Tim Burton: Reagan
Tim Burton: Reagan
Köszöntő
Szeretem mikor alszol
a paplan alá bújva
Csak a fejedet látni
ilyenkor délidőben
alszanak még a baglyok
a macskát is kizárom
várja ki álmod végét
a konvektor begyújtva
hideg van jég az utcán
és te fázós verébnél
sokkalta jobban fázol
ónos eső is hullik
Készül az ebéd úgyse
eszel velem a baglyok
étvágya később jön meg
főzök tennivalóm ez
ilyenkor délidőben
mikor csak fejed látni
a paplan alá bújva
elvégre január van
elkezdődik az új év
kétezer tizenhárom
Előérzet
A le nem írt vers
szembejön,
nem ácsorog kint
a mezőn.
Nem tétovázik
fák alatt,
nem bámul szálló
madarat.
Veri az ajtót,
itt van, itt,
bőrömre írja
sorait.
Éjszaka
Zajok jönnek a másik ágy
felől, megnyugtató zajok.
Nem vagyunk két külön világ,
ha te itt vagy, én is vagyok.
Én se vagyok, ha nem vagy itt,
az éj hurok a nyakamon.
Aligha élek reggelig,
ha elmész, elmegy holnapom.
A félelem talpig beföd,
gonosz éneket hegedül.
Sűrű az árnyék, mint a köd.
Aludni se jó egyedül.
Könyörgés
Keresgélem,
aki voltam,
hol van napom,
hol van holdam?
Rossz ébredni,
rossz az álom.
ha magamat
nem találom.
Hová mennél?
Jaj, ne menj el!
Az este fáj,
fáj a reggel.
Ha nem volnál,
én se lennék,
csak itt maradt,
rémült emlék.
Protest
Reggelig hallak.
Nem alszom éjjel.
Ablak csikordul.
Hajnali vészjel.
Hová is mennél?
Bujkálsz a holdban?
Miféle filmet
nézhetnél ottan?
Mit fordíthatnál,
prózát vagy verset?
Vagy dalt, mit Jahve,
vén zsidó szerzett?
Én protestálok!
Az ágyban fekve.
Nappalom nincsen.
Nappalom este.
Nem totyakos vén
bennem a lélek.
Míg eleven vagy,
az vagyok, élek.
Míg némán nézlek,
belül üvöltök.
Legyen hétfő, kedd,
szerda, csütörtök!
Vagy mondjam végig?
Péntek és szombat?
Hazug vasárnap,
ünnepem, hol vagy?
Fészbúkolsz, látlak,
ünnepem itt van.
Élek, vagy fekszem,
nem ágyban, sírban?
Hozzám a fecske
hiába röppen.
A nap se kel föl
ekkora ködben.
Nincs tavasz. Nyár sincs.
Mező kiégett.
Nem alszom éjjel.
Itt tartlak téged.
Reggelig hallak.
Ablak csikordul.
Tükörből félholt
mered rám zordul.
Míg eleven vagy,
az vagyok. Élek.
Belül üvöltök.
Csontomig félek.
Vonító farkas
nézi a holdat.
Hová is mennél?
Ha nem itt, hol vagy?
A tengeren a lagzi
Görnyedt alakodra
hullong laza rozsda.
Lépted fakereplő,
tested csupa szeplő.
Felnézel a Napba,
s arcodba falazva
rézsárga törött szem,
s öklömnyi ökörszem
szunnyad tenyeredben,
ráncos kerevetben.ss
Nem a habos égbolt,
csak a szakadékok
hidege a párnám.
Hisz a repülésből
csak a zuhanásnak
huzata talált rám.
Süt, főz, kiveszi a torzsát,
sarlóz, eteti a Morzsát.
Gallyaz, cipeli a ládát,
dúdol, kötözi a málnát.
Rostán kukorica pattan,
hószín taraja kirobban.
Nappal sohase pihen le,
lábon menetel a Mennybe.
Csupa borzongás ez a kert is.
Tulipánok nyugtalan álmuk
szomorú szívedre alázzák.
Megijeszt sok bólogató lomb,
szurok-árnyat nyögnek a fák és
ragacsos mézgát e seregnek.
József Attila rácsokkal bekerítve
földhányások közt kuporog.
Végső, vízi nyughelyére paterolni
most nem aktuális.
A fátlanított, lebetonozott ország
háza még nem omlik bele
a mélygarázsnak álcázott
vész-alagútba,
de oromcsipkéi közt
már nem raknak fészket a madarak.
Menekülnek.
Fütty-paripán vágtatok,
sarkantyúm a szerelem;
kék patái dobognak
a megriadt köveken.
Légy barátom sebes út!
Űz a medve-alkonyat;
el kell érnem előle
napba rejtett vágyamat.
Segíts hold, a vállamon
nehéz a köd-köpönyeg!
Minden cseppnyi fényedért
csillagpénz a köszönet.
Sötét ég a palotám.
Felhő-márvány falait
ezer évig emeltem,
egész a mai napig.
Fehérhajú lányaim
szűrik ott a harmatot;
kacajuktól pirosra
pirulnak a hajnalok.
Füst kering; a karcsú felhő,
táncoló bokákra hajlik;
lopva kék szemével egyre
lassú lépteid vigyázza.
Sárga ingedet öltsd fel,
ha majd megejt az irigység,
és kössél derekadra
hűs hajadból övet.
Én már messze futok,
hogy hangod meg ne találjon,
félénk csókjaimat,
ha megkívánod.
Futnék zúgó zápor elől,
bújnék szelíd kövek közé,
hajszol a perc, a vágyam
a bőrömön kiserken.
Súgni hallom a fűben,
lejteni látom az árnyban,
mint csontjaink a lágy velőt,
úgy őrzöm őt.
Szárnya zenéje szél suhogása;
hajadba botlik tétova árnya.
Mikor úgy érzed, most közelít,
pillád alól már messze szökik.
Ülj ki a holdra, ott láthatod,
Nem válaszol, ha megszólitod.
Mintha örökké csöndre ügyelne,
böjtöl a szó, nem moccan a nyelve.
Kártya-virágot hintve jövendöl;
cigányjelet formáz tenyeredből.
Dörömbölő szív csikó neki;
mákonyos éjben megnyergeli.
Égbe kívánják furcsa szavak;
ropog a csillag lépte alatt.
Röppen a felhők kék magasában,
gyanútlan lelked viszi magával.
Tánc parazsában szökken a lába,
garázda tűznek ő a babája,
pogány örömtől pirosra gyullad;
aki bámulja, pokolra juthat.
A többszöri csengetésre sem nyitottak ajtót. Ilyenkor némelyek istenhez fordulnak, mások úgy káromkodnak, hogy a közeli templom harangjai maguktól megkondulnak tiltakozásképpen, a mi emberünk soha senkit nem bántott, ajtókat nem rugdosott, szüzeket nem bántalmazott, most sem tört rá a pánik, egyszerűen úgy döntött, hogy a földszint ablakait az utcáról veszi kezelésbe, talán még jobb is lesz befelé törni az ablakszemeket, s nem az utca felé, elkerülendő a járdán járók esetleges megsebesítését. Sorba vette hát az ablakokat, s a kezében tartott hatalmas húspotyolószerű alkalmatossággal ügyesen bezúzta őket. Az első emeleten sem nyitottak ajtót, ide már egy igen hosszú létrát kellett beszereznie, ennek a kétemeletes épületnek az előmunkálatait ugyanis aznap délig feltétlenül be akarta fejezni. Noha a mester a nyár végéig irányozta elő az utcában sorakozó házak ablakainak a kicserélését, és még csak április volt, a mi emberünk szorgalma nem ismert határt. A létra tetején egyensúlyozva igen körülményesnek bizonyult a feladat minőségileg kifogástalan teljesítése, nem tudott megkapaszkodni semmiben, s a szemét is kénytelen volt behunyni egy-egy pillanatra, amikor a húspotyolóval szétroncsolta a soron következő ablakszemet. A második emeleti bejárati ajtón legalább tíz percig csengetett, dörömbölni nem dörömbölt, az alpári megnyilvánulásokat mindig elkerülte, s már-már feladta a hiábavalónak tetsző próbálkozást, amikor végre nyikordulást hallott, s egy aprócska öregasszony állt a résnyire megpattintott ajtóban, kezében egy bilinccsel. Jó ember, kérdezte szigorúan, vagy rossz ember? Csókolom a kezét, kicseréljük termopánablakokkal ezeket az ócskaságokat. Jöhet, mondta az öregasszony, de figyelmeztetem! Gondolom, érti, nem?! Természetesen, így a férfi, akkor nekifognék. Csinálja, mondta az öregasszony, ha rendesen viselkedik, kap egy konyakot is. Csakhogy kifele kell törjem, nem baj? Mindenkinek megvan a keresztje, vélte az öregasszony, a fiam rendőr őrmester volt, agyonverte egy bankrabló. Nekem adta ezt a bilincset, akárki jön, tartsam rá, mint egy gépfegyvert. Ha kell, ha nem kell, akkor konyak. Jöhet? Jöhet, mondta a férfi, merthogy az ablakszemeket sorban bezúzta közben. A konyakot vizespohárba töltötte az öregasszony. Anyámasszony katonája? Nem, szabadkozott a férfi. Akkor fenékig! Ittak. Az öregasszony egy-egy kupicával, a rogyadozó férfi a második vizespohárral. A szomszédba is… a szomszédba is… át kellene menni. Itt a kulcs, mondta az öregasszony, külföldön vannak. A szomszédék lakásában nehezebben ment a munka, az utolsó ablakszemnél az öregasszony célzott középre. S hogy a férfi négy deci konyak után teljesen elcsüggedt, az öregasszony nagy nehezen elhúzta a szunnyadó testet a fürdőszobáig, s odabilincselte a fűtőtesthez. Ritka jó ember, nem kell elengedni. Az ilyen házőrzőnek is megteszi, gondolta. Aztán gondosan bezárta az ajtókat, átment a saját lakásába, megitta a maradékot a konyakosüvegből, s ruhástól az ágyára kucorodott.
