Tim Burton (1958), akinek grafikái díszítik jelen számunkat, nemcsak világszerte ismert zseniális film- és animációs rendező, rajzművész, hanem remek költő is – a maga módján és műfajában. Versei láttán az európai olvasó azonnal Christian Morgenstern abszurd költészetére asszociál, de Burton más forrásvidékről származik. Az amerikai pop szürrealizmus vérbeli gyermeke ő verseiben is. Nem írt túl sok verset eddig, egyetlen kiadott kötete, The Melancholy Death of Oyster Boy (Az Osztrigasrác mélabús halála) még 1997-ből való. Itt közölt két verse közül az elsőt e kötetéből emeltük ki, a másik először jelenik meg magyarul, New York-i folyóirat-közlés nyomán.
Pacasrác karácsonyi ajándéka egy új egyenruha.
Frissen mosott és vasalt,
kényelmes és puha.
De néhány röpke perc alatt
(még tíz se volt)
az új ruhát is bemocskolta
néhány zsíros pacafolt.
New Yorkban egy este,
mikor éjfélt ütött az óra,
egy szörny mászott fel
a felhőkarcolóra.
Mászott, mászott,
de a csúcsig nem ért.
A huszadikon megállt,
de vajon miért.
A sok kíváncsi nem tudta
– csak bután meredt –,
hogy miért állt meg
a szörny felfelé menet.
Azt gondolták, megrémült
vagy csak pihenget.
Netán meglátott valakit,
akire rágerjedt.
De felejtsd el, ki mit mond,
s a lapok mit írnak sorra.
Ha magasabbra mászna,
vérezne az orra.
STERN GÁBOR FORDÍTÁSAI
A szörny és az Empire State Building
Kristiina Ehin (1977) észt költőnő, az Erak-kond (Remeték) költői csoport tagja. 2007-ben angolul megjelent válogatott kötetével (Drums of Silence) elnyerte a Corneliu M. Popescu Európai Költészeti Díjat.
dobog a hold
a pünkösdi rózsák várják a reggelt és a boldogságot
még alszom kezem ökölbe szorítva
amikor az első nap átcsúszik a küszöbön
kilép énem az árnyékból
jó így?
önmagammal
a tavaszban
igen
reteszek reluxák
ránganak és csattannak
váratlan eső verődik a tetőn
fém és nád gyöngéd hangok
hanga illata
órák ketyegése és szívverések töltik be az időt
az örökkévalóság fölé hajolok
sziget vagyok
ahogy te is
messziségből dereng
egyetlen foszlánynyi valóság
*
buja július van
a parlagfű burjánzó ünnepe
a köveken büdös moszat kacérkodik
buja július van
és én nem akarok járni benne
száraz fenyők éjszakáiban akarok maradni
veled s kézen járva
tegeződve suttogni
belélegezni a szürke nyugalmat
rezdülő orrlyukamba
tűlevelek figyelmeztetnek
hogy vannak veszélyes szavak
fojtogató övek
és mérgezett almák
de vannak sirályok is
melyek fényében nem kételkedhetünk
hallgass engem
az éj köpenyének viselője
kézenjáró
ellenálló
az augusztusi idő elkezdődött
*
Augusztus 1. Furcsa a városi zsibongásra gondolni. Itt a szigeten
bogáncsok virágoznak és békésen csillog a tenger. Szamócát ettem és
megtisztítottam a folyosó falát a régi fényes zöld festékektől. Pirosas
régimódi vakolat maradt utána. Lehetséges, hogy az a boldogság,
amikor mindened megvan, vagy inkább az, ha még nincs meg
mindened és álmodhatsz róla? Vagy az a boldogság, amikor
valamilyen furcsa okból egyszerűen elégedett vagy azzal, ami van…
*
fogy levegőm tüdőm zihál
éjszakára ráborulok életem partjára
a viharban kongnak a világítótornyok
a tenger szüli álmaimat
most úgy tűnik
mintha a vízcseppek érmék lennének
s a világ gazdagságát csilingelnék
a szegény és öreg köveken
mindent el lehet adni
és az éremtengernek nincs vége
mindent fel lehet vásárolni
de így is marad a nyugtalan tengerek pénzéből
a Mariana-árok
óceánnyi pénz
Amerika és Eurázsia között
a zátonyok telve érmékkel
és ezüst habmárkákkal
az elsüllyedt gőzhajók kéményüregei
színültig aranykopekekkel
a tűzhajók turbinái dollárokkal
s ólom tallérokkal a viharjelző harangok nyelvei
a napnyugta az óceánon
színarany
a hold ösvénye a hullámokon igazi ezüst nézőnek tolvajnak
rohanónak és sétálónak
a halászok hálói hirtelen megtelnek igazi kincsekkel
komoran nézik őket a tenger lakói
csillogó gyémántszemekkel
markolóval merítik a napnyugtából az aranyat
feszítővasakkal szedik a holdfényből az ezüstöt
remegő ujjakkal vájják a halak gyémánt-
szemeit
és én még mindig alszom az élet partjára borulva
mintha nem lenne ébrenlétem
értelme többé a ziháló rohanásnak
ilyen nehéz vizet ilyen értékes tengeri kincset
nem bír ringatni a szél
szétfeszíteni kéz
se szerteszét hordani hajó
a viharban kongnak a világítótornyok
BÜKI ATTILA FORDÍTÁSA
[Ámor nyila]
Az Osztrigasrác mélabús halála
(Csepeli Szabó Béla és Balázs Árpád)
Kusza tájak garabonciása
Március 21-én, 89 éves korában elhunyt Csepeli Szabó Béla József Attila-díjas költő. A gyászhírre többen reagáltak az interneten. A „csepeli” fedőnevű bejegyző többek között a következőket írta: „Fiatal koromban találtam egy könyvet a könyvtárban. Versek is voltak benne. Ha lenne Isten… Kovácsról írta a költő. Én is ismertem egy kovácsot, akire felnéztem.”
Érdekes, hogy Csepeli Szabó Béla nevét én is akkor jegyeztem meg, amikor ezt a versét olvastam, valamikor az ötvenes évek elején, egyik irodalmi folyóiratunkban – talán az Új Hang volt? „Ha volna Isten, nem lehetne más, mint egy […] óriás kovács” – így kezdődött. (A kipontozott helyen volt még egy jelző, amit már elfelejtettem.) Gimnazista voltam még, vallásos gyerekember, mégsem háborodtam fel a verset olvasva, sőt szívembe zártam a költőjét, mert felfoghatóvá tette számomra a Teremtőt. Lehozta a legfontosabb teremtők: a kétkezi munkások közé.
Attól kezdve vadásztam Csepeli Szabó verseire, némelyiket nagy tetszéssel olvastam, némelyiket vegyes érzelmekkel. Bölcsészhallgató koromban már kritikát írtam negyedik kötetéről, A Föld fia címűről. A Pest megyei Hírlap 1960. november 25-ei számában jelent meg a dolgozat, a következő „felütéssel”: „Eddig a – különben nagyon indokolt és hiteles – hitvallás kissé hangosan zengett a költő ajkán. Olyannyira, hogy a túl nagy meggyőzni-akarás éppen a meggyőzés rovására ment. […] Ez a kötet viszont rokonszenvesen egyszerű, valóban őszinte emberi hitvallás.”
Aztán – csaknem egy év múlva, még mindig egyetemistaként – egy írócsoporttal Vas megyébe utazhattam. Felolvasó esteken együtt szerepelhettem Urbán Ernővel, Kónya Lajossal, Katkó Istvánnal, Kamondy Lászlóval – és Csepelivel. Személyesen akkor találkoztunk először. És szinte azonnal a barátjává fogadott. Ez a barátság később nagyon megkomolyodott, mert mindketten komolyan vettük. A Népszava 1973. április 18-ai számában már prókátorává szegődtem Bélának (akkortájt már eléggé jeges volt körülötte a levegő): „Kevés emberről olvastam annyi szuperlatívuszt, annyi hozsannázó dicséretet, mint Csepeli Szabó Béláról az 1956 utáni években. A lapok címoldalon közölték a verseit, általános elismerésben és megbecsülésben volt része… Aztán évekig alig hallottunk róla. Legföljebb csak fanyalgó vagy gunyoros megjegyzéseket. Azokat is jobbára csak hallottuk, mert írni nem nagyon írt róla senki, még elmarasztaló sorokat sem.”
Igen. Túlzás volt őt „címlap-költővé” tupírozni egy időben. Ám még nagyobb túlzás volt (visszafelé) a sutba lökni. Mert ekkor már igen figyelemre méltó költő volt. Lírája úgy vált gondolatibbá, hogy közben semmit sem veszített közvetlenségéből. Helyzete szinte reménytelen volt már a hetvenes években, de sem a sznob ízlés pressziója, sem a szakma kíméletlensége és közönye nem tudta eltávolítani eredeti vállalásától, attól, hogy a költészetet is megtöltse „a küzdő ember, a munka világának lüktető és forrongó életével”.
Ne csüggedj, Atlasz című kötetét 1973. április 10-én a következő szavakkal dedikálta nekem: „Baranyi Ferencnek, a toll kitűnő fiatal mesterének, erős és tiszta emberségű költőtársamnak és harcostársamnak, őszinte tisztelettel és baráti szeretettel Csepeli Szabó Béla.” Nos, ugyanezeket a szavakat hullajtom én most a „kusza tájak garabonciásának” a koporsójára. Erős és tiszta emberségű költőtársam és harcostársam volt.
Örökmozgó
Balázs Árpád Erkel-díjas zeneszerző, érdemes művész évtizedek óta a barátom. E hosszú idő alatt nyugalmi állapotban alig-alig láttam őt. Sohase jár le, mindig mozog, jár valamije, a szeme, a szája, a keze, a lába – és a teremtő képzelete. Magával ragadó ember. Nem lehet tespedni az aurájában. Ma sem, pedig nemrég már a hetvenötödik életévét töltötte be. Ebből az alkalomból kellene most köszöntenem.
Nehéz a dolgom, mint mindig, amikor zeneköltőről kell szólnom. Valamikor – talán ötvenedik születésnapja táján? – egy Mai magazin című orgánumban már köszöntöttem őt, azzal kezdvén a cikket, hogy Vörösmarty ódában köszöntötte Liszt Ferencet, Bartók Béla legpontosabb méltatása versben történt Illyés Gyula jóvoltából, Stendhal rajongó könyvet írt Rossiniról, Franz Werfel lélektani tanulmánynak is beillő regényt Verdiről – és órákon át lehetne még sorolni az írói zászlóhajtás példáit a muzsika felkentjei előtt. Nem véletlen ez a – gyakran szinte bénult – tiszteletet. A szó mesterei nagyon is jól tudják, hogy többrendbéli dolgok vagynak földön és egen, amelyeknek kifejezésére a szavak kevésnek bizonyulnak, bármily mesterien forgatják is azokat. A lélek legtitkosabb tájairól már nem a Szó tudósít, hanem a Hang. A Trisztán egyetlen akkordja többet feltár a szerelem sötét vermének mélységeiből, mint szerelmes versek sokasága. Hogyan is írta Schopenhauer? „A zene éppen nem puszta segédeszköze a költészetnek, hanem önálló művészet, sőt mindezek leghatalmasabbja.”
Nos, ezért vagyok zavarban. Azért megpróbálok néhány szót szólni az én Balázs Árpád nevű barátomról. Szentesi pedagóguscsaládban látta meg a napvilágot, az első zenei „fertőzések” is Szentesen érték, mind a szülői házban, mind pedig a város környékén, kubikus-dalok formájában, amelyekből oly sokat összegyűjtött a későbbiek során. Első jelentős művét, a Hajnali köszöntőt is itt alkotta osztály-társnőjével, Csalog Emőkével, aki azóta Judittá avanzsált… Mindez még tizenéves korában történt. Szentes városa büszke lehet, mert igen sokoldalú muzsikust adott a hazának, aki épp a sokoldalúsága miatt örökre beskatulyázhatatlan marad. Filmzenét, színpadi zenét éppen olyan jót produkál, mint hangszeres muzsikát, kórusfreskókat – vagy éppen kórusdalokat. Ez utóbbi műfajnak a megújítói közé tartozik, hogy hazai és nemzetközi sikereinek a java részét ebben a kategóriában érte el.
Nagyon jó volt dolgozni vele, több zenés színpadi művet követtünk el együtt, legutóbb a Vádoló múltunk című kamaraoperát. És kórusművek sokaságát. Ihletett volt mindig az együttműködésünk, hiszen a közös világnézet érzéseinket és indulatainkat azonos előjellel lobbantotta fel mindig. Bizony, nem közömbös a születendő mű hitele szempontjából, hogy a szerzőtárs nemcsak barát, de elvbarát is.
Most jelent meg Válogatott életeim című könyve. Önéletrajz, korrajz, ismeret-terjesztő mű egyszerre. Jobbá igéző olvasmány, ugyanakkor roppant módon szórakoztató is. Éljen soká, hogy második kötete is legyen majd ennek a könyvnek.
Nyolcvan éve, 1933-ban – a német nácipárt (NSDAP) választási győzelmét követően – nevezte ki Hindenburg marsall, köztársasági elnök Hitlert Németország kancellárjává. Ezzel az aktussal, mely a német fináncoligarchia hathatós támogatásával történt meg, majd azzal, hogy hamarosan az államfői tisztség is Hitleré lett (Vezér és Kancellár), a nemzetiszocialista diktatúra totálissá vált. Erre a tragikus évfordulóra és következményeire emlékezünk egykori és mai magyar írók, költők műveivel. S ha válogatásunk olvastán némelykor bizonyos dejà vu-érzése támadna bárkinek, jelenünkből a múltba visszatekintve, ne tulajdonítsa merő véletlennek.
Tabák András
Úgy éltem életem mostanig, mint fiatal bika,
aki esett tehenek közt unja magát a déli
melegben és erejét hirdetni körberohangat
s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.
És rázza fejét s fordul, szarván a sűrü,
repedő levegővel és dobbantása nyomán
gyötrött fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.
S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint
bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén
és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön
az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,
mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, –
fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd
és elesik, s csontjait széthordja a tájon a horda –
és lassan, szomorun bőg a kövér levegőben.
Így küzdök én is és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.
1933
„Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság.”
(Berzsenyi)
Kontár vagy, kit az aljas erő segitett föl a polcra:
Nem te magad győztél, győzött a bamba világ.
Benned a kor tisztult eszménye jutott uralomra:
Kit követelt a világ, most ime itt vagy, erő!
Műveltséget utál ez a kor, te lehetsz ideálja:
Művészettől ugyan szűz marad eszmeköröd.
Asszony a történet, hát hozzád szít ez a szajha,
S majd a bajuszkádat glória fonja körül.
1933
Margitsziget, hol joghurtot söröztem,
hol csókolóztam állva, séta közben –
Mily drága vagy, lágy röptű lombjaiddal,
polgári áron enyhült gondjaiddal!…
Mint egeret a macska, a melegben
csak lestem, egy levélke hátha lebben.
Úgy ízlett már a levegő is régen,
mint állott sör, habja se volt az égen.
Kiléptem hát, hogy enyhülésre leljek, –
de »Hoch!«-ok zúgtak és rekedtebb »Heil!«-ek,
csámpás Wotanok téglavörös arccal,
több mecklenburgi kisiparos dalkar
zajongta, hogy csak ő van a világon,
és megvalósul a keleti álom!
Barna szmokingban húzták a zenészek –
de kinek húzták? melyik nép a részeg?
Ezt ők döntsék el, a felsőbb hatalmak,
akik nem adtak egy pici nyugalmat.
Mert én azon tünődtem meglepetve,
mért mentem éppen a Margitszigetre?
1934
Ollókezű Edward
Természetes, hogy 1932 Németországban a nagy Goethe-év. Az óriás száz évvel ezelőtt hunyta le szemét, amellyel oly sokat látóan tekintett szét a tarka világban, Weimar városában, a Frauenplanon álló „palota” egyik kis szobájában. – Valóban ebben az ágyban halt meg, uram?
– Igen, ebben az ágyban, itt minden eredeti. Kivételt képez a két padlásszoba, amelyet most a Goethe-mellszobrok múzeumának rendeztek be. Ezt a két szobát csak később rendezték be múzeumnak a költő unokái. Igen, uram, ebben az ágyban halt meg. Valódiak a párnák, a takaró, az éj eli szekrényen ott áll még a kis orvosságos üveg, látható rajta a régimódi recept is az üveg nyakára erősítve, ahogy az akkoriban szokásos volt. Minden valódi.
Ezt a magyarázatot, sajnos, német nyelven tartják. Bár ugyanezt elmondhatná a gondnok angolul vagy franciául is, mert beszéli ezeket a nyelveket, felkészült a nemzetközi látogatókra. Itt, Weimar városában mindent nemzetközi forgalomra rendeztek be azoknak az idegeneknek, akik majd ideözönlenek a Goethe-évben. De nem özönlenek.
Azt a kérdést, hogy az ágy valóban Goethe halottas ágya-e, egy iskolás fiú intézte a gondnokhoz, aki az egész osztállyal elzarándokolt ide, talán Apoldából, talán Erfurtból, talán egy még távolabbi városból.
Az iskolás fiúk és lányok szép, rendezett sorokban jönnek, a csoport élén kis háromszög alakú zászlócska lobog, a selymen hímzés, ahogy a rend megkívánja, az iskola jelvényeivel; a zászlót bambusz nyélre erősítették, amely több részből áll, rézveretes, szétszedhető, és tokba lehet tenni. Az iskolás fiúk és lányok vonulnak az utcán, énekelnek vándordalokat és hazafias énekeket, könnyű cipős lábukkal áthaladnak a Goethe-ház szobáin, a tanár úr vagy tanárnő köré csoportosulnak, aki azután az egyes szobákra vonatkozó adatokat felolvassa a katalógusból. Teljes szívből unatkoznak, de fegyelmezetten tűrik, hogy a felolvasás elhangozzék, hiszen végtére is németek, hiszen végtére is Goethe nemzetéhez tartoznak.
Csaknem minden szobában legalább egyszer hallani lehet ezt a szót: „plátói”. Csaknem mindig ebben a formában:
– Kérem, Lehmann néni – ez a tanárnő –, plátói volt ez a kapcsolat?
Ez a kérdés azokra a női képmásokra vonatkozik, amelyek csaknem minden szobában ott függnek a falon. Szép asszonyok, Steinné asszony, a Lilly, Euphrosine Bettina és… és ahogy még a többieket hívták, akik „a költő életében nagy szerepet játszottak”, ahogy az a katalógusban olvasható, és ahogy a tanárnő is mondja, s kijelentésének egy Goethe-idézettel ad nagyobb nyomatékot: Goethe csaknem kizárólag Goethe-idézeteket írt. A tanárnő ezt mondja:
– Steinné asszonyt Ő „élete édes álmának, fájdalmai enyhítő italának” nevezte, és láthattátok Steinné asszony házában azt a karosszéket, amelyben Ő gyakran ült, egészen az általatok is ismert, 1789-ben bekövetkezett szakításig.
– A szakításig, tanárnő? – kérdezi egy kis német szüzecske, hosszú copfokkal. (Csaknem mind hosszú hajfonatot visel, ez a német viselet, amely az utolsó években támadt fel újra hamvaiból.)
– Igen, a szakításig – válaszol Lehmanné, a tanárnő.
– Akkor az a kapcsolat nem volt plátói – mondja a kis német szüzecske, a kis polgárlány, aki illedelmes hajfonatai ellenére is megengedi itt-ott, hogy a fiúk megcsiklandozzák, és kiismeri magát a két nem plátói vagy nem plátói kapcsolatban.
– De igen, ez a kapcsolat plátói volt – ismétli meg a tanárnő. – Goethe minden kapcsolata plátói volt…
Szerencsétlenségére a falról egy szép munkásnő rizsporos feje tekint le. Rizspor, paróka, csipkék… nem, mindez nem használ semmit, bizony élő, erős, pirospozsgás arcú, plebejus-proletár munkásnő marad.
– A vele való kapcsolat is plátói volt? – kérdezi egy másik hajfonatos német szűz.
– A vele való is – válaszolja Lehmanné, és elpirul.
(Ez pedig Vulpius, Bertuch úr gyárának virágkészítő munkásnője, akit Goethe a kastélykertben ismert meg – „láthatták a történelmi padot”.)
– De hiszen ezt elvette feleségül.
Lehmanné még mélyebben elpirul:
– A házasságig plátói volt a kapcsolat. Utána pedig házastársi kapcsolattá vált.
Egy harmadik hajfonatos német szűz szárazon állapítja meg (biztosan az irodalomtörténetből idézi):
– Még a házasság előtt két gyermekkel ajándékozta meg őt. Ez nem plátói, tanárnő.
Lehmanné belebújik a katalógusba, és olvassa: „Most a Juno-szobába lépünk, ez volt a fogadószalon. Itt látható a Lu-do-visi Juno-szobrának egy öntvénye és Heinrich Mayertől egy sop-ra-por-te: „Pánt amorettek megkorbácsolják…”
– Mi az, hogy sopraporte, tanárnő?
– Hiszen láthatják, mi az a sopraporte. Ez itt, fent, Heinrich Mayer képe: „Pánt amorettek korbácsolják”, hát ez a sopraporte…
A szüzecskék visszasüllyednek az unalomba. Már nem érdekli őket „a zongora, Streicher remekműve, amelyen Zelter, Schumann Klára és mások először játszották el a költőnek Goethe-szerzeményeiket…” Ennek már semmi köze a plátói vagy nem plátóihoz, ez már a zenetörténetbe tartozik vagy az ördög tudja, hová: de mindenképpen az unalmas dolgok közé.
Jólesik a történelmi szobák után ismét kijutni az utcára, a Frauenplanra, nem éppen a Goethe-kút miatt, amely ugyancsak történelmi hangon csobog ott, hanem a fagylaltos miatt, aki ott áll kocsijával a történelmi kút előtt, és fagylaltot árul, már öt pfennigért is lehet kapni egy adagot.
– Sorba állni! – mondja Lehmann tanárnő.
Ekkor motorkerékpáron arra robog két náci: az egyik SS és fekete a sapkája, a másik SA és sárga a sapkája. Jobb karjukat magasba lendítik, és odakiáltják a szüzeknek:
– Heil Hitler! Lehmann tanárnő és a gyerekek ugyancsak a levegőbe emelik a karjukat, és kiáltják:
– Heil Hitler!
Hát, hát igen, a Goethe-év bizony olyan jól sikerült, hogy Hitler-év lett belőle. Csakúgy nyüzsögnek a nemzetiszocialisták a Weimar körüli városokban: valamennyi történelmi város, amelyekben az élősdi burzsoázia egyszerűen az idegenforgalomból tartja fenn magát, a Goethe-szellem nevében, ezt a szellemet azonban igazi németté eszményítették. A sárga egyenruha parádézik ezeken az utcákon.
Weimarban a nácik uralkodnak. A katalógusok meg sem említik azt a szerény emléktáblát, amelyet a weimari színházon helyeztek el, és amely azt hirdeti, hogy itt 1919-ben alkotmányt adtak a német nemzetnek. Az emléktábla éppúgy nem létezik, mint maga a Weimari Alkotmány. A nácik léteznek. És dühösek, mert a Goethe-üzlet nem akar fellendülni. Nem jön sem a „gyáva Albion” a maga fontjaival, sem pedig az „ősellenség”, a franciák frankjaikkal, és az elsőosztályú szállodák ásítanak az ürességtől. A nemzeti színház, amelyben éppen nemzetgyűlést tartottak – a nemzeti színház, amely ugyanazon a helyen állt, ahol Goethe történelmi színháza állott, amelyben először vitték színre az Egmontot, az Iphigeniát és Tassót – a nemzeti színház csődbe jutott.
Előtte még mindig ott áll Goethe és Schiller ugyanazon a talapzaton, hosszú ferencjóskában, amely túl jól áll rajtuk, kezükben babérkoszorúval, amellyel nem tudnak mit kezdeni. De a színház körüli fotóüzletekben csak Hitler-fényképeket árulnak, közöttük van egy olyan is, amelyik csodálatos hasonlatosságot mutat az iker-emlékművel.
A színház kapujából, abból a kapuból, amely az iker-emlékmű mögött nyílik, most Adolf lépdel elő. Nem is lépdel, hanem ott áll a kapunyílásban, a weimari SA gauleiterével ikresítve. A kettős emlékmű a fürtös gondolkodó- és költőfejekkel és mögöttük, ugyanabban a pózban – csak egy kicsit modernebbül – Adolf simára nyalt osztrák pincérfejével, Lehár Ferenc vagy valamelyik másik bécsi operettnagyság ostoba mosolyával, s mellette a gauleiter katonai tarfejével – ember! vigyázz! Itt nem tűrnek meg sem terveket, sem gondolatokat!
A gauleiter külseje után ítélve repülő volt a világháborúban, és Goethe és Schiller szellemét ekrazitba csomagolva dobálta le angol, francia vagy lengyel és orosz városokra. A gauleiter illetékes jelenleg Weimarban a proletárok meggyilkolásának dolgában. Nem látod az SA-legények hitleri köszöntésre kissnyújtott karja alatt a kerek női karokat, karperecesen, őzbőrkesztyűben, karcsú, gyűrűkkel ékes uj aikat?
Adolf egy percig Goethét játszik, utána mégis odalépdel autójához, amelynek ajtaját szolgálatkész SA-kéz nyitja ki, valamennyi kar üdvözletre lendül, vigyázzba merednek és baaaaalra át! fordítják gondolat nélküli, hű német fejüket a még gondolat nélkülibb, osztrák szállodapincér felé…
Weimar, 1932
PAULINYI ZOLTÁN FORDÍTÁSA *
* Ezt a publicisztikáját Gábor Andor németül írta az egyik berlini lap számára. [vissza]
Teremtmény
Prussiában kigyúlt a máglya,
zendült a dárda és horog,
Potsdamban az új Galilei
kimondta: a Föld nem forog.
Wormsban hitet reformálnak,
teúton isten lesz az úr,
Westfáliától Svábiáig
új keresztesek hada dúl.
Keleten vörös az ég alja,
nyugaton terjed a ború,
ha jól tanultam: most kezdődik
a harmincéves háború.
Bűnös, ki sikkaszt, lop, rabol
vagy koponyát bever,
de legbűnösebb mégis az,
ki gondolkozni mer.
Hogy boldog lehess, fogd a szád,
görnyeszd a hátad, légy süket,
állj be más milliók sorába,
vakon kövesd lépésüket.
Boldog leszel, miként az állat,
mely kopaszt kövér legelőt,
s ha bárki „embernek” csúfolna,
üsd le a semmirekellőt!
1934
Homlokig gonosz, nyomorék idő,
törik az ablak, mert repül a kő,
az éhes ember hajlik a kövig,
azért repül a kő, mert a kenyér törik.
Szégyelt testének lyukat ki se lel,
tömlöc rekeszti, ki ezért perel,
golyó fogja, ha tőrt kezébe fog,
erős tenyér nyomán törik a fog.
Keresett pálya most a vándorút,
szívesen hord magán mindenkorút,
a sár tövén az árok nem hideg,
lakbért kérni nem lehet senkinek.
Az erdő fája nem tűzre való,
kötél felé feszítik, hogyha jó,
ha szívig jut a rossz fertályi bú,
ráaggatja magát a szomorú.
Kivégzett költő verse fojtogat,
nem viselt öklöt, és nem tört fogat.
Emigrálhatott volna, de maradt,
agyonverték Dachau alatt.
Ott írt száz verset vigaszul nekünk,
szívére nézünk, hogyha szenvedünk,
szavára hallunk, hogyha bújni kell,
énekszavára, ha aludni kell.
Homlokig gonosz, nyomorék idő,
törik a csont, alig fúj a tüdő,
priccs terít s pince, mégis szólni merj,
fejed vesztheted, mégis énekelj.
Gyergyó, 1935
Oswald Spengler ismét az érdeklődés előterében áll. A legutolsó év folyamán egymásután jelennek meg kisebb munkái. A Der Mensch und die Technik nemrégiben magyarul is megjelent. Ez a munka az Untergang des Abendlandes * bölcseleti előfeltevéseit próbálja stabilizálni s egy konkrét probléma köré alkalmazni. A fő tézise: az ember természetes lényege szerint a ragadozók körébe tartozik. A ragadozó „a szabad mozgású élet legmagasabb formája” – ez a „magas rang” tehát megtiszteltetés a számára. A technika viszont az a fegyver, amit az emberragadozó a természet elleni harcában használ. Annak az óriási kutató munkának, amit az európai ember generációi a Kr. e. első évezred óta végeztek, a mélyebb értelme a természet uralása. Ez a cél napjainkban soha nem álmodott méreteket ért el. Ezzel a diadallal egyidejűleg azonban beállott ezen a téren is a fáradtság, „a pacifizmus egy neme a természet elleni küzdelemben”. „Megkezdődött a gépek előli […] menekülés”, nem is említve, hogy az európai ember elárulta legféltettebb titkát: technikai ismereteit továbbadta, olyan népeknek, amelyeknél a technika nem belső kényszer, hanem legjobb esetben mesterien alkalmazott rutin. A kívülről fenyegetett, belsejében megbénult európai kultúra pusztulása így most már végleg bizonyos. „Csak az álmodozók hisznek a kivezető útban.” „Ez az optimizmus viszont gyávaság.” „Az őrhelyünket elvesztettük, az őrhelyen a végsőkig kitartanunk azonban kötelesség.” Ez a becsületesség az egyetlen, ami nem vehető el tőlünk.
Nagyon jellemző ezeknek a megállapításoknak a hangulati értelme.
A polgári kultúra hanyatlási tünetei közismertek.
Közismert az a fáradtság is, amivel a polgári kultúra reprezentánsai a polgári kultúra hanyatló értékeihez tapadnak. Ebből a magatartásból tényleg nincs kivezető út. Ez a szituáció tényleg elveszett őrhely. Spengler ennek a szituációnak azzal ad sajátos értelmet, hogy az elveszett szituációt egy „vitézi” zenével zengedezi körül. Zrínyi Miklósként rohan a vesztébe, amelynek infernális kataklizmáit győzelemittasan hírleli. Serege az emberiség egész eddigi értéktermelése. Zrínyi Miklósként azonban végeredményben mégsem rohan a török kardjába, mert számára csak annak az agyonvázolt pillanatnak van kötelezése, amely pillanat a szigeti vár küszöbén kilépő Zrínyi felett lebeghetett. Míg azonban Zrínyi tovább ment, addig Spengler a küszöbön megáll: pusztulás korabeli koncepciója minden nagyvonalúságával és originalitásával, extenzív „vitézi” pesszimizmusa fényében, mint valami operahős, a kardjába-dőlés előtt: önmaga felzilálta dobok és kürtök viharában De kardjába dőlni esze ágában sincs. S ez a gondolat nyelvére átfordítva azt jelenti: nem gondolja végig a gondolatait. A konzekvencia levonása elől, bármilyen „vitéz” – kitér. Sehol még csak nem is sejteti, hogy ennek az elpusztult nyugati kultúrának vannak pozitív örökösei. Számára csak a sötét, minden hangszerrel átheroizált kataklizmába fordulás pillanata a fontos. Tulajdonképpen elvetélt lírikus, aki osztálya halálpillanatának megéneklésre született. A világtörténelem minden eddig lezajlott ténye, feszülő összefüggése azért történt és azért van, hogy Spengler elmondhassa a morituri te salutant-ot kiáltók halálérzésének frenezisét. Kár ezért Spengler írásaiban a tényferdítésekre, a logika rókalyukaira s a statikus gondolkodás önmagát szétfeszítő ellentmondásaira vadászni. Ez a diabolikus müncheni magántanár Wagner drapériákkal ékesített láthatatlan kultúr-filozófiai tanszékén valójában ripacs histrió, a színpad valamely múlt századbeli zugából, mikor a színpadi dörgés még lélegzetelállító volt. A halál előtti pillanat beéneklése az ő szerepe. S e pillanat kreálásában tényleg hatásos: a pusztulás mélységét és szélességét nem szuggerálhatja senki sem kifejezőbben nála. S eddig a pontig – szerepileg – talán minden rendben is volna. Ő azonban ebből a – histriói – életérzésből morális magatartás maximáit, „egy új életfilozófia” tételeit akarja kikovácsolni. Könyve ama tézisét, hogy az ember ragadozó, nem csupán örvendetes ténynek, hanem igenis továbbnevelendőnek, a ragadozói vonalon tovább brutalizálandó vonásnak tekinti. Amikor a prehisztorikus emberről azt mondja, hogy „ismerte az érzelem ama mámorát, amikor a kés az ellenség húsába hasít, amikor a hörgés és a vér szaga a diadalittas érzékekbe csap” – úgy ez nem valamely „érdeknélküli” gondolkodó elméleti feltevése, hanem egy mészáros csodálata.
Bizonyos: az emberben benne szunnyadnak biológiai múltja ősösztönei s néha csak gyengén szunnyadnak; az emberi lét morális érzületének gonoszabb elárulását azonban nem lehet elképzelni, mint akkor, ha ezt a legyőzendő adottságot nemcsak hogy elismerjük, hanem követelménnyé tételezzük. Spengler felfogásának ez a vonása viszont szükségszerű. Ahol a gondolat már nem gondolható tovább, mert a gondolat további lépése a gondolkodó önfeladását jelenti, ott a gondolat átcsap az ellenkezőjébe: a nem-gondolatba, a nyerseségbe, a csupasz erő előtti hódolatba, a brutalitásba; a német idealisztikus filozófia – a rohamcsapatok gyakorlatába.
Spengler könyvei a mai német rohamcsapat–praxishoz az ideológiát szállítják. A brutalitás heroizálása ez az ideológia, mert a pusztulást a gondolat fegyvereivel már nem tudja feltartóztatni.
Cluj – Kolozsvár, 1933
* A német filozófus, Oswald Spengler (1880–1936) fő műve, A Nyugat alkonya, mely a 20. század első évtizedeinek igen nagy hatású könyve volt. Spengler a maga fatalista történetfilozófiájával kétségtelenül a fasizmus egyik eszmei előkészítője volt. [vissza]
(Ceruzajegyzet a német erdőégésekhez)
Wotán dühöng, Marx megfordul a sírban,
ropog a csontja földnek és az égnek,
síkon, hegyen s tengeren barna pírban
a káosz-erdő vörhenyei égnek,
a vak tekintély látszat magosában
egy őrült ideg megmered veszejtőn:
s leölt barátok hulla-sorfalában
a nagy-nagy Führer megindul a lejtőn.
Bratislava–Pozsony, 1934
már vár rád a hegyek szépséges csöndje,
az ég kék selymén arany csillagok s egy nevető telihold,
folyamok, ezüst kígyók kúsznak a lapályokon,
fák dalolnak, a fák bánatos testvéreink,
nem sétálhatnak, földhöz vannak nőve gyökérlábaik –
hallani fogod a tavaszi szél zúgását, nyáron kaszák csengését,
téli hóhullásokban hógolyót formálnak apró kezeid;
s várnak már a tilalomtáblák:
„belépni tilos!”,
fullánkos kígyószemek vigyáznak lépteidre
hurkokkal és csapdákkal – jaj, ha tilosba tévedsz!
és jól vigyázz! parázsba dugod a kezedet, ha
megérinted, ami nem tiéd!
szigorú mutatóujjal int a Rend!
hideg kőszeme fürkészve néz, míg a szomorúságtól
megfagy a szíved,
jaj! fekete fellegek rohannak bús városok felett,
falak között élünk, miket szüntelen korommal ver a szél;
szőrös öklök várnak, hogy arcodba csapjanak,
szöges csizmák indulnak taposni gyönge lábaidra,
csuklóidat kicsavarni, csontjaidat összetörni
már készülnek a fasizmus káplárai,
gazfickók, őrült paprikajancsik
ordítanak zúgó füledbe hurrát
s hogy szemeid közé köpjék mérges nyálukat –
ha te is, gyermekem,
az elnyomottak barátja leszel.
Moravská Ostrava, 1935
Karácsonyi lidércnyomás
(Huizinga a nemzetiszocializmust a viceházmesterek
forradalmának nevezte)
Keménypapírból és zacskóból
épülnek utcák és terek,
sok csecsemő és rádió szól
s lógó füllel minden ajtóból
ugatnak a gázmesterek.
Karmuk tömpe, farkuk sörényes,
szemük vér-pásztás és kerek,
gerincük szomjas, hasuk éhes,
mindegyik elmúlt hároméves,
mind vizsgázott gázmesterek.
Senki se mondja imaháznak,
honnan elősündörgenek
s csontot szemetet lakomáznak,
egymással játszva rongyot ráznak
mind többen a gázmesterek.
Orruk rücskös, nézésük kancsal,
útszélen daxlit nemzenek,
csordákba verődve haraggal
hosszú lógó bozontos farkkal
loholnak a gázmesterek.
Üvöltenek, hogy ne is élhess,
éjjel-nappal dühöngenek,
mind büszke, sértődő, fölényes,
mind a becsületére kényes,
söpörnek a gázmesterek.
Kaput nyitnak, kapupénzt kapnak,
bozontjukkal billentenek,
de hirtelen nyílik egy ablak
s mosókonyhán lakó vadaknak
bedobják a gázmesterek.
Nevük: Csömbör, Szeretszke, Vájnok,
kavargó füstből lett nevek,
sosem éltek ílyen családok;
mint a szatirok és najádok
származnak a gázmesterek.
Meg nem születettek kiontott
magzatvízben fetrengenek,
születnek orcátlan porontyok,
fürgék, falánkok mint a pontyok,
ők lesznek a gázmesterek.
Robbanó szemétládák hullnak
és megfúlnak az emberek;
törmeléket rongyot rabolnak
mohón hullahegyeket falnak,
vigadnak a gázmesterek.
Húzódj a végső napsugárba,
bár a nyarat nem menti meg:
pléhmajom mászik dinnyefára,
kihal az emberek világa –
és élnek a gázmesterek.
* A Kilencedik szimfónia c. nagylélegzetű költemény 3. „tétele”. [vissza]
Vincent
„Mit szól Hitlerhez?” – kérdezik mostanában az emberek. Erre a kérdésre felelni kell, szólni kell valamit Hitlerhez, állást kell foglalni vele kapcsolatban. Ebben van is némi igazság, hiszen történelmi időket élünk (mintha elképzelhető lenne „történelmietlen” vagy „történelemmentes” idő is), és ilyenkor a nagy politikai események többé-kevésbé mindenkinek a magánéletébe is belejátszanak, és a politikai főszereplőkkel mindenkinek van némi magánkapcsolata. Történelmi időket élünk, az emberek érdeklődnek a Hitlerrel való magánkapcsolataim iránt, és én kénytelen vagyok felelni.
*
Úgy illenék, hogy az ember vagy rajongjon Hitlerért, vagy gyűlölje. Minthogy rajongás részemről e tárgyban lehetetlen, maradna a gyűlölet. Ki kell jelentenem: nem gyűlölöm Hitlert. Azokkal sem tartok, akik kényelemszerető álfölényből butának, tehetségtelennek tartják, és vicceket mondanak a bajuszáról. Butának rendszerint akkor nevezzük az ellenfelet, amikor nem merünk vagy nem akarunk ellene harcolni. Az ellenfelet butának nevezni: tehetetlenségünk, gyávaságunk vagy korruptságunk legsilányabb exkuzálása. Nem tudom, hogy Hitler buta-e vagy zseniális, gonosz-e vagy aranyszívű (az utóbbi azért nem túlságosan valószínű), kalandor-e vagy hős. Ez, őszintén szólva, nem is érdekel. Vele való személyes kapcsolataim nem olyan intimek, hogy jellemének ezek a vonásai fontosak legyenek számomra. Hitler lelki és szellemi tulajdonságai meglepően hidegen hagynak. Mert Hitlerben nem ez a lényeges: Hitlerben Hitler a legkevésbé lényeges.
*
Hitlerben a hitlerizmus a fontos. A hitlerizmus, amit hiszékeny és könnyen lelkesedő, munkanélküli kispolgárok kedvéért nemzeti szocializmusnak is neveznek, és amelynek igazi neve fasizmus, és még igazibb neve: forradalminak maszkírozott, reakciós tömegmozgalom. Két lényeges ígéretben mutatkozott meg az utóbbi napokban ennek a mozgalomnak igazi arca. Hitler, rádióbeszédében egyszerre két négyéves tervet jelentett be, az elsőnek célja a parasztság, a másodiknak célja a munkásság megmentése. Ezenkívül: Hitler egy alvezére, egy Hildebrand nevű úr, az új rendszer kulturális reformjait harangozta be, és közölte, hogy a nemzeti szocialista kormány nem fogja megengedni, hogy Gerhart Hauptmann bizonyos darabjai a jövőben színre kerüljenek.
