Punta de Arenas-i háztetők, 1966
Az öngyilkos robot
Mi történt, mi van veled? – kérdezte az asszony hazatérő férjétől, aki lógó orral álldogált az előszobában, és mint egy lassított film szereplője, olyan mozdulattal akasztotta fel a kabátját a fogasra.
– Mondd már, mi baj van? – faggatózott a nő.
– Öngyilkos lett a kétfejű robot.
– Az a szuperokos? Aki tizenhét műveletet képes megcsinálni egymás után, méghozzá hajszálpontosan…
– Az.
– Két feje van, tehát duplán okos. Miért lesz egy ilyen öngyilkos?
A férfi értetlenségét kifejezendő, széttárta a két karját és a fejét ingatta.
– Na de, hogy lehet egyáltalán öngyilkos egy robot? – értetlenkedett az asz-szony. – Hogyan csinálta?
– Az egyik fejével kiment a mínusz végtelenbe.
Persze, persze, dünnyögte magában az asszony. A két koordináta: a plusz meg a mínusz, ahol a két fejével mozoghat.
– És mi lett a másik fejével?
– Az a helyén maradt.
– Nnna, akkor talán mégsem olyan nagy a baj.
– De igen! – emelte fel a hangját a férfi. – Leállt a gyártás. És persze rögtön hozzám futottak. Felelősségre vontak.
– Miért? Azért, mert te tervezted? De hisz jól működött már hónapok óta.
– Amikor minden megy a maga útján, akkor nem kellesz, akkor nem számítasz, kutyába se vesznek. De ha nem úgy mennek a dolgok…
– Na, akkor most mondd el, szerinted mi volt a baj. Vagy még nem tudjátok? Te tudod biztosan… Csak kiderítettél valamit, nem úgy ismerlek én, hogy ezt ennyiben hagyod.
– Nem hát. Elbeszélgettem a nővel, aki a szalag mellett van. Bevallotta, hogy belepiszkált.
– Belepiszkált? De miért? Hogyan?
– Azt mondta, hogy unta már, hogy mindig ugyanaz van, hogy neki a dologba nincs beleszólása. Ezért az egyik fejét egy kicsit megigazította.
– Na, és felelősségre vonták?
– Á, a vezetés nem is tudja. Az fel sem vetődött bennük, hogy ez nem a tervezés hibája. De a nő nekem bevallotta, azt is mondhatnám, a szememre hányta, hogy ez a munka, ez az automatika, hogy neki csak figyelnie kell, és semmit sem csinálhat, az őrületbe kergeti, és már sokszor kívánta nekem, hogy legalább egyszer, egy napig én álljak oda.
A feleség elgondolkozott. – Gyere vacsorázni – mondta. – Az egyik kedven-cedet főztem. Töltött paprika van.
A férfi megvidámodva ült az asztalhoz. Mozdulatai élénkek, szinte már természetesek voltak.
A nőnek nem volt kedve az evéshez, fogyókúrájára hivatkozva nem ült le enni. Felváltva próbált a férje fejével és az ismeretlen nő eszével gondolkodni. Műszaki zseninek tartott férjét ő is csodálta, hiszen több szabadalomnak, sikeres konstrukciónak volt a megalkotója. És ez a konyhára is szépen hozott. De szó ami szó, a felfogását azért néha különösnek, mulatságosnak találta. Például egyszer azt mondta neki: „Jobb lenne, ha a lábaid helyett kerekeid volnának.” „Igen, és miért?” – kérdezte ő akkor. „Gyorsabban haladhatnál, ha meg nem lenne kedved önerőből gurulni, én magam után húználak.” A nőnek eszébe jutottak közös sétáik, bevásárló útjaik, amikor hosszú lábú férje mindig lehagyta. Így végül belátta, hogy igaza van. Megtetszett neki a gondolat, kár, hogy nem oldható meg. Gyakran fájt a lába. A kerekei biztosan nem fájnának.
A férje egyébként is kritikusan vélekedett a női nemről. „Kezük gyenge – nyilatkozott egyszer egy nagyobb társaságban –, lábuk csámpás (alighanem itt is a felesége példája lebeghetett a szeme előtt, az esős időben összefröcskölt harisnyájával). Műszaki érzékük nincs – kivéve a kivételeket –, 25°-on fáznak, 26°-nál melegük van… Ki az isten tudja őket huszonöt és fél fokon tartani?” – Érdeklődve körülnézett. A hallgatóság nevetve tapsolt.
A sikeren felbuzdulva még megtoldotta fejtegetését az emberi testről alko-tott műszaki véleményével is. Miszerint az emberi test mint konstrukció, nem sikerült valami jól, mert túlságosan bonyolult szerkezet, ezért szervizelése megoldhatatlan.
Néhányan ezen is mosolyogtak, de a taps elmaradt.
– Mi lesz most? – kérdezte a jelenbe visszazökkent feleség.
– Mi lenne? A robotnak tulajdonképpen nincs hibája, én visszaigazítottam a fejet, amikor a főnökség elment, és a nőnek megígértem, hogy majd én kérek egy másik beosztást a számára, ami nem lesz ilyen unalmas. Ami majd jobban leköti, amin izgulhat.
– Jól van, na – nyugtatta meg a felesége. – Ami téged illet, te jól oldottad meg a dolgokat, de hát nem vagyunk egyformák, ami az egyiknek biztonságos, az a másiknak unalmas.
A férfi hálásan nézett feleségére, nemcsak a vigasztaló szavak derítették jobb kedvre, hanem az ízlése szerint elkészített, mindig egyformán finom töltött paprika is.
– Hát, ilyen az élet – állapította meg felvidulva, nyújtózott egyet, és még az ujjait is megropogtatta. – Ez az életünk, tudomásul kell vennünk, hogy ilyen emberek is vannak. Te megcsinálod jól, mások meg belepiszkálnak.
A felesége is mosolygott. A mosogatónál állt, és mivel utálta a mosogatógépet, a leghagyományosabb mosogatást folytatta.
Koporsó alakú, zömített tömítőgyűrű
A koporsó alakú, zömített tömítőgyűrű fontos alkatrésze bizonyos elektromo-toroknak. Ha nem így lenne, biztosan nem beszélnének ennyit róla. Már több mint egy órája erről folyik a társalgás, illetve a két házaspár férfitagjai erről szónokolnak egyre lelkesebben. Egykori kollégák persze, két mérnök, az egyik mérnökebb, a másik közgazdászabb. De lelkesedésük egyformán határtalan, kimeríthetetlen ez a téma.
A két asszony unatkozik, bár az egyik, a fogorvosnő belekérdez néha. A háziasszony, az irodalom tanárnő, egy-két közbekotyogással igyekszik szóba hozni más dolgokat is. Fejében ott sorakoznak a nemrégiben olvasott könyvek, ezekről szívesen beszélgetne, mert mindegyikben van megbeszélendő téma. De közbevetéseire csak egy-egy meghökkent pillantás a válasz, vagy a labdát lecsapó visszataszító reagálás: „Nem hallottam róla. „ „Nem ismerem.”
– Menjünk ki a kertbe – javasolja a háziasszony az orvosnőnek.
Az orvosnő boldogan áll fel. Ez már neki is sok volt. Bár neki is vannak gépei, sokféle műszere van. Örül, hogy a szabad levegőn lehet. Különben is, már rég nem látta ezt a szép kertet. A kert hegyoldalban fekszik, kinyílik előtte a táj, az egész Velencei-tavat látni lehet innen a nagyon is beépült túlsó parttal meg a nádszigetekkel.
– Menjünk a málnás felé – terelgeti a háziasszony a vendéget. – Arra kényel-mesebb.
A vendég boldog mosollyal nyugtázza ezt, mert igazi élvezet bokorról esze-getni a málnát, a piacon vettet meg kell mosni, de a víz nem tesz jót ennek a gyümölcsnek.
Mire odaértek, a háziasszony panaszkodni kezdett. „Ezt nézd meg, kipusztult az egész. Ezek a szörnyű aszályos évek. Talán locsolni kellett volna, de a vízárak itt vidéken magasabbak, mint Pesten. Meg nem is vagyunk itt mindennap, csak hétvégeken.”
Málnaevés tehát nem lesz. A meggyfák moníliásak, az almafán megjelent az almamoly, a körtefán meg a körtebolha. A ribizlibokroknak: annyi. Egy sem életképes.
– Azért majd eszünk egy kis gyümölcsöt is. Vettem néhány doboz spanyol epret – mentegetőzött a háziasszony. De csak a témaváltás mutatkozott megmentőnek: „Gyerekek?”
– Jól vannak, köszönöm. Andorka a jövő héten Bogotába utazik, onnan meg Kaliforniába egy-két évre.
– Hűha! Ez igen. Jól tette, hogy közgazdásznak tanult a gyerek. Biztosan az apja is ösztönözte ebben. De azért, gondolom, majd haza-hazajön közben, hogy meglátogasson benneteket.
– Majd inkább mi látogatjuk meg. De Bogotában nem.
– És a menyasszony?
– Nincs menyasszony.
– Egyáltalán? – A kérdező egy kicsit elgondolkozott, mert a mama a kérdést bólintással erősítette meg. Andorka most huszonkilenc éves, ügyes, okos, törekvő gyerek. Bár egy kicsit sok a százhúsz kilója a száznyolcvan centijéhez.
– És a kislány?
– Ő nagyon jó mama, bár sok dolgot adnak neki az ikrek. Nagy kérdés, hogy visszamehet-e dolgozni tőlük, de az is, hogy egyáltalán visszafogadják-e.
– Hát, nem könnyű fiatalnak lenni.
– Miért, öregnek könnyebb? – kérdezi az orvosnő, de bocsánatkérően rögtön hozzáteszi: – Az öreget nem úgy értettem.
– Ugyan már. Időskori nyugdíjas vagyok, nincs mit tagadni rajta. Elértem, betöltöttem. Azért még csinálgatok valamit, rendhagyó irodalomórát, író-olvasó találkozót szervezek, persze ingyen.
Ahogy ott sétálgattak a kertben, még a szomszédok is szóba jöttek, mert nem mutatkozott a hajdani élénk élet a kerítések mögött. Egyetlen alak, se férfi, se nő nem volt a szomszédos telkeken. A háziasszony sorolni kezdte: „Az idős pap, itt hagyva szépen gondozott szőlőjét, öregek otthonába ment, amott, kettővel feljebb a házaspár férfitagja meghalt, az asszony meg nem vállalta egyedül a házat, a kertet. Amarra, lejjebb, szintén ez a helyzet. Ez meg itt mögöttünk, bár ez egy fiatalabb pár volt, nagyon szerencsétlen lett. A férfi rákos, a húszéves fiuk meg megbénult egy motorbaleset következtében…”
– Egyébként itt házat, telket eladni nem lehet. Akinek pénze van, inkább utazgat, vagy külföldön veszi meg, ami neki kell. A majdani örökösök csak a pénzt fogadják el, számítanak is rá, de még látogatóba se jönnek ide.
Egy kicsit leültek a hintaágyra. Régen hintázgattak már így. Nézték a tájat meg a madarakat. De mintha belőlük is kevesebb lenne. A vendég nagyon várta, hogy a kis rozsdafarkúak megjelenjenek, mert tetszett neki az aprócska madár farokbillegetése. Milyen jól szórakoztak ezen! Még kicsik voltak a gyerekek, utánozni próbálták a madarakat, a kislány csicsergett, Andorka meg mintha szárnyai és hosszú faroktollai lettek volna, csapkodott és billegett.
A háziasszony felállt. „Nem tudom, mi van velük, már tavaly sem láttam egyet sem.” Mentségül ismét témaváltás következett. „Jaj, ne haragudj, hogy ilyen sokáig kint voltunk, még meg sem kínáltalak benneteket. Pedig készültem én. Összeállítottam egy hidegtálat, bent van a frizsiderben.”
Bementek a házba. A férfiak igen vígan voltak. Sörözgettek, édes és sós süte-ményeket rágcsáltak hozzá. Az alaptéma nem változott, de a fontos alkatrész tör-ténetét sok személyes emlék és egy-két régi kolléga aranyköpése is kiegészítette.
– Te tudtad – kiáltott fel a két férfi közül az idősebb, a mérnökebb –, hogy neki (mármint annak a bizonyos tömítőgyűrűnek) van egy sliccelt változata is? Hát az zseniális, az mindenre jó, öregem!
Vígan falatoztak a középre állított hidegtálból. És ittak is az imént elhangzott örömhírre. Mert ezek az igazán nagy dolgok, amiért élni érdemes.
Punta de Arenas-i háztetők, 1966
Digitális robotemberek rászoktak a sósavra, jelentette a napló,
és sósavfüggőként folyamatosan önpusztítják magukat.
Munkaidő után elindulnak a savraktár felé és rárákattannak
a sósav-slagra, csapra vernek
naponként olykor tíz, tizenkét hordót is. A Calgon sem segít,
mondja a riporter, aki kommentálja a klip kockáit.
Talán el se hinnénk e lehetetlenséget, ha nem írna róla
az Internetes Pneuma Hagion. A robotgépek autókat
szerelnek össze és egész nap szomjasak. A beszélő
lemezük összerak olyan mondatokat, hogy: porzik
a vesém, főnök! A befektetők a programozóra gyanakodnak,
aki alkoholistaként vált munkanélkülivé, majd lett hívő,
megtérése után óriási fejlődésen keresztül a Szent Szellem
kente fel evangelizációs munkára, majd elvégezte
a programozó matematikus szakot és jeles kutató lett.
A savfüggésen túl a robot férfiak, mert nemi identitást is
táplált beléjük a zseniális elme, bibliai részeket
darálnak memoriter, erre alapozva javították meg őket.
Visszahívták a feltalálót és kényszerítették, mondassa el a robotokkal
a megtérő imát. A gépek befogadták a szívükbe a Messiást
és leszoktak a sav fogyasztásáról. Ahogy ők aposztrofálták
a munka napló följegyzése alapján. Munkamoráljuk javult,
a teljesítményük megkétszereződött. Kérdés, hogyan konstituálódhat
a lelkük, ami üdvösséget kap? A Bibliából tudjuk, hogy a
mennyei Jeruzsálem tele lesz emberekkel, de kedves állatokkal is.
A robotgépeket viszont nem említik a szent iratok.
Santiagói rikkancs, 1958
Csodás zsákmány Castróban, Chiloe, 1966
Végül is nem tisztáztuk Zsuzsával, az özveggyel, hogy a barátok vagy a tanítványok nevében búcsúztassam-e Gézát?
Ám ebben az esetben ezt nem is fontos tisztázni. Gézánál ugyanis a legnagyobb természetességgel eshetett egybe a két dolog. Volt olyan nap, hogy délelőtt reszkető inakkal kollokváltam nála Vergá ból, délután pedig együtt támasztottuk a pultot egy Molnár utcai borozóban, ahol a Fradi bajnoki esélyeiről éppúgy szó esett, mint Dante endecasillabóiról. Én húszéves voltam, ő harmincegy 1957-ben. Neki köszönhettem, az olasz tanszék fiatal adjunktusának, hogy egyáltalán bölcsészhallgatónak mondhattam magam, nem egészen egy évvel azután, hogy néhány napig a monori járási Forradalmi Ifjúsági Bizottság választott elnöke voltam. Ötvenhat decemberében megpróbáltam az egyetemről kidisszidáltak valamelyikének a helyére suba alatt bekerülni. Előtte hiába próbálkoztam kétszer is, osztályidegen voltam, ikszes származású, nem volt esélyem, hiába szerepeltem jól a felvételi vizsgákon. Nos, ötvenhat decemberében egy ütemmel lemaradtam, már beteltek a megürült helyek, amikor rejtekhelyemről előkerültem. Herczeg Gyula tanár úr elintézte, hogy vendéghallgatóként bejárhassak az olasz tanszék óráira, Géza óráira is. A mindig nyugodt, sodrából szinte kihozhatatlan adjunktus iránt már az első perctől bizalommal voltam, neki mutattam meg első Pascoli-fordításaimat, az Arano, a La cavalla storna, a Festa lontana általam magyarított változatait. Elismerően bólintott, és meghívott a már említett borozóba. Ott és a Veres Pálné utcai üzemegységben aztán szinte naponta támasztottuk a pultot. Barátjává fogadott, vendéghallgatóként. Lénye, személyisége a talponállókban is tiszteletet parancsolt, a leghátsóbb gondolataimban sem fordult meg, hogy én ezzel a barátsággal akár csak egyetlen percre is visszaéljek. De az első perctől rokon léleknek éreztem őt.
Nyolcvanéves korában két diákja interjút készített vele, amelyben gyermekévei színhelyéről, a pestlőrinci állami lakótelepről szólva ilyesmit mondott: „Volt hangulata annak a lakótelepnek, mert fák nőttek ott, voltak akácosok, kis poros térségek, úgyhogy ez jellemezte nyarainkat: egy kis porszag akácillattal vegyülve.” Nekem ettől egy régi versem ugrott be, amely így kezdődik: „ Ó, csenevész akác, amelynek átfehérlik / virága múltamon, te vitted volna égig / tekintetem, mikor a porfelhőn alig / emelkedtek fölül göcsörtös gallyaid? ” Nos, ez a közös, poros-akácos atavisztikus élmény is szerepet játszott abban, hogy hamar barátok lettünk.
Ötvenhét júliusában aztán ő felvételiztetett, formális volt az egész, hiszen a vendéghallgatás hónapjai alatt pontosan felmérte, hogy mit tudok, mit érek – és mire lehetek képes. Ám ez nem lett volna elég: a monori pártkorifeusok mindent elkövettek, hogy megakadályozzák egy „ellenforradalmár” egyetemi felvételét, Gézának a legfelsőbb fórumokon kellett küzdenie értem.
Végül hivatalosan is bölcsészhallgató lettem. Naponta ültem Géza óráin délelőttönként a tanszéken, délután pedig „magánúton” magyarázta nekem a világot. És az ő csöndes szavainak a hatására én, a „horthysta főjegyző” fia, a hőbörgő ellenforradalmár, aki nem sokkal előbb még kálvinista kántor is voltam, szép lassan átóvakodtam a politikai küzdőtér baloldali térfelére, ahol ma is fellelhető vagyok. Mert Gézának sikerült megértetnie velem, hogy a történelmi igazságokat a tisztességes ember nem sérelmei fénytörésében vizsgálja, hanem az eszével és a lelkiismeretével. Mondhatnám úgy is: világnézetemet, amely ma is iránytűm, Sallay Gézának köszönhetem. Éppen ezért nekem ő szent ember marad mindörökké. Mondják, hogy kicsit ráérős és feledékeny volt, mérhetetlen műveltségét és bölcsességét papírra vetni általában vonakodott. Egyszer egy akadémiai előadást állítólag úgy tartott meg „séróból”, hogy közben üres lapokat hajtogatott, felolvasást színlelve, nehogy azt hihesse bárki is, hogy nem készült fel kellő alapossággal. A szakdolgozatomhoz már elsőéves koromban ígért egy Flamini-könyvet, amit máig nem kaptam meg tőle. Mindegy. A fontos az volt, hogy emberségből is példát tudott adni nekünk, a tanítványainak, nem csupán ismeretanyagunkat növelte.
Az utóbbi években gyakran voltunk náluk Majtényi Zoltánékkal. Ettük a pappardellát, ittuk a chiantit. Most, augusztus 8-án is hivatalosak voltunk a Bakáts tér 8-ba. De erre a látogatásra már nem kerülhetett sor. Pedig munkamegbeszélés is lett volna, hisz egy testes Pascoli-kötet kiadását terveztük hárman. Abból sem lesz már semmi. De Géza nem semmisült meg a halálával. Bennünk él tovább, a tanítványaiban. Hadd búcsúzzam tőle egy Pascoli-verssel, amelyet az ő „rendelésére” fordítottam le nemrég.
* Elhangzott 2012. szeptember 19-én, Sallay Géza temetésén [vissza]
Tengelice dalol, már alkonyat van,
barátokon s a jövendőn merengek,
a jegenyék, míg járok egymagamban,
a végtelen homály felé sietnek.
Barátaim, elgondolom vidáman
– s ez édesíti sok futó napom –,
hogy a mind jobban mélyülő homályban
magamat boldognak álmodhatom.
Dalolj, kis tengelic, kísérjen ének
örökös útamon, mely hív sötéten,
derítsd fel ezt a sápadt, bús vidéket,
a lelkem is vigaszra lel zenédben,
hozz vissza elnémult melódiákat,
hálás szivembe mind-mind visszaszálljon,
fakult emlékeim ha újra fájnak:
vigasztalan már nem lehet halálom.
Egy (nyelviskolai) tanár feljegyzései
Véletlenségből kerültem a tanári pályára. Sohasem dédelgettem ilyen ambíciókat, sőt, kifejezetten utáltam a tanárokat. Rossz diák voltam, tanulási és magaviseleti problémákkal küszködtem. Elmentem felvételizni az ELTE Tanárképző Főiskola angol–magyar szakára (az összes többi megjelölt helyen egyszerűen nem jelentem meg a felvételi vizsgán), és roppantul megdöbbentem, amikor felvettek. Eleinte át akartam jelentkezni a bölcsészkarra, de aztán mégse tettem. Nem bántam meg. Azóta mögöttem van nyolc, nyelviskolában végigtanított év. A tanítványaimmal mindig jó a kapcsolatom, az órák jó hangulatban telnek, sokan visszajárnak hozzám, és eddigi tizenhét, nyelvvizsgára felkészített tanítványomból csak kettőnek nem sikerült a közép, illetve felsőfokúja elsőre, ők a második próbálkozásnál tettek sikeres vizsgát. Ennek ellenére nem mondhatom, hogy szakmám szerelmese volnék, sőt, azt sem állíthatom, hogy maximális szellemi kielégülést nyújtana a tanítás, azonban rengeteg sokkal rosszabb munkát tudnék kapásból felsorolni – és végtére is, nagyon sok pozitív hozadéka van. Feltéve, ha okosan csinálja az ember. Hogy mit értek ezen? Semmiképpen sem a maximális szakmai felkészültséget, mivel azt alapvető követelménynek tartom, ahogyan azt is, hogy a tanárember szeressen és tudjon kommunikálni mindenkivel. Ezek hiányában senki ne fog-jon ebbe a hivatásba. Sokszor eszembe jutnak azonban a főiskolai pedagógia és metodika órákon tanultak és mindig halvány mosoly ül ki borostás ábrázatomra: ezekből a szép tudományokból mily kevés használható fel a gyakorlatban… Arra kellett rájönnöm, hogy pár, egészen „technikainak” minősíthető metodikai fogást leszámítva, úgy kerültem az osztályterembe, mintha nem sokat tanultam volna arról, hogyan is kell tanítani. Magamtól kellett megtanulnom néhány életfontos-ságú dolgot a szakmáról.
A legfontosabb az önzés. Kegyetlenül, gátlástalanul, monomániásan önzőnek kell lennie a tanárnak. A legfőbb, örök és mindent felülíró szempont mindig az, hogy én jól érezzem magam a saját órámon. Ha ugyanis én nem érzem jól magam, akkor senki sem fogja, és a hatékonyságom nagy mértékben csökken. A diákok, tanítványok a tanár rovására sosem érezhetik jól magukat. Felnőttoktatásban dolgozom, és saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen kellemetlen és káros az, ha csak azért érzi egy tanár kényelmetlenül magát a tanítványai miatt, mert az történetesen életkorilag az apja lehetne. Nem számít a nem, a kor, a vagyoni helyzet, sem az a tény, hogy (mivel kapitalizmusban élünk) egy nyelviskolában a tanítvány a megrendelő, a tanár pedig az eladó, kiszolgáló személyzet, hiszen a diák fizet nekünk. Ez sem számít addig, amíg az óra tart. Ezalatt a meghatározott időtartam alatt a tanár a főnök, a felsőbbrendű lény, az isten. És ezt egyáltalán nem költői túlzásként értem! A tanár–diák viszonylat csak akkor életképes, egészséges és hatékony (mint általában a legtöbb munkakapcsolat), ha alá-fölérendeltségi viszonyban működik. Ezt a tanulni vágyónak el kell fogadnia. Ha pedig elfogadta, akkor is lépten-nyomon emlékeztetni kell rá, hogy a tanulási szabályokat a tanár hozza és szünteti meg. Senki más.
A következő alapelv: ne szeresd a tanítványaidat! Lehetőleg semmilyen érzelmet ne táplálj irántuk. Legyenek számodra ugyanolyan közömbös munkaeszközök, mint a tábla, amire írsz. Ez talán az elsőnél is nehezebb dolog, mert aki emberekkel foglalkozik, önkéntelenül is közelebbi kapcsolatba kerül velük. Nem szabad! Még, ha udvariasságból meghallgatjuk is a tanítványok gondjait, tanácsot adunk nekik, akkor sem szabad ezeket magunkra vennünk. Konzekvensen el kell kerül-nünk minden mélyebb érzelmi kötődést azokkal, akiket tanítunk. Miért hasznos e látszólag érzéketlen viselkedés? Mert amint megszeretünk egy szimpatikus tanítványt, értékítéletünk önkéntelenül csorbul. Valamint elkezdenek a valós, technikai problémák helyett az órán kívüli dolgok első helyre lépni, és ez szintén a hatékonyság rovására megy. A fent említett alá-fölérendeltségi viszony is nehezeb-ben lesz tartható. Többet ártunk, mint használnánk. Ugyanez igaz az antipátiára. Meg kell próbálni elfojtani. Ez pedig másként, mint semleges hozzáállással, nem lehetséges. Ha szimpátiánk vagy antipátiánk vezérel, képtelenek leszünk tárgyilagosan megítélni egy-egy tanítványt, és nem fogjuk tudni kidolgozni a számára legmegfelelőbb tanulási módszert: érzelmeink tévútra fognak vinni. Túl fogjuk értékelni a problémákat, mivel azok ki fogják nőni az iskola kereteit – e problémák megoldása a pszichológus dolga, nem pedig a (nyelv)tanáré.
A következő fontos dolog a kiegyensúlyozott derű. A tanárnak munkaköri kötelessége mindig jókedvűnek és frissnek lenni. Mivel ő a vezető, az ő hangulata határozza meg az órák hangulatát. Nem lehet a tanárnak olyan rossz napja, hogy abból a tanítványok bármit és érzékelhessenek. Nincs közük hozzá, nem azért vannak ott. Ismét csak félrevinné a kapcsolat jellegét, ha megtudnák a tanár ügyes-bajos dolgait. Valamint, amilyen banális, olyan igaz: rossz, nyomott, unott hangulatban dolgozni jóval kevésbé hatékony, mint derűsen. Még akkor is, ha e jókedv esetleg remegő gyomorral születik. Ebből fakad a következő alapelv is: mindig kedvesnek kell lenni. Mindenkivel, aki a padban ül. Minden apró eredménynek, megoldott feladatnak úgy kell örülnünk, mintha a tanítványunk nyelvészeti Nobel-díjat kapott volna. Az sem számít igazán, ha e „kedvesség” tulajdonképpen csak gesztusok szintjén él. A jó szó, legyen az akár szabályos időközönként ismételgetett, primitív dicséret igenis motiváló erejű. Még akkor is, ha a tanítványok felnőttek, és esetleg eszükkel, tapasztalatukkal pontosan tudják, hogy „nem is igazán érdemlik meg”, eredményükön látszani fog ennek hozzáadott értéke.
Ha felnőtteket tanítunk, mindehhez még nagyvonalúságnak is társulnia kell. Azok, akik munka, család mellett fognak egy-egy nyelv vagy szakma elsajátításába, pontosan tudják már, mi az: felelősséget vállalni. Éppen eleget ostorozzák ők saját magukat, ha elmulasztják megoldani a házi feladatot (aminek természetesen lennie kell, ahogyan a házi feladat konzekvens számonkérésének is!), vagy nem készülnek az órára. Aggályainkat, ha vannak, egyszer jeleznünk kell, de általában ennyi tökéletesen elég.
A tanár is ember, még akkor is, ha a jelenlegi világ nem ezt sugallja. A szakma reputációja a béka hátsója alatt van, a tanárok munkáját szinte senki sem ismeri el. Az értelmiség páriái vagyunk. A legtöbb embernek egész egyszerűen fogalma sincsen arról, milyen nehéz és felelős dolog is tanítani. Ha már így alakult, próbáljunk meg legalább a saját sorsunkon könnyíteni. Nekem a fent említettek sokat segítettek ebben, remélem, másnak is a hasznára válhat.
Maulei gyerek, fűrésztelep, Constitución, 1972
Víctor Jara, Santiago, 1966
A századelő mexikói forradalmának történetében sorsdöntő év 1913. Meggyilkolják Francisco Maderót (1873–1913), a diktatúra ellen fellépő liberális politikust, aki 1911-től volt Mexikó elnöke. Victoriano Huerta (1850–1916) ellenforradalmi kormánya ellen fel-lángolt a népi ellenállás, melynek két legnagyobb alakja a partizánsereget szervező Emiliano Zapata (1879–1919) és Francisco „Pancho” Villa (1878–1923) volt. A mexikói történelem három nagy alakjáról számos népi ihletésű ének, úgynevezett corrido született. Ezekből közlünk hármat.
A kilencszáztízes évben
február derekán történt:
a Nemzeti Palotában
Don Maderót megkötözték.
Az Elnöki Palotában
négy napig tartották fogva,
nem adta el elnökségét,
ezért lett a gyávák foglya.
Blanquet és Díaz uraknak
keze véres nappal, éjjel,
gyűlöletük jóllakatták,
kínozták Maderót kéjjel.
Megnyomorgatták heréit,
míg össze nem csuklott teste,
de elnöki lemondását
hóhéra hiába leste.
Így tartott ez egész éjjel,
míg elájult virradóra,
tüzes vasat nyomtak hozzá,
tüzes vas sem bírta szóra.
Bátorsága, a hatalmas,
megbénított minden hóhért.
Meghalt, de nagy szíve tovább
dobog szabad Mexikónkért.
Élete hogyan ért véget
– hallgassátok, szegény népek –
szegények pártfogójának,
Köztársaság vezérének.
Kivitték a Palotából;
nyílott szája hamis szóra
Huertának: „Baleset volt.”
S nem akadt, ki hitte volna.
Ó, Lecumberri utcája,
Messze tűnt már vidám kedved,
mióta jó Don Maderót
siralomházba vezetted.
Februári napon történt,
emlékezzünk mind a bűnre,
vétküket meg ne bocsássa
a Guadalupei Szűz se.
Búcsúzom, Mexikóm, tőled,
Isten veled, drága földem,
búcsúzom a Palotától,
s Don Maderótól a földben.
Jó urak, lássátok, íme,
nincs igaz barátság, ó, jaj!
Példa erre, ami történt
Don Francisco Maderóval.
Uraim, most elbeszélek
egy szörnyű történetet,
minek gyászos vége lett,
s miről sokan nem beszélnek.
Morelosban, Cuautlában
élt egy férfi, a szavára
megindult a nép, az árva,
követték őt mindahányan.
Vezérük tisztelték benne
a parasztok, s nem volt senki,
ki ne akart volna menni,
mikor szólt, hogy útra kelne.
Én színigazat beszélek,
tanúm sok van, mind, kik látták:
Emiliano Zapátát
igen szerették a népek.
Híre (szomorú hír, lássák),
bejárta Amerikánk,
és megdöbbent a világ
megtudván meggyilkolását.
Mestere a borz, a róka,
mókus és üregi nyúl,
cseleket tőlük tanul,
ők tanítják harcmodorra.
Tanúsítom, magam láttam,
s mind, ki vele indult önként:
ismert minden utat, ösvényt
Morelosban, Cuautlában.
A föderalisták bőszen
üldözték, de mindhiába,
a maderisták zihálva
űzték, s nem kapták el ők sem.
Vágtat Huerta, már látja,
egyre közelebb, eléri…
Hiába: ez ám a férfi,
szorult vér a… pofájába.
Végül betellett a sorsa,
belehalt egy csúnya sebbe:
orvlövészek lőtték… fejbe,
úgy küldték el a pokolba.
Testét aztán eltemették,
ki örvendezik és ujjong,
kinek meg a könnye hullong,
úgy siratja gyászos vesztét.
De lelke kitart bizony
„Szabadító” hite mellett,
s koponyája, fura szerzet,
ma is bolyong… ó, iszony!
Kik meglátják, kővé válnak,
amikor a csontalak
ott hagyva a holtakat
síkon s hegyeken át vágtat.
Sarkantyúi pengenek,
a világra átkot mordul,
foga közben megcsikordul,
holt légiókat vezet.
Szeme helyét tárja nagyra,
s csontkarját nyújtva előre,
vágtat a déli mezőre
Zapata szellemalakja.
Hallgassátok, hogyan történt,
hogyan tört be Pancho Villa
sok föderalista öszvért,
mikor népét harcba hítta.
Szedd a lábad, vidd az irhád,
Coloradó, itt az idő, –
mert különben úgy lenyírják,
várhatod, míg újra kinő.
Coloradók feje főhet,
megérkezett Pancho Villa,
bőrig beretválja őket,
s Torreónból kihajítja.
Gazdag bárhogy hadonászik
– ládájában sok a dukát –
Urbina jó katonái
megadják, mi neki dukált.
Repülj galamb, szállj az égre,
repülj galamb, fel, magasra,
mondd el, Villa itt van végre,
s mindőjüket elzavarja.
Gőgösök dölyfét lebírja
a győztes igazság holnap,
így érkezett Pancho Villa
Városába Torreónnak.
Repülj, királyi sas, repülj,
hozz Villának babérágat,
indul legyőzhetetlenül,
Bravóra s hadára támad.
Mosquito fiai, Villa
Torreónt könnyen bevette,
Koszosok szőrét lenyírja,
fázzék a sok szedte-vette!
Éljen Villa s harcos népe!
Éljen hada Herrerának!
Ím, lássátok, gyarló népek,
hogyan győznek itt a bátrak.
Strófáim itt véget érnek,
harcát a hős értünk víjja.
Téged éltet ez az ének:
tábornokunk, Pancho Villa!
DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA
Kemény mesterség, Lote Schwager bányái, 1958
A Kupeczky utcai ház kertjében ülök, az összecsukható széken, és nézem a délutánt, amely már alászáll a domb felől.
A levelek még az ágakon ülnek, de már megfesti őket az elvágyódás sajátos színe. Csak a fenyők sértetlenek, őszidő lengedez águkon, és a fügefán, mintha ez itt is természetes volna, érett gyümölcsök, karnyújtásnyira. Valóban szeptember ez? Mekkora nyugalom, a narancs- és szépiaszínű levelek hullani kezdenek, ez a szín önti el karomat és kabátom legutolsó gombját is. Sohasem felejtem el az álmokat, legkevésbé a nappaliakat, velem tartanak hosszú városi bolyongásaimon, meghódítják lépteim alatt a szabálytalan utcaköveket, melyek egyáltalán nem emlékeztetnek a száraz, őszi levelek lágy szőnyegére, a Kupeczky utca fái alatt.
