még ismételten elő-elővesznek.

Végre az ötödik században Ágoston következik, Hippo püspöke. Szent Ágostont nagybátyám nagyon jól ismerte, hiszen ő volt az Egyház leghíresebb írója, az őskereszténység megalapítója, kit a katolikusok fő-fő tekintélynek tartanak, egy fölényes mestert tisztelnek benne. Őt se nagyon forgatta már, bár megénekelte a Vallomásai ban a földtől való undort és sóhajos irgalma az Isten városá ban igyekezett elcsitítani a század szörnyűséges szomorúságát, azzal, hogy egy jobb sors csillapító ígéretét helyezte kilátásba. Abban az időben, amikor nagybátyám megújuló szándékkal újra a teológiával kezdett behatóbban foglalkozni, és ismét tanulmányozni kezdte Szent Ágoston munkáit, már jócskán benne járt a korban, fáradt volt és megcsömörlött Augustinus prédikációitól, a sirámaitól, az eleve elrendeltetéstől és a kegyről szóló elméleteitől s azoktól a harcoktól, melyeket a szakadárok ellen folytatott.

Jobban szerette lapozgatni Prudencius Psychomachiáját, ki az allegorikus költeményt feltalálta és a középkorban korlátlanul uralkodik majd. Kedvelte azonkívül Sidonius Apollinarius munkáit is, kinek ötletekkel, csattanókkal, archaizmusokkal, rejtélyekkel megspékelt levelezése valósággal elbűvölte. Szívesen olvasta újra azokat a dicshimnuszokat, melyekben ez a püspök nagy hangon idézgeti a pogányság isteneit; nem vetette meg e szakmányban gyártott költészet kényeskedését és hátsó gondolatait, melyet egy ügyes gépész irányít, gondozva a masinát, olajozva a kerekeit, ki-kitalálva olykor valami bonyolult és ritka furcsaságot is.

Sidonius után Merobaudesius himnuszköltőt is olvasgatta. Aztán Seduliust, a rímes költemények és A. B. C. himnuszok szerzőjét, kinek munkáiból bizonyos részleteket átvett az Egyház is, az istentisztelet számára. Marius Victort, akinek Az erkölcsök elfajzásáról szóló értekezése hellyel-közzel foszfor- vagy inkább talán magnéziumszerűen fellángoló versektől világlik meg, majd a pellai Paulinust, az Eucharisticon költőjét, végül Orientiust, Auch püspökét, aki az Intő levelei nek disztichonjaiban megrója a nők kikapósságát, és azt állítja, hogy a női ábrázatok veszejtik el az emberiséget.

Nagybátyám szerfölött érdeklődött az ekkori latinság iránt is, mikor a nyelv teljesen megrothadt, cafatokban csüngött, elvesztette tagjait, a test foszladozott, úgy, hogy alig maradt valami szilárd alkotóeleme, apró részecskéje, melyet a keresztények aztán lemetéltek és bepácoltak új stílusuk sós levébe. (Ezt a passzust igyekeztem nagybátyám elmondásának híven megfelelve felidézni, mindazonáltal a továbbiakban hagyom inkább kommentálatlanul.)

Az ötödik század második fele következik, az a borzalmas korszak, amikor szörnyű megrázkódtatások forgatják fel a világot. A barbárok végigdúlják Galliát; Róma, melyet a vizigótok fosztogatnak, megbénult. A birodalom úgy érezte, hogy az élet megfagy benne; látta nyugatot és keletet – a két végletet, amint vérben vergődnek és napról napra jobban elernyednek.

Ebben az általános feloszlásban, a mindig meg-megismétlődő császárgyilkosságokban, a vérengzések zajában – melyektől Európa egyik sarkától a másikig iszamós – borzalmas hurrá harsan fel, elfojtva a kicsinyes lármát, elnémítva minden hangot. A Duna partjain sokmillió ember kocog kistermetű, igénytelen kinézetű lován, patkánybőrből összeöltögetett köpenyében, jönnek a förtelmes tatárok, óriás fejükkel, tömpe orrukkal, sebhelyektől és forradásoktól összekaristolt állukkal, csupasz, sárgaságos arcukkal, és fürgén, hasmánt kúsznak előre, valóságos forgószelet árasztva az egész birodalomra. (Félreértés ne essék, ez még nem a Dzsingisz kán, Batu kán vezette, a 13. század első felében Ázsia belsejéből elindult népáradat, amely mongolok és tatárok keveréke volt, a „kutyafejű tatár”, mint ismeretes, s akiknek Muhi utáni lemészárlásunkat és szétszóratásunkat, a Duna vonaláig, majd tovább történő előnyomulásuk során oly igen keserültük.)