Másnap késő délelőtt arra ébredt, hogy lekési a vonatot. Utoljára, talán jó öt évvel azelőtt, a fia temetéséről késett el, de most sikerült időben érkeznie. Két hetes ingyenes üdülés várt reá a rendőrszakszervezet jóvoltából, tekintettel a hősi halállal eltávozott rendőr őrmester holtában is tisztelt és elismert érdemeire. Az üdülő öregasszonyok valósággal kivirultak ezen a csodálatos, késő tavaszi, hangulatos nyaralóhelyen. Képzeljék, mondta egy nap a mi öregasszonyunk a reggelizőasztalnál, nagyon furcsát álmodtam az éjszaka. Álmomban csengettek, s egy dalia állt az ajtómban, kezében egy hatalmas húspotyolóval. És, kérdezték. És semmi. Azt furcsállom most is, hogy olyan ismerősnek tűnt. Akkor imádkozzunk, mondta egyikük. Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott, ámen. Reggeli után a mi öregasszonyunk röhögött. Valószínűleg azon röhögött, hogy röhög. Van ilyen.
Kenyéren, tejen élünk. Meg kávén és sörön.
Egy-két havonta remény is kerül az asztalra.
Megpároljuk vagy hirtelen sütjük, de a pirítós remény is
ínycsiklandó.
A legnemesebb remény szálkamentes.
A remény a végső fogás.
Pálinka először és
remény hal meg utoljára.
A kemény remény is
jó csemege, ha borba fullasztjuk,
majd alacsony lángon lassan
elfüstöljük.
Reményből kevés van, ezért mindig
szeljünk bőséggel kenyeret a reményhez,
hadd telítsen.
A remény hamar romlik,
s mert ritkán fogyasztjuk,
két alkalom között az ízét elfeledjük.
Émelygést, hányást, szemrehányást,
a hamisított remény pedig
időszakos vakságot okoz. Mégis szeretjük.
A remény öröm.
Kenyéren, tejen élünk egyébként.
Meg kávén és sörön.
Áll a magyar a szikrázó napsütésben sárga színű, földig érő kaftánban, derekán ezüsttel kivert öv, rajta aranyozott lemezű tarsoly, lábán szittya nemez csizma, fején csúcsos sámán kalpag és hajdinakását árul. A verejték meg szakad róla, de honfitársunk rendíthetetlen, mint ama féllábú ólomkatona; csak a táncos leányka hiányzik, és kezéből a sastollakkal, láncokkal, szalagokkal díszített, rovásírással vésett esőt hívó bot, mert bizony kellene az égi áldás. A háttérben meg szól az agyat, szívet, testet megremegtető rock-zene, a Tankcsapda nyomja éppen, az ezer wattos Marsall-hangszórók dübörögnek, még a sátrak is beleremegnek. Emberünknek azért van forgalma, néha odatántorog egy-egy magam korabeli, Ken Hensleyin, Jon Lordon vagy éppen Radics Bélán szocializálódott huligán Tuborg sört szopogatva és rendel egy adag hajdinakását, potom ezer forintért. De csak egyszer, ebben a büdös életben.
Hej, Hannibál tanár úr meg csak rója szigorú sorait égi noteszébe, csak az a baj, hogy nem tudjuk: röhög-e kínjában vagy sír. Magyarunk egyenes ági leszármazottja Árpád apánknak; ezt hittel mondja, szinte belevörösödik zsíros képe, árkuspapírt is mutat róla. Őseim együtt jöttek be a nagy haza-kereső, kacagányos vitézzel, felerészt e kies, zöld mezőkben bővelkedő hazába, felerészt pedig székelyföldre.
Fölmenőim innen származnak, mondja hadarva. Aki pedig, hadar, az hazudik, János úr (így szólíttatja magát) ilyen módon, tetszik, nem tetszik, keveri a valóságot a mesével. Mit mondjak, tanúja vagyok egy legenda megszületésének. Higgye el, amit mondok, maga, a magyar történelem. Elhiszem János úr, mondok, aztán gyorsan továbbállok, s inkább Takáts Tamás vérpezsdítő zenéjét hallgatom, tányéromon otthonról hozott marhalábszár-pörkütt. Szó-szó, nem éppen egy hajdinakása, de megteszi, s ha éppen nem felejtem el, megkérdezem sámánomat, mi a véleménye a kásáról, mert hadd dicsekedjem el a tisztelt publikumnak, nekem nem csak pszichiáterem van és sebészem, hanem saját sámánom is. Véletlenül sem szeretnék lemaradni a jövőről, mert még analfabétának tartanának, ám mielőtt döntenék, beszélek Móra Ferenccel is, ő nagy tudója az ilyen praktikáknak.
Hagyd a jövőt az utókorra,
majd elbánik vele.
Tervezd a jelent,
facsard ki a mának nedveit,
a rozsdás múltat
dobd a kukába!
A tegnapok bőrödbe égtek,
a tegnapok holnapig fájnak,
növessz új bőrt,
a mát nyújtsd meg
és bújjál úgy bele,
hogy elfedje tegnapod.
A ma úgy tágul,
mint a luftballon,
tüdőd, ha bírja, óriásra nő.
Ne hagyd elszállni,
markold jó erősen,
különben elillan észrevételen.
A múltat felfalja az idő,
A jövő kontúrja ingatag,
A jelen szilárd és végtelen,
ha nem nézed aggódva
a múló perceket.
Carpe diem – mondta a bölcs latin,
tudta, csak a jelen
van számodra jelen,
élvezni csupán azt tudod.
A ma zamata átjárja ínyed,
a tegnap kiszáradt holt vidék.
Ma létezel, tegnap csak voltál,
holnap már nem leszel.
Tara már elkészült a fésülködéssel egy ideje. Ezen a reggelen kivételesen nem kellett kapkodnia a fürdőszobában, mert az anyja már hat előtt elment. Minden második kedden egy órával korábban indult. Ekkor Taráé volt a terep és ő mindig ki is élvezte ezt a kis szabadságot. Megengedte a vizet, és odakészítette a teát. Amíg a kád meg nem telt, bekapcsolta a tévét. Valami beszélgetős műsor ment, nem is igazán figyelt rá, csak azért kellett, hogy valami duruzsolja végig az üres lakást. A csönd nyomasztó dolog. Tara nem szerette a túl nagy csöndet. Mikor megtelt a kád, tett bele mindenféle illatosító olajokat, majd levetkőzött és elnyúlt a forró vízben. Jól esett neki a forróság. December eleje volt és a panel ablakai kutyául húztak. Éjszakánként koncertet adott a szél. Már persze, amikor a szemben levő kocsma előtt nem volt éppen műsor. Tara hallott már lövéseket is egy éj el. Másnap reggel véres volt a kocsma előtt az aszfalt. Senki sem hívta ki a rendőröket. Havazást mondanak, kapta el fél füllel a tévéből a mondatfoszlányt, miközben már a fésűvel a kezében ült a kád szélén a picike fürdőszobában. A tükörből kisimult, finom vonású, szép, bár kissé beesett arc nézett vissza rá. Elnézte saját nyakát a tükörben. Tudta, hogy ez az elegáns ívű nyak sok férfiszemet magára vonz. Aztán a melleit szemlélte egy darabig. Kicsi>nek találta őket, mint mindig. De legalább szép feszesek – gondolta. Nézegette még magát egy darabig, holott egyáltalán nem volt elégedett a megjelenésével. Sőt, minél tovább nézte magát, annál kevésbé tetszett, amit lát. Gyorsan eltette a fésűt és kiment a fürdőszobából. Öltözni kezdett.
Húsz perc múlva már az utcán volt. A hó sűrűn omlott az égből, az utcai lámpák fénye rezgett a hóesésben. Tara nagyon fázott, noha több réteg ruha is volt rajta. Sapkát azonban nem hordott. Szép, hosszú, barna haja volt, és ha kibontva hordta, jól kiemelte az arcát. Ezért inkább nem hordott sapkát. És most elfagyott a füle. Hiába dörzsölgette a buszmegállóban, csak nem akart életjelt adni magáról. Miért is nincs nyár? Ezen eltűnődött egy darabig – az emberek mindig amiatt panaszkodnak, ami éppen van. Ha tél van, panaszkodnak, hogy miért van hideg. Ha tavasz van, akkor panaszkodnak, hogy miért van szél és eső. Ha nyár, akkor a kánikula a baj, ha ősz, akkor meg ugyanaz a helyzet, mint a tavasznál, és így tovább, soha se jó semmi, ami van.
Egy örökkévalóságnak tűnő fagyoskodás után megjött végre a busz. Az utastérben ázott kutyaszag volt. A jégvirágos ablakokon át nem látszott egyéb, csak kósza fénypászmák. Hirtelen felszabadult egy ülőhely. Tara odaugrott, és leült. Megigazgatta maga alatt prémkabátját, majd előszedte a táskájából a telefonját: 7:13. Korán fog beérni.
Az aulába érve határozott, apró lépésekkel a kávégéphez sietett. A pénzérme lehullt és a szerkezet, mint valami mechanikus alkimista, kotyvasztani kezdett, tompa zümmögés kíséretében. Pár másodperc múlva Tara, még mindig kabátban és kesztyűben, a forró kávét szorongatta. Jóleső, bizsergető meleg futott át az uj ain. Válltáskáját az ablakpárkányra tette és szürcsölt egy apró kortyot a nem túlzottan fergeteges ízű kávéból. Jajistenem, de nincs kedvem itt lenni – gondolta. – Fogarasi annyira unalmas előadó, ráadásul még ki sincs nyitva a terem, hogy legalább leülhetnék. A csajok sincsenek sehol. Pedig Kati megígérte, hogy bejön előbb kávézni velem. Bárcsak vittem volna tartalék elemet, így zene nélkül borzasztó!… Ez meg mit néz? Valami hülyén áll rajtam, vagy miért méreget? Nincsen barátnője? Elegem van abból, hogy úgy néznek, mint egy darab guszta húst a hentesnél, hiába van rajtam harminc réteg ruha. Mondjuk, legalább megnéz. De azért nem olvadok el tőle, bandzsa is, meg hórihorgas, mindjárt beveri a fejét a plafonba. Kicsit híztam manapság, ez jó, legalább nem állnak ki a bordáim. A Peti is mondogatta, hogy egy pici poci az tök szexi. Peti! Hát igen, néha nagyon hiányzik. De megérdemelte, hogy kidobjam. Ilyet nem tűrök el senkitől, amit ő megtett velem. Mindig kihasználnak. Pedig én csak azt akarom, hogy szeressenek és én is szeressek. Túl engedékeny vagyok a fiúkkal, de olyan jó látni, amikor nekik jó. Milyen hideg ez a párkány, a végén még felfázom, inkább felállok! Csak jönne már valaki. Nagyon rossz ez a kávé is.