Milyen szeptemberről beszélek? Netán egy olyanról, amelyből elveszett a p betű? Sohasem mondanám ki így ennek a hónapnak a nevét, p betű nélkül nem érintené meg a szívemet. Emlékszem az esős napokra, gyerekkorom idejére. Nyakkendővel és fűzős cipőben jártunk iskolába, nejlon kapucnival, mert mindig esett. A szenvtelen és finomkodó tanító néni halkan beszélt, ő parancsolt a teremben.
És ha azt mondom: ciklonok, tornádók, hurrikánok farka? Amiről a család öregei beszéltek, ami 1944-ben elragadta a tyúkokat, a tarka tehenet, a zöldséges veteményt, a fregolira kiakasztott ruhákat… Ah, akkor inkább csak futólag gondolok szeptemberre!
Az épület gallego gondnoknője, ott, ahol laktunk, a 23. utcában, azt mondta, miközben a lépcsőket tisztogatta: – Ennek az épületnek Kardvirág kertje a neve, egyetlen növény sincs benne, de virágokat árulnak itt, ezért nevezik kertnek… szeptember a naptár legszomorúbb hónapja… összeférhetetlen, szűzi, azért mondom ezt így, mert majdnem megmenekültem tőle, ha júliusban születek, az Oroszlán jegyében, és akkor én most oroszlán lennék. Képzeljétek el, miféle nő volnék? Magabiztos, nagy bundájú, vad, természetesen főnöknő, aki az épületek szolgáltatásait felügyelné, de nem így lett, szegény anyám kivárta az egész augusztust. Végül szeplőtlen szeptember elején hozott engem világra.
Szeptemberben mindig eső is kopogott a szobák ablakain, és emlékszem anyámra, aki kezében a felmosó rúdjával segített bezárni a felső zsalugátereket. A zivatart esős villámok és mennydörgések kísérték, lefeküdtünk a vaságyra, még fejünket is a takaró alá dugtuk, míg el nem állt az orkán.
Szeptember egyszer számomra csak hét napból állt. Azon a héten volt a születésnapom, nagyon fiatal és szép voltam, így mondták a barátaim, de én mindig elégedetlenkedtem magammal, hol a hajam nem tetszett, hol a soványságom, vagy a fogaimat találtam csúnyáknak, de azóta, annyi születésnap után, szeretnék újra telitalpú cipőben járni, Levy Strauss farmernadrágban… kétségkívül az volt az én legjobb szeptemberem. Színházi tanulmányokat folytattam Budapesten, és bár a napok korán sötétedtek, és egyre hidegebb lett, barátaim, Éva, András, Aura és Luis egy feledhetetlen születésnapi ünnepséggel leptek meg. Egy másik barátom is ünnepelni hívott, egy tipikus magyar kiskocsmába vitt el borozgatni, ahol az asztalok körül nagy hordók álltak, és azokból mérték ki a bort. A kiskocsma végében egy hegedűs cigányzenét játszott. Az emberek halkan beszélgettek, de a helyiség félhomályában én csak barátom szemének sugárzó kékjét láttam, aki szünet nélkül beszélt, és igyekezett megérteni, amit én spanyolul válaszoltam, szabad idejében akkoriban spanyolul tanult. Egy hosszú héten át tartott az ünneplés, baráti házból baráti házba, kis éttermekben, a vendégházban, ahol laktam, a sarki kávézóban, ahol reggeli kávémat ittam mindennap, hogy utána az autóbuszhoz siessek, ami a Színművészeti Főiskolához vitt. Legvégül pedig, születésnapi ajándékként, a Dunát nézegettem, közel a parthoz, és elvittem magammal a régi város emlékét, ami akkor már lassan alámerült az őszi ködben.
Ebben a hónapban, amely már az év kilencedik hava, az élet adta véletlenek folytán, anélkül, hogy sorra venné őket valaki, mint én, aki jár-kel a városban és estig meg sem áll, aztán valósággal belezuhanok az ebédlői fotelba, kedvetlenül összekuporodva, hogy mérlegre tegyem a világon tett bolyongásaimat, melyek során elnyűttem öreg cipőim talpát, ilyen és nem másféle véletlenek folytán, hiszen akad, aki ezeket szerencséseknek tartja, ismertem meg a 36. sugárút legnagyobb részlegekkel rendelkező üzletét.
Beléptem egy könnyű uzsonnára, hogy azután körülnézzek és vegyek néhány dolgot, amire éppen szükségünk van, oda, a kis kávézóba, ahonnét látni lehetett a földszinti sort mindenféle dolgokkal teli hatalmas polcaival, sokszínű és méretű ruhákkal teli fémfogasaival… és a tennivalókkal elhalmozott pénztárosnőket a szupermodern eladónők előtt… mindezt és még sok mindent látni lehetett a kis asztalka mellől, ahol tejszínhabos kávémat ittam és almáspitét ettem, ez az almáspite ugyan sohasem volt hasonlatos gyerekkorom almáspitéihez, amilyeneket a 23. utca Ten Centjében árultak, de almáspite volt, számomra mindig csodálatos ajándék.
Tekintetemet a kávézó bejárati asztalai felé fordítottam, a végüknél, az egyik távolabbinál egy csontos, szőke és őszhajú, világos szemű öregasszony ült, erősen kirúzsozott szájjal és kifestett arccal. Rózsaszínű muszlin ruhát viselt, világoszöld, nagy, nyakán megkötött stólával, ami a vállát egészen befödte, oldalán bevásárló kocsival, teli volt az mindenféle dologgal, használhatatlan holmikkal, netán a szemétből kiszedettekkel, papírpoharakkal és papírtányérokkal, öreg napernyőkkel, melyeknek nyele még egykori szépségüket őrizte, mindenféle vásári limlommal, amiket félretett magának. Figyelmesen néztem, hogyan mozgatja kezét a levegőben, soványságát, ide-oda rebbenő magányos tekintetét, és akkor megdobbant a szívem, és a szemem valósággal rámeredt. Nem lehetett senki más, csak ő. A finomkodó nélkülöző, aki angolul ennivalót kért, nekem diákkoromban énekórákat adott. Akkor egy kék Fordot vezetett, a tengerparton lakott, és a neve Miss Anna Miller volt.
SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSA
* Ezt az írást a kubai szerző az Ezredvégnek küldte, magyarul jelenik meg először. [vissza]
Pablo Neruda három filmkockán, Isla Negra, 1967
Jeghegnadzor
Épp itt az ideje, hogy a jereváni panel nyomasztó világából kiszabaduljunk a zöldbe. Hamarosan majd kiderül, hogy nem is zöld ez, hanem a szivárvány minden színének világa. Most mindenki velem tarthat első kirándulásomra Jeghegnadzorba. Egész pontosan Vajoc Dzor (Jajgató-völgy) megyébe, amely nevét a gyakran kirobbanó földrengéseknek köszönheti. Jeghegnadzor (Daruvölgy) ennek csak a központja, forgalmas átutazóváros egy festői hegység főútvonalat rejtő szurdokának mélyében.
Reggel Annával találkozunk Avetik Iszahakján szobránál. Iszahakján, bár a huszadik században élt, az örmények Petőfije. A szobornak helyet biztosító tér környékén kapott helyet a jereváni egyetemek nagy többsége, így az ide kilyukadó metrómegálló az Ifjúsági nevet kapta. Érthetően tömegközlekedési csomópont a hely, így innen indul a mi két kisbuszunk, szép szovjet szóval, marsrutkánk.
Ezek – hála az égnek – nem olyan marsrutkák, mint amilyenek iránytaxiként a hétköznapokban szállítanak minket. Azok általában már kicsit lepukkantak, a sofőrök egyfolytában nyitott ablaknál dohányoznak bennük, időnként rongyosak az üléshuzatok. Külön kihívás, hogy főleg csúcsidőben hányan férnek el bennük. A GAZ típusúban legtöbbször tizenhárom ülő- és öt állóhely van, ez gyakorlatilag húsz-huszonegy ülőhely, és hét-nyolc álló lesz. Az utóbbi módon utazóknak kellemetlen az utazás, mert a plafon kifejezetten alacsony, és nem mindig esik kézre a kapaszkodó. Mégis inkább ez, mint amikor az egyes ülésre valaki maga mellé enged. Ilyenkor a rendesen ülő előre csúszik, és mögé-oldalra kell ülni ugyanazon az ülőkén, amelyiken ő ül. Ezt csak nők engedik meg egymás között. Borzasztó combtorna egy ilyen tíz-húsz perces utazás, Bíró Ica és Rubint Réka közösen és sírva égetnék el a videokazettáikat, ha ezt tudnák.
Nos, a mai marsrutkáink nem ilyenek. A tizenkettes vonalon közlekedik mindkettő – merthogy mindegyik állandó vonalon közlekedik –, csodálkozom is, hogy még nem utaztam velük. Igaz, hazafelé nem lehet a tizenkettessel menni, mert olyankor „Sinararnerov” közlekedik, vagyis a Sinararner vagyis Építők utcáján keresztül. Munkába menet meg azért nemigen utazom vele, mert elég ritkán jár. Elnézést a kitérőért, tehát ezek a tizenketteskék szép kényelmes és új ülőkékkel rendelkeznek, tiszták, tágasak, és a sofőrök csak annyit főt engednek beléjük, ahányan elférnek az ülőhelyeken. Még légkondi is van bennük.
Anna készségesen áll neki az idegenvezetésnek Iszahakjánnál, akinek a szobrát még Magyarországról, fényképről ismerem. Anna bemutat a húgának, aki az Árpine névre hallgat, földrajz szakos a Jereváni Állami Egyetemen, és az ő szaktársai egy Ruben nevű fiú vezetésével minden hétvégére szerveznek kisebb-nagyobb kirándulásokat és túrákat. Kimondottan olyan helyekre, amelyek nem kereskedelmi turistalátványosságok. Mi egyébre vágyunk a mai napon, és rögtön elsőre?
Az úton, amint kezdjük kelet felé elhagyni az Ararát-síkságot, Anna egy érdekes hegyet mutat. Férfiember profilját formázza, amolyan tizenkilencedik századi jólfésült úriemberét, amint fekve az ég felé néz. Mulatságos. Fokozatosan viszont egyre megdöbbentőbbé válik minden. Ekkora hegyek nincsenek is! Pláne ennyi hegy egymás hegyén-hátán. Nem is hátán, csak hegyén-hegyén! Itt egyszerűen minden domborodik, az ember egy pirinyó lapályon sem tudja megpihentetni a szemét. Hozzátegyem, hogy tarka és napos ősz van? Hogy kétezerötszáz méterig még művelik a gyümölcsösöket, és ahol még nem szüretelték le, csupa pirosló alma és szőlő minden?!
Areniben megpihenünk, ez híres bortermő vidékük. Sajnos csak félédes és édes borokat termelnek, én meg a szárazhoz szoktam, de némelyik szőlő már-már olyan cukros, hogy az ember a leghétköznapibb „kerti” bort is hajlamos összekeverni a tokaji aszúval. Na, az ám a nem mindegy! Lehet kapni műanyagba palackozott murcit is, amit itt macsarnak hívnak. Liszttel és fűszerekkel felfőzött mustba forgatott, majd füzérben szárított diót, a finom kolbásszal azonos nevű szudzsukhot is árulnak, meg mindenféle aranyló, pirosló, sárgálló, illatözönt ontó gyümölcsöt. Almát, szőlőt, gránátalmát, körtét. Elképesztő! Annáról meg a látványról egy nagyon sikeres és kifejező fényképet is sikerült készítenem.
Ezután megállunk egy Isten háta mögötti kis faluban, ahol egy aprócska, oldalhajós, félig föld alá temetett, sejtelmes, hűvös templomot találunk. Anna tanulmányozza a falba elszórtan beépített, eredetileg sírköveket, amelyek férfiak végső nyughelyét takarták. Ez onnan állapítható meg, hogy egy leginkább kulcslyukszerű emberalakot véstek rájuk. Erről az ábrázolásról és az építmény stílusáról megállapítja, az ötödik századból származhat. Lenyűgöző és hihetetlen!
A faluban egyébként az örmény apostoli örökség mellett a római katolikus térítés nyomai is látszanak, egy romba dőlt, kereszthajós katolikus templomot is lelünk. Többen, köztük én is, lesétálunk hozzá egy kis lankán, és belépünk a romok közé. Mondom, mindezt nagyjából Mucsajröcsögén, ahol az embereken, a lombos gyümölcsfáikon meg a haszonállataikon kívül semmi, de semmi nincs! Mégis micsoda békés völgysziget ez! A zöld szín végtelen árnyalatorgiájában.
A következő állomásunk egy néhány településsel odébb levő Mucsajröcsöge. Itt legelőször akkor ájulok el, amikor megpillantom, hogy csak úgy, az egyik kert kerítésén belül karnyújtásnyira meredezik három, tökéletes épségben megmaradt, mívesen megmunkált igazi örmény keresztkő. Aztán a biztonságban ringató zöldből elindulunk fölfelé a hegyre. Csipkebogyó-bokrok tömkelegén át jutunk egy pindurka templomhoz, amely meglehetősen új, tizenötödik századi lehet tán. Anna viszont mellette talál valami sokkal régebbit és mélyebbet: egy női sírt a Krisztus előtti ötödik századból. A szoknyás körvonal egy másik kicsikét ölel át rajta. Úgy tűnik, a szent helyekhez fűződő hitet nem törték meg a századok és térítések.
Följebb egy tizennyolcadik századi templomot találunk, ismételt meglepetéssel. Már az út sem semmi, elképeszt az a mélység, amely a lábunk alól indul, egészen le a szédítő távolságban párálló folyóvölgyig. A piros, a narancs, az arany és a barna eddig ismeretlen árnyalatait fedezem föl ebben a képben. A templom ezzel szemben inkább kultúrtörténeti érdekességet rejt. Az örmény papok mindig az elé a templom elé temetkeztek, ahol szolgáltak. Kimondottan elé, hogy a későbbi hívek kénytelenek legyenek rajtuk keresztül belépni a szent helyre. Sokáig küzdök a belém nevelt kegyeleti szokásokkal, mire végül ráveszem magam, hogy fölmásszak, és bent is szétnézzek. A kiérkezés különösen bonyolult, ugyanis a sírtáblák szintje elől elhordta már az erózió a lépcsőt. Fölfelé még könnyű volt, de lefelé…
Ruben siet a segítségemre, én mégis a végletekig küzdök, hogy önállóan lekecmeregjek, mire rám szól: „Na, add ide a kezedet! Ahogy látom, nem szereted elfogadni a férfiak segítségét. Fehér vagy, gondolom, gyakran rád vetik magukat, nem csodálom, ha rossz véleménnyel vagy róluk. De én nem vagyok olyan, úgyhogy most lesegítelek.” Na, jó, legyen! Megköszönöm. Ruben csóválja a fejét, és mosolyog.
Utunk Artabujnk falun túl visz minket, ahol is a két marsrutka befejezi az útját, és este hétig vár ránk. Előkerül az örmény zászló, amelyet mindig az elöl levő hordoz, no meg a mindenki által áhított és nagy szeretettel készített ebéd. Én magam egy jó nagy doboz túrós palacsintát viszek, hogy kóstoljanak valami magyart. Van az örményeknek palacsintájuk, blincsiknek hívják, általában hússal töltik. Ez a blincsik most túrós, tejfölös, édes, citromhéjas, mazsolás. Ízlik nekik.
Annával elindulunk utána egy kétbetűs kitérőre, ami túlmegy az örmény szemérmetesség határain. Magyarul, ha kiderül valakiről, hogy pisilni tűnt el, az az egyik legnagyobb szégyen, ami egy kirándulás alatt érheti az embert. Pláne, ha a jelenlévő ellenkező neműek is megtudják. Hányszor szenvedek még emiatt, te jó ég! Mindenesetre nem értem, miért kell az ilyesmit titkolni, hiszen az embernek születésétől fogva természetes szükséglete, és napjában többször is el kell végezni. Ráadásul mindenki a másik elől rejtőzködve teszi. Sokan ezért egyáltalán nem isznak kirándulás alatt, s ez szerintem, kész öngyilkosság, de hát az ő dolguk.
No, téma lezárva, a kezünk meg törlőkendővel megmosva. Indulhatunk is fel a hegyre. Magasnak és meredeknek tűnik így alulról, nem hiába került oda az az erődítmény. Szmbataberd, vagyis Szjunik tartomány Szmbat nevű hercegének erődje. Ötödik század. Bizonyára mindent látni belőle, és kínkeservvel lehet bevenni. Az épület és a később meglátogatandó Cakhac Kar (Fás Kő) Kolostor a Jeghegisz Nemzeti Parkra néznek.
Ahogy mászom fölfelé, nem kis kínlódást okoz a meleg, a szomjúság, meg egyáltalán a menetelés. Aztán munkám révén azzal nyugtatom magam, hogy jó helyzetben vagyok. Nem a Taurusz-hegység meredélyein menetelek erőltetetten a szíriai sivatag felé, hanem önként jöttem. Van élelmem, van ruhám, biztonságban van az életem, nem rontanak rám a kurd vagy török rablók, és nem több száz kilométert kell megtennem, csak úgy tízet. Máris kellemesebb a hegymenet.
Ismét csipkebokrok kísérik utunkat, amíg elérjük az erődöt, ahol a fiúk mostantól felváltva lengetik a zászlót. Én elég sok helyre fölmászom a várban, de hogy azt a hatalmas lepedőt ott a falon megfogjam, és esetleg belekapjon a szél… Brrrr…Bele sem merek gondolni. Ellenben ahogy lenézek Artabujnk falujára, már ki merem lógatni a lábam a semmibe, és le is fényképezem. Ruben szerint háromezer méteren lehetünk, valójában ezerkilencszáz, de ha belegondolok abba az ezertizennégyes Kékestetőcskébe, máris értem, miért nyűgöz le ennyire a magasság. Lélegzetelállító élmény, hogy innen, a „semmi ágáról” bámulok le, ki tudja, milyen mélységbe, egy ekkora, roppant hegyről, amelynek szomszédai még nála is gigantikusabbak. Egyetlen hátrányuk, hogy csupa kő az összes, míg ez itt, a lábunk alatt azért füvesbokros-színes. Most leginkább az arany árnyalatai mutatkoznak meg.
Úgy háromnegyed óra múlva visszaindulunk a völgybe. Helyenként rövidítünk, ilyenkor az egész csoport tagjai láncként fogják egymás kezét, és ahelyett, hogy a dominóelv érvényesülne, inkább senki nem esik el. Ez nagyon meglep. Amint elérünk a völgybe, ahol már van rendes út, Anna úgy dönt, az elmúlt három és fél kilométer után visszamegy a marsrutkákhoz, ő már nem bír fölkapaszkodni a kolostorhoz. Én viszont jó turista módjára gondolkodom, számításba veszem, hogy talán soha nem lesz alkalmam visszajutni ide. Tehát fáradtság ide vagy oda… Meg most komolyan, mi az a három és fél kilométer?! Akkor is, ha fölfelé volt benne kétszázötven, lefelé meg a kereszteződésig bő százméternyi szintkülönbség. Öt kilométert le is bírok úszni, és ez valószínűleg nem a teljesítőképességem határa, már sokszor bizonyítottam, szóval gyalog végképp ki kell tartanom.
A kereszteződéstől két kilométerre van a kolostor, közben az az út kétszáz métert emelkedik. Megváltásunkra találkozunk egy falusi családdal, akik teherautón tartanak haza a földjeikről. Föl nem vesznek minket, nem esik útba nekik a kolostor, viszont helyi forrásvizet kínálnak nekünk, ami újjáéleszti az embert ebben a hőségben, amely – szelíden jelzem – október huszonötödikén teljesen szokványos.
Később azzal ütjük el az időt, hogy az elöl menő egytől számolni kezd, a számolás végigfut a csapaton, majd az utolsó bekiabálja: Vége! Ezt a programot jó néhányszor lefuttatjuk magunkon. Közben csodálhatom, hányféle tájszólást beszélő ember verődött itt össze. Nálam a három jerek, kinél erek, kinél pedig irek. Sikeresen terelődik el a figyelmük a masírozásról, és hamarosan elérjük Cakhac Kart.
A kolostoregyüttes elődje szintén az ötödik században épült, mint az erőd. Ezernegyvenegyben már felújították, lehet mosolyogni, mi akkor épphogy negyven éve vettük fel a kereszténységet. Ők már hétszáznegyven. A lélekváró helyet egyébként a vallásháborúkban meghaltakért ajánlották fel. Az ötödik századtól ugye már fenekedett az örményekre Perzsia és Bizánc, hisz’ a két birodalom határán éltek. Az egyház nyilvánvalóan csak a területszerzés hatalmi eszköze és ürügye volt abban a korszakban. Bizánc még az egyetemes kereszténységet képviselte, a nagy egyházszakadás Cakhac Kar rekonstrukciója után tizenhárom évvel következett be, de ekkorra az örmények már nemhivatalosan a 451-es Kalcedoni zsinat, hivatalosan az 554-es Dvini zsinat óta, vagyis legalább fél évszázada külön utakon jártak.
Kis kitérőt talán megérdemel a szakadás oka. Kalcedonba későn értek oda – ez elég magyaros elem a történelmükben –, és míg a keresztény egyház elfogadta Krisztus kétlényegűségének dogmáját, ők elutasították. No, meg Kalcedon után még egy évszázadig vitatkoztak rajta, hogy tényleg elutasítsák-e. Idegen szóval monofiziták lettek. Ezen belül csak Jézus isteni jellegét fogadják el, az emberit nem. Ellentétüket pedig magyar nyelvterületen kell keresni, az unitáriusok azok, akik csak Krisztus emberi lényegét fogadják el.
És ez még csak a keresztény, nyugatról vicsorgó Bizánccal való ellentét. A keletről támadó perzsák abban az időben még zoroasztriánusok voltak. Teremtő istenük Ahura Mazda volt, aki az örmények pogány hitében is megtalálható volt Aramazd néven. Vele állt szemben a gonosz erő, Angra Mainju. Nekik mondtak búcsút a perzsák, amikor felvették az iszlám hitet, amit nyilván nem tehettek meg a vallás megalapítása, vagyis Mohamed futása, vagyis 622 előtt.
A vallásháborúnak álcázott birodalmi törekvések a sors iróniájaként 451-ben,gaz egyetemes keresztény egyháztól való szakadást jelentő Kalcedoni Zsinat évében érték el céljukat. A hatalmas Perzsa Birodalom krónikájában aprócska csataként írják le, az örmények történelmében azonban teljes mértékben Moháccsal egyenrangú és azonos értékű hatalmas, vesztes csata az avarajri, amely az országot először szétszakította.
Mindezen történelmi gyökerek tudatában nézünk végig a felújítás alatt álló két fő templomon, amelyek közül az egyiken nyilván későbbi korokból származik az oroszlán és a bika harca, ahol az előbbi az Örmény Királyság, az utóbbi pedig a muszlim népek jelképe. Bámulatos, hogyan keverednek a keleti díszítőelemek a nyugati – vagy inkább csak nyugatabbi – hitvilágban megszokottakkal. A kolostor kertjében tömérdek keresztkő hever, az ember szeme nem tud betelni velük. Kár, hogy Anna nincs itt, egész nap mesélte, melyik faragás melyik századból származik, sőt, két tökéletesen összeillő törött darabról is meg tudta állapítani, hogy az egyik öt évszázaddal később készült, mint a másik. Történészként nyilván jól ismerte a rajtuk használt motívumokat.
A hegyen kicsit följebb bemerészkedem a kolostoregyüttes legmeglepőbb, sajnos, ma már düledező romjába. Meghökkentő, hogy egyáltalán létezik. Itt szabályos lakosztályok lehettek, pedig az örmény szerzetesek nem laktak külön épületekben. Mindig a saját templomukban, az oltár mellett falba vájt vagy épített, épp csak lefekvésre alkalmas fülkében aludtak, ennyit juttattak maguknak az isteni gazdagságból. Azért ebben az épületben is látok egy oldalkápolnaszerű valamit. A falon véges-végig írás, az arany mellett már megjelennek a narancsos, bordós, vöröses fények. A festés teljes hiányában a lenyugvó nap puszta fénye sziporkáztatja ezt a színkavalkádot. Az épület egyik belső teremmaradékában újabb keresztkövek sorakoznak.
Valahogy végig az jár a fejemben, mintha a középkorban lovagként bejöttem volna ebbe a romba egy paripát vezetve, kikötöttem volna legelni, és élet után kutatva tapogatóznék az omladozó kövek között. Közben végig fényképezek, még azt is igyekszem megörökíteni, amit képtelenség. Hirtelen hallom, hogy miután elhallgatnak a hazafias és népdalok, lentről, a templomoktól szólongatni kezdenek. Itt az ideje visszatérni az emberek közé, nehogy itt maradjak. Pedig nem szívesen hagyom el ezt a helyet.
Búslakodásom nem tart sokáig. Az egyre mélyülő naplementébe belelopódznak a lilás árnyalatok is, lenyűgöző impresszionista festménnyé változtatják a tájat, amelynek színgazdagsága a nap ereszkedésével szó szerint percről percre változik. „A memória megtelt.” Jó reggelt kívánok, kedves Évi! Mi?! Kétszáz képet elkattintottam egész nap?! Ez lehetetlen. De, de, igen. Úgyhogy most törölgethetem a kevésbé jól sikerülteket, majd pedig erőt kell vennem magamon, hogy ne percenként, hanem csak negyedóránként kattintsak egyet. Végül a nap még nem is megy le, a hegyek viszont eltakarják, és nyugovóra térnek. Na, ezt a képet tessék még elképzelni. Ésszel felfoghatatlan, csak rácsodálkozni lehet. Ettől a naptól fogva meggyőződésem, hogy ezeknek a hegyeknek lelke van. és miért ne lehetne? Hiszen kicsi korom óta tudom, hogy a keszthelyi hegyeknek vagy a Balatonnak is lelke van. Azt is érzem, hogy ezek a hegyek, békés, vén és bölcs óriások befogadtak.
A társaság ugyanígy, lefelé egy húsz év körüli fiúval beszélgetek, már amennyire tudok. Pár szót, mondatot értek, ki is nyökögök, amikor meg azok nem segítenek, vagy ő kínál meg a mesekeksz szerű finomságával, hol meg én őt az én csokisommal.
A hazaút a sötétben kevéssé izgalmas, inkább jó kis osztálykirándulás-hangulat kerekedik, ami szintén jólesik az embernek. A buszban ismét előkerülnek a gitárok, és amikor Areniben újra megpihenünk, egy órán át zene- és énekszótól harsog a környék. Engem is megénekeltetnek, beállok a körtáncokba, közben lobogtatják felettünk az örmény zászlót. Egy alternatív zeneszámot is megtanulok, semmi más dolgom nincs, mint hogy azt énekeljem különböző hangnemekben és kezdőhangokon, hogy az erőd falai kanyargósak-kanyargósak. A lányok kicsit szégyellik a fiúk jókedvét, meg hogy megártott nekik a murci-macsar, de láttam én már náluk részegebb embert is, nincs semmi probléma.
Jerevánba érkezésünk után taxival indulok haza. A sofőrt megállítom Szonáék házának tövében, mert azt már üzembiztosan képes vagyok közölni vele, hogy Margarjan kszan drop jerek, vagyis húsz per három, de nem tudom az irányokat örményül. Tehát a hozzánk felvezető mellékutcákon már nem vagyok képes navigálni. Így fölsétálok a Szonáék házához vezető lépcsőn, ahol Ani nénébe botlok bele, aki éjjel fél egykor Asztghikot próbálja álomba ringatni a friss levegőn. Ennyi élmény, mozgás és friss levegő után engem már nem kell ringatni.
Selyemúti lélekvándorlás
Miután jól elijesztettem mindenkit Karabahtól, azért játszom kicsit a kedves Útitárssal. Ugyanis elviszem oda. Ez annyiban tisztességes, hogy már igazán nincs mitől félnie senkinek. Illetve nem félhet mástól, mint attól, amivel már úgyis tisztában van. Történelmének legfontosabb mozzanatait mindenki mindegyik olvasatból megvizsgálhatta, most egy kis képzeletbeli vándorlást teszünk a Selyemúton, amelynek Örményországban és Karabahban is nyomaira bukkanhatunk út- és karavánszeráj-maradványok, vagy nem is maradványok, hanem épen maradt építészeti – nincs jobb szó – misztériumok formájában. Gyakran, így például Szjunik megye bejáratánál, a harangkapunál is tábla jelzi, hogy az a Selyemút örményországi szakaszához tartozott valaha.
Most egy ötórás autóút fáradalmait élhetjük át együtt a karabahi Susibólg az iráni határon fekvő Meghribe. Ezt egészítem ki az útvonal környékén nem aznap látott titokzatos csodálnivalókkal. Először is Gandzaszárban nézünk majd szét, amely a háború alatt, míg a susi nagy székesegyház azeri kézen volt, Karabah lelki – nemcsak vallási – központja volt. Innen haladunk lassan, de többé-kevésbé üzembiztosan, időnként közvetlen életveszélyben az iráni határon fekvő Meghri városa melletti Alvank faluba. Én csak Susitól veszem át majd a volánt, és félni nem attól kell, hogy egy nő vezet, vagy hogy én vezetek. Miután túléltem egy bérautóval a délutáni csúcsot Jerevánban, és Tbiliszi utcáit is róttam egy fél délután, igazán azt hittem, hogy bárhol fogok tudni vezetni, talán csak Teheránban nem. A meghri út közepette ezt a bárholt megcáfoltam, de ismét és még bizonyosabban ki merem jelenteni: Teheránon kívül akárhol. Csak legközelebbre manuális váltót szeretnék kérni, az automatát ugyanis nem éreztem elég hatékonynak.
Tehát Gandzaszár, vagyis Kincseshegy, a kiindulópontunk. A kolostor csodálatosan magasodik Vank falva fölött a smaragdzöld, párácskás karabahi hegyekben. Vank egyébként kolostort jelent, ha még nem mondtam volna, így a vankra végződő helységnevek értelemszerűen valamely kolostor mellett, vagy azok körül épült településeket jelölnek.
Mind a kolostort, a hozzátartozó épületeket és temetőt, mind a hegy lábánál megbúvó falut egy dúsgazdag oroszországi örmény tetette rendbe. A székesegyház gyönyörű, a felújítással is megtartotta ódon jellegét, még ha hatalmas is, ugyanolyan sejtelmes, mint akármelyik aprócska, falusi örmény templom. Komitasz miséjét hallgatjuk meg itt a hűvös, tömjénfüstös félhomályban. Kórusuk nincs, vagy ma szabadnapot kapott, egy kellemes hangú hölgy énekli végig a szertartást az atyával szemben.
Bent, a templom gavitjában, vagyis az előcsarnokban rengeteg sírkő borítja a földet, és az oroszlános faragásokból ítélve az örmény nemesi családokból is temetkezhettek ide. A falakon sorakoznak a keresztfaragások, és a több száz éves vésett feliratok. Kint csodálatosan zöldell minden, az orgona egy hónapos késéssel nyílik. Az épületegyüttes valószínűleg erődként is szolgált, hiszen erős falak veszik körbe, amelyeken lőrésszerű ablakok nyílnak itt-ott. Ezek egyedi keretet adnak a beléjük festett élőképeknek. Az erdő minden gazdagsága ott lapul bennük, természeti, látványbeli és történeti kincseivel együtt.
Vank már ellentmondásosabb. Az oroszországi vállalkozó felújította az iskolát, amelynek egy olyan, irigyelnivaló EU-konform játszótér áll az udvarán, hogy még a leggazdagabb dán városokban is csak álmodoznak róla a gyerekek. Kedves kis látványosság a faluból kivezető úton álló Gurgen atya forrása, amelyet úgy építettek ki, mintha egy korsóból csörgedezne kifelé a kristálytiszta, frissítő víz.
Innen balra ne tessék elnézni! A falu hálás szülötte egy Titanic nevű, hajóg alakú szállót álmodott ide, a völgybe. A Vidámparkban talán még el tudnám képzelni. Jaj-jaj, jobbra meg legyenek szívesek nem észrevenni azt a használt rendszámtáblákból készült kerítést, helyi őrültség, ízlésficam, az örmény átlag nem ilyen! Legyünk inkább csőlátók, és induljunk el az úton most lefelé a folyóvölgybe. Ott már egy inkább vidámparkos légkörű helyet találunk, ahol elnézzük az ilyesféle giccseket.
A fő látványosság egy oroszlán, akit a sziklába faragtak bele. Építettek elé mancsokat is, a torkába meg hangszórót, úgyhogy időnként felhördül a hegy, főleg, ha gyerekek érkeznek. Kicsit lejjebb szálloda és étterem található, kis vadasparkkal, ahol pávák láthatók, illetve valami meghatározhatatlan állat, amely nem hajlandó kijönni a tiszteletünkre. Csak azt tudjuk, hogy bundás, illetve hogy szuszog. Ennyit érzékelünk belőle.
Ismét lejjebb már dübörög a sebes sodrású folyó, amelyhez a lejáratot két szó szerinti drótszamár keretezi. Ezeket valamiféle fémhulladékból szobrászták össze úgy, hogy félreérthetetlenül látszik: a szamarak fiúk. Valószínűleg már meg is haltak, vagy ők szamármennyország Szent Mihályai vagy Péterjei, mert szárnyuk is nőtt. A reggeli vezetést vállaló orvosi egyetemista Laci barátom és indiai szobatársa kaján vigyorokkal próbálnak második Lilit nevű barátnőmmel rávenni, hogy kapaszkodjunk bele a csacsik egyébként pirossal jelzett fütykösébe, de mi ezt az örömet nem adjuk meg nekik.
Lejjebb egy, a vízre épült vendéglőt találunk, ahol rengeteg hasonló örmény vendéglátóegységgel egyetemben minden asztaltársaság külön kis bokszokban kap helyet, és közvetlenül a folyóra, vagy amellé hozzák a vacsoráját. Néhány állatszobor itt is helyet kapott, egy hídon is át lehet kelni a túlsó partra, el lehet sétálni a vendéglő telkének végén látható kis védműig, ahol vízesésszerűen zubog lefelé a víz, majd a következő sűrű kanyarulatokban kivehetetlenné válik, merre tart.
