Patricio Guzmán Campos: „Allende a nép között”, 1970 szeptembere
Patricio Guzmán Campos: „Allende a nép között”, 1970 szeptembere
Még magasról nézvést
megvolna az ország,
csak a szegényembert
ritkítja a kórság.
Nincs födele télre,
ahol meghúzódna,
cókmókjában alig
falásnyi szalonna,
szikkadt kenyér morzsáll;
vad szél zúzmarázza,
teng-leng munka nélkül,
kódorog hiába.
Se asszony, se kölkök,
se barát, sem Isten. –
A szép szó kevés itt,
ha nincs, ki segítsen.
Öltözete vásott,
ő maga veszendő,
mint kertben dudorgó
bús madárijesztő.
Hurkolhat kötelet
egy jó erős ágra –
ha elássák, föl sem
tűnik a hiánya.
Elorzott jövője
nem érdekel senkit. –
A meztelen érdek
lólábként kitetszik;
szegény a szegénynek
torkát hadd harapja:
iktasd rendeletbe,
óh, Törvények Atyja!
A huszonötödik, amikor ezt
kívül minden láthatatlan burkon
egy félhomályos szobába zártan,
múlt- és jövőmentes térben írom.
Jutott mára két szalámis zsemle,
(ezt még ne nevezzük éhezésnek),
és sokan elmondhatják magukról:
halottak. Valahogy mégis élnek…
*
Kiüresedett forradalmi indulókat
rágcsál a frissdiplomás munkanélküli.
(Ma csak két önéletrajzot adott be.)
Maradt pár söre még a hétre.
Szerda van, kint halálos hideg.
Kinyit pár üveg közvetlen valóságot,
úgy mered bele a semmibe.
(Ez sem javít a helyzetén,
de két-három órára jó neki.)
*
Aluljáróban
hajléktalan férfi
kántál –:
leszázalékolt Orpheusz,
kannásborgőzös
angyal-ének.
*
December van,
ablaktalanok a házak,
köztük csak koszlott
kóbor macskák járnak.
Napfény által áttörhetetlen
összetákolt bádogfelhőkből
üvegcserepes hó
zuhog.
Régen eltűntek,
akik ellentmondtak,
és nincsenek itt,
akik kollaboráltak.
*
A panelházak közötti térben
ma láttam egy angyalt elsuhanni.
Százhatvanöt magas lehetett,
húsz kettétört évével együtt
jó, ha negyvenöt kiló.
Hókristályok a mattbarna hajban,
nagy bevásárlószatyrot cipelt,
a szárnyait kopott szövetkabát fedte,
de miért lenne ez meglepő,
az angyalok is fáznak…
*
Imbolygó trolibuszon,
piros bádogládában
gurulsz át a város
ütőerének túloldalára.
Látszólag élve szállsz le,
a bérházak alatt,
lenyelne egy nevenincs utca,
egy omladozó kapualj.
Hónod alatt kilós kenyeret szorongatsz.
Minden lépésed lázadás.
Az ereszekről, lopva, verebek figyelnek –:
a Megváltó testével hová osonsz?
Földi „mancsok”, légi felvétel, Norte Chico, 1965
Néhány perccel ebéd után beléptem a vécébe. Szerencsém van, gondoltam, az első emeleti négyszobás lakás húszegynéhány lakója közül máskor mindig akad egy, aki megvárakoztat.
Pisilés közben eszembe jutott, hogy ki kell használnom a ritka alkalmat: leülök kakilni. A nagydolgozni az iskolára emlékeztet, a szarni pedig nem tartozott családom sűrűn használt szavai közé. Már lehajtottam zöld rövidnadrágom vállpántját, amikor meghallottam a közeledő repülőgépet. Nincs légiriadó, a rádió nem mondta, hogy ahtung, ahtung, lihtspíle, krokodilgrósz, ma még nem kellett a légópincébe szaladnunk.
Mi ez odafent? Béötvenkettes amerikai? Motorja úgy morog, mint néha Csibi kutyám morgott, ha idegen jöttét szimmantotta meg. Olyankor hátrálni kezdett, még a mócsingos csontját is ott hagyta, félt, hogy baj ne érje.
Bennem a vécékagyló előtt ugyanez az ösztön ébredt fel. Visszahúztam vállamra a pántot és megfordultam.
Két héttel korábban, karácsonyeste hasonló előérzet sugallhatta, hogy kikönyörögjem: ne kelljen a szokott időben, tízkor lefeküdnöm. Fél óra haladékot kaptam. Negyed tizenegykor iszonyatos csattanás: bombatalálatot kapott a szemközti ház. Benyitottunk a sarokszobába, és láttuk, a darabokra törött ablaktábla a kispárnámon hever.
Most, ’45 január harmadikán, miután „dolgom végezetlenül” kiléptem a vécéből, és a hosszú, keskeny előszobában elértem az ebédlő kétszárnyú, üvegberakásos ajtaját, kishíján megsüketített a minden addiginál hangosabb dörrenés.
Porból-füstből szőtt varázsköpeny borult rám. Nem láthatott senki. Én sem láthattam senkit-semmit.
A varázs egykettőre megtört, újra láttam, újra láthattak. Anyám üvegszilánktól sebzett kézfejemet szorongatta, én hátranéztem a lakás bejárata felé.
A kicsiny helyiség, amelyet nagyanyám klónak, mindenki más klozetnek titulált, már nem volt sehol.
A bomba a tetőn át zuhanhatott a lépcsőházba. Nekünk csak a vécénket szakította le, ahol javában üldögéltem volna, ha nem lep meg néhány perce az a különös sejtelem.
A szomszéd lakások romba dőltek, lakóikat betemette a törmelék.
Kötélbe, partvisnyélbe kapaszkodva ereszkedtünk alá a téglakupacon, miután, ami ruhát csak lehetett, magunkra kapkodtunk. Az utcán toporogva, gémberedett ujjaimat fújva vártam, hogy a felnőttek az ablakon át kidobálják a batyuba kötött holmit, főzőedényt, evőeszközt.
De jó, hogy Csibi kutyám nem érte meg ezt a napot! Mielőtt szopornyicában elpusztult, még kedvére futkározhatott mátyásföldi kertünkben, és néha eljöhetett velem a Szilas patak partjára, s azon is túl, a cinkotai rétre, riogathatott récét, üldözhetett ürgét, kapkodhatott pillangó után, akárcsak én, első, majd második elemista gazdája, kergethettünk labdát, eregethettünk sárkányt, volt rá helyünk, tágas tér, már-már határtalan.
Most meg itt a Gozsdu udvar óvóhelye. Nyújtózkodni is alig lehet, az udvarra kifutni veszélyes, lőnek innen is, onnan is, mondják, ez már az ostrom, Pestet ostromolja a Vörös Hadsereg – de vajon miért vörös? Az egyenruha színe miatt, mint ahogy fekete a Mátyás király seregéé?
Nem játékot vittem magammal, hanem könyvet, a Mackó úr újabb utazásait. Nappal is gyertyafénynél olvasgattam a tekintetes máramarosi földbirtokos medveuraság kalandjait, s a zárt, szűk térben az olvasmányt megelevenítő képzelet távoli, mindeddig ismeretlen vidékekre röpített. Megtudtam, mit kiált vissza a tihanyi visszhang a Zebulon bocsnak – én vagyok tányértalpú Zebulon – és mit a bocslánynak – visszhang bácsi, kezét csókolom, én vagyok a Dorka –, megmosolyogtam Mackó urat, amikor a Nemzeti Múzeumban a kitömött állatokhoz beszél, és a róka szájából „kimenti” a tyúkot, azután a gézengúz unokaöccsöt, Morgó úrfit kergetve én is eljutottam Komárom, majd Pozsony várába, és átvészeltem a dörmögőkkel egy balatoni vihart.
Volt egy alacsony, zömök, púpos ember a pincelakók között. Nem olvashatna-e fel nekem, kérdezte, ha el találnék fáradni. Dehogynem! Szemem lehunyva hallgattam, és reszelős, mély hangján, éreztem, maga Mackó úr mondja el a vele történteket.
Egy délelőtt fölmerészkedtünk, anyám meg én, és egy vadidegen lakás konyhájában főztünk valamit, persze ő főzött, én csak lábatlankodtam. Amikor géppuskasorozat csattogott a közelben, nem riadoztunk, türelmesen megvártuk, hogy megfőjön a sárgarépa főzelék. Enni már odalent ettük meg.
Én, aki eddig oda-odafigyeltem a felnőttek beszélgetéseire, ezekben a föld alatti napokban mintha vattát dugtam volna a fülembe, alig hallottam, azaz alig hallottam meg valamit.
Egy öregember szerzett valahonnan, feltehetőleg az egyik elhagyott lakásból egy nagy doboz kekszet. A homályban nem láttuk, csak a rágcsálásból jutott a tudomásunkra, hogy egymaga akarja megenni. A felháborodás hullámait őszkontyos, kék szemű, egyenes derekú nagyanyám csitította el. Odalépett a férfihoz, és erőteljes rántással kitépte karja közül a dobozt.
A száraz, kemény eledelből én kaptam elsőnek.
Az ostrom hangjait magam is meg tudtam különböztetni, nem kellett a felnőttek megállapításaira hagyatkoznom. Tudtam, melyik a bombatalálat, mikor „szól” az aknavető, milyen messzire lehet a sztálinorgona, hol kelepel a katyusa és a harkályszorgalmú makszim géppuska.
Az ivóvizet nagy fém tejeskannákban hozták le a legerősebb asszonyok. A csapot a keramitkövezésű udvarok egyikének közepén találták meg.
Egyik reggel, miután felébredtem és kidörzsöltem szememből az álmot, türelmetlenül vártam, hogy a fegyverek csattogni, kattogni, dörögni kezdjenek. Legalább egy tank lövege szólaljon meg!
Szokatlan volt a csend, de a távolból azért még hallatszott a moraj.
Egyszer csak nyikordult és tárult a légópince vasajtaja. A fénylő négyszögben füleskucsmás, tömzsi katona alakja jelent meg. Dobtáras géppisztolyának csövét ránk szegezte, és kérdő hangsúllyal így kiáltott: – Nyemci?!
Nem, nicht, nyet, nincs – válogathatott a válaszokból.
Tekintete a férfiakat fürkészte. Sápadt, ráncos, kiéhezett, öreg arcok néztek rá vissza.
