Kmetty János: Utcarészlet, férfi alakkal (1930 k.)
Kmetty János: Utcarészlet, férfi alakkal (1930 k.)
Mert éltem én oly korban is e földön,
mikor a bűnös bűntudatot érzett,
a bunkó meg szégyenlősen leszegte
üres fejét – rossz volt hülyének lenni.
Ma szinte sikk. S nehéz bármit remélnem.
Azt még talán, hogy késő unokáink
arra ébrednek egyszer, hogy javakból
nemcsak pénzzel szerezhetőkre vágynak,
hanem szivekbe vermelt ősi kincsre,
melytől ködös korszakokkal korábban
két lábra állt a fáról földre pottyant
bozontos emlős, majd előre lépett.
S emberré válni újra kedvük támad.
Ő, aki számára az életnek nem volt értelme
önérzet nélkül, ingerültséget keltett mind-
azokban, akiknek nem volt önérzetük, vagy
elveszítették a lelkiismeretükkel kötött kü-
lönböző kompromisszumok során.
(Jurij Lotman: Puskin)
Az ellenem vétkezőknek
nemhogy megbocsátok,
de kifejezetten
hálás vagyok nekik.
Már-már hisztérikus
gyűlöletükkel
önbecsülésem növelik.
Salierinek Mozartot
csak megölnie sikerült –
felülmúlnia sohasem.
Ezért kitüntető
az üzenete annak,
hogy számomra sincs kegyelem.
Félig vízben, félig parton,
korhadt cölöphöz feleslegesen
kikötve, tehetetlenül hasal.
Bordái töröttek,
belseje üres, akár a
szavannák elhagyott áldozata.
Tigrisek, hiénák, keselyűk széttépték,
lerágták, megcsócsálták húsát, inait,
égre meredő Nap
fehérre égette csontjait.
Már nem hasonlít semmihez,
főleg nem csónakhoz,
mely nyári forróságban,
csobogó, hullámzó vízben
annyi örömet szerezhetett kiránduló,
nyaraló gyereknek, felnőttnek,
Bodri kutyának.
Ki tudja, mióta, döglötten lapul
hínárban, sásban, nyálkás, zöld mohában.
Naplemente után békák trambulinja.
Víz apró hullámai még megböködik,
de sietnek tovább. Hamar rájönnek,
itt már nincs segítség.
Tűz a nap, népes a tópart, pattog a labda,
sikong a hűs vízben pancsolók serege.
Árnyékos vadgesztenyefa alatt felhevült
szerelmespár csókolódzik.
A csónakkal nem törődik senki.
Csak nekem fáj végzetes magánya.
Szegények országában
gaz lepi be a parlagon maradt földeket.
Nincs pénz szerszámra, gépre,
vetőmagra.
Mezei pockok hordták szét
a szalma Krisztusokat.
Magasban pacsirta helyett
varjúcsapat károg.
Fekete daluktól
elkomorul a gyerekeiért aggódó
asszonyok arca.
Férfiak bütykös kezükkel verik
a falu kocsmaasztalát.
Talán azt hiszik keserű részegségükben:
fűt-fát ígért választott képviselőik
arcát, hátát ütlegelik?
A derült augusztusi égből
öngyilkos csillagok
mélybe vetik magukat szolidaritásul.
Világra táruló teraszaikról
a gazdagok gyönyörködve nézik
a petárda pufogású
szentbertalan éjszakát.
S barátokként fogadd, kik rég barátaid,
S akikhez máris tartozol:
Az elfeledtek árnyait.
(Füst Milán: Szózat az aggastyánhoz)
Mintha dús lombú erdőben lennék
s az ágak közt, bokrokban
megbújó madár és állatsereglet,
a múlt árnyai fütyülve, rikoltozva,
felém kapadozva ismerősként fogadnának.
Pedig csak íróasztalom magányában,
gondolataim tüskés erdejében bolyongok.
S bambán nézem
a fénylő bútorlapról
rám visszabámuló ősz és borostás,
apáménál is öregebb arcot.
Az idő csaló tréfamester,
olcsó trükkje
szülő és gyerek szerepcseréje.
Apa, anya, rég elment barátok, ismerősök!
Kérditek, mi történt azóta?
Semmi nem lett jobb.
Semmit nem csináltunk jobban.
Gőgünk, büszkeségünk téglájából
épülő ház, új Déva vára.
Áldozatok ellenére
reggelre romján bogáncs virít.
Önarckép, almával (1912)
A száz éve született R. W. emlékének
Nagyanyuska, ne a tévét nézd – lármáznak a gyerekek.
– Ránk figyelj, nagyi.
– Téged ünneplünk, anyuskám – öleli meg a lánya.
– Isten éltessen, anyuka, boldog szülinapot – emeli poharát a nagyobbik fia.
– Jó egészségben! – egészíti ki Pista, a másik.
– A te egészségedre iszunk! – nevet a menye. Ella, az idős asszony azonban mereven csak a képernyőre mered.
Bármilyen nagy a hangzavar, ő csak azt a vékony, fiatal férfit nézi a képernyőn. Nem lát, nem hall semmi mást...
Csak nézi, nézi, nézi.
És emlékezik.
1944. november.
Ella Hegyeshalmon áll a barakk előtt, ahol az éjszakát töltötte. Mellette anya.
Ő nem áll, hanem görnyed. Szekérre várnak. Mind maródi, nem képes gyalog menni tovább.
Anya görcsösen fogja a kezét. Mert ő nem beteg. El is indult volna a gyalogosokkal, ha anya engedi. Majd találkoztak volna a következő állomáshelyen. Csakhogy anya nem bízott ebben. Ő nem tudja azt hazudni, hogy fájdalmai vannak. Márpedig anya reszket attól, hogy elszakadhatnak egymástól.
Holtfáradt, egykedvű emberek várakoznak. Nem beszélnek, nem néznek máshova, csak a földre. Nem kérdik, hova viszik őket, hisz látják, hogy a szomszédos Németországba.
Munkára, halálra? Ki tudja?
Katonák őrzik őket.
De hisz hová is szöknének? Hová, kihez? Megadóan várják sorsukat.
A tegnap érkezettek nagy része már elindult. Csak ők maradtak itt, akik már nem képesek gyalogolni.
Anya már két napja beteg. Gyenge, alig vonszolja magát. Amikor hajnalban bementek a barakkba a katonák megnézni, ki miért nem jelentkezett, a rangidős anyára tekintve azonnal kijelentette: – Szekérrel megy tovább.
Aztán őrá nézett.
– Hát te? Egészségesnek látszol. Miért nem indultál el?
Anya nem várja meg a másik katona válaszát:
– Fáj a vakbele – mondja sietve anya, miközben a takaró alatt akkorát rúg a lánya hasába, hogy feljajdulva odakap. – Láthatják. Fel se tud állni, csak meggörnyedve.
– Éppenséggel felrakhatjuk őt is a szekérre. Hely van elég. Aztán ez is odavisz, ahová a gyalogosok mennek – teszi hozzá.
– De, anya...
Ám nem mondhatja tovább. Anya úgy összeszorítja a kezét, az ujjait, hogy ismét feljajdul. Mi történhetett? Egész tizenhat éves életében még nem történt ilyesmi. Hogy tettleg bántsa valaki?! És pont az anyja? Könny szökik a szemébe.
– Láthatják, milyen fájdalmai vannak – érvel anya, továbbra is erősen szorítva a kezét még akkor is egy darabig, amikor már az egyik katona felnyalábolja, hogy feldobja a szekérre.
Megtelik a második, a harmadik, az ötödik szekér is lassan. Azután indulnak. Sok a járóképtelen. A tegnapelőttiek is itt maradtak, valamiért nem jöttek a szekerek. És ha most nem indítják őket, nem lesz hely az este érkezőknek.
A szekerek mögé sorakoztatják a tegnap este érkezetteket.
Indulás. Irány: a határ.
Már a senki földjén járnak, amikor egy autó dudálva előzi meg a kocsisort, majd előre kerülve megáll. Magas, vékony férfi száll ki belőle, szürke felöltőben... Kísérője is van.
Igen, ő az. Aki épp most jelent meg a képernyőn. Igen, igen: a svéd. Persze, akkor nem tudták, kicsoda.
A férfi odamegy a kísérő katonához, valamilyen papírokat mutogat. A katona megállítja a menetet.
A szürkekabátos (nevét akkor még természetesen sem Ella, sem más nem tudja) megszólal: – Akinek svéd menlevele van... – itt megáll egy pillanatra, majd folytatja: – Vagy volt... – célozva arra, hogy netán elvették –, az álljon ki a sorból.
Néhányan kiállnak, és az úttest másik oldalára sorakoznak. Egy középkorú asszony nehézkesen felkászálódik ültéből az egyik szekéren, és kezével segítség után kutatva sikítja: – Nekem is van. Nekem is...
A jelentkezőket a szürkekabátos segíti le.
Ó, de hiszen nem is ő beszélt hozzánk! – ötlik az öregasszony fejébe hirtelen. – Nem is tudott magyarul. Ő mondott valamit a társának, az pedig tolmácsolt. Igen, igen. Így volt.
Ella kezét megragadja az anyja. A lány ismét erős szorítást érez:
– Nekünk is van. Nekünk is... – szól anya, és próbál felállni.
– De anya, nekünk svájci...
– Á dehogy, kislányom! Tévedsz, rosszul emlékszel. – Így anya, körmével erősen belemarva a karjába, beléfojtva ezzel a szót. És próbálja levonszolni a kocsiról.
Hogy meg volt zavarodva... Anyáék mindig is arra tanították, hogy ne hazudjon. És ő határozottan emlékszik, hogy svájci menlevelük van.
És... még életében nem bántotta anya. Ha valami rosszat tett, akkor beszélt vele. Azt is szépen, nem haraggal... De hozzá nem nyúlt... Apa sem...
Hangzavar keletkezik, most már többen igyekeznek az út másik oldalára. A kocsiról lekászálódni szándékozókat a két újonnan jött segíti. De végül sok a leszálló, így egyszerűbbnek tűnik az egyik szekeret visszafordítani.
Az egyik csendőr a többihez fordul: – Engedjük?
A másik, láthatóan a rangidős, vállat von.
– Majd intézkedik a táborban az ezredes úr. Mi itt nem tehetünk semmit.
Indítják is tovább a jelentkezőket... visszafelé.
A csapatot a táborparancsnok ezredes fogadja. A körülötte levő csendőrök azonnal körbefogják az érkezőket, szuronyukat feléjük szegezve.
– Hát majd meglátjuk, valóban van-e menlevelük. Mert ha nem... hát akkor a jóisten irgalmazzon maguknak. Mert akkor az ő irgalma se segít... – Itt hatásszünetet tartott, majd kiabálva folytatta: – Mert azokat itt, a többiek előtt koncoljuk fel...
Most a tolmács közvetítette az idegen szavait.
– Összeírom a neveket, adatokat, és máris indulok Pestre. Ott megnézem, mindenki rendelkezik-e a megfelelő papírokkal. Az eredménnyel sietek vissza.
Az ezredes sarkon fordulva távozott.
– Várom – veti még oda.
Reszkettem, mint a nyárfalevél – jelenik meg Ella szeme előtt az a félelmetes jelenet.
Mi lesz velünk? – bújik az anyjához.
– Ne félj, kincsem. Velünk van az igazság.
Igazság... – morfondírozik magában. – Lehet-e még bízni benne?
Másfél nap telik el így. Félelemben, élelem nélkül. Mert, ugye, ha nem tartoznak ide, akkor innen nem kapnak egy falatot se. Hanem pénzért, jegygyűrűért ad a csendőr egy kis levest, egy darab kenyeret.
A másfél nap alatt megtelik a barakk. Az érkezők meghallják, kik vannak ott, mire várnak. Aztán az éj leple alatt áttelepednek a batyujukkal. De a határról is újból visszahoztak egy csoportot.
Aztán megjelenik a már ismert autó, és kiszáll belőle a két férfi, a szürkekabátos meg a másik. Egy újabb csapat is érkezik vissza. Az ezredest keresik, majd vele együtt jön a két férfi a barakkba.
Csend van, pisszenés se hallatszik.
Az idegen magyaráz valamit a társának, és egy paksamétát húz elő a táskájából.
– Megnéztük az iratokat – tolmácsolja a másik. – És mindegyiküknek megvan a menlevele.
Szinte hallani a megkönnyebbült sóhajokat. Anya szemében könny csillog, és átölel. Olyan szorosan, hogy fáj.
Az ezredes a fejét ingatja.
– Biztos? – kételkedik.
– Mi is biztosak akarunk lenni a dolgunkban – közvetít ismét a tolmács. – Éppen ezért most felvesszük az ittlevők pontos adatait, hogy össze tudjuk hasonlítani a menlevelekkel.
– Miért nem hozták el a menleveleket? – kérdezi a parancsnok.
– Ilyen esetekben nem egyedi útleveleket használunk. A sok irat között a keresés túl időigényes. Kollektív útlevelet állítunk ki, annak a kezelése sokkal egyszerűbb.
Késő este van, mire összeírják a szükséges adatokat. Felveszik azokét is, akik időközben jöttek át.
És másnap délután a két férfi ismét ott van.
– Minden rendben van – közlik.
Igen ám, de azóta ismét vannak újak. Ezt tapasztalva, megjegyzik: – Néhány adatot azonban még pontosítani kell.
Másnap azzal a kéréssel kísérnek vissza újakat, hogy másik barakkba helyezzék őket, az első kollektív menlevelet lezárják.
Végre az ötödik napon a kollektív menlevél bemutatása és egy példányának átadása fejében elindulhat a kis csapat – a határral ellenkező irányba. Csendőrök kísérik őket Hegyeshalom vasútállomására, ahol három tehervagonba tuszkolják őket. A vagonokat nem zárják le. Sőt, az ajtajukat félig elhúzva hagyják.
Ugyan, ki szökne el innen. És hová? Pillanatnyilag ez a legbiztosabb hely.
A svédnek és magyar társának az első osztályú utasfülkébe nyújtanak át jegyet.
A svéd azonban nemet int. Együtt megy a többiekkel.
De hisz ott össze vannak zsúfolva. Nincs hely. Kényelem meg aztán különösen nincs. A svéd már döntött. Elfoglalja az egyik vagon fékezőfülkéjét. Társa a másikba száll.
Az út vissza Pestre öt napig tart. Időnként más, sürgősebb szállítások miatt mellékvágányra tolják a három vagont, azután ott vesztegelnek órákig, egyszer kereken két napig.
Élelem? Annyi, amennyiről ilyen körülmények között ketten gondoskodni tudnak. Egyik napon az ötből mindössze annyi szőlőt sikerült az egyik állomáson venni, hogy fejenként egyetlen szem jutott.
Tisztálkodás? Természetesen semmi lehetőség.
Egyéb szükséglet? Kiszállni a vagonból, és lehetőleg egy takarásban levő helyet keresni. Az időseket, betegeket szabad pályán kiültetik az ajtóra, és erősen fogják őket, amíg el nem végzik a dolgukat.