Ezt a kellemes kis helyet hagyjuk most itt az autóért, hogy visszatérjünk Jerevánba. Laci vezetésével kikeveredünk a mesés, bölcs lelkű hegyek közül, amelyek zöld színüknél fogva azért jóval barátságosabbak a Vajoc dzori sziklás társaiknál. Elérjük a kereszteződést, ahol tegnap már láttuk a piros táblát: „Kormányzati út. A BELÉPÉS SZIGORÚAN TILOS!” Azon az úton már csak tíz-tizenöt kilométer Azerbajdzsán, és csak a hadsereg jár rajta. Innen balra érhetünk oda Tigranakertbe, a helyi vár gondnoka szerint egész biztosan Nagy Tigrán király egykori fővárosáról van szó. A század stimmel, a városfejlődés szintén mutat párhuzamokat. Tigranakertnek viszont a több valószínűsített lelőhelye közül ez csak az egyik. Nagyon érdemes bemenni, a kiállítást megtekinteni. Elgondolkodtatja az embert az a korai kultúra, és az, ahogyan a legkülönbözőbb helyeken mennyire hasonló dolgokat produkált abban a korszakban az emberiség.
A nagy attrakció azonban kint vár minket. nem elég, hogy a perzsák által épített vár egy nemzeti park szélén áll, amelyből csak egy apró kis kolostor látszik a szomszéd hegy tetején, a kis erődöcske közelében régi keresztény templom, keresztkövek és hihetetlen vastagságú, bivalyerős városfal maradványai kerültek elő az ásatásokon. Nem mindig van anyagi forrás ezek konzerválására, így időnként csak visszatemetik vagy egyszerűen hagyják őket parlagon heverni.
A városfalakról először azt hitték, a földből véletlenszerűen előbukkanó kődarabok, aztán egy régész elkezdett ásni… Az újonnan feltárt részek, amelyek nem erodálódtak, világosabbak, a régebben felszínen volt darabok pedig szürkések. A hatalmas sziklákat meglehetősen messziről hordták ide, aztán egymáshoz csiszolták, és mélyedéseket meg kiemelkedéseket faragtak beléjük, így legószerűen összeilleszthetők lettek, és habarcs nélkül is ellenálltak a viszontagságoknak, akár az időjárásról, akár az ellenségről volt szó.
Érdemes kicsit beszélgetni a „várúrral” is, mi például most vendégei is lehetünk egy kis idegenvezetésre a városfalon, az ásatásokon, majd pedig a konyhában. Egyedül van, pár házvezető néni főz rá, egy helyi iskolai csapat pedig kicsit kikezdte az idegeit délelőtt, így nagyon felvidult a látványunkra. Kapunk roston sült krumplit, káposztasalátát, házi kenyeret, sajtot, igény szerint pedig bort vagy üdítőt. Nekem csak rá kell nézni, és megállapíthatom, hogy nagyjából velem egykorú lehet, viszont évezredekkel megviseltebbnek tűnik. Igazam is van, pont huszonkilenc éves. Azt mondja, volt kint a fronton. Ez némileg sántít, hiszen velem együtt tizenkét éves volt a fegyverszünet megkötésekor. Azt elhiszem, hogy katona korában a határon szolgált, ez pedig kemény lehet. Az is lehet, hogy gyerekkorában látott egyet-mást, amit egy gyereknek nem szabadna látnia. Innen az erősen őszülő haj, a szigorú tekintet, az érdeklődéshez párosodó zárkózottság. Újra és újra egy dolog jut eszembe: Hogy ezek a hegyek az évezredek során mennyi mindent láthattak, és hogy az ember az elmúlt húsz évben mi mindent mutatott még nekik…
De most nem is megyünk be Tigranakertbe, hiszen Susi felé tartunk, talán ma nem lesz akkora köd, és megtekinthetjük a muszlim örökséget is. Átrobogunk a háború egyik ürügyét szolgáltató Aszkeránon is. Az út mellett jobbra megcsodálhatjuk a szabványos háromszögletű figyelmeztető táblát, amelynek fehér mezejében nem szarvas ugrik vagy tehén bámul, hanem tank gurul. Komolyan. A túloldalon pedig a nedves úttól úgy tíz kilométerre, kettős szivárvány alatt Aghdam városa tűnik fel, ahonnan az önkéntes azeri rendtévők Aszkeránba indultak nyolcvannyolc februárjában. A város áll, és teljesen üres. Igaz, ki-kilopják belőle a lophatót építőanyagnak, de valami olyan érzés keríti magába az embert, mint amilyen Pripjaty városa láttán. Aghdamba azonban nem szabad bemenni. Vagy ha igen, fényképezni nem, vagy csak katonai felügyelettel megengedett. Pedig nem sugárzik ott semmi. Csak a honvédők tartanak tőle, hogy az azeriek egyszer elfoglalják, hiszen a síkon van, így komolyabb akadály nincs az útjukban…
Ezen a környéken szintén nem ritka látvány a lövészárok. Nem temetik be, sőt, vélhetően karban is tartják őket. Sose lehet tudni. És az emberek ebben a feszültségben élnek ott. Élnek. Ugyanúgy, mint bárki más, boltba mennek, kertben kapálnak, iskolába viszik a gyereket, tologatják a babakocsit, telefonálnak, buszra ülnek. Élnek.
Sztepanakert már kevésbé megrázó látvány, sőt, ottani léptékű nagyváros panelházakkal, szállodákkal, parlamenttel, elnöki palotával, stadionnal, ahol egyszer tömeges esküvőt tartottak, amely Susi székesegyházában kezdődött. A városközpontban kellemes, akadálymentesített sétapark található, kicsit távolabb vidámpark. A fő tér melletti egyik utcán pedig az 1988-as Azerbajdzsán elleni tüntetések képeiből készült plakátok kísérik a járókelőt. A város másik végén a felújított szülőotthont láthatjuk, amely fityiszt mutat a vele majdnem szemben véget érő temetőnek, amelyben az 1988-as földrengés áldozatainak is emlékművet emeltek, de a második világháborús győzelmi építmény is ott kapott helyet, mellette pedig az eltűnt katonák emlékhelye található. A legtragikusabb viszont bemenni a sírok közé. Gyakran tizennyolc-húsz éves fiúk, tulajdonképpen gyerekek gránitba gravírozott arcképei néznek velünk szembe, és hirdetik születési dátumukat, majd pedig egy 1988. és 1994. közötti évszámot.
Jobb is innen kimenni Susi felé, ahol a település történelmi erődjének és börtönének falai fogadnak minket a városba belépett első örmény tank emlékműve után. A székesegyház már Susi központi részének közelében fehérlik, a nála kicsit kisebb Kanacs Zsam – Zöld Óra – templom nevéhez hűen, kertjével együtt zöldell. Sokat láttuk reggelente a helyi medreszét, a korániskolát is, hiszen mindig mellette autóztunk el. Ezt nemrégiben felújították, de nincs, aki tanuljon benne. Hasonlóképp felújítás alatt áll a város szunnita mecsetje. A kertet benőtte a gaz, de az épület mellett és annak belsejében tárolt építőanyag már valami sokkal örömtelibbet vetít előre, bár ugyancsak nem lesz majd, aki a mecsetbe eljárjon.
Innen nem messze egyébként, a kórház mellett található a karabahi örmény menekültek egyik szövetségének elnöke által fenntartott vendégház, ahol laktunk. A gazda Bakuból menekült, és legnagyobb bánatunkra nem tudtuk megnézni a kertje legbecsesebb díszeit. Most viszont megkísérelem lerajzolgatni a kedves Útitársnak. Először is a kert végében találhatóak a Selyemút maradványai, néhány ókori, görög-római típusú oszlopmaradvány, és az út töredékei. Ezek közelében csordogál továbbá az Esernyő-vízesés, amely a szomszédos hegyen kezdődő nemzeti park egyik határát jelöli ki. Ez a természeti képződmény terebélyes, íves, zöld, mohás, és csodálatos. Legközelebb ide fog vezetni az első reggeli túrám. És igen, mindez csak úgy, ott, a kert végében…
A susi mecsetnél veszem át a kormányt, borzalmas esőben. Irány a határ, vagyis a lacsini korridor, aztán a túloldalon Gorisz, az első nagyobb város, majd talán három-négy óra múlva Jereván. Az idő járása és múlása azonban nem úgy működik, mint várnánk. Nagyon nem. Mintha egy füstgépes koncert színpadán autóznék, olyan köd borít be minket egyes szakaszokon. Nem egyszerűen a felszálló pára ez, hanem elértük a felhőszintet. Az úton itt-ott hatalmas kátyúk, vízmosások, vagy az azok nyomán odakerült kavicshalmok, homokösvények. Mindez olyan szerpentineken, mint amilyenekbe a horvátoknál az autópályáról letérve bele lehet szaladni.
Válaszolok az ismét rendszeres kérdésre: Nem, nem félek. Mivel én vezetek, nem félhetek. A magamén kívül három ember élete függ tőlem, akik ráadásul a legközelebbi barátaim Jerevánban. Régen rossz, ha félek. Biztosan jönnek majd könnyebb szakaszok, ahol lazíthatok.
A határon megállunk a kis kápolnánál, amelyet vagy a háború után építhettek, vagy szétlőhették, és újat húztak fel a helyébe, mert igen újdonsült formája van. Az igazi attrakciót egyébként a kápolna előtt úgy száz méterre letérő mellékúton lehet látni. Ezt mi idefele jövet tettük meg. Most visszafelé is megtekinthetjük, kimondottan a kedves Útitárs kedvéért. Cicernavank kolostoráról van szó, amely tizenhárom kilométerre található a főúttól. Mi egy városi családi autóval indultunk neki a szinte csak bazaltkavicsos útnak, amelyen időnként félméteres kátyúk tátongtak, ráadásul az aznapi eső után reménytelen volt megbecsülni a mélységüket. Közben persze legalább volt időnk elmerengeni azon, amit láttunk. Mert nagy szükség volt rá.
A bal kezünk irányában kanyargó folyó völgye ideális piknikezőhelynek tűnik, amíg az ember el nem éri az első szétlőtt falut. Aztán a másodikat. Vagy ezek egyek voltak? Aztán a harmadikat, és így tovább. A gyakorlati kérdés, hogy a Laci telefonján tárolt térképen vajon hol vagyunk, és hogy a Cicernavankig következő egy falu az vajon ez, amelyiknek csak pár romos fala maradt, és még szinte az ég is kihalt szürkére változott körülötte, vagy majd lesz egy igazi falu? Emberekkel, házakkal, kutyákkal, tehenekkel? Ezek a gyakorlati kérdések. Na és az elméletiek?
Vajon azok az emberek, akik ezeket a településeket lakták, egyáltalán túlélték-e ezt a pusztítást? Vajon hol laknak most? Vajon örmények voltak vagy azeriek? És miért érezzük úgy, hogy ennek a rombolásnak a láttán ólomszínűvé válik az ég, és hirtelen a májusi hőség csípős októberi hideggé változik? Vajon az a teherautó, amelyik a téglát szállítja, az mi a búbánatnak kanyarodik le a völgybe, és miért kel át a hídon? Amikor nincs ott semmi! Vagy ha továbbmegy, akkor van? Vajon mi van tovább? És hogyan tovább? És mi lesz itt? És ha tényleg igaz, hogy ebben a völgyben élnek emberek – bár eddig nem akadtunk nyomukra –, akkor ők miként élték túl és át mindezt?
Válasznak pusztán egy igen különös fát kapunk a parton. Valószínűleg egy árvíz mosta ki alóla a földet. Így hirdeti ő most egymagában az Aghavnó folyó mentén, mi történt itt. Úgy magasodik ki a környező rét élelmes kis fűszálai közül, hogy egy árva levél nélkül, fehéren nyúl az ég felé, a törzse pedig nem a földön ér véget, hanem a levegőben. És ugyanígy a levegőben álldogálnak a gyökérágak, a fa teljes erejével a levegőbe kapaszkodik. Valami még nyilván a földben tartja, de a lombjával arányos gyökérzet áll ki a talaj fölött. Mintha ott lebegne ég és föld határán, élet és halál, remény és reménytelenség között.
Nagy sóhaj…
Végül elérjük Cicernavankot, a templom zárva, ezért a mellette levő házba kopogunk be. Senki. Sétálgatunk még kicsit a templom körül, amely a legnagyobb épen maradt hosszhajós, igazi román stílusú bazilika mintájára épült templom az örmény nyelvterületen. Végül megszán minket valaki, és lentről, az építmény melletti völgyből kiabálnak nekünk, kérdezik, miben segíthetnek. Míg a fiúk Lilitet a szomszédos ösvényen tekergő kígyó látványával ijesztgetik, lesétálok ehhez a szomszédhoz, akiről kiderül, hogy a templom gondnoka, és most ért haza. Nagyon szívesen kinyitja nekünk, és elkísér minket. A kutyájától pedig ne féljünk, csak a szája nagy. Ez így is van, hamar lekenyerezzük egy kis sós keksszel.
Alkalmi idegenvezetőnk rendre elmeséli a templom sok évszázados történetét a közelmúltbeli rekonstrukcióig. Nagyon szakszerű a helyreállítás, és részletekbe menő felvilágosítást kapunk arról is, hol állnak még az eredeti falak, hol melyik században kellett a falat felújítani, megerősíteni, ezeket egyébként a színeltérések miatt is érezni lehet. Az oltár előtt a földben ásatás nyomait üvegezték le, számos cserépedénytől elkezdve különféle kegytárgyakig sok ódon kincset rejtett a föld mélye.
A naplemente kifelé menet pompás színűre festi az építményt, miközben a gondnok szinte csak minket kérdezget, és magáról nemigen mond semmit, de még a faluról vagy a családjáról sem. Végül megköszönjük neki a vezetést és a társaságát, felajánlunk neki egy kis pénzt a szolgálataiért, de nem fogadja el. Végül abban egyezünk meg, hogy a kutyus megkapja a kekszet, és hogy a gyerekeknek vigyen egy kis csokoládét. Irány vissza. Újabb ötven perc a gondolataink között…
Ilyen hát a lacsini korridor és a határátkelő. Olyan emlékeket rejt, amelyekről talán jobb is, hogy a hegyek nem tudnak mesélni. Így nem kis megkönnyebbülés már a köztársasági Örményország útjait róni. Május vége, vasárnap este hat óra van, amikor Goriszt elérjük. Az út itt már száraz, bár a határ óta esőillat érződik. Laci közben a térképet és az autóatlaszt bújja. Egyikünk sem szól túl sokat, legfeljebb megbeszéljük, milyen jó szolgálatot tett Lilit „ködszemüvege”, amely barna lencsés volta miatt pár méterrel hosszabb látótávolságot biztosított nekem a szürke ködben. Csodálom közben Goriszt és a környező hegyoldalt, amelyről legördülünk a város szélére.
– Te, Évi, nem megyünk le Meghribe? – szólal meg egyszerre Laci. Ő nem az a szószátyár alkat.
– Hogy… Hova? Most? Milyen messze van az? – kérdezem kisebb meglepetéssel.
– Itt a térkép szerint százötven – közli az adatot.
– Most van fél hat, az… – számolgatok.
– Mondjuk, két óra talán, ha ilyenek az utak. Fél nyolc, ott egy két-három órát elidőzhetünk, az fél tizenegy… Onnan akkor kettő meg négy, az hét-hét óra Jereván. Majd kicsit lepihenek közben, aztán bevállalom.
– Hú, várjál – sóhajtok egyet –, fél hat… Éj el még az örmények sem szeretnek vezetni. Tudod te is, miért.
– Tbilisziből is hazavezettem. Ennél ezerszer rosszabb utakon – mondja Laci tárgyilagosan. És ez így is volt. Én akkor már a grúz-örmény határon küzdöttem magammal, hogy nyitva tudjam tartani a szemem. – A következő kereszteződésig eldöntheted.
– Eldöntöttem – sóhajtok újabbat. A logikám az örök bennem élő turistalogika: Lehet, hogy soha életemben nem lesz rá alkalmam, hogy visszatérjek. Így tehát a következő kereszteződésnél balra kanyarodom.
– Akkor szólok Lilitnek, hogy hívja föl a barátait. Lilit! – fordul hátra. – Szerinted mi a vacsora Meghriben?
– Nem tudom, de biztos finom.
Lilit egy enyhébb pánikrohamot követően fölhívja a meghri barátokat, szerintük legalább három és fél-négy óra az út, ne vágjunk bele helyi tapasztalat nélkül. Ha mégis vállalkoznánk erre az őrültségre, akkor viszont szívesen látnak minket. Az eredmény Lilitnek egy erősebb pánikrohama. Lacival mi hősiesen mosolygunk, végül is a grúz erdőnél rosszabb nem lehet semmi. Ott eltévedtünk, mert egyik útitársunk azt mondta, van térképe, és egy reklámtérkép alapján voltunk kénytelenek eltájékozódni. Így kerültünk legalább ötven kilométert, amelyből húsz-harmincat az erdő közepében, botrányos úton, egyre sötétebb ég alatt, néhány hazahajtandó birkanyáj között, messze a civilizációtól töltöttünk. Annál nincs rosszabb, egyszerűen nem lehet.
Átérünk Goriszon, aztán sejtelmem sincs róla, ahogyan a többieknek sem, hogy Karahundzs falva után ismét áttérünk Karabahba, mert úgy építették ki az útvonalat. Az aszfalt minősége egész tűrhető, szemernyit sem silányabb, mint eddig a főúton. Az E 117-es országút első meglepetése Vorotán városánál ér. Az út itt elhagyja a völgyet, és elindul neki a magaslatoknak. Én a jobb oldalunk felőli hegytől is rosszul voltam, amikor az oldalában gurultunk, úgy éreztem, hogy ránk zuhan, és agyonnyom minket. Egy szerintem leginkább ezermillis nyomócső vonult végig az oldalán több kilométert fölfele, amely gigantikus volta ellenére méretarányában úgy nézett ki a hegyhez képest, mint egy aprócska, sokszor toldott szívószál. Aztán az út elfogyott alólunk, illetve maradt, de egy hajtűkanyarral a bal oldali hegyre kezdett felkapaszkodni. „Lacika, ha én ezen föl tudok menni, akkor mindenhol tudok vezetni.” Nyugodjak meg, lassan, ne érdekeljen, ki jön mögöttünk, csak menjek. Megfordulni esély és hely sem volt. Utánanéztem, az út a tengerszint feletti hatszázról ezernégyszáz méterre ugrik föl tíz kilométeren, amelyet tulajdonképp egymással párhuzamos, vízszintes síkokon kell megtennünk időnkénti függőleges hajtűkanyarokkal. És ne legyen tele a gatyám, mert én vezetek, ugye. Amikor fölérünk, és látjuk, hogy a szemben levő szívószál-hegynél magasabban vagyunk, hát, minden kétség nélkül megállapítom, hogy nem vagyunk normálisak. Viszont mivel ezt túléltük, gondoltam, hogy ennél a hágónál szörnyűbb nem jöhet.
Innen útépítés kezdődik az erdő közepén, mi az nekünk… Csak néha ebédlőasztalnyi lyukakat vágtak ki az útból, és ismét a Susi után megismert köd köszöntött ránk. Az ilyesféle kivágott lyukak kisebbjei egy idő után a legkülönbözőbb irányokból bukkannak fel, és Laci időnkénti morgása jelzi, hogy idővel nő a gödörkerülési hibaszázalékom. Mintha egy videójátékot játszanék, csak ez véresen igazi volt. Időnként még ki is tisztul az idő, így láthatjuk meg a völgyben az Arcvaniki Víztározót is, amely szinte kis tengernyúlványként illegeti magát a szemünk előtt. Miután az erős köddel és a még mindig ép autóval együtt elérjük Kapant, az utolsó nagyobb várost, és a pára végül is elillan, teljesen megnyugszom. Egy ismét összenyomó szurdokvölgyben haladunk, két oldalunkon sziklákkal. Egész jó időnél tartunk, arra a következtetésre jutok, hogy eddig nem is sokat totojáztam. Utolsó erőgyűjtésképp tankolunk egyet. A kormányzást továbbra is vállalom, abból a megfontolásból, hogy hazafelé Laci éjjel fog vezetni, s az sokkal rosszabb lesz, mint most nekem, tehát hagynom kell pihenni. Míg a döntésem helyességét nyugtázom, a szurdokvölgy egyre komorabbá válik, mi mégis élvezzük, lenyűgöz minket a természet félelmetes ereje. Így érjük el Kadzsarant, ahol ismét hegyek következnek.
Ezerötszázról kétezerötszáz méterre emelkedünk szintén tíz kilométeren, és hangsúlyoznám, nem repülőgépet vezetek. Ugyanolyan vízszintes síkokon verekedjük át magunkat a hegyoldalban, mint Vorotánnál. Két alapvető probléma van ezenkívül. Rendben, miután Vorotánnál fölmászattam az autót a hegyre, én már semmitől nem félek. Igen, de ott még nem építették az utat. Most már időnként az egész sávunk, teljes szélességben derékszögű lyukká változik, s piros-fehér kordonnal barikádozzák el. És ahogy Berecz Bandi bátyánk mondá, jobbról a szakadék, balról a suvadás. De még ezt is át lehetne vészelni… Ha látnék! Olyan tejköd ereszkedik ránk ugyanis, hogy Lilit ködszemüvegében sem látok két-három méterrel tovább. Ezzel nagyjából egyidőben ébredünk rá a harmadik problémára, amellyel eddig egyáltalán nem számoltunk: IRÁNBÓL JÖNNEK SZEMBE A KAMIONOK!
De minket nem abból a fából faragtak. A fiúk letekerik kétoldalt az ablakot. Mindketten hallgatják, hogy kerüléskor közlekedik-e velünk szemben valaki, illetve Laci az anyósülésen az útpadka vonalvezetését vizslatja, Jai nevű szobatársa a bal oldalon a választóvonalat silabizálja. Ha zuhanásgátló műtárgyakban reménykednénk, szalagkorlát is csak nagyon rövid szakaszokon kíséri az utat, bár ott egyébként sem segít sokat, ha az ember lendületből nekimegy.
Ilyen körülmények között tart háromnegyed órát az a tíz kilométer.
Amikor elkezdünk lefelé ereszkedni, Jai ráadásképp megmasszírozza a vállam. Megérdemeltem. És most, az adatokon utólag végiggondolva, lehet, hogy jobb is, hogy nem láttam semmit a Zangezuri és az Arevik Nemzeti Parkok közötti úton. Meghritől harminc kilométerre lyukadunk ki a ködből, ahol már csak egy kisebb marhacsordán kell áthajtanom, ezt már hangosan röhögve teszem. És ismét kijelentem: bárhol tudok vezetni!
Meghriben megkapjuk az utasításokat, miszerint keresztül kell hajtanunk a városon, majd amikor elérjük a határszélen levő orosz támaszpont őrtornyait, kanyarodjunk balra. Alvank falu határában egy fehér Nivával ott fog várni minket Lilit bátyja legjobb barátjának, Davitnak az apukája. És ez már a terv szerint zajlik. Időközben pedig megcsodálható a helyi, az aszfaltos úthoz hasonlóan nem életbiztosítás vasútvonal, amelynek muzeológiai értékei vitathatatlanok, valamint szemet gyönyörködtetnek az iráni hegyek, amelyek szintén egy nemzeti park szélén állnak.
Amikor Alvankban kiszállok, szörnyedvényes izomlázat érzek. Akkor esik le a tantusz, mennyire ráhajoltam a kormányra, hogy közelebbről lássam azt, amit nem látok, és mennyire görcsösen kapaszkodtam bele, hogy kicsit nagyobb biztonságban érezzem magamat. Davit apukája nyulat vág a tiszteletünkre, anyukája pedig a nagymamival együtt nézi a Szupersztárt. Megállapítják, hogy a tavalyiak jobbak voltak, és hogy én egy hős vagyok. Itt a két lábon járó valóságsó, kérem szépen…
A frissen sütött nyulat közösen fogyasztjuk el a ház melletti lugasban. A fiúk kisebb-nagyobb mértékben alkoholt is fogyasztanak, amelynek meg is van az eredménye. Laci kettőkor kelhet fölmosni az ő kedves szobatársa termékét. Erre a ribillióra én ugyan fölébredek, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni, sőt, még a szemhéjamat felnyitni is. Végül kínszenvedések közepette összeszedem magam, majd Lilittel kimegyünk a kis helyiségbe, amely a ház mögött kapott helyet. Tappancs-lyuk-tappancs. Betonból kiöntve, derítőgödörrel. Nem szeretném megtudni, hogy a tappancsnyomok az éjjeli esőzéstől nedvesek-e vagy mástól. Viszont kiválóan felébredek, és képtelen vagyok visszaaludni, pedig már a fiúktól elzártan, az előszobában kapok helyet Lilittel.
Mivel valami érthetetlen okból kifolyólag nem volt kedvünk éjjel hazaindulni, reggel hétkor intünk búcsút Alvanknak, Iránnak meg Meghrinek, és Laci vezetésével – figyelem – sokkal tisztább időben ugyanúgy három óra alatt érünk vissza Goriszba, mint én előző nap a másik irányba. Teljesen büszke vagyok magamra. Gorisznál elkanyarodunk balra, Jereván felé, és Lacinak már csak egy birkacsorda jut Artasatnál, de ez már cseresznye a habon.
* A Corvinus Egyetem doktorandusa. A Nemzetközi Visegrád Alap ösztöndíjával töltött húsz hónapot Örményországban. [vissza]
Silva Henríquez bíboros, Nagyhét, 1967
Patricio Guzmán Campos Kanadában élő chilei fotóművész. Hazáját 1973-ban kénytelen elhagyni Pinochet tábornok katonai puccsa miatt. Sokfelé vetette sorsa, Magyarországra is, de munkásságának színe-java otthon készült pályája elején. Szerencsére életműve nagy része mára már visszakerülhetett Chilébe, ahol fényképeit nemcsak megbecsülik, őrzik, hanem egy részüket album formában közre is adták.
Majd húsz év termését válogatták kötetbe a chilei LOM Ediciones kiadónál Patricio Guzmán Campos hazai munkásságából. Ritka jól szerkesztett fotóal-bummal (Chile en la retina, 2010) ünnepelte meg hazája a művészt, akinek fotóival az Ezredvég olvasói már korábban is találkozhattak. Könyvének szerkesztői jó szemmel vették észre a chilei fotográfus képeiben rejlő lírai kötőanyagot, így aztán a műveket mint versciklusokat fogták csoportonként egybe, s a „hazai anyag” így együtt, könyvként többet képes mondani, mint az egyes fotók külön-külön. A fekvő formátumú, 164 oldalas könyvet jó érzés kézbe venni. Elég nagy ahhoz, hogy a fotókat élvezni lehessen benne, de mégsem tolakodó, nem vaskosan gőgös könyvmonstrum. Igényes, ám visszafogott borítójával, változatos, de tartózkodó tipográfiájával is a művész személyiségének lényegét igyekszik tükrözni.
A lényeg nála a téma erőteljes és hatásos megragadása, nem az öncélú, magamutogató önmegvalósítás. A borítóra választott kép telitalálat. Egyszerre mutatja meg azt a fotográfiai stílust, amelyet Guzmán végig hűen követett, s ad ízelítőt abból, amiről az egész könyv szól. A képen egy mulatság filmjelenetszerűen elkapott pillanata: a háttér változatos, dinamikus alakjaival, fénylőn világos foltjaival és az előtér közepét kitöltő emberpárral. A filmszerűség itt és más képeknél a cinéma verité mozgóképi hangulatát idézi, nem pedig a két háború közötti európai és amerikai glamour mozidarabok mesterséges univerzumát. Vagyis a hétköznapi élet hangulatának, a keresetlen, spontán pillanatnak a lenyomata ez a fajta képi látvány, minden stúdiódíszlet és mesterséges világítás nélkül.
A fiatal Guzmán is, mint európai kortársai és amerikai kollégái, a megrendezetlen, spontán látványt keresték az ötvenes évek végétől. Az új utakat kereső fotográfusok már nem akarták a témát a műterembe rángatni, sőt a műtermi körülményeket sem cipelték a szabadba, mint korábban évtizedekig. Nem kerekítették le, nem lúgozták valószerűtlenül szabályosra a látványt. Legalább két erős inspirálója volt ennek az újításnak. Az egyik a sajtófotó, a fotóriporterek stílusa. Azoké, akik azt is lefényképezték, ami tilos volt, akik úgy akartak tudósítani a világról, mint a mesebeli hős, vagyis szinte észrevétlenek kívántak maradni. Csak nem a csodasipkát tették a fejükre, hanem a könnyű, de nagy tudású fényképezőgépeket emelték a szemükhöz. A fényképezés processzusával nem szerették volna befolyásolni a történéseket. Azt akarták elérni, hogy a képeken szereplők felejtsék el, hogy fényképezik őket – esetleg ne is tudjanak róla –, úgy tegyék a dolgukat, mintha a kamera ott sem volna. Nem a lesifotósokra gondolok, bár ők is ideértendők, hanem azokra, akik képesek elérni, hogy a jelenlétük a legkevésbé zavarja meg a témát. A másik inspiráló hatás az addigra már tényleg tömegessé vált műkedvelő fényképezésből eredt. Hiszen a családi, baráti fényképezkedések során általában még azok is természetesen képesek viselkedni, akiket a legprofibb riporter sem tudna „megszelídíteni”. Az 1930-as évektől óriási számban készülő riportos magánfotók olyan érdekesen őszinte arcát mutatták meg az embereknek, amilyennek a műtermek fotós–filmes világában talán sohasem mutatkozhattak.
Kellettek ehhez a könnyen kezelhető és szó szerint is viszonylag könnyű, de mégis nagy tudású kamerák. Olyan hordozható fotós felszerelés, amelyikkel a téma vadász módjára becserkészhető, amelyik képes a természetes fény mellett is élvezetes képi eredményt produkálni, s amely ez időtől fogva a képzett fotográfusok számára nem valami plusz tartozékot jelentett, hanem mintha a kezük vagy inkább szemük meghosszabbítása lett volna. Olyan magabiztos készséggel használták, ahogyan a jó sofőr az autóját vezeti. Aki megtanulta a felvételezés, sőt még a laborálás technikáját is, azt végképp nem érhette meglepetés. A kész képre – döntően – az került, amit tényleg mutatni akart a fotós.
Egyetlen dologban kellett a technikával kompromisszumot kötni abban az időben: meg kellett elégedni a világ monokróm visszatükrözésével. A színes fotográfia majd csak a 60-as évek végétől, a világ nagy részén még későbbtől volt képes ugyanarra, amire a fekete-fehér már úgy a 30-as évektől. Hosszú ideig bizonytalanabb, macerásabb és drágább volt a monokrómnál. Így aztán a múlt század közepének igényes sajtófotója, dokumentarista művei, de még a kifejezetten művészi céllal készülő fényképek is zömmel fekete-fehérben készültek. Sokan és sokat írtak már a kétfajta képi világ sajátosságairól, mégsem könnyű a hasonlóságok és különbségek lényegét megragadni. Egyre inkább arra hajlok, nagy általánosságban nem is érdemes morfondírozni erről, inkább konkrét művek, műcsoportok, életművek esetében célszerű vizsgálni a sajátosságokat. Az biztos, hogy a fekete-fehér – a színes rövid ideig tartó szinte kizárólagossága után – még ma is hódít. És az biztos, hogy abban a fotográfiai korszakban, amelyikről Guzmán kapcsán már ejtettünk néhány szót, a monokróm képi világ volt a meghatározó. Az 50-es, 60-as, sőt zömmel a 70-es évekről is fekete-fehér képi krónikák maradtak fönn.
Ez hát az a műfaji keret, amelyikben a chilei művész, Patricio Guzmán Campos is fotografálni kezdett. Spontán valóság, beavatkozásmentes művészi magatartás, riporteri attitűd, monokróm képi világ. Ezen belül alakította ki a rá jellemző stílust. A tartalmi és formai visszafogottságot, a túlzásoktól, a harsány hatáskeltő elemektől való tartózkodást. Amolyan „halk szavú”, de szívós alkotó figurája bontakozik ki a művek sorából, ha képei összességére úgy tekintünk, mint sajátos önarcképre. Jól látszik, hogy a kompozíciót, mint fotóinak tán legfőbb teremtő eszközét, milyen magabiztosan, de mértéktartón használja. Már az első képciklusban, a tájképekben, ezen belül is az erőteljes légi fotókban remekül él például az átlós komponálás izgalmas módszerével, mint az 1966-os Norte I című képnél. Ugyanitt a méretek hatalmas lépték-különbségét, a gigantikus tájat és a benne aprócska rovarként haladó gépkocsikat mint hazája nagyságának adekvát képi megjelenítését is a kompozíció alapjává teszi. Hasonlóképpen bravúrosan él a képmélység, a perspektíva szerkezetet teremtő erejével. A tájak a fotóin gyakran nyitottak a horizont felé, s ezzel a fényképek drámai ereje csak fokozódik.
Szántás, Colchogua, 1972
Mészáros, Rancagua, 1965
„Peluco” ökreivel, Capitán Pastene, 1967
Május elseje, a Munka ünnepe, Santiago, Plaza Bulnes, 1958
Ezzel szemben a második ciklusban, a portrék, csoportképek és zsánerek között, melyeken a tájképekkel nagyvonalú módon fölvázolt haza, a szeretett Chile lakóit benépesítő honfitársaival szembesíti az olvasót, a legritkább esetben találni szellős kompozíciót. Szigorúan vágott, minden tágasságot nélkülöző, a lényegre – portré esetében ez az arc, legföljebb a kezek – koncentráló képek sorjáznak fiatalról, öregről, városiról, falusiról, munkában elnyűttekről és magabiztos nyertesekről. A fotográfus éppen elég közel megy modelljeihez, de soha sem tolakszik az emberek láthatatlan vonalakkal megrajzolható integritásába.
A harmadik képcsokornál, ez talán a „munka” alcímet viselhetné, nemcsak a kompozíció adta lehetőségekre érdemes fölfigyelni, hanem a kameraállásra is. Itt például több fotónál előszeretettel alkalmazza az alsó kameraállást a szerző. Ezzel a képeken szereplő alakokat megnöveli, szinte fölmagasztosítja. Emellett a korábban emlegetett cinéma verité lényegéhez illő módon a képkivágás meglepő, dinamikus, gyakran kihagyásos. A lóval szántó földműves bár a kép központi alakja, mégis jóval kisebb, mint a felület döntő részét kitöltő állatok teste, ám a lovaknak csak merészen vágott torzója látszik. Ezzel Guzmán nemcsak dinamikussá teszi a látványt, de semlegesíti a szántó emberalakkal kapcsolatosan a néző fejében óhatatlanul föltoluló képi közhelyek tömegét.
