Frida Kahlo: A két Frida (1939)

GYIMESI LÁSZLÓ

Egyszerű történetek

Valami vándorok lehetnek – vélte Éva.
Csavargók, persze – mondta Bernadett.
Ebben maradtak – úgy ment el a két csövi,
Észre se vették borzongásukat, őket is alig.
Énekelhettek volna – suttogta a fekete leányzó,
De nem énekeltek, még ezt se énekelték:

                    Lejmolunk, kukázunk,
                    Ha esik, megázunk,
                    De a Nap megszárít,
                    Igyunk rá egy kortyot.

Miért énekelnének? – kérdezte Éve, a szőke. –
Van nekik bajuk elég, felsorolni se tudnám.
Félelmében is énekel az ember, kínjában is,
Szebbeket, mint máskor – morgott Bernadett.
Mesebeszéd – legyintett a társa. – Romantika.
Kínjában szűköl az ember, ha meg fél, kussol.

                    Lejmolnak, kukáznak,
                    Ha esik, megáznak,
                    Nap szárítja őket,
                    Isznak rá egy kortyot.

A kikötőnél dübörgött a diszkó, beültek a lányok,
A két csavargó kiballagott a mólóra kéregetni.
Fémpénzek pörögtek módjával a koszlott kalapba,
De érkeztek (túl hamar) a közrend éber felügyelői,
Kilökdösték őket a hajózni vágyók vidám tömegéből.
Megverik őket? – kérdezte Bernadettet a szőke Éva.

                    Lomiznak, kukáznak,
                    Pofontól nem fáznak,
                    Ha kiszabadulnak,
                    Isznak rá egy kortyot.

Még sincs jól ez így – sóhajtott Éva kólája felett,
Talán tudsz tenni ellene? – kérdezte Bernadett.
Táncolni hívták őket, erre vártak, mentek tehát.
Nem búsította őket a két hajléktalan tovább,
Így nem tudhatták, hogy megúszták az őrszobát,
S egy boglya alól kívánnak – nekik is – jójcakát.

                    Lejmoltak, kukáztak,
                    Kaját is találtak,
                    Túléltek egy napot,
                    Ittak rá egy kortyot.

Igazolatlanul

hiányzik: Ladányi
igazolatlanul

izzad egy másvilági ágyban
    borszaga van
          naná
     de valaki

mi lesz nélküle lestrapált szerelmünkkel
     a huzatos vagonok
          borjúszagával
mi lesz a széttépett zászló
     ránk maradt cafataival
– mi lesz most már velünk?

fogdafolyosók neonjózansága
(nem menekülhet aki csillag)
          igen
     az marad csak
és a meghívó a korántsem gyanútlan
     új Átreusztól
          igen
     a lakomára

Önarckép Chong Lee-nek (1948 k.)

LÁSZLÓFFY CSABA

Kéj s közhelyek dúlt birodalma

Hívod-e még a szerelem szelíden szólítgató, szellős
fuvallatát, mint szeszélyes álmatlanságában a juharfa?
Kár lenne Baudelaire örökösen kiéhezett zsigereire
hivatkozni. Elrohadt a törzs; agyrém volt dacolni a
pusztulást hozó viharokkal, úgyis letörölték az égről
a szellem délibábtérképét s a balga boldogságigényt.
Mallarmé meztelen pallósa sem védheti meg az örök-
léttel vitázó költőt, önmagától sem – hát még a halál
sötét csapásaitól; düh nélkül, arctalan jeges vigyorral
tépdesi –, akár ha hiúságunk festettarany vagy fakult
kudarcfehér sörényét – a sok évezredes hiszékenység
falragaszait; rajtuk a nyüzsgő betűk árulása.
                                                                    Semmi
misztérium; mámor és kéj mind esztétikai közhelyek.
Pőreségünk, miként kivérzett ókori birodalmak leg-
végső, agylágyulásos héroszhörgéstől hangos határa.

Elégia az eldugult memóriáról

                                                                      E.-nek s magamnak

A keresés öröme – nem az a lényeg, hogy
megtaláljuk –, habár a remény ott van mégis
elraktározva valahol emlékezetünkben. Miként
a csapdákat elkerülő fenyőrigók: a lekopaszított
kökénybokrok felett mintha csak ők röpítenék
tovább a parazsat a pelyhekben szállingózó hó
láthatárán. Ül egymagában, szúrós kopott darócban,
fellegszürke gyapjú gomolyagban, és anélkül, hogy
túlbeszélné magát tudja: a békesség mindig jobb a
gyűlöletnél. Összemosódnak a dátumok; minden
hiába: a szörny mitologikus árnyéka most vetül rá
éppen a gyámoltalan új világra. Az Öregisten
terhes tudattal, elernyedve ül, mint halandó ember
könyvvel a kezében, s egy arcizma sem rezdül.

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

ágrólszakadt sámuel (2)

az úr végleg elfordította orcáját sámueltől, úgy döntött, nem mutatkozik többé, magasságos ködbe burkolódzik, angyalok szárnyaival álcázza magát, egyszóval: elrejtőzik a kíváncsi szemek elől, ám sámuel számára ennél is nagyobb csapás volt, hogy kislánya arcát is magukkal ragadták a böjti szelek, akit pedig sárának szólítottak – ezért aztán sámuel megszaggatta ruháját és hamut szórt fejére, majd felnézvén isten mezejére, keresztet lát, amely lángol, akár a szövétnek, és megsokasodnak a keresztek és egyre több feszület válik a tűz martalékává, lobognak, mint megannyi apró csipkebokor, aztán elporladnak a keresztek s az égből sűrű pernye hull alá – sámuelnek olybá tűnik mindez, mintha káprázat, csalfa tünemény lenne az egész, s a teljes égalját egy láthatatlan kéz szürkés színbe mártott ecsettel festette volna be: látványa félelemmel, rémülettel tölti el, bár azt el kell ismernem, hogy ijedtségénél erősebb volt az érdeklődése, mert sámuel remegő szívvel ugyan, de odaszegzett tekintettel kutatta a végtelenséget valamiféle válaszra várva – felelet persze most sem érkezik, mint ahogy akkor sem érkezett, amikor fölhevült lélekkel beleszédült az élet nagy misztériumába, s folyton titkok után kajtatott megfájdult elmével, magához véve ariedné-fonalát: biztos ami biztos – nos, viharfelhők, káromló szavak takarják el úgy a holdat, hol isten lakozik nyugtalan éjszakákon, ahogy leomlott előtte a nehéz lepel, mielőtt és midőn bármiféle válasz is jött volna, ám az úr, a minden élet teremtője, akkor is és most is elfordította orcáját sámueltől: süket csöndbe takaródzott – igen, a fátyol mögé látni, megérteni a rejtélyek rejtélyét, legalábbis sámuel ezt gondolta: nekem sikerülni fog, s ezáltal életem helyes és megfelelő értelmet nyer, a lényeg azonban mit sem változott, most is, akárcsak már annyiszor, sámuel belefárad a hiábavaló keresgélésbe, egyébként pedig reménytelenül kimerültnek érzi magát, leginkább lefeküdne, utoljára azért még felnéz a végtelen űrbe, hátha jelez az örökkévaló, legyen áldott a neve, mormolja sámuel, de csak a hold üzen hideg fényével – sámuel, aki immáron egyidős az udvaron kókadó szilvafával, amit születése napján, a jeges ár évében katalin nagyanyja ültetett, isten nyugtassa haló porában is, aludni próbál, csakhogy fizikuma olyannyira elcsigázott és koponyája üregébe is vesződség, gond vert tanyát, mondhatni azt is: a problémák szinte teljesen felemésztik, hogy
emiatt egyáltalán nem tud nyugovóra térni, aztán egyik pillanatról a másik pillanatra úgy telepszik mellkasára a sötétség, mint duna vizére a novemberi homályosság: majd belé roppan – máskor puhán és csendesen borul rá az éjszaka szemfödele, egyébként sámuel is ezt gondolná, ugyanis szeret allegóriákban gondolkodni, most viszont e kései órán a toronyóra elbúgta a hajnali hármat, mikor denevérszárnyak surranása hallik, mintha földöntúli hatalmak táncolnának meggyötört végtagjain – a kegyetlen szorítás mozdulatlanná, szoborszerűen merevvé dermeszti, szusszanni sem mer az égető kíntól, jasmina mégis megérzi vergődését, mert riadtan felül és megkérdezi, mi a baj sámuel, szemében madarak úsznak az éj partjaihoz – mintha mázsás kő lenne rajtam, ami belényomorít, beléprésel a földbe, válaszol sámuel kicserepesedett ajakkal, erőtlenül, hívjak orvost kérdi jasmina, nem szükséges, túl leszek rajta válaszol sámuel – szavai bágyadtan koppannak a fénytelenségbe borult szobában, kisvártatva még azt mondja, jasmina én olyan árvának érzem magam, mint még sohasem, a borostyánok az égig nőnek, az asszony megsimogatja sámuel hátát – az iménti mondatokat sámuel inkább önmagának szánta, mintsem jasminának, hiszen egyenletes, nyugodt lélegzését hallva úgy találja, jasmina megint elaludt, noha csendes pihegését meg-megszakítja egy-egy mélyről jövő köhögés – miután sámuel nehezen tájékozódik a sötétben, amely sűrű, fekete masszaként veszi körül, tapogatózva kibotorkál a konyhába, megnyitja a vízcsapot és az első keze ügyébe eső pohárból hosszasan iszik, közben riadtan hányja-veti magára a keresztet, szíve torkában dobog a rettenettől, majd elmormol egy rövid imaszakaszt, amit megismétel még vagy hétszer – s láss csodát, villanásnyi időn belül a szívtájéki szorítás, a szív pulzáló teremtő birodalma megcsendesül, később már csak múló, rossz emlékké szelídül a pillanat – sámuel nem fekszik vissza az ágyba, homloka mögül az álom, mint valami rusnya tolvaj elillan, magára hagyva, egészen kiszolgáltatva délibábos kusza ideáinak, s inkább rágyújt: az már fel sem tűnik neki, hogy egyik cigarettát szívja a másik után – miután sámuel világéletében kényelemszerető ember volt, de ez ne tévesszen meg senkit, hoj, sokat tudnék erről mesélni, ugyanis fiatal korában hozzászokott a legostobább, legszélsőségesebb helyzetekhez is, amit minden civilizált egyén bizony kikér magának, s amit aztán sámuel hosszabb-rövidebb szentségelés után elfogadott, sőt, sokszor még kéjelgett is benne – nos, ezen bőséges ismeretek birtokában sámuel a lehető legotthonosabban igyekszik elhelyezkedni a párnás székben, karját, lábát kinyújtja, szájában még ott füstölög a cigaretta, fejét kissé félre billenti és lassan, észrevétlenül együvé válik a kagyló formájú fotel szürkeségével – éppen nem gondol semmire, illetve törekszik nem gondolni semmire, persze eltökélt szándéka ellenére sem megy ilyen egyszerűen, mintha csak istennek ezzel is valamiféle szándéka lenne – órák telnek el, mígnem elcsitul a fülében a zaj, mostanában egyre inkább elviselhetetlen a fülzúgás, olyan tőle a feje, akár egy jól megtermett méhkas, a dunának tudna menni idegességében, s ez a valami ott a fülében csak zúg, surrog, susog és ki tudja még mit nem csinál, olyan, akár egy vízesés, és főleg telihold idején erősödik, meg aztán itt vannak ezek a baglyok, ide eszi a fene őket: itt ricsajoznak a hársfán, pont az ablak alatt – tán háromszor is megkondul a közeli templom harangja mire vére áramlása is lassúbbodik s megkörnyékezi végre a könnyű léptű álom és sámuel rálép a látomások vörös mezejére – két világ határán egyensúlyoz reményvesztetten, mint aki sehol sem érzi jól magát, él, szívében mérhetetlen keserűséggel, hazátlanul, otthonából kiverve bitang módon, és természetesen sámuel úgy könyveli el, hogy számára főképpen elfogadható rend a köztes állapot – s íme, alig lehunyt szemhéja mögé lopakodik a könyörtelen hajnal, szempillája remeg, mint gyenge madárka teste, mikor megszólal a telefon, aztán némaság, majd ismét megszólal a telefon, végül felpillant és szemébe zúdul a kora hajnal egyöntetű szürkesége, s csak kisleánya bekeretezett fényképének üvegén csillan meg némi fény – szóval a telefon csörgése szétvágja a csöndből szőtt ruháját, s egyúttal a világ is ébredezik: a rosmayer-tó menti földek nehéz sóhajtással szabadulnak meg a fojtogató ködöktől, a rigók is elkezdenek füttyögni valahol a városháza környékén, napi kötelességüket végzik: immáron ők is városlakókká váltak, akárcsak sámuel, s mielőtt arra gondolna, te jó ég, hát még pihenni sem lehet e korai órán, alig múlt négy, s hogy mindez tréfa, illúzió, és zaklatott, fáradt elméjének játéka csupán – jasmina felül és megkérdezi, miért nem veszed fel a telefont, sámuel nem válaszol, de négyszer-ötször is kicseng még a telefon, mire sámuel beleszól a kagylóba – mintha megtorpant volna a szárnyas idő, s az ablakon beáramló lilásszürke világosságot elnyelné, magába szippantaná, mint hold a tengert, ez a pépszerű, sötét gomolygó matéria, amely sámuelt körülveszi – meghalt sára, és csak ismétli artikulátlanul, és ordítja eltorzult arccal sámuel, és csak áll szélütötten, a falak épp rádőlni készülnek, és a telefon kiesik kezéből, szemei megáradnak, mint part menti vizek s hegyek indulnak felé – aztán már egy széken ül, árnyéka önmagának, óriásira nőtt szomorúság keretezi arcát, s második vagy harmadik kávéját issza, hiszen senki nem számolja, úgy néz ki, akár egy megtébolyodott, azt is említhetném, hogy igaz reá a mondás: akit az örökkévaló el akar veszíteni, annak előbb az eszét veszi el – sámuel tulajdonképpen fel sem fogja a történteket, a szavak értelmét, tudatáig sem jutnak el a külvilág zajai, pedig kivirult a nap, és gyönyörű ez a márciusi reggel – ő csak ül összegörnyedve, tompa tekintettel: éppen meggyújtaná a félig elszívott csikket, de kiesik kezéből a cigaretta, majd motoz a szőnyegen, de nem találja, aztán feláll, az ablakhoz megy, a galambokat nézi a szemközti ház tetején, majd ismét leül, kékesen lobban az öngyújtó lángja és szinte harapja a cigarettát – arca a kékesszürke füstben elmosódik, mint a felhők rengetegébe bújt teremtő arca, és csak egy mondatot motyog rögeszmésen: jövök kislányom, jövök már – sámuellel átellenben jasmina ül sápadtan, falfehéren, hatalmas tó mély szeme permetes, mint az ártéri erdők fűzfái hajnalban, ujjai reszketnek, a fehéren parázsló cigarettát is alig tudják megtartani, majd jasmina odahajol és átöleli emberét, válla némán rázkódik és vele együtt rázkódik sámuel válla is – sámuel közben azt gondolja, miért nem szakad le az ég, miért nem pusztul el a világ, később már ki is mondja, hangja lármás, akár az utca zaja: óh jaj, miért büntet az isten, az örökkévaló, hogy elsőszülöttemet, egyetlen leányomat sárát elveszejtette, aki pedig első tétova lépéseit hozzám igazította, hoj, de a pokol kénköves tűzében égjen el az anyja, ez a gonosz nőszemély, s inkább a nevét sem mondom ki, utóbb még megbánnám, miatta és általa jutottam örökös árvaságra és taszítattam le az emberi lét legaljára, lettem bitang szelek játékszere – sámuel sokáig mondja a magáét, odakinn a világ nagy kohójában, mintha mi sem történt volna, lüktet, dohog az élet ezer szálon, a létezés ezer formájában, megy minden isten elrendelése szerint, az emberek végzik szokásos dolgaikat, többnyire szótlanul, végtére a nagy idők hangulata immáron a távoli múltba veszett, s oly messze még a virágkor – a nap már magasan jár égi útján, mikor sámuel behúzza háta mögött az ajtót, de előtte nyugtató gyógyteát iszik, annak idején az orvosi növényt az alkony utcai izsáktól kapta, öreg barátjától, azóta is rendszeresen meglátogatja a füvesembert – most azonban nem izsákhoz készül, hanem leányához, sárához: még hallja jasmina márciusi széllel érkező szavait, sámuel kedvesem, vigyázz nagyon magadra, a választ ő is a szélre bízza, de azért még belemormolja a nappal zsongásába, legalább asszonya, jasmina legyen nyugodt, egy cseppet se félj, reám az örökkévaló vigyáz, ha leányomat isten nem is óvta, s ha már egyszer arra a sorsra jutottam sámuelként, hogy halott sárámat mehetek látogatni a halottasházba, ezért engem már baj nem érhet – mire elhagyja a várost jócskán előrehalad az idő szekere, a naptányér a felhőktől foszladozott, egyébként meg a vakítóan kék égboltozat legmagasabb pontján posztol – sámuel agyában teljesen szétáznak a gondolatok és csak halványan, tudata legrejtettebb zugában sajog valami: a zsálya és a hársfa virágok főzete megtette hatását – tenger zúg így big-surnál valahol a délszaki fokoknál, ahogy sámuel lelke há9 borog, s miután nem látja már senki, talán csak az útmenti eperfák vagy a táncoló könnyű szél, amely bele-belekap a buján tenyésző vadkomló bozótjába, szabad folyást enged könnyeinek: elsiratja sárát, azt is lehet mondani: útjára bocsátja leányát – azonban hadd jegyezzem meg, ha lehet hinni a feljegyzéseknek, márpedig mi okunk lenne kételkedni az írásban, hiszen e naplóféle töredékek a leghitelesebb szerzőtől származnak: magától sámueltől – ezért aztán ragaszkodjunk sámuel életfolyamaihoz, még ha ezen életút röviden körülírható is, tárgyszerű, pontos ismertetésére, de tehetünk-e mást, mint azt, hogy szolgai módon rögzítjük az eseményeket – igyekezetünk tárgya a továbbiakban legyen a hűség, és mindenekelőtt a leírt szó iránti állhatatos kitartás jellemezze sámuel könyvét – nos, visszatérve a történethez, egyszer évekkel ezelőtt, tán kisasszony havát jelezték a naptárak, mikor a nyugati horizont fölött legszebb a nagy göncöl s a hold, és az esteli séták után súlytalan az álom, valaki azt mondta sámuelnek, mondd sámuel, hogyan temetheted el sára leányodat, mikor a minap találkoztam vele, ám te mégis eltemetted a szegénység hatalmában, ne tagadd – erre sámuel azt mondta, való igaz lukács, de próbáld megérteni, és széttárta karját, lelkünk eltávolodott egymástól, sára az élet útjára lépett és kettőnknek szűknek bizonyult az ösvény, kisvártatva meg azt mondta sámuel, nekem nincs már lányom, sára megtagadott engem, az anyját választotta az összes retyerutyájával együtt, hiába volt minden, és ismét szét tárta karját – erre lukács még mondott valamit, talán azt, hogy nem helyes a viselkedésed sámuel, mindenesetre sámuel nem válaszolt, felnézett az égre: a tejút hatalmas országútként haladt át a zeniten – s akkor még nem is sejtette sámuel, hogy amit leírt és ország-világ előtt kikiabált, az sorsbeteljesítő erővel bír, és egyszer bekövetkezik: a szavak jelentése valósággá válik és az igazi földi pokol még csak ezután kezdődik

