Egry József: Vörös igazság (1919–1920)

VARGA RUDOLF

Varga Veron rokkája

Vagyunk, vagyunk

Olyan.
Olyan mélyről.
Olyan mélyről,
olyan mélyről,
milyet feneketlen kút
sem ás, föld alól világló
belső napod
parazsából, olyan,
olyan mélyről gyere,
gyere hozzám, gyere
hozzám vissza,
csillagokból, petrezselyemgyökerekből,
krumpliszárból, égbe mászó
bab indából, borsólevélből, kalászok
aranyából teremtésed
saját könyvét olvasó
Veron, Varga Veron nagyanyám,
olyan, olyan mélyről,
olyan mélyről, amilyet
kút sem ás, olyan,
olyan mélyről
nyúljon fel
bötykös kezed, simítsa
konok koponyám,
kéménykürtőn alászálló
démont, tévelygő lelket,
pókhálós mennyezet
homályába bújt
lidércet vonórudad horgával kergess el!
Végem. Végem van.
Végem van, akár a botnak.
Falaimon
függő, vétkeimet bakfejemre olvasó
füstös koboldot,
hat lángkardokat forgató
szeráfot igézz el, ebbe,
ebbe a csapdaizébe zárva olyan,
olyan messziből gyere,
olyan
messziből, mily hosszú fonatot
orsód rezgése sem gombolyít,
olyan, olyan mélyről
suttogd el újra,
elbuktál? elbuktál, kisfiam?
nem baj, no,
hisz emberből, emberből
vagyunk,
vagyunk, mindahány.

Szádból kifordul

Cserpák lisztet a rántásba!
Disznók elé szórod aranyod, megfájdul
fejed, éhesfarkas világ
rágja csontodról húsod, Varga Veron.
Etetés. Etetés reggeltől estig. Bőg a tehén,
borjú, malacok visítnak,
kacsa hápog, csirke csipog, kocák
guzsálnának moslékot, tátottszájú
kemence vár dagasztott
tésztát, vénember morog pakli dohányért,
rinyálnak bélpoklos
kölykök, gilisztacukorért
zsorválnak feszt, csorbacsík
tejfogaik közt masírozó
szalonna-kenyér katonákból
hadseregek tűnnek el, fődiördögnek
sültkolbász früstük az asztalon, masinán
ebéd gőzölög, daraleves, hozzá
paszuly vagy krumplisgaluska, délután
szakajtószámra fogy a fosókaszilva,
lekvároskenyér, bádogbögréből guluttyolt
víz a vacsora. Bendőjét mindenki
megtömte, kerekes guzsalyodtól felállsz,
porba hull falásnyi kenyered, felkapod,
megcsókolod, ennél te is végre, szemed
lecsukódik, szádból kifordul,
kifordul egy néma morzsa.

Göthösen is

Nincs.
Nincs és mégis.
Mégis
itt van,
itt van
és
mégsincs,
nincsen
út már
se oda,
se vissza,
lent?
fent?
lent
mint
fent?
Nagyapa üres
zsebében
sodrásnyi
dohány után
matat,
égi lajtorját
fogyóhold sarlójának
támaszt, gagybátori
domboldalról
aknamezőkön át
rogyadozva vezet
haza kantárszáron
csontsovány
sztyeppei
pejlovat, udvar
közepére ül,
krampácsol, kaszát fen,
göthösen is
mutatja
a halálnak,
nem fél,
nem fél tőle,
megvédi,
megvédi magát,
megvédi magát
ha kell.
Képzeletből
a temetetlen világ,
nap templomának
tornyából
szívszélhűdéses
kerecsensólyom
hullik.

Elbogárzik

Ess eső! essél sűrűn! ess!
Befelé folydogáló könnyeidet
mossa csak, mossa csak, Veronkám,
torkodból a kaparást
mint a pinty, szempillantás
alatt kilúgozza,
örökre kimossa szemedből
a homályt, szívedből dufla tőrt
kicsorbítsa, senki,
senki se lássa,
ím, hiába ígértél neki sosemhallott
mesét, cukorfütyülőt, mézeskalácshuszárt,
elbogárzik ez a fiú,
el, el ez a holdkóros
inas is, elbogárzik, hogy sehová sem vivő útjairól
egyszer, egyszer majd vissza,
visszataláljon, elbogárzik ez is, talpa
alatt útilapu, segge
alatt parázs, iszkiri!
pitypang pihéivel elbogárzik,
el, világgá, darázs csípi,
csípi, rohan megismerni
angyallázadást,
szerelem elmebaját, elbogárzik
ez a futóbolond is, csirke törött
sarkantyúcsontjában sorsának
rejtelme, isten, isten sem,
isten sem állíthatja meg, végre,
végre elbogárzik,
elbogárzik ez is, el, ez is el,
ez is, ez, ez a nyomorult sátánfattya.

Ezüst kenderfonalad

Kiterjesztett szárnyú napmadár
tollán, bikák szarván
megvillanó lidércfény
emel kútágas árbocrúdjáig
lebegve, perceim ruhaszárító
kötelekként rángatnak, mosott
lepedők, dunyhahuzatok
vitorláin repülök, repülök
egészen hozzádig, Veronkám,
Varga Veron nagyanyám,
örök kölyök, szél szarvára
csengettyűt kötök, jókedvet
neked azzal csilingelek, szállok
nyelni sóhajtásnyi időt,
csak, csak egy,
csak egy szusszanásra,
kapaszkodok
göröngybe, rögbe,
görbegally kezedbe,
legyen,
legyen ki engem,
engemet
is haza, hazavár,
ha már senki,
senki, te, te lássad, lásd kápráztató
csudaországom, láss egy házat,
egy szobát, egy homályos
sarkot, csudavilágom álmát,
ezüst kenderfonalad csombékját,
mit valaha, valaha
ígértem nekedmagamnak.

Meglelem

Így. Így, éppen így.
Kutyaőrség,
hűség. Elbokázott világom,
örökségem
porlik elveszett csillagom fénye
alatt, rozsdasötét antennaerdőben hold
lámpavasához kötöm,
kikötöm deres lovam,
szárnyas
lovam kantárját. Lázadó
angyal, széttöröm bordám
bilincsét, szárnyas
szívem sólymát karomra
ültetem, égbe eregetem.
Kese lovam
fekete sörényét cirógatom,
kikötöm,
kikötöm szárnyas lovam erdők
sűrűjébe, ezüstfénylő
szőrén csillan elveszett
csillag, keresem,
keresem elveszett
szárnyas csillagom.
Nemlétező igazvilág,
rábeszélők siserehada,
ámítógépek szédítenek,
Ernesto Rafael Guevara de la Serna
tüsketépte köpenyére alkudnak.
Így. Így, éppen így, ilyenre,
ilyenre csonkolva,
itt, itt, ahol,
ahol éltél, itt, itt,
Veronkám,
itt, hol valami eltévedt
isten lábnyoma
kóborol. Kutyaőrség,
hűség, bélpoklos szemét rág
minket, ádventtől ádventig
könyörülj rajtunk
halhatatlan, legöregebb isten.
Hazudni nem akarok,
igazat nem mondhatok,
dali pár pisztolyom övemből
kiveszem, szárnyas lovam
lelövöm, homloka közepén
örvénylő fekete lyuk, ördögkatlan,
abba, abba mostan
beleugrok, leszek felsőléleknél
fehérebb szellemkutya,
fűszál mögül
kilépő, szélkarddal
suhintó kísértetkatona,
csillagbörtönöm falában
meglelem, meglelem elveszett
kutyacsillagom.
Kerecsensólyom tép le kígyófejet.

Női portré (1915)

1910. május 1.

SZARKA KLÁRA

A kenyér

A Lanczer porta

Nem emlékszem, mikortól kezdett zavarni, ha a lábam koszos, poros lett, ha a cipőmben érezhetően homokszemek csúszkáltak, de arra élesen emlékszem, hogy némely orosházi nyarakon még mennyire jólesett, ahogyan dobbant a talpam, mezítláb futva a szinte púder finomságú, fekete, átmelegedett, időnként egyenesen forró porban. A több milliméter vastag simogató por érintését roppantul élveztem, főleg, ahogyan minden lépésnél halk puffogással a súlyomtól szétnyílt lábujjaim között és a talpam peremén egy kissé fel-felemelkedett a porpamacs felhője.

Ha délben vagy kora délután kellett mezítláb az utcán járni, akkor bizony a napsütötte helyeken tanácsos volt szaporázni, mert ha már régen nem esett, akkor a talaj – különösen ott, ahol a finom por elég vastagon megült – nagyon felmelegedett. Ilyen helyeken az ember átvágtatott a parázson átszaladók merész kockázatvállalásával, vagy szisszentgetve lassított, s igyekezett a külső talpéleken egyensúlyozva a legközelebbi árnyékig eljutni. Utóbbi eljárás különösen a kavicsosabb útszakaszokon volt tanácsos, mert annál aljasabb merénylet, mint a forró porsivatagon átvágtatva teljes súllyal kavicsra ugrani, kevesebb ért akkoriban. Annál bizsergetőbb gyönyörűség volt viszont az áttüzesedett talpakat végre a hideg, tán még egy kissé nyirkos földön tudni végre. Az is jó volt, ha az árnyékos helyen a simogató hideg porba fúrta bele az ember lánya a lábujjait, hasonlóan remek érzést keltett, ha kiszáradóban levő, de azért még képlékeny sárban hűtögette magát. Ha a sár elég mély volt, akkor a kelttésztaszerű, fekete nedves föld lassan nyomult fölfelé a lábujjak között a test súlyától. Na, az is érzéki gyönyört keltett.

Úgy emlékszem, hogy amikor mennem kellett a pékhez a kenyérért, akkor mindig meleg volt. A miénkre merőleges utcában található pékséghez vezető szakaszon sok finom poros rész volt, s néhány remek dagonyázó, hűvös sártócsa. Ezek kellő élvezete számított az út kellemes élményei közé, bár a rám váró rémségek szorongató előérzete eléggé lerontotta mindezt. Legalább két fenyegető veszélynek kellett elébe néznem: az árokparton legelésző libák esetleges támadásának és a rissz-rossz kerítések mögül őrjöngve vicsorgó és csaholó, a legrosszabb esetben onnan ki is rontó loncsos, sunyi kutyák zaklatásának.

A liba attak kivédése látszott egyszerűbbnek, hiszen ha az ember a kellő lélektani pillanatban nem futamodott meg a hatalmas, széttárt szárnyakkal rárontó, sziszegő gúnár láttán, hanem a jó esetben nála levő bottal, bátor magyar vitéz módjára, hadonászni kezdett, s talán még kiabálni is képes volt, hogy aszongya: mész innen, a fene egye ki a beledet! – ahogy a felnőttektől hallotta –, akkor előfordult, hogy inkább a gúnár torpant meg, s szabad utat engedett a visszavonulásnak. Erre különösen akkor volt esély, ha a libák sem voltak sokan, s gúnárból meg csak egy nagylegénnyel kellett szembenézni. Ilyenkor a libák leszegett fejjel és előrenyújtott nyakkal sziszegtek még, de nem mertek közelíteni. Ám a harcost ilyenkor is érhette kellemetlen meglepetés. A galád libák némelyike csak arra várt, hogy a nyomorult gyerek hátat fordítson neki, s amikor már jól eltávolodott, akkor a hatalmas madár usgyi, hihetetlen rohammal újra a nyomába iramodott ellenfelének. S mire az áldozat a hangosodó sziszegésre rémülten megfordult, bizony már nem volt esélye a vérmes állattal szemben. Jó esetben olimpiai sprinttel még el lehetett futni, a gúnár ugyanis ötven-hatvan méternél jobban nem akart eltávolodni az övéitől, rosszabbik esetben viszont már lehetett is óbégatni, mert a könyörtelen állat hatalmasat csípett az ember lábába vagy karjába. Mindig szigorúan a ruhától nem takart részt kapták el a dögök, tudták jól, hogy ott a legfájdalmasabb. Nem volt kegyelem. Megadásról, ahogyan a kutyáknál gyakran bevált, a madaraknál szó sem lehetett. Csak sziszegtek, és bámultak kegyetlen, mozdulatlan gombszemeikkel.

Sokszor gondoltam arra, mi volna, ha egyszer elesnék, és nem bírnék felkelni. Ezek a hófehér szörnyek talán agyon is csipkednének ott, az árokparton. Ez irányú félelmeimet csak Papámmal osztottam meg, de ő sem fogadta kellő komolysággal őszinte aggodalmam. Nem nevetett ugyan ki, mint annyiszor a tökéletesen értetlennek látszó felnőttek más ügyekben, de láttam, amint a szemében kigyúl az a kis huncut fény, és a fejét ingatva csak annyit válaszol:

– No, no, kisonokám, hát innen minálunk még senkit sem téptek szét a libák. Hallottam volna róla.

A közöny, amellyel mély és őszinte szorongásomra reagált, alaposan elgondolkodtatott. Sokszor töprengtem azon, hol lehet a hiba. Vajon én vagyok-e annyira más, mint a többiek? Olyan tán, akit még érteni sem lehet. Ezeknek a töprengéseknek aztán még mélyebb és rémisztő szorongás lett a végük általában. Gyakran jutottam arra a következtetésre, hogy igazából olyan egyedül vagyok – s tán végleg így is maradok ezen a gyakran mégis oly mosolygósnak látszó világon –, mint az a kivert farkas, akiről Pesten a Sport moziban láttunk egy filmet a télen, s aki úgy vonyított magányosan a sziklán, hogy nekem taknyom-nyálam összefolyt a sírástól, mire a Vége felirat megjelent a likacsos vetítővásznon.

Na, de a liba – némi képzavarral szólva – kismiska volt a Lanczer porta kutyáihoz képest. Ez a ház nagyjából félúton állt a pék felé menet, s valamiért srégen benyúlt az utcafrontra. Így aztán a ház túloldalán húzódó kerítést a járdáról nem lehetett előre belátni. Orosházán abban az időben, ott, a falusias városszélen, a porták az utcára merőlegesen épültek. Rövid oldali homlokzatuk teljesen kiért a járdáig, s a házfalból kiindulva, a homlokzat vonalában zárta le a magas, tömör deszkakerítés és a kapu a kertet, meg a belátást a portákra. A házak az utcára általában csak a kifelé eső tisztaszoba két kis ablakát mutatták, s azok is inkább szolgálták a kikukucskálást, semmint a betekintést. Folyton függönyözve voltak, s a nyári melegben a belső, tömör fa ablakdeszkákat is behajtották az árnyékolás végett. Vasárnap délutánokon aztán kinyíltak az apró ablakok, s némelyek onnan kikönyökölve (volt, aki még párnát is tett a karja alá) nézték a spontán korzózó, pletykázó szomszédságot.

Lanczeréknek viszont nem fa, hanem meglehetősen viharvert drótkerítésük volt, több helyen kiszakadva és az alja felpöndörödve. A korhadozó faoszlopok meg ki-bedőltek, s az embernek az volt az érzése, hogy kerítés és oszlop kölcsönösen tartják egymást valahogyan. Ráadásul Lanczeréknak nem egy vagy kettő, hanem legalább fél tucat kutyájuk volt. Ahogyan közelítettem, már két-három házzal előbb lassítani kezdtem, s próbáltam kifürkészni, hol lehetnek. Ritka szerencse esetén valahol hátul kódorogtak a telken, s én észrevétlenül átlibbentem a kerítés előtt, de sajnos, nem ez volt a jellemző. Ahogyan lassítottam, és óvatosan tettem egyik lábam a másik elé, a nyakamat nyújtogattam, a fülemet hegyeztem, hogy előre megpróbáljam kivenni, vajon ott hallgatóznak-e a ház mögött, rám várva, a dögök. Lassacskán egyre kijjebb húzódtam a járdán, hogy ha megkezdődik az a megszokhatatlan kutyaordítás, akkor legalább ne közvetlen közelről csaholjanak rám. A kocsiútra kimenni viszont nem mertem, mert az főbenjáró bűnnek számított. Pedig azokon a nyári napokon ha két-három óránként zötyögött el egy-egy lovaskocsi arrafelé, traktor vagy autó meg tán hetenként sem fordult meg ott. Mindegy, útra menni tilos. Ki kell bírni a járdán a megpróbáltatásokat. A galád ebek pedig remegő, boldog izgalommal fülelték finom, óvatos lépteim neszét, s már bizonyára érezték az izzadtságom szagán a bennem növekvő feszültséget és félelmet is. Ha képesek lettek volna rá, akkor biztosan előre dörzsölik a tenyerüket a jó mókára. S abban a pillanatban, amint kibukkantam a ház sarkának takarásából, egymáson gomolyogva, átugrálva mind teli torokból üvöltött. Minden alkalommal csuklani kezdtem a rémülettől. Tudtam pedig, hogy mire számíthatok, mégsem voltam képes hozzászokni. Ehhez a gyilkos, vicsorgó, nyálcsorgató, üvöltő, morgó ugatás-kórushoz nem lehetett.

Futni nem mertem, attól tartva, hogy akkor esetleg még támadásra is késztetem őket, s valamelyik átbújik a rozoga kerítés alatt. Egy vértanú mártíromságával vonultam végig a kerítés mellett a kutyacsapat lelkes kíséretében, rogyadozó lábbal és remegő térdekkel, csak a szemem sarkából pásztázva a fenevadak mozdulatait. Óriási megkönnyebbülés volt elhagyni ezt a rémisztő portát, amely amúgy is taszítóan rendetlen volt. Mamámék családjában a „lanczer” szó jelzővé és a gányolt, szakszerűtlen kényszermegoldások meg a rendetlenség minősítőjévé vált. Ha Mamám cérnája varrás közben egyszeriben hihetetlen csomóvá ugrott: akkor nagyapámnak adta oda azzal, hogy azt a lanczer-csomót neki nincs türelme kibogozni. Nem tudom, miért nézett ki az a porta úgy, ahogy, holott a lakói magabíró gazdálkodók voltak, s rosszat sohasem lehetett hallani felőlük.

Mikor két-három méterre eltávolodtam a kerítéstől, a kutyák szinte varázsütésre elhallgattak, s akkor újból neki lehetett iramodni. A levegőben már érződött az egyre erősödő csodás illat, a sülő kenyér szaga. Végre ott álltam a pékség mindig nyitott öreg fakapujában, s egyetlen lendülettel bevetettem magam.