A dolgozó és munkája tárgya, eszköze különféle kompozíciós kölcsönhatásokban jelenik meg itt és a következő képcsokrokban, a gyerekekről szólóban is. A gyerekek mint a jövő szimbólumai, mint egy-egy ország potenciális emberi kincsei a chilei fotográfusnál többször is megjelennek. Általában elmondható a gyermekeket ábrázoló műveiről, hogy bár nagy szeretettel, de minden melodramatikus, patetikus túlzást elkerülve mutatja meg hazája apró polgárainak korántsem mindig vidám arcát. Jellemző Guzmán módszerére – és az album szerkesztői megközelítésére –, hogy egy-egy fontos látványt esetenként több képpel is megmutat. Van olyan, amelyiknél különféle beállítást és kivágást alkalmaz – ahogyan a nagy ökröket hajtó apró fiúcska esetében –, másutt ugyanazt a szomorú látványt kétféleképpen is láthatjuk. A nélkülözés páros képe, mondhatnánk, példa erre: fekvő és álló formátumban, három, illetve két gyermekalakkal.
A következő képi ciklusban Chile híres és kevésbé híres, de Guzmán számára fontos figuráit gyűjtötték egybe. Például a Pinochet-puccs során később megkínzott és megölt, de a fotón még önfeledten mosolygó Víctor Jaráról, a költő Pablo Nerudáról és harmadik feleségéről, Matilde Urrutiáról született képeket. Utóbbi Diego Rivera róla készült festménye előtt. Rivera kétarcú nőként festette meg Matilde Urrutiát, hajába rejtve – ez a fotón is látszik a jobb szélen – szerelme, a költő Neruda jellegzetes profilját. Méltán van e sorban Silva Henríquez bíboros érsek is, aki a puccs után a nagyon kevesek egyikeként nyíltan bírálta a véreskezű diktátort. A következő ciklus fotóin a modern chilei történelem egyik legfontosabb időszakának képi krónikája kísérhető végig: Allende mint a népi demokratikus erők elnökjelöltjének ringbe szállása. Maga a politikus is látható az egyik képkockán, de a legszebbek a politikai nagygyűlésekről készült fotók. Elég egy pillantás ezekre a képekre, hogy kétségünk se lehessen afelől, kiket is kíván képviselni az Unidad Popular politikusa. S mennyi figyelem, visszafojtott remény feszül a gyűlések meglehetősen szerényen öltözött hallgatóságában!
Dinamikus zsánerkép vezeti be a következő ciklust, amelyben a mapuche vagy más néven araukán indiánok tradicionális ünnepét örökítette meg a szerző.
Vérbeli riporter módjára elsőként készített fotóbeszámolót a kontinens egyik legfontosabb őslakos népének szertartásairól.
A következő képek zömmel chilei kultúrtájakról és városokról készültek. Ezek némelyikénél a fények és árnyékok bravúros játékával teszi egészen ismerőssé, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon is egzotikussá ennek a változatos országnak a képét Guzmán. A hétköznapi élet sokféleségének, a sokféle nélkülözésnek, aggodalomnak, küszködésnek egybegyűjtött képein pedig szegényes portékájukkal várakozó parasztok, világtalan kéregetők, egymást fojtogató mutatványosok szomorú, de mesteri magabiztossággal fotózott csoportképei láthatók. Az öreg cipőpucoló kuncsaft híján a saját cipőjét suvickolja egykedvű arccal, a háttérben egykedvű, közömbös emberalakok. Ám a mértéktartás itt is megkíméli a szerzőt a hamis szentimentalizmustól. A kíváncsiskodó lányok-asszonyok alakjáról készült kedvesen ironikus fotó lezárja, de némiképpen fel is oldja e ciklus meglehetősen szomorú hangulatát.
Egyben bevezeti a címlapról ismert fotóval induló következőt, a népünnepélyek, a vasárnapi Chile képi freskóját a fővárosi parkok simogatón napsugaras nyugalmát élvező pihenő, olvasgató, zenélő, ölelkező emberek fotóival. A képek zöme, mint a vérbeli zsánerfotók, tényleg az élet forgatagából kiszakított pillanatoknak tetszik. A néző kedvtelve találgatja, mi lesz ezekkel az emberekkel később, vagy éppenséggel mi eshetett meg velük korábban. Szép arcú tenyérjós fiatalasszony, vihogó kamaszlányok, önfeledten ölelkező szerelmesek, énekesek, felvonuló gitárosok, magányosan merengő fiatal nő a párok között, vidáman csúszdázó nagymama és bámészkodó katonák egy csoportja. A képek zöme a 60-as évek végén készült. Ha eszünkbe jut, hogy 1973. szeptember 11-én a népfront elnökének hatalmát brutális erőszakkal megdöntötték, ezreket kínoztak és öltek meg, és nagyon sokan elhagyni voltak kénytelenek emiatt a hazájukat – köztük a derűs zsánerfotók szerzője is –, akkor a kedves életképek láncolata már inkább csak mint a jobb és szebb élet mementójának látszik. Így aztán a záró képsor, a gyerekportrék vidám csokra szinte biztosan nemcsak esztétikai megfontolásokból került a kötetbe.
A gyerekekben a jövő növekszik. Ők testesítik meg a lehetőségeket, az esélyt a változásra. Ők biztosan más világban fognak élni, mint a felnőttek, akik nevelik őket. S látva csillogó szemüket, vidám mosolyukat, önfeledt játékukat, bajtársias összetartozásukat, azt kell hinnünk, érdemes azért a jövőért a mában is tenni valamit.
Patricio Guzmán Campos elégikus hangulatú könyve bár hazájának, Chilének 1957 és 1973 közötti éveit örökíti meg, mégis érvényeset és a lélekig hatót képes mutatni több évtizeddel később a tőle több ezer kilométernyire élő nézők számára is. A fotográfia nyelve valóban egyetemes – persze, tudni kell beszélni rajta.
Schönherz Zoltán (1905–1942)
… s rútabbul azok haltak épp meg,
társaim az elvben, kik bűn nélkül éltek,
kik nem közömbösül jó s rossz közt haboztak,
de isten pártjában bátran hadakoztak,
kikre kéne fényes égi érdemrendet
tűzni, ha volna ég, s mint megannyi szentet
tisztelni, keresztnél igazb jelet vetve,
holtukban is őket halk daccal éltetve.
(Lukács László: Halotti beszéd
Schönherz Zoltán halálára)
Schönherz Zoltán mindössze 37 éves volt, amikor életével kellett fizetnie a szabad, független és demokratikus Magyarországért vívott harcában. Egyike volt azoknak a magyar kommunista mártíroknak, akiknek meg kellett halniuk, mert forradalmárok és hazafiak voltak a negyedszázados ellenforradalmi rezsimben, történelmünk egyik legkritikusabb szakaszában. Azok közé a kevesek közé tartozott, akik világosan látták, hogy Horthyéknak köszönhetően Magyarország romlásba és pusztulásba tart. Rövidre szabott életében többet tett népéért, mint kegyetlen hóhérai, akiket ma a politikai jobboldal egyre szemérmetlenebbül ünnepel, s már-már a mennyekbe emel, holott közönséges nemzetvezetők voltak, egymillió magyar állampolgár elpusztítói, az ország sírásói. Korántsem véletlen, hogy az ún. „rendszerváltás” után első cselekedetük közé tartozott Schönherz nevének eltüntetése iskolák homlokzatáról, utcatáblákról, tankönyvekből, akárcsak Sallai Imréé, Fürst Sándoré, Rózsa Ferencé, Ságvári Endréé, s az illegális kommunista mozgalom és az antifasiszta ellenállás megannyi más alakjáé, mártírjáé. Elképzelhetetlen például, hogy akár a televízióban felújítsák azt a szép filmet, amelyet emlékének szenteltek. *
Schönherz Zoltán 1905. július 25-én született Kassán. Polgári családból származott, de fejlődésére meghatározó hatással volt katona nagybátyja, aki 1920-ban tért haza Szovjet-Oroszországból, és tapasztalatait megosztotta övéivel. Élményei a háborúról, a hadifogságról, a forradalomról, a még javában dúló polgárháborúról kitörölhetetlen nyomokat hagytak a kamaszfiúban.
Jeles eredménnyel leérettségizett, majd a morvaországi Brünnben (Brno) és Prágában elektromérnöki tanulmányokat folytatott. Az egyetemen Tomáš G. Masaryk és Eduard Beneš csehszlovák polgári demokráciájában, ahol nem kellett naponta szembenéznie a hatóságok zaklatásaival, csakhamar megtalálta helyét a legálisan működő forradalmi marxisták soraiban. Pártfogói javaslatára megismerkedett a tudományos szocializmus alapvető műveivel, elméletileg már fiatal korában igen képzett marxista lett. Született nyelvtehetség lévén eközben több nyelvet is megtanult. Ezzel betekintést nyerhetett a baloldali nyugati lapokba, folyóiratokba, látóköre kiszélesedett, tájékozottságával és felkészültségével kiemelkedett elvtársai közül. A mérnöki diploma megszerzése után tagja lett Európa egyik legerősebb marxista mozgalmának, Csehszlovákia Kommunista Pártjának. A prágai vezetés felfigyelt a képzett, elkötelezett fiatalemberre és függetlenített pártfunkcióval bízta meg.
Schönherz gyorsan emelkedett a párt lépcsőfokain, egyre fontosabb és felelősségteljesebb megbízatásokat kapott. Már a rendőrség is fölfigyelt rá. Mert a masaryki köztársaság ugyan – más középkelet-európai országokhoz s kivált Magyarországhoz képest – maga volt a szabadság mintaállama, de a kommunistákat azért szüntelenül zaklatták. Schönherzet több ízben is letartóztatták, de egyszer sem állították bíróság elé. A meghurcoltatás inkább csak arra szolgált, hogy megfélemlítsék, de ő eltökélten haladt a választott útján. Mindazonáltal hónapokat töltött Lőcse (Levoča) és Ilava börtönében. 1934-ben már a Szlovák Ifjúsági Szövetség titkára lett Kassán (Košice), mely az ország keleti felének munkásmozgalmi központja volt.
Jóllehet már jóval korábban kapcsolatba került a Kommunisták Magyarországi Pártjával (KMP), ez a kapcsolat Kassán szilárdult meg igazán, s erről egy korabeli csendőri jelentés tanúskodik. Nevét tehát már akkor „jegyezték” a nemkívánatos elemek magyar hatósági listáján, amikor Szlovákia déli részét még nem csatolták vissza Magyarországhoz. A budapesti politikai rendészet úgy tartotta számon mint vezető ifjúkommunistát, a KMP bizalmi emberét.
Schönherz bár elsősorban gyakorlati politikus volt, rendkívüli fontosságot tulajdonított az elmélet tanulmányozásának. Marxista köröket szervezett a szlovák és a szlovákiai magyar kommunista fiatalok számára. A hegyek közé vonultak, hogy ne legyenek az éber hatóságok szemei előtt. Az elméleti oktatás mellett nagy súlyt helyezett az érzelmi nevelésre. Dalokat is komponált. A leghíresebb: A harcban nem szabad megállni… Ez a mozgalmi induló valóságos sláger lett az ifjúmunkásság körében, s ma sem veszítette el időszerűségét.
1935-ben a prágai pártközpont Moszkvába küldte, ahol a Kommunista Ifjúmunkások Csehszlovákiai Szövetségét képviselte a Kommunista Ifjúsági Internacionáléban.
Éppen akkortájt, 1935 júliusában ült össze a Kommunista (III.) Internacionálé VII. kongresszusa Moszkvában, amely Georgi Dimitrov előterjesztésében nagy jelentőségű döntést hozott. A határozat értelmében a kommunista pártoknak – a fasizmus rohamos terjeszkedésének megakadályozására – meg kell teremteniük a munkásegységet, a munkás-paraszt szövetséget és a népfrontot. A proletárdiktatúra mint közvetlen cél átmenetileg lekerült a napirendről. Helyes döntés volt. Az adott politikai helyzetben, a fasizmus nemzetközi térnyerése közepett, a proletariátuson kívüli osztályok és rétegek nagy része hajlandó volt szövetkezésre az antifasiszta demokráciáért, de a magántulajdont tagadó szocializmusért már nem, márpedig ha a parasztság, az értelmiség és a középrétegek az ún. „középosztály” (kisiparosok, kiskereskedők, a középburzsoázia), amelyek érdekeltté váltak a fasizmus leküzdésében, külön-külön, megosztva próbálkoznak meg az ellenállással, a szélső jobboldal esélyei megsokszorozódnak.
A Komintern új irányvonala a legálisan működő csehszlovák kommunisták körében sokkal kisebb ellenállásba ütközött, mint a fasisztoid Horthy-rendszer körülményei között mély illegalitásba kényszerült KMP vezetősége és tagsága körében. De a moszkvai magyar emigrációnak, személy szerint Kun Bélának is komoly fenntartásai voltak. Jó darab időbe telt, amíg megértették és elfogadták az új szövetségi politikát, a késlekedés viszont igen nagy károkat okozott a hazai mozgalomnak. A konspirációs válságon kívül, ez is oka volt a KMP Központi Bizottsága feloszlatásának. 1936-ban, prágai székhellyel és Szántó Zoltán vezetésével, Ideiglenes Titkárság vette át a KMP irányítását. (Az említett „késedelem”, amely igen sok kárt okozott, egyik fő oka volt Kun 1937-es letartóztatásának.) Schönherz és szlovákiai magyar elvtársai gond nélkül követték az új irányvonalat. Fölismerték jelentőségét, annál is inkább, mert a Csehszlovák Köztársaság legengesztelhetetlenebb ellensége Hitler volt, aki nem is titkolta területi aspirációit, az országon belül pedig már javában folyt a szudétanémetek fenyegető, nácibarát szervezkedése.
1938. november 11-én – az első bécsi döntés értelmében – a magyar királyi hadsereg bevonult a számára kijelölt Szlovákia zömében magyar lakta déli területeire. A müncheni egyezmény (1938. szeptember 30.) megkötése után Horthyék (midőn látták, hogy nyugati szövetségesei cserbenhagyták Csehszlovákiát) területi követelésekkel léptek fel az északi szomszéddal szemben. Hitler és Mussolini ugyanis közvetlen tárgyalásokat javasolt Budapest és Prága között a viták rendezésére, ám a szlovákok nem fogadták el a magyar igényeket, melyek a teljes trianoni revízióra vonatkoztak. Ezért Hitler és Mussolini vállalkozott a döntőbíráskodásra. Hamar megszületett az ítélet, mellyel szemben nem volt apelláta. Tizenkétezer négyzetkilométernyi terület került vissza Magyarországhoz, egymillió lakossal. A túlhabzó eufóriába ugyan üröm is vegyült, mert itthon kevesellték az országgyarapodást, a „Mindent vissza!” szlogenje szerint a hazai vezetők a „történelmi” Magyarország méreteiben gondolkodtak és semmilyen kompromisszumra nem mutattak készséget.
A Kassára fehér lovon bevonuló Horthyt a helyi lakosság lelkes ünnepléssel fogadta, ám nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bekövetkezzék a csalódás. Visszaesett az életszínvonal, a beneši polgári demokráciát felváltotta az önkény és a terror, a bevonuló honvédség úgy kezelte a „felszabadított” lakosságot, amint a jobbára hazulról „exportált” új hivatalnokok, akik afféle feudális kényurakként viselkedtek. Horthyék a visszanyert területeket mindenben a saját képükre igyekeztek formálni. Az európai civilizációban szocializálódott lakosság számára idegen és gyűlöletes volt az a mód, ahogy a kormányzó hatóságai bántak a szlovákokkal, a baloldallal, az ellenzékkel. Megszűnt valamennyi demokratikus párt legális tevékenysége, természetesen Csehszlovákia Kommunista Pártjáé is. A párt azonban az új, az illegalitás jóval kedvezőtlenebb feltételei között is folytatta munkáját.
Mint említettük, Schönherzet a magyar hatóságok korábbról már ismerték, és azonnal megindult a hajsza utána. Ám még várniuk kellett, amíg kézre kerítik, mert ügyesen konspirált, alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez.
Kulich Gyula, az Országos Ifjúsági Bizottság (OIB) titkára Budapestről az immár Magyarországhoz tartozó Kassára utazott, hogy felvegye a kapcsolatot a helyi ifjúkommunistákkal. 1939. augusztus 20-án pedig Schönherz Zoltán, a kassaiak vezetője már a magyar fővárosban van, hogy részt vegyen a munkások és parasztok ifjúsági találkozóján. Megkezdődött tehát beépülése a hazai kommunista mozgalom mindennapi életébe.
1940 januárjában költözött át Kassáról Budapestre. Megismerkedése Rózsa Ferenccel, aki a KMP háromtagú irányító szervezetének egyik tagja volt, meglehetősen tartózkodóra sikerült. Bizalmatlanok ugyanis egymással szemben, s ez az akkori konspirációs gyakorlat viszonyai között érthető. Két eltérő feltételek között dolgozó emberről volt szó, akik más és más mozgalmi élmények és tapasztalatok következtében számos konkrét kérdést másképpen ítéltek meg. Ez különösen a gyakorlati feladatok értelmezésére és alkalmazására vonatkozott. Schönherz – amint erről volt már szó – egy konszolidált polgári demokrácia közegében, legálisan fejthette ki tevékenységét. Nem elsősorban a konspiráció szigorú rendjének betartása kötötte le erejének egy részét, hanem a feladatok pártszerű megoldására összpontosíthatott. A fejlettebb társadalmi viszonyok, a kapitalizmus nagyobb érettsége, a megcsontosodott feudális környezet nyomasztó hatásának nemléte tisztább politikai-gazdasági helyzetet teremtett, melyeknél fogva döntően az antikapitalista, majd antifasiszta stratégia megvalósítására nyílt lehetőség. Nem kellett holmi feudális csökevényekkel, arisztokráciával, a hűbériség korából visszamaradt bürokráciával bajlódni. Más – sokkal kedvezőbb – volt a parasztság helyzete is, mint nálunk, tehát a munkás-paraszt szövetség kérdései is másként vetődtek fel.
Ezzel szemben Rózsa Ferenc egy olyan feudál-kapitalista államban igyekezett realizálni a kommunista párt politikáját, ahol az ellenforradalmi hatalom rátelepedett a társadalomra, és nyílt erőszakkal fojtott el minden kitörési kísérletet, ahol a munkásság és a szegényparasztság osztályharcának elnyomása nehezítette a kommunista mozgalom érvényesülését. A magyar uralkodó kasztot Trianon, a Tanácsköztársaság, a Szovjetunió közelsége olyannyira sokkolta, hogy egy sajátos fasisztoid-radikális-konzervatív uralmi forma sáncai közé menekült s onnan szórta mérgezett nyilait a rendszer ellenségeire. Ebben a harcban segítette a hatalmat a nacionalizmus, az irredentizmus, a kereszténység, az antiszemitizmus és a kommunistaellenesség. Ilyen légkörben vált leninistává Rózsa Ferenc, s fegyvereit-eszközeit e feltételek által szabott követelményekhez igazította.
Schönherz bírálta Rózsa politikáját, mert úgy látta, hogy nagyobb súlyt vet a Szociáldemokrata Pártban végzett legális munkára, mint a fontosabb feladatokat célzó illegális tevékenységre. Ez önmagában nem mondott volna ellent Lenin ama elgondolásának, miszerint ahol a kommunista mozgalom betiltott, ott az illegális munkát össze kell kötni a legálissal, nehogy a forradalmi marxisták küzdelme egy zárt szekta meddő harcává zsugorodjék. A baj csak akkor jelentkezik, ha a kommunisták elveszítik illegális forradalmi bázisukat és feloldódnak a legális pártban. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a kommunista pártszervezeteket 1936-ban a III. Internacionálé utasítására feloszlatták és felszólították a párttagokat, hogy mozgalmi feladataikat átmenetileg a Szociáldemokrata Pártban és a szakszervezetekben folytassák. Amikor aztán sikerült a KMP újjászervezése, az SZDP-n belül addig végzett tevékenységük fenntartása mellett át kellett helyezniük a súlypontot az illegális munkára.
Schönherz kétségtelenül türelmetlen volt az átállás nehézségei miatt, ezért a KI illetékesei kénytelenek voltak figyelmeztetni, nehogy a nézeteltéréseknek a mozgalom szenvedje el kárát. Másfelől a csehszlovák feltételek között Schönherz megtanulta és természetesnek tartotta a népfrontpolitikát, s ennek a stratégiának szellemében vett részt a KMP újjászervezésében: „Együtt kívánunk működni minden olyan párttal, csoporttal és egyénnel, amely és aki a német imperializmus elleni harcot elfogadja.”
1940. április 16-án írt levelében azt panaszolja, hogy a tagság egy része nem érti és bizalmatlansággal kezeli az antifasiszta osztályszövetséget csakúgy, mint a nemzeti célok védelmét. Nem értik, miért kell azokkal összefogniuk, akiket eddig osztályellenségnek kiáltottak ki – az antagonisztikus ellentétekre hivatkozva. Ezek a dogmatikusok a megváltozott stratégiából a szocializmus feladását olvasták ki. Átmeneti konfliktusok jelentkeztek tehát a haza és haladás egységének kérdésében. Nehezítette a vita tisztázását az is, hogy egyes kommunisták a keresztény-nemzeti kurzus polgári ellenzékét ugyancsak fasisztának bélyegezték, s velük semmiféle együttműködést nem tudtak elfogadni.
Az első bécsi döntés sikerei után Horthyék Romániára összpontosították revíziós politikájukat. A németek nem nézték jó szemmel az erdélyi magyar aspirációkat, mert Románia is a szövetségesük volt, s mert geopolitikai szempontból (a Barbarossa-terv megvalósításának küszöbén) megnőtt Antonescuék fontossága, arról nem is szólva, hogy a román olaj nélkülözhetetlenné vált számukra. Azt javasolták a román és magyar kormánynak, hogy a vitákat rendezendő, üljenek le tárgyalni. Amikor aztán az 1940. augusztus 16-24-e között Turnu-Severinben tartott megbeszélések nem vezettek eredményre, Bécsben ismét összeültek a németek és az olaszok, hogy hatalmi szóval döntsenek a kérdésben. Így született meg 1940. augusztus 30-án az úgynevezett második bécsi döntés, mely Észak-Erdélyt Magyarországnak ítélte. A KMP röplapjai felhívták a figyelmet arra, hogy a nácik jóvoltából visszakapott területek egy imperialista s nem egy demokratikus rendezés aktusa volt, melyért az országnak nagy árat kell majd fizetnie. Általában is a józanul gondolkodók világosan látták, hogy a nácik e gesztusa Horthyékat elkötelezte agresszív politikájuk mellett.
Magyarország – szövetségben a németekkel – 1941 áprilisában megtámadta Jugoszláviát. A párt röplapokon ismertette álláspontját a déli szomszéd lerohanása kérdésében. Kiadta híres és hatásos jelszavát, melyet tekinthetünk stratégiai célkitűzésnek is: harc a független, szabad, demokratikus Magyarországért. Az 1941–1942 telén végrehajtott véres újvidéki és zsablyai razzia ellen a KMP leleplező röpirattal lépett fel, követelte a tömeggyilkosok felelősségre vonását. (A büntető eljárást a háborús bűnösök ellen igazában csak a felszabadulás után bonyolították le, bár a botrány akkora volt, hogy a Bárdossy-kormányt váltó Kállai-kabinet kénytelen volt katonai bíróság elé állítani az ötezer áldozatot követelő újvidéki vérengzés főbűnöseit, Feketehalmy-Czeidner altábornagyot, Corassy József vezérőrnagyot, Deák László ezredest és Zöldy Márton csendőr századost – ők azonban az ítélet elől Németországba szöktek.)
Horthyék nagy súlyt helyeztek arra, hogy felszámolják a kommunista mozgalmat a visszacsatolt területeken is. A kommunista üldözésben alapos tapasztalatokkal rendelkező magyar rendőrség és csendőrség (mely egykor mestere volt a Gestapónak) ezt a feladatot meg is oldotta. Majdnem minden kommunista, vagy kommunistagyanús embert lefogtak, törvény elé állítottak, bebörtönöztek, internáltak. Ez a tisztogatás természetesen egyidejűleg történt a szűkebb hazában végrehajtott akciókkal. 1940. március végén letartóztatták Kulich Gyulát, az OIB titkárát. (Az ifjúsági szervezet élére Ságvári Endre került.)
A Felvidéken, majd Kárpát-Ukrajnában történt kiterjedt letartóztatási hullámot, 1941 augusztusában az észak-erdélyi forradalmi mozgalom likvidálási akciója követte. Csaknem az egész pártot felgöngyölítették. 1200 személy került előzetes letartóztatásba, ezreket internáltak. Jelentősen meggyengült a magyarországi kommunista mozgalom. Ez a folyamat párhuzamosan zajlott a párt újjászervezésével.
A Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán között kialakult munkakapcsolat során lassacskán tisztázódtak nézeteltéréseik. Schönherznek idő kellett ahhoz, hogy megismerkedjék a Csehszlovákiáétól merőben eltérő magyar sajátságokkal, Rózsa pedig belátta, hogy a fasizmus elleni harc sikere a munkásegységfrontnál valóban szélesebb szövetséget kíván. Miután azonos véleményen voltak a parasztság földéhségét kielégítő földreform kérdésében, a munkás-paraszt összefogás problematikáját is azonos módon képzelték el. Úgy vélték továbbá, hogy a pártpropagandában előtérbe kell állítani a nácik által fenyegetett nemzeti függetlenség védelmét.
Az 1940-es tavaszi nagy letartóztatások miatt a Komintern átmenetileg leállíttatta a magyarországi szervezőmunkát. Májusban Schönherz Zoltán és Szekeres Sándor Moszkvába menekült a letartóztatás elől, Rózsa Ferencnek azonban jó konspirációval sikerült elkerülnie a rendőrséget. Schönherz 1940 novemberében indult vissza Moszkvából. Útja felettébb kalandosnak bizonyult. Így számolt be viszontagságairól: „Mikor a vezető a Kárpátok túlsó oldalán útbaigazított és elvált tőlem, nekivágtam a havas hegyeknek. Öt napig tartott, míg átjutottam. Az élelem a harmadik napon elfogyott, az utat nem lehetett látni, betemette a hó. Volt úgy, hogy vállig érő hóba süllyedtem és azt hittem, soha nem kerülök ki belőle. A negyedik napon már pirosnak láttam a havat, szemem állandóan káprázott a fáradtságtól és álmatlanságtól. Lefeküdnöm nem volt szabad, mert tudtam, ha elalszom, nem ébredek fel többé. Az ötödik napon már csak tántorogni tudtam. Az életösztön már alig működött bennem. Csak az a tudat adott erőt a továbbjutásra, hogy a párt megbízását kell teljesítenem…”
A szervezési szilenciumot a Komintern néhány hónap múltán megszüntette, és Schönherzre, valamint Szekeresre bízták a pártépítés folytatását. A budapesti és a moszkvai magyar kommunisták együttműködésének köszönhetően a szervezés bíztatóan haladt: megalakították a Központi Bizottságot, és épültek az alapszervezetek. A KMP első illegális egységeit a szociáldemokrata pártban, a szakszervezetekben, a különböző munkás-, kulturális- és sportegyesületekben hozták létre. A párt országos kiépülése során létrejöttek a nagybudapesti, az észak-magyarországi és az észak-erdélyi területi bizottságok. Élükön kipróbált pártmunkások álltak, mint pl. Gács László, Rózsa Ferenc, Skolnyik József, Schönherz Zoltán, Szekeres Sándor. Megszervezték a Titkárságot, melynek élére Skolnyik József került. (A Titkárságnak már Kádár János is tagja lett.) Nemcsak a hatósági terror, de az a körülmény, hogy „lefeketedett” emberek szervezését – a lebukás veszélyét elkerülendő – a KI letiltotta, igencsak megnehezítette a pártépítést. Mindazonáltal a KMP terebélyesedése bíztatóan haladt: 1941 tavaszán már 22 szakmai- és pártszervezetben sikerült csoportot létrehozni.
Schönherzék arra törekedtek, hogy az országban megteremtsék az egységes kommunista hálózatot, beleértve a visszacsatolt területek szervezeteit is. A jugoszláviai események ellen tiltakozó akciók a párt fejlődésének abban a szakaszában zajlottak, amikor a szervezés még nem teljesedett ki, amikor felerősödtek az üldözések s az ország irredenta eufóriába zuhant, amit józan, leleplező propagandával is bajos volt ellensúlyozni. A nacionalizmus tobzódásában az emberek többsége elveszítette reális ítélőképességét, és ez a sajnálatos helyzet nehezítette a kommunisták érvelésének hatékonyságát. Schönherzék nem a visszacsatolás tényével kerültek szembe, hanem annak módjával, vagyis azzal a körülménnyel, hogy az országgyarapodás a nácik jóvoltából történt, aminek az árát később a „hazafias” mámorban úszó magyar népnek kellett megfizetnie. A megittasultság köde akkor még a munkásság jelentős részének a tudatát is megzavarta, s ez roppant módon gátolta a munkát. Egykettőre rásütötték a hazafiatlanság bélyegét arra, aki nem lelkesedett a hitleri országgyarapító kegyekért. Ennek ellenére Schönherzék nem adták fel reményüket, hogy a nép az események súlya alatt idővel túlteszi magát az irredentizmus romboló hatásán és ráébred arra, hogy a Hitlerrel kötött szövetség végzetes, és ellentétes a magyarság érdekeivel.
A szervező- és propagandamunka eredményességének javítása egy kommunista lap létrehozását tette szükségessé. Az egyik kassai nyomdában illegálisan készült Dolgozók Lapja, gondos előkészületek után, 1940 márciusában jelent meg – már három évvel az első kiadást követően. A szerkesztők feladata az volt, hogy választ adjanak a bonyolult háborús korszak elméleti és gyakorlati kérdéseire. Bírálták a horthysta rezsimet, a nácizmust, népszerűsítették a Szovjetuniót és kiálltak a béke, a függetlenség, a demokratikus Magyarország, a népfrontpolitika mellett.
Nem elhanyagolva az úgynevezett „aprómunkát”, egyre nagyobb igény lépett fel az utcai demonstrációk iránt. Ezért született meg az az ötlet, hogy – 1848 szellemében – szervezzenek tüntetést a fővárosban, a Batthyány-emlékmécsesnél. Rövid koszorúzási akcióra gondoltak, nehogy a rendőrség lecsapjon a résztvevőkre. Schönherz, Ságvári és Rózsa vezetésével a párt és az OIB október hatodikára tűzte ki a megemlékezést – utalva az aradi mártírokra s egyben hazánk akkori helyzetére. Az akción főleg budapesti ifjúmunkások és diákok vettek részt, mintegy 100-150-en. A kis megmozdulás sikerrel járt. Mire a rendőrség kivonult, a résztvevők már szétoszlottak. Ez felbátorította Schönherzéket egy nagyobb rendezvény megszervezésére.
Elérkezettnek tartották az időt, hogy bevonják az aktív tiltakozók táborába a német agresszióval szembenálló nyugatbarát polgári erőket is. Kirajzolódni látszottak egy antifasiszta népfront körvonalai. A tüntetés színhelyéül a Kerepesi-temetőben Kossuth és Táncsics sírját választották, időpontjául pedig 1941. november elsejét (Mindenszentek napját) jelölték meg. Ezen a rendezvényen már több ezren vettek részt, a kommunistákon kívül, szociáldemokraták és a polgári ellenzék képviselői is. A sikeres demonstrációt elismeréssel üdvözölte a polgári sajtó józan része, de a megátalkodott németbarát jobboldal vagy elhallgatta, vagy hazaárulást kiáltott.
1941 telén fordulat állt be a keleti fronton. Novemberben Moszkva alatt sikerült megállítani az addig diadalmasan előrenyomuló náci hadosztályokat. Hitler, a rá jellemző önhittséggel, kijelentette: november 7-én a német hadsereg fog díszszemlét tartani a Vörös téren. Ám a szovjet főváros védői ellentámadásba mentek át, és mintegy 200 kilométerre nyugatra vetették vissza a Führer csapatait. Ez volt a Wehrmacht első vesztes csatája a háború kitörése óta. Megdőltek a verhetetlenségéről szőtt mítoszok.
Az 1942 tavaszáig tartó munkásmozgalmi fejlődés igen fontos mozzanata volt a Népszava karácsonyi számának megjelenése. Nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a magyar sajtótörténet egyik legjelentősebb eseménye, a népfront megteremtésének egyik legfontosabb állomása volt. A karácsonyi szám teret adott a különböző indíttatású közéleti személyiségek megnyilatkozásának. A kommunista kezdeményezést támogatta Szakasits Árpád, a Népszava főszerkesztője, Mónus Illés és Kéthly Anna, szociáldemokrata vezetők, Szekfű Gyula, korának egyik leghatásosabb történésze, Darvas József, Benedek Marcell, Szabó Zoltán és Kovács Imre ismert írók, Földes Ferenc közíró, Kállai Gyula kommunista újságíró és még sokan mások. Móricz Zsigmond is szolidáris volt az akcióval, de korára és betegségére hivatkozva nem adott új anyagot, ám ahhoz hozzájárult, hogy bármely korábbi írását közzétegyék.
Szakasits Árpád vezércikkében ezt írta: „Kitártuk ezt az ünnepi számunkat a nemzeti önállóság és függetlenség nagy gondolata, a népszabadság örök eszméje és a szociális haladás történelmi szükségességének követelő hangja számára.” Kállai Gyula István királlyal példálódzott, Szekfű Gyula: „árvízveszedelemben […] senki sem tud a négy fal között maradni.” Bajcsy-Zsilinszky Endre: „… nem hozhat bukást[…] egy nagy lelkű és bátor nemzet számára […], ha kiáll egy nála sokszorta hatalmasabb erőkkel szemben.” Több cikkíró is hasonló szellemben nyilatkozott.
A konzervatív jobboldalt megdöbbentette a Népszava bátor karácsonyi száma. Néhány napi dermedt csend után ellentámadásba mentek át. A peyeristák szokott szemforgatásukkal azon sopánkodtak, hogy az írók szembefordultak a munkásság osztályharcával, a nyilasok a „hazaáruló népfront” elleni erélyes kormánylépéseket sürgettek. A progresszió hívei más húrokat pengettek. G. E. így vélekedett: „Ebben a remek számban megjelent tanulmányok […] megérdemelnék, hogy kötelező olvasmányokká váljanak a magyar iskolákban.”
A keletről érkezett döbbenetes hírek lassacskán riadalmat kezdtek kelteni a magyar uralkodó elit körében: mi lesz, ha a németek elveszítik a háborút? A merev nácibarát Bárdossy László miniszterelnököt leváltották, helyére a rugalmasabb, Nyugattal egyezkedni kívánó Kállay Miklós került. Az új kormányfő kommunistaellenességben persze vetekedett Bárdossyval, viszont korántsem lelkesedett Hitlerért.