ahhoz, hogy sámuel történetét folytatni tudjuk, néhány eligazító mondat szükségeltetik, hiszen e nem mindennapi história sokrétű, olykor bizony szövevényes fonalát követve könnyen úgy járnánk, mint az óvatlan kalandozó minotaur barlangjában – hannát és családját valahonnét délvidékről hozta ide a rosseb a második világháború után a század ötvenes éveinek elején, aztán megjárták bácskát és nyugat-baranyát, majd sok éves kujtorgást követően, ők ezt hányattatásnak nevezik, egy duna melléki zsákfaluban kötöttek ki – az akkori hatalom az elüldözött cselédcsalád üresen álló házába zsuppolta őket, s ebben a házban töltötte kisgyermekkorát hanna, mikor a nagy víz holtágait ellepték a dráva környéki kormoránok – vészterhes, gyilkos idők jártak a nagy hold idején, mely akkorára nőtt az égen, akár egy rézüst alja, még sárkányölő szent györgy kezéből is kitörték a lándzsát, út menti parasztmadonnák fejét zúzták szét, fekete ruhás brigantik járták a falvakat, besúgásra, meg más egyéb gaztettekre bíztatván a népeket, s aki nem állt kötélnek vagy nem volt lojális az impériumhoz, azt elvitték – nem akarom tovább szaporítani a szót, mert fölösleges, s mert késő este lévén illik már a holnapra is gondolni, azonkívül elcsendesült a világ, az örökkévaló lehúzta égi rolóját, a madarak elhallgattak, és csak egy-egy szegény, házából elüldözött pária neszez valahol céltalanul a fényesre suvikszolt üvegpaloták reklámtüzében – tehát, amint azt már említettem, ekkor volt kölyöklány hanna, sámuel későbbi felesége, aki világra szülte sárát, s aki most éppen teljesen meg van halva – s hanna ez a kívül-belül szürkére sikeredett, sótlan, mondhatni humortalan nő, isten ilyenné alkotta, senki sem lehet tökéletes, tán csak az örökkévaló, sára szobájában hátát neki vetve támaszkodik az alkonyi nap színű cserépkályhának, a szemközti falat bámulja, amely üres, dísztelen, mint a lelke – az asszony valamiféle szvettert terített magára és csak az ördög a megmondhatója honnét, melyik sifonérből, sublótból ráncigálta elő, és jóllehet odakinn már lágy szelek fújdogáltak, érezni lehetett már tavaszanyák közeledtét, hanna a mellény tetejére mégis felvesz egy kék csíkos, bélelt kabátféleséget, mintha éppen hideg és ködös november lenne – sámuel megretten a látványtól, szíve, mája összefacsarodik, zsigereiben érzi a mérhetetlen undort, arcába vér tolul és úgy véli menten összeroskad, vége mindennek, csak ne most istenem, suttogja maga elé, hiszen még nincs itt az ideje, még nem fejeztem be, amit reám mértél, majd egyre az jár a fejében, hogy ez a megátalkodott hanna, aki a felesége volt, hoj, magasságos isten, hova is tettem az eszem, hiszen ez az idegenből idevetődött, más házába ármánnyal beügyeskedő nő saját leánya, sára ruhájába öltözik, hivalkodik, mint valami pávakakas, aki összetörten, szeme fénytelen, akár a fényképezőgép lencséje, kiterítve fekszik valamelyik cifra és puccos hullaház termében, ahelyett, hogy itthon lenne és kacagással vidámságot hozna e vén udvarház falai közé, és aki halottabb már nem is lehetne – és hanna szemében rettegés és ijedelem ül, kezével a kabát alól kilógó ujjast babrálja, még mindig a szemközti falat nézi, mintha lenne ott egyáltalán valami, talán sára kivetített arcképe, valami, ami kézzelfogható, megmagyarázható szubsztancia, ám nincs ott az égvilágon semmi, csak légyszar és pókháló – sámuel ismeri az asszony minden rezdülését hogyne ismerné, tíz évet az ágyában és az asztalánál töltött, így aztán tisztában van azzal, hogy hanna játszik, csúfot űz belőle, mindig is el tudta érni áspis kígyó módjára mások részvétét, hogy szánalommal tekintsenek reá: törné le a derekát a mindenható, hogy nem átallja magára aggatni sára aranyláncát, s úgy illegeti magát, akár egy kurva az út mentén, miközben szemforgató módon hazudozik – még ha sáráé lenne is a lánc, persze nem az övé, mondd meg nekem sámuel, mi szüksége van egy halott lánynak az ékszerre, így legalább nem vész el – sámuel szólni sem tud az elképedéstől, megáll a szeme, szája, csak rostokol háttal a széles ablaknak, még a lélegzete is elakad, az alkonyi nap utolsó fénye megcsillan a falióra kopottas számlapján, a résnyire nyitott ablakon beáramló friss levegő meglebbenti a függönyt és belelapoz az íróasztalon felejtett kéziratkötegbe – gyomra tájékán tompa fájdalmat érez, amely lassan, észrevétlen kúszik mellkasán keresztül fel egészen a torkáig, sámuelt hányinger kerülgeti, inkább kimenne az udvarra, az újhold ebben a pillanatban foglalta el helyét a márciusi égbolton, hej, isten még e sanyarú órában is végzi fáradhatatlanul építő munkáját – aztán sámuel a füstös, áporodott levegőjű szobában motoz és éppen azt gondolja nagy elhatározásában, hogy nekiront és kirázza hannából a maradék szuszt, majd elcsitul sámuelben a zajongás, egész lénye elpihen, mint szélcsendes napokon a lagúnák vize, és sára halálának idejét kérdezi hannától, erre hanna azt mondja, tegnap rendelte magához az örökkévaló, de lehet, hogy hanna nem is ezt mondta, miért is mondta volna, hiszen teljességgel istentagadó ez a nő, aztán továbbfűzi a szót, be nem áll a szája, és csak mondja, mondja zagyvaságait, mint akit felhúztak, mint akinek rugóra jár az agya, hanna most sem tagadja meg önmagát: olyasmit mond, hogy rendőrök verték az ajtót, lehetett vagy hajnali kettő vagy nem sokkal több, mikor dörömböltek, nem ismerik ezek a tisztesség legkisebb jelét sem, mondtam is: gyilkost szokás ilyen csinnadrattával keresni, meg útonállót, ő éppen aludt, a legmélyebb álmából riasztották fel, holott milyen szépet álmodott, meg nagyon sajnálja a leányt, mert nem ezt a gyalázatos sorsot érdemelte, de hát a végzet, itt elsírja magát, majd mondja nevét, mindazonáltal pedig fogalma sincs mi lesz vele azt követően, mivel sára jóravaló és szófogadó, dolgos gyermeke volt anyjának, tanúsítják a szomszédok, és csak a mindenható a tudója, hányszor kellett pörölni vele, sára kislányom ugyan hagyd már a fenébe a munkát, később folytatod, pihenni is kell, hidd el sámuel, nagyon fog hiányozni ismáél nővére, sára – sámuel pedig igyekszik megtudakolni hannától, talán fejtené már ki bővebben, mit is ért azalatt, hogy azt követően mi lesz vele, mert ejszen nem ő halt meg: szemlátomást él és virul, hanem szülötte sára, a nemszeretem lány, a család másik fekete báránya, vagyis sára arcát ragadták el orvul a böjti szelek, emelte magához a hold, s nem hannát – hát a temetés után természetesen, mert ha nem tudnád sámuel, minden civilizált nép eltemeti halottait, felel színtelen hangon az asszony, majd mintegy magyarázatképpen hozzáteszi, tényleg nagyon bántja az eset, a szíve szakad belé, de ezen már az isten sem tud segíteni – látod-e sámuel, vörösre sírtam a szemem, nincs már sem éjjelem sem nappalom, még egy negyedórácskát sem aludtam, egész nap csak lótottam-futottam sára temetése ügyében, és lám sikerült megnyugtatóan elrendezni mindent, de meglásd sámuel, olyan szép búcsúztatója lesz a leánynak, hogy a fél város erről beszél majd – és hanna csak mondja mondókáját, utóbb leinteni sincs értelme, és sámuel keserű szívvel úgy gondolja: mindez a terv része, csalfa beszéd, dunába vizet vinni, nyilván rátelepedett hannára az ördög, ott munkálkodik fejében a gonosz, hogy nagyon hiányzik sára, meg hogy most döbbent rá, nem lett volna szabad elengednie azzal a férfivel, bár nem foghatja egy húsz éves leány kezét, hogy is nézne ki, mit szólnának a népek, mert ez olyan maradi, de a törvény minden bizonnyal igazságot szolgáltat: lesújt összes szigorával egyetemben, végül azonban mit lehet tenni, és hanna leengedi karját

szent johanna napján aztán sámuel megbolondult és felment a hegyre, egyenesen a büdös-barlanghoz sietett, hogy találkozzék az örökkévalóval és egy füst alatt megkérdezze tőle, miért is kellett ifjúsága teljében sárának meghalnia – sámuel elképzelése nem volt minden alap nélkül való, ugyanis a régi öregek elbeszélése szerint, amit egyébként a megsárgult, töredezett szélű vaskos fóliánsok is bőséges útmutatásokkal alátámasztottak, jó esélye van a megtisztulásra vágyó jámbor utazónak a büdös-barlang kegyes magányában az istennel fennálló elmélyült diskurzusra – sámuel tehát fogta fekete bőrtarisznyáját, benne a sára-versekkel, s mint holmi tolvaj kiosont a házból, a kapuban pillanatra megtorpant, a néma ablakok sötéten ásítoztak, elköszönt s elindult a rókaúton még pirkadat előtt, mikor a kakas először rikkantja el magát, s a nagy víz túlpartján álló fűzek, nyárfák még hajnali szürkeségbe olvadva várakoznak – mire sámuel felért a bartinára, mert a hegyet bartinának titulálta a hajdani kor embere ama, bizonyos áldott emlékű király nyomán, kinek nevére a legutolsó nagy népszámlálás után született generációk már nem emlékeznek – sámuel elfáradt, ivott az artézi kút vizéből, majd leült a homokkő-faragásos kutat szegélyező embernyi bazaltfal tövéhez, háttal a büdös-barlang sötét és mindent elnyelő mély bejáratával – a nap immár félúton járhatott, valahol a fenyőfák magasában s ontotta bágyadt melegét: márciusi végi idő járta: rigók füttyögtek, sas madár kerengett a pókhálóvékony felhők alatt, s egy-két eltévedt lepke a medence kávájára szállt s nyitotta-zárta szárnyait, olyan volt, akár egy csendes szívverés – sámuel ült és várt, istent várta, ám istennek jobb dolga akadt, mint sámuellel megvitatni az élet nagy történéseit, nota bene: sem aznap, sem másnap nem tette tiszteletét az örökkévaló, ugyan miért is tette volna, ezért aztán sámuel felcihelődött, a hajnali hűvös szél kirázta belőle az álmosságot, és elindult a párafelhőben úszó város irányába – valamikor dél tájt érkezett a magaspartra és a házhoz, ahol sára született, s ahonnét belátni egész gógát, fényes időben meg idelátszik még a harmadik falu meszelt templomtornya is – amint belép az udvarra kiszalad lábából az erő, térde megroggyan, egész testében remegni kezd, sámuelt igazság szerint nem is a gondozatlan, ápolatlan, bitang számba menő udvar látványa nyugtalanítja, ahol kicsorbult, rozsdás fazekaktól elkezdve, koszos, esőáztatta rongyokon át minden egy kupacba volt hányva, ami csak előfordulhat egy gazdaságban, hanem leánya, az éjszínű hajú sára hiánya, mert bizony sivár nélküle e megkomponált, korántsem tökéletesre teremtett világ, és nélküle sivár sámuel lelke is – ejszen, annak idején pörlekedett, civakodott már épp eleget hannával, de mindhiába, isten látja a lelkemet, de belefáradtam, falra hányt borsó volt minden kiejtett szó, megszerkesztett mondat, aztán meg válasz is akadt bőséggel, abban nem volt köszönet: így sámuel, meg úgy sámuel, majd fogta magát hanna s mint egy úri nő bevonult a hűs, lehúzott rolójú szobába, mert a fényt őnagysága nem állhatta, és lefeküdt, ezenközben mosolygós szemű sára és ismáél, csupán gábriel arkangyal és serege a megmondhatója éppen melyik szomszédban múlatta az időt, játszott a kutyaszaros homokban koldus-lafancba öltözve – összeszedi hát minden erejét sámuel, hogy el ne vágódjék nagy riadalmában, és csak annyit mond, értem én amit mondasz hanna, keze legyintésre mozdulna, ám erőtlen visszahull, olyan akár egy tört szárnyú madár vagy leginkább sámuel ezt gondolja, mert szó, sem mondat nem hagyja el száját, nos, efelől már semmi kétség, sámuel elméje teljesen megbomlott s e megbomlott elmében játszódik le a tegnapelőtti jelenet hannával, mintha el sem ment volna a büdös-barlanghoz, holott néhányan, köztük az öreg luca néne, kinek gyakorolt foglalkozása a leselkedés, és aki szinte megszületésétől fogva boszorkány hírében állt, látták, amint sámuel meggörnyedt háttal az óriásira dagadt vérvörös hold alatt caplat a szűk, kanyargós hegyi ösvényen, aztán eltűnik a fenyőfák pókszövedékes sűrűjében, mint valami hazajáró szellem – a büdösbarlangról pedig köztudott volt, hogy a környék talán egyetlen csodatevő helye, a legutóbb például, a kormányzó beavatásának évében, hej, hogy táncoltatta azt a fajin lovát ez a gazember, szóval van annak már vagy hatvan esztendeje, sámuel jószerével még meg sem született, vagyis a gyapai máriának megjelent a szűz mária teljes valóságában égi fények kíséretében – sokszor mondták, hogy az egész hegyoldal világosságba borult, akárha lángolna – no persze arról nem szól a fáma, hogy a megnyilatkoztatás, az isteni anya eljövetele után valójában mi is történt, hiszen a fiatal cselédleány, mária, aki eljegyzett menyasszonya volt egy jóképű, ám öregedő iparossegédnek, nem tudott hitelt érdemlően nyilatkozni, mert a szeplőtelen megtestesülése láttán egészen elalélt, s még esztendők teltével is átszellemült, rajongó orcával feküdt szalmával kitömött ágyán, s így vált később jézus jegyesévé – s ezen máriának keresztelt leány pediglen lakott a fehér-tó szép és kies környékén, gyapa-pusztától nem messze, mindössze pár lépésnyire idősödő szüleivel, örökös és jussolt szegénységben, egy kunyhónak is csak jóindulattal nevezhető házban, s amely ház beomlott vályogfalait immáron bodza, vadkomló, meg mindenféle gyom- és gaznövény vette birtokába
az emberi történelem során sokszor és sokan próbáltak igazítani az idő kerekének lendületén, nyilván ki-ki a maga érdeke és szándéka szerint, ámde eredménytelenül, hiszen az örökkévaló, a világ működését felügyelő nagy mecénás valami úton-módon mindig megakadályozta, hogy az emberi halandó, aki csupán porszem szelek szárnyán, rajz rohanó vízen, és akit szeszélyből, mert a teremtő éppen talán unatkozott, köpött a világra, belekontárkodjék fenséges, isteni dolgaiba – s így volt ezzel sámuel is, mindenáron kerékkötője akart lenni a teremtő akaratnak mikor azt mondta: bárcsak visszafelé fordulna az idő, és nem mozdulna tapodtat sem, bizony akkor még élne sára, arcát paskolná böjtmás szele, s nevetne a hold s vele nevetnék én is, mondta sámuel, hoj, nem is mondta, inkább süvítette az estpíros udvaron, de az örökkévaló csak lódított egyet az idő kerekén, mely komótosan, kimérten falta a másodperceket: küllői utolsó szikrákat szórtak az égre, s a nap, a magvető, mint vérző fejű sirály bukott le a dunába, s a víz alkonyi kékbe borult – miután sámuel törekvése kudarcba fulladt, bemegy sára szobájába: pillanatnyilag nincs megbeszélnivalója istennel, a magasságos cserben hagyta sárát, hannát pedig ott egye meg a fene, ahol éppen van – és sára szobájában sámuel mindörökre eszébe vési, hogy nevetős szemű, huncut mosolyú leánya sohasem fog gyermeket szülni, sohasem fog megöregedni, s üde fiatalsága mindössze néhány fotón dacol a kíméletlen idővel: tik-tak, tik-tak, mondja józsué ükapa faragta ingaóra, azonban idővel a fénykép élessége is eltűnik, színei kifakulnak és sára arca végérvényesen elmosódik, mint maga az emlék, és általában is elködlik az emberi tudat mindent elnyomó sötétségében – sámuel leül a kopottas, agyonhasznált ágy szélére, az ágytakaró szakadozott, elfoszlott rojtjai a festett, itt-ott már töredezett cementpadlót súrolják, és sámuelre rátör a sírás – és sámuel úgy ül púpos, begörbülő háttal sára vackán, mint hajdanán vaksi öreganyja, mikor fényes szelek fújdogáltak: a szőnyegen levelek, fényképek meg a hold leányának kézirattöredékei és mindenféle papírok, iratok hevernek, majd az ablakon bezúduló márciusvégi alkonyat utolsó sóhaja felkapja, szárnyára veszi a szétszórt, szétdobált lapokat s az égig repítené, egészen mihály főangyal szikrázó zsámolyáig, ha nem állná útját a pókhálós mennyezet, a matéria: ezért hát pörgeti, forgatja, lebegteti a szűk térben a boszorkányok szele – sámuel nem sokkal később révületbe esik, de ez a révület nem a boldogság, öröm bűvölete, hanem a fájdalomé és a mérhetetlen gyászé, s immáron ott úszik ő is a végtelen felhők alatt sára mellett, kinek haját kalászossá fonta az éjféli hold s kinek szemében csillagok peregnek, mint sámuel szeméből a könny – aztán sára és sámuel a végeláthatatlan hómezőkön bandukol, keleti fény töri meg a csendet, s valahol a horizonton is túl, hol csak a szívtájék sajog, s meddig szem nem lát el szárazon, meghalnak a rózsák, virágok sebei égnek s lángolnak fénylő vizek partjai – apám vegyél válladra, mondja sára, hangja mint szellők zúgása, hangja mint ártéri erdők panasza, lábaim nem állják a járást, hiszen látod milyen gyenge vagyok és törékeny, akár az aranyos partján lengedező liliomszál, s a hold hideg lehelete megdermeszti szívem, s lám messze még a hajnal apám: a karját sára égre tárja, és ebben a kimerevített pillanatban olyan, akár egy megsárgult, el nem küldött monarchiabeli képeslap angyalkája – aztán azt mondja sára: apám nekem mennem kell, engem várnak odaát, látod a vörös égalját, ott lakozik az örökkévaló, nézd, de ott van józsué is, az órásmester, az idő megszelídítője, s egyben az idő rabja, és felesége rebeka az a töpörödött, mindig köhécselő tüdőbeteg kis asszony, meg ott van etel, kinek szája mosolyra, dalra sohasem fakadt, és férje józsef, aki csendes beletörődéssel ült naphosszat az árnyat adó diófa alatt: istent mindvégig jó szóval illette, aztán látod-é apám kissé távolabb a szótlan noét, a halászóembert, a duna és a naphal csodálóját, kinek lyukas hálóján és foltozott tarisznyáján kívül egyebe sem volt, és amott meg áront, a puszták iskolamesterét, a doberdót és isonzót megjárt tudós tanítót, aki idegenből hozott magának feleséget, de ott van lévi is, a fekete ruhás pap: a pokol tűzével ijesztgetett, meg hogy elkárhozol, meg mindenféle szörnyűséges dologgal, pedig szeretett téged, de ezt te is tudod apám, és ott vannak mind, kiknek leszármazottja vagy, s akik a régmúlt történelmében vállaltak szerepet, és te apám még csak nem is hallottál felőlük, de lám közeledik hajnal-katalin nagyanyád, az én déd öreganyám, emlékszel, még dajkált engem is, ám most már engedj utamra sámuel, én jó apám, aki sohasem jöttél amikor vártalak, aztán pedig testem megtöretett: holdból szakadt szikla zúzta csontom: pihenni szeretnék, aludni vágyom apám – mikor sámuel fölébredt szörnyű, riasztó álmából, éppen angelusra harangoznak, a nagy víz mögött magasodó löszfalat befutó repkényre jégszilánkot rajzol a hold ujja – sámuel jajszóba dermedve gubbaszt, mint isten bukott angyala azáél, s a harangszó először gyengéden, majd egyre erősebben, egyre könyörtelenebbül szűrődik fülébe, s pillanatok múlva csaknem elviselhetetlenül szaggatja minden idegszálát – óh jaj, mondja sámuel, ne harangozzatok szavak, ne okádjon érctorkotok hangokat, mert belesüketülök ebben az istentelen nagy harangzúgásba, mert halandó ilyen égzengést ép ésszel el nem visel: csituljatok hát táncos harangok – és sámuel két öklét fülére szorítva hajladozik, mint a nád hajlékában síró tavi tündér, leng-lengedez, akár a júniusi égbolt alatt nyíló vérehulló fecskefű vagy mint aki éppen a leányát búcsúztatja – s a szavak, mondatok, sóhajos hangfoszlányok szinte szétvetik dobhártyáját, keményen, engesztelhetetlenül ostorozzák koponyájának csontburkát, s a hangfoszlányok mondattá állnak össze, mikor jössz már apám, és sámuel felel szaporán, azonnal, rögvest indulok leányom, majdan a nevét mondja: meglehet százszor is, és kacag, mint ártalmatlan együgyű bolond, majd keze fejével megtörli csatakos homlokát, nedves arcát, hiszen szemei megáradtak, akár a duna vize árad tavasszal a bartal-szigetnél, de sámuel mindjárt feleszmél, mert hiába is menne, hiába is szállna gondolatnál is sebesebben, te boldogságos ég, elvégre sára az örökkévaló vendégszeretetét élvezi, ejszen az örök idők végeztéig, s egy olyan világba nyert bebocsáttatást, melyről neki sámuelnek még csak a leghalványabb elképzelése sem lehet, és az egyébként pedig akár a misztikumra, misztériumra máskor fogékony sámuel összeomlik, ahogyan a szépen felépített kártyavár omlik össze – kis híján eszét veszti a fájdalomtól, aztán, mint valami őrült habókos, csikkeket, összegyűrt papírdarabokat dobál szerteszét a szobában, s valamikor később, ám a jóisten a megmondhatója, valójában mikor is, mindenesetre a hold jó arasznyit távolodott a vándorcsillaghoz képest, amikor bizonytalan mozdulatokkal összeszedi az elhányt kacatokat – ekkor halk csikordulással nyílik az ajtó és felötlik sámuelben alkalmasint talán leánya, sára lép be rajta, azonban csak az éjszakai hold lehelte szél gonoszkodik, évődik önfeledten, olyan akár egy csintalan, huncut gyermek, a félig nyitott szobaajtóval – aztán tényleg bejön valaki: ismáél hórihorgas alakja tűnik fel néhány másodpercre, a fehérre meszelt falra valószerűtlenül megnyúlt árnyék vetül s mintha semmi sem történt volna, józsué szépen faragott órája tovább falja a múló időt: tik-tak, tik-tak: egy szekundum, egy-egy szívdobbanás – ismáél lekucorodik a széles, csorba lábakon álló díványra: hanna örökségeként került valamelyik padlásról a házba, már akkor szúette, egérrágta, poros, kisántult rugózatú alkalmatosság volt – hanna elmondása szerint náthán öregapja használhatta ezen ágyféleséget, amit ő is úgy kapott az apjától, száz szónak is egy a vége: az ágyban náthán feküdt betegségének utolsó hónapjaiban, amikor haza kényszerült a kiskonyha szűk és sötét falai közé, pontosabban szívgyengeség és búskomorság vett erőt rajta, mivelhogy szemének látása igen csak megromlott, foltokat és körvonalakat észlelt, ezért aztán nem tudta tovább böcsülettel ellátni vállalt kötelezettségét, a szőlőcsőszség nemes feladatát, mert ha a hegymester látása halványul, akkor mindenféle brigantik, meg garázda seregélyek, melyek úgy csapnak le az égből, mint az utolsó keceli garabonciás tüzes nyilai, ellopják az utolsó bilinget is a tőkéről, ilyenkor pedig nagy lenne a szégyen, meg aztán egy valamirevaló gazda ezt nem engedheti meg magának, mert náthán nem pusztán őrizte a szőlőt, hanem művelte is – hogy tovább már ne is szaporítsam a szót, az öreg élete java részét, amire bizonyíték náthán önnön igazmondása, napra pontosan hatvan esztendőt tesz ki, gyümölcscsőszként töltötte távol a világ hívságos zajától, háta megett a meredeken ívelő borágkertekkel, szeme előtt pedig a méltóságosan hömpölygő folyammal, a dunával – egyszer pedig azt mondta náthán sámuelnek, fiam, mert fiának szólította sámuelt, ezért aztán sámuel megszerette náthánt, szívébe zárta ezt a bölcs gondolkodású, adomázó kedvű vénembert, mert náthán anekdotázni bizony szeretett, jószerével egyenesen a felelő nap irányába, oda ahol az új jézus született, talán éppen betlehembe igyekeztek, mondta náthán sámuelnek, úsztak a felhőkkel és csodaszépen néztek ki, én meg szememmel azonmód lefotografáltam őket, majd elzártam eszem rejtekébe, hogy ínségesebb időkben előhívhassam a képeket vigasztalásképpen, mondta náthán a szőlőcsősz hamiskásan kacsintva: ilyen okosakat tudott beszélni az öreg néhány pohár rizlingszilváni elfogyasztása után: később még hozzátette, az égalja meg olyan volt, hogy fösteni sem lehetne szebbet, és ez bizonyosan így történt fejezte be a mondatot náthán – mit is mondhatnék még: térjünk hát vissza ismáélhez, sára egytestvéréhez, aki mindössze három bő esztendővel volt fiatalabb nővérénél, és a későbbiek során éppen ez a három esztendő adott felhatalmazást neki arra, hogy ismáél rendre visszaéljen hanna amúgy is labilis, sokszor megosztó szeretetével – szóval ismáél halkan, nesztelen léptekkel osont a házba: úgy érkezett, akár egy szellem, hangtalanul és némán: arcának sápadtsága a hajnali hold sápadtságával vetekedett, rövid időre megtorpant, mintha keresne valakit, majd szótlanul leült náthán apó ágyára – nem szólt az semmit, csak gubbasztott lehorgadt fejjel, moccanatlan, akárha odaparancsolta volna valamilyen felsőbb hatalom, akárha belecsontosodott volna ebbe a könyörtelen, velejéig romlott huszonegyedik századba – nem beszélt ez semmit, annyit se mondott ismáél, apám, testvér nélkül maradtam, hiszen megholt sára, és a nap eztán nélküle kezdődik és nélküle ér véget, hát hol van itt az igazság, te meg apám, lányod nélkül maradtál, s ez így is marad mindvégig, mígnem helyet cserél az ómega az aleffal: ennyit se mondott ismáél sámuelnek – sámuel eközben pedig sára szobájában, melynek ablakkal szemközti falán ijesztő árnyékok mozdulnak, furcsa figurák járják véget nem érő táncukat, mert mi más is lehetne ez, mint a divina commedia pokoli szaturnáliája, egyszóval sámuel remegő ujjakkal gyógyszerei után kutat, hoj, hát hova is tehettem, kérdezi sámuel az éjszakától, de az éjszaka nem válaszol, és nem válaszol a hold sem, se az antares csillag se felel, aztán kisvártatva már ordít, szidja az istent, szidja önmagát, meg az egész szerkesztett világot, hej, csak úgy zeng az egész ház, óh jaj, itt kell lenni, hogy a fészkes fene üssön bele, üvölti sámuel – és miután sámuel nem találja galenus által felírt patikaszereit, a marhabőr táska tartalmát kiborítja, és sámuel úgy esik térdre, mintha egész gyötrelmes élete során felgyülemlett bűneit akarná megvallani az örökkévalónak – szánalmas látvány annyi szent, ahogyan sámuel négykézláb csúszik-mászik a kávéfoltos, öreganyja szőtte elnyűtt szőnyegen piruláit keresve a gombok, felspulnizott acéldrótok, szép formájú kavicsok, műanyag kávéskanalak és mindennemű haszontalan ócskaságok között, és mikor végre megtalálja a fényes, csillogó sztaniolpapírba csomagolt orvosságot, minden rossz gondolata elmúlik