Egy leszálló lemaradt: váratlanul elindult a vonat. Nem lehet tudni, mi történt vele.
Azután Budapest...
Nehéz idők... gettó... éhezés... rettegés... ostrom...
És felszabadulás...
Kecskeméti utca (1910-es évek)
1941. október 6-án Budapesten háborúellenes
tüntetés volt a Batthyány-örökmécsesnél
dobkályha vöröslött nyüzsge ivó közepén, didereg
az utca népe – mondta valaki
– hideg ez az október, fázik, aki éhes,
csontbőr-idők – felesborsó se? – kérdezed,
ott vártuk apámékat kisanyámmal,
a mécseshez ment – néma tüntetés –
jaj, félek a kardlapozástul! –
fejkendős néni súgta ezt
szürcsölve teáját
bokáig a füstben...
nem értettem, hova ment az apám – temetőbe? –
se azt, miért lett öngyilkos Teleki Pál,
kitől köll félni nagyon, hol a szörny a sötétben
– kevés a mécses, hogy világot gyújtsatok! –
gyomromban az éhkeselyű vacsorázott,
fészkét agyamba rakta, vijjogott,
csőrét beleimbe, ha vágta,
hétrét hajoltam hirtelen
– ördög lovagolja
a kölykit, agyalja
meg ötször! – mondta a néni, mikor... beinaltak
a bátrak, félgallér takarta arcukat
– minek teszi ki gyerekét! – zsörtölt kisanyám – csitt!
megszállhatunk a húgodéknál holnapig –
ráncolta szemöldökit össze apám, és...
kinn néhány utcalámpa pislogott,
ölébe kapott, de mihaszna,
hitványka cetli érkezett:
veszett ügyekért be-
hívták katonának
ez azúri magyarország nincs a kedvemre,
mint nikodémus nappali bujdosása sem kedves
az örökkévalónak:
én szeretem megvallani hitem szabadon és szelíden,
akár sinka pista vagy ladányi mihály vallotta meg egy füstös
kocsma mélyén hajnalszínű nagyfröccs mellett;
eddig tornyos templomok tövénél kerestem a megváltást,
barokkos kőszentek árnyékában,
cirádás vízköpők alatt várván az ég cseppenő szenteltvizét,
de jött helyette savas eső,
mely homlokomat verte
és a kezemben tartott rózsa elszáradt,
végleg az enyészeté lett,
mint szép, hites múltunk:
hol van már nagyanyám parasztmadonna arca,
és hol van illyés gyula népe,
a tihanyi visszhang,
bertha bulcsu halk szava,
az asztalon gyöngyfüzér-remegésű bor,
és hol vannak a szép eszmék, miket vallottam én is:
szívtájék-haza, mi egyre lassabban veri ütemét,
mint veri ütemét józsue faragta ősrégi muzsikáló órája,
és hová tűntek kassák lajos léptei,
talán a sugaras időben még felfénylenek,
mint valami hologram:
ennyi hát ifjúságunk,
mint az estéli sötétségbe vesző dunán úszó
szellem-uszály,
árbocát vérző szemű sirályok világítják meg,
olyanok e madarak,
akár a kárhozottak holt lelkei –
Nem tudom, mit vár tőlem az Isten,
miért erősít, őriz a hitben?
Hisz jó se voltam, s könnyűvé lettem,
csak a halálvágy növekszik bennem.
Amikor a hatvanas években először jutottunk ki Brüsszelbe, Szabó Feri barátomnak, kérésére, a Magyar Nyelv Értelmező Szótára akkoriban kiadott hét vaskos kötetét vittük ajándékba. „Nem akarom elfelejteni az anyanyelvem utolérhetetlen finomságait” – írta levelében. Kovács volt a mestersége, nem is akármilyen kovácsmester, akárcsak az apja, aki Hitler valamelyik koncentrációs táborában fejezte be az életét.
Én magam és még vagy tíz-tizenkét társam a háború után, a hosszú évekig tartott kényszerű emigrációnk végén, régen lejárt úti okmányainkkal, tengeren, országokon át, mintegy két hónapig tartott kalandos utazás és megpróbáltatások után, együtt érkeztünk végre haza. Többségünk mindenekelőtt azért, hogy meggyőződése szerint, ki-ki a maga módján, részt vehessen egy minden korábbinál igazságosabb, boldogabb és békésebb hazánk építésében, szolgálatában. Közöttünk volt a nálam négy-öt évvel idősebb, már családapa Szabó Feri is, feleségével, az Erdélyben született, onnan a háború előtt, az azóta elhunyt szüleivel együtt kivándorolt Erzsébettel és mintegy másfél-kétéves kislányukkal, Julikával. Tudtuk, de pontosan mégsem tudhattuk, hogy az elmúlt esztendőkben mi történt idehaza. A deportálásokról tudtunk, Auschwitz és a többi náci koncentrációs tábor nevét már ismertük, hiszen láttuk az angol és amerikai filmhíradókat, azt is tudtuk már, hogy népes családjainkból alig egy-ketten maradtak életben, a Szabó Feriékéből senki sem. Magát az ógörög eredetű tűzáldozatot, vagyis az elevenen elégetést, teljes megsemmisítést jelentő holokauszt kifejezést akkor még nem hallottuk.
– De jó lesz újra a pesti utcákon sétálni! – sóhajtotta valamelyikünk, amikor Genovában az olasz kikötői hatóságokkal folytatott elkeseredett vitánk és némi kenőpénz odacsúsztatása után, az akkor még beszerezhetetlen, szabályos, érvényes utazási okmányok és vízumok híján végre mégis kiléphettünk az olasz kikötőváros forgalmas utcájára.
– Emlékeztek a Lipót körút sarkán az Ilkovics büfére, ahol olyan olcsón és jól lehetett enni… – kezdte mondani az örökké éhes Lópofájú Dezső útitársunk, akinek igazi nevét, sajnos, régen elfelejtettem. – És a Vurstlira a Városligetben? – sóhajtozta napokkal, de meglehet, hetekkel később egy másik úti- és sorstársunk azon a gyönyörű, de akkor, a háború után turisták híján szinte néptelen velencei Szent Márk téren. – Hát arra a Baross utcai mozira, a Kispiszkosra – kérdezte Szabó Feri, a szabályos iratok nélküli hazautazásunk folytatásának egyik újabb veszélyes akadálya, az akkor még nemzetközinek nyilvánított, gyakorlatilag angol-amerikai katonai parancsnokság alatti Trieszt kikötővárosnak gabonaraktárból átalakított, túlzsúfolt menekültszállásán. – Arra a kedves kismozira – folytatta Feri, ahol villanygyújtás előtt csengettek, hogy a szerelmespároknak idejük legyen… – Neked most is csak ilyen malacságokon jár az eszed? – legyintette meg a férje arcát Erzsébet asszony. – Emlékszem én arra a gyönyörű Halászbástyára meg az Országházára és a Nemzeti meg a többi múzeumra is… – Meg az úszásra és az evezésre a Dunán – folytatta a férje. – Alig várom, hogy végre te is megláthassad…
Az újjáépülő Budapesten Feri barátom, a kitűnő kovács, azonnal kapott munkát. Sőt, hamarosan hármuknak megfelelő társbérletet is, konyha és fürdőszoba használattal, egy nagyobb lakásban, nem is messze attól a hajdani csengetős mozitól. Meg is becsülték Ferit a munkahelyén, a Váci úti gyárban, alig egy esztendő múltán pedig, ahogy akkoriban mondták: kiemelték. Valamelyik iparügyi minisztériumban (mert volt abból kettő vagy három is) hamarosan csoport-, majd osztályvezető lett. – Azt hiszem – jegyezte meg tréfásan a felesége, aki már pénztáros volt az egyik józsefvárosi közértben, de meglehet, félig-meddig komolyan, egy kis vágyakozással is –, hogy abban a háború előtti, úri világban az ilyen állásban már méltóságos úr lehetnél.
Nem sokáig tartott a zavartalan boldogságuk, mondhatnám, magamat is beleértve: a zavartalan boldogságunk. Kezdték más szemmel, gyanakodva nézni azokat, akik abból a veszedelmes, átkozott nyugati, imperialista világból jöttek haza. Ki tudja, miért jöttek? Milyen megbízatással? Lám, még az a Rajk elvtárs is… róla is kiderült… Meg a többiek…
Szabó Feri, a derék munkáskáder, a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat ünneplő, november 7-ei minisztériumi vacsorán elvtársi, baráti beszélgetés közben elmondta, hogy ő maga ott, külföldön, abban a tengerparti nagy kikötővárosban is társbérletben lakott a feleségével és csecsemő kislányukkal, és a lakás egyik kisebb szobájában lakott és dolgozott, varrt, szabott egy negyvennegyvenöt éves varrónő. – Egyébként – tette hozzá –, az a varrónő elvtársunk volt, nem is akármilyen elvtársunk, hanem a kommunista párt ottani, városi pártbizottságának a titkára.
A Ferivel szemben ülő vacsorázó társuk, szintén a minisztériumuk egyik tisztségviselője, felpattant. – Szabó elvtárs! Ezzel azt akarod mondani, hogy nálunk bezzeg… hogy a mi vezető elvtársaink bezzeg…
Mindenki hallgatott. Feri érezte, hogy megfagyott körülötte a levegő. És alig egy hét, vagy talán tíz nap múltán a minisztérium személyzeti osztályvezetője kissé zavartan, ötölve-hatolva közölte vele: odafenn az elvtársak – és mutatott is kezével a magasba, mintegy az ég felé – úgy döntöttek, hogy az olyan kitűnő kovácsnak, mint amilyen ő, inkább a gyárban, gép mellett van a helye.
Szabó Feri tulajdonképpen nem is nagyon bánta. Imádta a szakmáját. Igazi mestere volt. A felesége, Erzsébet, nehezebben nyugodott bele a változásba. Nem csak a pénz miatt. – Ez csupán az első lépés – mondogatta. – És azt mindig követi egy második. Aztán a harmadik. Akin egyszer folt esett… Lám, hogy szaporodnak, nap nap után az „imperialista kémek és ügynökök”…, most meg azok az orvosok, akik magát Sztálint akarták megölni… Te elhiszed ezt? – Szabó Feri csak hallgatott. Hallgatott és dolgozott. Sohasem volt bőbeszédű.
Bejárt a munkahelyére azokban az izgalmas októberi napokban is. Dörögtek az utcákon a fegyverek. Forradalom! Lelkes fiatalok, szinte még gyerekek is lövöldöztek puskával a szovjet tankokra. Ellenforradalom! Ki érti? És ki az a felakasztott férfi, ott az Oktogonnál? Halottak a Köztársaság téren… Hangok a börtönből, a föld alól. Halljátok? Ki hallja? Kitartás, jövünk, segítünk! – írják az amerikai lapok, mondja, mondja a Szabad Európa Rádió. Ki hiszi? És szaporodnak a parkokban a gyerekek hevenyészett sírjai… A gyárban többen is javasolták: válasszák be az alakuló munkástanácsba Szabó Ferit. – Káder volt! – mondta a sorok közül valaki. – Főkáder… minisztériumi… az ilyen kell megint ebbe az új, vezető testületünkbe? – De kirúgták. Az apja is melós volt – szólt közbe egy másik. Majd az, aki a főkádert emlegette: – Az apját és az anyját állítólag abban az ausvicban égették el. – És ez hogy jön ide? Ezt előnynek vagy hátránynak véli a szaktárs? – kérdezte egy idősebb munkás. – Vedd annak, aminek akarod! – csattant az előbbi hangja.
Erzsébet asszony odahaza reszketve ölelte magához a már mindent értő, illetőleg semmit sem értő lányukat, amikor hozzájuk közelebb dörögtek az ágyúk, és sírva mondta egy este a férjének: – Látod, látod Ferikém, mondtam, hogy inkább Belgiumba kellett volna mennünk, ahová Erdélyből az unokanővérem, Bernadett, már korábban, több évvel a háború előtt…
Nem tudom, soha nem kérdeztem meg, hogy mit mondott erre a barátom, érvekkel, könnyekkel vagy az ég tudja, mivel vette rá a felesége az elutazásra, meggyőzte-e valóban a maga igazáról – nekem röviden csak annyit mondott, amikor egy este felhívott egy utcai telefonfülkéből: – Úgy döntöttünk, elmegyünk. – Azt se mondta, hogy mikor, azt sem, hogy hová. Mintegy két hónap múltán kaptuk tőle az első képeslapot Brüsszelből, az egyik oldalán a belga főváros egyik jellegzetessége, a Manneken Pis, a pisilő kisfiú szobra, a másikon a rövid szöveg: „Jól vagyunk, én mint kovács szakmunkás már dolgozom.”
Amikor a hatvanas évek második harmadában, négy vagy öt napos, korábban álmunkban sem elképzelhető utazás után, azzal a már néhány éves, hangos motorral járó Moszkvicsunkkal – többszöri olaj-, hűtővíz-, akkumulátor- és egyéb alkatrészcsere után – a levélben megbeszélt napon, szinte órányi pontossággal megérkeztünk Brüsszelbe, Szabó Feri barátunk a kapujuk előtt, a járda szélén állva várt minket. A régi, nagy bérház harmadik emeletén volt a szépen berendezett kétszobás lakásuk, a kisebbik szobát, a francia nyelven már érettségizett Julika szobáját, ahol az ágyon kívül egy heverő is volt, átadták nekünk; Julika, vagyis Juliette (mert ő csak így nevezte magát, és velünk is inkább franciául akart beszélni, mint a maga, meglehet csak megjátszottan tört magyar anyanyelvén) udvarias volt, de tartózkodó, magáról alig beszélt, Budapestről, a hazai viszonyokról nem sokat kérdezett. Erzsébet asszony se sokat. Ő maga elégedett volt, büszkén mutatta a konyhájában a modern villanytűzhelyet és a hűtőszekrényt. Az unokanővére, Bernadett kezdetben sokat segített nekik – mesélte –, az ő üzletében dolgozik most is –, de hogy hol és mit, azt nem, és a hat nap alatt, amit Brüsszelben tölthettünk, el sem vitt minket hozzájuk, be sem mutatott nekik. Amikor egy alkalommal meglátta a feleségem csuklóján az odahaza nemrég vett új karóráját, elhúzta a száját. – Ilyen nagy, otromba karórát itt, nálunk – mondta –, magát valamire tartó asszony fel se venne…
Annál többet érdeklődött a férje. Milyen a nemrégen elkészült új Erzsébet híd? Úgy hallotta, hogy még a réginél is sokkal szebb. Hol fog járni a metró? Mennyibe kerül a kenyér? És a benzin? A maga Renault kocsijának a szerelőjével nézette át, a hosszú utunk után, a mi Moszkvicsunkat. – Nem is olyan rossz – mondta, amikor szépen lemosva, feltankolva, ő hozta vissza a műhelyből. A maga munkájával és a fizetésével meg volt elégedve. – Csak az a fránya francia nyelv… – mondta bosszúsan. És kérte, küldjünk neki magyar könyveket. Verseket is, Petőfit, Adyt – én meg hozzátettem: József Attilát, Radnótit. Szorgalmasan, lelkesen mutogatta nekünk Brüsszel nevezetességeit, és amikor megdicsértük a belga főváros szépségét, nagyot sóhajtva mondta: – De azért nem Budapest!