A kommunistáknak és a polgári ellenzéknek újabb impulzusokat adtak a keleti front eseményei. 1942 tavaszán létrehozták a legális Történelmi Emlékbizottságot, amely a különböző antifasiszta ellenállási akciók irányítója lett. A hatóságok hozzájárultak létrehozásához, miután az alapítók az 1848-as emlékek és ereklyék gyűjtésének ürügyével indokolták kérelmüket.
1942. február elsején megjelent az illegális Szabad Nép, Rózsa Ferenc szerkesztésében. Schönherz írta a vezércikket. (Szabad nép – szabad országban címmel.) „… az egész nemzetet egyesítheti a munkásság vezetése alatt, évszázados történelmi feladatának megvalósítására: a független, szabad, demokratikus Magyarország megteremtésére. A Szabad Nép nek kell azokat az eszméket kisugároznia, amelyek a magyar nép felszabadító harcának útját bevilágítják.”
A Történelmi Emlékbizottság nagy tette volt az 1942. március 15-én megszervezett, legendás antifasiszta és háborúellenes tüntetés, a Duna parti Petőfi-szobornál. A háború elleni megmozdulás annál is inkább időszerű volt, mivel a németek újabb offenzívát készítettek elő a szovjet arcvonalon. A moszkvai vereség katonai és erkölcsi hatását akarták ellensúlyozni. A magyar kormány késznek mutatkozott arra, hogy ebben a kalandban részt vegyen. A március 15-ei tervet a baloldali szociáldemokraták támogatták, de Peyerék természetesen felléptek ellene.
Így tett a polgári ellenzék is, különös tekintettel arra, hogy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter nyomatékosan figyelmeztetett a demonstrációban való részvétel súlyos következményeire. Mindennek ellenére az akció nagy sikerrel járt: zárt sorokban vonultak fel az emberek, egyénileg is sokan mentek a tüntetés színhelyére.
A hatósági fenyegetéssel mit sem törődve több ezer ember jelent meg a Petőfi-szobornál. Az ellenzékiek közül is nagy számmal vettek részt a téren, érezve a rendezvény politikai jelentőségét. A koszorúk elhelyezése után a rendőrség készen állt a rohamra, de ekkor a sok ezer tüntető – mintha csak egy karnagy vezényelte volna őket – a Himnusz t kezdte énekelni, mire a karhatalom emberei megmerevedtek és vigyázzállásban hallgatták végig a „kórust”. Mire az véget ért, a tömeg egy részének (a legexponáltabbaknak) sikerült eltűnnie. Ezt követően a legelszántabbak (nagy számmal) a Kossuth Lajos térre indultak, hogy az Országház előtt is demonstráljanak a háború ellen. A menetnek rendőrök állták útját, és kilencven embert kiemeltek a sorból. A karhatalom azonban nem járt sikerrel: sok százan eljutottak a Parlamenthez, ahol a demokráciát követelve tüntettek a háború és a kormány ellen.
Az eseménynek erős visszhangja volt, hiszen a munkásság minden szisszenését keményen megtorolta a hatalom. Akik résztvevői voltak ennek a harcos, tiltakozó demonstrációnak, számoltak azzal, hogy a rendőrség nem lesz passzív szemlélő és megszokott kegyetlenségével fog válaszolni a „renitenskedők randalírozására”. A már korábban „lefeketedett”, s a karhatalom illetékesei által jegyzett visszaesők többségének sikerült egérutat nyernie, de így is akadtak, akik nem kerülhették el a lefogást, akik akkor ismerkedhettek meg a horthysta rendőrség vendégszeretetével. A tüntetés nagy mérete meglepte az elitet, mert nem hitte volna, hogy csaknem negyedszázados kemény elnyomás után még mindig van erő és bátorság a munkásságban meg a progresszív értelmiségben ehhez a március 15-ei tüntetés megszervezéséhez.
A kormányzat a félelmet keltő megmozdulás után nem habozott: elhatározta, átfogó offenzívát indít a kommunista mozgalom ellen. Az 1941-es nagy letartóztatáskor nem sikerült a vezetőket lefogni. Ennek ellenére Sombor-Schweinitzer, a politikai rendészet főnöke öntelten kijelentette: Magyarországon a kommunista mozgalmat felgöngyölítették. A csendőrség ezt cáfolta. Az utóbbi vélemény igazolódott, amikor az 1942-es év márciusában a Petőfi-szobornál sok ezres tömeg tüntetett a háború és a fasizmus ellen. Ez dühödtebbé tette a hatóságokat.
A hajsza tíz hétig tartott, amikoris hatszáz kommunistát sikerült kézre keríteni, közöttük a vezetők nagy részét. A hajtóvadászat nem kerülte el a baloldali szociáldemokratákat sem. Ám velük szemben kíméletesebben bántak. A tiltakozás miatt az elfogott Szakasits Árpádot röviddel később szabadon bocsátották, ennek fejében azonban a szociáldemokratáktól és a szakszervezetektől Kállay miniszterelnök lojalitást várt el.
1942. június 1-jén letartóztatták Rózsa Ferencet, a Központi Bizottság tagját, a Szabad Nép szerkesztőjét. Rózsa nem vallott és június 13-án belehalt a kínzásokba.
Schönherz Zoltánt 1942. július 6-án fogták le és a hírhedt Andrássy laktanyába vitték, ahol őt is kínzásoknak vetették alá. Bánki László volt a nyomozás egyik vezetője, aki így fejtette ki „ars poeticáját”: „Tevékenységemet az a törekvés hatotta át, hogy a hatásköröm alá eső területen az illegális kommunista mozgalmat letörjem, annak megsemmisítésében közreműködjek. Úgy láttam, hogy az illegális kommunista mozgalom a leghatékonyabb fasisztaellenes erő, ezért a Kommunista Párt üldözésében minden eszköz alkalmazását megengedhetőnek tartottam.” A németek erőteljesen szorgalmazták a kommunista mozgalom totális felszámolását, de Horthy kormányzó is különösen fontosnak tartotta a nyomozás sikerét, mert – mint mondotta – „meg ne ismétlődjenek az 1918–1919. évi események”.
1941 júniusától Schönherz egyik összekötője egy fiatal nő volt, aki 1940 óta végzett illegális munkát. Elfogása után – az embertelen kínzások súlya alatt – összeroppant és elárulta, hogy a megbeszélések értelmében július 6-án találkoznia kell Schönherz Zoltánnal az aquincumi HÉV-megállóban. Nyomozók lepték el a környéket, akik felismerték, majd rendőrségi autóba tuszkolták és az Andrássy laktanyába vitték. A biztonság kedvéért a bal kezét összeláncolták a jobb lábával. A sikert nyomban jelentették a belügyminiszternek és Szombathelyi Ferenc vezérezredes vezérkari főnöknek. A vallatók a letartóztatott vezető révén a párt egész vezérkarát meg akarták semmisíteni, Schönherz azonban – számolva a lebukással – már előzőleg megszakította kapcsolatait a Központi Bizottság tagjaival.
Vallomása alapján újabb letartóztatások nem is történtek. A kínzások nem vezettek eredményre, ennélfogva a csaknem magatehetetlen fogoly és vádlott társai tárgyalását a Vezérkari Főnök Különbírósága ** előtt szeptember 29-30-án folytatták le, anélkül, hogy a vallatások során érdemleges információkat kaptak volna. A tizennégy perbefogott ügyét összekötötték, mert teátrális monstrepört akartak prezentálni. Schönherz mellett Tóth Mihály, Erdős László, Goldman György, Vida Ferenc, Máté György, Orosz Dezső került a vádlottak padjára, és semmi jót nem várhattak ettől a bíróságtól.
Erdőst, Goldmant, Vidát és Oroszt életfogytiglanra ítélték, Tóth 15 évet, Máté György 10 évet kapott.
Schönherz Zoltánt halálra ítélték, nem kért kegyelmet. A vádiratból idézünk: „… az 1930. évi III. TC. 59.§-ának 4. pontjába ütköző hűtlenség bűntette miatt, melyet azáltal követtek el, hogy Budapesten 1941. évi július hó 1-től kezdődően, a háború idején és részben az azt megelőző időkben is, mint az illegálisan működő KMP (úgynevezett Kommunisták Magyarországi Pártja) központi, területi szociáldemokrata párt bizottsági, illetve szakmaközi bizottság tagjai az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuló kommunista szervezkedésével kapcsolatosan szövetkeztek arra, hogy Magyarországgal szemben hadban álló Szovjet-Oroszország megsegítése, illetve tehermentesítése érdekében a szociáldemokrata pártban és szociáldemokrata szakszervezetekben tömörült munkásságot független, szabad és demokratikus Magyarország jelszavával és annak követelésével befolyásuk alá vonva, a tömegekben tengelyellenes propagandával és Szovjet-Oroszország elkerülhetetlen győzelmének hangoztatásával a háromhatalmi egyezményben vállalt kötelezettségek teljesítésével szemben ellenszenvet keltsenek és ekképpen a nemzet háborús akaratának megtörése útján a magyar állam és szövetségesei fegyveres erejének hátrányt, az ellenségnek pedig előnyt okozzanak.” A magyar nyelvtani szabályokat hátba támadó dokumentum jól látta a KMP tevékenységének veszélyeit. Arról természetesen nem szólt, milyen súlyos drámával fenyeget a náci Németország kritikátlan kiszolgálása.
Schönherz bíróság előtt nem tagadta, hogy híve a független, szabad, demokratikus Magyarországnak. Megvédte a pártot és a Szovjetuniót a rágalmakkal szemben, és a jelenlevő Dietrich Jagow német követ felé fordulva pedig kijelentette: gyűlöli a magyarságot elnyomó német nagyburzsoáziát és harcolni fog hazája függetlenségéért.
Kenéz István építőmunkás Schönherz Zoltán kegyetlen meghurcoltatásáról számolt be: „Schönherzcel egy szobában voltam, és mint tanú láttam kínlódását. Mindennap hívatták és borzalmasan megkínozták. Mikor egy-egy ilyen kihallgatásról visszajött a szobába, kísérni kellett, mert nem tudott a lábán járni. Több ízben előfordult, hogy a bőrt leverték a fejéről és annyira bántalmazták, hogy csak feküdni tudott. Állandóan meg volt láncolva.”
A tanúk a magyar közélet illusztris tagjai voltak: Andorka Rudolf, Szekfű Gyula, Szakasits Árpád, Huszár Aladár, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Pajor Rudolf, Millok Sándor, Barankovics István, Csibi László – vagyis a függetlenségi mozgalom különböző csoportosulásának képviselői, és a perbefogottak mellett tettek vallomást. Bajcsy-Zsilinszky Endre, az egykori fajvédő és antikommunista a bíróság előtt így nyilatkozott: „A kommunisták is lehetnek jó magyar emberek, akiket aggodalommal tölt el hazájuk sorsa.” A honvédelmi miniszterhez írt levelében kifogásolta, hogy amíg a kommunistákat halálra ítélik, a nyilasok rendre enyhe büntetést kapnak, s a délvidéki vérfürdőért felelős Feketehalmy-Czeidner Ferenc perét törölték. Huszár Aladár, a náciellenes politikus Serédi Jusztinián hercegprímásnál járt Schönherz megmentése érdekében. A hercegprímás fel is kereste a vezérkar főnökét, aki segítségét ígérte a főpapnak. Andorka Rudolf, a VKF/2 korábbi vezetője és Újszászy István vezérőrnagy, az Államvédelmi Központ irányítója kijárta, hogy a fiú édesanyját és húgát, Klárát Szombathelyi fogadja. Az első meghallgatáson a vezérkar főnöke kedvező megoldást ígért, de Schönherz Klára második látogatásán már gorombán ráförmedt: „Mindent megfontoltam és meggondoltam. Nincs kegyelem!” (A felszabadulás után a perét tárgyaló népbíróságon fejére olvasták Schönherz ügyét. Szombathelyi csak annyit mondott: „A kötelességemet teljesítettem.”)
Klára vette a bátorságot és elkeseredettségében felkereste még a német követet is, aki felháborodva zárkózott el a kért támogatástól: „Csak nem képzeli, hogy mi beavatkozunk Magyarország belügyeibe!” Bajcsy-Zsilinszky Endre Kállay miniszterelnököt kereste fel, de az mindössze 24 óra halasztást ígért.
Az igazsághoz tartozik, hogy a főtárgyaláson az ügyész nem kért Schönherzre halálos ítéletet, de később megváltoztatta döntését. Minden bizonnyal felsőbb utasításra. Klára és a szülők a Margit-körúti fogház siralomházában meglátogathatták a halálraítéltet, hogy búcsút vegyenek tőle. Schönherznek nem voltak illúziói, egy pillanatig sem hitt a kegyelemben. Húgának azt mondta: „Nem bántam meg semmit, ha még egyszer kellene cselekednem, ugyanígy cselekednék.” A megrendült apa így köszönt el Zoltántól: „Büszke vagyok rád fiam.”
Schönherzet a börtönben fogolytársai nevében Weil Emil radiológus, a szocialista orvoscsoport egyik megalapítója búcsúztatta: „A munkások és parasztok Magyarországa nem fog elfelejteni.” Schönherz kissé elmosolyogva válaszolt: „A haladó értelmiséget se felejtsd ki!”
A halálos ítéletet a Margit-körúti katonai fogház udvarán 1942. október 9-én végrehajtották.
A nagy letartóztatási hullám elültével a kommunista párt kezdett feléledni. Első röplapját Rózsa Ferenc és Schönherz Zoltán emlékének szentelte: „Hősiesen éltek és hős módjára haltak meg a munkásság és a népek szabadságharcának szolgálatában.”
* Különös ismertetőjel (1954). Vészi Endre forgatókönyvéből Várkonyi Zoltán forgatta, Bessenyei Ferenc főszereplésével. [vissza]
** Kádár Gyula ezredes, aki akkor a Vezérkari Főnökség (VKF) 6. (nemzetvédelmi és propaganda) osztályának vezetője volt, azt írja önéletrajzában: „A kommunisták fölött az úgynevezett Vezérkar Főnökének Különbírósága ítélkezett, kémkedés és hazaárulás címén. Tudomásom szerint ezt az intézményt a háború kitörésekor rendeleti úton – tehát nem törvényesen – hozták létre. […] Ennek a bíróságnak ítéletei nem kerülhettek fellebbezési fórum elé, jogerőre a vezérkar főnökének jóváhagyásával emelkedtek. Kétségtelenül terrorbíróság volt […] ítéletei és működése ellen pedig sok volt a panasz. […] Schönherz Zoltán halálos ítélete váltotta ki a legnagyobb ellenszenvet. Szombathelyi a vele bizalmas viszonyban álló parancsőrtisztjének utólag úgy beszélte el a történeteket, hogy többen keresték fel Schönherz halálos ítéletének kimondása után, és kegyelmet kértek. Napokig tépelődött. Nem adott kegyelmet.” (Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig, Magvető, 1978. 467-458. o.) [vissza]
Indián papnő, Capitán Pastene, 1967
Az infláció fogalma
A közgazdász-hitszónoki tevékenység egyik fő célkitűzése az, hogy hét fátyolt borítson arra a meztelen tényre: az uralkodó elitek a pénz vásárlóértékét csökkentve fosztogatják alattvalóikat. A szakirodalom ezt inflációnak nevezi, és úgy szokás meghatározni, mint „az áruk és szolgáltatások általános árszínvonalának folyamatos és tartós emelkedését” (Bánfi T. 2007: 33.). Három válfaja közül az ún. kúszó vagy lassú infláció esetében az árakat évente csak 10 % alatti mértékben növelik, a vágtató inflációnál ez már évi két vagy háromjegyű százalékszámot jelent, a hiperinfláció a havi 50%-nál is nagyobb. E legutóbbi gyakorlatilag elviselhetetlen a társadalom számára, melynek tagjai ilyenkor kimenekülnek az állami pénzrendszer forgalmából a cserekereskedelembe, vagy önmagukban értékes javakat használnak pénzként (mint a II. világháború után a tűzkőt, szacharint, cigarettát). Ha a magas infláció a gazdasági fejlődés megtorpanásával vagy visszaesésével és a munkanélküliség növekedésével párosul, stagflációról beszélnek 1.
A liberális közgazdasági szakirodalom már az infláció meghatározásával – „az árszínvonal tartós emelkedése” – súlyosan torzít, méghozzá kétszeresen:
a.) egyrészt ugyanis a javakért fizetendő ár nem olyasféle természeti jelenség, mint a tenger dagálya vagy a hőmérséklet tavaszi emelkedése. Az árak nem „emelkednek”, hanem ezeket mindig valakik – nevezetesen az árdrágítók – emelik;
b.) másrészt pedig még az árszínvonal tartós emelése sem okoz soha semmiféle inflációt, ha a néptömegek jövedelmének ugyanilyen mértékű emelésével párosul. Ez ugyanis csupán azt fogja jelenteni, hogy amiért eddig X összeget adtak, azért most – mondjuk – 1000 X jár, azaz ezerszer annyi pénzmennyiséget forgalmaznak, de a társadalmi cserearányok jottányit sem változnak.
Az ilyen ködösítésekkel szemben az infláció valójában azt jelenti, hogy az árszínvonal emelésével – az árdrágítással – szemben a közép- és alávetett osztályok pénzjövedelmükből egyre csökkenő mennyiségű javakat tudnak venni, a társadalmi cserearányokat az ő hátrányukra változtatják 2.
A tömegek túlfizetettsége mint az inflációs tömegnyomor oka
Ha ezt a tényt figyelembe vesszük, bármilyen óriási ötlet, nyilvánvalóan átlátszó hazugság a ma uralkodó liberális közgazdasági elméleteknek az az állítása, hogy a kapitalizmusban az infláció „általános szintű oka egyrészt a nominális pénzösszeg (pénzjövedelem) túlzott növekedése, másrészt az újratermelés belső arányainak a keresleti szerkezettől való eltérése” (Bánfi T. 2007: 33.). Ha ezt a halandzsaszöveget magyarra fordítjuk, azt jelenti, hogy infláció mindig úgy keletkezik, hogy a közép- és alávetett osztályok munkavállalói túlságosan magas fizetést kapnak. Ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy a piaci árukészletek normális mennyiségét, mint kínálatot messze meghaladja az abnormálisan túlfizetett munkavállalók pénzköltési mohósága által keltett piaci kereslet (aholis meg szokás említeni, hogy bezzeg, ha bankbetétbe raknák a pénzüket, nem okoznának ilyen katasztrófákat). A másik fő ok az is lehet, hogy a termelés csökken, és ezért nincsen elegendő árukínálat a kereslethez képest.
Nagy hagyománya van a „kvantitás-elméletnek” (vagy „mennyiségi elméletnek”) is, miszerint az infláció oka egyszerűen az, hogy a jegybankok a kelleténél több bankjegyet bocsátanak ki. Ez, mint rámutattam, nyilvánvalóan téves (a bérek és árak egyenlő mértékű emelése nem infláció), de nem azzal szokás cáfolni, amivel én tettem, hanem azzal, hogy a jegybankok a jövedelem növelése céljából növelik a kibocsátott pénzmennyiséget, tehát az alapvető ok ilyenkor is a munkavállalók túlfizetése 3.
E hazugság menten lelepleződik, ha azt firtatjuk: ugyan miért fizetnék túl a munkaadók az alkalmazottaikat? Mindenki tudja, hogy a kapitalizmus nem munkaerőhiánnyal, hanem munkanélküliséggel küszködik. Ahhoz pedig a legbutább tőkésnek is elég esze van, hogy ha az emberek sorban állnak a munkahelyekért, akkor azokat vegye fel, akik a legkevesebb bérrel is beérik. És miért csökken a termelés a kereslet növekedése esetén, amikor – közvetlenül belátható módon – épp ellenkezőleg, fel kellene lendülnie? Egyedül a radikálisan jobboldali liberális kormányzatok tesznek úgy, mintha elhinnék ezt a túlfizetettségi elméletet, s ebből logikus következtetésként jutnak oda, hogy amikor a munkáltatók – leginkább a transznacionális mamutcégek – az alkotmányt semmibe véve kitiltják a szakszervezeteket a munkahelyekről, a nemzetgazdaság érdekeit szem előtt tartva a legjobb, ha hatóságaik süketeknek és vakoknak tettetik magukat.
A közgazdászok körében igen elterjedt, ökonometriai képletekkel és más bűvészmutatványokkal megtámogatott propagandaszólam, hogy a kiegyensúlyozott (minden termékben egyforma) és kiszámítható ütemben kúszó infláció jót tesz a termelésnek és még a munkanélküliséget is csökkenti. A kis mértékű áremeléseket – úgymond – „rugalmasan” tudják követni a munkavállalók és a munkaadók, sőt, a vállalkozókat a magasabb ár többlettermelésre ösztönzi, amihez növelniük kell alkalmazottaik számát. A termelés fokozása így túlkínálathoz vezethet, és ennek következtében csökkenhetnek az árak.
Annyi ebből igaz, hogy az alacsony infláció elviselhetőbb, mint a hiperinfláció, hiszen a cigány szamara is csak akkor döglött meg, amikor „rugalmasan követve” az ételhiányt, már majdnem teljesen leszokott az evésről. Még az is igaz, hogy a változatlan bérek és a felfelé kúszó árak a termelés fokozásárag indíthatják a tőkéseket, hogy az infláció következtében bezsebelt hasznukat tovább növeljék. Ezekhez az epikai hitelt növelő részigazságokhoz azonban két hazugság kapcsolódik:
a.) jelentős túlkínálat nemigen fog keletkezni, mert az eladhatatlan áruk mennyiségét viszont a tőkések követik igen „rugalmasan”, és munkavállalóikat szélnek eresztve menten bezárják üzemeiket, ha a kereslet csökken;
b.) ilyesformán pedig az inflációt megszüntető árcsökkenés se következik be, annál is kevésbé, hiszen az inflációt azért gerjesztették, hogy az árak gyorsabban növekedjenek, mint a bérek.
A legfontosabb pedig azt tudnunk, hogy – elméletek ide vagy oda – a szélsőjobboldali liberalizmus hatalomra jutása óta a kúszó inflációt a legfejlettebb kapitalista országokban is állandóvá tették, s így a „legstabilabb” valuták vásárlóértékét is évről évre csökkentik. Az pedig, amikor a kormányok nyíltan meghirdetik, milyen „tervezett inflációt”, „inflációs célt” alapul véve fogadtatják el a parlamentekkel költségvetéseiket, valójában azt jelenti, hogy az országgyűlési képviselők arról szavaznak, milyen mértékben kell választóiknak szép lassan, lefelé kúsztatottan tovább szegényedniük.
Az árstabilitás lehetetlen és a defláció káros?
Számunkra, normális emberek számára a stabilitás azt jelenti, hogy valami állandó, szilárd, és ennek megfelelően az árstabilitás azzal egyenlő, hogy az árak nem változnak. A közgazdászok is használják ezt a kifejezést, sőt, azt is mondják, hogy „az árstabilitás állapota a modern társadalomban vonzó célpont, ezért elérésére a gazdaságpolitika, azon belül a pénzügypolitika részeként a monetáris politika törekszik.” Ám ehhez gyorsan hozzáteszik, hogy „ami viszont már nem egyértelmű, milyen gyorsan, mely eszközök segítségével lehet az ideális szintet elérni és tartósan fenntartani” (Bánfi T. 2007: 34. ). Ez a kiegészítés nagyon lényeges, hiszen ha egyszer a kormányzatok kiszámítottan megtervezett „inflációs célokat” tűznek ki maguk elé, akkor bizony, hogy „nem egyértelmű”, miként lehetne ezzel egyidejűleg az árstabilitás vonzó célpontját is elérni, meg tartósan fenntartani. Hacsak nem abban bíznak, hogy a kúszó infláció végül valóban megszünteti önmagát, s ezért törekszenek arra, hogy e cél érdekében igencsak tartósan – mint említettem, több mint harmincöt esztendeje – folyamatosan gerjesszék ezt az önmegszüntető folyamatot. Végtére ez a gondolati modell vezette Sztálint is, amikor leszögezte, hogy a diktatúra megszűnéséhez vezető úton az osztályharcnak egyre fokozódnia kell.
Kapkodhatjuk viszont a fejünket, amikor az is kiderül, hogy az árstabilitás nem azt jelenti, hogy „az összes áru és szolgáltatás ára, így a fogyasztói árszínvonal tartósan állandó”, mert el kell fogadnunk ennek „lehetetlen voltát egy működő piacgazdaságban”. Tehát „az árstabilitás fogyasztói árszínvonal emelkedést jelent, amelynek alsó sávhatára nagyobb, mint nulla, a felső határa pedig megállapodáson alapulhat” (uo.). Azaz: az árstabilitás azt jelenti, hogy valamiféle inflációnak mindenképp lennie kell, s ha valakik abban állapodnak meg, hogy az árstabilitás felső határa a vágtató vagy a hiperinfláció, akkor az akár úgy is lehet.
Az infláció ellentéte a defláció, az általános árcsökkenés. Ezt a közgazdászok „az árszínvonal negatív változásának”, káros vagy „nem kívánatos” jelenségnek értékelik, mondván, hogy „a termelés szűkítésére és a pénzmegtakarítás bővítésére ösztönöz” (Bánfi T. 2007: 34.). Mások gyakran azt állítják, ilyenkor a kelleténél kevesebb pénzmennyiség van a piacon, és a vállalatok készpénzhiánnyal („likviditási gondokkal”) küszködnek. Ezek az érvek ugyanolyan nyilvánvalóan légbőlkapottak, mint az eddigiek. Ha az árak csökkennek és a munkavállalók bérként kézhez kapott pénzének vásárlóértéke nő, akkor a kereslet nő, és ez éppenséggel a kínálat bővítését, a termelés továbbfejlesztését ösztönzi. A „pénzmegtakarítás bővítése”, azaz a bankók bankba rakása akkor következnék be, ha a munkavállalók mindegyike már olyan dúsgazdag lenne, hogy nem tudna mit kezdeni a pénzével, s ettől – mint tudjuk – igencsak messze állunk. Ugyanígy nincs semmi köze a pénz vásárlóérték-növekedésének ahhoz, mekkora pénzmennyiség forog közkézen, mindaddig, amíg a munkavállalók nem gyújtanak rá összecsavart bankókkal a szivarjaikra, így csökkentve ezek mennyiségét.
A defláció, ha világjelenség lenne, a normális gazdasági fejlődés természetes következménye lenne. Ha ugyanis az új műszaki technikák bevezetése csökkenti a termelési költségeket, akkor az ép ésszel gondolkodó tőkések nem vágnák zsebre ezt a profitkülönbséget, hanem az árak csökkentésével növelnék az áruik iránt mutatkozó keresletet. Ellenkező esetben – mint köztudott – túltermelési válságba taszítják a társadalmat 4.
Az infláció történeti vázlata
Az inflációk története az ókorba nyúlik vissza, amikor az értékpénzek lehetővé tették a pénzhamisítást, olyan módon, hogy a hamisítók a hivatalos érmék súlyát vagy nemesfém-tartalmát számottevően csökkentették. Ha magánemberek vetemedtek ilyesmire, súlyos büntetés várt rájuk. Az ókorban ez halálbüntetés volt, a középkorban pedig ennek is különösen kegyetlen formája, a forró olajban való megfőzetés. A pénzverés monopóliumának jogával rendelkező államok és uralkodók viszont nyugodtan megengedhették maguknak ezt a bűntényt.
Miként civilizációnk oly sok leleményének, ennek felfedezése is görögök érdeme. A városállamok – élükön a demokrácia fellegváraként tisztelt Athénnal – egyszerűen elrendelték, hogy a régi érméket, mint érvényteleneket, mindenki köteles újakra átváltani. E váltás pedig vagy úgy történt, hogy az ugyanolyan ezüstsúllyal újraöntött érmékre kétszer akkora névértéket vertek, vagy éppenséggel a leadott régi érméket kapták vissza az emberek, de feleannyit, mert kétszer akkora névértékkel felülverték őket. A görög szellemi kultúra hagyományait átvevő rómaiak is követték ezt a szokást, sőt, olyan mértékben továbbfejlesztették, hogy a 3. századi katonacsászárok pénzrontása már óriási inflációba taszította a birodalmat. Ez 301-ben Diocletianust stabilizációs reformra késztette, valamint arra, hogy ezernél több termék és számos szolgáltatás árát – szintén halálbüntetés terhe mellett – korlátozza (vö. H. Brandt 2004).
A középkorban a pénzkibocsátás joga a hűbéruraké lett, azzal a kiegészítéssel, hogy az ebből származó haszon is őket illeti meg. (E hasznot ezért nevezik mindmáig a francia hűbérúr, „seigneur” szóból képzett „seigniorage”-nak.) A nyugati típusú feudális hatalmi rendszer azonban egy olyan lépcsőzetes piramist formázott, amelyben a talapzattól, a lovagi rangú nemesektől a csúcson álló királyig a hűbérurak számos fokozata (fejedelem, herceg, gróf stb.) vezetett, s elvben ezek mindegyikének joga volt saját pénzt veretni. Ebből elképesztő bonyodalom származott, a 16. század végére egyedül a német-római birodalomban 30 törvényes pénzfajta keringett egymás mellett. Ráadásul a pénzveréshez aranyra, ezüstre volt szükség, s ezért a hűbérurak kiviteli tilalmakkal gátolták meg a birtokaik közötti nemesfém-forgalmat.
A pénzkibocsátásból pedig igazi haszonra csak pénzrontással lehetett szert tenni, s ez a fejedelmi buzgalom a harmincéves háború elején, 1610-es és 20-as évek fordulóján akkora inflációt robbantott ki, melyet a történelem legnagyobb ilyen katasztrófái közé sorolnak (vö. D. Vogt 2000) 5.
Még könnyebbé vált az uralkodói pénzhamisítás a 17–18. századtól, a papírpénzek elterjedése nyomán. Megtapasztaltuk ezt mi, magyarok is, miután Mária Terézia 1762-ben kibocsátotta az első forint-bankjegyeket, és utódai kötelezővé tették ennek ezüstforinttal egyenértékű elfogadását. 1796-ban azonban már annyi bankót nyomtattak, hogy ezek mennyisége messze meghaladta az ezüst-forintokét, s így csak két papírforint ért egy ezüstöt, 1811-ben pedig – miután a nyakló nélkül nyomtatott bankók mennyisége már meghaladta az 1 milliárd forintot – 120 papírforint vásárlóértéke lett egyenlő egy ezüstével (vö. Forint 2008). S még mindig jobban jártunk, mint a forradalom idején a franciák az 1790-ben kibocsátott ún. assignatákkal, amelyek 1803-ra teljesen elértéktelenedtek.
A pénzrontás e formái azonban még a hűbérúri-uralkodói kincstárak feltöltésére szolgáltak, és mondhatni osztályhelyzetre való tekintet nélkül sújtották az országok lakosságát. A nagytőke kizsákmányolási eszközévé a fedezet nélküli papírpénzek 1971-es általánossá tétele – mint a radikálisan jobboldali liberális hatalomátvétel egyik intézkedése – változtatta az inflációs politikát. Ezzel vált lehetővé, hogy a fent vázolt módon, az árdrágítással és a bérek befagyasztásával a társadalmi cserearányokat a közép- és alávetett osztályok munkavállalóinak hátrányára változtassák. Magyarán: az utóbbiak tömegeit kizsebeljék. Ehhez nem kell társadalmi felháborodást kirobbantó, mindenre kiterjedő árdrágítással fellépni. Elegendő pl. az energiaszolgáltatás némi „árkiigazítása”, melyre hivatkozva minden „vállalkozó”, aki energiát használ – és ki nem használ – szép sorban szintén megemelheti a maga árait. Kivéve persze a munkavállalókat, akik nem hivatkozhatnak arra, hogy a munkaerejük újratermelési költségeit az energiaárakhoz kell igazítaniuk (holott erre hivatkozniuk kellene).
A kormányzatok is társtettesei ennek a pénzhamisításnak, hiszen így maguk is jelentős haszonra tesznek szert. Két kézzel tömhetik a kezdetben még nagyobb vásárlóértékű pénzt politikusaik és az őket támogató elitek zsebébe, s ha kiürül az államkassza, beindíttatják a nyomdagépeket, és annyi bankót csinálnak maguknak, amennyire szükségük van. Amikorra ennek nyomán továbblódul a „tervezett infláció”, a nemzeti vagyonnak már olyan számottevő részét felvásárolták, vagy akkora szilárd valutatartalékokat halmoztak fel külföldi bankokban, hogy ebből anyagi káruk nem származik. A gond csak az, hogy az ilyen megoldások hiperinflációs katasztrófához vezetnek, s azok megingathatják hatalmukat.
Két biztonságosabb módszerhez is folyamodhatnak. Az egyik, hogy az állam nevében polgáraiktól (pl. államkötvények, kincstárjegyek formájában) hatalmas belső hiteleket vesznek fel, s a kúszó inflációban leértékeltetett pénzzel könnyű megszabadulni ettől az adósságtól. A másik az, hogy amikor a pénz elértéktelenedik, folyó költségeik fedezésére az embereknek is nagyobb összegeket kell tartalékolniuk, és így a bankjegyek iránti kereslet megnő. A pénzkibocsátás privilégiumával és az ebből húzott haszon kisajátításának jogával („seigniorage”) felruházott kormányzat pedig ebből is akkora bevételre tesz szert, mintha egyfajta vagyonadót – pénztartási adót – vetne ki polgáraira, s ezért e bevételeit a szakirodalomban „inflációs adónak” nevezik. Ami, minthogy mégsem adó, parlamenti ellenőrzés nélkül vándorol a zsebébe 6.
A fentiek fényében maradéktalanul egyetérthetünk hát Pikler J. Gyulának (1922), a magyar jogelmélet legkiemelkedőbb képviselőjének nem akárhol, hanem a Nyugatban publikált, az inflációra vonatkozó megállapításával: „amit álpénzzel – éppen úgy, mint minden más immorális kormányzati intézkedéssel – végeredményképpen létre lehet hozni, az a gazdasági bajoknak csak a fokozása és valódi, de mindig hamis irányban és mindig ártatlanok ellen forduló vak és vad dühe […] erkölcsileg vagy értelmileg legalsó embereknek és rétegeknek. E minden poklok kapujának, a gazdasági forradalmak megindításának és állandósításának nyitó kulcsát képezi a kormányzatnak minden erkölcstelen rendszere vagy intézkedése, és ezek egyike az álpénznek kormányzati kibocsátása, a rossz kormányzatok életének meghosszabbítására szolgáló kormányzati pénzhamisítás.”