– Harasó, mondta a katona – azután félrehúzódott az ajtónyílásból. – Nu, pasli, pasli!
Kitódultunk az udvarra.
* Részlet a Mátyásföld, alkonyuló éden című, kiadás előtt álló regényből. [vissza]
Posztidőket élünk
Poszt hátán poszt.
Posztkommunista.
Posztmodern.
Posztfasiszta.
Posztrealista.
Poszt-, azaz neonáci.
Posztországban
posztmagyarok
visszalovagolnak
Etelközbe,
és Szvatoplukkal
paroláznak.
A múltat
fényesre sikálják,
és rozsdás eszméket
árulnak a világpiacon.
Post was post.
Nekik semmi se
drága.
Visszaállítják
az órát,
visszafele
úsznak a folyóban,
visszakoznak
és visszabeszélnek.
Az idő eközben
rohan, száguld
előre!
Post festa
kullogunk utána.
Erre?
Nem, arra!
Merre?
Semerre.
Jobbra?
Középre.
Melyik középre?
Jobbközépre,
balközépre,
középközépre.
Ki van a szélen?
A szélre szorultak.
Melyik szélen?
Jobbszélen,
balszélen,
középszélen.
Hova?
Utánam!
Kivel?
Velem!
Meddig?
Amíg hagyják.
És azután?
Nincs azután.
És azelőtt?
Azelőtt sincs.
Mi lesz?
Lesz, ami lesz.
Mikor?
Majd, ha fagy.
És ha olvad?
Befagyasztjuk.
Jégre tesznek?
Jégre visszük,
Kik vagytok ti?
Mi én vagyunk!
Észak, légi felvétel
Bakocs Attila emlékének
Gyorsan rávezetett a megtapasztalás (:) ez itt más
minőségű kert elásott lombú fákkal zuhanva zúzni
készülő kacagó almákkal | vendégeket csalogató romlott
fügeborral | kirajzolódott a jelen (;) már csupán a málló
testeket kellett átölelni | átadni a szeretetet hogy kis
ideig elviselhető legyen | akaraterő s fű nélkül eddig sem
jutottál volna | hogy megoldd a megoldhatatlant (:)
macskagyökereket téptél a lakótelepi vadonban amelyek
kis időre oldott hangulatot hazudtak | ilyenkor
halványabbak lettek a vesztőhely fényei | sokkal
csendesebbek az aszfalton menekülő csigák roppanásai
hogy újra rendeződjenek az összezavart idegrendszerek
kerested a nem létező válaszokat | megfelelni akartál
megmászni a hattyúk hosszú nyakát | görcsöket oldani
a nagy állatkertben levő állatkertben láttalak utoljára
boldognak | ott láttalak utoljára (;) hozzád dörgölte szőrét
egy kis kecske | felemelted átölelted simogattad
túlságosan beleélted magad hogy téged is szeret valaki
soha nem kértél semmit | adni szerettél (:) csontlevest
öntöttél a macskáknak | friss ropogós kenyérdarabokat
szórtál az éhező varjaknak | nekünk a barátságod jutott
mindig precíz voltál (:) körbejártad az egykori romos orosz
kórház dőzsölő parkját | a riadt lombok között a sasok
tudták már mi lesz (:) kiválasztottál egy karvastagságú
ágat | a kötél csomózása már könnyen ment | a kijelölt fa
sem élte túl (:) szégyellte hogy nem roppant azonnal
később szándékosan elkorhadt | ő is sokat szenvedett
illékony életem te füstszobor
a végtelenbe fújva pernye por
fogadjatok be füstös angyalok
miként ti szemhunyásnyi lét vagyok
Tágra varrt kabát a nyári ég,
mit neked szabott a virradat.
Térbe hív a zsongó enyhe lég,
fecske vagy, magad csinálj nyarat.
Milliónyi talpfa döng alattunk.
Sínvasak, mindig együtt haladtunk,
ám valódi társad mégse lettem.
Tán találkozunk a végtelenben.
Tán neki kéne fogni
újból az egésznek,
mert már a bárányok is
farkasszemet néznek.
Dunánkba szórja gyöngysorát a Lánchíd,
e pesti nő, ki éjszakázni csábít.
Ezer kacér szemet mereszt a Várra,
gyémánt nyakékje átragyog Budára.
Ha jő az est, hűs, ékszeres varázsban
átlényegül a lázas éjszakában
a Váci utca színarany folyammá
s nyugodt Dunánk, mint gyűrt ezüst, olyanná.
Ezüst Dunánk, legyen tiéd e sanzon,
ha partjaidra vonz a nyári alkony.
Dunánk, ezüst vizedbe nézni oly jó,
reám tekint Babits, Attila, Somlyó.
Az élőhely?
A Mesterségek
utcáin karnevál,
arrébb illatos-piciny udvaraink,
érkezésünk a tűz köré,
a frissen húzott ágyak lebegése,
a meghitt fogkefék!
Arrébb a ligeteink, a kutak, a csarnokok,
a Közös Terek, ahol találkozunk majd
együtt-gondolkodásban,
magunkra-döbbenésben,
s törvényt teszünk, mert nem az ínség,
sem a gyűlölet,
csak az élőhely –
s mióta már…
Vándor kisvidámpark,
zsibongj az
istentenyérnyi békeidőben,
mert mesebeli kétévesek
szőrén ülik a pónit, gumivár
s végtelenített kisvasút közt
dalaik úsznak, apró
sikolyok kergetőznek,
s szelecske kékje selymesíti
a szőke fényt.
A nagy felfedezések rendszerint a Semmiből születnek, hogy a kortársak kezdetben fittyet hányjanak rájuk, irigységből, butaságból vagy csak azért, mert a fantázia örömérzete messze elkerülte őket. Nos, a mi emberünk arra jött rá, hogy a szerelem az embert sújtó, legveszedelmesebb betegségek egyike, amely részint tömegméretekben öldösi az agysejteket, részint meg általában gyógyíthatatlan. Ennek számtalan jelét tapasztalta az idők folyamán. Látott naplementére várakozó, fiatal párokat, akik ahelyett, hogy borzadályba vegyült alélt csodálattal figyelték volna, ahogy a föld éhségtől gyötörten lassan felzabálja a napkorongot, inkább egymás ajakát tépték elvadultan, mintha csak hagymázban fetrengő, a friss hústól gerjedelemre gyúlt kannibálok lettek volna, látott könnyekkel küszködő, a roskadásig kifáradt ifjoncot, ki éjszakákat álldogált kedvese ablaka alatt, egyetlen szerelmes pillantásért vállalva az örökké tartó kiközösítést vagy a szülők által ácsolt esetleges vérpadot, látott üzekedve vonyító párokat a félsötétbe borult, városi park gondozatlan gyepszőnyegén, és a temetőben is látott egy zokogó nőt, ki térdre omolva ölelt egy sírhantot, és mindezek után biztos volt benne, hogy nincs menekvés, ez a szörnyű betegség senkit sem kímél meg, hát akkor neki magának is ebben a betegségben kell szenvednie, de nem tudott rájönni, hogy kibe szerelmes, ki volna az, akinek tépné az ajakát, kivel üzekedne azon a gondozatlan gyepszőnyegen, kinek az ablaka alatt vállalná a vérpadot, és ó, Isten, légy könyörületes, kinek a sírhantját ölelné zokogva magához. És a Semmihez fordult, ahonnan a felfedezések megszületnek rendszerint, de a Semmi hallgatott, noha a Semmi már-már egyenrangú az istenséggel, de lehet, hogy mégis kevesebb valamivel, úgyhogy Istenhez kellett fordulnia, csakhogy Isten még mindig teremtett, egyfolytában teremtett, piszlicsáré emberi gondokkal nem fecséreli el az idejét. Talán az orvosok? Igen. Orvoshoz fordult, az meghallgatta, mélyen egyetértett mindennel, szerinte a szerelem tényleg betegség, de természetesen gyógyítható, nem műtéti beavatkozással, hanem az Elmegyógyintézet 6-os pavilonjában, életfogytiglanig tartó kezeléssel, ahol százszázalékos eredményt mutattak ki eddigelé. A mi emberünk nem érezte kimondottan kecsegtetőnek a javaslatot, és egy filozófushoz fordult. Az illető igen nagy tudású, bölcs ember hírében állott, és mindenekelőtt afelől tudakolózott, hogy a korszakalkotó felfedezés atyja, szóval a tanácskérő maga tulajdonképpen kibe szerelmes? Emberbe? Nem. Állati lénybe? Nem. A csillagokba? Nem. Az időbe, a térbe, egy falevélbe? Nem, nem, nem. Hát, akkor kibe? A gondolatba, a hitbe, magába a szerelembe, vagy talán Istenbe, vagy a semmibe? Nem, nem. De ha most jobban belegondolok, igen, ha mindent, de mindent felsorolok, azt hiszem, mondta a mi emberünk, nem, nem csak hiszem, hanem már biztosan tudom, hogy kibe vagyok szerelmes, igen, hogy kibe. Nem említettem volna, így a filozófus, hiszen mindent és mindenkit sorra vettem. Uram, én önmagamba vagyok szerelmes. Igen. Önmagamba. De hát ez gyógyíthatatlan, szólt a filozófus. Igen, gyógyíthatatlan, mondta a mi emberünk.
Otthon, a fürdőkádban vágta fel az ereit, hogy a vér ne preckeljen a nemrég feltétetett, hófehér padlócsempére.
Csendes az éj; ki gondol arra még,
hogy megalázták.
Sejtitek-e, mi az alázat, ép
emberpalánták?
A hódító ha már nem is süti
el fegyverét,
ostromtól tart mégis, mert kishitű
s retteg a nép.
A zsoldos, ha vezeklő ruhát kap ma
(megáll az ész!) –
kémlelheted a jövőt, úgyis aknamezőre
lépsz.
A nyugtalan szív, mielőtt kivénhedt
volna, megállt,
ott, hol a hűség is, nemcsak az érdek
determinált.
Csak színlelés a pőreséged, kőre
vetkőzve bár.
Áfonya ízű csók (az emlék dőre,
még hazajár).
Már csak a kétség, hogy véred megsejtse:
nincs több időd!
(Bizakodhat a vértanú, ha verse
túléli őt?)
Háboroghat, hogy túl kevés a zsákmány,
a féktelen.
Születhet-e az isteni kegy árán
új értelem?
Fakult színű zászlókkal takarózik
a bűntudat.