A pék

Mamámék, hacsak nem volt elkerülhetetlen, nem vettek kenyeret a boltban. A hatvanas években általában csapnivalóan rossz kenyereket és alig néhányféle péksüteményt lehetett kapni. Kenyér kétféle volt: fehér és barna. Utóbbi, persze, nem igazi barnakenyér, hanem talán a mai félbarnához hasonlítható. Egy kicsit olcsóbb volt, mint a másik, nem morzsálódott szét teljesen már kétnaposan, ha viszont nem sült át kellőleg – ez pedig gyakran megesett –, akkor a közepe savanyú, nyúlós masszává vált, s gyorsan penészedni kezdett. Úgy emlékszem, Orosházán viszont csak egyféle veknit adtak a kisboltban, az nem volt sem igazi fehér, sem barna. Legtöbbször inkább rosszul átsült, keletlen vacakság. A kenyér beszerzésére amúgy is figyelni kellett, különösen az ünnepek előtt, mert a pékek éppen csak eleget, de néha bizony keveset sütöttek. Márpedig, ha a család kenyér nélkül maradt, mondjuk, húsvétra, az egyszerűen katasztrófa volt. Hiszen szinte mindent kenyérrel ettünk.

Az orosházi kis maszek pékség cipója úgy viszonyult a szokvány boltihoz, mint a Forma I-es versenyautó a használt Wartburghoz, ha mond ez a hasonlat még valamit a mai ifjúságnak. Egyszerűen szólva, ég és föld volt a két kenyér. Nemcsak én imádtam Mamámék kenyerét, de az amúgy is finnyás anyám is nagyon szerette, apám pedig majdnem annyira, mint én. Így aztán, amikor valamelyik onoka megérkezett a nyaralásba, nagyanyám megüzente a péknek, hogy ezentúl ötkilósat süssön, és ne a háromkilós kisebbet, mint addig. Amikor pedig anyámék is megérkeztek, dupla adagot kértünk. Sőt, hazafelé menet is cipeltünk magunkkal egy szép nagy cipót, hogy még legalább pár napig otthon is érezhessük azt a kivételesen jó ízt. Orosházán a kerek kenyeret illették a cipó szóval, még akkor is, ha az több kilós, komoly méretű pékáru volt.

Ha én mehettem a kenyérért, mindig szurkoltam magamban, hogy mire odaérek, még ne legyen készen a mi kenyerünk. Olyankor ugyanis egy kis padon kellett várakozni az apró boltban. Bámulni a zöldre festett öreg fapultot, mögötte a néhány sor polccal. Lógázni a lábat, s a patinásra kopott vékony téglával kirakott padlót tanulmányozni. Némelyik téglán kivehetetlen embléma látszott, meg néhány betű és szám is, és a többnyire vörösesbarnás darabok közé itt-ott mélybarna és zöldes téglák is kerültek. Az idős pékmester általában a pult mögött könyökölt a kenyérre várva, makulátlan fehér, ropogósra keményített köpenyben, s mosolyogva figyelt a szeme sarkából. Pontosan látta, ahogyan mélyeket szippantok a sülő kenyér fenséges illatából, hiszen a várakozás gyönyörét elsősorban nem a bámészkodás, hanem a szaglászás adta.

A kis padról be lehetett látni a boltból nyíló apró sütödébe, ahol a félmeztelen, fehér nadrágot és kötényt viselő, decensen izzadó segéd állt a kemence szája előtti mélyedésben. A kemence nyílása derékmagasságba esett, de a segéd egy földbe vájt és kikövezett, nagyjából másfél négyzetméteres mélyedésben állt a hosszú péklapáttal a kezében. Így aztán nem kellett hajlongania és görnyedeznie, miközben a még mindig forróságot lehelő nyitott ajtón át kiszedte a szépséges cipókat. A vékony, de izmos, nem túl magas férfi biztos, tempós mozdulatokkal, látszólag minden erőlködés nélkül vágta be a hosszú fanyelű lapátot a kemence mély torkába, s a cipó alá tolta, majd a lapát végét egy kicsit megemelte, aztán a nyélen könnyedén megtámasztva húzta kifelé. Így nem kellett a kenyerek teljes súlyát megtartania. Amikor már kihúzta a cipót, félkörben megfordult vele, s odahelyezte a bolt és a sütöde közti falba vágott ablakba. A túloldalon a mester bélelt, vászonból készült kesztyűt húzott, és már vette is el a tűzforró kenyeret, és a pult végében kialakított farácsra csúsztatta. Ott aztán egy erős szőrű, nyeles kefével alaposan megtisztította az esetleg rárakódott szennyeződéstől, az aljáról lesodorta a pernyét, majd odébb taszította, s egy folyadékkal teli edényből másik, kisebb kefét vett elő. Ezzel meg gyorsan körbetörülgette a tetejét. Ettől a titokzatos folyadéktól, ami tán semmi más nem volt, mint közönséges ártézi víz, az amúgy is gyönyörűen átsült pirosbarna cipók szinte fényesen mázasak lettek. A kész kenyeret még tovább taszította a lesikált nyersfa pulton, s már nyúlt is az újabbért.

Nem sütöttek egyszerre sokat, tán tucatnyit. A kemence hamar ki is fogyott, a segéd fellépett a „süllyesztőből”, s odament egy kerekes lábakon álló asztalhoz. Vagy nyolc szép formás szakajtó – vagyis kerek, füles fűzfakosár – sorjázott az asztal egyik felén, mind fehér lenvászon kendővel kibélelve és letakarva. A segéd lekapta az elsőről a kendőt, majd gyorsan kiborította belőle a szépen megkelt fehér kenyértésztát. Éppen csak belenyúlt az asztal sarkában álló, nagy, henger alakú liszttartóba, s széles mozdulatokkal, de nem túl vastagon beszórta maga előtt liszttel az asztallapot. Néhány laza mozdulattal meggyúrta, megforgatta a tésztát, majd ügyesen cipót formázott belőle. Újra maga elé fektette a péklapátot, ráemelte a tésztát, és egy nagypengéjű késsel – ez egy folyadékkal teli üvegben állt a szakajtó mellett – mély vágást ejtett rajta. Ám mielőtt bevetette volna a kemencébe, visszalépett a mélyedésbe és a földről egy furcsa hosszú nyelű, hajlított kaszára emlékeztető vasszerszámot emelt föl. Aztán titokzatos tudálékossággal ide-oda rendezgette vele a parazsat a kemence tűzterében. Amikor ezzel is megvolt, komótos mozdulattal vetette be egyenként a megkelt cipókat. Amint a kosarak kiürültek, visszazárta a sütőtér díszes kovácsoltvas ajtaját. A kenyérruhákat akkurátusan kirázta, összehajtogatta, a kosarakat egymásba tette, s az asztalt visszatolta a sarokba.

Aztán kijött a boltba, köszöntött minket, várakozókat, és odasétált az üzlet hűvösebb végébe. Egy kis polcról literes üvegkorsót emelt le, teletöltötte a földön álló nagy szódásballonból. Sietség nélkül emelte a poharat a szájához, és lassú, nagy kortyokban egy hajtásra kiitta a vizet. Aztán máris újratöltötte a korsót, megint felemelte, de már csak félig itta meg belőle a gyöngyöző szódát, a maradékkal kisétált a bolt elé, az utca felőli árnyékos lugasba. Az ablakpárkányra helyezte a poharát, majd szép komótosan rágyújtott egy hosszú cigarettára.

Addigra már az első kenyerek a polcon hűlögettek tovább, a pék elővette a hosszúkás, szamárfüles, lisztfoltos regiszteres füzetét, felnyitotta az Sz-nél. Mosolyogva rám nézett:

– Ötkilósat, ugye?

– Igen – rebegtem megilletődötten.

Egy ceruzacsonkkal beírta a nevünk mellé a dátumot, s már nyúlt is hátra, hogy leemelje nekem a legszebb cipót a felső polcról. Szétnyitottam, és tartottam felfelé a fafogantyús, spárgából készült szatyrot (az akkoriban már kapható nejlon hazáig megolvadt volna a még mindig meleg kenyértől), a pék pedig finoman, élével belecsúsztatta a cipót. Kifelé menet még bepillantottam a nagy kamrába, ahol a többi mellett ott sorjáztak a mi lisztes zsákjaink is. Rajta a cédula a nevünkkel, az oldalán meg nemzetiszín csík futott le végig.

A szatyor egyre jobban húzta a karomat, váltogattam útközben, hol a jobb, hol a bal oldalamon vittem, de nem morogtam, nem dohogtam. Már csak arra gondoltam, nemsokára otthon vagyok, s ha Mamámat jókedvében érem, akkor megszegi nekem a friss kenyeret. S akkor a mai nap már biztosan ünnep lesz.

A kóstolás

Az orosházi kenyér finom volt melegen, meg amikor már kihűlt, ropogós frissen és pár napos szikkadtan, majdnem szárazon tejbe aprítva vagy pirítósnak sütve a tűzhely szélén, esetleg bundáskenyérnek, vagy csak úgy natúr zsírban sütve, és minden más elképzelhető formájában. A gyerekkori nyarak érzéki élményei között az ízek kitüntetett helyet foglalnak el az emlékezetben, élükön a kenyérével. Amikor életemben először láttam szakszerű borkóstolást, rögtön rájöttem, hogy én kisgyermekkorom óta profi kenyérkóstoló vagyok.

Amikor hazaértem a péktől a még mindig meleg nyújtott félgömb formájú ötkilós cipóval, és nagyanyám meggyőzhető volt afelől, hogy ennek a kenyérnek azonnal le kell metszeni a végét, rögtön előkerült a vágódeszka és a széles pengéjű, csakis kenyérvágásra használt kés. Én pedig minden mozzanatot, ami a cipóval megesett, feszült figyelemmel kísértem. Amint Mamám felemelte, gyors mozdulattal egy keresztet rajzolt az aljára, én pedig már szemrevételeztem is a cipó állapotát. Amint ráhelyezte a vágólapra, alaposan megvizsgáltam, mennyire magas (általában magas volt), milyen hosszú és mély vágást ejtett rajta kereszt irányban a pék (éppen jót). Ez nagyon fontos, mert a karéj legremekebb része a héjnak az a kidudorodása, amelyik a sütés előtti bemetszés két oldalán magasodott fel. A vágás két oldala különféle természetű volt, különböző módon nyújtottak élvezetet. Azt is jól megnéztem, mennyire sült át a cipó – többnyire éppen annyira, amennyire kellett –, mert inkább legyen egy kicsit sültebb a kelleténél, mint sületlen. (Ez a kenyerek egyik alaptörvénye.) Amint a kért szelet a kezemben volt, következett a szakszerű kóstolás második fázisa, a szagolás. A hűlő cipó illata, persze, már végig hazafelé az orromban volt, ám ezúttal egészen közelről mélyet szippantva lehetett érezni azt a csaknem elmondhatatlan illatot, amit a friss, kelesztett búzacipó kiad magából. Egészen páratlan volt, mintha érezném külön-külön is az egyszerű összetevőket, a finom, tökéletes búzalisztét, a gondosan elkészített kovászét, az ártézi vízét, amivel dagasztották, még a só illatát is szippantani véltem. De mindezt még gyönyörűen összekeveredve is kiéreztem a kenyér belsejéből, sőt mindezekkel együtt a kemence finom pernyéjét, a tiszta faparazsáét, talán még a péksegéd izmos ujjainak nyomát is. A karéjt egészen az orromhoz nyomtam, s szinte a belsejéből nyertem ki az illatanyagot. Igazából nem tudom mihez hasonlítani, negyven éve még csak hasonlóval sem találkoztam.

Következett a szakszerű kóstolás. A sorrendje általában mindig ugyanaz volt: közepes harapás az alsó héjból, majd jelentős falat a kenyérbélből, s végül óriási marcangolás a felső héjból, a non plus ultrá ból. A langyos kenyér végét megkapni azért volt páratlan élmény, mert a serclinek sok héja van, s a héj a lényeg. (Ez a kenyerek második alaptörvénye.) A vágásra mindig merőlegesen szeletelt cipó felső héjának kétféle felülete volt. A vágás egyik oldalán a héj kissé lecsúszott, világos szőke maradt, a felülete pedig a durván vakolt faléhoz hasonlított. A másik oldal meg inkább felemelkedett valamennyire, s lenyűgözően sima, szinte mázas, piros-barna színű volt. Nagyjából tíz kiló csokit meg ötven gombóc fagyit adtam volna azért, ha csak egyszer az életben, a kedvemért, Mamámék keresztben vágják el a kenyeret, és megkapjam a bevágás két oldalán képződött héjakat. De hát ez teljességgel elképzelhetetlen volt. Álmodozni sem érdemes róla, hiszen úgy a kenyérből bizonyára sokkal több morzsálódik, márpedig pazarolni nem szabad, kenyérrel pedig egyszerűen istenkísértés.

Nagymamáék nem mutatták magukat buzgó hívőknek, sőt nagyjából mintha tökéletesen hitetlenek lettek volna, hiszen a napi praxisban isten neve vagy léte szóba sem került. A keresztényi értékek vagy életmód meg aztán végképpen nem. Még hétvégéken vagy nagyobb ünnepeken sem jártak templomba, csak a nagybátyám kései esküvője zajlott isten házában, s akkor láttam életemben először belülről evangélikus templomot. Ha megkérdezik őket, biztosan istenhívőnek mondják magukat, de amennyire láttam, istent valahol távol, messze evilági létünktől, egy nagyon is független birodalomban helyezték el. Olyannak gondolhatták, akivel nincs igazán dolguk addig, amíg élnek. A kenyér tisztelete, megszegése volt tán az egyetlen, bizonyos szakralitást hordozó aktus a családban. Papám gyakran életnek nevezte a kenyeret, ahogyan a búzát is. Kenyeret szemétbe hajítani nagyobb bűnnek számított, mint öregasszony kezéből kiütni a botot. A cipót csak meglett ember vághatta fel, ha lehet, inkább férfi, mint nő. S mielőtt valaki megszegte, gyors, de határozott mozdulattal keresztet karcolt a késsel az aljára.

A cipónak állandó helye volt a kamrában rögtön az ajtó mellett egy hokedlin, a csakis erre a célra használt vesszőből fonott kenyereskosárban, finoman hímzett hófehér, ropogós konyharuhákba csomagolva. Abban a csodálatos kamrában a tökéletes minőségű kenyér nem száradt ki, de soha nem is penészedett, savanyodott. Legfeljebb egy kicsit szívósabb lett négy-öt nap elteltével, de még úgy is élvezetes maradt. Ha nem fogyott el mind az előre felvágott szeletekből, azok is a kamrában várták a következő étkezést, s nem lett semmi bajuk. Miután Mamámék fogsor dolgában már meglehetős hiánnyal küzdöttek, a többnapos kenyér alsó héját nagyon vékonyan, úgy, hogy még maradt belőle valamennyi a szeleten is, levágták. Ezeket aztán vagy én faltam be, vagy a külső kamrában gyűlögető moslékba kerültek.

A vakációk ünnepi pillanatai voltak, amikor a langyos kenyérvéget a kezembe foghattam. Ám a szagolgatás meg az előzetes kóstolás után azonnal roppant súlyú döntést kellett hoznom. Hogyan fogom megenni? Csak úgy magában, ínyenc módra? Esetleg házi kacsazsírral, amelyikbe a májat sütés után beleaprították? Vagy a piacon vásárolt házi vajjal, amely a zsírhoz hasonlóan lassan olvadt a langyos kenyéren, s beleivódott a belsejébe, vagy éppenséggel a szeszélyes eloszlású lyukakon át lecsöppent a földre. Ha már zsiradék, mindenképpen szóba jöhetett a saját készítésű hófehér disznózsír is, enyhén sózva és paprikázva. Ám akkor még a sárgabarack lekvárról vagy a szilvadzsemről nem is töprengtünk, sőt, az Eszti néniéktől vásárolt akácméz is szerepet kaphatott. S ha igazi különlegességre vágytam, akkor csak némán a cukortartó felé böktem, s Mamám már szórta is a nagy szemű kristálycukrot a szeletre. Amint az első cukros kenyér falatok ropogtak a fogam alatt, Mamám úgy bámult rám hitetlenkedő félmosollyal, mint ahogy a fehér ember nézhetett a bambuszkukacot falatozó bennszülöttekre.

Minden választásnak megvolt a maga szépsége, kár volna sorolnom a szavakkal leírhatatlant. Az viszont tény, hogy a legyeket legjobban a cukrossal lehetett megőrjíteni. A konyha vastag vályogfala miatt a dupla bejárati ajtó között széles, barnára festett küszöb kínálta magát az üldögélésre. Innen kényelmesen bámészkodhattam kifelé, s mégis mindenben benne voltam, ami a konyhában történik. Ha ki-be jártak a felnőttek, akkor csak felhúztam a térdemet, hogy aztán újra kényelmesen kinyújtsam a küszöbön keresztben, a széles ajtófélfának vetve a hátamat. Nyáron az ajtók napközben folyton nyitva voltak, s a külső részre szúnyoghálós ajtókeretet illesztettek. Ha esett az eső, hidegebbre fordult az idő, akkor a legyek a ház mellett végighúzódó tornácra húzódtak be, s reménykedve gyülekeztek a hálós ajtón.

Amint letelepedtem a küszöbre falatozni, majd megőrültek az illatoktól. Amióta az eszemet tudom, szerettem az állatokat, szinte mindegyiket, a békától, a földigilisztán át a disznókig, de a legyeket soha. Abba eszméltem, hogy anyám könyörtelen és permanens háborút vív velük, s ebben a csatározásban anyám katonája lettem. Azt nem állítom, hogy örömömet leltem akár egy légy halálában is, de a pusztulásukat a legközönyösebben bírtam végignézni. A legyeket szerettem bosszantani. A cukros kenyeret egészen közel vittem a hálóhoz, majdnem odanyomtam, s azon somolyogtam, hogy a szerencsétlenek milyen őrült izgalommal rohangálnak körbe-körbe, fel nem fogva, hogy ami ennyire közel van, mégis miért elérhetetlen számukra.

Odakint zuhogott, de nem hűlt le a levegő mégsem, pedig a parapetre – így hívták a tornác könyöklőjének tetejét – kitett muskátlikat hajlítgatta a szél. A tűzhelyen még lobogott a láng, pedig már délutánba hajlott az idő. Tán péntek volt, a fürdés napja, s nagy fazekakban a fürdővíz melegedett.