valaha, mikor még harmadfű csikókat fürdettek és csutakoltak tisztes mesteremberek, gazdák a kisduna vízében és a holdjárta partszakaszt matuzsálemi fűzfák meg nyárfák szegélyezték és jegenyék őrizték az ártézi kutat, mikor a víz áttetsző tisztaságú volt, csónakok úsztak lomhán, nehézkesen, s napkárászok raja lepte el a víztorony környékét: valaha, mikor a környező domboldal meredélyén épült zegzugos, girbegurba utcácskák csendjét vidám gyerekzsivaj verte fel, mert akkor tájt még születtek gyermekek, és hajnalonta érezni lehetett a közeli halászbárkából áradó kátrányfesték átható szagát, érezni lehetett a közeli jégveremből kiáradó hideg leheletét, valamikor nagyon régen, a pontos dátumra már sámuel sem emlékszik, gyerekség lehetett, talán nyolc vagy tíz éves, de ennél semmi esetre sem több, mintha pünkösd havában járt volna az idő, a jupiter a látóhatár fölött ragyogott, aztán eltűnt a naplemente fényében, s az egész udvart a jázmin fűszeres illata lengte be, hegedűk lobbantak az égre, s virágok sebei égtek: lángoltak fénylő hajnalok: egykoron, midőn sámuel betegen feküdt noé ágyában nyakig betakarózva a csíkos dunyhával, arca olyan volt, akár a lázrózsás pirkadat, szeme a római számlapos vekkeren pihent és éppen halni készült, mert sámuel születésétől fogva gyakran gondolt a halálra, aztán álomba sírta magát, mély és öntudatlan álomba, majd felébredt az első kakaskukorékolásra, és tovatűnt minden, ami az előző este nyomasztotta: az örökkévaló az élet színével festette be az égboltozatot – átos, ez a megveszekedett, durva ember, aki fél életét horgászással töltötte és csak enni járt haza, folyton félelemben tartotta sámuelt, még a gyomra is összerándult a nagy ijedtségtől, reszketett, akár a nyárfalevél, homlokát, tarkóját jeges verejték verte ki, nem csoda hát, ha sámuel minden egyes komisz nap után vágyta a magányt, hogy kedvenc könyvei között tölthesse idejét, kinézhessen a vaksi ablakon, hazajött-e a cserregő, tolvaj szarka, aki elcsente a szomszédok legféltettebb kincseit, még a pincekulcsot is kilopta a zárból, olyan ügyes volt ez a madár, de egyszer csak vége lett a becsületnek és nem jött többet, nem billegett nyalkán a kútkáva szélén: talán szégyenében elbujdokolt, mondta egyszer sámuel az apjának – aztán mihelyst lebukott a nap valahol a paplak háta megett, közel isten házához, sámuelt az ágyba parancsolta nagyanyja, kinek háta legalább annyira megereszkedett, mint a cecei út menti akácfák törzse, sámuel pedig magára húzta a tömött, embernyi dunnát, hogy csak vékony, soványka arca látszódott ki, meg bánat-szomorú, két hatalmas fekete szeme

BARANYI FERENC

Egy parasztkádernek

Ezerkilencszázharmincnyolc telén
megszülettél. Nem volt nagy esemény.

Bölcsőd köré néhányan összejöttek,
latolgatván, hogy mi lesz majd belőled.

A cseléd-élet s a kanászi pálya
magát jövődül kényesen kínálta.

Cseléd? Kanász? Melyik a jobb jövendő?
Mi lesz e kislegényből, hogyha felnő?

Így tűnődtek halkan hümmögve, míg a
kakas hajnalt nem jelzett kukorítva,

akkor sietve oszladoztak széjjel,
s te bőgve ottmaradtál – két eséllyel.

A világ gazdagabb lett egy szegénnyel.

Mikor végleg vége szakadt az éjnek,
támadt nem két, de számos jó esélyed,

éltél velük s hamar nőttél fölébe
szabott sorsodnak, holnapod bemérve.

Hetvennégy éves vagy. Eljött a holnap,
mely tegnapelőttöt is visszahozhat.

Ha ott, Göcsejben, újra megszületnél,
manapság még két esélyű se lennél.

Royan, 1959

Idegen partok homok-heverőjén
hidd el, a szerelem is másképp esik,
idegen földre kidobbant szívben
a vágy honvággyal elegyedik,
a honvágy hajt a szerelembe,
mely mindenütt egyforma otthon,
egy pillanat elég a vágynak,
hogy nemzeteket összefonjon.
Josyane-t öleltem a parton
és ő is visszaölelt engem,
Charente-Maritime fényét
adta nekem a szerelemben,
felforrósította őt a lángom,
amely szép testén lobogott át,
enyém lett a francia plázson
s hazámba tűnt át Franciaország.

           Eremben száguldott a vér
           béklyótlan, vad csikókon,
           és mint a hortobágyi nap,
           úgy égetett a csókom,

           s Bugac volt már a gall homok,
           az akác meg narancsfa,
           átlebbent az atlanti szél
           puhán a Tiszapartra.

           Így voltunk otthon ő meg én,
           ő nálam – én meg nála.
           Chansont és virágéneket
           dúdolt a tenger árja.

BIRTALAN FERENC

Fekete ég

Ránk dől ez a rohadt január.
Hova lettek a szikrázó esték?
Csikorgó lépteinkkel a régi havak?

Tengernyi kincsünkből mi maradt?
Ami jön, minden idegenség.
Varjúmagányra kattan a zár.

BODA MAGDOLNA

vasárnapi ebéd

Érzed?
most hegeszt össze
bennünket az isten,
aztán könyököl rajtunk
elégedetten;
           (amit isten össze…
a szavak aknamezők,
nem szólunk,
meregetjük a levest,
nézzük a tányért némán,
benne az elsüllyedt répát.
           azt ember szét nem…
régi szerelem ez.
Azért nem múlik,
mert meg se született.
           vagy mégis…
A tányér alján a megfeneklett
tészták, mint apró,
elsüllyedt csónakok,
           isten tudja…)
messze vagyunk egymástól,
az óperenciás húslevesen túl.

BOTÁR ATTILA

Apokrif aszály

Az ágon birsfanyar napok
csillagokkal keverten.
Elindul most a kert felém
s indulok át a kerten

Máriák hava Szűz hava:
két évszak senkiföldje –
kő-, szirom-, levélmorzsalék
szállong s tapad tüdőmre.

Kátrányoz, őrjít, meszesít
s férkőzve nyílt velőhöz
bénít az apokrif aszály,
szomjan hal ág, gyümölcsös;

tó-darabok mögül kilép,
balta-pofát cirógat:
ágyásra birsfanyar napok,
csillagok, földek rogynak.

Léckapu hárfáján kezem
nyers, nyári dallamot ráz –
bennem a kert, s a kertben én:
jeltelen tücsökcsontváz.

Aprók

Kiszabadult arcomba szirmolász
a barna fürt. Az istenhegyi kertet
hozomra éltük. Felszállsz. Indulás.
Már nem is fázol. Én sem emlegetlek.

                      *

A tudás fájának évgyűrűit
utolsó rejtek feszíti magáról,
a napsütés mögötte szobrozik,
s az alkalom az alkalomra gázol

Frida és a vetélés (1932)

BISTEY ANDRÁS

Krimi

Szeretettel köszöntjük 70. születésnapján az írót.

A gyerekkoromat falun töltöttem, de több mint harminc éve a megyeszékhely egyik forgalmas útja mellett, egy panelház harmadik emeletén lakom. Nem tudom, hogy a gyerekkor iránti nosztalgia miatt, vagy azért, mert nehéz elviselni a zajt, a port és a kipufogógázt, kezdettől fogva arra vágytam, hogy legyen egy kis falusi házunk valahol, nem túl messze, ahová hétvégeken meg a szabadságunk idején kiköltözhetünk a családdal, szívhatjuk a jó levegőt és élvezhetjük a csendet.

Ez a vágyam nemrégen teljesült. Évek óta gyűjtögettük a pénzt, tavalyelőtt pedig örököltem az egyik nagybátyám után egy nagyobbfajta lakás hirtelenjében nem is tudom, hányad részét. A lakást eladtuk, az árát elosztottuk, így végre elkezdhettünk keresni egy megfelelő házat. A falvakban mostanában nincs ára a házaknak, potom pénzért vesztegetnek egész jó állapotban lévő épületeket, némelyiket már évek óta hiába árulják, így azután lehet alkudni, különösen, ha az ember készpénzzel fizet.

Nem kellett sokáig keresgélni, találtunk egy kis parasztházat, két szoba, konyha, kamra volt benne, hátul ólak, de azokra nem volt szükségem, később le is bontottam mind, és eltüzeltük a benne lévő faanyagot. Egy kisebb kert is tartozott a házhoz, pont akkora, amilyet akartunk. Nem készültünk nagy kertészkedésre, a feleségem kis virágoskertet tervezett a ház elé, távolabbra meg néhány ágyásban annyi krumplit, zöldséget, amennyit magunk elfogyasztunk. Néhány gyümölcsfa is volt a kertben, az almát és a sárgabarackot meghagytam, de az őszibarackokat kivágtam, mert eltetvesedtek, korábbi gazdájuk elhanyagolta őket, nekem meg nem volt kedvem a gyakori permetezéssel bíbelődni. Egy kis málnást telepítettem még a kert sarkába, a gyerekek szeretik a málnát, különösen, amit a vesszőről szedhetnek, nem a sokszor törődött és drága boltit kénytelenek enni.

Mindnyájan elégedettek voltunk a házunkkal. A csend nyugtatott, a levegő jó volt, csak a szúnyogokkal volt némi bajunk kezdetben. A megyeszékhelyen rendszeresen irtják a szúnyogokat, a faluban viszont esténként sűrű rajokban jöttek elő. A gyerekek eleinte nyafogtak, hogy csípik őket, meg nekünk is kellemetlen volt, már elszoktunk tőle, de szerencsére lehet kapni mindenféle szúnyogriasztót meg szúnyogirtót, az ablakokra hálót szereltem, végül is el lehet viselni ezt a kellemetlenséget.

A szomszédokkal is jól kijöttünk, az egyik oldalon egy hatvan év körüli özvegyasszony lakott, vele különösen összebarátkoztunk. Juszti néni kedves volt, barátságos és segítőkész, csak azt nem szerettem benne, hogy minden másodikharmadik szava valami trágárság volt, akkor is, ha éppen nem bosszantotta semmi. Megszokásból káromkodott, vagy úgy gondolta, hogy ettől lesz egyenjogú a férfiakkal, mert ők is elég sűrűn káromkodtak. A másik szomszéddal is jóban voltunk, de ő fiatalabb volt, és főleg nyaranta reggeltől estig dolgozott, vele ritkábban találkoztunk.

Mondom, elégedett voltam, csak akkor fogott el a méreg, amikor észrevettem, hogy megdézsmálták a kertet, ha hosszabb ideig nem voltunk kint. Nem törtek be a házba, csak a gyümölcsfákat vagy a málnabokrokat szedték meg, sőt az is előfordult, hogy kiásták és elvitték a virágoskertből a feleségem amarillis gumóit, amelyeket nyárra kiültetett, hogy növekedjenek, és télen gyönyörű, nagy virágokat hozzanak a lakásban.

Egy darabig túltettem magam a bosszúságon, úgy gondoltam, ez az ára a falusi csendnek, nyugalomnak és a jó levegőnek, de egyszer mégis elszakadt a cérna. Gyönyörű nagy almáink teremtek azon a nyáron. Én direkt kint maradtam egy pár napig akkor is, amikor a család visszament a városba, hogy őrizzem az almákat. Úgy beszéltük meg, hogy a feleségem kijön a kocsival és hoz néhány gyümölcsös ládát, azután rögtön haza is visszük, amit leszedtünk, és eltesszük a garázsban, ott jó hűvös helye van, de télen sem fagy meg. Aknás garázsunk van, de én nem értek az autószereléshez, az aknát pince helyett használjuk, be lehet fedni, a gyümölcs és a zöldségfélék frissen maradnak benne.

A tervezett almaszüret előtti délutánon azonban váratlanul vissza kellett mennem a városba, hogy elintézzek valamit, és amikor másnap délelőtt megérkeztünk a ládákkal, az almafát teljesen leszedve találtuk, de annyira, hogy csak egy-két szem maradt rajta, amit a tolvaj nem talált meg a sűrűbb ágak között.

Nagyon dühös lettem, elloptak vagy húsz kiló almát, de lehet, hogy többet is, elhatároztam, hogy följelentést teszek. A feleségem le akart beszélni, azt mondta, hogy úgysem találják meg a tolvajt, vagy ha gyanúba is keveredne valaki, a rendőr hogy tudja rábizonyítani, hogy a mi almáink vannak a kamrájában? Bennem azonban forrt az indulat, és elmentem a körzeti megbízotthoz, azt hiszem, manapság is így hívják az ilyen helyi rendőröket. Bent találtam az irodájában, újságot olvasott, és a belépésemtől kezdve nem is igyekezett leplezni, hogy nem szívesen foglalkozik velem. Nyeszlett kis ember volt, nem is értem, hogy vesznek föl ilyeneket rendőrnek, a feje alig tíz centire emelkedett az íróasztal lapja fölé. A rendőrök általában megtermett emberek, legalábbis én többnyire ilyeneket látok az utcán, de ez egyáltalán nem ilyen volt. Ráadásul a hangja is egészen vékonyan szólt, és volt benne valami panaszos, szinte sírós árnyalat.

Nem ültetett le, pedig volt egy szék az íróasztala előtt, és úgy hallgatott végig, hogy az újságot sem tette le, csak kikukucskált mögüle. Amikor befejeztem, végre lerakta az újságot.

– Nézze! – kezdte. – Maga nem idevalósi, nem ismeri az itteni helyzetet. A rohadt cigányok mindent ellopnak, ami nincs lebetonozva, de néha még azt is. És összetartanak, alibit biztosítanak egymásnak. Lehet, hogy a maga almáit már régen eladták vagy megették. Azt tanácsolom, hogy ne tegyen följelentést, az a húsz kiló alma nem egy ökör ára… – Én azonban még erősködtem egy darabig, erre szigorúbb lett a hangja. – Fölvehetem a följelentését – mondta –, de kell az magának, hogy tanúként majd berángassák a bíróságra minden ilyen lopási ügyben?

Ez már szinte fenyegetően hangzott, én meg közben kezdtem lecsillapodni. Tényleg, nem én akarok bíróságra járni, annál jobbat is el tudok képzelni. Legföljebb kivágom az almafát meg a barackfát, hogy megóvjam magam a további bosszúságoktól, inkább majd a megyeszékhely valamelyik áruházából hozunk gyümölcsöt a faluba, ha arra támad gusztusunk.

A rendőr fellélegzett, amikor megnyugtattam, hogy nem teszek följelentést, és azonnal visszabújt az újságja mögé.

Mégis furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ki lehetett a tolvaj, hogy jött be az udvarra, merre vitte ki az almát. Sok nyom volt a fa alatt, többek között egy kétágú létra nyoma is. Egy ilyen létrát pedig nem könnyű feltűnés nélkül átemelni a kerítésen. Az első mérgemben, amikor fölfedeztem a lopást, nem is figyeltem meg a nyomokat, és most, amint jobban körülnéztem, meglepve láttam, hogy a kerti kiskapu felé vezetnek. Faluhelyen ugyanis sokfelé még ma is az a szokás, hogy a kertszomszédok, ha jóban vannak egymással, egy kis kaput nyitnak a közös kerítésen, hogy ha át akarnak menni egymáshoz, ne kelljen kerülniük az utcán át.

Nem akartam hinni a szememnek, de a nyomok félreérthetetlenül Juszti néni felé vezettek. Tehát nagyon valószínű, hogy ő a tolvaj. Zavarba jöttem, nem tudtam, mit tegyek. Ha szólok neki, megharagszik, és örök harag lesz közöttünk, ha meg nem szólok, akkor azt hiszi, felhatalmazom, hogy azt vigyen el a kertünkből, amit akar. Végül úgy döntöttem, szóvá teszem neki a dolgot, de lehetőleg úgy, hogy azért a barátság is megmaradjon. Ezért, amikor egy kis idő múlva megláttam, hogy eteti a tyúkjait, amelyeket a kerítésünk mentén tartott egy dróthálóval elkerített területen, odamentem én is a kerítéshez.

Köszöntem neki, azután néztem egy darabig, amint szórta a tyúkok elé a kukoricát, végül megjegyeztem: – Mit szól hozzá, Juszti néni, hogy jártam? Ellopták az összes almánkat a fáról, de milyen ravasz volt a tolvaj! Magát akarta gyanúba keverni, minden nyom a portája felé vezet. Nézze meg, egyenesen a kiskapuhoz…

Fürkészve fölnézett, és észrevehette, hogy rá gyanakszom, mert hirtelen felfortyant.

– A Józsi mondta meg magának, hogy én voltam, mi? – A másik szomszéd háza felé mutatott, és meg sem várta a választ, folytatta. - Menjen a picsába az ilyen! Azt biztosan nem mondta az a ganaj, hogy a virágokat meg ő ásta ki, a saját szememmel láttam. Kosárral jött át, kinyitotta a kaput, csinált hozzá valami álkulcsot vagy mit, és vitte a szép nagy virághagymákat. – Mintha irigység lett volna a hangjában, hogy Józsi vitte el az amarillis gumókat. – Láttam, hogy mind elmentek, azt gondoltam, itt hagyták azt a sok szép almát, fájt volna a szívem, ha látom, hogy lehullik, és ott rohad el a fa alatt. – Azután egy kissé szemrehányó hangsúllyal hozzátette: – Máskor szóljon, ha úgy számítanak, hogy elviszik, nem akarom én a másét…

Hallgattunk egy darabig, nekem az jutott eszembe, hogy esetleg visszaadhatná az almákat, vagy legalább egy részét, ha maradt belőlük. Ő azonban nem gondolt erre, hanem sarkon fordult, de elmenőben még visszaszólt.

– Várjon már, van itt valami maguknak…

Néhány perc telt el, visszajött egy olyan félkilós forma papírzacskóval.

– Itt van-e – mondta, és átnyújtotta a kerítésen. – Aszaltam egy kis almát, biztosan szeretik…

Tényleg szeretjük, néha veszünk a boltban. Mi susinkának hívjuk, nem tudom, honnan ered ez a neve, már a nagyanyám is így emlegette.

Átvettem a zacskót, meg is köszöntem, azután elbúcsúztam az öregasszonytól. Amikor indulni készültem, még rábeszélően megkérdezte: – De nincs harag, ugye?

ÁGAI ÁGNES

Tér-kép

Rád hangolódtam,
rezgek benned
testem minden idegszálával.

Felfedezlek magamnak,
bejárom útvonalaidat.
Kisajátítalak és birtokollak.
Hűbérúrnőd lettem.

Határaink ledőlnek,
szép fennsíkjaink összefutnak.
Tájképünkön lankák és hegyek
egymásba rajzolódnak.

Utunk mentén
szelíd tavak ejtőznek
és harsány
vízesések zubognak.

A természet minden szépségét
ránk pazarolta,
dúsabb vidéken
még sosem jártunk.

Édenkert
kígyó és alma nélkül.
Kiűzetünk-e belőle?

