Anya gyermekével (1950)
Évi vár
Évi már egészen úgy érezte ott a sarki kávézóban, hogy az élet egy nagy, ajtó-bámulós várakozás. Ismerőse, Ede, aki mindig indokolatlanul késett, most sem hazudtolta meg magát. Évi pedig a harmadik körtelevét kevergette unottan a szívószálával, és próbált valamire gondolni. De mire lehet ilyenkor összpontosítani, mikor a gondolatok hirtelen szétszaladnak, mint a középkorú üzletasszonyok nyakában elpattant gyöngysor szemei? Pedig azt hinné az ember, gondolta Évi, hogy ezekben az egyedül eltöltött percekben tartanak össze az ember gondolatai a legjobban. És az idő is, persze, ilyenkor az telik a leglassabban. Pedig máskor mit nem adnánk ezekért a lassan kúszó percekért, milyen jó hasznukat látnánk! Mert egy percben is sokat lehet tenni, és Évi a nagynénjére, Iluska nénire gondolt, aki egyszer szívrohamot kapott és a mentő nem ért ki hozzá időben. Ő bezzeg most itt csak úgy elvesztegeti az időt, mintha nem is lenne értéktelenebb dolog a világon, ahelyett hogy maga lehetne ura az idejének…
A karórájára nézett, majd egy kósza gondolattól vezérelve egy apró mozdulattal kihúzta a pöcköt, és előreállította egy órával. És lám, ismerőse, Ede, aki mindig indokolatlanul késett, most ott ült vele szemben egy fél csésze kávéval és kedélyesen mesélt az új balatonfűzfői telkéről, amit nemrég vett.
Évi udvariasan elhallgatta egy-két percig, majd találomra előretekerte az órát megint. Most már otthon veszekedett a barátjával, a lábainál meg a kedvenc IKEÁ-s tányérjainak cserepei hevertek. Míg a Kedves üvöltött, mint a sakál, Évi megint meglódította az óramutatókat előrefelé.
A városházán volt, és fehér ruhában épp igent mondott egy férfinak, akit sohasem látott előtte. Míg a vendégek ujjongtak és tapsoltak, jutott eszébe, hogy hátha működik a dolog visszafelé is. Nem volt könnyű a fehér kesztyűbe bújtatott ujjakkal megtekerni az apró pöcköt, de azért sikerült.
Hirtelen ott termett előtte Kósa Vivi, akinek ötödikben adta oda az emlékfüzetét, de aztán Kósáék elköltöztek és sose kapta vissza. Vivi éppen sírt, és Évi is kezdte érezni a könnyeket feltüremleni a szemében, de mivel ötödik óta nem szeretett mások előtt sírni, ezért inkább egy picit megint visszaforgatta a mutatókat.
Ott volt most nagynénjével, Iluska nénivel, aki most sokkal egészségesebbnek nézett ki, mint amire emlékezett. És Iluska néni éppen azt mondta neki (bár hogy miért mond valaki ilyet egy gyereknek, az Évinek rejtély volt) hogy: – Kicsi Évike, csak az időt ne sürgesd, mert sose tudhatod: lehet a jövő rosszabb, mint a jelen.
Évike válaszul meg csak bólogatott és repkedtek a nagy szalagos lófarkak a feje két oldalán.
Mert erre azért, lássuk be, még felnőtt fejjel is nehéz mit mondani, nemhogy copfos kislányként.
A technológia az igényekhez alkalmazkodik
Jó napot kívánok! Mennyi kilója?
– Jó napot! Attól függ, minek, asszonyom.
– Hát a dinnyének. Dinnyét árul, vagy nem?
– Igen kérem, de nem mindegy, milyen dinnyét.
– Mondjuk, ezek akkor… mag nélküli görögdinnyék ezek?
– Ugyan kérem. Hát úgy néznek ezek ki?
– Tehát magosak.
– Azt nem mondtam, asszonyom.
– Akkor?
– Magtalanok. – De ez egy teljesen új dinnyefajta, a magyardinnye, ugyanis a héja papírvékony.
– Ó!
– Bámulatos, mire nem képes a géntechnológia, ugye? Magyar tudósok rájöttek, hogy a mai világban nem csak a dinnye magva teljesen felesleges, de a héja is elvesz a fogyasztás értékéből, ezért annak vastagságát pontosan egyszázadszorosára csökkentették.
– Hát ez tényleg elképesztő!
– Ha ilyen fajtát vesz, gondoljon csak bele, nemhogy nem kell a magokat köpdösnie, de a héjakkal sincs gond: csak összegyűri őket és akár több méterről is játszi könnyedséggel a kukába dobhatja. A gyerkőcöknek még ebéd utáni szórakozás is lehet.
– Az igaz, hogy nagyon örültem gyerekkoromban, mikor köpdöshettük egymásra a magokat, de sosem gondoltam még arra, mennyire egyszerű is lehetne az élet! Hiába, a technológia ma már csodákra képes. Na, adjon hármat belőle.
– Tessék parancsolni, három szép darab, csak magának kétezer forint, Erzsébet-utalványt is elfogadok… köszönöm asszonyom. Ó, és még egy dolog.
– Mi lenne az?
– A magyar tudósok a jelenlegi helyzetre való tekintettel, ugye, gazdasági okokból a gyümölcshúst is kispórolták, de ez Önöket ne zavarja, fogyasszák csak egészséggel!
Egy rövid, ám annál lényegretörőbb szocionyelvészeti esszé, ami ismételten megmenti a magyar becsületet
A magyarok döntő többsége sosem fog megbarátkozni a már-már kötelezőképpen beszélendő angol nyelvvel.
Ez egy semmiképp sem szerencsés, sőt mi több, szomorú, de kétségbevonhatatlanul igaz tény.
Mindazonáltal ez a deficit semmiképp sem a magyarok kényelmességéből, indifferenciájából, alkalmazkodásra való alkalmatlanságából vagy – urambocsá! – butaságából fakad.
Dehogy.
Kizárólag a magyarok érzékeny lelkülete okolható a jelenségért.
Az angol ugyanis, mint ahogy neves nyelvtörténészek is bebizonyították, viking nyelvek gyermeke, és barbaritását a mai napig nem tudta levetkőzni. Ennek ékes példái pedig a mai napig fellelhetőek a nyelv különböző szegmenseiben. Azt a szépészeti alkalmatosságot például, amit mi magyarok egyszerűen és praktikusan (és merjük csak bátran hozzátenni, teljesen logikusan) tupírfésűnek hívunk, az angol a következőképp nevezi: rattail comb, ami ékes magyar nyelven annyit tesz: patkányfarok-fésű.
Ezen példa alapján nem csak a nyelvészek, hanem minden magyar vagy magát magyarnak érző ember, de még az esztétika egyszerű, laikus rajongói is egyöntetűen beláthatják, miért nem tud az érzékeny, finom, lírikus magyar lélek sosem közösködni egy olyan barbár nyelvvel, mint az angol.
Centenárium
Jó napot kívánok! – lépett oda az asszony a temetőszolgához. – Örkény Istvánt keresem.
A férfi ránézett az asztala mögül, majd elgondolkodni látszott egy percre, végül letette a tollát, felállt és intett a nőnek, hogy kövesse. – Erre tessék, a 25-ös parcella lesz az.
Pár percig mentek a tavaszba öltözött temetőben, majd mikor odaértek, a temetőszolga hangosan krákogott egyet (mégsem illik kopogtatni egy sír márványlapján!) s annyit mondott: – Író Úr, egy hölgy keresi Önt.
Ekkor megpattant a vastag márványlap, és kiemelkedett belőle Örkény István fekete öltönyben és kíváncsi tekintettel.
– Nos, én magukra is hagyom magukat – azzal a temetőszolga visszaindult az irodája felé.
Kínos csönd állt be.
– Örvendek, esetleg valami rokon, leszármazott? – kérdezte Örkény kedélyesen, hogy oldja a hangulatot.
– Itt kérem, Író Úr, sajnálatos félreértés történt – mondta a nő zavartan.
– Hát nem Örkény Istvánt keresi?
– De igen.
– Vagy egy másik Örkény Istvánt?
– Nem, nem, én az Író Urat kerestem… vagyishogy… jaj, olyan kínos ez nekem, Író Úr. Én igazából csak az Író Úr sírját kerestem.
– Csak a síromat?
– Bizony. Hiszen holnap lesz az Ön századik születésnapja…
– Valóban.
– És el akartam hozni a diákjaimat, tudja, hogy egy kicsit kiszabaduljunk a tanteremből a szabadba. Idefele beszélgetnénk, felolvasnánk pár egypercesét az Író Úrnak, megnéznénk a sírját, megkoszorúznánk… csak, tudja, nem akartam sokáig keresgélni, ezért gondoltam, eljövök ma, és megjegyzem, hol tetszik örök nyugalomban lenni.
Ezen a ponton megint kínos csönd állt be a beszélgetésben.
– Akkor… hiába támadtam fel? – sóhajtott Örkény. – Mondja, nem lenne mégis érdekes a gyerekeknek a magyar groteszk legnagyobb halott mesterével találkozniuk?
– Ne haragudjon, de nekem igazából csak a sír kell. Így lett leszervezve… – azzal félszegen odanyújtotta a kezében tartott nárcisz csokrot. – Ezt meg Önnek hoztam… mégse jöjjek már üres kézzel, ugye…
– Ha nem, hát nem – mondta lemondóan Örkény, majd visszalépett a sírba.
– A csokrot pedig tegye csak le a márványlapra. Sajnos, utálom a nárciszokat.
Anya gyermekével (1950)
Kilencven éve született Fehér Klára (1922–1998), felszabadulás utáni irodalmunk egyik legnépszerűbb, közismert alakja. Az 1990-es évek első felében folyóiratunkban is többször publikált. Ez az írása – élete utolsó alkotása – 1998. szeptember 11-ei teljesen váratlan halála előtt két nappal született. Dermesztő sorok, amelyek döbbenetességét csak fokozza az a tény, hogy időszerűségét nemhogy csökkentette volna, hanem még meg is növelte az azóta eltelt időszak.
Persze, rengeteg jó tanácsot kapunk: kérelmezhető a közgyógyellátás, részletfizetést kérhetünk az elektromos művektől, a piacon a hullott barackot és csirkebőrt olcsóbban lehet vásárolni, a lyukas cipőnket kitömhetjük újságpapírral, az önkormányzatnál sorba állhatunk segélyért, szóval sok minden van, ami még lehet, amit meg lehetne próbálni, ha elég egészségesek és alázatosak vagyunk hozzá, ha még élni akarunk, ha azt hisszük, hogy számít még valakinek, hogy házat építettünk, gyereket tanítottunk, unokát dajkáltunk, bérelszámoltunk, könyvet írtunk, ha azt hisszük, hogy valakinek fontosak vagyunk, mert itt születtünk, mert ez az anyanyelvünk, mert egyszerűen emberek vagyunk. Törődjünk bele, hogy nem. Hogy nem jár nekünk semmi. Se meghívó az operabálba, se hagymás rostélyos a vendéglőben, se kitüntetés a Parlamentben, se társasutazás Spanyolországba. Az égvilágon semmi. Arra ítéltettünk, hogy pusztuljunk el.
Az életben maradás szentháromsága: a lakásrezsi, az ennivaló, a gyógyszer már elérhetetlen távolságban lebegnek. (Könyv? Színház? Napilap? Telefon? Mi az?) Nem felhőtlen boldogság a többi nemzedék élete sem. Ha huszonöt éves vagy – nem kapsz munkát, a korhatár huszonhárom év. Ha most végezted az iskolát, nincs munka, mert csak gyakorlattal rendelkező sofőrt, pénzbeszedőt, ácsot, lekvárfőzőt keresnek. Ha ötvenéves vagy, nem kapsz még nyugdíjat. Ha nincs gyereked, nem kaphatsz építési engedélyt. Ha van gyereked, nem fogad be az anyósod.
De hát mi akartuk így, kedves Barátaim. Rendszerváltást akartunk, demokráciát, útlevelet, szabad mozgást, szabad vélemény-nyilvánítást, félelem nélküli életet, hogy éjszaka nem törjön rád az ÁVO. Valami ködös, boldog Kánaánt reméltünk. És visszahoztuk a Horthy-temetést, a veszekedő, tollasodó honatyákat, a milliomosokat és a koldusokat, az átláthatatlan alapítványokat és eltűnt pénzeket, az ellopott olajat, milliós pocsékolást, fölösleges átszervezéseket, pénzcserét, kartoncserét, anyámkínja cserét, vitézi rendet, rehabilitált Jány Gusztávot, utcaátkereszteléseket, a szomszéd népek elleni uszítást, a maffia lövöldözését az utcán, az állami vezetők csodaautóit, a tehetősek kölykeinek angliai iskoláztatását, az állami népiskolák elsorvasztását, a kórházi ágyak ezreinek megszüntetését, a halomba kihúzott fogakat és a könyörgést, doktor úr, tessék nekem valami olcsóbbat felírni.
Kár odafigyelnünk a mesére, hogy kétezerötvenben már csak egyjegyű lesz az infláció, hogy a kórházi ágyak megszüntetése nagyon jó, mert ezzel javulni fog az otthoni ápolás. (Hol? Kivel? Mivel? A telefon nélküli, rosszul fűtött, mocskos kislakásokban? Az éjjel-nappal egyedül bezárt mozgásképtelenekkel?) Nem érdekes, hogy két százalékkal csökkenni fog az SZJA, és lesz vizitdíj, vagy nem lesz vizitdíj. Nem a mi számaink ezek. Nem a mi életünk ez. Mindegy, hogy mit gondolunk és kire szavazunk, már csak tehertétel vagyunk, mert nem termelünk profitot, mert enni akarunk, meg lélegzeni akarunk, meg elfoglalni huszonöt négyzetmétert, holott csak az a kettő illet meg. Ha tudunk, imádkozzunk még, ha tudunk, sírjunk még, ha van még takarónk, bújjunk alá. A mi nemzedékünk sorsa, akár jót tettünk, akár rosszat, a mi sorsunk, akik két világháború között születtünk, betelt. Nincs már jövőnk.
Falusi kórus (1948 k.)
Világirodalmi rovatunkban Gyárfás Endre folytatja a kortárs angol ajkú líra bemutatását. E számunkba mai új-zélandi költők verseiből válogatott és fordított.
a lomha ködszülte eső
három napig
még nyomul a szárazföldre
végesvégig a völgyön
a fény puffadt cipó
morzsáira omlik
gomoly
jószándék sem
szabadít ki belőle
olvadó hátgerinc
iszonyú sodrás
évadokon éveken túlra
és ekkor
behozom kertemből a kövek
lapította Kumara istenséget
leemelem az állóórát és helyébe
a kandallópárkányra teszem
hadd legyen az én begubózott
embrióként megvénült
megkeseredett magam
az életek komótosan
tolatnak a föld alatti világba
suvadnak masszív álomba
repülőterét nézi
a fényben úszó város
szemem követi kezed
mondják
jól kell megválasztanunk
amellyel élünk
a maszkot
az alkonypír foszlányai
a fövennyel flörtölnek
azután szétterülnek
a vizen
felsóhajt a plázs
s gyémántos fülbevalódon
áthúz egy repülőgép
rezzenti a lótuszt
éjszakánk tanúját
Jimbava partján
vágyaid
gerincembe hatolnak
míg föl nem vonyítok
mint az a sánta eb
mely épp kifelé caplat
az óceánból
Mi vagyunk a gyermekek.
Nyelvünk mint salátalevél liffeg.
Zöld szemünk a tűz,
mely elhamvadt, mielőtt megláttuk
volna.
Kezünk kék,
mint a Madonna szent köpenye,
hiszen mi emeljük a magasba,
ó, mióta is,
az ég felé.
Vagy barna, mivel éjente
politúros ajtókra tenyerelünk.
Ha az úton mi vonulunk,
soha nem történik semmi.
A pocsolyák, mint mindig, fénylenek.
Fejünkre por hull a fenyőkről,
s köztünk a legkisebbek
úgy mondják, parfűm, parfűm,
és szökdelnek, kiáltván,
bijoux és oiseaux
és a napvilágnál,
mintha alagútban,
sikonganak.
Mi vagyunk a gyermekek,
kik ismerik a hallgatás trükkjeit,
a hideg perceket, melyekből
iglut építhetünk.
Miért hisszük, hogy a nap
koszos rézgaras?
Miért írígyeljük a karcsú
darázs sárga övszalagját?
Csak beljebb, beljebb.
De már késő. Észre sem vettük.
Tudjátok-e?
Ránk várnak
a nagy fehér tányérok.
apró lyukakat fúrsz
hallom a csendbe
eső
ha süket volnék
bőröm pórusai
nyílnának előtted
csukódnának rád
eső
kopogásodról
ismernélek meg
ha vak volnék
makacs dobolásod
kitartana
míg különös illatod
el nem viszi a szél
míg a földet
meg nem pirítja a nap
de ha nem hallanálak
nem szagolnálak
nem éreznélek
nem látnálak
te akkor is
összefognál
széjjelszórnál
magaddá mosnál
eső
Nem adhatok nektek
szavakat
melyek zsírosan
tapadnak a csontra
Ösztövér emberek
ösztövér verseket
írnak
minden szavuk
egy-egy kiálló
borda
Hirtelen csusszantál
a haragvásból az álom szakadékába.
Engem
a hallgatás borít be lassan,
ahogy a hó hull, mint puha takaró,
hogy egy időre elnyugtassa
az izgékony idegeket.
Fejed elfordul a párnán.
Arcom elrejtem.
De a hó alatt
göndörödnek a rügyek,
sarjadnak a zöld hajtások.
Nincs kétség:
az öntudatlan hús, ím, célra tör.
Tested és testem között hőhullám kél,
takarónk alatt kezek moccannak,
hátad mellemhez ér és combod
mozdul, hogy megszokott helyére leljen.
Szád megindul arcom felé,
Merjük-e most felnyitni a szemünk?
Vihar után, vihar előtt remegve
rohan a nyúl, kápráztatva a hótól.
Vágya, hogy leljen végső menedékre.
Üregre inkább, nem halálra gondol.
Mibe vet horgonyt, horgadó reményt?
Idő, öröklét, mint a nap, fakul.
A hó végül is tűnik a kemény
szikláról – és a felhők szűrte fény,
íme, egy töppedt kis csontvázra hull.
Miért dugdosom szerelmesleveleim
a fa odvába?
Miért tapasztom ajkam
a kéregrepedésre,
és súgom bele a neved?
Pókok szövögetik hálóikat,
hogy zsákmányul ejtsék a napot.
Lábnyomom mellett a szikkadt fűben
romvárost építenek újjá a hangyák.
A szélben
pillangók párzanak,
s egy sárga méh,
mint kapatos kovboj,
tarisznyányi morzsával
tébolyog a kék levegőben.
Újra meg újra azon kapom magam,
hogy a tengerrel társalgok.
Magam vagyok s a lábnyomaim.
A dagály, látom, meghátrál,
s itthagy a mérföldnyi homoksávon.
Miért is nem szólsz hozzám?
Százhuszonöt éve született Kassák Lajos (1887 –1967). Költő volt, regényíró, festő, lapszerkesztő, művészetszervező, gondolkodó, rendíthetetlen szocialista, a magyar avantgárd legnagyobb alakja. Egyike azoknak a keveseknek, akik jelentőségét megemelte az idő.
Mi nem vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok
és hősök sem vagyunk, kiket vad csinadratta kísért a csatába
s akik most ájultan hevernek a tengerek fenekén, napos hegyeken
és a ménkővert mezőkön szerte, szerte az egész világban.
A kék firmamentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák...
De mi már távol vagyunk mindentől. Ülünk a sötét bérkaszárnyák alján:
szótlanul és teljesen, mint maga a megbontatlan anyag.
Tegnap még sírtunk s holnap, holnap talán a mi dolgunkat csodálja a század.
Igen! Mert a mi csúnya tömpe ujjainkból már zsendül a friss erő,
s holnap már áldomást tartunk az új falakon.
Holnap azbesztből, vasból és roppant gránitból életet dobunk a romokra
s félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!
Hatalmas felhőkarcolókat építünk majd és játéknak az Eiffel-torony mását.
Bazalt talpú hidakat. A terekre új mithoszokat zengő acélból
s a döglött sínekre üvöltő, tüzes lokomotívokat lökünk,
hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai.
Új színeket keverünk s a tenger alá új kábeleket húzunk
és megejtjük az érett, pártalan asszonyokat, hogy új fajtát dajkáljon a föld
s örüljenek az új költők, akik az idők új arcát éneklik előttünk:
Rómában, Párisban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.
1915
Utcák könyöklőjén
s a terek mély foghíjas szájában
aki állsz
mint kékvörös tűznyelv,
mint a mindent legyőző
páncélba erősödött kiáltás
a föl takaródzott reggelben
nézd
melléd oszloposodtam
mint a testvér
szép hengeres mellel, kivilágított szemekkel
s bőséges nyers hanganyaggal
kereken a négy világtáj felé
ahol
csak egyszer is fölterebélyesedett az értelem
ahol
a parasztok egészséges ösztöne megszaggatta a földet
ahol
a zöld patakokban örömösen lemosakodtak a katonák
és itt
a Város megindult hisztérikus testén is
csak mi fáklyázzuk az időt,
énekelünk
s verekszünk
a vérrel és a fekete unalommal
mindhalálig
s így
föl-föl a munka elöntött egyszerű ritmusán
testvér
a keservek roppant hepehupáin
énekeljük ki újra a szabadverseny demokráciáját
predikátumos barmok és nyúlbőrös gazemberek
veszek és adok igéit
a szentségtelen illatokban
mert jaj
holnapra talán mindent fölfal a tegnap
a holnapot
vakok éjszakáján
süketek megüllepedett csöndjén
sánták vaslábas kopogásán is túl
ami lesz
s mert szép is ez így
ezerkilencszáztizenhétben
Pest letérdelt emeletei között lenni
hirdetőoszloppal
lámpás!
1917
Ezt a fejet nem formálta saját képére az isten
ezt a fejet a tegnap emléke és a ma kétségei gyötrik
ebben a fejben forradalmak magvai csíráznak
erre a fejre régóta lesben áll a hóhér
ezeket a kezeket a teremtés eszméje vezérli
ezek a kezek balról áldottak és megátkozottak jobbról
ezek a kezek lesújtanak és felemelnek egyszerre
ezek a kezek bilincsek nyomait viselik
ezek a kezek nem kulcsolódnak imára
ezek a kezek undorodnak a vértől
ezek a lábak nem csúsznak el egy narancshéjon
ezek a lábak összekötik nyugatot a kelettel
ezek a lábak agyontapossák a sárkány hét fejét
ezek a lábak eljutnak arra a tájra melyről a fej álmodik
ez a szív zsarnokok fegyvereitől sebzett
ez a szív saját parazsától újjászüli önmagát
ez a szív az én szívem ikertestvére
ez az ember olyan amilyen én vagyok
egyazon ég alatt
egyazon dalt
daloljuk
vetésről
aratásról.
1963
Élt egy ember
és keresztre feszítették.
Mindenki elfordult tőle
de hajnalonként
halott jobbkarján
egy sárgarigó
fütyörészett
messzehangzón.
1966
Mennybemenetel (1913)
A „Pokol” új magyar változata
Ennek az írásnak a címe Bóka Lászlótól való. Ő írta Nagy László Federico García Lorca Siratóének Ignacio Sánchez Mejías torreádor fölött című remekműve magyar változatának megszületésekor: „Az történt, mint minden nagy műfordításnál történni szokott, hogy egy szerencsés ihlet-találkozás történt, egy nagy költői pillanat megismétlődött, valaki ismét át tudta élni azt, amit elhanyatlott elődje és társa egy emberöltővel azelőtt megélt és megalkotott.”
De megtörténhet-e ez az ihlet-találkozás több évszázad távlatából? Baranyi Ferenc Dante nagy műve első canticájának, a Pokolnak megszületése azt bizonyítja, hogy igen.
A műfordító okos szerénységgel a rövid előszóban arról ír, hogy senkivel, „legkevésbé Babits Mihállyal” nem akart rivalizálni, csupán a saját verzióját akarta elkészíteni. Ám a bevezető elején levő vallomás, mely szerint „a kacifántosságot tudatosan kerülni kívánta”, sokat mondó alapelv volt számára.
Nézzünk néhány példát:
S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste
terhesnek tűnt föl minden céda vággyal,
s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.
Ez megbénított olyan bénasággal,
hogy elvesztém a magasság reményét
a láttából eredő gyávasággal.
(Babits)
majd jött egy nőstényfarkas is, soványnak
tetszett s vágyaktól viselősnek egyben –
sok lelket ölhet már miatta bánat.
Oly döbbenettel párosult szivemben
a rettegés, melyet nézése keltett,
hogy nem maradt remény előbbre mennem.
(Baranyi)
Te regélted, hogy Silviusnak őse
még mint romlandó testnek viselője
lett halhatatlan dolgok ismerőse:
Azért, ha a gonoszság gyűlölője
kegyelte őt elgondolván, ki és mi.
és hogy mily nagy hatás árad ki tőle
,
azt nem méltatlan emberészbe vésni.
mert az Istennek fenn az égi honban
Róma atyjául őt tetszett kinézni.
(Babits)
Silvius apja egykor – hisz te mondád –
romlandó testtel, élve szállt a mélybe,
hol rettentő az örökkévalóság.
S hogy az, ki minden rossznak ellensége
– mivel magasztos küldetésre szánta –
pártolta őt: nincs ebben semmiféle
felfoghatatlan, ezt mindenki látja,
hisz őt szemelte ki az ég, hogy Róma
teremtő atyja légyen nemsokára.
(Baranyi)
A kacifántosságot az új fordítás a tercina rímelésben is elkerüli:
E néhány szó setét betűkkel állott
magassan ott felírva egy kapúra
s szóltam »Mester, nem értem, hogy mi áll ott?«
S ő mint tudásnak és a szónak úra:
»Itt el kell hagynod minden törpe gondot
s mint holtra nézned minden földi búra.«
(Babits)
Egy nagy kapu homlokzatán sötéten
komorlott ez a felirat, amelyre
csak ennyit mondtam én: „Mester, nem értem.”
Úgy szólt, mint ki belelát a szivekbe:
„A gyávaságot ítéld most halálra,
ne bénítson kétség, de félelem se.!”
(Baranyi)
Baranyi verzióját javaslom mindazoknak, akik a Pokolt természetes költőiségében szeretnék megismerni.
(1889–1975)
Kmetty János 1922-ben írt önéletrajzában első párizsi útjára emlékezve a következőket írta: „Megnéztem mindent, amit csak látni lehetett, s egyebet sem tettem, csak néztem, hogy valóban lássak, és lassan megláttam a fonalat a legrégibb művészetektől a legújabbig. […] Felismertem, hogy itt nem emberekről van szó, hanem egy fejlődési folyamatról, s az egyének csak játékai a lényegnek. Mozdulatai a fonálnak előre vagy hátra vagy bármely irányban, azonban a lényeg a fonál, a folytatás lehetősége.”