Amikor négy év múltán újra eljutottunk Brüsszelbe, Ferinek már önálló műhelye volt. Nevetve mondta el, hogy a segédje egyszer megkérdezte tőle: „Mondja Möszjő Szabó, miért mond maga mindent múlt időben?” – Így tudtam meg, hogy a francia nyelvben milyen a múlt idő!
Körbevitt minket a városban: a saját munkáit mutatta meg. Szebbnél szebb kovácsoltvas kapukat és erkélykorlátokat. Az egyik ház kovácsoltvas kapuját megbámultam. – De hiszen ezek tulipánok! Csupa magyar motívum…
– Ez természetes – felelte.
Néhány évvel később már ők is jöhettek haza, látogatóba, Magyarországra. Feri Budapesten nem akart nálunk megszállni, de szállodába se akart menni. A Józsefváros egyik mellékutcájában, a Koszorú utcában, a Baross utca közelében vett ki egy albérleti szobát. Amerre valamikor, fiatalon is lakott. – Az életet akarom látni, tapasztalni – mondta. A felesége nem volt elragadtatva az ötlettől, de nem akart vitatkozni a férjével. Feri fáradhatatlanul járta a várost. Villamoson, autóbuszon, metrón, gyalog. A János-hegy, meg az akkor még Szabadsághegy csúcsától, a Gellérthegyi Citadellától az újpesti meg a rákospalotai és pesterzsébeti új lakótelepekig. Könyveket vett, magyar regényeket, régieket és újakat. A nehéz, fáradságos útjaira a felesége nemigen kísérte el, legfeljebb a magyar darabokat játszó színházakba és mozikba ment vele. A következő években Ferit a budapesti látogatásaira már nem is kísérte el.
Jól emlékszem Szabó Feri utolsó budapesti útjára, az 1970-es évek elején. Már kevesebbet gyalogolt és villamosozott. Minden alkalommal ugyanazt a szobát bérelte ki a Koszorú utcában; arrafelé, fiatalkora tájain figyelte, vette tudomásul a változásokat. Hosszú órákat töltött nálunk, a mi erzsébetvárosi lakásunkban is. Volt már televíziónk, gázfűtésünk, villanytűzhelyünk, emlékszem, amint a hűtőszekrényünket nézegette, az ajtaját is kinyitotta, megtapogatta. – Nem rossz – mondta. – Megbízható, elpusztíthatatlan… – Volt a hangjában valami szomorúság. A felesége, Erzsébet talán ilyesféle hűtőszekrényt akart venni, amikor először kapott fizetést Belgiumban?
Fáradtnak, öregnek láttam. – Hazaviszlek – mondtam. Már nem a Moszkvics, hanem egy kis Fiat autónk volt akkor. A Nagyfuvaros utca sarkán, a Mátyás térnél azt mondta: – Köszönöm! Innen egyedül, gyalog szeretnék a Koszorú utcáig menni.
Néztem a hátát, amint lassan, fáradtan ment. Majd megállt, hátrafordult, intett és hosszasan, meglehet, percekig, mosolyogva nézett rám. De volt a szemében valami szokatlan fény, különös szín. Talán inkább árnyék. Döbbenten néztem. Úgy láttam: ez maga a halál.
Néhány hét múlva kaptunk táviratot Brüsszelből. Szabó Ferenc elhunyt. Váratlanul.
Mert e látomás bizonyos időre szól, de vége felé siet és meg nem csal;
ha késik is, bízzál benne; mert eljön, el fog jönni, nem marad el!
(Habakuk könyve 2.3.)
A múlt nem akar elmúlni,
a jövő meg nem akar bekövetkezni.
S ez már nem lassúság, ez lefagyás.
Mert az idő szakadozik.
Kockás papíron macskakaparás.
Másik korszak, másik világ köszönt be.
Egy új kijárat.
Egyre szaporodnak a múlhatatlan múltak.
Melyik lesz az vajon, amit végül érvényesnek
ismerünk el?
A kánonteremtő kanonok.
Akit vissza lehet a könyvbe csukni.
És újraírni, mint egy verset.
Megtisztogatni, mint talált romot.
S ami véglegesnek tűnt, kénytelen újra megváltozni.
Amit elfelejtünk, újra megtörténik.
És a vége felé siet.
Rohan a történelem.
Nincs ideje elidőzni az időn.
Se átöltözni gyorsan.
Mert az idő tükörbe néz
és nem ismer önmagára.
Megint semmi nincs megoldva.
Ismét beleszaladtunk az eleve elmúltba.
Mert az idő kitüntetett
dimenziója a jövő.
Eszme és eszménye: folyamatosan kopik.
Nyugalma van, körös-körül,
paplan, párna s citátumok.
Milyen jó, hogy emlékezik,
s megvan még a tudás-burok.
Inkább a könyv, az olvasás,
Biblia és próféciák.
A békesség nem magától adódik,
kell hozzá a tojás, só, liszt.
Néhány élő, virgonc edény,
hogy legyen a kenyérre fény.
Metaforákkal ébreszt a remény.
S terveket sző a várakozás.
Egyre erősebb az élet,
újjászületnek a fák.
Látni, hogy kijön a rügy,
pedig vizet alig kapott.
A föld is öreg, mint az üveg,
mégis csíráznak a magok.
Este-tejszín, felhő-habok.
Istennel kettesben vagyok.
Hol a megfontoltság, a körültekintés, a prudencia-patent? Hol a kitapogatás lassú nyugalma? Amikor az ötletesség elsül, az útmutatás késik, a fül a tanításra süket, a vonakodás kicseng, de nem veszi fel senki. A segítség, a jó tanács távolról figyeli, megáll-e önmagában a bölcsesség, mint rutin? A leleményesség kiformálódna, de hirtelen túlcsordul. Az irgalom, a kegyelem viszont aktív, a hála, a jóindulat működik, csak nincs, aki dekódolja az igét. A szorgalom, az odaadás beindul, a tanulság kezdene felnőni. A lélek kész, de az akarat lusta, az érzékek és a gondolkodás hibernált, a test erőtlen, elrontja a pillanatot. Az ész az ösztönök helyett is megszövi a fátylakat. Előresiet a tudás, lefutja az intuíciót. Mégis tohuvabohu a főszöveg. A lábjegyzetek viszont önálló életet kezdenek élni s ez talán megmenti a tekintélyt. Ah! A nyelv nem beszél bele többé, a szerző csak azért is – bontja tovább a textust. Megfeszülnek az inak, az idegek rájönnek, munkaidő van, a zsigerekben ébredés tör ki: a méhek ráeszmélnek, hogy nincs méz, a csontokban mégis képmutató öröm. A metafora-allergia tünetei. A kéz fogódzót kutat, de csak a konnektort éri el. S kihúzza a számítógép csatlakozását. Holnap is nap lesz. Kötelező aludni.
A könyvtár nem szentély, nem templom, nem iskola, sokkal több. Még senki sem tudta meghatározni, hogy értékében milyen fenségességgel azonos. Sajnálatos, hogy a földlakók eddigelé nem tudtak ebben az ügyben közös nevezőre jutni, a fogalomszegénység ugyanis leépítheti a szellemet, nagyobb rombolást okozhat a jövőbe kapaszkodó emberi lényekben, mint a kiürült gyomor, a rák vagy az istentelen életmód. Noha az emberek már mindent kiderítettek, mindent kikísérleteztek, a sokféleségben is egyetértettek, a jelenhez, a múlthoz és a jövőhöz kapcsolódó kérdéseket, hajdani és majdani történéseket, logikai összefüggéseket, kilátásokat, és a lét – nemcsak az emberi – tulajdonképpeni értelmét is megfejtették vagy megfejteni vélték, de a könyvtár meghatározásában tehát megbukott az emberi elme.
A könyvtárosnak nem az volt a dolga, hogy a könyvtár mibenlétén elmélkedjék, kiadta vagy elhelyezte a polcokon a kölcsönadott, majd visszahozott könyveket, szabadidejében meg olvasással töltötte az időt. Egy nap úgy érezte, hogy a kezébe került könyvet a teljes csend és elszigeteltség körülményei között tudná csak elolvasni, magára zárta hát a vastag üvegfallal körülvett helyiséget, és nekifogott az olvasásnak. Másnap nem nyitott ajtót az érkezőknek. Olvasott. Harmadnap is ott találták, negyednap is, hetek múltával is. Nemsokára sokasággá bővült az üvegfalon kívül álló bámészkodók száma, nézték a könyvét olvasó könyvtárost. Figyelmesen, lassan olvasott. Arcán hol a lelkesedés öröme lángolt, hol a kétségbeesés arctorzító kilátástalansága, néha mintha felfedezett volna valamit a sorok olvasása közben, ilyenkor a hit, a remény és a végtelen öröm uralkodott a vonásain, hogy nemsokára teljesen rágörbülve az asztallapra, úgy nézzen maga elé, mint egy eszement, kétségbeesett öngyilkosjelölt. Persze, voltak derűs pillanatai is, az emberek odakint ezt igencsak méltányolták, valaki tapsolt, lepisszegték, mert nemsokára ennek az ellenkezőjét lehetett látni a könyvtáros arcán, a lemondás, a beletörődés fekete felhőit, úgyhogy csak suttogva lehetett beszélni, nehogy az üvegfal mögé suhanjanak a zörejek, s megzavarják a könyvtárost az olvasásban. Akik csak szórakozásból töltötték idekint az időt, fogadásokat kötöttek, hogy az a féleszű odabent mikor fogja befejezni az olvasást. A vélemények erősen eltértek egymástól, voltak olyanok is, akik úgy vélték, hogy soha. Ezeket nem pesszimistáknak nevezték, merthogy Isten felkent szolgái voltak, tulajdonképpen sehogy sem merték nevezni őket, a hitnek nincs logikája, semmi köze a premisszákhoz és az ezekből levonható következtetésekhez, a hit az hit, és ennyi.
Hetek teltek el, amíg kihívták a rendőrséget. Kopogás, ökölcsapás, üvegfal-rugdosás, ordítás, fenyegetés, könyörgés, semmi. A könyvtáros tovább olvasott. Órákig tanácskoztak a tanácskozók, amíg szótöbbséggel döntés született: fel kell robbantani az üvegfalat. És a tűzszerészek robbantottak. A fal lezuhant. A könyvtárost hordágyon vitték a városi kórházba. A könyv az asztalon maradt. Sokan álltak az asztal körül, nézték a könyvet. A fedelére semmi sem volt ráírva. Valaki bele kellett, hogy lapozzon, hogy kiderüljön a titok. A legkíváncsibb olvasó vállalkozott rá, egy gyereklány. Az első oldalon az ABC betűi voltak felsorakoztatva egymás után, a második oldalon úgyszintén. És a harmadikon, és a negyediken, és az ötödiken, és így tovább, az oldalak mindegyikén. Akkor döbbent rá ez a tömeggé bővült sokaság, hogy az emberek mindent kikísérleteztek, megoldottak, megfejtettek a múlthoz, a jelenhez és a jövőhöz kapcsolódó kérdések mindegyikét, a lét tulajdonképpeni értelmét is beleértve, de a könyvtár meghatározásán kívül megfejthetetlen maradt és minden bizonnyal az is marad mindörökké a legnagyobb csoda: az ABC betűi A-tól Zs-ig.
Drága Miska,
Torkomban sóhajokkal
vettem meg a kötetedet
az Oktogonon egy hajléktalantól,
amennyit adni tetszik alapon.
Ajánlotta a másikat is,
hogy az is nagyon jó,
de így is szégyelltem,
hogy csak százhúsz forintot
tudtam összeguberálni
az erszényemből.
Nem baj, ez illik hozzád.
Torkomban gombóccal köszönök el.
Úgy vélem, kedves, hogy az istenekhez
mérhető a férfi, ki oly szerencsés,
hogy közelről egyre csudálhat s hallja
mézizü hangod,
s hallja, mintha röpke madárka-trillát
gyöngyként csillámló kacsagásod; én ha
látlak, szívem torkomat elszorítja,
nyelni se bírok;
hangom csak félszeg dadogás, a nyelvem
megbénul és a szemem elhomálylik,
s tarkótól talpig beborítja bőröm
fürge futótűz;
s mintha dobhártyám hasogatva, zajgó
harci lárma zendül egész valómban,
s mint az őszi fű, szinem elfakul már,
vért veritékzem.
Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis,
bízd a többit a kegyes istenekre!
Várom, mit rám rónak a szörnyü Párkák.
Meghalok érted.
Panelektől körülvett pihegő liget.
Lombszint-magasban ülők,
terasz – negyedik emelet.
A falak, a beton még ontja magából
a Nap melegét, de már
ritkább és egyre halkulóbb a madárkahang.
Az alkony homálya ránk ereszkedik.
Eltelt a nap:
versolvasás, rejtvény, Bartók,
órányi sakk magam ellen,
na jó, kis házi teszem-veszem, hogy
még nagyobb legyen nyugovásom.
Szünidő – nyugdíjas állapot.
De nézd, jobb kéz felől a tető felett
delejes fény terjed, emelkedik s egyszerre
vékony sávban testet ölt;
az idő múlását jelzi a kiteljesedő telihold
s benne egy tetőantenna mozgása
a teret. Közeli légben, mint japán tusrajz,
kecses mintázattal levélkék, vékony nyárfaág
– a mindenség parányi részei –
a nappali fényben annyi más között
az ingeráradatban lám őket észre sem veszem.
Mindezt követve lebben a gondolat
eleai Zénontól Démokritoszig.
Lámpása az égnek, öreg Hold, olybá tűnsz nekem
miként egy régész, ki sötét barlang kincsét
világítja meg. Példádat látva kívánság támad
mától még egyszer – ha kell, csikorgó lendülettel –
kilépni a megszokás, az öregség rutinjából –
ó Luna, adj erőt ehhez!
Néztem –
aztán rövid időn belül elfordult, eltávolodott –
hiába; horizont nélküli a lakótelep.
Hétvégi történet – de előbb fehéret tölts, hogy tisztán lépjen a szó elénk.
Nem volt beszélhetnékem aznap, most köszönöm poharad, barátom.
Ember feküdt ott, ember a járdán, holtan, zsák takarta átabotában úgy,
hogy fejtetőjén választékát látta az elhaladók karéja.
Hagyták a földön, ő meg e földet épp. Két rendőr állt, őrizte a testet, azt
tették előírás szerint, mit megszab a norma: a szállításig
maradni helyszínen. De a norma hallgat arról, hogy kedélyesen elcsevegtek,
sőt mosolyt is láttam. Ez hát illik-e? Mert közelükben ketten
a hirtelen gyász által erőtlenül, lesújtva álltak: asszonya és fiú.