Ebben a két megnyilatkozásban van a lényeg. Az új rendszer „meg fogja menteni a munkásságot és parasztságot”. A német parasztság és munkásság egy része nyilván örül ennek. Örül, hogy megmentik, és méghozzá kik mentik meg? Hitler őexcellenciája, Papen báró úr őexcellenciája, Hugenberg úr őexcellenciája, Németország egyik leghatalmasabb nagytőkése, Thyssen úr, a német nehéz- és fegyveripar fejedelme, a kelet-poroszországi nagybirtokosok, a junkerek, továbbá Frigyes Vilmos volt trónörökös őfensége, Auwi porosz királyi herceg őfensége, sőt esetleg maga II. Vilmos ő császári és királyi felsége és rajtuk kívül még egy sereg kegyelmes úr, egy sereg bankvezér, egy sereg földbirtok-, acél- és szénfejedelem. Hogyne lelkesedne a német tömegek politikailag kevésbé iskolázott része, amikor ilyen kitűnő, előkelő urak, a születési és pénzarisztokrácia legragyogóbb, leggazdagabb és leghatalmasabb képviselői sereglenek össze a Führer hívó szavára, hogy megmentsék a nyomorgó parasztokat, munkásokat és munkanélkülieket. Hugenberg úr, Thyssen úr, I. G. Farbenindustrie úr és a többiek éjszakánként nyugtalanul hánykolódnak szerény eleganciával berendezett ágyaikban, és azon törik fejüket, hogy mondhatnának le minél több profitról a parasztok és munkások javára. Az önmegtagadásnak, az idealizmusnak a világtörténelemben páratlanul álló, csodás megnyilatkozása ez. A parasztság és munkásság megmentéséről beszélt csupán Thyssenék munkatársa, a Führer. A mammutkapitalizmus megmentéséről egy szót sem szólt. Igaz, hogy arról nem is kell beszélni, az olyan természetes. Hogy menthetnék meg, ugyebár, Thyssenék a parasztokat és munkásokat, ha előbb nem mentik meg saját magukat?
Egy SS-Sturmbannführer ifjú,
várandós feleségét olyan
korán s oly hirtelen lepte meg
a vajúdás kínja, hogy idő
híján csak a legközelebbi
kórházba, a katolikusok
ispotályába vihették már.
Mielőtt a szülőszobába
került volna, a férje (aki
elkísérte) gyanakvón körülnézett
a helyiségben. Épp a
szülőszék fölött egy feszület
függött a falon. „Ezt azonnal
távolítsák el – mutatott rá. –
Nem tűröm, hogy gyermekem első
pillantása zsidóra essék!”
Követelését – holtra váltan
habár – kereken megtagadták.
De még aznap éjjel telefonhívást
kapott a főorvostól.
„Kívánsága mégis teljesült,
őrnagy úr. Kisfia született,
aki vakon jött a világra.”
Kilép a többiek közűl,
megáll a kockacsendben,
mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej.
Félelmetesen maga van,
a pórusait látni,
mindene olyan óriás,
mindene oly parányi.
És nincs tovább. A többi már,
a többi annyi volt csak,
elfelejtett kiáltani
mielőtt földre roskadt.
Ez csak az éjnek betegsége… Lesz-e
valaha reggelebb?
Oly csöndes künn az utca, mint a messze
harcterek,
csak tompán hallok egy-egy elviharzó
gépkocsit,
mint távol ágyut, vagy mint hosszu jajszó
fütty sivit
a szomszéd pályaudvarról, homályos
harcijel,
üzenet a ködben, amelyre válasz
nem felel.
Az utca, óh az utca, néma, mint a
harcterek.
Árad, árad, mindent elöntve, kint a
szürkület.
1939
Fejük fölé emelt nagy ércpöröllyel
A harang mellett áll két bronzalak.
Izmuk nem ernyed, vasingük se lebben
A hold alatt.
Mióta tart már szörnyű dermedésük,
Az ürbe tartva roppant fürtjeik?
Meddig tart kínom, meddig tart ez óra?
Itéletig?!
Velőmben láng ég, gyötrött testem árnya
Sötétebb s hosszabb, mint száz éjszaka.
Mikor mozdulnak? Sose cseng ez éjbe
Harang szava?!
Tán most!?… csikorg a gép… s az óralapra
Tapad rozsdás szemük. A perc szalad…
Még három… kettő… egy még – s a harangra
Lesújtanak.
1942
Osztrigasrác
Hitler tanítja az ifjúságot – az pedig Héj as nevelésével ekvivalens. Tüzérségi oktatás is van. Gyermekbálokat is rendeznek, mialatt az emberek éhenhalnak az utcán. Az emberek szemétdombokból szedik táplálékukat, mint a patkányok, én magam láttam. Felemelted emberré – aztán lealacsonyítod. Lelket adtál neki – aztán elsorvasztod a lelkét, hogy lelketlen gép-rész legyen…
*
Nos, hogy tetszik, Uraim? Üldözőnek lenni nagyon boldogító lehet, ha az embernek van ereje hozzá… csak megeshetik az ilyennel, hogy egy nap arra ébred, hogy ő is üldözött. S akkor elkezd az emberi szív méltányosságára hivatkozni. No igen, minthogy az evangéliumot és az irgalmat a gyengék, esendők és üldözöttek számára találták ki, Uraim. S az ilyenek többen vannak a világon. És úgy vélem, hogy jobb, ha ezek ahhoz a fikcióhoz tartják magukat: hogy igazság mégiscsak létezik – mármint igazságosabb elbánás és méltányosság… A kutyafáját! Hisz mindjárt ki fog derülni, hogy alacsonyabbrendű fajták vagytok. Nem jobb akkor az emberiesség és a szánalom fikciójához tartanotok magatokat? Vagy üldözők és üldözöttek egyszerre akartok lenni? Mert megeshetik ám, hogy a hódító nagyon fel lesz háborodva illetlen viselkedésetek miatt, hogy nem hagyjátok magatokat lenyelni. És panaszkodni fog. Ahogy Mussolini tette az abesszin rablás idején s ahogy most Hitler tette, mikor megokolta Ausztria felszívását.
*
Vae victis! Ez mindenkor így volt. Önérzetről szó se lehet. Le kell hajtani a fejet. Az éj el valaki felhívott és így szólt, (egy női hang): „Zsidó, zsidó hepp, teli van a szád.” Ezt háromszor elmondta és letette a kagylót. Semmit se szóltam.
Persze a nyulakat is minden üldözi és a négereket is, de hát erre azt mondtuk: mit lehet tenni? – Mikor azonban ránk kerül a sor, akkor jobban csodálkozunk, ez a világ rendje.
*
Ez a hitleráj a legnagyobb monstrum, amely valaha volt, ezen aztán amíg élsz, törheted a fejed. Mert az élet monstruózus érthetetlensége talán még semmiben sem fejeződött ki ennyire. Hogy nem lehet felfogni, bevenni, akármit csinálsz vele, akárhogy forgatod, nem érted s nem jön ki belőle semmi. Hogy egy állat való a világ kormányzására – megérted ezt? Hogy egy állatnak mindenben igaza van? A zseniális tökfejűségnek? Hogy amit ez mond az jól van, az törvénnyé és paranccsá válik s a személye mintaképpé? Hogy amit mindenre elszánt fickók, fegyencek kitalálnak, az a legragyogóbb hadvezéri bölcsesség? Hogy az állatiasságba bújt bele az égi tűz? S hogy amit ez tesz, azt az idő mind igazolni akarja. Ha pedig mindez így van, akkor ez a világ számomra ismeretlen terület. Hiszen eddig is az volt, de magam sem hittem el ennyire. Se magamnak, sem a nyulaknak, akik mindig panaszolták, hogy érthetetlen ez a világ, mert abban a legkegyetlenebb állat az úr: az ember. Aki nagyon szereti az állatokat, természetbarát, s ezért vadászni megy. Jézust imádja s népét, a zsidót megveti. Aki azt követeli, hogy az ember keresztény legyen, aszerint ítéli meg hogy az-e, és a keresztény egyházat gúnyolja, lenézi. És így tovább. Meg kell őrülni ettől a szörnyetegtől, ami az élet.
*
Gondold meg, hogy nemrég mi még ilyen axiómákat közöltünk egymással: „aki embertársát megszégyeníti, az nem érdemli meg, hogy embernek nevezzék” – vagy: „jobb igazságtalanságot elviselni, mint elkövetni”. – S ez most már mind nem számít? Vagy ez csak holmi tespedt korokban, az emberiesség megvetnivaló intervallumaiban érvényes?
*
Szerencsém, hogy nem születtem árjának, hogy nem eshetem abba a kísértésbe, hogy üldöző legyek. Nem, nem, inkább vagyok üldözött.
*
Egy történet. – Az apa magyar ember volt, zsidó, gazdag gyáros volt Bécsben, a felesége keresztény asszony s volt egy felnőtt fiuk. S most ez a felnőtt fiú odaáll az anya elé és azt mondja neki, hogy nem volna-e lehetséges, hogy az anya valahogy bebizonyítaná, hogy ő, mármint a fiú, házasságtörésből született, mégpedig keresztény embertől? Vagyis egyszerű a dolog: nemcsak hogy feladja rögtön az apját, az emlékét, de szívesebben venné, ha az anyja ringyó lett volna valaha, mint azt, hogy ő zsidótól származzék.
*
Szóval elkezdődik a hangyásodás. „Az egyéni szabadság korlátozása a nemzet kedvéért”, a kegyetlenségek a nemzet kedvéért, s a „nemzet szelleme” gondolkozzék az egyén helyett, a faji géniusz, értsd alatta, aki azzá válik, például Mussolini, vagy Hitler… csakhogy mi lesz az agyvelőkkel? Azok kioperálandók? Mert azt hittem eddig: az embernél az elhangyásodás azért fog nehezen menni, mert agyveleje van… vagy nincs is? Tévedtem? Vagy az nem is oly nagy akadály? – Goldmann úr Berlinből azt magyarázta itt, hogy Hitler remekül dolgozik, a külföldi propagandája elsőrangú, a valuta ellenőrzése példátlan, a munkanélküliség problémáját óriási arányú közmunkákkal remekül elintézte, általában a gazdaságpolitikája üdvös és remek – csak épp az egész élet meg van hamisítva, érzi az ember, hogy az egész mindenség, ami itt van, nem igaz, hogy csalás az egész. Már azért is, mert az emberből ki akarják operálni az agyvelejét… a szellemiségét…
*
A zsidó pedig mit mondjon és mit tegyen? Az ellene szóló javaslatot tárgyalják, akkor se merjen szomorú lenni, mert ezzel a konjunktúrának árt, tehát hazaáruló. Sokasodni ne merjen, ha pedig csökken: no lám akkor, itt a bizonyíték! Annyira jól megy neki, hogy korlátozni meri a szaporodást. Igyekezzék kivándorolni Németországból és akkor is, ha senki se fogadja be – a pénzét pedig nem viheti magával, csak tíz márkát, de azért menjen mielőbb.
Oh, embertelenség, hogy eljött a te országod! Ha itt a parlamentben valaki csak kiejti is a száján azt a szót, hogy „kíméletlenség” – vagy azt mondja: „ezt nem lehet másképp, csak brutálisan keresztülvinni”, már tapsviharban van része.
*
Hol van Asóka király, nagy jóakaratával, a könyörgő? Én, mintha nem is volnék már a világon, úgy csodálkozom azon, ami van. – Hát igazán farkas lettél, ember? És felebarátodnak átharapod a torkát?
*
„Azért mégiscsak van haladás! Azért mégse esszük meg a másodszülött gyermekeinket!” – mondta Hollós, a nála megszokott joviális és bölcs középszerűség hangján.
Egy nap, egy csatában többet ölünk, mint a vadak száz év alatt. S hogy nem esszük meg áldozatainkat, gusztus dolga, erkölcsi tekintetben vajmi kevés változást jelent. – Ez a félelem országa – mondtam neki. – Mért? – kérdezi nyájasan – én nagyon nyugodtan sétáltam az Andrássy-úton.” Vagyis az önfeledtségét összetévesztette a biztonságával. Elfelejtette, hogy minden fenyegeti, minden állandóan az életére tör.
*
Spártai kegyetlenség és drákói szigorúság – azt hittétek mindez idejét múlta: a Tajgetosz eugenetikája s az állam érdekében való egyéb iszonyat. S mindez most újra feltámadt: a vastörvények kora. Az állam érdekében kiirtani egy népet, vagy megnyomorítani, mi az nekünk? Aki pedig a vagyonát el meri titkolni… nehogy pedig bárki is kivonhassa magát a katonai szolgálat alól… aki pedig el van tiltva a katonai szolgálattól, az úgy köteles követ törni és hordani, mint a fáraó rabszolgái, ha hatvan éves öreg zsidó lett is belőle. Nem veszitek észre, mi felé fordult el a világ? Még a nagy háború utolsó évében is könnyebben mondták ki a „nem alkalmas”-t, mint most, amikor még nincs is háború. S az öregeket most behívják front mögötti szolgálatra (munkaszolgálat), hogy a fiatalok mind és egyszerre kiküldhetők legyenek és senki se bújhasson ki, vagy húzhassa az időt.
*
A félelem országa ez, igen, a félelemé. Minden ugrásra, ugrásra készen áll, hogy meneküljön.
1933–1940
A Robotgépgyerek
Hiába hiszed az isteni
szerepet: tévedni fogsz.
Észbolondító világcsaló
vagy csak, ki tudja már:
nem hősiességed, csupán
gépeid tömege nyerheti meg
a csatát, ha megnyeri.
S kinek bálványa az esztelen
gép, azt nem az Isten, hanem
a zsarnoki ördög fogadta
gyilkos kegyeibe!
1942
Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló,
Ne hidd, ne hidd, ami való.
Hazugság, amit a lap ír,
Félrebeszél az a papír,
Meredt szemekkel aki sug,
Az mind gyalázatos hazug.
Ugratnak, játszanak veled;
Nem lehet az, hogy képzeled!
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.
Ne hidd el, ne hidd el, mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.
Hátrálj, zárkózz el, menekülj,
Vigyázz, ne süllyedj, el ne züllj,
Vigyázz, a szenny meg ne egyen,
Ne rothadj itt elevenen.
Hallod, ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad,
A fényképed meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.
Csak ami szép, jó, mindig az,
Mit álmodtál, az az igaz,
Mi nem divat, mi nem haló,
Az, ami örökkévaló.
Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.
Csak a segítség, a vigasz,
A barátság, az az igaz.
Csak az a gyémánt-szeretet,
Mi a szívekre veretett.
Beléd döfték a kést: ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel s eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd.
Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hadd magad,
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad.
Légy tiszta, hős légy, légy erős,
Holtrészeg légy, légy eszelős,
A Földre felhőkből tekints.
Te légy az isten, hogyha nincs.
1942
Hűvös az éjjel, ujjaid
pipádra ráfonódnak,
melengeted. A karcsú Don
táncoltatja a holdat.
Nem fáznak ők. Bizony neked
elkelne most a bunda.
A Göncöl utasokra vár,
hazamutat a rúdja.
Lemaradsz, mint a Sánta Szűz,
a halvány, félszeg csillag,
csak álld a vártát!… Mit akarsz?
Kakasszó kurjant, virrad.
Puskák pontozzák perceid,
óráid ágyúk jelzik.
Otthon – most düllöngnek haza
a szájhősök, a senkik.
Sok mellveregető legény!
S mondják: Mi megmutatjuk…!
E kávéházi hősöket
minek nemzette atyjuk?
Jobb náluk egy marék dohány,
tömjünk pipára, pajtás!
Az orkán percnyi nyugtot ád,
akinek nem marad más –
egyebet, mondd, mit is tegyen?
Káromkodik, legyintve,
keserűen, hogy itt vagyunk –
s ha volnánk is, csak így ne!
Hogy állsz majd a világ elé
felemelt fővel? Honnét,
mely dicsőség csúcsairól
süllyedtél eddig, honvéd?
Lesz-e erőd, hogy megtorold
azokon, kik eladtak? –
Vagy sírodat, a jeltelent,
veri a dombi harmat?…
Alekszandrovka, 1942. augusztus
S amikor veszni indult. Veszni, pusztulni végképp.
Még az utolsó percben! Felvitték egy szalonba.
Készült róla vidám és egy merengő fénykép,
levették kettesben, magában, és a csonka
tört élet árnya itt maradt. Keretben
őrzik. Mereng, mereng és mosolyog!
A képen párja van és más képen magányos,
és így néz évekig, szempillája se rebben.
E rettentő, e páros, magános mosolyok
így néznek ránk örökké, míg összedűl a város,
s a tűzben összeperdül kormos fényképe mind.
Pernyéje szerte száll, semmibe vész, amint
elpusztult ő is. Meghalt. Vagy eltűnt a világban,
s tán Ázsiában várja új pár s új szalonok,
tessék most mosolyogni! Tán elfagyott a lába,
s most nézi csonkjait. Vigyorog és zokog.
1943
A Bácskában nincs már cigánytelep,
mind leölték a szerémieket.
Megállj, Hitler, verjen ki a kórság,
temiattad mivé lett az ország!
Mikor lőnek, futnak a cigányok,
mikor futnak, lőnek csak utánuk
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA
Fejed az üres égbe mártva zuhansz a világban, ember.
Üres szemgödreidből kiestek az évek,
örökös fekete sebek égnek csak a szádban.
Ellened már senki sem vétkezhet,
neked már senki meg nem bocsáthat.
Arcodon a tapasztalás futóárkait
betemette az örök idő égő homokja,
öklöd elfelejtette a két ujj közé fogható lágy tájakat,
a füvek zöld borzongását, az asszony-mellek árapályát.
Semmit nem tudsz már, csak ezt a céltalan, végtelen zuhanást,
ezt a fekete nyíllövést az istentelen kék özönben.
Ilyen vagy. Rémítő közöny, vasfekete, gyásztalan test.
De pórusaidból a napfény örökös áradata ömlik,
boldogtalan világosság, égeti arcomat,
megégett melledből a földek zsíros szaga árad,
keserű termékenység, gyötrő, eleven tavasz,
mert rothadó testedből ettek a füvek és a fák,
mert elevent lopott meg, ki a halált kirabolta.
Mert élek és látlak. Meztelenebbül a halálnál,
meztelenül mint a szerelem, tapintható öröklét!
Reggel virágzó fákra nézek. Mintha fiatal állatok lennének, csodálatos szarvasok, agancsaik fehérek, rózsaszínek és lilák, mint az orgonák. Mintha most érkeztek volna a tavasz forrásai mellől, s most az égre merednének; igen, olyanok ezek a fák, mint a fiatal állatok. S amarra kedves mezőimen, dombjaimon, az óbudai hegyeken már tündöklik a zöld. Édes szőnyeg; de az utcán lent a Gestapo emberei sétálnak párosával, és félénken húzódnak el előlük a csillaggal jelölt zsidók.
Tavaszt vártam; a költők, a szabadság tavaszát. Munkatáboraink történetét akartam megírni; a megbékélt vándor hangján, aki elbeszélése közben gyermekei fején tartja fáradt kezét. Azt hittem, hogy új emberségben, önmagam igazi hivatásában bízva, napról napra, prousti módon minden emlék árnyát lerajzolhatom. S vallomásaim végén nemcsak az igazság örömét adhatom, hanem megtisztulva a tétova múlttól, csak annak élek, amiért születtem: a teremtésnek. Úgy éreztem, hogy rettentő analitikai órákon, végül is tiszta hittel és lélekkel megtalálom az utat az örökösebb, boldogítóbb eszményekhez.
Ha munkatáborba mentem, csak én mentem el; én ültem a pöfögő vonatokra, búcsút intve családom tagjainak; s most meg mindannyian szoros gyűrűbe vonva, mintha víztartályba került halak lennénk.
Igen, egy hal úszik nálunk a kádban; a lányom kenyérrel és hússal eteti; s reggelenként még friss vizet is kap. Ilyenkor a vízcsobogástól a kád falához lapul; így lapulok én is a falhoz, ha meglátom a Gestapo embereit. S amikor a feleségem kimondja, hogy még ma leöli a halat, keserű lesz a szívem, az ablakhoz megyek, és könnyes szemmel nézem gyermekkorom szép mezőit, a virágfejű fákat s a nedves gomolyokkal borított óbudai hegyeket.
Még úszik a hal; még én is élek hitvesemmel, két gyermekemmel, özvegy anyámmal. Nyomorok, kínok, rettentő betegségek után szerény, de boldogító vágyaink is voltak. Mulatni a gyerekekkel egy csendes kerti házban; s írni, folyton csak írni… ezt kívántam én.
Körülöttem behívókat cipel a postás; s ma épp olyan félve nézem a postást, mint 1940 óta. Pedig most másképp vonulnak be a zsidók, mint eddig. A családok szinte örömmel mondják, hogy a fiúk, férjük, apjuk behívót kapott. S akik bevonulnak, azok azzal hitegetik magukat, hogy katonáskodásukkal bizonyos védelmet nyújtanak itthon maradottaik számára. Talán nem bántják a lakásukat; talán a munkaszolgálatosok hozzátartozói akkor is kapnak majd élelmet, amikor a többiektől megvonják.
De én semmit se értek a jövőhöz; a szabadságom június huszadikán jár le. S én úgy képzelem, jó lesz nekem legalább addig is a családomnál maradni; s egy-egy nyugodtabb órában zsidó Archimédészként, szenvedélyem köreivel foglalkozni. Hogy szerettem volna egy befejezett regényt visszahagyni; annyi letörés, annyi félmunka után, a teljes kifutás boldog fáradalmából azt mondani: befejeztem, maradjon örök emlék és példa.
Mi minden volna még megírandó; bámulva szemlélem rejtekeimben növő s a napfényre kívánkozó titkokat. Ebben az írásomban, mint kígyó, úgy vedlettem volna le régi magamat.
De merjek-e hinni abban, hogy élni fogok, mert írnom kell még? Hogy ahogy menetszázadokból, reménytelen helyzetekből szinte bűvösen kiemelt a nemtőm, most is elémbe áll és kivezet. Kivon a végső rontásból, s nem engedi kihűlni a számat, amíg csak el nem beszéltem minden forróságomat.
Néha ezekben a napokban is érdeklődve nézem az életet, mint Plinius nagybátyja a vezúvi hamuesőt; máskor vak emberként rettegve lépek egy napot előbbre, mint aki a következő lépésnél már a szakadéktól tart.
Egyre gyakrabban szól a sziréna; mély dördülések rázzák az eget. De ez kevésbé bánt, mintha csak a villámcsapásokat észlelném. A bombázás közös s nem kiválasztott rettegés. De ez a csillag itt a szívem felett messziről ordító cégtábla. Ez, hogy elkeverhetetlenül és megjelölten a legrosszabbra vagyunk kiszemelve, olyanná teszi legtöbb órámat, mintha siralomházba lennék zárva, várva a porkolábot, aki a vesztőhelyre visz.
Lesz-e erőm, elszakadva a jelentől, a könnyebbnek tűnő múltat, az akkori kínos hitével felmutatnom? Nem gondolkozik-e a lelkem máris úgy, ugyanúgy, mint a most munkatáborba vonuló zsidók? Hogy minden régebbi szenvedés semmis, játékos a mostanihoz.
Ne bántsátok azt a halat a kádban! Ne öljétek le! Vigyétek a szabad Dunához, hadd meneküljön. Abbahagyom az írást, hogy felfussak, papírba csavarjam ezt a szimbolikus rabunkat, s a vízbe ejtsem: meneküljön, ahogy én szeretnék menekülni. Már darabokra szeletelve találom; fehéres húsán rózsaszín patatokban folydogál a vér. Talán így szaladnak ide egyszer hónapok múlva a megmentők. Talán keresni fog engem Hoffmann barátom, meg az a kis szabó, akivel együtt voltam Nagykátán a menetszázadban. Igen, a kis szabó ugyanúgy siet felém lobogó kabátban, mint Nagykátán, amikor Hoffmann odaadta neki a Szállítókat elolvasni, és a kis szabó lihegve mondta: – Az életemmel is megvédlek téged. Vagyunk itt négyen szegény proli fiúk, majd dolgozunk helyetted, ne félj! Majd aknát szedünk helyetted, semmitől se félj, mert neked életben kell maradnod. Hiszen te úgy írsz, mint egy Csehov!
Milyen pici emberke volt ez a szabó; s még ő biztatott, s még ő akarta helyettem a csákányt forgatni parányi öklöcskéjével; és szűk mellecskéjét ő akarta odatartani a golyónak, nehogy engem érjen!
Sírva öleltem át őket, amikor egyetlen emberként Pestre indultam a kórházba. S volt egy pillanat, amikor a szívem azt mondta, inkább meghalni ezekkel együtt, mint náluk nélkül visszamenni.
De Demjén Jóska, míg megcsókolt, ezt mondta: – Két olyan pofont kapsz tőlem, hogy észhez térsz. Ha mi meg is halunk mindannyian, hidd el, boldog leszek, ha te élni fogsz, és írni fogsz. Csak egyet ígérj meg! Nem nyavalyogsz, hanem végre is munkához látsz.
– Majd elküldöm az új könyvemet néktek – ígértem könnyezve, s még egyre fogtam Demjén Jóska kezét, amikor az őrmesterem hátba vágott: – Amíg tízig számolok, túl legyen a kapun, vagy bizony isten magammal viszem!
Két éve ennek! S ki tudja, mi lett volna a jobbik? Kimenni Voronyezshez, ahol a századom eltűnt, s eltűnni velük együtt, vagy ez az újabb két év, a novemberi behívással, a kilencszáznegyvenhármas aszódi behívással, amikor két héten át folyvást sorbaálltunk, hogy kit választanak ki közülünk Szerbiába vagy Ukrajnába?
Tudom, hogy az élet nem olyan, mint Keller meséjében a bűvös cicavár, ahol sült egerek hevernek, és tejpatakocskák folydogálnak. Tudom, van betegség, hirtelen halál s ezernyi csapás. De ezeknél a tragédiáknál nem látom előre a várható katarzist.
Nem látom a kislányom ágyból kicsüngő kezét, s nem iszonyodom el attól, hogy ez a drága kezecske hidegen, sárosan hever majd valahol; s nem élem át magamban ennek a félénk érzelmű kicsikének iszonyatát, amikor majd – úgy érzem, bizonyosan – el kell fogadnia, el kell szenvednie az idő előtti halált, mert egy csillagos férfi gyermeke. Nem fordul a tekintetem dunyhájára terült kisfiamra, akit az egész ház kedvel, de akit se a kedvessége, sem a csicsergő gagyogása nem menthet meg attól, hogy egy zsidó ember kisfia.
Igen, ezekre a gyerekekre nézve látszik oly iszonyúnak a várható sors kegyetlensége. Nem mert az én magzataim, de oly ártatlanok. A lányom már elérti a csillag jelentőségét, és ha kiabálni kezd, megrettenve elhallgat: – Kilakoltatnak, ha kiabálok?
Miért is élnek? Csak apjuk mohó vágyáért, aki sóvárogva vadászott szeretetre. Aki a gyerekkorába akart visszajutni, kicsikéi kezét fogva s elmerülve játékaikba. Mert sohasem voltam fáradt arra, hogy közébük üljek.
1944
* Részlet az Egy önérzet története című önéletrajzi regényből [vissza]
Vincent a lépcsőn
Füst, korom és iszonyú villogás
és tűz és tűz és tűz, réműlt
bégetés, ugatás, az iszonyat mekegése.
A házak, mint megtépett hajú,
lucskos, betört koponyák.
Tűz és tűz és tűz, kavargó
füst, lábak dobogása! Lángoló
juhok robognak tülekedve. Fölfúvódott
barmok, áttetsző viaszmerev
arcok, kezek hevernek szanaszét.
A havon sötétlő rozsdafoltok.
Fölfordult ló, lábai égnek merednek,
deresek óriás szempillái.
Tűz és tűz és tűz, ropogó nyalábok,
s az úton a sötétnek döntve fejét, mint
vakok serege torlódva, tolongva, kis
motyójukat csomóba kötve, rozoga
kordékkal, dunnás tragacsokkal vonúl a nép.
S most megáll, fönt repülők! a tűz
rezes fényében, mint dombormű megmerevedve!
A sötétből fél karok, görcsbe fúlt arcok,
batyutól görnyedő nénikék, kibuggyant
emlőkre tapasztott csecsemő-fej,
ökrök szelíd fara, botra
fonódó eres kézfejek állnak ki kővéváltan,
s az iszonyat érchidege
önti őket bonthatatlan eggyé, mint
a téboly rángó-merev dombormű-csoportját.
Repülő hull le lángolva, pörögve.
E tájba öntve állnak mindörökre.
Reggel, ahogy felébredtek, érezték, talpuk alatt
megmozdult a föld
s hogy szemükből kitörülték a békés álom foszlányait
a ház falai már idegenek voltak hozzájuk
korsójukban kiszáradt a víz s a barátaik nem ismerték meg őket.
Kiáltani szerették volna: ó, az áldozat mindig mi vagyunk!
Fel szerették volna mutatni magukat, hogy
lássák őket saját valóságukban, emlékeikkel és vágyaikkal
szerelmük mosolyával és a csalódásaik bánatával együtt.
Egyszer, valahol a távoli múltban nekik is volt hazájuk
törvényeik megbecsülték a jókat és büntették a gonoszokat
s voltak királyaik, hős katonáik, vidám táncosaik
tudós hercegeik és olyan hercegnőik, akik szelíd bájaikkal
nevetésük illatos rózsáival meghódították a világot.
Mindezt bele szerették volna kiáltani a hajnalba
de nagyon jól tudták: kemény malomkövek közt őrlődnek
s a szél ismét széthordja őket az ismeretlen utakon
íme, a szemük tele van könnyel s a kezeik üresek.
A néma hegyek és az árnyékba burkolózó erdők is elfordulnak tőlük
s ők kétségbeesetten jajgatják a beborult ég alatt:
igen, vannak közöttünk dologkerülő latrok és könyörtelen
harácsolók, de melyik az a kert, amelynek gyümölcseit
nem kezdték ki a férgek? Melyik az a kazal
melynek szálait nem tépázza meg a vihar?
De miért büntetnek minket, ha ártatlanok vagyunk?
Ki markol bennünket össze a konkollyal és dudvával,
és miért akar kérdezetlenül a szemétre vetni?
Bélyeget adtál rám, de ne hidd, hogy jeltelen állsz te!
Káin bélyege ég jelnek a homlokodon.
1944. április
A kétszínű gaz is, a maga módján,
áldoz a jognak; tiszteli a jót
azzal, hogy letagadja a valót
s szörnytetteire azt mondja: koholmány!
Nem úgy e hős, tős ős-lovagi kormány!
Ez nem takarja, ez le nem tagadja,
ma azt ragasztatta ki a falakra,
hogy a katonaszökevény helyett
lelöveti az asszonyt, gyermeket. –
Vessz, magyarán, föld maradék magyarja!
1944
Gyújts néki lángot, kisleány volt
s úgy halt meg, mint a harcosok.
Haján csikónyi nap ficánkolt,
fehér majommal álmodott.
A golyó, mit fejébe lőttek
zöld irhás, kancsal táltosok,
megállt a lepke agyvelőnek
szárnyán és elcsodálkozott.
1944
Kesztyűs kezével vállam megérintette
Mengele. Szétválasztott. Anyám ott veszett,
de bal vállamat azóta úgy cipelem,
mint hogyha más test része volna
e világon, melynek Istenét nem ismerem.
1
Cellák, fekete priccsek,
zördülnek az ajtók,
cellák, fekete priccsek
rémisztik az alvót,
cellák, megpácolt deszkák,
deszkák, összeszegezve,
vasból vert barna rácsok
futnak az ablakkeretbe,
cellák, megpácolt deszkák,
deszkák, sötétre váltan,
deszkák kucorognak a földön
pácoltszín deszka-homályban,
cellák, négyszögű ablak,
vaslemez nyúlik elébe,
vékony, vas-színű lemezen
sírás jár, hallik a lépte,
cellák, szögek a falban,
szögek a deszka husában,
szögek csikorognak a falban
vasról lemosott-színü homályban,
bilincs, ártatlan jószág,
kígyóként összefonódik,
méreg nélküli foggal
szűkül, roppan a csontig,
cellák, vas-színü cellák,
drótok hegyüket ringatják,
cellák, húsevő drótok,
parázna ölüket ringatják,
hogy a férfit, a húst,
sóvár sikollyal befogadják,
cellák, fekete deszkák,
feküsznek szöggel a testükben,
cellák, billen a korbács,
pattan a méz-sűrű csöndben,
cellák, fekete cellák,
cellák, hol itt a rémség,
cellák, szivacsos deszkák,
fordul s jajong a sötétség.
2
E fán függött a kikötött,
hóhéra szemébe köpött,
e boncasztalon eleven
húst vagdostak még melegen,
a vérnek cement, lefolyó,
csönd volt itt, nem szisszent golyó,
falon a kampó barna vas,
az égbolt nem is oly magas,
nyújtózz ki, érd el, el lehet,
belévered a fejedet,
a keselyű-szél felrepül,
fészek a kémény, beleül,
leütni kővel nem lehet,
lefújni nincs leheleted,
kevés, ha szemed kerekül,
szívedet nyisd ki legbelül,
hogy értse – mígnem megtelik
haraggal – e ház jeleit.
Weimar–Buchenwald, 1962
Menekülni, menekülni! Akinek esze van és megteheti, még idejében elhagyja ezt az átokverte földrészt, melyen a gonoszság nyugtalanságával nyüzsög az emberféreg, s a világtörténelem eddig volt legnagyobb gazságát készíti elő, hangyaszorgalommal és iszonyú szakértelemmel. A nagy szándék alkatelemei vagyunk mindannyian, s naponként művelkedünk az önmagunk elpusztításán. Mit ér az én irtózatom és megvetésem, ez a passzív rezisztencia?
De hová lehetne innen menekülni? Más földrészre, Dél-Amerikába, Fokföldre, sietve, addig, amíg nem késő. Mert a próba után jönni kell a végzetes valóságnak. Próba! Kipróbálják magukat az emberek. Hogy elég gonoszak-e és elég ostobák-e már. Hogy kol ektív összeműködéssel, egymást buzdítva, uszítva, vadítva, fenyegetve képesek-e már minden lehetséges gaztettre. […]
Már Hitler uralomra jutásakor bizonyossá vált, hogy háború lesz. Én ezt a tételt ál ítottam fel: fasizmus=háború. Hogy a háború nem késik soká, azt tudni kel ett már a müncheni találkozás után. Hogy a magyarok részt vesznek a háborúban, természetesen Németország oldalán, ehhez kétség nem fért. Hogy a háborút Németország elveszti, minden bizonyosság közt ez volt a legbizonyosabb. Értelmes embert nem zavarhattak meg a németek kezdeti sikerei. Nyilvánvaló volt, hogy ezek a sikerek egy hosszú folyamat rövid lejáratú eseményei. Tudni kel ett volna minden egyes embernek, hogy a németek legyőzhetik Lengyelországot, Franciaországot, Szerbiát, de nem győzhetik le a három óriást: Oroszországot, Angliát és Amerikát. Az orosz-német megnemtámadási szerződést csak politikai epizódnak lehetett tekinteni.
Előre lehetett tudni azt is, hogy a háborús gonosztevők, amikor már ők is sejtik, hogy játszmájuk elveszett, s mindjobban közeledik felelősségrevonásuk ideje, fejvesztettségükben s az önbátorító hetykeségük mélyén dúló félelem miatt rémtetteket fognak elkövetni.
Budapest ostroma 1944 karácsony estéjén kezdődött. Naplót az ostromról, il etve pinceéletemről csak január másodikán kezdtem írni. Nem is tudom pontosan megmondani, hogy miért. Írás közben az a cél is lebegett előttem, hogy hadd olvassák jegyzeteimet olyan szerencsés emberek, akik messze esve a háború színterétől, csak nagy általánosságokat tudhattak meg újságokból, esetleg később könyvekből, de egy, az ostrom alatt vergődő embertársuk mindennapi életét, annak apró részleteit el sem tudják képzelni.
[1945.] január 2. Kedd
A pincében aludtam. Jól aludtam. Egyedül az ágyunkban, feleségem a házmesterék földszinti lakásában feküdt le. Náthás, kis láza is lehet. A házmesterék most már félnek a repülőktől, ők is leköltöztek a pincébe, s megengedték feleségemnek, hogy az ágyukban alhasson.
Fölkelés után fölmentem hozzá, leültem egy székre az ágya mellé, és beszélgettünk. Ő is nagyon jól aludt. Náthás volt. Megnéztem a pulzusát, nyolcvannak olvastam. Ez nála már egy kis hőemelkedés, mert a rendes érverése reggel hatvan-hatvannégy szokott lenni.
Bejött hozzánk Ilonka is. Ő egy lakásban lakott velünk, az éjszaka még fenn aludt a második emeleten. Zsidó nő, hamis iratokkal bújik. A saját bajáról kezdett panaszkodni. Fél K.-éktól. K.-né ugyanis felismerte, s rögtön eljárt a szája: – Hiszen ez zsidó, ismerem nagyon jól Pécsről! – Nagy félelem gyötri most Ilonkát. Egészen feldúlt az arca és sápadt.
– Majd valamit csinálunk – próbálom megnyugtatni. A feleségem rögtön tudta a védekezés módját: – Az ő férje meg katonaszökevény! […]
Kiderült, hogy az oroszok már nemcsak ágyúval lőnek bennünket, hanem bombáznak is. Értesültem künnjárt emberektől, hogy tegnap is hullottak bombák a városra.
Két-három napos ostromra számítottam. Nem megy ilyen gyorsan. Márpedig nehéz ezt bírni. Nem a félelmet, mert az kicsi. Hanem a sok elfojtott dühöt. Ingerültséget keltenek bennem a magam körül látott emberek. Csaknem valamennyit a háború cinkosának tartom. Mert türelmesek. Mert még mindig a németek győzelmét óhajtják. Már megkíséreltem, hogy beszéljek eggyel-kettővel. persze, igen óvatosan. De hát hasztalan. Ha hallgatnak is, vagy valamely érvemet elfogadják, akkor is szimulálnak. Amikor egymás közt beszélnek, egészen más nótát fújnak. Magatartásuk végzetesen determinált. Nem néhány esztendei propaganda áldozatai ők, hanem egy életen át készítették ki olyanokká, amilyenek.
Január 4. Csütörtök
[…] A hulla már egy hete ott hever a szomszéd ház tövében. Másfelé is vannak hullák, mondják azok, akik kijárnak a pincéből. Ez a hulla egy zsidó férfi hullája. Úgy mondják el az esetet, hogy a szomszéd szállodában lakott, [sárga] csillag nélkül persze és hamis iratokkal, rejtőzve. A nyilasok razziát tartottak a környéken, annak híre eljutott a szállodába, a rejtőző zsidó férfi félt, tehát kiosont a szállodából. Ki a sötét, hideg utcára, hajlék reménye nélkül. Kopogott a szemközti ház kapuján, az nem nyílt meg. Kopogott a mi kapunkon is. Néhányan hallották ezt a kopogást, de nem nyitották ki a kaput. Nem tudták, ki a kopogó, mit akar, de meg életveszély is lett volna menekült zsidót befogadni. Egy nyilas autó fordult be az utcánkba, fölfedezték a zsidót, egy az üldözők közül leugrott az autóról, és közvetlen közelből agyonlőtte. Két kis piros szélű lyuk látható a bal füle tövében. Sok vér folyt ki a sebeken. véres a hulla válla s mivel előregörnyedt, a vér a válláról lecsurgott a mellére, az ölébe, le a járdára. A járdán alvadt, megfagyott, cafrangos szélű vértócsa terül el. Fagyott vérlepény hever a hulla ölében is. A hulla arca fáradt, mintha valami keserűség áradna róla. Lassanként mintha összébb-zsugorodna, bár ez csak az érzéklés csalódása lehet. A feje a hullának jobbra hajlik, mintha a vállán pihentetné, kopott kalapja is jobbra csapódott, mintha mutogatná a sebeit. A ruhája is kopott, de igen jó cipő van a lábán! Az emberek nagy része kikerülte a hullát, átment a másik oldalra. Gyengébb lelkűek feléje sem mertek nézni, mások pislogtak, még vissza is fordultak, hogy tovább lássák. Bizonyára nehéz gondolataik támadtak az ember esendőségéről. Negyedik napon már nem volt a jó cipő a hulla lábán. Azt mondják, hogy egy nő jött, megállt a hullánál, majd letérdelt melléje, s gondosan kikutatta a zsebeit. A zsebekben nem talált semmit, de a cipőt lehúzta a hulla lábáról. Mialatt szorgalmas munkáját végezte, kis csődület keletkezett körülötte, megkérdezte valaki, hogy mit akar, mit csinál, a nő nyugodtan felelte: a felesége vagyok. Az egész viselkedéséből azonban nyilvánvaló volt, hogy idegen. […]
Tegnap délelőtt láttam, hogy hajtották a zsidókat a gettó felé. Órákon át vonult a menet. Megtudtam, hogy a Pozsonyi úti védett házakból viszik őket. Rendőrök és fegyveres nyilasok vegyesen kísérik a menetet. Sok ilyen menetet láttam már. Csoda, hogy száraz idő van és süt a nap. Mert eddig, ahányszor hajtották a zsidókat, mindig esett az eső. És szünetelt a bombázás! Mintha az Isten is a zsidók ellen fordult volna.
Nem tudom leírni azokat az érzéseket és gondolatokat, amik ilyenkor élnek, égnek bennem. Talán a legfőbb köztük a csodálkozás. De olyan kínzó csodálkozás, hogy az ereje majdnem szétvet. Ijedt, dühre forduló, eget verő csodálkozás. Hát ez is lehetséges? Ez! Sok ezer éves kultúra, annyi író, tudós és szociológus működése után. Jézus, Petőfi, Freud után. Úristen! Író vagyok. Mit írok én ezután az emberről? Mert azt kell látnom, hogy az ember vizsgázott itt le. Jóvátehetetlenül, örökre.