Ügetésük porában, a tűzvész füstjében minden eltűnt. Sötétség szállt a világra, és a megrökönyödött népek reszketve burkolóztak hallgatásba, amint végigvonult mennydörgős lármájával a rémületes forgatag. A hunok hordája elpusztította Európát, Galliára vetette magát, aztán összezúzódott Châlons síkjain, ahol Aetius egy szörnyű mérkőzésben legyűrte a megveszekedett csürhét. A síkot egészen elöntötte a vér, mint valami bíbor tenger fodrozódott, kétszázezer hulla zárta el az útját, törte meg a lendületét annak az emberlavinának, mely útjából kitérülve, mint villám csapott Itáliára, ahol az elpusztított városok úgy lobogtak az égre, mint éjszakában felgyújtott szénakazlak.

A nyugatrómai birodalom összeomlott a csapás alatt. Az a haldokló élet, melyet magával vonszolt, bambán, a szemétbe, kilobbant. Immáron úgy rémlett, közeledik a jövendőmondók és próféták által számtalanszor kilátásba helyezett világvége. Azokat a városokat, amelyekről Attila (Etele – hun uralkodó – 406 körül–453), Isten ostora, világnak pörölye (Atilla, flagellum Dei, malleus orbis) megfeledkezett, az éhínség és a döghalál tizedelte meg. Azt kellett hinni, hogy a latin nyelv is elpusztult a világ romjai alatt.

Évek múltak el, míg a barbár tájszólások kristályosodni kezdtek, formát öltöttek, igazi nyelvekké váltak. E világomlásból megmenekült a latin nyelv a kolostorok által, és most a zárdákban, a plébániákon húzódott meg. Itt-ott néhány költő tűnt fel hébe-hóba, lagymatag és hideg költők: az afrikai Dracontius, a Hexameronjával, Claudius Mamertius szertartási költeményeivel, a bécsi Avitus, aztán az életrajzírók, mint Ennodius, ki elmondja az éles szemű és tisztelt diplomata, a becsületes és virrasztó pásztor, Szent Epiphanus csodáit. Eugippus Szent Severusnak páratlanul érdekfeszítő és lenyűgöző élettörténetét meséli el. Ő, mint titokzatos remete, mint önsanyargató, alázatos hívő jelent meg az irgalom angyalaként a síró népeknek, melyek majdnem belebolondultak már a fájdalomba és a jajveszékelésbe. Veranius kis értekezést készített az önmegtartóztatásról, Aurelianus és Ferreolus az egyházi törvényeket állította össze, Rotherius, a történetíró, a hunokról szóló történetéről híres (?), mely sajnos elveszett.

A következő századok munkái már gyérebben voltak megtalálhatók nagybátyám könyvtárában. A hatodik századot Fortunatus képviselte, a poitiers-i püspök, kinek himnuszait szerette meg és a Vexilla regisét, melyet a latin nyelv régi teteméből vágott ki, aztán egyházi aromákkal fűszerezett. Itt volt aztán Boëthius is, az agg Gergely és Jornand es.

Aztán a 7. és a 8. században – Fredegaire és a Pál diakónus latin krónikáin, valamint Bangor karénekeskönyvében tartalmazott költeményeken kívül, melyben néha megnézte a Szent Comgill tiszteletére írott betűrendes és egyrímű himnuszt – az irodalom majdnem kizárólag szentek életrajzából állt, a Szent Columban legendájából, melyet Jónás szerzetes írt, a boldog Cuthbert legendájából, melyet egy lindisfarni névtelen barát jegyzetei alapján Beda, a Tiszteletreméltó szerkesztett. Az unalom pillanataiban egyházi írók munkáit lapozgatta. Újra és újra böngészgette Szent Rustica és Szent Radegunda életrajzát: az előbbit Defensorius ligugéi pap, utóbbit pedig Baudonivia, egy szegény és gyermeteg poitiersi apáca írta.

De a latin és angolszász irodalom különös, ám a maguk módján izgalmas és érdekfeszítő munkái jobban vonzották: Adhelme-nek, Tatwine-nek, Eusebiusnak, Symphosius e leszármazottjainak enigmái, különösen a Szent Bonifácius szerkesztette rejtvények, melyeket akrosztichonos szakokban írt és a megfejtésüket a verssorok kezdőbetűi adták.