(Csak nem vet kockát majd a rendőr. Ott a személyi, ha lándzsa nincs is.)
Az asszony sír és fogja a zöld kerítés rácsát. Jobb felől a fiú karol
vállába. Ráhajol. Hogy óvná ezzel a mozdulatával anyját?
A zöld kerítés sporttelepet határol. Bent a meccs előtt melegítenek.
Sok szurkoló lelátón, ők meg: védtelen arccal a forgalomban.
Otthagytam őket. Lám, az a délután lassan kioldott, hogy borod átszűrte.
Vedd el barátom, vidd előlem: mind kiihatjuk a kelyhet egy nap.
* Ez évi 1. számunkban tévesen közöltük a 2011-es Aquincumi Költőverseny győztes alkotását. Szász Kornél Arany babérkoszorúval jutalmazott verse valójában ez a pályamű volt. Tévedésünkért mind a költő, mind olvasóink elnézését kérjük. [vissza]
1
békétlen élek külön világban
tanyán hol a lélek csöndet szitál
hol nincs közel csak távol s
messzi táj
s ópium terem mint a mákban
s bódít a bodza ernyős virága
tarkón üt a fácán ha vakrepül
verdes a villámok szúrós ága
míg pusztán a vihar elcsendesül –
a drog itt (hol nincs drót
s benne áram)
a nem vállalt örökös tespedés
s a félelem nő mint falon a penész
ítél isten fekete talárban
élet vagy halál? – itt ez minden és
itt a sírgödör mélyén is sár van
2
akácos liget bokortanyákkal
náddal szegett ház (kúria talán)
udvarát felverte papsajt s csalán
végén pottyantós klozett szarszagával
nyűtt pajta gerince is összeroskadt
dohány illatát elfútta a huzat
rőt gyepen vonul piros poloskahad
s a zápor – ha van zápor – pulit mosdat
vén kutya ki már nem szól pedig kéne
sok betyár keresi ott rejtekét
s előbújik-előbújik mint a menyét
ablakot kövez – szívbajt kap a néne
olykor fény villan int a kút gémje
villám sincs – nem veri ördög a nejét
3
itt az ősz s a tél a legrohadtabb
ha monszunesőt hoz s zuhog
akkor járnak a marhaalkuszok
s a bikáért semmi árat adnak –
október: mit sem ér gép s a traktor
tengelyig csizmaszárig ér a sár
nem mesevilág lápvilág e táj
villik gyújtanak fényt este hatkor –
december: már krisztustövis szúr-ver
s titángyerekek öntik a havat
lélegzetem eláll a hó alatt
egy tanyasi verse mennyit bír el?
válasz nincs – egy ördögszekér szalad
4
s mind robotol ha él és nem maródi
s nem húny farkasordító jeges szobán
vagy arcra bukva fekszik a biblián
arca viaszos – a halál valódi
a fia a faluból verdán jár ki
útjába áll egy nagy kosgané-rakás
hol jókat zabál egy patkány-bagázs
s ólajtó csikordul mit huzat vág ki
a coca megdöglött talán szerdán
vályúmélyről a darát veréb szedi
s rothad minden – a fiú alig hiszi
káromkodik s aztán elhúz a verdán
5
a szerelem olykor lidércként lobog
és van úgy: ablakra lepedő terül
hogy senki ne lássa mi izzik belül
a csillagok meg ott arra fenn vakok
jaj de dunnát ölelget némely özvegy
sok-sok tanya nem férfibolygón kering
nem kölni- de verítékszagú az ing
az asszony újra szűz csak kétrét görnyed
pedig kigyúl a vére ám – a szégyen
már összezár ősi vágyakat ölén
mert a melle löttyedt és a bőre vén
és nem gerle búg kuvik szól az éjben
6
„minden világ a mérhetetlen része”
a bokortanya a sortanyák fia
ott is él most volt gróf és volt bestia
egyik siratja szarik az egészre
a másik és vertfalat összerondít
elfelejti majd hogy honnan ment hová –
de bolygókból isten újraalkotá
a Puszta Végtelent hogyha majd hódít
a nosztalgia a vágy a föld után
és egy élhetőbb világot hoz létre
vágyott kánaánt teremt tán a löszre
másabb anyagból gyúrt sok gyermektitán
7
„szebb útra innen semmi el nem indit”
az árpával érő alma ittmaraszt
köldökéhez köti magát a paraszt:
tanyaházhoz meg a gyephez – mely mindig
zengi citerás dalát a tavasznak
amikor bukfencet vet száz gyeptücsök
ágasán tamtamoz sok agyagköcsög
s hátukon madzaggal kölykök lovaznak –
és „kiolvad szívünkből a téli hó”
víg jerkehad bóklássza át a rétet
a kanálispartot és ezer métert
a sík pusztából – mert isten álmodó
(énnékem szörnyű-szép verset álmodik:
jön a sötét léthén értem egy ladik)
Nem tudom, hol kezdődött az életem, de még mindig emlékszem arra a kis kézre, amely szeretettel szorongatott, és hitte, hogy a szabadság az égben van.
Az első emlékem egy hideg kis erőszakos kéz, amely követelte felszállásomat. Sok ajándék közül csak egy voltam számára. De egy hirtelen szélvihar felkapott engem és a magasba röpített. Távolról hallottam a gyermek visítását, de szálltam egyre feljebb és feljebb.
A szél röpített távoli tájak felé és én lebegtem szabadon. Aztán a szél csendesen letett egy ismeretlen rizsföldre. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy egy meleg, félénk, aprócska piszkos kis kéz magához ölel.
Hatalmas barna gyermekszemek bámultak és kedves kis mosoly aranyozta be kihűlt szívemet. A gyermek futni kezdett, és én vele együtt repültem. Boldog voltam és szabad, mint a gyermek maga.
Egyre magasabban szálltam és a kisgyermek öröme egyesült az én szabadságvágyammal.
Hosszú bolyongásaink után hazavitt, szerény kis otthonába. Hallottam néhány lépést, a gyermek apja közeledett.
Megsimogatta a gyermek fejét, aki elmesélte aznapi hihetetlen szerencséjét.
– Ha az édesanyád élne, ő is velünk örülne! – mondta a férfi. Milyen érdekes… Holnap van a nagy sárkányeregető verseny.
– Elmegyek apa és megnyerem! – válaszolta a gyermek.
– Tudod, édesanyád mindig a felhőket nézte, kiskorodban minden meséje az égről szólt. Hitte, hogy a felhők fölött továbbél a lélek. Ő lát téged és büszke rád. Aludj szépen!
A gyermek maga mellé tett engem és mély álomba merült. Senki sem tudta, hogy én beláthatok a gyermek álmaiba.
Narancssárga, sárga, zöld, kék, ibolya, fekete, fehér, skarlátvörös… minden szín. De mások voltak, mások… Különlegesek, megfogalmazhatatlanok.
Álomszínek. A harmónia színei: a barátság, a fájdalom, az élet iránti elgondolkodás, az érzelem, a vakság, a játék, a gyermek, a felnőtt, a formák, a hit, a dicsőség, a fáradtság, az együttérzés, a vélemény, az izgalom, a vidámság, az éneklés, az illat, a hazugság színei, de legfőképp a képzelet színei. Sohasem lehet elmondani. Egy falubeli gyermek álma ez, aki nem is hinné, hogy az álma az univerzum titka.
Amikor felébredt, rohantunk a versenyre. Mindketten izgultunk, és én éreztem a gyermek szívét.
De valahogy nem volt szerencsénk, mert szélcsend volt. A többi sárkány nagyobb volt, és gyorsabb nálam. Alig bírtam felszállni. Aztán valahonnan egy csoda történt. Mintha láthatatlan finom női kezek emeltek volna az égbe, és én könnyű lettem, és hinni tudtam. Mindent és mindenkit elhagytam.
Hallottam a gyermekek és a felnőttek ujjongását és éreztem a kisgyermek boldogságát. Megnyertük a versenyt. A kisgyermek simogatott, apró, meleg keze átölelt. Vannak olyan pillanatok, amelyeket még egy papírsárkány sem felejt el soha.
Nem tudom, mi történt, de másnap sírásra ébredtem. Egy határozott kéz vett át a gyermektől és pénzt nyomott az apa kezébe. Akkor megértettem, hogy mi a szegénység, és szomorú lettem.
Egy autó vitt el valahova messze. De a szívem az égbe vágyott és mindig hallottam a kisgyermek csilingelő nevetését és szívet szorongató sírását.
Amikor az autó ajtaja kinyílt, a szél megértette vágyamat, ölébe kapott és felröpített.
Szálltam az ég felé. Lenéztem a földre és láttam őket, a gyermekeket. India fölött szálltam, szegény árvák integettek boldogan, Afrika fölött mezítlábas fekete gyermekek futottak alattam énekelve, Kína fölött apró, nevető gyermekek tapsoltak.
Megértettem végre, hogy miért vagyok: reményt hozni a gyermekek szívébe, hitet az emberek lelkébe.
Röpültem a széllel, szálltam egyre feljebb.
Szabad voltam, mint a madár.
* A szerző 10 éves iskoláslány. [vissza]
Városliget (1912)
Tiéd, ne felejtsd
a fecskén megakadó
tárt gyerekszemet
Vezesd, vezesd, terelgesd tenyerem
tikkadt a kéz bár, s görcsösek az ujjak,
az angyalok üres lakhelyéig
vezesd, vezéreld, a falak hevülnek –
Tűz tüzet olt, tudták a régiek,
vezesd, sétáltass végig az úton
hepehupáid belülről emészti
mezőtűz: ízületeket megolvaszt,
vezesd hát, járasd!, foglya nehezült,
sűrű lélegzetednek, szívdobogásom
föléled, érzed?, csak vezesd, tapint,
simít, babrál, bizserget. Becézi
lüktető, hold-ezüstje tartományod,
szorítja a tárt lázas lapályhoz
parázsló dombjaidhoz perzselő völgy
következik a tarlótűz után,
ahogy életre lobbantja kívánva
világodba az igazodó, duzzadt
ismerkedést átizzó kontinensed
zegén-zugán, hullámzó halmokon
vezess, taníts tájaidra: betéve
tudjam akár vonó a húrokat,
s hogy forró ívek és kényes redők
fogadásomra immár készülődnek –
Bulat Okudzsava emlékének
Prés alatt, lanyha torz tömegben is
nyugtalanul – már kínosan nevetnél
(jöhet nyár, békanyálas, s végtelen tél) –
bármely jóslatot örömmel felednél.
Harmóniába süllyedni? – kevés.
Érvelni tárgyiasan még nem élet;
ezerszer inkább fájdalmat remélek,
mint steril álmot s elégedettséget.
Keskeny utcák, nosztalgia-hamu.
Hol lelkesedés dúl, sokkal sötétebb
lesz a fény is, nyeljen el inkább végleg
aszfalt, hazug hit- és megváltás-készlet
Egy Pegazus sem bírná ki e sétát.
Csapdába ejtett szárnyasok, poéták,
oszlásnak indult a Teremtés rég, hát
tragikus póz helyett tartsd meg a létrát,
ma égbe szállok, szárnyatlan, épkézláb.
Csillának s Donaldnak
Falfirkák nyomai a cédák-során,
(nem falrengetők – a kor sem volt az);
mindegy, ki kit kohol ezután még,
gyógyító mákony már az is, hogyha valamely
új rögeszme „udvaroncai” nem kísérnek el este-
felé a kapunkig, beprogramozott éberséggel félálmukban
újrajátszva minden gyanúsnak vélt
mozdulatunkat-lépésünket az udvarunkon is végig.
Thomas Mann emlékének
Képzeljék el, mi történt. Gondoljanak bele, ha bírnak. Illetve… Ne képzeljenek semmit. Ne gondoljanak bele semmibe. Pedig nem semmiség, ami néhány emberrel megesett. Mert megesett. Szörnyűség, mint mindig. Ha a napilapot olvasom, vagy a híradót nézem, mindig vegytiszta depressziós leszek. Hallom, látom, olvasom a halált. Így volt ez ebben az esetben is. Honnan tudok róla? No, lássuk csak. Honnan is…
Minden azzal kezdődött, hogy a fiú nagyon szerette azt a lányt. Mintha minden baj gyökere ez a szerelem lett volna (a lány is szerette a fiút). Össze is költöztek, és boldogan éltek együtt. A lány egészen jól viselte a fiú hangulatingadozásait. Arra gondoltak, hogy olyat tesznek egymással, amit előttük senki: igazán megismerik egymást. A legváratlanabb helyzetekben, a legkevésbé megfelelő időpontokban is beszélgettek. Mélybe akartak hatolni, de nem ment. Nem mehetett. Nem győzhették le magukban, a másikban a szótlanságot. Ezzel is együtt kellett élniük, de lehetetlen volt.
Fülig szerelmesek voltak egymásba, mégis, ha valaki rájuk nézett, csak azt láthatta: mintha megmérgezték volna egymást. Hullafáradtak, nagyon szomorúak voltak, de mindenek előtt, fölött: szótlanok. Feküdtek az ágyban, simogatták egymást, de néha a szerelem nem elég. A szerelemmel nem lehet átvészelni egy kapcsolatot, egy egész életet, ha az ember nem tud a társ szívéhez szólni. A szerelem szavak nélkül irtózatosan nehéz, olyan teher, melyet a csók nem bír el. Így kevés. Embertelenül kevés.
Fentebb a halált emlegettem, mivel haláleset történt. Egy éjszaka a lány belehalt a bánatba. A szótlanság életét követelte. Szíve szótlanságba szakadt. A fiú mellette feküdt, és azonnal észrevette, mi történt. Napokon keresztül csak sírt. Úgy sírt, mint a lány, mint a szerelme. A könnycseppek, azok mások voltak. Az öröm könnyei hamisak voltak, ezek igazak. A bánat könnyei beszédesek. A fájdalom szótlan.
Mire valók a barátok? Hát persze… Barátok nélkül nem is ember az ember. Néha a barátokkal együtt sem az… Minden tiszteletem Nietzsche úré, de nem tudok, nem akarok egyetérteni Emberi – túlságosan is emberi című könyvében található kijelentésével: „A barátra jellemző, hogy örömünkben osztozik, nem pedig bánatunkban.” Ez nem igaz. Nem lehet igaz. A fiú házában megjelentek a barátai. Köztük volt egy fiatal pár: Krisztina és Gábor. Ők töltötték a legtöbb időt a szerencsétlen fiúval. Ki a szerencsétlenebb? A lány, aki elment, vagy a fiú, aki maradt? Döntse el a kedves olvasó. Krisztina és Gábor mindenesetre mindig a fiúval voltak. A fiú nem tudott aludni. Képtelen volt rá. Egyébként is rossz alvó volt, a lány halála után viszont egyetlen percet sem tudott aludni. A lány mellett általában jól aludt, szépeket álmodott. Képtelen volt abban a házban, abban a szobában aludni, ahol a lány meghalt. Hónapokig azt csinálta, hogy a lefekvés előtt megivott egy üveg olaszrizlinget, de akkor is csak forgolódott az ágyban, a plafont fürkészte. Amúgy is sokat ivott, tehát legalább a lefekvés előtti piálást abba kellett hagynia. Ezután orvosa altatókat adott neki. A fiú esténként öt altatót vett be, de nem segített. Le sem hunyta a szemét. A fiú amúgy is sok nyugtatót szedett napközben, tehát legalább a lefekvés előtti gyógyszerezéssel le kellett állnia.