Tehát a csodálkozás emészt. És a szégyen. Szégyen azért, hogy nem teszek semmit, bamba néző vagyok. Nem valósíthatom meg képzelgésemet, odaállani eléjük és felordítani: „Hej, csirkefogó, pimasz gazemberek! Mit csináltok? Megvesztetek?”
Szégyenlem, hogy az a közösségem van ezekkel a gonosztevőkkel, hogy én is magyar és keresztény vagyok. Jaj, mit mondok én, ha a háború után valahova külföldre kell mennem? Magyar! Hogyan tagadom le? […]
Január 8. Hétfő
Már valahogyan védekezünk a tetű ellen. Nem túlságosan persze. De én eléggé.
Hallom, hogy az oroszok már Kőbányán vannak. Én is kiabálhatnám, hogy hál’Istennek, de nekem hallgatnom kell. Annál is inkább, mert ha hallgatok is, mind átlátnak rajtam. Ehhez képest még elég tisztességesen viselkednek. Értesüléseim a külvilágról még mindig rosszak, legalábbis hiányosak. Iksz tegnap kissé elernyedt, mert elárulta, hogy más irányban az oroszok már a Hungária körúton vannak. Ebben a percben érkezett hír arról, hogy a Dunántúlon a németek ellentámadásba kezdtek, s visszafoglalták Bicskét, Dorogot és Nyergesújfalut. Nagy az öröm az óvóhely népénél. Makacsul a németektől várják üdvösségüket.
Ma délben egy női hullát vittek el a házunk előtt hordágyon. Nők cipelték a hordágyat, egyik így szólt a másikhoz: „Vigyázz, le ne essen, mert darabokban van úgyis, szegény.” […]
Január 9. Kedd
A hangulat változó. Sehol nincsenek a németek, akik Bicskét és Esztergomot visszafoglalták. Kitör az emberekből a sóhajtás. G.-nénél vagyok, itt írok. Itt különösen a zsidólány kétségbeesése nagy. Én is el-elcsüggedek. Nem tudom a lányt kellően vigasztalni. G.-né kiment a kenyérért. Most érkezett vissza és elmondja, hogy nagy csoportokban viszik a zsidókat a védett házakból a gettóba.
Mit is akarnak ezzel a gettóval? Jót nem, az bizonyos. Csak valami sötét céljuk lehet. Nem lehet mást gondolni, mint hogy meg akarják a zsidókat ölni. A gettó maga, a zsidók összezsúfolása, az éheztetésük, az eszközeiktől való megfosztásuk, ez már gyilkosság. A zsidók egymás hegyén-hátán laknak, nincs mit enniök, fáznak, piszkosak, megbetegítheti, megölheti őket a megalázottság és a folytonos félelem is. Csak bámultam, amikor december elején láttam, hogy a gettóba vezető utcákat bedeszkázzák. Megállapítottam, hogy tökéletesen megőrültek. És aki velük tart, aki a hívük, az mind őrült. Még az a munkás is, aki a deszkázást végzi. És most még mindig hurcolják a zsidókat a gettóba!
Ma már több mint két hete, hogy az ostrom folyik. Azt hittem az elején, hogy két-három napig tart majd. De nemcsak hogy nem adták fel a várost, hanem legyilkolták az orosz parlamentereket. Erről persze nem írt az újság, és erről nem csevegtek derék pincetársaim. De az oroszok röpcédulákat dobáltak le repülőgépekről, s azokon tudatták a rémtettet. […]
Január 10. Szerda
[…] G.-nénél újságolják a lakók, hogy a németek „felszabadították” a bécsi országutat. Szóval ugyanaz a hír, amit már tegnap hallottam. A zsidó lány, aki mondtam már, hamis iratokkal mint keresztény lakik itt, felsóhajt. Hála Istennek! És lopva rám néz.
Hamarosan kettesben maradunk. Azt mondja: – Látja, mit kell az embernek csinálni? Hogy az életét mentse.
– Látom. Csodálom magát. Ilyesmire én nem lennék képes.
– Muszáj.
Én legfeljebb hallgatok, mint ahogy most is hallgattam.
– Pedig ezek a hallgatásból is értenek.
– Tudom.
Az utcán való agyonlövésekről még viccelnek is a pazarkedélyűek. Ezt hallom például mint mosolyra késztető kiszólást: „Állj! Ki voltál?”
Vannak az óvóhelyen a zsidókon kívül olyanok is, akikre nem lehet ráfogni, hogy a németeknek drukkolnak. Ezek azonban hallgatnak, s ha mégis hozzá kell szólniok az eseményekhez, kertelnek. Félnek kissé, pedig nem forradalmárok, csak éppen józan eszük van, s tisztában vannak a helyzettel. A németbarátok annál szabadabban jártatják a szájukat. Egy csöppet sem feszélyezi őket a lassan, de elháríthatatlanul feléjük zúduló vég. A gonosz ember mindig bátrabb és aktívabb az emberségesnél. […]
Január 11. Csütörtök
[…] Délután a kapuban ácsorgó nők barátkozni kezdtek egy fiatal német katonával. A katona elmondta, hogy tizennyolc éves és egy év óta frontharcos. A katona szép szál legény, a nők körülfogták és csevegtek vele, simogatták, a szemükkel majd fölfalták. Behívták a házba, levitték az óvóhelyre, ott levetkőzött félig és megmosdott, majd a lábát is megmosta. Nevetett, hálálkodott, a nők boldogok voltak, majdhogy meg nem csókolták a talpát. Enni is adtak neki. No, ha ide lehívogatják a nők a katonákat, azok biztosan hoznak néhány tetűt – morfondált egy férfi.
Két férfi beszélget. Az oroszoktól félnek.
– Mi lesz? – kérdezi az egyik.
– Hát… gyanús a helyzet – feleli a másik, és savanyúan mosolyog.
– Azért én nem hiszem el, amiket az újságok írtak róluk.
– Várjon csak. Azért lesz itt még egy kis nemulass.
– Az lesz. Azt hiszem, minden lámpavason lóg majd öt-hat ember.
– Aj aj! – nevet.
– Ezeket itt nem bánom. Nekünk meg mi bajunk lehet? Nem csináltunk semmi rosszat. – Közelükben ülök, felém néz: – Majd megvéd bennünket a Nagy úr. Tegnap este sakkoztam. Bástyaelőnyt adtam a partneremnek. De így is hamar megelégelte a játékot. Nem olyan kitartó a játszmavesztésben, mint német barátai.
Január 12. Péntek
[…] Megmondtam előre, hogy az utolsó idők lesznek a legizzóbbak. Amikor a vadak már egészen megkergülnek. Bizonyos, hogy még az utolsó órában is készítik a rendeleteket. A zsidóknak most már diót sem szabad vásárolni. Ez az a magatartás, amellyel szemben nincs érv, csak fegyver van. Hogy a vég közeledik, azt az is mutatja, hogy pincetársaim közt mind gyakoribbak az összeütközések. Alig bírják már egymást. Civakodnak, pletykáznak egymásra, gyanúsítgatják egymást lopással, néha talán nem is alaptalanul. Minden alkalmat megragadnak az emberek, hogy egymás ellen forduljanak a düheikkel. Különösen az erősebbek a gyengébbek ellen. És még mindig a németbarátok az erősebbek. Ők még mindig a nyilasok kezére adhatják azt, akire megharagusznak. Éppen tegnap történt, hogy az egyik férfinak kifogása volt I. ellen. Esztelen ingerültségében azt mondta: „Ezt a piszok zsidó k…t elvitetem két német katonával és agyonlövetem.” Nem mondom, hogy az illető ezt megtette volna, mert hirtelen haragú ember, s haragjában nagyokat mond, tetteiben azonban óvatosabb. De hát… csodálatos, csodálatos! Nem tudok mást tenni, mint szakadatlanul csodálkozni.
Jellemző apróság az is, hogy a G.-nénél jártam, s ott azt hallom, hogy az elmúlt éjszaka a házból minden férfit és nőt – bizonyos korban levőket – elvittek az Operához torlaszt építeni. Ezt itt elbeszéltem. Z. úr (egyike a különféle parancsnokoknak) rám támadt: – Miféle rémhírt terjeszt már megint a Nagy úr?
Mennyi rosszindulat van ebben az egy kis mondatban! Elmondtam valamit, amit hallottam, miheztartás végett. És már: rémhírt terjesztek. Sőt, már megint! Mintha máskor is terjesztettem volna rémhírt. Holott mindig hallgatok. Maga ez a szó, hogy rémhír! Aki ezt a szót használja más ellen, az mindig rosszhiszemű. Rémhír nincs, a valóság maga olyan rémséges, hogy az arról szóló hír mindig rémhír. Ezt így is megfogalmaztam már: rémhír az, ami igaz. Az persze nem volt rémhír, hogy a németek már Bicskéig jöttek vissza. Ez örömhír volt. Micsoda környezet! Nem a bombázástól, az ágyúzástól, az ostromtól, az éhezéstől, a sötétségtől való szabadulás az égetően sürgős, hanem kikerülni ebből a légkörből! […]
Tegnap esti hírek szerint, amiket egy hadimunkás hozott, az oroszok már a Bajza utcánál vannak, a Józsefvárosban pedig a Német utcánál. Más közlés szerint a hatodik kerületben a Munkácsy utcánál folyik a harc. Most már reménykedek. Nehezen megy nálam a reménykedés. Évek óta, sőt egy egész életen át hozzászoktam ahhoz, hogy az ellenség szívós, hogy a lehetséges változatok közül ritkán igaz a kedvező. G.-né elmondta, hogy tegnap este lenn aludt a pincében. Tíz óra tájban nyilasok jelentek meg a házban, és razziát tartottak. Zsidókra vadásztak, mindenkit igazoltattak. G.-né félvér, igen zsidós arca van, a rendeletek szerint zsidónak számít, mert zsidó volt a férje. De vannak a férje kereszténységét igazoló hamis iratai. A nyilas megnézte az iratokat, megnézte G.-nét, és azt kérdezte: – Menynyibe kerültek ezek az iratok? Ő mosolyogva felelte: – Sokba.
A nyilas nevetett, visszaadta az iratokat, és ment tovább.
Kedélyes esetnek is elfogadhatja ezt akárki. De én megrémültem. A szívemben éreztem valami furcsa, mélységes fájást. Amilyent elájulás előtt érez az ember. Még most is igazoltatnak! Razziáznak! Ezen jár az eszük. Van rá idejük. Van hozzá lelkük. Ebben a percben kezdődött el az igazi félelmem, és tartott a felszabadulás pillanatáig. De nem, rosszul mondom, még azután is tartott. Megvallom, hogy még ma sem múlt el egészen. […]
Január 16. Kedd
Valaki lehozta a gramofonját és vagy két órán át forgatott lemezeket, itt a műhelyben. A nép jól szórakozott. Én utáltam ezeket a dalokat. Léha zene, léha szöveg. Az undorító pesti humor. Link humor. Szemlélet nyilvánul meg ezekben a dalokban és kuplékban, s azt kell hinnem, hogy ami mostanában történik, annak ez a szemlélet volt az ideológiai előkészítése. Azért nem szúrjuk le késsel mi a nyilasokat, mert harminc esztendőn át ezt hallgattuk s énekeltük: „Pali, Pali, Palikám, fizesd ki a vacsorám.” No, de ez elmélkedés, hagyom hát a fenébe. […]
Most, este fél nyolckor, szélcsend van. Különben egész nap hallatszottak a robbanások, és rengett alattunk a föld. Az előbb künn voltak néhányan az udvaron, hogy meghallgassák az oroszok megafonon mondott szózatát. A jó fülűek azt mondják, hogy sok szót lehet érteni. Én sakkoztam éppen. Sietve véget vetettem a játszmának, s rohantam föl az udvarra. Hallottam a hangot, de a beszédet nem értettem. Óriási dolog ez is. Mert már messze nem lehetnek. Az öröm persze nem zavartalan. Látnom kell lenn a pincében egyesek gúnyos vigyorgását és hallanom kell, hogyan értelmezik a helyzetet. Szótlanul kell ezt hallgatnom, mert még ők az urak.
A robbanások hangjáról kell még valamit mondanom. Ez a hang idegtépő. Halálosan fenyegető. De még ennél is szörnyűbb a repülőgép búgása. A robbanás valami olyasmi, hogy társul hozzá az a rögtöni felismerés: ettől életben maradtam. De a repülő zúgása maga a kínhalállal való fenyegetés. Várakozást kelt: no most, most mindjárt jön a robbanás és testestől-lelkestől ezer darabra szakadsz. Éj el, amikor még nem alszom, még mindig elképzelem, hogy no most, most zuhan lefelé a bomba, pontosan ránk és… jaj, talán már nem is élek, csak úgy automatikus folytatódik bennem a megindult képsor. […]
Január 17. Szerda
Türelmetlen vagyok. Már a fejünk felett harcolnak. A műhelyben, melynek ablakai az utcai járdába vannak beépítve, már halljuk a gépfegyverek kattogását. Az előbb az egyik szép mákvirág így referált észleleteiről: a sarkon áll a német katona gépfegyverrel, de megvárja, amíg öt-hat orosz összegyűl, akkor közéjük csördít, kellemes meglepetés lehet a ruszkiknak! Tehát, a mákvirág szerint a német katona még most is csördít. És ez kellemes meglepetés az oroszoknak. Szóval a mákvirág szerint a németek most is győznek. És a mákvirág nem remeg, hanem részeg örömmel vigyorog. […]
Öt órakor, szóval már majdnem este, megjelent a műhelyben két német katona. A szomszéd házból jöttek, a vészátjárón át a tér felől. Áttörték a továbbvezető másik vészátjárót is. Most tudtam csak meg, hogy nem két, hanem három vészátjárónk van. Mielőtt munkához láttak a németek, kicsit beszélgettek a ház népével. Szép szál legények voltak, kormosak, porosak. A tekintetükből riadtság tüzelt, olyanok voltak, mint az üldözött vadak. Arcuk zilált, kimerültség és zavar látszott rajta. Ha az embernek nem volna esze is, sajnálná ezt a két szörnyeteget. Mert láttam rajtuk, hogy halálra vannak ítélve. Ott álltak a műhelyben, tétován bámészkodtak és járatták a szájukat. Nem pattogva, parancsolva, hanem nagyon is elégikusan. Nem értettem, hogy mit beszélnek. Csak azt az áhítatot figyeltem, mellyel a pincelakók tekintete csüngött rajtuk. Igen, társaimnak még mindig ők a hősök. Nemhogy nekiugranának és agyonvernék őket. Fadarabbal, seprővel, lábassal, ami akad.
Kérdezősködtem a többiektől, de hogy mit beszéltek ezek a németek, azt hamarjában nem lehetett megtudni. Mindenesetre kisütötték, hogy a németek nem elvonulnak, hanem csak munícióért mennek, tehát még mindig és már megint győznek.
Január 18. Csütörtök
Tegnap este nagy volt az izgalom a pincében. Az oroszokról azt tudták, hogy százötven lépésnyire, a közeli téren vannak. Az izgalmat már a két falbontó német katona elindította. […]
Éjjel tizenegy óra tájban a németek a tér felől érkezve, átvonultak a pincénken, a feltört falakon át. A műhelybe érkeztek, onnan mentek tovább, én nem láttam őket, mert már az óvóhelyen az ágyban feküdtem. Lehettek vagy húszan, azt mondták.
Éjjel fölkeltem, kimentem a vécére. Onnan meg lehetett állapítani, hogy a csend teljes, nincs ágyúzás, nincs lövöldözés.
Korán keltem, nyolckor, nem tudtam tovább aludni. Azt beszélték körülöttem, hogy az oroszok már itt vannak a mi utcánkban. M.-né állapította meg először, aki kinézett a kapu üvegablakán. Befutott az óvóhelyre, és újságolta: „Itt vannak az oroszok!” Egy férfi kételkedett ebben: „Honnan tudja?” M.-né felelt: „Láttam az orosz katonákat.” „Hol?” „Itt az utcánkban.” A férfi még mindig kételkedett: „Milyenek voltak?” M.-né leírta a ruhájukat. Aztán észbe kapott: „De mit is akarok a ruhájuktól, oroszul beszéltek.” A férfi nagy nehezen: „Csakugyan itt vannak.”
Sietve felöltöztem. Kimentem az utcára, a kapu elé. Négy orosz katona futott el a házunk előtt, a túlsó járdán. Mások is álltak mellettem, köszöntöttük őket. Aki elöl szaladt, az visszaköszönt. Szép, fekete bajszú fiatalember volt, kaukázusi típus. És szaladt mind a négy tovább. Maflán álltam a kapuban. Örültem. De előre, már régóta úgy képzeltem el az első találkozást, hogy egymásnak esünk, és átöleljük egymást. Az ölelkezés elmaradt, mivelhogy ölelkezésnél kettőn áll a vásár. Pedig szép lett volna.
No, de mindegy. Elvégeztetett! Vége a háborúnak, vége a pincének, a hallgatásnak, a lapulásnak. Minek is van még vége, vajon? Kell, hogy vége legyen az eddig volt, ezer éve tartó világnak.
Megmaradtunk. Véletlenül. Ezer veszély közt. És most, az a gyanúm, hogy nem farsang következik, hanem új harcra kell készülnünk. Csakhogy ezentúl kedvezőbb feltételek közt harcolunk. Még él az a szellem és az az ördögi akarat, amelyből minden szenvedésünk fakadt. Tovább él és működik. Hogy hogyan? Mindjárt itt a példa.
A pincénkbe új lakó érkezett három nap előtt. Eddig jóformán észre sem vettük. Valahol rommá lett a lakása, s a mi házunk befogadta. Csendes, visszavonult úriembernek látszott. Most megszólalt, és a körülötte állóknak ezt mondta: – Tegnap a németek nem munícióért mentek, hanem tovább vonulnak, át Budára, majd nyugatra. A két falbontó közül az egyik ezt mondta: „Mi most elmegyünk, de még vissza fogunk jönni!” És amilyen legények, én ezt el is hiszem nekik.
Az óvóhely hangulata különben csodálatos. Az a néhány zsidó, aki a pincében rejtőzött és az egy-két jóravaló ember, tétován jár fel és alá, gyáván hallgat. Félénkek, előzékenyek, türelmesek. Az ellenforradalmárok azonban gátlás nélkül mondják ki lesújtó véleményüket arról, ami történt, mindenről, amit észlelnek. Megkezdték a gúnyos kritikát. Tudnak és mernek fölényeskedni.
Mondom, nem nyugalom következik, hanem további harc. Szakadatlanul résen kell lenni. Hosszú ideig, talán egész életünkön át.
1945
Nem érzik, nem sejtik, a pestis
városunk felé közelít,
a tetvek tetve érkezőben,
és védelméről biztosít.
Vezeti a gyanútlan népet
és ölni kész ordasait,
a mi bűnünk, nem állítottuk
meg a gengsztervezért, Uit.
2010
Az álmosvölgy legendája
A tipikus kaliforniai Burbankben született (1958) és felserdült Timothy Walter Burtont a gyermekkori feszültségek levezetésére kifejlesztett rajzkészsége rövid idő alatt elvezette a stoptrükkös (stop motion) animációs kisfilmek készítéséhez, melyekben játékfigurákat szerepeltetett, de iskolatársait is a környékbeli udvarokból. Bár sokszor jelentette ki, hogy gyerekkora nem volt szokványos és elidegenedettnek érezte magát abban a kisvárosi környezetben, amelyben felnőtt, Burton szemléletmódja mindig humorral teli és nemes lelkű. Első rajzai az újságokból tudatosan kivágott képregények figuráinak utánzásával született tréfás alkotások, képregények voltak, első filmjei a Doctor Doom és a Rigger T. Mortis a félreértett, gonosz lángészt ünnepelték, amelyek oly jellemzőek voltak az általa kedvelt filmekre, hogy azok szereplőit és színes világát tekintette modelljének. Amikor tizennyolc évesen bekerült a California Institute of Arts-ba (Kaliforniai Művészeti Főiskola), már merített az amerikai pop kultúra akkoriban legigénytelenebb eszközeiből – televíziós rajzfilmekből, kommersz filmekből, képregényekből, hirdetésekből, játékokból, hogy kialakítsa alternatív önképét, ami Tim Burtont védjeggyé tette, mire hatodik alkotása, az 1993-ban bemutatott Karácsonyi lidércnyomás elkészült.
Burton számos korai munkája forrásának a Holywood melletti Burbankben töltött boldogtalan gyermekéveit tartotta. Rövidfilmjei – az 1982-ben készült Vincent, az 1984-es Frankenweenie, majd az 1985-ben bemutatott nagyjátékfilmek, a Pee-wee nagy kalandja őrületes zárórésze, az 1990-es Ollókezű Edward valamint az 1988-ban készült Kísértethistória nyomasztó kisvárosi negatív jövőképe – mind-mind Hollywood kisvárosi villanegyedét tükrözi vissza, azaz a Warner Brothers és Disney stúdióinak világát, azokét, melyeknek aztán hosszú időn át dolgozik majd. A Karácsonyi lidércnyomásban a Halloween és a Karácsony otthonának összecsapása – amikor a félelemtől gyötört Jack Skellington (Rosszcsont Jack) Halloweenből el akarja lopni a Karácsonyt –, ugyancsak önéletrajzi ihletésű, mondhatni a Burbankből való menekülési történet. Bár Burton Londonba történő kivándorlásával új életet teremtett magának és a nyilvánosság számára világossá tette földrajzi értelemben vett eltávolodását Hollywoodtól, művészi értelemben mindig is a múltjából táplálkozik. Művészete szorosan kapcsolódik a rajz és az animáció játékos esztétikájához és a gyerekkorhoz kapcsolódó eszközökhöz, azaz a pasztellkrétához és a színes ceruzához, mivel ezekkel ábrázolja a fantázia gyönyörűségét, amit kamaszkorában tanult meg értékelni, s ami felnőttként is jellemzi alkotásait. A gyermekkor és a felnőttkor közötti átmenet egyébként állandóan visszatérő téma Burton egész életművében, ez magyarázza vonzódását a tündérmesékhez, a gyermekirodalomhoz, a rémregényekhez, a horrorhoz, a sci-fi-hez, mert úgy véli, e műfajokban tudja kibontakoztatni legszemélyesebb s egyben leguniverzálisabb témáit. Burton nemzedékeken átívelő perspektívája, mely az ifjúkori lelkesedést és szentimentalizmust össze tudja kapcsolni a felnőttkori libidóval, adja meg műveinek sajátos jellegét, s ezzel magyarázható hogy egyaránt nagy népszerűségnek örvend a széleskörű közönség és a kultuszfilmek rajongói körében.
Saját vallomása szerint, jóindulatúan kifejezve, egy meglehetősen diszfunkcionális családban nőtt fel, amely két felnőttből és egy öcsből állt. Apja, akivel mindig hadilábon állt, sportszervezéssel foglalkozott a burbanki parkokat és szabadidőközpontokat működtető központnál, anyjának pedig egy Cat’s Plus nevet viselő kis ajándékboltja volt. Önmagát részben félénk, zárkózott gyereknek, részben állandó mókamesternek írta le. Többször is konfliktus támadt abból, hogy arra kényszerítették, egyedül aludjon a szobájában – végül elérte, hogy a nagymamája beköltözhessen hozzá. Nemigen szeretett olvasni, még a képregényeket is kerülte, mert úgy vélte, túl sok benne a szöveg. A rajzolás és a vizuális média volt a fájdalomcsillapítója.
Burton maga illusztrált naplója és gyerekkori emléktárgyai a pop kultúra falánk fogyasztásáról tanúskodnak. Gyűjtött üdvözlőlapokat, listába vette azokat a horror és sci-fi filmeket, melyek megragadták a fantáziáját, lerajzolta kedvenc sztárját, Vincent Price-t, és plakátokat készített egy horror filmsorozathoz, melyet a Police Youth Band szponzorált. Az emléktárgyak közül talán a leglátványosabb darabok az újságokból és magazinokból kivágott képregények, amelyeket a kor legnevesebb, és közismert illusztrátorai készítettek, például Henry Syverson, Angelo Torres vagy Gahan Wilson. Burton hamarosan felhagyott azzal, hogy utánozza stílusukat, ám az amerikai társadalomról alkotott szatirikusan torzított kritikus álláspontjuk mély nyomott hagyott munkáiban Képességei már középiskolai tanulmányai alatt kezdtek kibontakozni: „A humor Amerikában” című házi dolgozatban számos példát sorolt fel az elolvasott vagy látott szatírákból, paródiákból és viccekből. Már egy-egy karikatúrája is megjelent a helyi napilapban. […]
Tizennyolc éves korában ösztöndíjat kapott a Walt és Roy Disney által alapított művészeti főiskolára, amely a vizuális és előadó művészeti oktatást támogató műhelymunka körülményei között biztosította a hallgatók képzését. A főiskola különleges légköre bőséges lehetőséget teremtett számára ahhoz, hogy kísérletezzen és felfedezze saját képességeit. Animátornak készülve a főiskola sokféle lehetőségét felhasználva tökéletesíthette „bűnös” firkálmányaira irányuló hajlamait, a kamaszfiúk szokásos témáira alkotva meg figuráit, az akadémiai meztelenséget bizarr földönkívüliek, humanoid rovarok és egymással harcoló dinoszauruszok alakjaival váltogatva. Nyers őstehetség volt, akitől a Disney iskola oktatói azt remélték, hogy képességeit a stúdió céljaira tudják továbbfejleszteni. 1979-ben készített vizsgafilmje, a négy perces animációs Stalk of Celery Monster (Zellerszár szörnyeteg) – melyben egy őrült orvos kínzókamrájáról kiderül, hogy tulajdonképpen valójában fogorvosi rendelő –, valójában egy életből lopott szeszélyes vázlatfüzet illusztrációja, jól példázza Burton sajátságos ízlését, amellyel összekapcsolja a horrort a hétköznapi eseményekkel.
Jóllehet, Burtonnek sikerült művészeti állást kapnia a stúdióban, ez az állás számára csaknem elviselhetetlen volt mindaddig, míg a nyolcvanas évek elején nem sikerült kirobbanó kreativitással válaszolnia a rutinfeladatokra, ugyanúgy, ahogy annak idején szembenézett gyerekkora frusztráló hatásaival. E próbálkozásai vezették el első önálló filmjének, a Pee-wee nagy kalandjának a megalkotásához, ami életpályája sikerekben gazdag szakaszának elindítójává vált. Tanulmányaira és gyakornoki munkájára alapozva Burton megteremtette azt az esztétikai alapvetést, amely a stúdióban készült további filmek és más önálló tervek megvalósításának fantáziadús forrása lett. Ekkor bukkantak fel először a csak rá jellemző témák és kulcsfontosságú stílusjegyek, mint például a figurák élőlényszerű ábrázolásai, a maszkok alkalmazása, a testek formájának különböző eltorzításai. Különösen jellemző témaválasztására a kamaszok és a felnőttek világa közötti feszültségekre irányuló érdeklődése, és hogy e kérdéskör miképpen ábrázolható film alapanyagként.
A termékeny nyolcvanas évekbeli alkotások közül az írásából több évi munka után 1993-ban bemutatott Karácsonyi lidércnyomása legismertebb, bár a Trick o Treat (Cselfogás vagy élvezet, 1980) és a True Love (Hűséges szerelem, 1981-1983) felfogható több későbbi munkája előképének. Nem nehéz felismerni, miként tükröződik Burton alkotásaiban a világ groteszk valóságát felfedező magányos külvárosi gyerek története vagy éppenséggel két szenzációra éhes gyereké, akik a szörnyű háborús játékok szereplőit testesítik meg. Mindkét tematika a fantázia életre keltésével és az élmények átváltozó természetével foglalkozik és olyan jelzéseket és motívumokat alkalmaz – az ártatlan ifjúság és a felnőttkor kettőssége, az alkotás játékossága, a képzeletbeli lényeket emberi tulajdonságokkal felruházó szemlélet, a maszkok, a páncélzatok, fegyverek valamint a jellegzetes pszichológiai tulajdonságok képregény formában történő ábrázolása – amelyek kifejezésre jutnak későbbi élő szereplős filmjeiben is. […]
Miközben meg kellett vívnia harcát azért, hogy helyet kapjon abban az iparágban, mely a lehető legszélesebb közönség igényeinek kielégítését szolgálja – s ebbe sikerült is betörnie a Batman filmekkel – mindenekelőtt arra törekedett, hogy kiteljesíthesse egyéni ambícióit művészként a rajz, a festészet, a fotózás terén, s egyre komolyabban kezdett írással is foglalkozni. 1980 és 1986 között készült korai egyéni munkái, több mint tizenöt animációs regisztrációs papírra ceruzával rajzolt képregényt tartalmaznak. A gyerekkorában magazinokból kivágott képregényekben megnyilvánuló ironikusan humoros ábrázolásmódra emlékeztetően, de azt továbbfejlesztve képregényei kihegyezett varázzsal alkalmat teremtenek szeszélyes szójátékokra (Little Mary Cemetery), szójátékok inspirálására, de durva kifejezésekre is (Miért nem ajánlatos lelőni a székrekedéses kutyát?). E művek valójában miniatűr komédiák és elbeszélések, melyeken átsuhan a Burton filmjeiből ismert horrorisztikus vonás és egy sor látványeffektus. Az íróasztalán levő mappára és noteszeibe feljegyzett irkafirkák, feljegyzések, skiccek és párbeszéd vázlatok lesznek majd későbbi műveinek alapanyagai. A Vincent és a Karácsonyi lidércnyomás című filmek versként láttak először napvilágot, az 1997-ben készült Az osztrigasrác mélabús halála és más történetek pedig illusztrált gyerekkönyvként, amely huszonhárom gúnyos versikét tartalmazott, a Pacasrác világa című hatrészes webes flash animáció egy szuperhősről szól, mely Burton jegyzetfüzetének ötletéből nőtt ki.
Folytatva a képregény sorozatot az 1980-as évek végétől több mint háromszáz rajzot készített különböző megközelítésben férfiakról, nőkről és párokról tintával, vízfestékkel és festékkel. (Ezeket nehéz lenne valódi műalkotásoknak nevezni, minthogy Burton alkotásaihoz továbbra is alkalmi és provokatívnak nevezhető eszközöket alkalmazott, zsebnoteszt, koktélokon talált papírszalvétát vagy éppenséggel a fogamzásgátló csomagolását.) Ezek révén mutatja meg Burton a távlathoz és az arányokhoz való viszonyát, alkalmanként létrehozva valamiféle pop kubizmust, s ez egyfelől a klasszikus „squash and stretch” animációs technika bizonyítékául szolgált, másfelől valamiféle picassói aláfestésül. Húszas éveiben, amikor úgy érezte, teljesen elidegenedett a világtól, látásmódja külső szemlélő szemszögére váltott: mellőzött mindennemű szentimentalizmust, élvezte a cinizmust, és bővelkedett ki nem élt szexuális energiákban. Megalkotva a férfikor, az öntelt személyiségek, a heteroszexuális párkapcsolatok és néhanapján egy-egy aktuális személyiség, például Ronald Reagen karikatúráját, rajzai társadalmi tartalmmal is telítődtek. Burton következetesen forgatja a napi sajtót. Bár nem politikai filmművészként értékelik, műveit mégiscsak vitathatatlanul a közösségi élet kritikája és a társadalmi viszonyok iránti bizalmatlanság jellemzi. Ebben a korszakban rajzainak kritikai vonásai a Támad a Mars! című filmben ragadhatók meg (1996), amikor is a vihogó marslakók ármádiája szép módszeresen elpusztítja az Egyesült Államok inkompetens politikai, hadászati, üzleti és média elitjét.
Elszigetelt művészeti irányvonala és a társadalom kitaszítottjai iránti rokonszenve alapján azt feltételezhetnénk, hogy magányos egyéniség. Burton azonban nem volt az egyedüli, aki lelkesen szívta magába az úgynevezett alacsonyabb kultúrát. A pop szürrealizmus fejlődésének időszaka (amelyet szokás „nyárspolgári művészetnek is nevezni) egybeesett gyermekkorával és művészi karrierjének kezdeti szakaszával, mégpedig nagyon fontos tájékozódási pontként. A pop szürrealizmus Dél-Kaliforniában vert gyökeret az 1960-as évek vége felé, amikor az illusztrátorok és festők egy laza kötődésű csoportja elfordult az absztrakt és a konceptuális művészet domináns irányvonalától a benyomások valósághű ábrázolásának kedvéért. A „nyárspolgári populáris művészet” legkönnyebben befogadható és legélvezetesebb megnyilvánulásaitól – egyedi autók, tetováló művészet, falra akasztott fényképek, képregények, játékok, sci-fik és horrorfilmek, animációk vagy éppenséggel az alternatív zenei műfajok – inspirálva néhány festő, köztük például Robert Williams megvetették egy új kortárs művészi irányzat alapjait, s ez alternatívája lett a szokásos múzeumi kiállításoknak. Pontosan ez volt az az elragadóan ragyogó erkölcsi világkép, amelyet Burton is elkezdett feltárni kamaszkorában, s épp ez a megkülönböztető jegye filmjeinek és egyéni alkotásainak, mely könnyen felismerhető rajzain is, például az 1997-ben készült Blue Girl with Wine (Kék lány, borral) vagy az 1992-1999 között készült túlméretezett polaroid fotókat imitáló rajzain, melyek ezt a színgazdag, csípősen ábrázolt kívülálló perspektívát tükrözik. A Robert Williams meghatározó szürrealista festményéből, az In the Land of Retinal Delights-ból (A látóhártya világának gyönyörűsége, 1968) kitekintő óriási szem, valamint további alkotásai az ikonikus szemgolyó fejű maszkokkal egyszerűen odaszögezik a nézőt a látvány elé. E tekintetben Burton legmeghatározóbb pop szürrealista alkotásainak az Osztrigasrác és a Pacasrác illusztrált történeteit nevezhetjük, mely rajzokon a bántalmazott gyermek üres szemürege a meggyötört lélekre nyíló ablak és az érzelmek nélküli szenzációk aggasztó világának visszatükröződése. Nem meglepő, hogy Burtont és Mark Ryden pop szürrealista művészt egyaránt vonzották a természetellenesen hatalmas, kerek szemek, valamint Christina Ricci színésznő babaszerű tökéletessége, aki megjelent Ryden 1998-ban alkotott Christina című festményén, s aki révén Burton megalkotta végre igazán burtonös horrorral Az Álmosvölgy legendáját.
A Doctor of Doom (A végzet orvosa), a kamasz Burton alkotta névadó figura arra utasítja a maga alkotta szörnyet, hogy pusztítson el minden szépséget, s Burton attól fogva mindig a szépség új meg új modelljeinek megalkotására törekedett. Az összerakott és szétszedett csontvázak, különféle fejek, testek és szemek azok a folytonosan visszatérő emblémák, melyek kettős hatása igyekszik kipellengérezni a konformista attitűdöket és új életformák létrehozására törekszik. A test formáinak kicsavarása lehetővé teszi Burton számára, hogy ily módon juttassa érvényre a társadalom diszfunkcionális működésének és a pszichológiai felbomlásnak az érzéki észlelésben történő megnyilvánulását. […]
A pop szürrealizmus figuratív természetének szellemében Burton élvezi a testek átalakulását. Az embereket kocsivá vagy űrhajóvá alakítható japán játékok igen erős hatással voltak rá gyerekkorában és korai rajzai is képzeletbeli lényeket ábrázoltak, részben embereket, állatokat vagy gépeket valamiféle átalakító érzelem fogságában. E figurák szörnyszerűsége iránti vonzalma mindazonáltal lehetőséget nyújt számára, hogy kapcsolatot teremtsen emberi vonásaikkal: a Batman és a Joker filmekhez készített látványtervek egyfelől hangsúlyozzák a két szereplő sérült lelkivilágát; ugyanakkor Ollókezű Edward elrettentő megjelenése vagy Jack Skellington (Rosszcsont Jack) csontvázszerű rajza mégis képes kifejezni a képernyőn a két figura gazdag lelkivilágát. A figurájukhoz tartozó maszkok és fegyverzetek az alakok rejtőzködő tulajdonságainak további manifesztációja, amint azt jól demonstrálják a Batman filmek, A majmok bolygója, Az Álmosvölgy legendája és az Ollókezű Edward nyomasztó expresszionista eszközei, nemkülönben Johnny Depp erőltetett vigyorának és sokkoló rózsaszín pulóverének őszintébb „maszkjai” és „fegyverzete” az 1994-ben készült Ed Woodban. Figuráinak megalkotásakor Burton rendszeresen visszatér a rajzfilmkészítéshez. Amikor azon tréfálkozik, hogy rengeteg rajza nagyon hasonlít egymásra, mindig az alapvető háromszögre hivatkozik, amikor olyan főszereplők megalkotásáról van szó, mint Vincent, Ollókezű vagy Sweeney Todd, és a körző végül mindig olyan figurákat hoz ki, mint az Osztrigasrác és a Pacasrác. Ha gondosan megvizsgáljuk hirtelen felvázolt figurái csúcsos és kerek arcát és testét, nyilvánvalóvá válik, hogy Burton számára a háromszögek és a körök a bánat és a veszteség szimbólumai.[. .]
Burton fosztogató bohócai és egyéb nyugtalanító, félreértett kreatúrái az emberi kettősség és a személyiség felfokozott, szemben álló korszakainak legfontosabb témáit fejezik ki. A kamaszkor és a felnőttkor szembeállítását kifejező jelenetek, amelyek újra meg újra visszatérnek alkotásaiban – a szülő-gyermek párbeszéd vagy a fiatalkori tekintély megszerzéséért folytatott harc – minden esetben művészi képzelőereje és a körülmények szorítása miatti érzéseinek kifejeződése. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy Tim Burton hőseinek üdvözítő kegyelme a kreativitás, akár papíron tűnnek fel soklábú, sok feladatot ellátó szörnyekként, akár a filmvásznon jelennek meg bánattól sújtott emberekként, akik fából és jégből készítenek szobrokat, vagy éppen meséket találnak ki, sikerfilmeket készítenek, torkokat metszenek el, vagy elvisznek Csodaországba. Figurái képzelőerejének rendkívül felfokozott aktivitása jelenti Burton munkásságának mindenen átívelő válaszát a magányosság és az elidegenedés fennálló viszonyaira.
STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA
Szabó István: Ami Szolnokot országosan is ismertté tette
A szolnoki az ország legrégibb, folyamatosan működő művésztelepe, 1902. június 29-én avatták föl. Szabó István, a szolnoki Damjanich János Múzeum történész munkatársa a 110. évfordulóra hiánypótló kötettel jelentkezett, amelyben, mint a könyv alcíme is jelzi, „történész szemmel” tekinti át az alapítás óta eltelt 110 év és az előzmények mintegy ötven évének történetét.
A szolnoki festészet története ugyanis nem a művésztelep megalakulásával kezdődik. A szabadságharc bukása után, a 19. század ötvenes éveitől kezdve fedezték föl Szolnokot előbb osztrák festők, August von Pettenkofen és barátai, majd magyar festők is. A könyv első fejezete ezt az időszakot mutatja be, a kezdetektől a művésztelep megalapításáig.
Már ebben a fejezetben is megmutatkozik Szabó István módszerének néhány jellegzetessége, például az, hogy a művészi tevékenység bemutatásával párhuzamosan mindig megrajzolja háttérként a fejlődő, gyarapodó várost. A későbbiekben sem szorítkozik csupán a művésztelep történetének megírására, azt nem szigetnek tekinti, belehelyezi a város történetébe, ha természetesen mindig a művésztelep áll is érdeklődésének középpontjában. Másik jellegzetessége, hogy történészként nem vállalkozik esztétikai minősítésekre, de bőven idéz ilyeneket, sőt általában bőven használ idézeteket. Egyik célja, mint maga említi egy helyen, hogy föltárja és a további kutatások számára hozzáférhetővé tegye a két világháború pusztításai után nem nagy számban fennmaradt dokumentumokat.
A szerző hosszasan foglalkozik a művésztelep létrehozásának előkészületeivel, részletesen ismerteti az ez ügyben folytatott levelezést, a hivatalos iratokat, majd a telep „Házi szabályzatát”, a műtermek elosztásának rendjét, és nem utolsósorban használja a korabeli sajtó tudósításait, híreit. Már itt fölmerül a kérdés, amely a későbbiekben még többször vita tárgya lesz, hogy volt-e, van-e sajátos szolnoki iskola. A különböző utakon járó művészek nyári néhány hetes vagy legföljebb néhány hónapos szolnoki tartózkodása nem tette lehetővé szolnoki iskola kialakulását, de mégis létezett egy többé-kevésbé közös látásmód, amely az alföldi környezet hatására alakult ki. Így ír erről Szabó István: „S bár a telepet iskolának sohasem lehetett minősíteni, volt egy kifelé is megmutatkozó, egységes fellépésük, ezt városunk, illetve az ország műértő közönsége előtt […] demonstrálták.” A továbbiakban a telepet összehasonlítja a nagybányaival, amely „valóban iskola volt” elsősorban Hollósy Simon tevékenysége nyomán.