Én meg a ráadás uzsonnával, a nagy szelet friss, cukros kenyérrel nyammogtam mélázva a szürke eget bámultomban. S egyszer csak csoda történt. A számban megállt a falat. A szürke ég egyik sarkán áttört kevéske napsugár, s az oszladozó, valószerűtlen tónusú felhőkön életemben először megláttam felragyogni a szivárványt. Nem jött hang a torkomra, csak a kezemet emeltem némán, hogy a tűzhelynél álló nagyanyámnak jelezzek. Mutattam kifelé a hihetetlen, a teljes eget átszelő fényívre. Mamám mellém sántikált, s némán csodáltuk a hosszú percekig ragyogó tüneményt. Először egyre élesebb és teltebb lett, megannyi színárnyalattal ragyogott, majd lassacskán lerövidült, elkeskenyedett és végül úgy enyészett el, mintha ott sem lett volna. Egymásra néztünk némán, Mamámnak is ragyogott a szeme.

El voltam bűvölve a világtól, micsoda szépségek várnak még rám!

Balatoni táj, vitorlással (1924 k.)

TARNAI LÁSZLÓ

Vidám hajnalhasadás

A könyvtár olvasójában
minden asztalnál halkan horkoltak
mert a jóindulatú púpot
az egész napos szunyóka talán felejti
Rövid meditálás után helyet kértem
s a borzas lány pillantott a székre
Vaskos lexikon forgatta a szemét
irkafirkált mintha rögtön felejtene
aztán kiment a klozetra s visszatértekor
kérdeztem hogy mire valók az ákombákomok
hiszen manapság nincs keletje a tudásnak
A semmire egykedvűen legyintett
köszörülte a torkát majd
halkan kezdte mert a nagyot böffentőket
űzi a csöndes szentély

Az orosházi gimi padjait koptatta
s mivel belépőjegyet adtak a bölcsészkarra
jókora batyuval a hátán könnyes szemmel
búcsúzott kérges kezű kőműves apjától
és ölelte a hajnaltól esthomályig
varrógéphez szegődött magas homlokú anyját
Az újszegedi Móra kolesz férőhelyében
kapott lepedőt párnát takarót
s a faliszekrény vállfáján lógott
a farmere és a térdig érő vasalt szoknyája
Az auditórium maximumban
körmölte a hallott szavakat
a menzán az éhség csikarta a hasát
ezért este az otthonról hozott
kolbászt szalonnát töpörtyűt falatozta
s a monotóniába bekavart a belvárosi buli
ahol egy-két pohár kóla kántált
Utolsó évesként is bújja a könyveket
nehogy analfabétának nézzék a nyakkendősök
akik jó jegyeket véstek az indexébe
dicsérték az esze futását
de hiába lohol ide-oda-amoda
mert mindegyik taposómalom
A borzas lánynak javasolták
hogy kopogtasson a Nyírség kapuján
s valamelyik általános nebulóit okíthatja

A semmire egykedvűen legyintett
köszörülte a torkát majd
halkan folytatta mert a nagyot böffentőket
űzi a csöndes szentély
Hiába fohászkodik a magasságoshoz
aki türelemre inti a kanyargós úton
amely elvezet a nyírségi alsó tagozatra
ahol az ábécé összes betűit és a számokat
a táblára kanyarinthatja krétával
A verem helyett a képzelt karikáján
pedálozik Svájcba vagy Angliába baby sitternek
aztán ha a gyereket unja
hazajön s Orosházán a gyöngébbeket
korrepetálja óránként fityingekért
Ha ez sem jön be akkor marad
a szupermarket ahova keresnek
rutinos takarítónőket
Gondolatában minden portalan
világosak az esőverte ablakok
és tükörfényes a mocskos kövezet
Nem adnak sokat de ki lehet jönni belőle
noha a patikus drágán adja a kenőcsöt
ami lefekvéskor a derekára kívánkozik
aztán a tükörben fürkészi az arcát
hiszen a régit felejtette
és teljesen más vonásokat köszönt
a vidám hajnalhasadás

LÁSZLÓFFY CSABA

Kőzeteim szigetén

Megőrzött kőzetek, gyűjtve halomba,
magamból, ami megmaradt, kiásom –
lágyéktól mellkasig és vissza: tompa,
éles, csonkán fényes megcsalatásom.

A történetek utóhatása

Puhább? Szögletesebb a demokrácia
útja?
Tudja
valaki (ördög tudja! – J. A. vagy García
Lorca igazsága nem volt simulékony soha).

Valami hűvös, fémes, ha nem is épp égve
fénylő; bár, hogyha a durva szögletek éle
elért
s beléd
hasít! (Rá se ránts a ki- s elfolyatott vérre.)

Mindegy, hogy ökörnyálas alázattal hétrét
görnyed
tőled
távolodva, vagy váratlanul ront rád s széttép.
Ki-ki régen felélte már a maga részét.

Kiben maradt még részvét?

ÁGAI ÁGNES

Ki nem akar magyar lenni?

Ez egy verscím?
Nem, ez egy kérdés.
Ebben a hazában
ki nem akar magyar lenni?
Minden magyar
magyar akar lenni,
mivelhogy az.
Nincsen nemmagyar magyar,
nincs magyartalan magyar.

No, persze
van kitagadott,
megkérdőjelezett,
bizonytalan,
kiebrudalt,
kikényszerített,
kihátrált magyar.

Ez egy huzatos ország.
Ki ide húz,
ki oda húz,
ki sehova se húz,
kit az ág is húz!

Magyar-Magyar Monarchia.
Sok király,
sok császár,
sok alattvaló
mindössze 93.000 négyzetkilométeren.
Régi dicsőségét
lámpással keresi az éji homályban.

A magyar
mindenütt magyar,
a lelke
és az akcentusa magyar.
Keveri idegen nyelvbe
bele magyar,
mert az neki
volt anya.

Magyarral
teli a nagyvilág.
Á, magyar!
Liszt, Bartók,
Puskas, Rubik!
És dicsőségesen megnyert
vesztes forradalmak!

A magyar viszi magával
a magyarságát!
A lelátókon: Ria, Ria...!
A pubban: Hogy az a jó…!
A magyar szíve
teli búval és bánattal.

Felismerni a magyart
cifra járásáról,
bejárja a Földet
és hazajön meghalni,
mert akkor már szeretik,
és magyarnak tartják,
igazi magyarnak!

SIGMOND ISTVÁN

Molekulák 10. – A csillag

A gyóntatófülke titokzatosságba burkolt biztonsága egyenrangú a gyehennának nevezett végállomással, gondolta a pap, noha álmában fogalmazódott meg benne ez az istenkáromlásnak is beillő tévelygés, pedig eddig úgy vélte, hogy az álom eltorzított tükörképe a valóságnak, torz ugyan, de semmiképpen sem hitszegő, ezúttal viszont, hogy gyehennának tekinti az emberi élet végállomását, megszegi az égben megfogalmazott, örök érvényű szabályt: „Ne lopd el felebarátod lelki torzulásait, mert bűnbánatodban azzal telik el az életed, hogy gyehennává akarod változtatni a házadat, ahol lakol, márpedig a te házad, minden házhoz hasonlóan, Isten hajléka volt és marad, gyehenna pedig nem végállomásként létezik, abban utazol a kezdetektől az újabb kezdetekig. Ha egyszer képes leszel a felszínre törni, hogy Isten lélegzetét magadhoz vedd, nem fogsz többet bolyongani a tévelygő lelkek tömegében, egyike leszel a kiválasztottnak, akiket az Úr a saját képére és hasonlatosságára teremtett a földre.”

Itt volt az ideje, hogy a pap elfoglalja helyét a gyóntatófülkében, amelynek szentségét gyötrelmes álmai annyira meggyaláztak, s amint elhelyezkedett, nemsokára felhangzott a kétségbeesett suttogás: „Nem kaphatok feloldozást, nem kaphatok feloldozást, nem kaphatok feloldozást, bűneim sokasága közül csak néhányról teszek említést, de egyetlenegy is elég volna, hogy a bűnbocsánatot megtagadja tőlem az Úr, mert én csillag vagyok, csillag voltam az égen, Isten legkedvesebb csillaga, s amikor eltűntem az égről, mert küldetésem volt idelent, kétségbeesve várakoztak reám az emberek, abban reménykedtek, hogy békét hozok a világra. Első nap egy macska nevű állatféle dörgölőzött a lábamhoz, úgy próbált felmászni reám, akárha fajtalankodni akart volna velem, először csak a farkát vágtam le figyelmeztetésképpen, de hogy ettől teljesen begerjedt, fetrengett, harapni akart, úgy döntöttem, hogy kettészelem. És kettészeltem. Aztán kitört a háború a szomszédok között, békét kellett hoznom átokkal vert házaikra, a százéves diófa vastag törzséhez kötöttem őket, s beszédet intéztem hozzájuk, megpróbáltam megértetni velük, hogy badarság ölre menni egy sírhantnyi földcsíkért, előbb-utóbb mindketten gazdák lesznek odalent, de tovább káromkodtak, gyalázták egymást és Istenünket, ki kellett hát szárítanom őket teljesen, más megoldás nem nagyon adatott, de így végleg megjuhászodott bennük az indulat. Az emberi s az állati lények békéjét megteremtve, a növényvilág felé fordult a tekintetem, elnéztem a napsugarakban élvezkedő, tenger nagyságúra terebélyesedett, sok millió búzakalászt, és kezdetben megmagyarázhatatlan hiányérzetem támadt, amíg rá nem jöttem, hogy az élet lüktetése adna értelmet nekik, piros foltokat festettem rájuk, mert az élet a vérrel azonos, így olyanná változott ez az aranysárga színben pompázó növény-fenevad, akár az égőpiros vérben fürdőző, milliónyi kiscsirkék tömege, melyeket ügyetlen gyermekkezek a szeretet hevében fojtottak halálra, s ezek után úgy döntöttem, hogy küldetésemet befejezve, visszatérhetek az egekbe. Csakhogy azt mondták, csillag már nem lehetek. Bűnhődnöm kell a földön, ámde a földön bűnbocsánatot nem nyerhetek. Úgy döntöttem hát, hogy itt és most, a gyóntatófülke félhomályában feláldozom az életemet, feláldozom az életemet, az életemet…”

Nem! Nem! Nem engedem! A pap kiugrott a gyóntatófülkéből, feltépte a gyóntatófülke másik ajtaját, de az ajtó mögött senkit sem talált. Egyedül volt, egyesegyedül. Leroskadt a templom kövezetére, felnézett a kupolára, ahonnan némelyek átlátnak egészen a mennyekig, s megpróbált imádkozni. Csakhogy a forrás, amelynek szavai imákba nemesülnek, számára megszűnt létezni. Igazad volt, Uram, a gyehenna nem végállomás. És nem volt igazad, Uram, mert a gyehenna nem az út, én magam vagyok. És sosem fognak emlékezni arra az emberek, hogy valamikor, a régmúltban, eme egyetlen időben, amelyik legtöbbet számít az emberi létezésben, itt volt egy eltévelyedett csillag, akit azért küldtek a földre, hogy békét vessen el, ő meg halált aratott. Elfeledett emléke is legyen átkozott.

Önarckép (1950 k.)

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

nem magamért sírok

még talán öt perc és átballagok a holnapba,
mint gerard mester szürke kofferjével,
mint sára, akit hívhatnék akár szárainak is,
ám őt magához rendelte a fennebbvaló,
kinek nevét nem illik kimondani

                            *

odakint isten okádja magából a havat,
kifehéredik ez a szürkére sikeredett város,
ez a szeméttől és cigarettacsikkektől tarkálló
domboldal, hol szemerke fenyő, boróka és fehér
eperfa áll;
minden olyan más,
vajon gubancos, hányadéktól csatakosra ragadt
hajamat ki fésüli ki?
és látom-e még a dunát,
a partra vetett bárkával,
mikor komp szeli át az aranyhidat
valahol fajsznál?
én ott támaszkodom a kötélből font korlátnál
és hallgatom a búcsújáró asszonyok énekét
meg az alkoholista harangöntő szitkozódásait

                            *

öreganyám szellemarca tekint vissza rám
a tükörből,
és azt mondom cserepes ajakkal:
uram! én nem vagyok ama bizonyos jób
ki elszáradt fügefa alatt hamut szórt fejére
és közben téged dicsért,
de nem vagyok jónás sem:
a szárnyas-megtagadott próféta,
kit nikkel-króm-szörny cethal nyelt magába
és köpött ki,
mint egy rongyot

                            *

én maradok csak lászló-kovács gyula,
esendő, ezen föld teremtménye,
ebben a huszonegyedik századi ninivében,
és ha töröm is e gyönyörű nyelvet,
mindig elcsuklik a hangom,
ha meg sírok, nem magamért sírok,
hanem ezért a süllyedő világért

legalább aludnom engedj

akkorára nőtt a hold, hogy elfér benne
az egész város, hegyestől, borostyán befutotta
tűzfalastól együtt:
hogy nyelné el mindenestől:
szívemnek nem kedves ez a város,
mint ahogy engem is elnyel
e tengernyi félelem:
ám mitől is féljek?
hoj, nem látom többé az ölelkező
hattyúkat,
miklós elmaradhatatlan szalmakalapját,
mely úgy tartozik hozzá,
akár szép ernőhöz a szivar;
faddi öreganyám, karaszi etelka
madárnyi homlokát:
mert onnan érkezhetett ő,
ahol még színes szalagokat
lobogtat a szél,
a folyókon túlról,
egy más világból

                            *

azt mondták három nap,
én az ötödiken is túl vagyok:
olvasni lenne kedvem;
a legyek urát,
ehelyett ott ülök a folyosón
és nézem, amint marc chagall
hagymakupolás tornyokat fest a mennyezetre
és rongyos kabátban hegedülő embereket,
amint úsznak a felhők alatt

                            *

elég volt,
a fájdalom minden porcikámat átjárja,
mint a hideg sivatagi szél:
elborítja májamat, lépemet
és összes zsigereimet a gyötrelem:
hát meddig még uram?
legalább aludnom engedj,
hogy reggel, hajnalhasadáskor
ismét megtehessem a következő
lépéseimet

KUTAS JÓZSEF

A magányos ház

Fütyült az időjárás-jelentésekre. Csak azért is nekivágott.

Hajnalra virradóan hófelhők támadták meg az országot, az utak járhatatlanok, árokba fordult járművek, vörös riasztás, blabla, gondolta a férfi, míg vízhatlan bakancsát fűzte a buszmegállóban, és bélelt farmernadrágját tépkedte; télen a hegyekben mindig hó van, és különben sincs más választásom.

Az utóbbi megjegyzés színtiszta hazugság volt, s ezt tudta ő maga is: Szentpéteri Kristóf, egy fővárosi gimnázium tanára. Egyedül döntött úgy, hogy ezen a szombat reggelen faképnél hagyja a családi fészket, és a hétvégét a Kopasz-domb egyszobás, téliesített faházában tölti.

Súlyos gondok gyötörték, melyek jobban nyomasztották a fenyegető-foltos égboltnál, a völgyben bokáig érő hónál és a kitartó, vízszintesen süvítő szélnél.

Valójában fel sem vette a természet arcába dobott, jéghideg kesztyűjét. Negyvenhárom éves volt, nem olyan régen hagyta abba a kocogást, s még mindig úgy érezte, akármelyik fiatallal felveszi a versenyt.

Miután végzett öltözéke megigazításával, rászánta magát, és alaposan körülnézett.

Utoljára feleségével járt erre, az asszony hosszú szövetkabátot viselt, mely állandóan beleakadt a szűk hegyi ösvényt gereblyéző gallyakba, ő hiába figyelmeztette, s amikor a ruha elszakadt, órákon át hallgathatta a szemrehányásokat. Mikor történt mindez?

Néhány percig időzött a csálétetős melegedőben. A sárga busz nyomai tisztán rajzolódtak ki a porhóban, és Szentpéteri eltűnődött, pillanatnyi helyzete mennyire hasonlít a járműéhez.

A semmiből jött, a semmibe tart, rugdalta csizmaorrával az alumínium padot, jelenlétére csupán egy-két elmosódó folt utal. A hideg hamar abbahagyatta vele az időpazarlást. Délelőtt tízre jár, indult el komótosan, felfelé egy óra kényelmesen, fűtés, víz, ellenőrzés, lapátolás, koraeste lesz, mire végzek. De megéri.

Felesége zokszó nélkül vette tudomásul tervét. Lányuk, Edit ma éjjel a barátjánál töltötte az éjszakát (tizenhét éves, de tud magára vigyázni), ezért áthurcolkodott az elárvult szobába, a ház hátsó szegletébe.

Furcsa volt a néma lakás szokatlan hangjaira ébredni, a tárgyak érthetetlen köszöntőjére, a neszek színtelen echójára, ám Szentpéteri lelke mélyén örült a szabadságnak, amit kapott. Időhöz és térhez jutott, hogy végiggondolja, hogyan tovább.

A Kopasz-domb előtt topogva, a fehérre festett tájat nézve elkapta és megpörgette egy különös örvény: a változtatás szándékának forgataga.

Negyvenhárom év, az semmi, mondta, Edit jövőre érettségizik, minden esély megvan a kitűnőre, egyetemre fog járni… de mi lesz velem, Máriával és Judittal?

A két női név felidézése elűzte pillanatnyi optimizmusát.

Mária, a felesége és Judit… egy kolléga, válaszolta kapásból fél éve, amikor Mária (állítólag véletlenül) belelesett elektronikus postaládájába, és elcsípett néhány levelet; kolléga, semmi több, szükségtelen a sorok között kutatnod. Utána hiába átkozta magát óvatlanságáért. A néhány soros írások a maguk módján ártalmatlanok voltak ugyan, ám érezte a szavak mögött születő láthatatlan világ hívását – aminek most eleget is tesz.

Nem mintha a nyaralóban a nő várna rá (barnán, illatosan, fehér gyönggyel a nyakán), nem kockáztatna egy elkapkodott válást (férje Etyekwoodban díszletező), és ő sem áll készen arra, hogy átrendezze életét. Kérdéseket kell feltennie magának, ám ehhez teljes magányra van szüksége.

Hátranyúlt, megtapogatta Budmil-zsákját. A szíjakat szorosra húzta leszálláskor, mert nem akarta, hogy a két napra szükséges készletben kár keletkezzék, most azonban lazított rajtuk, mert a pulóveren át belehasítottak húsába.

Eredj már, biztatta magát, hátra arc, irány a lépcsősor! Hosszú kaptató várt rá, ám most örült neki, hiszen a fizikai megerőltetés eltereli majd figyelmét gondjairól. Döntenie kell, merre induljon tovább – vagy ne moccanjon? Játsszon kivárásra, arra, hogy Mária (esetleg Judit) tegye meg az első lépést? Kényelmes megoldás, ám veszélyes. Mária a szerencsétlen eset előtt is szeszélyes volt, megváltozott. A szokásos forgatókönyv? Sok idő a munkahelyen, kevés egymásra, a gyerek már nem köti össze őket, lazul a kapocs – miért vannak még együtt?