Az előadás utáni szünetben Tara kiment az egyetem udvarára a barátnőivel, mivel ketten a társaságból dohányoztak, és rá akartak gyújtani. A szokásos csacsogás közben hirtelen megrohanta az üresség érzete és a szomorúságé, amiért annyira egyedül érzi magát. Ám ezt gyorsan elhessegette magától és újult erővel vetette bele magát a „ki-miért-néz-ki-szörnyen” alapos kitárgyalásába. A lányok élvezettel szedték közös nőismerőseiket ízekre a szünetben, szinte kéjesen semmisítették meg a többi nőt, de furcsa módon mégsem gondoltak rájuk ellenséges érzelmekkel vagy haraggal. A mások feletti (egyelőre csak képletes és szavakbéli) győzedelmeskedés töltötte el őket jóleső érzéssel. Hirtelen odalépett hangos csoportjukhoz egy srác. Vastagtalpú, divatosan lekerekített orrú tornacipőt viselt (hogy nem ázik be ez ebben a latyakban, gondolta Tara, ki nem lépnék csizmán kívül másban ilyen időben), és bővebb szabású kordnadrágot. Télikabátja kapucniját a fejére húzta, így nem sok látszott a borongós időben az arcából. Amikor odalépett Tara egyik barátnőjéhez és rekedten tüzet kért, hátratolta a kapucnit. Tara gátlástalanul a szemébe bámult. A srác, miközben jókorát szippantott a cigarettából, egy pillanatra felfogta a tekintetét, de aztán visszakapta arra, akitől tüzet kapott. Megköszönte és sietve odébbállt. Tara nem tulajdonított nagy jelentőséget Bálinttal való első találkozásának. Sőt, semmilyen jelentőséget sem tulajdonított neki, hiszen azt sem tudta, kicsoda. Ám egy kicsit később, mikor a legharsogóbban mesélő lány éppen kifogyott a szóból (vagy csak a szuszból), és befelé indultak mindannyian, odafordult barátnőihez: – Csajok, ki volt ez a helyes faszi?
– Na, nézd, a pasifaló! – mondta Kati, aki ma egy kicsit haragudott Tarára, mivel annak új felsője teljesen olyan volt, mint az, amelyet két hete vett magának, de még nem hordott suliban – a következő bulira tartogatta, és most lám, megjön Tara és lelövi a poént. Kénytelen lesz valami újat nézni, pedig már alig van az ehavi diákhitelből.
– Persze, a pasifalás, az aztán nagyon jellemző rám! – nevetett Tara.
– Fogalmam sincs, de szájszaga volt, az biztos – hahotázott Ildikó, aki a tüzet adta Bálintunknak.
– Majd Tara vesz neki fogkrémet – gúnyolódott Kati.
– Én már láttam, szerintem németes. Igen, tuti, hogy a Karvaly pedagógiatörténet-előadásán láttam, tudjátok, amire engem küldtetek be, hogy legyen jegyzet, hát szép, mondhatom! Na, és ott ült nem sokkal előttem a németeseknél, tudjátok, van a gólyatáboros dj-gyerek, a Kábadi Lali, meg ezek, na, mellettük. Emlékszem, össze is néztünk egyszer, hogy ez az óra, de dögunalom – mondta Timi.
– Aham, kár, hogy németes – mosolyodott el Tara. – Amúgy kinek van gyermeklélektan kettőből jegyzete? Nekem már csak az hiányzik a vizsgára…
Hát, ilyen nincs! – kiáltott fel magában Tara, egy hónappal később. Már harmadszor sétált el a magányosan üldögélő Bálint előtt, de az még csak rá se pillantott. Csak az asztallapot nézte egyre üvegesebb tekintettel. Tara Bálint miatt jött el ebbe az átkozott buliba. A barátnője, aki elkísérte, éppen valahol a tömegben táncolt. Tara alapvetően gátlásos lány volt, azonban határozott is tudott lenni, ha a helyzet – vagy a céljai – úgy kívánták. Ezt ő magában gyakorlatisságnak hívta. Látta, hogy Bálint nem fog rá felfigyelni, ha így folytatja, ahogyan nem figyelt rá fel a közös előadásokon sem, ahol ő viszont egyre többet elnézegette a srácot. Eleinte csak úgy, hogy, hogy nem, mindig megakadt rajta a szeme, de egy idő után be kellett ismernie magának: tetszik neki a fiú, vonzódik hozzá és szeretné megismerni. De alkalmas szituáció nem nagyon akadt. A közös előadásaik alkalmával Bálint mindig a haverjaival ült, Tara pedig a barátnőivel. Az a megoldás, hogy egyszerűen odamegy és megszólítja, nagyon távol állt tőle; nem szeretett volna olcsó nőnek tűnni. Meg aztán mit is mondott volna. Azt szokta meg, hogy őt választják, őhozzá jönnek oda a férfiak. A fene egye ezt az egészet meg! Nagyon hülyén érezte magát. Minek is jött ide? Szar a zene, sok a bunkó részeg, a barátnője valószínűleg már összeborulva smárol valami paraszttal, ő meg itt álldogál a falnál, mint egy vénkisasszony és bámulja ezt a srácot. Annyi másik srác van még a világon. Jobb is, ha most hazamegy, ennek semmi értelme. Mégis mit gondolt, kérdezgette magától, hogy majd egyszer csak a táncoló tömeg kettéválik és Bálint fehér lovon odagaloppozik hozzá, meg minden? Áhh, hagyjuk ezt. Sarkon fordult, apró sóhaj kíséretében kiment a teremből. Miután a ruhatárnál végzett, elkezdte keresni a barátnőjét. Kis idő múlva meg is lelte. Nem tévedett: a lány tényleg egy tök idegen férfival smárolt a bárpultnál, a bejárattól nem messze. Nem akarta megzavarni őket, inkább elfordította a fejét és elsuhant mellettük.
Az utcán süvített a jeges szél. Tara csizmája alatt csikorgott a friss hó. Az éjszakai busz megállójában már várakoztak páran. Nem tudta: az-e a jobb, ha egyedül kell várnia a buszra, vagy ha társasága van? Hallotta, hogy ezen a környéken elég gyakran molesztálják a fiatal lányokat éjszaka. Lopva szemügyre vette leendő útitársait. Az utcai lámpa halottsápadt fénybe vonta őket és ettől minden elnehezültnek látszott.
Tara próbált mélyen a kabátjába bújni. Balra tőle középkorú pár álldogált: a nőn műszőr bunda és magas sarkú, amiben idegesen topogott a vele szemben álló nagydarab, kopasz, feketébe öltözött férfi előtt. Az dörmögve mesélt neki valamit, miközben a szélben rángatódzó lámpa fénye mindig végignyalta csupasz feje búbját. Valamivel hátrébb három bőgatyás iskolásforma cigizett, mindegyikük kapucnija mélyen a szemébe húzva. Tara látta, hogy azon versenyeznek, ki tud messzebbre köpni.
Nem is kellett olyan sokáig várnia, úgy látszik, ösztönösen jól időzített. Amikor a busz feltűnt a kanyarban, újra eleredt a hó. Amint kinyíltak a buszajtók, és Tarát megcsapta a szokásos, párával kevert, ázott kutyaszag, hirtelen nagyon nyomorultul és elveszve érezte magát. Éppen azért, hogy ez a nyomasztó érzés elüljön, gyors pillantással felmérte a helyzetet és szinte futólépésben iramodott a busz hátuljába, ahol aztán az egyetlen, még szabad helyre dobta magát. A busz csöngetni kezdett, a vörös lámpa kigyulladt az ajtó fölött. On air – szórakoztatta magát e gondolatkapcsolással Tara, de közben azt is gondolta, hogy ezt a mai napot el sem kellett volna kezdeni. Szépen ágyban kellett volna maradni, csokit enni, hülye műsorokat nézni a tévében, másfél órát tespedni egy kád forró vízben, miközben szól valami andalító zene, aztán Cosmót lapozgatni és a végén nem rendelni semmit belőle. Ezt kellett volna ezen a szombaton csinálni, nem pedig felkelni reggel hatkor arra, hogy a fölöttük lakó, tudathasadásos férfi ismét antilopnak, vagy őznek, vagy istentudja minek képzeli magát és teli torokból bőg, miközben veri magát a falhoz. Ezek után végképp nem kellett volna kimenni a konyhába és félálomban leejteni anyja kedvenc bögréjét (az akadt a kezébe, amikor elemi erővel megkívánt egy bögre tejet). Az anyja erre felkelt, kicsoszogott a konyhába és nem éppen jókedvűen közölte vele, hogy ő minden nap fél hatkor kel és tessék, szombaton se lehet aludni ebben a rohadt lakásban, ráadásul az a bögre családi emlék volt. De, még ha így történik is, Tara most már egészen biztos benne, hogy nem kellett volna engednie az epefolyadéknak, amely hirtelen elöntötte az agyát a nyomasztóan kicsi, fűtetlen, hajnali konyhában, és nem kellett volna valami hülyeséget visszarikácsolnia az anyjának. Mert anyja, mint mindig ilyenkor, egyszerűen faképnél hagyta őt. A szeme összeszűkült, alsó ajkát beharapta és elvonult. Aztán többet nem szólt Tarához. A kérdéseire nem válaszolt, sőt ettől kezdve kerülte a tekintetét is. Hogy milyen hosszan viselkedett így, sok mindentől függött, de Tara számára az ilyen esetek, akár csak fél órások voltak is, mindig szenvedéssel jártak. Holott már rég nem úgy élte meg őket, mint amikor kicsi gyerek volt. Akkoriban egy-egy ilyen incidenst követően a menetrendszerű kegyetlen közöny mindig halálra rémítette a kislányt. Elszántan lábatlankodott az anyja előtt, rángatta a ruháját és könnyeit nyelve rimánkodott, hogy bocsásson meg neki, vagy legalább szóljon már valamit. Ám anyja ilyenkor gyengéden, de határozottan félretolta az útjából, és úgy tett-vett tovább, mintha a kislány nem is létezne, amíg az ideálisnak ítélt időtartam a büntetésből le nem telt. Tara most is a csontjaiban érezte az akkori sokkos kétségbeesést, szinte beleremegtek a sejtjei is, de Tara egy felnőtt nő volt. Megrázta hát magát és elvonult a fürdőszobába. És egy óra múlva már kint is volt a házból. Elvégezte a bevásárlást, külön tett egy kört, hogy anyja kedvenc zöldségesénél vegyen karfiolt, emlékezett rá, hogy anyja karfiollevest tervezett a hétvégére. Amikor hazaért, anyja hálóingben ült a „nappalinak” csúfolt aprócska szobában és valami reklámmagazint olvasott, de a szemüvege folyton az orrnyergére csúszott. Emiatt olyan buta fintorokat vágott, hogy Tarának egyszeriben elszállt a bosszúsága és fájdalma – vagy legalábbis egy időre visszahúzódott lelkének valamilyen árnyasabb, mocsarasabb részébe. Bement a konyhába, főzött egy kávét és bevitte neki. Az anyja elvette tőle, letette a másik kezéből az újságot és belekortyolt a gőzölgő kávéba. Egy pillanatra behunyta a szemét, majd, mintha mi sem történt volna, odafordult a lányához: – Na és, mi a programod mára, mész valahova?