ÁDÁM TAMÁS

Macskaszerda

Ugyanúgy / ugyanolyan lelkiállapotban / kétségekkel
telve / különös pózban összetörve / kicsit roncsolva mint
az erőszakolt mosoly családi képeken / betiltott
füstkarikás üzleti vacsorákon / pusztuló reptereken

háromesélyes szerelmek jöttekor(:) mi ketten meg ez az
átkozott haza(!) amikor porral kevert hamut szórunk
torkolat nélküli folyóba / kiszámítható mégis váratlan
pillanatokban(:) arcunkból szakadó napkitörések idején

fáradtan / üvegszilánkokkal tömött párnára dőlve
kegyelmi állapotban / amikor igazmondásra áll a száj
s kényszerítenek / meghatározni a bizonytalan helyzetet
(:) hogy fűrészhalak után dől a faj és ég a csizmatalp

ugyanúgy érzőn elengedve / búcsút intve babakrémtől
csúszós kezeknek / ellopott ünnepek után mosni
a moshatatlant(:) a megadás fehér vászonkapcáit
szabadesésben(:) zuhanva fekete garbós toronyból

gondosan elrendezve mint macskaszerdákon a repülés

FEKETE JÁNOS

Elvarázsolt kastélyom száztíz szobája

Tessék, csak tessék, tisztelt publikum! – tárt kézzel terelek, már-már lapátolnék mindenkit befelé, a Csodapók, a Céllövölde meg a Liliputi Színház szomszédságában, a hajdani városligeti vurstli főutcáján, cirádás kapum lépcsőbejáróján handabandázva, s már szinte részegen hadonászok. Igen, kérem, ez itt az én házam, az én váram, az én életem! Belépődíj nincs, mindenkit szívesen látok, tisztelt nagyérdemű! Méltóztassanak hát befáradni! Semmi sincs bezárva, sőt minden ki van tárva! Akár hiszik akár nem: mind a száztíz szoba. Nemcsak megtekinthető, de még meg is érinthető! Még az ágyak, heverők, kanapék és rekamiék rugózása is kipróbálható! Nincs többé se titok, se zárt rejtekajtó, aki veszi a fáradtságot, és bemerészkedik, egyszeriben mindent megismer és megért. No, no, csak nem kell nógatnom, s éppen uraságodat? Tessék, tessék! Mit spekulál, fiatalember, mit ódzkodik, édes jó uram? Semmitől se tartson! Nem fog elveszni a termek és szobák, vagy éppen az átjárók labirintusában! Mindegyikben lángol a fény, van világítás. Rejtett. Én csak tudom, hiszen az összesben magam laktam, kupálódtam, kínlódtam, vagy lakom ma is. A legavatottabbként, egyszemélyben tulajdonos és bérlő, ingyen vállalkozom a kalauzolásra, kedves uraság-elvtárs-szaktárs-jóember, bennem megbízhat, mert én úgy ismerek itt minden zegzugot, hogy bekötött szemmel eltalálnék akármelyikbe. Ígérem, nem bánják meg – fogom már rekedt könyörgésre, amit eladdig csak hirdetni akartam, de hát attól tartok, a bemutatóra sehogysem kerül sor, s a rólam szóló egész kiállítással, a katalógussal meg a gondos előkészítéssel, a nyolc ugyancsak vegyes évtized során leélt életemmel mindhiába bajlódtam.

A másik antréja, belépője történetemnek kifejezetten tudományos jellegű, és már kizárólag az agyamból nyílik. Rendszeresen nézek-hallgatok ugyanis a tévében egy olyan sorozatot, amelyet sokdiplomás, tiszteletre méltó akadémikusok tartanak. A Mindenttudás Egyetemén azokat a legújabb ismereteket, felfedezéseket és tudományosan igazolt összefüggéseket osztják meg az érdeklődőkkel, amelyekhez a modern, robbanásszerűen fejlődő világunkban feltétlenül alkalmazkodnunk kell, ha nem akarunk bunkókként mindenről lemaradni. Hangzottak már el itt magas színvonalú doktori-professzori előadások, parázs ankétok a Föld éghajlatváltozásáról, nyersanyagkincseink fogyatkozásáról, a napi tevékenységünket váltó álmaink biológiai-neurofiziológiai és pszichológiai elemzéséről, egyszóval sokmindenről. A legutóbbi alkalommal végighallgatott kitűnő ismeretterjesztő előadás az élőlények mini kromoszómáiba és génjeibe kódolt együtthatásokról, e komplex, többesélyes fejlődési és változási programokról szólt, és azokat a mobil szupermikro-tényezőket jelenítette meg szuggesztív grafikonokon és demonstrációs táblákon, amelyeket már az elektronmikroszkóp se tud nyomon követni, és kizárólag kibernetikus módszerekkel lehet modellezni. Az előadás nyomatékosan sugallta a tudomány sokat ígérő diadalát a mikro- és makrokozmosz végtelen megismerhetősége fölött, s e sokat ígérő győzelem bíztató perspektíváit. Bennem azonban éppenhogy fokozta a már korábban kialakult bizonytalanságérzetet. Azt az érzést, hogy eszünkkel és műszereinkkel akárhány képzeletbeli metszetben tanulmányozhatjuk az egymásra rakódó és rengeteg kölcsönhatásba gubancolódó energia- és anyagvilágot, a fizikai, kémiai, biológiai, sőt társadalmi- és lélektani eseménysorokat is vizsgálhatjuk különféle időritmusokban, azokat hipotetikusan abszolutizálva, s mindig meglepően más, új, további eredményre fogunk jutni. Mintha nemcsak a létező dolgok-gondolatok alkothatnának, vagy sorolódhatnának végtelen sok variációba, a kozmosz valóságos dimenziói is ugyanúgy megszámlálhatatlanok lennének. Bevallom, engem a tudásnak, a megismerhetőségnek ez a végeérhetetlensége, emberi kiszolgáltatottságom kilátástalansága iszonyatosan megriaszt, vagy – és ez a jobbik eset – éppenhogy a Teremtő és Világigazgató Szuperlény felismerésére, s az Előtte való megalázkodásra késztet.

De a szívem is kapott egy megrázó érintést a minap. Fiam hozott egy olyan DVD-filmet, amely azt a fikciót keltette életre, mintha az Auschwitzba hurcolt, halálveszélyben levő zsidó Häftligek Istent – egy szabályos vallási bíróság előtt – a Szövetség megszegése ürügyén vád alá helyezték volna. A megrázó tárgyalás során mind az ügyész, mind a védő, de a megidézett tanúk is, a személyesen megtapasztaltakon kívül mind kizárólag az Igére, a Tórára és a Prófétákra hagyatkoztak. A sivár, halál közeli barakk-körülmények között ez volt talán a leginkább megdöbbentő, mert az érvek és ellenérvek összecsattanása könnyekig próbára tette az én hitemet is. Annál inkább, mert még élénken él emlékezetemben, és soha nem is fogom letagadni, hogy a saját szörnyű holokauszt élményeimet- fájdalmaimat milyen keservesen, hány hosszú évtized során sikerült csak mint Istennel való halálos perlekedésemet mégis lecsendesítenem. És ez nem is ment, nem is mehetett másként, mint az elfogadott és bensőmbe hívott Messiásom előtti feltétlen megalázkodásommal.

Ami azonban végül is munkára késztetett, és haladékot nem tűrve a szövegszerkesztőm elé ültetett, az az érintés csak néhány órája, méghozzá mély álmomból riasztott. A szomszéd ágyon alvó, napról-napra nehezebben mozduló, a nappali tolószékbe is már csak emelőlifttel átültethető, immár nyolc éve szélütött feleségemet hallottam csöndesen, szabatosan, rég nem tapasztalt tiszta hangon megszólalni: – Dédunokánk nyolcadik születésnapján fogadd már el, Jancsikám, jószívvel, amit titokban magam készítettem, de csak neked.

Váratlan, megdöbbentő összetett mondat volt. Félálomban is könnyekig átmelegedett a szívem, bár tisztában voltam a hallottak képtelenségével. Csipás szemem erővel kifeszítettem, félkönyékre támaszkodva felé fordultam hát, ahogy szoktam máskor is, amikor csak feljajdul, s a szobánk félhomályában kémlelően ráirányítottam a tekintetemet. De Katikám, ahogy számíthattam is rá, ugyanolyan némán szuszogta lassú ritmusát, mint máskor, nyilván nem tőle érkeztek az iménti szavak. Tudni kell, hogy az éjszakai nyugalom és tájékozódás közös szolgálatában soha ki nem kapcsolom a szövegszerkesztőnk képernyőkímélőjét, ahol életünk-sorsunk váltakozó, villódzó képsora most váratlanul kimerevedett. Katikám mosolygott onnan rám fekete-fehéren, a jelenlegihez képest félannyi idősen, és a nyelvét a hajdani huncutsággal, pajzánul öltögette felém. Mi a szösz! Mivel a programban többszáz fotó követi-kergeti egymást tíz másodpercenként, Katikám tartós velem-szemezése a titokzatos üzenet fényében már nem tűnt véletlennek. De vannak-e véletlenek egyáltalán?

Ez utóbbiakat, a tudomány kérdőjeleit, a hitem megkísértését és a képzeletem megdöbbentő játékát, önkényesen hadd csúsztassam óvatosan most egymásra, és ezzel az egész fölpakkolt nyikorgó talicskámmal, engedtessék meg, hogy sietve igyekezzem vissza a Városligetbe, a vurstliba. Elvarázsolt kastélyom száztíz szobájába. Próbáljanak követni.

Remélem, hogy a meghirdetett idegenvezetési ajánlat hatására, a lépcsőkön azóta már összegyűlt néhány érdeklődő. Kezdjük a földszinttel. Nézzék csak! Ezekben a helyiségekben a csecsemő, a kisbaba és a kisfiú Jancsika hol bömböl, hol meg kacag-játszik önfeledten. Anyukájába azonban mindit két kézzel kapaszkodik, s fantasztikusan boldog, hogy már nemcsak kinőtt a pelenkából, s a vécécsésze szélén is biztonsággal tud egyensúlyozni, ráadásul a popsija se marad a törlés után kakis. No, ugye? Hát még hogy már azt a bátyustól örökölt, térdet verő fakózöld tirolit hordhatja, amely a ráérő szükség esetén egy-két könnyed mozdulattal leoldható, és végre kinőtte azt a ronda, elcsúszós nyelvű, selyem pimpilyukas vasalt, hátulgombolós bugyogót.

Nézzük tovább! Az első emeleti szobák is még a fokozatosan növekvő fiúcskának adnak sorozatotthont, annak, akit a hét évvel idősebb fivére nyugtat meg, amikor a szüleik egyik este kicsit kirúgnak a hámból, s ők magukra maradnak, hogy „kakilj szépen, Jancsikám, mielőtt lefekszel, mert akkor éjszaka biztos nem fogsz bepisilni”. De itt található a hajdani matematikazseni egyik dagadozó mellű, elemista magyar követője is, aki a nyolc estés Chanukka ünnep naponta szaporodó égő gyertyaszámának kiszámolására olyan egyszerű módszert talál ki, amit a nagyobbik is ámulva nyugtáz: „Menő vagy, te kölyök, hiszen Gauss után ismét feltaláltad a számtani sor képletét!” Ugyanezen a szinten, egy másik szobában viszont már gimnazista vagyok, aki nemzeti színű verseket ír, sőt szavalóversenyre is benevez, de amikor a szöveg felmondásába belesül, anyja vállán zokogja el a bánatát. Akárcsak akkor, amikor a vakáció kezdete és vége között eltelt két hónap távolléte során egyszerűen kinőtte, s emiatt hagyta el a halálos szerelme, Zsuzsi.

A második emelet már nem ilyen szórakoztató, de annál izgalmasabb. Az elevenmozik a szó szoros értelmében életveszélyesek. Közvetlenül a magyar királyi csendőrnyomozók gumibotos, villannyal rázó vallatószobája mellett botlunk bele a nácik éhkoppos lágerét idéző sivár körülményekbe és az ott elszenvedett s megjelenített kamasz kínjaimba. Látogatóként se könnyű elhordozni egyiket se, ugye? S a facsaró, könnyet fakasztó, gyomorlyuggató éhségérzetemet is sikerül megosztanom önökkel? Bírják-e még? Hát a mindig ordítozó los-los-kápók által diktált űzöttségi tempót, amiből csak az álom tud kiragadni néhány órára, amíg a vizelési kényszer nem késztet a rideg valóság újra meg újra történő tudomásul vételére, s a füles étkező-konzervdobozom büdös tartalmát titokban ki nem ürítem az emeletes priccsek közötti hézagban, az alattam levők háborgó színes káromkodásaitól övezve?

A harmadik emeleten, a Felszabadulás után viszont már inkább én okozok kínokat másoknak, méghozzá legjobb szándékaim ellenére. Az első helyiségben kifejezetten randalírozok, sőt harsányan vezénylem a többieket is, hogy velem együtt skandálják a hatoson utazó, vagy az Oktogon kávéházi teraszán reszkető polgárok fülébe, hogy „halál a feketézőkre” meg „aki hidat nem avat, reakcióval halad, húzd meg!” Az egyik szobában még szép levelet körmölök, így hívom haza a munkaszolgálat halálos veszedelmét Palesztinában, szerencsésen átvészelő, s odakint brit őrmesterré avanzsált bátyámat, hogy a másikban már túlbuzgón föl is jelentsem, hogy vizsgálnák már meg az elvtársak, nem szervezték- e be kémnek odakint? Igaz, csak azért, hogy tisztázhassa magát. A két fiúnkat is már egy Hortobágyra kitelepített család lakásában hozzuk világra abban a hallgatólagos meggyőződésben, hogy a család bizonyára megérde28 melte sorsát. És így tovább, és így tovább. A pokol kapui jószándékkal vannak kikövezve, nem igaz?

Aztán már kedvem sincs benézni minden szobámba. Elszégyellem magam. Úgy is tudom, mit találok bennük. Magukat se akarom kínozni tovább. De valamit mégis csak le kéne szűrnöm az egészből. Önökre bízom mégis. Elvégre icipicit múlik csak rajtam, hogy a csapdákat, taposó aknákat az utánunk érkezők miként tudják majd kikerülni.

Akinek van füle a hallásra, talán megérti.

SZARKA ISTVÁN

Korzó

A Grünfeld-sarkon, a szülőhelyi korzó
fordulóján, a Gálfi-műhely előtt, a
vasárnap délután
ragyogásában kuncogó leánycsapat
s fölserdült fiúk dürgése közt
vásottan ott cikáztunk,
a műhely föllocsolva,
mester s legénye ünneplőben,
remek borotvák, bajuszvágók,
szelíd konyhai kések, álomi bicskák
csinos kis kirakatban – aztán
a hatvan év, a feledés, az enyészet,
a vályogrom halomvidékén
föllebegő vers –

Szentlélek tér

Déli meleg haranggal
szemben, a Tavasz utcán
ez a Szél villi tombol,
szépidőfelhőit is

eldobálja e pajzán,
s meztelen kékjeiben
a lüktető rügyekkel
napja felé sömörlik,

mintha kiszemelt volna
engem, zsugorodó vént
még-valamire végül –

mi mást hihetnék vajon
ebben a kacarászó
démonizációban!

Fölneszel a bizsergés

Eszmélsz, növényi lét,
mihelyt fölenged az élő-illatos
korhadás, mihelyt
fölragyognak a meleg esők!
S fölneszel a bizsergés
a földbe, az égbe
mélyesztett csúcsaidban,
és elbűvölöd fészekrakóidat,
a vízközeli lényt, a városi kutyákat,
a fürge diákot meg az élemedettet
s a panteista földművelőt, ki
nagy ballagásban elgondolja a rendet,
és elengedi, ha jő a jövő,
a lóerőket a hektárokon.

Lauda

Sárga Árvácskám betekintget
           ez irgalmas november
           hajnali üvegein,
borzongó-borzongató
           napocska-arc:
           mintha a kedvesemé,
anyukámé,
           húgomé, kislányomé,
           lányunokámé, jó szeretőkkel
viháncoló lánybarátoké,
           leendőké, valaha-voltaké –
           ó gimnazista dédikék!
Sárga Árvácska betekintget
           s dalol-dalol, hogy van-van-van
                                                  tovább.

SIGMOND ISTVÁN

Molekulák 7. – Miért nincs színe a hangnak?

Nem értette, hogy miért van hangja a szélnek és miért nincs színe a hangnak, miért sír az az asszony a sarkon, ha senki sem ütlegeli a hátát, miért változik meg a falevelek színe, hogy utána sorban lehulljanak a földre, és a tenyerében összeszorított kis, pettyeshátú, fürge kis bogár miért nem mozog tovább, miért, miért, miért, soha senki nem mondott neki semmit. Árvaházból vették ki, négyéves korától koldulnia kellett, reggel hattól este hatig. Az alsó lábszárát begyömöszölték a teste alá, mintha térdben végződő nyomorék volna, „éhes vagyok! éhes vagyok!”, ezt kellett nyöszörögnie állandóan, aztán este, amikor hazavitték, annak függvényében kapott enni, hogy az aznapi keresetét sikeresnek vagy sikertelennek minősítették-e. És minden reggel megverték. Nyáron korbáccsal, hogy a felső testén éktelenkedő néha nyílt, vagy már behegedt sebek hatással legyenek az adakozókra. Az apa tizenkét éves korában erőszakolta meg először. Részegen, aztán józanul is. Hetente többször. Az anya is ott volt, nézte őket. A fiú először ordított, megpróbált kiszabadulni az erős karokból, soha nem sikerült. Aztán már nem ordított. Tizennégy éves volt, amikor az anya is megerőszakolta. Szombat és vasárnap esténként, amikor az apa a sarki kocsmában ütötte agyon az időt. Verni már nem verték, hozta a pénzt rendesen. Tizenöt évesen felszállt az első vonatra, és elment a végállomásig. A rendőrségen jelentkezett, hogy nem tudja, honnan jött, nem tudja, hogy hívják. Árvaházba került, ott iskoláztatták. Gyorsan megtanult írni, olvasni, számolni. Három év múlva az iskola első tanulójaként először állt a díszterem színpadán, hogy mindenki lássa, vegyenek példát róla. Megtapsolták. Nem sportolt, nem kirándult, nem járt lányok után, nem tudott úszni, biciklizni, táncolni. Tanult. Egész nap tanult, olvasott. Hússzor elolvasta a Száz év magányt, és megtanulta a szövegét kívülről. Egyszeri olvasásra mindent meg tudott jegyezni, bármilyen tantárgyból, bármilyen filozófiai, esztétikai vagy filológiai témakörről lett légyen szó. Az orvosi egyetemre iratkozott be, a sebészetre specializálta magát. Negyvenéves korában szervátültetéseket végzett, ezúttal már a legrangosabb fővárosi kórházban, aztán a szívátültetésben szerzett országos, majd nemzetközi hírnevet. Bel- és külföldi akadémiák rendes tagja lett, számtalanszor meghívták különböző kongresszusokra, felállva tapsoltak, amikor megjelent. Egyedül élt.

Hatvanéves korában, jó negyvenöt évvel „otthonról” való megszökése után, úgy döntött, hogy meglátogatja szülővárosát. A ház, amely a város egyik igen elhanyagolt utcájának leggondozatlanabb, elhagyatottnak látszó, félig-meddig földbe süllyedt roncsépülete volt, hatalmas darabokban lehullott vakolatának, félig leszakadt ereszének, dermesztően koszos, penészes falának látványa miatt egy toprongyos, haldokló koldus benyomását keltette, viszont udvarának végében egy fészer is tartozott a „rezidenciához”, ahova éjszaka fél kettőkor az orvosprofesszor behatolt, keresett egy baltát, majd a fegyver birtokában belépett az előszobából közvetlenül a hálószobába vezető ajtón, felgyújtotta a villanyt, s először az anyába verte bele a baltát, utána az apába, akik egymást mellett aludtak a széles vaságyban. A halál mindkettőjük esetében azonnal beállt. A professzor a baltát a padlón hagyta, leoltotta a villanyt, becsukta az ajtót, és visszasétált a szállodába, ahol reggel nyolc óra tizenöt perckor több személy ellen elkövetett, előre megfontolt, szándékos gyilkosság alapos gyanúja miatt a rendőrség őrizetbe vette. Az orvosprofesszor a megbánás legkisebb jelét sem mutatta. Beismerő vallomást tett, a vádló kérdéseire válaszolva részletesen beszámolt a történtekről. A védőügyvéd azzal próbálta enyhíteni a védencére kiróható büntetés mértékét, hogy esetében tulajdonképpen önvédelemről kellene beszélni, amely tudvalevőleg az életünket vagy létérdekeinket veszélyeztető támadás elleni védekezést jelent, csakhogy a bíróság nem fogadta el az öt évtizeden átívelő támadás elleni védekezés tételét, akkor a védőügyvéd arra kérte a tisztelt bíróságot, hogy szíveskedjék mélylélektani kérdéseket is számításba venni, merthogy a megalázás kimutathatatlan sejtjeinek osztódással való elszaporodása az idő teltével egyre inkább hatalmába kerítheti az emberben felébredő állati ösztönöket, erre az ügyész határozottan kérte, hogy a védőügyvédet azonnal váltsák le, mert őrültekkel nem lehet érdemi tárgyalást folytatni. A bíró elvetette a felek kérelmeit, viszont az utolsó szó jogán megkérdezte a vádlottól, hogy volna-e valami mondandója. Az orvosprofesszor azt felelte, hogy nem értette, miért van hangja a szélnek és miért nincs színe a hangnak, s az az érzése, hogy ezt azóta sem sikerült megértenie. Mivel a halálbüntetés kiszabásának lehetőségét törölték, a hatvanéves professzort több személy ellen elkövetett, előre megfontolt, szándékos gyilkosság bűntettéért életfogytiglani kényszermunkára ítélték.

Az orvosprofesszor még aznap éjszaka felakasztotta magát a cellájában. A börtönnaplóba bejegyezték, hogy a halál éjfél után 1 és 2 óra között állt be.

BOZÓK FERENC

Norman Bates

Szűri az elme a sárpuha éjjelt.
Síkos az aljuk a gondolatoknak.
Mint a Psychóban az Anthony Perkins,
múltam az éj mocsarába merítem,
s híg tava távolodó, laza alján
érzem a felszínt.

Heidegger

Ficánkoló neonhalak ma szíveink.
December éjjelébe dobva reszketünk.
Riadtan ég a csillagos, halas nihil,
a Lét sarába rántva.

VÉGHELYI BALÁZS

Egy bölcsességre

                „Nagy csalódáshoz
                nagy hit kell.”

És nagy csalódás után
után újra nagy hitet
miben találjunk?

Megbocsáthatatlan

Összetéptem egy
fényképemet, amelyen
éppen mosolygok.

KÁNTOR ZSOLT

Lekvárprológ

Bizony még ma is érzem azt az ízt,
amit a Nyomtató utcán, Debrecenben,
nagymamám konyhájában, amikor pucoltuk
a diót, éreztem a lekvárban, ami lefolyt
a kenyérről oldalt és a viaszkos vásznon landolt,
a papa kalapáccsal vert a dióhéjra,
majd egy vesszőkosárba dobta a feltört agyat,
az asztalnál meg a család egy-egy bicskával
kivájta a beszorult dióbeleket a „csontok” közül.
Akkor a mama megkente a karéj kenyereket
sárgabarack lekvárral, azzal a zselés, szemcsés,
gyümölcshúsos péppel, ami a szájban hirtelen omlott szét,
akkor egyszer hirtelen megfagyott a levegő, mert papa
lefordult a székről, annyira fáradt, mondta mami,
pedig a vörös bor a bűnös, fűzte hozzá Béla,
az MDF alapító tagja, majd lefektettük nagyapát
a sezlonra és bekapcsoltuk a táskarádiót,
amiben jazz szólt, anyám meg is jegyezte,
lekvárzsibbasztó zene, lásd, a kenyereken
megfagyott a narancssárga sár, jó költő volt.
Anyuka tudta mitől macskásodik meg az este,
hisz a Szabó család következett Namislowsky után,
a mama meg hozott még egy kört.
A papa arra ébredt, hogy kopogott a sofőr,
néhány perc múlva megérkezett a teherautó
az udvarba, farral a pince felé, óvatosan,
a krumplival, a zsákokat mi raktuk ki a bátyámmal,
meg Sanyi, aki anyám testvéreként volt jelen.
Majd újabb kenyerek, bodzaszörp és nevetgélés.
A papa kalapáccsal a kezei között aludt el örökre.
Újra kellett éleszteni, mondta anyánk, nagy költő volt,
csak nincs éppen itthon élesztő, a Bibliáját kölcsönadta
tegnap a postás bácsinak. Mert szerinte az ige képes keleszteni.
Papát nem érdekelte a betegség, ezért nem is bánkódott soha.
Jó volna ezeket az öregeket újra megkomponálni.
Beszéljenek hozzánk, legyenek a tanácsadóink ebben
az ambivalens korszakban, amikor a lekvár sem olyan jó már.