Külön alfejezetet szentel Nagybánya és Szolnok összehasonlítására. Többek között így ír erről: „Ez esetben azonban inkább a két művészszerveződés félszázaddal későbbi, visszavetített megítélésére szorítkozunk.” Azaz: nem az indulás, nem egy bizonyos időszak, hanem ötven év távlatából hasonlítja össze a két művésztelepet. „Dolgozatunkban több helyen érintjük a témát, mivel meggyőződésünk, hogy mindkét esetben az »utókor« saját indokai alapján túl vagy alulértékeli a múlt század eleji tényleges produktumot. S az ítélet a konkrétumok figyelembe vétele nélkül mindig Szolnok ellen szól. A manipuláció lehetőségének egyik fő oka, hogy a szolnoki telepnek nem volt Réti Istvánja, aki résztvevőként megírta volna a kolónia történetét. Sem olyan művészettörténész mentora, mint az eredményeket már kortársként publikáló Lyka Károly, vagy a későbbiekben Murádin Jenő.”
Idézetek sorával érvel e „manipuláció” ellen, sőt később, a második világháború utáni időszakról írva ismét előkerül ez a téma, immár nem Szolnok és Nagybánya összehasonlításaként, hanem a szolnoki művésztelepnek az ország képzőművészeti életben elfoglalt helyét tárgyalva.
Az első világháborút követő időszakban tragikus eseményeket élt át a szolnoki művésztelep. 1919-ben Szolnok száz napon át frontváros volt, kitéve a Tisza keleti partján álló román hadsereg ágyúzásának, amely súlyos károkat okozott a városban, így a művésztelepen is. A műtermek egy időre lakhatatlanná váltak, csak 1920-ban kezdődhetett meg a helyreállításuk. Az alkotó munka azonban csupán 1923–24-ben indulhatott meg számottevően. 1924-re sikerült helyreállítani mindkét pavilont.
A helyzet azonban sokat romlott a békeévekhez hasonlítva. A súlyos veszteségeket szenvedett ország, s benne Szolnok, nem tudja úgy támogatni a művésztelepet, mint azelőtt. Az egyéni mecenatúra sem volt képes a hiányt ellensúlyozni, hiszen általában nőtt a szegénység. A hiányzó anyagiak pótlására rendezték meg 1933 és 1937 között az úgynevezett kerti ünnepélyeket a művésztelepen, amelyek bevételéből támogatták a művésztelepi munkát. Ezeket a garden partykat később úgy tekintették az ’50-es években, mintha a művésztelepet a városi elit amolyan szórakozóhellyé degradálta volna. Ez köszön vissza Végvári Lajosnak a telep alapítása 50. évfordulójára kiadott könyvéből, amelyről a továbbiakban még lesz szó. Szabó István tagadja a vádakat, a korabeli sajtóból bőven, olykor talán túlságosan is bőven vett idézetekkel bizonyítva, hogy jótékonysági rendezvényekről volt szó.
Voltak próbálkozások külföldi kapcsolatokra, egy ideig ígéretesnek tűnt egy amerikai kapcsolat, amelynek keretében főleg pályakezdő amerikai képzőművészek jöttek volna Szolnokra dolgozni, de ezek a tervek nem valósultak meg. Több szolnoki művész olaszországi ösztöndíjat kapott, mások más országokba utaztak, nemzetközi sikerek is születtek, elég utalni Aba-Novák Vilmosnak és Chiovini Ferencnek a római nemzetközi egyházművészeti kiállításon a jászszentandrási freskók terveivel aratott sikerére, mégis, a helyzet a művésztelepen a két világháború között végig állandó anyagi gondok között telt.
A 30-as évek végén és a 40-es évek elején még nehezebb idők jöttek a művésztelep számára. A zsidótörvények miatt több kitűnő művész kényszerűségből távol maradt a teleptől, másokat katonai szolgálatra hívtak be. 1944-re lényegében megbénult a munka a telepen. A végső csapást azután a front megérkezése mérte rá. A bombázások és az egyéb harci cselekmények ismét romhalmazzá tették a művésztelep műteremlakásait. A város lakossága zömmel a környező falvakba menekült, a mintegy negyven ezres lakosság tizedére csökkent. Megbénult a közigazgatás, megszűnt a közbiztonság, ami a háborús rombolás után megmaradt, azt a lakosság lumpen elemei pusztították el vagy hordták szét. Értékes műalkotások, de pótolhatatlan dokumentumok is elvesztek.
Az új áteremtés szükségszerűsége nem volt kétséges, már 1945 októberében Elek István, a művészeti egyesület vezetőségi tagja felhívást tett közzé a művésztelep új áépítése érdekében. „Az új ászületett demokratikus Magyarországnak nem lehet közömbös, hogy mi lesz a szolnoki művészteleppel. Kötelességünk, hogy új áépítsük a magyar képzőművészetnek ezt a fellegvárát.”
A szándékok azonban nem, vagy csak igen nehezen valósultak meg. A művésztelep lassan heverte ki a háborús veszteségeket, és csak 1956-ra sikerült elérni, hogy a két épület valamennyi műteremlakása a művészi munka szolgálatába állhatott.
A mellékleteket leszámítva a könyvnek több mint a fele az 1945 és 1956 közötti időszakkal foglalkozik. Ez részben indokolt, hiszen a jelenkorhoz közelítve megszaporodnak a dokumentumok, és ez az alig több mint tíz év bővelkedik eseményekben, fordulatokban. Ekkor szűnt meg a törzstag-vendégtag rendszer, a műteremlakásokat állandó lakásként kapták meg a művészek, azaz többé nem jártak nyaranta főleg Budapestről meghívott neves művészek és tanítványaik Szolnokra. Ez különösen jelentős (és kedvezőtlen) változás volt, hiszen megszűnt az alkotók és stílusok korábbi változatossága. Kényszerűen befejezte tevékenységét a művészeti egyesület, a telep irányítása a városi tanács hatáskörébe került.
Szabó István itt ismét fölveti a kérdést, hogy a művésztelep milyen helyet foglal el az ország művészeti életében, közelebbről, hogy milyen az elismertsége, a presztízse. Elismeri, hogy nem tartozik a legtöbbre becsült művésztelepek közé, elmarad Szentendre vagy Hódmezővásárhely mögött, ám ennek okát nem a művészi színvonalban, hanem egyéb tényezőkben látja. Ezeket nem rendszerezi, nem felsorolásképpen tárja föl, de az általa leírtakból a következő okokat vehetjük számba.
A felszabadulás után évekig mindössze négy művész élt és dolgozott a művésztelepen, kevesen voltak ahhoz, hogy súlyt adjanak a kolóniának. Később pedig, amikor már többen voltak, az 50-es években szinte egyetlen ember, Benedek Jenő képviselte a telepet a művészi nyilvánosság előtt, a többiekről szinte teljesen hallgatott a kritika. Ez a jelentős művész a korszak művelődéspolitikájának kedvence lett, díjakat, megbízásokat kapott, majd amikor a politikai helyzet változott 1953 után, olykor ugyanazok a kritikusok támadták, sokszor azért, amiért korábban elhalmozták dicséretekkel.
Sok jelentős művész, akik korábban nyaranta jártak Szolnokra, és a háború után is szívesen jöttek volna, a helyzet változása folytán nem jöhettek, és ez sértődöttséget keltett bennük. Szabó ennek tulajdonítja, hogy a művészeti életben pozíciókba kerülve mellőzték Szolnokot, és még visszaemlékezéseikben, életrajzukban sem említették többé korábbi szolnoki kötődéseiket.
Különösen vitathatónak tartom Lyka Károly Szolnokkal kapcsolatos tevékenységének megítélését. „Az ötvenes években, vagyis az internacionalizmus tetőzése idején azonban már nem volt ajánlatos a szolnoki művészek »nemzeti« célkitűzéseinek, elkötelezettségének hangoztatása. Különösen akkor nem, ha valaki – mint Lyka Károly – élete végéhez közeledve Kossuth-díjra pályázott, amit egyébként hatalmas munkásságával jogosan ki is érdemelt. Ennek érdekében, sajnos, még a valós tények csúsztatására is vállalkozott.” Ugyancsak Lyka Károlyról írva még egyértelműbben fogalmaz: „A legvadabb rákosista időben, 1952-ben nemcsak életművét, de toleráns magatartását is »értékelve« kapta meg a Kossuth-díjat.” Lyka Károly valóban írt elmarasztaló (és dicsérő) sorokat is a szolnoki művésztelepről, azt azonban a szerző csak feltételezi, hogy a Kossuth-díj elnyerése érdekében írt elmarasztaló sorokat Szolnokról.
Szolnok „manipulatív” megítélésében azonban Szabó István Végvári Lajos könyvét tartja a legnyomatékosabbnak. A szolnoki festészet kezdeteinek 100. és a művésztelep fennállásának 50. évfordulóján jelent meg Végvári Lajos Szolnoki művészet 1852–1952 című könyve. Ez a kötet sok szempontból valóban igazságtalanul ítéli meg a szolnoki művésztelepet, például gyakorlatilag zárójelbe teszi a két háború közötti egész tevékenységét, képzőművészetünk ma is klasszikusan tisztelt alakjairól ír lekezelően, mintegy tagadva egész művészetük jelentőségét. A múlttal ellentétben Végvári a korabeli szolnoki művésztelepet a szocialista realizmus valamiféle centrumaként jelöli meg, elsősorban Benedek Jenő művészetére alapozva véleményét. „Ennek a néhány évnek a kritikai megítélése rányomta bélyegét azokra is, akik majd csak az ötvenes évek végén, a hatvanas évektől telepedtek le a szolnoki kolónián. Ad absurdum még azt is mondhatjuk, hogy talán végérvényesen meghatározta a szolnoki művésztelep helyét a 19–20. századi magyar képzőművészetben.” Ad absurdum és talán – valószínűleg a szerző is érezte, hogy véleménye igen-igen vitatható. Ma már nehéz elfogadni, hogy Végvári könyve és általában az 1949–53 közötti kritikák akár csak a 20. század végéig meghatározóak lehettek a szolnoki művésztelep megítélésében, hogy mint Szabó írja, „A művészeti közéletben még hosszú évtizedekig pozícionált szerző könyve bebetonozta a szolnoki művésztelep negatív megítélést.” Ezek a kritikák már az ötvenes évek vége-hatvanas évek eleje óta inkább csak mint kortörténeti dokumentumok szerepelnek a köztudatban.
Említettem, hogy Szabó István könyve a szolnoki művésztelep történetét mindig belehelyezi a város történetébe. A második világháborúról és az utána következő időszakról még szélesebb kitekintéssel ír, fölvázolja a nemzetközi helyzet és a magyarországi viszonyok változásait. Ezek a megjegyzések azonban részben közismertek, részben csak nagyon távolról kapcsolódnak a szolnoki művésztelep történetéhez. Helyenként pedig egészen abszurd véleményt hangoztat. Íme, egy példa: „Valamivel később, a harmincas években Németországban is megjelent a bolsevik eszmékhez hasonlóan marxista indíttatású (kiemelés tőlem B. A. ), de ordító nacionalizmusba forduló hasonló, mindent megmagyarázni akaró eszmerendszer, a fasiszta ideológia.” Ha Szabó István olvasta volna például Lukács György Az ész trónfosztása című könyvét, vagy ha olvasta, végiggondolta volna Lukács érvelését, bizonyára nem írt volna le ilyen mondatot.
Az 1945–48 közötti időszakot a szerző az elszalasztott lehetőségek korának nevezi, ilyen címen ír erről az időszakról. Részletesen foglalkozik a koalíciós idők művelődéspolitikájával. A szolnoki művészekről ebben az időszakban kevés szó esik az országos sajtóban. A művésztelep szinte teljesen kimaradt a felszabadulás utáni fellendülésből. Ekkorra még csak négy műtermet tettek lakhatóvá, kevés művész maradt a városban. Bár rendeztek kiállításokat a városban, és szolnoki művészek szerepeltek országos tárlatokon is, viszonylag kevés szó esett a szolnoki művészekről. A művésztelep háború utáni valódi új ászületését Szabó István az 1948. évre teszi. Ezután azonban már igen hamar érezhetővé vált a művészetpolitika gyökeres fordulata.
Az 1949-től 1953-ig tartó időszak szintén nem kedvezett a szolnoki művésztelep megítélésének. Ebben az időszakban többen háttérbe húzódnak, például Chiovini Ferenc, aki ekkor alig jelentkezett műveivel, öt év alatt mindössze 31 alkotása készült el, Patay Mihály évekig betegeskedett, Bótos Sándor ekkor még kevés alkotói tapasztalattal rendelkezett. A telepről szinte csak Benedek Jenő miatt esik szó az országos és a helyi sajtóban, őt kiáltják ki a szocialista realizmus igazi képviselőjének, és a szolnoki művészet realista értékeit megkísérlik a szocialista realizmus előzményeként bemutatni. Mindez együtt jelentkezik a telep „nacionalista” hagyományainak elítélésével, és valóban okozott később egy ideig bizonytalanságot a szolnoki művészet értékelésében, ha ezt a bizonytalanságot a végeredmény szempontjából és évtizedes távlatokból nem is érdemes túlértékelni.
Szabó István ennek a korszaknak a bemutatásakor is bőven közöl idézeteket az országos és a helyi sajtóból, a „vonalas” kritikákat és riportokat, interjúkat felhasználja a telep és szélesebb távlatban a korabeli kulturális viszonyok jellemzésére.
Az 1953–56 közötti évek a művészi munka gazdagodásának, a művésztelep fellendülésének évei. A szerző itt is megrajzolja az országos és helyi hátteret, a politikai diktátumok enyhülésével megváltozott légkört. Benépesülnek az ekkorra a képzőművészek számára átadott műteremlakások. Ezek egy részét ugyanis évekig kollégiumnak használták. Megszaporodtak a kiállítások, és a szolnoki művészek nevei is mind gyakrabban felbukkantak az országos művészeti sajtóban. 1954-ben megindult a helyi, Jászkunság című negyedéves folyóirat, amelyet majd több mint ötven év után, a helyi értelmiség tiltakozását figyelmen kívül hagyva, megszüntet a megyei önkormányzat a támogatás megvonásával. A folyóirat az első számától kezdve megszűnéséig rendszeresen foglalkozik a művésztelepen folyó munkával, minden számában közöl a szolnoki művészek munkáiból.
1956-ban véget ért a művésztelep történetének egy jelentős korszaka. A határt ebben az esetben nem a politikai események szabták meg, hanem a művésztelep belső fejlődése. Ekkor és a következő egy-két évben ugyanis fiatal képzőművészek sora ment Szolnokra, hogy évtizedekig szinte változatlan csapatot alkotva folytassa munkáját, új korszakot nyitva a művésztelep fejlődésében. Szabó István könyve a témához illően szép kiállításban került az olvasókhoz. Kifogást ezen a téren legföljebb annyit tehetnénk, hogy hiányzik belőle a névmutató, amely megkönnyítené a kötet kezelését. A korábban említett vitatható megállapításaitól eltekintve, alapvetőleg pontos képet ad a szolnoki művésztelep fejlődéséről. Fölvet olyan kérdéseket, elsősorban a telep országos elismertségére gondolok, amelyekről érdemes volna folytatni a vitát művészettörténészek, kritikusok bevonásával, de egyes művészek munkásságának megítélése is lehetne további vita, viták tárgya. (Damjanich János Múzeum, Szolnok)
Az álmosvölgy legendája
Száz éve született Weöres Sándor (1913–1989)
A mai, magát posztmodernnek mondó teória egyik kedvelt fogalma a költő személytelensége. Ez némely jeles tudósok szerint annyit jelent, hogy a szerzőnek nincsen köze az általa létrehozott műhöz, mert a mű önmagát hozza létre a nyelvből – más megfogalmazás szerint minden művet a nyelv hoz létre –, a létrejött műalkotásnak jelentése nincsen, hiszen nincsen szerzője, aki jelentést adott volna neki, a jelentést minden olvasó magának hozza létre az olvasási folyamat – a varázsszóként használt recepció – során. A művek csak a nyelvvel és egymással vannak kapcsolatban – újabb varázsszó: intertextuálisak egymással –, s ha nem képviselik a személyiséget, nem személyesek, akkor még erősebb elvárás feléjük, hogy ne merjenek megszólalni egy közösség (nép, haza stb.) érdekében sem. Ennek a személytelen költőnek első magyar képviselőjét találják meg a Nagy Elmélet hirdetői Weöres Sándorban, aki valóban szeretett szerepekbe, maszkokba bújni, de csak azért, hogy személyiségének valamely aspektusát még jellegzetesebben artikulálhassa. Egész költészetének talán legszebb szerelmesverse A paprikajancsi szerenádja, mert a kistermetű, nőies hangú költő mélyen át tudta élni a nem-macsó férfi kínjait. De megírta a paprikajancsi ellenpárját is, a macsó férfit – őt vágyakozásból – a Grancorn lovag-ban, megkísérelte átélni a női lélekben és testben létezést a Psyché-ben, a még csak kamaszodó gyermek első erotikus élményeit a Fairy Spring-ben, és végül világban bujdosó, énjét kereső alteregóját az önéletrajzként megírt Bolond Istók-ban. Mindezekben a szerepversekben az élet különféle területein megélhető élményeket rögzítette, és minden „személytelennek” mondott arcképben fellelhetők a költők saját vonásai, az emberlét teljessége átélésének vágya. De nemcsak az emberlét teljességét akarta megélni, hanem az egész világ minden létezőjével együtt tudott érezni. Amiként azt a De profundis gyönyörű vallomásában írja:
Kóbor macska szívja csibe vérét:
ennek halálkínját, annak éhét
egyben szenvedem.
Sziklát zúznak, föld húsába törnek:
nem fáj az a kőnek sem a földnek,
de fáj énnekem.
Hogyha bármit ölnek, engem ölnek,
minden kínja, keserve a földnek
rám-csap éhesen…
A hatalmas formátumú, erős önérzetű költő az emberléten túli magasságokkal is megmérkőzik, ezzel újabb tápot adva a személytelenség, a világnézeti transzcendencia bélyegének. Pedig éppen ellenkezőleg: az istenes versek a személyiségnek egy új, különös szféráját, egy sajátos intimitást teremtenek meg, amely egyenesen viszi a költőt a személyiség teljes feltárása felé. Ebből – és a saját maga által emblematikus figuraként megteremtett Proteus-szonettből – származtatják híres „próteuszi” személytelenségét. Pedig az önérzetnek azt a megnyilvánulását, amely a Nyomor (későbbi címe: Ijedtség) című versből emelkedik ki, éppenhogy nagyon is személyesnek kell tekintenünk. A költői öntudat Horatius és Ovidius óta ismert magabiztossága az, ami Isten fölé emeli Weörest, a teremtő művészt:
Költő voltam, szálltam isteni magasban,
magyar szó előttem oda nem hatolt még.
Most szavam botorkál; mert nappal zaklatnak,
s nincs lámpa, gyertya, hogy éj el verselnék.
Amit én a mezőn elvégezni bírok,
tízszer jobban elvégzi akármelyik béres,
de amit a papírmezőn elmulasztok,
az Isten sem viszi nélkülem véghez.
[Kiem. Sz. E.]
Ez a költő – személyes. Minden ellentétpárjában benne van – azaz, mindenből van benne valami, birtokolja a világ minden jelenségét – személyes öntudattal. Ez az öntudat a teremtés birodalmában növekszik isteni méretűvé. Alábbi verse összegzése az ellentétpárok dialektikájának, saját személyisége aspektusainak és végül ön-apoteózisának:
Minden nagyság – kicsinység is. Mert van mégnagyobb, vagy ha
nincs, lehet.
De most elképzelek egy fehér elefántot, – áll képzeletem belső terében
és nézegetem: mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelánszobrocska
figyel,
most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja.
Állandó mérete nincs: – nála se kisebb, se nagyobb nincs –
tehetem mogyoróhéjba vagy a mennybolt teknőjébe: mindegy.
Ily méretnélküli legyen munkám. Se kevesebb, se több,
mint amennyi kinyújtózás egy zsugorodás nélkül erőmből telik,
se pompás, se szegényes: a mérettelen Istennek teremtésével közös
ütemű.
[Kiem. Sz. E.]
A költői mű, mint teremtés, egyenértékű az isteni teremtéssel. A teremtésben a költő azonos Istennel – a halandóságban különbözik tőle. Az embert talán megnyugtathatja a teljességben való feloldódás, a személyiségvesztés – hiszen ezt bizonygatják róla évtizedek óta! –, de a költőt nem. Élete végén született versei arról árulkodnak, hogy benne is megvolt – s talán a halál felé közeledve még erősödött – a „nyomot hagyni” nagyon is személyes, emberi igénye.
Halála előtt nem sokkal nevezte meg önmagát, kettős Én-jének egyik felét „Isten-arcnak.” A földön porladó test nyomaira sok ellenség fenekedik: a pusztító-bomlasztó természet (szél), emberi erők (csaták, ellenfelek, vetélytársak), anyagok (sár). Ellenükben a kettős Én-ben rejlő Istenhez fohászkodik a költő (Az elsüllyedt jelek):
A szél eltörli lépteim nyomát.
A sár eltörli lépteim nyomát.
Itt csata volt
és minden fuldokolt,
más nyom eltörli lépteim nyomát.
Te isten-arc,
kell-e még több kudarc,
a lehetetlen táján mit akarsz?
Őrizni lépteim nyomát.
A másik életszíntér, ahol megnyilatkozásait követhetjük, a társadalomban létező ember, akit talán még nyomósabban sújtottak a közömbösség, a személytelenség, az alakoskodás anatémáival, mint a természetit. Hogy a rejtőzködőalakváltó lényre ki mondta ki először a „próteuszi” jelzőt, ma már feltárhatatlan. Feltételezhető, hogy a metaforát maga Weöres sugallta szonettjével, a Proteus-szal, s ezután vált irodalomtudományi közhellyé „az ő híres, személytelen próteuszisága” (a mű az Átváltozások szonettsorozat darabjaként született és jelent meg). A Proteus-ról könyvtárnyi elemzés született; mindenki boldogan játszott az elemek tobzódásával, az ellentétek halmozásával, ideológiák születtek és dőltek meg. Lássuk a szonettet, amelyben a Proteusként magát ábrázoló költő megjelenik a természetben és a társadalomban egyaránt.
A szonettet Weöres a műfaj (mert a szonett nemcsak versforma, hanem műfaj is) sajátosságainak tökéletes birtokában komponálta: a két quartinában – a négysoros szakaszokban – mutatkozik meg a természet a maga elemeivel, erőivel, ellentéteivel, a második quartina utolsó sorában jelenik meg az ember mint természeti lény: „sár ura”. A kifejezés a bibliai teremtésmotívumot is evokálja. A két terzina – a háromsoros szakaszok – a szonett mélyszerkezetének megfelelően ellentettje az első kettőnek: ez az emberi világ, a társadalom világa. „Bírák és bankosok” ítéleteinek színhelye. Az ember itt teljesen kiszolgáltatott, a legkülönfélébb béklyók kötözik. Az utolsó két sor – ismét a mélyszerkezetet követve – megpróbál „közvetíteni” a két ellentétes rész között: megbékélés nem jön létre, csak a mindent lebíró és az embert fölmagasztaló dac.
A parton Proteus alakoskodik:
most majdnem isten, most a lehetetlen,
most számtalan hűs gyönggyé szerteröppen,
most sziklává mered, most újra híg.
Víz és föld határ-láncára bukik,
de menny s mélység közt lakik: ő a tenger,
keblén sarat ringat, s e szerelemben
sár urává, emberré változik.
Bírák és bankosok areopágja
megméri, sorsa tűhegyen forog,
vagy visszadobják habzó szabad árba
vagy uszonyán ember-gúzs csikorog;
de minden sejtje tengert párolog:
száraz porvert tanyán nem élt hiába.
Az utolsó sor gondolati párhuzam Az elsüllyedt jelek végakaratának. „Őrizni lépteim nyomát.” A társadalom részeként élő költő ugyanolyan igényekkel lép fel a világmindenséggel szemben, mint a természet örök erőivel viaskodó, bár érzékelhető, hogy kínjai, alávetettsége a társadalomban fájóbb. Társadalmi önarcképének megrajzolása közben világosan érthetővé teszi, mitől vált személyisége olyanná, amilyenként ő látja magát – és nem olyanná, amilyenné „újraolvasni, a régit elfeledve újraalkotni” – önmagától megfosztani akarják.
Minden centenárium féloldalas „meglepi” parti. A megvilágosodás pillanatában az összegyűltek lepik meg egymást: ki miért, hogyan ünnepel. Ezek a kánonkarbantartó szertartások már sok tanulsággal szolgáltak az utóbbi időkben. Furcsa értékrendet adnak ki azok a statisztikák, amelyek mutatják, kit lehetett megünnepelni századik születésnapján. Szabó Lőrinc eszünkbe sem jutott, pedig életműve hozzátartozik az ezeréves Magyarország szellemi örökségéhez. Illyés Gyula zászló volt, de lecseréltük, ugyanakkor Márait sem sikerült odatenni a helyére. Csak József Attila maradt leválthatatlan, megunhatatlan. Radnótiért keményen harcolni kellett, költészetét hirtelen divat lett esztétikailag aláértékelni. Weöres ünneplésének egyre gazdagodó programja reményt keltően bontakozik ki, de az egész láthatóan tétmeccs. A hivatalos protokoll 150 éves Gárdonyit ünnepeltetné az első helyen.
Természetesen mindannyian tudjuk, az ünneplésre nem a megboldogultnak van szüksége, hanem nekünk. És az egész nem Weöresről szól. Arról kapunk valamilyen képet, kell-e ennek a kornak maga a költészet, és ha igen, akkor milyen.
Weörest egyelőre nem lehet kiradírozni a kánonból, a Medúzát vagy a Merülő Saturnust ugyan belepheti a klasszikusoknak kijáró aranypor, de a Bóbita él, és folyamatosan hódítja meg a költő leendő olvasóinak új nemzedékeit. A magyar gyermekköltészetnek meghatározó eleme továbbra is Weöres munkássága. A jelenlegi elit csapat még mindig az ő követőiből és tagadóiból állítható össze. Sőt, arra is találhatunk példát, hogy egyes kortársaink gyermekverseiben mind a két tradíció fellelhető. Természetesen a magas tudomány – a kis nemzetek kötelező sznob értékrendjéből kiindulva – továbbra is lenézi a gyermekirodalmat. Attól viszont nem tud eltekinteni, hogy a költészet látványos területvesztései ellenére gyermekek, ifjak és felnőttek továbbra is jelentős mennyiségű Weöres-szöveget hordoznak memóriájukban. Legalább annyit, hogy kényelmesen leérettségizhetnének, ha bennük (és tanáraikban) valaki tudatosítaná, milyen kincsek birtokában vannak. A Weöres-gyermekversek legjava ugyanis merőben különbözik más költők hasonló műveitől. Ezek nem egy meghatározott korosztály számára írt pedagógiai célokkal leterhelt szövegek, hanem a költői életmű (olykor kiemelkedő) részei, amelyek a gyermekközönség számára is tartalmaznak üzeneteket. A centenáriumi mérleg tehát nem arról szól, hogy a Weöres-életmű elevenen hat-e ma is, csupán arról, hogy mely részeire vetült árnyék időközben, s melyek ragyognak egykori fényükkel.
A Weöres-recepció egyedülálló jelenség irodalmunkban. Ő a legvitathatatlanabbul csodagyerek költőnk. A tizenhét éves Csokonai vagy József Attila koravén poeta doctusok, akik már tudják, amit kortársaiktól megtanulhattak, és csak később találják meg saját hangjukat. Weöres azonnal saját hangján szólal meg. Indulása pillanatától értékelik. Még a három „T” tiltó kategóriájába besoroló hatalom is respektálja. De hívei és ellenfelei zavarban vannak művészetét illetően. Csupán élete végén találkozhat igazi mély, szakmai visszhanggal.
Tamás Attila Weöres Sándor monográfiája 1978-ban jelent meg. Úttörő munka volt. Mai szemmel nem is érezhetjük át a bátorságát, ha nem tesszük mellé az Akadémiai Kiadó Kortársaink sorozatának néhány másik, a szocialista realizmus szellemében megírt kötetét. Velük szemben Tamás Attila a kortárs irodalomtudomány nevében mondta ki a korábban elátkozott Weöres Sándorról, hogy a század egyik legnagyobb költője. Ebben, egyébiránt lassan már megszületett a konszenzus, hiszen a költő már 1972-ben megkapta a Kossuth-díjat, négy évvel később az osztrák államnak az európai irodalom jelesei számára alapított díját. (Ekkortájt emlegették egy darabig a Nobel-díj várományosai között.) Tamás monográfiája azonban nem konszenzuskereső volt, hanem provokatív. Kimutatta, hogy Weöres Sándort olyan érdemekért tiszteljük, amelyek a szocialista realizmus hegemóniájának korszakában megtűrhetőek ugyan, de éles bírálattal kell azokat illetni. (Ezt az éles bírálatot később meg is írta Szilágyi Ákos „az ornamentikus személyiség” weöresi változatáról szóló monográfia méretű tanulmányában, de ezt is nehezen lehetett megjelentetni, a kádári konszolidáció idején senkitől sem vették jó néven, ha valaki felkavarta az állóvizeket.)
Tamás Attila könyve afféle szonda funkciót töltött be. Miután megjelenését nem követte botrány, gyors egymásutánban jelentek meg a Weöres-szakirodalom alapművei. 1979-ben Bata Imre Weöres Sándor közelében című elemzését adta ki a Magvető. A könyvekre reagált a kritika, ennek ürügyén elindult egy tágabb diskurzus a Weöres-líráról és a magyar költészet újraértelmezéséről.
A Weöres-szakirodalom eredményeinek összegzését azonban alighanem Kenyeres Zoltán Tündérsípjában kell látnunk. 1983-ban jelent meg, nemcsak az életmű, hanem a korábbi szakirodalom javának ismeretében íródott. Már a címe is telitalálat. Weöres költői hitvallása szól a Magyar Etűdök első versében. „Vadrózsából tündérsípot csináltam.” Mint láthatjuk, a meghatározó tekintélyű monográfia a címben a költőnek azt a varázslatát emeli ki, amely alkalmassá teszi, hogy egyszerre szóljon gyermek és felnőtt olvasóihoz. Ha arra gondolunk, hogy ezt a pályája végéhez közelgő Weöres is olvashatta, a századik születésnap ünnepi fényében ritka happy endre emlékezhetünk.
A Weöres-értékelések azonban – a legnagyobbaknál ez így természetes – a halál után is folytatódtak. Irodalomtörténetünk, irodalmi kánonunk új korifeusai új, példa értékű pozitívumokat találtak a költő életművében. Az egyik a személytelensége, a másik a próteuszi állandó alakváltoztatása. A két tulajdonság ugyan némileg ellentmond egymásnak, hiszen a próteuszi magatartás voltaképpen egy folyamatos, különböző szerepekben megvalósuló személyiségkeresés. Ám annyi mindenben tapasztalhatjuk, hogy az új elméletek prófétáit nem zavarja különösebben, ha az általuk vizsgált anyag egy részéből levont következtetéseik ellentmondásba kerülnek más részekkel, vagy akár az egésszel.
A centenárium valószínűleg új lendületet ad a Weöres-szakirodalomnak is. (Ezt a legalább kétszeresére sikerült József Attila év eredményeit összegezve is tapasztalhattuk.) Egyelőre azonban még leginkább a kultusz felerősítésének ünnepi aktusaiban tudunk gyönyörködni. A tudomány előtt álló feladatokat kevésbé érezhetjük. Üdítő kivételként meg kell azonban említenünk Szepes Erika A mocskos mesterség című provokatív kötetének Weöres-fejezetét. Szepes éles hangon fogalmaz és főként nagyon sok argumentumot talál, idéz annak bizonyítására, hogy a „személytelenség első magyar betetőzéseként számon tartott Weöres” életművének jelentősebb részében egyáltalán nem személytelen. Sőt. Vas István szerint „Weöres a mi századunk legkövetkezetesebb világnézetű magyar költője […], formavilágának próteuszi változásai, sőt váltakozásai mögött szívós szervességgel ugyanazt a bölcseletet fejleszti tovább”. Szepes szerint a weöresi alakváltozatok „a személyiség minél teljesebb artikulációja kedvéért születtek. A költő általuk lélegzik és létezik. Személyisége, személyessége téveszthetetlenül egyedi”.
Hogy Szepes kiáll a posztmodern Prokrusztész ágyába fektetett Weöres-életmű védelmében, az természetesnek mondható. Sokkal érdekesebb lehet számunkra, hogy érveket keresve vitába kerül a hetvenes-nyolcvanas évek Weöres-értelmezőivel is. Az ő számukra is evidens volt, hogy a nagy költő nemcsak próteuszi, hanem tudatosan politikamentes is. Annyira, hogy az indulásakor egyre inkább átpolitizálódó nemzeti kérdéseket is látványosan kerüli műveiben. Ehhez hozzáadódik, hogy ez a tulajdonsága a Nyugat harmadik nemzedékére általában jellemző. Ahogy ironikusan írja önmagukról: „… ezek a formával bíbelődnek, / a múltat bálványozzák és az élő / politikától elhúzzák az orruk, / az életnek hátat fordítanak…”. Aztán dühösen szembefordul a hiedelmekkel: „ha / »szociális« versünk mind megpipáznák, / a plajbász csúcsa elkopik, fogadjunk”.
A Szepes által vezéreltetve újraolvasott Weöres-életmű még az ismerősök számára is meglepetésekkel szolgál. Ő már 1933 áprilisában az újonnan hatalomra került Hitlerre hívja fel Babits figyelmét: „Hitler: A dermedt föld – figyelme – jégcsapként lóg a bajszán.” A háború alatt Weöres olyan igazságot fogalmaz, amelyek ma is figyelemre méltóak: „Amely nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá vagy bohóccá válik. […] A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik, és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát.”
Hasonló újragondolásokra kényszerít bennünket a Psyché. Annak idején egyre növekvő érdeklődéssel követtem nyomon megszületését. Pár éve középiskolai tanárok számára készítettem szakmai segédanyagot, hogyan tanítsák a Psychét. Abban az időben sokat írtam arról, hogyan használják fel a gyerekkorban rögzített Weöres-szövegeket a középiskolában, hiszen a szegény tizenkettedikeseknek többnyire alig marad idejük és energiájuk új versek befogadására. A Psyché tananyagosításának egyáltalán nem örültem. Dolgozatom előszavában le is szögeztem: „Az a tény, hogy a Psyché bekerült a középiskolai tananyagba, irodalomtanításunk eredményeit és hibáit egyaránt tükrözi. Weöres Sándor – irodalmunkban példa nélkül álló – műremekét nem lehet eléggé méltatni, ugyanakkor értékeinek túlnyomó része megközelíthetetlen azok számára, akik nem ismerik a mű hátterét, a magyar felvilágosodás és reformkor költészetét.” (Ezt nem követelhetjük meg a diákoktól, hiszen a huszadik századra specializálódott irodalomtörténészek sem tudnak mindig mit kezdeni Weöres lenyűgözően gazdag tudására alapozott célzásaival. Például lapozzuk fel Schein Gábort, aki egy különben jól használható monográfiában összegezi 2001-ben a szakma addigi eredményeit. De félreértve Kenyeres Zoltánt, azt írja, hogy a Psyché versei „elsősorban Czuczor Gergely poézisével” rokoníthatók. Ez képtelenség. Czuczor már a költőnő számára idegen romantikát képviseli. De ez a különbség Schein fülének nem zavaró.) Persze, aki csupán felületesen ismeri ezt a hatalmas – de nyelvezete miatt mai szemmel, ízléssel nehezen feldolgozható – nemzeti kincset, az is elszórakozhat a kor nagyjai között kalandozó Lónyay Erzsébet csínyjein. Ám maguk a Psyché-versek még az ő számára sem jelentenek különösebb élvezetet. Pedig a mű lényegét, kivételes értékeit ezek a szövegek hordozzák. Ha rajtam állt volna, soha nem engedtem volna, hogy bármilyen emelt szintű érettségi vizsgához – a Psychéből tananyag lehessen, de megértem a döntéshelyzetben levő tanárelitet, hogy saját kedvenc olvasmányélményét ilyen módon is rögzíteni kívánja a következő generációban.
Érdekes gondolati kísérlet lenne a Psychét elhelyezni a középiskolai tananyagban. A helye is meglenne: mi még valaha Jókai Mór És mégis mozog a Föld című regényét elemeztük sok-sok órán első gimnazistaként. Egyszerre tanultuk meg belőle a regény műfaját, és nyertünk betekintést a magyar történelem egyik legizgalmasabb korszakába, a reformkorba. Jókai saját dicsőséges generációjának szintén felejthetetlen érdemű megörökítője, a hiteles szemtanúk jó részét személyesen is volt szerencséje ismerni, nagyon sok lejegyezhetetlen, ám attól még hitelesnek vehető szájhagyományra is támaszkodhatott. Hőseit élő alakok nyomán mintázta: Jenőy Kálmánt Csokonaiként csapják ki a debreceni kollégiumból, Katona Józsefként írja meg nemzeti drámáját, majd Kisfaludy Károlyként lesz sikeres színpadi szerző és irodalmi vezér. A hősökhöz kapcsolódó művek is közismertek, az írónak csak az a dolga, hogy elmossa egy kicsit példáinak konkrétumait, ne zavarják meg az író által kitalált hős önmagában érvényes képét. Weöres művének éppen az ellenkező módszer a lényege. Nem valóságot fest át kitalációvá, hanem kitalált hősöket és műalkotásokat kever a valóságosak közé, hogy – a mű egészének érdekében – ezeket is valóságosként tudja velünk elfogadtatni. Így fiktív és valóságos elemekből fel tudjon építeni egy szuverén – ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenül hiteles – világot. Jókainál állandóan meg akarjuk fejteni, hogy melyik hős, melyik műalkotás mögött milyen valóságos tartalom állhat. (Például a Bánk bán hőseinek briliáns elemzését adja Biróczy, amikor a bemutató előadás kudarcát megjósolja, szerinte ugyanis a színészek nem tudnak felnőni szerepeikhez.) Weöresnél az író által elképzelt hősök és művek az általunk máshonnan ismert valósággal ütköznek. Kitűnő szellemi vetélkedő lehetne kikeresni a valóságmotívumokat a Psychéből. A tinédzser Lónyay Erzsébet unalmas udvarlójának társaságában Kazinczyékat látogatja meg Széphalmon, ott az ifjú Wesselényi Miklóssal „flörtöl”.
De később is találkozik korabeli nagyságokkal, ő is tanúja lesz Berzsenyi Dániel budai utazásának, amikor a költő Bihari Jánossal (Psyché nevelőapjával) húzatja el a nótáját. Sőt, Erzsébetünk egy tévedés folytán Berzsenyi helyett Kisfaludy Sándor társaságát is élvezheti. Erzsébet – lelki – szerelméről, a különlegesen művelt, görögül is verselő Ungvárnémeti Tóth Lászlóról az irodalomkedvelő magyar olvasóközönség korábban mindent egybevéve nem hallott annyi lényegeset, mint amennyit Psyché az ő Fickójára emlékezve leírt nekünk. Weöres még eredeti Ungvárnémeti Tóth műveket is olvastat velünk (közben magában kajánul mosolyog, mikor jövünk rá, ezek már nem az ő agyszüleményei).
Az pedig külön csemege a magyar irodalomtörténészek számára, hogy a kor szigorúan kényes ízlésű irodalomtörténészének, Toldy Ferencnek küldi el Psyché verseit, aki bírálatában kétségbeesetten igyekszik egyensúlyban tartani a belé sulykolt ízlést sértő művek keltette indulatokat a – nála mellesleg tíz évvel idősebb – arisztokrata hölgy iránti köteles tisztelettel. Nem mindenki ismeri az első magyar (először német nyelvű) irodalomtörténet megalkotójának szellemiségét (mostanában kezdjük őt újra felfedezni). De az általa megbírált Psyché-verseket érdemes az ő megjegyzését is figyelembe véve elemezni, hiszen így érthetjük meg – semmin fel nem háborodó korunkból visszatekintve –, mekkora pofont mértek volna az akkori közízlésére – ha léteznek – Psyché versei. (És ez esetben oda lehet kapcsolni a versekhez a Toldy Ferenc úrhoz címzett viszontválaszt, főleg ha szerencsénk egy német nyelvet tanuló osztállyal hozott bennünket össze. Azt ugyanis le lehet fordítani, hogy én már ezer éve magyar vagyok, azért nem vagyok olyan hazafiasch mint Ön, Schedel úr, de így lefordítva már nem olyan hatásos. A megvádolt Psyché öntudatos visszavágása azonban jövőbe mutató: „Magyar századok / Kohójában forrott s ájúlt a vérem, / Hazámat mint természetes leget / Szívom, nem érzem, s róla hallgatok.” Ady replikázik így a magyarságát kétségbe vonó támadóival, és közben Weöres igazolja magát, miért nem írt nemzetről, politikáról.)
A lényeg – a valóság és az alkotói fantázia egysége – mind a történelmi regényben megvalósul, csak az egyik egy jól kitaposott hagyományos út, a másik pedig egy korábban nem létezőnek vélt ösvény, amelyen csak a Weöres Sándor-i képességekkel megáldott nyelvi akrobaták közlekedhetnek.
Persze egy ilyen mű ma egészen más szempontok szerint kerül be a tananyagba. ha bölcsészkarra akarunk menni, amelynek elvégzése során megszerezzük a Psyché olvasásához szükséges ismereteket, akkor először – ezek nélkül – le kell vizsgáznunk a Psychéből. De ha valaki videotékából megszerzi Bódy Gábor filmjét, amelyben Pilinszky János játssza Kazinczy Ferencet, akkor sok minden később rá váró élményt megelőlegezhet magának. Egyébként a tanár sem tehet mást, mint olyan verseket keres, amelyekhez elég a hozzájuk csatolt prózai magyarázat. Akiben van a költészet iránt affinitás, abban kényszertáplálás közben is megnő az étvágy.