Krisztina és Gábor meghívta a fiút, aludjon náluk. A helycsere sem járt sikerrel, ágyából hiányzott a lány.
Három év múlva rá sem lehetett ismerni a fiúra, szörnyen nézett ki. Egy alkalommal Krisztina egyedül látogatta meg őt. Belépett a fiú szobájába. A fiú a széken ült, fáradtan, álmosan nézett maga elé. Egy szék, egy ágy, semmi más. Mindenét elrabolták. A fiú ruhái szét voltak hajigálva a szobában. Szanaszét hevertek a zakók, ingek, farmerek, alsógatyák, zoknik. Nem volt rend. Kiforgatták őt mindenből, ami emberi, így lett igazából ember. Az élet kellékeivel együtt eltűnt az élet is, így nem maradt más, csupán a létezés. És kinek kell a lét? Krisztina leguggolt a fiú mellé.
– Figyelj rám, csak egy picit! Segíteni akarok. Ha már benned nem tudok rendet teremteni, megpróbálok a ruháid közt. Jó? Egy ruhásszekrényre lesz szükséged. Majd én megszerzem.
A fiatalember bólintott. Számára teljesen mindegy volt. Minden mindegy. Hazugság. Semmi sem mindegy.
A ruhásszekrény még aznap este ott állt a szobájában. Krisztina minden ruhát a szekrénybe rámolt. Aztán elégedetten nyugtázta, hogy rend van a szobában. Mosolyogva a fiúra nézett.
– Látod? Rend van. Ez a rend. Ez a ruhásszekrény csodákra képes. Minden elfér benne. Na, próbálj aludni. – Megölelte a fiút, aztán elment.
Az alvás nem akart sikerülni. A fiú már régen lemondott az álomról, álmairól, egyszerűen csak aludni akart. Csak. Még többről kellett volna lemondania.
Hideg volt éjszaka. Jól betakarózott. Könyvet vett kezébe. Elmúlt éjfél. Olvasott. A könyvben éppen egy érdekes résznél tartott, mikor lassan kinyílt a ruhásszekrény ajtaja. A fiú észrevette. Felült az ágyában. A szekrényt figyelte. Nem hitte el, amit látott. Nem arról volt szó, hogy nem akarta, hanem nem tudta elhinni. A ruhásszekrény ajtaja mögött volt valaki. A fiú először csak két szép lábat látott, majd az a valaki teljesen kinyitotta a szekrényajtót. A farmerek tetején, összeszorított lábakkal egy meztelen lány ült. A fiú megismerte a lányt, akit évekkel ezelőtt el kellett veszítenie.
– Zsuzsa… – suttogta a fiú, és nagyokat nyelt.
– Én vagyok – mondta Zsuzsa.
A fiú felállt, elindult volna a lány felé, de Zsuzsa megállította.
– Ne! Kérlek szépen, Marci, várj még. Ülj vissza.
Marci leült.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte.
– Nem hinnéd el. Krisztina igazat mondott. Ez a ruhásszekrény tényleg csodákra képes. De most… mesélni szeretnék neked. Két fiatalról, akik szeretik egymást. Rólad és rólam. Arról mesélek, hogy meg akarták ismerni egymást – tökéletesen. Szeretni akarták egymást – tökéletesen. Végül a szavaikat is feláldozták egymásért. Annyira szerették egymást, hogy lemondtak álmaikról is. Nem maradt más, csak egy elkeseredett fiú, meg egy meztelen lány egy ruhásszekrényben. Még mindig szeretik egymást. A lány kapott még egy esélyt (Kitől? Nem tudom, pedig nagyon ismerős), hogy egy ruhásszekrényben visszatérjen az élők közé élőként, és mindezeket elmondja a társának, egy fiúnak. Neked. Azt hiszed, csoda történt? Igen. De az igazi csoda ez a szerelem.
Marci Zsuzsához ment. A lány megsimogatta a fiút, a fiú pedig elhelyezkedett a ruhásszekrényben. A szekrény ajtaját Zsuzsa behajtotta.
Mi történt a szekrényben? Nos, ez magánügy, valaki számára viszont nyílt titok.
Másnap délután Gábor Marci szobájának közepén állt. Sehol sem találta Marcit, és a ruhásszekrény is eltűnt. A könyvön kívül semmi jel nem utalt arra, hogy itt valaha egy fiú élt, akit pár napja még Gábor vigasztalt. Gábor olvasni kezdte Marci egyetlen könyvét. Már este volt, Gábor éppen a könyv legérdekesebb részénél tartott, mikor megérkezett Krisztina.
A lány döbbenten állt Marci szobájában, ő is észrevette a változást. Miután magához tért, mosolyogva ment Gáborhoz.
– Hol van Marci? – kérdezte.
– Azt hiszem, elaludt – mondta Gábor.
– Igazad van, elaludt – bólintott a meglepő kijelentés után Krisztina.
Krisztina gondoskodott arról, hogy a helyi újság folytatásokban közölje a fiatal pár történetét.
Én is az újságból értesültem arról, hogyan történt mindez. Viszont én azt is tudom, pontosan mi történt. Persze, nekem könnyű. Zsuzsának is megmutattam az újságot. Jót nevettünk a legutóbbi híren. Krisztina kijelentette, hogy történetünkhöz valamilyen módon köze van a ruhásszekrénynek. Okos.
Azóta az emberek, ha szerelemről van szó, először mindig a ruhásszekrényre gondolnak.
Könyöklő nő (1932)
Műremekeltem.
Szétszedtem mindent,
ami összerakható.
Feltúrtam a földet,
gejzírt fakasztottam,
zsebrevágtam a hegyeket,
felszippantottam a tengereket.
Tornyot tornyoztam,
felkúsztam rá,
a felhők tetején tetőztem.
Magamra borítottam az eget,
lementem naplementébe,
feljöttem holdtöltekor,
megnéztem,
hol bolyong a Föld.
Nem találtam.
Elnyelte valaki.
Lehet, hogy én.
Felmagasodott a szerelem nyújtózásában,
felhők pehelypaplanjába burkolózott,
a Földet lepöccintette magáról,
a Hold sugarában zuhanyzott.
Csillagszórással játszadozott,
mert könnyű volt az ég,
és a kékségbe beleolvadt az álom.
Ez volt a földi szerelem
átstilizált dekorációja,
feltolt díszletek kecses harmóniája,
a röptetés ziháló lüktetése,
a távolodás szép, megtévesztő aránytalansága.
Kicsit meghalás, kicsit feltámadás.
A múltat belekeverte a jelenbe
és felrázta, mint egy koktélt.
Nézte a habzó folyadékot,
várta, hogy leülepedjék,
s színtiszta aranysárga nedüt nyerjen.
Hiába várta.
Az ital zavaros volt,
furcsa alakzatok úszkáltak benne,
afféle moszatok, maszatok,
vonalkák, hólyagok, pöttyök,
élő és élettelen lények,
fuldokló gondolattöredékek,
megdermedt nekibuzdulások,
kicsapódó, kristállyá kövült könnycseppek,
az üveg falára száradt akarások,
felhigult vágyak, elszíneződött
eszmefoszlányok.
Nézte a poharat, nézte hosszan,
mint Szókratész nézte egykoron
felhörpintés előtt.
Aztán kilöttyintette a földre,
figyelte, beissza-e.
A föld elnyelte, mert látszatra
mindent és mindenkit befogad.
Ám egyszer megmozdul, megremeg,
megdöndül, meghasad,
és mindent, de mindent kiokád.
megtagadtalak – győztek a közhelyek –
gyáva a pillanat: magamtól féltelek
titkolózva csaltál hazudtál évekig
de véred mindennap véremmel vétkezik
idegen test voltál – keresztfa s nem oltár –
álnokul mégis a hűséggel zsaroltál
a béke törékeny (csak ennyit értem el)
azóta nem is vagy – csak bennem létezel…
Már csak két közös dolog maradt az életükben: az emlékek és a bot. A többivel külön-külön küzdöttek. Hosszú délutánokon a kis szobában üldögélve, minden nap előkúszott egy-egy történet régmúltba távozott fiatalságukból. A pókháló szőtte egykori barátok, az évek múlásával elsuhanó jó ismerősök rezgős alakjai hol egyikük, hol másikuk emlékei közül bukkantak elő, és követeltek helyet maguknak a másik memóriájának lassan málladozó mozaikjai között.
– De, bizony úgy volt! – erősködött az öregasszony, és nyomatékul koppantott egyet botjával a parkettán.
– Én nem emlékszem ilyesmire – révedezett az öregember, míg lassan megforgatta fogatlan szájában a maláta ízű cukorkát.
– Hát nem emlékszel a Tónira? Tudod… annak a hogyishívjáknak volt a vezetője… ott kint a Duna partján, ahova eljártunk evezni, még a háború után – folytatta kitartóan az asszony, miközben igazgatta a vállára terített kötött kendőt. – Az ott, ni! – bökött a bottal a falon függő, bekeretezett fekete-fehér fényképre, amelyen kockás inges, micisapkás fiatalemberek és bő szoknyás, fehér blúzos, a korabeli divat szerint nyakukban gyöngysort viselő fiatal nők fogták át egymás vállát és mosolyogtak a fényképezőgép lencséjébe. Mögöttük látszott a Duna, néhány csenevész fa nyújtózkodott az ég felé, és egy kopott csónak orra is belefért még a kép bal sarkába.
– És az kicsoda? – vette el a botot a férfi az asszonytól, és remegő kézzel kalimpált a fénykép felé. Nagy nehezen rámutatott egy férfire.
– Melyik? – szólt ingerülten a nő. – Nem tudom, melyikre mutatsz, mert nagyon mozog a bot vége. Állj fel, Oszkár, menj oda, és úgy mutasd!
– Nem tudok, mert nagyon elgyengülök már így délutánra, de talán az a szemüveges. Jól látod?
– Látom – felelte az asszony, míg a kép felé hunyorgott. – Azt hiszem, az a Gálos Lali volt. Talán… – tette hozzá most már bizonytalanabbul.
– Vajon él-e még?
– Nem hiszem – hangzott szárazon. – Legalább öt évvel volt idősebb nálad. Na, add ide a botot, összekészítek valamit vacsorára.
Azzal elindult a parányi konyha felé, ahol már kora délután óta ott állt két bögre a megterített asztalon. Meggörbült háta, akár egy kérdőjel, úgy hajolt a fényesre koptatott, barna nyelű bot fölé.
„Öt év… – gondolta Oszkár –, mit számított az még akkor…”
Lassan lecsukta a szemét, és néhány percre elszenderedett. Nem is hallotta, hogy a felesége bejött a konyhából, pedig a bot végigkopogtatta az előszoba kicsorbult kőlapjait, hangja eltompult, amikor a szőnyegre ért, majd újra felerősödött, amikor az asszony a parkettára lépett, és megállt előtte:
– Holnap lemegyünk a doktornőhöz. Nem tetszik nekem, hogy így zihálsz – tartotta tenyerében a szokásos esti pirulákat.
Az öreg felriadt, szó nélkül lenyelte a gyógyszereket, kortyolt egy kis vizet, és újra hátra hanyatlott. Eltelt vagy fél perc is, míg újra előrehajolt, és sárgásfehér, vékonyra aszalódott bőrű kezével megmarkolta a fotel karfáját, de nem volt elég ereje, hogy felálljon. Háromszor is nekirugaszkodott, de minduntalan visszazöttyent.
– Fogd meg a bot végét! – nyújtotta felé a gumival fedett részét az öregasszony, míg ő maga két kézzel szorította a kampósan meggörbített felét. – Felhúzlak.
A férfi megkapaszkodott a botban, a vékonyka asszony teljes súlyával hátradőlt, és összeszorított szájjal, minden izmát megfeszítve, lassan felhúzta az úgyszintén vékony és törékeny öregembert. Mindketten lihegtek, mire sikerült biztonságosan megállniuk a lábukon, és egymást támogatva elindultak a konyha felé.
– Már majdnem kihűlt a tejeskávé – lökte meg a bottal a félig behajtott konyhaajtót az asszony, és gyengéden maga elé tolta Oszkárt. Végigsimított a hátán. Maga is meglepődött, hogy az ura mennyire lesoványodott. Szinte minden csigolyája belesimult ráncos tenyerébe.
Kiszálltak a liftből, és a botba kapaszkodva mentek végig a rendelőintézet számukra végeláthatatlan hosszúságúnak tűnő folyosóján. Nem lehetett tudni, ki kit visz. Az asszony a bal, a férfi a jobb kezével fogta a botot. A gumi elkopott már a végéről, ezért minden lépésükkor egyre erősödő koppanás jelezte, hogy újabb betegek érkeznek a vizsgáló ajtaja elé helyezett padsorhoz. Ezzel együtt erősödött a zihálás és a cipők csosszanó hangja is. Az asszony a legelső üres helyre leültette a beteg embert, ő maga pedig kissé határozottabban az ajtóhoz bicegett, és megkopogtatta a bot fogantyújával. Közben a táskájában kotorászott, ahonnan előkerült egy zsebkendő és a szemüvege is. Hosszasan fújta az orrát, feltette a szemüvegét, és várta, hogy kinyíljon az ajtó.
– Ne tessék kopogni – emelte meg a hangját egy fiatal nő a kint ülők közül –, vannak bent. És különben is… mi is oda várunk.
Az öregasszony oda sem pillantott, hanem újból kopogtatott. Most már a kezével. A botot a falhoz támasztotta, és ő maga is egyik vállával a falnak dőlt. Hallatszott, ahogy aprókat sípolva szedi a levegőt, miközben nem vette le a szemét a sor végén ülő férjéről. Az öregember két karját a térdei között lógatva, üveges szemmel meredt maga elé, és pihegve kapkodott levegő után. Minden légvételét valamilyen halk nyögdécselés-féle kísérte.
Végre kinyílt az ajtó, és az eddig bent tartózkodó beteggel együtt az asszisztensnő is kilépett a folyosóra.
– Csókolom, Irma néni! Tessék csak bejönni soron kívül. Látom, nagyon rosszul tetszik lenni.
– Nem én – intett a kezével az idős asszony –, hanem a férjem. Ott ül a padsor végén.
Mindketten odamentek, és a hóna alá nyúlva megemelték, majd két oldalról belekarolva lassan az orvos szobája felé segítették az alig csoszogó embert.
– Itt a bot – adta az egyik kezébe a nővér –, tessék arra is támaszkodni, Oszkár bácsi, úgy könnyebb lesz.
Becsukódott az ajtó mögöttük. A kint ülők némán néztek utánuk, csak a fiatal nő fészkelődött, és pillantgatott idegesen az órájára.