SZARKA KLÁRA

Koczákék meg én

A tűzeset

Mindig félreértésre adott okot, amint kiderült, hogy Zuglóban lakom, és kertes házban. Valamiféle villa vagy elegáns társasház képe jelent meg ennek hallatán ismerőseim fejében. Holott a szegényes házak alkotta utcánkat fölverte a gaz, le sem volt aszfaltozva, és szó szerint zsákutca volt, elfogyott a végén. Ugyanis a házak sora az egyik oldalon, szemben pedig a temetkezési intézet magas kőfala hegyesszögben zárult össze. Szerencsére, az épületek az egyre szűkülő utcavégen nem a komor falra néztek, hanem részben vagy egészen háttal álltak neki. Így kintről nem is láthatón, a házak másik oldalán, kertek nyíltak egybe. Afféle kis proli paradicsom. A kétszintes hosszú ház is, a miénk előtt, potyogó vakolatú, komor arcát mutatta az utcára, a belső oldalon viszont dús szőlő futott föl a gangjára. A kertje ápolt volt, a nap szinte reggeltől estig odasütött, s délután a folyosón is remekül lehetett napozni.

Anyámék kiterjedt famíliájának – tizenegy testvér és függelékeik – a fővárosba szakadó része eredetileg ezt a házat vette meg. Vácszentlászlóról sokan jártak Budapestre tanulni, dolgozni már a múlt század első felében is. Nagypapa csizmadia volt, s annak nyilván nem is a legrosszabb, ha képes volt fölnevelni mind a tizenegy gyerekét. S nemcsak fölnevelte, de többüknek, főként a fiúknak, szakmát is adott a kezébe, a legkisebb pedig még az egyetemet is elvégezte, s mérnök lett belőle. Volt a fivérek, nővérek között lakatos, asztalos, postamester, varrónő, s ezeknek az élete egyre inkább a városokhoz, főként Budapesthez kötődött. Valamikor a harmincas évek végén költözött föl a testvérek egy csoportja, s velük jött nagymama is. Addigra teljességgel megromlott már a viszonya a férjével. Ha néhány évtizeddel később éltek volna, nagymama bizonyosan elvált asszonyként fejezi be az életét. Így az egyemeletes négylakásos (klozet a folyosók végén) szerény házba költözött felnőtt gyermekeivel, köztük édesanyámmal.

Ahogy a gyerekek kiröpültek – anyám éppen a szomszédba – még a negyvenes-ötvenes években, a megürült lakásokba bérlők költöztek. Az emeleti egyikbe gyermektelen házaspár, Koczákék. Mit mondjak? Érdekes emberek voltak. A szomszéd néni háziasszonyként nem kapott jelest anyámnál, de egy dolgot mindig csodált benne: törhetetlen jó kedélyét. Koczák néni nem volt tépelődő, szorongó, problémákat kereső ember. Nagy ívben tett rá, mit vár el tőle a világ. Hogyan kéne otthon főzőcskéznie, suvickolnia, miegyéb. Ő inkább órákig trécselt a bolt előtt, vagy szóval tartotta anyámat, aki viszont reggeltől estig dolgozott. És aki nagyon is számon tartotta, mit gondol róla a világ. Koczák néni mindenben meglátta a röhögtető részletet, s egyik cigiről a másikra gyújtva, boldogan elő is adta különös történeteit.

Egyik délelőtt ziláltan állított be hozzánk. Alig bírt megszólalni. Nem tudtuk, sírhatnékja vagy nevethetnékje van.

– Jaj, Margit – vetette sovány hátát az ajtófélfánknak –, ezt látnia kellett volna! Mentem meghalok, jaj, az oldalam! Na, most kivételesen tényleg leülök, mert végem van. Tudja, csak egy kicsit elbeszélgettem Zeleinével az utcán, tán egy órácskát lehettem távol. Ahogy jövök, már a gangon látom, hogy az ajtónk alatt füst árad ki a lakásból. A konyhában alig lehetett látni. Ugrok a rezsóhoz, mi éghetett oda? De semmi, be sincs kapcsolva. Akkor veszem észre, hogy a szobából gomolyog ki a fekete füstfelhő. Lépek oda, és mit látok? Jaj, ilyen nincs! Ne haragudjon, de megszakadok. Képzelje, Koczák fekszik az ágyban, s ahogy horkol, a két orrlyukából hosszú koromszálak repkednek.

Na, erre már anyám is abbahagyta a varrást. Letette a szemüvegét, és döbbenten meredt az apró, nikotin szagú szomszédasszonyra. Koczák néni pedig a röhögéstől és a tüdejében lerakódott sok kátránytól fuldokolva folytatta a kacagtató rémregényt.

– Mint a pókhálók. Úgy néztek ki. El bírja ezt maga képzelni, Margit? Éppen ütemre rezegtek, ahogy horkantott egyet-egyet. Hogy mi? Ja, elaludt az ágyban, a cigi meg kiesett a szájából. A dunyha már úgy izzott a parázstól, hogy a marhájának még a szőrét is lepörkölte a mellén. De nem ébredt föl rá. Ja, nem, nem lett semmi baja. Lekaptam róla a dunyhát, és kidobtam a folyosó korlátjára. Nézzen át, most is ott füstölög.

S tényleg, én is láttam, ahogy az ablakhoz ugrottam s felnéztem az emeletre, a gang rozsdás rácsán átvetve ott a dunyha. Csinosan kacskaringózott a füst a közepén tátongó mély fekete lyukból fölfelé.

– Jaj, de nagyon sajnáltam, hogy nincs fényképezőgépem, ezt le kellett volna venni. Ahogy horkolt a korom-pókhálóval az orrában! Fantasztikus! A lakás? Hát, annak annyi, ki kell festeni az egészet. Most jut eszembe, tulajdonképpen ezért jöttem. Szóljon már a barátnőjének, tudja, Liktornénak, hogy küldje át az urát, a szobafestőt, hátha el tudja vállalni. Mi? Hogy legalább lesz-e nagytakarítás is? A francnak hiányzik a takarítás, Margitkám, de az a látvány a pókhálókkal, higgye el, minden pénzt megért. Muszáj is mennem. Nem takarítani, a fenét! Megyek át Zámbóékhoz, el akarom nekik is mondani, hogy járt ez a marha Koczák.

Ahogy a vékony asszony ment kifelé a kapuig, a konyhaajtó üvegén át láttuk, még mindig rázza a nevetés a vállát. Anyám nagyot sóhajtott, folytatta a varrást. Bedolgozó volt egy kátéeszben, ha a házimunka engedte, már ült is a varrógéphez, és varrta a hálóingeket vagy férfiingeket szakmányban. Nem szóltunk egymáshoz, de mind a ketten elgondolkodtunk. Hogy anyám min is töprengett, nem tudom. Megbotránkozott vagy irigykedett? De arra sem emlékszem, az én fejemben mi járhatott pontosan. Csak az biztos ma már, hogy vak voltam. Az élet tálcán kínálta a nagyszerű példát. Mégsem okultam belőle.

A mesés metélt

Még egészen kicsi koromban Koczák néniék egy ízben „elkértek” anyámtól, hogy kirándulhassanak velem. Bár nem volt gyerekük, nem hiszem, hogy nagyon vágytak volna rá, csak én valamiért megtetszettem nekik. Anya szépen fölöltöztetett a piros pöttyös, kis krepp szoknyámba, fehér blúzba, fehér térdzokniba, és masnit kötött a hajamba. Koczák néni elégedetten fogta a kezem, amint elindultunk a kirándulásra. Na, nem valami messzire, csak a Lovira, ahol egyébként Koczák bácsi dolgozott. Engem nemcsak az döbbentett meg, hogy a néni vérvörösre kirúzsozta a száját, és kalapot vett föl ebből az alkalomból, hanem méginkább az, hogy életemben először rendes utcai ruhában láthattam a bácsit. Mert őt addig és utána csakis különféle csíkos pizsamákban lehetett látni napközben. Néha-néha a folyosón cigarettázott vagy napozott, de akkor is pizsamában. Azt mondták, éjjel dolgozik, s így nappal főként aludt. De aludt hétvégeken és ünnepnapokon is. Nekem úgy tetszett, főállásban alszik. Furcsa, de finom embernek ismertük meg. Anyának kezitcsókolomot köszönt, apának pedig mindig azt mondta: tiszteletem, s meg is hajolt egy kicsit hozzá.

Békében élt apró, sovány kis feleségével, aki háztartásbeliként otthon volt. Szerény körülmények között léteztek, de ezt csak most így utólag jegyzem meg. Akkoriban az én szememben teljesen normálisnak és mindennaposnak hatott, ahogyan a budi melletti szoba-konyhában éldegéltek. Az ő budijuknak legalább téglafala és rendes ajtaja volt. A miénk a kert sarkában állt, deszkából készítette a faterom. Ha vihar támadt, a rések között befújta a hópelyheket a szél. S nemcsak mi négyen tartottunk rá igényt, hanem a háború óta a házunkba költöztetett és ott rekedt háromfős család is. Igaz, egyik nap apám újságpapírban a hóna alatt enyhén kopott, de nem akármilyen táblát hozott haza. A cég központjából szajrézta, selejtezéskor. Attól fogva a klotyónk ajtaján hivatalos fémtábla hirdette: VEZÉRIGAZGATÓ.

Így éltünk Zugló egyik eldugott sarkában, s egy percig sem hittük, hogy rossz sorban volnánk, hiszen jóllaktunk minden nap. A szomszéd ház addigra valahogyan a nagybátyámé lett. Ő alul lakott az elegáns kétszobásban a családjával, mellette egyetlen ablaktalan helyiség mint lakás, változó bérlőkkel. Az emeleten egy-egy szoba-konyha. Az egyikben, a lépcsőházhoz közelebbiben egyedül élő nagynéném lakott, a másikban, a folyosó végén az említett Koczákék.

Soha hangos szót sem lehetett kihallani tőlük. Szinte sohasem hagyták el a környéket. Nem volt divat mifelénk a kirándulás. Így az a szombat minden szempontból kivételesnek látszott. Elég sokat gyalogoltunk az ügetőig. De megérte. Láthattam a csodás lovakat, a szénapadlásokat, az üres lelátót. Koczák bácsi arra is hajlandó volt, hogy a furcsa, apró kocsival az edzőpályán körbefusson velem, mint egy igazi paci. Jól elfáradtam, mire végre befordultunk az utcánkba, de mégsem akartam rögtön hazamenni. Sohasem jártam a lakásukban, furdalt a kíváncsiság. A láncdohányos néni nem volt konyhatündér, s amikor a hokedlin ülve kijelentettem náluk, hogy rövidesen éhen fogok halni, meglehetős zavarba jöttek mind a ketten. Suttogni kezdtek, majd a néni apró kis piros lábast tett a rezsóra, s alágyújtott.

– Szereted a darázsmetéltet? – kérdezte.

Tudtam, nem hiába vártam erre a percre. Szegényes konyhájuk, a kopott viaszosvászon terítővel, az öreg üveges szekrénnyel megtévesztő módon hasonlított a miénkre, de itt mégis minden más. Micsoda rejtélyes ételeket készítenek: összemetélt darázs! Arra a kérdésre nem is tudtam válaszolni, hogy cukorral vagy lekvárral kérem-e, csak meredtem az apró kis pöttyökkel teleszórt tésztára (később kiderült, az a metélt), és kerestem benne az összevágott darazsakat. Bár igazi rovart nem találtam benne, az íze mennyei volt. Tettem rá cukrot és lekvárt is, abból baj nem lehet. Az utolsó morzsáig befaltam, és a villát letéve ki is jelentettem, hogy isteni volt. Emiatt Koczák néni két oldalról rúzsos csókot adott, és ölben vitt haza. Anya döbbenten hallgatta lelkes beszámolómat, hogy igazi lovakat simogattam, meg Koczák bácsi paciként húzogatott, és én ostorral oda is senderítettem neki. Na, jó, ez már füllentés volt, de a többi, s főként a mennyei vacsora, színtiszta igazság. Anyám nem bírt napirendre térni a dolog fölött. Főzés ügyében komplexusai voltak. Orosházi anyósa minden nyári vakáción leiskolázta a főztjével és sütemény-remekeivel, így azt már nem bírta volna elviselni, hogy ez a vézna, bagós, lusta szomszédasszony is lefőzze őt.

Másnap este diadallal jelentette a vacsoránál: – Nincs semmiféle titok. A darazsat nem főzik bele az ételbe. Egyszerű grízes tésztát ettél.

S még folytatta az érvelést apának és a bátyámnak bizonykodva, hogy grízes tésztát, vagyis darás metéltet ő is tud főzni, ha akar. Csak azért nem szokott, mert nem szereti. De én már nem is hallottam, mit beszél, mert a szemem előtt láthatatlan film pergett. Színes selyemruhában és csizmában lépdeltem, mint azok az apró bácsik szombaton az ügetőn. Csodálatos ruganyossággal egyszeriben fellendültem egy gyönyörű pejkanca hátára, s ahogy a tömeg ovációja közepette magabiztosan elléptettem, halkan zümmögött mögöttem a darazsak szelíd raja.

Monte Cristo a zsákutcából

Koczák néniéket egyetlen dologgal lehetett csak bosszantani. Zajjal. Egyedül élő, a végletekig zsugori nagynéném a szomszédjukban egyetlen luxust engedett meg magának, a rádiózást. Hatalmas Pacsirta típusú készüléke a kredenc tetején állt a konyhában, és szólt álló nap. Persze, használtan szerezte valahonnan a rádiót, s az bizony egyre gyakrabban recsegett. Ilyenkor Bözsi néni az ajtó mellett álló partvis nyelével rácsapott egyet Pacsirtára, s többnyire elhárult a baj. A pokol akkor szabadult el, amikor az egyik nyári délelőttön Koczák néni megelégelte a torzan ordibáló rádiót. A konyhaajtók tárva-nyitva a folyosóra. Átkiáltott nagynénémhez, hogy vegye már egy kissé csöndesebbre a műsort. Azt hiszem, később a tudomány az ilyen esetre dolgozta ki a pillangó-effektus elméletét. Nagynéném sötét pillantással a kredenchez lépett, s teljes 150 centiméteres magasságával kinyújtózott, majd pipiskedve a gombhoz nyúlt. Egyetlen határozott mozdulattal a maximumra tekerte a hangerőt. Nyílt hadüzenettel ért fel a déli krónika udvarra harsogó szignálja.

Bözsi néniben már régóta fortyoghatott a gyűlölet. A férjét állítólag két hét után söprűvel zavarta el mindörökre, mert úgy látta, nem elég szorgalmas. Attól fogva egyedül élt, így a környéken sokan úgy hitték, vénlány. A szomszédja az örökös alvással, a titokzatos éjjeli munkájával (ha ugyan tényleg dolgozni jár), a szomszédasszonya a jókedvével, viszonylagos szabadságával már jó ideje bosszantotta. Koczák néni alig főz, folyton csak pletykál mindenkivel, és még egy hülye papagájt is vásárolt. Megtanította beszélni a kis nyomorultat, hurcolja a ketrecében mindenhová, és cirkuszi bemutatókat tart „arany picur Pityukájával”.

Attól a nyári naptól fogva életre-halálra összevesztek. Bözsi néni azt találta ki, hogy az ő Pacsirtája tulajdonképpen nem azért recseg, mert ócska, hanem azért, mert Koczákné valamilyen fondorlatos módszerrel zavarja a szomszédból. Bár őrültség volt, amit állított, azokban a hidegháborús években a mindenféle rádiók adásának zavarása azért nem is volt akkora nagy blődség. Nyilván Bözsi néni is hallhatott ilyesmiről, amikor kidolgozta a saját hidegháborús verzióját. Onnantól fogva, ha otthon tartózkodott, föltekerte a volumét. Szerencsétlen Koczák néni pedig ököllel dörömbölt a falon, hogy elég, elég már. Ha a hölgyek a nehéz napjaikat élték, vagy időjárási front közelgett, akkor időnként partvissal a kézben kergették egymást föl-alá a folyosón. Éppen, mint a harci halak az akváriumban. A menekülő, amint a saját lakása elé ért, fölbátorodott, és visszatámadt. Majd viszont. Tettlegességig, vagyis igazi háborúig ugyanis sohasem fajult a dolog, de így is kellő témát szolgáltatott a környéknek. Hiszen ott, az utcavégen a házak mögött a kertek egybenyíltak, s a fák takarásában mindent ugyan nem láthattunk, de hallani mindenki hallotta a másikat.

Egyik este apám meg is jegyezte a csata hangjaira: – Anyukám, talán el is adhatnánk a tévénket, a nővéred gondoskodik az utca szórakoztatásáról.

Anyám röstellte a dolgot, és próbálta csitítani a feleket, sikertelen. Egyik délután megértette, miért is. Bözsi néni valamiért átjött hozzánk, és beszélgetni kezdtek anyával. Ám a nagynéném egyszeriben észbe kapott, gonoszul elmosolyodott, s búcsút intett, mondván: – Margit, mennem kell, Koczákék már biztos unatkoznak.

Akkoriban ugyanis nagynéném már nem elégedett meg a rádió bömböltetésével, gyakran összevert fedőkkel kísérő „koncerteket” is adott a szerencsétlen szomszédok bosszantására. Pedig Koczákék valami hivatalos embert is kihívtak, s bemérették a környéken az esetleges technikai zavart. Persze, a hatóság nem talált semmit. Apám, mint félig-meddig szakember, egykori villanyszerelő szintén a hivatalos szakvélemény mellett érvelt. Látod, Bözsi, próbálta csitítani, senki sem zavarja a rádiódat. Ám némi hallgatás után nagynéném csak ennyit válaszolt: de! Erre mondják, itt csődöt mond a tudomány eszköztára.

Ekkor, végső elkeseredésében szánta el magát a nem mindennapi akcióra Koczák néni. Talán a Hullában, a szemben álló temetkezési intézet művelődési házában vetített Monte Cristo-film adta az alapötletet. Szó, ami szó, az egyik késő őszi délután a néni elképesztő állapotban nyitott be a konyhánkba. Anyám halálra rémült a látványtól. A ruhája, arca, haja csupa por, kosz, karján, lábán vércsíkok folytak, tántorgott a kimerültségtől. Atyaég! – ugrott föl anyám a varrógép mellől. – Megtámadták, Vera? Kiesett a folyosóról? Mi történt magával, az istenért? Beszéljen! Várjon, hozok vizet a lavórban. Van kötszerem is.

A szomszéd néni csak rázta a fejét, és mosolygott. Megbolondult, kétség nem fér hozzá, gondoltam. Ám a vékonyka asszony összeszedte az erejét, és húzta maga után anyámat az utcára. Mit akarhat, szegény? Kiértünk, és döbbenten láttuk azt ablakából lógó, lepedőkből és más rongyokból tekert kötelet.

– Maga kimászott az emeletről? – motyogta anyám hitetlenkedve.

A néni csak bólogatott, boldogan és büszkén. A tűzfal alsó két méterén még látszott a friss vércsík, melyet térdeivel és könyökével húzott.

Addigra egy kicsit kifújta magát, és meg tudott végre szólalni: – Hallgassa, Margit, hogy ordít a nővére. Azt kiabálja, megint zavarom a rádióját, pedig nem is vagyok otthon. Csakhogy ő nem láthatta, hogyan jöttem el otthonról.

Anyám sápadtan nézte a lepedőket, aztán a szomszédasszonyt, és csak annyit tudott kinyögni: – Vera, maga nem normális! Mi van, ha leesik? Ez mégiscsak egy emeletnyi magasság. A gerincét is eltörhette volna. Jöjjön, menjünk haza. Segítek magának megfürdeni.

Én, sajnos, nem kísérhettem el őket, pedig ajánlkoztam, így csak anyám esti beszámolójából értesülhettem a folytatásról. Apám is elhűlten hallgatta az esetet.

– Hát, fölkísértem – mesélte. – Amint Bözsi ajtaja elé értünk, beszóltam neki, hogy ne ordítozzon tovább, Koczákné nincs otthon. Itt jön velem ugyanis. Mondtam neki, nemrég mászott ki az utcára az ablakukból. Nézze meg, milyen állapotban van.

– És? – kérdezte apám feszült érdeklődéssel.

– Hát, arra a látványra Bözsinek is elakadt a hangja, még a fedőket is letette.

De nem szólt hozzánk egy szót sem.

– Na, és Koczákné? – faggatózott apám tovább.

– Nem lett semmi baja. Megmosdott, bekötöttem a sebeit, és meg kellett innom vele egy konyakot a nagy ijedtségre. Aztán ő küldött még rá kettőt, amikor észrevettem, hogy az ablakkeret kilazult. Ha Vera nem ilyen sovány, kiszakítja az ablakot keretestül mászás közben. Gondolhatod.

Apám sóhajtott egyet, kilépett a kertbe, cigarettát vett elő. A csillagok már kigyúltak a szép őszi égbolton.

– Túl nagy a csönd – jegyezte meg a bajusza alatt mosolyogva.

Akkor még nem tudtuk, hogy hamarosan beköltözik a szomszédba az unokatestvérem. A faluból érkező rokonok második hullámához tartozott. Ipari tanuló suliba járt, de élete nagy vágya igazából az volt, hogy dzsessz-zenész lesz. Trombitás.