Tara mindezeket egy másodperc törtrésze alatt pörgette végig agyának tekervényein. A csöngetés alábbhagyott, a buszajtók bevágódtak és az ormótlan dög nagy svunggal nekilódult. Ám szinte ugyanabban a percben meg is torpant. A kapaszkodó utasok dühösen morgolódtak. A leghátsó ajtó felpattant, majd gyors rövid csengetést követően újra becsapódott. A busz, tőle alig várható fürgeséggel és most már véglegesnek tűnő elhatározással, kivágott a megállóból. Tara előszedte az mp3 lejátszóját a táskájából, a fejhallgatót azonban nem találta. Amint a kabátzsebeit kutatta, önkéntelenül is tett egy félfordulatot ültében. Ekkor látta meg a busz hátuljában kapaszkodó, ránézésre sem teljesen józan Bálintot. Tara megdöbbenve vette észre, hogy a szíve úgy elkezdett kalapálni, hogy majdnem kiugrott a mellkasából. Gyorsan előrefordult és kapkodva tovább kereste a fejhallgatót. Majd önkéntelenül megdermedt. Valahogy, valami hatodik érzék, vagy túlvilági jel, vagy mifene segítségével, egyszerűen megérezte, hogy a fiú elindult és közeledik felé.
– Háhelló, hádtte? – szólt rá Bálint a valahonnan ismerős lányra (hogy eddig észre se vette, hogy ez ilyen jó nő, még ilyet, szép arca van, arányos, formás, Bálint gondolatban gyorsan le is meztelenítette, és elégedett volt azzal, amit látott). A kanyarokban erősen fogódzkodott, mivel nem annyira érezte biztosan a talajt, közben pedig próbált az arcára valami elfogadható ábrázatot erőltetni, hiszen ismerte már magát: tudta, hogy jelen pillanatban elképesztően bárgyú részeg arckifejezése van. Igen, ez a lány ugyanoda jár, ahova ő. Igazából csak most tette fel a kérdést magának, hogy mit is keres ő a lány fölött himbálódzva, amikor zenét is hallgathatna. Na, nem baj.
– Láttalak a buliban – mondta neki Tara. Fogalma nem volt, hogyan kezelje ezt a szituációt. Annyira nem így képzelte el otthon. Persze, tudta ő, hogy előre elképzelni ilyeneket hülyeség, hiszen úgysem az lesz, de akkor is, ez annyira szánibáni így, itt a buszon.
– Elég tré egy hepaj volt, mit mondjak. Zene az dráma volt. Haverok is leléptek még vagy egy órája, nekem meg már nincs kedvem tovább kocsmázni.
– Hogyhogy? – Tara hangsúlyában és apró mosolyában alig rejtett gúny rezgett, és ezt Bálint rögtön levette.
– Valamikor aludni is kell, különben hogyan bírom a kiképzést – mosolyodott el.
– És te? Hogyhogy csak így egyedül, magányosan?
– A barátnőm, akivel jöttem, bepasizott, én meg nem szeretek zavarni.
– Áháá. I see.
Itt egy, Tara számára órának tűnő, kínos csönd következett. Ő nem mert és nem is tudott kezdeményezni, Bálint pedig azon gondolkodott, hogy mit is kérdezzen még, amikor különösebben semmi nem érdekli jelen pillanatban, csak az, hogy minél előbb rágyújthasson már. De azért valami csak beindulhatott nála. Nevezzük ösztönnek, vagy érzésnek, bár az is lehet, hogy csupán kémiai reakció volt alkoholtól mámoros agyának valami eldugott és diszkrét részén. Mindenesetre tovább erőlködött azon, hogyan is lehetne a halódó kommunikációt újraéleszteni. Pedig az udvariassági körön már túlestek. Senki sem sértődött volna meg, ha innentől szépen behelyezik a hallójárataikba a fejhallgatóikat, és kész. De valahogy mégis, maga sem értette miért, újból a lányra nézett és megkérdezte: – Meddig mész?
– A végéig.
– Télleg? Én is.
Itt újabb percnyi kínos csönd következett, amelyet azonban most Tara tört meg, mivel annyira szenvedett az egész szituációtól, hogy szinte fizikai rosszullét környékezte. Ezzel a sráccal, akihez ő nagyon vonzódik, aki nagyon helyes, aki tök laza, akivel biztos tök jó lehet csókolódzni, na, pont ezzel a sráccal már nem úgy akar megismerkedni, mint az eddigi pasijaival, akik mind egy szálig leszólították őt különböző szórakozóhelyeken. Majd elbeszélgettek a semmiről és tíz perc múlva már őrülten smároltak. Nem mintha Tarának nagy baja lett volna az ilyesmivel, csak valahogy, amikor Bálintra nézett a közös előadásokon, nem egy ilyen kezdet jutott róla eszébe. Maga sem tudta, miért.
– És te merre laksz? A végállomáshoz közel?
– Ááá – mosolyodott el Bálint. – Onnan még egy másik busszal kell mennem egy csomót. Még majdnem egy óra így éjjel, amíg hazajutok.
– Az húzós. Én itt lakom a környéken. Panelben. Brr! – fintorodott el Tara. Bálint megértően bólogatott.
Aztán, döcögősen, de csak megindult a beszélgetés újra, és most már ki is tartott a végállomásig.
Ott leszálltak a buszról. Bálint rágyújtott. Kicsit nézték még egymást, majd röviden elbúcsúztak, mivel elkezdett szakadni a hó. Bálint az éjszakai busz megállójába ügetett, behelyezte a fülébe a fejhallgatót, és amint megszólalt a zene, nem gondolt többé semmire. Tara pedig félig örült, félig el volt keseredve. Amint a dohos lépcsőházban a liftet várta, amelyik nyekeregve, rázkódva közeledett felé, mint valami hörghurutos Kháron, arra gondolt, hogy ez végül is jobb, mint a semmi, de ettől függetlenül azért mégsem kellett volna ma kikelnie az ágyból.
* Részlet a szerző készülő regényéből [vissza]
Az álmosvölgy legendája
Szépen összegyűltek a krizantém szirmain
az alkonyat kék bolyhai. Mint a fény aranyrögei.
Épp most keríti be a pók a köztes teret.
Majd áthintázik a liliomra, az erdő hirtelen kinyílik előtte
és kiengedi hálói közül az éjszakát. Mint egy petét.
Rázúdítja a sötétet az üvegházra, de túlömlik
a verandán is, eléri a parkot, a folyóparti köveket,
a dűnéket, a lankákat, rátapad a fekete celofán
a sétányra, a háttámla nélküli, piros padokra.
Bevonja, mint a lakk, a búsongást az este.
A kóbor felhők az elmúlt napot fújják ki magukból.
Az árnyak egymásba gabalyodnak, ahogy kigyúlnak a lámpák.
Kondenzcsíkokon tűnődik a Hold. Hogyan válnak köddé?
Isten elkap egy repülőgépet, mint egy legyet,
markában tartja, majd megkönyörül. Nem vágja földhöz.
Egyelőre kegyelmet gyakorol, bár a kezét feltartja.
Majd rácsukja a pasztell csillagkupola fedelét
a fuvallatra, hogy langyos eső gyanánt bársonyszőnyeg
guruljon le a Mennyből, mint pergamen megilla,
méz, gyanta és mohás kérgek szaga kíséri a rítust.
Megfürdik a dióhéjban egy szentjánosbogár, világít a háta,
akár egy pici zseblámpa a vonakodás dzsungelében.
A kisfiú is megjelenik, parittyával. Oda céloz a toronyból.
Arra a fölizzó, piciny pöttyre, aki éppen iszik.
Kérészéletű kérészek kertészkednek a hínárok között,
a felhők baglyokká változnak hirtelen, huhog a magasság,
kelepel a mélység, csattognak a kormoránok.
Fekete rigók hangja veri fel a néma csipkebokrokat,
s mintha lángolna és izegne-mozogna a félhomályban
az ige: vagyok aki vagyok. Galambok röppennek fel,
csőrükben törött gallyacskák, rozsszemek.
Fészek épül a szomszéd diófán, ott készül a szent nász.
A víztükörre fölmerészkednek az iszaplakók,
az árvaszúnyogok, a suttogó lárvák s énekelni kezd
a csend. A kisfiú megfeszíti a csúzli gumiját,
csíkos kavics csobban a vízben, az idő mozog,
a bogár megússza, az eső eláll, a cseppek plüss
szövetét átitatja a telhetetlen sötét. A Hold kiszabadult
a fogságából. Hangyák vonszolják a hídon az elalélt kiflivéget.