Amit a harminchárom éves Kmetty János elmondott magáról, azt elmondhatta a nyolcvanadik évén túllépő is és írhatunk könyveket, tarthatunk előadásokat Kmetty életművéről – jellemzőbbet és igazabbat nem mondhatunk. Hiszen emberi és művészi etikájának a lényegét fogalmazza meg. Kmetty számára a művészet nem egyéni ügy, szubjektív önkifejezés volt csupán – mégha nem is tudott más létformát elképzelni magának, mint a festő mesterséget. De festőnek lenni: vállalás, hagyomány, nagy múlt vállalása. A folytatás lehetőségének keresése. Az egyes ember csak láncszem, a művészet a lényeg, az emberi szellem, intellektus e legnagyszerűbb gyümölcse, az emberhez méltó lét velejárója.
Kmetty vállalta a tradíciót, de nem akármilyent. Annak a nagy nemzedéknek volt tagja, amely modernné tette művészetünket, s ami az avantgarde nemzedék volt, ez rombolni is tudott – de óvni és építeni is. A Nyolcak csoport jelmondatát gyakran idézik: „A természet hívői vagyunk. Nem az iskolák látásával másoljuk. Értelemmel merítünk belőle.” Kmetty János nem tartozott szervezetileg a Nyolcak-hoz, de ezt az ars poeticát náluk is jobban tisztelte és őrizte hat évtizedet átívelő életművén keresztül.
Kmetty művészete a rendetteremtés művészete volt, intellektuális festészet. A lényeget fürkészte, a dolgok igazi arcát, már-már idea tisztaságú képletét. Nagy monumentális terveiben is a tökéleteset, a mértanilag meghatározott rendet kereste. A képeire jellemző kék szín is a tiszta intellektus, a spiritualizáció színe. Létnyugalmú piktúra az övé, oly sokszor megfestett önmagát is tárgyiasan nézte, tömeget, tiszta formát látott benne.
De ha megnézzük Kmetty János oly homogén életművét, furcsa, izgalmas ellentétre bukkanunk e létnyugalmú piktúrában. Kristályos rend, a természet ideavilága, átszellemített, megszerkesztett rend – s ugyanakkor tömegek, erőteljes formák. Különös magyar ügy ez: az idea, a törvény, az egyénen túli rend tisztelete, az utána való nosztalgia, s ugyanakkor földhöz kötött, anteuszi művészet. Mily sokat mond a fiatalkori, sokat reprodukált önarcképe: az almát tartó ifjú. Romantikus tisztaság utáni vágy már-már a realitáson túli ideavilág törvényrendje, ugyanakkor érzékien konkrét, materiális kép.
Racionális művészet Kmettyé – de ott lüktet mögötte a reális világ, abból vétetett, azt figyelte. Kutatta konok alázattal. Mert konok ember volt Kmetty János, az ember és a művész megharcolt igazáért a felnégyelést is vállalta volna, s oly póz nélkül, mint ahogy élt és tanított. Mert nagyszerű pedagógus volt, a legnagyobb tanítók közül való.
Kmetty János Párizsban találta meg a néki rendeltetett utat – mehetett volna később is oda. Ő azonban itthon maradt, s néhányad magával azok közé tartozott, akiknek révén van modern magyar festészet, kultúra e földön is.
Kedves Barátom!
Olvastam a cikkedet az Új Írás 1961. okt. számában és mindjárt meg is kell mondanom, hogy a cikkel te, és az Új Írás a közléssel, szerintem nagyon jó szolgálatot tettetek a képzőművészeti közéletünk területének. Érthető beszéd az, és nem kell a suttogó ügyvitellel hadakozni, mert mindaz, amiről a cikkben szó van, itt bujkál a mesterségünk közepette, mende-monda alakváltozatokkal tarkítva.
Mivel a cikkben a 15 éves képzőművészeti politikáról van szó, mint az események egyik szereplője, koronatanúja lehetek a felvetett vitáknak. A szóban forgó mind a három időszakban tevékenykedtem, de az első időszaknak (1945–49) az egyik tervezője és végrehajtója is voltam. Voltunk többen, de én most csak a saját önismereteimet tudom közölni, talán segít a vitában. A kérdéseket nem kapcsolom személyekhez, hiszen többről van szó, mint egyes alkotók problémáiról. Azért ebben a formában a felvetett nevek problémáit nem tartom olyan fontosnak, amik elhomályosítanák a közérdekű problémákat. Taktikai hibának tartom a cikkben szereplő egyéni panaszok emlegetését, mert azok részben viszonylagosak, részben szubjektív sértődöttséggel terheltek. Valóban kellene Vajda Lajosnak, Ámos Imrének a művészetéről könyv, de kellett volna már és szinte nyomatékosabban mondva, Nemes Lampérth Józsefet, Dési Huber Istvánt, Berényt, Uitzot, Goldman Györgyöt könyvalakban a művészettörténetünk gazdagítására kiadni. Illene Pór Bertalannak a megjelent igénytelen ösmertetését méltóbban pótolni. Szubjektív egyéni sérelem a Csernus Tibor és a Kondor Béla esete, hiszen mindketten kaptak 100 000-100 000 forintos ösztöndíjat a Magyar Népköztársaságtól a hivatalos szervek útján. Csernusnak a képei a bécsi VIT-kiállításon voltak (nemcsak illusztrációk) 3 éve. Kondor Bélának 1960-ban volt önálló kiállítása (nemcsak illusztrációk). Panasza még sok tehetségnek lehet, nekik is, de mindketten megbecsült tagjai képzőművészetünknek. A bíráló bizottságoknak valóban lehetnek helytelen ítéletei, de azok más művészeknél is megvannak, nem tekinthető tehát sem Csernus, sem Kondor elejtett avagy üldözött tehetségnek.
Másképpen áll a dolog Csontváry Tivadar műveivel, az valóban közügy és jogosan lehet múzeumpolitikánkat elmarasztalni a Csontváry-képek rossz sorsa miatt. Azt azonban nem tudom elfogadni érvnek, hogy a külföld is akceptálja, mert tudnod kell, nincs nékünk szükségünk Csontváry megítélésében a külföldi protezsálásra. A Csontváry-eset azonban több mint tíz éves bűne a művészeti ügyvitelünknek. Okos dolog volt ezt előtérbe helyezni, nem szabad tovább várni Csontváry műveinek méltó elhelyezésével.
Visszatérve a három szakaszra osztott 15 év képzőművészeti politikájára, nékem is az a véleményem, hogy az 1945–49-es szakasznak döntő jelentősége volt szocialista államunk indulásánál. A képzőművészek szabad szakszervezetében és a Magyar Művészeti Tanácsban képzőművészeink legjobbjai álltak önzetlenül a felszabadulás utáni kultúrpolitikánk mellé. Már 1945-ben eleven kiállítások voltak. Megrendeztük az elhunyt, a mártírhalált halt művészek emlékkiállítását. Az első három országos képzőművészeti kiállítást, ahol a KUT, a Szinyei, a Szocialista Művészek Társaságainak tagjai szerepeltek. Kitűnő minőségű anyaggal. Igaz, a kiállítások a stílusszabadság jegyében zajlottak le, igényes minőségi mérleggel mérve. És mindezt a párt szoros és hathatós segítségével csináltuk, másként nem is sikerülhetett volna. Ezért a magyar festők és szobrászok, iparművészek előtt nagy tekintélye volt a párt haladó művészetpolitikájának akkor. Mindezt a romok tetején tudtuk éltetni, úgyszólván alig-alig anyagiak birtokában. Nem rohamos, de lényegesen komoly alapokon kezdett kialakulni a szocialista szemlélet az alkotásokban.
Az 1950–56-ig terjedő időszakban viszont gyorsan, de talmi módon jöttek létre a szocialista tematikájú képek és szobrok. A kultúrforradalom alapjában helyes népnevelő programja nagy eredményeket produkált a kultúra horizontális erősítésében. A művészeti alkotó területeken azonban az új követelmények (a szocialista realizmus érdekében) elhibázottnak bizonyultak. Az első kiállításon a művészek önmagukat megtagadva, eleve hamis megoldásokkal akarták az igazságot elmondani. Sok ügyesen vagy ügyetlenül csinált kép tákolmány jellegű lett és a hozzáértők fejcsóválva, vagy derültséggel fogadták a művészek művészeti pálfordulásait. Az élő művészet haladó szellemű formanyelvezete polgári dekadenciának, veszedelmes kozmopolitizmusnak lett deklarálva. Aki nem alkalmazkodott a realista jelszó alatt kibújt naturalista genre stílushoz, az lassan egy stiláris gettóba került, ahová stílusuk miatt Derkovits képei is besoroztattak. Elterpeszkedett a giccs, és az eredetileg is giccses festők hangoskodtak. Esztétikai bűnökkel vádolva a nagybányaiak tervezett kiállítását a hivatalos szervek leállították. Egyébként a cikkben jól van jellemezve ez a korszak, elösmervén azt is, hogy voltak művészek és művek, akik és amelyek vállalták a formalista meghatározást, nem tagadták meg kialakult művészi szemléletüket és a jó műveket csinálták. Én azt is merem állítani, hogy ennek a korszaknak mégis lett maradandóbb érdeme is. Mégpedig az, hogy kizavarta a művészeket az idillikus életszemléletből. Témaköre élő lett, ami később is jó szerepet tudott betölteni 1956 utáni fejlődésünkben.
Nékem azonban az a véleményem, ha ilyen jól, és amint mondod, 10 év után könnyen meg tudjuk állapítani a hibákat, azt is megállapíthatjuk, hogy személy szerint mi is felelősek vagyunk azokért. Felelősek vagyunk személy szerint Csontváryért is, hiszen mi is ott voltunk a tisztségeket betöltők között.
De úgy látszik, ma sem késő megmondani, hogy a Magyar Nemzeti Galéria a Képzőművészetünk a felszabadulás után címen rendezett kiállításán 1960-ban kirakta az 1949–56 közötti szakasz vaskosan rossz képeit, amelyeket alkotóik az 1957-es tavaszi tárlaton szerepelt műveik stílusával megtagadottnak deklaráltak. Nyomasztóan hatott 1960-ban a kiállításon látni a művésztragédiák dokumentumait és az 1949–56 közötti tévedéseket. És mintha a rendezők igenelték volna azokat még 1960-ban is, és a nyilván rossz műveket akarták újra éltetni. Hincz Gyulá-nak nem az 1954-ben kiállított Szabad Május 1. című igazi Hincz-képét tették ki, hanem az 1952-ben festett Népnevelőjét, amelyet ez a művész láthatóan kínosan festett, nem igazi Hincz-kép az. Több hasonló, kínosan festett képet raktak ki és úgy hatott az egész, mintha csak rossz művészet jellemezné a felszabadulás utáni 15 évet. Az 1945–49 és az 1956–60-as időszak szinte elsikkadni látszott (pl. Diener-Dénes Rudolf egyetlen munkája sem szerepel). Ami 1949–56 között rossz volt és kulturális károkat okozott, merem mondani, hogy 1960-ban is az volt. A Galéria sem tudja azoknak a műveknek a minőségi elösmerését megadni, a saját hitelét azonban sikerült ezzel a ténykedésével kisebbíteni.
De visszatérve a cikkben foglaltakra, nekem is az a véleményem, hogy az 1957-ben megrendezett tavaszi tárlat keresztmetszete, az 1949–56 közötti időszak képzőművészetének megtagadása volt. Egészében és a kiállítók kiállított műveiben személy szerint is. A stiláris toleranciával válogatott művek kiállításán főleg azoknál a művészeknél volt feltűnő a demonstrálás, akik az 1949–56-os időszakban sok hivatalos elismerést kaptak mondvacsinált, naturalista módon előadott munkáikra. Visszatértek az 1949 előtti ösmert önmagukhoz, visszavágyva a természetes vizuális művészélményeikhez, és meg kell adni: szinte ugrásszerű minőségi eredményekkel, majdnem azonos témakörben. A társadalomszemlélet megmaradt, hiszen a szocialista társadalom építése nem kétséges, de a rossz képekkel azt elősegíteni nem lehet. 1949–56 között saját kárán tanult a művész, de közéletünk is. Az 1957-ben megindult egészséges folyamat ma is tart, fiatalságunk ma már igazabban kapcsolódik haladó művészetünkhöz, az élőhöz és a hagyományoshoz egyaránt. Természetszemlélete és társadalomszemlélete korszerű, a művekben, a témáikban a megfogalmazás magabiztosabb. Nem láthatunk ma már az 1949–56-os időszakra jellemző hamisan festett tákolmányokat, amilyeneket abban az időben a fiatalok csináltak, bár elösmerem, jóhiszeműen. Megvallom, ma is találkozom olyan fiatal tehetségekkel, akik szinte szemrehányóan kérdik, miért nem álltunk ki akkor, a tákolmányokat ellenezve? Azt hiszem, igazuk van, és a cikknek ezt az erényét tartom fontosnak és átfogónak, ami a részletek kifogásolhatóságán messze túltesz. A cikk a fiatalságunknak is segítséget tud nyújtani. Hiszen a művészeti időszakok megítélésében nincs sok tapasztalata. Segítséget tud adni ma az izmusokkal ostromolt érdeklődőnek, az absztrakt, a szürrealista, a tasista áramlatok ismeretében, segíti felösmerni a nonfiguratív képzőművészettel szemben az ábrázoló művészet élményterületét. Figurális vagy nem figurális élményekkel alkotó képzőművészt egyébként a tehetsége és a hajlama igazít el. Ma már egyszerűbb is az értelmezés, a képzőművészet területeinek a számontartása, ha élünk annak a természetes területeinek az elhelyezésével. Területei pedig az építészet (belső és külső), a szobrászat, a festészet (ábrázoló), a díszítő művészet, a tárgyalkotó művészet, amelyeken belül kőben, fában, agyagban, textilben, színekben, síkon vagy plasztikusan alkot a képzőművész. A tér, a forma, a szín törvényei minden esetben a vizualitás élményeivel működnek. Rangosítást egyik terület sem adhat, művészi rangot csak a minőség tud adni. Bármely területen a problémákat csak az alkotó munka, csak a mű tudja tisztázni. Ezért nem látom indokoltnak az ábrázoló területen a stíluskorlátok alkalmazását, ami az utóbbi években ismét hivatalos álláspont lett. Az ún. elvont formák, színek alkalmazása, az aszimmetrikus kompozíció képzőművészetünk korszerű magatartása, és nem hiszem, hogy a szocialista társadalom elmúlt korok (empire, barokk, rokokó stb.) stílusjegyeivel kifejezhető lenne. A természetes fejlődésben, a forradalmi átalakulásban a képzőművészetnek is megvan a maga természetes korszerű alakulása.
De egyébként a stíluselfogultság csak az ábrázoló területen okoz gondot, a táblakép keretein belül. Építészetünk (belső és külső) a zenei életünkhöz, annak korszerűségéhez hasonlóan a gyakorlati életben máris elfogadott és nyilvánosan, lépten-nyomon az új forma problémáival szerepel. Ezt mondhatjuk a tárgyalkotó (kerámia, bútor) díszítő művészeteinkre is. Az ún. iparművészeti alkotások és az ipari művészet a 20. század absztrakt formáit, alakzatait és az aszimmetrikus kompozíciók egyensúlyproblémáit gyakorlatilag (tárgyaival) máris behozta napi életünkbe. A két év előtt rendezett iparművészeti kiállításon a művek legtöbbje az extrém stílus jegyeivel megoldva (figurális gobelin is) szinte eldöntötte már a vitát. A mi életünk a mai élet, az új formák létjogát elösmerte szinte a képzőművészet minden területén. Ez a művészeti stílus együtt született az ábrázoló művészettel, amelyen belül viszont stíluskorlátokkal találkozunk. A szocialista realizmusnak nem az új természetszemlélet a kerékkötője, hanem a giccs, ami ismét felüti a fejét.
Mai építészetünk (belső és külső) az aszimmetrikus kompozíciójával, anyagával és az alkalmazott művekkel együtt élve a szocialista kultúra dokumentuma (budapesti Engels tér, Dunaújváros mozija, inotai kultúrház).
Mindezek a köztéri szobrokkal, a freskókkal, a sgraffitókkal, a gobelinekkel stb. már az új szocialista államunk képzőművészetének a keresztmetszetében tartós szerepet játszanak. Természetesen mindezeket fémjeleznie kellett a hivatalos kultúrpolitikának és mindezeket igeneli az MSZMP is.
Kedves Barátom! Nem állunk olyan rosszul képzőművészeti közéletünk működésében, mint azt az egyéni panaszok, vélt sérelmek vagy igazi sérelmek tükrében látod. Korniss Dezső mozaikoszlopa a Royal cukrászdában, az is a hivatalos művészetünkhöz tartozik. Tudja a fene, de én a képzőművészetünk jövőjét optimista módon reményteljesnek vélem. A kibontakozás, a fejlődés nem logikai folyamat, a dialektikus ellentmondások közepette, törésekkel is, reményteljes úton járunk, szocialista államunk szocialista képzőművészetének minőségi kialakulásában. Még az 1949–56 évek időszaka sem tudta azt megakadályozni.
Viszont meg kell mondanom azt is, hogy én nem tudok veszélyt látni (hogy a mánál maradjak) az építészeti klubban rendezett kiállítás absztrakt anyagában, hogy az ne lehetne nyilvános. Annak elhallgatása inkább lehet veszélyes. Azért helyeslem a kérdések, a problémák nyílt megbeszélését. A vita lehet az egyetlen út a kibontakozás felé. Közéletünkben azonban vegyenek részt a művek is a saját vizualitáson épült mondanivalójukkal, a verbálisan ható erők nem elegendők ott, ahol a mű igazi erénye csak az optikai berendezkedésünkön keresztül érzékelve érvényesülhet.
Ismétlem, a cikked én helyeslem, a járható útra léptél és helyeslem, hogy az Új Írás közölte azt.
Budapest, 1962. február 13.
* A neves művészettörténészhez írt levél az Új Írás 1962. áprilisi számában jelent meg, Megjegyzések képzőművészetünk helyzetéről címmel. [vissza]
Önarckép (1920 k.)
Annak ellenére, hogy IV. Ince pápa 1253-ban kibocsátott bullájában megtiltotta a zsidók elleni gonosz, ostoba és képtelen – a vallásukkal homlokegyenest ellenkező – vérvádakat, azok a középkorban makacsul újra és újra felbukkantak, úgymond, a néphit miatt.
De a „néphitet” folyamatosan élesztgetni kell. Az 1494-es nagyszombati perben a bírák a vérvád „okait” is igyekeztek beépíteni a folklórba.
Azt találták ki, hogy a keresztények vére fájdalomcsillapításra szolgál a körülmetélési szertartáson, továbbá alkalmas szerelmi bájitalnak, végül pedig enyhíti a menstruációs görcsöket is, mert tudvalevőleg a zsidó férfiak is menstruálnak.
Az 1529-es bazini vérvád miatt harminc embert égettek el elevenen, köztük nőket, gyerekeket és aggokat. Az események hátterében az állt, hogy Wolf Ferenc, pozsony-szentgyörgyi és bazini gróf adósságokba keveredett, és vérvádat koholt, hogy így szabaduljon a bazini és a marcheggi zsidók követeléseitől. A marcheggiek végül megmenekültek, mert még a királyi igazságszolgáltatás embereinek is feltűnt, hogy az a gyerek, akiről a gróf azt kürtölte ország-világ előtt, hogy a zsidók rituális célból meggyilkolták, ép és egészséges. (A bazini vérvádról az 1929-es Zsidó Lexikon úgy ír, hogy az volt a legnagyobb bűn, amelyet a zsidók ellen Magyarországon valaha is elkövettek.)
Az 1764-es orkúti „vizsgálati” eljárásban tíz hónap után az egyik vádlott meghalt a kínpadon, a többieket felmentették a vérvád alól, csakúgy, mint ahogyan 1791-ben a péri ítélőszék által halálra ítélt zsidókat. Úgy tűnt, hogy véget ért a középkor.
Amikor 1882. május 23-án Ónody Géza a magyar parlamentben vérvádat emlegetett, képviselőtársai hangosan kinevették. Tisza Kálmán miniszterelnök pedig így reagált:
„Első megjegyzésem az, hogy e hazában levő egy fajról vagy felekezetről azt mondani, hogy aljas, teljes megvetést érdemel, helytelen.”
Azt, hogy Magyarország egyik legnagyobb és legszégyenletesebb közéleti küzdelme előtt áll, nem sejtette senki, talán csak Ónody Géza, Istóczy Győző és Verhovay Gyula képviselők, a tiszaeszlári vérvád terjesztői, akik országos agitációba kezdtek a zsidók ellen, hogy ezzel erősítsék meg saját politikai pozícióikat.
1882. április 1-jén ugyanis eltűnt a tizennégy éves tiszaeszlári Solymosi Eszter, cselédlány, akit gazdasszonya festékért küldött a boltba. Eszter édesanyja április 4-én bejelentette az esetet Vencsellőn Jármy Jenő szolgabírónak, aki hivatalosan elrendelte a leány utáni nyomozást. Hamarosan a faluban is, majd a sajtóban is az a hír kapott szárnyra, hogy Solymosi Esztert a zsidók becsalogatták az imaházba, ahol elvágták a nyakát, hogy vérét vegyék a húsvéti pászkájukhoz. A holttestet azután bedobták a Tiszába.
Solymosiné május 4-én ismét elment a szolgabíróhoz, most már a gyilkosság kivizsgálását kérve. Farkas Gábor, a tiszaeszlári községi bíró május 6-án „vizsgálatot” tartott és Scharf Samu, alig ötéves „tanú” kihallgatása után igazoltnak vélte a híreszteléseket.
Bary József, a nyíregyházi törvényszék által megbízott vizsgálóbíró május 16-án elrendelte a nyomozást.
Május 20-án a Magyar Állam című lapban megjelent Adamovics József tiszaeszlári lelkész cikke: Egy lány eltűnésének titokzatos esete. Ebben a pap az április 1-jén szombaton az eszlári imaházban összegyűlt zsidókat vádolta meg Solymosi Eszter megölésével.
Május 21-én megkezdődött a gyanúsítottak letartóztatása.
Május 23-án Ónody Géza bejelentette a vérvádat a magyar parlamentben, amelyet másnap Istóczy Győző megerősített, újabb letartóztatásokat, sőt a zsidósággal való teljes leszámolást követelve. Hívószavára a Dunántúlon és az északi megyékben antiszemita zavargások lobbantak fel. Scharf Samu bátyját, a gyilkosságban való részvétellel vádolt tizenhárom éves Móricot vizsgálati fogságba helyezték, és elkülönítették. Péczeli Kálmán jegyző a nyíregyházi fogházba menet Recsky András csendbiztos nagyfalui házába vitte, ahol egész éjszakát töltöttek el. Scharf Móric vádlottból Nagyfalun koronatanú lett, aki „a kulcslyukon keresztül látta, amint a zsidók – köztük az apja – az imaházban elvágják Solymosi Eszter torkát, és a vérét veszik”. Both Menyhért királyi ügyész annak érdekében, hogy Scharf Móric ne változtathassa meg a vallomását, elrendelte a fiú „felügyelet alá helyeztetését”.
A Függetlenség című lap azt sürgette, hogy léptessék hatályba a Werbőczy Hármaskönyvében megfogalmazott intézkedéseket a zsidókkal szemben, és közösítsék ki őket a magyar társadalomból. Eközben valamennyi gyanúsított érthetetlennek tartotta és tagadta az ellene felhozott vérvádat.
A védelmet – a sajtó által az egész ország, sőt a világ érdeklődését felkorbácsoló ügyben – Eötvös Károly, a kiváló ügyvéd, függetlenségi párti parlamenti képviselő vállalta el, pártjának tiltakozása ellenére. Eötvös azok közé a politikusok közé tartozott, akik nemcsak beszéltek a magyar szabadságról, de tettek, küzdöttek is érte. 1863-ban bekapcsolódott az Almásy-féle Habsburg-ellenes összeesküvésbe, és annak lelepleződése után többhónapos várfogságra ítélték. Eötvös jól tudta, hogy a tiszaeszlári koholmányok kapcsán nem egyszerűen egy bűnügy kivizsgálása, még csak nem is egy politikai csatározás megnyerése a tét, hanem a művelt emberiség győzelme az aljas ösztönök felkorbácsolóinak rémuralomra törekvése felett. A legnagyobb gondossággal derítette fel az ügy legapróbb részleteivel kapcsolatos tényeket is.
Scharf Móriccal, a koronatanúval történt első találkozására így emlékezett vissza:
„Egyenesen az őrmester szobájába mentünk a főügyésszel. Ott volt a tanú. Maga az őrmester volt vele a szobában és még egy börtönőr.
Íme, a tanú, ki rettenetes titkokat tud, s azokról már vallomást is tett. Beszélni kellett volna vele. Szóra kellett volna bírnom, s mi másról beszéljek, mint az ügyről s annak körülményeiről? Miből ítélhetném meg inkább gondolkozásának helyességét?
Ám erről, éppen csak erről nem lehetett beszélni. Megígértem a főügyésznek…
Hány éves? Hány testvére van? Jól alszik-e? Van-e étvágya? Mit tanult eddig? Kik a pajtásai otthon? Kikkel és miként szokott játszani? Mivel tölti idejét a fogságban? Imádkozik-e? Kit óhajtana látni? Mi szeretne lenni az életben? Tud-e már jól írni, olvasni, számot vetni? Kit szeret legjobban? Kiket ismer rokonai közül? Volt-e már a Tiszán túl? Látott-e már várost? Fél-e a bikától vagy a szomszéd kutyáitól?
Csak efféle dolgokról lehetett vele társalognom. Mindjárt az első szónál kezdtem:
– Hány éves vagy, fiam?
A fiú hallgatott. Csak nézett rám mereven.
– No, beszélj, hány éves vagy?
A fiú aggodalmas arccal nézett a nagyfejű és hatalmas termetű őrmesterre. Egész nézésében az a féltő kérdés rejlett: vajon szabad-e neki ezt az idegen, ismeretlen úr kérdésére megmondani?
A főügyész nyájas, bíztató hangon szólt hozzá:
– Ne féljen, Móric, feleljen bátran!
E szóra az őrmester is intett a fejével, mintha beleegyezett volna abba, hogy a fiú feleljen kérdésemre. […]
Indultam kifelé. Nyomban megmondtam a főügyésznek, hogy nem vagyok kíváncsi tovább a fiúra.
Hiszen nem tanú ez, bálvány. Kifaragva, megidomítva.”
De miképp juthatott a magyar igazságszolgáltatás oda, hogy kitanítson, „kifaragjon” egy tanút, és előkészítsen egy koncepciós pert?