SIMOR ANDRÁS

Elégia

A halottaim egyre ritkábban válaszolnak,
hol a mobil merül le, hol e-mail-levél vész el,
bele kell hát nyugodnom, ide egyik se vágyik.
Miért jönnének vissza, élőnek lenni nem jó,
látni, miképpen pusztul Hungária, a drága,
végez vele a kormány, mindenféle miniszter,
és aztán törzsi gyűlés állja körül a sírhelyt,
hol nemzet süllyed el, de népek őt nem siratják.
Európa, a részvét küblije ugyan telve
nyilatkozattal, van mit illemhelyen lehúzni,
ám itt a nép nem mozdul, ki tudja, mire vár még.
Nehéz ezt elviselni, a hírek légypiszokkal
hullnak ki a lapokból, unom olvasni őket.
A nap nehezen múlik, csak az eget, a fákat
szeretem nézni, mást nem. Lassan az élet elhagy,
mielőtt elhagynám én. Humoros ez a helyzet,
avagy olyannak látszik, miközben látszattá lesz
körülöttem, mit nemrég úgy hívtunk: Magyarország.

Rejtőzködő

Gyíkagyam noszogat,
bújjak el a fűben,
rejtőzzek fák alatt,
az embert kerüljem.

Fölöttem szálljanak
dongók, méhek, lepkék,
feledjem magamat,
aki voltam nemrég.

Egy másik életet
próbáljak ki ottan.
Várjam az éjeket,
mikor telihold van.

Rajzani odafenn,
hol a szelek szállnak.
Üljek leveleken,
tartsanak az ágak,

mint hajdan vadakat
bújtattak a vermek.
Mikor fölkel a nap,
újra élni kezdjek.

Búcsú

A gólyák már elrepültek.
A fészek üres.
Süt még a nap, de a nyárnak
hamar vége lesz.

Egyik télre jön a másik.
Megdermed a szív.
Visszatérek? Fű kiégve,
Almafa se hív.

Őz iramlik át a réten,
ő is menekül.
Gyümölcsét az ág leejti,
rajta féreg ül.

Indulni kell. A hold sürget.
Megyek, de hova?
Víz csöpög a nádtetőről,
fecske száll tova.

Bámész róka ül a kertben,
látogatni jött.
Azt mondja, nemcsak tegnap van,
meg tegnapelőtt.

Holnap is lesz, szeme csillog,
aztán elszalad,
rókanyomot hagy utamnak
őszi fák alatt.

Kérdések

Hol a kék?
A remény hol van?
Vízbe ugrik,
nagyot csobban.

Hol az ég?
Most felhők rejtik.
De elúsznak
jövő keddig.

Hol a föld?
A virágokban,
kiket táplál,
nem a gyomban.

Hol vagyok?
Vízben és földben.
Szelek szállnak
énfölöttem.

Hol leszek?
Hol a víz csobban,
halak úsznak
kék habokban.

A fénykép

Az öregúr a hétvégeket vidéki vityillójában töltötte. Imádta ezt a helyet, ahol a kertben üldögélt a gyümölcseit a földre potyogtató almafa alatt.

Ilyenkor a fia autón leruccant hozzá. A fia is szerette a vityillót. Díszítgette. Ezúttal egy fényképet hozott, bekeretezve. Keménykalapos urak üldögéltek rajta a Margitszigeten, a lóvonat előtt. Alul a dátum: 1920.

Az öregúrnak eszébe villant egy mondat. Apja mondta vagy kilencven évvel ezelőtt. „Megint az övék a Sziget, a keménykalaposoké.”

A fiú feltette a képet a falra, pár percig maradt csak. „Sok ma a dolgom, apa.”

Az öregúr egy könyvet lapozgatott, Gábor Andor Bécsi levelekjét.

„Horthy Mihálytól már ez a vityilló se véd meg” – gondolta elégedetlenül.

Önarckép betegen (1932)

M. SZÁNTÓ JUDIT

Bellának hívták

Zsó barátnőmnél jártam a napokban. Éppen vasalásra készültem, amikor felhívott azzal, hogy feltétlenül menjek el hozzá. Átalakította a lakást. Úgy találja, hogy remekül sikerült, de szeretné az én véleményemet is meghallgatni. Ami – reméli – megerősíti az övét.

Azt válaszoltam, másnap feltétlenül felszaladok hozzá. Ám ő erősködött, hogy még ma nézzem meg az újjávarázsolt otthont, amelybe vett is egy-két apróságot, nem beszélve a hintaszékről, amire már olyan régóta vágyott. No, meg a padlásról is lehozott olyasmit, amit régebben feleslegesnek tartott, vagy nem tudta elhelyezni sehol. És most itt ül a nappaliban, néha körüljárja az egész lakást és gyönyörködik. Amikor elkészült a nagy művel, izgatottan várta haza Gazsit, hogy együtt örüljenek.

– De tudod, drágám – mondta elszontyolodva a telefonba –, bármilyen szeretetre méltó, aranyos ember a férjem, ő is csak férfiből van. Tudod, mivel reagált az átalakításra? Amivel heteket küszködtem, hogy tökéletes legyen, nem beszélve az előzetes tervezgetésekről, válogatásokról és az egyéb teendőkről. Annyit mondott, hogy „hm”. És látszott rajta, hogy teljesen hidegen hagyja a téma. Ó, Violkám! Muszáj, hogy olyan valakinek mutassam meg a művemet, aki hozzám hasonló érzékenységgel rezdül a szépre.

Jó, jó, válaszoltam, de épp vasalni készülök. Tudod, milyen nehezen szánom rá magam erre a nemszeretem munkára. És ha most nem csinálom meg, ki tudja, mikor vetemedek megint rá.

De nem hagyott békén. Egy ideig még kérettem magam, de az az igazság, könnyű volt Katit táncba vinni. Otthagytam csapot, papot, még a vasalódeszkát se raktam el. Gyorsan átöltöztem, hagytam egy cetlit az asztalon Bálintnak arra az esetre, ha véletlenül nem érnék haza előtte, hogy hol vagyok.

Amikor beléptem Zsóékhoz, hirtelen azt hittem, hogy egy másik lakásban járok. Csak ámultam: hogy ez a nő milyen csodát tud produkálni egy-egy új aprósággal, valami heverőre vetett csodás, pihe-puha díszpárnával, egy új vázával, amelyben üde, tarka mezei virágok virítanak… Itt meg egy új, egészen modern szőnyeg van. hogy ezt hogyan találta ki? Hogy egyáltalán nem üti a flamand bútort? Ni csak. A fikusz alá egy görgőn mozgatható kis állvány került. Milyen praktikus. És itt? Ezt a nőt mintha már láttam volna nálad valamilyen fényképen. Nem a nagynénéd? Ugye, hogy jól emlékszem? Várj egy csöppet… A nevét is kitalálom. Igen: Bella.

– Igen – simogatta meg szeretettel Zsó a szekreter felett lógó képet. – Ő Bella. A mi Bellánk.

Ezzel a lakás megcsodálása, Zsó művének megfelelő méltatása, dicsérete után a téma Bellára terelődött.

Zsó tehát mesélni kezdett. Én meg a heverőn ülve, hátamat az új díszpárnának vetve, hallgattam Bella történetét.

Messziről kell kezdenem a történetet, hogy Bella nagynénémet a maga valóságában tudjam eléd varázsolni – fogott bele Zsó az elbeszélésébe.

Bella a Zsedéry házaspár második gyermekeként látta meg a napvilágot. Apja, aki elsőszülött lánya után inkább egy fiúra vágyott volna, hamar megszerette az új csöppséget. Bella egy folyton mosolygó baba volt, aki első pillanattól kezdve végigaludta az éjszakákat. Ha éhes volt, vagy tiszta pelenkára vágyott, azt halk, szerény hangokkal adta szülei tudomására. Úgy tűnt, a sírást nem is ismeri. Boldogan kapálózott, ha foglalkoztak vele, de nem panaszkodott akkor sem, amikor magára hagyták. Ilyenkor kezeivel, lábaival foglalkozott, hangos elégedettségét fejezve ki, ha sikerült elérnie valamelyik végtagjával a kiságyára függesztett csörgőt.

Még Bözsi nővére is megbékélt vele, aki eleinte attól félt, hogy a pici érkezésével kevesebb szeretet, gondoskodás jut neki. Ötéves nagylány létére pedig a lányokban korán ébredő anyáskodó hajlamait is kielégíthette. Ha éppen játszani akart vele, amikor a baba aludt, egész egyszerűen felébresztette. És Bella ilyenkor nem sivalkodott, mint más gyerek, hanem mosolyogva várta, milyen játékban lesz része.

Két év múlva újra kislánya született Zsedéryéknek, Terus. Ő kevésbé vonta magára Bözsi érdeklődését. Hasfájós, gyakran síró baba volt, aki inkább törődést igényelt, semmint hogy nővérei játékául szolgáljon. Teruskát Bella igyekezett szórakoztatni. Órák hosszat sündörgött a húga mellett. Beszélt hozzá, rázta a csörgőt, még énekelt is neki. Gyakran sikerült is mosolyt csalnia a testvére arcára. Terus ragaszkodott is hozzá, és hosszú évekig mindig követte, mindenben utánozta fiatalabb nővérét.

Újabb három év telt el, míg a gólya ismét beköszöntött Zsedéryékhez. Az újabb kislányt Karolinának anyakönyvezték, de a család csak Babinak hívta. Ebben az időben Bözsi már nagylánynak érezte magát, szívesen sétáltatta kocsijában a picit, ült le a parkban a kisgyerekes anyák közé, és bekapcsolódott beszélgetésükbe, a picikkel kapcsolatos gondok, tapasztalatok megtárgyalását illetően. Bözsi okos volt, jó megfigyelő. A többiek szinte felnőttként kezelték. Csak akkor mosolyogták meg, amikor arra a kérdésre, kinek a babáját sétáltatja, ő azzal válaszolt, hogy a gyerek – bizony – az övé.

Már Babi is elmúlt nyolc éves, amikor megszületett Manci.

Bözsi ekkor már valóban nagylány volt, gyönyörű szép nagylány. Előtte sem maradt észrevétlen, hogy az emberek megfordulnak utána. És meghallotta, amikor dicsérik a szépségét, a járását, a kedvességét. Még az is jól állt neki, hogy mindezek tudatában rá volt írva a büszkeség. Ebben az időben már nem tudott annyit foglalkozni a kisebbekkel, mint azelőtt. Sokat segített anyjának, amikor pedig szabadon rendelkezett az idejével, akkor leginkább magával foglalkozott. Remek ízlése volt, és a viszonylag olcsón vett ruhát is fel tudta dobni egy szalag, egy gallér, egy zsabó rávarrásával. A frizurájára is mindig nagy gondot fordított. Úgy tudta bodorítani, fésülni a haját, hogy az emberek azt hitték, épp az imént lépett ki a fodrásztól.

Teruska komoly bakfissá fejlődött. Imádta a zenét, és zongorázni tanult. Tanára szerint remekül játszott. Ígéretes pályájának házassága vetett véget. Vidékre ment férjhez, és anyósáéknál laktak, aki nem nézte jó szemmel, hogy menye ilyen felesleges dolgokkal tölti az idejét ahelyett, hogy a rengeteg munkában hasznosítaná magát. De most még szabadon hódolhatott szenvedélyének, mint ahogyan annak a másik kedves időtöltésének is, hogy csinosítsa a lakást. Ez utóbbihoz hozzásegítette, hogy nagyon ügyesen rajzolt és kézimunkázott. A lakás idővel megtelt szülei és testvérei, valamint a családi kirándulások alkalmával megcsodált tájak akvarelljeivel, és minden lehető helyen Terus horgolásai díszítették a lakást.

Babika már kislány korában is álmodozó volt. Amikor pedig nagylánnyá serdült, minden szabad idejét szentimentális lányregények olvasásával töltötte, közben el-elrévedezve az olvasottakon, és természetesen magát képzelve a hősnő szerepébe, aki a befejezésre mindig megtalálta egy szerelmes férfi oldalán a boldogságát. Ébren álmodozásában gyakorta meg se hallotta, ha szóltak hozzá. Legszívesebben fel se kelt volna reggel az ágyból, hanem egy szirupos történet olvasásával töltötte volna az egész napot. Ezt – sajnos – nem tehette: mindegyik lánynak ki kellett vennie a részét az otthoni munkákból. Mindegyiknek megvolt a maga feladata, amiből nem vonhatta ki magát. Babi tehát kénytelen volt erre az időre felfüggeszteni álmodozásait. Csak néha állt meg a keze mosogatás közben, hogy a semmibe révedve felidézzen magának a legutóbb olvasott könyvből egy felejthetetlenül szép, romantikus részletet. Majd irigykedve tekintett Manci húgára, aki épp egy megfelelő ruhát keresett a szekrényében, amit felvehet majd a délutáni sétára.

Nos, igen: Manci. Ő a legkisebb, a család kedvence. Akinek mindent szabad. Akit pici korától mindenki dédelgetett. Ugyan már ő is nagylánynak érezte magát, hisz már betöltötte a tizenhármat is, a státusza nem változott. És ő élt is a lehetőségeivel. Természetesnek vette, hogy mindenki őt dédelgeti, mindenki igyekszik a kedvébe járni. És ő volt az egyetlen gyerek a családban, akire nem vonatkozott a házimunkában való részvétel kötelezettsége. De Mancit más előnyök is megillették: egyedül neki járt egy teljes ruhásszekrény. A másik négynek összesen kettő állt rendelkezésére. Való igaz, neki volt a legtöbb ruhája: ha valamelyik kapott újat, neki is járt egy. Azonkívül ő kapta meg azokat az igen keveset hordott holmikat is, amelyeket valamelyik kinőtt. Később Bella nagyon szép holmikat varrt neki.

Bella ugyanis varrni tanult. Hogy hogyan került sor arra, hogy a családból egyetlen lányként kenyérkereső foglalkozást tanuljon? Nos, annak története van.

Bella ugyanis nem szeretett tanulni. A mindig mosolygó, minden munkában örömmel részt vevő, minden házi teendőben ügyes, kisebb testvérei gondozásában, a betegápolásban is nélkülözhetetlen Bellus mintha megbénult volna, amikor tanulásról volt szó. Nem volt buta, jól memorizált, értett mindent, csak épp utálta a tanulást. Így azután elérte azt, hogy a hatodik elemi keserves elvégzése után a szülei kivették az iskolából.

No, és most mi legyen vele? – tanakodott anyja, apja. – Ó, hát otthon lesz. Lassan úgyis eladósorba kerül.

Csakhogy Bellának egészen más tervei voltak. Eddig is varrogatott: a csináltatásból kimaradt anyagokból ügyesen készített kisebb holmit, főleg Mancinak. Ha nagyon kevés volt a maradék, akkor Manci babájának. Nagyon szeretett varrni. Minden szabad idejét azzal töltötte. És szívesen tanult volna egy varrodában, hogy tökéletesítse tudását.

Igen ám, csakhogy nem mert szólni. Apjának ugyanis e tekintetben határozott véleménye volt: egy lánynak nincs szüksége arra, hogy munkát vállaljon. Az ő dolga az, hogy felkészüljön a férjhezmenésre: tudjon főzni, háztartást irányítani. No, meg természetesen kézimunkázni, zongorázni, megfelelő modorban társalogni, az uráról gondoskodni, azután – ha eljön az ideje – gyereket nevelni. A pénzkeresés a férfi dolga. És neki, az apának a feladata megkeresni azt a férfit, aki mellett a lánya – a lányai – biztos megélhetést talál(nak).

Bella egyszer mégis rászánta magát, hogy megpendítse apja előtt leghőbb vágyát. És addig-addig rimánkodott, hogy végül is meghallgatásra talált a kérése. No, természetesen megfelelő feltételekkel. Amelyek biztosítják atyai elveinek az érvényesülését.

Legelőször is keresett egy megfelelő szalont. A belvárosban talált is egyet: a tulajdonosnő körülbelül a feleségével lehetett egyidős. A szalon a hatalmas lakás két szobáját foglalta el: az egyikben a varrólányok csiviteltek, a másikban fogadta Margó asszony a kuncsaftjait. Ez utóbbi szolgált a próbákra is. Amikor pedig nagyapus bement a tulajdonossal a varrodát képező belső szobába – így szól a fáma –, igencsak elégedett volt azzal, amit látott. A lányok szorgalmasan dolgoztak, miközben halkan beszélgettek, többnyire a munkákat illetően. Mindegyik szolidan volt öltözve, a frizurája rendezett volt, és egyik sem festette magát. De a tulajdonos megjelenése, beszéde sem volt az öreg ellenére.

Mindjárt meg is állapodtak, és másnap már boldogan jelentkezett Bella a varrodában. Hamar beilleszkedett társnői közé, és a főnökasszony is jó szívvel viseltetett az ügyes és gyors kezű új kis tanonc iránt.

Amikor már szépen varrt, kedvet kapott hozzá, hogy otthon is varrjon. A házban volt egy régi Singer varrógép, amit anyja foltozásra, egyéb javításokra használt. Maradék pedig mindig akadt a rongyoszsákban. Bella, hogy apja kívánságának is eleget tegyen, miszerint az öltöztetés a családfő feladata, Mancinak varrt egy, ki tudja, hányadik ruhafélét. Az ugyanis világos lehetett mindenki előtt, hogy Mancinak ez meghaladta a szükségleteit. Vagyis amit Bella varrt neki, az nem számított gondoskodásnak.

Mondanom se kell, hogy a vakarcs Manci nem tiltakozott ez ellen. Hatalmas szekrényébe már alig fért, mégis örült minden egyes új darabnak. Reggelenként megállt a szekrénye előtt, sorban húzogatta ki és dobta félre az egyes darabokat, míg végül rátalált arra, amelyikre aznap kedve szottyant. Tény, hogy utána mindent rendbe rakott maga után.

Telt, múlt az idő. Bözsi Szatmárnémetibe ment férjhez, elköltözött a háztól. Még egy-két év, és Bella kerül sorra. Ám neki esze ágában se volt férjhez menni.

Azaz dehogynem. Csak nem úgy, ahogyan Bözsi nővére, akinek apuska tálalta a vőlegényt. Igaz, jóképű ember volt, meg vidám is. Bözsi azonban nem volt szerelmes belé. Másba se. Egyáltalán nem érintette meg a szerelem. De szófogadó, jó gyermek volt, és tudta, hogy ez az élet rendje. Minden gond nélkül követte hát az urát.

Nem így Bella. Hanem, hogy érthető legyen a dolog, el kell mondanom, hogyan alakultak az események a varrodában.

Úgy másfél éve lehetett, hogy a főnökasszony hirtelen Ausztriába költözött. Ekkorra érett be egy régebbi liezonja a valamikor igen fess, de még történetünk idején is daliásnak tűnő osztrák báróval. Fiatalon a báró szülei ellenezték a kapcsolatot. Mindkettő megházasodott hát. Amikor Margó asszony megözvegyült, jelentkezett a régi udvarló. Régi szerelmükre hivatkozva, kapcsolatuk felújítását kérte. Ő ugyan még nős volt, de felesége sokat betegeskedett, és szinte sohasem volt otthon: vagy kórházban, vagy szanatóriumban élt.

Margó ebbe nem ment bele. Ám amikor a beteg asszony meghalt, nem volt többé akadálya egybekelésüknek. Margó tehát összepakolt és végleg itthagyta az országot, fiának hagyva örökül a varrodát.

Amikor Pali úr megjelent a varrodában, hogy bemutatkozzék, Bellának elkerekedett a szeme: előtte állt álmai lovagja.

Pali úr mindegyik lánnyal kezet fogott, miután elmondta, hogy a varroda az ő tulajdonába került. Azt is közölte a lányokkal, hogy ő maga igen keveset ért a varráshoz, ezért nem is akar beleszólni a dolgokba. Hanem megbízza – anyja tanácsára – Annuskát, hogy irányítsa a munkákat. Akivel naponta megbeszélik majd az aktuális feladatokat. A varrástól független tennivalókról ő gondoskodik. Akinek pedig bármi panasza van, nyugodtan fordulhat hozzá – fejezte be rövid beszédét, egy röpke mosolyt vetve minden beosztottjára, végül Bella bájos arcán pihentetve meg a szemét.

Bella nem tudott hova lenni a boldogságtól. Igazán volt már örömökben része, de ilyen szépnek még nem érezte sohasem a világot, mint most. És biztos volt benne, hogy ez a hatalmas szerelem nem maradhat viszonzatlan. És ezt igazolta Pali úr rajta felejtett tekintete is.

És valóban. Pali úr egyáltalán nem maradt érzéketlen Bella naiv, mindig nevetésre álló, a szemeiből sugárzó tisztaság és imádat láttán. Egyre több időt töltött a varrodában, mind nagyobb érdeklődéssel állt meg Bella mellett, és figyelte kezeinek gyors mozgását.

Egy kicsit zavartan mozgott a neki szokatlan környezetben, ezért aztán nem tudott dönteni, milyen közeledési formát válasszon, hogy elkerülje az elutasítást. Végül a véletlen oldotta meg a problémát.

Egy szép nyári napon épp megszokott kávéházába indult, amikor megpillantotta maga előtt Bellát. Persze! Most ért véget a munka.

Sietősre fogta a lépteit.

– Jé – mondta, meglepetést színlelve, amikor utolérte a lányt –, hát nem érdekes, hogy találkozunk?

Bella zavartan hümmögött.

– Hazafelé? – érdeklődött Pali úr.

– Igen – lehelte Bella.

– Véletlenül én is épp arra megyek – közölte a férfi, holott természetesen fogalma se volt arról, hol lakik a lány. – Hát akkor egyfelé visz az utunk.

Ő beszélt, beszélt, a lány meg hallgatott. Ám, mire célhoz értek, Bella szava is megeredt.

Ettől a naptól kezdve Pali úrnak gyakran akadt dolga azon az úton, amerre Bellának kellett hazafelé mennie.

Nem sok idő kellett ahhoz, hogy kibontakozzék a szerelmük. Pali úr Palikám lett, Bella kisasszony pedig Belluska.

Mígnem Pali azzal állt elő, hogy meglátogatná Belluska szüleit, és – megkérné a kezét.

Bella most ijedt meg igazán. Mindezideig egyetlen szót se mert kiejteni otthon Paliról. Hogyisne! Már amikor elmentek egy templom mellett és Pali keresztet vetett, ő már akkor tudta, hogy az iránta érzett szerelme sohasem teljesedik be. Hiszen Pali katolikus! Mit szólna ehhez az ő nyakas kálvinista apuskája? Kitagadná a családból, hogy egyáltalán szóba áll vele. Anyuska meg csak sírna bánatában. Pali kijelentésére tehát nem ugrott örömmel szerelme nyakába, hanem könnybe lábadt a szeme.

Elmondta minden aggályát Palinak, aki nem nyugodott bele. Mindenképpen beszélni akart apuskával. Végül – Bella könyörgésére – úgy döntött, hogy vár még egy kicsit. Bella anyuska segítségét kéri előbb, hátha ő meg tudja lágyítani az ura szívét.