Kiválóan alkalmas ez az anyag, hogy segítségével tárgyaljuk – akár középiskolás fokon – Weöres próteuszi tulajdonságát. (És ezzel együtt vonzalmát az erotikához, amely a tanuló ifjúságnak még érdekesebb téma lehet.) A szerepjátszás egyébként alapvető költői, sőt emberi tulajdonság. Gyulai Pál is káros szerepját-szásnak ítélte meg Petőfi forradalmi költészetét. Tanulmánykötetek sorát lehetne megírni az erőltetett szerepjátszások káros hatásáról, de Weöres Sándor éppen abban különbözik másoktól, hogy nála a szerepjátszás nem külsődleges eszköz, hanem maga a lényeg. Az ő szelleme szerepekben reinkarnálódik Bóbitától a Merülő Saturnusig. Még azt sem mondhatnánk, hogy szigorúbb elvek szerint szelektál a szerepek között. „Minden bő kabátba belebújnék”, mondja, amikor arról fantáziál, mit csinálna szellőként. Ez a tulajdonsága teszi alkalmassá, hogy gyermekeknek való verseket írjon ő maga. Ezt a tulajdonságát programként hangsúlyozza nyilatkozatokban és műalkotásokban egyaránt (például Proteus című verse). Amikor első kamaszkori erotikus élményeiről ír (Fairy spring, 1946–61), akkor sem a megtörtént realitások érdeklik, hanem az egykori fantáziálásait eleveníti fel, amelyekben a még alig férfiasodó kamasz férfi szerepben képzelte el magát, arról ábrándozott, hogy a gyönyörű nevelőnő vezeti be az erotika titkaiba, és első szerelme, egy gyönyörű kamaszlány iránt – némi viszontagságok után – szintén tökéletesen beteljesül. Weöres egész költői életművének alapvető sajátossága az erotika iránt megőrzött gyermeki kíváncsiság. Gyermekversként használt szövegei is tele vannak rejtett vagy kevésbé rejtett erotikával. A Psyché költői teljesítményét lehet különböző osztályzatokkal illetni a Weöres-életművön belül, arról azonban nincs vita, hogy az erotikus fantázia és a szerepjátszás ebben az alkotásában éri el tetőpontját. Psyché bőrébe – és pszichéjébe – bújva most boldogan éli át mindazt, amit a nő által érzett szexuális élményekről addig megtudott. Egy idő után túlságosan is elszabadult benne a kíváncsiság.
Egy hangsúlyozottan valóságként kínált történetből ugyanis már kilógnak az olyan epizódok, mint ami Kazinczy házában játszódott le, amikor Erzsike népes társaságban – féltékeny vőlegényét bosszantandó – irányozza magában a nagy Wesselényi „tsaládfát”. (Természetesen meg is verseli az eseményt utólag!) Ebből az erotikából talán a kevesebb több lenne, de egy remekmű nem – interaktív – kívánságműsor. Olyannak kell elfogadnunk, amilyen. A férfi és a nő különbözősége filozófiájának kulcsproblémája. Megfejtendő titok, hogyan kerül a Rongyszőnyeg gyerekdalai közé (143) a nő és a férfi lényegét szigorú mércével egybevető költemény. Az indítás feminista elkötelezettséget sugároz: „A nő: tetőtől talpig élet. / A férfi nagyképű kísértet.” A további eszmefuttatásokat érdemes lenne a Psyché olvasóival átbeszélni, itt elég annyit megemlítenünk, hogy a férfi „csak akkor él – vagy tán csak élni látszik – / ha nők szeméből rá élet sugárzik”. A nőről szóló laudációnak csak az utolsó, összegző tételét emelnénk ki: „… végső, királynői díszruhája / a meztelenség”. Ugyanezt mondja ki a 13 éves Psyché a „Patak parttyán” Isti Pistinek: „Ne nézz ide, tsak oda, / Mert nints rajtam rokola, / Tsak fejembe korona…” Nem csoda, ha Weöres – ha nem is életműve, de életfilozófiája koronájaként – belülről is kipróbálta a tökéletesebb emberi létet.
Sajátos nézőpontból tekintünk egy fölbecsülhetetlen értékű műalkotásra. Nem az a kérdés, hogy mit értünk, hanem mit tudunk megérteni belőle. Ez egyébként a Weöres-életmű más értékeire is vonatkoztatható. A centenárium programja örömmel tölthet bennünket el, ám ugyanakkor egy kis félelemmel is. Nem sodródunk-e a könnyebb ellenállás felé, a költő vitathatatlanul máig népszerű verseit felidézve, nem mondunk-e le a nehezebben eladhatókról. Mert az életmű ezekkel együtt teljes, mi is így lehetünk teljesebbek.
1.
A pragmatizmus, szögezi le az Ulysses írója – humanizmus. * James Joyce, az oxfordi Ferdinand Scott Schiller filozófusprofesszort idézve korai (1903-ban kelt) írásában, ugyanazt pendíti meg, mint Weöres Sándor egyik, de annál több példálózásra előcibált, amúgy a költő Lovász Pálhoz írt levelében.
„Úgy vélem, verseimből az fog valamit érni (ha van bennük ilyen), ami oly használható, mint az ekevas. Arra szolgálnak ezek a versek, mint a mintaképeik: hogy az emberi lelket megszabadítsák az individualista erre-arra hányódástól, mélyebb és magasabb lehetőségeire ébresszék, az egyetemes és örök mértékre figyelmeztessék…”
A vers mint ekevas. Metafora. Bármilyen mélyre elásható, vagy ássa magát, amikor előkerül, akkor is csak a földet kell bolygatni előbb általa, aztán érte: a földbolygató pragmatizmusért. Természetesen más fekvésben gondoljuk mi ezeket a dolgokat, másban Weöres vagy James Joyce. Ám ha már előhozakodtunk az ekevassal, a szántóvető „műhelyéből” vissza kell hátrálnunk a kovácsműhely szerszámai közé, onnan pedig az iskolapadba. Vedd elő az uj adat, és olvasd meg a szótagokat. Vagy még korábbi „műhelytanítványhoz” intézett, számtanórai tanács: olvasd (számold) meg az uj adon. A költő a maga uj ának „kellékével” a Merülő Saturnus című versben bukkan fel, bukik alá, méghozzá a teljesült gondos gondtalanságából a célszerű kor elkergetettjeinek legutolsójaként:
… Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt
deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta – bolond! –
és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő
védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,
hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,
minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe
a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.
Ez arra is példa, hogy a humanizmus helyett (és nevében), hogyan (és mire?) épül a fordított, a tudományvallásnak ellenállni nem tudó – hierarchia. És lopva bár, de bejelenthetem, hogy mind kezdetben, mind most a végén, én is használom az ujjaimat a metrum-számláláshoz. (Ugyanis mindig kéznél vannak.)
2.
Hogy Weöresről írjak valami személyesebbet? Miért ne írjak róla?
1970. június 3-án Károlyi Amyval Komlón járt, akkor dedikálta az Egybegyűjtött írások első kiadását, ami még csak 2 kötetes volt. Sajnálja, ne sajnáljam a véletlent, besodródtam (első feleségem után) a dedikációgyűjtők egyáltalán nem rövid sorába. A költő házaspár elé kerülvén, feleségem természetesen „Botár Attilánénak” íratta be a nevét a kötetbe, Weöres Sándor fölemelte a fejét. „A Botár Béla rokonai?”
Apám, én már beletörődtem régen, mert afféle fővárosi érdekesség ez: mindenkit ismert, aki irodalmár, és később is meggyőződhettem róla: őt is mindenki ismerte, aki irodalmár Pesten. És Budán… Bölcs vidéki ne csudálkozzon ezen sokáig, hiszen a több központú magyar irodalom már az első elvesztett világháború után a fővárosba torlódott össze. „Szent Isten… ennyi író Pesten!” Így a fiatal Bartalis János kiált föl, megpillantva a Fáklya 1919. május 10-i számában az Írói Direktórium megalakulásának aláírói névsorát. (Több mint félezer csatlakozó; ez akkor is sok, ha a históriai távlatból nem is vesszük tekintetbe, hogy írók, vagy csupán aláírók voltak.) Weöresék – ezen a röpke kérdés-felelet játékon kívül – különösebb nyomot nem hagytak bennem a tülekedésben. Még – emlékszem – elmondtam Sándornak, ha már apámra kérdezett, hogy ő ajándékozott meg 1957-ben az első gyűjteményes Weöres-kötettel, a Hallgatás tornya volt a címe. 56-ban, javított ki feleségem. (Akkor aligha, gondoltam, hiszen apánk kiszabadításáig a miskolci börtön vendéglátását élvezte.) Kis tanakodás után megállapodtak Amyval, hogy a könyv csakugyan ’57-ben jelenhetett meg, csak a címlap nominális adatai megbízhatatlanok. Süldő könyvtárosnak, nekem, ez a tisztátalan adat sokat jelentett. Kézfogással, kézcsókkal búcsúzott a két házaspár.
Nos, nem sorolom a neveket, a magyar irodalom akkori alkotóival kikkel kerültem meghittebb, „pályatársibb” kapcsolatba, annyi legyen elég, hogy az arányérzék istennője megóvott a Weöres Sándorral való túl gyakori találkozástól. Miért is? Engedtessék meg a paradoxon, a platóni: túl sokat tudtam arról, amit én nem tudok. Fogalmazva bátrabban: túl sokat tudtam arról, amit csak Weöres tudott. Feltehetőleg zavart volna álmaim megvalósításában.
Megpillanthatja, akit érdekel akkori olvasmánylistámon a perzsa költők antológiáján át (Simon Róbert szerkesztette) egészen Lélek idézése műfordítás-gyűjteményig azt, amit Weöres elém állított. Már nevezzem én is a nevén. Az ekevasat, ami sebzi a földet, ha jól élezik. A föld, ami elnyeli az ekevasat, amikor az már tovább nem élezhető. melyiket szeressük, melyiket sajnáljuk? Itt lép közbe némi ficammal a későbbi Próteusz, aki „a parton” […] „alakoskodik”.
Alakoskodásom egy feltételezett görög költőnő, Atthisz alakmásának megrajzolásában, így új életmű világra kínlódásában merült ki. De. Nekem a Babits Ladomeia verses drámája volt inkább a szemem előtt. A Psyché körül túl nagy feneket kerítettek, hallgattak Füst Milánról, noha – feltételezem – Weöresnél a 40-es évek második felében testi és lelki vándorlására készen állhatott a „Lónyai-lány”, már „csupán” meg kellett írni. Ugyanis – többek között – ezt írja Csöngéről Füst Milánnak 1947-ben:
„[…] Ez a kötet, úgy érzem, egyenértékű a válogatott verseiddel. Úgy sejtem, körülbelül az történt: Te a költőnő gyarló írásaiban igen mély, női élményvilágot leltél; s ezt a határtalan mélységű femininumot hangszerelted méltóképpen. Így létrejött az a paradox helyzet, hogy Sappho óta Nálad szólalt meg a női lélek alapvető, igazi, teljes regisztere (és, ki tudja, talán Sappho dalait is férfikéz simította, tán Alkaiosé, hiszen hanghordozásuk azonos!).
Ebben a kötetben a női élményvilág oly erővel szólal meg, hogy értéke a legmagasabb férfi-lírával azonos: és ez, Sappho óta, tudtommal egyedülálló. – Tán nem is baj, hogy néha a nőialt-hangon túlságosan is felülkerekedik a Te basszusod; néhol a férfihangot lehetetlen fel nem ismerni. Talán mégjobban nőimitátorrá kellett volna válnod, mint azt nagyjából úgyis megtetted. – A kötet azonban mindenképpen hallatlanul nagy; csoda-szerű, mint a lángoló csipkebokor.” […]
„… mint a lángoló csipkebokor”. Weöres Sándor lelkendezése a Szántóné Kaszab Ilona verseiből átírt, „Milán bácsi” által 1934-ben kiadott könyvnek szól, a Szavak az árnyékomhoz c. kötetről. Amelynek bevezetőjében, előszavában Füst Milán nem titkolja elődjeit, s így azt sem, hogy Tolsztoj is „megmunkálta Aniszija parasztasszony önéletrajzát – s meg vagyok róla győződve, hogy átdolgozott verses ouvre is akadna elég, csak épp ezek történéseiről nem értesülünk.” Eddig Füst Milán. Azonban meg lehet toldani mindezt a középkori trubadúrköltészet kutatóinak még most is eleven kételyével: vajon minden egyes trowairitz (a trubadúr női megfelelője) keblében női szív dobogott-e.
A fent idézett, Füst Milánhoz címzett, Weöres-levélrészlet kicsit árnyalja a Psyché keletkezésének, posztmodern vétetésének kérdését. Sőt, mondhatjuk: túlléphetünk ezen, mert meg is haladja a kérdést azzal a féktelen, teremtmények számára elérhetetlen, de nem teljesíthetetlen óhaj al, hogy „egyszerre két helyen lenni, költő, két nemben, két korban, két nemű olvasónak”. Mindaz, amit a Psyché alkotója a 19. századi Magyarországba és Európába ágyazva elmond, az az értesülés nem csupán nyelvi, históriai, pszichikai, szociológiai és esztétikai vonatkozásaival élhető át. Hiteles etikailag, hiszen a főhős(nő) személyiség ként áll előttünk, alkalmi „én”-je minden esetlegességével, sebezhetőségével, sértettségével, szenvedéseivel és szenvedélyeivel el- és leszámolva.
3.
Végül a levegőből (levegőégből) érkező – ám inkább a barlangrajzokkal, árnyjátékkal, modern városi falfestmények primitíváival rokonítható – Próteusz alakjával szeretném megajándékozni múlandó önmagunkat. Az érkező és a fölröppenő madár mozdulatfázisa A hallgatás tornya kis ábráiban tűnik elénk. Egy és ugyanaz, mondanánk, belemélyedve a kis kép látványába. Nem egészen. Az egyszerűen fölrajzolható, utánozható, madár-sziluett rejteget, egy virágot is, egy harmadik képet, értelmet, s ez, amiért bátorkodtam Az égből érkezett Próteusznak nevezni a kis könyvdíszt. Weöres alkotását. Akárhonnan integet, bármelyik évezredből, a Kozmosz bármelyik csillagáról: viszonozzuk üdvözletét.
* Barbarism, says Professor Schiller, may show itself in philosophy in two guies, as barbarism of style and barbarism of temper, and what is opposed to barbarism is Professor Schiller’s philosophical creed: Humanism, or, as he sometimes names it, Pragmatism. In Humanism = J. Joyce: Occasional, Critical, and Political Writing. Oxford, 2008., (97. p.). [vissza]
A média szemmel láthatólag szeretné pontosan meghatározni, mikor jön létre gazdasági életünkben az úgynevezett „nagy alku” 2. Rossz kérdés. A kérdés, amit fel kell tennünk, így hangzik: mi legyen a tárgya a „nagy alkunak”, hogy az működjön az átlag amerikai számára?
Amikor a középosztály lecsúszik, 46 millió amerikai él szegénységben, és egyre nő a szakadék a dúsgazdagok és a többiek között, olyan „nagy alkura” van szükségünk, amely nem a milliárdosokat, hanem a dolgozó családokat védi.
Olyan időszakban, amikor a vállalati tiszta nyereség rekord szintet ér el, de a társasági adó szintje 1972 óta a legalacsonyabb, és amikor minden 4 nyereséges vállalatból 1 egyáltalán nem fizet szövetségi nyereségadót, olyan „nagy alkura” van szükségünk, amely véget vet a vállalati kiskapuknak és biztosítja, hogy az amerikai cégek hozzájáruljanak a költségvetési hiány csökkentéséhez. A költségvetési egyensúlyt nem az idősek, a gyermekek, a betegek és a szegények rovására kell megteremteni. Nem szabad csökkentenünk a társadalombiztosítási kiadásokat, a hadirokkantak ellátásait, a Medicare és a Medicaid juttatásokat, az oktatási költségvetést, és más olyan kiadásokat, amelyek az amerikai dolgozó családok millióinak lehetőségeit és életszínvonalát csökkentik.
Mielőtt megkötnénk a „nagy alkut”, szigorú és józan pillantást kell vetnünk arra, mi is megy végbe valójában hazánk gazdasági életében. Ennek során be kell vallanunk, hogy a világ fejlett országai közül az Egyesült Államokban a legnagyobb az egyenlőtlenség, ami a vagyoni és fizetésbeli elosztást illeti, és ez az egyenlőtlenség – az 1920-as évek végétől eltekintve – sokkal nagyobb a korábbiaknál. Napjainkban a 400 leggazdagabb amerikai kezén nagyobb vagyon van, mint az amerikaiak 150 milliós népességét kitevő alsóbb rétegeinél. A legfelső 1%-ba tartozók rendelkeznek a teljes pénzügyi vagyon 38%-ával, míg a lakosság 60%-a kezében mindössze 2,3 százalék van. Bármennyire hihetetlen, a Federal Reserve (FED) 3 múlt évi beszámolója szerint a középosztály nettó bevétele 2007 és 2010 között átlagosan 40%-kal csökkent. Ez annyi, mintha egy átlagos család 18 évi megtakarításait vonták volna el.
A jövedelmek ilyen mértékű elosztása egyre rosszabb. Ha hinni lehet a legutóbbi kutatási eredményeknek, azok azt mutatják, hogy az új jövedelmek, azaz a frissen munkába állók fizetései, 2009–2011 között mindössze 1%-kal emelkedtek.
Amerikában az átlagos középosztálybeli család éves jövedelme 1999 óta közel 5000 dollárral csökkent, az inflációval korrigálva. A valós munkanélküliségi ráta nem 7,7%, hanem 14,3%, ha beleszámítjuk mindazokat, akik már feladták, hogy munkát találjanak, valamint azokat, akik csak félállásban dolgoznak, holott szeretnének teljes állásban dolgozni. Rendkívül magas a fiatal munkanélküliek száma, és sok millió fiatal nem tud megbirkózni a tanulmányi kölcsönök viszszafizetésével. Amikor a középosztály kiszélesítéséről beszélünk, nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a 2010 óta létrejött új állások fele rosszul fizetett, mindössze 7,80–13,80 dolláros órabért biztosít.
Napjainkban ezzel a gazdasági valósággal találja szembe magát az emberek nagy többsége, s ez az, amit figyelembe kell vennünk, amikor költségvetési csökkentésről és a „nagy alkuról” beszélünk.
A Szenátus költségvetési bizottságának tagjaként álljanak itt az általam prioritásokként kezelt tételek:
Olyan költségvetésre van szükségünk, mely amerikaiak millióit visszavezeti a tisztességes fizetést biztosító munka világába az omladozó infrastruktúra helyreállítása, a fosszilis energiáról a megújuló energiaformára való átállás és energiatakarékos energiaformák kiépítése révén.
Olyan költségvetésre van szükségünk, mely lehetővé teszi, hogy valóra válthassuk az időseknek, a hadirokkantaknak és a legkiszolgáltatottabb rétegeknek tett ígéreteinket, biztosítva számukra a társadalombiztosítási ellátásokat, a Medicare és a Medicaid juttatásait.
Olyan költségvetésre van szükségünk, amely garantálja, hogy a leggazdagabb amerikaiak és a legnyereségesebb vállalatok korrekt adózással járuljanak hozzá a költségvetéshez. Véget kell vetnünk a vállalati kiskapuknak, melyek lehetővé teszik a Wall Street bankjainak, a nagyvállalatoknak és a multimilliárdosoknak, hogy évente több mint 100 milliárd dollárral károsítsák meg a költségvetést, pénzeiket a Kajmán-szigetekre és más adóparadicsomokba menekítve.
A szövetségi költségvetés sokkal több puszta számsoroknál. Olyan értéknyilatkozat, amelyért valamennyien egy nemzetként vállaljuk a felelősséget. Olyan „nagy alkuért” kell küzdenünk, amely igazságos, és lehetőséget ad a középosztály számára lehetőségeinek kielégítésére. Vissza kell utasítanunk minden olyan megközelítést, mely továbbra is a dolgozó családok gazdasági ellehetetlenítése irányába hat.
The Hil 4
STRIKER JUDIT FORDÍTÁSA
1 Demokrata párti (USA) szenátor, a Szenátus költségvetési bizottságának tagja. [vissza]
2 A „nagy alku” Obama elnök kiegyezési törekvése a republikánusokkal annak érdekében, hogy a költségvetési hiányt ne a kiadások csökkentésével, hanem a bevételek növekedésével mérsékeljék. [vissza]
3 Az Egyesült Államok Szövetségi Bankja. [vissza]
4 Az Egyesült Államok Kongresszusának hivatalos, időszaki kiadványa. [vissza]
Múmiasrác és az ő ebe
Rovatunkban két dokumentumot közlünk. Fidel Castro utolsó levelét Hugo Chávez Fríasnak, amelyet a Bolívári Forradalom vezetőjének, Venezuela 2012-ben újraválasztott elnökének írt, egy nappal azelőtt, hogy nyilvánosságra hozták volna hazatérését kubai gyógykezeléséről. Alig három hét múlva, 2013. március 5-én Chávez meghalt. Az április 14-ei elnökválasztáson legközelebbi munkatársa, Nicolás Maduro alelnök lett Venezuela elnöke. A másik dokumentum a kiváló argentin költő, Juan Gelman 1995-ben írt nyílt levele unokájához, akit fia és fia feleségének 1976-ban történt meggyilkolása után több mint egy évtizeden át eredménytelenül keresett az argentin katonai diktatúra éveiben mexikói száműzetésbe kényszerült költő. A meggyilkolt szülők újszülött gyerekeit az úgynevezett Condor-terv alapján ajándékozta el az az argentin katonai diktatúra gyerektelen és gyereket igénylő híveinek, illetve más latin-amerikai katonai diktatúra azonos igényekkel fellépő házaspárjainak. Az Uruguayba elajándékozott kislány már huszonhárom éves volt, amikor nagyapja rátalált, csak ekkor ismerhette meg valódi történetét, tényleges rokonaival pedig felnőttként találkozhatott. Macarena addig viselt neve helyett felvette a Gelman García keresztnevet. (S. A.)
Kedves Hugo!
Örülök, hogy visszatérhettél az amerikai föld darabjára, amelyet annyira szeretsz,és a testvéri néphez, amely téged annyira támogat.
Szükség volt erre a hosszú és szorongató várakozásra, bámulatos fizikai ellenállásodra, és az orvosok tíz éves elkötelezettségére, hogy számunkra ez bekövetkezhessék.
Mindenképp illő megemlékeznem legközelebbi családtagjaid fáradhatatlan jelenlétéről, a forradalmi vezérkar elvtársainak, az általad új áteremtett és új felszereléssel ellátott Bolivári Fegyveres Erők, a világ összes becsületes emberének rokonszenvéről, amit irántad tanúsítottak.
Különleges említést érdemel a venezuelai nép mindennapos, lelkes és semmi máshoz nem hasonlítható üzenete. Ennek köszönhető Venezuelába való boldog visszatérésed.
Nagy élettapasztalatra tettél szert, Hugo, a szenvedés és az áldozatvállalás nehéz napjaiban. Most, hogy nem rendelkezünk azzal a lehetőséggel, hogy naponta élő szóban kapjak híreket tőled, visszatérünk a levelezés módszeréhez, amit éveken át gyakoroltunk.
Mindig az emberek közti igazságért küzdöttünk, nem félve az évektől, hónapoktól, napoktól vagy óráktól, kellő alázattal tudomásul véve, hogy az emberiség legkritikusabb korszakában adatott meg élni nekünk. Népem, miként a tiéd, holnap értesül Venezuelába való visszatérésedről.
Mindezt a legteljesebb titoktartásban kellett elrendezni, nehogy megkönnyítsük a fasiszta csoportok terveit, akik cinikus merényleteket terveznek a Bolivári Forradalom ellen.
Mikor vége lett a szocialista tábornak és részekre hullott a Szovjetunió, az imperializmus, a blokád kiélezett fegyverével, vérbe akarta fojtani a Kubai Forradalmat. Venezuela, a megosztott Amerika valójában kicsiny országa, képes volt arra, hogy megakadályozza ezt. Idő hiányában nem teszek említést az Antillák, Közép- és Dél-Amerika számos országáról, kiket Venezuela, nagy gazdasági és társadalmi terveinek megvalósítása közben, ugyancsak testvéri módon támogatott.
Mindezért, a világ valamennyi becsületes embere igen nagy figyelemmel kísérte „a híreket Chávez egészségi állapotáról”.
A végső győzelemig!
Erős öleléssel
Fidel Castro Ruz
(D. u. 8 óra 35 perckor
2013. február 17.)
Hat hónap múlva tizenkilenc éves leszel. 1976-ban születtél, valamelyik októberi napon, egy koncentrációs táborban. Kevéssel születésed előtt vagy azután, ugyanabban a hónapban és évben meggyilkolták apádat, kevesebb mint fél méter távolságból, tarkólövéssel. Védtelen volt, egy katonai kommandó ölte meg, talán ugyanaz, amelyik elrabolta, anyáddal együtt, augusztus 24-én, Buenos Airesban, és az Automotores Orletti nevű koncentrációs táborba vitte őket, Floresta közepén, a katonák „Kert”-nek keresztelték el. Apád neve Marcelo volt. Anyádé Claudia. Mindketten húsz évesek voltak, te hét hónapos, anyád hasában, amikor ez történt. Anyádat azután máshová vitték – és vele téged –, amikor a szülés ideje bekövetkezett. Magányosan hozott világra, a katonai diktatúra cinkos orvosának tekintete előtt. Elvettek azután tőle, és utad – mindig így történt ez akkoriban – egy meddő katona vagy rendőr házaspárhoz, vagy bíró vagy újságíró párhoz vezetett, a rendőrség vagy katonaság híveihez. Volt efféle baljós lista mindegyik koncentrációs táborban: a rajta levők a táborban szülő nők elrabolt gyerekeire vártak, az anyákat, néhány kivételtől eltekintve, a szülés után azonnal meggyilkolták. Tizenkét éve ért véget a katonai diktatúra kormányzása, és anyádról senki sem tud semmit. Apád hamvait viszont tizenhárom év elmúltával megtalálták, a katonák egy kétszáz literes zsíros tartályba meszet és homokot töltöttek, és úgy hajították a San Fernando-folyóba. Tabladában van eltemetve. Legalább is ennyit lehet sejteni róla.
Nagyon furcsa számomra gyerekeimről, mint szüleidről szólnom, hiszen nem lehettek azok. Nem tudom, hogy férfi vagy-e, vagy nő. Csak azt tudom, hogy megszülettél. Fiorello Cavalli, a Vatikán titkárságán dolgozó atya megerősítette ezt 1978 februárjában. Azóta egyfolytában azt kérdezem, mi lett a sorsod. Hol erre gondolok, hol arra. Egyrészt, kétségbe ejt az, hogy „apá”-nak nevezel egy tolvaj katonát vagy rendőrt, szüleid gyilkosainak valamelyik barátját. Másrészt azt akartam, hogy bárhová is vessen a sors, neveljenek tisztességesen, kapj sok szeretetet. Kétségkívül sohasem feledkeztem el arról, hogy valaminek hibáznia kellett ebben a szeretetben, nem is azért, mert mai szüleid biológiai értelemben nem azok – mint mondani szokás –, hanem azért, mert valamiképpen tudomással kellett lenniük arról, hogy mi a te valódi történeted, és amikor megismerték azt, meg is hamisították. Azt hiszem, sokat hazudtak neked.
Azokban az években sokszor gondoltam arra is, mit teszek majd, ha megtalállak: kiragadlak-e onnét, ahol fogadott szüleid közt élsz, és ez esetben velük kell megállapodnom, hogy ezt megengedjék nekem, hogy láthassalak, veled lehessek, megmondhassam neked, ki vagy, honnan származol. Ez a töprengés többször is erőt vett rajtam, mikor lehetőség támadt, hogy a Plaza de Mayo nagyszülei megtaláljanak téged. Aggasztott, hogy nagyon kicsi fiú vagy lány voltál ahhoz, hogy megérthesd, miért nem a szüleid, akiket szüleidnek hittél, és akiket bizonyára szüleidként szerettél. Fájt nekem, hogy kettős sebet okozok neked, ami széthasítja személyiséged szövetét. De már nagy vagy. Megtudhatod, hogy ki vagy, és eldöntheted, milyen sorsot választasz. Léteznek a nagyszülők vérbanki adatai, amelyek tudományos pontossággal igazolhatják az eltűntek gyerekeinek eredetét. A te eredetedet.
Szinte annyi idős vagy most, mint a szüleid, amikor megölték őket, hamarosan idősebb is leszel. Ők örökre húszévesek maradtak. Sokat álmodtak rólad, és arról, hogy te lakhatóbb világban fogsz élni. Szívesen beszélnék neked róluk, és örülnék, ha beszélnél nekem magadról. Hogy felismerjem benned fiamat, hogy felismerd bennem azt, amit apádból őrzök: mindketten az ő árvái vagyunk. Valamiféle módon véget vetni annak a kegyetlen csöndnek, amit a katonai diktatúra a családi életben teremtett. Hogy visszaadjam neked a történetedet, és nem azért, hogy elragadjalak onnét, ahonnét nem akarsz kiszakadni. Már mondtam, felnőttél.
Marcelo és Claudia álmai nem valósultak még meg. Mintha te sem volnál, aki megszülettél, és ki tudja, hol vagy, kikkel élsz. Talán zöldesszürke a szemed, mint fiamé volt, vagy gesztenye színű, mint asszonyáé, akinek a tekintetében különös, kópés csillogás élt. Netán kiléphetsz ebből a titokból, hogy belépj egy másikba, találkozz nagyapáddal, aki terád vár.
1995. április 12.
KISS GÉZA FORDÍTÁSAI
Múmiasrác
Az emberi közösségek két alapvető jellemvonása
E folyóirat egyik korábbi számában (vö. Szerdahelyi I. 2012) ismertettem azokat a kutatási eredményeket, amelyek szerint az emberi faj genetikailag átöröklődő sajátossága az, hogy közösségi lény. Az alábbiakban annak szeretnék utánajárni, mi minden rejlik e megállapítás mögött.
Közösségeknek (ideológiai értékhangsúllyal „kollektívák”-nak) neveztük régebben „az egymással együttműködő emberek társadalmi egységeit” („integrált alakzatait”, „azonos társadalmi jellemvonásokkal rendelkező halmazait”), és a szociológiai-szociálpszichológiai szakirodalmon kívül manapság is jobbára így járunk el. Az utóbbi tudományágakban azonban e kifejezést háttérbe szorította a köznyelvben jóval bizonytalanabb körvonalú csoport szó divatja. 1
Jómagam maradnék a közösség kifejezés mellett, de idézeteimben és utalásaimban természetesen meg kell hagynom a csoport szót – vagy stiláris okok miatt a közösséggel váltva használom –, hangsúlyozva, hogy e kettő nálam ugyanazt a fogalmat jelöli, melynek alapvető jellemvonása szerintem az, hogy
a.) közös érdekek által összekapcsolt emberek együttese,
b.) akik ilyen érdekeik érvényesítése végett együttműködnek egymással. 2
A közösségek létének objektivitása
Az, hogy bizonyos embereket összekapcsolnak-e közös érdekek, s ezek érvényesítése végett együttműködnek-e egymással, objektív ténykérdés, és ilyen módon teljesen független attól, hogy az illető közösség tagjai tudatában vannak-e ilyen összetartozásuknak, s milyen mértékben tudatosítják ezt magukban. Ugyanígy nem kritériuma a közösségi létnek az, hogy más közösségek felismerjék e közösség létét. (A titkos társaságok hatékony működésének pl. éppenséggel az a feltétele, hogy a kívülállók ne tudjanak létezésükről.) A közösség tagjainak tudatossága, illetve az, hogy e közösségnek milyen az ismertsége, társadalmi tekintélye, megbecsültsége – az újabb szociológia divatszavával „reprezentációja” 3 –, csupán az érdekérvényesítő tevékenységét elősegítő vagy fékező tényező, de a közösség létezésének kérdését nem érinti.
Közös érdek és együttműködés nélkül az emberek, akárhányan is vannak, nem alkotnak közösséget, csupán csoportosulást, sokadalmat, véletlenszerűen feltorlódó tömeget. Fontos azonban felfigyelnünk arra, hogy amiként minden érték konkrét élethelyzetekhez kötött, az érdekeknél és ezek érvényesítésénél ugyanilyen változások tapasztalhatók. Bármely csoportosulás bármely pillanatban közösséggé alakulhat át, ha egyébként merőben véletlenszerűen összeverődött tagjai között az élethelyzet változása (pl. egy katasztrófa) érdekazonosságot teremt és a helyzet által teremtett problémákat közösen oldják meg. A fordított esetre is természetesen ugyanez áll. Ha a közösségek tagjait összekapcsoló érdekazonosság megszűnik vagy érdekeik közös érvényesítésére nem hajlandók, illetve ez lehetetlenné válik, nem reálisan létező közösségek többé. 4
Az érdekazonosság fennmaradása esetén azonban ezek lehetőség szerinti közösségek maradnak, és az érdekérvényesítő együttműködés keletkezésének lehetősége is egyfajta virtuális közösséget teremt. Ezeket nevezik „statisztikai” vagy „feltételes csoportoknak”, amelyeket – Pataki F. (1977: 98.) leírását idézve – „tetszőleges mutatók felvételével, szinte korlátlan számban alkothatunk a konkrét kutatásokban (pl. a színházba járók, autóval rendelkezők, tv-t nézők, bélyeggyűjtők stb. csoportjai”; vö. még uo. 159-160.). T. Parsons és E. A. Shils (2001: 114-115.) az effajta csoportokat („aggregátumokat”) – melyeknek példájaként az életkor, nem, nevelés és az ökológiai együvé tartozás szerintieket említik – nem tekintik igazi közösségeknek („kollektivitásoknak”), mondván, hogy ezeket nem jellemzi a szolidaritás. Tételük – egyébként önellentmondóan is – téves, hiszen ha e közös tulajdonságaik a mindennapi élet keretei között nemigen késztetik is az embereket együttműködésre, de érdekekhez is kapcsolódnak. S amikor olyan élethelyzetek adódnak, amelyekben ezek az érdekek súlyosan sérülnek, az ilyen „statisztikai csoportok” igen militáns, szervezett közösségekké alakulhatnak át. (Gondoljunk az életkor vonatkozásában a fiatal vagy a nyugdíjas korosztályok mozgalmaira, a nemek esetében a feminizmusra stb.). 5
E feltételes közösségek körébe sorolnám az egymással csak elektronikus érintkezésben álló „globális falu” azon tagjait is, akiknek léteznek közös érdekeik. K. Kumar (1995: 159.) érvelése, miszerint „az »információs szupersztrádán« elszigetelt egyének száguldanak”, mert nem is emberi hang, csak írott üzenetek kötik össze őket, és nem is ismerik egymást igazán, aligha elfogadható. Egyrészt ugyanis azáltal, hogy az elektronikus eszközök használói, eleve léteznek bizonyos közös érdekeik. Másrészt pedig – ami sokkal fontosabb –, mint köztudott, s amint ez ma már nálunk is elterjedt gyakorlat, a keresőprogramok, face-bookok és az e-mail kiváló, villámgyors lehetőségeket nyújtanak arra, hogy az addig egymást nem ismerő emberek tömegmozgalmakban, társadalmi akciókban egyesüljenek, a skype pedig hangot és képet is továbbít.
Teljességgel kizárnám viszont a virtuális közösségek köréből is az ún. „tipológiai csoportokat”, amelyeket – Th. M. Newcomb (1943), Th. W. Adorno és mások (1950), M. Rokeach (1960, magyarul részlet uő 1980) elgondolásai alapján – Pataki F. (1977: 160.) úgy jellemez, hogy teoretikusaik „bizonyos társadalmi típusok (pl. »liberális személyiség«, »tekintélyelvű személyiség«, »dogmatikus és nyílt gondolkodású«, »konzervatív« és »rebellis« személyiség stb.) definiálásával és leírásával olyan »virtuális csoportokat« óhajtanak kimetszeni, amelyek meghatározott társadalmi tények és folyamatok (pl. a fasizmus, a faji előítélet rögzülése bizonyos társadalmi rétegekben stb.) értelmezésében is alkalmazhatóknak látszanak”. Szerintem a fasizmus, a faji előítéletek – s minden más közösségek közötti konfliktus – alapján szerveződő közösségek és mozgalmak alapjai mindig konkrét társadalmi érdekellentétek, és soha nem elvont személyiségpszichológiai típusjegyek. Közös érdekek és érdekérvényesítő tevékenységek nélküli közösségek nincsenek.
Ennek megfelelően kizárnám a valóban létező közösségek köréből a Z. Karvalics L. (2002: 13-16.) táblázatában felsorolt kategóriák mindegyikét, mint olyanokat, amelyek – az ő fordulatára visszautalva – csak „a »-közösség« utótagú szószerkezetek világába” tartoznak. Vonatkozik ez szerintem az általa „információközösségnek” nevezett kategóriára is, amely „adott információs alakzatok közös birtoklása révén meghatározott emberi csoport”-ot jelentene. Bizonyos – nem mindenféle – információk birtoklása vezethet közös érdekek kialakulásához, de ezek nélkül, önmagában nem hoz létre közösségeket. Z. Karvalics L. koncepciójához ld. még uő (1999); uő (é. n.).
Ugyanez vonatkozik az „élményközösség” – a generációs problémák kapcsán már K. Mannheimnél (1995) is szereplő, de a hazai szakmai tudatban Mérei F. (1975; uő 1989: 29.) leleményeként számon tartott – fogalmára is. Pataki F. (2003) nagyon pontosan fogalmaz, amikor azt írja, hogy „az »együttes élmény« a csoporttöbblet sajátos és számos következménnyel járó változata”. Egyetértve ezzel, hangsúlyozottan kiemelném, hogy ugyanakkor csak többlet, mert önmagában nem elégséges alapja közösségek létrejöttének, s egymással éppenséggel radikálisan szembenálló közösségeknek is lehetnek együttes élményeik. 6
Az általam fent megjelölt két ismérvvel szemben – a.) közös érdekek által összekapcsolt emberek együttese, b.) akik ilyen érdekeik érvényesítése végett együttműködnek egymással – a szociológusok és szociálpszichológusok a közösségként (csoportként) való létezés kritériumainak számát többnyire tetemesen megnövelik (vö. A. V. Petrovszkij 1978: 106 skk; M. Olson Jr. 1997; Z. Karvalics L. 2002: 4-7.); a legnevezetesebb ilyen lajstrom, M. Deutsché (1980) hét tételből áll. Ezek azonban vagy nem specifikus általánosságok (így mindjárt az első, miszerint a csoporttagok „egy vagy több közös tulajdonsággal rendelkeznek”), vagy ugyanazt a tényt más megfogalmazásban két kritériumként tüntetik fel („interakcióban állnak egymással”6, „együttesen cselekszenek”) vagy olyasmit rögzítenek, ami nem elengedhetetlen feltétele a közösségnek („bizonyos célok és érdekek pozitív kölcsönös összefüggésének tudata él bennük”; miként e tanulmány második részében bemutatom, vannak közösségek, amelyeknek tagja lehet valaki úgy is, hogy sem arról nincsen sejtelme, hogy érdekei objektíve azonosak másokéval, sem arról, hogy bizonyos törekvései mások érdekérvényesítő tevékenységével azonos célokat szolgálnak).
A közösségek különböző típusai
Az alábbiakban az emberi közösségek különböző válfajait tekintjük át. Ezek, mint látni fogjuk, a családoktól, baráti vagy rabtársi kapcsolatoktól, a falu al- vagy felvégén lakóktól az óvodák és egyetemek évfolyamain s a szórakoztató zenei rajongók táborain, a munkahelyi, aggmenházi kollektívákon, a tudományos, művészeti, karitatív egyesületeken, bélyeggyűjtő vagy futballdrukker-egyleteken át a társadalmi osztályokig vagy a nemzetiségekig, továbbá a társadalmakig, kultúrkörökig, s végül az emberiség egészéig terjedően rendkívül sokfélék lehetnek. Csoportosításuknak nincsen közmegegyezésre épülő szempontrendszere; saját feltételezésem szerint alapvetően abban különböznek egymástól, hogy
E megkülönböztető sajátosságokkal kapcsolatban igen nyomatékosan hangsúlyoznám, hogy az általuk létrejövő különféle közösségek ugyanazt az „emberanyagot” rendezik el különféle szempontok szerint, nevezetesen a társadalmak tagjainak összességét. E közösségek létét tehát úgy kell elképzelnünk, mintha ugyanazon franciakártya-pakli lapjait raknánk szét hol ilyen, hol amolyan szempontok szerint: egyszer a négy színhez tartozókat, másszor a figurás lapokat elkülönítve a számokkal jelzettektől, majd az azonos figurájúakat és számúakat stb. Az e tényből adódó következményekre az alábbiakban többször is visszatérek.