Ónody Géza parlamenti képviselő és híveinek működése következtében. Ónody hölgyszimpatizánsai addig etették cukorkával és édességekkel a kis Scharf Samut, amíg az el nem kezdte magától mesélni mindazt, amit a „kedves nénik” a fülébe duruzsolgattak a vérvádról. A fiúcskát tehát ki kellett hallgatni. Egy alig ötéves gyermeket. De mire a hatóság a következő lépéseket megtette volna, a sajtó már telekürtölte az országot a vérváddal, sőt már az országgyűlés is foglalkozott vele. Ha tehát az országgyűlés is tárgyalta az ügyet, akkor bizony azt a vármegyében is komolyan kellett venni. Függetlenül attól, hogy milyen bizonyítékok álltak rendelkezésre. Hogy egyáltalán volt-e bármilyen bizonyíték? Hisz azok ott fent jobban tudják. Sőt, Ónody képviselő már le is jött Eszlárra, ahol antiszemita népgyűlést hirdetett, amelynek következtében olyan lincshangulat keletkezett a faluban, hogy a hatóságok jobbnak látták kitelepíteni azokat a zsidókat, akikkel a helybéliek a megelőző évtizedekben teljes békében éltek együtt. Tehát Szabolcs vármegyében a „megfelelő mederbe terelték” a vizsgálati eljárást.
Ki is volt az az Ónody Géza?
Az a dzsentri, aki a debreceni vásárban eladott huszonkét ökör árát egy ültőhelyben mulatta el az Arany Bikában, így azután hamar nyakára hágott mind a 841 holdjának. Volt birtokán Pőhm Simon haszonbérlője lett, és érdeklődése mindinkább a megélhetési politizálás irányába fordult. 1881-ben a hajdúnánási választókerületből 1848-as függetlenségi programmal jutott be a parlamentbe. Egy évvel később azonban önálló politikai platform megteremtésére törekedve, a „vérvád” kivizsgálásának igényével fellobbantotta az antiszemita mozgalmat, majd 1883-ban Istóczy Győzővel együtt létrehozta az Antiszemita Pártot, amely a zsidók Magyarországról való elűzését tűzte ki céljául. Úgy gondolta, hogy reális társadalmi igényt szolgál ki, de működése a társadalmi feszültségek pattanásig feszítésén és a krakéler elemek mozgósításán túl nem ért el tartósabb „eredményeket”. Ugyanis a 19. század végén a hazai zsidóság megoszlása a leggazdagabb és legszegényebb rétegekben alig mutatott lényeges eltérést a társadalom általános osztálytagozódásától, a különbség csak a kispolgárság nagyobb számarányában és a paraszti réteg teljes hiányában mutatkozott meg (amelynek az volt az oka, hogy a zsidók 1867-ig el voltak tiltva a földműveléstől). 1892-ben az Antiszemita Párt szétesett, Ónody Géza pedig – akárcsak Istóczy – a közélettől visszavonulva, bukott politikusként halt meg.
Bary József az újdonsült vizsgálóbíró a legnagyobb buzgalommal igyekezett megfelelni felettesei elvárásának. Miután a vádhoz megtalálta a vádlottakat és a koronatanút – akiből Nagyfalun kegyetlen testi és lelki bántalmazással csikart ki hamis vallomást Recsky csendbiztos és Péczeli Kálmán jegyző –, annak felügyeletét Henter Antal nyíregyházi várnagyra bízta, aki a legnagyobb buzgalommal készítette fel szerepére a fiút. Gyötrő félelmek közé lökte Móricot, hogy majd éppen ő nyújthasson segédkezet, amiért a „tanú” hálából megtagadja a családját és a hitsorsosait. Amikor Móric már kezes báránya lett, kikocsikázott vele, hogy katonazenét hallgathassanak együtt a közparkban, és ellátogathassanak a levéltárba. Ott Móric „véletlenül” elolvashatott egy belügyminiszteri leiratot, amely arról szólt, hogy egész életében gondoskodni kívánnak róla, ha jól viseli magát a megyeházán. Az okirat hamisítvány volt.
Június közepén azonban váratlanul előkerült Solymosi Eszter holtteste. A nyakán sértetlen volt. Mivel az azonosítási eljárás kezdetén a felzaklatott anya a több mint kéthónapos vízi hullában nem ismerte fel a leányát, a vizsgálóbíró további hat tanút szólított a tetemhez. A falusiak egytől-egyig felismerték Esztert. Bary erre sürgősen felfüggesztette a szemlét. Újabb manipulációra volt szükség: másnap egy olyan kertben tétette szemlére a tetemet, ahonnan jól látszott a zsidó imaház. A tanúkat most már gondosan megrostálták – nem idézték Scharf Móricot, a koronatanút vagy Kohlmayert, a boltost, aki Esztert utoljára látta élve –, és csak olyanokat engedtek a szabad levegőn már erősen oszlásnak indult maradványokhoz, akik abban nem ismerhették fel az eltűnt leányt. A bizonyítási eljárás során – amely nem irányult másra, mint annak igazolására, hogy Solymosi Eszter nem azonos Solymosi Eszterrel – Bary súrolókefével eltávolíttatta a leány egyedi ismertetőjelét, amely egy tehéntaposás nyoma volt a lábán. Így azután az orvosi és boncolási jegyzőkönyvek is azt rögzítették, hogy nem a vérvád áldozatának holttestét vetette fel a Tisza. De akkor hogy került a holttestre az eltűnt lány ruhája?
Erre is került magyarázat. A holttestet ugyanis tutajosok fedezték fel a Tiszában, Bary pedig parancsot adott a letartóztatásukra. Az a „gyanúja” támadt, hogy a megölt Solymosi Eszter ruháit egy idegen, megcsonkítatlan holttestre húzták fel, amelyről a tutajosok tudtak, vagy esetleg közre is működtek benne. Tizenöt embert tartóztattak le, de mindegyikük csak annyit mondott, hogy a holttestet a füzesben fedezték fel. Erre Bary hat tutajost Tiszalökre vitetett Vay György csendbiztoshoz, akinek végre Matej Ignác „vallomást tett”. Eszerint a tutajosok pénzért egy ismeretlen holttestet szállítottak le a Tiszán, és Kerecsénynél Eszter ruháiba öltöztették. Vay „kérdéseire” „végre”
Smilovicsot – vallomása alapján – Vogel Amsel tutajosgazda utasította Kerecsenyben a holttest átvételére. Vogel azonban négyszeri kihallgatás után is tagadta a vádat, sőt, óráról órára elszámolt soknapos tutajútjával. Nemcsak arra derült fény, hogy a feltételezett időpontban nem találkozhatott Smiloviccsal, hanem arra is, hogy Smilovics többnyire máshol járt, mint azt vallomásában rögzítették. Vogel a vizsgálat alatti szenvedéseit is jegyzőkönyvbe vetette, de ami még ennél is fontosabb, az ő ellenállásán tört meg az Ónody-Bary-féle manipulációs láncolat hitelessége.
Szeptemberben Eötvös Károly indítványára exhumáltatták a holttestet, amelyet a budapesti egyetem kirendelt professzorai vizsgáltak meg. A korábbi, vidéki orvosokból álló bizottság véleményét tudománytalannak és valótlannak minősítették, ezt a véleményüket később a törvényszéki tárgyaláson is megerősítették. A szakértő tanárok a holttestet már felbomlott állapotban találták, így számos tényt nem tudtak tisztázni, azt viszont megállapították, hogy a holttest nyaka ép, így a torok elvágása mint a halál oka kizárható.
A vádhatóság mindazonáltal alkalmasnak tartotta vádemelésre az ügyet. A Királyi Ügyészség 1883. április 14-én nyújtotta be a vádiratot a Nyíregyházi Törvényszékre. Schwarz Salamont, Buxbaum Ábrahámot, Braun Lipótot és Wollner Hermannt gyilkossággal, Scharf Józsefet, Junger Adolfot, Braun Ábrahámot, Lusztig Sámuelt, Weiszstein Lázárt és Taub Emmánuelt gyilkosságban való bűnrészességgel, Vogel Anzelmet, Smilovits Jakabot, Herskó Dávidot, Grosz Mártont és Klein Ignácot pedig bűnpártolással és a holttest elrejtésével vádolták. Matej Ignácot, aki a gyanúsítottak közül egyedül nem volt zsidó, az eljárás folyamán tanúvá minősítették.
A tiszaeszlári per végtárgyalására Nyíregyházán került sor 1883. június 20. és augusztus 3. között. A megvádoltak védelmére Eötvös Károly partnerének kérte fel Funták Sándort, Friedmann Bernátot és Székely Miksát. Az ügyészi feladatokat Szeyffert Ede királyi főügyészhelyettes látta el. Az 1882. április 19-i letartóztatását követően csupán tizennégy hónappal, az első tárgyalási napon szembesítették Scharf Józseffel a fiát, Móricot.
„– Hát nem sajnálnád, ha engem felakasztanak? – kérdezte az apa. – Nem sajnálod ezeket az embereket, akik itt vannak mint vádlottak?
– Mit törődöm ezekkel a rongyos zsidókkal? – válaszolta a fiú.
– Mi az oka fiam, hogy te ezt a mi vallásunkat úgy megutáltad?
– Nem akarok zsidó lenni.
– Csak van valamely eredete, hogy nem akarsz zsidó lenni. Mióta utáltad meg?
– Mióta itt vagyok a vármegyénél.”
A védelem szisztematikusan szétzúzta a koholt vádakat, rámutatott a bizonyítékok, a jegyzőkönyvek és tanúvallomások felvételének hiányosságaira. Szeyffert fővádló július 27-i vádbeszédében maga is a vádlottak felmentését indítványozta. A manipuláció ország-világ előtt lelepleződött. A védelem vádindítványt terjesztett be a vád egyik tanúja ellen rágalmazásért, és a vizsgálóbíró kihallgatását, tanúként való megidézését kérte. Eötvös híres, hétórás védőbeszéde július 30-án reggel háromnegyed 9-től délután 4 óráig tartott.
A vád konstruálói azonban makacsul kitartottak álláspontjuk mellett, a közvélemény felkorbácsolásával. Istóczy Győző a 12 Röpirat című lapjában folyamatosan uszított a vádlottak és a zsidók ellen. Istóczyt az uszításért ellene indított eljárásban a törvényszék tíz a kettő ellenében felmentette. Annak sem lett következménye, hogy Ónody Géza a nyíregyházi utcán megtámadta a tiszaeszlári per közvádlóját. Debrecen négyszáz polgára nevében pedig ezüstserleget készítettek a vizsgálóbíró részére ezzel a felirattal: Bary József vizsgálóbírónak, az igazság kitartó bajnokának. Nyíregyházán, 1883. Debreceni tisztelői.
Az augusztus 3-án kihirdetett ítélet kimondta a per befejezését. Az ártatlanul megvádoltakat felmentették. A fellebbezés után a jogerős felmentő ítéletet 1884. május 10-én hozták meg.
Ekkor született meg a tiszaeszlárizmus.
A vád ellen indított kezdeményezést politikai okokból leállították. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az a fennálló magyar rendszer elleni kezdeményezés lett volna, amely akár a kormányt és az államhatalmat is elsöpörhette volna. Magyarország politikusai és választópolgárai nem voltak elég érettek erre a küzdelemre, amelynek pedig be kellett volna következnie. Eötvös alapvetően elégedett volt az ítélettel, de az indoklásával nem, amely szerint „a gyilkosság s abbani bűnrészesség vádjának fenntartására minden ok elenyészett”. Bary József ellenben így nyilatkozott: „a bűnösök megszabadultak”.
A tiszaeszlárizmus egyfelől tehát a dolgok elkendőzését, azoknak a biztos tények világából a bizonytalan sejtések lebegésébe fújását jelenti.
A Kúria 1884. április 4-én hozott harmadfokú jóváhagyásában az áll: „a tutajosok közül a vizsgálóbíró előtt néhányan tagadásban lévén csendbiztosnak adattak ki, ez őket bántalmazással kényszerítette a bevallásra”. De a vizsgálóbíró, a csendbiztosok, a rágalmazók és a hamis tanúk ellen nem indult eljárás. Bary József később a nagyváradi tábla ítélőbírója, majd a nagyváradi törvényszék elnöke lett. A tiszaeszlárizmus második jelentése tehát az, hogy az állam saját, vélt tekintélye megőrzése érdekében nem menti fel törvényszegő tisztviselőit, és nem indít eljárást ellenük, sőt még előmenetelüket sem akadályozza meg, továbbá a feltajtékzó fajgyűlöletet nem ítéli el, és attól nem határolódik el kategorikusan – összefoglalóan a magyar kormánynak nem érdeke a társadalmi igazságosság képviselete.
A tiszaeszlárizmus legmegdöbbentőbb jelentése mindazonáltal az, hogy amikor a zsidók elleni vád felmerül, milyen olajozottan megy minden. Ahogy az újabb és újabb hatósági személyek bekapcsolódnak az ügybe, mindenki rögtön érti, hogy „miről van szó”. 1882-ben, majd 1944-ben ugyanúgy.
A tiszaeszlárizmus végül az „igazi magyar” antiszemitizmust jelenti szemben a náci zsidógyűlölettel, hiszen a magyarországi holokausztot kizárólag a németek csinálták – amint azt a magyar szélsőjobboldaliak hirdetik, és a történelmet nem ismerő követőikkel el is hitetik. De hát a társadalom söpredékét hergelő – nem egyszer magasan képzett magyar újfasiszta – politikusok szerint mégis csak szükség van valami „hazai eszmére” a zsidók ellen. Ez pedig nem lehet más, mint a tiszaeszlárizmus.
Szegény Solymosi Eszter, nincs ember, aki többet forogna a sírjában, mint te! Szegény, kicsi szolgálóleány, aki sohasem bántottál senkit, akit halálba hajszoltak a gazdáid, hogy lábmosás közben a Tiszába aludtál, most olyan haramiák rázzák az öklüket a sírkövednél, akiket messziről elkerülnél, akiket megpillantva csodálkozva nyitnád tágra a szemeidet: „Hát ezek is magyarok?”
Simón Rodríguez (1769, Caracas – 1854, Amatope, Peru) venezuelai filozófus és pedagógus, Simón Bolívár, a Szabadító nevelője, mentora. Húszévesen már tanítóként működött szülővárosában, ahol a kilencéves Simón Bolívar nevelője lett. Simón Bolívar kétévesen vesztette el apját, anyja 1792-ben halt meg, és a nagyapa a kilenc éves gyereket a fiatal Simón Rodríguez gondjaira bízta, aki Jean-Jacques Rousseau ismerőjeként az akkor még elemi ismeretekkel sem rendelkező kilenc éves gyerekben a nagy francia gondolkodó Emilének megtestesítőjét látta.
Rousseau a 18. század közepén írta Emil vagy a nevelésről (Émile ou de l’éducation) című regényes neveléstörténeti művét, amelyet már 1762-ben, a Sorbonne teológiai karának javaslatára a párizsi parlament elítélt, és máglyára vettetett. Simón Rodríguez életének kutatói szerint a huszonéves pedagógus ismerte Rousseau művét, föltehetően eredetiben olvasta. A francia felvilágosodás legnagyobb alakja elképzelt tanítványából, Emilből ideális embert akart formálni, visszaállítva a „jó természet”-et, kiküszöbölve a társadalom ártalmas hatásait, „mintha csak Saint Preux számára írna pedagógiai segédkönyvet Julie egyik gyermekének felneveléséhez.” 1
A híres levélregény hőseinek elképzelt gyermeke, Emil elevenedik meg a kilenc éves Simón Bolívarban a fiatal pedagógus előtt, akit francia méltatója, Marius André „trópusi Rousseau”-nak nevezett. Ő írja: „Könnyebb megalkotni Emil portréját, mint találni egy hús-vér gyermeket és elérni, hogy az maradéktalanul megbízzon nevelőjében. Simón Rodríguez szerencséjére ezt a gyermeket Simón Bolívarban találta meg.” 2
1794–97-ben Simón Rodríguez részt vesz a La Guaira-i összeesküvésben, egyik későbbi írásában magát egy titkos összeesküvő szekta elnökének nevezi. A José María España, Manuel Gual és Juan Bautista Mariano Picornell szervezte összeesküvést egy áruló révén leleplezik. Simón Rodríguez a spanyol megtorlás elől menekülve arra kényszerül, hogy elhagyja hazáját. Kezdetét veszi több mint húszéves európai önként vállalt száműzetése, amelynek során hét európai országban dolgozik tanárként, titkos szocialista társaságokat látogat, nyelveket tanul, elsajátítja a német, olasz, portugál, lengyel nyelvet, és feltételezhetően az oroszt is, hiszen Oroszországban iskolát is alapít. Nevét Samuel Robinsonra változtatja, ezt a nevet használja huszonhat éven át, nemcsak Európában, de Jamaicában és az Egyesült Államokban is.
Bolívarral annak kamaszkorában találkozik ismét. Eskü a Szent Hegyen című írásában így idézi fel európai találkozásukat: „Bonaparte megkoronázása után Bolívar és jómagam Franciaország, Itália és Svájc területének nagy részét bejártuk kettesben, mély barátságban. Hol gyalog mentünk, hol delizsánszon. Rómában meglehetősen sok időt töltöttünk. Egy napon, ebéd után, amikor a nap már lemenőben volt nyugaton, útnak eredtünk a Szent Hegy felé. Bár az illető hegyek valójában alacsony dombok, mivel a nagy hőségben jól kiléptünk, zihálva és verejtékben fürödve értünk fel a magaslat csúcspontjára. Odaérve leültünk egy hajdani fehérmárványoszlop maradványára, amelyet szétmorzsolt az idő. Merően fürkésztem a kamasz fiú arcát, mert az aggodalom és az elmélyült gondolkodás jeleit észleltem rajta. Bolívar, miután már kissé kipihente magát, és könnyebben lélegzett, olyan ünnepélyesen állt fel, amit sohasem fogok elfelejteni, s úgy tekintett körbe a horizonton a lenyugvó nap sárga sugarain át, úgy jártatta végig fürkésző, éber tekintetét az imént meghódított tájék fő pontjain, mintha csak egyedül volna.”
Ilyen bevezető után idézi Bolívar híres esküjét, amelyet a kolumbiai dr. Manuel Uribe Angel publikált Simón Rodríguez saját szavai alapján, aki négy évvel halála előtt, 1850-ben idézte fel a bolívari eskü szövegét. A híres eskütétel a következő szavakkal ért véget: „Esküszöm itt ön előtt, esküszöm atyáim Istenére, esküszöm Őrájuk magukra, esküszöm a becsületemre és esküszöm a Hazámra, hogy sem karomnak pihenést, sem lelkemnek nyugovást nem hagyok, amíg le nem rázom láncainkat, amelyek a spanyol hatalom akaratából nehezednek ránk.” 3
Bolívar 1824-ben lelkesen üdvözli a Latin-Amerikába visszatért Simón Rodríguezt, aki 1823-ban érkezik Cartagenába, véget vetve hosszú európai tartózkodásának, és többé nem is látogat Európába. Bolívár levelét a perui Pativilcából írja: „Ó, Mesterem! Ó, barátom! Ó, Robinsonom! Ön Kolumbiában, Ön Bogotában, énnekem meg semmit se mondott, semmit se írt. Bizonnyal Ön a legrendkívülibb ember a világon; más jelzőket is megérdemelne, de nem szaporítom őket, nem akarok udvariatlan lenni, amikor olyan vendéget üdvözlök, aki az Óvilágból jön az Újnak meglátogatására; igen, hogy meglátogassa a hazáját, amelyet már nem is ismer, amelyet már elfelejtett, ha nem a szívében, hanem csak az emlékezetében is. Senki se tudja nálam jobban, hogy Ön mennyire szereti a mi drága Kolumbiánkat. Emlékszik rá, hogy mentünk fel együtt a Szent Hegyre Rómában, hogy azon a megszentelt földön esküt tegyünk hazánk szabadságának kivívására? Bizonyára nem felejtette el azt a napot, mely örök dicsőség számunkra, azt a napot, mely, hogy úgy mondjuk, valami jövendőbeli esküt előlegezett, a puszta reménység alapján, amelyre semmi okunk sem volt.
Ha oly távol volt is, mily közelről szemlélhetett Ön engem, Mesterem! Mily mohó kíváncsisággal figyelhette lépteimet, azokat a lépteket, amelyeket már jó előre éppen Ön irányított! Ön szoktatta a szívemet szabadságra, igazságra, nagyra, szépre. Azon az úton jártam, amelyet Ön mutatott. Ön volt a vezetőm, ha valahol egy európai partvidéken üldögélt is. El se tudja képzelni, milyen mélyen a szívembe vésődtek azok a tanítások, amelyeket Öntől kaptam; egy jottányit se hagyhattam veszendőbe menni azokból a bölcs szavakból, amelyekkel megajándékozott. Mindig ott lebegtek lelki szemeim előtt, úgy követtem őket, mint csalhatatlan útmutatóimat. Szóval látta a viselkedésemet, látta leírt gondolataimat, papíron megfestett lelkemet, és bizonyára mondogatta is magában: min dez az enyém, én ültettem ezt a növényt, én öntöztem, én gyámolítottam zsenge korában, most pedig már erős, hatalmas és termékeny, íme a gyümölcsei; mind az enyém, hadd ízlelem őket a kertben, amelyet én ültettem be, hadd élvezem baráti karjainak árnyékát, mindehhez elévülhetetlen és kizárólagos jogom van.
Igen, kedves barátom, Ön velünk van; ezerszer is boldog az a nap, amelyen Ön Kolumbia partjaira lépett. Még egy tudós, még egy igaz ember koszorúzza Kolumbia fölemelt fejét, homlokát. Nem bírok magammal, úgy szeretném tudni, mik a tervei, milyen szándékok vezérlik; majd belepusztulok a türelmetlenségbe, főleg azért, mert nem tudom karomba szorítani Önt; ha már nem tudok Önhöz sietni, legalább Ön siessen énhozzám; mit sem veszít vele; elbűvölten veheti szemügyre, hogy milyen mérhetetlen nagy hazája van, mit munkált ki a szabadítóknak, az Ön testvéreinek győzedelmes vésője az önkény sziklaszirtjéből. Nem, nem fog betelni azoknak a képeknek, óriási dolgoknak, kincseknek, titkoknak, csodáknak a látványával, amelyekkel ez a büszke Kolumbia van tele. Jöjjön a Csimborasszóra, hágjon vakmerő lábbal a titánok lépcsejére, a föld koronájára, az új Világegyetem bevehetetlen bástyájára. Onnan a magasból széttekinthet, és ha majd onnan látja az eget és a földet, bámulja a teremtett földi világ csodáját, elmondhatja: két örökkévalóság szeme rajtam. A múlté és a jövendőé; és a természetnek ez a trónusa, akárcsak teremtője, éppoly tartós, ronthatatlan és örök lesz, mint a Mindenség Atyja.
Ugyan honnan mondhatná el ezt ilyen magasra emelt fővel? Ön a természet barátja, jöjjön hát, és faggassa ki koráról, őseredeti életéről és lényegéről; abban a hanyatló világban, ennek a jóságos Anyának csak ereklyéit, hulladékait láthatta. Ott meggörnyeszti az évek, a nyavalyák és a dögletes emberi lehelet súlya; itt a szeplőtlen, szép hajadon várja, akit magának a Teremtőnek keze ékesített föl. Nem, a tisztátalan emberi tapintás még nem hervasztotta el isteni bájait, csodálatos kellemét, érintetlen erényeit.
Barátom, ha ilyen ellenállhatatlan bájak se késztetik rá, hogy hozzám siessen, valami vonzóbb csalétekhez folyamodom. A barátságra hivatkozom.
Mutassa meg ezt a levelet az Alelnöknek; kérjen tőle pénzt a nevemben, és utazzon hozzám.” 4
1825-ben mesterét Bolívar a frissen kikiáltott Bolíviai Köztársaság közoktatásügyi vezetőjévé nevezi ki, lehetőséget teremtve számára, hogy Európában kidolgozott pedagógiai elveit, az utópista szocializmus eszményein alapuló népoktatást és köztársasági iskolarendszert a gyakorlatban is megvalósíthassa, olyan oktatási rendszert, amely nem a városokat, hanem a vidéket részesíti előnyben kísérleti, a tanításba a termelőmunkát is bekapcsoló egységekről álmodva. 5
Idézzük fel, legalább vázlatosan, Rodriguez pedagógiai nézeteit. 6
Még önként vállalt száműzetése előtt, Caracasban a városi elöljáróságnak dokumentumot nyújtott át, amelyben a venezuelai elemi oktatás hiányosságait elemezte és reformok bevezetését javasolta. „Miért csak a fehéreket akarják oktatni?” – kérdezi szenvedélyesen, és így válaszol: „A néger és mesztic gyerekek nem járhatnak a fehérek iskoláiba, a szegénység már zsenge éveikben munkába állásra kényszeríti őket.” Kifejti, hogy tanító nélkül egymás tanítói lesznek, miközben még tanulókká sem válhattak. „Nem hiszem, hogy kevésbé érdemesek volnának az oktatásra, mint a fehér gyermekek” – írja szenvedélyesen. Három évtized múlva arról értekezik majd, hogy a kecsua nyelvet is tanítani kell, „fontosabb számunkra megérteni egy indiánt, mint Ovidiust”.
A városi elöljáróság a beadványt természetesen elutasította. Válaszként Rodríguez benyújtotta felmondását.
Pedagógiai elveit európai tartózkodása során dolgozza ki. „Közoktatásról írt munkáimhoz a múlt század elején fogtam hozzá, Európában, ahol sok éven át éltem” – írja, hozzátéve, hogy tapasztalatai, tanulmányai hatására kezdte másképp látni Dél-Amerikát. Munkáiban a francia felvilágosodás nagyjai közül legtöbbször Voltaire-t, Rousseau-t és Montesquieu-t idézi. „Azért hagytam ott Európát, hogy Bolívarral találkozzam – írja egyik levelében –, nem azért, hogy támogasson engem, hanem azért, hogy értékelni tudja az ügy érdekében vallott eszméimet. Ezek az eszmék nem mások voltak, és azok is lesznek mindig, mint a népoktatás megteremtése, elérni, hogy az elképzelt Köztársaság könyveket forgasson, kongresszusokon tanácskozzon.” 7
Számára a megteremtendő népoktatásnak a köztársasági igényeket kell kielégítenie, ezért beszél „köztársasági oktatás”-ról. Az oktatásnak a Köztársaság társadalmi elvárásait értő állampolgárok kialakításához kell hozzájárulnia, ezért emlegeti a „társadalmi oktatás” eszméjét. Egyik főművében, az 1828-ban Arequipában kiadott Amerikai Társadalmakban írja: „Ismerni társadalmi kötelezettségeit – ez egy republikánus elsőrendű kötelezettsége. Semmi sem fontosabb annál, mint az, hogy legyen népünk: formálásához mindenkinek hozzá kell járulnia, aki a társadalom ügyeiért dolgozik.” A „társadalmi oktatás” iskoláit a köztársasági rendszerben a közakaratnak kell megteremtenie, Simón Rodríguez szavait idézve: „mindenki akaratának”. A Rodríguezt Bolívia oktatásügyének vezetőjévé kinevező bolivári dekrétum első mondata: „A kormány elsődleges feladata az, hogy oktatást biztosítson a nép számára.” 8
Az iskolának a szegény gyerekek iskolájává kell válnia. „Engedjétek hozzám a szegény gyermekeket, vagy engedjétek azokat, akiket a földbirtokosok eltaszítanak maguktól születésükkor, vagy azokat, akik nem tanulhatnak, vagy akiket magukra hagynak a kegyetlenek. Engedjétek hozzám azokat, akiket a lelencház kihajít, mert már nagyok, vagy mert nem tudja eltartani őket, vagy mert törvénytelenül született gyermekek.” A biblikus szavak Dél-Amerika szegény gyermekeinek végtelen tömege számára követelik az egységes népoktatás megteremtését. Arról álmodozik, hogy a Köztársaság új iskoláiban a tanulók ne csak elméleti oktatásban részesüljenek, hanem ismerjék meg a kétkezi munkát is, megsejti az oktatás és a termelőmunka egymásrautaltságát.