Az eszméletlenség, mint az eszme, hódít –
s már nem ugat.
meddig él a szív
s a szívben a szeretet meddig él
meddig él a szó
s a szóban az értelem meddig él
meddig él a láng
s a lángban a fény meddig él
meddig él a vágy
s a vágyban a félnótás remény meddig él
meddig él az emlék
és emlékedben meddig élek én
a buszra várva az őrült tolongásban
egy férfi durván félrelökte
eltökélten készült visszavágni
de torkában elakadtak a rendhagyó igék
most végleg leleplezte magát:
ma sem tud mást csak menekülni
mint régen a liget fái közé
(egyszer azt mondta ott egy fiúnak
hogy szereti a vízililiomot
s az térdig gázolt a tó vizébe érte)
de a ligetbe új pogányok jöttek
érdes lett hozzá az élet
most alkalmi munkákból él
bevásárol vagy takarít
nem szállt fel a buszra
csak állt bámészan a járdaszigeten
kezében kopott bevásárlószatyor
a férfi aki félrelökte régről ismerős
a vízililiom titkát véle kutatta
lelkéért a templomban majd imádkozni fog
de garancia ott sincs semmire
Bertók Sándor fáradtan ült be a vezetőülésbe. Ahogy a slusszkulcsot elfordította, a hatalmas kamion megremegett.
Bertók pislogott egyet, aztán töltött magának a termoszból egy jó adag kávét, és hatalmasat hörpintett belőle. Nagyra nyitotta a szemét, és pislogott még kettőt.
Jól van, most már ki fogja bírni hazáig. Azért sem fog elaludni a volánnál. Nem szabad. Egyedül van, nincs mellette másodpilóta. Persze, ezzel is spórol az a vén szipirtyó. Van három kamionja, az megkeresi neki a betevőt. Pláne így, ilyen fukaron. Hogy alig jött meg Pozsonyból, máris mennie kellett Hamburgon át Bécsbe. Összesen két szabad órát kapott. Épp hogy csak lezuhanyozott otthon, friss ruhát kapott magára, s már indulnia kellett. Aztán nincs, aki felváltaná a vezetésben, hogy egy csöppet pihenjen. Amikor meg a bérét kérte, sírt neki egy sort a banya, hogy most aztán nincs egy fillérje se. Majd, ha megjön Bécsből… Otthon pedig az asszony sírt, hogy hozomra nem adnak a boltban, meg hogy a semmiből nem tud gazdálkodni. Igenis, követelje a jussát, hajtogatta, álljon a sarkára, ne hagyja magát!
Bertók azonban nem felejtette el, hogy hét hónapig keresett munkát. Így hát hallgat, teszi a dolgát és vár a járandóságára. Csakhogy az asszony nem ilyen türelmes. Igaz, az ő gondja a háztartás, meg a hétéves kis Pityu, nem is szólva arról a másikról, aki a közeljövőben készül világra jönni.
Szóval belátja, hogy jogosan lamentál az ő Böbikéje is. De ő se tudja megmondani, mit tegyen. Egyáltalán: mit tehet? Teljesen tanácstalan volt.
Ásított egy nagyot és sebességbe kapcsolt. A MAN-motor duruzsolni kezdett.
Bekapcsolta a rádiót is, de a duruzsolás mindent elnyomott. És Sándor füle úgy hallgatta, mint valami lágy, alvásra csábító zenét.
Hegyeshalom után már kereste az első leálló sávot, hogy egy csöppet megpihenjen. Szerencsére minden baj nélkül ért el odáig, bár közben arra riadt, hogy egy pillanatra még el is szunnyadt. Amikor megállt, hálásan nézett az égre, hogy pont a legnehezebb pillanatban üres volt az úttest.
Kirakta az akadályt jelző háromszöget, és ledőlt a hátsó hármas ülésre.
Most is szerencséje volt: mintha megállt volna az élet azon a szakaszon, semmi sem zavarta. Ő meg alig negyedóra múltán szinte kipihenten ébredt.
Jókedvűen kanyarodott az autópályára vissza, és halkan fütyörészve vezetett tovább egyhuzamban Pestig.
Üres volt a járdaszegély, ahol be kellett állnia, hogy jól megközelítse az üzletet a Bécsből oda hozott áruval. Kapta a dobozokat a vállára és viharzott ide-oda a kamion és a raktár között. Ugyan ebben nem rendeltek segítséget, saját eladóikkal cipeltették az árut. Bertók azonban úgy gondolta, ha segít, hamarabb viheti a garázsba a kocsit, azután pedig felveszi a járandóságát, amit a tulaj hites ura, Schulz Mihály bátya esküre emelt kézzel mára ígért. Aztán ripsz-ropsz hazamegy, ott átadja a suskát az asszonynak, miközben olyan arcot vág, hogy lássa Böbike, kivel van dolga.
Ment is minden, mint a karikacsapás. Hiába, ha egyszer szerencséje van az embernek…
De ezzel aztán be is fejeződött a szerencsesorozat.
A főnökasszony a fejét fogva, jajveszékelve fogadta: – Pénzt kérsz, Sándorkám? Már azt se tudom, hogy néz ki a pénz. Mindenki csak dolgoztat, fizetni meg nem akar. Nem tudok kenyeret adni a családomnak, nemhogy téged kifizesselek. És az a rengeteg adósságom! Maholnap elárvereznek. Nem, Sanyikám, most semmiképp se tudok adni. Egy fillért se… Nálunk ma csak a Toncsikám kap ebédet. Nincs több…
– Akkor holnap majd a Toncsikádat ültesd a kamionba – pattant fel Bertók. – Mert én nem jövök!
Vette a zakóját, és nagy mérgesen távozott.
Félve nyitott be a szobakonyhás lakás konyhájába. És nem volt ok nélkül a félelme: Böbike vészjósló arccal fogadta. Ráadásul éppen tésztát gyúrt, és a nyújtófát kissé felemelte, mintha épp lecsapni készülne vele. Persze, nem azért tette. Csupán a felpaprikázott hevülete tétette ezt a mozdulatot. Jól tudta ezt Bertók is, de most belékapaszkodott ebbe a mozdulatba. A támadás a legjobb védekezés, tán még a veszekedés is elmarad. Vagy ha nem, legalább későbbre tolódik. Hátha kitalál addig valamit. Mert az ő Böbikéje nem fogja megdicsérni, hogy otthagyta az állását, a biztos kenyeret. Ez, bizony, előre megjósolható.
No, de mi is az a biztos kenyér? Amire nem kap rávalót már hosszú ideje. ezt kéne az asszony agyába plántálni. Csakhogy ha egyszer Böbike rázendít, akkor másnak nincs ideje a plántálásra. Még lélegzetvételhez is nehezen jut.
– Hoztál pénzt? – szegezte neki a kérdést azonnal az asszony.
– Most… – fogott bele az ura a magyarázatba…
De tovább nem jutott.
– Sejtettem. – Böbike hangja úgy csapott le Sándorra, mint a tagló. Nem mondta ugyan, de a nézésében benne volt, hogy egy ilyen embertől nem is várt mást. Mármint egy ilyen semmi embertől. Mert hogy a semmi is benne volt a komor pillantásban.
Az ember nem válaszolt. A száját összeszorította, a kezei ökölbe merevedtek. És ment be a szobába. Az ajtóban majd belébotlott Pityuba, aki pont a küszöbön kapaszkodott meg a lábában, hogy ő érjen be hamarább a szobába, ahová különben egész nap nem engedte be az anyja, nehogy rendetlenséget csináljon.
– Te meg mit lábatlankodsz itt? – förmedt rá az apja.
– Most még a gyereknek is nekimegy – lamentált a felesége. – Persze, hisz a gyerek az oka az ő tehetetlenségének! Biztosan a gyerek mamlasz, nem ő…
És folyt és folyt a hibáit felsoroló hosszú, véget nem érő lista. Befolyt, becsorgott, beszivárgott a szobába, hiába csapta be döngve az ajtót.
Ruhástul, cipőstül az ágyra vetette magát.
A kis Pityu pedig mellé furakodott.
– Menj innét, kisfiam – mondta Bertók, nyugalmat erőltetve magára.
– Apuci, játsszunk – dörgölte a gyerek buksi fejét Sándor mellének.
– Mondtam, hogy menj innét! – dörmögte az, most már haragos arccal.
Pityu megijedt. Még nem nézett az apja rá ilyen haragosan. Aztán elmosolyodott: bizonyára ez is a játék része. Felfújta kis arcát, megpróbált ijesztően nézni. Szemében ravasz fény gyulladt: érti ő a tréfát, és nagyon is benne van. És most kezdődhet a vidámság!
Hanem Bertók nem tudta tovább türtőztetni magát. Hatalmas tenyerét ütésre emelte.
Újabb ijedtség suhant át Pityuka arcán. Aztán felnevetett, ő is felemelte a karját, és apja tenyerébe csapott. És egy nagyot kuncogott hozzá.
A zajra Böbike jelent meg az ajtóban. Rémültében a szája elé kapta a kezét. Csak nem üti meg azt a gyereket…
A jelenet élőképpé dermedt.
Bertók Sándor egy pillanat alatt átélte az utóbbi hónapok keserveit. No, meg azt az agyában zakatoló hangot, amely folyton azt a kérdést feszegeti, hogyan lesz tovább. Mit tud ilyen körülmények között nyújtani a családjának? A fenébe is! Mit tegyen? Mit tehet?
A közelmúltat és a jövőt kémlelő tekintete aztán Böbikére, majd kisfiára tévedt. Az asszony riadt arccal állt az ajtóban szótlanul, a kis Pityu meg várakozva nézett az apjára, hogy az milyen új játékot talált ki.
Az a hatalmas, izmos tenyér erőtlenül hullott alá, egészen Pityuka kobakjáig. Ott egy szelíd barackot adott, majd lejjebb csúszott, hogy megsimogassa azt a még mindig várakozó arcocskát: – Gyere, fiam, lábtengózzunk egyet. De úgy vigyázz, hogy vérre megy majd!
És úgy vágtattak kifele a focilabdával, hogy Böbike alig tudott elugrani az útjukból.
Araucaria, Quinquén, 1994
A gyárak megálltak,
megállt az élet is,
gaz-gazok fedték be
tízezrek lépteit.
Kihűlt kémények,
– mementók –
tátott szájjal
merednek az égre,
várnak a tűzre,
a megmentő Igére.