Anyuska azonban nyitott szemmel járt az övéi között. Nem kerülte el a figyelmét Bella lánya álmodozó, gyakran a messzeségbe révedő tekintete. És nem kellett soká törnie a fejét, hogy kitalálja az okát. Csak rá kellett néznie arra a lányra, amikor Pali úr valamiért szóba került. Zavartan, pirulva nézett gyorsan valami olyan foglalatosság után, amellyel nem kell szembe fordulnia szüleivel. A nagy problémát, a férfi más vallását azonban nem ismerte. Kifogása ugyan neki is lett volna Pali úrral szemben, mégpedig eléggé prózai dolog: a fiatalembert soványnak találta. Márpedig az volt a tapasztalata, hogy a kissé teltebb férfiak sokkal kedélyesebbek, sokkal megértőbbek, sokkal kiegyensúlyozottabbak. Ám, ha így alakult a helyzet, ő nem áll a lánya útjába. Legfeljebb adott esetben arra bíztatja a lányát, hogy hizlalja fel az urát. Így azután egészen addig kedvtelve, magában támogatva figyelte a bimbózó szerelmet.

Amikor pedig Bella a segítségét kérte, megijedt. Ismerte az urát, és ebben a tekintetben hajthatatlan akaratát. Megígérte, persze, hogy megígérte Bellának, hogy szól az érdekében, de nem sok jóval bíztatta.

Hát, bizony, nem ért el semmit. Sőt! Még rá is megharagudott a férje, hogy ilyen tervet támogat. Végül ráparancsolt a feleségére, hogy ebbe az ügybe ne szóljon bele. Majd ő elintéz mindent.

Hosszas töprengés után úgy döntött, hogy nem beszél a lányával az inkriminált témáról. Majd megoldja ő azt másképp. Egész egyszerűen férjhez adja. Mégpedig gyorsan. Épp a napokban kommendáltak egy fiatalembert, aki – úgy tűnik – tökéletesen megfelel. Most, hogy Bözsi már elkerült a háztól, amúgy is Bellán van a sor.

Amikor elképzelését közölte Bellával, maga is megijedt lánya szomorú tekintetétől. Úgy látszik, komolyabb az ügy, mint gondolta. Bella nem tiltakozott, hisz jó, engedelmes gyermek volt. És tudta, hogy ez az élet rendje. Hanem, mintha állandóan alva járt volna. Arca, amelyről mindeddig soha nem tűnt el a mosoly, most szomorúvá változott. Ezidáig tele volt a lakás a csacsogásával. Most? A hangját se lehetett hallani.

Apuskában minden e téren tanúsított határozottsága ellenére megmozdult az apai szív. No, nem mintha ez odáig fajult volna, hogy engedjen Bella kérésének. Hanem úgy gondolta, egy ideig nem sürgeti Bellát. Ó, az ilyen fiatalkori szerelmek hamar elmúlnak. Csupán azt kell elérnie, hogy többé ne találkozzanak.

Hanem ez nem lesz könnyű. Mert ott dolgozik.

A véletlen apuska tervét segítette elő. Bözsi várandós lett. Levelében megírta, hogy nehezen viseli a terhességet, a házi munkát meg különösen. Nagyon elkelne egy csöpp segítség, mert az orvos szerint kímélnie kell magát, ha egészséges babát akar a világra hozni.

Apuska tehát felvetette, hogy Bella egy időre Bözsiékhez mehetne, segíteni a nővérének.

Bella nagyon szerette a nővérét, és mindig is kész volt mindenfajta segítségre. Valamint imádta a gondolatot, hogy Bözsiéknél baba lesz. Nem tiltakozott hát. Amit megtenni – apjával szemben – nem is mert volna.

Anyuska sütött, főzött, hogy Bella ne menjen üres kézzel. Azután felpakolta a lányát, apuska vonatra tette, Szatmárnémetiben pedig Bözsi férjével, Henrikkel várta a vonatnál.

Bella szót fogadott szüleinek, de azt nem ígérte meg, hogy minden kapcsolatot megszakít Palival. Ahogy megérkezett, máris hosszú levelet írt neki. Amire rövidesen válasz is érkezett. Így aztán elég jól viselte a távollétet. Egészen addig, amíg apuska nem beszélt Palival. Mert apuska semmit se akart a véletlenre bízni. Elmondta Palinak, hogy frigyükbe soha nem egyezik bele. Majd megígértette, hogy megszakít Bellával minden kapcsolatot.

Hogy hogyan sikerült ez? Hát úgy, hogy azzal érvelt, csak fájdalmat okoz Bellának azzal, ha tovább húzza a szakítást, amelynek előbb-utóbb mindenképpen be kell következnie.

Bella persze minderről nem tudott semmit. Csak csodálkozott, hogy egyszerre elmaradtak a levelek. Talán nem kapta meg Pali az övét? Írt hát még egyet. De erre se jött válasz. No, még egyet. Hanem ezzel is úgy járt, mint az előző kettővel.

Szóval, Pali elfelejtette – állapította meg magában. Ilyen rövid idő alatt.

Bella arca megnyúlt, nevető szeme szomorúságot sugárzott, ajkán fájdalmas vonás jelent meg.

Végezte tovább a teendőit gépiesen. Ha pedig maradt egy kis szabad ideje, bevonult a szobájába és kisírta magát.

Vendégeskedése Bözsiéknél hosszúra nyúlt. Bözsi nehezen viselte a terhességet. Nehezen szült, soká gyengélkedett Sanyika megszületése után. Sanyika pedig kis súllyal született, a széltől is óvni kellett. Sok gondoskodást igényelt. Bella segítsége nélkül Bözsi bajban lett volna.

Azután – még fel se épült teljesen Bözsi – Sanyika meghalt. Torokgyík vitte el az alig féléves babát.

Bözsi apátiába esett, még hosszú ideig nem tudta nélkülözni Bella jelenlétét. Az idő azután megtette a magáét, Bözsi bánata enyhült valamelyest.

Végre hazamehetett Bella. Bár – ha jól meggondolta – tulajdonképpen mindegy volt, hol él. Pali nélkül úgyse ér az élete semmit.

Amíg távol volt, Terus elkerült otthonról. Az eredetileg Bellának ajánlott vőlegény-jelölt türelmetlen volt. Elment hát ajánlójával a családhoz, hogy érdeklődjön, lesz-e a házasságból valami. Terust meglátta, és igencsak megtetszett neki. Apuska meg tudta, Bellát még korai lenne férjhezmenési tervvel zaklatni. Bár az volt az elve, hogy a lányok születési sorrendben menjenek férjhez, ez egyszer engedett. Terus tehát férjhez ment Ernőhöz, és követte férjét Domoszlóra.

Csendesen folyt az élet tovább. Bella persze kimaradt a varrodából. De nem is kívánkozott oda. Ahol Pali a főnök, aki arra se érdemesítette, hogy megírja neki szakítási szándékát.

Ismét szomorú esemény érte a családot: Bözsi belebetegedett fia elvesztésébe. Megint csak Bella utazott Szatmárnémetibe, hogy a segítségére legyen. Bözsi állapota nem javult. Csak kókadozott, nem érdekelte semmi. Míg végre a halál megkönyörült rajta, és magához vette.

Ismét gyászolt a család. Anyuska alig tért magához, otthon is nagy szükség volt Bella közreműködésére, hogy rendben menjen minden.

Később apuska – mintegy vigasztalásul – egy egészen modern varrógéppel ajándékozta meg Bellát. Aki belevetette magát a varrásba, minden szabad idejét azzal töltötte, hogy felruházza a családot, de legfőképpen Mancit, bár a legkisebb lány annyi holmival rendelkezett, hogy azt se tudta, mit kezdjen vele. De örült minden újnak, Bellának is örömöt szerezve ezzel.

Jó egy év múlva újabb kérő jelentkezett. Bella megadással fogadta Jenőt. Egy életre lemondott a szerelemről, és teljesen mindegy volt, kihez adják férjhez. Szófogadóan, engedelmesen tűrte, hogy Jenő bekösse a fejét.

És nem járt rosszul. Jenő nagyon jó ember volt. És megtetszett neki a csinos lányka, sőt, meg is szerette. Szinte rajongott érte. Bellából pedig jó feleség lett, igazán nem merülhetett fel kifogás ellene.

Amikor pedig – úgy két év múlva – megszületett Évike, mindkettejük élete kiteljesedett a kislány imádatában. Amit Évike ki is érdemelt: jó magaviseletű, szófogadó gyermek volt. És milyen elragadó! Szépségét ismerősök és ismeretlenek megcsodálták. A szomszéd utcából jelentkezett a fényképész, arra kérve a szülőket, hadd készítsen egy fotót a lánykáról, amit majd kitesz a kirakatába.

Ráadásul bájos gyermek volt Évike. Mindenkivel barátságosan viselkedett, és épp oly nevetős volt, mint az anyja, aki hosszas bánkódása után megint csak mosolygóssá vált.

Belláékat nem vetette fel a pénz, de gond nélkül éltek. Egy kis csemegeüzletet nyitottak a Baross utcában. A bolt ragyogott a tisztaságtól, és a tejet kivéve mindenféle tejtermék gusztusosan kínálta magát. Rövidesen széles vevőkörük lett, nemcsak a környékről, hanem még távolabbról is. A későbbiekben házhoz szállítást is vállaltak. Jenő felvett egy segédet, aki naponta azzal kezdte a munkáját, hogy triciklin kihordta a hazarendelt árut. Amikor pedig a segéd az üzletben volt, Jenő a rendeléseket bonyolította le, továbbá vigyázott arra, hogy ne fogyjon ki semmi, minden friss legyen. No, és vezette a füzetet, ki mennyivel tartozik. Mert hogy hozomra is adott a már ismert kuncsaftjainak. És számon tartotta, ki mikor egyenlíti ki a számláját.

Bella meg otthon vezette a háztartást, és nevelte Évikét. Meg természetesen varrt rá. Mégpedig nem akárhogy. Évike neki köszönhetően úgy öltözködött, akár egy hercegnő. A kislány pedig – ahogy nőtt, egyre jobban – tudta viselni a szép holmit. Bizony, sokan megfordultak utána.

Hogy Bella elfelejtette-e a régi szerelmet, azt nem lehetett tudni. De az biztos, hogy boldog volt Évikével.

És anyai teendői – valamint természetesen egyéb asszonyi kötelmei – mellett jutott ideje tágabb családjára is.

Terus egészen beletanult a falusi életbe. Egyszer azonban egy tyúk hajkurászása közben elesett és eltörte a lábát. Nem tudom, hogy s mint, de sohasem jött teljesen helyre az a törött végtag: egész életében sánta maradt. Ő nemigen törődött volna vele, hisz mindent el tudott látni így is. Hanem az ura, Ernő attól kezdve rá se nézett. Hét közben kora reggeltől késő estig dolgozott. Gazdatiszt volt egy hatalmas szőlőbirtokon, volt munkája elég. Szombat este azonban puccba vágta magát és bement a csézával Gyöngyösre, esetleg felvonatozott Pestre. Ott aztán kiszórakozta magát. Tehette: vasárnap minden tennivalót ellátott a helyettese. Az pedig nyílt titok volt, hogy itt is, ott is van szeretője.

Terus meg tette a dolgát. Néha meglátogatta valaki a családból. Ilyenkor Terus boldogan tett-vett, szinte meg is feledkezett a bánatáról. Nagy ritkán ő is feljutott Pestre. Ilyenkor Bella vállán sírta el a panaszát.

Manci még iskolába járt, amikor megérintette a szerelem. Bálban ismerte meg Kálmánt, a majd kétszer annyi idős hírlapírót. Apuska persze hallani se akart erről a szerelemről. Nemcsak a nagy korkülönbség miatt volt kifogása Kálmán ellen, hanem azért is, mert elvált ember volt. No, meg az se mellékes, hogy Babi a következő lány, ő soros a férjhez menésben. Meg aztán mit akar ez a tizenhat éves csitri?

Tán régi emlékek ébredtek fel Bellában. Tán arra gondolt, hogy az ő élete is más irányt vett volna, ha akad egy pártfogója. tény, hogy kiállt Manci mellett.

És nem hiába. Igaz, soká tartott: egy egész év kellett ahhoz, hogy megszerezzék apuska beleegyezését Manci és Kálmán házasságába. Szépen éltek, bár Kálmánt néha rossz utakra vitték a mellé csapódott „barátok”. Előfordult, hogy fizetés helyett kártyaadóssággal tért haza.

És ez folytatódott akkor is, amikor én már megszülettem, sőt, Bandi öcsém is.

Az ilyenkor bekövetkezett anyagi gondokból mindig Bella mentette ki anyámékat. Hogy ezekről tudott-e Jenő, az sohasem derült ki. De Bella egyéb dolgokban is segítette a húgát: kiskorunkban sokszor voltunk náluk. Bandit pedig vitte magukkal nyaralni, még anyósához is. Engem csak azért nem, mert Terus nénémnél nyaraltam gyakran. Szerette, ha nála voltam, én meg szerettem ott lenni. Sokszor az egész nyarat Domoszlón töltöttem. Szerencsémre Ernő is örült a jelenlétemnek.

Rövidesen Babi is férjhez ment Bélához.

Apuska pedig – mintha csak arra várt volna, hogy a lányok révbe érjenek, ahogy egyedül maradtak anyuskával, megbetegedett. Eleinte nem tűnt a baj nagynak, inkább egy erős hűlésnek. Apuska nehezen nyelt, és felszökött a láza. Később azonban kiderült, hogy gégerák kínozza. Sokat szenvedett, de nem panaszkodott. A betegség végső stádiumában már nem tudott beszélni. Ha valaki a hogyléte felől érdeklődött, csak felmutatott az égre, hogy ott van a segítség. Végül szegénynek megváltás volt a halál.

Nem is volt kérdéses, hogy anyuska Belláékhoz költözik.

Terus is sokat betegeskedett. Tulajdonképpen nem nagyon tudták megállapítani, mi a baja. Egy azonban bizonyos volt: legalább annyira kínozták a lelki gondjai, mint a fizikai fájdalmai. És, ahogy egyre rosszabbul viselte az életet, úgy szaporodtak Ernő városi útjai. Talán az volt Terus legnagyobb baja, hogy nem akart így élni. És nem volt kinek panaszkodnia. Ritkán jutott el Pestre, hogy Bellára borulva elsírja a keserveit. Bella pedig – amióta anyuska náluk lakott – nem tudta Terust meglátogatni.

Végül Terus állandó ápolásra szorult. Megengedhették volna maguknak, hogy segítséget vegyenek fel, de Bella nem engedte. Ő akarta ápolni a beteget. Így azután Terus is Belláékhoz költözött. Addigra azonban elhatalmasodott a betegség Teruson. És most már meg is lehetett állapítani a bajt: gyomorfekély, feltehetően a gyomoridegesség következményeként. Sajnos, már nem lehetett segíteni rajta. Rövid idő múlva elvitte egy gyomorvérzés.

Anyuska amúgy is apátiába esett az ura halála óta. Bözsi után másik lánya elvesztése pedig állandó bánatba sodorta. Egész nap csak ült – járni már nemigen tudott –, és búslakodott. A hangját is ritkán lehetett hallani. Csak akkor mosolygott, ha Évikére nézett, vagy Manci két gyereke ment oda látogatóba.

Csendesen lopódzott be az életükbe a háború. A családhoz tartozó mindhárom férfit behívták katonának. Az asszonyok legalább hetenként egyszer Bellához mentek részben anyuskát látogatni, részben a férjekről jött híreket, az élet egyéb problémáit megtárgyalni.

Eseménytelenül folytak a napok, a hetek. Változatosságot, reményt csak a posta hozott a frontról.

Egyik nap Manci zokogva jelent meg a két gyerekkel. Szólni sem tudott, csak a Vöröskereszttől kapott értesítést mutatta Bellának: Kálmán hősi halált halt.

1944 egyik meleg nyári napján Évike a barátnőivel strandra ment. Egy váratlan eső azonban korán hazazavarta a lányokat. Évike tüsszögve, köhögve ért haza. Anyja azonnal ágyba dugta, de ez sem segített. Másnapra belázasodott. A szokásos házi szerek nem használtak, ezért Bella orvost hívott.

De hiába vártak egész nap a doktorra. Igaz, aznap többször is légiriadó volt. Másnap rohant Bella az orvoshoz, hogy siettesse a látogatását.

A ház azonban, ahol az orvos lakott, eltűnt a föld színéről. A romok alól holtan kerültek elő az éppen otthon tartózkodó lakók, közöttük a doktor is.

Bella hirtelen nem tudta, mit tegyen. Végül is elszaladt a patikába, ott kért valami hatásos gyógyszert Évike hűlésére.

Jónak bizonyult az orvosság. Évi jobban lett. A láza elmúlt, a köhögése csitult. Még kicsit bágyadt volt, de már jó étvággyal evett.

Hét végén, amikor a testvérek eljöttek, Bella felvetette, hogy el kéne menni Pestről a bombázások elől. A lányok egyetértettek. Babi felajánlotta, hogy körülnéz Pest környékén, hova lehetne költözni addig, amíg befejeződik a háború. Talált is Rákoshegyen valakit, aki hajlandó volt kiadni a házát. Banyák János egyedül élt. A kőbányai sörgyárban dolgozott, és nem is bánta, hogy ezekben a zavaros időkben nem áll egyedül a háza. Két szobájából az egyiket szívesen rendelkezésre bocsátotta. Pénzt jóformán nem is kért, inkább azt, hogy tartsák rendben a házat, rá meg mossanak, hét végén főzzenek.

Az egy szoba nem volt mindnyájuknak elég. Banyák úr ajánlott valakit, aki egy közeli tanyán biztosan rendelkezésre tud bocsátani egy szobát. Babi felkereste Konczékat is. Ott bizony csak egy kis szobát tudtak biztosítani, ami legfeljebb két személy részére volt elegendő.

Úgy határoztak a felnőttek, hogy Babi nagyanyuskával Konczékhoz megy, a többiek a Banyák-házba. Igaz, nekik alaposan össze kell húzniuk magukat, de csak éjszakára. Ezzel szemben Konczéknál nagy volt a család, egész nap jöttek, mentek, Babiék csak útban lettek volna. Ha ki is jöttek a szobából, csendesen leültek egy zavartalanabb sarokba. Reméltük azonban, hogy nem soká kell ittmaradnunk, hogy rövidesen véget ér a háború.

A bombázásoktól itt nem kellett félnünk. Nagyon messziről hallatszottak időnként lövöldözések, de – legalábbis ezidáig – Rákoshegyet elkerülték. Kicsit szűken voltunk itt is, ott is, de a körülményekhez képest jól megfértünk. Konczék élelmet is adtak, de azért eleget szűkölködtünk. Ha sikerült valami élelmet szerezni, a két asszony legelőször is hármunknak adott. De sokszor mondták, hogy ők már főzés közben jóllaktak. Elhittük? Vagy csak úgy tettünk, mintha elhittük volna? Ma már nem tudom. Éhesek voltunk, és nekiestünk minden ehetőnek. Egyszer például vasárnap Banyák bácsi elment, hogy szerezzen valami élelmet. Marharépával tért haza. Kiment a földekre, onnan hozta. Nem akart mástól kérni, mert nem lehetett tudni, meddig kell másnak magának is a tartalék.

Nagyon rossz volt a marharépa. De megettük mindet. Még a tányért is kitöröltük.

Évi elkezdett köhécselni. Igaz, nem volt elég tüzelőnk, de jól beöltöztünk a lakásban is. Mi, többiek bírtuk. De, úgy látszik, Évi az őszi hűlésből még nem jött teljesen helyre. Kijött hozzá az orvos, és felírt valami gyógyszert. Ám az állapota nem javult, hanem inkább romlott. Bella megint felkereste az orvost. Azaz csak felkereste volna. A háza üres volt. A szomszédok mondták, hogy Nyugatra távozott.

Bella ment hát a patikába. Ott elmondta, mi a baj, és hogy a kapott gyógyszer nem segített. Adtak másikat. Csakhogy ez sem javított a helyzeten. Évi lefogyott, nem volt étvágya. Pedig most már az ehetőbb falatok mind elé kerültek. Ő azonban eltolta magától. A szomszédok, látva, hogy beteg van a háznál, ha csirkét vágtak, adtak egy kis szárnyát, de még egyszer egy darabka mellehúsát is. Bella könnyezve adta nekünk, gyerekeknek az Évi által végképp elutasított ételt. Mi pedig nekiestünk.

Évi később már fel se tudott kelni. A patikus azt mondta, el tudja intézni, hogy bevigyék Pestre, a kórházba. Ebbe meg Bella nem egyezett bele. Hiszen épp Pestről menekültünk. És akkor vigyék Évit egyedül vissza? Ahol már az emberek a pincékben laktak? Inkább újabb és újabb gyógyszereket kért.

Hanem egyik nap hiába indult a patikába, bezárva találta. Bekopogtatott a házba: ott lakott a patikus. De nem tudott segíteni. Azt mondta, nincs már gyógyszere, és nem is tud szerezni.

Évi 21 éves ragyogó lány volt, amikor ide költöztünk. És most? Csontig lesoványodott, az orra kihegyesedett. Életemben először – és utoljára – megláttam az arcán, hogy rövidesen meg fog halni. Nagyon megijedtem, és nem mertem szólni senkinek. Csak gyakran ki kellett surrannom a szobából, mert könnyek szöktek a szemembe. De valószínűleg a többieket is hasonló gondolatok bántották. Halkan beszéltünk, szinte csak suttogtunk akkor is, ha a konyhában voltunk.

Évi nem sírt, nem nyöszörgött. Láthatóan nem voltak fájdalmai. Csak némán feküdt. És a némasága csak elmélyítette aggódó rossz hangulatunkat.

Egy december végi reggelen anyám vizet hozott az udvarról, a kútból. Letette a vödröt a helyére és ránk nézett: – Itt vannak az oroszok.

Bambán néztünk rá. És nem hittünk neki. Igaz is, anya szeretett túlozni.

De ő még ott állt a vödör mellett, amikor nyílt az ajtó, és egy katona lépett be rajta. Idegen katonaruhát viselt steppelt vattakabáttal és katonasapkát, a fülére húzható szőrmével. Fegyverét lövésre készen tartotta, körbehordozta szemét a konyhán:

– Szoldat? Jeszty? – érdeklődött, miközben jól megnézte Bandit. A jól megtermett kamasz gyerekarca végül is megnyugtatta.

Nemet intettünk.

A katona fáradtan leült.

Anya és Bella felsóhajtott: vége a háborúnak. Legalábbis a részünkre. Arcukról le lehetett olvasni a gondolatot. A katona is elmosolyodott.

– Vojna, vojna… – nézett a távolba.

Azután kézzel-lábbal magyarázta, hogy mennek tovább Berlinbe, és aztán… vojna kaput.

Bella épp teát főzött, megkínálta vendégünket. Az megvárta, amíg mi is inni kezdünk, aztán ő is felhajtotta, közben a kezét melengetve a bögrén.

– Szpasziba – állt fel.

Mi azt hittük, ez valami köszönésféle, hát mi is mondtuk: – Szpasziva, szpasziba.