Szóra bírják végre a titkot? Ki tudja? De legalább történik.
Szétáztak a varratok. Szét a vonatok, sínek.
Az eső felpuhította a felszínt. Olyan finom lett a víz bőre,
mint egy hártya. A hajó kabinjában arra gondoltam,
hogy a mozdonyban legalább fűtik a kazánt.
Az intercity fülkéjében pedig azt, hogy hajón utazom
és fürkészem az óceánt, találni akarok egy szigetet.
Ahol kialudhatom magam. Száradni szerettem volna.
Letenni ezt a napot, mint egy csomagot. Csakhogy én magam
voltam az. A tó partján fekvő fizikai súly. Aki elhagyta a hajót,
leszállt a vonatról és megsimogatta a partot.
Mintha –
kifakasztja reggeli versgennyét
tüstént kattint is közreadni
a láz-szagos éji lepedék
korszakos gondolatnyi
s már lájkolja is a rokon-bókon
csüngő csáp-csapat
oszd meg és fuvalkodj
online is átragad
magányos rácsos ágya
erei véres-heges ránca
rekviem kottavonalra vágva
meredhet a klaviatúrára
ha élete szabályos valamit elrontott
boldog állapotban a lényeg amit félreért
ha követhető akkor eltévedt
amint nem küzd az életért révbe ért
A zombisrácok
Egy kis faluból indultak. Kezdetben csak négyen, talán öten lehettek, csontig lesoványodott, erősen kopott ruházatú férfiak, és egy ötven év körüli nő. Egyikük nyakából hurokban végződő kötél lógott, ezzel akasztotta fel magát. Túl későn vágták le. Külső sérelmi nyomok nem látszottak rajtuk, egykedvűen és szótlanul lépegettek, csak merev és élettelen arckifejezésük volt szokatlan. Az önkormányzat bejárata előtt ácsorgó, segélyre váró emberek némán figyelték a menetelőket, ők még nem adták fel, még pislogott bennük az élet. Ismerték az előttük elhaladókat, hiszen szomszédjaik, barátaik, munkatársaik voltak, míg el nem jött a nap, amikor a kilátástalanság, egy betegség vagy valami más ledöntötte őket.
Az útjukba kerülő első város szépen felsöpört utcáin újabbak csatlakoztak hozzájuk. Volt közöttük olyan is, akinek másnap lett volna a temetése. Némán meneteltek. Egy-egy transzparens is előkerült: Megélhetést! – Szociális igazságot! – Munkát, kenyeret! A nézősereg is egyre gyarapodott, sokan együttérzésükről biztosították őket.
A behavazott országúton már nehezebbé vált a haladás, a szembejövő autók vezetői csak kelletlenül és az utolsó pillanatban rántották félre a kormányt. Nem tudták, hogy a menetelőkben már nem tehetnek kárt. A szenvtelen, kifejezéstelen arcokat egyébként is régen megszokták, a nagyvárosokban óránként szólították le őket hasonló kinézésű és váratlanul felbukkanó kéregetők.
Mind többen csatlakoztak a tüntetőkhöz. Helységneveket jelölő táblák emelkedtek a magasba, sőt a környező országok zászlói is egyre gyakrabban váltak láthatóvá. A következő város határában egy sötétbőrű gyerekekből álló csoport várt rájuk. Fázósan húzták szorosabbra a rajtuk lógó rongyos ruhákat – így temették el őket, mert nem is jutott más nekik rövid életükben.
Jóllehet hatalmasra duzzadt a vonulók serege, mégis néma csend vette őket körül. Nem kiabáltak, nem szónokoltak, nem kéregettek, csak vádoltak! Vörösre dörzsölt szemekkel, maguk elé meredve, határozott léptekkel vonultak a szemerkélő hóban. A gyerekek felpuffadt hasa kifejezőbb volt a leghatásosabban megfogalmazott vádbeszédeknél is. Az utcákon bénultan figyelő emberek is hallgattak, tudták, hogy őket is bármikor a földre taszíthatja egy váratlan gazdasági fordulat, megszűnhet a munkahelyük, előre elképzelhetetlen pénzügyi változásokat jelenthetnek be egyik napról a másikra, még egy váratlanul bekövetkező természeti katasztrófa is rendet vághat a soraikban.
Mikor a fővárost elérték, már millióssá nőtt a tömeg. Semmi sem állhatta útjukat, úgy gyalogoltak át a rendőrkordonokon, a felállított korlátokon, sőt az útba eső épületeken is, mintha azok ott sem lettek volna. Nem fogott rajtuk sem eső, sem gumibot, sem a konszenzust kereső politikusok szónoklatai. Némán törtek előre, transzparensek, feliratos táblák, zászlók tömege emelkedett a magasba felettük. Átkeltek a parlament falain is, az ülésező képviselők rémülten húzták össze magukat, bújtak laptopjaik mögé, mintha így elkerülhették volna a szembesülést.
A követelések világosak és egyértelműek voltak: Létbiztonságot! Munkához való jogot! Mindenki részesüljön olyan mértékben az alapvető javakból, hogy ne kelljen éheznie, kerülje el a fagyhalált, emberhez méltó lakhelye legyen, és jusson hozzá a szükséges egészségügyi ellátáshoz!
Egy rövid időre megmerevedtek a frontok, a törvényhozók megpróbálták magukban felidézni, hogy mit is olvastak a politikatudományi szakkönyvek politikai nyomásgyakorlás című fejezeteiben, a házelnök pedig kétségbeesett és hiábavaló kísérletet tett a parlamentbe bejutott, illetve annak környékét ellepő tömeg nagyságának a fölbecsülésére.
A tüntetők merev arccal és mozdulatlanul várták a fejlemények további alakulását. Egy árva hangot sem lehetett hallani. Aztán egyszerre csak beindult a törvényhozás gépezete. Új alkotmány, új törvények születtek…
A némán vonuló tömeg tovább folytatta útját. Nyugatnak tartottak. Száraz lábbal keltek át a folyókon, szinte lebegve mászták meg a legmagasabb hegyeket. Útközben ezrek és újabb ezrek csatlakoztak hozzájuk.
Ollókezű Edward
Évának
I. (Ispotály)
Cseppszám harcol, piros gyűszűvirág
ragyog a szívben,
rombolt vénáid érintgetem
varázsló árnikával.
Kántálja rémült bűvölő,
hogy lélegezz,
mert kispárnád vár,
és hazaviszlek.
II. (Intenzív)
Jó tím reménylik,
Szent Margit kemény
csapata vette kézbe a sorsot
s tavaszodik, valós
ereje van a napnak,
szélárnyék álom jár nekünk,
nyugágy, a messzi fűben
aprónépek,
szapora láb,
ismerős kacarászás.
Poharunk páráll.
– Áfonyát?
III. (Óhajtó)
Ficus Lyrata túllocsolva.
Holdas függönyök titkolóznak,
asztalnemű, ágynemű tarkáll.
Kisúroltam a kádat.
Fagyasztó dugig, mindenek
igen óhajtják érkezésed,
karcsú kötélen április
lengeti bugyikádat.
IV. (Fontolgató)
Tíztől hatig
besurranhatok az Intenzívre.
Túl-túl a hajnalunkon,
az éjszakánkon innen,
kéz a kézben ilyenkor
fontolgatjuk az Istent,
zöld ikernapod kigyúl-e már,
megzendül-e a gégéd csalogánya
s föloldozol
álságos, elhülyült
makogásomból, s választunk új cipőt
(ez remek lábat csinál)
s jó hajfestéket
az őszidőre.
V. (Tanári)
A harminchárom évfolyam
örökíti az unokáit,
jövőbe mélyül-magasodik a műved,
óriás tanárom.
E Doloróza
megszeppent ácsorgóinak
tanítod most a legfontosabbat.
Maradj velem.
Fölmondanám a leckét.
VI. (A kvartina)
Visszanéztem az alkonyatban.
A rácsos ágyból a győzelem
jelét mutattad, tündéri főnök.
Örökös pillanat van.
VII. (A tercina)
Gimnázium, induló szívek-elmék:
ötvennyolc, meleg őszben
lágy lobbanás. Mi kell még?
Tombol a tavasz, az utcákon, akár a hangyák, verőfényre éhes, bódult tömeg. Ifjú pár jön ki az anyakönyvvezető hivatalából, mögöttük a tanúk: komoly, zsakettes urak. Az ifjú feleség hófehér csipkéi bokáig érnek, kezében fehérrózsa csokor. Élete párja – halovány arcával, a vállán átvetett piros selyemsállal sértett bonvivánnak tűnik – így szól: – Elfáradtam, Manyikám. – Szegénykém – mondja együtt érzőn a vadonatúj asszonyka. – Ideje, hogy játsszunk valamit.
– Játsszunk, de mit?
– Amit a múltkor: aszfaltbetyárosdit. Csináljunk úgy, mintha… Meglátod, mindjárt jobb kedved lesz tőle.
Valamelyik ablakból egy részeg trombita tremolója hallatszik, s Manyika, hosszú szoknyáját felkapva, hirtelen táncra perdül. A két komoly úr némi rosszallással nézi, ahogy mutatós lábait kánkánra dobálja.
– Akkor este, uraim, a Centrálban, ugyebár? – szabadul meg gyorsan a verőfénytől szédelgő férj a zavaró nászkísérettől, egy-egy ünnepélyes kézfogással.
De mielőtt e komoly polgárok az Erzsébet körútra fordulnának, fura látványban lesz részük: az ifjú pár rákká változik. Kéz a kézben hátrafelé sétálnak. Közben nézelődnek s ugrasztják a csenevész pesti fákat locsolgató ebeket. A rájuk bámulókat, mint régi ismerősökhöz illik, úrias fejbólintásokkal üdvözlik.
Aztán a Szív utca sarkától egyszerre már három rák araszol a Liget felé. Egy tömzsi, széles arcú, nagyorrú fiatalember csatlakozott hozzájuk, a fején fehér gigerlikalap.
– Elkéstél az esküvőről, Frici – veti oda hátrálás közben a jövevénynek a magas, sápadt szépfiú.