Kellett a Szabadság,
de nem ilyen áron, gaz-gazok,
becsukják szemüket az égen
a betiltott csillagok.
A megvezetett
nép éhezik,
miközben biztató
hír érkezik:
fűkaszák hangja,
gaz-gazok.
Szegény,
te
szegény.
Eggyel többen
a
megrokkant
kanapén.
Van még
egy molyrágta matrac
a konyha kövén.
Zárt szempillád
mögül
vidd magaddal
az ablak jégvirágát,
amint
beoson hozzád
a felkelő nappal.
te, kis szörnyeteg,
menekülj csak,
úgyis elérlek.
Először
álomnak hittelek.
Most látom, hogy te vagy
a hálódat őrző kicsi pók,
aki naponta
leereszkedsz
erkélynyi magányomhoz,
az arcomig.
Talán látod,
vagy érzed:
lélegzem.
Azután mindenséged
birodalmába
felhúzod magad.
Gyere el holnap is.
Várlak.
Gyászoló öregasszony, Lo Escalada, Ñuñoa, 1967
Tizenhárom éves koromban
kényszergondolatok gyötörtek:
elképzelni a végtelent,
vagy milyen lesz nem lenni.
Bár sejtettem, hogy ostoba,
hiábavaló dolgot művelek,
nem tudtam ellenállni.
Nyugtalanít: egy idő óta
elalvás előtt megint ilyesmiken
kapom rajta magam.
Nem remélhetem, hogy
még egyszer kinövöm,
csak annyit, nem fogok
megvilágosodni mégsem.
Középvonal középkezdés tengely szöveg
magaslati légkötéltánc mégis követ
szimmetria úttalanság balsors jobblét
megint besúgó árnyakba botlék
hogy férnek a szavak egy vonalra
nem csúszva se jobbra se balra
mit írjak mondjak tegyek
amott lám fekete-bárány hegyek
szóljatok fenemód bölcsek fenomének
félelmében a fény is elenyészhet
a mellőzés is öl és ölni vétek
nem szeretném ha nem szeretnének
amerre csak járok
csatabárdok árkok átkok
bár a pártok amint látod
mind megváltják a világot
Már egy hete csak a mamára gondoltam (aztán rá sem), mivel elutazott édesapámmal valahová messze (szeretnek utazni, mondjuk, én is), ennek persze megvoltakaz előnyei is. Illetve: meg lettek volna. A könyvek, filmek csak rám vártak (csak ők meg én vagyunk). Meg néhány esemény, melyek a napokban történetté álltak össze, csupán arcokat keresek hozzá, a nevek már megvannak.
Nem lehet mindig minden történetté, volt már rá példa, hogy számomra fontos események csak eseménysorozattá álltak össze (magas labda, de vö. filmsorozat és játékfilm – ha a sorozatból kihagyok egy részt, kínzó hiány gyötör), a történet pedig megmaradt annak, aki a szálakat, és így a bábukat mozgatja.
A nagyjából három évvel ezelőtti eseményekből most lett történet, de, hogy igaz is legyen, ezért leírom, habár lehet, hogy így veszít értékéből. Ezt vállalom. Mert valahogy az igény, hogy írjak, sokkal erősebb bennem annál, hogy az írásnak értéke is legyen (nem rossz, ha van). Alapvető emberi, és – durva kifejezéssel élve – alkotói értékeinket most már nem lehet elég gyorsan átértékelni, hiszen előbb-utóbb elértéktelenednek. Itt és most már szinte semmi sem a miénk, ha leírjuk a szót, elveszítjük azt, és magunkat is elveszejtjük, de mintha mindenáron ezt akarnánk. Mert én személy szerint a szavak varázsában hiszek. A leírt (adott esetben ki is mondott) szó, szavak erejében. Bevallom, hiszek én másban is, ez (ezek) viszont (Ő) annyira szorosan képezi írásom tárgyát, hogy tulajdonképpen meg sem kellene említenem, de hát minden szó vallomás, gyónás, és nincsen feloldozás, szóval, valamit tennem kell a szóval.
Azzal kezdtem, hogy szüleim elutaztak, én meg egyedül maradtam. Reggel Béla sem volt az ágyamban, két napja láttam utoljára, jól bezabált, aztán elment. Kihasznált. Ha valaki nem tudná, Béla a macskám, és, gondolom, csajozott akkor, sejtem, most is azt teszi. Jól teszi.
Kihasználtam az időt, éltem a lehetőséggel, néhány könyvvel meg videokazettával a táskámban Szentendréről Budapestre utaztam. Mártival már minden meg volt beszélve, habár furcsa volt a hangja, mikor hallottam a vonal másik végén.
Három nappal azelőtt még minden rendben volt, és megbeszéltük, hogy nála maradok rövid ideig. Márti a barátnőm volt, furcsa ezt így leírnom, még a szüleimnek sem mutattam be őt, igaz, két hónapig jártunk, de akkor is nagy tahó vagyok. Mondjuk, én sem ismertem az ő szüleit, tehát ilyen komoly(talan) volt a kapcsolatunk.
Mindenesetre hozzá mentem, mert mondta, hogy szüksége van rám, én meg megígértem. Mikor megérkeztem, az ágyában feküdt, részeg, hányásszagú volt, szóval nem olyan, amilyennek megismertem. Kérte, hogy feküdjek mellé, és öleljem át. Megtettem. Egy évvel ezelőtt nekem is szükségem volt rá. Illetve nem biztos, hogy rá, de ő volt ott akkor, amikor kellett. Három évvel ezelőtt ismertem meg Krisztát, és csak őt szerettem, ő meg ugye a klasszikus felállás szerint egy Gábor nevű fiút, aki – milyen furcsa – nem én voltam. Viszont két évvel később, 2004-ben már nem bírtam egyedül, és Márti április végén megcsókolt. Jó volt. Jól csókolt, és egyszerűen fantasztikus volt, mikor a nyakamat csókolgatta, mivel megtudta (természetesen tőlem), hogy a nyakamba csókolás az egyik gyengém. Ezenkívül olyan szorosan tudott ölelni, hogy tényleg azt hittem, egymáshoz tartozunk.
Ott feküdtem Márti ágyában, átöleltem őt. Azt suttogta, hogy nagyon beteg, és ne engedjem el. Tényleg beteg volt, alkoholista, tudtam ezt én, de korábban nem láttam ennyire kiütve. Az esetek többségében együtt ittunk, én jóval többet, mint ő, ő kevés piától is gyorsan és nagyon berúgott. Ráadásul a piálás előtt is bevett két szem Rivotrilt. A gyógyszert később elkoboztam tőle. Egy kapcsolatban bőven elég, ha az egyik személy nyugtatókon él. Ez voltam, és vagyok én. Egy évvel ezelőtt leálltam a könnyű, gyöngécske Rudotelről, és Xanaxot kezdtem szedni, a hatás nem is maradt el (később igen). Mindezt miért csináltam? Az egyik ok természetesen az volt, hogy még mindig Krisztát szerettem (és szenvedtem).
Abban a két hónapban, amíg Mártival voltam, történt egy tragédia. Márti gyerekkori szerelme meghalt. Szívrohama volt, és a lány ezután még intenzívebben fogyasztott alkoholt. Én pedig meglátogattam őt, mert volt rá időm, és így legalább nem mindig Krisztával, és azzal foglalkoztam, amit ma is érzek iránta. Az sem elhanyagolható tény, hogy Márti volt a barátnőm, nem Kriszta.
Elaludt a karjaimban. Amíg aludt, Szabó T. Anna verseit olvastam (Rögzített mozgás), meg Para-Kovács Imre összegyűjtött Én-teriőr cikkeit, melyeket a Magyar Narancsban jelentetett meg. Mire végeztem az olvasással, Márti felébredt. Megköszönte, hogy mellette voltam, már mehetek is. Mentem haza.
Délután volt, és nem bírtam tovább. Megfelelő mennyiségű alkohol elfogyasztása után felhívtam Krisztát, és kértem, hogy találkozzunk. Mondta, hogy rendben, de nincsen túl sok ideje, mivel pár óra múlva elutaznak Gáborral. Azt persze nem kérdeztem meg, hova. A lényeg az, hogy láthattam.
Siettem a megbeszélt helyre, éreztem, hogy mikor már úgyis késő, elmondhatok Krisztának mindent, de legalább egy szót közölhetek vele. Siettem, és már messziről megláttam őket. Igen, Gábor is vele volt. Kriszta fogta Gábor kezét, egymásra mosolyogtak, Kriszta Gábor vállára hajtotta fejét. A csomagjaik ott voltak a lábuknál, eszembe jutott, utazni készültek. Megálltam nem is olyan messze tőlük, elrejtőztem az emberrengetegben, nem vettek észre. Feleslegesnek éreztem magam, könnyeztem, néztem Krisztát. Vártam. És nem történt semmi.
Emlékszem, Wittgenstein szavai jutottak eszembe („elgondolható, de nem elmondható”), mikor inkább visszafordultam, és otthagytam Krisztát Gáborral. Már napok óta azokon a szavakon rágódtam, elmélkedtem. Mit akarnak jelenteni? Később megéreztem a szavak – szerintem igazi – jelentését (abban a pillanatban nőttem fel). Elgondolható, de nem leírható. Ha elmondod, már nem gondolat, ha leírod, már nem is az érzésed, a vallomásod. Egyszerűen szavak. Wittgensteinnél maradva: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Valóban? Amiről nem lehet beszélni, arról írni kell. Szerintem. Beszéljünk és írjunk, ha lehetséges, ha van miről.
Este már otthon voltam, és filmeket néztem (a film is menedék). Dino Risi két filmjét (Előzés, Szörnyetegek) néztem meg, éjszaka pedig a Salvadort (rendezte: Oliver Stone), aztán próbáltam aludni. Mindössze három órányit sikerült, de álmodtam valamit, és nem szerepelt benne Kriszta. Az ébredés természetesen bizonytalan, még embertelen volt, és a telefoncsörgésre még sietnem is kellett. Márti barátnője hívott. Közölte velem, hogy Mártit kórházba szállították. Tegnap este részegen indult el. Hová, és miért? Lehet, hogy értelmetlen kérdések. Barátnőjének azt hajtogatta, hogy hozzám indult. Az utcán összeesett, betörte a fejét, mondta az orvos, máshol nem sérült meg. Persze, gondoltam magamban, csak éppen, mióta ismertem, sérült volt. Ez volt, ez van.