Eltelt vagy jó tíz perc, talán tizenöt is, mire kijöttek.
– Mit mondott, mi bajom? – hajolt a feleségéhez az öreg, amíg szinte lerogytak közvetlenül az ajtó melletti két üres helyre. – Nem hallottam, mert nincs a fülemben az az izé.
– Hogy a szíved miatt van, és beutalt kórházba. Sok a víz… – hajtogatta össze a papírt az asszony.
Sóhajtott, és lassan a bot felé nyúlt, amelyet, míg elrendezte a férjén a kabátot, a pad széléhez támasztott.
– Hogy mondod? – kérdezte újra a férfi, és kezét a füléhez emelte, hogy jobban értse az asszony szavait.
– A szíved miatt van – fordult felé megtört tekintettel a nő –, kórházba kell menned – mondta hangosabban.
– Te akarod, Irma? – engedte le a kezét a füle mellől az öreg, és újra zihálni kezdett.
– Hát mit tehetünk? – nézett az idős asszony valahova el, a távolba. – Beteg vagy, Oszkár.
– De mi lesz veled? – köhécselt a férj, és ismét odahajolt asszonyához, hogy megfogja a kezét.
– Velem most ne törődj! Megleszek. felhívom Pétert, hogy jöjjön értünk – válaszolta. – Kocsival hazavisz, hamar összepakolom, amit kell, és már mehetünk is a kórházba.
A botot ismét maga mellé tette. Keresgélt a táskájában, majd előhúzott egy apró noteszt és egy mobiltelefont. Különös látványt nyújtott ez az időtlenségből itt felejtett, pergamenvékonyra aszalódott két kis öreg, amint éppen egy mobiltelefonnal kezdenek bíbelődni.
– Várj! – szólt az asszony. – Valakit megkérek, hogy segítsen.
Felállt, és bicegve elindult a padsor átellenes vége felé, ahol még négyen ültek. A bot lecsúszott a pad széléről, élesen pattogott kettőt-hármat a kövön, majd megállt.
– Legyen kedves – szólított meg egy férfit, és elé tolta a noteszt –, hívja fel ezt a számot… a fiam telefonszáma… mi nem szoktuk ezt használni, csak ő szokott hívni bennünket, ha nem talál otthon. Nekünk jó a vezetékes is. Ezen nem is látjuk a számokat, olyan apró, meg annyi gomb van rajta… – magyarázkodott szégyenkezve.
A férfi rutinos mozdulattal kezelte a készüléket, majd odanyújtotta a tulajdonosának.
– Petikém – emelte a füléhez az asszony –, itt vagyunk az orvosi rendelőben. Apa nagyon beteg. Kórházba kell vinni. Gyere értünk, majd… – itt elhallgatott. Néhány másodperc múlva csak annyit szólt: – Értem.
Gondosan betette a telefont a táskájába, és visszabicegett a férjéhez. Az öregember mellére ejtett fej el bóbiskolt.
– Nem ér rá – simította meg az alvó ember vállát.
– Mit mondasz? – riadt fel az öreg.
– Nem tud jönni a Peti. Nem ér rá – ismételte meg az asszony tagoltan. – Azt mondta, menjünk taxival. Majd vasárnap, amikor ebédelni jön, kifizeti.
– Persze… persze… – tápászkodott fel a vézna kis ember –, majd taxival… szokott itt állni néha egy-kettő. Add a botot, menjünk!
Elindultak a folyosó végén levő lift felé. Mindketten fogták a botot. Az asszony a jobb kezével maga előtt, míg a ballal az öregembert karolta át, úgy derék tájékon, az pedig szintén a jobb kezével kapaszkodott az asszony boton nyugvó kezében. Lassan, nagyon lassan mentek. Mintha egy utolsó sétán andalognának valami kora nyári estén, valahol a Duna partján, ahol a vízszagú szél borzolja a csenevész fák apró leveleit. Csak a csoszogás meg a bot koppanása hallatszott egyre távolodni.
– Aztán majd pörköltöt főzz neki vasárnapra… – mondta hangosan az öreg, miközben megálltak pihenni –, és sok nokedlit…
– Úgy lesz – bólintott az asszony. – Meg húslevest… az a kedvence.
Ha vers, az tovarebben,
csak elébb odaszól még.
(Köldöke feneketlen
kútjában csobogó ég,
abban vacog az eszme
semmi kis teste.)
Gyepüdön héliumvirág
páfrányerdeje, térszögek
örvényes torka, kékfehér
zúzmarája a semminek –
s ím az ember, sóvár iszonyban
hajtja halálos gyorsulás
ólom-émelyű mákmeződ
felé, SZABADSÁG – csak ezt a zöld
pókhálóhártyát hagyd meg neki
ezt a kudarcos bioszféraexpedíciót
hadd játssza el
boldogsághormon-dagonyáján
boldogtalanul ott ne hagyd
hisz’ nincs magánál, való világ
és igazolás nálad várja
legyen elég, hogy halnia kell
isten-testedből hadd vegye el
természetét – ládd, más nem, de ő
ragyogásodra visszaragyog
s míg ő: addig leszel –
Szembefordult emberlét sarában
ezerkilencszáztizennégy nyarában
azóta is, meg négyszázzal korábban
s Jézus, Periklész, Ramszeszek korában
te voltál végig válasz s menedék
nem a torz eszme, nem a had, sem a gép
ne hidd a szolga írást, párban velem
te voltál, te vagy a történelem –
ekként szeress, így szemléld meg elébb
e vadszőlőtől ölelt jegenyét
e tömör, sudár, felhőmatató
élőtornyot, napóramutató
szerelmes párost, s így hajlongj velem –
hogy megtörténjen a történelem.
A csodafű dereng már
tündököl a japánbirs
az aranyeső lángol
ragyog a tulipánfa
önfényét lövelli mind
sóvár látómezőmre
hirhedt élőhelyemre
eladott országomra
az Isten nemlétére
a cserkelő halálra
állnak az üdeségben
a végletes tökélyben
égövnyi szerelemben
hiszen tavasz van újra
Szarka Istvánnak
Nincs vers, keresztre feszíttetett,
nincs rebbenés, sem odaszólás.
(Köldöke sincs,
csak feneketlen kút,
abban vacogna az eszme,
ha lenne.)
Rombadől az éjszaka, s én az omlás
árnyéka leszek. Fekete hangom
csak eljut a dombig, nem tudom
hol kezdődhetek, hol végződhetek.
Az éjfél ősz hajszála elnyűtt katonasapkám
alól kicsúszik, pohár és kés végső
vigaszában tettenérem kóborlásaim
országában a telet, selymekkel
suhanó véres rongyok dicsőségét
lélegzetem víztükre alól lesem. Ki tudja
mit vétettem?
magamat pazaroltam, pusztítottam,
gyújtottam és hevítettem, még ő elárult
engem. Most megálljak, megpihenjek? Melyik
múltat élesszem? melyik jövőidőt válasszam
szökésemül? most, mikor meghátrálni is
késő. Levelekből, fényképekből rakok
tüzet betűtetvekkel tarka ágyamon,
s a füstből kilép ő, az ölében tébolyt hordozó,
ki szememet lefogja, akit naponta
kitalálok. Homlokán a csillagra ráismerek,
melle emelkedik, zokog, elnémul,
mint a katonasírok, s csak részeg poharaim
vigyorognak rá. A versben csak a várakozás
marad, mintha minden a szívben történt
volna... A szívalakú hazában havaseső esik
a gazdátlan dobokra.
Hess karvaly, hess
karvaly! mélyen alvó éjszaka
van, álmodik
az ország, alszik
népem, kaszáspók az éjszaka,
megmenti az álma,
hess karvaly, hess karvaly!
juhaimtól, juhaim
közt arcaimmal hova legyek?
mert a vers,
az lehetetlen.
Arcaim közt hova legyek?
éjszaka van,
éjszaka,
apám, anyám veszekszik, én zokogok, én fáradok
bele, hess karvaly, hess
karvaly!
nádasba, mocsárba
léptem, könnyel, sóval
tele szívem, a kihűlő.
Mit bánom én, bántsatok, tagadjatok,
tiltsatok. Csak
aki nem bűntelen, azt
szabad szeretni.
Drága Magyarország!
Mit mondasz fiadnak, ha inkább
akar halni majd, mint
élni?
Mielőtt a Földnek nevezett bolygóról
átköltözöm egy boldogabb csillagra, utoljára még
felpántlikázom, felpántlikázom
bokrétás kalapom, és felfelé
hulltamban, viharkabátom szakadt szárnyát
széttárva, ordítva, zuhanva is csak azt,
azt az egyet,
csak azt, csak azt!
Gyönyörű május végi kora délután volt, verőfénybe borult a kisváros. Szabó János szaporán lépkedett a járdán, délutáni műszakba tartott. Csoportvezető volt a Kende Kft. üzemében, ahol kertészeti gépeket gyártottak. Otthonában az asszonyával arról tanácskoztak, honnan szerezhetnének több pénzt a család állandóan növekedő kiadásaira. Mire ráleltek a megoldásra, János már késésben volt az indulással. Azzal az elhatározással távozott, hogy még ma beszél az üzemvezetővel: igyekezzék őt minél több túlmunkában részesíteni. Szentül meg volt győződve róla, hogy a főnök készségesen teljesíti kérését, hiszen nála senki se tudja jobban, hogy ő (mármint János) milyen kapcsolatban állt a cég tulajdonosával.
Tíz éve Kende László, az előző igazgató, s egyben az alapító tulajdonos veséi egymást követően mondták fel a szolgálatot. Az öregurat művesére kapcsolták a kórházban. Az életben maradáshoz sürgősen új szervre lett volna szüksége, de az orvosok sehogy sem találtak alkalmas donort. Kende jóindulatú, rendes ember volt, senki sem csodálkozott a városban, amikor híre ment, hogy a cég dolgozói közül többen is felajánlották számára az egyik veséjüket. A vizsgálatok szerint azonban egyedül csak Szabó János szakmunkás szerve bizonyult alkalmasnak. Az öregúr, az életmentésért cserébe, írásos szerződésben kötelezte magát, hogy Szabót egészen a nyugdíjaztatásig alkalmazni fogja a cégnél, és akkor nevezte ki csoportvezetőnek is. Tudott erről az üzemben mindenki.
Kende László két hónapja meghalt, és Ferenc fia, az új gazda, első intézkedései közé tartozott a munkaerő megfiatalítása. A negyven év feletti dolgozókat úgymond, gazdasági megfontolásból, fiatalabb munkavállalókra cserélte.
Noha Szabó már ötven fölött járt, szikrányit sem izgatta magát. Őt a szerződés védelmezi, gondolta, és e hitében oly mértékben elbízta magát, hogy már-már kárörömet érzett, ha olyan „túlkoros” munkatársa kényszerű távozásáról szerzett tudomást, akivel korábban volt valamilyen összezördülése.
De rendkívüli dolog történt. Amint a cég kapuján belépett, a középkorú, tagbaszakadt portás kilépett a fülkéjéből, s az útját állta. – János, nem léphetsz az üzembe.
– Tessék?… – toldotta a fülét Szabó, mintha restül hallana.
– Kérlek, menj föl az irodába.
– Én?… Aztán ugyan minek? – kérdezte hetykén.
– Leszámolás céljából.
Szabó, aki nem kevésbé megtermett férfi volt, szúrósan rámeredt. – Velem ugyan ne viccelődj!
– Sajnálom, ez az utasítás.
– Kitől kaptad?
– Az igazgató úr az imént tért meg az ebédről és személyesen közölte velem. – A portás arca elkomorult. – Hanem hallod, ha már tégedet is… – de nem fejezte be, csak lemondóan legyintett, és visszament a fülkéjébe.
János csak állt egyik lábáról a másikra, és morfondírozott, mitévő legyen. Forgatta a fejét jobbra-balra. Egyik irányban az iroda, másikban az igazgató található. Merre induljon? Végül már csak a lépcsőfeljárót leste, amely az emeletre vezetett, ahol az igazgatói iroda volt.
– Engem kitenni a gyárból – motyogta, miközben igazgatott a fekete nadrágján, s kék-fehér kockás pulóverén. – A Ferinek kibillent az esze. Ki az… – S ekkor gondolt egy merészet: – Hát most helyre tolom azt – és indult a lépcsőház felé. – Csak nem meghátrálni! – biztatta önmagát.
– Hé! – dugta ki a fejét a portás a fülke ablakán. – Az iroda nem arra!
Jánost azonban most már hatalmasabb erő taszította a lépcsőkön fölfelé, mintsem eleget tehessen holmi figyelmeztetésnek. Az emeleti folyosón a biztonsági őrbe botlott, aki már az előző gazdát is szolgálta.
– Hol van az igazgató úr? – kérdezte.
– Bent a szürke irodában.
Ismerte a helyiséget János, annak idején az öreg Kende néhányszor oda hívatta magához, hogy az egészségéről beszélgessenek.
Kopogott, s már nyomta is le a kilincset; rányitotta az ajtót az igazgatóra.
A harmincöt éves gazda, fehér ingben, szürke nadrágban, a számítógép előtt ült egy forgószéken. Egykedvűen pillantott a belépőre, aki köszönt, majd betette maga mögött az ajtót.
– Mit akar? – kérdezte unottan, és tekintetét a monitorra fordította.
Jánosból egyszeribe elpárolgott a nagy akarás. Tán a helyiségben szerzett néhány múltbéli emlék, de lehet, hogy a nagyfőnök közelsége bénította meg a nyelvét.
– Na, Szabó, miért jött? – ismételte meg a tulaj.
János erőt vett magán, és kibökte: – Engem ma sérelem ért.
– Igazán? – érdeklődött az igazgató anélkül, hogy ránézett volna.
– Nekem a portással azt üzenték az irodából – veselkedett neki a munkás –, hogy menjek be hozzájuk leszámolás végett. – enyhén elmosolyodott. – Ferikém, ugye, ez tévedés?… Ugye, elismered, hogy hibáztak?
A tulaj sötét szemével szúrósan nézett Jánosra: – Magának én Kende Ferenc igazgató úr vagyok – szólott rettenetes nyugodt hangon, amitől Jánosnak a gerincén hideg futott végig, és a mosoly leolvadt az arcáról. – Az irodai dolgozók pedig az utasításom szerint jártak el. A rendeletem valamennyi negyven év feletti dolgozómra vonatkozik – s a figyelmét máris a számítógép billentyűzete kötötte le.
„Csak nem meghátrálni!” – tüzelte magát János, miközben nézte a gazdát, aki szemrebbenés nélkül taszítaná őt a nyomorba. Akiket már elküldött, szinte valamennyien az utcán ténferegnek munka nélkül. Erről kell, hogy tudjon az igazgató. És nem háborog a lelkiismerete? Ő nem akar a társai sorsára jutni. Neki joga van maradni az üzemben! – Vöröslött az arca, a szemében vad düh lobbant.