Az „árfolyamlebegtetéses” katasztrófa
Mindez azonban még valóban csak a poklok kapuja volt, hiszen ha a kormányzat nagyon arcátlanul rabolta ki szavazópolgárait, számolnia kellett azzal a kockázattal, hogy a következő választáson elcsapják. E kapun a kapitalista világ 1971-ben lépett át. Ekkor ugyanis az USA felrúgta a Bretton Woods-i egyezményt, megszüntette a dollár aranyhoz rögzített árfolyamát, és ezzel létrejött a valuták egymáshoz viszonyított árfolyamainak „lebegtetése”. Ez magyarán azt jelenti, hogy nem a kormányzatok, hanem a tőzsdei kereslet-kínálat alakulása dönti el, hogy egy adott pillanatban hány USA-dollárt ér egy angol font, vagy mennyi svájci frankot kell fizetni egy USA-dollárért stb., és mindez a spekulánsok szimatának ingadozásához igazodva akár percről percre is változhat. (A pártállamokban továbbra is fenntartották a rögzített árfolyamrendszert.)
A „lebegtetésnek” két válfaja ismeretes. Az egyik a „sávos”, amikor is a kormányzat meghatározza, hogy egy középárfolyamhoz viszonyítva hány százaléknyit csökkenhet vagy növekedhet valutájának értéke, s ha a tőzsdei árfolyamok e sáv széleit elérik, az ország jegybankja devizavétellel vagy -eladással köteles megállítani a további le- vagy felértékelés folyamatát. A rendszerváltást követő pénzügyi anarchia után, 1995-től nálunk is ezt a megoldást alkalmazták. A „szabad lebegtetés” esetében viszont ilyen, a liberalizmus „szabadpiaci” ideológiájával ellentétes korlátozás nincsen, az ország valutájának más valutákhoz viszonyított értékét kizárólag a tőzsdék szeszélye határozza meg. A Nemzetközi Valutaalap többszöri sürgetésének eleget téve a Gyurcsány-kormány 2008-ban kezdte el a mi forintunk ilyen „lebegtetését”.
Ez a világtörténelmi újítás a „kaszinókapitalizmus” elképesztő lehetőségeit nyitotta meg a nagytőkések előtt. A világ különböző tőzsdéin ugyanis a valuták percről percre változó árfolyama mindig valami kis eltérést mutat, s ha a számítógépes hálózaton valaki ezermilliárd dolláros nagyságrendben olcsóbban vesz és drágábban ad el, horribilis összegeket nyerhet. Háromszorosát, négyszeresét annak, mint akkor, ha valamilyen nagyon sikeres termelési vagy kereskedelmi ágazatban fektetné be a pénzét. A nagytőkét tehát a „reálgazdaság” fejlesztése helyett a „repülő pénzek” piacára szivattyúzták át. Ez természetesen oda vezetett, hogy a termelés és a szolgáltatások fejlődése nemcsak megtorpant, hanem időről időre a világ legfejlettebb országaiban is kétszámjegyű csökkenés mutatkozik, a pénzügyi válság pedig 2008-tól gazdasági világválsággá alakult át. A mamuttőkések, mint mindenből, ebből a katasztrófából is óriási hasznot tudnak húzni: a Credit Suisse 2011-es kimutatása szerint ma már a világ lakosságának fél százaléka birtokolja a Föld javainak 39 százalékát.
JEGYZETEK
1 Az inflációhoz bővebben ld. H. D. Schön (1973); J. L. Palmer (1973); Radnóti É. (1974); Csikós-Nagy B. (1977); P. Bourguès (1981); Erdős P.–Molnár F. (1982); Bácskai T.–Bánfi T. (1990); Gábor L.–Szalai J. (1991); E. Cardoso (1992); Erdős T. (1998); N. G. Mankiw (2001); H. E. Martins (2001); Th. J. Sargent (2005); P. Benigno–L. A. Ricci (2008); D. Mayes–K. Gardiner (2008); M. Gillman (2009); a stagflációhoz. M. Olson (1987); J. O. N. Perkins (2000); L. Funk (2008). [vissza]
2 Még Vigvári A. (2003) is rámutat, hogy „az infláció ugyanis a jövedelem újraelosztása, vagy a szükséges kiigazítások egyik lehetséges eszköze. A gazdaságpolitika – hasonlóan a többi eszközéhez – élhet, vagy visszaélhet az infláció gerjesztésével.” [vissza]
3 A „kvantitás-elmélet” gyökerei a XVIII. századig nyúlnak vissza (vö. M. Blaug 1995), új változatával I. Fisher (1997) szerzett hírnevet a XX. század elején. Némi változtatással erre épül a liberális monetarizmus „neo-kvantitáselmélete”, az élén M. Friedman (1986) pénzteóriájával. Kritikájához ld. D. Laidler (1991). [vissza]
4 A deflációhoz bővebben ld. R. C. K. Burdekin (2004); P. Raines–Ch. G. Leathers (2008). [vissza]
5 „A kamara haszna” (lucrum camerae) elnevezéssel a mi Árpád-házi királyaink is rendszeresen gyakorolták ezt a pénzhamisítást, még olyan durva formájában is, hogy az újraöntéssel való bíbelődés helyett a régi érméket egyszerűen körülnyíratták. II. András 1222-ben törvénybe iktatta, hogy mindenki minden évben köteles a pénzérméit újakra beváltani. Károly Róbert szüntette be aztán ezt az inflációgerjesztő gyakorlatot, de „a kamara haszna” pénzben fizetett adónemként még a Habsburgok idején is hivatkozási alapul szolgált (vö. Thallóczy L. 1879). [vissza]
6 A seigniorage és az inflációs adó kérdéséhez bővebben ld. Oblath G.–Valentinyi Á. (1993); Dedák I. (1996); E. Baltensperger–Th. J. Jordan (1997); F. De Fiore (2000); Kun J. (2006); W. H. Buiter (2007). A mai magyar A „inflációs célkövetésről” folytatott vitához ld. Erdős T. (2007); Kovács M. A. (2007); Erdős T. (2008). [vissza]
HIVATKOZOTT IRODALOM
Bácskai T.–Bánfi T. (szerk.) 1990: A drágaságról. A századforduló vitái és állásfolalásai. Bp.
Baltensperger, E.–Jordan, Th. 1997: Seigniorage and the Transfer of Central Bank Profits to the Government. Bern.
Bánfi T. (szerk.) 2007: Pénzügytan. Egyetemi tankönyv. Bp.
Benigno, P.–Ricci, L. A. 2008: The Inflation-Unemployment Trade-Off at Low Inflation. Cambridge.
Blaug, M. 1995: The Quantity Theory of Money from Locke to Keynes and Friedman. Aldershot.
Bourguès, P. 1981: Bérek, árak, infláció. Bp.
Brandes, W. (szerk.) 2004: Millennium-Studien zu Kultur und Geschichte des ersten Jahrtausends n. Chr. Berlin.
Brandt, H. 2004: Erneute Überlegungen zum Preisedikt Diokletians. In: W. Brandes 2004.
Buiter, W. H. 2007: Seigniorage. Cambridge.
Burdekin, R. C. K. (szerk.) 2004: Deflation. Current and Historical Perspectives. Cambridge.
Cardoso, E. 1992: Inflation and Poverty. Cambridge.
Csikós-Nagy B. (szerk.) 1977: Inflációelmélet és antiinflációs politika. Válogatott tanulmányok. Bp.
Dedák I. 1996: Seigniorage, költségvetési deficit, aggregált kereslet. In: Közgazdasági Szemle.
De Fiore, F. 2000: The Optimal Inflation Tax When Taxes Are Costly to Collect. Frankfurt am Main.
Erdős P.–Molnár F. 1982: Infláció és válságok a hetvenes évek amerikai gazdaságában. Ár-, profit- és konjunktúraelmélet a tények próbakövén. Bp.
Erdős T. 1998: Infláció, különös tekintettel az 1990-es évek magyar gazdaságára. Bp.
Erdős T. 2007: Inflációs célkövetés és egyensúly. In: Fejlesztés és Finanszírozás.
Erdős T. 2008: A kritika kritikája. In: Fejlesztés és Finanszírozás.
Fisher, I. 1997: The Purchasing Power of Money. London.
Forint 2008 (letöltés 2008. dec. 6.): In: http://83.149.74.172/florin_hu.html
Friedman, M. 1986: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus. Válogatott tanulmányok. Bp.
Funk, L. 2008: Stagflation. In: Das Wirtschaftsstudium, 8-9. sz.
Gábor L.–Szalai J. (szerk.) 1991: A drágaságról. Adalékok az infláció politikai szociológiájához és gazdaságtanához. Bp.
Gillman, M. 2009: Inflation Theory in Economics. Welfare, Velocity, Growth and Business Cycles. New York.
Kovács M. A. 2007: Mit csinál a monetáris politika az inflációs célkövetés rendszerében?. In: Fejlesztés és Finanszírozás.
Kun J. 2006 (letöltés 2008. dec. 8.): Seigniorage saját pénz nélkül. In: http://www.vein.hu/gsdi/Kun_Janos_Phdertekezes.doc.
Laidler, D. 1991: The Quantity Theory is Always and Everywhere Controversial: Why? In: Economic Record.
Mankiw, N. G. 2001: Inflation und Arbeitslosigkeit. Über den unerbittlichen und mysteriösen Zusammenhang. In: Wirtschaftspolitische Blätter.
Martins, H. E. 2001: Die gefährliche Kraft. Arbeitslosigkeit, Inflation und soziale Gerechtigkeit. Bécs.
Mayes, D. G.–Gardiner, K. 2008: Inflation in Theory and Practice. London.
Oblath G.–Valentinyi Á. 1993: Seigniorage, inflációs adó és államadósság: néhány makroökonómiai összefüggés magyarországi alkalmazása. Bp.
Olson, M. 1987: Nemzetek felemelkedése és hanyatlása. Gazdasági növekedés, stagfláció és társadalmi korlátok. Bp.
Palmer, J. L. 1973: Inflation, Unemployment, and Poverty. Lexington.
Perkins, J. O. N. 2000: The Reform of Macroeconomic Policy. From Stagflation to Low or Zero Inflation. Basingstoke.
Pikler J. Gyula: (letöltés 2008. dec. 7.) 1922: Valódi pénz és álpénz. In: Nyugat, 1. sz. http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00308/09349.htm
Radnóti É. 1974: A kúszó infláció elméleti problémái. Bp.
Raines, J. P.–Leathers, Ch. G. 2008: Debt, Innovations, and Deflation. The Theories of Veblen, Fisher, Schumpeter, and Minsky. Cheltenham.
Sargent, Th. J. 2005: Infláció és a racionális várakozások. Bp.
Schön, H. D. 1973: Inflation führt zu Armut. In: Monatsblätter für Freiheitliche Wirtschaftspolitik.
Thallóczy L. 1879: A kamara haszna (lucrum camerae) története, kapcsolatban a magyar adó- és pénzügy történetével. Bp.
Vigvári A. 2003 (letöltés 2008. dec. 22.): A pénz fogalma, pénzrendszerek fejlődése. In: http://lucifer.kgt.bme.hu/pub/penzugytan/rendrak/szvizsgabmgekg.doc.
Vogt, D. 2000 (letöltés 2008. dec. 4.): Die Kipper- und Wipperinflation (1618-1623) in München. In: http://extern.historicum.net/m30jk/inflation.htm
„Az átélt történelmi tragédiából le kell vonnunk, nem szabad nem levonnunk azt a tanulságot, hogy az átmenti kor valódi természetének ismerete nélkül a válság elkerülhetetlen, a leküzdésére irányuló intézkedések pedig, még ha jóhiszeműek is, ösztönösségük miatt ellentétesek a kitűzött céllal, és a restauráció kezére játszanak. Nem pusztán verbális kérdés tehát, hogy az átmenetet minek nevezzük, átmenetnek vagy szocializmusnak, átmenetnek vagy a szocializmus kezdeti, fejletlen szakaszának. A fogalmak arra valók, hogy kiemeljék, nem pedig elmázolják az általuk jelölt dolgok lényegét, és ha hibásak, akkor azért azok, mert nem vagyunk tisztában a tárggyal, amit jelölni akarunk velük. Az átmenet szocializmussá való átkeresztelése elárulja, megszakadt ezen a ponton a tudatosság, elbizonytalanodott a társadalmi cselekvés célszerű megszervezése.” (Rozsnyai 2007 241. o.)
Mi a szocializmus?
A marxi értelemben vett szocializmusnak mint a kommunizmus alsó fokának két döntő sajátossága van: Az első hogy nem árutermelő társadalom. A kommunizmust, annak mind alsó, mind felső fokát az különbözteti meg a kapitalizmustól, mint az általános árutermelés társadalmától, hogy a társadalom tagjai közötti dologi közvetítést felváltja a közvetlen érintkezés, a közvetett társadalmiságot, az árutermelést a közvetlen társadalmi termelés, vagyis a közösségi társadalom. A marxi életmű teljes meghamisítása tehát, ha a szocializmust árutermelőnek tekintjük.
A másik döntő sajátosság, hogy a szocializmusban már nem létezik az állam mint elidegenült apparátus, hanem a társadalom tagjai közvetlenül szabályozzák társadalmi viszonyaikat, vagyis megvalósul a társadalmi önigazgatás. Az állam elhalásának feltétele az osztályok megszűnése.
Ebben az értelemben az olyan kifejezések, hogy „szocialista árutermelés”, vagy „szocialista állam” értelmetlenek és önellentmondásosak. Persze feltételezhetjük, hogy Marx tévedett és a történelmi tapasztalatok alapján az utódok a szocializmus építése során korrigálták ezt a tévedést. De egyrészt ha Marx ezekben tévedett, akkor az egész marxi életmű koncepcionálisan hibás. Egyáltalán a közösségi társadalom, mint az emberiség uralma saját viszonyai fölött megvalósíthatatlan.
Másrészt éppen a történelmi tapasztalatok bizonyítják az ellenkezőjét.
Azt, hogy évtizedeken keresztül létezett egy olyan történelmi kísérlet, ami gyakorlatilag bizonyította, hogy lehetséges az ilyen társadalom felé haladás, hiszen ez nemcsak mint cél, hanem mint valóság is létezett, ha korlátozottan és ellentmondásosan is. Sajnos, negatívan éppen a bukás támasztja alá, hogy nem volt szocializmus, csak átmenet. Utólag ugyanis már egyértelműen látszik, hogy a piaci erőknek fokozódó, kontrol nélküli szabadjára engedése, az állam és pártapparátusnak a tömegektől való egyre nagyobb mértékű elszakadása (és magának az apparátusnak az elfajulása) vezetett a bukáshoz. Ebben kulcsszerepet játszott az átmenet szocializmussá történő átkeresztelése, ami semmi mást nem jelent, mint a kapitulációt. Ugyanis ez azt jelenti, hogy lemondunk a marxi értelemben vett szocializmus, a közösségi társadalom megvalósításáról, a perspektíváról, a célról, ami felé haladni kell. Vagyis indirekt módon azt jelenti, hogy belenyugszunk abba, hogy a közösségi társadalom, amelyben az egyén közvetlenül azonosul a társadalmi céllal és annak megvalósulására törekszik megvalósíthatatlan. – Marad a láthatatlan kéz. Azzal, hogy a párt deklarálta, hogy a szocializmus (a szocialista piacgazdaság a végszó) megvalósult, megszűnt a törekvés, hogy ha kacskaringókon keresztül is, de ebbe az irányba kell mozogni, mert ha az iránytű elvész, biztos a bukás. Az iránytű pedig a közösségi és az elidegenült viszonyok közti mindenkori különbségtétel, vagyis az átmenet valódi természetének a megértése.
Pedig az igény létezett a társadalomban, hiszen a forradalom célja épp ez volt, legalább is a munkásosztály legtudatosabb része és az élcsapat számára, és az átmeneti korszak ellentmondásos talaján is szüntelenül felbukkant. Egyrészt, mint a közösségi magatartás csírái kialakultak, másrészt tapasztalható volt a tömegek részéről a bürokratikus torzulásokkal és a társadalmi egyenlőtlenségekkel, a teljesítmény nélküli jövedelmekkel szembeni fellépés. Azonban ezek a spontán folyamatok nem találtak felső támogatásra, pedig a szocialista irányba való haladás spontánul nem valósulhat meg, és éppen az élcsapat volt az, aki elfojtotta, nem pedig erősítette ezeket a tendenciákat. Ahogy Rozsnyai Ervin írja: „a restauráció feltartóztatása és a szocialista irányú továbbfejlődés nem a harcra kész erőknek, hanem a hiteles vezérkaroknak a hiányán bukott el. […] A szocialista irányú gazdaság tényszerűen, történelmileg tanúsítja, hogy képes túlszárnyalni a tőkés növekedést, s ha válságba kerül, akkor nem saját törvényszerűségei miatt, hanem azért, mert az újratermelődő burzsoá elemek megfojtják a szocialista csírákat.” (Rozsnyai, 2007. 206. o.) Vagyis a bukás nem a törvényszerűségek miatt, hanem ezek nem ismerete, az átmenet természetének meg nem értése miatt vált szükségszerűvé. Rozsnyai Ervin ezen a téren végzett munkásságának éppen az a jelentősége, hogy maximális elméleti tisztánlátás mellett, a marxizmus klasszikusaira támaszkodva, a történelmi tapasztalatokat általánosítva fejlesztette tovább a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet, az átmeneti társadalom koncepcióját.
Miért van szükség átmenetre?
Azt bizonyára senki sem vonja kétségbe, hogy a kapitalizmus megdöntésével nem hozható létre egy csapásra a szocializmus, mint a kommunizmus alsó foka. Különösen igaz ez, ha a forradalom egy elmaradott országban győz, mint ahogy ez ténylegesen meg is történt. De még akkor is, ha a forradalom egy fejlettebb országban győzne, bár egyáltalán nem véletlen az, hogy nem így történt, „hosszú vajúdásra” van szükség a szocializmus (a kommunizmus alsó fokának) megvalósulásához. Egyszerűen azért, mert a forradalom győzelme még nem garantálja, hogy az emberek egy csapásra képesek saját viszonyaik szabályozására. Azt előbb meg kell tanulniuk, ki kell építeniük azokat az intézményeket, amelyek ezt lehetővé teszik. Ráadásul azoknak az egyéneknek kell ezt megvalósítani – és az igény meg van erre a társadalomban - akik az előző rendszer termékei, foglyai azoknak a viszonyoknak, amelyet örököltek, úgyszólván a „génjeikben hordoznak”. A feladat az öröklött társadalmi munkamegosztás megszüntetése. „A forradalomnak meg kell birkóznia a »készentalált körülményekkel«, a kapitalizmus és a több ezer éves magántulajdon gyötrelmes örökségével. A legnehezebben felszámolható örökség. A tőkés árutermelés által tökélyig kidolgozott egyenlőtlen társadalmi munkamegosztás.” (Rozsnyai, 2007. 6. o.)
A szocialista átalakulás specifikuma, hogy a szocializmus csírái, mint közösségi társadalom nem alakul ki a megelőző társadalom méhében, mint a korábbi formációváltások estében, ezért az átmenetnek éppen az a feladata, hogy egy minőségileg új társadalmat építsen fel a készen talált bázison. Meg kell szüntetnie a kapitalizmusban létrejött társadalmi munkamegosztást, a szellemi és fizikai munka elkülönülését, a vezetők és a vezetettek közötti különbséget, az elkülönült államapparátust, és nem utolsó sorban az árutermelést. A döntő kérdés tehát az, hogy hol végződik az átmenet és hol kezdődik a szocializmus és hogy van-e minőségi különbség az átmenet és a szocializmus között, vagy csupán mennyiségi különbség (a termelőerők fejlettsége) választja el őket egymástól. Nyilvánvalóan csak akkor beszélhetünk szocializmusról, ha a fenti célok megvalósultak. Amíg fennáll a hierarchikus munkamegosztás és a magánemberi elkülönültség, addig a burzsoá tendenciák szükségképpen újratermelődnek.
Rozsnyai szavaival: „Amíg ez a folyamat le nem zajlik, addig fennáll a veszély, hogy a munkamegosztás felső szintjei elidegenednek az alsóktól, a vezetők kiváltságokra tesznek szert, és az újratermelődő társadalmi egyenlőtlenségek megrögzítik a magánemberi elkülönültséget.” (Rozsnyai, 2007. 41. o.)
Az átmenet jellege
A közösségi társadalom felépítését, amely a munkásosztály objektív érdeke, olyan társadalomi feltételek között kell megvalósítani, amelyet hierarchikus társadalmi munkamegosztás és magánemberi elkülönültség és ennek megfelelő érdekviszonyok jellemeznek. A társadalom tagjai, beleértve magát a munkásosztályt is a forradalom győzelme után is foglyai ezeknek a viszonyoknak és saját magán érdekeik nem esnek egybe közvetlenül az objektív közösségi érdekkel. A gyárak köztulajdonba vétele önmagában nem teszi közvetlen tulajdonossá a munkást. „A tulajdonos nem az egyén, hanem – jogilag – a kollektív társadalmi összmunkás, a kettőt pedig elválasztja egymástól a hierarchikus munkaszervezet.” (Rozsnyai, 2007. 10. o.) Vagyis, a termelési eszközök állami tulajdonba vétele, a fentiek miatt semmiképpen sem jelenti, hogy a közösségi társadalom megvalósult. Amíg ki nem alakulnak a hierarchikus társadalmi munkamegosztás lebontásának anyagi és társadalmi feltételei, addig az osztály tagjainak jelentős része is magánegyénként viszonyul a köztulajdonhoz. Az átmenetnek éppen az a sajátossága és ez különbözteti meg a szocializmustól, hogy még kettős természetű, az egyes munkás közvetlen anyagi érdekei ütköznek a távlati érdekkel.
Ahhoz tehát, hogy ez a kettősség megszűnjön, hogy az átmenet előre mozogjon és végső soron a szocializmus megvalósuljon, az szükséges, hogy lebontsák a társadalmi hierarchiát és a tömegek saját maguk ellenőrizzék társadalmi életfolyamataikat. Kérdés, hogy ez hogyan lehetséges? Persze ennek, ahogy már utaltunk rá, anyagi és kulturális feltételei vannak. Azonban ez sem alakulhat ki spontánul, csak tudatosan, szervezett módon. A szocializmus megvalósításában a tudatnak megváltozott szerepe van a megelőző társadalmi formákhoz képest, hiszen ennek a formának éppen az a lényege, hogy az egyén átlátja saját társadalmi viszonyait, ezért létrejöttéhez is csak tudatos folyamat vezethet. „A szocializmus gazdasági alapja ezzel szemben (a megelőző társadalmi formákkal szemben) csak akkor valósulhat meg, ha kialakul a tömegek kollektív tulajdonosi tudata, és a demokratikus ellenőrzés különböző formáiban anyagi erővé válva, a termelési viszonyok meghatározó elemévé lesz.” (Rozsnyai, 2007. 37. o.)
Ez azonban csak tudatos tevékenység eredményeként alakulhat ki, amelyben a politikának döntő szerepe van. A spontaneitás nem vezethet a szocializmus felé, magától ösztönösen semmiképpen nem, éppen az érdekek kettős természete miatt. A forradalom vezérkarának kell megszervezni a tömegeket, és felkarolni azokat a kezdeményezéseket, amelyek a szocializmus felé mutatnak és megalapozni annak feltételeit, a társadalmi folyamatok munkásellenőrzését. A probléma azonban az, hogy maga a vezérkar, a párt sem független ezektől a viszonyoktól. Erre még az osztályharc kérdésénél visszatérek.
Az átmeneti társadalom kettős szerkezete és nem pusztán az elmaradottság, ami persze nem kis súllyal esik latba, szükségessé teszi az árutermelést, az értéktörvény szerepének bizonyos mértékű elfogadását az átmeneti társadalomban. Vagy másképpen szólva az árutermelés nem szüntethető meg rendeleti úton, mert ugyanaz a bázisa, mint a politikai viszonyoknak: az öröklött társadalmi munkamegosztás. Az, hogy a munkás nem tulajdonos, illetve nincs tulajdonosi tudata azt jelenti, hogy mint magánegyén továbbra is bérmunkás-ként viszonyul az állami tulajdonban lévő termelési eszközökhöz. „A termelőeszközök köztulajdonba vétele után a gazdasági elkülönültség viszonyai (a munkabér, a piac, a vállalati forma és származékaik) a munkaerő halványuló, de még mindig eleven és regenerálódni képes árujegyekből erednek, amelyekért közvetlenül most már nem a tőkés felelős, hanem az egyes munkásnak az összmunkástól való magánérdekű elválasztottsága, illetve – mélyebb okként – a társadalmi egyenlőtelenségeket újratermelő munkamegosztás.” (Rozsnyai, 2007. 14. o.) Amíg ki nem munkálódnak a megszüntetés feltételei, addig az árutermelés nem szüntethető meg. Sőt, az átmenet sajátossága, hogy ezen a talajon még bővül is az árutermelés, ami szükségképpen erősíti a magánemberi elkülönültséget. Csak a viszonyok kettős természetének felismerése és ennek gyakorlati érvényesítése biztosíthatja, hogy az átmenet ne forduljon az ellenkező irányba.
Az átmenet két szakasza
Rozsnyai Ervin elméleti hozzájárulása az átmenet sajátosságainak a feltárásához az átmenet két szakaszának a megkülönböztetése. Az első szakasz, a NEP, aminek funkciója az volt, hogy a polgári formákat (államkapitalizmus, koncessziók, terményadó) felhasználta a szocializmus építése érdekében, mert nem tehet mást, különösen olyan elmaradott viszonyok között, mint ami a Szovjetuniót jellemezte. A NEP lezárulásával, amikor a szövetkezetesítés befejeződött, úgy tűnhetett, hogy végleg sikerült a burzsoáziát legyőzni, azaz a szocializmus megvalósult. Valójában azonban, mutat rá Rozsnyai, a termelőerők fejletlensége és az öröklött társadalmi viszonyok miatt ez korántsem következett be, mert nem voltak meg a feltételei. Vagyis az árutermelés talaja fennmarad, sőt még erősödhet is az árutermelés. Valószínűleg ez a talaja a „szocialista árutermelés” koncepcióknak. Ilyen feltételek mellett a „fennmaradó hierarchikus munkamegosztás újratermeli a burzsoá viselkedésmintákat, ezek pedig, ha nincs megfelelő ellenállás velük szemben, restaurációs folyamatokat indítanak el, és előkészítik a burzsoá tulajdon és osztály újjászületését”. (Rozsnyai, 2007. 90. o.) Valójában tehát ez az átmenet második szakasza, amelyben létezik az árutermelés polgári tulajdon nélkül. A második szakaszban, „ahol már nincs polgári tulajdon, a piaci viszonyokat igyekszik felhasználni abból a célból, hogy az elosztást végül ne a piac vagy a munkamegosztásban betöltött hely, hanem a teljesítmény szabályozza”. (90. o.) Már ha ez a váltás tudatos! Mindkét szakaszban közös azonban ugyanis, hogy éppen a piaci viszonyok felhasználása miatt egyszerre segíti elő a szocialista fejlődést és a kapitalista tendenciákat, tehát egyszerre két irányba mutat. Lenin ezzel maximálisan tisztában volt a NEP esetében, ezért tekintette azt egyfajta visszavonulásnak, illetve teljesen tudatában volt, hogy ez milyen erőket szabadít fel (pl. gabonaspekuláció) és a szocialista irányba történő haladást abban látta, hogy a proletárállam felülről és a tömegek alulról kézben tartják ezeket a folyamatokat.
Ugyanez a helyzet a második szakasz esetében. Az áruviszonyok térnyerése szükségképpen kitermeli a különérdekeket, egyfajta „szocialista kispolgárságot” és „sarjú-burzsoáziát”, ami hosszabb távon ugyancsak a kapitalizmus felé mutat, mivel a kapitalizmus után már másfajta totális árutermelés nem lehetséges. „Az átmeneti formáció nem nélkülözheti az értéktörvény teljesítményösztönző hatását, de ha a tömegek mozgósításával, közvetlen diktatúrájuk megszervezésével vissza nem szorítja a teljesítmény nélkül élvezett jövedelmeket és kiváltságokat – a törvény közösségromboló hatásait –, akkor szükségképpen diadalmaskodik az ellenforradalom.” (Rozsnyai, 2007. 96. o.) Ennek sajnos tanúi voltunk. A második szakaszra ugyanúgy jellemző a „ki kit győz le”, mint az elsőre, csak az osztályharc frontjai sokkal kevésbé világosak, mint az első szakaszban.
Az osztályharc kérdése
Teljesen nyilvánvaló következtetés, hogy amennyiben a mindenkori viszonyok szocializmusnak minősülnek, nem beszélhetünk osztályharcról, legfeljebb a külső ellenséggel szemben. Az átmenet első szakaszában még világosabbak a frontok. Amikor a szocialista irányú fejlődés előrehalad, megsemmisítve a burzsoáziát mint osztályt, fokozódik az ellenállás a burzsoázia és a kistulajdonosok részéről (ami persze szintén kérdés, hogy mennyire indokolt a történelmi helyzet által), például az 1930-as években a Szovjetunióban a szövetkezetesítés idején, ahogy Sztálin írja „a fejlődés adott szakaszában”, vagy a hidegháború idején (vagyis: az „osztályharc éleződik” nem tőle származik). De vajon megszűnik-e az osztályharc magában az átmeneti társadalomban? Ha az árutermelés terjeszkedik, ami elkerülhetetlen bizonyos értelemben, éleződni fog az osztályharc is, ha „a forradalmi hatalom” elmulasztja a tömegek megszervezését a magérdekeket szükségképpen erősítő tendenciák ellen. „Akkor a gyarapodó burzsoá elemek egyre szervezettebben fogják »féloldalas« osztályharcban támadni a szocializmus gyengülő hadállásait.” (Rozsnyai, 2007. 139. o.)
A vezető pártok azonban az árutermelés kiterjedése-kiterjesztésekor (az extenzív szakasz lezárulásakor) egyoldalúan az értéktörvény gazdasági, ösztönző oldalára fordították a figyelmüket, és megfeledkeztek a politikai oldalról. A gazdaság elsőbbséget kapott a politikával szemben és ez az ökonomizmus (a párt, az állam vonuljon ki a gazdaságból), végül a hatalom osztálytartalmának észrevétlen megváltozását eredményezte. A keletkező szocialista kispolgárság magához ragadta a hatalmat.
Összefoglalásként még egyszer az iránytűről
A helyes elmélet fegyver a munkásosztály és annak élcsapata kezében, helyes elmélet nélkül viszont marad a sodródás, aminek szükségszerű következménye a bukás. Az, hogy a mindenkori formák automatikusan szocialistának minősülnek azt a veszélyt rejti magában, pontosabban szükségszerűen azt eredményezi, hogy a fejlődés teljesen spontánná válik, és újra visszajön, nyakunkba zúdul megint a régi szemét. Minden – akár szükséges – reform társadalmi és gazdasági tartalma elmosódik és a szocializmus korszerűsítésének minősül, függetlenül attól, hogy mi a tényleges társadalmi tartalma.
„Az elméleti tudatosság a szocialista irányú cselekvés előfeltétele, nem elégséges, de mindenképpen szükséges előfeltétele”. (Rozsnyai, 2007. 207. o.)
* Az írás a Rozsnyai Ervin tiszteletére rendezett konferencián elhangzott előadás felhasználásával és Rozsnyainak az átmeneti társadalomról szóló koncepciója rövid összefoglalásának 2007-es könyve alapján készült (Rozsnyai Ervin: Miért kell nevén nevezni? Budapest, 2007.). Az idézetek mindegyike e könyvből származik. [vissza]
Május elseje, Santiago, Plaza Bulnes, 1958
Sartre műve: a szabadság keresése és a történelem kihívása
Mészáros István 1979-es Sartre-könyvének bővített kiadása (Sartre műve: a szabadság keresése és a történelem kihívása) 2012-ben megjelent Venezuelában. Az ehhez a bővített kiadáshoz írt előszavát közöljük.
1992 áprilisában a háromhavonta megjelenő Radical Philosophy – 62. számában közzé tett interjújában – a következő kérdést intézte hozzám: „Ön 1957-ben találkozott Sartre-ral. Miért határozta el, hogy könyvet ír róla?” Ezt válaszoltam:
Mindig úgy éreztem, hogy a marxisták adósai Sartre-nak, mert olyan korszakban élünk, amelyben a tőke hatalma uralkodik mindenen, és jellemző módon a legharsányabb politikusi klisé a „nincs alternatíva”, legyen szó Thatcher asszonyról vagy Gorbacsovról, ezt ismételgették véget nem érőn, amíg rá nem találtak, miként Thatcher asszony, hogy végül is léteznie kell alternatívának mindkettőjük számára. De továbbra is szüntelenül az hangzik körülöttünk, ha meggondoljuk, hogyan beszélnek a politikusok, legyenek konzervatívok vagy labouristák, mindegyre azt hajtogatják, hogy „nincs alternatíva”, ez a kézenfekvő nyomásgyakorlás érződik mindenünnen.
Sartre olyan ember volt, aki mindig homlokegyenest az ellenkezőt hirdette: van alternatíva, kell lennie alternatívának, az embernek, mint egyénnek, fel kell lázadnia ez ellen a hatalom, a tőke szörnyeteg hatalma ellen. A marxisták többsége nem volt képes arra, hogy értelmezze a dolognak ezt az aspektusát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egzisztencialistákká kell lennünk a célból, hogy ezzel a problémával szembenézzünk, de a filozófia és az irodalom elmúlt ötven éve alatt nincs senki, aki annyira következetesen, olyan konokul és elszántan hirdette volna, mint Sartre: szükségszerűen léteznie kell egy lázadásnak a „nincs alternatíva” tanácsa ellen. Nem vagyok híve Sartre filozófiai nézeteinek, de teljes mértékben osztom ebbeli felfogását. Hogyan valósítsuk meg ezt a lázadást, mindenkinek saját nézőpontja szerint kell megoldania, de ez az a cél, ami nélkül nem juthatunk el sehová. Ma Franciaországban Sartre olyan személy, akit említeni is igen kínos. Mert a privatizmus és az individualizmus jegyében minden kiárusításra került az elnyomás erőszakszerveinek, teljes lett a kapituláció a „nincs alternatíva” erői előt, és ezért Sartre-ra emlékezni borzasztóan kínos. Ha megnézzük, milyenek voltak azok előzőleg, akikről itt beszélünk, a mindenféle „posztmodernisták”, nem ritkán olyan személyekről van szó, akik politikailag elkötelezettek voltak. De elkötelezettségük külsődleges volt. 1968-ban némelyikük maoistább volt, mint a legszélsőségesebb maoisták Kínában, most pedig a leglelkesültebb módon ölelkeztek a jobboldallal, vagy a francia „Szocializmus vagy Barbárság” csoportjához tartoztak, hogy azután a „posztmodernség” legostobább vásári kliséinek hangadóivá változzanak át.