Venezuela egykori oktatásügyi minisztere, Aristóbulo Isturiz 2005 októberében, Simón Rodríguez születésének 236. évfordulóját ünnepelve arról beszélt, hogy Rodríguez „társadalmi iskolá”-ról és „népi iskolá”-ról vallott nézetei a szabadság és az egyenlőség elveire, tehát a jelenlegi venezuelai alkotmány preambulumában szereplő alapelvekre épülnek. „Simón Rodríguezről beszélni annyit tesz, mint oktatásügyi forradalomról beszélni” – mondta ugyanekkor Emil Calles, a Simón Rodríguez Egyetem rektora.
Mit sikerült Rodrígueznek pedagógiai eszméiből élete utolsó három évtizedében megvalósítania?
Öt dél-amerikai országban tevékenykedett. Bogotában értetlenség fogadja. Ecuador tengeri kikötőjébe, Guayaquilbe utazik, majd Limába érkezik. Mint már említettük, 1825-ben nevezi ki mesterét a Szabadító a Bolíviai Köztársaság oktatásügyének irányítójává. Chuquisacában iskolát alapít „Minta Iskola” néven.
De itt is értetlenségbe, ellenállásba ütközött. Egy évvel később így írt erről Bolívarnak, ám levele feltehetően soha sem jutott el a címzetthez: „Két tervet is készítettem Amerikánk számára, de terveim szellemét senki sem értette meg. Tettem valamit Bogotában, alig értettek meg, Chuquisacában még többet tettem, és még kevésbé értettek meg…” Ugyanez az értetlenség és a helyi hatalmi szervek ellenállása várja Cochabambában is. Nehéz kibogozni a részleteket a Bolívarnak küldött levelekből, akár magának Simón Rodrígueznek, akár Sucré-nak e tárgyban írt leveleiről legyen szó. 1830-ban Araquipában kiadott művében – melynek címe Amerika Delének Szabadítója – összegzi terveit. A „társadalmi iskola” tervezete arra törekedett, hogy a többséget jelentő szegény gyermekeket egyaránt részesítsék elméleti, erkölcsi és szakmai ismereteket nyújtó oktatásban. Ismét vereséget szenved, tervei helyett a bell-lancasteri szisztémát vezetik be, Joseph Lancester terveit Bolívar is támogatta. Chilei útja is eredménytelenül zárul, iskoláját a concepcióni földrengés romba dönti.
Nyolcvannegyedik évében – betegen, fia kíséretében – Peruba utazott. 1854 februárjában papot kéret. Az egyik visszaemlékező szerint gyónás helyett az elképedt papnak arról beszél, hogy egyetlen hitet ismer, amire a Szent Hegyen, tanítványa kíséretében felesküdött.9
1 Pelle János: Rousseau, Világirodalmi Lexikon [vissza]
2 Marius André: Emilio y su preceptor (Simón Rodríguez y Escritos sobre su vida y su obra) [vissza]
3 Benyhe János fordítása (Simón Bolívar: Válogatott írások, 2007. A Venezuelai Bolívari Köztársaság Nagykövetségének kiadása) [vissza]
4 Id. [vissza]
5 Archivo de la Casa Natal del Libertador, Sección Juan Francisco Martín, t. XLI. (Chuquisaca, 1825. november 12.) [vissza]
6 Simon Rodríguez pedagógiai nézeteit Alonso Rumazo Gonzáles El pensamiento educador de Simón Rodriguez című tanulmánya alapján ismertetjük. [vissza]
7 Levél Francisco de Paula Otero főkapitánynak, Lima, 1825. március 10. [vissza]
8 Decreto sobre obligaciones y facultades del director general de enseñanza pública (Simón Rodríguez: Selección de documentos) [vissza]
9 Relato de Camil, El Grito del Pueblo, 1898. augusztus 4. [vissza]
Napraforgók (1940)
Csendélet, üvegekkel (1950)
A szolgáltatás mint „tercier szektor”
Az a hagyományos közgazdaságtani hiedelem, miszerint a szolgáltatás a termelés egyik alfaja, súlyos önellentmondásba keveredik, amikor azt állítja, hogy „a termelés során hozzák létre a termékeket és szolgáltatásokat”, s a termékeket létrehozó termeléstől a szolgáltatásokat nyújtó termelés csak abban különbözik, hogy ide tartoznak „azok az emberi munkafolyamatok, amelyeket mások számára végeznek és nincs tárgyi eredménye, tehát a munkavégzés közvetlenül elégít ki valamilyen szükségletet” (Lázár P.–Solt K. 2006: 8.). Minthogy a termelés lényege, miként a szó is mutatja, termékek előállítása, így nyilvánvalóan nem lehet része olyan munkafolyamat, amelyiknek lényege az, hogy nem állít elő termékeket.
Ezt az ellentmondást szüntette meg az 1930-as és 40-es évek fordulójától elterjedt „három szektor” elmélet. Ekkor észlelték a szakemberek, hogy a gazdaságban a szolgáltatási tevékenységek egyre növekvő jelentőséget nyernek, és – mindenekelőtt Allan G. B. Fisher, Colin Clark és Jean Fourestié munkássága nyomán, akik közül Fourastiét tartják az elgondolás klasszikusának – azóta a gazdasági tevékenységeknek három fő területét különböztetik meg:
a.) a primer (elsődleges) szektor (más néven őstermelés) a nyersanyagtermelés (pl. mezőgazdaság, erdőgazdaság, bányászat, halászat, vadászat);
b.) a szekunder (másodlagos) szektor a nyersanyagokat átalakítja más anyagi termékekké (pl. feldolgozó- és építőipar);
c.) a tercier (harmadlagos) szektor a szolgáltatás (ahová, mint látni fogjuk, a kereskedelem mellett sokféle más foglalkozás is besorolható). 1
A „három szektor elmélet” kidolgozása kapcsán Fourastié (1989) arra is felhívta a figyelmet, hogy a modern világban a szolgáltatás a munkavállalók mind nagyobb hányadát vonzza magához. Míg a foglalkoztatottak aránya a tradicionális társadalmak primer szektoraiban 70%, szekunder szaktoraiban 20%, tercier szektoraiban 10 % volt, a második, átmeneti korszakban ugyanezek 20, 50 és 30%-ra módosultak, a mai, „tercier civilizációkban” pedig a kezdetek arányainak fordítottját találjuk: a primer szektor 10 %-ot, a szekunder 20, a tercier 70 %-ot tesz ki (vö. még J. P. Courthéoux 1969).
Fourastié a szolgáltatási szektor ilyetén felfejlődését „a XX. század nagy reményének” nevezte, s jóllehet az általa felmutatott jelenség kétségtelenül létezik, de – ahogyan erre kritikusai (vö. főként H. J. Pohl 1970; U. Staroske 1995) rámutattak – a hozzá fűzött „nagy remények” hamis illúzióknak bizonyultak. Fourastié azt hitte, hogy a tercier szektor majd felszívja a munkanélkülieket, minthogy az ebben végzett munka (a szállítást kivéve) nem gépesíthető. A komputerizálás ezt az elgondolást igencsak megcáfolta, ahogyan az a megállapítása sem igazolódik, hogy itt mindig igen magas szintű műveltségre van szükség (gondoljunk a kereskedelemben foglalkoztatottakra, a mérhetetlenül felduzzadt biztonsági szolgálatokra és a politikus szakma műveltségi normáinak zuhanórepülésére stb.). Az arányokat tekintve a szekunder szektor zsugorodására vonatkozó jóslata is túlméretezettnek bizonyult, és a jövedelmek magas szinten történő kiegyenlítődése helyett ennek ellenkezője történt, a jövedelemkülönbségek nagyobbak lettek.
A szolgáltatás fejlődésének problémaköréhez kapcsolódva szembe kell néznünk a posztindusztriális társadalom-elgondolásnak azzal a megállapításával, miszerint e társadalom amellett, hogy „tudástársadalom”, „szolgáltató társadalomnak” is nevezhető, minthogy itt már a szolgáltatás a gazdaság „húzóágazata”. Az okfejtés azért hibás, mert összekeveri a legnagyobb lélekszámot foglalkoztató ágazatot a húzóágazattal. Az igaz ugyan, hogy fejlett országokban a szolgáltatás ma már a GDP 50-60%-át nyújtja, és az itt dolgozók aránya is eléri a foglalkoztatottak 50%-át, s ennek a ténynek valóban figyelemreméltó következményei vannak és lesznek, de korántsem olyan mértékben, hogy valamiféle új társadalmat állíthassanak elénk. Abból, hogy ma már a raktárosoktól az idegenvezetőkön át a bankigazgatókig terjedő szolgáltatói szféra a lakosság nagyobb részének nyújt megélhetést, mint az anyagi és a szellemi termelés, nem következik, hogy a gazdaság e területe húzza maga után a többit. Ahhoz, hogy a raktárosok, idegenvezetők vagy bankigazgatók s más effélék ilyen nagy számban létezhessenek, az anyagi termelésnek kell a javakat olyan bőségben előállítania, hogy nekik ne kelljen az eke szarva vagy a kovácsüllő mellett állaniuk, s az anyagi termelés szintjét a technikai forradalmak új és új hullámait elindító szellemi termelés ágazata húzta erre a fokra (vö. Szerdahelyi I. 2007: 225-227).
A szolgáltatás meghatározása és válfajai
Az ember egyébként azt hihetné, hogy ha egyszer a szolgáltatás ilyen jelentőségű lett, akkor a mibenlétét illetően is kielégítő ismereteket nyerhet bármely közgazdasági értekezésből. A helyzet ezzel szemben az, hogy – azon túl, hogy mindenki „tercier szektor”-ként tartja számon – szinte ahány szerző, annyiféle értelmezése kavarog ennek a kifejezésnek. 2 Ezek áttekintéséből magam azt a következtetést szűrném le, hogy a szolgáltatást voltaképpen csak negatív módon lehet meghatározni, úgy, hogy a termeléssel állítjuk szembe. A termelés olyan tevékenység, amelynek célja – a nyersanyagokkal kezdve a félkész termékeken át – valamely végtermék előállítása. Szolgáltatás viszont minden ezen kívüli, ellenérték fejében végzett munka, amely mások szükségleteit elégíti ki. Egyszerűbben fogalmazva: minden nem termelő munka szolgáltatás.
Ez a „minden más” persze rendkívül vegyes valami. Az anyagi javak termeléséhez kapcsolódó szolgáltatások főbb válfajai azok a tevékenységek, amelyek ezeket
a.) olyan állapotba-helyzetbe hozzák, hogy eljuthassanak azokhoz, akik ezekkel szükségleteiket kielégíthetik (tárolás, csomagolás, szállítás), beleértve a gáz-, áram- és vízszolgáltatást is;
b.) az e javakkal folytatott nagy- és kiskereskedés,
c.) valamint a tartós javak karbantartása, javítása, ide értve a tisztítást, gondozást, a hulladékszállítást és a csatornázást stb. is;
d.) végezetül pedig a haszon fejében végzett hitelnyújtás, ami lehetővé teszi, hogy valakik a szükségleteiket kielégítő javakhoz vagy szolgáltatásokhoz azonnal hozzájuthassanak, noha ezek ellenértékét csak később tudják előteremteni.
A „három szektor-elmélet” teoretikusai figyelmen kívül hagyják a szellemi termelés és szolgáltatás területét, pedig a „szolgáltató társadalom” fogalmának kidolgozásában, mint jeleztem, érzékelték, hogy ez egyben „tudástársadalom” is, és felosztásuk itt is alkalmazható: a szellemi termelés szférájában a végtermékek a tudományos munkák vagy újságírói közlemények, valamint a művészeti alkotások. Ezek abban a formájukban készek, ahogyan alkotóik-közlőik befejezték őket, s minden további tevékenység már szolgáltatás jellegű. Ide tartozik tehát
a.) az oktatás a maga egészében, s e mellett a szellemi javak öntevékeny elsajátítását hozzáférési lehetőséggel megkönnyítő intézmények, azaz könyvtárak, múzeumok, képtárak, színházak, kiadók, nyomdák, hanglemezgyártó, műsoros magnó-, videó-, DVD-kazetta- és CD-lemezgyártó üzemek, a filmgyárak s a műsorszolgáltató média tevékenysége a rádiótól az internetig,
b.) továbbá a szellemi javakkal folytatott kereskedés.
c.) Némi okoskodással pedig itt is karbantartó munkának tekinthetjük a szövegkritikai, restauráló stb. tevékenységeket. 3
Ha végezetül tudatában vagyunk annak, hogy meghatározott szempontból nézve mi, emberek magunk is javak vagyunk, akkor az is érthetővé válik, miért gyakori, hogy a szakírók egy része ebben a körben külön kategóriának tekinti a személyes szolgáltatásokat. Bár ezt így soha nem szokás megfogalmazni, az elgondolás mélyén öntudatlanul is az rejlik, hogy pl.
a.) a szálloda egyfajta emberraktár,
b.) a személyszállítás teherszállítás,
c.) a vendéglátóipar, az orvosi ellátás vagy a fodrászok, közfürdők, de akár a prostituáltak szolgáltatásai pedig javítási és karbantartási tevékenységek stb.
A fent felsorolt s hasonló, javakat nem termelő, de a társadalom normális működéséhez szükséges szolgáltatási tevékenységek intézményeinek fenntartása és fejlesztése természetesen szintén elemi össztársadalmi érdek. Hiába állítanák elő ugyanis a társadalom tagjai az ilyen meg amolyan anyagi és szellemi javakat, ha ezek tőlük nem kerülnének el másokhoz, hogy szükségleteiket kölcsönösen kielégítsék. Kezdetben, az ősközösségi hordákban még egyszerű volt személyes érintkezéssel lebonyolítani az ilyen cseréket, ma viszont már mindennapi életünk elengedhetetlen tartozéka, hogy a legtávolibb kontinenseken előállított anyagi javak álljanak a lakásunkban és a spájzunkban, s ugyanilyen szellemi javakat fogyasszunk a reggeli közben olvasott-hallgatott újságban, rádióműsorban. 4
A kereskedelem
E rendkívül szerteágazó tevékenységek mindegyikének vagy akár csak legfontosabbjainak külön – történelmi fejlődésükre is kitekintő – ismertetése e tanulmány keretein belül nyilvánvalóan lehetetlen lenne. Ezért – mintegy példaként – itt csak a kereskedelemről nyújtanék vázlatos képet, amely érzékeltetheti, milyen problémákkal kellene e társadalmi alrendszer működésének vizsgálatában egy korszerűen kidolgozott közgazdaságtannak szembenéznie.
E példa annál is előnyösebb, hiszen egyrészt a szolgáltatáson belül a legkiterjedtebb és társadalmi szempontból legnagyobb jelentőségű tevékenységi formák egyike a kereskedelem, másrészt viszont a közgazdasági szakirodalomban ennek az ilyesformán alapvető jelentőségű fogalomnak a körvonalai kifejezetten zavarosak. Tágabb értelemben a javak mindenféle cseréjét kereskedelemnek nevezik. Ha viszont nem akarjuk ilyen tevékenységként értékelni azt, amikor a gyerekeink az iskolában odaadják a csúzlijukat egy ceruzahegyezőért, akkor csak azt a hivatásszerűen végzett szolgáltató munkát nevezhetjük kereskedelemnek, melynek feladata az, hogy a termelők által előállított javak (minimálisan) kettős tulajdon-átruházás révén eljussanak fogyasztóikhoz: a kereskedő ellenértéket nyújtva megvásárolja a termelőtől az áruját, s ezt ugyancsak ellenérték fejében eladja egy vevőnek (vö. R. Seyffert 1972).
A kereskedelmi tevékenység fontos előnye, hogy leegyszerűsíti és rendkívül felgyorsítja a javak cseréjének folyamatát. Ha én pl. kecsketenyésztő vagyok, és meghatározott mennyiségű gabonára, valamint egy tejesedényre és kaszára lenne szükségem, akkor bokáig járhatnám a lábam, míg megtalálnám azt a parasztot, fazekast és kovácsot, akinek véletlenül éppen kecskére lenne szüksége, és így az ügyletet lebonyolíthatnánk. A kereskedők tehát igen hasznos – és a modern társadalmak viszonyai között immáron nélkülözhetetlen – tevékenységet folytatnak azzal, hogy szervezetten felvásárolják a termelők által előállított javakat, és gondoskodnak arról, hogy ezek mindig hozzáférhetők legyenek azoknak, akiknek szükségük van rájuk. Minthogy ez befektetéseket is igénylő munkatevékenység, magától értetődő, hogy minden kereskedőnek olcsóbban kell felvásárolnia a termelők javait, mint amennyiért eladja a vevőinek. Ez az ún. árrés (a beszerzési és az eladási ár különbözete), amellyel költségeit és megélhetését biztosítja.
Fejlettebb körülmények között pedig a kereskedelem már nem úgy megy végbe, hogy pl. valaki nagy tételekben felvásárolja egy körzet termelőitől a lisztet, s aztán a piacokon kilónként kimérve maga kínálgatja a háziasszonyoknak, hanem úgy, hogy az áruját más kereskedőknek – az ún. viszonteladóknak – adja el, és standjaikon-boltjaikban ezek lépnek közvetlen kapcsolatba a fogyasztókkal. A viszonteladók természetesen szintén árréssel kereskednek, s a termékek így jóval drágábban kerülnek felhasználóik birtokába, mint akkor, ha a termelőktől vették volna meg. Ez a rendszer társadalmi torzulások lehetőségét is magában rejti. Ha ugyanis valamilyen ok miatt áruhiány keletkezik, akkor a vásárlói kereslet növekedése alkalmat adhat arra is, hogy a nyerészkedő viszonteladók száma az ún. lánckereskedelemben ésszerűtlenül megnövekedjék, s a hiánycikkek ára az egekbe szökjön.
Ugyancsak veszélyeket rejthet magában az a tény, hogy a kereskedelem kulcspozíciót tölt be a termelés és a fogyasztás közötti kapcsolatokban. Ha ugyanis valamelyik nagykereskedelmi vállalkozás nemzetközi monopolhelyzetre tesz szert, vagy e vállalkozások árkartellekbe tömörülnek (azaz megállapodnak abban, milyen áron vásárolják fel és adják el a termékeket), akkor kettős uzsorahaszonra tudnak szert tenni. Egyrészt csak olyan alacsony áron hajlandók átvenni a termelőktől áruikat, hogy azok a tönkremenés szélére jutnak, másrészt irreálisan magas árakkal továbbítják a kiskereskedelemhez, amely e terheket a fogyasztókra hárítja át. Az így felhalmozódó pénzhatalom a politikai alrendszerek normális működését is károsan befolyásolja.
A közgazdasági szakirodalom leggyakoribb hibáinak egyike az, hogy az árucsere minden formáját kereskedelemnek nevezi, holott a fenti példám világossá teheti, hogy a kereskedelem, mint szolgáltatási tevékenység társadalmi funkciója éppen az, hogy az árucsere sajátos formájaként leegyszerűsítse az itteni tevékenységeket. Az egyik ilyen egybecsúsztatás az, amikor a termelők közvetlen árucseréjét (tehát amikor a kecskepásztorok és fazekasok kicserélik egymással termékeiket) ugyanúgy cserekereskedelemnek nevezik, mint a tényleges kereskedelemnek azt a régi formáját, amikor még nem alakult ki a pénzforgalom, és a kereskedők cseréltek termékeket termékekre.
A liberális közgazdaságtan szerzői továbbá szeretik úgy feltűntetni a pénzforgalom nélküli cserekereskedelmet, mintha az a primitív viszonyokra lett volna jellemző, s a későbbiekben csak a gazdasági válságok egyik tüneteként bukkant volna fel. A valóság pedig az, hogy amióta a különböző pénzfajták egymáshoz viszonyított értéke a tőzsdei piramisjátékok elszabadulása miatt gyakorlatilag kiszámíthatatlanul és az egyik napról a másikra ingadozik, az országok és a nemzetközi vállalatok nagykereskedelmében ismét megjelent – és dinamikusan fejlődik – a cserekereskedelem, amit szaknyelven barternek („csereüzlet”) neveznek, ha pedig csak kétoldalú cseréről van szó, countertrade-nek („ellenkereskedelem”). Hogy a világ árucseréjének hány százalékát teszi ki, erre vonatkozóan csupán becslések vannak, amelyek 10 és 30 % között mozognak. Manapság kb. 700 barterszervezet működik, s ezek közül 120 Európában; az általuk lebonyolított forgalom értéke pedig 13 milliárd dollár körüli. Az országok közötti barter-egyezmények természetesen éles ellentétben állnak a „szabadkereskedelem” liberális hittételeivel. 5
Ugyancsak tévesen sorolják a kereskedelem fogalmába – termelői kereskedelem néven – azt az értékesítési formát, amikor a parasztok vagy kisiparosok maguk árusítják a piacokon vagy műhelyeikben termékeiket, holott ilyenkor nem kétszeres (vagy többszörös) tulajdon-átruházásról van szó, hanem csak egyszeresről. Az értékesítésnek ez a formája éppenséggel arra szolgál, hogy a termelő és a fogyasztó kapcsolatából kiiktassa a kereskedelmi közvetítést, és így az árrések megkerülésével mindkét fél jobban jár. További előnye, hogy így a nagykereskedelmi raktározás, szállítás időigénye is elesik, és a termékek frissebbek, tartósítószerektől mentesek. Ezért a paraszti termelői értékesítés napjainkban mozgalomjellegű szervezeti formákban (amilyenek az amerikai farmers marketek) újjáéledni látszik. A klasszikus piacozás mellett – korszerűsített megoldásként – ide tartozik a termelői bolthálózatok, valamint az ipari üzemek márkaboltjainak értékesítő tevékenysége is.
Megjegyzendő, hogy a termelői értékesítés a modern világban természetesen nem törekedhet arra, hogy kiszorítsa az árucseréből a kereskedelmi tevékenységet. Annak viszont igen hatékony eszköze lehet, hogy a helyi termelés érdekeit megvédje a nemzetközi nagykereskedelmi monopóliumok és kartellek hatalma ellen.
A liberális piaci fundamentalizmus hamis látszatokat teremtő teóriáinak egyik jellemző vonása, hogy a termékek cseréje mellett a kereskedelem fogalmába besorolják a szolgáltatások cseréjét is (vö. H.-O. Schenk 2007: 16). Ez, ha ismét szemügyre vesszük a szolgáltatások válfajait, a rabszolgakereskedelem kivételével ismét közönséges abszurdum. A szolgáltatás nem termék, hanem tevékenység, ami nem lehet tulajdon-átruházás tárgya. Ha a kereskedőtől megvásárolok valamit, akkor ez a valami kerül a tulajdonomba, és nem a kereskedő tevékenysége, s ugyanígy, ha az orvossal meggyógyíttatom magam, az egészséges állapot lesz az enyém, nem pedig a gyógyítás képessége. A szolgáltatás legfeljebb összekapcsolódhat kereskedelmi ügyletekkel, olyan esetekben, mint amikor pl. a gépek javítása alkatrészek cseréjét teszi szükségessé, és ezeket a szerelő hozza magával, s nem én vásárolom meg.
Zárógondolatként azt emelném ki, hogy a fenti következtetések levonásához nem kellenek különösebben magasröptű szellemi erőfeszítések. Ha itt is – miként a termelésre vonatkozó közgazdasági elméletekben is (vö. Szerdahelyi I. 2012) – a legnyilvánvalóbban önellentmondó téveszmék uralkodhatnak a hivatalos tudományosságtól a közoktatásig mindenfelé, akkor ennek fontos oka van. Politikai oka, amelyen csak politikai cselekvéssel lehet változtatni.
1 A legújabb fejtegetésekben megjelenik egy kvaterner (negyedleges) szektor is, ahová legtöbbször a ma oly divatos információs tevékenységeket sorolják, de találkoztam olyan okfejtéssel, amelyik ezek mellé állítja a közlekedési tevékenységeket, sőt beszélnek kvintér (ötödleges) szektorról is, ahová a szemétszállítástól a turizmuson át az egészségügyi ellátásig tartoznék mindenféle tevékenység (vö. G. Danielli–N. Backhaus–P. Laube 2002). Ezek az említésen túl aligha érdemelnek behatóbb figyelmet. [vissza]
2 A szolgáltatás különféle meghatározásai közül a legelterjedtebbek az alábbiak. A szolgáltatás olyan tevékenység, „amelynek eredményei nem jelennek meg önálló dologi formában”; vagy: „az anyagi javak termelésétől megkülönböztetett minden olyan tevékenység, amely valakinek vagy valaminek (iskola, kórház, gyár) a körülményeiben változást idéz elő”, vagy: két válfaja közül „az egyik az anyagi szolgáltatások köre, amely az anyagi javak minőségét vagy helyét változtatja meg: ilyen a csomagolás, szállítás, karbantartás, javítás; a másik a tevékenységként nyújtott szolgáltatás: a gyógyítás, oktatás, banki és biztosítási szolgáltatás stb.” Az ISO 8402 szabvány szerint „a szolgáltatás a szállító és a vevő közötti érintkezési területen végzett tevékenységek és a szállító belső tevékenységei által nyújtott eredmény, amely a vevők igényeinek kielégítését szolgálja”, ahol is „az érintkezési terület lehet személyzet vagy berendezés”. Ld. még Forgács T. (1983); Illés I. (1996); Lengyel Gy. (1998); Chikán A.–Demeter K. (1999); R. Geissler (2000); B. Schäfers (2002). Megjegyzendő, hogy a szolgáltatás a jogban egészen más fogalmat jelent, és a tercier szektor kifejezés nem azonos a harmadik szektoréval, mert az utóbbi a civil társadalom szinonimája. [vissza]
3 A művészeti szolgáltatások esetében külön, esztétikai berkekben hevesen vitatott, de társadalmi szempontból érdektelen probléma az alkotóművészet és előadóművészet viszonya (vö. Szerdahelyi I. 1984: 290 skk). [vissza]
4 A szakértő olvasók számára itt említendő a produktív és improduktív munka megkülönböztetése. Garai L. (2003: 246. jegyzetben) úgy véli, ezt csak az a köztudat tulajdonította Marxnak, amelyik „Marxra való hivatkozással teremtett magának jó lelkiismeretet ahhoz a gyakorlathoz, amely a humán potenciál kifejlesztésére irányuló (például pedagógusi) vagy karbantartásával foglalkozó (például orvosi) tevékenységet másodrendűnek értékelte”. Valójában Marx az árutermelés viszonyaira vonatkoztatva igenis átvette A. Smith-től e kategóriákat, csak éppen egy bonyolult okfejtéssel megváltoztatta ezek tartalmát (vö. K. Marx 2000; uő 2000a; uő 2000b), a hivatalos marxizmus pedig tovább torzította a marxi fogalomértelmezést. Az egész ügyet jobb a Marx-filológiának és a feledésnek átadni. [vissza]
5 A barter- és countertrade-ügyletekhez bővebben ld. P. D. Ehrenhaft (1983); B. R. Samsinger (1986); Törzsök É. (1993); R. Mirus (2001); R. Mirus–B. Yeung (2002); V. R. Ch. Kunze (2005). [vissza]
HIVATKOZOTT IRODALOM
Chikán A.–Demeter K. (szerk.) 1999: Az értékteremtő folyamatok menedzsmentje. Termelés, szolgáltatás, logisztika. Bp.