Közhelyek, gondolta, és meglódult.

Belépett a főutat az erdőtől elválasztó, mintegy húsz lépés szélességű, háborítatlan hósávba, mely emlékezete szerint egy félbehagyott építkezési terület volt. Mögötte összefüggő, élénkzöld fenyves terült el, beborítva a Kopasz-domb előterét.

Szentpéteri tekintete ide-oda vándorolt, kereste a szakadást, ahol régen be lehetett hatolni a rengetegbe, ám, sehol sem találta. Bosszúsan taposta a havat, amely szétfolyt talpa alatt. Nem volt képes tájékozódni. A hó változtatott meg mindent, avagy elveszett gondolataiban? Biztos, hogy jó megállónál szállt le?

Ismerte magát: ha valami szöget ütött a fejébe, addig nem nyugszik, amíg megnyugtató válaszhoz nem jut. Sóhajtva visszacaplatott hát a megállóba, és kisilabizálta az összefirkált táblán levő feliratot: Vérbükköny–Kopasz-domb. Nem tévedett. Ugyanaz a hely, csak más időben. De akkor hová tűnt a nyavalyás letérő?

A lépcsősoron Mária majdnem kificamította a bokáját, szitkozódott, és persze, rajta csattant az ostor; miért nem kocsival jöttünk, miért kell nekünk egyáltalán felmászni erre a nyüves buckára, különben sem tudok aludni, nyirkos a fal, recseg a tető… ő nem felelt semmit, hangtalanul cipelte a hűtőtáskát, némasággal hárítva felesége támadásait. Tényleg nem értette, hogy autóval negyven kilométeres kerülő? Ráadásul a Suzuki Swift nem terepjáró, és az utóbbi időben lefullad az emelkedőkön.

Vajon Judit is ennyit panaszkodna egy kis séta miatt? Háromszor tudott megszökni otthonról hétvégén, értekezletekre, túlórára hivatkozva. Mária szerencsére nem konyít a tanári munkához, egy marketingcégnél dolgozik, így nem fogott gyanút, amikor „sportszombatra, futónapra” hivatkozott. A magányos házhoz nem vitte a nőt, kéz a kézben sétáltak a Margitszigeten, beültek egy sörre az Andrássy úton, ennyi. Judit egyszer sem célzott rá, mi lenne, ha… ő pedig, noha sokat mesélt a házról, nem invitálta.

Tizenöt éve kéz alatt vette a kalyibát, szabadidejében maga hozta rendbe, festett, vakarta a rozsdát, betonozott, beköttette az áramot, a vizet – és Mária, a kis Edittel a hóna alatt, lelkesen segített, főzött, takarított, soha be nem állt a szája, fecsegett-locsogott, teli volt érthetetlen, isteni természetű jókedvvel.

Lehet, neki is meg kellene néznie, nem rossz helyen szállt-e le a buszról? Mindketten eltévedtek… Szentpéteri most már komolyan haragudott. Összehúzott szemmel rúgta a havat, harapta a jeges levegőt, kétszer-háromszor végigrobogott az út mögötti hósávon, ami immár összegyűrt csomagolópapírhoz hasonlított, csípőre tett kézzel, lüktető fejjel állt, és méricskélte a közömbös fenyvest. A fák csúcsait, e háromszögeket összekötő felhők reszketeg vonala, a havat ígérő égbolt mind ismerős volt, a fehérséget megtörő haragoszöld szintén.

A Kopasz-domb sziklatömbjei láthatatlanul rejtőztek, magasan a feje fölött, de ő emlékezett rájuk, a felfelé vezető ösvényre – összerezzent, amikor a szél végighúzta körmeit meztelen arcán. Elbizonytalanodott. Biztosan jó ötlet volt ez a téli kirándulás? A csikorgó, lefagyott lépcsők, beragadt ajtó, megakadt kilincs, lakat; az áramtalanított és víztelenített ház feltámasztása… újra és újra: megéri?

Amikor péntek este közölte Máriával szándékát, a nő elhúzta a száját, grimaszolt, majd vállat vonva bement Edit gazdátlan szobájába. Hamarosan vad porszívózásba fogott. Aznap nem látta többé. Korán reggel búcsú nélkül távozott. Majd jövök, ennyit firkantott a hűtőszekrény noteszére, az illem kedvéért.

És most itt van, ki tudja, hányadszor rondítja össze a szűz havat, egyre messzebb merészkedve, ám az erdő őrizte titkát, az ágak összezárultak előtte, mintegy varázsszóra áhítozva. Egyre gyakrabban torpant meg, ingerülten hátat fordított a szélnek, hogy megtisztítsa szemüvegét, majd újra folytatta a keresést – egyre elkeseredettebben, mert érezte, hogy benne van a hiba. Nem létezik, hogy a többéves rutin egyik pillanatról a másikra kitörlődjön emlékezetéből, s valami homályos sejtelemnek adja át a helyét!

Az útról hirtelen motorzúgás szűrődött feléje. Egy személykocsi tartott felfelé a hatoson, magasra fújva a havat, túl messze, hogy a márkát kivehesse. A kocsi színe szürke, és – milyen különös fintora a sorsnak – éppen úgy zihál, mint az ő kivénhedt Suzukijuk. Ha ezt az irányt tartja, hamarosan rátér az ostoba szerpentinekre, amelyek a Kopasz-dombra viszik a vakmerőt – a busz a magaslat előtt elkanyarodik, a falvak felé.

Szentpéteri egy ideig hallgatta az akadozó motorzenét, majd ismét az erdő felé igyekezett. Ezúttal pontos stratégiát állított fel. Visszavergődött a megállóig, behunyta szemét, és képzeletben visszairányította magát az utolsó napra, amikor erre járt.

Mária, hosszú kabát, nyafogás, szitáló, szűrt fények, rendben, mondta, a félrövid, oldalra fésült barna haj röpköd a nyár barnaságát őrző arc előtt; miféle barna haj, Mária májusban azzal borzolta idegeit, hogy szőkére festette a haját, kéthetente kijavíttatta a fodrásznál… koncentrálj, nyugtatta magát, te sosem voltál itt más nővel, csakis vele, igaz? Miféle játék ez? Judit bele se egyezett volna, noha a díszletes rá se hederít, napokra, hetekre magára hagyja, ha külső forgatáson vesz részt… a kabát stimmel.

A feljáró jobbra nyílik, vagy százlépésnyire, át a tarlón, sima ügy, gondolta. Kinyitotta a szemét. Előtte az összetaposott mező terült el, a végén a konok erdőfallal. A férfi fohászkodott, és újra nekivágott. Furcsa, kéjes érzés volt saját nyomát követnie, s úgy érezte, kétfelé hasadt: egy őszi és egy téli Szentpéteri haladt itt; szellemlények, akik csúfot űznek élő társukból.

A hó közben utat talált a magas szárú bakancs fűzőin át a lábbeli belsejébe. Ha így megy tovább, fel kell adnia, és… jobbra, a domb felől egy erőlködő motor ugatását hallotta. Ugyanaz volna, mint amelyik az imént haladt el? Mi keresnivalója errefelé? Az ő házukon kívül nincs más épület a platón az ősz végén lelakatolt kilátó kivételével, bár azt minden évben életveszélyesnek nyilvánítja az önkormányzat.

Szentpéteri zakatoló szívvel állt a szállingózó hóesésben.

Az autó… lehetséges volna, hogy Mária merészkedett a kaptatóra? Ugyan! Hiszen verőfényes nyári időben is vonakodva ül volán mögé! Bakancsa végével rugdalta a havat, elzsibbadt arcát gyűrte. Tekintete hirtelen a hőn áhított ösvényre esett: a lépcső fém korlátja megcsillant, az útba igazította.

Nekiiramodott.

Mire feleszmélt, már az első lépcsőfordulón is túl volt, a hátára szíjazott hátizsák súlya és a maga által diktált ütem pihenőre kényszerítette, két térdére támaszkodva lihegte ki magát, hogy újra nekifusson a meredeknek. Félúton rendbe szedte gondolatait. Noha nem emlékezett tisztán, mi volt az, ami erre az oktalan sietségre ösztönözte, a hangok és benyomások közül kiemelkedett egy mindent uraló hang: nyüszítő, halk fékcsikorgás és az összegyűrt fém sikolya; távolról, mégis közel.

Valahol a dombon. Odafent.

A ház előtt soha nem ért rá tisztességesen lebetonozni az utat, az önkormányzatnak pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy magánportákra pénzt pazaroljon. A nagyobb köveket kiszedegette ugyan a földből, ám az őszi esők rendesen feláztatták a talajt, szeszélyes árkok ákombákomjait mélyítették bele, amiket tavasszal feltöltött ugyan, de csak ímmel-ámmal, mert tudta, hogy az első nagyobb zuhé úgyis visszaállítja az eredeti állapotot. Látogatók soha nem érkeztek, autóval utoljára Edit tízéves születésnapján jöttek – maradt az autóbusz és a turistaösvény, a vadregényes lépcsősorral.

Szentpéteri zihálva kapkodott levegő után, de egy szuszra tette meg az utat. Az utolsó métereken a fenyőfák között felszürkülő, szabad tér adott neki erőt. Egy utolsó vágta, és felér… innen jobbra, azután le, és már ott is van a hátsó kapunál.

Miért fordult mégis balra, a szolgálati út felé, ami a kilátóhoz vezet? Arra az útra, amit szinte kizárólag az erdészet és a villamosművek emberei vesznek igénybe? Rettegve attól, amit talál, egyre fokozta és lassította iramát, aminek az lett a vége, hogy megbotlott, elhasalt a mély hóban, és fejét beleverte a maga készítette kerítés csavart vasrúdjába.

Sokáig feküdt így, száján véve a levegőt. Szemüvege leesett. A magányos ház csupán a téli táj ujjlenyomataként homálylott előtte. Miért is akarta a hétvégét ebben a házban tölteni? Mi volt a szándéka? Mária? Judit?…

Nem emlékezett.

Egy viharvert, félrebillent Suzuki szorult a kerítéshez. Felkönyökölt, orrára illesztette szemüvegét (nem tört el, hála égnek!), és sántikálva indult a mozdulatlan jármű felé.

KONCZEK JÓZSEF

Azt hiszem…

(Egy visszatérő álom)

Az elefánt komoly nehéz feje alatt
átnyúlva egy cirkuszos leány
beszél a repecskes fülekbe enyhe szavakat,
de már időtlen idők óta,
    miközben az izzadásban oldott produkciókat vagány
fickók készülnek lecsutakolni
    vállukról, combjukról,

csíkos nadrág, buggyant trikó, ilyes holmi
van a fűrészporban. A gyúró
átmasszírozza a súlyemelő vaskos izmait,
egykerekű biciklin egy tízéves forma kis atléta-akrobata
balanszíroz – ki úgy, ki így lazít,
az idomár is látszik. Fehérre meszelt lópata
lép oldalt a képbe, odébb színes karikákkal
zsibongatja a napfényt egy lány,

a lakókocsin olasz betűk, ciráda,
el lehetne olvasni, de mi van a másik oldalán?

Így áll össze a dolog.
Meg nem mondom, kik ezek és mióta lakják
valami kimondhatatlan egyezséggel, mint a boldogok
ezt a zsibongó gyönyör-izgalom kaptárt,

még a köcsögtörpe is, kékfodros pelerin
van a nyakában,
s két lábtengózó srác a porond átellenes szélein

Álmodni szoktam róluk, és mostanában
azt hiszem, hogy ők a testvéreim.

Találkozás az orvosnőmmel

                                                                      Elűzöm Thanatoszt

Az altatóorvosnőmmel egy novemberi enyhe reggel
találkoztam a kórház füves udvarán, véletlen szemközt
sétáltam, nyolc óra sem múlt, és mivel az épületben

                                                                      levő patika

nem nyitott ki még, adódott nem sok
járkálni valóm. Így elnéztem a juharfákat,
amint ledobálják a nyirkos leveleket
– odébb két udvari munkás vastag nejlonzsákba gyömte
                                                                      az avart,

akkor jött a szakorvosnő. Két lágy pompom volt a kiskabátja
összefogó zsinórjai végén, játszó labdarózsák,
s akkor arra gondoltam, hogy bizonyára mindjárt
                                                                      levetkőzik,

először is leveti a kiskabátot,
                                                                      aztán kilép
                                                                   a szoknyából,
                                                                és a blúzt is
                                                             leveszi
                                                          magáról
                                                      lassan,

felöltözik hófehérbe, ahogyan a menyasszonyok szokták,

és odajön hozzám.

Halászok a fonyódi heggyel (1936)

BOTÁR ATTILA

Azé, aki reánk vetette

Tudakoljuk, ki fia-borja
dobta le ide könnyedén
éveink mellé iszapolva
halikrák jegyesét. Szegény,
talált tárgy: hatástalanít
Dunát, 70 őszt, békealkut,
kimaradt diplomáciánkból,
átaludt öt-hat elitcserét,
a hadban-állók álmait,
kikkel simán fordul kerék,
lábuk alatt föld nem ficánkol –
Amíg itt imánkat hadartuk
s kiürült egy-két kerület,
világbéke, fegyverszünet,
s turkálunk paragrafusokba,
tudakoljuk: ki fia-borja
szemetelt a folyómederbe,
mert nem azé, ki megtalálta,
és nem, akit nem tép halálra.
Azé, aki reánk vetette –

BIRTALAN FERENC

Kézdy Györgynek

persze hogy benned van miértje
és nem az a fontos
itt valaki értse
miért indultál neki
ki hívott vissza az égbe
tódulnak síró szavak
mit sem érők
a Nagy Úr vendége vagy
így lehess egyre élőbb
mondd mit tegyek
jön április
válogatnám a verseket
jaj Gyuri
hallom a hangod
ahogy távolodva
az utolsó sorokat ellobogja
de telefonod hiába cseng
nincs kéz mi nyúljon érte
rossz álom
igaz
a Nemzet Megnemválasztott Színésze
                                                      vagy
küldhetik utánad posztumusz
a bocsánatkérő díjakat

„Előre!” (Katonai levelezőlap, 1916)

VADÁSZ JÁNOS

Halotti beszédek

I.

édesanyám a kórházi ágyon vergődik
lázasan küzd nem-léte ellen öntudatlan
halállal pörös szája szélén fehér hab

madárnyi testében még túl fiatal szíve
arasznyi létébe hajtaná-űzné vissza de
dobkeményen feszülő hasában a rák
jégcsáklyája már nem engedi élni

lehunyt szeme azonban felpattan hirtelen
domború homlokán a fájdalom erei kidagadnak
fekete-márvány tekintete felvillámlik
végső erőit megfeszítve felül az ágyon

ám a rettenet átkainak kikiáltása nélkül
némán és vakon hanyatlik vissza párnáira mégis
a lét megbarnult teje szájából kicsorog

de ellilult körmű keze soha nem ernyedő
győztes szorítással markol bele a túlba!

II.

felhő zsebébe nap hull
tó bíborába kő
szádból a lét kicsordul
gyémántként áll az idő

bőrödön meddő harmat
a fényben a lélek kiszáll
fölötte nincs hatalmad
holtomig legyűrt halál

Búcsú

arcom arcod mellett
hajnalodik
sebeink alvadnak
hegesednek
szemeink közt
szögesdrótháló
hajad

Végül

már nem emlékszem
a csókod ízére
csak a pipafüst száll
a nyáresti csendben
elhagytak mind
a látszatok

CZIGÁNY ILDIKÓ

Az oroszlán is tűzmadár ^*

A gólya fél lábon állt a hóesésben. Mozdulatlan volt, mint az idő. Akár egy fénykép – nagyra nőtt ecset toll – csak a suttogó pehelyhó háttérképezte sűrűn a derengő reggelt. Hófelhők bolyongtak a szürke égen és méltatlankodva szakadtak széjjel, amikor egy-egy fémtestű nagymadár keresztül rohant rajtuk, narancsos fényt villantva a 13-as pálya küszöbe felé.

– Hó reggelt! – vágott hátba egy erős kéz, elhaladva mellettem a kulin ülve, zöld téli hajózóban. A „kuli” elektromos hajtású szállítóeszköz, a „téli hajózó” pedig kabát, ami ott kék volt, itt meg zöld. Ennyi a különbség. A konyhán itt is hajnalban kezdődik az élet, az „utasok” csak később jönnek, miután az Elefántos kapunál megváltották jegyeiket.

Az élet fejjel lefelé könnyedén megfordítható! – állíthatom. Tavaly még lefelé pislogtam a kabinból a Széchenyi fürdő karéjos, kék vizére meg a Szavannaházra, most meg felpislogunk néhány megszállott zoológus és állatorvos barátommal – tekintetünket végigszánkáztatva a zsiráf nyakán – az érkező gépekre. Ha kék orrú, vagy „nehézsúlyú versenyző” jön, el is mosolyodom. Kilóg a lábuk a doromboló felhők alól, és a szívem velük moccan…

Állatszelidítő voltam odafenn! Megtanultam tisztelni és kiszolgálni ezeket a gyönyörű, égi vadállatokat! Mert vadak és veszélyesek. Figyelemmel és kitartással tudod csak kezessé tenni őket: tüzet és szökő oxigént, tömeget és sebességet, nyüszítő-csikorgó alkatrészeket. Azt teszik, amit a fizika törvényei előírnak nekik. Egy fekete párduc is azt teszi, amire az agyában elhelyezkedő fedélzeti computer utasítja. De lehet beszélni velük. A párduccal is, meg az égi vadállatokkal is. Csak érteni kell a nyelvükön. A nagy, öreg Mackó szelíden átvitt minket az óceánon, és vigyázott ránk egész úton, ha jól bántunk vele.

– A zöld szemű lét is ilyen – motyogtam magamban és hatalmasat botlottam egy locsolócsőben. Talpam alatt nagyot csattant az aszfalt, a tigris meg rám ordított. Igaza volt. – Mondom, hogy tök egyforma az egész! Pista, jön ma az uhu?

Közben kinyitottunk, megnőtt a hangzavar és a tigrisek békésen horpasztottak az árnyékban. Pista épp a csóka röpde, egy Ganésha-szobor és a párducok üvege között manőverezett Noé mai négykerekűjével, a fedélzeten egy bagollyal, egy ormányos medvével, egy farkasordóval, egy kölyök szarvasvarjúval és két patkánnyal. – Várjál már… nem akarok beköszönni a leopárdhoz! – Nagyot döccenve megállt tolatásban, centivel az ablaküveg előtt. – Akarsz segíteni?