A kártya-hasonlat olyan szempontból is találó, hogy amiként a különféle játékokban a lapok összetétele más-más értéket képviselhet, a közösségek tagjait egymáshoz fűző viszonyok sem statikusak. Az ún. csoportdinamika (vö. K. Lewin 1975; D. Cartwright–A. Zander 1980), az egyes közösségeken belüli események lezajlásának menete – célszerű csoportműködés esetén – egyre változtatja a tagok által betöltött (hangadói-vezetői, szakértői, bírálói, egyszerű tagi stb.) funkciókat („szerepeket”).
Ilyen módon pedig az egyes emberekből és egyes megkülönböztető sajátosságokból keletkező konkrét közösségekre is áll az a közismert tétel, miszerint az egész gyakran több mint részeinek összessége. A szociológiában – szociálpszichológiában itt is K. Lewint (1972: 293.) szokás idézni: „a dinamikus egésznek vannak olyan tulajdonságai, amelyek különböznek a részek tulajdonságaitól vagy a részek összegétől”. Orthmayr I. (1997) szemléletes példájával: „Vegyünk […] egy házat és az alkotóelemeit. Nem vitás, hogy a ház semmi másból nem áll, mint téglákból, malterből, csövekből, gerendákból stb. Tehát itt sincs semmiféle »hozzátett entitás«, amitől az alkotórészek házzá válnának. A ház nem több, mint megfelelő módon elrendezett alkotórészeinek összessége. Mindazonáltal a ház rendelkezik olyan emergens tulajdonságokkal, amelyekkel egyetlen része sem rendelkezik: megvéd esőtől és széltől, fűthető, bebútorozható, háromemeletes, tartózkodni lehet benne, és ki lehet nézni belőle stb. Egyrészt tehát nincs a háznak egyetlen olyan atomja sem, amely ne valamelyik alkotórészének atomja lenne, másrészt viszont számos olyan tulajdonsága van, amellyel egyetlen alkotórésze sem rendelkezik. Továbbá, maguknak az alkotórészeknek is vannak olyan tulajdonságaik, melyekkel csak a ház részeként rendelkeznek. Bizonyos részek még definitív tulajdonságaikkal is csak a ház alkotórészeként rendelkeznek: például az ajtó, ablak, tető, kémény stb.” E példa közösségelméleti megfelelője lehet egy olyan tudományközi („interdiszciplináris”) kutatócsoport, melynek minden egyes tagja más-más szakterület képviselője. Egymagában egyikük sem lenne képes a kutatás célját elérni, mert a megoldandó problémának csak egy-egy részletét tudja áttekinteni. Közösségbe tömörülve viszont könnyen dűlőre juthatnak.
Miután legfőbb vonalaikban tisztázódtak azok az alapfogalmak, amelyekkel az alábbiakban dolgozni fogok, továbbléphetünk az emberi közösségek megkülönböztető sajátosságainak tüzetesebb vizsgálata felé. Minthogy a különféle közösségek rendkívül bonyolult, nagyon sokdimenziójú hálózatot alkotnak a társadalomban, kérdésesnek látom, létrehozható-e egyáltalán ezek átfogó tipológiája. Ismeretesek ugyan effajta kísérletek, de felosztási szempontjaik egyelőre olyannyira esetlegesek, hogy külön áttekintésük nem vezetne sehová. Így csak a fent jelzett 12 megkülönböztető sajátosság közelebbi vizsgálatán belül térek ki rájuk.
JEGYZETEK
1 A köznapi szóhasználat csak a kiscsoportokat nevezi csoportnak, s egyébként közösségekről beszél, bár Vercseg I. (1993: 1 skk) megfigyelése szerint – pozitív múltjával szemben – egyesek fülében a közösség szó „ma valahogy rosszul cseng” mert „egy letűnő világ kelléktárának” tekintik. Számomra igen kérdéses, hogy a „csoport” szó bevezetése mögött ilyen ideológiai megfontolások húzódnak-e meg, s hogy manapság már a közösségiség vagy ennek ellentéte tekinthető-e a letűnő világ ideológiai kellékének (vö. még Kónya A. 1997–1998; Kónya A. és mások 1999; Tibori T.–T. Kiss T. 2000). [vissza]
2 A közösségelmélet kérdéseihez bővebben ld. R. L. Warren (1965); D. W. Minar–S. Greer (1969); Márkus M.–Hegedűs A. (1970); D. E. Poplin (1972); C. Bell–H. Newby (1974); Tordai Z. (1974: 239 skk); Tőkei F. (1977: 427 skk); O. I. Zotova (1980); Vitányi I. (1985); Pataki F. (1988: pm, főként 73 skk). [vissza]
3 A reprezentációvizsgálatok divatja P. Bourdieu (1985) elgondolásai nyomán terjedt el. Az ő felfogásában a reprezentációk – a különböző társadalmi csoportok felfogásában eltérő, s a csoportközi küzdelmekben módosuló – osztályozási sémák, amelyek az előnyök és kötelezettségek elosztását megszabva hatalmi eszközök. S jóllehet a reprezentációkat a csoportok maguk alakítják, másfelől – s ez Bourdieu és az ő nyomában haladó szakírók alapvető tévedése – a csoportok (közösségek) léte ebből az osztályozásból fakad, tagjaik ettől azok, amik. Az irányzat nézeteinek részletes elemzését ld. Bódy Zs. (1999). [vissza]
4 Ezt a tényt nem veszi figyelembe M. Weber (1967: 241-256.), amikor úgy véli, hogy a társadalmi osztályok nem közösségek, „hanem csak valamilyen közösségi cselekvésnek lehetséges (és gyakori) alapjai”, ellentétben a „rendekkel”. A közösségek létrejöttével kapcsolatosan az enyémhez hasonló álláspontot fejt ki M. Deutsch (1980) és Mérei F. (1989: 173.). [vissza]
5 A virtuális közösségek problémájához ld. még Nyíri K. (1998). [vissza]
6 A szakirodalom N. Luhmann (1987) nyomán szereti minél sűrűbben használni az „interakció”
zsargonkifejezését a kapcsolat, az érintkezés, az együttműködés, valamint a kölcsönhatás – egymástól valójában igen különböző jelentésű – szavak helyett. Jómagam tartózkodom ettől. [vissza]
HIVATKOZOTT IRODALOM
Adorno, Th. W. és mások 1950: The Authoritarian Personality. New York.
Balogh I. (szerk.) 2001: Modern társadalomelméletek. Szöveggyűjtemény. Bp.
Bell, C.–Newby, H. (szerk.) 1974: The Sociology of Community. A Selection of Readings. London.
Bódy Zs. 1999: A mikrotörténelem haszna nagy társadalmi csoportok kutatásában. Néhány módszertani és elméleti megfontolás az újabb, francia nyelvű szakirodalomban. In: Századvég.
Bourdieu, P. 1985: Identitás és reprezentáció. In. Szociológiai Figyelő.
Cartwright, D.–Zander, A. 1980: A csoportdinamika keletkezése. In: Pataki F. 1980.
Csepeli Gy. (szerk.) 1980: Előítéletek és csoportközi viszonyok. Válogatott tanulmányok. Bp.
Deutsch, M. 1980: A csoport kialakulása. In: Pataki F. 1980.
Kónya A. (szerk.) 1997–1998: Társas és kollektív. [Tudományos ülésszak] In: Magyar Pszichológiai Szemle.
Kónya A. és mások (szerk.) 1999: Kollektív, társas, társadalmi. Bp.
Kumar, K. 1995: From Post-Industrial to Post-Modern Society. New Theories of the Contemporary World. Oxford.
Lengyel Zs. (szerk.) 1997: Szociálpszichológia. Szöveggyűjtemény. Bp.
Lewin, K. 1972: Mezőelmélet a társadalomtudományban. Válogatott elméleti tanulmányok. Bp.
Lewin, K. 1975: Csoportdinamika. Bp.
Luhmann, N. 1987: Válogatás Niklas Luhmann írásaiból. Bp.
Márkus M.–Hegedűs A. 1970: Közösség és individuum In: Kortárs.
Mérei F. 1989: Társ és csoport. Tanulmányok a genetikus szociálpszichológia köréből. Bp.
Minar, D. W.–Greer, S. (szerk.) 1969: The Concept of Community. Chicago.
Newcomb, Th. M. 1943: Personality and Social Change. New York.
Nyíri K. 1998: Globális társadalom és lokális kultúra a hálózottság korában. In: Magyar Tudomány.
Olson, M. Jr. 1997: A kollektív cselekvés logikája. Közjavak és csoportelmélet. Bp.
Orthmayr I. 1997: Módszertani individualizmus. In: Szociológiai Szemle.
Parsons, T.–Shils, E. A. 2001: Értékek, motívumok és cselekvésrendszerek. In: Balogh I. 2001.
Pataki F. 1977: Társadalomlélektan és társadalmi valóság. Bp.
Pataki F. 1997: Identitás – személyiség – társadalom. In: Lengyel Zs. 1997.
Pataki F. (szerk.) 1980: Csoportlélektan. Bp.
Pataki F. 1988: Közösségi társadalom. Eszmény és valóság. Bp.
Petrovszkij, A. V. 1978: A kollektíva szociálpszichológiai elméletéről. In: Huszár T. 1978.
Poplin, D. E. 1972: Communities. New York.
Rokeach, M. 1960: The Open and Closed Mind. New York.
Rokeach, M. 1980: A nyílt és a zárt gondolkodási rendszerek közötti alapvető különbségtevés. In: Csepeli Gy. 1980.
Szerdahelyi I. 2012: Az elembertelenített társadalom. In: Ezredvég 2012. 1. sz..
Tordai Z. 1974: Közönséges emberi dolgok. Bp.
Tőkei F. 1977: A társadalmi formák marxista elméletének néhány kérdése. Tanulmányok. Bp.
Vercseg I. 1993: Közösség. Eszme és valóság. Bp.
Vitányi I. 1985: A közösségek elmélete és valósága. In: Valóság.
Warren, R. L. 1965: Studying Your Community. New York.
Weber, M. 1967: Gazdaság és társadalom. Válogatott tanulmányok. Bp.
Z. Karvalics L. 1999: A világtársadalom mint információközösség. Norbert Wiener, az információ társadalomelméletének plebejus teoretikusa. In: uő 1999a.
Z. Karvalics L. (szerk.) 1999a: Neumann Jánostól az internetig. Bp.
Z. Karvalics L. 2002: Információközösség. Kísérlet egy fogalom megragadására. In: http://21st.century.phil-inst.hu/2002_konf/hn3_kot/zkl.pdf
Z. Karvalics L. é. n.: Pro communi doctorum virorum commodo: a könyvtárak korai nyilvánosságtörténetének vázlata. In: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/konyvtar/tortenet/kvtnyilv/html/00.htm
Zotova, O. I. 1980: A közösségelmélet fejlődése a szovjet kutatásokban. In: Pataki F. 1980.
A tanulmány II. részét következő számunkban közöljük
Az ontológia és a szaktudományos ismereti szintek, a létszférák és a kategóriák
A filozófiai kutatás egyik legfontosabb területe (philosophia prima) az ontológia, a létező természetéről szóló elmélet. A lételmélet megismerési érdeklődése elsődlegesen a lét eredendőségének megragadására, a létezés és a konkrét létezők alapjainak és szerkezetének feltárására irányul. Mindez azonban nem történhet a metafizika – a fizikai világon túli létezők – keresésének régi, statikus, teleológizmusokkal terhelt ontológiája szerint. Új ontológiára van szükség, amely nem tapasztalat ellenes, figyelembe veszi a szaktudományok eredményeit, de nem is ragad le a természettudomány által adottnak vett empírián, amely csak a külső érzéki tapasztalatot ismeri el. Holott létezik intellektuális és társadalmi tapasztalat is, amely objektív, ellenőrizhető a tudomány számára és kiegészíti az eleve mindig csak korlátozottan rendelkezésre álló érzékelés útján rögzíthető empíriát. Az új ontológia módszerében a létező általában vett gondolati birtokbavétele során nem intuitív, mint az életfilozófiák és a fenomenológia, nem parciális, hanem racionális és az egészre (totalitás elv érvényesítése) irányuló megismerésre törekszik. „A hangsúlyt nem a puszta fenoménre helyezi, nem tekint el attól, ami a fenomén mögött rejtőzködhet (mint a neopozitivizmus teszi); nem is az élet alakulására, csak átélhető folyamatára (mint az életfilozófia teszi); nem is a lényegre, a lényegiségre (mint a fenomenológia).” (H. J. Störig, 1997, 459-460.)
A lételmélet a szakadatlanul változó szaktudományos megismerési szintek fölött általánosít, nem azok eredményeivel szemben, hanem azok közös, szilárd eredményeit felhasználva, azonban kiemelve az adott létszférára vagy tárgyspecifikus képződményre jellemző olyan nélkülözhetetlen tulajdonságokat, melyeket a szaktudományok nem vizsgálnak. A tárgy változásaiban és változatos megjelenési formáiban munkálkodó, önmaguknál maradó szubsztanciális mozzanatokat, melyeket saját, csak rá jellemző határozmányai és konstrukciói hordoznak. Egyedi, különös és általános meghatározottságok.
„A régi ontológia, amely Arisztotelésztől a skolasztikáig uralkodott, azon az állításon alapult, hogy a dolgok meghatározó és alakot adó benseje valami általános. Ezt az ontológiát az univerzálék realizmusának nevezhetjük. A régi ontológia szerint a legmagasabb univerzálékból levezethető minden egyedi. Ez az ontológia így akart túllépni az empirikus valóságon. A kritikai ismeretelmélet, csúcspontján Kanttal, végleg szétrombolta az ilyen ontológia előfeltevéseit. E kritika eredményeit többé nem lehet megkerülni. Az új ontológiának szükségképpen kritikainak kell lennie. Nem indulhat ki a priori fogalmakból és módszerekből. A lét kategóriáit nem lehet a priori megismerni” – írja Hans Joachim Störig meggyőzően (1997, 464.). Valóban, a középkori Universalia vita nem oldotta meg az általános létmódjának problémáját: a mérsékelt (universalia in re) és az extrém realizmus (universalia ante rem) egyaránt szellemi természetűnek feltételezte az általánost, amelyből a dolgok – bizonyos mértékben – valahogy részesülnek, többé vagy kevésbé eleget téve ideális, eszmei természetű fogalmi ismérveiknek. A nominalizmus „ universalia post rem” álláspontjában az általános az összehasonlító elme utólagos absztrakciója, elnevezés csupán és nem realitás, mert a reális mindig csak egyedi lehet. Továbbá ezek az elnevezések nem is fejezik ki a reáliák természetét, attól függetlenek. A materialista megoldás szerint viszont a gyümölcs mint olyan önmagában nem terem, hanem az almában, szilvában, körtében, szőlőben objektíve van benne (éspedig íz világában, vitamin tartalmában, stb., mely tulajdonságai generikus általános meghatározottságait adják), elválasztatlanul egyéb egyedi és különös összetevőitől. Ezért a létkategória és az ismeret kategória viszonyáról azt mondanánk: a dolgokban lévő univerzáliát, általános meghatározottságot az összehasonlító elme azért és annyiban tárhatja fel közvetlenül a tárgyra irányuló, intentio recta lételméleti belátásokkal, ha és amennyiben az valóban a dolog tulajdonsága volt. Hogy így van-e ez, vagy pedig valótlan elnevezés (jelölés) vagy csak üres absztrakció megismerésének eredménye, azt pedig ellenőrizni kell. Analitikus eljárásokkal, bizonyítottsággal és következtetésekkel tárhatóak fel a lét konstrukciói. Az ismeretek szintjéből, bizonyítottságából következtethetünk vissza a létezőre, annak szerkezetére és a létezés folyamataira. Valóban nem a priorisztikus adottság kérdése, hogy az E (egyedi) – a K (különös) – és az Á (általános) vonások hogyan oszlanak meg egy konkrét létezőn, individuális totalitáson. Miközben egyetlen létező sincs, amelyiken ne egyedi – általános és a kettő között elhelyezkedő különös tulajdonságok számtalan változatot megengedő találkozásából, kombinációjából épülne fel. Minden létező ló négylábú, patás, emlős állat (Á meghatározottsága szerint), de közülük sokak igavonóak, mások versenyzésre alkalmatosak, megint mások lipicai fajták lévén kitüntetetten fogathúzó ménesek (K), de nincs két egyforma ló színben, méretben, vagy éppen súlyban közöttük, ahogyan juharfán sem nő egyformán két levél (E). Számunkra, az ember számára való használhatóságuk éppen ezen tulajdonság-összességen alapul, ami egyben bizonyítéka is e tulajdonságok valóságosságának. Minden egyedi-konkrét létezőben vannak különös és általános tulajdonságok, meghatározottságok. Fajok, nemek és egyedek eltérő képességek dominálta változataiból mi válogathatunk: igavonó erejükre vagy gyorsaságukra, őzbarna vagy ében fekete színükre van-e éppen szükségünk, vagy mely egyed alkalmas fedező ménnek. Ahogyan a természeti körülmények tartós változása is felerősítheti egyedi vagy éppen különös tulajdonságaikat, önfenntartó alkalmazkodásra késztetve a fajt vagy éppen az erre való képtelensége nyomán ítéli pusztulásra. Ahol eltűnik a generikus, nemre jellemző általános, ott megszűnt az egyediség is. E – K – Á egymást kölcsönösen feltételezik, eltérő dominanciaviszonyokkal, tulajdonság megoszlással, ami a különösség szerepét állítja előtérbe. Általános nincs egyedi konkrét nélkül, mert abban van, de egyedi sincs nem szerinti általánossága nélkül: kétlábú ló nem ló, nem fut, nem húz terhet, nem lehet megülni. Minden létező objektíve E – K – Á meghatározottságok összessége, akkor is, ha a mindennapi élet spontán nyelvhasználatában ezek a kategoriális különbségek eltűnnek: elég a dolgokat azonosításuk céljából megnevezni, elválasztani egymástól, elvonatkoztatva létbeli szerkezetüktől, unitas multiplex (a sokféleség egysége) mivoltuktól. A valóság egyedi konkrétságához képest a fogalom mindig absztrakt, általános. Az ontológiában azonban éppen ezek a végső kategóriák és kategoriális összefüggések játsszák a döntő szerepet, eltérően a szaktudományos megismerés által vizsgált területektől, részrendszerektől, tárgyspecifikus összefüggésektől. 2
A lételmélet a lét, a létszférák (vagy másképp létrétegek) és a kategóriák viszonyának tisztázásával kezdődhet. A kategória az elvektől és fogalmaktól különböző karakterrel bíró filozófiai terminus technicus: a kategóriák jelentése az arisztotelészi–spinozai–kanti–hegeli–marxi filozófiai tradíció értelmében „a meghatározott lét formái, azaz egzisztencia-meghatározások”, „létezésformák”.
A kategóriaelemzés célja esetünkben, a kritikai társadalomelmélet kibontása során az lesz, hogy a jog, mint magatartásszabály, illetőleg a politikai jelenség- világ empirikus vonatkozásait a generikus általános tulajdonságok jellemzésével egészítse ki. E tulajdonságok minden jogban és minden politikumban alapvetők és elviek. Célunk tehát annak bemutatása, hogy az egy általában vett létre jellemző fundamentális, a társadalmi létezésre jellemző különös kategóriák és a jog saját kategoriális meghatározottságai hogyan kapcsolódnak össze abban az objektivációban, amely az emberek közötti kapcsolatok konfliktusainak feloldására, a társadalmi érintkezési viszonyok szabályozására hivatott. Kutatásunk tárgya a jogot más nemektől elválasztó, ugyanakkor minden egyesre jellemző általános egzisztencia-meghatározottságoknak a feltárása. A politikum sajátossága is ezen eljárással ragadható meg. Ugyanis osztjuk Günther Thiele optimális világossággal kifejtett, a szaktudományok és a filozófia viszonyát illető azon, a ‘Grundriss der Logik und Methaphysik‘ (1878) előszavában kifejtett nézetét, mely szerint: „A kategóriák Kanttól eredő transzcendentális dedukciója rászorul a részletekig menő végigvitelre, s bármily szükséges is a filozófus számára az exakt tudományok ismerete, maga ez az ismeret még semmiképpen sem filozófia. A filozófia föladata csak itt kezdődik: az a priorit magában az empíriában találja meg, föladata ama kategóriák kimutatása, amelyek ennek a jelenségvilágnak a konstrukciójában ténykednek […]” (idézi: Szigeti József, 1998, 463. o.). Mutatis mutandis az ágazati és történeti jogtudományok, a tételes jogot a hagyományos jurisprudencia egzakt ismeretei mellett a jogi objektiváció felépítése és működése csak ezen vonatkozása, a generikus általános tulajdonságok kategória elemzéssel hozzáférhető módszerével tehető teljessé. A politika-elmélet, szociológia, államelmélet, alkotmánytan stb., egzakt, leíró szaktudományos eredményei mellett szükségünk lesz a politikai jelenségvilág rejtettebb dimenzióiban mozgó hatalmi-uralmi összetevők analízisére, melyek a mindenkori egészre irányuló politikai döntések, szimbolikus cselekedetek, vélemények generikus általánosságát tárják fel.
A lét, a létrétegek és a kategóriák viszonyáról
Magunk azt a lételméleti felfogást követjük, amely a világ részrendszereit kutató és leképező szaktudományokat nem tekinti a létrétegek megragadására alkalmasnak, mert analitikusan behatárolva, majd egyre szűkítve vizsgálódási tartományaikat, a szaktudósok egyre kevesebbről és kevesebbről akarnak egyre többet és többet megtudni. Felosztott és redukált kutatási területeik gyakran adósak maradnak e területek közötti probléma tartományokkal, továbbá a részterültekről és struktúrákról megszerzett ismereteket nem helyezik el egy önmagába záródó egész, saját alapjain reprodukálódó totalitás perspektívájában. (Eltérően a hegeli-marxi totalitás szemlélettől és dialektikus fogalomalkotási módszertől, amely a valóságot – a lényeg és a megjelenési forma egysége – intenzív totalitásában, teljességében kívánja birtokba venni). A létrétegek specifikusan a szaktudományokon túl, a filozófia problématartományában fekszenek. Filozófiai elgondolásunk három nagy létréteget (vagy létszférát) különböztet meg, s emel általánosításával a szaktudományos elemzési szintek fölé: a szervetlen, élettelen természetet, a szerves, élő természetet és a társadalmi létet.
Nicolai Hartmann ontológiájában a lét duális szerkezetű: reális és ideális létre hasad. Az előbbi időbeli és individuális létezőket, utóbbi – az ideális lét – örök, időtlen és általános létezőket (ilyenek a matematikai tárgyak, a lényegiségek, az esztétikai, a vitális és az erkölcsi értékek, például a szüzesség) foglalnak magukba. 3 Továbbmenve, a reális világ ontológiai felépítettsége (Der Aufbau der realen Welt) pedig négy létréteget tartalmaz, és ezek mindegyikét átfogja: a szervetlen és a szervest (organikust), mint térbeli létet a szellemi és a lelki, mint nem-térbeli létréteg követi. A szaktudományok fölött átalánosít Hartmann is, generalizáló határmegvonása azonban az emberi-társadalmi létezést annak partikulárisabb konstituenciáival, a szellemi és a lelki folyamatokkal jellemzi, melyeknek – mondjuk így – nemcsak léttelen értékük, érvényességük van, mint az ideális lét tartományának, hanem tapasztalati adottságok. Tőle eltérően egy materialista lételmélet azonban nem keres a materializmustól és az objektív idealizmustól (a szellemitől) egyaránt eltérő harmadik utat (ez a kritikai realizmus vagy a semleges ontológia álláspontja). Ugyanis éppen az anyag önszerveződő képességéből vezeti le az élet megjelenésével az evolúción keresztül a társadalmi lét genézisét. Ezért nem a természetit állítja szembe a szellemivel (és/vagy lelkivel), hanem a tudat aktivitása és „az emberi” kollektivitása (munkája, kommunikációja, nyelve) nélkül elképzelhetetlen társadalmit. A társadalmi lét ontológiai előfeltétele és referenciája a materialista lételméletben a természeti (a szervetlen és a szerves anyag). A társadalmi lét az „anyagiság” olyan új létrétege, amely nem merül ki az élettelen anyag és a dologi-tárgyi világ térbeliségében, amelyet a nem-térbeli szellemivel kellene szembeállítani, mert ez az ember alkotta dologi-tárgyi világ közvetíti az emberek, embercsoportok egymás közötti életviszonyait. A társadalmi lét térbeli, relacionista (viszony természetű) és folyamatszerű. Redl Károly arra mutat rá kitűnő elemzései közepette, hogy az ideális lét hartmanni koncepciója „a társadalmiság ontológiai problémájának kidolgozatlanságával függ össze”. 4 A mi vállalkozásunk pedig éppen erre irányul.
A megkülönböztetés alapja a három létréteg ontológiai specifikuma. Az élettelen természet uralkodó sajátossága a konkrét létezők fel- és leépülése, a szakadatlan ismétlődés, melynek megvan a maga történetisége: a földtörténet, a hőmérséklet változásainak követése (jégkorszakok, lehűlések-felmelegedések) vagy a naprendszer bolygóinak mozgása egyáltalán nem jelent statikus viszonyokat. Azonban minden változás és történetileg befogható átalakulás sem jelent evolúciót. A világegyetem, a kozmosz mindig önmagánál marad, mert bárminő változásai közepette sem bomlik fel belső egyensúlya, mert átfogja önmagát és részrendszereit. Az élet megjelenéséig evolúcióra azonban nem képes. Eltérően az élővilágtól, a szerves anyagtól, amely olyan létréteg, aminek ontológiai nóvuma a fejlődés. A társadalmi létet pedig a tudat aktivitása, a munka elemi szerkezetében csíra formájában meglevő és abból kinövő teleologikus meghatározottság (determinációs fajta) jellemzi. Éppen ezért az ember által teremtett tárgyi világ, amely szubsztrátumát a szervetlen anyagból nyeri, és önmagában dologszerű, fizikai, tehát térbeli képződményekből áll, nem a legalsó, hanem a társadalmi létrétegbe tartozik. Egy embertől érintetlen kődarab a szervetlen természet része, mindaddig, amíg célkitűző értelemmel nem használják fel út vagy házépítéshez. Innentől határátlépés történik, s a munkával átformált szubsztrátum új tárgyiasságként a társadalmi létrétegbe került át, funkcionál, mert emberek közötti kapcsolatokat közvetít: kölcsönösségi elismerést, birtoklást, rendelkezést, szívességi vagy visszterhes használatot, haszonélvezetet, tűrést vagy nem tűrést, ajándékozást, adakozást, drámai katarzist vagy más esztétikai élményt, stb. Ha ellenben egy alacsonyabb létrétegre jellemző kategóriát, amely nem ment keresztül átformáláson, átviszünk a magasabbra, akkor nem lehet szó sem átformálásról, sem kategória átnyúlásról (melyet lentebb fejtünk ki), hanem kategória-hibáról. „A metafizika legfontosabb hibái az egyes kategóriák érvényességi határainak átlépésében rejlenek, vagyis abban, hogy e kategóriákat olyan tárgyakra „alkalmazzák”, amelyekre nem vonatkoztathatók. […] minden balfogás, ami itt előadódik, beláthatatlan következményekkel jár” – írja Hartmann ( 1970, 193) a kategória hiba veszélyéről. Ilyen például: egy örömtelen házasságot nem lehet a jog kötelező erejével orvosolni, az arra alkalmatlan; nem azért kel fel a nap az égbolton, mert lement a hold. Bár ezek egymásra következnek, a látszat ellenére sem e két jelenség áll egymással oksági kapcsolatban, ezt „mi” visszük bele magyarázatként a jelenségbe, hanem az égitestek naprendszerbeli mozgásának következménye e fenomén. Az empirikus egymásutániságot hiába érzékeljük, nem feltétlenül jelent kauzális kapcsolatot – tudjuk az oksággal kapcsolatos hume-i racionális szkepszis óta.
A lét legáltalánosabb kategóriái (mennyiség–minőség–mérték; egység–sokféleség; egyediség–különösség–általánosság; azonosság–különbség–ellentét–ellentmondás; ok–okozat –kölcsönhatás; rész–egész–struktúra; matéria–tartalom–forma; kontinuitás-diszkontinuitás; stb.) minden létezőben megjelennek. Ezek a minden létréteget átható, fundamentális kategóriák (Hartmann, 1972) nem alkotnak elkülönülten létező nemet, nem lehet megfogni, közvetlenül érzékelni ezeket. Az okság, mint olyan nem jön velünk szembe az utcán, mégis létezik. Nincs tartalom és forma egymás nélkül, illetve anélkül, hogy ne valaminek a tartalma és formája volna, nincs rész-egész egymás nélkül, illetve anélkül, hogy ne valami jelenjen meg részként és egészként és így tovább. A fundamentális kategóriák tehát nem alkotnak a különös létezőktől és az egyedi konkrétumoktól független, külön nemet, hanem e létezőkben (asztalban, autóban, Mari néniben, virágban, jogban) inherens lét-meghatározottságokként hatnak. Kölcsönös összefüggésükben (interdependenciájukban) történő kifejtésük az élettelen, az élő és a társadalmi létréteg közös tulajdonságait egyaránt átfogó általános ontológia feladata. Ezek a kategória párok- és sorok persze szisztematikusabban kerülnének kifejtésre egy tisztán lételméleti stúdiumban. Nekünk itt csak a társadalomelmélet megalapozásához szükséges mértékig kell tárgyalnunk őket.
Miért beszélünk materialista lételméletről? Azért mert a filozófiai értelemben vett anyag önteremtő: genetikusan a mi megismerő tudatunktól függetlenül létező olyan objektív valóság, amelyek megjelenési módja, attribútuma a térben és időben lokalizálható mozgás. Meghatározott szervezettségi szintjén, evolúciós vívmányként hozza létre legfejlettebb faját és formáját, a tudattal rendelkező emberiséget. Tézisszerűen: „A történelem a homo sapiens biológiai fejlődésének továbbvitele más eszközökkel” – sűríti találóan Eric Hobsbawm (2013, 12. ) angol történész.
Miért van szükség a középkor statikus ontológiájával és teremtőt feltételező világképével szemben egy dialektikus belátásokat érvényesítő lételméletre? Amennyiben a világ végső építőköveit, elemi összetevőit keresnénk, s ezt az archét, őselemet a víz, a tűz, a levegő és a föld érzékletes konkrétumaitól az absztraktabb atom felé keresnénk, akkor rögtön a modern fizika és a részterületeket kutató szaktudományok terrénumához érnénk vissza: felválthatjuk a fokozatosan, de nem egyenes vonalúan (nem lineárisan) gazdagodó ismereteink nyomán a nehéz testek fizikáját a részecske fizikával, az atomival, aztán annak szerkezeti leírásával (pozitron- neutron-elektron), vagy napjainkban már a kvarkokkal, de bizonyossághoz nem juthatnánk. Mindig lesz kisebb részecske a fizikában vagy az anyag más szervezettségi szintjein, a biológiában vagy a mikrobiológiában a molekuláris szinttel, vagy éppen a nanotechnológiával, a szaktudományos ismeretek előrehaladásával. 5 A létezők lét alapját (ratio essendi), a lét egészét és végső kategóriáit nem a szaktudományok önmagukban, hanem filozófia képes megragadni.
Tegyük meg kiindulópontnak Descartes híres, cogito ergo sum (gondolkodom – tehát vagyok) létbizonyítékát. A gondolkodás pedig fogalomképzésből, ítéletalkotásból és következtetésekből áll, melyek során absztrahálunk. Ha bármely konkrét létező véges számú tulajdonságaitól fokozatosan elvonatkoztatunk (előbb pl. szagától, színétől, majd alakjától, belső formájától, funkciójától, fizikai mivoltától és így tovább), akkor az absztrakciós út végén már csak a létezés, mint olyan marad vissza. Abban az esetben pedig, ha az elvonatkoztatás útját minden egyes létezővel végigjárjuk, s az út végén a létezést, mint olyat is tagadjuk, akkor előáll a semmi. A semmi a meghatározatlan, minden meghatározottságától megfosztott lét. A lét, mint a van pozitivitása és a nemlét, mint a semmi negativitása közötti feszültség, amely mozgást indukál, vagyis lét és semmi ellentmondása – ahol a pólusok egymást kölcsönösen feltételezik (reflexiós meghatározottság), de egyben ki is zárják egybeesésüket – alkotja a lét eredendő szerkezetét. Kizárólag ebben az értelemben, az ellentmondás formájában ragadható meg abszolútum a létben, és semmiféle konkrét létező nem lehet ebben a státusban. A létnek ez az általános meghatározottsága (ti. hogy végső alapja az ellentmondásban ragadható meg), nyilvánul meg a létezők szerkezetében. Hegel ontikus tényállást kifejező logikáját négy lépésben, sematizáltan ábrázolhatjuk, ha bevonjuk a tagadás és a vonatkozás kategóriáit. (Hegel, 1979, 58–86.)
A lét szakadatlanul átcsap a nemlétbe, és fordítva, a nemlét a létbe. Ezt a mozgást fejezi ki a levés, amely nem artikulálja, csak lebegteti a dolgokat. Ezt követi az a létszak, amikor a dolgok szilárd állapotra, tartós egzisztenciára, vagyis létezésre tesznek szert. Hogy itt nemcsak logikai játékról van szó, hanem ontológiai tényállásról, azt könnyen megérthetjük, ha felfedezzük, hogy amikor a lét átmegy a semmibe, az az elmúlás, amikor pedig a semmi a létbe, az a keletkezés, a teremtés folyamata. A lét, a világ és részrendszerei szakadatlanul a keletkezés és az elmúlás folyamataiból állnak. Minden dolog azonos és nem azonos önmagával. Ez a legalapvetőbb lételméleti belátás, amelyet a konkrét azonosság elve érvényesít. A lét és a semmi ellentmondása, feszültsége előbb keletkezteti, majd megsemmisíti a létező dolgokat. A lét és a semmi ellentmondása olyan abszolútum, ami mögé nem lehet gondolatilag visszamenni, ami keletkezésként és megsemmisülésként minden konkrét létezőben benne van. Önmagában nem áll meg sem a lét, sem pedig a semmi, egymásra vonatkozásukban egyidejűleg feltételezik és kizárják egymást. A létezés alapja e két mozzanat ellentmondása. Az abszolútum – abban az értelemben, hogy sem gondolatilag, sem szaktudományosan nem lehet e mögé menni – tehát nem egyetlen mozzanat, hanem két mozzanat feszültsége, ellentmondása. (Bár az ellentmondás, a contra dictio túlzottan szemléletes, logicisztikus elnevezés, azonban itt eredendő ontológiai értelemmel bír: minden entitás lényege a benne rejlő feszültség, nem azonosság, ellentét; bár itt még nem tisztázzuk a dologszerűség – állapot – mozgás viszonyát.) Ily módon választ adtunk Heidegger klasszikus kérdésére: „Miért van egyáltalán létező és nem inkább semmi?” (Heidegger, 1994, 33.) Ezért hát a filozófia művelője is megkerülhetetlenül a következő választás elé állítódik: a létnek vagy a semminek az álláspontjáról értelmezze a világot? A „vis-à-vis du rien” gondolati és kulturális rendszerek vízválasztója. A semmi álláspontjáról a mi kultúránkban is el lehet jutni a József Attila-i „Reménytelenül” élethelyzetéhez, amely pszichikai-érzelmi állapotot mutat meg:
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csil agok.
A filozófia, végigjárva a véges meghatározottságaitól megfosztott konkrét létezők útját érkezik el a semmihez. Jean-Paul Sartre egzisztencialista filozófiájában az individuum nyughatatlan szubjektivitása találja szembe magát a semmivel, a „lét fellazulásával” (décompression d’être), amit szabadsága kivívására használ. Az életfilozófia az élet átélésére összpontosít. Martin Heideggernél a semmivel való szembenézés a lelki szorongás létélményeként telepszik rá a modern emberre. A keleti filozófiák közül a buddhizmus pedig az emelkedett nyugalom, a teljes megvilágosodás Nirvánába történő elvágyódásaként fogja fel a lét és a semmi azonosságát. Hegel az azonosságban konkrét azonosságot és ellentmondást lát, hogy meginduljon a mozgás, a keletkezés, a változás dialektikája útján. A materialista felfogás a logikai úton levezetett lét kategóriát anyagi természetűnek fogja fel. A lét anyagisága az egyes szubjektumok tudatától függetlenül létező olyan objektív valóság, melynek a mozgás, a tér, az idő nélkülözhetetlen, szubsztanciális tulajdonsága.
Szigeti József egy ízben William Blake híres epigrammájának –tartalmilag kissé módosított – fordításával tette szemléletessé az általános ontológia kiinduló tételét.
Bármit is tégy a világ nem látomás, realitás,
mert létalapja az el entmondás 6
A minden létező közös kategóriáit tartalmazó általános lételmélet viszont nem tartalmazhatja a magasabb, mert gazdagabb, különös (nem fundamentális) létréteg kategoriális sajátosságait. Tisztáznunk szükséges a létrétegek egymáshoz való viszonyát. Minden magasabb létréteg létezésének előfeltétele az alacsonyabb: az élettelenre rétegződik rá az élő, az élőre a társadalmi lét, megfordítva azonban nincs visszavezethetőség. A társadalmi lét nem redukálható sem az általában vett létre, sem a szervetlen és a szerves természetre, mert olyan kategoriális nóvumot tartalmaz, amely a létesülés más szervezettségű, s ebben az értelemben magasabb szintjére emeli a létet.
Ezért állíthatjuk, hogy a társadalmi lét különnemű (ti. más szervezettségű és szerkezetű) a megelőző létrétegekhez képest, mert olyan, a létezők minden más formájából hiányzó differenciáltabb konstituenciák jellemzik, mint a munka, a szabadság, a nyelv, az univerzalitás, a társadalmiság. Éppen ezért kategória hiba az alacsonyabb létréteg átvitele a magasabbra, mert az ott vagy már nem érvényes vagy pedig módosult hatásmechanizmussal érvényesül. Van ráépülés, de nincs visszavezethetőség. Az élővilág természetes szelekciós mechanizmusai az élővilágban érvényesek, illetőleg mint ezt ma már szaktudományosan bizonyították – mutatis mutandis – annak mikrofolyamataiban, a genetikában is. Problémátlan átvitelük a társadalmi létre azonban szociáldarwinizmushoz vezet. Az evolúció léptető mechanizmusai – a fajok megjelenése után variáció gazdagsága, alkalmazkodása, bizonyos mutánsok stabilizálódása illetőleg a környezet rajtuk végrehajtott természetes szelekciója – nem úgy érvényesül a társadalmiban, ahogy az élőben: az ember tudata aktivitásával és munkájával maga is szelektálja természeti környezetét és átalakítja társadalmi viszonyait. Nemcsak az embert szelektálja a természetes kiválasztódás, hanem ő is szelektál tehát. 7 Ezért nem csak az érvényessége korlátozódik a természetes szelekciónak a társadalmi létben, ahova átnyúlik, hanem érvényesülését az ember tudatossága, munkája és magának szabott erkölcsi törvényei alakítják át. Ezért kategóriahiba a túlélés (survival) előfeltételt a társadalmi lét mértékévé tenni. Ráadásul a természettudományok új fejleményei az emberiség evolúciós történetét újra napirendre tűzték, egyfajta neodarwinista biologizmussal szemben. „Először is azzal, hogy az új DNS-elemzés a homo sapiens mint faj fejlődésének a korábbinál tudományosan megalapozottabb kronológiáját teremtette meg, és különösen nagyot lendített annak időrendi tisztázásán, hogy az írásos források megjelenése előtt hogyan terjedt el fajunk eredeti bölcsőjétől a világ többi részeiben. Ugyanakkor elősegítette az ebből következő fejlemények kronológiájának tisztázását is. Ezzel egyidejűleg megalapozta az emberiség – földrajzi és paleontológiai szempontok szerinti – meghökkentően rövid történetének elméletét, és egyszeriben kihúzta a talajt az újdarwinista szocio-biológiai redukcionista magyarázat alól. A kollektív és egyéni emberi életnek az elmúlt tízezer évben, vagy pontosabban a megelőző tíz generáció életében bekövetkezett változásai túlságosan jelentősek ahhoz, hogy a gének adta magyarázaton keresztül is tisztán a darwini fejlődési mechanizmussal magyarázzuk. A változások a kulturális és nem a genetikus mechanizmusok révén járulnak hozzá a szerzett tulajdonságok gyorsuló örökléséhez. […] A kulturális és a biológiai öröklés nem azonos elvek szerint működik. […] A történelem a homo sapiens biológiai fejlődésének továbbvitele más eszközökkel.
Egyszóval, a DNS forradalom az emberi faj evolúciójának specifikus kutatómódszerét igényli. […] az új evolúciós biológia leszámol a történelem és a természettudományok közötti kategorikus megkülönböztetéssel, amit már jelentősen meggyengített a természettudományoknak az elmúlt évtizedekben tapasztalt szisztematikus »historizációja« (Hobsbawm, 2013, 11-12. o., kiemelés tőlem – Sz. P.). Az emberiség evolúciójának régészek és őstörténészek által adott magyarázatai csak aláhúzzák a materialista társadalom- és történelemfelfogást: fajunk és környezete közötti interakciókat, kölcsönhatásokat kell kutatni, amelyben az ember lehetőségei szerint egyre inkább ellenőrzése alá vonja természeti és maga teremtette és örökölte-alakította társadalmi környezetét.