Courthéoux, J. P. 1969: Classification of Economic Activities. An Essay on the Three-Sector Theory. The Hague.
Danielli, G.–Backhaus, N.–Laube, P. 2002: Wirtschaftsgeografie und globalisierter Lebensraum. Zürich.
Ehrenhaft, P. D. 1983: Countertrade. International Trade Without Cash. New York.
Fodor É.–Ladányi J. (szerk.) 1998 (letöltés 2006. szept. 4.): Szelényi 60. A Festschrift in Honor of Iván Szelényi. In: http://hi.rutgers.edu/szelenyi60/index.html
Forgács T. 1983 Kereskedelem és szolgáltatás. Bp.
Fourastié, J. 1989: Le grand espoir du XXe siècle. Párizs.
Garai L. 2003: Identitásgazdaságtan. Gazdaságpszichológia másképpen. Bp.
Geissler, B. R. 2000: Entwicklung zur Dienstleistungsgesellschaft. In: Informationen zur politischen Bildung. 269. sz.
Illés I. 1996: A tercier szektor jellege, társadalmi, gazdasági szerepe, fejlődési sajátosságai. Belkereskedelem, külkereskedelem. Bankrendszer és pénzügyi szolgáltatások. Társadalmi szolgáltatások. In: In: Perczel Gy. 1996.
Kunze, V. R. Ch. 2005: Countertrade als strategisches Managementinstrument. Darstellung und Analyse einer Handelsform unter besonderer Berücksichtigung des europäischen Energiemarktes. Aachen.
Lázár P.–Solt K. 2006: Elméleti gazdaságtan I. Mikroökonómia. Tankönyv a középiskolák XI. osztálya számára. Bp.
Lengyel Gy. 1998: Gazdasági szereplők és magatartások. In: Fodor É.–Ladányi J. 1998.
Marx, K. 2000: Produktive und unproduktive Arbeit. In: http://www.marx-forum.de/marx-lexikon/lexikon_a/prod_arbeit.html
Marx, K. 2000a: Hand- und Kopfarbeit. In: http://www.marx-forum.de/marx-lexikon/lexikon_h/handarbeit.html
Marx, K. 2000b: Immaterielle Produktion. (Kunstproduktion und Kopfarbeit). In: http://www.marx-forum.de/marx-lexikon/lexikon_ij/immateriell.html
Mirus, R. (szerk.) 2001: The Economics of Barter and Countertrade. Cheltenham.
Mirus, R.–Yeung, B. (szerk.) 2002: The Economics of Barter and Countertrade. Northampton.
Perczel Gy. (szerk.) 1996: Magyarország társadalmi-gazdasági földrajza. Bp.
Pohl, H. J. 1970: Kritik der Drei-Sektoren-Theorie. In: Mitteilungen aus der Arbeitsmarkt- und Berufsforschung. 4. füzet.
Samsinger, B. R. 1986: Countertrade, eine alternative Marketing-Strategie. Bern.
Schenk, H.-O. 2007: Psychologie im Handel. Entscheidungsgrundlagen für das Handelsmarketing. München.
Seyffert, R. 1972: Wirtschaftslehre des Handels. Opladen.
Schäfers, B. 2002: Sozialstruktur und sozialer Wandel in Deutschland. Stuttgart.
Staroske, U. 1995: Die Drei-Sektoren-Hypothese. Darstellung und kritische Würdigung aus heutiger Sicht. Regensburg.
Szerdahelyi I. 1984: Az esztétikai érték. Bp.
Szerdahelyi I. 2007: A még létező kapitalizmus. Fogalmi elemzés. Bp.
Szerdahelyi I. 2012: A közgazdaságtan termelés-hiedelmeinek kritikájához. In: Ezredvég, 3.
Törzsök É. 1993: Barterügylet: üzlet pénz nélkül? Bp.
Asztalka és szék (1951)
A megbízó–ügynök probléma értelmezhetősége az állami felsőoktatásban
A tanulmány fő célja, hogy bemutassa a megbízó–ügynök viszony értelmezhetőségét és az állami tulajdon hatékonyságát a felsőoktatásban, az állami felsőoktatási intézmények esetében. Bemutatjuk és elemezzük az állam felsőoktatási szerepvállalási formáit: a szabályozást, az irányítást, a finanszírozást, az állami tulajdont és az állami megrendelést, illetve az állami szolgáltatásvásárlást. Az állami tulajdon kapcsán feltesszük a kérdést, hogy az állam a közcélokat elláthatja-e hatékonyabban más szerepvállalási formákkal. Az állami tulajdon hatékonyságát a megbízó–ügynök viszony elemzésével vizsgáljuk. Ennek során a rendszerváltás utáni három felsőoktatási törvény vonatkozó szabályait elemezzük. Hipotézisünk, hogy a közcélokat más állami eszközökkel illetve szerepvállalási formákkal akár hatékonyabban is el lehet érni.
I. Bevezetés. A probléma felvetése
A rendszerváltás kezdetétől eltelt 22 év alatt három önálló felsőoktatási törvény született (az 1993. évi, a 2005. évi és a 2011. évi). E törvények áttekintése után megengedhető az a következtetés, hogy az állam, mint a közpolitika fő alakítója, az állami felsőoktatási intézmények alapítója, tulajdonosa és fenntartója a mai napig nem találta meg, nem stabilizálta és nem tette kiszámíthatóvá szerepét a felsőoktatásban. Nem sikerült kielégítően definiálni az állam alapítói-tulajdonosi–fenntartói funkcióit és különösen ezek hatékony megvalósítását. Eközben a felsőoktatásban és környezetében meghatározó változásokra került sor nemzeti, európai és globális szinten egyaránt. A tömegesedés, a gazdaság és a felsőoktatás kapcsolatának újraértelmezése, a nemzetköziesedés és a vele együtt járó mobilitás és a verseny éleződése (Veres, 2010) illetve az ezekre adandó válaszok jelentős energiákat kötöttek le kormányzati oldalon. Témánk szempontjából ugyanakkor egyre élesebben és megkerülhetetlenül vetették fel az állam felsőoktatási szerepvállalásának, a felsőoktatási intézmények önállóságának és vezetési rendszerének stabil elvi alapokon nyugvó, stratégiai megközelítésű újragondolását. Ezt az átfogó, elméletileg is megalapozott, stratégiai és rendszer-szintű megközelítést hiányoljuk a hazai, de bizonyos mértékben az egész térségi felsőoktatás esetében. A probléma időszerűségét az is jelzi, hogy az Educatio folyóirat 2011-ben egy teljes számot szánt a menedzserizmus problémájának tárgyalására, különös tekintettel a felsőoktatásra (Menedzserizmus, 2011), elsősorban az intézményi szintű vezetés szintjén jelentkező kihívásoknak. Kováts Gergely (Kováts, 2011) pl. az angol felsőoktatás esetét elemzi, hangsúlyozva az intézményi vezetés professzionalizálódásának igényét, ennek alapján a vezetés cselekvési terének növelésére irányuló törekvést. Kozma Tamás (Kozma, 2011, 469. o.) írásában utalás van arra, hogy a közszférában a menedzserizmus terjedésének ihletője a gazdaság, lényeges eleme pedig a vezetés nagyobb szabadsága és új típusú kapcsolata a tulajdonosokkal és a belső stakeholderekkel egyaránt. „Az »egyetemvállalat« különös fejlemény egy úton, amelynek mérföldkövei az »önkormányzati«, a »bürokratikus« és a »gazdálkodó« egyetem. Ezt a folyamatot mi úgy tekintjük, mint megerősítését annak, hogy a felsőoktatás és a felsőoktatási intézmények változó társadalmi-gazdasági funkcióinak betöltése a változó körülmények között valamennyi felsőoktatási szereplő (stakeholder) szerepének, viszonyának, ezen belül az intézményi belső stakeholderek és a tulajdonosok valamint az intézményi vezetés viszonyának újragondolását és szabályozását igénylik.” 1
Az állam felsőoktatási szerepvállalásának, a felsőoktatási intézményekkel kialakított kapcsolatának tisztázását hazánk esetében nehezíti, hogy nem csak állami, hanem „magán” 2 és egyházi alapítású-fenntartású felsőoktatási intézmények is vannak Magyarországon. Az állam pedig saját intézményeinek alapítása-fenntartása mellett ágazati (általános) szabályozó-irányító szerepet is betölt, továbbá közpénzből finanszírozza-támogatja is a felsőoktatást (az intézményeket, illetve a hallgatókat).
Tanulmányunkban a felsőoktatást mint társadalmi alrendszert értelmezzük, elemezzük az állami szerepvállalás indokolhatóságát és lehetséges formáit. Azt kívánjuk kiemelten vizsgálni, hogy az állam mint tulajdonos saját (állami) intézményei vonatkozásában hogyan valósíthatja meg (érvényesítheti) a közjó előmozdítására hivatott szakpolitika által deklarált célokat. Felvetjük, hogy egyáltalán, mennyiben indokolható a közérdek, illetve közcélok szempontjából az állam alapító–tulajdonosi funkciója. El akarjuk tehát választani egyrészt az állam alapítói–tulajdonosi–fenntartói (a továbbiakban: tulajdonosi) funkcióját az egyéb (szabályozási, finanszírozási) állami funkcióktól. Az állam tulajdonosi funkciója tekintetében is kizárólag az állam (értsd: az államot képviselő szervezet illetve személy) és az állami felsőoktatási intézményt képviselő rektor valamint az első számú gazdasági vezető kapcsolatát mint megbízó–ügynök kapcsolatot kívánjuk értelmezni és vizsgálni. Az állam tulajdonosi szerepvállalása és ennek keretében a megbízó–ügynök kapcsolat vonatkozásában az alábbi öt hipotézist állítjuk fel.
1. A megbízó–ügynök kapcsolat értelmezhető az állami tulajdon képviselőjének és a rektornak valamint az első számú gazdasági vezetőnek a viszonyára is.
2. Ez a viszony az államszervezet – mint tulajdonos – sajátosságai miatt rendkívül instabil, kiszámíthatatlan és a közérdek szempontjából nem kellően hatékony (pl. állami funkciók keveredése, megbízó–ügynök viszony láncolat, a tulajdonos szervezeti, politikai, személyi változékonysága, stb. miatt).
3. A rendszerváltás utáni három önálló felsőoktatási törvényben az állam tulajdonosi jogait legkevésbé a rektor ellenőrzésén keresztül gyakorolja. Erőteljesebb a sajátos szabályozáson és az intézményfinanszírozáson (fenntartáson) keresztül gyakorolt (vagy szándékolt) hatás.
4. A felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvény először mutat határozott törekvést az állam és a rektor valamint a gazdasági vezető közötti megbízó–ügynök viszony direktebb érvényesítése felé.
5. Az állam tulajdonosi funkciója felváltható, a közcél hatékonyabban érvényesíthető az állam szabályozói, finanszírozói, vásárlói-megrendelői funkciója révén.
II. A felsőoktatás mint rendszer, és a felsőoktatás intézményi megközelítése
Az állam bevezetésben vázolt szerepének megértését is segítheti, ha a felsőoktatást rendszerként, a társadalom illetve a teljes oktatási rendszer alrendszereként értelmezzük. A felsőoktatás rendszerének elemzése csak úgy lehetséges, ha tisztázzuk a rendszer közösségi, illetve az egyes érdekeltek (stakeholderek) szempontjából értelmezett funkcióit. E funkciók teljesítése szempontjából minősíthetjük, illetve hasonlíthatjuk össze térben és időben az egyes felsőoktatási rendszereket. A rendszerszerű megközelítésben az állam is egyik szereplője a felsőoktatásnak, a szakmai közpolitika alanya, fő funkciója a közérdek képviselete, illetve érvényesítése. A felsőoktatási rendszer legfontosabb szereplői (stakeholderei) a közösséget képviselő állam mellett: nem állami fenntartók (tulajdonosok), a hallgatók, illetve családok, a felsőoktatási intézmények alkalmazottai, a munkaadók és az önkormányzatok. A felsőoktatási tevékenység a felsőoktatási intézményekben mint szervezetekben zajlik. A felsőoktatási intézmény mint szervezet maga is értelmezhető stakeholderként, amennyiben a belső stakeholderek céljainak, érdekeinek integrációját, külső stakeholderek felé történő képviseletét és érvényesítését valósítja meg. Ebben a megközelítésben tehát belső és külső stakeholderekről beszélhetünk. Belső stakeholderek pl. az oktatók és a hallgatók, külsők pl. a munkaadók, az állam és egyéb tulajdonosok, önkormányzatok. Ennek a megközelítésnek a tanulmány fő célja szempontjából különös jelentősége lesz, amennyiben a felsőoktatási intézmény nem csak külső (tulajdonosi), hanem belső stakeholderi célokat és érdekeket is érvényesít. A kétféle cél és érdekrendszer egyeztetése, lehetséges konfliktusa a felsőoktatási rendszer működése szempontjából meghatározó fontosságú kérdés.
A felsőoktatási intézmények egymás közötti, az intézmények és a stakheolderek közötti, a stakeholderek egymás közötti interakciói (pl. verseny és együttműködés) a felsőoktatási rendszer mindenkori szabályrendszere által determinált, illetve meghatározott formák között és módon zajlanak. Meghatározó szerepe van tehát a normatív (vagy éppen kivételes) szabályoknak. Az érdekek felismerése, ezek érvényesítése a stakeholderek részéről a felsőoktatási rendszer szabályainak keretei között történik. (Ebben a tekintetben fontosságuk miatt ki kell emelni a finanszírozásra vonatkozó szabályokat.) A stakeholderek részben egyéni szinten, részben érdekképviseleteik révén vesznek részt az interakciókban.
A fentiek alapján megállapítható az állam kivételes szerepe a felsőoktatási rendszer működésében, amennyiben az állam gyakorlatban megfigyelhető legfontosabb szerepvállalási formái az alábbiak szerint azonosíthatók:
Az állami szerepvállalás tekintetében – a bevezetésben megfogalmazott, a szűkebb vizsgálati tárgyunkhoz kötődő hipotéziseken túl – az alábbi általános kérdéseket tehetjük fel:
Az állami tulajdon értelmezésünkben egyfajta – nehezen feloldható – összeférhetetlenséget is megtestesít, az állam fentebb felsorolt szerepvállalási formái tekintetében. Az összeférhetetlenség lényegét abban látjuk, hogy a felsőoktatási rendszerben az állam nem csupán tulajdonosként, hanem ágazati szabályozóként is jelen van, ami óhatatlanul is felveti annak a lehetőségét, hogy ezen utóbbi tevékenysége során a semlegestől eltérő magatartást tanúsítson a különböző tulajdonú intézmények irányába – mely adott esetben a közérdek szempontjából szuboptimális eredményhez is vezethet. Tovább bonyolítja az állam mint tulajdonos szerepét is, hogy saját intézményei tekintetében meg kell osztani a tulajdonosi funkciókat. Így jutunk el az állam és az állami felsőoktatási intézmények vezetői közötti viszonyhoz. E viszony megbízó–ügynök viszonyként való értelmezhetősége vizsgálatunk tárgya és egyik fő hipotézisünk. Feltételezésünk szerint a megbízó–ügynök viszony az állami intézmények esetében súlyos bizonytalanságokkal, kockázatokkal és hatékonysági deficitekkel terhelt. Az állami szerepvállalási formák közötti összeférhetetlenség, valamint a megbízó–ügynök viszony működési kockázatai illetve gyengeségei miatt indokolt lehet az állam tulajdonosi funkcióját fenntartással kezelni és más állami funkciókkal történő kiváltását vizsgálni.
A továbbiakban valamennyi állami szerepvállalási formára vonatkozóan a közpolitikai elemzés eszköztárát (Weimer–Vining, 2004) felhasználva részletesebben szemügyre vesszük az állami szerepvállalás lehetséges okait és céljait. Az elemzés hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy hipotéziseinket az elméleti szinten indokolható állami szerepvállalás tekintetében igazoljuk, vagy elvessük. Nem tárgyaljuk, de utalunk annak fontosságára, hogy a hatékony állami szerepvállalást a társadalom más alrendszereinek szabályozásával, azok intézményeivel összhangban vizsgáljuk. Példaként említhetjük az adórendszer jellemzői és az állami finanszírozási szerepvállalás mértéke és formái közötti összefüggést. (Schindler, 2011)
III. Az állam felsőoktatással kapcsolatos szerepvállalásának áttekintése
Az előző fejezetben megállapítottuk, hogy az állam többféle szerepben – tulajdonosként, fenntartóként, szabályozóként, finanszírozóként, illetve támogatóként – van jelen a felsőoktatási rendszerben A következőkben azt kívánjuk vizsgálni, hogy:
1. Közgazdasági megfontolások alapján indokolható-e általánosságban az állami jelenlét?
2. Az állami jelenlét mely formáját tekinthetjük hatékonynak, s ez által indokolhatónak?
Noha Magyarországon a rendszerváltást követő kormányok törekvéseiben egyértelmű tendencia figyelhető meg abban, hogy a felsőoktatás működésébe egyre több piaci elemet vigyenek, a közvélemény e törekvéseket mindig gyanakvással fogadta. Hazánkban ugyanis az emberek történeti okokból az állami jelenlétet mintegy adottnak tekintik a felsőoktatásban is, és a piacosodás irányába való elmozdulást nehezen hajlandóak elfogadni. Ez az álláspont viszont ellentétes a közgazdasági gondolkodással, mely bizonyított hatékonysága miatt a tiszta piaci modellt tekinti kiindulópontnak, s az állami beavatkozásnak követeli meg az indoklását.
A következőkben az állami jelenlét indokolhatóságát Musgrave (1959) nyomán a kormányzat hármas funkcióját 3 alapul véve kívánjuk megközelíteni. Ennek megfelelően tárgyaljuk, hogy az állam azért érezheti szükségesnek a beavatkozást a felsőoktatási piacra, mert: 1.) ott piaci kudarcok lépnek fel; 2.) stratégiai célok miatt fontosnak érzi a képzett munkaerő biztosítását; 3.) a méltányossági szempontok érvényre juttatását csak így érzi biztosítottnak. Elemzésünkben különös figyelmet kívánunk fordítani arra, hogy vizsgáljuk, azokban az esetekben, ahol az állami jelenlét indokolható, vajon a szükség kimondottan a tulajdonosi jelenlétet kívánja-e meg, illetve, hogy az állam más szerepben való beavatkozása nem lenne-e hatékonyabb a tulajdonosi megjelenésnél.
Piaci kudarcok
Az állam elsődleges feladatai közé tartozik a piaci kudarcok (információs aszimmetria, externália, közjószág, természetes monopólium) kezelése. Ezek felismerése azonban nem jelent automatikus igényt a kormányzati beavatkozásra, ugyanis az állami intervenciót is terhelhetik kudarcok, ezért az csak a hatékonyság irányába történő elmozdulás esetében indokolható.
Közösségi hasznok
A szakirodalom a felsőoktatás kapcsán beszél annak közösségi hasznairól (Szalai, 2005; Vossensteyn, 2004). A magasabb iskolai végzettség ugyanis nem csak az egyénnek biztosít hasznokat, hanem a körülötte lévő társadalom számára is: a jól képzett polgárok magasabb jövedelmük révén több adót fizetnek a közös kasszába; egészségesebb életmódjuk révén kevesebbszer veszik igénybe az állami egészségügyi szolgáltatásokat; innovációra való hajlamuk pedig hozzájárul az ország versenyképességéhez és gazdasági növekedéséhez.
Nyilvánvaló azonban, hogy a középiskolát követően az egyének továbbtanulási döntéseik során saját jövőjüket tartják szem előtt, s nem veszik figyelembe annak externális hatásait, a közösségi hasznokat. Ezen közösségi hasznok azonban nem csupán externáliaként értelmezhetőek – a társadalom magas iskolázottsága erőteljes közjószág-jelleggel is bír. Jó példa erre a bűnözésre való hajlam alacsonyabb szintje, mely közjószágként jelenhet meg a magasabb képzettséggel rendelkező közösségekben.
A fent felsorolt és más közösségi hasznok léte tehát alátámaszthatja az állami jelenlétet a felsőoktatásban 4, az azonban már megkérdőjelezhető, hogy az államnak a tulajdonosi szerepben való megjelenését szükségeltetnék. A kormányzat ugyanis például a finanszírozó funkciója révén is biztosítani tudná ezen közösségi hasznok „előállítását”: például forrásokat bocsáthat az intézmények rendelkezésére és/vagy átvállalhatja a hallgatók tandíját. Emellett pedig a társadalmi élet szabályozójaként további kísérleteket is tehet a fent nevesített hatások internalizálására.
Információs aszimmetria
A közösségi hasznok létén túlmenően az állami beavatkozás indoklására a tökéletes piac működését hátráltató információs aszimmetria is szolgálhat. Ezzel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy a kapott oktatás, mint „piaci jószág” erőteljesen eltér a mikroökonómiai modellekben szereplő javaktól: itt ugyanis a „vásárlás megkezdésekor” a fogyasztónak nem áll rendelkezésére minden információ a jószággal kapcsolatban, annak valódi tulajdonságairól, minőségéről csak a fogyasztás közben – a tanulmányok során –, valódi piaci értékéről pedig már csak azt követően, a diploma birtokában szerez tudomást.
Alapesetben tehát megállapítjuk, hogy a kínálati oldal, a felsőoktatási intézmények jelentős információtöbblettel rendelkeznek a keresleti oldallal, a továbbtanulni vágyókkal szemben. Vegyük azonban észre, hogy ennek az információs aszimmetriának a kezelésére a felsőoktatási intézmények állami tulajdonlása nem hatékony módszer. A fent bemutatott aszimmetrikus viszony tudniillik akkor is fennáll, ha az oktatási szolgáltatást nem magán, hanem állami intézmény szolgáltatja.
Erre a problémára az állam a szabályozói szerepkörében tud megoldást kínálni, például a teljes körű információ-szolgáltatási kötelezettség előírásával. Belátható továbbá az is, hogy ha az információs aszimmetriára hivatkozva akarná az állam finanszírozni az információs problémákkal küzdő hallgatók képzését, vagy netán tulajdonosként állami helyeket kívánna nekik biztosítani, azzal csak még jobban eltérítené a kialakuló egyensúlyt az optimális helyzettől: a hallgatók információellátottsága nem nőne, pusztán a költségvetési korlátjukat puhítaná, vagy szüntetné meg, ami a felelőtlen döntések valószínűségét növelné.
Természetes monopólium
A piac működésébe történő állami intervencióra a természetes monopóliumok léte is indokot szolgáltathat: ha a piacon az ott uralkodó viszonyok között csak egyetlen termelő tudna megélni, az alapot adhatna a kormányzatnak, hogy saját intézményeket létesítve próbáljon egy versenyzőbb jellegű környezetet kialakítani.
Világos azonban, hogy a felsőoktatás piaca eltér a fent bemutatottól: magánintézmények sikeresen tudnak létrejönni és működni, s az újabb szereplők belépését szabályozói szerepében pontosan az állam gátolja (ennek szükségességét, az akkreditáció fontosságát természetesen nem akarjuk vitatni.) Ebben a tekintetben tehát kimondható: a felsőoktatási rendszerben nem szükséges az állam alapítóként és tulajdonosként való jelenléte.
Stratégiai célok érvényesítése
Akik az állami felsőoktatás szükségességét hangoztatják, azok gyakran érvelnek úgy, hogy a huszonegyedik században egy ország versenyképességét állampolgárainak tudásszintje határozza meg, ezért az állam elsődleges feladata a humán tőkébe való beruházás kell, hogy legyen. Vegyük azonban észre, maga a fogalom is kimondja, hogy az államnak az emberbe kell beruháznia, azt kell anyagilag támogatnia, nem pedig egy intézményt – a kormányzat a nélkül is növelheti polgárai képzettségét, hogy erre saját tulajdonában lévő egyetemeket és főiskolákat tartana fönn.
Emellett pedig attól sem kellene félnie, hogy a magánintézmények esetleg másfajta képzéseket kínálnának, mint amit az állam kívánatosnak tartana: egyfelől azért, mert ha ezekre valóban nem lenne valós igény, akkor a piac kiszelektálná őket, másfelől pedig azért, mert szabályozói jogköréből fakadóan a kormányzatnak meg lenne a lehetősége arra, hogy az általa kívánatosnak tartott képzések nyújtása felé orientálja, ösztönözze az intézményeket. (Egy tanulmány (Havady – Szitás – Veres, 2009) tények alapján mutatja be, hogy ma már az állami felsőoktatásban is jelen van egy markáns, piaci jelzések alapján működő szektor.)