– Hogyne!

– Akkor csapd agyon ezt a huszonöt egeret! – mutatott egy dobozra, szinte vádlón.

Bután néztem.

– Ja, azt nem, mi? Csak tutujgatjuk a madarat, de enni nem adunk neki! – gúnyolódott. – Nem tudom rendesen agyoncsapni őket. Ezt te tudod… ne szenvedjenek!

A szabályok tiltják, hogy gerinces állatot élve prezentáljunk fogyasztóinak. A kíméletes halál után lehet csak tálalni és azt sem látogatási időben. Aki vérengzést akar látni, menjen moziba. A repülőgépeken sem vetítünk filmet légi katasztrófákról. A valóság más. Sokkal drámaibb, mint egy megrendezett lezuhanás, vagy egy kecske szőröstül-bőröstül való elfogyasztása. (Ami egyébként rendkívül egészséges, full-body diet-nek hívják.) Négyezer fok van a hajtóműben, mínusz hatvan odakünn, három lézergiroszkóp segíti, hogy lehetőleg ne háton repüljünk a ködben. (Az utasok többnyire jobban kedvelik, ha nem fejjel lefelé lógva kell meginni a kávéjukat. Ízlés kérdése, azt én sem szeretném, ha tévedésből futóművekkel felfelé jönnénk ki a felhőből.) Mindennap sikerült eddig, mert az igazi csodák makacsul ismétlődnek. Levegőben marad száznyolcvan tonna, fölkel a nap, rigó lesz a tojásból. Az, hogy a kecskehúsból tigrishús lesz, nem szörnyűség, hanem lenyűgöző átváltozás. Kegyetlenségében is csodálatos történet, az Anyag története a világmindenségben.

A minap találtam az udvarunkban egy épp megdöglött, kövér szitakötőt. Mit csináljak vele? – töprengtem –, hogy ne vesszen kárba? Odaadtam kakasomnak, aki felvillanyozva, azonnal hasznosította is a szitakötő felszabadult testét. Ezen elgondolkodtam. A test – táplálék. Hasznosul egy körfolyamatban. Ez a dolga. „Étel a testben, test az ételben.” Mi is étel vagyunk? Azaz, áldozat. Egyszer fel kell áldoznunk testünket az Anyag csodálatos történetében. Így táplálkozzunk a többiekből is! Az úgynevezett „primitív” törzsek nem véletlenül tartották szentnek az ételt, s nem véletlenül kértek bocsánatot az állat lelkétől, amikor saját létük fenntartása érdekében leöltek egy vadat. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a keresztény liturgiában egy ostya képében „Isten testét” teszik a szájukba áldozáskor a hívek. Miért is kell megenni Isten testét??? Vagy valójában minden táplálék „Isten teste”? Hiszen a testet hordozó lélek is „Isten lelke”, ezt a védikustól kezdve nem egy ősi kultúra így tekinti.)

– Megjöttek a csikóhalak!

– Mi? – ocsúdtam fel, mielőtt még neki ajándékozom testemet egy éhes tigrisnek.

– Megyek fel értük! – mondta Lili és lelkes hangjában némi gondterheltség is szólt hozzám.

Hosszú, szőke haja vizes volt, száját kimarta a sós víz. Most jött elő a rájás medencéből. Odébb egy másik akvárium készült, homokot hordtak, hátteret festettek reggel óta, úgyhogy ifjú kolléganőm fehér darázsdereka köré vakolatfoltos inget tekert, úgy szökkent fel a lépcsőn, ki, a rég nem látott napsütésbe. A párnahuzatnyi, csúszós testű ráják medencéje körül finom, sós tengerillat lengett, a fiatalok etetőik kezéből ették a tintahalat, rákot, boldogan és hangosan csapdosva a medence falát. A „csikók” bámulatosan mozogtak a vízben, mint megannyi kis sakkfigura, meghazudtolva a hidrodinamika úszóknak előírt törvényeit. Sokáig figyeltem őket.

Valamivel később a folyékony madárürülékkel nem bántó mennyiségben bevont, nyáriasan büdös, toll- és egérszagú szobácskában üldögéltem egy szalmacsomón, velem szemben a rajzfilmbe illő, fekete kölyök madárral, amely túlméretes lábaival ide-oda topogott, csőrét kitátotta és királynői, valószínűtlenül hosszú szempillái alól nézett rám meredten, egy-egy egérfióka mohó elnyelése után.

– Hát, a szalakóta igen távoli rokonod lehet! – dünnyögtem neki, miközben egy hosszú facsipesszel újabb egeret pottyantottam a szájába.

Egyes szakírók ezzel a nálunk is élő, gyönyörű madárral rokonítják a kaffer szarvasvarjút. Mások az orrszarvúmadár-alakúak rendjébe sorolják. Nekem mindegy, én már állatkerti életem első napjaiban beleszerettem, amikor egy borús februári reggelen emlékezetes zenei produkcióval leptek meg. „Buh-búú” – mondta az egyik mélyről zengő torokhangon és a másik kisterccel lejjebb válaszolt neki. Eltökélt bizonyossággal ismételgették. Ebből a nászból született a fent említett fióka, akit gondozóik elvettek a szülőktől, mivel ezeknél a madaraknál egy különös szokás, a „káinizmus” működik. Azaz az erősebb tesó vidáman végez a kisebbel. Az állatkertekben azonban mindkét fióka felnevelkedhet. A különbség csak annyi, hogy a szülők által nevelt madár vad marad, azaz megőrzi a fajra jellemző viselkedési formákat, mígnem a mi drága, bamba jószágunk, akit gondos kezek táplálnak és szocializálnak az emberi környezethez gyermekek kedvencévé válhat, közel lehet hozzá menni, talán még azt is eltűri, hogy megsimogassuk.

Mielőtt még összecsapnátok a kezeiteket az örömtől, hogy mennyire nagyszerű ez így, hadd emeljem fel figyelmeztetően az ujjam! „Akit egyszer megszelídítettél, az iránt felelősséggel tartozol.” Emlékeztek a Kis Hercegre és a rókára? Csodálatos ajándék valaki iránt felelősséggel tartozni! Az emberi élet talán egyetlen vigasza és értelme. Csodálatos közel kerülni egymáshoz! Az „egy-ség” érzése vonz mindannyiunkat, eggyé (azaz teljessé) szeretnénk válni valakivel, mert csak kettő tud igazán Egy lenni. (Olyan ez, mint két váll-lap a pilóta ingén. Kettő van belőle, mégis a kettő csak együtt alkot egyet, mondjuk a kapitányi rangot.)

Hasonlóan szívmelengető érzés az, amikor egy gépiesen működő, korai lélek a társunkká fejlődik, szegődik. Egy kutya. Vagy egy kézből nevelt holló, aki párhűségben élő állatként neked (csak neked!) borzolja fel a tollait és korrog a füledbe, vagy egy szurikáta gyerek, akit négynapos korától kezdve éjjel-nappal viszel magaddal, kétóránként megeteted, hozzád szalad vissza, ha a magasból veszedelmet sejt közelegni és nedves kis orrát a füledbe dugva ciripel, ha boldog. Ők kivételek. A kutya nem az. A kutyát réges-rég megszelídítettük és felelősséggel tartozunk iránta. Ránk szorul, hozzánk tartozik, azonos az életterünk. Intelligens lélek, csak éppen „fejlámpával” közlekedik az életben. Hátra ugyan lát egy keveset, de előre semmit. Társállatok vesznek körül minket, nem is háziállatok. Vajon miért? Nekik van szükségük ránk, avagy tán fordítva? Mi célból közelítünk feléjük, miért szeretné mindenki megsimogatni a kistigrist? Miért jó kezünkből etetni a bivalyborjút vagy az óriási jegesmedvét? Miért ujjongunk, ha a gyűrűsfarkú maki felugrik a vállunkra az immerziós kifutóban? Elhagytuk őket, amikor városokba költöztünk és most ismét kóstolgatjuk az együttlét örömét? Már nem is feltétlenül akarunk szalonnát csinálni belőlük, elég ha jelenlétükkel örvendeztetnek meg? Kicsit tartunk is tőlük, de annál izgalmasabb kalandnak ígérkezik kiérdemelni jóindulatukat és beférkőzni némelyük szívébe.

„Kri-kííí!” – kurjantott valaki mellettem olyan erővel, hogy az ijedtségtől megrogytak a térdeim. A csóka oldalra billentett fejjel, érdeklődve figyelte, milyen hatást tett rám. Felügettem az irodába, azzal a szándékkal, hogy a nap hátralevő részét papírra vetendő munkákkal töltöm. Hamar sötétedett. Kiürült az állatkert, és elcsendesedett. Csak egy-egy vonat dübörgött el az ablak alatt, amitől megriadván, irodai nyulunk végignyargalt a padlón, útközben felborította a doboz tetején billegő újságokat, melynek én utána kapván sedre bal kezemmel, kivertem a kanalat a csészéből. A kanál földet érés előtt végigcsörömpölt a radiátoron. Utána már csak egy közvetlen közelből felhörgő oroszlánordítás következett.

Picit eltűnődtem, milyen képet vágnék, ha most bezuhannék a földszintre, jóképű oroszlánjaink meglepett nyakába? Ezzel az üde gondolattal zártam a napot. Otthon olvastam el a vezető jegyzőkönyvét. „Rebekát megharapta a gorilla.” „Megint leégett a kürtöskalácsos.” „A sivatagi rókafiú kiköltözött a mínusz tíz fokba” (magára hagyva társát a melegben). „A törpe selyemmajom megszökött, de meg is került.” Őt láttam is. Ott pislogott élénk szemével egy örökzöld alsó ágán a fatörzsszínű, tenyérnyi kis majom, aztán elillant a magasban. Gondozói nem estek kétségbe. Nyitva hagyták éjszakára a kifutó ajtaját, a kíváncsi kalandor másnapra vissza is tért lakhelyére. Esze ágában sincs messzire menni onnan, ahol finom eleség, búvóhely és aranysörényű barátai várják.

Pár hónapja egy kézből nevelt farksodró (más néven mézmedve vagy kinkaju) oldott kereket. Ez a remekbe szabott kis állat a dél-amerikai esőerdők lakója, leginkább majomnak néznénk, amint hosszú farkát egy ág köré csavarva függeszkedik, a kezében fogott tálkából pedig édes szirupot nyalogat, fejjel lefelé lógva. Fülei széles feje oldalán foglalnak helyet és gyöngéden előrefelé forognak, míg álmos, barna szemeivel bámul rád. Ennek ellenére, a ragadozók rendjébe tartozik, a mosómedve távolabbi rokona.

Ő lépett meg egy meleg, nyári délutánon. De lehet, hogy csak az esti hangversenyt szerette volna meghallgatni a Pálmaház előtt, ahol vendégeink „kaméleon koktélt” kóstolgattak, arcukra színes fény szóródott a színpadról és a szaxofon hangjára rendre válaszolgatott a Krokodilház tetején üldögélő páva. Az őrszolgálat másnap jelentette, hogy valaki az éjszaka folyamán hangosan randalírozott a Kertben, felborogatta a kukákat, majd békésen elaludt egy fa tetején. Követni nem nagyon merték, mert nagyobb volt, mint egy macska. A „rossz gyerek” másnap némi banán ellenében visszamászott gondozója karjára és a dorgálás után elfoglalhatta jól bevált lakhelyét.

^* Részlet az Utolsó életem c. készülő könyvből. A könnyebb érthetőség kedvéért tudni kell, hogy a szerző, aki jelenleg a Fővárosi Állatkert munkatársa, az első magyar közforgalmi pilótanő volt, az egykori MALÉV kapitánya. [vissza]

Táj, folyóval (1914)

BODA MAGDOLNA

hadd legyen ünnep

Kávéházban nem olvasnak verset,
inkább könyvtári fotelbe süppedve,
(mondják: főként a sznobok) vagy kádban
fürdés közben, vagy a reggeli teához,
ha a könyv épp kinyílt ott leesvén a polcról,
föltartják tekinteted
néhány percre a rövid sorok.

Minden tőlem telhetőt megteszek.
Neked, de csak neked, és csak ma,
hadd legyen ünnep.
Nézem a címjegyzéket,
hogy mivel tartozom,
leginkább persze magamnak.
A tengeri szél maradt csak,

mely kicserzi bőröm,
kiszárítja hajam,
sója kimarja ajkam
s mely oly populáris téma:
mutatja egy költészeti statisztika
A szél: kerget az égen egy
gyönge felhőt éppen,

utoléri egy rímben,
az felolvad a kékben:
nincs tovább;
csak pára, egy maszatos képben,
nem vers, csak fogalmazás.
Mélyről morajló hangok
kelnek ki a partnak csapódó habokból.

És hogy miért kell írni épp erről?
Hogy emlékeztessenek, amikor a szavak
végre előmerészkednek a csendből.

látogatóm

hosszú feketepántos ruhában jön
minden este. Fekete haja kócos,
mint a verseim sora,
elvetélt szavak.

arcáról másolom a versem
egyre közelebb lép.
vanília illata van

válláról letolja a ruhapántot
mélyen a szemembe néz
„kisasszony” mondja,

mert így szólít engem

ha szólít egyáltalán.
mert egyikünk mindig
elérhetetlen.
mint törött tükör:
olykor megkettőz,
olykor megfelez

titokban

rajtakaptak, mikor kiittad
apád ottfelejtett sörét,
a szád szélén ott maradt a hab,
mint egy sunyi fehér árnyék.

nem árultalak el.

akkor húszévest játszottunk.

most is azt.

bizonytalanul egyensúlyozod
a két poharat az asztalhoz,
az abroszt kisimítod,
kezed egy kicsit remeg,
leülsz velem szemben,
elmélyülten nézed a kólát,
zavartan körözöl
ujjaddal a pohár szélén

úgy látom, felnőttél,
már igazi férfi vagy,
nem áruljuk el egymást.

dublőrként élünk, nem nagy dolog,
de valami mégis. ugyanazt akarjuk:
kicsit több arzént vagy adrenalint.

Budai utcarészlet, parkkal (1925–1930)

FEKETE JÁNOS

Zsidóné

A párom az utóbbi években újra gyerek lett, s azóta már csak mint Zsidónéről, mintegy harmadik személyben beszél magáról, huncut humora tehát a régi. Nem sokat kell kéricsélni, hogy újra meg újra elcincogja sajátos, anyukás ritmusában, azon a mókás cérnahangján, hogy „Cirmos cica, hajj / Hová lett a vaj? / Ott látom a bajuszodon / Most lesz neked jajj!” Csak már toppantani nem tud hozzá.

Hogy miként lett belőle éppen Zsidóné, akinek a nyolcvankét évvel korábban még lenszőke buksiját, a vénecske korában választotta jellegzetes neve ellenére, a Bakách téri katolikus plebános tartotta keresztvíz alá, s neveztek el a nagymamája után Katicabogárnak? Akit már kicsi korában elkapott a gyermekbénulás, és merev, rövidecske ballába miatt már korán megleckéztettek a Sánta Veréb csúfnevével? Aki az utóbbi nyolc esztendejének végetlen napjait legfeljebb a kerekesszékében morzsolhatja? Félre ne értsen senki: beszűkült fészkünk a vidámság és bizakodás otthona a történtek ellenére ma is, noha a vécészékre való átevickélések sűrűsödő, mentőt mozgósító balesetei miatt három esztendeje további visszavonulásra kényszerültünk, s ideiglenes bejelentővel ide, a több segítséget biztosító idősotthonba, a rossz véget napról napra halasztgató szürke „halastóba” kellett költöznünk. És itt is jól megy azért minden. Zsidóném a harmadnaponként cserélt morfintapasza segítségével többé-kevésbé belenyugvóan viseli el a hétről-hétre erősödő diffúz fájdalmait, én meg szolgálatkészen teszem a dolgom körülötte. Nemcsak gondosan vigyázok rá és becézem fáradhatatlanul, ahogy tudom, de gyülekezeti társaink segítségével hetente legalább egyszer még mindig eljutunk a töretlen reménységet sugárzó istentiszteletekre is. Ahol – későn felismert Messiásom segítségével – idestova húsz éve visszataláltam zsidóságomra. S ahol újra meg újra erőre kapok, hogy folyamatosan odafigyeljek rendszeres étkezésére, az elegendő folyadék kortyolgatására csakúgy, mint a sóhajtásaira, vagy éppen a vízhajtására meg a legalább hetenként egyszeri kakálására, tehát állom a sarat férfiasan, noha időnként ez nem is olyan egyszerű. Különösen, amikor ép jobbjával az ágy rácsát úgy veri és rázza, hogy az már nekem is fáj, s dühösen követeli, hogy nyomban, de „most rögtön” vigyem haza. Vagy amikor csak a nevemet ismételgeti halkan, hogy „János”, vagy „Édesapa”, és elhalóan emlegeti, rebegi, hogy ő milyen fáradt, meg hogy nagyon, de igazán nagyon beteg.

A teljes igazsághoz hozzátartozik azonban, be kell vallanom végül, hogy három hónapja mindez csak múlt már, mert Zsidóné helyébe vadonatúj lakótársat kaptam, egy hatvanéves, másodnaponkénti dialízisre járó vesebeteg férfit, akinek csak az éjszakai szuszogása meg horkolása emlékeztet őrá. Mert régi társam, életem párja egyetlen rövidke hét alatt ripsz-ropsz elpárolgott. Ahogy mondom. Jobban mondva, elhamvadt. Először csak a ballába sarka feketedett el, majd a végtag egészét kellett a gézstaniclibe csomagolt combtőről levágni. S a háta közepén, a gerinctőben keletkezett kivédhetetlen fölfekvéséből kellett a mind bűzösebbé vált trutymót a naponkénti kötözés előtt a szó szoros értelmében kikanalazni. Mentő, kórház, tüdőgyulladás, egy követhetetlen rohanás, majd egy kora reggeli rideg csörrenés, egy együttérzést mímelő monoton orvostelefon, hogy mindennek vége. Megnézni se tudtam, nem is akartam. Csak halotti, égetésre szánt ünneplő ruháját vittem be tompán, egy nejlonszatyorban. És már csak a ravatalozóban találkoztam azzal, ami a Földön maradt belőle, a virágsziromra faragott, lakkozott faurna még csak nem is hasonlított rá.