– A feleségem kalapját kerestük – szól amaz vissza. De ordítva, hogy a közelben mindenki hallhassa.
– És megtaláltátok?
– Egér volt benne – üvölti a Fricinek nevezett fiatalember.
– Minálunk meg poloska, a levesben! – toldja meg a fiatalasszony, ironikus, pikáns kis orrát magasra tartva.
A járókelők összetorlódnak körülöttük. Tátott száj al bámulják ezt az ingyen cirkuszt.
A Köröndnél ők is megállnak, de Manyika hirtelen mozdulattal lekapja Frici fejéről a gigerlikalapot, futásnak ered és a sajátjára teszi. A másik kettő utána. Frici fut jobban, utoléri Manyikát és otthonos mozdulattal átöleli a derekát. A sápadt szépfiú erre tüzet fog s öklét rázva Frici felé, hangtalan szitokszavakat ereget a lobogó tavaszi szélbe.
Az élemedett polgárok közül többen a fejüket csóválják: „Ezek a mai fiatalok!”
A szépfiú, talán az esküvő izgalmai miatt, nem bírja a futást, lihegve megáll.
– Aszfaltbetyár! Hozod vissza a feleségem?! – üvölti öklét rázva.
– Egy frászt – kontráz a Fricinek hívott busafejű. – Előbb ismertem, mint magát!
– Védd magad, vagy véged – kiáltja elfúlva a másik és vívóállásba helyezkedik.
– Igazán? – rikoltja fenyegetőn Frici. – Igazán, Dezsiré? – és villámgyors mozdulattal úgy tesz, mintha a vörös sálba burkolt torok után kapna.
A Dezsirének nevezett szépfiú megtántorodik. Kezd a levegő izzani körülöttük. Kétoldalt, a járdán már egész csődület támad, sokan uj al mutogatnak a duhaj verekedőkre.
– Segítség! – sikoltja most a fiatal asszony. – Segítség, emberek! Nem látják, mit művel ez a bandita? Fényes nappal megfojtja a férjem!
Már-már tapintani lehet a feszültséget. De senki se mozdul. Néhány arcon, mint fán a penész, kéjes, torz mosoly jelenik meg.
Dezsiré hirtelen megmerevedik.
– Hagyjuk abba, Karinthy – mondja komoran. – Semmi értelme.
– Valami baj van, Kosztolányi? Elrontottunk valamit?
– Dide csak tréfál – simogatja a dandy omló, gesztenyebarna haját Manyika. – Az örök ellendrukker! Pedig jól sikerült a játék. Ezek bevettek mindent. Ahogy a múltkor is, emlékeztek? Amikor Karinthy négykézláb kereste az elveszített ezerkoronás bankjegyét a Stefánián. Tízen is letérdeltek. Egy frakkos balfácán nagyítóval hasalt a macskakövekre…
– De hát nézzetek rájuk – mutat Kosztolányi a tömegre. – Hát nem látjátok?
– Mit?
– A rémet.
– Miféle rémet?
– A szemükben tombol.
– Micsoda?
– Ezek azt akarják: valóban fojtsuk is meg egymást. Értitek? Legközelebb megköveznek, hogy csak tréfáltunk… Bármi megtörténhet, Manyika. Bármi! – Kosztolányi a kezét tördelte, csaknem könnyezett. Nevetséges volt, de ők nem nevettek.
Egymásra néztek, az értelem éles, szomorú fényével.
És végleg ellobbant a kedvük. Manyika az árokba dobta a csokrot. Egyikük se tette szóvá. Szótlanul ballagtak tovább a kipattanó lombok édeszöld sátra alatt. Ők hárman most értették meg, hogy hamarosan elkezdődik a huszadik század. Hogy csak most kezdődik el.
Pesten ők voltak az elsők, akik megtudták.
1913 májusát írták akkor.
Karácsonyi lidércnyomás
Egymásba hullt két hang
trillányi énekét
két test dallamában
üdvözíti vétek.
Vágyban fogant létnek
megszentelt gyönyörét
eszmélő magasba
repíti a lélek.
Nem a test könyörög
csak fénye, mint a rét –
s ád mezítlenséget
áldott kényszerének.
Édes börtönét csak
bánata töri szét,
szívek ritmusára
hajló angyal-ének.
Krisna fejű emberek
álom-öltött szánalom
mert az élet elpereg
nem fáj mégis fájlalom
kegyes hóhér vén idő
istenek ágas pöcse
hétmilliárd elrémítő
kósza lélek ördöge
Ízlelni kék eget
mint a madaracskák
ki eddig bégetett
a mennyekbe ragadják
vér veríték könnyezés
meg leomló Babilon
beérett a múlt-vetés
sírdogál egy szent ikon
Jön a homeless jön megszagol
dörmög másvilágra küld
zsong utca és fény-akol
(álruhás miniszter
afgán menekült)
már a blaha is messze van
hülyék lakják a földet
a pránaevő nyugtalan
bölcsek bölcse ezt kifőzted
A házra árnyék nem terül,
egy vén dió áll egyedül,
a nyárból más: illúzió;
lakója nő, alig mozog,
lefüggönyözött nappalok,
pár hűvös éjjel volna jó;
ágyon a paplan is teher,
anyaszült meztelen hever,
félő, ha álmában beszél,
leolvad titkáról a zár;
Ott kint már rebben egy madár,
viharos táncba kezd a szél.
Sárgarigó ül az ágon,
fürdik a reggeli fényben,
hajlik az ág oda-vissza,
kék ragyogás van az égen.
játszik a lomb is a széllel,
mintha halál sose volna,
zöldje ma sárgában vész el,
leng aranyos lobogója.
napsugár lépked a kerten,
holt melegét ide szórja,
lobban az élet utolsót,
álmában jut fel a holdra.
Éltet a napfény, májusi láng,
fákban, füvekben árad erő –
nézd a madárkát, énekel ő,
mindent feledve, tá-ti-ti-tát.
Elmegy az ember, száll az idő –
szél betakarja lába nyomát,
– szürke homokból bús zsalugát –
porlad a csont is, rá moha nő.
Éltet a napfény, májusi láng
Hetvenkét év telt, szül’napom –
sorjázható rossz, jó akár,
színes világ ez, úgy bizony;
most, míg fél évig volt aszály,
Dunántúl, Alföld vízben áll –
Míg Szombathelyre hó szakad,
Gyulán, mint ürgét, lányokat
egy dézsa víz, lám, Napra csal,
nótás legények, víg kacaj,
húsvéti öröm, száll, ragyog,
mint Missouriból fém-sasok,
lopakodnak B2-esek,
bús Koreák, reng földetek,
mankur-tamtamok, fent-alant –
s Rómában, hallod? – bong harang.
Az Osztrigasrác
Anyám fehérnemű varrónőként a közeli háziipari szövetkezetben vállalt bedolgozói munkát. Az ötlet apámtól származott. Így otthon tudhatta a feleségét, akire rettentő mód féltékeny volt. A folytonos otthonlét nemcsak a többi férfitól, de a világ nagyobbik részétől is elzárta anyámat. Nem volt rá módja, hogy híreket halljon, másfajta életmintákat lásson. Maradt a rokonság és néhány szomszéd, de mindent egybevetve, sivár társadalmi közeg volt ez. Ráadásul afféle házi rabszolgaként minden otthoni munka az ő nyakában volt, hiszen neki „nincs is rendes munkahelye”.
Mi tagadás, bátyám és én el voltunk kényeztetve a szörnyű betűlevest és sárgaborsó főzeléket majszoló napközisekhez képest. Nekem soha sem kellett üres lakásba érkeznem, ételt melegítenem, egyedül tanulnom.
Anya mindig kéznél volt. S ezt mindenki olyan természetesnek vette, mint azt, hogy télen hull a hó. Néha panaszkodott, lázadozott, de igazából jó ideig senki sem vette őt komolyan. Apám elvileg és úgy nagy általánosságban őszintén hitte, hogy minden ember egyenlő jogokkal születik, de a gyakorlatban, mondjuk, anyámat illetően erről tökéletesen képes volt elfeledkezni. Sőt, utólag szégyenkezve be kell vallanom, anyámat mind lenéztük egy kicsit magunkban mint afféle „segéd személyzetet”. Meglepődtem volna, ha valaki a szemünkbe mondja, éppen úgy bánunk a saját anyánkkal, mint egy cseléddel, de lényegében ez volt az igazság. A tiszta lakás, a mosott, vasalt ruha, az étel az asztalon nem számított teljesítménynek, igazi munkának nálunk. Mentségünkre legyen mondva, másutt sem.
Amikor aztán anyám végképpen föllázadt, s elment dolgozni a közeli gyárba, sőt még a hetedik és nyolcadik osztályt is elvégezte a dolgozók gimnáziumában, meg is változott a hierarchia a családban. Mint a munkások mindenkor, ő sem kapta a jogait, hanem kiharcolta magának.
Kisiskolás koromban viszont még javában hajtotta a Singert, hálóingek, blúzok és férfiingek tekeredtek kifelé a varrógép apró talpacskának látszó tűtartója alól. A kicsi konyhánkban, amelyik előszoba és nappali is volt egyben, folyton terített, majd lepakolt az egyetlen asztalról, hiszen a munkahelye is ugyanez az asztal volt. Nem egyszer kellett kimosni és vasalni a drága fehérnemű anyagot, amivel dolgozott, mert minden elővigyázatossága ellenére bekoszolódott. Amikor elkészült egy adag kész ruha, nagy táskákba pakolta, és ahogy mondta: leszállította a központba. Az is előfordult, hogy az előre kiszabott darabokat a mellékelt szabásminta alapján az istennek sem volt képes összeállítani. Ilyenkor nagy bosszankodás közepette muszáj volt visszamennie, s a központban dolgozó okosoktól újra megkérdezni, hogy a csudába is kellene szerintük azt a pizsamát vagy hálóinget összevarrnia.