Méltányosság
Hasonlóan nem kívánja meg a méltányossági elv érvényesítése sem az állam tulajdonosi jelenlétét. Elsősorban azért, mert már maga az sem képezi konszenzus tárgyát, hogy a kormányzatnak milyen mértékben kellene érvényesítenie a méltányosság elvét, aminek oka abban rejlik, hogy a méltányosság gyakran trade-off jellegű kapcsolatban áll a hatékonysággal. Emellett pedig egyértelműen kimondhatjuk: a méltányosság érvényesítéséhez nem szükséges állami intézményeket fenntartani, az ugyanis megoldható lenne egy hatékonyságot szavatoló megrendelői finanszírozási modellben is, ahol a kormányzat a magánintézményeket versenyeztetné meg az állami helyekért, melyeket az arra rászorulóknak tarthatna fenn. Hasonló megközelítést találunk az Európai Bizottság kiadványában, amely a szociális dimenziót a finanszírozással és nem a tulajdonossággal összekapcsolva vizsgálja. (European, 2011)
A fentiek alapján levonhatjuk a következtetést, hogy bár vannak olyan relációk, melyekben indokolt lehet az állami jelenlét a felsőoktatásban, azonban ennek nem a tulajdonláson keresztül kell megvalósulnia. Azon túlmenően pedig, hogy az állam tulajdonosi fellépése a korábban leírtak alapján nem indokolható, a tulajdon intézménye további problémákat is felvet:
1. Összeférhetetlenség: míg a tulajdonától meg tud szabadulni az állam, a szabályozói szerepét nem adhatja fel. Szabályozóként pedig automatikusan problémák merülhetnek fel, ha a saját tulajdonára vonatkozóan is kell szabályokat hozni, ami felveti a fentebb már megfogalmazott összeférhetetlenségi helyzetet.
2. A közgazdaságtani irodalom a magántulajdonnak számos előnyét ismeri az állami tulajdonnal szemben (bővebben: Szabó, 2007): ezek közül az egyik legjelentősebb az, hogy míg a piaci szervezetek inkább kemény, addig az államiak puha és „bizonytalan keménységű” 5 költségvetési korláttal szembesülnek.
3. A tulajdonos az alapítás/vásárlást követően (ami már eleve költséggel – befektetéssel – jár) fenntartási kötelezettséget is vállalhat. Az állam ezen kiadásokat megspórolhatná, ha a tulajdonlást piaci szereplőkre bízná, s ő maga csak ezen piaci szereplők egyikeként, megrendelőként lenne jelen a rendszerben.
4. Ha a tulajdonos nem közvetlenül irányítja a tulajdonát, az szükségszerűen magában hordozza a megbízó–ügynök probléma megjelenését. A továbbiakban ennek a megbízó–ügynök viszonynak a vizsgálatára teszünk kísérletet.
IV. A megbízó–ügynök viszony elvi értelmezhetősége és gyakorlati érvényesülése a felsőoktatásban
A megbízó–ügynök viszony a szervezetek esetében a tulajdonosi funkciók gyakorlásához kötődik, ennek keretében vizsgálható a tulajdonos érdekérvényesítésének hatékonysága. A továbbiakban először a megbízó–ügynök viszony fogalmát és lényegét vizsgáljuk. Ezt követően elemezzük értelmezhetőségét és sajátosságait a felsőoktatásban. E viszony keretében rávilágítunk az állami funkciók gyakorlása során megjelenő összeférhetetlenségre, valamint az állami tulajdonlás és az intézményi autonómia közötti konfliktusra. Végül megvizsgáljuk a három felsőoktatási törvény megbízó–ügynök viszonyra vonatkozó legfontosabb szabályait.
Megbízó–ügynök viszony a részvénytársaságokban
A megbízó–ügynök viszony jól ismert a közgazdaságtudományi szakirodalomban. Ilyen kapcsolatról akkor beszélünk, amikor egy tevékenység elvégzésével meghatározott célok eléréséért az egyik szereplő (megbízó) egy másik szereplőt (ügynök) bíz meg. Az ilyen kapcsolatok – a közgazdasági logikának megfelelően – potenciálisan magukban rejtik a lazsálás és a megtévesztés lehetőségét. Ennek oka alapvetően három tényezőben rejlik:
1. A megbízó és a megbízott érdekei nem feltétlenül esnek egybe.
2. A megbízó és a megbízott között fennáll az információs aszimmetria jelensége.
3. A megbízó gyakran nem, vagy csak irreálisan magas költségek mellett tudja ellenőrizni a megbízottat.
A kapcsolat legjobban talán a modern részvénytársaságok példáján szemléltethető, ahol a fenti elvnek megfelelően a tulajdonosok és a menedzserek személye nem azonos. Ebben a relációban a menedzser a tulajdonos megbízottjaként, ügynökeként tevékenykednek, s feladata az lenne, hogy a részvényesek érdekeinek megfelelően irányítsa a vállalatot. Ez azonban gyakran illetve nem minden tekintetben esik egybe a menedzserek érdekeivel: legalapvetőbb példaként említhetjük, hogy ők általában nem érdekeltek a magas osztalékok fizetésében, a vállalat sikerességének érdekében – mely lényegében az ő tevékenységük indikátorának számít – szívesebben fordítanák másra (pl. innovációra, ismételt befektetésre, saját jövedelmük emelésére) a nyereséget.
A másik fő probléma a megbízó–ügynök kapcsolatban a (fentebb már tárgyalt) információs aszimmetria. A menedzser a napi munka révén lényegesen többet tud a vállalatról, jobban ismeri azt, s ebből kifolyólag bizonyos dolgokat akár el is tud titkolni a tulajdonosok elől, másként tud cselekedni, mint ahogy azt megbízói tőle elvárnák. Ez a viselkedés pedig, lévén, hogy önérdekkövető és haszonmaximalizáló gazdasági szereplőket feltételezünk, akiknek céljai ráadásul el is térnek a részvényesekétől, nem lenne meglepő a menedzserek részéről.
Ennek az aszimmetrikus viszonynak a javítását természetesen ellenőrzés révén lehetne biztosítani, azonban ez gyakran nem oldható meg. Ha a tulajdonosok teljes körűen kívánnák ellenőrizni a menedzsereiket, azt a legtöbbször csak irreálisan magas költségek mellett tehetnék meg: maguknak is hasonló kompetenciákkal, s a vállalatra vonatkozó ismeretanyaggal kellene rendelkezniük, mint a megbízottaiknak, valamint azok munkájának minden lépését is nyomon kellene követniük, ami lényegében azzal lenne ekvivalens, mintha maguk is menedzserekké válnának.
Az ellenőrizhetetlenség problémájára megoldást kínálhat egy ellenőrző szervezet, testület létrehozása is. Egy ilyen lépés azonban nem jelent automatikus javulást a rendszerben, sőt újabb problémákat vet fel:
1. Egy újabb megbízó–ügynök viszony keletkezik, ahol az ellenőrizhetőségi problémák ugyanúgy megjelennek, mint az eredeti relációban, a tulajdonos és a menedzser még „távolabb” kerül egymástól.
2. A fenti konstrukció különböző koalícióalkotási lehetőségeket ad a szereplők kezébe, s ha adott esetben ez a koalíció az ügynök és az ellenőrzésre hivatott között köttetik meg, az jelentősen ronthatja a megbízó pozícióit.
Látjuk tehát, hogy a megbízó–ügynök kapcsolat jelentős fejtörést okozhat a gazdasági szereplőknek. Ezért a témáról gondolkodók számos megoldási kísérletet javasoltak a problémára (ld. pl . Gary J. Miller Menedzserdilemmák című könyvét). A legfontosabb az – ami, ha nem is teljes mértékben, de ellensúlyozni tudja a megbízottak részéről fellépő morális kockázat lehetőségét –, hogy a megbízók olyan ügynököt válasszanak maguknak, akiben a leginkább megbíznak, akiről a leginkább tudják, hogy az ő érdekeiket fogja képviselni. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a megbízó maga válassza ki ügynökét.
A megbízó–ügynök viszony – mint a tulajdonosi funkciók megosztása – hatékony működése továbbá a következőket feltételezi:
1. Világos, egyértelmű és garantált jogok és kötelezettségek a megbízó és az ügynök oldalán egyaránt (a megbízónak a szervezet folyó működésébe történő eseti, esetleges beavatkozásának korlátozása).
2. Az ügynök megbízó általi kiválasztása az ügynöki feladatra való alkalmasság (kompetencia) alapján.
3. A megbízó joga az ügynök tevékenységének értékelésére, elismerésére, az ügynök visszahívására.
Megbízó–ügynök viszony a felsőoktatásban
Mint láttuk, a megbízó–ügynök viszony alapja a részvénytársaságoknál a tulajdoni funkciók megosztása, amennyiben a megbízó (a részvénytulajdonos) a részvénytársaság tulajdonosa, az ügynök (a menedzser) pedig a tulajdon működtetője. Itt tehát a személyi azonosítás adott. Az állami felsőoktatási intézmények esetére lefordítva, első megközelítésben az államot, mint a felsőoktatási intézmény tulajdonosát tekintjük megbízónak és a felsőoktatási intézmény rektorát, valamint a gazdasági főigazgatót pedig az ügynöknek. A kört a belső ellenőrzés vezetőjével bővíthetjük még ki.
Az állami felsőoktatási intézmények alapítója (tulajdonosa és fenntartója) az állam. Kétségtelen, hogy az állam – legalábbis a deklaráció szintjén – meghatározott szakmai céllal (képzés, kutatás, társadalmi szolgáltatások stb.) hoz létre állami felsőoktatási intézményeket. Az erre vonatkozó dokumentum valamennyi felsőoktatási intézmény esetében az alapító okirat. A felsőoktatási intézmények létrehozásakor az állam is meghatározott vagyont biztosít az állami felsőoktatási intézményeknek. Az állam oldaláról tehát abból indulhatunk ki, hogy adott egy intézményi célrendszer és a hozzá rendelt vagyon. A felsőoktatási intézmény funkciója tehát a biztosított vagyon alapján az alapító okiratban meghatározott célok megvalósítása.
Ahhoz, hogy a megbízó–ügynök viszonyt értelmezni tudjuk az állami felsőoktatási intézmények esetén, személyében is azonosítanunk kell a megbízói és az ügynöki oldalt. Mielőtt ezt megtennénk, a további elemzés előtt szükséges röviden áttekinteni, hogy a felsőoktatási intézmény meghatározó belső és külső szereplői (stakeholderei) értelmezhetőek-e megbízóként vagy esetleg ügynökként.
A felsőoktatási intézmények dolgozói (az oktatókat is beleértve) alkalmazotti státusban vannak, viszonyuk az intézménnyel munkaadó–munkavállaló viszony, alapvető érdekeltségük a foglalkoztatásban és a munkabérben illetve egyéb juttatásokban ragadható meg. Az intézmény tevékenységének befolyásolása a munkavállalói demokrácia intézményein keresztül történhet (szakszervezetek, közalkalmazotti tanács stb.), ezért – a részvénytársaság dolgozóihoz hasonlóan – nem tekinthetőek megbízónak, sem ügynöknek.
A felsőoktatási intézmények hallgatói az intézménnyel hallgatói jogviszonyban vannak, finanszírozási státusuktól függően vevői (költségtérítéses, önköltséges képzés), vagy „megajándokozottjai” (államilag támogatott képzés) a felsőoktatási intézmény szolgáltatásainak. A hallgató érdekeltsége lehet a költségtérítéses/önköltséges hallgató esetén a költség egységére jutó haszon maximalizálása, államilag támogatott hallgató esetén – ilyen költség hiányában – részben az egyéb költségekre, részben az idő egységére jutó haszon maximalizálása. 6 Az intézmény tevékenységének befolyásolása hallgatói jogviszony létesítése után a hallgatói demokrácia intézményrendszerében történhet (HÖK stb.) Bár a hallgatót nem tekintjük a felsőoktatási intézményhez való viszonya szempontjából sem megbízónak sem ügynöknek, a felsőoktatás mint szolgáltatás sajátosságai miatt a hallgató – mint a szolgáltatáscsomagok közül választó fogyasztó – maga is aktív, eredményt befolyásoló szereplője a folyamatnak. 7
A felsőoktatási rendszer szereplőiként azonosíthatjuk a családokat, mint a szolgáltatás potenciális igénybe vevőit. A hallgatói jogviszony létesítés pillanatáig a családok potenciális vásárlóként vagy potenciális igényjogosultként definiálhatók. E kettős potenciális státus már jelzi a családok közötti éles versenyt a kedvezőbb, igényjogosult státusért. A felsőoktatási tevékenységre a családok hatása legjellemzőbben az intézmények és szakok iránti kereslet formájában jelentkezik, amely nem biztosít számukra megbízói státuszt.
A felsőoktatási rendszer szereplőiként értelmezhetjük a munkaadókat, mint a felsőoktatás szolgáltatásainak közvetlen és közvetett (hallgatók) felhasználóit. A munkaadókat sem tekintjük megbízónak, hanem – a diplomás munkavállalók alkalmazásával – a felsőoktatási szolgáltatások használójának, haszonélvezőjének. A munkaadók kapcsolata a felsőoktatási intézményekkel közvetett, amennyiben a felsőoktatási szolgáltatás eredményeit jellemzően foglalkoztatás keretében hasznosítják és munkabér formájában díjazzák. A költségtérítéses/önköltséges hallgatók esetén így részükre haszonnal térülhet meg a képzési költség (befektetés). Az államilag támogatott hallgató esetén a felmerülő költség jóval kisebb így a megtérülés rövidebb a haszonráta magasabb(!). A munkaadó a felsőoktatási intézménnyel illetve adott szakkal kapcsolatos véleményét az alkalmazási bérek – a piaci ármechanizmus – révén közvetíti. A felsőoktatási intézmény és a munkaadó a kölcsönös érdek és egymásrautaltság alapján szabad kooperációban folytathat együttműködést (az egyes intézmény és a rendszer szintjén egyaránt), mely révén utóbbiak befolyásolási képességet szerezhetnek az oktatást nyújtó szereplő irányába, de ez nem tekinthető megbízói státusnak.
A fentiekben leírtakkal szemben ugyanakkor a gyakorlatban azt tapasztalhatjuk, hogy az intézmények alkotmányban és törvényben deklarált autonómiájának jegyében a belső stakeholderek (alkalmazottak és hallgatók) mégis rendelkeznek sajátos megbízói jogosítványokkal is. Fontos leszögezni, hogy a részvénytársaságok esetén a dolgozók ilyen „kiváltságokkal” nem rendelkeznek. A felsőoktatási intézmények esetében a vezető testületek (egyetemi tanács, szenátus) döntési jogosítványaiban, a testületek (jelentős hallgatói képviseletet is biztosító) összetételében érhető tetten az intézmények önigazgatásának, a belső stakeholderek megbízói jogainak garantálása. Tanulmányunk megírására – többek között – az is késztetett, hogy rámutassunk: az intézményi autonómia és az állami tulajdonosi/fenntartói szerep együtt, a rektort ambivalens – „kettős ügynöki” – helyzetbe hozza. Az intézményi autonómia valódi jelentésének értelmezése, funkciója és létjogosultsága külön tanulmányt érdemel. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy mi az autonómiát elsődlegesen a tanulás, tanítás és a tudomány, tehát a szellem területén tekintjük relevánsnak. Egy frissen megjelent tanulmányában Mészáros Tamás a Budapesti Corvinus Egyetem volt rektora egy táblázatban mutatta be a felsőoktatási intézmények autonómiájának fokát (Mészáros, 2012, 289. o.) amelyet a költségvetés, vagyongazdálkodás, hallgatói létszám meghatározása tekintetében legalább jelentősnek, 8 más területeken többnyire teljes körűnek vagy majdnem teljes körűként jellemzett. A továbbiakban tárgyalandó megbízó–ügynök viszony vizsgálatát elsősorban a vagyonnal illetve a bevételekkel történő gazdálkodás területén vizsgáljuk, illetve értelmezzük, ügynök oldalon az intézményi egyszemélyi vezetőkre koncentrálva.
A személyi kör és a konkrét követelményrendszer szempontjából az állam mint megbízó oldalán sajátos határozatlanságot és bizonytalanságot találunk. Szervezeti szempontból az államot képviselő szervezet (minisztérium, államtitkárság, főosztály) azonosítása, a megbízott szervezet változékonysága figyelhető meg. Sajátos probléma a tulajdonosi jog horizontális – akár minisztériumok közötti – megosztása, illetve vertikális delegálása – szervezeti egységek, személyek között – az állam mint megbízó tulajdonos oldalán. Mindez „intézményesített” bizonytalanságot visz a megbízó–ügynök kapcsolatba. A következő bizonytalanság szakpolitikailag jelentkezik, amennyiben a megbízó mandátumának tartalma a szakpolitika változásával változik. (Ezt jól mutatja majd a három felsőoktatási törvény elemzése.) A bizonytalanságot fokozza a megbízói funkciót ellátó személyi kör változékonysága, a politikai kurzusok változásával mindenképpen. 9 A vizsgált törvények arra is rávilágítanak, hogy az állami felsőoktatási intézmények esetében az állam magát elsődlegesen fenntartónak definiálja. Az állam az éves költségvetések keretében – a bürokratikus koordináció eszközével élve – folyamatosan változtatja az intézmények vagyoni státusát, továbbá hozzájárul az államilag támogatott képzés formájában az intézmények működési és fenntartási költségeihez. Ennek messzemenő következményei vannak, hogyha puhává, illetve bizonytalan keménységűvé, hosszabb távon nem tervezhetővé válik a felsőoktatási intézmények költségvetése. A megbízó–ügynök viszonyban intézményesítve van a mindenkori jogi szabályozástól függő költségvetési alku lehetősége. Másrészt azonban az állam jogszabályilag biztosítja a direkt beavatkozás lehetőségét is. Az állam ilyen jellegű beavatkozásai (támogatott létszámok önkényes elosztása, forrásjuttatás és elvonás stb.) érdemben befolyásolják az intézmény (az ügynök–rektor) tevékenységének eredményességét, márpedig ez megkérdőjelezi a tárgyilagos, semleges értékelés lehetőségét a megbízó (állam) oldaláról.
A felsőoktatási intézmények esetében az ügynök szerepét tehát, feltételezésünk szerint, a rektor (szabályozástól függően továbbá a gazdasági vezető és a belső ellenőrzés vezetője) töltik be, akik a szervezet irányítását, ellenőrzését végzik. Csakhogy, a piaci analógiát használva, lényeges különbségeket is felfedezhetünk. Elsőként azt, hogy a vállalatok esetében a tulajdonosi és a menedzseri szerep a legtöbbször azért válik szét, mert az előbbiek általában nem rendelkeznek a vezetéshez szükséges kompetenciákkal. A vállalatok esetén tehát a menedzser személyének kiválasztásában a vezetési kompetencia meghatározó szempont. A felsőoktatási intézmények esetében azonban ez nem feltétlenül igaz. A felsőoktatási intézmény vezetőinek kettős alárendeltsége („kettős ügynök” státusa) is okozója annak, hogy a rektorok általában nem a vezetési tapasztalataik, hanem sokkal inkább szakmai elismertségük, illetve belső stakeholderi érdekviszonyok alapján kerülnek ebbe a pozícióba. Így azonban felmerül a kérdés, hogy miért nem egy megfelelő vezetői képességekkel, ismeretekkel és gyakorlattal rendelkező személy kerül minden esetben erre a posztra. A válasz alapvetően a rektor megválasztásának módjában keresendő.
A fentiekben – nem teljes körűen – bemutatott intézményi problémák miatt már megfogalmazható elsődleges válaszunk, hogy az állam által deklarált közcélok elérésének nem feltétlenül leghatékonyabb módja a felsőoktatási intézmények állami tulajdona és ennek keretében értelmezhető és ellentmondásos megbízó–ügynök viszony. A viszony működési gyengeségének jeleként értelmezhetjük, hogy a vizsgált három felsőoktatási törvény egyértelmű állami törekvést mutat az állam megbízói szerepének erősítésére. Ez annak jeleként értelmezhető, hogy az állam nem elégedett az autonóm állami felsőoktatási intézmények vagyongazdálkodásával és szakmai (oktatási, tudományos és társadalmi szolgáltatási) tevékenységével.
A mi – fentebb feltett – kérdésünk az, hogy az állam megbízói tevékenységének szigorítása, keményítése célravezető-e, vagy az állam a közcélokat más funkciói, eszközei révén is szolgálhatja,, erőforrásait azokra koncentrálva hatékonyságukat adott esetben akár még fokozhatja is.
V. A három felsőoktatási törvény elemzése a rektor státusát, tulajdonosi ellenőrzését illetően
1993. évi LXXX. törvény a felsőoktatásról
(http://www.nefmi.gov.hu/letolt/felsoo/ftv_20051101.pdf,
letöltés: 2012. április 16.)
A leginkább szembeötlő, hogy a rendszerváltás után született három törvény közül ez biztosította a legkiterjedtebb autonómiát a felsőoktatási intézmények számára. Az állami intézmények esetében a megbízó–ügynök viszony tényleges működése az állam és a rektor (gazdasági[fő]igazgató) vonatkozásában legkevésbé itt érhető tetten. Az intézményi dolgozói-hallgatói közösség megbízói viszonya domináns.
1. A rektor, főiskolai rektor, főigazgató megválasztásáról és felmentéséről egyaránt kizárólagosan az intézményi tanács dönt (53.§ [2] bekezdés, 56.§ [3] bekezdés). A visszahívást a miniszter is kezdeményezheti, de ebben az esetben is az intézményi tanács dönt (56.§ [6] bekezdés). A tulajdonos–fenntartó államot képviselő miniszter, miniszterelnök, köztársasági elnök joga formális.
2. Az 56.§ (6) bekezdés szerint a rektor felett a munkáltatói jogokat a miniszter gyakorolja, de át is ruházhatja az intézményre. Ez a gyakorlatban meg is történt. A törvény a gazdasági (fő)igazgató megbízotti státusáról nem rendelkezik.
3. A 72.§ szerint a Kormány a felsőoktatással kapcsolatos feladatai körében biztosítja az állami felsőoktatási intézményhálózat fenntartási, működtetési feltételeit, meghatározza a felsőoktatás-fejlesztés és a tudományos kutatás fejlesztésének államilag finanszírozott feladatait, és biztosítja az ezek megvalósulásához szükséges feltételeket.
Fontos még megemlíteni, hogy az állam ekkor még nem tesz érdemi különbséget a működés és a fenntartás finanszírozásában valamint a hallgatók támogatásában az intézmény fenntartója szerint, tehát semleges magatartást tanúsít.
Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a tulajdonos–fenntartó állam erőteljes önkorlátozó magatartást tanúsít: saját maga számára állapít meg kötelezettségeket az intézmények működtetése, fenntartása tekintetében. A rektorral, gazdasági (fő)igazgatóval kapcsolatban állami ellenőrzési, értékelési, beszámoltatási feladatokat nem határoz meg, ami lehetetlenné teszi a megbízott ellenőrzését és gátolja a megbízó hatékony fellépésének lehetőségét. Az átfogó (szakmai és gazdálkodási) intézményi autonómia letéteményese az intézményi tanács, amelyen keresztül a rektor és gazdasági (fő)igazgató a belső stakeholderek (diákok, tanárok, alkalmazottak) mint megbízók ügynökévé válik, a forrásokat biztosító állam pedig kvázi elveszíti megbízói jogosítványait.
2005. évi CXXXIX. törvény a felsőoktatásról
(http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=a0500139.tv×hift=0,
letöltés: 2012. április 16.)
A felsőoktatásról szóló 2005. évi CXXXIX. törvény első, parlament által megszavazott változatában markáns elmozdulást tükröz az állami intézmények tulajdonosi–fenntartói állami ellenőrzése nevezetesen a rektor és gazdasági (fő)igazgató ellenőrzése, felfogásunk szerint a megbízó–ügynök viszony erősítése irányába.
A törvény első elfogadott változata szerint az intézmény stratégiai (gazdálkodási és szakmai) tevékenységét meghatározó és ellenőrző, a rektort beszámoltató tulajdonosi testületet, gazdasági tanácsot hoz létre. 10 Az Alkotmánybíróság később megsemmisíti a gazdasági tanács döntési jogosítványait az Alkotmányban biztosított intézményi autonómiára hivatkozva. (Alkotmánybíróság, 2006) Ez a döntés szembesítette a felsőoktatás szereplőit és a társadalmat azzal, hogy a felsőoktatási intézmények autonómiájának alkotmányos védelme és az állami tulajdonos tulajdonosi jogainak érvényesítése – az érdemi megbízó–ügynök viszony érvényesítése – korlátokba ütközik, s ezáltal az autonómia intézménye az elszámoltatható gazdálkodás biztosításánál fontosabb értékként jelenik meg. A rektor az intézményi tanács és a tulajdonos állam kettős megbízói helyzetében még mindig inkább az intézményi tanács (belső stakeholderek) ügynökeként tevékenykedik, s tekintve, hogy az újraválasztáshoz a belső stakeholderek körében kell maximalizálnia a beérkező szavazatokat, valószínűsíthető, hogy tevékenysége során inkább az ő érdekeiket kívánja majd szem előtt tartani.
Ennek ellenére azonban néhány érdemi elmozdulás már történik az állam megbízói szerepének erősítése irányába. A gazdasági tanács intézménye illetve eredeti formájában kudarca szimbolikus és nagy jelentőségű a felsőoktatás irányítási rendszere terén az állam tulajdonosi szerepe és a megbízó–ügynök viszony értelmezhetősége és működőképessége szempontjából. A kísérletet kudarcnak minősíti, jelentőségét és következményeit részletesen elemzi Barakonyi (2009), Polónyi (2006, 2009) és Veroszta (2012).
Az alábbiakban sorra vesszük a legfontosabb törvényi változásokat (az alkotmánybírósági döntés figyelembe vételével).
1. A 23.§ (1) bekezdés szerint a gazdasági tanács a felsőoktatási intézmény feladatainak végrehajtása megalapozásában, a rendelkezésére bocsátott források, eszközök, a közpénz, a közvagyon hatékony és felelős használatát segítő gazdasági stratégiai döntéseket előkészítő és végrehajtásuk ellenőrzésében részt vevő, a fenntartói döntések előkészítésében – a törvényben meghatározottak szerint – közreműködő testület.
2. A gazdasági tanács „gyengített” változatában is jelentős betekintéssel rendelkezik az intézmény gazdálkodásába és elvileg stratégiai befolyásoló szerepe is jelentős lehet. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a tanács tagjainak többségét az intézmény delegálja, illetve hivatalból tag a rektor és a gazdasági (fő)igazgató. Ez a megbízó–ügynök viszonyban még mindig az intézményi belső stakeholderi dominancia (intézményi tanács és a gazdasági tanács tagjainak belső többsége) felé billenti a mérleget.
3. A gazdasági tanácsba az állami tulajdonos–fenntartó oldaláról már négy miniszter delegál képviselőt (az oktatásért felelős, a kormányzati tevékenység összehangolásáért felelős, az állami vagyon felügyeletéért felelős és az államháztartásért felelős miniszter). Ez a tulajdonos–fenntartó megbízó szerepének erős kormányzati megosztottságára utal. Bár úgy tűnhetne, mintha ezáltal erősödne az ügynök ellenőrzése, valójában azonban a tulajdonosi funkció szétaprózódásával, a többes ellenőrzés problematikusságával ennek lehetősége jelentősen gyengül.
4. A gazdasági tanács összetétele mellett tovább gyengíti az állam megbízói szerepét, hogy a tanács tagjai számára a delegálók utasítást nem adhatnak, továbbá számos esetben az „ügynök” rektor a tanács elnöke.