Ezek az emberek elveszítették hitelességüket. Franciaországban az értelmiségi létet ilyen vagy olyan módon a kommunista párt határozta meg. Fontos volt ez Sartre számára is, aki kívülről bírálta a pártot, és arra próbálta ösztönözni, hogy az általa hirdetett irányba haladjon, míg végül arra az álláspontra kényszerült, hogy a kommunista párttal együttműködni „szükséges és lehetetlen”, ami rettenetes, fájdalmas dilemma volt számára. Az algériai háború idején mondta ezt, amikor a kommunista párt teljes mértékben szégyenletes szerepet játszott. Szükséges, mert szükség van egy mozgalomra, hogy szembe lehessen szállni az állam elnyomó erejével, és lehetetlen, mert látni kell, hogy ez a mozgalom milyenné válik.
Azután, természetesen, a Francia Kommunista Párt felbomlott, hasonlóképpen, mint az egykori Harmadik Internacionálé többi pártja a legutóbbi két évtizedben. És ennek a nagy hajónak elsüllyedésével, amellyel hosszú időn át ilyen vagy olyan módon a francia értelmiségiek azonosultak, ezek az értelmiségiek magukra maradtak felfújt gumicsónakjukból lándzsákat hajigálva egymás ellen. Nem valami lélekemelő látvány, és nem is jutnak ki belőle fantáziálva valamiféle egyéniségről, ami nem létezik, mert valódi egyéniség elképzelhetetlen a hozzá kapcsolódó és őt meghatározó közösség nélkül.
Ilyen értelemben Sartre engedmény nélküli üzenetének elfogadása a szükséges alternatíváról a „nincs alternatívá”-val szemben ma fontosabb, mint bármikor. És így van ez, figyelembe véve, hogy Sartre a maga részéről mennyire elszántan fogalmazta meg ezt, legelső írásaitól kezdve, a meglevő radikális tagadásának formájában.
Már egy olyan távoli időpontban, mint 1939, Faulkner A hang és a téboly című regényéről írt gyönyörű esszéjében, Sartre kiállt amellett, hogy
Faulkner reménytelensége súlyosabb metafizikájánál: számára a jövőt blokád alá vették. Minden, amit látunk, minden, amit átélünk, azt sugallja: „nem tarthat tovább”, miközben a változás mikéntje nem tud megfoganni, kivéve a kataklizma létrejöttét. A lehetetlen forradalmak korszakában élünk, és Faulkner különleges művészi képességgel írja le ezt az öregségtől haldokló világot, fulladozásunkat. Szeretem művészetét, de nem hiszek metafizikájában: a blokád alá vett jövő továbbra is jövő marad.
Az elszántság, amivel Sartre azok ellen fellépett, igazából, ha törik, ha szakad, sem engedve, akik a radikális változás szükségességét tagadták (és ezt teszik ma is), példamutató a mi korunkban. Mert a kockázatok egyre veszélyesebbek. A történelem jelenlegi kritikus szakaszában nem kevesebb forog kockán, mint magának az emberiségnek a fennmaradása. Olyan történelmi korszak megszakításával fenyegetik az emberiséget, amikor nem csupán blokád alá veszik végzetesen a jövőt a tőke strukturális válságának egyre mélyebb mivolta és a belőle következő esztelen pusztítás nyilvánvaló hatalma révén a szükséges átalakulás és a forradalmi emancipáció ellen támadva. Kétségkívül igen sokatmondó, hogy Sartre nem áll meg a blokád alá vett jövendő súlyosan mesterkélt megállapításának hangoztatásánál. Életművének summája éppen annak elszánt ismétlése a legsötétebb és legpesszimistább pillanatokban, „hogy a blokád alá vett jövendő továbbra is jövendő marad”, hangsúlyozva ugyanakkor minden egyes személy közvetlen felelősségét, hogy szembeszálljon a történelem kihívásával. Ennek értelmében lett belőle – a szegényes kompromisszumok és az egyre rosszabb válságra vakon kirobbant válaszok világában – kínos emlék és zavaró jelenlét.
Több mint ötven évvel ezelőtt, 1958-ban, Az egerek és emberekről című cikkében Sartre kifejezetten leleményes módon fejezte ki aggodalmát a szembeszállást tiltó nézetek gyakori megjelenése miatt. Így állította élére ezt a kérdést:
Emlékszem egy kölyökállatra, amelynek a kisagyát részben eltávolították. Mérlegelte, hogyan járjon körbe egy tárgyat, és ez hosszú időt követelt tőle, mozdulatok próbálgatását igényelte, olyanokét, amilyenekre azelőtt ügyet sem vetett. A korszak nyelvén szólva azt mondanánk, hogy az agykéreg magára vállalt bizonyos funkciókat, amelyek a legmélyebb rétegekből érkeztek. Értelmiségi kutya volt […], vagy meghal, vagy újjáteremti a kutyát.
Velünk is ez történik – kisagy nélküli egerekkel –, olyan lényekké váltunk, hogy vagy meghalunk, vagy újjáteremtjük az embert […], nélkülünk a világ sötétben tapogatózna, foltozgatva itt, flastromot téve oda, ahová éppen kerül, ha mi, „kisagynélküliek” nem ismételnénk folyamatosan, hogy elvek alapján kell dolgoznunk, nem elég javítgatni, hanem intézkedni és alkotni kell, vagyis az az emberiség vagy konkrét értelemben univerzális lesz, vagy megszűnik létezni.
Lehetséges, hogy a részben agytalanított kutya újjáteremtse a kutyát, mintegy „értelmisége kutyaként”, hogy ne haljon meg? Minden egyszerű tény teljesen lényegtelenné válik, ha a kölyökkutya képes újjáteremteni a kutyát. Amiről ebben a játékban szó van, az nem „szó szerinti igazsága” (vagy fordítottja) a leírt jelenetnek, hanem olyasmi, ami hasonlíthatatlanul alapvetőbb annál. Az élet igazságáról van szó, ami kitörülhetetlenül meghatározza minden emberi lény életét kikerülhetetlen történelmi helyzetében; nem kevesebbről, mint minden egyes ember életéről, költőik és filozófusaik látomásáról, akik tiszteletreméltó elkötelezettséggel próbálják a jelen időszak aggodalmait világos szavakba önteni összehangolva az emberiség változó történelmi helyzetével.
Ezt a „nem szó szerinti igazság”-ot hangsúlyozta a 19. század első felében Magyarország költő lángelméje, Petőfi Sándor, amikor az első vasutak egész Európában való megjelenését ünnepelve az alapvető kérdést így fogalmazta meg:
Miért nem csináltatok
Eddig is már?... vas hiányzott?
Törjetek szét minden láncot,
Majd lesz elég vasatok.
Petőfi igaza azonos Sartre létigazával az emberiség továbbéléséről. Csak a körülmények változtak. Ezek a körülmények szükségessé teszik az „ember újjáteremtését”, amit nem lehet elérni, mondja találóan Sartre „foltozgatva/ ragasztgatva és javítgatva a sötétségben”, hanem csak építkezve, az alapelvektől vezéreltetve – vagyis teljességgel lehetetlen, ha „nem törünk szét minden láncot”. Szó szerint és jóval átfogóbb értelemben is. A „blokád alá vett jövő” forradalmi kiszabadítása paranccsá válik, minél előbb, nehogy aztán már késő legyen. Ez Sartre üzenete, a problémáink gyökere, ma még sürgetőbb, mint a múltban.
1979-ben, amikor a The Work of Sartre: Search for Freedom (Sartre műve: a szabadság keresése) a „Harvester Philosophy New” sorozatában, kedves barátom, Roy Edgley kiadásaként először megjelent, felvetődött, hogy a könyvet kövesse egy második kötet, A történelem kihívása alcímmel, elemzés Sartre történelmi koncepciójáról. A terv megvalósítását és az eredeti részleteket más munkák közbejötte módosította. Az itt jelentkező bonyolult problémákat szélesebb jelenségek körében kellett górcső alá venni – ezekkel foglalkoztam Az ideológia hatalma, A tőkén túl, és legutóbbi két kötetes Társadalmi szerkezet és tudatformák című munkáimban, beleértve a szükséges alternatíva pozitív dimenzióját, amit végig kellett követni kívülről vizsgálva Sartre a létezőt elutasító, radikális tagadását. Ennek a kiegészítő munkának a szükséges kereteken belüli elvégzése nélkül nem lett volna lehetséges tartalmilag változó és megfelelő perspektívába helyezni Sartre elszánt könyörgését a „lehetetlen forradalmak” bénító súlyáról, ami utolsó éveit jóvátehetetlen pesszimizmussal töltötte le.
E könyv első megjelenése alkalmával, amelyhez most egy bőséges Harmadik Rész társul, egy recenzens a következőket írta: „Mészáros műve filozófiai tanulmány […] Nem pusztán sokoldalú kritikáját nyújtja Sartre művének, elhelyezve őt a 20. század gondolatvilágának körében. Felfogása Sartre-ról annak mindegyik tevékenységére kiterjed – a regényíróira, drámaíróira, filozófusaira és politikusaira – igazságot szolgáltat ennek a nem mindennapi embernek.”
Hangsúlyoznunk kell, a homlokegyenest ellenkező félremagyarázásokat elutasítva, amelyek ugyanakkor igencsak tendenciózusak, hogy Sartre radikális tagadásának megoldatlan antinómiáin és dilemmáin kívül, melyeket saját osztálya nézőpontjából fogalmazott meg, habár teljes erejével lázadt is ellene, milyen kimagasló bátorsággal és kritikus korunk egészére vonatkoztatható értékkel rendelkezik. Hogy „igazságot szolgáltassunk ennek a nem mindennapi embernek”, valódi fegyvertársunknak.
KISS GÉZA FORDÍTÁSA
Önkiszolgálás, Mapocho, Santiago, 1957
Ez a küzdelem a rendszerváltás óta folyik. A pártállamban ugyanis – egy átmeneti időszaktól eltekintve, amikor a rossz tanulmányi átlagú hallgatóknak valami csekély összegű tandíjat kellett fizetniük – a felsőoktatás ingyenes volt. A kitűnő és jeles tanulók havi ösztöndíjat is kaptak, annyit, amennyiből kielégítően futotta menzájuk és közlekedésük költségeire. 1990 után viszont az új politikai uralkodó osztály azonnal nekilátott a pártállam jóléti intézményeinek szétveréséhez, s így a felsőoktatás piacelvű átszervezéséhez is. A tandíjfizetési kötelezettség már az Antall-kormány 1992-es felsőoktatási törvénytervezetében szerepelt, mint „meghatározó struktúraalakító és hatékonyságbefolyásoló tényező”. Ezzel akkor a parlamentben mind a hatalomra került, mind az ellenzéki pártok egyetértettek, de a közfelháborodás miatt bevezetését elhalasztották. A Horn-kormány a hírhedett „Bokros-csomag” részeként próbálkozott ismét a tandíjkötelezettséggel, s a diáktüntetések már csak azt az eredményt érték el, hogy a tandíjat átkeresztelték „költségtérítésnek”, és az erre ítélt hallgatók számát fokozatosan, évről évre emelték.
A Fidesz 1996-ban módosította álláspontját e kérdésben. Választási kampányában már teljes tandíjmentességet ígért, s hatalomra jutva ezt be is tartotta, aminthogy első ciklusában az őt leváltó „balliberális” kormányzat sem mert ezen változtatni. A másodikban viszont a liberálisok követelésére „fejlesztési részhozzájárulás” álnéven évi 105–150 ezer forint tandíjat akart volna beszedni a főiskolai–egyetemi hallgatóktól, ha ezt a tervet a 2008. március 9-i népszavazás meg nem buktatja. Az újabb Fidesz-kormány eredeti programja sem tartalmazott semmi ilyesfélét. Derült égből jövő villámcsapásként hatott hát, amikor 2011 decemberében hoztak egy olyan felsőoktatási törvényt, miszerint a hallgatók egy részének a következő évtől az ösztöndíjas vagy részösztöndíjas forma mellett önköltségesen kell folytatniuk tanulmányaikat. Hogy ez pontosan mit jelent, erre vonatkozóan Orbán Viktor miniszterelnök 2012. augusztus 13-ai interjújában azzal az elképesztően önellentmondó nyilatkozattal lepte meg népünket, hogy „… a tandíjat ellenzem. Azt szeretném, hogy Magyarországon olyan felsőoktatási rendszer működjön, ahol képes legyen minden diák maga állni a tanulási költségét. Mindenki a teljeset”.
E tandíjként ellenzett, de teljes tanulási költségként igencsak óhajtott rendszer bevezetéséig a kormányzat átmeneti megoldásként azt tervezte, hogy a hallgatók egy részével teljes, más részével féltandíjat fizettet, de ha akarják, ezt a több milliós összeget meghitelezi nekik, míg tanulmányaikat befejezve törlesztőképesek nem lesznek. A tandíjmenteseknek pedig hallgatói szerződést kell kötniük az állammal, vállalva, hogy diplomásokként itthon állnak munkába, nem keresnek külföldön jobb megélhetést. A homályos nyilatkozatokban a keretszámok azonban egyre változtak, s az indokolásban egyrészt az is elhangzott, hogy diplomás munkanélküliség van, nincs szükségünk ennyi értelmiségire, másrészt pedig az, hogy Magyarország nem olyan gazdag ország, hogy külföldre képezzen szakembereket.
A cérna 2012. december 10-én szakadt el. A szegedi és a budapesti egyetemek diákjai fellázadtak, országos Hallgatói Hálózatot (HaHa) alakítva kormányhivatalt, hidakat, főútvonalakat, tereket elfoglalva, két héten át menetelve, állva vagy ülve tüntettek, rózsákat dobáltak a Dunába, ünnepélyesen elégették a hallgatói szerződéseket, s a 16 ellehetetlenített tanszak nevével feldíszített karácsonyfát állítottak a parlament elé. Mozgalmukhoz csatlakozott az Országos Felsőoktatási Egyeztető Fórum, a Magyar Rektori Konferencia Elnöksége, a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete, az Oktatói Hálózat tagsága, a Pedagógusok Szakszervezete és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, számos gimnázium diáksága. Közös nyilatkozatban biztosította a magyarországi hallgatókat támogatásáról nyolc erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai és újvidéki magyar hallgatói önkormányzat, s a kolozsvári egyetemisták performanszt rendeztek tiszteletükre. Elragadóan szellemesek, okosak és szilárdak. Olyan okosak, hogy kivétel nélkül és egyértelműen visszautasították valamennyi politikai párt kinyújtott markát, s olyan szilárdak, hogy akik azt hitték, újévre majd kifullad a lelkesedésük, igencsak elszámították magukat.
Ami a mozgalmukkal szemben felhozott érveket illeti, ezek műveletlen és a pillanatnyi hatalmi érdekekben gondolkodó elmék rögtönzései. Jobb értelmiségi körökben több mint negyedszázada közhely, hogy a tudástársadalomszakaszába léptünk, amikor a nemzetgazdaság fejlődése szempontjából a szellemi vagyon felhalmozása a messze legtöbb hasznot hozó befektetés. A felsőoktatás ingyenessége tehát nem állami kegy, hanem alapvető nemzeti érdek. Ha pedig – mint 2002 és 2011 között Magyarországon – a diplomás munkanélküliek száma megháromszorozódik, s ahelyett, hogy tisztességes megélhetést nyújtanának nekik, szerződésekkel akarják röghöz kötni a szakembereket, akkor ez nyilvánvalóvá teszi, hogy a politikai uralkodó osztály alkalmatlan nemcsak feladatainak ellátására, hanem már ezek felismerésére is.
Most parazsat szórok a fejemre, ami füstölni is fog, irritálva a bunkót is szívesen forgató természetvédőket, akik lecsapnak majd a kobakomra.
Arról van szó, hogy én meg nehezen viselem el a természetvédők – szerintem antihumánus – prédikációit. Nyilvánvaló, hogy van, amikor védeni kell a természetet (néha a természetvédők ellen is), de a továbbiakban néhány fontos érvemet szeretném felsorolni, amelyekkel bizonyítani szeretném, hogy ezek a zöld harcosok alapeszméikben természetellenesek, szándékosan elfeledkeznek a természet természetes arcáról. Már csak azért is, mert az embert csak megszorításokkal tekintik a természet részének, általában azonban az élő világ legfőbb ellenségének tartják. Se szeri, se száma az olyan megnyilatkozásoknak, hogy az emberek állatfajok létét veszélyeztetik, irtják, pusztítják a növényeket, és káros anyagokkal teszik tönkre magát a Földet is, és gyakorta olyan szörnyű károkat okoznak a gyáripar melléktermékeivel, mint az indiai Bophalban, vagy nálunk a vörös iszappal.
Korábban az úgynevezett Római Klub tudós tagjai, az 1960-as években azt jósolták, hogyha nem fogja vissza magát az emberiség, akkor az ezredfordulóra elfogynak a legfontosabb nyersanyagok és a termelési salakanyagok elborítják a világot. Immár több mint egy évtizeddel túl vagyunk az ezredfordulón, és ha fogyóban vannak is bizonyos nyersanyagok, mint például az olaj, és a valóban jelentős mennyiségű salak, a természetet – lassan már a világűrt is – veszélyeztető szemét termelődik a Földön, az emberiség azonban mégsem választotta a tudós társaság javasolta utat, hogy ugyanis álljon le a fogyasztás növelésével, helyette rendezkedjen be a „nulla növekedésre”. (Pontosan így fogalmaztak.) Márpedig felnőtt, értelmes, a természethez akár csak tapasztalati – és nem tudományos –, úton közeledő emberek is tudják, hogy az élő világban a „nulla növekedés” – az a halál. Ami nem változik, nem fejlődik, az idő előtt meghal. Nem hallottam, hogy egyetlen, a maga részterületén bizonyára felkészült Klubtag bocsánatot kért volna a nyilvánvalóan abszurd javaslatáért.
A rossz kiindulópont, amelyet a legtöbb agresszív természetvédő vall, az hogy az ember megjelenésével elkezdődött az állatok, a növények kipusztítása, a termőföldek tönkretétele.
Ebben a gondolatmenetben azonban több hiba, tévedés is található.
Az első mindjárt az, hogy mint minden őskori lelet bizonyítja: jóval az ember megjelenése előtt – amit a legfrissebb kutatások 100 000 évre tesznek –, már számtalan állatfaj kipusztult a Földön (s nemcsak a dinoszauruszokról van szó), arról nem is szólva, hogy a meteorológiai változások, a tenger, illetve a tenger alatti mozgások, a vulkánok milyen változásokat hoztak létre bolygónk felszínén. Vannak olyan feltételezések, hogy ezek a nagy – esetleg meteorok által is okozott –, változások, csak a földalatti üregekben meghúzódó kis állatfajokat hagyták életben, és ezek közül volt olyan, amelyik „létrehozta” az emberi fajt. Akár így történt, akár nem, a természetben a legnagyobb pusztításokat mindig maga a természet végezte. Ezt ajánlatos nem elfelejteni.
De ne menjünk olyan messzire az időben, nézzünk körül a mai természet világában. A zsiráfok lelegelik a rügyeket, gyenge leveleket a magasabb fákról, az elefántok gyakorta ifjú fákat tépnek ki tövestől, vagy törnek ketté, a tigrisek, oroszlánok, a nagyvadak, ha csak nem akarnak éhenhalni, akkor őzeket, gnúkat és más kisebb állatokat fogyasztanak nagy élvezettel. Ám még a teknősök tojásai sincsenek biztonságban a tengerparti homokban, mert a madarak ezrei vadásznak ezekre a tojásokra. És lehetne a példákat hosszan-hosszan sorolni, de nem nagyon érdemes, mert mindenki ismeri, és az érzékeny lelkű gyerekeket kivéve, mindenki természetesnek tartja. Ahogy mondják és gondolják, ezt a harcos zöldek is a „természet rendjének” tartják. Ami igaz is. Minden más élőlénynek, fennmaradása érdekében, tehát joga van pusztítani környezete világát, csak az embernek nem. Miért? Mert ezzel úgymond: beavatkozik a természet rendjébe. Mégis milyen rendjébe?
Néhány évtizeddel ezelőtt alakult ki, egy amerikai meteorológia állomás munkatársának a jóvoltából, a káoszelmélet. Véletlenül jött rá, hogyha a mérőállomásokról beérkező számszerű adatokat nem három tizedes pontossággal írja be az összesítésbe, csak egy tizedessel számol, akkor meglepően más eredmény születik, mint szokásos, mint amit tapasztalati alapon várt. Ettől a meteorológustól származik az a láttató hasonlat, hogyha valahol Nevadában összeüti a szárnyát egy lepke, akkor nincs kizárva, hogy – végeredményében – ettől vihar keletkezik Ohióban. Mert vannak a természetben olyan még nem, vagy alig látható mozgások (az egész káoszelmélet a mozgásokról szól), amelyek később – nem várt – változásokhoz vezetnek. Ezt aztán később matematikailag is egy tétellel igazolták, amely szerint – némi leegyszerűsítéssel szólva – minden káoszban, ami a természet alapállapota, van rend is, és minden rendben ott a káosz eleme is. Ilyen tehát a természet rendje, amelyből sokak szerint csak az ember lóg ki, mert kénye-kedve szerint beavatkozik ebbe a rendbe.
Tisztázzuk. Először is nem kénye-kedve, hanem első sorban szükségletei szerint, mint ahogy egy elefánt, vagy egy majom letöri az ágakat, ha enni akar. Az ember feltöri a földet, hogy az számára termést adjon. Levágja a malacokat, hízott sertéseket, melyeket maga nevel. Kiirt erdőt, ha fára, vagy nagyobb termőterületre van szüksége. Gátat vet a folyó természetes mozgásának, hogy megvédje lakóterületeit, vagy éppen felduzzasztja, hogy áramot nyerjen. Az ember házakat épít, néha földszinteseket, sőt ahogy Szeged környéken a tanyavilágban mondták a földbevájt lakásokról: „lefelé emeleteseket” is, máshol égre törő felhőkarcolókat. De neki ezt nem lenne szabad, holott szabad valamennyi élőlénynek. A méretek miatt, a túlzott beavatkozás miatt, mert az – a zöldek szerint – károsan megváltoztatja a világot.
Talán mert sok az ember? Sőt: egyre több? Még szerencse, hogy a természetvédők nem jutottak olyan következtetésre, hogy akkor ritkítsuk meg egy kicsit az emberiséget. (Bár nem lehet tudni, hogy a Római Klub jelesei titokban nem jutottak-e ilyen következtetésre is, amikor a „nulla növekedést” ajánlották.)
Arról általában kevesebb szó esik, hogy van azért az emberiségnek – a „pusztításon” túl –, egy másik tulajdonsága is: szeret mindent pótolni, ami hiányzik, vagy kifogyóban van. Ha nem terem elég élelem a földeken, megpróbál tápanyaggal segíteni a talajon. Néha előnytelen vegyszerekkel is, de ha ez kiderül, gyorsan váltanak. Megpróbálja állatkertbe telepíteni a kipusztulás fenyegetettségében élő állatokat, hogy szaporítsa és visszatelepítse azokat a természetes élőhelyeikre. (Érdekes példa, hogy a bőre miatt annyira veszélyeztetett krokodilok száma, a mesterséges telepek nyomán, ma nagyobb, mint valaha volt.)
Új növényfajokat nemesítettek az emberek és nagyszerű háziállatokat tettek kezessé a maguk számára, például a kutyát és a lovat. Ha kivágnak egy erdőt, előbb-utóbb telepíteni szoktak helyette egy másikat. Ha veszélyes károsanyagok kerülnek a természetbe, addig mesterkednek, míg el nem tüntetik a károkat.
De kétségtelen, nem él harmóniában a természettel. Bezzeg a földközelben élő parasztemberek, az őserdei törzsek, azok igen. Akiknek tönkreteszik a viszonyukat a környezetükhöz – szól gyakran a mindent védelmezők kórusa.
Nézzük hát meg közelebbről ezeket a viszonyokat. Mostanában elég sok dokumentumfilmet mutattak be a képernyőkön ezekről az őserdei törzsekről. Az egyikben azt láthattuk, hogy az átfúrt orrú férfiú (valószínűleg nem tudják a városi ifjak, hogy a pearcing divatjuk milyen ősi) arról számol be, hogy az ő apja még, a törzsi háborúban a legyőzöttekből evett is. Látjuk azt is, hogy milyen ügyes sátrakban, kunyhókban élnek, vagy például óriási közös házakban, amit magam is láthattam a huron indiánok egyik látogatható kanadai skanzenében, de arról kevés szó esik, hogy ebben a világban gyakori volt a 30-40 év közötti átlagkorhatár és a csecsemők, gyerekek között óriási a halálozási arány. Annak se biztos, hogy örülnek a vízvezeték nélküli emberek a falvakban, ahol kannával, vödörrel kell a kúthoz járni, és a jobb húsokat fel kell kötni a gerendákra, nehogy az egerek lakmározzák be. Fránya módon ezek a vidékiek is jobban szeretnének vízzel ellátott fürdőszobát a lakásukba, mint a „természet közeli” folyóhoz, vagy kúthoz járni.
Magyarországon viszont a zöldek egy csoportja olyasmit javasolt, amit valószínűleg a világ minden más pontján felháborodással fogadtak volna. Még az ottani zöld szervezetek is. Sokan vagyunk, akik még jól emlékszünk, hogy amikor a 4-es metrót még csak tervezték, akadtak olyan zöldek, akik tiltakoztak és e helyett a villamos és buszközlekedés feljavítását javasolták.
Rendben van, ezt csak a zöldek egy nevetségesen elfogult csoportja javasolta, de a természet „szentségének” védelme minden csoportnak az alapeszméje. (Nem mellesleg, a természetnek nincs semmilyen szentsége, egy valóság fölötti lényben, legyen az bármilyen isten, egyetlen állat vagy pláne növény sem hisz, nincs ehhez hasonló képzete.) A hit valami természetfölöttiben – akár jó ez, akár nem – csak az ember gondolkodásában létezik.
Nagy előszeretettel nézem a képernyőn a különböző állatvédő műsorokat. Szenzációs, hogy egyes országokban mit meg nem tesznek beteg kutyákért, falak közé szorult kismacskákért (Hortobágyon a sérült madarakért). Óriási apparátus, rendőrök, mentőkocsik, állatkórházak, menhelyek állnak a beteg állatok megmentésére. Magam is megcsodálom a háromlábúvá operált kutyus vidám rohangálását egy új gazdánál, és egyetértek, hogy falat is fúrtak azért a beszorult kismacskáért. De nem tehetek róla, minduntalan eszembe jut a naponta 19 ezer éhenhalt gyerek – most éppen ezek érdekében reklámoznak ismert színészek –, meg mifelénk a sok ezer reggeli nélkül iskolába küldött kisfiú és kislány. Nálunk talán csak Erdélyben van egy olyan intézmény, ahonnan módszeresen keresik és intézetbe viszik a rászoruló gyerekeket. (Szerencsére románokat is, nemcsak magyarokat.) De sehol olyan szervezettség, rend és persze erre való pénz, mint amilyen például Amerikában az állatok megmentésére rendelkezésre áll.
Egyebek között, ezért is háborgok, ezért sem tudom elfogadni a magukat a kivágásra ítélt fához láncoló harcos természetvédőket, az új utak ellen tiltakozó, az állatok vesztéért síránkozó aktívistákat. Majd, ha ugyanolyan vehemenciával védik az embereket is, akkor talán megbékélek velük.
Végül utólérhetetlen újságírói példaképem, Bálint György szavait szeretném idézni. Levél Szürke bagolyhoz című, 1938-ban született cikkében, a Londonban indián szektát alapító főnökhöz írja nyilvános levelét, amiben egyebek között ezt írja: „Már azért is rokonszenves előttem, mert higgye el, nincs nálam nagyobb állatbarát. De mondja meg őszintén, szereti Ön a csörgőkígyót? És ha netán elvből szeretné, szereti akkor is, amikor a préri magas füvében lappangva megmarja Önt? Szereti Ön a pumát és a vadmacskát, mikor éjszaka megfojtják a törzs csecsemőit, szereti Ön a bölénycsordát, amikor legázolja és elsöpri a riadt indián falvakat? Megvallom, én nem szeretem őket.”
Egy másik – korai – cikkében ( Tessék megváltani a világot, 1929) azokról az erdőbe kiköltözött stájer remetékről szól, akik végleg kiköltöztek oda. Róluk ezt írja: „Mert ezek az emberek tulajdonképpen dezertőrök. Antiszociális és antietikus lények, akik egyszerűen fogták magukat, és azon az alapon, hogy a civilizáció rossz, fütyülnek arra a néhány millió emberre, aki velük egy városban, vagy egy országban kínlódott ugyanettől a civilizációtól, és kiszöktek az erdőbe.” A cikket így fejezi be: „Tessék visszajönni a hegyekből a városba, és tessék sürgősen megváltani a világot!”
A mai zöldek, természetvédők ugyan ritkán hagyják ott fürdőszobás lakásaikat, hogy maguk is „harmonikusan éljenek a természetben”, de nem ártana, ha az állatok, növények előtt az embereket próbálnák megvédeni.
Két testvér, 1973
Dalos György: Gorbacsov. Ember és hatalom
Az, hogy Dalos György rendkívül fontos és izgalmas korszakhoz nyúlt, mind a Szovjetunió, mind Oroszország, mind a kelet-európai országok történetének összefüggésében – közhely. Miként az is, hogy ebben a folyamatban a legfontosabb szereplő Mihail Szergejevics Gorbacsov volt. Ehhez itt mindjárt hozzá kell tennem, hogy Dalos e korszakot nagy anyag alapján (sok esetben, azt hiszem, mások által egyáltalán nem ismert, perdöntő forrásanyagok alapján) írta meg, és azt is hangsúlyozni kell, hogy Gorbacsov javára nagy empátiával éreztette mindazt, hogy milyen nehézségekkel került szembe, és azt is, hogy mennyire az ország javára igyekezett dönteni és határozatokat hozni. Magyar nyelven, azt hiszem, Dalos könyve az első mérvadó életrajz.
Az elmondottak alapján, úgy vélem, az egyedüli tisztességes eljárás a könyv bírálatakor, ha azt követjük nyomon, hogy Dalos könyvében miként mutatja be „hősét” a különféle kronológiai korszakokban. Mert a szerző egy nagy „felütés” után gondosan kronológiai sorrendben követi nyomon Gorbacsov életútját. A nagy „felütés” az l991 augusztusi puccs, amely váratlanul érte Gorbacsovot, és amely után Gorbacsov már nem volt ura sem az Orosz SZSZK-ban, sem a Szovjetunióban, sem az SZKP-ban zajló eseményeknek. Dalos jól érzékelteti a puccs személyes és országos drámai összefüggéseit (ezzel kapcsolatban sok kérdést felvet és nyitva hagy – de hiányérzeteimre és kérdéseimre később térek vissza, először bevezető szavaimhoz híven a könyvet magát és Dalos érdemeit kívánom ismertetni).
A könyv első fejezetei az ifjú Gorbacsovot mutatják be, megismerhetjük az 1931-ben Dél-Oroszországban született, mezőgazdasági környezetben nevelkedett Gorbacsovot. Még, mint kombájnos lett az SZKP tagja, és innen óriási ugrással került a Lomonoszov egyetemre, ahol jogi tanulmányokat folytatott, s itt védte meg disszertációját, amelyet Dalos ugyancsak bemutat. Ez a dolgozat igen jellemző Gorbacsov akkori gondolkodására, de igazából nem játszott semmi szerepet élete alakulásában. Annál inkább az, hogy a Lomonoszov egyetemen ismerkedett meg Raisza Tyitarenkóval, akivel hamarosan összeházasodtak. Dalos gondosan ismerteti egyetemi életkörülményeiket és így pályaívük legkezdetét.
1955–1962 között Gorbacsov Sztavropol városa, majd a Sztavropoli Határterület Komszomol-titkára lett, ez azért volt jelentős poszt, mert ennek révén ismerkedhetett meg személyesen az SZKP akkori legfontosabb vezetőivel: Brezsnyevvel, Szuszlovval, Andropovval és másokkal, akiknek kisebb szolgálatokat is tett, és akik – ahogy Dalos meggyőzően bizonyítja – megkedvelték a jól beszélő, kedves és mozgékony fiatalembert. A könyv egyik érdekessége, hogy a szerző rámutat: érdekes módon ugyanebben a két évben, 1931-ben, illetve 1930-ban született a kor két másik kulcsszereplője, Borisz Jelcin, aki az uráli területen látta meg a napvilágot, munkáscsaládban; ő maga először kőműves volt, majd elvégezte az építészeti egyetemet, és ezen a vidéken már befolyásos középkáder lett. Ugyancsak kortárs volt Nyikolaj Rizskov, aki szintén az uráli vidékről származott, munkáscsaládból. Hegesztőként kezdte, majd elvégezte az egyetemet, és mint ismeretes, Gorbacsov, a későbbi főtitkár mellett ő lett a Szovjetunió miniszterelnöke.
Visszatérve Gorbacsovhoz. Először Brezsnyev figyelt fel rá, bekerült a moszkvai pártközpontba, ahol először mint a mezőgazdaság fejlesztéséért felelős titkár tevékenykedett. (Itt, előzetes ígéretemet megszegve, mégis jeleznem kell, hogy az a könyvből nem derül ki, hogy ezt a munkáját milyen sikerrel végezte. Hiszen az jól ismert, hogy ezen a téren senki nem tudott jeleskedni, sőt, rossz nyelvek szerint, ha valakinek ki akarták törni a nyakát, erre a területre állították.) Az bizonyos, hogy Gorbacsovnak ekkoriban nem történt baja, sőt Andropov főtitkársága alatt pozíciója megerősödött, és most bizonyos alfejezeteket és éveket átugorva a könyv ismertetését ott folytatom, amikor Gorbacsovot 1980-ban már megválasztják a Politikai Bizottság tagjává, és az ország nevében ő tárgyal 1984-ben külföldön, többek között Margaret Thatcherrel. Az igazi történet csak ezután kezdődik (hiszen Gorbacsov nevét ekkor még nagyon kevesen ismerték), akkor, amikor 1985-ben hirtelen és sokak számára váratlanul – még az ő számára is váratlanul – az idős és beteg Csernyenko halála után megválasztották az SZKP főtitkárának, az ország első emberének.
Gorbacsov ifjonti lendülettel és nagy reményekkel foglalta el új posztját. Pedig már nem volt egészen fiatal, 54 évesként, és a központi apparátusban eltöltött évek után mégis sok minden váratlanul érte, sőt, ez a váratlanság végigkísérte a további években is, egészen 1991-es lemondásáig és félrevonulásáig. Az első váratlan csapás akkor érte, amikor tájékoztatták az ország költségvetési helyzetéről, a hatalmas hiányról. Gorbacsov első reakciója, ahogy Dalos kiemelte, az volt, hogy bizonyos tehertételektől meg kívánt szabadulni. Elsőként a nyugati kommunista pártoknak nyújtott segélyektől, ami Dalos információi szerint tulajdonképpen nem volt nagy összeg, de hozzátette Gorbacsov értékítéletét, amit közeli munkatársaival megosztott: e pártok már kevés támaszt nyújtanak a Szovjetuniónak. (Persze, ezt a döntést, okait és következményeit is lehet vitatni, de itt a szerző lezárta az összefüggést.)