Ennek ellenére semmi, de semmi sem változott, mert mindig itt van velem, bennem, körülöttem. Szó nélkül továbbra is beszélgetek vele. Mert mi is történne? Csak egy kicsit, udvariasan magam elé engedtem az örökkévalóságba, ahol Zsidóném már az égi kertesházunkban jár-kel s tevékenykedik fürgén, ott sürgölődik, ahová én is várom a behívómat. Hogy mikor? Amikor a Teremtő jónak látja, és magához szólít engem is. De addig se volna jó elhülyülni. Eltompulni. Mert sajnos rengeteget alszom, amióta ráérek, s mind ritkábban megyek ki közös szobánkból. De minden ébredéskor abban reménykedem, hogy egy icipici szolgálatra még méltónak ítél Jóatyánk. Hogy akad egy-egy fiatal nővér, vagy akár tesó, akivel megoszthatom hosszú életünk némely tapasztalatát, hogy a mi buktatóinkat legalább ők elkerüljék majd. Ha lehet. Hogy eleget tehessek még annak a parancsolatnak, miszerint kendőzés és sumákolás nélkül mindent, de mindent el kell mesélnünk a fiainknak.

Krisztus (1907)

BARANYI FERENC

Ebsors

                              Ezért a népért úgyis mindegy,
                              Ebsorsot akar, hát – akarja.
                                             (Ady: A hőkölés népe)

Hát csak nyaljátok boldogan
kegyelmes lábait uratoknak!

Érjétek be a konyha szögletével,
s fel se merüljön bennetek,
hogy emancipáltabb társaitok
a nagyszobában tanyázhatnak
szinte családtagként.

Érjétek be az odavetett csonttal,
s a világért se gondoljatok arra,
hogy tekintélyes darab
illetne titeket
húsából is a nyúlnak,
mivel ti értétek utol
s kaptátok el a nyakát
a hajtóvadászaton.

S ha csontot törve pattogna az ostor:
ámítsátok magatokat
az „ebcsont beforr” ostoba közhelyével.

Minden csont beforr ugyanis,
nem csupán az ebeké,
no de, miért kell eljutni,
tűrni a törésig?

A leghunyászkodóbb kutya is
képes harapni,
ha úgy hozza a sor.

Ti nem is vagytok
igazán ebek.

Birkáknak mondanálak
inkább titeket.

Kései szerenád

A holdsugár melletted oly szegényes,
mert szebben tündökölsz: te vagy a fény,
a bőröd olyan selymes, mint a szellő,
amely tovább suhan a viz színén,
szép vagy, akár a dél, akár az alkony,
vagy mint az éjfél, melynek hűse gyújt –
immár a Balaton is néked hódol,
hisz nézd: a hullám elibéd borult.

És már a Hold is hódol fenn az égen,
a fénye fénylőbb ragyogásba olvad,
eláraszt mindent ez a nagy sugárzás,
már bennem is örömtüzek lobognak,
hatalmas fénnyel világítva lelkem
naptalanságát s fagyát oldva fel,
már a „lidérces, messze fény” is éget –
s hűltnek hitt szívem fölhevülve ver.

Figura, balatoni térben (1929)

KÁNTÁS BALÁZS

[Versek]

Az őrzők alulfizetettek voltak,
korrumpálódtak, majd leléptek.
Az aszfalton eldobált jelvényeik.
Senki nem őriz immár semmit,
magába zárva áll a romváros,
még fosztogatók sem laknak itt…

*

Merevrészeg apostol prédikál,
három közterület-felügyelő fogja közre,
(hisz’ szent az
önkormányzati csendrendelet…)

„Bírságot fizetni nem tudok,
a fogdán meg legalább enni adnak.
Igazmondásért sittre vágnak, szar ügy,
de legyen, Uram, ha így rendeled…”

*

Kéziratokba párolod
egy (ORSZÁG)
nyomorúságát –:
alulfizetett,
kék egyenruhás
vadászkutyák
helyszínelik körbe
a cipőnyomaidat.

*

A sztrájkba lépett
fejtetű
petíciót nyújt be
a mindenkori Hatósághoz –:

„Hivatásos ektoparazitaként
tiltakoznom kell:
gazdatestjeimnek már
egy csepp vére sincs!”

*

Rongyok alá temetett ország
igazolványtalan polgáraként
kérdeznél valamiféle
autoritást:

„Hol vannak most az őrzők,
kik léptek a helyükbe,
minket ki őriz,
rabként akár?”

*

Mert aki már majdnem
mindenről lemondott,
megelégedne egy
babkonzervvel is.

Mert aki már majdnem
mindenről lemondott,
annak az útszéli stoptábla
is acélfeszület.

Mert aki már majdnem
mindenről lemondott,
arról a minket őrzők
mondtak le teljesen.

*

Már csupán publicisztikában
lehetne értekezni arról,
amit egy szalonképes vers
nem bír el –:

Hogy immár húsz éve
lebontottak mindent,
a romokat csonttá soványodott,
magukat is felfaló
korcsok őrzik,

és hogy ezt a jól körülhatárolt
törékeny kis látszatvilágot
a Teremtője már hírből sem
ismeri…

TAMÁSI JÓZSEF

Bolond

akár embert is ölök
mondja
olyan nyugodt hangon
mint amilyen nyugodt hangon
mondjuk útba igazítok bárkit
ránca se rezdül
ahogy meséli élete állomásait
az intézetet
a börtönt
a balhékat
szüleit nem ismeri
nincs senkije
csak a haverok a sittről
egyedül jár
kukázik
hogy a bor és a cigi meglegyen
kaja is mindig akad
igaz néha szaga van
a nők nem érdeklik
nem dolgozott soha
és nem is fog
amije van az elfér egy szatyorban
ha bepiál
néha üvölt
veri a fejét az ökleit a betonba
ilyenkor szedálják pár napig
és béke van
tegezi az orvosakat
a zsarukat
a mentősöket
mindenkit
amikor találkozunk lenyúl
ha adok pár százast megölel
elátkoz ha nem
olyankor habzik a szája
ha egy gyereket sírni lát
ő is sír
imádja a zenét
az állatokat
sokat hazudik
és engem úgy hív néha: Apám

Gyermekkorom paradicsoma

itt híd állt régen
de elhordták az évek
meg az emberek
már nincs csak a szürke beton
a patak két partján
jó volt erre kerülni
suli után
volt ösvény is végig a víz mellett
és óriás fák
forgók
csurgók
kanyarok
és csendesebb részek
fürdő és horgászhelyek
egymás után
persze lehetett volna az úton menni
de itt mindig meg lehetett állni
figyelni a halakat
dumálni a haverokkal
elszívni egy cigit
zsugázni
aztán rohanni hogy
a szokott időben hazaérjek
nyáron egész más volt
reggeltől estig errefelé lógtunk
pecáztunk
fürödtünk
rúgtuk a bőrt
voltak nagy verekedések
csak úgy buliból
meg bandázás
aztán ahogy teltek az évek
és ment mindenki erre
meg arra
és minden lassan szanaszét
először a fák tűntek el
később a kanyarokat vágták át
és kikövezték a partot
az ösvényt meg benőtte a gaz
ma már nem jár erre senki
csak vézna kutyák
meg kukázók égetni a kábelt
és isszák flakonból a bort
és itt hagynak maguk után minden szart
bűz van és szemét

ez volt gyermekkorom paradicsoma

Fagörgetők III. (1914)

BALLAI LÁSZLÓ

Aspromonte

A Klapka-légió harcosai, 1866 augusztusában, Magyarország határán táboroztak. Már megfőzték a vacsorát, nem raktak több fát a tűzre. A parázsló hasábok rőt fénye vörösre festette a katonák arcát.

– Holnap visszafoglaljuk Magyarországot – mondta izgalomtól remegő hangon egy ifjú közlegény.

– Csak nehogy úgy járjunk, mint Aspromonténál – jegyezte meg egy veterán honvédtiszt.

– Hadnagy úr, hogy is esett az Galabárdival?

– Nem Galabárdi az, János, hanem Garibaldi.

– Nem mindegy?

– Nem mindegy, hogy Petrovics vagy Petőfi. Az egyik csak egy név, a másik azonban a világszabadság neve. Amiért Garibaldi is küzdött. Szóval két évvel azután, hogy Garibaldi felszabadította Dél-Itáliát, szicíliai hívei új harcba hívták, és Róma felszabadítását várták tőle. Júliusban a tábornokot ujjongva fogadta Szicília népe, és ünnepélyes tisztelettel köszöntötte a palermói elöljáróság. Garibaldi kiadta a jelszót: „Róma vagy halál!” Csak úgy özönlöttek zászlaja alá a régi garibaldisták. A magyar légió harcosai közül is sokan Palermóba siettünk. Hát kivel nem találkoztam ott újra, mint a legjobb pajtásommal, Miskával. Annak idején ő is önkéntesként kezdte, és őrmesterként esett osztrák fogságba, mint én. És Garibaldi megismert bennünket. Megismert? A nevünkre is emlékezett, és hogy hogyan harcoltunk. „Te, Tóni – mondta nekem –, Palermo ostromakor Tüköry vezetésével a Termini kapunál nyomultál be a városba. Derék vitéz vagy, nem hátráltál meg akkor sem, amikor a parancsnokod elesett.” Mert szegény Tüköry Lajos volt az, aki elsőként lépett be Palermóba, de ő lett az első hősi halottunk is. Hát, hogy futamodhattunk volna meg ezután, amikor már Tüköryért is bosszút kellett állnunk? Garibaldi maga búcsúztatta a veterán honvédtisztet, mint „a vitézség klasszikus földjének méltó képviselőjét”.

Augusztus közepén már háromezren indultunk harcba. Erőltetett menet abban a pokoli melegben. Miskával megharcoltuk egykor Temesvárt. Azt hittük, a poklok poklát éljük át ott kora reggeltől napnyugtáig a tűző napon, de az semmi volt az augusztusi mediterrán hőséghez képest. Azt még a helybéliek sem bírják. A déli forróságban eltűnnek a zsalugáterek védőfalai mögött, akit pedig a szabadban ér a zenit, az igyekszik árnyékos helyre húzódni. Ami nem is olyan könnyű, mert ott még az árnyék is áttetsző. E szörnyű éghajlatban a fák, a cserjék is védekeznek a nap tüze ellen, és levelük élét fordítják az égi sugarak felé. És mi ebben a tikkasztó hőségben erőltetett menetben vonultunk Róma felé. Rajtunk kívül csak a tücskök járták a mezőt; igaz, ők nagyobb szorgalommal és még nagyobb hanggal. Gondolkoztam is rajta, hogy azt a hadvezért, aki belőlük verbuválna expedíciós hadsereget, ezen a tájon senki nem győzhetné le…

A sötétben a tábornok daliás alakja rajzolódott ki. Egy kézlegyintéssel jelezte a hadnagynak, hogy folytassák a beszélgetést.

– Amikor 1862. augusztus 29-én a kietlen aspromontei fennsíkra értünk, már a többnapos koplalás is gyötört bennünket. Valaki felkiáltott: „Burgonya!” És már ástuk ki a körmünkkel az éretlen gumókat, és csak úgy nyersen befaltuk. Többen rosszul lettek, de nem tudtuk legyőzni az ösztönt, amely a silány táplálék láttán feltört belőlünk. Csak amikor az első éhségünket lecsillapítottuk, akkor kezdtünk tűznek valót keresni, hogy megsüssük a krumplit. Keserűen gondoltunk a környék lakosainak hálátlanságára is, akiket két évvel azelőtt – a mártírhalál kockázatát is vállalva – szabadítottunk fel a zsarnokság alól. Lassacskán azonban feltünedeztek a környékbeli parasztok, és bőségesen elláttak bennünket gyümölccsel, kenyérrel, olajbogyóval és sajttal. Csak azért késlekedtek e nemes lelkű emberek, mert a nyomorúságos és járhatatlan ösvényeken nehezen értek a nyomunkba, akik ráadásul erőltetett menetben haladtunk.

A parázs egyre halványabban izzott, már csak egy-egy pillanatra festette meg a feszülten figyelő katonák arcát. A tábornok közelebb húzódott a beszélgetőkhöz, de a sötétben maradt.

– De bárcsak meneteltünk és éheztünk volna még néhány napot, hetet abban a vigasztalan hőségben, ha elkerülhettük volna Aspromonte poklát. Délután három óra felé azután olasz csapatok előőrsei tűntek fel. „Hurrá! Itt vannak a mieink!”, lelkesedett néhány ifjú önkéntes, de Garibaldi észrevette, hogy a lövészek ellenünk manővereznek, ezért indulást vezényelt, és a fennsíkról az Aspromontét övező gyönyörű fenyveserdő szegélyéig meneteltünk, amely védettebb állást biztosított. Az olasz hadsereg időközben támadó alakzatba fejlődve közeledett felénk. Nem értettük a helyzetet. Csak Garibaldi őrizte meg a higgadtságát. „Ne tüzeljetek a testvéreinkre!” – parancsolta.

Klapka György ekkor a tűzhöz lépett.

– Ön velem jön, Horváth, a többieknek takarodó – rendelkezett.

A szétkotort parázs füstje a parancsnoki sátorig kísérte a tábornokot és a hadnagyot.

– Mi történt azután? – kérdezte Klapka meggyújtva egy halvány mécsest.

– Az olasz hadsereg csatárláncba fejlődött lövészei figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak a mieinkre. Mi csak álltunk döbbenten és tehetetlenül. Ám a jobbszárnyon néhány forrófejű fiatalember, felháborodva amiatt, hogy a király katonái továbbra is tüzelnek, ellentámadásba lendült. Garibaldi a két arcvonal közé vetette magát, hogy megakadályozza a testvérháborút. Amikor sikerült szétválasztania a küzdőket, összeesett. A bal csípőjébe és a jobb bokájába fúródott egy-egy golyó. Alighogy orvosai ellátták a sérüléseit, az olasz király nevében letartóztatták, és elvezették mint egy bűnözőt.

Horváth hadnagy melléből fojtott zokogás tört elő.

– Miért lázítja a legénységet? – suttogta vészjóslóan Klapka.

– Nem lázítom. Úgyis tudnak az esetről.

– Aki tud, tud. A többiek nem tudnak. De ha ön felvilágosítja őket, odalesz a harci kedvük.

– De hát így történt, ez az igazság.

– Mit tud ön az igazságról? Különben is Aspromonte politikai ügy. Ön nem láthatja át. Ha Garibaldi elfoglalja Rómát, az háború a franciákkal.

– Harcoljon inkább olasz az olasszal? Az a jó politika?

– Nincs jó politika. Csak megfelelő hadi helyzet. Most a poroszok döntő csapást mértek az osztrákokra Königgrätznél. A nemzet megérkezésünkre holnap felkel, hogy tizenhét év után lerázza a Habsburgok rabbilincseit. És Garibaldi, aki megint fegyverben van, ha az Ezrekkel elfoglalta Venetót, biztosan továbbsiet a segítségünkre, és déli irányból mér végzetes csapást az osztrákokra.

– Az egészen biztos.

– Látja, és akkor ön az aspromontei szerencsétlen históriával még elbátortalanítaná lelkes önkénteseinket. Pláne, hogy az ütközet augusztus 29-én történt, mint a mohácsi csata.

– A katonának mindenre fel kell készülnie, tábornok úr.

– Mindenre, csak arra nem, hogy a nemzet vagy annak vezetői elárulják. Mert akkor nincs miért harcolnia. Beszélje hát el akár ezerszer a vörösingesek 1860-as dicsőséges hadjáratát, a calatafimi ütközettel Nápoly elfoglalásáig. Garibaldi sikereiről meséljen, az istenért!

– Ez parancs?

– Az, parancs.

A légió korán tábort bontott. Ez a reggel más volt, mint a többi augusztusi reggel. Az erdő madarai már Magyarországra röppentek tova, hogy fiókáiknak táplálékot hozzanak. A szellő már enyhe otthoni levegőt fújt a katonák arcába. A távoli füst már az édes hazában gyújtott tüzekből gomolygott fel.

– Hadnagy úr, hogyan is esett az Garibaldival? – kérdezte János, amikor a menetoszlopban Horváth mellé léptetett a lovával.

– Nem beszélünk a sorban!

Tanulmány a „Szimbólum” c. képhez (1912)

TABÁK ANDRÁS

(Werbőczi utódok)

                              „Szocializmus vagy barbárság?”
                              (Rosa Luxemburg)

Ünnepileg törvénybe tették,
Hogy a kommunizmust mostantól
Törvényen kívülre helyezik
És ezzel a maguk részéről
Bevégzettnek nyilvánították
A két évszázados nagy vitát –
                       A barbárság javára

(Egy újságcikkre)

Csak épp egy percre hökkent meg az
Hogy H.-ban a Jobbik főnöke
Egy helyi hotelzenész cigány
Aki felettébb büszke erre

Hitler kedvelt látnoka, kit a
Kezdetekben különösképpen
Kegyébe vont, egy szélhámos cseh
Zsidó volt: bizonyos Hanussen

No de, mi lett Hanussen sorsa?

Favágók (1914)

SIMOR ANDRÁS

Skiccek

Kihágás

Alcsútdoboz-Göböljárásba
két járőrkocsi
ment letartóztatni
a hetvenhat éves juhászt
aki
lekaszált
15 kiló zöld lucernát
a Búzakalász 66 Felcsút Kft
területén

Letartóztatása után
elmondta
hogy nyulai
        kacsái
        birkái
vannak
a lucernát azoknak szánta

A jegyzőkönyvben
a l5 kilóból
4 mázsa lett
amiért 25 000 Ft
pénzbüntetés jár

A kaszát
lefoglalták

Életkép

A vénasszony
bőrmellényben
kúszik

Zsebében
mobiltelefon

A határt
ellenőrzi

„Ez hazafias
kötelesség.”

Az elfogott
szerbek
niggerek
visszatoloncoltatnak

A vénasszony
vihog

„Hiába
lőnének rám,
ezen a bőrön
fennakad a golyó.”

Beszéd

A terheket
nem az emberekre
hanem a bankokra
hárítjuk

Ha a bankok
az emberekre
hárítják
arról nem mi tehetünk

Ha a bankok
a kisvállalkozóknak
ezentúl nem adnak hitelt
azt elítéljük

De
erről nem mi tehetünk
nincs beleszólásunk
hitelpolitikájukba

Mi
az emberek
érdekeit képviseljük
az én kormányom demokrata

Képviselő úr
ha Önnek ez nem tetszik
házelnököm
kivezetteti a teremből

Nyilatkozat

Kelet-Magyarországot
célszerű volna
Magyarországról leválasztani

Az ott élők
nem sokat érnek
hiszen
mindenki annyit ér
amennyi pénze van

Az ott élőknek
pénzük
alig van

Kell nekünk
egy ilyen terület
ilyen emberekkel?