Bementem érte, bementem hozzá a kórházba. A barátnője (Kati) csodálkozva fogadott. Nem hitte volna, hogy beteszem a lábam a kórházba. Én meg másnaposan, hullafáradtan próbáltam neki megmagyarázni, hogy Márti végül is a barátnőm. Hozzám tartozik, az életem része. Istenem, mennyire féltem, félek ezektől a veszélyes, nagy szavaktól. Kati mindezt nem nagyon akarta elfogadni, vagy nem értette (el tudom róla képzelni). Amit akkor éreztem Márti iránt, az tisztább, jobb volt, mint amit addig éreztem. Milyen felemelő közös életünk lett volna, ha mindig is úgy éreztem volna iránta, mint azon a reggelen.
Márti ott volt mellettem, mikor nagyon rosszul voltam, én is ott voltam vele legalább egyszer, mikor szenvedett. És mivel egyszer megtettem, felelős lettem érte. Mintha az első alkalom kötelezne a következőre. Mintha.
Márti még aznap reggel elhagyhatta a kórházat. Együtt mentünk haza, másnap pedig elvittem őt egy orvoshoz. Márti meg akart gyógyulni, ezért az orvos felírt neki egy Antaethyl nevű gyógyszert. A gyógyszert porrá kell zúzni, vízbe önteni, felkeverni, és meginni. Ha a gyógyszerre valaki alkoholt iszik, annak súlyos következményei lehetnek (példaként említeném a halált – feltéve, ha az súlyos). Márti mindent értett, bólintott, és két nap múlva már adtam is neki egy pohár vízben az Antaethylt. Jó úton haladt.
Az utolsó napon, mikor még egy pár voltunk, éjszaka nyugodtan aludtunk el egymás mellett. Márti már egy hete nem ivott, én pedig legalább az ő társaságában nem részegedtem le. Sohasem éreztük azt, hogy minden rendben van, de az az egy nyugodt éjszaka járt nekünk. Akkor éjjel megint Krisztáról álmodtam, és mindent megértettem (ha ez ép ésszel felfogható), éreztem. Újra. Krisztát szerettem, és szeretem ma is. Nem maradhattam Mártival.
Reggel, miután szakítottunk, még utoljára én adtam neki oda az Antaethylt. Kortyolta a vizet, benne a gyógyszert, aztán aludt tovább. Megsimogattam, betakartam, elmentem. Arra gondoltam, hogy Márti már csak élni akart, de talán boldogok is lehettünk volna.
Négy ajtó és egy szerelem, Valparaíso, 1967
alig alkonyodik még bőven van időm
testet öltött illat a világ
és enyém a pillanat
ma végre merek ragyogni
édes így a pihenés a semmittevés
a kávét tejszínhabbal szeretem
lehetőleg jól megszórva kakaóporral
a csokoládé pedig maga a gyönyörűség
az asztalon cinzano és piros dobozos marlboro
eszem a cigarettát talán nem kellene
hiszen tüdőm mezején kinyíltak már az éjszaka virágai
intek a pincérnek
ő azonnal ugrik és látom rajta az alázat
és a mohóság össze nem téveszthető mozdulatait,
nem közömbös számára a jasmin noir parfüm
ami felőlem árad
mint árad a nádasok édesen rothadó szaga
úgy teszek mintha nem venném észre
a férfi szemének fekete villanását
és a new yorker táskámban keresem
a maybelline arcpírt
persze nincs rá szükségem
göndörödő barnás hajamhoz választottam
a sminket
a la perlában vásárolt ruhámat
meg a balaton színéhez
rendelek egy italt
aztán még egyet
és azt mondom csak úgy magamnak
pirulj bele ebbe a vérvörös napnyugtába
olyan mint egy korallpiros napáldozat
ahol te vagy a főszereplő ezen a laza
hétköznapi vasárnapon
ahol obszidián szilánkok sebzik szíved
de boldog vagy
mert felvetted a harcot az idővel
éjjel és nappal
leginkább david bowie-t hallgatnék
és madonnát
és megigazítom claire’s hajpántomat
lassan felélénkül a szél
kigyulladnak a terasz fényei
s mint szentjánosbogarak világítanak
a vitorlás hajók jelző lámpái
úgy döntöttem maradok még
és megvárom míg a kék a lila
és a rózsaszín égő lampionjai felöltöztetik
fonyód dombjait
a pincér hanyagul támaszkodik a pultnál
le nem veszi rólam a szemét
szólok neki
és már hozza is a narancslevet
egy lány illata mondja búgó hangon
és letesz elém egy üvegkehelyben úszó
aromásított gyertyát
nekem ma nincs kedvem a holdvilágos romantikához
válaszolom suttogva
szinte a fülébe mondom a szavakat
aztán ránézek a calvin klein órámra
majd fel az augusztusi égboltra
ahol új legenda ébred
sára arca rajzolódik ki
s én belekiáltom a világba
boldog születésnapot
és még vagy tízszer elismétlem
mígnem arcomon széttöredezik a máz
mint ódon keretbe illesztett tükör üvege
aztán térdig gázolok a tó vizébe
és csak nézem a holdat
castor és pollux fogja közre
engem meg ez a fülledt áporodott
non-stop ragyogás
a római úton sétálok
tökéletes csend vesz körül
érett fügéktől fűszeres a táj
érezni akarom a kövek erejét ezért leveszem
szandálomat és mezítláb megyek tovább
és elhatározom holnap felhívom anyámat
és végre újra elolvasom f. scott fitzgerald könyvét
az éj szelíd trónját
Látszólag érzelemmentes arccal nézte a falu szélén fekvő holttesteket. Hét élettelen ember. Három férfi és négy nő. Turisták. Ruhájukat izzadsággal és porral keveredett vér mocskolta be. Valaha fehér ruhák voltak. Csakúgy, mint a halottak bőre. Borue Younde őrmester hat éve szolgált a hadseregben. Mindennapossá vált számára a halál. Szakmai jellegzetesség. Útitárs a félelemben. Az ő kezéhez is éppen elég vér tapadt. Most mégis megrendült a fehér emberek holttestének látványától. Nem szokott hozzá. Akiket megölt, vagy holtan látott, mind afrikaiak voltak. Feketék, négerek, bennszülöttek, kafferek, nevezze bárhogyan is őket a fehér ember szeszélye.
A feketék többsége rejtett gyűlölettel tekint a fehérekre. Az egykori rabtartókat, a pökhendi gyarmatosítók utódait látják bennük. Ahogy vászonruhájukban, parafa kalappal a fejükön járnak-kelnek, felsőbbrendűséggel az arcukon. Nem járnak messze az igazságtól. Ugyanakkor egyfajta tiszteletet parancsol bennük a fehér ember közelsége. Tudják, hogy szükség van rájuk, nélkülözhetetlen a tudásuk. A tudást a fehér ember találta ki, hogy ezzel is gyötörje a feketéket.
Boruét fehér zsoldosok képezték ki egykor. Az államnak szüksége volt ütőképes hadseregre, a hadseregnek pedig a zsoldosok szakértelmére. Az országban fejetlenség uralkodott. A vidék lakosságát törzsi lázadók sanyargatták, a városokban fegyveres banditák fosztogattak. Évekig folyt a vér, amíg végre sikerült megteremteni a viszonylagos rendet. Sok ezer életbe került. Számos barátját vesztette el a harcokban. Megcsömörlött a gyilkolástól. De nem volt polgári foglalkozása, békés szakmát sosem tanult, katonára pedig mindig szükség lesz. Mert a béke vékony hamurétege alatt még ott izzott a háború parazsa.
– A géppisztoly maga a törvény – mondogatta a beosztottjainak.
Komolyan is gondolta. Megesett, hogy a zsold elmaradásakor fegyverrel szerezték meg az ellátmányukat a lakosságtól. A védtelen emberektől, akiket nekik kellett volna megvédeniük. Az őrző sokszor válik rabtartóvá. A fegyver inkább hatalom, önkény, mintsem törvény. Younde emberei egyazon törzsből származtak, igyekezett fegyelmet tartani közöttük, már ahogy egy törzsi tagoltságú afrikai hadseregben ez lehetséges.
Három napja riasztották az egységet, mert eltűnt egy európai turistacsoport. A mikrobuszukból rabolták el őket. Két afrikai vezetőjüket agyonlőtték.
– Árulók voltak. Aki a fehéreket szolgálja, az áruló!
A lázadók újra elkezdték a túszszedést. Amióta olajat találtak a közelben, egyre több fehér érkezett. A helyiek munkához jutottak, de nagy árat fizettek érte. A törzsi társadalom rohamos bomlásnak indult, a civilizáció berobogott a sárkunyhók uralta szavannára.
– Az átkozott olaj idevonzotta a fehér hiénákat. A mi húsunkból fognak lakmározni – mondogatta Banuta falu varázslója.
Younde a civilizált ember felsőbbrendűségével intette le az öreget. De később elgondolkodott a szavak értelmén. Érezte, hogy a vén kuruzsló nem beszél a levegőbe. A fehér ember mindent tönkretesz maga körül, aztán előáll az újjáépítés ötletével. Persze, mindig az afrikaiak fizetik meg az árát.
Torue Zamal is hasonlóan gondolkodott, de ő továbbment. Csak azt fogadta el a fehérektől, amire szüksége volt, például az automata géppisztolyt. Zamal sohasem ismerte el a fővárosi kormány hatalmát, többször is fellázadt, de mindig amnesztiát kapott. Torue Zamal és Borue Younde unokatestvérek voltak. De egy világ választotta el őket.
– Fehér ember, fekete bőrben – mondogatta az őrmesterről Zamal. Szerinte Borue eladta a lelkét a fehér ördögöknek.
Zamal emberei rabolták el a német turistákat. A turisták pénzt hoznak az országba, a kormány féltve vigyázott rájuk. Most mégis elvesztettek egy teljes csoportot. Ha ennek híre megy!… A kormány arra számított, hogy a támadók váltságdíjat követelnek majd, de nem így történt. Három napig sem tartott a kutatás, amikor megtalálták a megkínzott tetemeket. A nőket megerőszakolták, mielőtt elvágták a torkukat.
– Pedig milyen szépek voltak. Fehér bőr, fehér haj, kék szem. Most pedig véres massza az egykor oly gyönyörű arcok helyén.