– Kende úr! – robbant a hangja. – Igazgató úr! Engem nem lehet csak úgy az utcára lökni! – A gazda felvonta szemöldökkel fordult feléje. – Nekem érdemem van az ön családjánál… én… én az egészségemet osztottam meg az édesapjával. Engem a szerződés…
– A szerződéshez semmi közöm – vágott közbe az igazgató. – Az engem semmire nem kötelez. A megállapodást apám kötötte magával, ő pedig halott.
– Nem addig a! A szerződésben foglaltak ma is érvényesek.
– Távozzon! – mondta halkan az igazgató.
– Hát ennyit ér az úr adott szava? – lépett előre fenyegetően János, és a két tenyere ökölbe rándult. – Ha túl van a bajon, az ígéretét már el lehet felejteni?
A biztonsági őr hirtelen benyitott az ajtón, de a tulaj intett neki, hogy menjen csak vissza. Nyugodtan nézte a munkását.
– Mit ígértem én magának? – kérdezte gúnyos-komolyan.
– A megállapodásnál ön is jelen volt, tisztelt igazgató úr. És akkor azt nyilatkozta: a szerződésben foglaltakat magam is be fogom tartani maradéktalanul. Erre a szavamat adom!
A fiatalember hallgatott. Az uj aival beletúrt dús, fekete hajába és fölállott. Középtermetű, karcsú, arányos testalkatú férfi volt, korábban atletizált. Töprenkedve járt föl s alá, végül megállt az ablaknál, és kinézett az udvarra.
– Emlékszem – bólintott. – És ha megígértem, hát valóban jár magának valamilyen munka. Legyen udvarmester. Mit szól hozzá? A portán sepregetne, rendezkedne.
Jánosnak kikerekedett a szeme elképedésében.
– A bére pedig csak harminc százalékkal csökkenne – tette hozzá a gazda.
„Gazember!” – fortyogott a düh Jánosban, s oly gyűlöletesnek érezte az ajánlatot, hogy minden csepp vére a fejébe szállt. Vöröslött az arca és szerette volna ököllel tarkón vágni, hogy csuklódjon össze, mint a colstok…
Az igazgató hirtelen feléje fordult, és kurtán kérdezte: – Vállalja?
János lehajtotta a fejét, s bár arca még mindig szederjes volt a föltolult vértől, megadta magát. Ötvennégy évesen az ország túlsó végében sem jutna munkához.
– Köszönöm a jóságát, igazgató úr – motyogta.
– Jelentkezzen az irodában, Kelemen Pálnál! – A gazda a számítógép elé ült, és már csak a monitor érdekelte.
Szabó János volt csoportvezető megfordult, tétován nyúlt a kilincshez, s mint a szélütött, kitámolygott a folyosóra.
Levétel a keresztről
A február végi nap tüzétől
a Mars téri piac egyik standjánál
vetkőzött a vattás dzseki
imigyen a zömök nő rövid ujjú trikóban
árult babot amelyből régen
a filléresek főzeléket főztek
s a kecskelábú konyhaasztaluknál
kanalazták summás serclivel
Most meg a nagypénzű ínyencek
szürcsölik a forró babgulyást
és házi kenyérrel nyelik
a darabolt füstölt csülköt
amit a mészáros a pult alól
ímmel-ámmal adott a szokott szövegre
hogy a jövő héten hozzák a tartozást
ám a markát huncut krajcár sem üti
A kuncsaftoknak a kontyos árus
egy lélegzetvétellel sorolta
hogy a fél kiló fehér négy
a barna négyötven a nagy szemű
tarka ötszázba kerül
A forgatagban megálltam előtte
mert érdekelt a levesbe való útja
s miközben válogatta amiket hozott
kiderült hogy a szomszédos Bordányból
maratoniztak a futóbabok
A hetvenen túl levő anyja apja
a faluban él de naponta gyalogolnak
az odaátra költözött szüleik
egykori tanyájába s a körülötte hullámzó
három hektárnak engedelmeskednek
mert a föld az emberkéztől ékes
Főként őszibarackot adott
de évekkel ezelőtt nagy részét elvitte a víz
akár a tegnapelőttet a tegnap
Maradt a ma a holnap és a holnapután
a kukoricának napraforgónak krumplinak babnak
s szedéskor Szegedről kimegy segíteni a tanyára
amely teljesen kicserélődött
Fiatalodott a gerenda a plafon a hajópadló
petróleumlámpa helyett villany világít
ám a hűséges kemence adja a meleget
mert a vénhedt fa ingyen lobog
nem úgy mint a konvektor
Szokás szerint hajnalhasadáskor
a tanya konyhájában asztalhoz ülnek
a családfő lehajtja a kisüstit
aztán jókora szalonnát kanyarítanak
és falatozzák falusi friss kenyérrel
Früstök után az öreg
cigarettát sodor legurul torkán
még egy-két feles
és rendre előjön belőle a szívfájdalma
hogy a parasztok annak idején
valójában a sajátjukat vetették aratták
de összetartotta a kucsmásokat
a földbe gyökerezett erő
lett légyen szakszövetkezet
A bordányiak ügyes-bajos papirosaival
talpraesett kópék kalapoltak az irodákban
aztán a hivatal sajnálkozott
s a helyére rázódott minden
A kérges kezűek Előréje
más csetepatékra is éles szemmel figyelt
majd bogozódott valamennyi gubanc
A gondokat röptette a szoros együttlét
amely önzéssé silányult
mert mindenki félti a magáét
mintha köszönő viszonyban se lennének
a néhány ezres falu lakói
Panaszáradat után húzta a csizmáját
s megjegyezte hogy sokan vennék
a család földjét de marad a háznál
A Mars téri sürgés-forgásban
a rövid ujjú trikós nő előtt megálltam
mert érdekelt a föld útja
Mosolyogva mondta hogy marad a háznál
ahova isten tudja mióta parancsoltatott
hiszen vétek idegen kézbe adni
Ha a három hektárért
gazdát cserélnének a műves nagyítójával
átengedett aranyékszerek
s két fürge mangalica malac
a ház mögötti ólban a röfögősöknek
nem lenne elég a moslék
ugyanis a jóízű hús várja a kukoricát
aminek mázsája röpteti a fészek aljába
dugott bankókat
Üresfej netán bólint a csereberére
adventkor kés visít az udvar deszkáján
miután a kupicák koccintanak
s egy-kettő marja az influenzás torkot
hogy a tüze csillapítsa a hidegrázást
A sötétedés asztalra tesz orjalevest
sült hurkát kolbászt pecsenyét
aztán a fönséges vacsora rizlinget kér
majd szundikál a fáradt este
Másnap harmadnap a rokonok jóbarátok
bőséges kóstolót kapnak
minekutána a kamra bödönjében zsír
az akasztón szalonna sonka sorakozik
és kevéske karaj tarja comb nagy ritkán
előkerül a mélyhűtőből
Úgyhogy legyen üres az ól
mint a szoba vitrinjének az ékszerdoboz
mert az otthon ülős bordányi
pörköltpöttyös vászonszoknyát
piszkos pantallót nem engednék leülni
a színházban hangversenyteremben
vidám dínomdánomok asztalaihoz
Ily módon mit kezdjenek
az aranygyűrűvel nyaklánccal fülbevalóval
az öreg cigarettatárcájával
ezért és hogy legyen a kéznek-lábnak tennivalója
a föld marad a háznál
„A szexuális vágy lényegében a fiatal testek felé irányul, és a fiatal lányok vonzereje iránt megnyilvánuló kereslet hatalmas növekedése valójában a normálishoz való visszatérést jelentett, a vágy igazságához való visszatérést, mint ahogy egy abnormális tőzsdei áremelkedés után az árak is visszatérnek a maguk igazságához.”
(Michel Houellebecq: Elemi Részecskék)
Game Over.
– Tessék? – kérdeztem vissza, mert nem értettem, hogy Feri ezt most miért >mondja.
– Game Over – ismételte meg. – Befejeztem, ennyi, kész, vége. – Felém fordította a mobilját. A kijelzőn elküldendő üzenetként tényleg az állt, hogy GAME OVER, így, csupa nagybetűvel.
Nyár eleje volt, péntek délután. Az irodaház éttermében üldögéltünk, éppen befejeztük az ebédet. Ferivel kollégák voltunk egy nemzetközi könyvvizsgáló cégnél. Osztályvezetők, meglehetősen szép fizetéssel, év végén bónusszal, céges autóval, mobillal, hitelkártyákkal, és persze jelzálogkölcsönnel. Mindketten abban az évben lettünk negyvenévesek. Családosok voltunk, és közepesen drága lakóparkokban laktunk, ahol áthallatszik a szomszédok veszekedése meg a tévé. Igaz, ez utóbbi csak akkor, ha üvöltetik. Ferinek két fia volt, nekem egy lányom. Összességében kiszámítható, kellemes életet éltünk, olyat, amit mások akár irigyelhettek is. Legalábbis én akkor így gondoltam.
– Minek van vége? – kérdeztem, mert még mindig nem értettem, miről beszél. Egyébként is fáradt voltam. Azon a héten sok munkám volt, minden este bent kellett maradnom és éppen emésztettem is. Így aztán nem sok érdeklődést mutattam az üzenet iránt.
– Kész, vége, otthagyom és elválok – mondta Feri. – És ezt az üzenetet küldöm el neki.
– Mi történt? – kaptam fel a fejem.
– Semmi, csak vége.
– Hogyhogy vége? Összevesztetek? – Még mindig nem vettem komolyan, amit Feri mond. Ismertem a feleségét, Zsuzsát. Vezető jogász egy biztosítónál. Határozott, vagy inkább erőszakos fellépésű nő, aki tudja, hogy mit akar, és tényleg nem könnyű eset. Fiatal korában egész csinos nő lehetett. Persze, akkor sem egy klasszikus bombázó, inkább olyan jó közepes. Mára már megkeményedtek az arcvonásai, a teste megereszkedett. Nem vészesen, de megereszkedett. Néha összejártunk családostul, és Feri minden vállalati bulira is elhozta. De lehet, hogy csak azért, mert Zsuzsa kikövetelte. Így legalább szemmel tarthatta Ferit, bár tudtommal a féltékenységre nem volt semmi oka.
Zsuzsának mindenről határozott véleménye volt. A bolygók állása és a karrier összefüggéseitől egészen az IMF-tárgyalásokig.
– Igen, de most vége, befejeztem.
– Ugyan, ne hülyéskedj már! Veszekedések mindig vannak egy családban. Ezért még nem kell elválni. Tegnapelőtt én is összevesztem a feleségemmel. Majd megoldódik – mondtam, de el is bizonytalanodtam. Mert az igaz volt, hogy két nappal azelőtt, valami apróságon csúnyán összevesztünk a feleségemmel, de nem békültünk ki. Kata az eset után napokig nem szólt hozzám. Legfeljebb annyit, hogy szia.
– Nem hülyéskedek. Ez most komoly. Utálom az egészet – és elkezdte sorolni, hogy elege van a hétvégekből, a vasárnapi ebédekből Zsuzsa szüleinél Kispesten, a világ végén, amelyek mindig ugyanúgy végződnek. Zsuzsa apja leissza magát, az anyja kiabál vele, mire az öreg bemegy a szobájába, és nem jön ki onnan, amíg ők ott vannak. Ráadásul az anyósa rosszul is főz, de azért minden alkalommal meg kell dicsérni. Ebéd után Zsuzsa az anyjával leül a tévé elé, isszák a gyógyteákat és ezoterikus marhaságokról beszélgetnek. Közben a fiai, akik már majdnem felnőttek, látványosan unatkoznak. Mivel az anyjukat nem merik, őt basztatják, hogy mikor mennek már végre haza. Ezenkívül torkig van a felesége hülye tévéműsoraival, a valóságshowkkal meg a szappanoperákkal, amelyeket minden este kénytelen a feleségével megnézni.
Utálja a hétvégi nagybevásárlásokat. Gyűlöli Budaörsöt, a Tescót, az Auchant, a Corát, a tülekedést, az akciós árukat, a leértékelést, az Ikeát és a svéd húsgombócot, a közös nyaralást, a wellness hétvégéket Ausztriában, a bevásárlást Bécsben meg az osztrákokat úgy, ahogy vannak.
A fiai meg nem csinálnak semmit, csak ülnek egész nap a számítógép előtt. Éjjel járnak haza, és hiába mondja nekik, hogy tanuljanak.
– Azt sem tudják, hogy mik akarnak lenni. Érted te ezt? – kérdezte, és meg sem várva, hogy válaszoljak, már folytatta is. Hogy ő már tizenöt éves korában tudta, hol akar továbbtanulni, ellentétben a fiaival, akik közül az idősebb jövőre, a kisebbik két év múlva érettségizik.
– Elküldtem őket nyáron dolgozni, hogy tudják meg mi az élet. Tudod, mi történt?
– Mi? – kérdeztem vissza faarccal, mert ezt a történetet már hallottam tőle, de nem akartam félbeszakítani. Feri egyre hangosabban beszélt és közben az öklével az asztalt csapkodta. – Két nap után hazaküldték őket, mert nem voltak hajlandók dolgozni. És tudod, mi lesz a vége? Te megteszel értük mindent, felnőnek, elmennek, és onnantól kezdve le sem szarnak. De persze minden rosszért, ami velük történik, majd téged hibáztatnak. Meglátod, te is így jársz.
Nem szóltam rá semmit. Ültünk tovább csendben. Hallottam, hogy körülöttünk szedik össze a tálcákat, valaki elmegy mellettünk, és közben mobilozik. Legszívesebben otthagytam volna Ferit, de éreztem, hogy van még valami, amit el akar mondani. Nem akartam megbántani. Türelmesen vártam, hogy folytassa. Amikor végre megszólalt, összerándultam. Éreztem, hogy valami súlyos titkot fog elárulni, és minden más, amit addig elmondott, talán nem is igazán számít.
– Zsuzsával meg szar a szex, és egyébként sem feküdtünk le már pár éve. De ha akarná, sem feküdnék le vele, mert nem megy. Vele nem megy. Valami másra vágyom – ezt már halkan mondta, egészen közel hajolt hozzám.
Csendben ültünk. Kínomban az asztalon doboltam. Éreztem, azért illene valamit mondanom, így aztán fél perc után meg is szólaltam.
– Hát, talán ha elmennétek egy szakemberhez párterápiára.
– Ugyan már, te sem gondolod komolyan. Egy pszichológus nem csinál szebb, fiatalabb nőt Zsuzsából. Legfeljebb egy plasztikai sebész… vagy az időgép – mondta és jót nevetett a saját viccén.
Nem nevettem vele, és nem is válaszoltam.
– Tudod, mit csinálok, ha ezt az üzenetet elküldtem? – Újra az orrom alá nyomta a mobilját. A kijelzőn még mindig ott volt a GAME OVER felirat.
– Mit? – kérdeztem, noha tudtam, hogy úgyis el fogja mondani.