Nélkülük
biztosabban
fejlődne
Magyarország

Itt az idő
megszabadulni
tőlük

Öregezés

Kutakodni
melyik vénember vagy
vénasszony
látszik alkalmas alanynak

Megfigyelési terepnek
használható
bármelyik piac
esetleg az Andrássy út

Egyszer-kétszer
a bevásárló szatyrot
elkérni

„Nénikém (vagy bácsikám),
segíthetek
hazacipelni?”

Tudni
mikor tartózkodik
egyedül otthon

Leütni
csak végső esetben

Töviskoszorús Krisztus (1940 k.)

BISTEY ANDRÁS

Hollókövy Vajk Csaba igaz története

1.

Az alföldi megyeszékhely napilapjának szerkesztőségében péntek este nyolc óra körül befejezték a munkát. A korrektor már korábban hazament, a tördelő összepakolta a holmiját, szintén indulni készült. A szerkesztő rágyújtott egy cigarettára. A házban ugyan szigorúan tilos volt a dohányzás, de lapzártakor már nem számított senkire, aki szemrehányást tehetett volna a szabály megszegése miatt. A takarítónők is elmentek, kihalt és sötét volt az épület, csak a lépcsőházban égtek a villanyok. A szerkesztő elővette a kulcsát, hogy bezárja a szoba ajtaját, amikor csattanás hallatszott lentről. A tördelő összerezzent.

– Mi volt ez?

– Valami hülye megint becsapta a vasajtót.

A közeli kocsmából jövő részegek néha szórakozásból becsapkodták az épület nehéz vasajtaját. A csattanás most nem ismétlődött meg, de a beállt csendben lábdobogás hallatszott a lépcsőház felől. A szerkesztő gyorsan elnyomta a cigarettát, és a csikket a fiókjába dobta.

– Ki jöhet ilyenkor? – morogta a tördelő.

A szerkesztő vállat vont, azt akarta mondani, hogy fogalma sincs, de mielőtt megszólalhatott volna, erőteljes kopogtatás hallatszott, és azonnal ki is nyílt az ajtó. Vékony, magas, csontos arcú fiatalember lépett be. Kissé gyűrött drapp ballonkabát volt rajta, barna, hullámos haja a homlokába hullott.

– Üdvözlöm az urakat! – mondta katonás hangon, és egy kissé meghajtotta a fejét. – Hollókövy Vajk Csaba vagyok, most érkeztem Erdélyből.

A másik kettő egy pillanatig meglepetten bámult rá, bemutatkozni is elfelejtettek.

Végül a szerkesztő szólalt meg. – Ez a megyei lap szerkesztősége. Éppen befejeztük…

– Tudom, hogy ez a megyei lap szerkesztősége – felelte a fiatalember. – Azért jöttem ide, mert önök bizonyára ismerik a Magyar Nemzeti Konzervatív Párt megyei elnökét… – Elhallgatott, választ váró tekintettel nézett rájuk.

A tördelő bizonytalanul vállat vont, a szerkesztő azonban ismerte a párt vezetőjét, aki a választások előtt többször járt a szerkesztőségben.

– Én ismerem – mondta –, de nem tudom, hogy ilyen későn…

– Kérem, kísérjen hozzá! Biztosíthatom, hogy nem fog önnek szemrehányást tenni a késői látogatás miatt. – Majd látva a szerkesztő bizonytalanságát, hozzátette: – Megvan az okom, hogy ezt mondjam. Legyen egészen nyugodt!

– Mégis telefonálok neki, mielőtt odamegyünk.

Tárcsázott, és szinte azonnal fölvették a kagylót. Egy gyerekhang belekiáltott: – Ki az?

– Az apukáddal szeretnék beszélni.

Hallotta amint a gyerek felkiált: – Apa! Téged keresnek!

Azután egy férfihang szólalt meg kissé messzebbről.

– Ezerszer mondtam már, hogy ne kapkodd föl a telefont! – Krákogott, majd zavartan megszólalt. – Tessék, Hevesi.

– Halló! Kovács szerkesztő vagyok… igen, a megyei laptól… elnézést a késői zavarásért, de itt van egy úr, aki önnel szeretne beszélni… azt mondja, Erdélyből… igen, önnel… jó, adom…

Átadta a telefont a fiatalembernek, aki váratlanul hangosan belekiáltott a kagylóba:

– Elnök úr! Engedje meg, hogy tisztelettel bemutatkozzam! Hollókövy Vajk Csaba vagyok, most érkeztem Erdélyből, és üzenetet hoztam önnek… igen önnek… jól hallotta… de csak személyesen… sajnos, zavarnom kell ezen a késői órán… kérem, exkuzáljon engem a nagyságos asszonynál… nagyon kedves, köszönöm… az urak majd eligazítanak…

Visszaadta a telefont, és elégedetten elmosolyodott. – Mehetünk, szerkesztő úr.

Kovács bezárta az ajtókat, majd lementek a földszintre. A kapu előtt a tördelő elköszönt. Hűvös áprilisi idő volt. A téren senki sem járt, csak néha ment el mellettük egy autó. A nagyra nőtt platánfák lombja megszűrte a kandeláberek fényét, furcsa árnyékok táncoltak előttük a járdán. Csendben haladtak egy darabig, azután a szerkesztő megszólalt:

– Megtudhatnám, hogy milyen ügyben érkezett hozzánk? – Látva a másik csodálkozó tekintetét, mentegetőzve hozzátette: – Elnézést, nálunk a kíváncsiság szakmai ártalom… talán a lap is tehetne valamit… egy jó ügy érdekében.

A férfi elmosolyodott.

– Az ügy valóban jó – mondta egy pillanatnyi szünet után –, de többet nem mondhatok… és kérem, hogy a kollégájával együtt kezeljék bizalmasan a találkozásunk hírét. Súlyos következményekkel járna, ha idő előtt kiszivárogna valami…

Nem beszéltek többet. A szerkesztő becsengetett a tér túlsó oldalán álló emeletes ház kapuján, amely azonnal kinyílt, a megyei elnök már várta őket a lépcsőházban. A kölcsönös bemutatkozások után a szerkesztő elköszönt, és egy pillanat múlva bezárult mögötte a kapu.

2.

– Erre tessék! – Hevesi a lépcső felé mutatott, de Hollókövy nem indult el.

– Csak ön után.

– Akkor mutatom az utat.

Egy kissé zavarban volt, nem tudta, mit mondjon. Hollókövyn nem látszott zavar, egykedvűen nézett maga elé. Hevesi megállt az első emeleten az egyik ajtó előtt.

– Itt lakunk… – Kinyitotta az ajtót a vendég előtt. A felesége az előszobában állt, kíváncsian és bizalmatlanul nézte a belépő férfit.

– Kezét csókolom, nagyságos asszony! – Hollókövy meghajolt, megfogta az asszony feléje nyújtott kezét, és megcsókolta, közben diszkréten összeütötte a sarkát. – Kérem, engedje meg, hogy exkuzáljam magam a késői és váratlan látogatás miatt, de nyomós okok miatt kényszerültem erre.

– Ugyan kérem, Hollókövy úr! – Az asszony visszahúzta a kezét. – Még alig múlt nyolc óra, és mi későn fekvők vagyunk. De menjünk beljebb, biztosan a férjemmel akar beszélni. Én lefektetem a fiamat.

A nappaliban leültek egy alacsony dohányzóasztal mellé. Egy pillanatig csend volt, azután Hevesi felugrott.

– Megkínálhatom valamivel? – Kinyitotta a szekrénysor egyik ajtaját, amely mögött üvegek sorakoztak. – Van viszki, pálinka vagy inkább a bort szereti?

Hollókövy tiltakozóan fölemelte a kezét. – Köszönöm, nem kérek semmit.

– Egészen biztos? Ne szerénykedjen… igazán…

– Szeretném elmondani, hogy miért vagyok itt, és hogy miért éppen önt kerestem meg.

Hevesi szótlanul visszaült a helyére.

– Mint volt szerencsém említeni a telefonban, Erdélyből jövök, és fontos missziót teljesítek. – Elhallgatott egy pillanatra, várva, hogy a másik mond-e valamit, de Hevesi nem szólt, hát folytatta. – Talán mondanom sem kell, hogy az itteni tevékenységem, szigorúan bizalmas, semminek sem szabad kiszivárognia… egyelőre. A körülmények a legteljesebb diszkrécióra kényszerítenek…

– Én segítek önnek, amiben tudok – vágott közbe Hevesi egy kissé kényszeredetten –, de mit tehetnék? És miért pont engem keresett meg?

– Minden kérdésére választ kap – felelte a vendég árnyalatnyi nehezteléssel a félbeszakítás miatt. – Az ön pártja a mi ügyünk barátja, sőt támogatója.

– De hát kikről van szó?

Hollókövy felsóhajtott.

– Ne vegye bizalmatlanságnak – mondta sietve Hevesi –, de tudnom kellene…

– Tulajdonképpen igaza van. Beállít önökhöz késő este egy idegen, én is ugyanígy éreznék az ön helyében. Nos, én egy erdélyi magyar nemzeti mozgalom képviseletében jöttem az anyaországba. Ennél többet egyelőre nem mondhatok.

– Azt sem árulhatja el, miért jött?

– Egyelőre nem… hiszen még magam sem tudom.

– Ez hogy lehetséges?

– Biztonsági okokból. Ha tudnám, és elfognának, esetleg kiszedhetnék belőlem. A parancsnokaim teljes bizalmát élvezem, de mindenkit meg lehet törni… vagy majdnem mindenkit. Magam sem lehetek egészen biztos önmagamban… én ezt megértem, hasonló helyzetben én is így szervezném meg a dolgokat. – Elhallgatott, Hevesi szótlanul, csodálkozva nézte. – Ön most bizonyára azt gondolja, ha magam sem tudom, miért jöttem, akkor hogyan végzem el az itteni feladatomat.

Hevesi bólintott.

– Ön gondolatolvasó.

– Korántsem – mondta a vendég egy kissé fensőbbséges mosollyal –, de ez teljesen helyénvaló gondolat. Magam is ezt kérdezném… Holnap azonban mindenre fény derül.

– Hogyan?

– Telefonon kapok utasítást a felsőbb kapcsolatomtól.

– Ide fognak telefonálni? – kérdezte riadtan Hevesi.

– Nem, dehogyis – nyugtatta Hollókövy. – A világért sem akarjuk önt veszélybe sodorni. Én hívom föl egy utcai fülkéből néhány másodperces beszélgetésre.

– Azért olyan rövidre, hogy ne tudják lehallgatni – mondta Hevesi felcsillanó szemmel. – A krimikben is így szokták.

A felesége jelent meg az ajtóban.

– Lefektettem Gyurikát, már el is aludt. – Hirtelen megtorpant a rászegeződő tekintetektől. – Zavarok talán?

– Dehogyis, nagyságos asszonyom – felelte Hollókövy, és ültében meghajolt. – Hogy is zavarhatna ön?

– Nem éhes, kedves Hollókövy úr?

Hevesi fölnevetett. – Lám, az asszonyok mennyivel gyakorlatiasabbak. Elnézést, hogy nekem nem jutott eszembe.

– Igazán nem akarok kellemetlenséget okozni…

– Nemrég vacsoráztunk, talán még nem is raktam el mindent. Jöjjön csak!

Átmentek az étkezőkonyhába, az asszony tányért vett elő.

– Mivel kínálhatom? – kérdezte.

– Ami a legjobban kéznél van, asszonyom. Nem akarok visszaélni a vendégszeretetével.

– Egy kis hideg sülttel tudok szolgálni vagy…

– Nagyon köszönöm, de csak néhány falatot.

– Van szállása éjszakára? – kérdezte az asszony, miközben kivette a húst a hűtőszekrényből.

– Tulajdonképpen nincs. De nem is fontos, mehetek szállodába.

– Szó sem lehet róla – szólt közbe Hevesi. – Szállodába menni veszélyes… már úgy értem, ki tudja, milyenek ezek a vidéki szállodák… Biztonságosabb lesz, ha nálunk marad.

3.

Másnap reggel Hevesiék hét óra körül keltek föl. Az asszony reggelit készített, amikor Hollókövy megjelent a konyhaajtóban. Hevesi egyik pizsamája volt rajta, kissé bő volt neki.

– Bocsánatot kérek, hogy így, neglizsében kell mutatkoznom – mondta zavartan –, de nem volt időm mindent bepakolni, sietősen kellett eljönnöm otthonról.

– A fürdőszobában talál köpenyt. – Az asszony nem fordult hátra. – Biztosan megfelel majd.

– Nagyságos asszonyom, önök állandóan zavarba hoznak a vendégszeretetükkel – mondta Hollókövy. – Szívem mélyéig meg vagyok hatva a hamisítatlan magyar vendégszeretet e megnyilvánulásától. Ilyen máshol nincs, ez csak a legmagyarabb szívű emberek körében tapasztalható.

A fürdőszobába ment, leakasztott egy csíkos fürdőköpenyt a fogasról.

– Hiába – sóhajtott Hevesi –, ma már csak Erdélyben vannak ilyen igazi magyar úriemberek… – Elhallgatott, mert Hollókövy megjelent az ajtóban. – Tessék, jöjjön beljebb – fordult hozzá. – Reggelizzen velünk.

– A legényke még nem ébredt föl? – kérdezte Hollóköyv.

– Még nem. – Hevesiné vajat, zöldpaprikát, szalámit tett az asztalra, azután Hollókövyhez fordult. – Tejet vagy teát kér?

– Nekem teljesen mindegy, nagyságos asszonyom. Csak amit önök fogyasztanak.

– A legényke… – Hevesi ízlelgette a szót. – Ma már csak Erdélyben beszélnek szépen magyarul. A mi beszédünket, sajnos, megrontotta a nyugati civilizáció meg a sokféle nyelvtanulás…

– Milyen tervei voltak mára? – kérdezte Hevesiné, reggelizés közben.

– Először is telefonálok. Fél kilenckor kell bejelentkeznem. – Az órájára nézett. – Bizonyosan van itt a közelben telefonfülke, remélhetőleg nem lesz éppen foglalt. Ugyanis legföljebb öt percet várnak a hívásomra, ha nem sikerült kapcsolatot teremteni, akkor csak holnap ismételhetem meg a hívást.

– De hát miért kell ennyire titkolózni? – kérdezte az asszony. – Talán… lehallgatják?

– De, Angéla! – A férje megrovóan pillantott rá. – Ez nem tartozik ránk.

Hollókövy elnézően mosolygott az asszonyra.

– A feltételezés rendkívüli éleselméjűségre utal, nagyságos asszonyom. Lehetséges, hogy lehallgatják a számot, amelyet tárcsázni fogok, lehetséges, hogy nem. Sajnos, ezt még nem tudtuk kideríteni, éppen ezért kell óvatosnak lennünk. Azért telefonálok a lehető legrövidebben, hogy nehezebb legyen azonosítani a számot.

– De ha esetleg lehallgatják, akkor miért hívja? – makacskodott az asszony.

– Nem túl veszélyes ez?

– Semmi olyasmi nem hangzik majd el, ami fölkelthetné a lehallgatók gyanakvását… már ha egyáltalán vannak lehallgatók. – Csend volt egy pillanatig, Hevesi rosszalló tekintetet vetett a feleségére a kíváncsiskodása miatt. Azután ismét Hollókövy szólalt meg: – Kérem, Hevesi úr, jöjjön velem a telefonfülkéhez. Szeretném teljesen eloszlatni az esetleges fenntartásait. – Hevesi tiltakozni akart, de leintette. – Teljesen logikus dolog, ha még mindig maradtak önben kételyek velem kapcsolatban. Bennem is lennének, ha az ön helyében volnék. Az együttműködésünk teljes bizalmat kíván. Ezt szeretném megnyerni a telefonálással.

Fél kilenc előtt néhány perccel lementek a térre. A telefonfülke üres volt, alig néhányan jártak a közelben. Hollókövy bement, Hevesi udvariasan kint akart maradni, jelezve, hogy nem szeretne tudni olyan dolgokról, amelyek nem tartoznak rá, Hollókövy azonban a karjánál fogva behúzta maga mellé.

– Jöjjön nyugodtan, vannak dolgok, amelyekről önnek is tudnia kell.

Húsz másodperccel fél kilenc előtt tárcsázni kezdett, egy kissé félrefordulva Hevesitől, aki így nem láthatta, milyen számot hív. A vonal túlsó végén valaki azonnal fölvette a kagylót, mintha várta volna a hívást.

– Az unokaöcs rendben megérkezett – mondta Hollókövy nyomatékosan. – A rokonok szívélyesen fogadták. – Egy darabig hallgatott, bólogatott majd ő szólalt meg ismét. – Értettem… igen… így lesz… – A tenyerével eltakarta a kagylót, és Hevesihez fordult. – Kérem, szóljon a kagylóba, de ne mondja a nevét, és ne lepődjön meg, akárhogy szólítják.

Hevesi átvette a kagylót, izzadt a tenyere. Egy pillanatig nem is tudott megszólalni, köhögnie kellett.

– Halló! – nyögte végül.

– Üdvözöllek, sógorkám! – mondta örvendezve egy fiatalos hang a kagylóból. – Örülök, hogy minden rendben van. Segítsd az öcsémet, ahogy tudod, mert rászorul.

– Persze, persze – suttogta Hevesi zavartan, de a készülék kattant egyet, és megszakadt a vonal. – Szétkapcsoltak? – tanácstalanul Hollókövyhez fordult, és még mindig a kagylót markolta.

– Ugyan dehogy. – Kivette a kezéből a kagylót, és visszaakasztotta. – Ő tette le – mondta mosolyogva. – Biztonsági okokból.

4.

A tér közepe táján volt egy presszó, már kiraktak elé a járdára néhány asztalt, de a reggeli órában még egyiknél sem ültek vendégek.

– El kell még mondanom valami fontosat, hogy egészen tisztán lásson – mondta Hollókövy. Leültek az egyik asztalhoz. – Erdélyben – kezdte, de előbb óvatosan körülnézett – már régebben létezik egy titkos magyar mozgalom, amelynek az a célja, hogy kiharcolja a haza elszakított részének visszatérését.

– Csak nem?! – Hevesi csak ennyit tudott kinyögni. El is sápadt egy kissé, a szívét mintha keményen összeszorította volna valami. Néhány pillanatig szótlanul bámult Hollókövyre.

– De igen – bólintott Hollókövy. – Megértem a döbbenetét, én is pont így éreztem, amikor először beavattak a titokba.

– Mondjon még valamit erről! – kérte Hevesi, azután mentegetőzve hozzátette. – Persze, csak amennyit elmondhat.