A gazdasági tanács ülésére a kincstár képviselőjét is meg kell hívni – tanácskozási joggal –, aki „véleményt nyilváníthat minden olyan kérdésben, amely a közpénz, közvagyon célszerű és gazdaságos felhasználását érinti. A megbízott részére a felsőoktatási intézmény köteles a szükséges információkat megadni. A megbízott véleményét, kérésére, a felsőoktatási intézmény és a miniszter által vezetett minisztérium honlapján közzé kell tenni. A megbízott a tevékenységéről évente legalább egyszer tájékoztatást ad a felsőoktatási intézmény fenntartójának és a kincstárnak.” (23.§ [9] bekezdés)
5. A törvény 25.§-a részletesen felsorolja a gazdasági tanács jogosítványait. Összefoglalóan: a gazdasági tanács figyelemmel kíséri a felsőoktatási intézmény gazdálkodásában a szakmai hatékonyság és a gazdaságosság követelményeinek érvényesítését. Rendszeresen – de évente legalább két alkalommal – áttekinti a felsőoktatási intézmény működését, gazdálkodását, az alapító okiratában meghatározott feladatok végrehajtását. Figyelemmel kíséri, hogy a felsőoktatási intézmény szervezeti rendje igazodik-e a feladatok hatékony ellátásához. (25.§ [2] bekezdés)
A gazdasági tanács a szenátusnál, annak eredménytelensége esetén a fenntartónál köteles jelezni, ha megítélése szerint a felsőoktatási intézmény a gazdálkodásával, a rendelkezésére bocsátott vagy tulajdonában lévő ingatlanvagyon működtetésével, hasznosításával, elidegenítésével kapcsolatosan hozott döntésével veszélyezteti a felsőoktatási intézmény működését. Állami felsőoktatási intézmény esetében e bekezdés vonatkozásában fenntartón az állami vagyon felügyeletéért felelős minisztert kell érteni. (25.§ [3] bekezdés)
6. A törvény 115.§-a meghatározza a fenntartó (tulajdonos) fogalmát és részletesen felsorolja a fenntartó–tulajdonos jogait és kötelezettségeit, amelyeket részben a gazdasági tanács közreműködésével (átruházva) gyakorol. A jogok és kötelezettségek különösen a fő működési szabályok meghatározására, az alapító okiratra, a működési feltételek biztosítására, a stratégia meghatározására a működés ellenőrzésére vonatkoznak.
7. A gazdasági vezetőre és a belső ellenőrzésért felelős szervezeti egység vezetőjére a rektor már csak javaslatot tesz, a kinevezés állami intézmény esetén a fenntartó képviseletében eljáró, az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter jogköre.
8. A 115.§ részletesen felsorolja a felsőoktatási intézmény (a rektor) kötelezettségeit (tájékoztatás, beszámolók stb.) a fenntartó-tulajdonos felé.
9. A 115.§ (12) bekezdés szerint állami felsőoktatási intézmény esetén a fenntartó a gazdasági tanács javaslatára határozza meg a rektor juttatásait, hagyja jóvá a rektor munkaköri leírásának az oktatói, kutatói feladatoktól elkülönülő részét; részére a rektor tekintetében további munkáltatói jogköröket ruházhat át. A (13) bekezdés szerint az állami felsőoktatási intézmény esetén a fenntartó a rektorjelölt személyével kapcsolatos szenátusi döntés megküldését a köztársasági elnök, illetve a miniszterelnök részére akkor tagadhatja meg, ha a jelölt nem felel meg az előírt feltételeknek, illetve a szenátus döntéshozatali eljárása nem volt jogszerű. A rektor személyével kapcsolatos szenátusi jogkör korlátozása figyelemre méltó új elem az állami fenntartó megbízói jogosítványainak erősítése irányába.
Összességében elmondhatjuk, hogy a három fenntartó miniszter mellett a gazdasági tanács belépésével, az ismertetett szabályok mellett a rektor tevékenysége a korábbi szabályozáshoz képest keményebb kettős megbízói ellenőrzés és nyomás alá került, a szenátus és a fenntartó között növekvő hatáskör megosztási feszültség van. Ennek sajátos kifejeződése a törvényben a 115.§ (14) bekezdése, amely szerint a fenntartói irányítás nem sértheti a felsőoktatási intézmény e törvényben biztosított önállóságát, az intézmény döntési hatásköreit. A felsőoktatási intézmény szenátusának döntése alapján a rektor a fenntartói intézkedéssel szemben – ide nem értve a (8) bekezdés szerinti fenntartói észrevételt, visszaküldést, illetőleg a (11) bekezdés szerinti fenntartói kifogást – a közléstől számított harminc napon belül bírósági eljárást kezdeményezhet, kérve annak megállapítását, hogy a fenntartó döntése sérti a felsőoktatási intézmény e törvényben biztosított önállóságát.
Vissza kell még utalnunk tanulmányunk azon részére, amelyben az egyes szereplők (belső és külső stakeholderek) esetleges megbízói szerepét vizsgáltuk és megállapítottuk, hogy az intézményi autonómia alkotmányos intézmény-rendszere alapján a belső stakeholderek közössége gyakorlatilag megbízói jogosítványokkal rendelkezik. Az állam mint tulajdonos tehát a belső megbízói közösséggel „kerülhet szembe” amikor tulajdonos–fenntartói megbízói jogosítványait igyekszik érvényesíteni. A feszültség és ellentmondás a rektor személyének ellenőrzésében kulminál. Az ellentmondás meg-, illetve feloldása elvileg két irányban lehetséges. Vagy az intézményi autonómia korlátozása az állam tulajdonosi–fenntartói (megbízói) irányítása javára, vagy az állam kilépése a tulajdonos–fenntartói szerepből. A 2005-ös és a továbbiakban vizsgálandó 2011-es felsőoktatási törvény egyértelműen az első variáció irányába történő határozott elmozdulást mutat.
A másik alternatíva lényegében a nem állami felsőoktatási intézmények esete, amelyben a „magán” fenntartók markánsan érvényesítik a vagyongazdálkodásban a tulajdonosi megbízói jogokat, az autonómiának szűkebb – szellemi, oktatási, tudományos – értelmezést adva. Az utóbbi változat mellett – és az állami tulajdon ellen – szól az állam korábban vizsgált hatékonytalan és összeférhetetlen (az ágazati szabályozással és közfinanszírozással) összefüggő szerepe.
2011. évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról
http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=A1100204.TV×hift=1,
(2012. április 18., 2012. szeptember 1-től hatályos szöveg)
A 2011. évi CCIV. törvény továbblép a 2005-ös törvény útján, de határozott ellentmondásokkal.
1. Az állam megbízói szerepének erősítését jelenti, hogy a 12.§ (3) bekezdés d) pontja szerint a szenátus már csak véleményezi a rektori pályázatokat, de nem dönt a rektor személyéről (ugyanakkor a szenátus értékeli a rektor vezetői tevékenységét).
2. A (7) bekezdés megerősíti, hogy sem a rektor, sem a gazdasági vezető nem választás útján nyeri el megbízatását.
3. A 13.§ (2) bekezdés szerint a rektor a gazdasági vezetőre és belső ellenőrzési egység vezetőjére vonatkozóan is gyakorolja a munkáltatói jogokat. Ez az állam megbízói szerepének gyengülése irányába hat. Ugyanakkor megbízásuk a fenntartó (állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter) jogköre.
4. Az (5) bekezdésben markáns megfogalmazást nyer, hogy rektori megbízást az kaphat, aki vezetési, szervezési, gazdálkodási ismeretekkel és gyakorlattal rendelkezik. A megbízó–ügynök viszony szempontjából ez az ügynöki kompetencia (a megbízói érdek) szempontjából kedvező szabályozás.
5. A 73.§ (1) bekezdés a fenntartó–tulajdonos törvény biztosított jogainak (megbízói jognak) a gyakorlását az intézmény működési feltételeinek biztosításához köti. Ez a szabály továbbra is a fenntartó–tulajdonosra hárít olyan generális és nem kellően körülírt felelősséget, amely a részvénytársaságokra nem jellemző és intézményesen csökkenti az ügynök felelősségét és ösztönzését. (A fenntartó–tulajdonos hozzájárulhat természetesen – lásd alaptőke emelés a részvénytársaságoknál.)
6. A 73.§ (3) bekezdés részletezi a fenntartó–tulajdonos jogait és kötelezettségeit. Ezek között szerepel a rektor megbízásának és a megbízás visszavonásának kezdeményezése, a rektor feletti munkáltatói jogok gyakorlása, valamint a gazdasági vezető és a belső ellenőrzési egység vezetőjének megbízása (állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter által).
7. Az előző törvényben foglaltaknál is részletesebb felsorolás kiegészül azzal, hogy a felsőoktatási intézmény a fenntartó felhívásának, kifogásának köteles eleget tenni. A felsőoktatási intézmény kifogásolt intézkedése, döntése nem hajtható végre. Ez már kifejezett és direkt beavatkozás a felsőoktatási intézmény napi életébe és a rektor mint ügynök jogainak erős korlátozása, mely biztosítékul szolgálhat a megbízó számára, hogy az általa kitűzött célok érvényesülhessenek. Tekintve azonban, hogy a megbízó–ügynök viszony létesítésének alapja a megbízó korlátozott információellátottsága, a fenti intézkedés felvetheti annak lehetőségét, hogy a kevésbé kompetens megbízó – például valamilyen belső szervezeti érdektől vezérelve – eltérítse az intézmény működését az optimálistól.
8. A törvény 44., a fenntartói irányítás keretei című fejezete az előző törvényekhez képest igyekszik pontosabban körülhatárolni a tulajdonos–fenntartó jogainak korlátait is. A 75.§ (1) bekezdés szerint a fenntartói irányítás nem sértheti a felsőoktatási intézmény – a képzés és kutatás tudományos tárgyával és tartalmával kapcsolatos kérdések tekintetében biztosított – önállóságát. A felsőoktatási intézmény szenátusának döntése alapján a rektor a fenntartói intézkedéssel szemben a közléstől számított harminc napon belül bírósági eljárást kezdeményezhet, kérve annak megállapítását, hogy a fenntartó döntése sérti a felsőoktatási intézmény e törvényben biztosított önállóságát. A bíróság nemperes eljárásban, soron kívül határoz. E törvényi szabályozás számol a kettős megbízói státus konfliktusával, szabályozza annak kezelését. A törvény – a korábbi törvényektől eltérően – már a képzés és kutatás tudományos tárgyával és tartalmával kapcsolatos kérdésekre korlátozza a felsőoktatási intézmény autonómiáját, ugyanakkor annak érvényesítésére hatásos garanciát biztosít.
A 75.§ (2) bekezdés szerint az állami felsőoktatási intézmény esetén a fenntartó határozza meg a rektor juttatásait, hagyja jóvá a rektor munkaköri leírásának az oktatói, kutatói feladatoktól elkülönülő részét.
VI. Összefoglalás és javaslatok, különös tekintettel az állam tulajdonos–megbízói, finanszírozói és szabályozói szerepének változására. Hipotézisek igazolása, illetve elvetése
Összegezve megállapíthatjuk, hogy a 2011. évi törvényben már a megbízó–ügynök viszony működése szempontjából korábban megfogalmazott feltételek megfogalmazásra kerültek. A rektort, a gazdasági vezetőt és a belső ellenőrzés vezetőjét a megbízó választja, nevezi ki és hívhatja vissza. A rektor munkáltatója a fenntartó–tulajdonos, aki meghatározza munkaköri leírását, javadalmazását és értékeli tevékenységét. A törvény törekszik a fenntartó–tulajdonos és a rektor viszonyát, jogosítványait egyértelműbbé tenni és kölcsönös védelmet biztosítani. Ez azonban nem változtat azon, hogy az állam nem bizonyult és elvileg sem tekinthető következetes, stabil preferenciákat képviselő, stabil tulajdonosnak. Megállapítható még, hogy a gazdasági tanács intézménye helyett a fenntartó–tulajdonos állam minden korábbinál szélesebb jogosítványait közvetlenül kívánja gyakorolni. Megoldatlan marad viszont az állam megbízó–tulajdonos–fenntartó és többi – szabályozó, finanszírozó – funkciójának összeférhetetlensége, (illetve az átfedések tisztázatlansága) ami az állami és nem állami intézmények eltérő (tehát nem normatív) szabályozásában és finanszírozásában nyilvánul meg. Hasonlóképpen fennmarad az állami tulajdonosi és koordinátori funkciójából fakadó sajátos intézményi hatékonysági deficit (puha, illetve bizonytalan keménységű költségvetési korlát). Az állam finanszírozási funkciójában keveredik a tulajdonosi veszteségpótlás, a kereslet oldali finanszírozás (államilag támogatott hallgatók utáni finanszírozás) és a hallgatók ösztönző és méltányossági támogatása.
Az elmúlt húsz év tapasztalata tehát azt mutatja, hogy az államnak szándékában áll, hogy fenntartsa és erősítse tulajdonosi funkcióját. Ezt abból a szempontból értékelhetjük következetesnek, hogy a törvényi szabályozás fent bemutatott változásai révén a kormányzat próbálja érvényesíteni, illetve hatékonyabbá tenni a megbízó–ügynök viszonyt. Igyekszik erősebb kontrollt gyakorolni a megbízott felett, azonban ez nem feltétlenül tekinthető jó iránynak, hiszen ahogyan a III. fejezetben leírásra került: az állami jelenlét nem a tulajdonosi szerepkörben a legindokoltabb a felsőoktatás rendszerében.
Hipotézisek igazolása, illetve elvetése
1. A megbízó–ügynök kapcsolat értelmezhető az állami tulajdon képviselőjének és a rektornak a viszonyára.
A három törvény szövegelemzése alapján a hipotézist igazoltnak tekintjük.
2. A megbízó–ügynök viszony az államszervezet – mint tulajdonos – sajátosságai miatt rendkívül instabil, kiszámíthatatlan és a közérdek szempontjából nem kellően hatékony (pl. állami funkciók keveredése, megbízó–ügynök viszony láncolat, a tulajdonos szervezeti, politikai, személyi változékonysága stb. miatt).
A három törvény vonatkozó szabályainak összevetése alapján megállapítható, hogy az állam egyre direktebb módon törekszik a rektor és a gazdasági vezető személyének kiválasztására és tevékenységének ellenőrzésére és értékelésére. A felsőoktatás természetéből és az alkotmányos szabályozásból következő autonómia folyamatos ütközésben van az állam megbízói szerepével (rektor kettős ügynöki determinációja). Az állam politikai, szervezeti és személyi változékonysága miatt nem képes következetes feladatmeghatározásra, ellenőrzésre és értékelésre. A hipotézist igazoltnak tekintjük.
3. A három önálló felsőoktatási törvényben az állam, mint tulajdonos megbízói viszonyát legkevésbé a rektor ellenőrzésén keresztül gyakorolja. Erőteljesebb a sajátos szabályozáson és az intézményfinanszírozáson keresztül gyakorolt (vagy szándékolt) hatás.
Megállapítottuk, hogy az állam a formális törvényi szabályozás keretében egyértelműen a megbízó–ügynök viszony erősítésére törekszik. Az állami intézményekre vonatkozó sajátos szabályozás egy része ezt a törekvést fejezi ki, illetve erősíti. Az állam a finanszírozásban (vissza)élve ágazati szabályozó és tulajdonosi szerepével és e funkciók összeférhetetlenségével, fokozatosan visszalép a kezdeti semleges finanszírozási és támogatási rendszertől és megszünteti a magánintézmények, illetve ezek hallgatóinak finanszírozását. A hipotézist részben tekintjük igazoltnak.
4. A 2011. évi Ftv. először mozdul erőteljesebben a megbízó–ügynök viszony direktebb érvényesítése felé.
A törvények szövegelemzése megmutatta, hogy már a 2005. évi CXXXIX. törvény radikális lépést tett a rektor és a gazdasági vezető állami ellenőrzése és értékelése felé, de még a gazdasági tanácsok közvetítésével. A 2011. évi törvény direktté, sokkalta direktebbé teszi a rektor és a gazdasági vezető állami kiválasztását, ellenőrzését és értékelését. A hipotézist tehát csak részben sikerült igazolni.
5. Az állam alapító–fenntartó–tulajdonosi funkciója felváltható, a közcél hatékonyabban érvényesíthető az állam szabályozói, finanszírozói, vásárlói-megrendelői funkciója révén.
Deduktív úton és törvényszövegek elemzésével megállapítottuk, hogy az állam a felsőoktatásban nem hatékony tulajdonos. A felsőoktatásban évente felhasznált több mint 300 milliárd forint közpénz, kereslet oldali, piactámogató (állami megrendelés és hallgatói támogatás) forrásként a felsőoktatást szélesebb körű magánbefektető részére tehetné vonzóvá. A felsőoktatás tömegigénnyé és tömegképzéssé vált, a felsőoktatási befektetés az életjövedelemben megtérül. Az állami kereslet oldali finanszírozás így kiegészíthető, sőt kiegészítendő kereslet oldali diákhitel konstrukciókkal. Az európai mobilitás erősödésével a diákhitel szükségessége térségi kontextusba is kerül (Berlinger, 2012). Ez is az állam tulajdonosi szerepvállalásának csökkenthetősége, a piaci szegmens növelése mellett szól. Az állam normatív szabályozással és semleges kereslet oldali finanszírozással jelentős magán tőkét vonzhat a felsőoktatásba. Ezt erősíti a felsőoktatás mára már markánssá vált piaci szegmensének ereje, ami a nem állami stkakeholderek finanszírozási potenciáljára hívja fel a figyelmet. (Havady–Szitás>–Veres, 2009.; Veres, 2011.; Education, 2011, 2011b)
A kereslet oldali állami finanszírozás normatív szabályok alapján, tulajdonsemleges versenyben jelentős hatékonysági többletet eredményezhet. A nem állami intézmények példája a magánszférában hatékonyabb megbízó–ügynök viszony lehetőségére utal. Az állam tulajdonosi szerepét egy (akár jóval) szűkebb intézményi körben, elsősorban stratégiai K+F+I szerepet betöltő intézmények esetében tarthatná fenn. A hipotézisünket deduktív úton bizonyítottnak tekintjük, ugyanakkor – az állam és a magán fenntartók tekintetében – további hazai és nemzetközi összehasonlító vizsgálatokat tartunk szükségesnek.
Kitekintés, javaslat további kutatásokra
Tanulmányunk fő eredményének tekintjük, hogy rávilágítottunk az állami szerepvállalási formák közötti átváltás lehetőségére. Ezen belül a megbízó–ügynök viszony értelmezésével adtunk kritikai megközelítést az állam tulajdonosi szerepvállalásáról. (Ennek kapcsán felhívtuk a figyelmet az állami szerepvállalási formák során a tulajdonformák nem semleges kezelésének problémájára az állam részéről.) Fontos megállapításnak tartjuk, hogy tarthatatlan a rektor, a gazdasági vezető és a belső ellenőrzés vezetőjének „kettős ügynöki” státusa, pontosabban ennek jelenlegi eklektikus és nem hatékony szabályozása.
Annak mi sem látjuk realitását, hogy középtávon az állam nagymértékben visszahúzódna tulajdonosi szerepkörében. Amennyiben ez hosszabb távon mégis megtörténne, akkor is jelentős állami tulajdonnal számolunk.
A további kutatások során ezért az alábbi kérdéseket javasoljuk szem előtt tartani.
1. A felsőoktatási rendszer jelenlegi és várható jövőbeni funkciói alapján az intézményi autonómia tartalmának és körének meghatározása, ennek stabil jogi szabályozási lehetősége.
2. A felsőoktatás irányítási rendszerében a tulajdonosi irányítás és az autonómia irányítási követelményrendszerének leképezése a tulajdonosi funkciók megosztásában valamint a felsőoktatás intézményirányítási (menedzsment) struktúrájában.
3. A különböző tulajdonformák semleges kezelésének szükségessége, lehetőségei, formái, feltételei.
4. A menedzser–ügynök viszony stabilitásának, kiszámíthatóságának, hatékonyságának és funkcionalitásának növelési lehetőségei az állam és az állami felsőoktatási intézmények viszonyában.
5. Az állami beavatkozás hatékonyabb formáinak megtalálása: az állam tulajdonosi szerepének megrendelőként történő felváltása; hatékonyabb eredmény elérése a magánintézmények állami pénzekért történő megversenyeztetésével.
FELHASZNÁLT IRODALOM
1993. évi LXXX. törvény a felsőoktatásról (http://www.nefmi.gov.hu/letolt/felsoo/ftv_20051101.pdf, (letöltés: 2012. április 16.)
2005. évi CXXXIX. törvény a felsőoktatásról (http://net.jogtar.hu/jr/gen/hjegy_doc.cgi?docid=a0500139.tv×hift=0, (letöltés: 2012. április 16.)
2011. évi CCIV. törvény a nemzeti felsőoktatásról http://net.jogtar.hu/jr/gen/getdoc.cgi?docid=A1100204.TV (letöltés ideje: 2012. jan. 10)
Alkotmánybíróság (2006): alkotmánysértő a felsőoktatási törvény módosításának egyik passzusa http://www.nefmi.gov.hu/felsooktatas/2006/alkotmanybirosag (letöltés: 2012. június 30.)
Barakonyi Károly (2009): Megtorpant intézményirányítási reform. Új Pedagógiai Szemle (12), 3–42. o.
Berlinger Edina (2012): Miért van szükség az európai szintű diákhitel rendszerre is? In.: Temesi József (szerk.) (2011): Felsőoktatás-finanszírozás. Nemzetközi tendenciák és hazai helyzet, Aula Kiadó, Budapest
Education at a Glance 2011: OECD indicators (2011b): Indicator B3 – How much public and private investment in education is there. http://www.oecd.org/dataoecd/61/15/48630940.pdf. Lekérdezve: 2011. november 27.
European Commission (2011): Modernisation of Higher Education in Europe: Funding and Social Dimension. http://eacea.ec.europa.eu/education/eurydice/documents/thematic_reports/131EN.pdf. Lekérdezve 2011. november 27.
Havady Tamás–Szitás József–Veres Pál (2009): Az önköltségszámítás szabályozása és gyakorlata, különös tekintettel a költségtérítés nagyságának meghatározására, In.: Felsőoktatási Műhely, Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft, Országos Felsőoktatási Információs Központ, Budapest, 95–106. o.
Kováts Gergely (2011): Menedzserizmus-kritika az angol felsőoktatásban. Educatio, huszadik évfolyam, negyedik szám, 2011 – tél, 482–497. o.
Kozma Tamás (2011): „Egyetemvállalat” és menedzserizmus. Educatio, huszadik évfolyam, negyedik szám, 2011 – tél, 461–471. o.
Miller, G. J. (2002): Menedzserdilemmák: A hierarchia politikai gazdaságtan, Aula Kiadó, Budapest
Menedzserizmus (2011), Educatio, huszadik évfolyam, negyedik szám, 2011 – tél
Mészáros Tamás (2012): Gondolatok a magyar felsőoktatásról szóló vitákhoz. In.: Temesi József (szerk.) (2012): Felsőoktatás-finanszírozás. Nemzetközi és hazai tendenciák, Aula Kiadó, Budapest
Musgrave, R. A. (1959): The theory of public finance : A study in public economy, McGraw-Hill, New York (letöltés ideje: 2012. jan. 10)
Polónyi István (2006): Az egyetemvezetés lassú változása. Educatio, 15 (4), 756–773. o.
Polónyi István (2009): A hazai felsőoktatás gazdasági működése, szerveződése és vezetése a 2000-es évek legelején. Új Pedagógiai Szemle, (8–9), 3–26. o.
Rosta Miklós (2012): Innováció, adaptáció és imitáció. Az új közszolgálati menedzsment, Aula Kiadó, Budapest
Schindler, D. (2011): Tuition Fees and the Dual Income Tax: The Optimality of the Nordic Income Tax System. German Economic Review 12 (1): 59–84 o.
Szabó Katalin (szerk.) (2007): Összehasonlító Gazdaságtan, Aula Kiadó, Budapest
Szalai Ákos (2005): Az egyéni képzési számlák rendszere Magyarországon, Nemzeti Felnőttképzési Intézet, Budapest http://mek.niif.hu/06400/06484/06484.pdf (letöltés ideje: 2012. július 4.)
Veres Pál (2010): A felsőoktatás kihívásai és válaszai az új évezredben. Iskolakultúra, XX. évfolyam május–június, 171-203. o.
Veres Pál (2011): A költség-haszon és a hatékonysági és méltányossági elv érvényesülése felsőoktatásunk finanszírozásában. Ezredvég. XXI. évf. 12. sz. (2011. dec.) 105–116. o.
Veroszta Zsuzsanna (2012): Intézményirányítás. In.: Elefántcsont-toronyból világító-torony, Aula Kiadó, Budapest, 243–294. o.
Vossensteyn, Hans (2004): Fiscal Stress: Worldwide Trends In Higher Education Finance. NASFAA Journal of Financial Aid. 34. évf. 1. sz. 39–55. o. http://www.nyu.edu/classes/jepsen/nasfaa2004-01-01.pdf (letöltés ideje: 2011. jan. 10.)
Weimer, D. L. – Vining, A. R. (2004): Policy analysis: Concepts and practice, Pearson Prentice Hall, Upper Saddle River
JEGYZETEK
1 Az új közszolgálati menedzsment irányzat és modell részletes bemutatását tartalmazza Rosta Miklós frissen publikált PhD értekezése. (Rosta, 2012, 31–214. o.) [vissza]
2 Az idézőjelet az indokolja, hogy a felsőoktatási törvények magán intézményként azonosítják mindazon intézményeket, amelyek nem állami, illetve egyházi alapításúak. Ezen intézmények alapító tulajdonosai ugyanakkor változatos jogi formájúak lehetnek (alapítványok, önkormányzatok, gazdasági társaságok, stb.). [vissza]
3 Musgrave (1959) szerint az állam fiskális funkciói a következőek: allokáció (gazdasági hatékonyság elősegítése, piaci kudarcok kezelése), redisztribúció (az elfogadhatatlan jövedelem- és esélykülönbségek felszámolása), stabilizáció (fenntartható gazdasági fejlődés biztosítása). [vissza]
4 Ezzel az állítással szembeállíthatjuk a szakirodalom (Vossensteyn, 2004) azon érvelést, mely azt mondja: a közösségi hasznokkal szemben az egyéni hasznok (magasabb jövedelem; több megtakarítás; jobb életszínvonal, egészségesebb, biztonságosabb, nyugodtabb életmód) sokkal közvetlenebbül jelentkeznek, ami az önfinanszírozás szükségességét támasztja alá. [vissza]
5 A „bizonytalan keménységű” költségvetési korlát fogalmának bevezetését fontosnak tartjuk, mivel adott esetben ez jobban kifejezi a költségvetési korlát jellegét, mint a statikus jellegű „puha” vagy „kemény” jelző. Az állami tulajdon esetén a tulajdonos állam bármikor és egyoldalúan adhat és vonhat el működési és fejlesztési forrásokat, ennek a működési hatékonyságra és a stratégiai gondolkodásra való minden negatív következményével. [vissza]
6 Külön tanulmányt igényel annak elemzése, hogy a hallgató mit tekint a felsőoktatási tevékenység hasznának (tudás, műveltség, kapcsolatok, életpálya, jövedelem, presztízs stb.) [vissza]
7 Külön tanulmányt érdemel az is, hogy a hallgató kettős státusa: a szolgáltatás igénybe vevője (vásárlóként vagy jogosultként) és annak aktív cselekvő alanya milyen viszonyban van egymással. [vissza]
8 A korlátra a felvételi létszám és a finanszírozás tekintetében példaként szolgálhat az oktatásért felelős tárca honlapján is megtekinthető normatíva táblázat (Nemzeti, 2012b) illetve a felvehető létszámok (Nemzeti, 2012b) meghatározása. [vissza]
9 Eklatáns példaként említhető a 3 éves fenntartói szerződések esete. A 3 éves periódus lezárása, az intézmények beszámolása már az új (2010-ben alakult) kormány időszakára esett. Az intézmények (a rektorok aláírásával) elkészítették beszámolóikat, amelyek értékelésére, visszajelzésre, következmények érvényesítésére azóta (2011 óta) nem került sor. [vissza]
10 A gazdasági tanács funkcióját tekintve értelmezhető egy ellenőrző hatóságként. Ebből kifolyólag a hatóság létrehozásával – eltekintve a tanács valódi jogosítványaitól – elméletileg felmerülhetnek ugyanazok a problémák, melyeknek bemutatására a tanulmány korábbi részében került sor. [vissza]
Olvasó férfi (1955)
Ez Konczek József legújabb, verseket és egy szociográfiai esszét tartalmazó kötetének (
[…]
Menő felhő magas
vogul szigorlatból
jövök én és állok én
Világügyelőnek
tekintete elé,
tekintete alá.