Az eszmei célkitűzés, a tudat aktivitása (teleologikus meghatározottság) csak az emberre jellemző egyik lényeges, nem biológiailag adott, hanem történelmileg szerzett fajspecifikus vonás. Az állat ösztönei nyomására cselekszik, nincs viszonya a természethez. Az embernek van „ha a viszony fogalmán a tevékenység szubjektumának és objektumának elválasztottságát és szembeállítottságát, a merőben természeti létből való kiemeltségét értjük. Az embernél megvan ez a viszony, az elválasztottság és szembeállítottság; munkaeszközei, gondolkodása, társadalmiasultsága révén. Ezért újból és újból létre kell hoznia közvetlen egységét a természettel, anyagi szükségletei kielégítésére. Termelnie kell.” (Szigeti J. 1984, 160. o.)
Ez a problematika, az objektum-szubjektum viszony vezeti át a társadalmi lét elméletét a termelési módok problematikájához. Ahhoz, hogy az anyagi és szellemi javak termelése, ennek kommunikációja és társadalomszerkezete milyen újításokon keresztüli felhajtó erőket produkált. Az emberi tevékenység eltárgyiasult, objektivált formái a legegyszerűbb élelmiszerektől vagy a ruháktól a szerszámokon keresztül a műalkotásokig csak akkor és addig hordozzák magukon a szellemi mozzanatot, csak addig társadalmi tárgyak, amíg a társadalmi tevékenység aktuális vagy potenciális tárgyai. Az emberi-társadalmi világ életfolyamatának közvetítője, szervezője ez a tárgyi világ, nem egyszerűen a szellemi világ ellentéteként tételezett fizikai reália. Így a magas kultúra tárgyiassági formái is bár objektiváltak és a műalkotásokra jellemző tulajdonságokkal bírnak, de mindenkori jelentésüket éppen a termelési- és társadalmi viszonyrendszer teljességében kapják meg. Attól nem függetleníthető, szellemi tartalmakat hordozó létezők. Ebben az értelemben nincs objektum szubjektum nélkül. Az objektum-szubjektum viszony tehát a társadalmi lét egyik kategoriális nóvuma. (Ha ezt a viszonyt a mindenkori termelés személyi és tárgyi feltételeinek kapcsolatára vonatkoztatjuk – ti. arra, hogy miként egyesülnek és mennyiben elválasztottak a termelés személyi és tárgyi feltételei – máris a termelési módok Karl Marx alapította elméleténél leszünk).
A társadalmi lét kategoriális nóvumai és az alacsonyabb létrétegektől eltérő különneműség ellenére sem volna teljesen meggyőző azonban, ha a jog vagy a politikum sajátossága kategóriaelemzésénél csak a társadalmi létre hivatkoznánk. Politika- és jogelméleti vizsgálódásunk ontológiai perspektívába emelve kívánja elemezni a politikum sajátosságát és a jog, mint reális létező tárgyiassági formáját. Ahhoz pedig, hogy a politikum jelenségvilág hordozta esszenciáját és jog ontológiai alapját és belső kategoriális felépítését megragadhassuk, közvetlenül a tárgyra irányuló ( intentio recta) szemléletre van szükség. A politikumnak, mint olyannak a konstrukciója sem ragadható meg gondolatilag, ha nem látjuk, hogy az a társadalmi létből kinövő komplexuma az emberi gyakorlatnak. Ily módon a társadalmi létre alapozott ontológiai reflexió jelöli ki a politikaelméleti és a jogfilozófiai-jogelméleti vizsgálódás közös kutatási tartományát. Mégpedig azért, mert mindezen objektivációs formákat nemcsak az általános létkategóriák és a különös társadalmi létezés kategóriái és összefüggéseik alkotják, melyeket egy materialista lételmélet előfeltevéseiként vizsgálunk meg, hanem csak a jogra, csak a politikumra jellemző olyan tárgyspecifikus kategóriák is, mint a normatív érvényesség, a tételezettség, a jogi relevancia, a természetjogi jogréteg, az önszabályozó képesség, jogrend, törvényesség, alkotmányosság; illetőleg a politikai/politikum dualizmusa, a stratégia–taktika–szövetségi politika (barát– ellenség/ellenfél minősítő megkülönböztetés érvényessége), vagy pedig a politizációs processus. Mert bár a jognak nincs külön ontológiája, a társadalmi léttől minőségileg eltérő jogi létrétege (Peschka, 1988, 19, 22-32. ), ugyanakkor a jogra vagy a politikumra jellemző tárgyspecifikus kategóriák mégsem jellemzik a társadalmi lét egészét. Minden tudásterületnek, szaktudománynak megvannak a saját kategóriái. Mint ahogy a minden létezőt jellemző fundamentális kategóriák és a kizárólag a társadalmi létet strukturáló különös kategóriák (szükséglet kielégítés, munka, teleologikus determináció, társadalmi tudat, alternatív tételezés stb.) is sajátos módon jutnak érvényre a különböző objektivációban.
Az ismétlődés minden lét konstituenciája, amely a társadalmi létben a normativitáshoz vezet. Előbbi, a szokás mintegy átnyúlik utóbbiba, a szokásjogba. A normativitás a jogban szokásnormákként is jelen van, éspedig a társadalmi normák egyik fajtájaként átformálódva, azonban ehhez a normativitáshoz képest a jog tételezettsége révén sajátos érvényességre is szert tesz. Az okság minden létréteg sajátja, de az önmagában vak kauzális determináció finális determinációvá történő átformálása kizárólag a társadalmi létet jellemzi. Sem a szervetlen, sem a szerves természet nem ismeri a finális determinációt. Ezért helytelen, csak analogikus érv a genetikában „ezért és ezért felelős gén”-ről beszélni” mert a sejtek kommunikációja ugyan létezik, a jelek egymásnak átadott komplexitása és funkcióik nélkül az egész önfenntartó képessége veszhetne el, azonban semmiféle szellemi vagy lelki tudatosság és felelősség nincs ebben a folyamatban. Éppen ezért a „tudattalan célszerűség” kanti fogalma, amely a természetes alkalmazkodásban nagy szerepet kap, nem cserélhető fel a tudat aktivitása révén megelőlegezett cél-oksággal. A szerves létrétegben a részfunkciók célszerűsége az egész önreprodukciójában, önszabályozásában ölt testet, melyet meghatározott feltételek mellett, biológiai diszpozíciók irányítanak – nem pedig egy meghatározott cél felöl mozgató okok. Olyanok csak a társadalmi létben hatnak. A finális determináció a jogban nem egyszerűen teleologikus aktivitásként, hanem másodlagos teleologikus tételezésként van jelen. Ugyanis a jogalkotó nem a maga számára, hanem a jogalanyok társadalmi magatartásának irányítására-koordinálására alkot érvényes, tehát kötelező elvárásokat (viselkedés mintákat). A tételező alany és a realizáció szubjektuma itt elválik egymástól. Minden létező komplex, elemek és ezek viszonyai által meghatározott egység, vagyis (Nicolaus Cusanus terminológiájával) unitas multiplex, a sokféleség egysége. Ámde az a mód, ahogyan a jog önszabályozó képességgé kapcsolja össze, foglalja egységbe saját belső és külső társadalmi környezetének komplexitását, nem jellemző sem a nyelvre, sem az erkölcsre, sem az ideológiára, sem a gazdaság intézményeire. A politikumot is, mint bármely más létezőt kettős, belső és külső komplexitás jellemzi. Azonban a társadalmi létben keletkezett s minden mástól különböző olyan praxisformának, amely ugyan közvetlenül a jelenségvilágot hozza mozgásba nézetekkel, szimbolikákkal, döntésekkel, cselekvésekkel stb., mindig a társadalmi totalitás újratermelődésének a megváltoztatása (vagy éppen megvédése) a célja, bármilyen tárgyi területre is vonatkozzék tevékenysége. Ezért van szükség a jogi, politikai objektiváció-elméletre, amelynek kiindulópontját és kulcsát a kategóriaelemzés képezi. Tárgyunk kifejtésének menetében kell felmutatnunk egyrészt azt, hogy a kategóriaelemzés lételméleti összefüggéseinek bemutatása nélkül nem alapozható meg objektiváció-elmélet, melynek kidolgozásában az adott tárgyiasság részstruktúráit leíró és elemző szaktudományos eredményeket is alkalmazni kell, másrészt pedig azt, hogy a politikum és a jog sajátosságainak megragadása során a sui generis kategóriák mennyiben módosulnak az általános érvényű létkategóriákhoz és a társadalmi létezés más – erkölcsi, esztétikai, nyelvi – formáihoz képest. Hiszen különöst a különösről, sajátosságot a más sajátosságairól ismerhetjük fel – akceptálva Lukács György összevetésre irányuló módszertani elvét.
A társadalmi lét ontológiája azonban megelőzi két saját, eltérő objektivációs formájának – a politikum és a jog sajátosságának – jellemzését, mert mindkettő közös alapjaként funkcionál. Ennek kifejtése azonban már nem lehet e tanulmány feladata.
JEGYZETEK
1 A tanulmány az „In memoriam Szigeti József” tudományos emlékülésen (Kossuth Klub, 2013. március 1.) elhangzott előadásra épül, részét képezve a szerző A marxi kritikai társadalomelmélet c. készülő könyvének. [vissza]
2 „Kategoriális összefüggésen a valóság olyan – a szubjektív tudatban fogalmilag csak visszatükröződő – anyagi meghatározásait és nem kevésbé anyagi viszonymozzanatait értem, Marxszal szólva „létezésformákat” és egzisztencia-meghatározásokat”, amelyek átfogóbb jellegű és mélyebben rejlő törvények, mint a részrendszerekben érvényesülő, a szaktudományok által feltárt törvények. Végeredményben a világegész törvényei. (És nem a kozmosszal egyértelmű egész világ, az univerzum törvényei.) A filozófia specifikus tárgya ez. Közelebbről és elsősorban az objektív dialektikáé, vagy materialista lételméleté („ontológia”). Minden részrendszer magában hordozza specifikált formákban és konfigurációkban, tárgyspecifikus módon a világegész kategoriális meghatározásait és összefüggéseit. Ugyanakkor minden részrendszer rendelkezik sajátos kategoriális meghatározásokkal, amelyeket a szaktudományok… fejeznek ki elméletileg” (Szigeti József, 1984, 199-200. o.). [vissza]
3 Mindez analóg a Spinoza bevezette res extensa (kiterjedéssel bíró dolog) és a res cogitans (kiterjedés nélküli gondolkodás) dualizmusával, csak míg emezek a „substancia causa sui” attributumai (a szubsz-tancia síkján fekvő „anyag” önmaga oka nélkülözhetetlen tulajdonságaiként), addig Hartmannál ezek nem a lényeg, hanem a lét tartományait alkotják. [vissza]
4 Redl Károly, in: Előszó, Hartmann,1970, 28. [vissza]
5 Ha a szaktudományos ismeretek alkalmazása képes lenne a szervetlen anyagot élővé átalakítani, akkor megdőlne – legalább is módosulna – a hármas létréteg koncepció. Lee Cronin (University of Glasgow) nanotudomány és kémiaprofesszor nem tartja elképzelhetetlennek, hogy kísérletei közelebb vihetnek annak megértéséhez, hogyan keletkezett szervetlen anyagokból szerves. „Az élet megjelenése előtt (kb. ötmilliárd évvel ezelőtt – Sz. P.) bolygónk nem volt más, mint pusztán szervetlen anyagokból álló anyaghalmaz. Ezután azonban kialakult a szénen alapuló élet! De vajon épülhetett volna az élet másfajta kémiára? Hiszen a világ szerves és szervetlen anyagokból épül fel. Én arra keresem a választ, hogy miként lehet, lehet-e egyáltalán szervetlen anyagokból élő mechanizmusokat készíteni. Hogy hogyan tudnánk létrehozni a szervetlen biológiát?” A választ kereső kísérleteiket pedig a következőképpen jellemezte: „A mi laborunkban, amikor szervetlen életet próbálunk létrehozni, nagyon sok különböző reakciófajtát próbálunk ki. Hatalmas nanomolekulákat készítünk szervetlen alapanyagokból, akkorákat, mint a fehérjék és a DNS. A szén kizárásával olyan szervetlen molekulák, legókészletét’ használjuk ehhez, amelyek képesek összekapcsolódni, sokszorozódni és versengeni.” (Népszabadság, 2013, III. 22. 18. o.). „Egyelőre” azonban nem sikerült a szervetlen molekulák vélelmezett önépítő és önszervező mechanizmusainak alapján a szervetlen anyagokat evolúcióképesként kimutatni, s ezzel az anorganikus és az organikus (élő) közötti határt áttörni – jellemezhetjük a szaktudományos helyzet állapotát. [vissza]
6 Eredetiben: „Do what you will, this world’s a fiction / And is made up of contradiction” – „Bármit is tégy a világ látomás / Mert létalapja az ellentmondás”, ahol tehát a fordításban az ellentmondás – eltérően Blake-től – nem a fikció, hanem a valóság létalapjaként szerepeltetendő, filozófiai tartalomként. [vissza]
7 Bizonyítottan lásd: Munkatevékenység és termelés. Természetes kiválasztódás és a természeti feltételek kiválasztása in. Szigeti József (1984, 158-161. o.). [vissza]
FELHASZNÁLT IRODALOM
N. Hartmann 1970. Teleológiai gondolkodás (Fordította: Redl Károly) Akadémiai Kiadó, Budapest
N. Hartmann 1972. Lételméleti vizsgálódások (Fordította: Redl Károly) Gondolat Kiadó, Budapest
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 1979. A logika tudománya első rész, Fordította: Szemere Samu), Akadémiai Kiadó, Budapest
Heidegger, Martin 1994. Mi a metafizika? Fordította: Vajda Mihály. In: Martin Heidegger: „… költőien lakozik az ember…” Válogatott írások. Ford. Bacsó Béla, Hévízi Ottó, Kocziszky Éva, Pongrácz Tibor, Szijj Ferenc, Vajda Mihály. Twins-Kiadó — Pompei, Budapest
Hobsbawm, Eric 2013. Történelem: a ráció új korszaka in: Eszmélet 97, 5-15.
Lukács György 1976. A társadalmi lét ontológiájáról I – II – III. Magvető Kiadó, Budapest Peschka Vilmos 1988. A jog sajátossága. Akadémiai Kiadó, Budapest
Störig, Hans Joachim 1997. A filozófia világtörténete Helikon Kiadó
Szigeti József 1998. Az azonosság és nem azonosság azonossága. Magyar Filozófiai Szemle, 4-5-6. szám.
Szigeti József 1984. A tudományos gondolkodás forradalma Kossuth Kiadó, Budapest
Gyula, a kagylószerű bigyula
August Bebel neve egykor fogalom volt a századforduló, a 19. századvég és a 20. század első évtizedeinek magyar munkásmozgalmában, talán még a két világháború közötti időszakban is. Mára, azt hiszem, a fiatalok zöme már egyáltalán nem ismeri, sőt, valószínű, hogy a magyar társadalom nagy többsége sem.
Az 1840 februárjában született August Bebel fiatalon árvaságra jutott, asztalos, majd faesztergályos lett, és már korai ifjú éveiben is munkatársainak megszervezésével, szakegyletbe tömörítésével tűnt ki. Az 1860-as években, vagyis még húszas éveiben már országos pártot szervezett, több kísérlet után ezek közül a legnevezetesebb az 1896-ban létrehozott eisenachi párt lett, amely tulajdonképpen a későbbi és napjainkban is oly fontos szerepet játszó Német Szociáldemokrata Pártnak (SPD) Wilhelm Liebknechttel együtt ő lett a megalapítója. Ezekben az években az észak-német szövetségi államnak parlamenti képviselője lett, a francia-porosz háború napjaiban, pontosan azért, mert akkor is volt benne bátorság és erő, hogy szembeforduljon az országot elöntő nacionalista, soviniszta hangulathullámmal. Parlamenti képviselősége ellenére elítélték és várfogságra ítélték, miután a parlamentben megtagadta a hadihitelek megszavazását.
1871 után az új, egyesült Németországban a politikai életnek egyik kulcsszereplője lett, noha a híres-hírhedt Kivételes Törvény természetesen megtörte a munkásmozgalom és az SPD szárnyalását, de a törvény visszavonása, vagyis 1890 után egyik parlamenti választási győzelmét aratta a másik után, az ország legnagyobb pártja lett és maradt 1914-ig. Bebel 1913. augusztusi haláláig az SPD vitathatatlan „vezére” volt.
Rövid életrajzi összefoglalóm mellett néhány dolgot hangsúlyoznom kell még a korai élettörténethez: olvasó munkás volt, aki meg tudta fogalmazni gondolatait, nagyon korán megjelentette első brosúráit, kitűnő szónok, ezt a képességét a parlamentben is érvényesíteni tudta. A mindig is zaklatott német politikai életben napra készen jelenítette meg nagyon fegyelmezett és nagyon keményen fogalmazott cikkeit – amelyektől az ellentáborban, sőt a sokrétű ellentáborban mindig is tartottak, amire mindig felfigyeltek.
Még valamire feltétlenül ki kell térnem. Bebelre Marx és Engels nagyon korán felfigyelt – amit alátámasztott persze, hogy 1869 után már pártvezető lett –, de szinte enélkül is ő személyesítette meg számukra a gondolkodó munkást, és noha hasonlóak akadtak mások is a környezetükben, Bebel ezek közül is kimagaslatt, nagyon megbecsülték éleslátását, keménységét. Ismeretes, hogy Marx, de Engels is milyen sokszor és milyen kritikusan írt levelezőpartnereinek, Bebel kivételt jelentett, őt nagyon ritkán kellett kiigazítaniuk, és nem véletlen, hogy Marx halála után Engels szinte minden kérdésben hozzáfordult, amikor a német politikai helyzet és a német párt sorskérdéseiben kellett véleményt és döntést kialakítania. Nem véletlen, hogy az Engels–Bebel levelezés körülbelül a duplája az Engels–Liebknechtének, és ugyancsak ez az arány a német munkásmozgalom más ismert értelmiségi képviselőivel folytatottnak is. (Ezek körében említhető Kautsky és Bernstein neve.) Vagyis Bebel e tekintetben is más és megkülönböztetett helyet foglalt el Engels megítélésében is.
Nem tudom végigkísérni Bebel életútját, pusztán csak azt emelném ki, hogy mennyire perdöntő szerepe volt a II. Internacionálé létrehozásában, szellemi befolyásolásában. Így nem véletlen, hogy más pártok belső vitáiba is beleszólt, valamint a német párt belső életében milyen határozottan foglalt állást a régi barát, Eduard Bernstein ellen és a reformizmus ellen a híres 1903. évi drezdai pártkongresszuson – amiért a későbbi történetírásban oly sokan Bebelt, Kautskyval együtt jókora leegyszerűsítéssel az „ortodox marxista” szemlélet és irányzat fő képviselőiként jelölték meg. A valóság természetesen sokkal összetettebb és színesebb volt ennél a leegyszerűsítő megítélésnél. Az egész korszakra érvényes, amely 1903 és 1913 között eltelt, megint csak nem tudom végigkísérni és bemutatni Bebel szerepét és tevékenységét. Ezúttal pusztán utolsó éveit próbálom megjeleníteni, amikor már nagyon beteg volt, félig már visszavonult, de mégis ő maradt a párt „gazdája”, tekintélye változatlanul szinte megkérdőjelezhetetlen volt, miközben a pártban fellángoltak a viták – méghozzá nem szimplán a szellemi magasságokban, hanem a politikai és a szociális valóság különféle megítéléseinek alapján.
Így ezek az évek rendkívül tanulságosak – úgy hiszem, jelenlegi világunk számára is. Ráadásul még valami esetleg Bebel „asztalára”: a Marx–Engels-örökség. Jelesül ekkoriban került napirendre Marx és Engels levelezésének kiadása, már úton volt, néhány előzetes válogatás meg is jelent. Pontosan ez követelte meg egy teljesebb, megbízható válogatás előkészítését, amely megint személyek, szerkesztők kiválasztását igényelte, és elvek tisztázását, hogy a levelekből esetlegesen mit lehet és mit nem szabad kihagyni. Rendkívül tanulságos, hogy az első számú örökös, Marx középső lánya (az idősebb már rég meghalt, az ifjabb, a munkásmozgalomban leginkább szereplő és publikáló Eleanor Marx ugyancsak meghalt), Laura Marx maradt, aki a szellemi hagyaték ügyeibe nagyon is bele kívánt szólni, de 1911-ben férjével, a Marxhoz és Engelshez oly közelálló Paul Lafargue-gal együtt elkövetett öngyilkosságuk után a levelezés sorsának ügye hirtelen még égetőbbé vált. Nagyon élénk és izgalmas levelezés indult meg, amire még visszatérek, minthogy ebben nagyon érdekes és tanulságos volt Bebelnek, a kétkezi munkásnak a szerepe a sok értelmiségi között. Bebel utolsó éveit felidézve, ebben az időben, amikor két nagy pályatársa már nem segítette, lévén, hogy Wilhelm Liebknecht már korábban, 1900-ban meghalt, a másikat, aki ugyancsak évtizedeken át segítette, úgy is, mint az SPD abszolút megbízható közgazdásza, a valóságban egyúttal a párt pénztárosa, Paul Singert 1911-ben veszítette el. Egyik legjobb barátjává ekkor az osztrák Victor Adler vált. Levelezésük rendkívül tanulságos. Adler, akiről köztudott, hogy az Osztrák Szociáldemokrata Párt egyik megteremtője, nemcsak szellemi vezetője, hanem valóságos gazdája lett, és igen jelentős szerepet játszott a II. Internacionálé életében is. Rendszeresen beszámolt az osztrák párt életéről, Ausztria–Magyarország politikai helyzetéről, saját gondjairól, egyúttal mindig tanácsot is kérve Bebeltől, a követendő magatartás, a kívánt döntések meghozatalával kapcsolatban. Így Bebelnek e kérdésekben is véleményt kellett formálnia.
Megemlítendő, hogy Bebel e korszak azon szociáldemokrata munkásvezetői közé tartozott, akik megírták önéletrajzukat, amely annak idején magyarul is megjelent. (Életemből) („Emlékezhetünk arra”, hogy az egykori magyar szociáldemokrata munkásvezetők közül is ezt többen megtették, így a hajdani asztalosmunkás Weltner Jakab, a vasas Garami Ernő és Böhm Vilmos, valamint a könyvkötő Buchinger Manó.) Az akkor már 60 éves Bebel jelentős szerepet játszott a II. Internacionálé mintegy „sorsdöntő” 1900. évi párizsi kongresszusán, amikor a francia szocialisták körében a miniszterilaizmust bírálták meg és utasították el, majd 1930-ban a német pártban Bebelnek óriási szerepe volt a reformista tendencia és Bernstein nézeteinek elutasításában. Tíz évvel később a német párt helyzete belsőleg is változott, a pártban világosan három áramlat mutatkozott meg, és a mindig is befolyásos szakszervezetek akkorra sok kérdésben jobbra tolódtak. Mindez nem kevés gondot okozott a már 70 éves Bebelnek, aki mindennek ellenére a pártnak változatlanul legmérvadóbb, ügydöntő vezetője maradt, miközben ez a párt volt egyúttal az ország legnagyobb, sok választást megnyerő pártja. Mostani megemlékezésemben Bebelnek éppen ezeket az utolsó éveit próbálom jobban bemutatni, minthogy ezek, rendkívül tanulságosak – nemcsak a korszakra, nemcsak Bebel személyére nézve, hanem ennél sokkal, időben és térben, tágabb értelemben is. Már csak azért is, mert az utóbbi években igen elterjedt az a vélekedés, sőt kemény ítélet, hogy a munkásmozgalom története érdektelen, halott téma. Bebel levelei, gondolatai ezt, úgy hiszem, meggyőzően cáfolják.
Visszatérve a Victor Adler által felvetettekre és a hajdani dualista monarchia belső problémáira, Bebel a következőképpen reagál: „… A politikai fájdalmakat, keserűségeket, amelyekről Te panaszkodsz, teljesen átérzem. A normál viszonyok között elég feladat van előttünk, most mindehhez hozzájárulnak mindkét országban a nemzeti–nemzetiségi ellentétek. Én elég pesszimistán nézek ezek elébe, e téren nem látok megbékélést, sem a problémák megoldásának a végét. Ha a csehek nem csehek lennének, és ha nem Němec 1 lenne Němec – nehezen tudok elképzelni kellemetlenebb embert. El tudom képzelni, hogy milyen nehézségeid vannak, és fáradságodba kerül, hogy az embereket féken tarthasd.”
Ugyanebben a levélben Bebel természetesen kitér saját problémáira, a németországi helyzetre: „Ami engem illet, 1911 nálunk is különféle elhatározásokat hoz. Az állam és a polgári osztályok lázas állapotban vannak. Nagyon sok függ a centrumtól, és hogy a bajor Centrum Pártban nagyon erős a reakciós jobboldal, az számunkra sem kellemes és kedvező. Részemről ezt a folyamatot évek óta követem, ami a Centrumban végbemegy, de az, hogy a bajor Centrumban a dolgok végül is így alakultak, engem is meglepett. A Centrum jelenleg minden alávalóságra kész velünk szemben, és ettől a Centrumhoz csatlakozott munkások nem fogják a Centrumot visszatartani.” Bebel nagyon nem tévedett. A messzi jövőből visszapillantva szinte megdöbbentő, milyen jól látott, milyen szerepet játszott a Centrum öt évvel Bebel halála után, az 1918-as német forradalom utáni politikai viszonyokban, ráadásul Bajorország esetében még inkább. Sőt ezek az igazságok – mármint Bebel értékítéletei – áthúzódtak az l945 utáni viszonyokra, egészen napjainkig. „Minden bizonnyal ez azt jelenti, hogy a Reichstagban nagy többség áll majd velünk szemben. Soha nem volt ilyen komoly a helyzet, s ebben az ügyben nem lehet tévedni. A továbbiakban nagyon ügyesen kell eljárnunk.” Ezek a sorok igen jellemzőek Bebelre, nemcsak világos látására, határozottságára – arra is, hogy kész volt a kompromisszumok keresésére, de nagyon jól átlátta, hogy hol húzódnak a taktikai lépések határai, és semmiféle értelmetlen próbálkozásba soha nem bocsátkozott.
Nem sokkal később újabb levélben, amelyet szintén Victor Adlernek írt, egyik legközelebbi munkatársának, barátjának és az SPD egyúttal mindenható gazdasági felelősének, Paul Singernek 2 halála alkalmából tért ki arra, hogy milyenek a kialakult viszonyok az SPD-ben, ami neki személyesen is milyen gondokat okoz: „Ha egységesek lennénk és határozottak, akkor ez egyszerű feladat lenne 3, de jelenleg a radikálisok és a revizionisták között az ellentét mindenütt megmutatkozik. Így azután mindkét szárnyra figyelni kell, hogy az összecsapásoktól megmentsük magunkat. És minél élesebbé válik a belpolitikai helyzet Németországban, a tömegek annál keményebben fordulnak a revizionista vezetők ellen. Kemény munkába kerül majd, hogy a dolgokat rendbe tegyük és újra a sínekre állítsuk. […] A húsvéti szünetig, a Reichstag ülésezéséig itt maradok, vagyis április 7-ig. Itt kell, hogy maradjak a helyemen, mert különben a szellemek egymásnak rontanak, és akkor nagyon rossz dolgok történhetnek meg. Szerencsére jól érzem magam és fékezem a nyelvem mind a pártvezetőségi üléseken, mind a parlamenti frakció ülésein.”
A nagy politikai kérdések mellett – mint már egy ízben jeleztem – Bebelre, abszolút mai terminológiával élve, tudományos, tudománytörténeti kérdések eldöntése is várt: nevezetesen a Marx–Engels-örökség, levelezésük megjelentetésének gondja. „Ami a leveledet illeti, és amit Laura 4 neked a levelezésről elmondott, az ostobaság. Először Laura tüzesen ellenezte, hogy Bernstein 5 a levelezést megjelentesse, mert attól tartott, hogy fontos részek kérdőjeleződnek meg, most pedig fel van háborodva, amikor Bernstein a leveleket teljes terjedelemben előkészítette a közlésre, és mi erre rábólintottunk. […] Bernstein nem tett semmiféle ellenvetést a változtatások ellen, viták csak arról folytak, hogy milyen mértékben alkalmazzunk húzásokat, vagy, hogy egyes leveleket teljesen hagyjunk el. Látni fogod, hogy a levelek teljes közlése teljességgel lehetetlen…” A levél következő soraiban Bebel ismerteti, hogy az SPD vezetői és teoretikusai körében ez ügyben milyen különféle álláspontok mutatkoztak. A levelek alapos ismerete nyomán hangsúlyozta, hogy ezek is bizonyították számára, hogy Engels anyagi támogatása nélkül „Marx elveszett volna a világ számára és ínségben halt volna meg.” Magának a levelezés megjelentetésének a sorsáról Bebel ekkor a következő belső döntésről itt tájékoztatta Adlert: „A leveleket végül rövid jegyzetekkel és magyarázatokkal fogjuk megjelentetni, igaz, hogy mindössze csak 1000 számozott példányban. Ezek végül is 3 kötetben jelennek meg…”
Úgy hiszem, hogy némi magyarázatra szorulnak Bebel ama sorai, amelyekben bizonyos gondjairól írt. E gondok 1911-ben árnyékolták be életét, éppen az SPD-ben kialakult belső ellentétek kiéleződése miatt. Ezek hátterében a második marokkói válság, illetőleg egy háborús krízis, még inkább egy háborús pszichózis állt, amely valósággal előképe volt az első világháborúnak: nevezetesen egy igazi német-francia-angol háborús összeütközés réme. Ezzel kapcsolatban a francia, illetőleg az angol szocialista mozgalomban is voltak, akik úgy ítélték – sőt meg is írták –, hogy a háborús krízis kirobbanásakor a nagy német párt – amelyre példaként tekintettek – tehetetlen lesz. Ráadásul a német szocialista értelmiség között is akadtak olyanok, akik nacionalista, imperialista színezetű írásaikkal ezt a feszültséget és rossz érzést csak fokozták. 6 Mindez azután a német SPD-ben valóban igen éles vitákat gerjesztett, a legélesebben természetesen a jobboldaliak és a radikális internacionalisták ütköztek (e csoportosulásnak Rosa Luxemburg, Clara Zetkin és Karl Liebknecht volt a vezető személyisége – válogatott írásaikat magyarul is lehet olvasni). Az éles viták a pártkongresszusokon is zajlottak, és a párt egységét ekkor valóban már csak Bebel fellépései biztosították.
Bebel egy újabb, 1912. decemberi levelében, amelyet ismét Victor Adlernek címzett, tért vissza a német párt belső problémáira, ekkor írta azzal kapcsolatban, hogy egy osztrák származású, a németországi viszonyokban igen jártas értelmiségi publicistát „kért át” Németországba, Nürnbergbe, az ottani helyi orgánum szerkesztésére és vezetésére – amelyet az illető elhárított. Ezzel kapcsolatban írta a következő sorokat: „… Az Adolf Braunra vonatkozó soraid nem leptek meg, és azt, hogy Bécsben marad, megértem. Nürnbergben valóban nem lett volna könnyű a helyzete. […] Ugyanakkor jót tett volna, hogy Nürnbergben a baloldal sorait megerősítse. A pártban nagyon hiányoznak az erős emberek, különösen a baloldalon. Így nagyon értékes lett volna egy megbízható embert kapni Nürnbergbe. Ám végül is a körülmények alakulása ott is a mi javunkra szolgál. Miután a Centrum teljesen levette az álarcát, és Bajorországban is világossá vált, hogy a Centrum bennünk látja a fő ellenséget […], így a mi sajtónkat is kényszerítik, hogy hangot váltson. Ez új helyzet, amit Bajorországban korábban nem ismertek. És harc is, természetesen, még élesebb lesz. Nemcsak Bajorországban, hanem Baden-Württembergben, Elzász-Lotaringiában is, hogy Poroszországról ne is beszéljünk. Ennek megvan a jó oldala is, hogy a pártban a két szárny rá lesz kényszerítve arra, hogy egymáshoz közelítsen a közös védelem érdekében.”
A helyzet a következő hónapokban sem változott, hiszen az okok megmaradtak. Minderre persze a leginkább kényszerített két pártnak, a német SPD-nek és személyesen Bebelnek, illetőleg a francia szocialista pártnak is reagálnia kellett. Erről Bebel a következő sorokat írta 1913. február 28-án, ismét Victor Adlernek: „Leveled éppen most érkezett meg. Érdekes, hogy ugyanazok a gondolatok miként érlelődnek meg és tűnnek fel egyidejűleg a legkülönbözőbb fejekben. Így az a gondolat, hogy a franciák és németek közös kiáltványt adjanak ki. 7 Ahogy 8 nappal ezelőtt a pártvezetőség elhárította Vaillant 8 javaslatát, ugyanakkor úgy döntöttünk, hogy a franciákat meghívjuk arra, hogy egy közös magyarázó nyilatkozatot tegyünk közzé. Ugyanakkor, amikor mi meghoztuk ezt a döntést, a franciák ugyanilyen határozatot hoztak. Most pedig te is ugyanezt a javaslatot teszed meg. Kedden megérkezett Thomas 9 Párizsból a kész határozati javaslattal. Szerdán összeült az SPD pártvezetősége, és holnap megjelenik mind a német, mind a francia pártsajtóban a közös nyilatkozat. Hogy ez a fegyverkezési hajsza hova vezet, azt csak az istenek tudják. Ismét Németország az – és már 50 éve így van –, amely mindig megadja a jelt erre a nagy fegyverkezési hajszára, miként ugyanez igaz a 15 éve megkezdődött tengeri csatahajó-építési fegyverkezésre is. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Reichstagot feloszlatják.”
A levél olvastán a szerzőnek és feltehetőleg az olvasónak is feltűnhet, hogy Bebel mennyire nem a határon túlra mutogatott, nem a francia, illetőleg a brit kormányt tette elsősorban felelőssé a fegyverkezési hajsza fokozódásáért és a feszültségek növekedéséért – hanem a saját kormányát, a német kormányt. Ez a magatartás következett eddigi életútjából is, és abból is, hogy Bebel nem hajladozott, sem külső, sem belső nyomásnak nem engedett. Nagy tanulság, és óriási veszteség következett be, ahogyan a következő időkben betegsége miatt ki-kimaradozott a mindennapokból, a párt hajójának irányításából, majd 1913 augusztusában halálával a párt elvesztette biztos vezetőjét. Egy év múltán, pontosan az 1914 augusztusában kirobbanó világháború első napjaiban ez nagyon megmutatkozott, a német párt tehetetlennek bizonyult, és egy-két éven belül három részre szakadt.
Bebel halála természetesen nyomban hullámokat vet a német politikai életben, még inkább az SPD soraiban és sajtójában. A reagálások megszülettek az ország határain túl is, és Európa valamennyi ismert szociáldemokrata pártjának orgánumaiban megjelentek a különböző emlékeztető nekrológok, sőt értékelő írások. Ezekre itt már nem térhetek ki, de ezekről magyarul is részletesebb és pontosabb összegzést olvashatnak az érdeklődők. 10
JEGYZETEK
1 A. Němec életútját lásd Évkönyv (NMTÉ) 1983. [vissza]
2 Paul Singer életútját lásd Évkönyv (NMTÉ) 1974. [vissza]
3 Singer helyének betöltéséről van szó. [vissza]
4 Laura Marx, Marx egyetlen, ekkor életben levő lánya elsősorban rendelkezhetett a hagyaték-ról. Életútját tudtommal nem írták meg, de Laura és Engels kiadott levelezése igazán kitűnő történeti forrásanyag. [vissza]
5 Eduard Bernstein életútját lásd Évkönyv (NMTÉ) 2003. [vissza]
6 A nemzetközi helyzetről, a háborús krízisről, az említett francia és angol párton belüli vitákról, és a nagyon éles, németországi SPD-n belüli viharokról magyarul bővebben lásd: Jemnitz János: A háború veszélye és a II. Internacionálé. 1911-1914. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1966. [vissza]
7 E kiáltványról magyarul bővebben lásd Jemnitz János: A háború veszélye. i. m. [vissza]
8 Édouard Vaillant életútját lásd Évkönyv (NMTL) 1990. Vaillant nyilvánvalóan kitartott a híres Vaillant-Keir Hardie határozati javaslata mellett, amelyet az 1910. évi koppenhágai kongresszuson terjesztettek elő. [vissza]
9 Albert Thomas életútját lásd Évkönyv (NMTÉ) 1978. [vissza]
10 Minderről lásd Jemnitz János: A háború veszélye. i. m. [vissza]
Jakab és a medvéje
Az idei húsvét hétfőn, amikor fiam és két fiúunokám eljött meglocsolni a feleségemet, lányomat és leányunokámat, az egyik versezet, melynek kíséretében kiérdemelték a piros tojásokat, igencsak meglepett.
– Hát ezt honnan vettétek?
– Az internetről – válaszolta a fiam.
– Hm.
Kiskamasz koromban, 1947–48 tájékán vittek magukkal a bátyáim először a zugligeti lányokhoz locsolkodni, s emlékezetem szerint mi nem mondtunk egyebet, mint az obligát „boldog húsvéti ünnepeket!” köszöntést. Később, az ötvenes évek úttörő mozgalmában, ahol én buzgólkodtam, nem volt szokás effajta hagyományokat ápolni. A húgom azonban úgy emlékszik, hogy a kor szellemére kevésbé fogékony gimnazista osztálytársaim rendre meglocsolták szovjet pacsulijaikkal, sőt, a környékünk főkáderének, Szilágyi elvtársnőnek a fia is beállított az ekkor legdivatosabb népi rigmusokkal, amelyek közül az egyik az volt, hogy:
Kerek erdőn jártam
Kék ibolyát láttam.
El akart hervadni
Szabad-e locsolni?
A másik pediglen így hangzott:
Én kis kertészlegény vagyok,
Virágokat locsolgatok.
Azt hallottam, hogy egy rózsa
El akar hervadni,
Szabad-e megöntözni?
Az 1960-as évek elején az utcánk túloldalán, az apácák elvadult őszibarackosának helyére nagy lakótelepet építettek. Az oda beköltöző pestiek gyerekei már bandákba verődve locsolták a környék minden nőnemű lakóját, s nem piros tojást, hanem egy-egy forintot kellett kapniuk, az idősebb hölgyektől kettőt. Versezetük is ezt az üzleties szellemet tükrözte:
Zöld erdőben jártam,
Barna medvét láttam,
Szereti a mézet,
Add ide a pénzet!
Ezen én mind budai úrigyerek, mind ifjúkommunista mivoltomban kellően meg is botránkoztam (vidékről származó barátaimtól viszont úgy hallom, feléjük már régebben meghonosodott az effajta bérezett húsvétolás). A hetvenes évek második felében aztán megjelentek a groteszk szövegek. A fiam hozta haza azt a maga idején híres mondókát, hogy:
Zúg a traktor, szánt az eke,
Elvtársnő, locsolhatok-e?
Az unokaöcsém pedig azzal toldotta meg:
Zöld a moha, zöld a páfrány,
Meglocsollak házisárkány!
– amin én igen jót derültem (a feleségem sokkal kevésbé).
A fent említett, az internet-folklórban terjedő idei vers így hangzik:
Itt a húsvét, zeng a rigmus:
Jöjj el hozzánk, kommunizmus.
Hm.
Az álmosvölgy legendája
Kántás Balázs: Szamizdat – Közéleti versek
Kezdjük egy megdöbbentő ténnyel. Kántás Balázsnak, aki kétségkívül egyike a legtehetségesebb fiatal irodalmárainknak, új verseskötete, a Szamizdat ötven, igen, ötven (számozott) példányban jelent meg. Könyvesbolti forgalomba így természetesen aligha kerül.
Tudjuk, hogy jogállamban a pénz a fegyver, s a pénz a cenzor is, de mégiscsak elképesztő, hogy széles e hazában nem akad egy kiadó, aki a pályázgatást, kuncsorgást mellőzve néhány forintot megkockáztatna egy remek költő remek kötetének tisztességes példányszámban történő közreadására.
Maradt tehát a huszonegyedik század második évtizedében – neoavantgárd gesztusként – a szamizdat lehetősége, amiről már azt hittük, hogy örökre odaveszett a történelem süllyesztőjében. Ennek a kötetnek a sorsa is azt mutatja, tévedtünk, az újmódi cenzor, a pénz vörös plajbászát ismét a saját kiadás bátor, de nyomorúságos eszközével kell megkerülnünk.
Kötetet mondok, pedig csak egy füzetről van szó, tizennégy oldalon harminc közéleti költeményről, a költő Kántás társadalmi látleleteinek korántsem „hőzöngő” szerény mintavételéről.
Kántás Balázs termékeny szerző, tudós irodalomtörténész-jelölt, kitűnő költő, jeles műfordító, jó szemű kritikus, ígéretes Paul Celan kutató, fiatal kora ellenére könyvek, publikációk egész sora, köztük számos Ezredvégben közölt vers bizonyítja már rátermettségét, tehetségét. Ezért furcsa, hogy amikor (alcímben is vállalt) közéleti versekkel jelentkezik, meghűl körülötte a levegő.