– Mozgalmunk kezdetben egy szűk körű társaság volt, ám megnyertünk befolyásos embereket, akik fontos külföldi kapcsolatokkal rendelkeznek. Így sikerült megértetnünk a világpolitika irányítóival, hogy a gyászos trianoni diktátum mélységesen igazságtalan volt, és körükben mostanra túlsúlyra jutott a vélemény, hogy korrigálni kell. Erről ma már a nyugati és a keleti világban egyetértés mutatkozik, kivéve természetesen a közvetlenül érintett környező országokat. Lezárt ügy, csak még nem időszerű a nyilvánosságra hozatala. Közismert tény, hogy Erdélyt annak idején azért szakították el tőlünk, mert Clemenceau-nak magyar menye volt, akivel megromlott a kapcsolata, és a békekonferencián ezért állt bosszút a magyarokon…

– Erről én is hallottam – vágott közbe bólogatva Hevesi, de Hollókövy nem vett tudomást a közbeszólásról, lelkesen folytatta.

– Amit egy asszony miatt elveszítettünk, bár ő biztosan nem tehetett róla, azt most a világ segít visszaadni. A vér nem válik vízzé. Mindannyian a turul fiai vagyunk, bárhová vessen minket a végzet, Németországba, Franciaországba, Amerikába vagy akár az Északi sarkra. Nagyszerű magyar urakban, akiknek a megnevezésére egyelőre nincs felhatalmazásom, nyugati politikusként is feltámadt az ősi virtus, és meggyőzték politikustársaikat az amerikaiaktól az oroszokig, a kínaiakig és a japánokig, hogy a közel évszázados magyar sérelmeket orvosolni kell. Igen, a Kelet is velünk van, hiszen mi magunk is félig keleti nép vagyunk… vagy talán egészen…

Hirtelen elhallgatott. Izzott a tekintete, szaporán kapkodta a levegőt. Hevesi lenyűgözve nézte.

Kijött hozzájuk a felszolgáló, Hollókövy sört rendelt.

– És hogy valósul meg… Erdély…? – kérdezte Hevesi elfúló lélegzettel, amint a felszolgáló hátat fordított nekik. – Csak nem erőszakkal?

– Már készen vannak a tervek.

– Háború lesz? – Hevesi arca elborult. – Ha a szomszédok összefognak ellenünk…

– Egy magyar katona egy szál szuronnyal többet ér, mint ezer oláh vagy tót – mondta Hollókövy fensőbbségesen, de meglátta Hevesi szemében a kételyt. – Háború nem lesz – folytatta gyorsan. – Talán Erdélyben szükség lesz egy kis zavargásra, de csak azért, hogy okot szolgáltasson a velünk együtt érző hatalmaknak a beavatkozásra. Megy ez háború nélkül is, volt már egyszer országgyarapítás. Ha akkor sikerült, miért ne sikerülne most, amikor még nagyobb az egyetértés ebben az ügyben külföldön. Gondoljon csak Koszovóra! Ha a nemzetközi összefogás ott eredményes volt, sikerülni fog Erdély esetében is!

Hevesi szótlanul bólogatott. Nem tudott megszólalni a szívét elárasztó örömtől. Egy dal jutott eszébe, legszívesebben azonnal elénekelte volna: Édes Erdély, itt vagyunk… Azután rögtön egy másik: Átmentem a Királyhágón, / elveszett a huszárcsákóm, / én Istenem fogadom, hogy / megkeresem, megtalálom.

Hollókövy elégedetten nézte egy darabig, nem akarta megzavarni az örömét. Csak akkor szólalt meg, amikor látta, hogy Hevesi kezd megnyugodni.

– Ennek a nagyszerű történelmi fordulatnak azonban ára van – kezdte. – A mozgalomnak, elárulom a nevét, ha megesküszik, hogy egyelőre titokban tartja, anyagi támogatásra is szüksége van, hogy megőrizze, sőt növelje az akcióképességét.

Hevesi lelkesen bólogatott. – Természetesen számíthat a titoktartásomra, Hollókövy úr.

– Nos, az Erdélyi Magyar Nemzeti Ellenállási Mozgalom, az EMNEM kap ugyan külföldről segítséget, de számít anyaországbeli honfitársaink támogatására is. Elsősorban nem is a pénz a legfontosabb, hanem az áldozatkészség kinyilvánítása. Hogy a magyar nemzet, megtépázva a történelem viharaitól, annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, végre összefog, és hajlandó áldozatokra a szent cél érdekében.

– Biztos vagyok benne, hogy minden igazi magyar ember pénztárcája kinyílik, ha megtudja, hogy milyen szent célra kell a pénz. Én például máris…

Hollókövy egy kézmozdulattal félbeszakította.

– Meg vagyok hatva, az áldozatkészségétől, Hevesi úr, de ne folytassa. Ön nagyobb szolgálatot tesz az ügynek, mintha adományozna, mondjuk, százezer forintot közös ügyünk sikeréhez. Öntől azt kérem, hogy beszéljen néhány megbízható ismerősével, barátjával. Olyan jómódú, igaz magyar embereket keressen meg, akiknek egy bizonyos összeg felajánlása nem okoz gondot. Senkitől sem várunk a lehetőségeinél nagyobb áldozatot. Egyúttal fölhívom a figyelmét, hogy ha beszél rólam, a mozgalmi nevemen említsen, nevezzen egyszerűen Láng úrnak. Önnek elárultam az igazi nevemet, de nem tudhatjuk, hogy mi lakik a többiekben. Talán lesz, aki elzárkózik a segítségtől. A biztonság a legfontosabb.

– Kérem, Hollókövy úr! – mondta Hevesi panaszosan. – Én ugyan nem vagyok gazdag ember, de itt nyomban felajánlok százezer forintot… és nagyon megsértene, ha nem fogadná el!

Hollókövy széttárta a karját. – A világért sem akarom megsérteni.

– És hogy gondolja a találkozót? – kérdezte Hevesi. – Összejönnénk valahol?

– Talán az önök lakása volna erre a legalkalmasabb. Nyilvános helyen veszélyes ilyen dolgokról beszélni. Röviden tájékoztassa a barátait, hogy miről van szó, így elkerüljük, hogy olyanok is eljöjjenek, akik nem akarnak majd adakozni, esetleg méltatlan vitát kezdeményeznének… a szent cél méltósága nem engedi… de hiszen érti, ugye? Az idő azonban sürget. Estére össze tudná gyűjteni azokat, akikre számítani lehet?

Hevesi elgondolkozott.

– Az idő valóban rövid, de három-négy jó magyar embert talán össze tudok hívni.

5.

Azonnal telefonálni kezdett, majd személyesen is beszélt néhány ismerősével. Hollókövy közben szintén telefonálgatott, azután délig sétált a városban. Együtt ebédeltek Hevesiéknél, délután pedig azt mondta, hogy még el kell intéznie valamit, és elbúcsúzott, csak sötétedéskor tért vissza. Hevesi hívta, hogy menjen vele, segítsen rábeszélni az ismerőseit, hogy vegyenek részt a találkozón, de elhárította a kérést.

– Csak a teljesen megbízható emberekkel találkozhatok – mondta –, olyanokkal, akik már eldöntötték, hogy segítenek nekünk, ezért hajlandók részt venni a találkozón. Nem azért mondom ezt, mintha félnék bármitől, én erre tettem föl az életemet, és számot vetettem vele, hogyha úgy hozza a sors, fel is kell áldoznom a haza oltárán, de az ügy érdeke megkívánja a tökéletes biztonságot.

– Talán nem is otthon kellene találkoznunk – vetette közbe Hevesi. – Menjünk ki a hétvégi házunkba, ott biztonságosabb. A szomszédok mind messzebb laknak, és ilyenkor még nem is maradnak kint éjszakára.

Ezt Hollókövy jó ötletnek tartotta, ezért amikor Hevesi három ismerőse megérkezett, kimentek a hétvégi házba, amely egy holtág mellett, távol az úttól, nagy kert közepén állt. A három ember között volt a Turul Autójavító tulajdonosa, egy kereskedő és egy faipari vállalkozó, aki főleg Erdélyből importált fát dolgozott föl az üzemében. A kocsival nem közvetlenül a kapu előtt álltak meg, hanem egy kissé távolabb, két utcai lámpa között. A környéken alig volt közvilágítás, a lámpaoszlopok távol álltak egymástól, kettő között szinte teljesen sötétben maradt az utca, ám az utolsó kétszáz métert így is lekapcsolt fényszóróval tették meg.

Hűvös volt az este, a házban pedig régóta nem fűtöttek. Hevesi bekapcsolt egy olajradiátort, amely néhány perc alatt kellemesen bemelegítette a szobát. Lekerültek a vendégekről a kabátok, és mind az öten elhelyezkedtek a nagy asztal körül. A függönyöket gondosan összehúzták, egyetlen fénysugár sem szökhetett ki az ablakon. Hevesi bort hozott.

– Uraim! – kezdte ünnepélyesen Hollókövy. – Láng vagyok, de – tette hozzá cinkosan mosolyogva – önök bizonyára sejtik, hogy nem ez az igazi nevem, azt egyelőre nem árulhatom el. De megígérem – tette hozzá gyorsan –, hogy önök lesznek az elsők, akik megismerik, ha a helyzet lehetővé teszi. – Végignézett a többieken, akik tágra nyitott szemmel hallgatták, a faipari vállalkozónak még a szája is nyitva maradt egy kissé. – Úgy tudom – folytatta a pillanatnyi szünet után –, hogy Hevesi úr a legfontosabbakat már elmondta önöknek, ezért nem bocsátkozom ismétlésekbe. Ha azonban valakinek kérdése van, szívesen válaszolok rá, föltéve, hogy biztonsági okokból az lehetséges. Önök a nemzeti ügynek elkötelezett jó magyar hazafiak, de értsék meg, kérem, hogy vannak dolgok, amelyekről egyelőre még ebben a körben sem beszélhetek.

– Azt mondja meg nekem Láng úr, vagy hogy hívják – kezdte egy kissé zavartan az autójavító tulajdonosa –, hogy miért kell ennyire titkolóznunk. Magyarországon biztonságban vagyunk, itt senki sem fog bántani minket, mert Erdélyt…

Hollókövy hirtelen félbeszakította. – A kérdés jogos. Eddig nem akartam erről beszélni, mert talán elriasztottam volna egyeseket. Nem a magyar hatóságoktól kell tartani, de lehetnek, sőt bizonyára vannak is itt ügynökök azokból az államokból, amelyeket hátrányosan érintene a mi terveink megvalósítása. És ezek az ügynökök mindenre képesek. Ezért kell a legnagyobb titokban működnünk.

Néma csend fogadta a szavait, a faipari vállalkozó a vállai közé húzta a fejét, mások aggodalmasan az ablak felé sandítottak, mintha hallgatózó ügynököket sejtenének mögötte.

Hollókövy tört meg a csendet. – Megfelelő titoktartás mellett azonban semmitől sem kell tartaniuk, az ügynökök nem bukkanhatnak a nyomunkra. A jelenlevők pedig tökéletesen megbízhatnak egymásban, és én is megbízom önökben. Mind jó magyar emberek vagyunk, hát kiben bízhatnánk meg, ha még egymásban sem?…

– Ezt megértjük – szólalt meg hirtelen a kereskedő, egy kövérkés középkorú férfi –, de bennem mégis motoszkál egy kérdés. – Hollókövy szótlanul intett neki, hogy folytassa. – Arról gondolkoztam, hogyha Erdély megint magyar lesz, mit kezdünk azzal a több millió románnal, aki átkerül vele együtt.

– A kérdés jogos – mondta Hollókövy –, sőt nagyon fontos. Erre már most gondolnunk kell. De – tette hozzá, és fölemelte a mutatóujját –, természetesen vannak terveink a megoldására. Először is, tudjuk, hogy azok között, akik ma Erdélyben románnak vallják magukat, egy csomó magyar is van, akik rákényszerültek erre.

– Fúj! – morogta a faipari vállalkozó. – Árulók!

– Nem szabad elhamarkodottan ítélni – felelte Hollókövy. – Vannak, akiket kényszerítettek erre, vagy csak boldogulni akartak, és nem volt rá más mód. – A faipari vállalkozó elégedetlenül csóválta a fejét. – Gondolja csak meg, hogy itt és odaát is hány derék, nemzeti érzésű keresztény magyar ember lépett be a kommunista pártba, sőt vállalt tisztséget, csak azért, mert jobb életet akart magának és a családjának. Igen, ez valóban hiba, sőt talán bűn volt, de jóvá lehet tenni megfelelő magyarságteljesítménnyel. – Ismét elhallgatott egy pillanatra, végignézett a többieken. Senki sem szólt, ezért más hangon folytatta. – Térjünk vissza az eredeti kérdésre! Tehát több millió román azonnal magyarnak fogja vallani magát, ha Erdély visszatér. Lesznek azután, akik sürgősen elinalnak Romániába, mert vaj van a fejükön. Akik pedig maradnak, azokat elmagyarosítjuk. A magyar kultúrfölény megteszi a magáét. A legtöbben könyörögni fognak, hogy a nemes és büszke magyar nemzet nagylelkűen befogadja őket. Ám ha nincs több kérdés, térjünk át találkozónk tulajdonképpeni céljára. Ez pedig az EMNEM anyagi támogatása.

– Aztán mire megy majd az a pénz? – kérdezte a kereskedő. – Ha muszáj, én adok, de szeretem tudni, hogy mire.

Hevesi elégedetlenül megcsóválta a fejét, és látszott, hogy szólni akar, de Hollókövy megelőzte.

– A kérdés jogos – mondta. – Annyit elárulhatok, hogy a pénzt egyelőre még titkos szervezetünk, az EMNEM kiadásaira fordítjuk. Bár ott mindenki önzetlenül, anyagi ellenszolgáltatás nélkül végzi a munkáját, ahogy azt magyar emberektől megszokhattuk, ha közös nagy nemzeti ügyeinkről van szó, de vannak dologi kiadások, amelyeket most inkább nem részleteznék. Végül pedig a legfontosabb. Ezt pedig nem említettem, mert fontos volt, hogy önzetlen, derék magyar emberek gyűljenek itt össze, akik egy nagy és nemes cél érdekében önzetlenül is adakoznának, de a felajánlott pénz tulajdonképpen hosszú távú kölcsön inkább, mint adomány.

A faipari vállalkozó tért először magához a meglepetésből. – Ezt hogy értsem? Hogyhogy kölcsön?

– Felhatalmazásom van rá, hogy a fölajánlott összegekről névre szóló elismervényt adjak. Vagyis ha a nagy, szent cél megvalósul, az anyaország és Erdély újra egyesül, és Magyarország Európa élenjáró, gazdag állama lesz, amelyet mindenki irigyel majd, és az osztrákok meg a németek, nem is beszélve a svájciakról és a franciákról, ide szeretnének bevándorolni…

– A franciák nem kellenek! – mordult közbe a kereskedő. – Ők csinálták Trianont!

– Mások se kellenek! – kiáltotta a faipari vállalkozó. – Mi nem megyünk sehova, ide se jöjjön senki!

– De, uraim! – Hollókövy fölemelte a kezét. – Ne vesszünk el a részletekben! Tehát ott hagytam abba, hogy elismervényt írok a nekem átadott összegekről. Ezzel az elismervénnyel önök jelentős nyereségre tehetnek szert. Amikor ugyanis megtörténik az egyesülés, a magyar állam kamatostul visszaadja az összeget. Ez természetesen nem holnap lesz, említettem, hogy hosszú távú befektetésről van szó.

– Mekkora kamatra lehet számítani? – kérdezte izgatottan a Turul Autójavító tulajdonosa. Azután, nehogy mohónak tartsák, egy kissé nyugodtabban hozzátette: – No, nem azért… adnék én kamat nélkül is…

– Erre most pontos válasszal nem tudok szolgálni – felelte Hollókövy –, ez az akkori gazdasági helyzettől, a fellendülés mértékétől függ. Ne vegyék ezt kötelező ígéretnek, de olyan ötven és kétszáz százalék közötti kamatról lehet szó.

– Évente? – szólt közbe ismét a Turul tulajdonosa.

– Ha az egyesülés egy éven belül meglesz, akkor évente – bólintott Hollókövy. – Ha csak később, mondjuk két-három év múlva, akkor annyi időre jár ez a kamat. – Elővett néhány papírlapot a táskájából. – Íme, az elismervények – mondta, és meglobogtatta a lapokat. – Minden meglesz, ami szükséges: név, születési hely, idő, anyja neve. A lakhely nincs rajta, részben biztonsági okokból, részben pedig azért, mert időközben elköltözhetnek, és ez csak nehezítené majd a kifizetéskor az azonosítást. Tehát rajta van, hogy XY-tól átvettem ennyi és ennyi forintot az EMNEM céljaira. Az összeg kamatostól történő visszafizetésére, a célok elérése után az akkori magyar kormány kötelezettséget vállal. Lesz pecsét és aláírás is, minden szabályos. Az elismervényeket gondosan őrizzék meg, de kérem, hogy egyelőre tartsák szigorúan titokban, senkinek sem szabad tudnia, hogy léteznek, még párttársaiknak se említsék. Ez nem fölösleges bizalmatlanság, egy pártban sokféle ember összejöhet, sohasem lehet tudni… A titoktartás az EMNEM érdeke, és az önöké is. Csak akkor vegyék elő, ha megtörtént Magyarország és Erdély egyesülése.

Hollókövy több mint félmillió forintról állított ki elismervényt. A faipari vállalkozó szeretett volna még adni, de nem volt nála több pénz. Hollókövy megígérte, hogy egy-két hét múlva talán visszajön, és akkor elfogad újabb adományokat, de másnap kora reggel el kell utaznia, erre szigorú utasítása van.

6.

Két nappal később egy dunántúli város művelődési házában éppen véget ért az esti kóruspróba. Az énekesek szétszéledtek, a karnagy még váltott néhány szót az igazgatóval, azután ő is elbúcsúzott. Az igazgató fölvette a kabátját, hóna alá csapta a táskáját, és a kulcsait zörgetve indulni készült. Már az előcsarnokban járt, amikor egy vékony, magas, csontos arcú fiatalember lépett be az ajtón. Kissé gyűrött drapp ballonkabát volt rajta, barna, hullámos haja a homlokába hullott.

– Üdvözlöm, uram! – mondta katonás hangon. – Hátszeghy Előd Lehel vagyok, most érkeztem Erdélyből. Azért jöttem önhöz, mert bizonyára ismeri a Magyar Nemzeti Konzervatív Párt helyi elnökét…