A központ eléggé messze esett tőlünk, vagy fél órát gyalogoltunk, ha időnként elkísértem anyámat én is. A furcsa nevű Szugló és Lumumba (ma Róna) utca sarkánál nagy, barátságtalan üzlethelyiségben tornyosultak az előre kiszabott ruhaanyagok egy kopott pult mögött. Néhányan furcsa vasalókkal dolgoztak, a vezetékük a plafonból lógott és a munkásnők sűrű gőzfelhőben húzogatták a talpukat sok rétegnyi ruha tetején. Mások hatalmas szabász ollóval finomították a kivágásokat. A falon jókora fiókrendszerben cérnák tömege a szivárvány minden színében, és mindenféle egyéb kellék, gumik, szegő anyagok, gombok, patentok és ezer más apróság.
Szigorú kontyos néni fehér galléros kék köpenyben fogadta a kész ruhákat beszállító nőket. Főleg őmiatta nem szerettem erre a különben olyan érdekesnek látszó helyre járni. Már odafelé menet, sőt előtte otthon is láthatólag szorongott anyám. Ha valami nem tetszett a néninek, akkor kérlelhetetlen élességgel oktatta ki a bedolgozókat. S ahogy a nők később már az utcán mondogatták egymásnak: visszavágta a munkát. Ez nemcsak plusz robotot, anyagi veszteséget jelentett, de megaláztatást is.
Ha anya nem tudta elsőre összeállítani a ruhadarabot, s vissza kellett mennie újra elmagyaráztatni magának a metódust, az is roppant kínos volt. A kontyos boszorkány hidegen nézett rá fémkeretes szemüvegén át, és kilakkozott, tökéletesen ápolt uj aival szinte undorodva forgatta a szabásmintát és bántó lekezeléssel okított.
Anya igyekezett megőrizni a méltóságát, hazafelé mégis gyakran némán mentünk végig az úton, ami különben egyáltalán nem volt ránk jellemző. Pontosan tudtam, miért is olyan feszült és szomorú. Kevés szeretetben és elismerésben volt része az életben, minden bírálatot, különösen a gonoszkodót, nagyon nehezen viselte. Őszintén sajnáltam, de főként zavarban voltam. Fölzaklató volt anyámat kiszolgáltatottnak, lenézettnek, kicsinek látni. Én is kicsi voltam, nem tudtam mit kezdeni ezzel az ijesztő jelenséggel.
Gondolom, szegény anyám emiatt kényszerített rá az egyik meleg nyári délutánon, hogy vigyek be egy hálóingmintát a központba, egyedül. Kérdezzem meg a félelmetes nénit, hogy rendben van-e úgy, ahogy anya megvarrta. Nemcsak az volt a baj, hogy én is rettegtem a nénitől, hanem az is, nem volt a fejemben, hogyan is kell pontosan odamenni. Anya idegesen magyarázta, emitt jobbra, aztán körülnézel, majd balra fordulsz, átmész az úttesten, és így tovább. Nekem már zúgott a fejem, képtelen voltam figyelni rá, a számban a szorongás keserű ízét éreztem. Szégyelltem is magam, hiszen tényleg voltam már ott többször is, mégsem tudtam megjegyezni, hogy az Egressy úttól hogyan és merre is kell majd haladni. Egy kicsit könyörögtem, hogy ne küldjön, de éreztem, elszánta magát. Majd csak lesz valahogy, biztosan ismerős lesz majd egy házsarok vagy egy fa, és odatalálok. Remegett a kezemben a papírzacskó, benne a rózsaszínű csipkés hálóinggel, ahogy távolodtam a házunktól.
Úgy félúton egy pillanatra teljesen elbizonytalanodtam, hirtelen jeges félelem fogott el: máris eltévedtem! Nyújtogattam a nyakam a forgalmas út szélén, kerestem az utcatáblát, hátha ismerős lesz, de azon a sarkon nem voltak táblák. Lesz, ami lesz, jobbra fordulok, s ahogy szaporáztam a délutáni forróságban, egyszeriben ismerős lett a környék, még egy kanyar, már láttam is a központ nyitott ajtaját. Végigrohantam a járdán, s lihegve rontottam be a napfényes utca után sötétnek tetsző helyiségbe.
És láss csodát, a pult mögött mosolygós, bajuszos, ősz hajú bácsi állt. A boszorkány ugyanis szabadságon volt éppen. Hát, te – kérdezte nevető szemmel –, te is nekünk dolgozol? Boldogan kaptam elő a hálóinget, rögtön megtaláltam a hangom, előadtam a mondandóm. Boldog voltam, beszámoltam a bácsinak arról is, hogy a boltba is eljárok már egyedül vásárolni, meg azt is elmondtam, hogy van egy cirmos cicám. Olyan szép és okos állat, hogy anya még a székre is fölengedi. Az egyébként mindig némán és mogorván dolgozó vasaló- és szabásznők közelebb jöttek. Én pedig önfeledten cserfeltem és zsebeltem be a dicséreteket: milyen ügyes vagyok, talpraesett, koromhoz képest komoly. Csak azért köszöntem el, mert már két néni várakozott a kész munkával mögöttem. Még az ajtóból is visszaintegettem a közönségemnek, és könnyed, táncos lábakkal iramodtam hazafelé.
Nem nagyon néztem körül, hanem szaporáztam a lépteimet, mert eszembe jutott, mennyi időt elfecsegtem odabent, későn érek haza, anya nagyon fog izgulni miattam. A második saroknál egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy már itt kellett volna lennie a forgalmas utcának, ahol körül kell néznem, de elhessegettem az aggodalmam. Biztosan rosszul emlékszem. Még gyorsabbra vettem a tempót, már egy kicsit futottam is, bekanyarodtam egy sarkon újra. Ám néhány lépés után tökéletesen ismeretlen utcába kerültem, a szívem kalapálni kezdett, de nyugtattam magam: tudod, mit kell ilyenkor csinálni. Hátra arc, és vissza a központhoz, majd újra indulni, most már a jó irányba. Igen, ám, de merre van a hátra? Visszafutottam a sarokig, de ahogy kinéztem, ott sem láttam ismerős házakat. Mindenesetre elindultam a másik irányba, bármennyire ismeretlennek is tetszett. Úgy éreztem, az a legrémisztőbb, ha megállok és gondolkozom. A szembe jövő közömbös felnőttekre csak lopva mertem nézni. Talán már látszik is rajtam, hogy eltévedtem? Szégyelltem magam, miközben szorongva reménykedtem a csodában: a következő saroknál ismerős utcában találom magam, és megmenekülök.
Ám a helyzet egyre reménytelenebb lett, a házak ritkulni kezdtek, tökéletesen ismeretlen vidéken jártam. A nap is egyre hosszabb sugarakban és lagymatagabban sütött. Te, jó ég, esteledik, állapítottam meg növekvő ijedtséggel. Egész testem remegett, a keserű íz szétáradt a számban, még gyorsabban haladtam. Föl sem nagyon néztem, csak a kopott, töredezett aszfaltot láttam szaladni a szemem előtt. Már járókelőkkel sem találkoztam. Az utolsó, akiket láttam, egy mama és a kisfia. Jeges rémület hasított a szívembe: talán soha többé nem látom az anyámat?
Hirtelen megtorpantam, elfogyott a járda. Fölnéztem. Döbbentem láttam a lenyugvó nap aranyló fényében, hogy egy hatalmas káposztaföld szélén állok. Mögöttem elég messze néhány földszintes és egy négyemeletes ház. Nem bírtam tovább, kirobbant belőlem a sírás. De még mindig attól féltem, hogy meglát valaki, és megszégyenülök mint ügyetlen, eltévedt pisis. Aki bezzeg nemrég még dicsekedett a kedves ősz bácsinak, hogy mennyire önálló nagylány már. Hogy visszaforduljak, megszólítsak valakit, segítséget kérjek, egy pillanatra sem jutott az eszembe.
Még mindig zokogtam, de a fejem tisztulni kezdett. Számot vetettem a helyzettel: végem van. Óvatosan, hogy kárt ne tegyek a már szép nagy káposztafejekben, elindultam a földön befelé. Jó ötven métert tehettem meg, és szörnyű fáradtság vett erőt rajtam. Leguggoltam a káposzták közé, akkoriban fél napig is képes voltam guggolni egy helyben. Hátranéztem, de alig láttam ki a kövér zöldségek közül, minden üres volt, sehol egy teremtett lélek, a nap lebukott már a horizonton. Még világos volt, de a sötétség lassan kezdte átvenni a helyét. Soha sem maradtam még ki otthonról sötétben. Ha az utcában játszottunk, naplementekor haza kellett menni, erre szigorú parancsunk volt. Folyamatosan, de már nem hangosan sírtam.
Végtelenül kimerültem, valószínűleg el is aludtam egy kis időre. Hiszen egyszeriben furcsa érzésem támadt, földönkívüli hangot hallottam, különös lihegést, csörtetést, valami nedves ért az arcomhoz. Fölriadtam és egy hatalmas, nedves orrot láttam magam előtt. Ahogy fölemeltem az arcom, nagy érdes nyelv szántotta végig. A döbbenettől fenékre ültem két káposzta közé, a szintén meglepett kutya pedig velem szemben, elvakkantotta magát. Majd hátraugrott és a farkát csóválva, ugatva ugrándozni kezdett körülöttem. Mozdulni és pisszenni sem mertem, csak meredtem a zsömle színű vizslára, amikor váratlanul hátulról valaki felemelt a ruhámnál fogva.
Egy halásznadrágos, szalmakalapos kifestett néni volt. Lehajolt, az arcomba bámult rosszallón és értetlenül, majd rászólt a kutyára, hogy maradjon csöndbe. Az meg ugrott egy utolsót, és elrohant. Láthatólag nagyon élvezte a helyzetet.
– Ki vagy és hogy kerülsz ide? – kérdezte a néni élesen, én pedig ettől újra hangosabban kezdtem sírni. A zsebkendőm már használhatatlan volt, teljesen telesírtam addigra, így csak az uj ammal dörgöltem felváltva a szememet és az orromat. A néni elővett egy zsebkendőt és átadta. Igyekeztem rendbe szedni magamat és nagyon abba akartam hagyni a sírást. De nem ment az istennek sem.
– A címedet tudod legalább? Tudod, hogy hol laksz, kislány?