Pedig ezek a versek nem rosszabbak, nem gyengébbek, mint a korábbiak, nem is szólnak másról, hiszen a lírikus Kántás mindig, a legelvontabb költeményeiben is a valóság avatott tolmácsa. Arról van szó inkább, hogy ezek a versek szembe mennek a most divatos irodalomelméleti iskolákkal, azaz szólnak valamiről, kapcsolódnak a magyar költészet legnemesebb vonulatához, a képviseleti költészethez.
Nehogy plakátversekre, agitkákra, mozgalmi dalokra gondoljon valaki! Amikor a füzet fülszövege azt mondja, hogy eltér az eddigi stílusától, csak annyit mond, hogy (ideiglenesen) kikapcsolta azt az intellektuális szűrőt, ami eddig az egyszerű olvasó befogadói apparátusát korlátozta. A közbeszédhez közelített, anélkül, hogy egy pillanatra is feladta volna az irodalmi nyelv kiküzdött értékeit.
Harminc rövidke vers – és mégis mennyi mindent elmond világunkról! Az ábrázolt léthelyzetek, az átélt nyomorúság (jutott mára két szalámis zsemle, / ezt még ne nevezzük éhezésnek) leírásai, az önmegszólító szerep-versek könyörtelen élessége mind-mind a szégyellni való köznapok, a letagadhatatlan, de mégis letagadhatóvá, kriminalizálhatóvá tett lírai, de nem lírizált dokumentumai mind.
Ha néhány fogalom vagy hívó-szó köré akarom csoportosítani a maroknyi, egyébként cím nélküli, akár egy hosszú rapszódia részeként is felfogható verscsokor darabjait, két megállapítás tolakszik minden más elé. Az egyik: ezek a versek az illúziókkal történt leszámolás dokumentumai. A másik: ezek a versek egy elhalasztott, de életben tartott remény jelei. Nézzük meg közelebbről mind a két megállapítást.
Miféle illúziókkal számol le Kántás Balázs? Először is a vulgár-marxizmuson alapuló mozgalmi romantika közhelyeivel. (Kiüresedett forradalmi indulókat / rágcsál a frissdiplomás munkanélküli.) Tudja, a múltba-révülés hazug (Légsodorta roncsokból / állítanád össze azt, ami sosem volt). De leszámol a gondoskodó állam illúziójával is: Mert aki már majdnem / mindenről lemondott, / arról a minket őrzők / mondtak le teljesen. Tudja, hogy a sérülékeny, korlátozott demokrácia messze van még a nembeli kiteljesedés lehetőségétől: Jogod (van) / : szabadon / egy olcsó, / kommersz féldeci / felett üldögélni.
Az illúziók felszámolása során kizárja a vallásos, transzcendens kitörési kísérleteket is. „Részeg Isten beszél hozzám, kavicsokat hint elém” – írja egyik legerősebb nyolcsorosában, majd néhány oldallal később: „Egy este alatt megírnád / az aszfaltra visszahányt életet, / a hajléktalanszakál as Istent, / a próféták végső tántorgását.”Bár ott szorongatja hóna alatt kilós kenyérként a Megváltó testét, nem hisz, nem bízik a kívülről jövő megváltásban. Ahogy nem bízhatnak azok sem, akiknek a nevében beszél.
Nem lenne teljes a világról alkotott képe, ha nem számolna le minden hamis csavargó-romantikával, a „tiszta” szegénység idealizálásával (a romokat csonttá soványodott, / magukat is felfaló / korcsok őrzik).
Hívó-szóként jelöltem meg a reményt is. Az alapvetően rosszkedvű, dühös vagy inkább kiábrándult versvilágban elsősorban a dacos csakazértis cselekvés dacos vállalásában lel rá erre a költő. (Míg el nem visz a sintér, / ugasd csak igazadat, / te, fogatlan csahológép…) Nyomokban sincs szó hurrá-optimizmusról, a cselekvés iránya, módja bizonytalan: Ereidből / töltődik újra a / kiszáradt Duna medre. // nem tudod már / a tenyeredből / rózsa vagy parlagfű sarjad, / és főleg hová, mi végre? Annyi biztos csak: Felál sz a székről. / Nincs rajtad golyóálló mellény.
A közéleti költészet rangja mostanában igen alacsony. Erről persze azok is tehetnek, akik az igazság kimondása helyett pártszólamokat zengtek, de lefokozásában a bármely hatalmat kiszolgáló libériás tudoncok is ludasak. Kántás Balázs nem szétcsócsált féligazságokkal operál, nem perc-életű kvázi-ideológiák gyanús zászlóit lengeti, nem mozgósít vélt érdekek mentén. Ábrázol, ha így tetszik, leképezi a valóságot. És egy hipokrita világban végső soron ez a legtisztább lázadás. Nem csoda hát, hogy ez a kötet ilyen szamizdatosra sikerült.
Tizennégy oldal, harminc rövid vers – mondogatom. Hadd higgyem azt, hogy ez a néhány értékelő sor azok számát gyarapítja majd, akik kíváncsiságukkal, értelmiségi, vagy inkább emberi szolidaritásukkal kikövetelik a hozzáférhetőbb példányszámú újrakiadást. Mert ezek a versek úgy szólnak az elesettekért, érettünk, hogy pirulás nélkül beilleszkedhetnek a magyar irodalom letagadhatatlan főáramába, a szolgálni tudó és akaró művek sorába. (NAP)
László-Kovács Gyula: én az éjszakát szeretem
László-Kovács Gyula nem áll reflektorfényben. Bár az én az éjszakát szeretem a 10. kötete (ha feleségével, Acsády Rozáliával közösen kiadott könyveit is beleszámoljuk, ha nem, akkor is a nyolcadik), mégis mindeddig nem mindennapi teljesítménye méltatlanul kevés figyelmet kapott.
Varga István a kötet érzékeny, pontos utószavában álmodozó költőnek nevezi László-Kovács Gyulát. Ez az egyetlen tévedése: amikor a költő a könyv címében (is) kijelenti, hogy én az éjszakát szeretem, korántsem az álmodozások éjszakáját választja.
Az ő éjszakája a megteremtett nyugalomé, az alkotókedvé, az elmélyülésé, a termékenységé, ha kell, a túllépendő mai kocsmáké, és persze a csillagoké. Az éjszakától elvárt, már-már kikövetelt elégikus hang nála nem válik a pesszimizmus valamiféle felmagasztalásává. Sőt!
A nyolcvan oldalas könyvben negyvenegy vers szorong. Megszámoltam, tizenegy szól valamilyen módon a hajnal várásáról, öt közülük egészen direkt formában. Már a kötet bevezető verse címében is arra szólít fel: ne félj a hajnaltól. Pár oldallal később a csontokban felnövők zákányos éjszakájából toulouse-lautreci / vöröset spiccelt / a nap, majd az impromtu című versben gyönyörű hajnali képek záporoznak ránk:
ha öltözöl veled öltözik a pohár a vitrinben,
s veled öltöznek montmartre kisasszonyai
s a sétáló urak:
kezükben félbevágott kakasokkal
amint kibuggyan elmetszett szívbillentyűjükből a vér!
A mire megvirrad soraiban ismét a hajnal ragyog:
mire megvirrad lábaid elé
térdelnek
a dombok
s a városra terpeszkedő ködöt madarak gyűjtik szárnyuk alá
Folytathatnám az idézeteket, de terjedelmi okokból már csak egyet mutatok be, az egyik gyönyörű Bartók-versből (bartók szíve):
… várom a hajnal első fénysugarát,
a hajnal első jeladását,
miként karmesterpálcájával szétvágja az éjszaka páncélzatát.
Miért foglalkozom ennyit a hajnalköszöntő versekkel, versvillanásokkal? Azért, mert a bennük fényre jutó szemérmes optimizmus hegynyi fájdalmakat, tragédiákat gyűr maga alá: a magánember sorsát meghatározó szörnyűségeket éppúgy, mint a nép, az ország, az emberiség gyötrelmeit. S teszi ezt olyan magabiztossággal, olyan erővel, hogy átvesszük hitét: érdemes végigélnünk ezt és a többi eljövendő éjszakát, hiszen más, emberibb fények várnak ránk.
A kötetbe felvett versek számtalan szempontból vizsgálhatók. Mindenképpen említésre érdemes az a műveltség-anyag, amire támaszkodnak. A zsidó hagyományokra épít az ember című (Isaac Bashevis Singer emlékének szentelt), vagy az aser lev látta istent című költemény. A zsidó-keresztény kultúrkör vállalását bizonyítják az új (vagy új áfogalmazott) zsoltárok (tizenkettedik, negyvennegyedik, negyvenötödik zsoltár), az újszövetségi élményekhez kapcsolódik a legenda, vagy az öt seb című vers, de fel-feltűnik a magyar népi hiedelemvilág egy-egy transzponált eleme is (a nagyanyám, másként a lehajtott fejjel bizonyítja ezt).
A személyes tragédiát (lánya halálát) felpanaszló versek úgy emelik át a személyes fájdalmat az egyetemes költészet univerzumába, hogy a veszteség közössé, közös sorsunk lételemévé válik.
Ahogy az érett férfihangon szóló szerelmes sorok általános üzenetté emelkednek, ugyanúgy a képviseleti költészet motívumai is szerves részévé válnak László-Kovács épülő versvilágának. Ez utóbbira jó példák a már említett zsoltárok, vagy a jelenések, illetve a mint vándorprédikátor című szövegek. A kiüresedő haza aggodalmai másutt is megfogalmazódnak, akár egy-egy villanás formájában (úgy hullok én is a semmibe):
ez a sárból tapasztott
ország
a hazám:
örökölt
és rám testált keresztem
A kötet legizgalmasabb darabjainak László-Kovács Gyula áradó hosszú verseit érzem. Az angolszász modern költészet (elsősorban Whitman, Ginsberg, Corso) áradó kötetlen versein iskolázott, de azoktól lényegi pontokon különböző, szigorú gondolatritmussal megzabolázott szabadversek ezek, valamennyi külön-külön tanulmányt érdemelne. A song című hosszúvers nyíltan vállalja a kötődést, mind szerkezete, mind formája, mind tartalma utal két nagy elődre, Dylan Thomas Látom a nyár fiait, illetve Allen Ginsberg Üvöltés című költeményére, s éppúgy, mint az utóbbi a harmadik szakaszban Carl Solomont, úgy László-Kovács az egyetemesebb érvényű Bartókot idézi meg a vers színpadára.
Bartók nem mellékszereplő a songban sem, de igazán főszereplővé a többi hosszúversben válik (bartók szíve; bartók utolsó feljegyzései; bartók utolsó levele amerikából). Ginsberg Kaddis-kötetének sodrására emlékeztetnek ezek az érzelmekkel túlfűtött, mégis racionális, átlátható, gyönyörű versek, de kötődésük a félmúlt és a jelen magyar valóságához függetleníti őket a nagy elődöktől. A bartóki életmű mélységei úgy tárulnak fel ezekben a költeményekben, hogy párosulnak László-Kovács történelmi, szociológiai, pszichológiai mélyfúrásainak eredményeivel, értelmezik és továbbfejlesztik az örökséget.
László-Kovács Gyula kötete a mai líra fontos teljesítményei közé emelkedik. Érdemes mindazok figyelmére, akik a költővel (s az általa megidézett Bartókkal) együtt vallják:
nem toporzékolunk, ha rontó szándékok állnak hadrendbe ellenünk,
ha az egymást kereső szemekben lepereg a xx. század összes borzalma:
mi már nem félünk
(AB-ART)
birtalan ferenc: fridzsider-rapszódia
Birtalan Ferenc életművének javát eddig tizenhárom kötetben tette elénk. Voltak köztük gyermekversek, mesék, egy rendhagyó (kitűnő) regény is, de vitathatatlan, hogy Birtalan mindenekelőtt, sőt – írjon bármit – kizárólagosan költő. A tizennegyedik könyv verseskötet, a költészet napjára jelent meg, ezzel a nem szokványos címmel: fridzsider-rapszódia.
Ha figyelmesen végigolvassuk az érdekes küllemű, mintegy nyolcvan versoldalt tartalmazó könyvet, könnyen megfejthetjük a címadás „rejtélyét”. Az ötvenhárom vers nincs ciklusokba sorolva, sőt még igazi címük sincs a költeményeknek, az oldaltörés és az első sorok kivastagítása jelzi csupán az újabb egységek kezdetét. Az elkülönülő részek oly szorosan kapcsolódnak egymáshoz, mintha a kötet egyetlen, hosszú verset tartalmazna. Számomra ez a kézenfekvő értelmezés, s ezt ajánlom az értő olvasónak is.
Idézem, mit ír az Irodalmi lexikon a rapszódiáról: „A szenvedély heve, a költő izgatott, lelkiállapota szétfeszíti, szaggatottá teszi szerkezetét, gondolatmenetét. Formai jellegzetessége az egyenetlen, hirtelen változó ritmus, mely nem egyszer a szabad vers teljes kötetlenségébe csap át. A vers egységét csupán a mélyen rejlő költői vízió belső összefüggése biztosítja.” Tekintsünk el a definíció apró hiányosságaitól, fogadjuk el, hogy lényegében igaz, amit állít. Így azonnal ráleltünk arra is, miért szerepel a címben a rapszódia kifejezés. Mert Birtalan egy valóságos rapszódiát írt.
A szaggatott szerkezet adott. Nézzük meg, miféle szenvedély feszíti szét a versformák fegyelmét? Szó sincs valamiféle romantikus, teátrális költői hevületről. A múltban, a jelenben, s talán a jövőben zajló folyamatok megismerésére, megértésére és összefoglalására irányuló hajlíthatatlan akarat munkál a költőben, a saját, de mások által is bejárható univerzum megteremtésének igénye.
Egyenetlen, hirtelen változó ritmus? Korábbi köteteiből tudjuk, hogy a költő igazi formaművész, otthonos az időmértékes, deákos és az ütemhangsúlyos, magyaros formák birodalmában, akár szimultán versei, akár dalai példásak, pontosak. Ebben a kötetben valóban – legalábbis első ránézésre – szabad versek (verselemek) sorakoznak. Áradásukat elsősorban a tudatos gondolatritmus tartja mederben, de más verskellékek (jambikus sorok, más beépülő időmértékes töredékek, dalszerű két- vagy négysoros részletek) is szabályozzák a szó-folyamot. Találtam szótagszámláló, mora-számláló részleteket is, ezeket a véletlennek tulajdonítottam, bár Birtalannál ritkák a véletlenek. Külön ki kell emelnem a rímek szerepeltetését. Szó sincs rímképletekről, de a sokszor esetlegesnek tűnő, de igencsak tudatosan alkalmazott ragrímek, a váratlanul feltűnő pár- és keresztrímek, nyílt és rejtett asszonáncok szintén belső tagolással díszítik a gondolatritmust.
A hagyományos irodalomszemlélet szerint a rapszódia az ódával rokon.
Birtalan könyvnyi verse azonban inkább az elégiához közelít. (Van valami köze az ódához is: az élet egészének tiszteletéhez, az igazság kimondásához fűződő mondatai valóban ódai magasságúak, de ez csak mozzanat, az elégia elemei uralkodnak.) Az elégikus hang uralmának oka a témaválasztásban keresendő.
Eddig csak a vers külcsínéről beszéltem, pedig a tőle elválaszthatatlan belbecs adja a kötet valódi értékét. A költő újrateremti saját univerzumát, mégpedig nem szokványos módon. A kiindulás természetesen nála is a gyermekkor. Az ifjúság, a felnőtté válás, majd a férfikor, szerelmekkel, családdal, tragédiákkal hasonlóan fontos, de mindig a gyermekkori világgal mérettetik össze. A kötet nem verses regény, az idősíkok egymásra csúsznak, keverednek, hogy a lényeg
összecsomósodhasson, kimondhatóvá váljon.
Ennek a legfontosabb költői eszköze az álom. Nem, nem valamiféle álmodozás, hanem a tudattalan kiáradásában egyesülő múlt, jelen és jövő virtuális valósága. Ez teszi lehetővé a valóságos képek felidézését, a képek szürreális egymásra vetítését, a hangsúlyok ritmikus vagy váratlan áthelyezését, az érzelmek gátlástalan kimutatását. Az idősíkok virtuóz egymásba-játszatásának legszebb példája a kórház utáni első éjszakán kezdetű részlet.
A másik igen fontos versvilág-építő elem a külvárosi mikrovilág ábrázolásakor megfigyelhető már-már kínos pontosság. A versekben számos szociofotó található, az egész elégia szinte szociografikus hitelességű képet nyújt a Juranics telep hétköznapjairól, de nem csak a tettek-tények világáról, hanem az ott élők léthelyzetéből adódó szellemi környezetről is. Nem átideologizálva, hanem földközelire fordítva (honfoglalás; a hévtől mentünk poros úton). Az eltérő idősíkok tárgyi világára ugyanígy érvényes ez a pontosság (állok ghizában a nagy piramis mellett; ha befordulsz a víztoronynál), de bármelyik idősík villan is az előtérbe, a Juranics telepről hozott alapvető, hétköznapi tisztesség határozza meg a hozzá való viszonyt.
Ha a történelemről beszél a szerző, akkor is ez a tisztesség munkál benne. Az 1948-ból származó emlékképektől kezdődően igazán van mire visszagondolnia, van hová visszaálmodnia magát. Az ő történelme nem a politika boszorkánykonyháinak ilyen vagy olyan szemlélése, hanem a mikrovilág történéseinek egysége. A saját univerzum eseményhorizontja igencsak eltér a tudós urakétól is. A család, a szomszédok, a fel- és eltűnő rokonok, barátok, szerelmek életének földön járó tényei adják ki az általános világmagyarázatot.
A kötetnyi vers nyelvéből ugyanez a hétköznapi hitelesség árad. Ha nem is tudja mindenki, hogy a muki a gyártelepi kismozdony neve, ha nem tudja, hogy a farönköt durungnak hívják, s az nem ugyanaz, mint a dorong, sebaj! Kikövetkeztethető mindez, hiszen minden más azonnal érthető. Tiszta, szép versbeszéd, a legzavarosabb álmokból is kivezető pontos versmondatok mentén mindig eljutunk arra a pontra, arra a magaslatra, ahonnan a legjobban belátható a birtalani világmindenség.
Adós vagyok még a fridzsider szó címbe emelésének értelmezésével. A gyermekkor univerzumában még a jogelőd jégszekrényének sincs helye („nem lett volna dolga”), a későbbi valóságos háztartási eszköz, miután levetkezte ma már mulattató szimbolikus jelentéseit (emlékezzünk: „fridzsider-szocializmus”), kitűnő lehetőséget nyújtott a hétköznapi fontos dolgok, elsősorban az élelmiszerek tartósítására. Ez a tartósító funkció tette lehetővé a költő számára az újfajta szimbólum-teremtést. Világnagy fridzsidert alkotott a köznapi szerkezetből, hogy tartósíthassa, fogyasztásra alkalmas állapotban tarthassa meg a korábban felvázolt univerzumát. Úgy vélem, sikerült neki. Nem tudhatom, mikor, hányan nyitják ki az ajtaját, hogy megnézzék, mit raktározott el számukra a szerző. Azt azonban tudom, hogy ez a tartósított univerzum, az emlékekből, álmokból, pengeéles felvételekből összeálló világ-képmás egyszerre szolgálja a saját múltunk, jelenünk megismerését és esztétikai elsajátítását. In usum – azaz egyszerűen: használatra való módon.
Birtalan Ferenc gazdag életművében nem egyszer tapasztalhatunk fordulatokat, melyeket – jobb híján – nevezhetünk költői új ászületésnek is. Így értékelem a Csak kékre lépj kötet megjelenését, vagy az álarcos, álindián szerelmes versek kiadását, s talán a Versek regényét is. A fridzsider-rapszódia létrejötte hasonló módon új ászületés, karakteresebb az előzőeknél: egy újfajta költői létezés első dokumentuma. Perelve a kötet záró szakaszával („berajzolja magát a koporsóba”) állítom, hogy ebből a tartósított univerzumból még sok minden előkerül, s az sem lehetetlen, hogy még vár néhány új ászületés is a költőre. (Hungarovox)
Bíró József – Backstage
Backstage – írja új kötete födelére Bíró József. Ez a többjelentésű szó a színházi világ tolvajnyelvén a színfalak mögötti területet, a takarásban levő mögöttes teret jelenti, annak minden funkciójával, kaotikusnak tűnő, szigorú rendjével. Ide halmozzák értő kezek az előadáshoz szükséges eszközöket és kellékeket, itt várakoznak a rövidesen fénybe lépő szereplők. Meleg, sötét, műhelyszagú, nélkülözhetetlen.
Kifejező cím. A mintegy negyven oldalas könyv három olyan művet tartalmaz, amelyekre jól illik a színházi műhely hátsó, láthatatlan, de igen fontos terének elnevezése. A Szívközépben ekeék, a nyitó költemény hasonlít leginkább az előző Bíró-munkákra, azaz a költő világának dühös, de lírai lenyomataként kapcsolódik a korábbi művekhez, de már megelőlegezi a kötet másik két darabjának mondandóját, kifejezésmódját. A tipográfiai eszközökkel megerősített három szakaszos versben négy sort háromszor ismétel meg a költő, a tükörkép, a felismerés érvényességét hangsúlyozva, majd a strófák záró háromsoros egységeiben hitet tesz a művészet maradandósága és küldetése mellett. A megokolt harag – meglepő módon – alig feszíti szét a versformát, a költemény a képviseleti irodalom értékévé magasodik.
A könyv második darabja (Paraxial Paradigms), ahogy a cím és az alcím sugallja, két párhuzamos miniesszé, szétrobbantja mind a hagyományos, mind az avantgarde költészet kereteit. S teszi ezt úgy, hogy mindvégig érezzük, verset olvasunk. Nem csupán a vendégszövegek nyomatékos jelenléte, hanem a szavak és sorok egymás mellé rendelése, összecsillantása is ezt az érzést erősíti. Filozófiai, társadalomtudományi gondolatok, eszmetöredékek villódznak ebben a sajátos szövegben, össze-összecsapnak az egymással nem egyeztethető elméleti féligazságok, vagy éppen nyelvi lelemények, de minden eredménye éppúgy, mint az érvényes megoldások hiánya egyetlen üzenetet közvetít: a humanizmusét. A költemény epilógusában Bíró József szinte mentegetőzik botcsinálta filozófiája miatt, nincs oka rá, hiszen nem rendszert állít fel, hanem a maga – elsősorban költői észjárásával – hozzá kíván járulni a világ emberi visszafoglalásához.
A kötet harmadik költeménye (Update or Death) is őrzi az előző kettősséget, de másként jeleníti meg. Tíz strófája két-két részből áll, egy ötsoros prózába hajló elméleti részből, és egy három soros lírai jóslatból. Az elméleti részek a megújulás vagy halál antinómiáját járják körül, anarchista vagy inkább utópisztikus-kommunisztikus eszmékből táplálkozó látlelet-töredékeket raknak egymás mellé, hogy a jelenlegi világrend tarthatatlanságát illusztrálják. A rácsapó háromsoros egységek sajátos vendégszövegek: a költő korábbi, Kisfontos című kötetének egyik erős háromsorosát (Kisfontos a mindenkori hatalmi elithez) kvázi-refrénként menti át. A verset kibontom a bírói nyelvi-tipográfiai közegből, s az elhallgatott szavakat szögletes zárójelben közlöm.
Erőst vigyázza[tok](!)
Ha már könnye is kifogy
Maholnap ölni [fog](!)
A tíz összetartozó strófa sorát rövidebb egységek törik meg, Ezekben az elméleti rész előbb három, majd kétsoros egységekben jelentkezik, a mondatok így nyersebbekké, gorombává válnak. A refrén marad, ezért a súlya (aránya növekedésével párhuzamosan) nagyobb lesz.
A refrénes strófák sorát egy filozófiai ihletettségű (többnyelvű idézetekkel megerősített) utóhang zárja. Ez is, mint az egész sokrétegű költemény a változásért, fejlődésért perelő felvilágosult humán értelmiségi haragos, tettre kész hitvallása.
Tudjuk, hogy a líra logika, de nem tudomány. Azt is tudjuk, hogy a költő nem felel, a költő kérdez. Oktalanság lenne Bíró gondolataival, köz- és közelképeivel, kérdéseivel szemben a költészettől idegen érvrendszerek seregeivel sorakozni. Nem is lehet. Hittel, akarattal szemben nincsenek, ne is legyenek realista érvek. A szaktudósoknak, vagy éppen a politikusoknak az lenne a dolga, hogy figyeljenek ezekre a hitekre és akaratokra is.
Talán az eddig elmondottakból kiderül, miért találó cím a Backstage. A költő ebben a kötetben beenged a vers műhelyébe, megmutatja, milyen gondolati apparátus, milyen belső eszközök rendszere kell ahhoz, hogy hiteles költemény szülessen. Még nem hántja le a felesleget, nem végzi el a finomhangolást, hagyja, hogy élvezzük műhelye melegét, látszólagos rendetlenségét. Hálásak lehetünk érte. (Hungarovox)
J. Nagy László: Forradalom az Antillákon. Haiti, 1789–1804
A szerző a Szegedi Tudományegyetem professzora, fő kutatási területe az északafrikai Maghreb-országok története, és elsősorban Algéria harca a függetlenségért. Erről a témáról több könyvet publikált, de írt tanulmányokat az Antillák szigetvilágában kialakult ültetvényes gazdálkodásról is.
J. Nagy László érdeklődése nem véletlenül fordul haiti függetlenségi harca felé. A haiti rabszolgák ugyanis ezt a harcot ugyanúgy a francia gyarmatosítók ellen vívták, mint bő másfél évszázaddal később az algériai felkelők. A tér- és időbeni távolság ellenére hasonlóságokat fedezett föl a kétféle szabadságharcban. Így ír erről az előszóban: „Igazából egy másik francia gyarmat, Algéria történetének kutatásában mélyedtem el. Munkám során szinte megdöbbenve tapasztaltam, hogy 150 évvel később »a legfranciább gyarmat« esetében ugyanazokkal a problémákkal találkoztam. Azon túl, hogy a két nép ugyanazokért a célokért küzdött, még az is kitűnt, hogy a francia politikai osztály ugyanúgy nem értette meg és nem fogadta el a haitiak aspirációit, mint az algériaiakét. Inkább vállalt egy értelmetlen háborút.”
A Forradalom az Antillákon kis terjedelme ellenére is rendkívül alapos tanulmány az Antillák gyarmatosításának, majd a francia gyarmatok korabeli helyzetének bemutatásával kezdődik. A felvilágosodás századának is nevezett 17. század közepén kialakult gyarmatokon, legalábbis az első néhány évtizedben, a felvilágosodásnak vajmi kevés jele mutatkozott. Ezeken a területeken rabszolgamunkára alapozott ültetvényes gazdálkodás jött létre, amelyben a rabszolgák mérhetetlen kizsákmányolása révén egy szűk fehér és kisebb részében mulatt ültetvényes réteg körében hatalmas vagyonok halmozódtak föl a dohány-, a gyapot- és főleg a cukortermelésből. De ezeknek a termékeknek a kereskedelméből az atlanti parton levő francia kikötővárosok is hatalmas bevételre tettek szert. Mindez magyarázza, hogy a forradalomban győztes francia burzsoázia is, nemes jelszavai ellenére milyen konokul ragaszkodott gyarmataihoz.
A szerző adatokkal, táblázatokkal mutatja be a gyarmati gazdálkodás jellegzetességeit, a belőle származó bevételeket, és nem utolsósorban a terület társadalmi-etnikai megoszlását. A három tartományra osztott területen az 1760-as években összesen mintegy 462 000 rabszolga munkájának eredményéből 40 000 európai és felszabadított rabszolgák utódaitól származó mintegy 28 000 mulatt részesült. Ilyen társadalmi szerkezet mellett nem véletlen, hogy a kortársak már a század 70–80-as éveiben megjegyezték, hogy az ültetvényesek lőporos hordó tetején ülnek.
A lőporos hordót a francia forradalom robbantotta föl. A rabszolgaságról azonban már korábban is folyt vita. A vélemények megoszlottak a felvilágosodás híveinek körében is. Volt, akinél a fehér ember felsőbbrendűségének tana megfért a felvilágosodással, és még a forradalmat követően is szinte általánosnak tekinthető a vélemény, hogy ha meg kell szüntetni a rabszolgaságot, az csak fokozatosan lehetséges. Első lépésben a rabszolga-kereskedelem megszüntetését tűzték ki célul, s csak valahová a távoli jövőbe képzelték a rabszolgaság eltörlését, de még akkor is többnyire feltételekkel.
A francia forradalom híre hamarosan eljutott az akkor Saint-Domingue néven ismert Haitira is, és azonnal nagy visszhangot keltett. Ekkor még elsősorban az ültetvényesek körében, akik nagyobb autonómiát szerettek volna kiharcolni Franciaországtól. De érlelődtek az ellentétek a fehér és a mulatt ültetvényesek körében is. Az első felkelést a mulattok kezdeményezték, azzal a céllal, hogy a gazdasági mellett a politikai hatalomból is részesüljenek. Lényegében egy négyszereplős dráma bontakozott ki, résztvevői a fehér és a mulatt ültetvényesek mellett a rabszolgák voltak, akik hamarosan szintén értesültek a francia forradalomról, és helyzetük megváltoztatását, végső célként a felszabadításukat remélték tőle. A negyedik szereplő maga az anyaország volt, amely több alkalommal is küldött megbízottakat és expedíciós hadsereget gyarmatára. A majdnem másfél évtizedig tartó véres és rendkívüli kegyetlenséggel vívott harcok közben a szövetségek néha változtak a négy résztvevő között.
A rabszolgák helyzetéről így ír a szerző: „Az ültetvényesek belső vitáik folyamán nemigen gondoltak a rabszolgákra, akiknek érdekeit senki sem képviselte. Helyzetükön sem a fehérek, sem a mulattok nem akartak változtatni. Legfeljebb egy-két ültetvényes gondolt a munkakörülményeik, az ellátásuk javítására, de felszabadításukra senki. A számbeli fölény a rabszolgák oldalán volt ugyan, de a Franciaországból jövő fizikai és politikai támasz az ültetvényesekén, akik úgy gondolták, hogy egy esetleges felkelést könnyen levernek.”
A felkelés azonban néhány kisebb, valóban elfojtott próbálkozás után 1791. augusztus 22-ről 23-ra virradó éjszaka kitört, és bár intenzitása változó volt, végül elvezetett a rabszolgák 1804. évi győzelméig.
A szerző az események leírása mellett kitűnő portrét rajzol az események több irányítójáról, elsősorban Toussaint Louverture-ről, aki, bár francia börtönben halt meg, meghatározó szerepet játszott a haiti rabszolgák felkelésében, s akit a kortársak „fekete Spartacusnak” neveztek. A könyv részletesen leírja a 13 évig tartó harcok történetét, az alkalmi szövetségeket és szakításokat az említett négy résztvevő között. Ezek a harcok romba döntötték az addig virágzó gyarmatot.
A későbbi gazdasági föllendülést több tényező is akadályozta. Bár Franciaország 1825-ben hivatalosan elismerte Haiti függetlenségét, ennek nagy ára volt: kárpótolni kellett a volt ültetvényeseket, amit az ország csak francia bankoktól fölvett kölcsönből tudott megtenni. Haiti 1883-ig fizette a kölcsönt és kamatait a francia államnak, a francia bankokból alakult konzorciumnak pedig 1915-ig. Mindez és a világgazdasági helyzet változásai, a gyakori belső feszültségek és az a tény, hogy az ország függetlensége ellenére nem volt a többi hatalom egyenlő partnere, oda vezetett, hogy Haiti mindmáig a világ legszegényebb országai között van, a fölemelkedés kevés esélyével. Világtörténelmi szempontból azonban a haiti forradalom nem volt sem véletlen, sem rendkívüli. Mindössze ott éleződtek először robbanásig azok a törvényszerű belső ellentmondások, amelyeket később más, hasonló helyzetben levő országokban is – erőszakkal vagy reformok útján – meg kellett oldani.
J. Nagy László összefoglalásában a következőket állapítja meg: „A haiti szuverén állam jóval korát megelőzően alakult meg. A 18. század végi - 19. század eleji forradalmi átalakulás hevülete, izgalma koraszülést eredményezett. »Koraérett« volt – így idézőjelben, ha csak önállóan, környezetéből kiszakítva ítéljük meg. De ha a nagy történelmi átalakulás, a polgári forradalmak részeként vizsgáljuk, akkor »normálisnak« tekinthető. Hiszen a globális ancien régime leggyengébb láncszemét szakította át, s nem véletlenül Haitin. Itt – ráadásul kis területen – koncentrálódott és feszült a végletekig a régi rendnek az összes ellentmondása. (Az Egyesült Államok több mint fél évszázaddal később éli meg ezt a robbanást, polgárháború formájában).” (Universitas Szeged Kiadó)
Carlos Aguirre Antonio Rojas: Engedelmeskedve parancsolni
Mexikó déli részén, Chiapas államban, ahogy ott mondják, „a haza legelfeledettebb zugában”, magas hegyek és nehezen járható őserdők között közel két évtizede létezik egy, a neozapatista mozgalom által ellenőrzött terület, amelynek lakói önállóan intézik ügyeiket, s amelyre nem terjed ki a központi kormány fennhatósága.
A neozapatista mozgalom a nevét egy legendás mexikói forradalmárról, Emiliano Zapatáról (1877–1919) vette, akinek nagy szerepe volt az 1900-as mexikói parasztfelkelésben, majd az 1910-es demokratikus forradalomban. Parasztokból partizánhadsereget szervezett, és küzdött a demokratikus szabadságjogokért, a földosztásért és az indián őslakosság jogaiért.
A neozapatisták az ő programjának megvalósításáért harcolnak, a 21. század megváltozott körülményei között.
E mozgalom ideológiáját és gyakorlati tevékenységét mutatja be Carlos Antonio Aquirre Rojas, a mexikóvárosi Universidad Nacional Autónoma de Mexico történészprofesszora Engedelmeskedve parancsolni című könyvében.
Nem véletlenül lett ez a kötet címe, ugyanis ez foglalja össze legrövidebben és legfrappánsabban a neozapatista mozgalom ideológiájának lényegét. „… ha most a nép, a mérhetetlen többség »parancsol«, s a kormány […] köteles »engedelmeskedni«, ez nem jelenti azt, […] hogy most a többség dönt, határozatot hoz és rendelkezik zsarnoki és tekintélyelvű módon, egy kicsiny, szűk csoport pedig passzívan és alázatosan végrehajt, tiszteletben tart, előre megszabott irányelveket fogad el és követ. Hanem azt, hogy a nép, a többség magának »parancsol« egy kis csoport puszta közvetítésével, amelyik működésbe hozza, és gyakorlati irányba tereli az egész nép alsó társadalmi csoportjainak és osztályainak ezeket a kollektív és többségi parancsait. […] Ez teljes forradalom a parancsolás funkciójában, amely elveszíti minden zsarnoki, megkülönböztető, tekintélyelvű, ellentmondást nem tűrő és kényszerítő jellegét, átváltozik egyszerű, elemi eszközlő funkcióvá és a nagy, kollektív döntések meg az egész nép által elhatározott különféle megoldások gyakorlatba átültetőjévé”.
Mindez azt jelenti, hogy a nép nem csak utasításokat ad vezetőinek, akik valójában nem is vezetők a szó hagyományos értelmében, hanem ellenőrzi, és bármikor visszahívhatja őket, ha nincs megelégedve a munkájukkal. Ezáltal azok nem szakadhatnak el az őket funkcióval megbízóktól, mint a polgári demokrácia politikusai választóiktól. Parlament helyett népgyűlés dönt az ügyekben, hadsereg helyett a fölfegyverzett nép védi a közösséget.
Ám a népgyűlésen is fölmerülnek eltérő elképzelések, amelyek olykor erősen megoszthatják a résztvevőket. A neozapatista népgyűlésben az 51–49 százalékos vagy hasonló arányú többség sem kényszerítheti akaratát erőszakkal a kisebbségre. Ilyen esetben addig tárgyalnak, amíg a nagy többség számára elfogadható kompromisszum nem születik.
Az előzmények és példák között a szerző a Párizsi Kommün, az Októberi forradalom utáni időszak szovjetjeit, az olasz munkástanácsok és a kínai kulturális forradalom kísérleteit említi. Amikor pedig arról ír, hogy a jelenkorban milyen hasonló kezdeményezések vannak Latin-Amerikában, az argentin piqueterók, az önszerveződő munkanélküliek, a brazil földnélküli parasztok és több latin-amerikai ország őslakos mozgalmait említi, amelyek közös lényege az önszerveződés, azaz szakítás az állam fennhatóságával. A tőkés állam ugyanis e szerveződések résztvevői szerint már képtelen elfogadható módon megfelelni kötelességének, a közegészségügy, a közbiztonság, az oktatás, a szociális ellátás biztosításának, jórészt ki is vonul ezekről a területekről, s szinte csak elnyomó funkcióit őrzi meg.
A könyv megemlíti, hogy a neozapatisták, a közvetlen demokrácia híveiként nemcsak a képviseleti polgári demokráciát, de a kommunista pártok gyakorlatát is bírálják. Ez utóbbit azért, mert szintén hierarchikus rendszert alakít ki. „Ez a régi baloldal világszerte általában a kommunista pártokban gyülekezett, a Szovjetunió direktíváit követte, ez volt az, amelyik »kisajátította magának« a tömegektől a társadalmi főszerepet, s a nép kiszorításának és »helyettesítésének« külfönféle formáit fejlesztette ki…”
A neozapatista mozgalom fegyverrel visszavette az őslakosok elrabolt földjeit, s megszervezte azok közös művelését, az ipari termékek előállítását és értékesítését, az oktatást, az egészségügyet és a közművelődést. Létrehozta saját tájékoztatási rendszerét, vannak rádiói, felhasználja a videózás nyújtotta lehetőségeket. Biztosítja a nők és minden kisebbség egyenlőségét. Nem szorítkozik a gazdaságra és a politikára, az élet minden területén forradalmat hirdet.
A mozgalom önmagát ’68 örökösének tekinti, elsősorban a mexikói ’68-énak. Mexikóban ugyanis ’68 a népi elégedetlenség elemi erejű kitörésének éve volt. A neozapatisták ugyanakkor figyelmeztető jelnek tartják, hogy ’68 emblematikus vezetőinek többsége később betagozódott a kapitalista rendszerbe, és annak jó esetben balliberális védelmezője lett. Latin-amerikai példákat is hoz a könyv arra, hogy forradalmárként feltűnt vezetők később a kapitalizmust védelmezik. Ennek elkerülésére hangsúlyozza a közvetlen népi irányítás fontosságát.
Hosszasan foglalkozik a szerző a neozapatista mozgalom eszmei-kulturális alapjaival is, hiszen az őslakosok mindenhol igyekeztek ellenállni az európai-mediterrán kultúra rájuk erőszakolása ellen. Ez a harc csak részben volt sikeres, az őslakosok főleg az Andok országaiban őrizték meg nyelvüket, hagyományaikat. A két kultúra keveredéséből azonban született egy harmadik, sajátos latin-amerikai mesztic-barokk kultúra, amely eltérő mértékben ugyan, de az egész földrészen jelen van. Az őslakosok kultúrája ’68 után védekezésből offenzívába ment át, amelynek során átalakítva befogadja a másik két kultúra egyes elemeit. Ezzel elkerülhető, hogy halott, muzeális kultúrává váljék, azaz kialakul egy fejlődésre képes őslakos modernitás. A neozapatisták például támogatják a spanyol nyelv megtanulását, hogy az a különböző őslakos nyelvek közötti közvetítő nyelvvé váljék.
A neozapatista mozgalom eszmei elődeinek névsora meglepően sokszínű, ez filozófiai-ideológiai kiforratlanságra, eklekticizmusra utal. Elég megemlíteni, hogy például Marx és Mao Ce-tung mellett Georg Simmel és Lévi-Strauss is szerepel benne.
A könyv szocialista társadalom helyett következetesen nem kapitalista társadalomról ír, mint célról, de nem bocsátkozik részletekbe, például a tulajdonviszonyokról, a termelési viszonyokról vagy az osztályviszonyokról.
Az
Mindezek mellett a könyv jó néhány általános érvényű, és a mi viszonyaink között is válaszra váró kérdést is fölvet. Ilyen például a választók és a választottak közötti kapcsolatok erősítése, a választók nagyobb beleszólásának biztosítása a helyi és országos közügyek intézésébe, az önmagáért való és összességében leválthatatlan „politikai osztály” kialakulásának elkerülése.
Ugyancsak fontos üzenete a könyvnek a kisebbségek védelmének erősítése, véleményének figyelembe vétele, az erőből való politizálás helyett a konszenzusra törekvés. A neozapatisták nélkülözhetetlennek tartják az ember és a természet közötti anyagcsere egyensúlyának fenntartását, a természetet nem akarják leigázni vagy kizsákmányolni, hanem harmonikusan együtt akarnak élni vele. Ez az amerikai őslakosság nagyrészt természet közeli életmódjából származó elv, de általános érvényű.
A mozgalomnak nem közvetlen célja az államhatalom megragadása, kezdetben inkább annak forradalmasítására törekszik, mintegy kívülről irányítva azt. A hatalom megragadása a második lépcsőben történik, ez azonban együtt jár a hatalmi struktúra szétzúzásával, egy újfajta hatalom megteremtésével, ahol a vezetők engedelmeskedve parancsolnak, voltaképpen a nép önmagának parancsol. (L’Harmattan–Eszmélet Alapítvány)