Mosolyogva intett, mielőtt kilépett az ajtón.

Bella sietett be a szobába, hogy elmondja Évinek: pillanatokon belül béke lesz, és akkor mehet kórházba, lesz orvos, lesz orvosság. És hamar meg fog gyógyulni. Halvány, bágyadt mosolyt kapott válaszul.

Aznap délután átjött a szomszédasszony azzal, hogy nekik elég nagy pincéjük van, menjünk oda. Ebben a nagy kavarodásban biztosabb ott lenni, mint a lakásban. Persze, megyünk szívesen, köszönjük, hogy hívnak. Másnap ilyenkorra összepakolunk.

Másnap korán reggel, szinte még hajnal volt, egy orosz katona állított be. Először is hadonászva mutatkozott be kézzel-lábbal, hogy ő Szergej. Azután még hosszabb magyarázatba fogott. Végül megértettük, hogy az anyja magyar. Ő pedig kétnaponként hozza, viszi a postát Moszkvából, illetve Moszkvába. Ő is a szovjet fővárosban lakik, és minden útja alkalmával beugrik az anyjához. Aki folyton izgul miatta, különösen amióta idegen földön jár.

– Hogy élsz ott, fiacskám? Van ott enned, innod? Hogy bánnak veled azok az idegenek? És mekkora a veszély körötted?

Szergej meg úgy gondolta, megkér egy magyar mamkát, írja meg az övének, hogy biztonságban van, nem éhezik, nem szomjazik.

Bellához fordult, és egy kockás füzetlapot tett elé, majd egy ceruzát kapart elő a zsebéből. Bella ideges volt, ment volna be a szobába, hogy megnézze, be kell-e takarni a beteget, felébredt-e már. Anya megérezte ezt, és kivette Szergej kezéből a papírt meg a ceruzát.

– Majd én – mutatott magára. Mindjárt le is ült, és nekifogott a levél megírásának.

A kész írást a katona eltette a zsebébe, és integetve távozott, miután közölte, hogy még aznap Moszkvába repül.

– Szpasziva… szpasziva balsoj – mondogatta.

Megint csak azt hittük, köszön, mi is mondtuk hát utána.

Évi nem volt jól. Nem evett, nem ivott, nem beszélt. Bágyadtan a másik oldalára fordult. Nem aludt el, a szeme nyitva volt, de nem reagált semmire. A rossz állapota mindnyájunkat levert. Halkan járkáltunk a szobában, suttogva beszéltünk. Bella időnként kérdezgette, kér-e valamit, enne-e, de minden kérdése megválaszolatlan maradt.

Az éjszaka csendesen telt el. A következő napon Bella korán elkészítette a konyhában a reggelit, és vitte a szobába. Évi már ébren volt, csendesen feküdt az ágyban. Bella felültette. A beteg ijedten nézett rá. Egyszerre csak megszólalt nagyon halkan, dermedten a rémülettől:

– Nem látok… anyukám, nem hallok… – azután a foga között szűrve, alig érthetően: – Nem tudok beszélni…

Ezt követően élettelenül a párnára hanyatlott.

Egy pillanatig fel se fogtuk, mi történt. Azután anyám felsikoltott, miközben záporozni kezdett a könnye. Én is sírva fakadtam. Bandi égő szemmel bámult a semmibe. B

ella megsimogatta Évi arcát.

– Meglátod, kis galambom, milyen finomat készítettem neked. Mindjárt jobban leszel, ha megeszed. Na, ülj fel szépen. Várj, majd segítek – tette le a tálcát az éjjeliszekrényre, és állt fel, hogy feltámassza Évit.

Anyám odaugrott hozzá.

– Belluskám, hát nem látod? – hebegte, átölelve a nővérét.

– Mit? Mit kellene látnom? – szakította ki magát Bella anya karjából. – Hagyj engem. Meg kell etetnem az én bogaramat…

Hárman cipeltük ki a konyhába. Ott leültettük egy hokedlira. Nem tiltakozott. Ült ott szótlanul, mozdulatlanul, mereven maga elé bámulva. Egy idő után felugrott, és a szoba felé tartott.

– Meg kell melegítenem a lábát – mondta eszelősen. – Különben baj lesz… szörnyű baj…

Úgy viselkedett, mint aki megbolondult. Rövidebb-hosszabb ideig szótlanul járt, kelt vagy ült ölbetett kézzel, esetleg sóhajtozott. Azután felugrott.

– Jaj, hát meg kell főznöm a teát. Meg azt a kis krumplit. Gyorsan, mert ha felébred Évi, éhes lesz.

Nem tudom, hogyan sikerült minden alkalommal leszerelnünk. Előbb-utóbb mindig ráébredt a valóságra. Akkor sírt, jajgatott. Majd hirtelen felállt.

– Akkor megmelegítem a lábát. Attól rendbe jön… – tért vissza mindig ugyanahhoz az elképzeléséhez.

Kora délután beállított Szergej. Dülöngélve, részegen. Egy összehajtogatott irkalapot adott anya kezébe.

– Ez neked szól, magyarszki mamka – magyarázta.

Anyám átvette és halkan olvasni kezdte a latin írástól elszokott kéz kusza betűit. De alig fogott bele, Szergej dalra fakadt, miközben részegen hadonászott.

Dermesztő jelenet volt.

Bandi tért legelőször magához. Karon fogta Szergejt, és ujjával csendre intve bevitte a szobába. Néhány percig voltak csak benn. Szergej szinte kijózanodva jött ki. De, hogy teljesen magához térjen, kiment az udvarra, húzott egy vödör vizet, és azt a fejére öntötte.

Csendesen jött vissza.

Tartsunk egy kis szünetet. Szükségem van néhány percre, hogy folytatni tudjam… Addig bekapcsolom a kávéfőzőt.

Most jobb. A csöpp mozgás oldotta a feszültséget.

Szóval… itt egy kissé zavarosak az emlékeim. Annyi azonban bizonyos, hogy mindnyájan tettük, amit tennünk kellett ilyen helyzetben, beleértve Zsigovicsékat, a szomszédokat, akik érdeklődni jöttek át, miért nem megyünk. Azután, látva a helyzetet, ők is segítségünkre voltak, döntően – mint ismerős rákoshegyi lakosok – a hivatalos, helyesebben az akkori helyzetben hivatalosnak tekintett ügyek intézésében. De ők hívták el Babit is. Nagyanyusnak a mi kérésünkre nem szóltak semmit.

Ide számítom Szergejt, aki még hozott is magával egy másik katonát egy viharvert gépkocsival. Később beállított egy szovjet százados, aki közvetlen környezetével még előző nap este beköltözött Zsigovicsék házába.

Ahogy most visszagondolok, tulajdonképpen egyikünk se tudta, mi is ilyenkor a teendő, és mégis minden úgy történt, ahogyan kellett.

Szó nélkül, komoran mozogtunk. Bella ült egy széken, ahová anya ültette. Ült hang nélkül, szenvtelenül. Csak a szeméből csorgott a könny.

A százados mondott valamit Szergejnek. Az meg elsietett, és nem soká egy orosz orvossal jelent meg. Az ránézett az ágyban fekvő halottra. Megfogta a kezét, egy kicsit felemelte, majd elengedte. A kéz élettelenül hullott vissza.

Az orvos velünk maradt akkor is, amikor a szomorú menet megindult a temető felé. Ott Szergej a temető őrével együtt ásta meg a sírt, amit Bella meredten nézett. Most nem könnyezett.

Nem emlékszem a részletekre… Nem tudom például, hogyan került Évi teste koporsóba. Csak egyszerre ott volt.

Beszédet senki nem mondott. Volt, aki imára kulcsolta a kezét, egy másik keresztet vetett. Halk hüppögés kísérte a koporsó leeresztését. Bella elájult. Ketten elvitték az őrbódéhoz, és amikor magához tért, megitatták, leültették.

Mi megvártuk, amíg betemetik a sírt. Azután hazatámogattuk Bellát.

Még aznap este átköltöztettek minket Zsigovicsék a pincéjükbe.

Bella jött-ment hangtalanul. Piszkálva evett, ha vizet raktak elé, ivott. Az arcán nem látszott indulat. Úgy tűnt, el is felejtette, mi történt. Időnként azonban elindult: – Bemegyek a szobába, hogy megmelegítsem az én drágám lábát. Ha nem teszem – tette hozzá magyarázatul –, nagy baj történik.

Megbolondult – néztünk rémülten rá. – Istenem, még ez is…

Közben folyt a háború. A közvetlen közelünkben csend volt, de azért nem volt nyugalom.

Megütközve hallottuk, hogy a szovjet hadvezetésnek Budapest békés átadására felhívó követeit, két parlamentert nemcsak hogy nem fogadtak, de le is lőttek. Erre válaszként Budapestet körbe telepítették Sztálin-orgonákkal. Ez pedig azt jelentette, hogy a fővárost egyenlővé teszik a földdel.

Az utolsó pillanatban állították le a hadba állításukat. Pedig ez jóval nagyobb véráldozatot követelt tőlük.

Egyik nap beállított Banyák bácsi. Ő a sörgyárban ragadt. Nem tudott hazajönni, Rákoshegyen már oroszok voltak. Amikor azután Kőbánya is felszabadult, akkor hazagyalogolt, egy nagy hátizsákot cipelve. Amit várakozón álltunk körül. Elmondta, hogy a dolgozók kinyitották a gyár raktárait, és onnan élelmiszert vittek magukkal. Ő is velük tartott. Igaz, nem jutott oda az elsők között, és mire beért, már sok minden eltűnt, de azért csak hozott valamit: sárgaborsót, sót és csokoládé mikulást.

Az asztalra borította a hátizsák tartalmát. Nedves borsószemek gurultak jobbra, balra. Só nem volt sehol. Nos, igen. Út közben esett a hó. A só pedig megolvadt. No, de mi, Bandival a csokoládét lestük. Két mikulás is előkerült. Bandi fogta az egyiket, és eltörte. Ó, mekkora csalódás ért minket! A mikulás nem csokiból volt, hanem gipszből. Csak mellékesen jegyzem meg: a sárgaborsó olyan sós lett, hogy nem lehetett megenni.

Megkezdődött a főváros ostroma. A szovjet katonák házról házra, pincéről pincére haladtak.

Az élet, bizony, néha furcsa dolgokat produkál. Bella begubódzott abba a maga alkotta világba, amelyet Évike halála ébresztett benne. És amelyben eszét vesztette. Mi meg azt hittük, soha nem nyeri vissza.

És érdekes módon épp a háború borzalmai térítették újra a való életbe. Eleinte meg se hallotta, észre se vette, mi történik körülötte. Lassan, nagyon lassan ébredt a valós jelenre. Mire pedig a pesti oldalon megszűntek a harcok, magára talált.

Január 16-a volt. Úgy határoztunk, hogy hazamegyünk. Szereztünk Konczéktól egy szánkót, azzal visszük nagyanyust. Mi meg felkészültünk a 16 kilométeres gyalogútra.

Elmentünk a temetőbe, Évike sírjához. Másnap pedig korán reggel felpakoltunk. A szánkóra került valamennyi élelmiszer is, amivel rákoshegyi ismerőseink elláttak.

Nem volt könnyű út. Egész nap tapostuk a havat.

És amikor beértünk a városba… halottak, lótetemek (leginkább csontvázak: a lakosság kimúlásuk pillanatában lefaragta róluk a húst). És romok, mindenhol romok.

Belláék lakása volt legközelebb, de amúgy is odamentünk volna, hisz nagyanyus is ott lakott. Aznap ott maradtunk, csak másnap kerekedtünk fel, és indult Babi is, mi is külön-külön haza.

Béla megjött egy idő után, Jenő azonban nem. Pedig hogy várta Bella. Hogy egymás vállán elsírhassák együtt a bánatukat Évike elvesztése miatt. De hiába várt. Nagy soká kapott értesítést arról, hogy Jenő eltűnt.

Lassan megindult az élet. Béla órás volt, nyitott egy kis üzletet. Babi bejárt az üzletbe segíteni. Anya ragaszkodott ahhoz, hogy a Bandi és én tanuljunk tovább. Ő elment egy irodába dolgozni. Mi meg itt-ott vállaltunk munkát, bukásra álló diákokat tanítottunk. Amikor Babiék egyenesbe jöttek, magukhoz vették nagyanyust, ne legyen minden vele kapcsolatos gond Bella vállán.

Bella egyedül maradt. A család vállalta az ellátását, de ő nem egyezett bele. Egy üzletben vállalt állást a pénztárban. Testvérei hiába kérlelték, hogy ne maradjon egyedül, költözzön valamelyikhez. Nem, nem és nem – válaszolta. Elhatározását nem indokolta, a család pedig nem faggatta. Később mégis maga döntött úgy, hogy Mancival összeköltözik. De erről majd a maga idejében.

Amíg a saját lakásában lakott, minden szabad idejét az otthona takarításával, csinosításával töltötte. Reggeltől késő estig ült a pénztárban. És, ha valakinek túlóráznia kellett, mindig ő volt az első jelentkező. Azt hinné az ember, hogy fáradtan hazaérve igyekezett kipihenni magát. Ám szó se volt erről. Mindig talált valami munkát. Még szereléseket is végzett. És nemcsak olyanokat, amelyeket máshol a férfi végez el. Még olyanokba is belefogott, amihez más szerelőt hív. Fogta a szerszámot (Jenőtől mindenféle alkalmatosság maradt rá, amit meghagytak azok, akik rákoshegyi távollétében teljesen kifosztották a lakást), picit kinyújtotta a nyelvét, jelezve a feladatra irányuló koncentrálását, és tökéletesen megjavította a hibát.

De térjünk vissza az anyámhoz költözése előzményeire.

Telt, múlt az idő. Én férjhez mentem, Bandi bevonult. Mire pedig leszolgálta a katonaidejét, ő is megtalálta a párját. Ekkor én már megszültem Gergőt. Egy ideig otthon, majd albérletben laktunk, de még a fiam születése előtt lakáshoz jutottunk. Bandi házassági terveivel kapcsolatban felmerült, hol fognak lakni.

Bellának senki se említette ezt a problémát, mégis ő oldotta meg. Megbeszélte anyával, hogy mégis hozzá költözik. A lakását pedig átadja Bandinak.

Gergő születése előtt gyakran látogattam férjemmel együtt a családot. Később – tekintettel a pici babára – ők látogattak engem.

Kivéve Bellát. Aki azt mondta, nem képes hozzánk jönni. Hisz, ha Évike életben marad, akár a saját unokáját látogathatná.

Megértettük, és tiszteletben tartottuk a döntését.

Egyszer azután anya épp hozzám készült, amikor Bella halkan megjegyezte, hogy egyszer megnézné a fiamat. Anya nagy örömmel tett eleget a kérésének.

Gergő nagyon barátságos gyerek volt. Ebben az időben már fel is állt, de főleg négykézláb mászkált. Amikor megérkeztek a látogatók, azonnal az ismeretlen felé fordult. Amikor pedig az helyet foglalt, odacsörtetett hozzá, és belé kapaszkodva addig hízelgett, amíg Bella az ölébe nem vette. Akkor simogatta, puszilgatta, mórikálta magát.

Mi félve, lélegzetvisszafojtva néztük e jelenetet.

Bella szemében megjelent egy könnycsepp. Azután megsimogatta Gergő buksiját, és egy cuppanós puszival örök és mély barátságot kötöttek. Bella ettől kezdve nálunk töltötte minden szabad idejét. Gergővel kölcsönösen imádták egymást. Amikor pedig szóba került, hogy elmennék dolgozni, Bella ellentmondást nem tűrve jelentette ki, hogy majd ő vigyáz a gyerekre.

Úgy is történt. Bella felmondta az állását, és minden hétköznap korán reggel megjelent, mielőtt nekem munkába kellett indulnom. Minden nap főzött kettőjüknek (én vásároltam), eljártak sétálni, kimentek a parkba. Amikor pedig hazaértem, útra készen várt, és azonnal indult haza. Ha időben érkeztem, akkor, ha valami elfoglaltság miatt később értem haza, akkor.

Tudod, hogy a tanulmányaimat is folytattam. Ennek se volt semmiféle akadálya.

Nekem soha nem kellett izgulnom, mi van a gyerekkel, jó kezekben van-e. Azért se, hogy mi lesz, ha nem érek haza időben. Az pedig, hogy a tanulmányaimat befejezhettem, egyedül Bellának köszönhető.

Anyám, jóval fiatalabb lévén, még dolgozott. Mégpedig olyan munkaköre volt az Országos Filharmóniánál, hogy elég gyakran kísért vidéki műsorokra színészeket. Őrá hát nem számíthattam. Bella segítsége ilyenformán felbecsülhetetlen volt. Ő mindig ráért, amikor szükség volt rá. Beleértve azt a néhány napot is, amikor – levelező hallgató lévén – vidékre utaztam vizsgázni.

A vasárnapok és az ünnepnapok Évié voltak. A háború után a közlekedés megindulása óta minden lehet alkalommal elment Bella Rákoshegyre, a temetőbe.

Amióta pedig Gergővel töltötte a hétköznapjait, azóta egyetlenegyszer sem voltak zavaros megnyilvánulásai.

Gergő fiam? Ő, ahogy felébredt, várta Bellát. Nem csoda. Bella kényeztette, minden kívánságát teljesítette. No, természetesen csak azt, ami nem lehetett a kárára.

Egyszer például, amikor Gergő náthás volt, hiába kért fagylaltot. Kérésének megtagadása megdöbbenéssel és felháborodással töltötte el. Ki is fakadt: – Más gyerek Bellája direkt vesz ilyenkor a gyereknek fagyit, mert attól gyógyul meg.

Bellára ez esetben nem hatott Gergő tanmeséje. Mi viszont ebből tudtuk meg, hogy Gergő agyában mindegyik családhoz tartozik egy Bella is.

Gergő lassan kinőtt Bella keze alól. Így aztán Bandiéknál folytatta Bella áldásos tevékenységét. Az ő kislányukat, Katát pátyolgatta ezután.

Kata gyönyörű nagylánnyá serdült. És alig hagyta el az iskolát, bekötötték a fejét. Rá egy évre meg fia született. Immáron nem szorult Bella gondoskodására.

Így aztán Bellának nem maradt más teendője, mint megöregedni. És ebben nem is annyira a korának, mint inkább annak a mind jobban elhatalmasodó érzésének volt szerepe, hogy feleslegessé vált. Romló hallása pedig még jobban hozzájárult, hogy magába zárkózzon. Semmi nem érdekelte, a lakásból ki se akart mozdulni. Gergő néha még elcsalta valahová, de később már ez az apátiából való kimozdítási szándékunk se sikerült.

Ebben az időben sorra látogatta a családot a kaszás. Előbb Babi ment el, utána nem sokkal Béla. Babi már régen betegeskedett, mindenféle érrendszeri betegséggel küszködött. Béla cukros volt, és Babi halála után egyáltalán nem fordított gondot a diétára.

Nagyanyust a szíve vitte el. Babi halála végleg megrendítette az egészségét. Két héttel sem élte túl. A temetésük is egyszerre volt.

Anya hirtelen halt meg. Egy egyszerű, de makacs hűléssel került kórházba. Már úgy látszott, hogy egy-két nap múlva hazaengedik, amikor egy éjszaka a lépe felmondta a szolgálatot, és reggelre meghalt.

Tanakodtunk, hogyan mondjuk meg Bellának a szörnyű hírt. Végül úgy döntöttünk, bevisszük a kórházba, és az orvost kérjük fel a szomorú feladatra. Az orvos, aki Bellát is többször kezelte, vállalta.

Szóltunk hát Bellának, hogy bemegyünk a kórházba.

– Minek? – kérdezte. – Tegnap mondtátok, hogy a napokban jön haza.

– De képzeld el, mennyire fog örülni, ha meglátogatod – érveltünk.

Még ma is csodálkozom azon, hogy ezt a színjátékot képes voltam végigjátszani. Tény, hogy Bella végül is beleegyezett.

Kocsiba ültettük, és a kórházban egyenesen az orvosi szobába mentünk.

– Régen láttam, Bella néni. Hogy van? – fogadta a doktor.

Ha pedig már itt volt, no, meg kérdezték is, Bella elkezdett panaszkodni.

– No, akkor adunk egy injekciót – mondta az orvos, miután végighallgatta a panaszáradatot.

Megvárta a nyugtató hatását, aztán közölte Bellával anya halálát.

Bella meghökkent. Nézett egyikünkről a másikunkra. Hitetlenül rázta a fejét: – Az nem lehet – mondta mosolyogva az orvosnak –, a napokban haza is engedik. – Majd kisvártatva megszólalt: – És, ugye, a vérnyomásomra is ír fel valamit?

Ettől kezdve Bella teljesen zavarodottan viselkedett. Hol Évit várta haza, hol Jenőt, hol anyát. Vásároltatott velünk, hogy legyen mit enni adnia, ha megérkeznek.

Anya temetésén többször megkérdezte, kit búcsúztatunk. Meg méltatlankodott, hogy egy ismeretlennek a gyászszertartásán miért kell neki részt vennie.

Bellát nem lehetett magára hagyni egy percet sem ilyen állapotban. Amikor anyát kórházba vittük, Bellát magunkhoz vettük. Most viszont ez már nem jelenthetett megoldást, hisz én dolgoztam, egyedül nem maradhatott a lakásban.

Kata gyermekgondozási segélyen volt Ádi fiával. Kézenfekvő volt hát, hogy Bella odaköltözzön.

Nem örült, és nem tiltakozott. Ment, ahová vitték. Ott járt-kelt a lakásban, várta a lányát, a férjét, a testvérét. Katától kérdezgette, mikor jönnek haza.

Csak akkor mosolyodott el, amikor Ádira nézett. Megsimogatta, megpuszilgatta. Semmi több. Nem ért rá tovább ajnározni, becézgetni, játszani vele, egészen más gondolatok foglalkoztatták. Van az egyik szekrény alján egy darab krepdesin anyaga. Abból blúzt varr Évinek. Igaz, az anyag egyszínű, fehér, de majd feldobja valamivel, hogy ne legyen olyan egyhangú. Például géppel bekockázza. Van is szép kék MEZ fonala, majd azzal. Délutánra kész is lesz. Azt veszi fel Évi, úgy várják Jenőt haza. Igen, így jó lesz.

Igyekszik is a másik szobába, a szekrényhez.

Sajnos, útközben elfelejtette, miért is indult el – komorodik el. Nem baj, majd eszébe jut. Addig is leül egy csöppet. Azután el is szundít.

Kórházba került infúzióra, hátha az segít valamit az állapotán. Ám az se javított semmit. Ritkán szólt, keveset evett, sokat aludt. Amikor látogattuk, anyát reklamálta.

Napról napra fogyott az ereje, míg egy őszi éjszakán csöndesen elaludt.

Bellának hívták.