E két század múltán érdeklődése megtorpant, majdhogynem kihunyt. Általában nem szerette a karolingi latin írók nehéz tömegét, az Alcuinokat és az Eginhardokat. Ellenben kedvelte a 9. század nyelvét, a szentgalli, frechulfi és reginói névtelenek krónikáit. Abbo le Courbénak Párizs ostromáról írt költeményét, a Hortulust, Walafrid Strabo bencésnek tanító költeményét, melynek a tökről – mint a termékenység jelképéről – szóló fejezete kedvre derítette. Hasonlóan szívesen olvasta Ermold le Noir költeményét, mely Kegyes Lajos tetteit írja meg, rendes hexameterekben, komor, majdnem fekete stílben, megvasalt latinsággal, melyet mintegy a monostorok szenteltvizében edzettek, itt-ott az érzelmek salakjával a kemény ércben. Aztán olvasgatta Macr Floridus versét is, De viribus herbarum, mely különösen költői receptjeivel mulattatta és azzal, hogy milyen furcsa, különleges képességeket tulajdonít egyes palántáknak és bizonyos virágoknak. Például a gégevirágot ökörvérrel kell elkeverni és a terhes nő hasaaljára helyezni, mire az rögtön fiúgyermeket szül; a borics főzete meleg vízbe csöpögtetve szétpárolog az ebédlőben és felvidámítja a háznépet, s csakúgy a vendégeket; a bazsarózsa összemorzsolt gyökere meggyógyítja a nyavalyatörést; az ánizs, ha egy nő mellére teszik, tisztítja a vizeletét és megindítja a havibaját.

Nem említem néhány különös, nem is osztályozható kötetét, a modernül rendhagyó vagy keltezéstelen, illetve a kiadó feltüntetése nélküli könyveket ([S. l.]:[S. n.]), a kabbalisztikus, orvostudományi és növénytani munkákat. Migne különböző egyházi kiadványait, melyek ritka keresztény költeményeket és Wernsdorff kisebb latin költőktől összeállított antológiáját tartalmazzák. Meursiust se említem, Forberg klasszikus erotológiájának kézikönyvét se, a gyóntatók használatára való moechialógiát és diaconalokat se (de hát most látom, mégis fölemlítem majd’ mindegyiket!), melyeket csak nagyritkán porolt le, hogy ímmel-ámmal olykor mégis kézbe vegye őket. Nagy általánosságban latin könyvtára csak a 10. századig terjedt.

És a keresztény nyelvezet érdekessége, bonyolult gyermetegsége itt valóban megszűnt. A bölcselők és skolaszták dagályossága, a középkor logomechiája kapott lábra. Egyre gyarapodott és dalmahodott a krónikák és történeti könyvek léha és üres halmaza, az oklevelek garmadája, cikornyás irkafirkája, s vége szakadt annak a szerzetesi dadogó bájnak és kedvesen pompás ügyetlenségnek, mely az ókori költészet maradványaiból afféle jámbor vegyes felvágottat készített. Nem voltak többé ízesen finom igék, tömjén illatú főnevek, furcsa, különleges jelzők, melyeket mintha színaranyból (sárarany!) kanyarítottak volna, a gót ékszerek barbár és bájos stílusában. Megszűntek az ódon kiadások, melyeket nagybátyám olyannyira szeretett és ártatlan odaadással becézgetett. Áthidalva a múló korokat, egy ugrással keresztüllépve a századokat, könyvespolcain nyomban azok a könyvek kezdtek sorakozni, melyek a jelen század (beleértve nyilván a múlt századot, sőt, engedtessék meg, vegyük még hozzá a „hosszú” 19. század utolsó harmadát is) magyar és világirodalmát képviselik, magyar, és a megjelenés eredeti nyelvén.

Mindezen emlékezéseket csak azért bátorkodtam elősorolni (s belátom, az illendőnél kissé hosszasabban ecsetelni), mert a következő hétvégén, szíves invitálásának eleget téve, hosszú idő múltán újra meglátogatom nagybátyámat. Meggyőződésem, hogy ez alkalommal is részeltet majd gáláns vendéglátásában, s nem kevésbé abban a rá olyannyira jellemző epés és vitriolos, mindazonáltal pazarul sziporkázó stílusban előadott szellemi traktában, amiért – mit tagadjam, buzgón, boldog és izgatott várakozásban számlálva a napokat – odamegyek.