Az őrmesternek tetszettek a fehér nők, de sosem kaphatott meg egyet sem. Szinte irigyelte az elkövetőket. Elborzadt a gondolattól. Émelygés fogta el.
– Miért ölték meg a nőket? – Mondott valamit, őrmester? – kérdezte a százados.
– Azon tűnődöm, miért végeztek a nőkkel?
– Ezek vadállatok. Nem számít nekik, férfi, nő vagy gyerek, egyre megy. Csak ölni akarnak. Ha tehetnék, megölnének minden fehért az országban.
Az őrmester nem értett egyet a parancsnokával, hiszen ismerte azokat az embereket. A törzséből valók voltak. Sokan családtagok. A fekete ember nem állat. Ezt a fehérek terjesztik. Egy újabb hazugság.
Mi is az ártatlanság? Vajon valóban ártatlanok voltak ezek a fehérek? De nem volt-e ártatlan sok ezer fekete, akit lemészároltak? – tűnődött el. – Mert, ha fekete húzta is meg a ravaszt, az ujját fehér ember irányította, a kezébe fehér ember adta a fegyvert. Ő is a fehérektől kapja a zsoldját, úgy érezte, hogy valahol belül ő is fehérré vált.
„A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete” – ezt az apja mondogatta mindig.
Younde gyermekkorában a jezsuita misszióban tanult. Jól emlékezett, mennyire félt attól a hosszú hajú, vézna, szakállas fehér embertől, aki egy kereszten lakott. A papok sokszor elverték, ha nem engedelmeskedett nekik. Kereszt úr még sokáig elkísérte. Ma már másképp gondolt Jézusra, és a segélyszervezetek a keresztnek is új jelentést kölcsönöztek.
– Őrmester, szedje össze az embereit! A felderítők rátaláltak a lázadókra – rántotta vissza a gondolataiból a százados kiáltása. Önkéntelenül cselekedett, a katonákra jellemző gépiességgel.
Zamal csapata nem jutott messze a falutól. Gyalogosan mozogtak, a katonák viszont terepjárókon. A szavannán Zamaléknak nem volt esélyük a menekülésre. Tűzharc alakult ki, és az életben maradt lázadók megadták magukat. Zamal is köztük volt. Younde mereven nézte ezt a gyerekarcú férfit, akire kétségtelenül kötél vár, a legmegalázóbb halál. Mennyit játszottak együtt valahol a falu szélén! És egyszer megmentette az életét. Ez a kölyökképű, aki itt áll most előtte. A ruhája csapzott volt és véres, de tekintete tiszta és büszke. Bátran áll a katonák gyűrűjében. Az őrmesternek eszébe jutott Kereszt úr és a jezsuiták, meg a véres holttestek a falu szélén.
„A fekete ember lelke fehér, a fehéré pedig fekete.”
Kigombolta a fegyvertáskáját, és elővette a pisztolyát. Zamal feje hátravágódott a becsapódó lövedéktől.
Ez a kölyökképű egyszer megmentette az életét, ezúttal rajta volt a sor.
Elbocsátott szállítómunkás, Taltal, 1969
Fekete karácsonykor
a képzeletem fehérbe öltöztette
a kanyargós út menti fák ágait
idebent a szenteste unalmában
diót almát szaloncukrot eszegetett
s közben Gáspár Menyhért Boldizsár
gödörbe kergette a balcsillagot
mert a mihaszna pokolravaló
A meghittségbe furakodott a döbbenet
hogy az unokám és a fiam bárányhimlős
amiből maholnap akármi lehet
Rázott a hideg azért is
mert reggel a kádban tusolva
a mennyből az angyal énekelt a mobilomon
s meztelenül a konyha közepén
egyetlen utódomat hallgattam miszerint
lefújva az eredeti elképzelés
hogy karácsony másnapján vagy utána
unokázzak csöndes-zajos otthonukban
Aztán a fiatalkori nyavalyáimról faggatott
vagyis mikor pörlekedtem pörsenésekkel
mert ha annak idején kimaradt a küzdelem
akkor hamarosan fektet a fertőző
Ömlött belőlem a hazugság
hogy az asztalvégen ücsörögve
elém kerül a báránysült
amitől ámulok s utána a félálom
talán kalauzol a himlőmhöz
Fekete karácsonykor
nyújtózott a gyertyafényes árnyékom
s a trónom nélküli örökösöm
tekervényes gondolatát fejtegettem
de semmiképpen se jutottam dűlőre
ám a szíve-lelke rendszeresen látogat
Hálát adva az istennek
bólintottam tegnapelőtt tegnap
ma és holnap is az égre nézek
mert a hetvenes évek közepén
csillogó szemmel közös nevezőre jutottunk
hogy pöttöm kerekíti a világot
Vasárnap este van. A feleségemmel éppen túl vagyunk egy veszekedésen. Be-szélgetni nincs kedvünk. A nappaliban ülünk és a tévét nézzük szótlanul. Kint zuhog az eső és sötét van… Egyáltalán nem érdekel a műsor, de most mégis jobban esik a tévét nézni, mint a feleségemmel beszélgetni.
Délelőtt elmentünk együtt az IKEÁ-ba. Vásárlás előtt az áruház éttermében svéd húsgombócot és krumplipürét ettünk. A feleségemnek ízlett, nekem nem. Szerintem olyan, mintha fűrészport ennék. Szerinte ennyi pénzért megéri. Ebéd után az év végi bónuszomból megvettük a katalógus hetvennegyedik és hetvenötödik oldalát, közben végig veszekedtünk. Csupa olyan dologról, ami miatt minden házaspár, aki az IKEÁ-ba jár vásárolni, össze szokott veszni. Piros, vagy fekete színűt válasszuk; befér, vagy nem fér be a szobába; miért nem mérted le; te fogod összerakni, rakja össze a faszom; szükségünk van-e rá egyáltalán, vagy nincs, nem fér be a kocsiba.
Délután ötkor értünk haza. Már sötét volt. Elkezdtem összeszerelni a bútorokat, de csak két fotelig jutottam. A többi összeszerelése túl bonyolult volt, vagy hiányoztak hozzá a csavarok, vagy nem értettem a rajzot, vagy nem volt hozzá szerszámom. Most a feleségemmel a frissen összeszerelt fotelekben ülünk. Körülöttünk a nappaliban becsomagolt, vagy félig összerakott bútorok hevernek.
A műsorban, amit nézünk, néhány magyar celeb a dzsungelben túlélőtúrát játszik. A párás, vagy csak szimplán a trópusi esőtől vizes kamera elmosódottan mutatja őket: egy emós lány, egy Britney Spears-hasonmás, három közepesen kigyúrt fickó, egy feka kifejezéstelen arccal, egy kövér, esetlennek látszó férfi mélyen ülő malacszemekkel és még vagy három teljesen jelentéktelen alak vitatkozik a sárban. Egyiket sem ismerem. Erről eszembe jut, hogy elmúltam már negyven, és az estéim nagy részét számlák és kimutatások között töltöm a cégnél, ahol dolgozom.
Azt hiszem, éppen az ételen veszekednek, mely a tábor közepén egy félig elmosogatott, inkább mocskos, mint tisztának tűnő fémtálban gőzölög. Az egyik talán három kanállal vett kettő helyett, vagy néggyel a három helyett. Ezen veszekednek. A kamerák gyors vágásokkal veszik őket, ahogy naptól vörös, éhezéstől, meg a kialvatlanságtól beesett arcuk eltorzul az üvöltözéstől.
– Azt hittem, bogarakat kell enniük – szólal meg váratlanul a feleségem.
– Tényleg?
– Igen, igen. Pont ez a lényeg. Egyedül vannak a dzsungelben, és azt esznek, amit össze tudnak szedni – meséli lelkesen.
Nekem nem úgy tűnt, mintha bogarak lettek volna a tálban, de már nincs időm, hogy újra megkérdezzem, mert a fekete fickó beleüvölti a kamerába: „Kocsog”.
– Te értetted? – kérdezi a feleségem.
– Bocs, nem beszélek majom nyelven – válaszolok vigyorogva.
– Légy szíves, ne nevezd az afroamerikaikat majomnak. Ezt már megbeszéltük ezerszer.
– Bocs. A néger.
– Közönséges vagy!
– Kocsog – üvölti újra a feka.
– Még mindig nem értem.
– Mert még mindig nem beszélsz majom nyelven – mondom, de most már nem vigyorgok. – Egyébként meg nem is afroamerikai, hanem magyar a fickó, de legalábbis itt él. Már láttam egy műsorban – teszem hozzá.
– Ez nem magyar – vágja rá azonnal.
– Ez? Mármint az afroamerikai úrról beszélünk? – kérdezem gúnyosan.
Nem válaszol, mert közben a celebek újra összevesznek valamin, de az is lehet, hogy az előbbi vita folytatódik az étel miatt. Valamennyien a lábos körül állnak, az egyik hevesen magyaráz valamiről a többieknek. Mivel a rájuk erősített mikrofonok az artikulátlan üvöltésüktől erősen torzítanak és hiába hangosítom fel a tv-t, néhány szón kívül (többnyire ez a szó a kocsog) semmit sem értek, a kép alján feliratok jelennek meg.
A feliratozásból aztán megtudom, a celebek a korrektségről beszélnek, meg arról, hogy ott a dzsungelben meg kell őrizniük az arcukat, amit otthon kialakítottak. Úgy látom, ez nehezen megy, mert hirtelen az egyik celeb tetoválással a karján belerúg a tálba, amely rizs- vagy babszemeket fröcskölve maga körül berepül a bokrok közé.
A Britney Spears-hasonmás elkezd zokogni, közben maga elé tartja a karját és egy alig észrevehető vörös színű pöttyöt mutogat a többieknek. Valami olyat mond, hogy megcsípte egy rovar, és közben a földet rugdossa. Feltételezem, a szerencsétlen bogár tetemét tapossa egyre mélyebbre a sárba. Erre az eddig feltűnően passzív, fekete hajú emós lány sírva fakad és hisztérikus hangon azt üvölti, hogy a féreg idegmérget fecskendezett a Britney Spears-hasonmás bőre alá. A hirtelen eleredő trópusi esőtől, vagy a könnyeitől a fekete szemfesték vékony, maszatos csíkban folyik az arcán. Hisztérikus sírásba kezd. A műsor végén néhányan még mindig a Britney Spears-hasonmást vigasztalják és arról beszélgetnek, hogy ott a dzsungelben is korrektnek kell lenni.