Tekintsd én sorsomat,
nékem adatott
elmenni és megjönni,
vogul szigorlatból
vogul szigorlatba,
ahol mindig
vogul szigorlat van,
vogul a szigorlat,
lenni és lenni,
mondani mindent,
mi hogyan lehetett,
mi hogyan lehetne,
mi hogyan lenne jó,
hogyan legyünk,
hogyan, hogy ne legyünk,
Világügyelő,
Világügyelő!
[…]
E vízió értelmének felfogásához azt kell tudni, kik azok a – nálunk régebben orosz elnevezésükkel emlegetett – vogulok; saját nevükön manysik. Lélekszámuk mindössze 11 ezer, de Szibériában, az Urál hegységtől északkeletre, a Hanti-manysi Autonóm Körzetben félmillió négyzetkilométeres (tehát Magyarországnál több mint ötször nagyobb) területen szétszóródva élnek. Az 1960-as évekig, az ottani iparosítás kezdetéig főként nomád halászok és vadászok voltak. Nyelvük a finnugor nyelvek közül a legközelebbi rokona a magyarnak, de az iparosítás következtében úgy eloroszosodtak, hogy manapság már csak egy töredékük, kb. 3 ezer öregebb ember beszéli még. A szakértők úgy vélik, egykét évtizeden belül e nyelv használata teljesen megszűnik. Egyetlen ismertebb költőjük, a 2011-ben elhalálozott Juvan Sesztalov már túlnyomóan oroszul írt.
Ez hát az a „menő felhő magas vogul szigorlat”, amelynek ránk, magyarokra vonatkoztatott rémképével Konczek viaskodik, aminthogy Magyarnándorról írt szociografikus esszéjében is három ponttal ösztönöz az elgondolkodásra ama tény fölött, hogy e településen „Az 1200 lakosból (2006. évi adat) 6 volt újszülött, 16 a halottak száma…”
Ahhoz, hogy ezt az adatot kellően értékeljük, azt kell tudnunk, hogy valamely népesség középtávú megmaradásához a családonkénti átlagos gyermekszámnak el kell érnie a 2,1-es szintet, csak így sikerülhet a két szülő, az idő előtt elhalálozottak és a nem szaporodóképes egyének pótlása. Hazánkban pedig ez a szám 1980 óta évről évre egyre csökken, 2008-ban 1,35, 2009-ben 1,33, 2010- 1,26, 2011-ben pedig már csak 1,24 volt. A szakemberek pedig azt is hangsúlyozzák, hogy 1,3-es érték alatt a népesség gyors ütemű fogyása valószínűsíthető, belátható időn belül bekövetkezhet teljes eltűnése, asszimilációja.
S ha a metrókocsikban és villamosokon, buszokon egymáshoz szorulva utazó pesti tömegekkel sodródva nincsen olyan életérzésünk, hogy ez a lehetőség valóban közelről fenyeget bennünket, lefagyhat arcunkról a hitetlenkedő mosoly, ha elolvassuk a Tárki nemrég, 2012. június 28-án közrebocsátott felmérési eredményét.
E szerint ugyanis hazánkban „soha nem volt ilyen magas a migrációt tervezők aránya”, mint napjainkban. A felnőtt magyar lakosság 7 százaléka tervezi, hogy örökre hátat fordít ennek az országnak, s „ez több mint félmillió embert jelent, vagyis mintha Debrecen lakói mind elmennének és mindegyikük vinne magával még két embert”. Ráadásul „a migrációs tervet fontolgató társadalmi csoportok közül minden második 30 év alatti magyar felnőtt, azaz a 18-29 évesek közel fele tervezi, hogy külföldre költözik”.
Okkal írja hát egy másik versében Konczek:
Ököl van a térképen.
[…]
Én ne hadonásszak?
Bokrokhoz, utcazugokhoz futnék.
El akarja törölni az emlékem egy ököl a térképen.
(Én vagyok az)
Csokonai Attila: Pilátus-park
Összemérhető rendek világa
Szabadságom talán csak ennyi
Töredék a törvény nélkülem
Csak teljessége történelmi
(Önéletrajz)
Csokonai Attila költészetét évtizedek óta csodálom. Sohasem írtam róla, talán nem mertem szembenézni vonzalmam okaival, talán valamiféle féltékenység bujkált bennem, talán csak féltem a súlyos szavak kimondásától.
Most kettős kényszer (a külső: a felkérés, a belső, az ígéret) nem engedi, hogy kitérjek a feladat elől. A költő új kötete (Pilátus-park) sok, sőt túl sok kapaszkodót kínál véleményem súlypontozásához, s tudom, hogy a terjedelem nem teszi lehetővé, hogy minden értékére rávilágítsak. Nem elemzést készítettem tehát, hanem impressziókat, megfigyeléseket rögzítettem, egy félelmetesen naggyá érő költészet háromszögelési pontjait rajzoltam fel, remélem, jó segítségéül a későbbi alaposabb földmérőknek.
Kezdjük azzal, miért adtam ennek a recenziónak ezt a nyugatos címet. Mert meggyőződésem, hogy Csokonai Attila vendég a huszonegyedik században, no, jó, befogadott vendég, de mégis idegen, habitusa, műveltsége, mesterségbeli tudása egy, a kultúra iránt sokszorosan fogékonyabb korból menti át közénk. Őszt is említek a címben, ez persze nem a mi őszünk, hanem az övé: az önmagától is ironikus távolságot tartó költő összegezésének, betakarításának ideje. Dús a termés, aki csak beleolvas az igen sűrű kötetbe, beleszédül. Sokszoros, alapos olvasás kell ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, akár a költő képletes hombárjaiban, akár a befogadók elméjében.
Azt állítom, hogy a szerző nem tudatosan választotta az őszt, nem is beletévedt, hanem ide térült, a külső és belső késztetések garmadája ide terelte, rákényszerült erre a fáradságos szüretre.
Próbáljuk meg sorra szedni, mik ezek a külső és belső késztetések. Sok van, közülük talán sikerül rálelnünk a legfontosabbakra. Az első kétségkívül a költő átfogó, alapos műveltsége. Poeta doctus ő, a szó legnemesebb értelmében, mind tárgyát, mind mesterségét fölényesen ismeri, de fölényét egy pillanatig sem használja fel az olvasó megalázására. Társul fogadja, ha kell, tanítja, még a lírában ritka magyarázatokkal, lábjegyzetekkel is segíti, s mindig hagy egy lélegzetnyi időt az átgondolásra. Mester, mint hivatkozott-hivatott elődei.
Tudósként járatos a filológiában, de otthonosan mozog korunk természet- és társadalomtudományaiban is, kiváló ismerője a különféle mitológiáknak (elsősorban persze a zsidó-keresztény kultúrkörnek), hitvilágoknak, ugyanakkor ismeri a kor hétköznapi esze járását, divatjait, rögeszméit.
A szerepversek meghatározó jelentőségűek a kötetben. A Pilátus-probléma sokakat izgatott a huszadik század irodalmában, s többeket korábban is, a „Mi az igazság?” evangéliumi kérdésére Csokonai a Nietzsche által egyedül rokonszenvesnek talált újszövetségi figura bőrébe bújva keresi a választ. A kötet fő ciklusainak címei jól jelzik a (válasz-) útkeresés stációit. Pilátusi parkban, Pilátus par coueur, A parkoló Pilátus, Pilátus-szoborpark, lépésről lépésre követhetjük a költőt a krédóba kerülés labirintusában. A ciklusok elején egy-egy útbaigazító vers teszi könnyebbé botladozásunkat, apró pihenők, rövid kitérők segítenek, de mindvégig szükségünk van összpontosított figyelmünkre.
Csokonai Attila ugyanis a sűrítés mestere, egy-egy sora, versmondata annyi információt hordoz, mint Dylan Thomas legjobb verseinek bármely hasonló eleme, vagy a magyar költői hagyomány ilyetén törekvései, Adytól József Attiláig, Balassitól Weöres Sándorig. Ehhez hozzáadódik a sokak által a posztmodern leleményének vélt vendégszövegek beiktatása, az allúziók alkalmazása, bár ez persze sokkal ősibb technika, T. S. Eliot is a későközépkori-koraújkori költőktől tanulta.
Csokonainál a vendégszövegek úgy illeszkednek a textusba, hogy azt erősítve őrzik meg identitásukat, aláhúzzák, vagy éppen ironikusan ellenpontozzák a költő szuverén üzenetét. Amikor a műveltségről szóltam, végiglapoztam a kötetet, kiktől is kölcsönöz mondatokat, vagy mondat-töredékeket. Biztatom az olvasót ennek a játéknak a megismétlésére, szédületes névsorhoz jut.
Eddig csupán a módszerről, az üzenet eljuttatásának módjáról beszéltem, ideje feltenni a kérdést, mi rejlik a Pilátus-park üzenetében, mit tartalmaz a szerző betakarított termése. Röviden: a kívülről, idegenként szemlélt, mégis közös világegyetemünk illúziómentes kör-, kor- és kórképét. A sokak által felfedezett kizökkent idő újfajta helyreállítási kísérletét, a gazdag belsőből vezérelt humanizálási törekvések kudarcait és részsikereit. Csokonai Attila hatalmas mozaikot épít, világnagy mimézisre törekszik, ebben valószínűleg kudarcra ítéltetett. De az építőkövek önmagukban is csodálhatók, sőt – hadd szóljak így régiesen – kincsek. Szerelem, család, munka, alkotás, olvasmányélmények, szenvedélyek, a test örömei és gondjai, érzések, gondolatok – mind-mind szépen formált részei a soha el nem készülő egésznek. Vagy a mindenki által külön-külön, egyedi módon összeállítandó egésznek?
A szerepek mögött húzódó, elő-előbukkanó önéletrajzi szál mindvégig hitelesíti a gondolati líra produktumait, az intellektuális eredményeket, néha semlegesíti a pesszimista végkövetkeztetéseket, néha megfejeli azokat. Pilátus játszani is akar a parkban, hús-vér emberként feledni kívánja botcsinálta szimbólum-önmagát. Várja a bulgakovi elbocsátást, de valamit vár Csokonai Attilától is: ha már a bőrébe bújt, ha már ennyire érti őt, tiltassa ki parkjából, parkjaiból a farizeusokat, a hamis prófétákat, a szívtelen lélekkufárokat. Sejti, hogy a költőnek ehhez is lesz hatalma, hiszen éppen most egy kitűnő kötetnyi verssel bizonyította ezt.
A könyv végén néhány műfordítás is található. Jó versek, egy másik világból. Gondolkodtam rajta, hogyan kerülnek ide, aztán rájöttem, áttételesen szerepversek ezek is. Ahogy Az ember tragédiája végén bíztat az Úr: küzdj és bízva bízzál, úgy szól a költő a korántsem derűs világkép kitárása után az idegen szerző (Karel van de Woestijne) optimizmusával mindannyiunkhoz: „feléd igyekszik álmunk nagy éjed remekje / ahogy a hajnal célja a fölkelő drága Nap”. (Fekete Sas kiadó)
Kerekes Tamás: Vaginaízű fagylalt
A kétségtelenül figyelemkeltő cím, miként a szerző írja: „… egy magyarországi szexshop áprilisi kínálatát reklámozó kirakatából származik. Tavasz idején mi kerül a fogyasztói kosárba? Ha maradt még hely a cekkerben a krumpli és az abált szalonna mellett, gondolhatunk szeretteinkre is”.
De mindez csak ráadás az utolsó lapokon, nem is illeszkedik igazán a könyv szerkezetébe. Talán csak a címet indokoló betét.
A regényt már sokan, sokféleképpen próbálták megújítani, e kísérletek sorában Kerekes Tamás vállalkozása mindenképpen figyelemre méltó. Ő ugyanis úgy ír regényt, hogy nem regényt ír, hanem recenziókat. Lehetne ezt módszeresen is csinálni, például úgy, hogy a regény recenziókban bontakozna ki, a recenziók alkotnák magát a regényt. Kerekes Tamástól azonban mi sem áll távolabb, mint a módszeresség. Ő nem egy regényt ír recenziókból, hanem majdnem minden recenziója másról szól.
A könyv viszonylag egységesebb részét, fundamentumát a 12 fejezetből álló A regény rabjai című fejezet alkotja. Az előtte és utána olvasható recenziók, csak laza szálakkal kapcsolódnak ehhez és egymáshoz.
A gyanútlan olvasó az első néhány oldal után zavarba jöhet, ugyanis már kezdetben teljes a zűrzavar. Létező és kitalált írók nem létező műveiről szólnak a recenziók, ismert és ismeretlen kiadók nevei bukkannak föl a lapokon, és az olvasóban kisebbrendűségi érzés támad, amikor ennyi új információ zúdul rá. Aztán lassanként gyanakodni kezd, hogy talán nem az ő irodalmi ismeretei hiányosak ennyire, hanem a szerző bolondját járatja vele. De mégsem teszi le dühösen a könyvet, mert akármit olvas is, az az akármi színes, változatos és szórakoztató, mint egy kaleidoszkóp.
A szerző korábbi, Árnyék a jég alatt című kötetéről írva megjegyeztem, hogy az olvasó olykor úgy érzi, hogy elveszítette a cselekmény fonalát, aztán rájön, hogy nincs is semmiféle fonal. Ez történik itt is, csak még hangsúlyozottabban. Nem szabad következetességet, sem valamiféle logikai láncot keresnünk, a könyv akkor hat igazán, ha az olvasó rábízza magát a szerzőre, és úszik az árral, az ötletek, a fiktív mini esszék és ugyancsak fiktív ismeretterjesztő betétek áradatával. Ezek a betétek olykor teljesen értelmetlenek, de mutatósan parodizálják annak a recenzens típusnak a stílusát, amely számára a bemutatandó könyv csak ürügy saját vélt műveltségének fitogtatására. Íme, egy részlet A regény rabjai (1) című fejezetből: „A Mindentudó Narrátor példája beszédes, a cselekmény lassú előrehaladtával ugyanis újabb és újabb testrészeit veszíti el, így például nyelvének elhagyása után John Locke empirizmusával gazdagszik. Állkapcsának a Mississippibe hullása után ismerkedik meg az amerikai pragmatizmus, jelesül Dewey eszméivel, ezzel izgalmas villódzást hoz létre a test és lélek eddig totálisan félreértett dualizmusában.” Máskor viszont meglepően időszerűek a megjegyzései, például arról, hogyan csinálnak forradalmat manapság, a manipulatív média mindenhatóságának korában. „Ahhoz, hogy az ember forradalmat csináljon, többé nem a Téli Palotát kell elfoglalnia – le kell forgatnia egy klipet, ami arról szól, hogy a Téli Palotát elfoglalták.”
A Vaginaízű fagylalt érdekes, szórakoztató olvasmány, helyenként meglepő ironikus reagálásokkal a korunkban fölvetődő időszerű kérdésekre. (Holnap Magazin)
Dante Alighieri művének új fordítása *
Baranyi Ferenc Pokol-fordítása – ahogy Madarász Imre a kötetet kísérő tanulmányában jogosan mutat rá – a magyarországi dantisztika és általánosságban a magyar irodalom kiemelkedő teljesítménye (229.). Megjelenése sok más szemponton túl azért is örvendetes, mert Dante egyetemes költői üzenetét – annak politikai-teológiai, morális, jogelméleti, üdvtörténeti és eszkatológiai dimenziójában – megújított, s így a kortárs olvasóközönség számára talán jobban érthető költői nyelven közvetíti újra, ugyanakkor e közvetítést mind a firenzei költő, mind pedig az annak legnagyobb magyar fordítója, Babits Mihály által meghatározott költői tradícióhoz hűen valósítja meg. Ezzel kapcsolatban mindenképp figyelemre méltó Madarásznak az Isteni Színjáték fordításaira vonatkozó azon megállapítása, miszerint „ekkora remekműnek évszázadonként kell hogy szülessék új fordítása. A Nyugat műfordítás-eszméjének költői szabadsága és az időközben napvilágot látott költőietlen prózafordítások, patinás veretesség és posztmodern anakronizmusok között Baranyi alighanem rátalált […] az »igaz« vagy »egyenes útra«, »arany középútra«, »biztos ösvényre«” (240.).
A Színjáték – teljes illetve részleges – releváns magyar fordításainak közel másfél évszázados történetén belül (Angyal János, Pokol: 1875; Csicsáki Imre, Paradicsom: 1887; Gárdonyi Géza: Pokol, 1896; Cs. Papp József, a teljes mű: 1896-1909; Zigány Árpád, Pokol: 1908; Szász Károly, a teljes mű: 1885-1899) Babits fordítása (1913-1923) önálló, külön kutatást igénylő hagyományt képvisel. Babits Pokol-fordításának legjelentősebb, a kritikai szövegközlésen túl a szövegváltozatok komparatív elemzését is magában foglaló vizsgálatát a kortárs kutatók közül Mátyus Norbert valósította meg, a Dante: Isteni Színjáték. Pokol. Babits Mihály fordítása című 2006-os PhD-értekezésében. A Babits-féle Színjáték-fordítás értékelésében a kutatók körében konszenzus van egyrészt abban, hogy e műfordítás valószínűleg felülmúlhatatlan, másrészt (Giovanni Gentile interpretáció-elméletét is szem előtt tartva) abban, hogy Babits Színjáték-magyarítása tulajdonképpen több mint műfordítás: egy új mű létrehozása, amelynek – mint említettem – önálló, a dantei Commedia-tól független recepció-története van. A babitsi hagyomány értékelésében azonban máig olykor előtérbe kerülnek olyan témák, melyek az irodalomtörténészeket vitára ösztönzik. Ennek érdekes példái a Babits-fordítás Sárközy Péter és Mátyus Norbert által megvalósított (részben egymással polemizáló), a Leggere Dante oggi (a cura di Éva Vígh, Roma: Aracne, 2011) című konferencia-kötetben közölt elemzései. Sárközy Az Isteni Színjáték Babits-féle magyar fordítása című tanulmányának (melynek fontos, magyar nyelvű előzménye az alábbi cikk: Babits Mihály Dante-fordításának korszerűsége, in Helikon 2001/2–3, 404–423.) fő tézise, hogy Babits a dantei főmű formailag és tartalmilag pontos műfordítását valósította meg, mellyel egyben a XX. századi magyar költészeti nyelv megalapozásában is meghatározó szerepet játszott (vö. Leggere Dante oggi, i.k., 252.). Mátyus tanulmányának már a címében is (Hibák és/vagy interpretáció Babits Dante-fordításában) hangsúlyozza a Sárközy-féle megközelítéshez képest árnyaltabb vizsgálat szükségességét: Mátyus egyik fontos következtetésének megfelelően „a fordító, aki hűen akarja reprodukálni a dantei szöveget, (a Dantééhez) hasonlóan nehéz, mesterkélt és kidolgozott nyelvezetet kell alkalmazzon” (Leggere Dante oggi, i.k., 268.). Itt megemlítendő, hogy Babits dantisztikai munkássága bizonyos tekintetben rokon vonásokat mutat Giovanni Pascolié val (fenntartva, hogy Babits Pascoli költészetéről tájékozott volt, ellenben Dante-elemzéseit nem ismerte): Dante allegorikus költészetének enigmatikus hangvétele nem véletlenül ihlette a dekadentizmus, a szimbolizmus és a hermetizmus hatása alatt alkotó Pascolit olyan versciklusok megírására, melyeknek hátterében – bizonyíthatóan – a dantei allegorizálás van, akárcsak olyan Dante-tanulmányok kidolgozására, melyekben Dantét szinte mint dekandentista-szimbolista költőt vizsgálja (a dantista Pascolihoz ld. József Nagy, L’etica dantesca secondo l’esegesi di Pascoli, in Letteratura Italiana Antica XII [2011], 333–347).
A fentiekben azért is próbáltam röviden érzékeltetni a babitsi örökség jelentőségét, mert Baranyi a Magyar Dantisztikai Társaság 2011. április 15-ei plenáris ülésén megtartott előadásában (Az Isteni Színjáték fordítása: elvek, problémák és megoldások) többek közt azt hangsúlyozta, hogy számára a legfontosabb referencia mindenképp a Babits-féle magyarítás. Ezt figyelembe véve e ponton érdemes idézni Baranyi (a Pokol fordításához írt) előszavát: „elődeimtől sorokat, megoldásokat nem nagyon vettem át. Néhányat Zigány Árpád tól, de ezek száma is igen csekély. Rivalizálni sem akartam senkivel, legkevésbé Babits Mihállyal. Kiváló pályatársammal, Nádasdy Ádám mal sem, aki mindhárom cantica lefordítására vállalkozott. Jó, ha a világirodalom alapértékeiből minél több magyar fordítás készül. A különféle változatokból ugyanis összerakható az eredeti mű csaknem minden ékessége” (5.). Tehát – mint maga a költő-műfordító írja – szó sincs rivalizálásról Babitscsal vagy másokkal, ugyanakkor a Baranyi-féle Pokol olvasásakor szembetűnő a babitsi hagyomány megújításának szándéka, mindazon következményekkel, ami Babits fordítására is igaz: Baranyi bizonyos tekintetben – posztmodern magyar „Dante”-ként – egy új Pokolt hozott létre, melynek irodalmi recepció-története független Alighieri Commedia-jáétól.
Még két, egymással szorosan összefüggő kérdést kell röviden érinteni: egyrészt azt, hogy a Színjáték elit, vagy a széles olvasóközönség érdeklődésére számot tartó mű-e (adott esetben Baranyi fordításában); másrészt azt, hogy a műfordítói-költői szabadság, valamint a formahűség (a versi endecasillabi in terzine rimate tiszteletben tartása) egyes esetekben felülírhat-e tartalmi elemeket. Az első témát illetően – eltekintve a Dante által a Vendégségben és a XIII Levélben meghatározott olvasati szintektől, és visszatérve egy pillanatra Babits fordítására – idézem Sárközy (Mátyus fenti véleményével összhangban levő) álláspontját: „Babits azon döntése, hogy újra lefordítja a teljes dantei művet […] nem abból az eszméből fakadt, melynek megfelelően magyar nyelven »népszerűsíteni« kellene a dantei művet” (Leggere Dante oggi, i.k., 248.). Másképpen: Babits valószínűleg tudatosan olyan Színjáték-fordításra törekedett, amelyhez – a költői szöveg nagyfokú komplexitása miatt, akárcsak az eredeti dantei szöveg esetében – nélkülözhetetlen a kommentár. Mindez bizonyos tekintetben ütköztethető Baranyi költői-fordítói elvével, mely szerint „úgy igyekeztem lefordítani az Isteni Színjáték első canticáját, hogy a »plebs« is kedvét lelje benne. […] Ne kelljen bőséges jegyzetanyagban magyarázni, hogy mi történik” (5.), ami abból is következik, hogy Baranyi (Nádasdyval ellentétben) nem követi különösebb figyelemmel az MDT kutatói által közölt Dante-kommentárokat és Dante-elemzéseket (ld. in Dante Füzetek: http://jooweb.org.hu/dantisztika/quaderni/index.php/en/). A második kérdést illetően a válasz röviden az, hogy a Baranyi-fordításban a formahűség és a költői-műfordítói szabadság esetenként felülírja a tartalmi pontosságot – olykor jóval látványosabban, mint ahogy az a modellértékű Babits-szövegben esetenként észlelhető. A súlyosabb félrefordítások közül az elsőt említeném meg. Baranyi fordításában az alábbit olvassuk: „Akkor felkelt a nap, nagy ragyogása /fényözönét oly csillagokra öntve, /melyek az égi Szeretet szavára /kezdetben épp így rendeződtek össze. /Bennem reményt keltett a fürge vadnak /pöttyökkel ékes, tarka-barka szőre /s a reggel, édessége a tavasznak” (Pokol I, 37–43; 8., kiemelés tőlem, N. J.). A dantei szöveghely az alábbi:
Temp’era dal principio del mattino,
e ’l sol montava ’n sù con quelle stelle
ch’eran con lui, quando l’amor divino
mosse di prima quelle cose belle;
sí ch’a bene sperar m’era cagione
di quella fiera a la gaetta pelle
l’ora del tempo e la dolce stagione […]
(Kiemelés tőlem, N. J.).
Babits magyarításában pedig ez olvasható: „De hajnal aranyozta a világot /s feljött a nap azon csillagsereggel, mely véle volt, midőn e szép csodákat /megmozdítá az első reggel: /úgy hogy nekem reményt az ellenségre / vínom párduccal s tarka szörnyeteggel / adott az óra s évszak édessége”. Babits szövege Dantééhoz képest explicitebb (és a mérvadó kommentárokkal teljesen összhangban levő), mivel világossá teszi, hogy Dante reménye a „tarka bőrű” vadállat legyőzésének lehetőségére irányul, és semmiképp sem e „tarka bőr” a remény forrása.
A formahűség és a tartalmi pontosság közti esetleges konfliktusok azonban így sem írják felül Baranyi Ferenc minden tekintetben értékes, Dante univerzális üzenetét megújítóan közvetítő költői-műfordítói munkáját. (Tarandus, Győr)
* Jelen recenzió a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült. [vissza]
Kmetty János: Virágcsendélet (1930)