Csak bólogattam hevesen, persze, hogy tudom a címem. Már ötévesen megtanultam, s anya rendre kikérdezte tőlem. Nem azért, úgysem veszel el, nyugtatgatott, csak mégis, a biztonság kedvéért. Addigra a kutya beszáguldotta már az egész a káposztást, a néni magához intette, rátette a pórázt, és kedvesen azt mondta neki: na, Lexi, hazakísérjük a kislányt, jó? A kutya csak állt egykedvűen, nekem pedig forróság öntötte el az arcomat. Talán megmenekülök, talán nem itt ér véget rövid életem ebben a hatalmas, rideg káposztásban távol a családomtól. Talán még élvezhetem a szünidőt, ősszel elkezdhetem a felső tagozatot, talán még az általános után a gimnáziumba is fölvesznek majd. Ki tudja, az olyan elképzelhetetlenül soká lesz, hiszen még a vakációból is egy egész hónap van hátra. Hatalmas idő, millió játék, több tucat kiolvasni való könyv. Elapadtak a könnyeim, fölálltam és visszaadtam a zsebkendőt a néninek, aki akkor már nem is látszott olyan szigorúnak. Sőt, mintha mosoly bujkált volna a szája sarkában.
Végre ki bírtam nyögni a címünket, a néni pedig megfogta a kezemet és elindultunk a házak felé. Már majdnem teljesen sötét volt. A másik kezemben szorítottam a hálóinges zacskót, szerencsére nem hagytam el, nem koszoltam be. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Lassan nagy boldogság áradt szét bennem, de aztán, ahogy az ismerős utcákhoz értünk, egyre nyugtalanabb lettem: mit fog szólni, anya? Biztosan megkapom a magamét, biztosan mérges lesz. Egyszeriben ideges lettem, előre szégyelltem magam a néni előtt. Összeszedtem a bátorságom, és két sarokkal az utcánk előtt, megálltam, odafordultam hozzá, és csak annyit nyögtem ki: innen már hazatalálok.
– Hát, ha idáig elhoztunk, akkor hazáig kísérünk. Kíváncsi vagyok az anyukádra – mondta megint szigorúan.
Na, éppen ettől félek, gondoltam. Közösen fognak letolni. Talán anya olyan ideges lesz, hogy meg is fog verni? Az végképpen szégyenletes lesz, töprengtem egyre nagyobb aggodalommal. S már a házunk előtt álltunk. Belöktem az öreg fakaput, és abban a pillanatban anyám ugrott ki a konyhaajtón. Döbbenten néztem az arcát, csurogtak a könnyei. Hozzám rohant, leguggolt és a sírástól rázkódva ölelt át. Ettől aztán én is újra rákezdtem. A szívem összefacsarodott. Bárcsak inkább kiabálna, ráütne a fenekemre – gondoltam. Szinte elviselhetetlen volt látni a kisírt szemét, azt hittem elsüllyedek szégyenemben: mit tettem anyával?
Ő meg fölállt, a nénihez fordult, aki egészen meg volt zavarodva, eltűnt az arcáról a szigor, halkan és hadarva beszélgettek, egymás szavába vágva, érteni sem lehetett, de mintha a néni vigasztalta és nyugtatta volna anyát, majd elég gyorsan el is köszönt. Rám csak egy pillantást vetett, a kutya maradni akart, úgy kellett elvontatnia a pórázát rángatva. Anya pedig a csaphoz szaladt, megmosta az arcát, és már tette is föl a tejet, hogy jó sűrű tejbegrízt főzzön nekem, ahogy szeretem, és attól fogva úgy ölelt át a szeretetével, ahogyan sem azelőtt, sem azután sosem. Apa dolgozott, a bátyám nyaralt valahol, csak ketten voltunk, így anya ráért egy kicsit, és hosszan, türelmesen fürdetett a jó meleg szappanos vízzel a nagy lavórban. Friss törülközővel dörzsölgetett és megengedte, hogy mellette aludjak a kinyitott rekamién. Sokáig beszélgettünk összebújva a sötétben. Vidám és ijesztő történeteket mesélt a gyerekkoráról, nem tudtam betelni velük. Ő már álmos volt, de én mindig újabbat követeltem. Reggel egyedül ébredtem, de hallottam, ahogy a konyhában tesz-vesz. Odabújtam a helyére és beszívtam a párnáról a teste illatát. Boldog voltam. A tegnapi rémtörténet szinte elképzelhetetlen távolba repült. Bár nagy árat fizettem érte, de megtudtam, hogy anyám szeret engem. A maga módján.
Cím nélkül
Világgá szövődik, hangtalan
haldoklik sebzett
bazsarózsa,
el, elszövődik a nap. El.
El innen.
El.
Fél.
Fél öt.
Fél öt van.
Nem tudom, hol
vagyok, s miért,
csak azt,
fél,
fél öt,
fél öt van,
fél öt van,
délután,
csak azt,
csak azt,
nincs,
nincs,
nincs
halál, csak, csak,
csak idő
járás, csak örök
költözés, alkudozás,
batyuzás,
búcsúzkodás, hurcolkodás, lelkem nullsíkú
nyomortanyájáról égi szállásra
fel, felfelé
zuhanás.
Mint dömper kereke
szívem akkorát üt,
karom letört ág,
bőröm alatt lecsekkolt implantátum,
koponyacsontom alatt
zsibbadnak valami
csipek,
nanoprocesszorhangyák
bizsegnek, bekapcsolom
a szememet, hetvenhétdés
interaktív plazmatévémet,
digi-családtagom hamis
híreivel homlokom mögé látó radar,
arcszkenner vetíti agyamba
miről mit gondoljak, tessen a rút,
jónak higgyek rosszat, igaznak hamist,
hősnek gyávát, szűznek szajhát,
ellenséget barátnak, szabadítónak
alattomos betolakodót,
áldozatnak gyilkost, diktálja
mit akarjak, miről
mit álmodjak, üt
nyakszirtemre stigmás vonalkódot,
beáraz, tőzsdén ma
éppen mennyit ér
hetvenhétféle lelkem.
Nézek.
Nézek ki a fejemből,
hallgatózok befelé,
füstös falam
repedését,
űrhajós barlangrajzom
bámulom.
Ez? ez lenne?
ez a hideglelés?
ez? ez lenne
a semmi képbe
nem és nem illő,
gyönyörű boldogságoskék
börtönbolygó? ez?
ez? ez lenne
a föld?
az a homály meg lenne,
lenne a világ?
ez? ez? ez az lenne hát?
Lehet.
Lehet, rögvest magához,
magához int
az éppen aktuális
égi főrendező,
fény nélküli lézerrel
mutatja meg nekem
rólam szóló
moziját, azt,
azt, amilyennek ő,
csak ő lát.
Fél öt van,
szombat délután.
Alsó nap
parazsának redőjéből
szökött vérfarkas
járja az erdőt,
lázálmomon,
szemem káprázatán
vaddisznócsürhe
csörtet át. Szentjánosbogarak
neonfényénél köldököm
forradását bámulom,
magam alá gyűrt lábbal
ülök
valami társasházban
a negyedik emeleten,
Budában, elhagyott hitek
zsibvásárában, szemfényvesztők
bolhacirkuszában
életre ítélt fogolyként
őrzöm magam,
magam őrzöm magam
napok labirintusában,
magánzárkámban,
saját szkítiámban,
legbelsőbb eurázsiámban.
Izgága átutazó, füstös falú
barlangcellámban
magamat lázítva
rajtam hagyom
bűnjelemet, véres
ujjlenyomatom, vagy mint
veszett kutyát tenmagamat
elkergetem, sötét
árnyamat
vérem rögeivel
dobálom meg, agyam titkos
laboratóriumát robbantom fel, szívem
időzített bombáját élesítem.
Torkomra tapadnak
ködök, mellkasomra
ülnek égi vizek,
vállamon mázsás
káposztáskövek.
Ütőeret felvágni,
sírni, nevetni,
imádkozni tilos.
Gyilkosom.
Gyilkosom koponyacsontom
alá fészkeli magát. Hangtalan
haldoklik, el,
elszövődik a nap.
Berregve pörög
elszáradt juharlevél,
aranykapu becsukódik,
zárva,
zárva minden,
minden patika,
nincs,
nincs több mirákulum.
Szentséges ég!
Varga Veron
hová tűntél?
hol?
hol bujkálsz?
Veron,
Varga Veron,
Veronkám,
anyám anyja,
halhatatlan nagyanyám,
minden,
mindenki elhagyhat,
csak te, te ne!
gyere! gyere hozzám!
Sirat három fenyő,
nyírfa nő utánad égbe,
kapaszkodok métafádba,
kapuoszlopodba, tovakékülő
kezedbe, ígérem,
jó leszek,
jó leszek most már,
de bizisten!
így! így görbüljek
ha nem, csak gyere!
gyere vissza!
simítsd meg homlokom, halántékom
ráncvéső törpéit üsd agyon, szederjes
száddal mormolj,
mormolj varázst,
bájoló bűbájt, forogjon
ördögmotollád, surrogja,
csak surrogja, világnagy világferdítés után
görbe az egyenes,
egyenes a görbe,
csepegtess torkomra
lóhúgyszínű cukroslöttyöt,
arcomra szenesvizet.
Elszövődik.
Elszövődik a.
Elszövődik a nap.
Fél.
Fél öt.
Fél öt van.
Fél öt van,
szombat délután.
Ma vala
az Úrnak Krisztus után
talán
kétezer-tizenkettedik?
ezerhétszáztizenkettedik?
esztendeje.
Elszövődik.
Lefolyórács örvénylő
féreglyukában
elszövődik a nap,
vérvörös atomtengeralattjáróm
eltűnik a fürdőkádban.
Három égő madár köröz
fejem felett.
Gyilkosom
homloklebenyem alá
fészkeli magát,
szemüregemen
kukucskál ki,
szaggatja szakállam,
bajszomat rágja, nem,
nem hagy, nem
hagy aludni, nem hagy
ébren lenni, horgas
körmeivel elragad, elragad valami
angyalalakba öltözött, ragad, ragad el valami
hetvenhétszkafanderes sárkány.
Szoríts! szoríts
magadhoz, Veronkám!
Veron, Varga Veron,
vedd, vedd le,
vedd le rólam,
vedd le rólam a rontást!
Az Osztrigasrác mélabús halála