A túlélő-show után a hírek jönnek, amikor megszólal a feleségem. A hangja nagyon távolinak és idegennek tűnik: – A többi bútort mikor rakod össze?
Egy ideig nem válaszolok, mert explaymateket mutatnak, akik pornózni kezdtek.
– Később – mondom, amikor új bejátszás következik. Ezúttal féllábú úszókról.
– Mikor később?
– Nem tudom. Esetleg ma, vagy holnap, vagy mit tudom én.
Rám néz, de nem válaszol semmit. Csendben nézzük tovább a tévét.
Az időjárás-jelentés alatt felállok a fotelből és kimegyek a szobából. A feleségem utánam szól: – Hová mész?
– Iszom egy pohár vizet. Kérsz te is?
– Nem.
Megengedem a vizet, de nem iszom, csak bámulom a vízsugarat. Vagy fél perc után elzárom a csapot, azután odamegyek a bárpulthoz, ahol a késeket tartjuk egy fatartóban. Kiválasztom a leghosszabb és egyben a legszélesebb pengéjű konyhakést. Úgy látom, elég hosszú ahhoz, hogy átszúrja a fotelt és még a feleségem mellkasát is. Elölről leszúrni nem lenne bátorságom.
A feleségem még mindig a tévét nézi a fotelből, háttal a nappali bejáratának. A krimikben meg a kalandregényekben, amiket néha esténként meg a metrón munkába menet olvasok, aranyszabály, hogy az ember soha ne üljön háttal a bejáratnak, mert úgy nem tudja szemmel tartani. De a feleségem nem olvas krimiket.
A kést teljes erőből belevágom a fotelba, de hirtelen megakad valamiben. Egy acél alkatrész, rugó, vagy fene sem tudja, mi lehet, mert hallom, ahogy csikorog a fém a fémen. Előbb megpróbálom előre nyomni, mikor aztán ez nem sikerül, kihúzni, de nem mozdul.
A feleségem a zajra, vagy a matatásomra félig hátra fordul. – Mi a fenét csinálsz? – kérdezi.
Hirtelen eszembe jut, hogy a börtönben megerőszakolják az embert, és mindenféle más gusztustalan dolgokat művelnek vele, szar a kaja, rohadt korán kell kelni, állandóak a verekedések, az őrök szadisták és állítólag mindegyik jobbikos, az erősebb rabok elveszik az ember csomagját, adót kell fizetni bandáknak, csak kulturális műsorokat meg rajzfilmeket nézhetnek a rabok és havonta egyszer fogadhatnak látogatót. Bár ez utóbbit nem is bánnám.
– Semmit – felelek neki.
Nem merek tovább mögötte állni. A kést otthagyom a fotel háttámlájában, visszaülök a fotelembe és nézem a tévét.
Valami kibeszélős műsorban egy család tagjai verekednek egymással. Csupa rosszarcú, hiányos fogazatú ember. Néhányukon primitív tetoválás. A börtön jut eszembe róluk, meg a kés a feleségem foteljának a háttámlájában.
Úgy veszem ki, hogy valamelyikük lefeküdt az anyósával, vagy az anyjával. Nem tudom eldönteni, hogy melyikkel. Mindenesetre ezen veszekednek. Az aranykeretes szemüvegű műsorvezető, világos vajszínű öltönyben meg tört sárga ingben, a kezén aranyórával a verekedés közben arról magyaráz a nézőknek egyenesen a kamerába, hogy ez a magatartás megengedhetetlen, ő ezzel nem tud egy percig sem azonosulni, aztán azt mondja: „Ez tűrhetetlen és elképzelhetetlen, ennek véget kell vetni! Ez nem fajulhat idáig, kifelé mindenki!”
Közben a család tagjai, nők, férfiak verik egymást. Néha biztonsági emberek jönnek be, hogy rövid időre szétválasszák őket. A verekedés szüneteiben a műsorvezető arról beszél, hogy a műsor mindig is arra törekedett, hogy a megoldás felé haladjon és a problémákat békésen oldja meg. Ő személy szerint is hisz abban, hogy az emberek képesek saját szellemi adottságaikat használni. Közben a család tagjait a biztonsági emberek egyesével vezetik ki a stúdióból. Néhányan közülük hangosan átkoznak egy bizonyos Sanyi nevűt. Azt hiszem, ő feküdt le az anyósával, vagy az anyjával.
Egy nő azt üvölti: „Beteg a gyerek, ne bántsd!” Egy nagydarab bőrkabátos férfi a másik megölésével fenyegetőzik. Egy patkányképű megpróbál megrúgni egy nőt a másik családból. Egy himlőhelyes arcú férfi folyton azt üvölti a kamerában, hogy: „Gyökér”. Egy fiatal, és meglepően szép nő egyszerűen csak sír. Nem csinál semmit, csak áll és sír.
A műsorvezető szerint, amit láttunk, az nem a konfliktus megoldásának a módja.
Reményvesztett lett
mindenki körülöttem.
Én pedig mégsem.
*
Miért van ez így?
Mert eljött az idő már
cselekednem is.
*
Csukva az ajtó,
ámde nyílik majd másik
nemsokára tán.
*
A vég: születés,
kezdete friss időknek.
Más korszak jő már.
*
Az út tovább fut.
A folyó tengerbe tart,
s helyét megleli.
Ahogy a fákról elszivárog
a nyári zöld és el a sárga,
kinyílik utaknál az árok
a kockavető angyal árka,
s ami merész igaz és szép volt
idetalál hozzám s követne,
kialvó ívemet a szétszórt
számozott és kies terekre –
És bolygatón, hogy már nyugodjak,
helyet mutat: mezőt, lenyargalt
ideák földjét. Nincs lopottabb,
sem illanóbb alkalom angyalt
keresni a gödrös tenyérhez,
szedetve utak fogytán s vetve
a végső végtelenbe: ékes
zuhanásom fészkét feledje –
Nem számol 21-et. Egyet,
csak a dobást a gerjedő kéz
fehér gazdája. Lelkesedjek,
hiszen magához húz a föld és
a lent a fent s minden irányok
felöltik, mi testem palástja.
Kinyílik utaknál az árok.
A kockavető angyal árka.
Evangélikus kórus, Made in USA, 1968
Három mapuche indián, Plaza Italia, 1969
Jó volna, ha nem kellene bezárni az álmokat a logika ketrecébe,
mert akkor az érzék pástjain pacsirta, mókus, ló, bika,
de őz is meg fácánkakas, pataki gácsér meg réce
olyan szabadon sétálgathatna és mind mondhatná a magáét,
nem gondolva sem előre sem hátra, semmi összefüggésre,
és még az sem érdekelné őket, hogy az árnyék
előre kijelöli a következő órákat, mert bizony, ha késne,
akkor aztán nem tudná az ember, hogy merre is menjen,
amikor nem tudja átlépni az árnyékát, igyekezhet hiszen,
mert az árnyéka lépi át őt magát, a fennen
magas égboltból a napsugár, mint óriás inga üzen
hogy hol állsz, látod, fiú, jegyezd meg a helyed,
mielőtt még átlépne az árnyékod és aztán már csak nézhetsz utána,
a bükkös liget felé, ahol még zölden lobognak a levelek,
de itt a réten már kikerics nyílik, és tülökdudára
téved a kezed, minek az most, csak reggel szoktak búgni vele,
este úgy széled haza felé a jószág, hogy mind tudja kapuját,
persze, a mezőn nincsenek se lovak, se bárányok, se tehenek,
se titokban csavart cigaretta, se dózni, se szipkád, se gyufád.
Tóvíz kotyogott a csónakok alatt,
s hogy széjjelmúlt az emlékező fű illatú délután,
a cirkuszosok úgy döntöttek, ez lesz az utolsó jegyszedés,
s még az éjjel összecsomagolják erős vásznú sátrukat, a rekviziteket,
elbúcsúznak a nagyérdemű
közönségtől,
én nagytérdemű
elefánt lennék,
és egy cirkuszoslány átfogná alulról csücsörgő ormányomat,
beszélne,
így mennék a felcsillagozódó ég alatt,
s az is lehet,
hogy az utánzóművészre figyelnék, amint
nem utánoz.
Újra meg újra eszembe jut a forrásvízből ivó szarvas,
aki a vékony jéglemez-hártyát a patájával törte fel,
s meleg arcával, bársonyos orrával
olyan volt, mint egy szobor, miután átjött a földeken.
Nem szántották fel rángó fintorait
szikrázó cserepek, üvegtörmelékek, eldobált butéliák,
amikkel sok helyen tele van az erdő, pedig ott ibolya fog nyílni,
és a talajból vért buggyanthat az ártatlan virág.
A szarvas nyugodtan tudott inni a téli forrásból,
melyet eltakartak az országút felől a fák,
a fősodorvonali forgalomtól védve és még jókor
más útra terelve a vad fiúk üldözte vadlányok csapatát.
Jégmező Torres del Paine körül, légi felvétel
Zé látta, hogy a lánynak volt gyerekszobája. Ugyanakkor az is kétségtelennek tűnt, komoly erőfeszítéseket kell tennie, hogy ama gyerekszoba továbbra is látszódjék rajta. Megőrizni jól neveltségét, udvariasságát – ehhez, úgy látszott, nem kis önuralomra van szüksége. Zé lopva végigmérte: kedves arcú, csinos teremtés. Óvatosan mustrálgatta a középkorú, pohos férfit is maga mellett, a lánnyal pontosan szemben. Ellenszenves alaknak mutatkozott, önelégült ábrázata vöröslött, a homloka gyöngyözött (a vasúti kocsit erősen túlfűtötték), szemöldökének néhány drótszerű szála harciasan meredezett. Szétterpesztett lábakkal trónolt a műbőrön. Áradt belőle az unintelligencia, meg a szó. Sikamlósan, pajzánul. A lány kisvártatva elnézést kért, kiment a mellékhelyiségbe. A vaskos fickó Zére pillantott, s megjegyezte:
– Jó kis bőr. Megnézném, mit csinál a klotyón – fülsértően fölröhintett. – De megvizsgálom én még ma estig itt-ott…!
Zé mozdulni sem tudott ily mértékű primitív magabiztosság hallatán, nemhogy reagálni. Mereven ült a helyén, bambult maga elé.