Hamarosan sor került – először szemléletileg, Gorbacsov fejében és szándékaiban, megjegyzéseiben, majd a valóságban is – a kelet-európai országok „leírására is”, amennyiben a nekik nyújtott létfontosságú szállításokat és pénzügyi segélyeket is csökkentette. Dalos jól érzékelteti, hogy az ország lakossága erre nagyon is „vevő” volt, mert szerintük addig is a Szovjetunió tartotta ki ezeket az országokat és népeket – ráadásul a népek hálátlanok is voltak vele szemben. Ez utóbbi lépés a Politikai Bizottságban kisebb vitákat ki is váltott, de komoly ellenállást nem. Más volt a helyzet a belső fronton, az ország határain belül. Gorbacsov először is rengeteg energiát és időt fektetett különböző szinteken az emberek lecserélésére, hogy szűkebb környezetében, a Politikai Bizottságban, no meg a hadsereg élén biztos hátteret teremtsen magának. Ezeket az erőfeszítéseket felesége, Raisza is nagyon fontosnak ítélte. Ám a kiválasztásoknál Gorbacsovnak és neki sem volt mindig jó a szeme, s az néhány év múlva végzetesen ki is derült. (A kivétel Jelcin volt, akinek Gorbacsov iránti érzelmeit és törekvéseit mindketten jól ítélték meg, és ezt Dalos meggyőzően mutatja ki.) Raisza mindvégig hű társa volt Gorbacsovnak, erre a szerző ugyancsak sokszor tér ki, többször idézi Raisza önéletrajzát, amit azonban elmulaszt megírni: a lakosság körében az asszony nemigen volt népszerű – ennek több oka volt. Külföldön jobban elfogadták.
Az igazi bajok a nemzetek és a nemzetiségek frontján robbantak ki. Előbb Kazahsztánban orosz-kazah ellentétek szintjén. Amikor Gorbacsov a leváltások és új kinevezések nyomán új, orosz első embert nevezett ki Kazahsztánba, belenyúlt a darázsfészekbe, és az eredmény számára is váratlan és megdöbbentő volt. Ezt rövidesen követte az örmény-azeri ellentéteknek (Hegyi Karabah) a szó szoros értelmében véres kirobbanása, amely elhúzódó jelleget öltött, és mint Dalos idézi, Gorbacsov azt mondta barátai és segítőtársai körében: „Magam sem tudom, hogy mit csináljak.” Gorbacsov ebben az időben, 1987 körül, hirdette meg a peresztrojkát, majd rövidesen a glasznosztyot. Az első nagy téma. Dalos gyakorta és visszatérőleg foglalkozik a peresztrojka támogatóival és belső ellenzékével a pártapparátusban, s ahogy többször nevezi, a nómenklatúra köreiben. (Itt, közbevetőleg, két megjegyzést kell tennem. Azt, hogy mi is a nómenklatúra, a könyv olvasói valószínűleg tudják, de hogy ez mekkora, milyen mélyre nyúlik, és hogy ez a tisztázatlan nómenklatúra mennyire tudott „szabotálni” és ellenállni, az tulajdonképpen ködös marad. A másik, lényegesebb megjegyzés, hogy sem Gorbacsov, de ebben az esetben Dalos sem tudta – legalábbis számomra – tisztázni, hogy mit is jelentett a peresztrojka, melyek voltak Gorbacsov konkrét célkitűzései, és mit valósított meg e téren. Ha úgy tetszik, negatív megjegyzésként hozzáfűzhetem, mint aki ekkoriban több évig Moszkvában élt, hogy ekkorra már – és nem a nómenklatúra köreiben – megszületett a „katasztrojka” kifejezés is – ez utóbbi a könyv oldalain nem jelenik meg.)
A glasznoszty fogalom világos, e téren a Gorbacsov-korszak ténylegesen sok eredményt hozott. Ennek is megvolt a maga mozgása, a könyv ezt nyomon is követi. Legfeljebb azt lehetett volna még jobban hangsúlyozni, amiről a szerző is megemlékezik, csak nem elég súllyal, hogy a folyamat ténylegesen Hruscsovval kezdődött meg, és Brezsnyev éveiben sem lehetett eltorlaszolni. Dalos kitér arra, hogy mit jelentett ez az irodalom terén, hogy Gorbacsov bizonyos ellenállást leküzdve kaput nyitott Szaharovnak is.
Gorbacsov erőfeszítései mégis ismételten a nemzetiségi, nemzeti ellentétek újabb robbanásai nyomán szenvedtek újabb vereséget. Ezúttal 1988-ban, Grúziában. Méretei még súlyosabbak voltak, már a szovjet felső vezetésben is jobban kiélezték az ellentéteket, és már felvetették Grúzia önállóságra való törekvését is – mindezt Dalos jól érzékelteti. Amit azonban csak részben sikerült megvilágítania, az a belső front két másik területe volt. Az egyik Jelcin lázadása 1988-ban. Jól és meggyőzően írja le, hogy miként és hol következett be, de homályban marad, hogy Jelcin ekkor már nemcsak „magányos harcos”, hanem már az a nimbusz veszi körül, hogy ő az, aki az emberek szociális jólétéért felemeli a szavát, hogy nagyobb, tényleges demokráciát ígér. Itt kell jeleznem, hogy ami Dalos könyvében későbbi időre exponálódik (ő ezt 1989–90-re teszi): az üzletek ürességét, a közellátás fájdalmas hiányosságait, ez az egész Gorbacsov-korszakot végigkísérte. Ennek érzékeltetése nélkül megmagyarázhatatlan Gorbacsov népszerűségének hazai megkopása. Hiszen ez 3-4 év alatt következett be. Idetartozik két egykori jeles szereplő szomorkás megnyilatkozása Gorbacsovról. Az egyik Ligacsové, aki a Politikai Bizottság tagja volt, kezdetben Gorbacsov nagyon erős és befolyásos támasza, ám néhány csörte és év után még 1988-ban jelentette ki a gorbacsovi vezetésről, hogy „gyenge” (szlabovlasztyie), amit Dalos idéz is. A másik szereplő Kádár János, aki úgyszintén abban az évben, amikor végeredményben Gorbacsov lemondatja, jelenti ki bizalmas körben, hogy Gorbacsov „felszínes és nem gondolja végig a dolgokat”. Mindkét keserű felismerésben nagyon sok az igazság.
Következtek a valóban végzetes balti események, Litvánia, Lettország és Észtország tényleges leválásának folyamata, ami vérontással is járt. Gorbacsov a balti ellenállás mélységét és az önállósodási törekvések erejét rosszul ítélte meg, s ezt rossz döntések is követték – ezeket Dalos jól világítja meg. Ezek már a Szovjetunió „széleinek” letöredezése felé mutattak, és Gorbacsov kétségbeesett erőfeszítéseket tett a Szovjetunió egységének, vagy legalábbis érdemi szövetségi egységének megtartására 1990–91-ben. Ezeket a gondolatait és lépéseit az olvasó jól nyomon követheti a könyvben – egészen Gorbacsov kudarcáig, 1991. augusztusi lemondatásáig és lemondásáig, a jelcini hatalomátvételig.
Néhány olyan pontra kell most kitérnem, ahol a szerző, úgy vélem, tévedett, vagy hibát követett el. Dalos meggyőzően fejti ki, hogy Gorbacsov gondolatvilágában a hivatkozási alap és az „irányító fénysugár” mindig Lenin volt. Így a nemzeti önrendelkezés kérdésében is. Gorbacsov számára ez olykor elég végzetesnek bizonyult, amikor másba ütközött, mint amit várt és remélt. Dalos e vonatkozásban utal arra, hogy Lenin adta meg a novemberi forradalom után a finneknek az önrendelkezést, az önállóságot. Ez nem egészen így volt. A finnek régen megkapták az autonómiát, még a cári rendszerben (1906-ban a finn parlamentben szociáldemokrata többség született, nagyon sok női képviselővel), majd az 1917-es februári forradalom után Finnországban is kirobbant az elhúzódó polgárháború és ezzel együtt (minthogy ebbe orosz részről nem történt beavatkozás) Finnország még a novemberi forradalom előtt de facto függetlenné vált. Dalos felidézi, hogy Lenin mennyire megütközött és bírálta 1921-ben Sztálin és Ordzsonikidze durva fellépését Grúziában. Csakhogy Grúziában 1917-től létrejött az emlékezetes, de jobbára elfelejtett mensevik köztársaság, amit l921-ben – vagyis még Lenin éveiben – a Vörös Hadsereg tört le. A sztálini durvaság csak ezután következett be. Vagyis már Lenin is beleütközött az elvek, a szándékok és a valóság ellentmondásába. Erre más példát is lehetne felidézni.
A következő tévedés vagy leegyszerűsítés a mezőgazdaság helyzete. Dalos megemlíti, hogy az első problémák még közismerten a hadikommunizmus idejére esnek, majd a következő időpontot a kolhozosítás éveire teszi, ehhez kapcsolja a nagy éhínséget is. Ez a megközelítés ugyan közkeletű, de aligha pontos. A nagy éhség Ukrajnában az 1920-as évek elején pusztított, és a mezőgazdasági termeléssel végig gondok voltak, nemcsak a kolhozosítással kapcsolatban. (Az 1990-es évektől sokhelyütt még szörnyűbb viszonyok következtek.) A mezőgazdaság helyzetéről az 1930-as években Magyarországon többek között Braun Róbert és Polányi Mihály írt érdemi sorokat.
Egy másik félrevezető és leegyszerűsítő állításba ütközünk, amikor a balti válsággal kapcsolatban Dalos nemcsak arról ír, hogy 1939-1940 milyen traumát okozott a balti népeknek, hanem azt állítja, hogy ezekben az országokban a két világháború között parlamentáris rendszer működött. Mintegy úgy, ahogyan Magyarországon. Az ottani állapotokról lesújtóan írt annak idején Miroslav Krleža és többször is, a Szocializmus hasábjain Rónai Zoltán. Úgy hiszem, nekik volt igazuk.
Ezután térnék át olyan kérdésekre, amelyekkel kapcsolatban hiányérzetem támadt és maradt. Valószínűleg egyszerűbb kérdés Rizskov megítélése. Dalos könyvében Rizskov csak egyszer szólal meg egy politikai bizottsági ülésen, elég karakterisztikusan, ámde nevével csak egy ízben találkozhatunk, mégpedig úgy, hogy Gorbacsov azon gondolkodik, hogy a „technokrata” Rizskovot leváltja. Rizskov minden bizonnyal ennél többet érdemelt volna, hiszen Gorbacsov mellett végig ő volt a miniszterelnök, ez önmagában véve is helyet követelt volna neki, de tudtommal Rizskovnak is voltak saját helyes, kritikus meglátásai. Önéletrajzát, tudtommal, Magyarországon senki nem ismertette.
Alapkérdésként vetődik fel, hogy persze a szerző nem ismerhette – és mint ahogy más szerzők, még közvetlen munkatársai sem – Gorbacsov legbensőbb gondolatait. Erre vonatkozóan két nagyon lényeges mozzanatot idézek fel saját emlékeimből, amelyek gyökeresen szemben állnak egymással. Dalos is emlékeztet arra, hogy Gorbacsov 1985-ben, még frissen, legelső országvezetői periódusában Párizsban járt. Ekkor nemcsak ottani politikai vezetőkkel találkozott és tárgyalt, hanem a Sorbonne-on is megfordult, nagy előadást tartott, és utána szimultán vitafórumot vezetett le, amit a francia televízió is közvetített jó másfél óra hosszan. Záporoztak a kérdések, és Gorbacsov remek formában, a legprovokatívabb kérdésekre is magabiztosan és optimistán válaszolt. Mind az előadásnak, mind válaszainak a lényege az volt, hogy a Szovjetunióban eredményesen „tovább lehet építeni” a szocializmust. Nagy tapsokat aratott a francia diákság körében. Alig három évvel később, amikor Németországban járt, szintén megszólalhatott a televízióban. Nagy megdöbbenéssel hallhattam, amint ő maga beszél arról, hogy kezdettől meg volt győződve arról, vagy ha úgy tetszik, rájött arra, hogy a szocializmus tarthatatlan az országban. Ez alapkérdés, és hogy melyik Gorbacsov az igazi, alighanem nagyon nehéz megválaszolni. Mindenesetre Dalos ezt a kérdést könyvében ilyen kiélezetten – ahogyan a történeti valóságban is felvetődött – nem válaszolja meg.
Persze, még több részletkérdést is fel lehetne vetni, amelyek homályban maradnak. Mégis idekívánkozik néhány szó Gorbacsov Kelet-Európa-kapcsolatairól és szemléletéről. Említettem, hogy Dalos rámutatott, Gorbacsov már főtitkársága első évében „rájött”, hogy Kelet-Európáról le kell mondani. Mégis később ebben a régióban több látogatást is tett. Voltak olyan vezetők, akiket nem szívelt, Honeckert és Husákot, míg voltak olyanok, akikkel rokonszenvezett. Idetartozott Jaruzelski, és őt, valamint Lengyelországot valamelyest támogatta is. Dalos megemlíti, hogy az NDK-ban ilyen volt Egon Krenz, de hogy őt támogatta-e és miként, az ugyanolyan homályban marad, miként Grósz Károllyal való kapcsolata is. Pedig ez utóbbi magyar szempontból igazán felderítendő. Számomra – és valószínűleg többek számára is – érdekes lett volna olvasni, hogy milyenek voltak Gorbacsov kapcsolatai a Szocialista Internacionáléval és kormányaival.
Kétségtelen, hogy Gorbacsov roppant nehéz helyzetben került a Szovjetunió és az SZKP élére. Ámde mégis több és nagyobb lehetőségei voltak, mint Dürrenmatt utolsó Romulusának. Nagyon sok történeti szereplőt lehetne felsorolni, akik ugyancsak zavaros és kedvezőtlen körülmények között ténylegesen nagy eredményeket tudtak elérni. Ő nem tartozik közéjük.
Könyvismertetésemet mindazonáltal azzal kell zárnom, hogy Dalos igen nagy fába vágta a fejszéjét és könyve sikerre számíthat, a magyar olvasókhoz közel hozta mind a fontos történeti korszakot, mind Gorbacsov személyét. A könyv epilógusában Dalos is felhívja a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy Gorbacsov Nyugaton nagyon népszerű volt és maradt, míg otthon Oroszországban nem az. Erre példát is hoz. Ámde erre vonatkozó magyarázata vérszegény. Mindenesetre hosszabb ideig magyar nyelven aligha születik újabb Gorbacsov-életrajz, s addig is Dalos könyvéhez mindenki bizton nyúlhat, kitűnő munkát adott közkézre. (Napvilág Kiadó)
Hiánydalok és hiányrománcok – Viharzó nép
A Z-füzetek sorozatban tavaly jelent meg Miguel Hernándeznek az alcímben említett két verseskötete. Az olvasóban joggal merülhet föl a kérdés, hogy miért kellett egyazon költő két könyvét közreadni a Z-füzetek vékony 142. és 143. kötetében, hiszen egyetlen könyvben is megjelenhettek volna. Aki azonban kézbe veszi a könyveket, hamar választ kaphat a kérdésére. A Hiánydalok és hiányrománcok és a Viharzó nép ugyanis Hernández eleve két különböző könyve volt első megjelenésük idején, és a sorozatszerkesztő-fordító Simor András a költő eredeti elképzeléséhez híven jelentette meg két kötetben a verseket. A másik ok az lehetett, hogy bár a szerzőjük ugyanaz, a könyvek sok szempontból erősen különböznek egymástól.
„A Hiánydalok és hiányrománcok verseit Miguel Hernández 1938 és feltételezhetően 1940 között írta. Valószínűleg első fia Manuel Ramón 1938. október 19-én, tízhónapos korában bekövetkezett halála után kezdett hozzá a híres ciklus verseihez” – írja Simor András a kötet előszavában. A hiány azonban többszörös, a fia halálát nem sokkal követte bebörtönzése, ami elszakította a szeretett nőtől, aki másik gyermekükkel nagy nyomorban élt, mint arról a költő a Hagyma-bölcsődalban ír. Megérte a köztársaság vereségét, a francoista ellenforradalom győzelmét, s az egyéni szabadság hiánya súlyosbodott szülőföldje szabadságának hiányával.
A kötet nagy részét szerelmes versek alkotják, de korántsem a boldog szerelem versei ezek. Az igazi beteljesülést majdnem mindig megzavarja valami életbevágóan fontos dolognak a hiánya. A hiány univerzálissá válik, szinte az emberi lét részét alkotja, messze túllépve az egyéni sors hiányain. A hiány talán legszívbemarkolóbb megjelenítése a 34. vers:
A mécsbogár ha párzik,
szebben ragyog.
Férfi nélkül kihunynak
az asszonyok.
Asszonyok fénye nélkül
a férfi nem lobog.
Aki azonban nincs velünk, s a távolléte hiányzik, az egy kissé meghal a számunkra. Nem véletlen, hogy a hiány és a halál gyakran egyszerre van jelen a versekben, a halál maga a végső hiány. A 21. költemény például így szól erről:
Peron, kikötő, mindig
halál ízű, kegyetlen.
Ezért, mikor elválunk,
szétfoszló kendő lebben.
Vagyunk élő holttestek
a messzi végtelenben.
Élet, halál szerelem is szinte mindig együtt jelennek meg a költeményekben:
Három seb kínja éget:
szerelem.
halál
élet.
(25.)
A halál az élet természetes része lenne, amit minden élőnek el kell fogadnia, noha lázadna ellene, de a Hernández verseiben megjelenő halál nem az élet végének természetes aktusa. A fiatal katona, az elítélt fogoly, a szerelemre, gyermekre vágyó nő, a világgal még most ismerkedni kezdő csecsemő halála tragikus, ellentmond a természetnek.
A 44. költeményben a fiára emlékezik. A vers a gyermek megszületését kísérő öröm leírásával kezdődik:
Olyan öröm volt, milyen csak egyszer van,
mihez hasonló többé soha sincsen.
A szív, kamrája sok szomorúságnak,
fényekkel telt, hogy velük melegítsen.
Öt versszakban fokozza az öröm, a felhőtlen boldogság képeit, ám az utolsó versszakban az öröm gyásszá válik:
Olyan öröm volt, mindétig egyetlen,
aranylónak, örökfényűnek hittem.
De örökké való szomorúság már,
alig született, eltemetni vittem.
Már dúlt a háború, amikor ennek a kötetnek a versei megszülettek, mégis, alig találunk benne olyan költeményt, amelyben a háború a maga borzalmaival megjelenne. Ám a háttérben, fenyegető rémként mindig oda kell képzelnünk, mert ha valóságosan nem is, a halál, a félelem, a nyomor és a hiány képeiben mindig jelen van Hernandez ez időben írott verseiben. Az olvasó számára nyilvánvaló, hogy minden szenvedés oka a háború, amely nyomort, szenvedést okoz, szétszakítja a szerelmeseket, és halált hoz felnőttekre és gyermekekre.
Csak a könyv utolsó előtti versében jelenik meg a háború a maga valóságában. A háború ebben a versben maga a téboly, a rettegés, a halál, az ember inkább nem lenni szeretne, mintsem átélni borzalmait.
A háború egészen más képe jelenik meg Hernández másik kötetében, amelynek címe, Viharzó nép. Ebben a versciklusban, a fasizmus ellen küzdő nép jelenik meg. Lelkesek és lelkesítőek ezek a költemények, Hernández, aki a köztársaság katonájaként maga is fegyverrel a kézben vett részt a polgárháborúban, itt a verset a harc céljainak szolgálatába állítja. Elszántságot és reményt akar adni a katonáknak, lelkesíti a csüggedőket, elsiratja az elesetteket, átkozza a kegyetlen és barbár ellenséget, és a harc vállalására buzdítja azokat, akik inkább félreállnának, mert félnek, vagy nem ismerik föl, hogy a harc értük is folyik.
A fasizmus a kultúra halálos ellensége, nem véletlen, hogy a köztársaság ellen lázadó francoisták már a polgárháború elején azzal kezdik a megtorlások sorozatát, hogy kivégzik Granadában Federico García Lorcát, a világhírű költőt és drámaírót. Hernández a kötet első versét a meggyilkolt költőnek ajánlja. Ez a vers méltó párja Lorca híres költeményének, amelyben Ignacio Sánchez Mejías torreádort siratja.
A vers elején felidézi a béke boldog napjait, amelyek azonban hamar elmúltak:
Szérűskert zöldellt nemrég,
öröm ideje milyen tavaszt érlel?
A nap ma vért rohaszt már, gonosz csapda az emlék,
vaksötétet csíráztat vaksötéttel.
Ezután nevén nevezi a költőt, aki egy világot nyerhetett volna meg, ha a korai halál nem akadályozza meg ebben:
Federico García
volt tegnapig neved: ma pornak hívnak.
Tegnap egy világ volt előtted nyitva,
ma csillagpázsit alatt őriz sírhant.
A fájdalmat azonban egy pillanatra a düh váltja föl, a költő a bibliai átkokhoz hasonló szavakkal fordul Lorca gyilkosai ellen:
Vágódjon vidám gránátalma-véred
mint vad kalapácsoknak lezuhanó ütése,
arra, ki téged taszított halálba.
Sarlók, dühös köpések
vágódjanak bűnfoltos homlokára.
A verset a költő a saját halálának előérzetével fejezi be: „Tudod, Federico García Lorca, / közülük vagyok én egy, akik naponta halnak.” Nem valamiféle misztikus halál-sejtelem ez, Hernández, a köztársaság hadseregének lelkesítő költője és katonája, titokzatos előérzetek nélkül is sejthette, hogy állandóan a halál közelében jár. A versek nagyobb része, mint említettem, harcra lelkesít, izzó szavakkal fordul a néphez, hogy álljon ellen a rátámadó gonosznak.
Ha nincsen elég puskád, nép,
százezrekből támadt tenger,
csontjaid nem hiányoznak,
büntesd őket csontkezeddel,
míg van öklöd, körmöd, nyálad,
és míg szíved nem veszett el,
...
Gyilkold meg, ki téged gyilkol,
és ki feldúlja kegyetlen
szívvel szíved nyugalmát, és
asszonyt gyaláz telhetetlen.
(Halottaim sírján ülve)
Ugyanilyen érzelmi hőfokon szólal meg a Nép vihara sodor engem című költemény, amelyben a néppel való összeforrottságát énekli meg, s felsorolva Spanyolország tartományainak népeit, felhívja őket a közös küzdelemre. Az igavonó gyerek a korábbi nyomor és kizsákmányolás képeinek felidézésével hívja harcba az embereket, hogy változtassák meg az életüket. Más versben a gyávák felé fordul, először csak gúnyolja őket „Szívetekben nyulak vagytok, / tyúkocskák, kotkodács népek,”) ám a harag később elragadja, és az átok súlyos szavaival illeti őket. (Menekültök, menekültök, / kiinnátok messzi térnek / borát, tőr a hátatokba,/mélyre fúródjék belétek.”)
Harcba szólítja az ifjúságot is, hiszen a jövő az ifjúságé. Benne bízik akkor is, amikor a világ népeihez fordul megértésért, együttérzésért, a győzelem bizonyosságával. Lelkesít azokkal a versekkel is, amelyekben a fasiszták által megszállt területeken dühöngő terror képeit idézi föl, mint a Sevillai látomás című költeményben. A köztársaság legendás hősévé, szimbólumává vált asszony, Dolores Ibárruri alakját idézi föl a Pasionaria című versben. A folyót dicsőíti a Manzanares című költemény, de valójában Madrid védőinek állít benne emléket, és a köztársaságért legtovább, még reménytelen helyzetben is küzdő baszkokat köszönti az Euzkadi (Baszkföld) című vers, amely még az utolsó időszakban is reményt adott a köztársaság híveinek. Ebben a versben olvasható a tömör, szentenciaszerű sor „amíg él egyetlen fa, nem vész oda az erdő” .
A köztársaság elbukott ugyan, Miguel Hernández pedig az alicantei börtönben halt meg 1942. március 28-án, a versek azonban túlélték őt, és ma is hatnak,lelkesítenek.
Leonyid Volodarszkij: Karácsonyi folyosó
A kortárs orosz költészet kevés figyelemben részesül manapság nálunk, kevesebben, mint megérdemelné. Pedig a Szovjetunió felbomlása után az orosz költészet helyzete alapvetően megváltozott, s ezeknek a változásoknak az egyes (korábban is ismert, vagy azóta feltűnt) költők életművében számunkra is tanulságos lenyomataival találkozhatunk.
Leonyid Volodarszkij munkássága a mi megközelítésünkben két okból is kiemelt figyelmet érdemel. Először: lírájában kitűnően megfigyelhető a rendszerváltozás zűrzavarában kialakult ideológiai labirintus, az az útvesztő, amelynek hasonmásában a magyar költők derékhadának jelentős része is tévelyeg. Másodszor: Volodarszkij igazi hungarofil költő, a magyar kultúra, a magyar történelem alapos ismerője, a magyar nép őszinte barátja, irodalmunk önkéntes nagykövete az orosz nyelvterületen.
A nemrégiben, fájdalmasan korán elhunyt Cseh Károly, aki az alig 110 oldalas elegáns könyvecskét, a Karácsonyi folyosó-t szerkesztette, s nagy részben fordította is, jó érzékkel választotta szét a fenti két szempont szerint kötetbe foglalt szövegeket. Négy ciklust szánt az általam labirintusnak nevezett ezredfordulós orosz világnak, egyet (bár a leghosszabbat) a magyar kapcsolatoknak.
Az első ciklus (Szerelemkoszorú) látszólag szerelmes versekből áll össze, de a szerelem mint alapérték a megváltozott világ iránti (meglehetősen ambivalens) érzelmi viszonyulás egészét megragadja, erről elsősorban a ciklus záró versében (Margarita nélkül a Mester) győződhetünk meg. A magárahagyottság és a költői öntudat disszonanciája megrendítő.
A ciklust (egy vers kivételével) a szerkesztő fordította. Az orosz versnyelv ritmikáját kitűnő, magyarrá tett antik időmértékben adja vissza, a formahűség és a nyelvi kényszer jó kompromisszumai a kötet más ciklusaiban is fellelhetők.
A második fejezetben (Krisztus homokszemei) hat rövid vers kapott helyet, a krisztusi korba jutott (a megíráskor 33 éves) költő egyszerre szembesül a világfordítás kötelezettségével és a megváltás beválthatatlan reményével. A könyv címadó verse zárja a ciklust: a vallások megbékélése példázatában a világ összefeszülő dühei vágyott kibékítésének szándéka munkál (Karácsonyi folyosó).
Dalnok világégésben – áll a negyedik rész élén. Az alá rendelt versek fejezik ki leginkább annak a labirintusnak beláthatatlanságát, amelyről a bevezetésben szóltam. Az orosz történelem, az Ázsia-Európa dilemma, a Pétervár-Moszkva kettősség érzelmi átélése, a szabadság és a szláv tradíciók együttes igenlése, a bűnök bevallása és megbocsátása, az újfajta rabság réme (Kovácsok) és annak szenvedélyes tagadása együtt teremt magas hőfokú költészetet.
Különös része a kötetnek az Orosz-mondó című ciklus, Konczek József invenciózus átköltésében. A Peregyelkinóban (ez afféle orosz Szigliget) született versek a lét valóságos alapkérdéseit vetik fel az irodalmi közeg díszletei között, alapvetően tragikus, de ha kell, humoros felhangokkal (A drágám manikűröztet). Ezek a versek győznek meg leginkább arról, hogy Volodarszkij nem adja fel az ifjúkorában vállalt közszolgálatot, s ha nincs is a megváltó mindent tudás birtokában, de vitathatatlan a törekvése rá.
A kötet záró része a Font koszorú. Az általánosabb érvényű első két vers után jönnek a magyar vonatkozású költemények, Marosi Lajos lelkiismeretes átültetésében. A múlt (Mátyás királlyá választása) és a félmúlt (Voronyezs alatt) megidézése után a nagyigényű, hosszú poéma került a könyv végére (Tizenegy álom – Orosz hősköltemény a magyarok nándorfehérvári diadaláról). A költő ügyesen kerüli ki a történelem tudósaival folytatandó polémiát, de a hazafiúi elfogultságok esetleges pergőtüzét is, mondandóját az álmok világába menekíti. Fölényes ismeretei így nem szembesülhetnek sem a tudósi szigorral, sem az aktuálpolitika düheivel, mesterséges lebegésben tartott személyiségén átszűrve hódol és hódít. Orosz tükröt tart elénk, s bizony, jól mutatunk ebben a tükörben, még ha a vers nyelvén itt-ott példásan orcánkra is ütnek.
Nem tudom, hol a helye Volodarszkijnak a mai orosz költészetben. Minden bizonnyal vannak fontosabb, izgalmasabb életművek is, de azt hiszem, hogy nekünk, magyar olvasóknak ez a kötet egy olyan világba nyit (karácsonyi vagy hétköznapi) folyosót, amelyben otthon érezhetjük magunkat. A ránk erőltetett kelet-európai sorsközösség a múlté, a valóságos, a történelem mélysodrából kibukó igencsak gyötrő közös gondok azonban közös gondolkodásra sarkallnak.
Köszönet illeti a szerkesztőt, a fordítókat (a fentebb nem említett Holka Lászlót és Viczai Pétert is), a könyvkiadót, s a kiadvány támogatóit, hiszen mind együttesen járultak hozzá az orosz irodalomról kialakított képünk pontosításához és önismeretünk gazdagításához. (Bíbor Kiadó)
Matilde Urrutia, Diego Rivera festményével, La Chascona, Santiago, 1967
Baranyi Péter: Tetőn
A tetőn dolgoznak. Alul ugyan nem mindig tudják, még egy tábla sem figyelmeztet rossz esetben, de a hír igaz: odafönn dolgoznak. Kéményseprők, ácsok, tetőfedők – és fotósok. Az előzőek lehatárolják az eget a házak felső emeletének szintjére, az utóbbiak pedig kinyitják (vagy csukják) az objektív rekeszét, s leképezik hogyan is látná Daidalosz vagy Ikarosz életterünket, a földet. Kegyelemteli és felelősségteljes munka fölülről mutatni az életet, de nem úgy, hogy az ember minduntalan érezze földi létezésének nyűgét, a gravitációt, hanem épp ellenkezőleg, maga is emelkedjen, szálljon a hétköznapok béklyóitól megszabadulván egy olyan világba, melybe a fizika törvényszerűségei folytán nem juthatna. Olyan világba, amelyben önmagát látja fölülről, s az új dimenziót megragadva jobban megismerje önmagát. Ezt sugallja Baranyi Péter fotóalbuma, a Tetőn – szinte kínálva a szürreális lehetőséget: lássuk vele együtt a várost a városból – a fölénk terebélyesedő tetők és szellőzők életteréből.
Mert ugye egyfelől ott vannak a földi létezés tényszerű kellékei, a tárgyak, melyek állnak, mozognak, befogadnak, kiteljesítik a horizontot. Épített és kapott természetünk tárgyai – ahogyan még soha nem láttuk. Érezte-e már valaki a Föld görbültségét? Bizony ilyen a világ, hogy ha az óceán partjáról nézünk a végtelen vízre: először az érkező hajó kéményét látjuk, aztán a felépítményt. Ilyen a világ a nagyvárosban is, csak a mellettünk álló háztömb eltakarja a látványt. De a tetőről megmutatja a fotós halszemoptikája, s mi fölujjongunk: „Eppur si muove!” Mert tényleg mozog, ha állóképben is van rögzítve. A fénykép ugyanis nem olyan, mint a kőbe dermedt lepke, nem zárvány még akkor sem, ha a pillanatot akarja matériába zárni. Elmosódott folttal rohannak a villamosok, amíg a várakozó utas mozdulatlanul olvassa újságját, alaktalan lobonccá fújja a szél az esti fákat, míg a panelházak egyen-falai rezzenetlenül állnak őrt a lakótelep nyugalma fölött. Így képezi le a fotós az időt, hogy lássuk: idő és időtlenség jól megférnek egy helyen. Nemcsak a könyvekben, a filmen, hanem a valóságban, és pont ott, ahol élünk. A fotó tehát nem más, mint az idő hétköznapiságának bizonyítéka. Másfelől a kíváncsi optikának kinyitják kapuikat a szemérmes belső udvarok. A háziasszony tán nem is sejti, hogy valaki belenéz a kuktába, várja, amíg megkavarja a levest, majd végigasszisztálja a vacsorára terített asztal váltakozását a kitett damasztszalvéta fehérségétől a maradékon elsikló olvasólámpa fényéig. De látja az elcsendesült kötelességet is: fazekak és fedők estébe dermedt nyugalmát, ahogy példás rendben várakoznak másnapi munkájukra. És amint a lámpa elkattan, sóhajtva csukja be lapjait a könyv – vége a mai napnak. Mert ilyen az életünk: könyv, amelyik hol nyílik, hol becsukódik, mikor hogy, s közben múlik az idő.
Látni és láttatni, felelősséggel, új világra tárni az optika szemét – ez a fotó művészete. A lírai hangulatban is érzékeltetni a drámát, a szimpla történésben az előzményt, ha tetszik a sztori magját, vagy az ötlet születését, ami egy könyv vagy kép vázát adja majd.
Baranyi Péter fotója: Tömbben – Élettér
Akkor sem baj, ha csak a hétköznapokét. A hétköznapok művészete ugyanis, és ez az album fotóinak nagy érdeme, mindig a valóságon alapul, abban gyökeredzik. De ebben ki is elégül dokumentum-igénye. Meghúzódik a képek mögött, szerényen jelzi születésének forrását: az urbánus lét elszakíthatatlan gyökereit, s átadja a teret a művészi alakításnak. Mert ennek így kell lennie. Így lesznek csengő-hangú gyerekudvarok a parkok, a tűzfalak gordonka-kíséretével így olvad be a járókelő cipőkoppanása a kép összhangzatába, így villámlik át a híd szürke zuhatagán a sárga hatos villamos. Kitalált tájat, fiktív embereket nem lehet leképezni. Ha Baranyi Péter képei mondani akarnak valamit, akkor csakis a valóságból kiálthatnak fel – a tetőre.
Oda, ahol dolgoznak. Tetőfedők, ácsok és fotósok.
F. A.
Patricio Guzmán Campos: Machi máte teával, Capitán Pastene