Csakhamar visszatért a lány. Zavartan leült, lesimította a szoknyáját, a táskájából elővett egy könyvet, kinyitotta. Mielőtt azonban belemélyedhetett volna, megszólalt a terpeszkedő pacák. Negédesen kérdezősködött, mesélt, filozofált. A lány és Zé csakhamar megtudták, egy valódi pszichológushoz van szerencséjük, akinek lételeme a beszélgetés. Folytak belőle a mondatok, akár nyitva felejtett csapból a víz, s minden szava mögött ott lappangott valami nyúlós, ragacsos bujaság. Zének fölfordult a gyomra. Kitámolygott a toalettre. Miután vizelt, homlokát a vonat folyosójának egyik szurtos ablakához nyomta, élvezte, ahogy árad a koponyájába a hideg. Percekig állt így, vagy talán órák teltek el. Meglehet, napok vagy évezredek. Háborgó zsigerei úgy-ahogy rendeződtek, a szeme égett csak továbbra is, mintha füst marta volna. Valaki lehúzott egy ablakot, Zét átjárta a bezúduló, fagyos szél. Visszatért a fülkébe. A lélekkurkász még mindig beszélt, mesélt, kérdezősködött. A lány ímmelámmal válaszolgatott. A vonat, Zé megkönnyebbülésére, egyre közelebb jutott a szabaduláshoz: a végállomáshoz.
Az emberi psziché doktora nyújtózkodott egyet, zakója szivarzsebéből ezüst névjegytartó tárcát vett elő, fölpattintotta, kiemelt egy cikornyás névjegyet, átnyújtotta a lánynak. Közben rákacsintott, azzal kiment ő is a vécére. Alighogy becsukódott mögötte a tolóajtó, a lány Zére emelte a tekintetét.
– Azzal nyúz, hogy hívjam föl, beszélgessünk – panaszolta kétségbeesetten. – Akár ma este! Hogy ő hivatásos beszélgető, jót tesz majd nekem is a diskurzus…
Zé fejében megkondult a mondat: „De megvizsgálom én még ma estig itt-ott…!”
– Ez egy állat – csúszott ki a száján.
– De mit csináljak? Az apám lehetne…
Zé eltűnődött. Az udvariasság, úgy tartják, az erények egyike. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor nem lehetséges az erényeket gyakorolni. Mi több! Adódnak szituációk, amikor az erénytelenség morálisan helyesebb, mint az erényesség. Ilyesféléket gondolt Zé, bár önmaga sem értette pontosan.
– Szerintem küldd el a fenébe – mondta végül. – Sértsd meg, ha kell. Az effélék nem értenek másból. Nem lehetsz illedelmes és figyelmes minden áron. Sőt. Az ilyen, ha nem rakják helyre, tucatnyi embernek keseríti meg az életét. Vagy legalábbis az életüknek egy-egy szeletkéjét…
A lány nem felelhetett: az áporodott levegőjű, fülledt fülkébe újra benyomult az útitársuk. Ugyanabban a pillanatban odakinn megjelent a rendező pályaudvar. Bakterház tűnt föl, előtte bakter állt s üzent fölemelt zászlajával.
Zé a szemével üzent a lánynak: melletted állok! Mindannyian készülődni kezdtek a leszálláshoz.
– Fölsegíthetem a kabátját, kisasszony? – mosolygott a pszichológus.
– Boldogulok magam is – szabadkozott a lány, de a figura nagy vehemensen csaknem kikapta a kezéből a kabátot. Zében ez a mozdulat szakította át az önmérséklet gátjait. Durván félrelökte a férfi kezét.
– Nem hagyná békén ezt a lányt, maga vadbarom? – fakadt ki. – Egész úton zaklatta, nem hagyta olvasni…
– Nana, fiatalember! – vágott a szavába a másik kioktatón. – A kisasszony nyilvánvalóan mindvégig élvezte a beszélgetést. Mellesleg ő maga kezdeményezte! Hadd emlékeztessem erre, barátom, ha esetleg elfelejtette volna. Vagy éppen mással volt elfoglalva…
– Mivel? – tajtékzott Zé. Úgy érezte, menten szétveti a méreg és a felháborodás. – Mi a fityfenével kezdeményezett??! Talán azzal, hogy megkérdezte, van-e itt egy szabad hely? Vagy mi a franccal? Maga egy állat! Arról meséljen neki inkább, mit ugatott nekem, amikor kiment!
A lelkek búvára elnézően mosolygott, fölényesen legyintett.
– Bolond ez a gyerek – búgta kopottas baritonján a lánynak. – Jöjjön, megszabadítom tőle! – azzal újra a kabát felé nyúlt.
A lány ijedten hőkölt hátra, fölmarkolta a táskáját, a kabátját melléhez szorította.
– Hagyjanak békén! Kérem! – mondta sírós hangon, s úgy siklott ki a tolóajtón, akár menekülő kanári a kisállatkereskedő markából. Amint kikerült a fülkéből, Zé nyomban az ajtóba lépett, hogy hátizsákjával és testével torlaszolja el az utat. Szíven ütötték ugyan a lány szavai, amelyeket nemcsak a gátlástalan baromnak, de neki is címzett, mégis úgy határozott, nem süllyed vissza a semlegességbe.
– Engedj már ki, te kis takony! – lökdöste a lélekvájkáló.
– Anyád – sziszegte Zé, és csak akkor moccant, amikor a vonat egy erős rántással megállt, s pár másodperc múltán látta, hogy a lány szalad a peronon.
– Mit kellett itt csinálnod a fesztivált? – támadt rá a férfi. – Én csak beszélgetni akartam! Mi rossz van abban? Te perverz kis seggfej, az apja lehetnék, nem látod?
Zé nem válaszolt. Szótlanul, megrökönyödve állt a vonat folyosóján, nézte a magát pszichológusnak valló egyén hátát, ahogy távolodik. Úgy érezte, nem kap levegőt, a belsőségei vad táncba kezdtek.
– Szálljon le, ez itt a végállomás – hallott valahonnan egy hangot, nyilván a kalauzét. Bólintott, mintegy jelezve, hogy tudomásul vette, akceptálja, megteszi. Lekászálódott a szerelvényről. A peronra fagyott jégen megcsúszott, de nem esett el. Fél vállára akasztotta a zsákját, a sálat a szája elé tekerte. Szédült egy kicsit, talán a megaláztatástól, talán a világtól, ki tudja. Egy-két perc (óra, nap, esztendő) elteltével már örült, hogy megérkezett. Elindult haza. A lakásba, amely nagyobb részben egyelőre egy multinacionális bank, kisebb részben az ő tulajdonát képezte. De még mielőtt fölmászott volna a nyolcadik emeletre (a lift az utóbbi időben általában rossz), betért a Szaladi kocsmába, leöblíteni a lelkében keletkezett feszültséget. A lófogú pultos jól ismerte Zét, amint meglátta lógó orrát, a fröccs mellé haladéktalanul egy fél pálinkát is töltött (a Szaladi kocsma maradi hely volt, ódzkodott az európai modernitást jelképező négy centiliteres űrmérték használatától). Zé szótlanul hajtotta föl mindkettőt, borongós hangulata azonban mit sem enyhült. Újabb fröccsöt kért, ezt hosszan kortyolgatta. Közben nem gondolt semmire, egyhangúan zakatolt az agyában az üresség, akár egy nyílt pályán száguldó vonat. Lassan, nagyon lassan itta az italt, mintegy félálomban, féléberen. Mikor az utolsó csöpp is elfogyott, fizetett és ment. Előtte azért udvariasan elköszönt, ahogy jól nevelt úri gyerekhez illik (és Zé voltaképpen eredendően többé-kevésbé az volt, jól nevelt úri gyerek).
Alighogy elpakolt a lakásban, hátizsákját a beépített szekrény felső régióiba száműzte, s bőséges hideg vízzel lemosta az arcáról a rárakódott szennyet, megszólalt a kapucsengő. Ef érkezett, ősrégi barátja, a háttérzajok alapján nem egyedül. Zé megadta magát a sorsának, nyitotta a kaput. Pár perc múlva úgy tízen csörtettek be az otthonába. Utolsóként a lány a vonatról, s mögötte a lélekkurkász, kezében lóbálva egy üveg viszkit.
– A jó kurva anyátokat – buggyant elő Zé szájából önkéntelenül, noha hajdanában neki is volt gyerekszobája.
Haiti kávézó, Santiago, 1969
Hallgatom a miniszterelnököt,
ki szerint félelemre semmi ok.
Horthy megvédte Mauthner Ödönt,
de nem védte meg Buchwald Margitot.
„A marxizmus
gyógyír
a betegségre”
Ezt adta címül
festményének
Frida Kahlo
egy évvel
Hruscsov fellépése után.
Ma,
fél évszázaddal később,
miután Gorbacsov
befejezte az előbb említett
bohóc produkcióját,
erre a Frida Kahlo-festményre
gondolok.
Feje fölött jobbra
Marx-kép,
balra egy haragos galamb,
kezében
egy vörös könyv.
„A marxizmus
gyógyír
a komorságra” –
mondom
Tabáknak, aki
egyre tabákabbul
komorlik.
Pedig
a mi gerincünket
nem zúzta szét
se villamos,
se orosz kurválkodás.
Tanuljunk tőle,
aki
műlábbal járni kezdett.
Még
nem ért véget a történetünk,
ne tegyük ki
idő előtt
a pontot.
Attila szobra ma száműzetik,
öntse el a Duna, ha árad.
Két gróf között ne álljon proletár.
Ez a 21. század.
Ezen a fényképen
látom a szelet
A szél
szabadon jár
Temucóban
felkavarja a port
borzolja
a három gyerek haját
A szél
végigrohan
az Atacama sivatagon
homokba temetett
holtakat
ébreszt üzenetével
A szél
mindenütt szabad
járjon
Chilében
vagy Budapesten
neki parancsolni
Pinochet se tud
se egyetlen
diktátor-jelölt
Fákat cirógat
bimbókat bíztat nyiladozni
gyíkoknak
rákoknak
halaknak súgja igazát
Elsüllyedt
ősi kontinensek
álmait őrzi
dinoszauruszok
mamutok lépteit idézi fel
Messzire száll
múltba
jövőbe
nincs előtte határ
a szél szabad
A harag, mint a csecsemő
világra jön, mindegyre nő,
olyan lesz, mint az áradat,
viszi a korhadt ágakat,
a pökhendi beszédeket,
ki elébe áll, elveszett,
az élet él, kigyúl a lég,
villámok üzenik: elég!