– Elköltözöm otthonról. Visszamegyek a régi lakásomba, és új életet fogok kezdeni. Felszedek egy egyetemista csajt a neten, és elutazom vele Thaiföldre, vagy mit tudom én, hová. Még fiatal vagyok, csak most múltam negyven. Még elkezdhetek egy új életet. Nézd meg, mekkora hasam van. Úgy nézek ki, mint aki ötvenéves. Ennek vége. Érted?! Konditerembe fogok járni, és lefogyok. Társaságba fogok járni, klubokba fogok járni, és nőket fogok felszedni. Akkor megyek és jövök, amikor akarok. Élni fogok!
– De hát, családod van! – mondtam önkéntelenül, mert közben eszembe jutott, hogy én is most múltam negyven, rajtam is van egy kis súlyfelesleg, és lehet, hogy tényleg ez az a kor, amikor az ember vagy megragadja az utolsó lehetőséget, vagy vége. Nem mintha abban a pillanatban úgy éreztem volna, hogy el akarom hagyni a feleségemet, sőt alapjában véve elégedett voltam a házasságommal és az életemmel. Hobbim nem volt, esténként nem jártam el otthonról. Alig volt néhány barátunk, és velük is ritkán jártunk össze. A munkám mellett a házasság meg a vele járó kötelességek végtelen sora volt az egyetlen rendező elv az életemben.
– Na, és? Tudod mire jöttem rá? Az egész házasság csapda. Belelépsz, benne ragadsz, és a legszomorúbb, hogy végén még meg is szokod. Pedig unod. Rettenetesen unod. És kölcsönöket veszel fel, és mindig nagyobb lakásba költözöl. És napi tizenkét órát dolgozol, hogy vissza tudd fizetni a hiteleidet. És csak a munkád marad, meg a kölcsöneid. És semmit sem látsz az életből. És észre sem veszed, hogy a végén egyedül vagy, és itt ülsz, és eszed ezt a szart. – Arrébb lökte a tányérját. A rizses hús maradéka szétszóródott az asztalon. – És itt van a feleségem, akihez már semmi közöm. Ezért maradjak? Ezért? Na, azt nem. – Felállt, és köszönés nélkül elment.
Vettem egy kávét az automatából, és felmentem az irodámba. Gyorsan be akartam fejezni a munkámat, mert reggel a feleségem a „szia” mellett megemlítette, hogy délután nekem kell elmennem a lányunkért az iskolába.
A következő hetet Prágában töltöttem. Napközben a cég központjában, három másik könyvelővel együtt, egy nemzetközi fúzión dolgoztunk. Este a reptér melletti szállodában unatkoztam. A belvárosba nem mentem be. Már láttam, és egyébként is szinte minden nap esett az eső. Éjjelente a repülőgépektől nem tudtam aludni. A könyvet, amit azért hoztam, hogy ne unatkozzak, a repülőgépen felejtettem. Bámultam a mennyezetet vagy a tévét néztem. Mivel a műsorok meg a filmek persze cseh nyelven mentek, egy szót sem értettem belőlük. Megpróbáltam a pornócsatornát, de az meg fizetős volt. Az első tíz perc után, amikor természetesen még semmi sem történt, lekapcsolt a rendszer. A portán kellett volna elkérni a kódot, de nem mertem. Tudtam, hogy amint Budapesten leadom a szállodai számlát, rögtön kiszúrják, hogy pornót néztem. Így aztán, bár egyáltalán nem érdekeltek, unalmamban zenecsatornákon videoklipeket néztem, és közben kiittam a minibárt. Az egyik számnak Game Over volt a címe. Erről, meg a fekete rapper körül bikiniben táncoló lányokról eszembe jutott Feri. Azon gondolkodtam, vajon tényleg elküldte-e az üzenetet a feleségének, és elutazott-e Thaiföldre, vagy akárhová az egyetemista csajjal, aki talán éppen úgy néz ki, mint a klipekben szereplő lányok.
Végül megfázva, lázasan érkeztem haza Pestre, ezért csak egy hét múlva mentem be újra a munkahelyemre. Feri nem volt benn. Azt mondták, szabadságot vett ki, elutazott két hétre Thaiföldre, és arra kér mindenkit, hogy ne hívjuk, mert szeretne pihenni. Küldtem neki egy üzenetet, szerettem volna tudni, hogy van, de nem válaszolt.
Még azon a szerdán az Andrássy útra kellett mennem munkaügyben. Kellemes napos idő volt. Gondoltam, elsétálok odáig. A Kazinczy utcában hirtelen megpillantottam Ferit. A másik oldalon ment. Csak hátulról láttam, de azonnal felismertem. Rákiáltottam: helló, mi van veled! Úgy tett, mintha nem hallotta volna, és megszaporázta a lépteit. Utánasiettem, mert érdekelt, hogy elküldte-e az üzenetet, mi van a feleségével, az egyetemista lánnyal, és miért van még mindig Thaiföld helyett itthon. Végül már futottam, hogy utolérjem, közben meg folyton kiabáltam, hogy várjon meg. Egészen kifulladtam és megizzadtam, mire utolértem.
– Feri, hogyhogy itt? Azt hittem, elutaztál.
A szeme alatt sötét karikák, a ruhája gyűrött, és látszott rajta, hogy rettenetesen zavarban van. Egy ideig álltunk egymással szemben, aztán csak annyit válaszolt: – Nem jött össze.
– De mi történt?
– Mi történt volna? Elküldtem az üzenetet. – És elmesélte, hogy tényleg elköltözött otthonról a régi legénylakásába, egy garzonba a Király utcában. A felesége azt mondta, nem érdekli, hogy mit csinál, de a közös lakásra igényt tart. Amikor eljött otthonról, a fiai egy szót sem szóltak, csak ültek a számítógép előtt. Észre sem vették, hogy elment.
Ahogy két hete eltervezte, feladott egy hirdetést az interneten, amire még aznap egy tucatnyi diáklány jelentkezett. Végül egy Detti nevűt (legalábbis a lány ezen a néven mutatkozott be) választott ki. Rögtön megvette kettőjüknek a repülőjegyeket Thaiföldre, és beiratkozott egy konditerembe. A lányról még képet is mutatott, amit a telefonjával készített. Detti tényleg szép volt. Igaz, a haja meg a sminkje kurvásnak tűnt, de a teste az első osztályú volt. Nekem egyből a lányok jutottak az eszembe a prágai videoklipekből.
– Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte. – Nem semmi, mi?
– Tényleg csinos. Jól néz ki. Na és, mi lett vele?
– Semmi. Passz. Nem tudom.
– Hogyhogy nem tudod?
Elmesélte, hogy a kiscsaj al, akiről később kiderült, hogy nem egyetemre, hanem valami huszadrangú fizetős iskolába jár, csak kétszer találkozott. Detti kikönyörgött tőle kétszázezer forintot ruhákra, és még százezret az albérletére, mert elmaradásban volt a lakbérrel. Azt mondta, nagyon szegény, és nincs mit felvennie az utazásra, de hálás lesz Ferinek, és higgye el, jól fogják érezni magukat. Feri többé nem látta, és hiába hívta, a telefont sem vette fel. Nem feküdtek le egymással, mert Detti azt mondta, hogy éppen menstruál. Szerintem ez sem volt igaz, de ezt nem mondtam Ferinek. Nem akartam még jobban elszomorítani.
– Szerinted előkerül még? – kérdezte szomorú tekintettel.
– Lehet – mondtam, de nem mertem a szemébe nézni.
Feri még elmesélte, hogy most is a régi garzonjában él, nincsenek bútorai, csak egy matrac, és még a kábeltévé sincs bekötve. Azokat a ruhákat hordja, amelyeket a nyaralásra pakolt be. A lakás dohszagú, és éjjelente nem tud aludni a szomszédaitól: cigányok és hajnali kettőig mulatós zenét hallgatnak. Nem mer nekik szólni, fél tőlük. Az utcára napjában csak egyszer megy le, akkor is csak enni, egy kínaiba. A konditerembe, ahová beiratkozott, nem jár, és valószínűleg már nem is fog. Mivel mindenkinek azt mondta, hogy Thaiföldön van, csak akkor jön be dolgozni, ha letelt a szabadsága. Megkért, ne mondjam el senkinek, hogy találkoztunk. Megígértem, és megkérdeztem, hogy mi van a feleségével.
– Vissza akarok költözni hozzá, már beszéltem vele, de ő nem akarja. Azt mondta, köszöni szépen, jól megvan nélkülem.
– Sajnálom – mondtam, mert más nem jutott eszembe. Egyébként tényleg sajnáltam Ferit. – Most mi lesz?
– Meglátjuk – felelte és elnézett a vállam fölött. Csöndben álltunk. – Majd meglátjuk, ha visszajöttem a nyaralásról – mondta és erőtlenül elnevette magát. Kezet nyújtott, azt mondta, viszlát a cégnél, és otthagyott.
Az anyósom már fél órája arról panaszkodott, hogy mennyire fáradt, milyen sokat dolgozik és mennyi minden hárul rá otthon. Közben a vörös rúzs, melyből szokása szerint túl sokat kent magára, a nyállal összekeveredve vékony hártyaként lebegett a szája sarkában. Az anyósom hatvanéves volt, amióta ismerem, rokkantnyugdíjas, bár szemmel láthatóan kitűnő egészségnek örvendett. Ha éppen nem panaszkodott, azt kérdezgette, rendszerint tele szájjal, és ilyenkor fröcsögtek körülötte a rizs- meg húsdarabok: – Ugye, azért ehető, azért ehető, gyerekek?
Vasárnap volt. Szokás szerint az anyósomnál ebédeltünk. Ebéd alatt kénytelen voltam végighallgatni néhány gyerekkori történetet a feleségemről, anyuka utolsó nagybevásárlásának teljes listáját, az apósom véleményét Gyurcsányról, Orbánról, az Európai Unióról meg arról, hogy ausztrál dollárt kell venni, mert az lesz a stabil valuta. Ezen kínomban már majdnem felröhögtem. Ránéztem a feleségemre, aki még mindig neheztelt rám, és inkább megtartottam magamnak a véleményemet.
Délután bevásároltunk a Tescóban. Valaki rátolta a lábamra a bevásárlókocsit. Majdnem fél órát álltunk sorba a pénztárnál. A parkolóban egy koldus megfogta a kezemet, mire a feleségem nem engedett beszállni a kocsiba, amíg meg nem mostam a McDonald’sban. Vettünk egy akciós törpe tengeri malacot. Szegény egész este nem akart kijönni a házából, hiába böködte a lányom egy favonalzóval.
Este ültünk a tévé előtt, és néztük a Várandós tiniket, aztán a Tini anyukákat, aztán a Zsírdoktorokat, aztán a Doktor House-t. A feleségem a reklám alatt kiment a vécére, én meg elkezdtem kapcsolgatni. Az egyik zenecsatornán éppen a Game Over klipje ment a fekete rapperrel meg a gyönyörű fiatal lányokkal a medence partján. Eszembe jutott Feri. Tudtam, hogy aznap telt le a szabadsága. Gondoltam, már biztosan hazaérkezett Thaiföldről. Holnap hétfő, akkor úgyis találkozom majd vele az irodában. Amikor visszajött a feleségem, még mindig a Game Over klipje ment a tévében.
– Mi ez? – kérdezte.
Ránéztem, bele egyenesen a szemébe: – Game Over.
– Tessék? – kérdezte meglepetten.
– Game Over – mondtam újra, de már nem néztem rá, mert megint eszembe jutott Feri, a Király utcai lakás, ahol még kábeltévé sincs, a szomszédai és a kínai büfé, ahol biztos, hogy képtelen lennék akár egy falatot is lenyelni. Így aztán nem is folytattam.
A klipnek közben vége lett. Jött a következő. Az énekes az esőben állt, és sírt. A folytatást nem láttam, mert a feleségem átkapcsolt egy másik csatornára, ahol valóságshow ment. A szereplők arról beszélgettek, hogy vannak köztük olyanok, akik nem önmagukat adják a játékban.
Visszaültem a fotelembe. Majdnem kilenc óra volt, vasárnap este és a nyár elején jártunk.
Fürdőzők
Ropog a tűz, jó itt.
A fiú begyújtott.
Melegszik a lélek.
Tegnap még hó hullott,
de mára fölenged
a fagy kint is, bent is.
A fiú begyújtott.
A lélek melegszik.
Vár a lent hagyott pizsama,
jancsikályhában a hamu,
árnyékokkal az éjszaka,
noszogat az útilapu.
Nem kék térképdarab ez itt,
ébred, nyújtózkodik, beszél,
kacsák őrzik nádasait,
partjaira csobban a szél.
Eszegetem a keszeget,
a stégnél horgászok, de sok,
mind műgilisztát szedeget,
de halat egyikük se fog.
Lesem a fűben a csigát,
amikor éppen mászni kezd,
virágzik sok tavaszi ág,
váratlanul hull ránk az est.
Fönt az égbolton kifli hold,
beleharapni volna jó,
a kertben ugrál egy kobold,
ősszel érni fog a dió,
az ágak még kesze-kuszák,
nézem az alvó árnyakat,
virágzanak az almafák,
salétromot a házfalak,
légy döngicsél, fűszálra ül,
füstöl a kémény, tűz ropog,
az égbolt ponyvája mögül
kiragyognak a csillagok.
Májusodik, közel a nyár,
virágkelyhekre száll a méh,
holló se mondja: „soha már!”,
hangya iramlik boly felé.
A pókokat is szeretem,
buzgón szövik hálójukat,
van éjszakám, van reggelem,
a szomszédban Pamacs ugat,
ide még a halál se jön,
vagy úgy érkezik, mint barát,
belép az ajtón, rám köszön,
hogy velem igya meg borát.
Néger ujjamból spanyol ősök
üzenik, itt vagyunk veled,
hiába futnak nyarak, őszök,
érkeznek jégcsapos telek.
Élnek kurjongató dalokban
ragyogó ibér nap alatt,
bárhová űzték őket onnan,
megtalálták hazájukat.
Az élet él, élni akar,
akármit tesz sok gyászmagyar,
kik temetőbe küldenének.
Enyém e bolygó, száll a dal,
néger, zsidó, cigány, magyar,
mindenképpen győzelmes ének.
Én
Illene mottót tennem a versek elé Öntől,
mióta itt a régmúlt, kapun, ajtón zörömböl,
s a hazát visszaűznék odáig, ahol hajdan
munkatáborba zárták, és ott lett halhatatlan.
R. M.
Halhatatlan? Kevély szó. Élni akartam, nézni
Fanni haját a szélben, a méhekkel beszélni,
míg hűl a szilvalekvár, árnyékot ír az este
a verandára hulló, hunyorgó levelekre,
kvaterkázni a fával, ki bimbót, levelet hajt
néhány napig kivágva, nem hiszi el, hogy meghalt..
Én
Szavait hallom nappal, szavait hallom éjjel,
árnyékát nőni látom, egész az égig ér fel.
Tovább írni a verset, ezt tanulom el Öntől,
miközben itt a régmúlt, kapun, ajtón zörömböl.
R. M.
Tovább írni a verset? Írok, mit is tehetnék,
mikor az életében lesz az emberből emlék,
a lélegzet megáll, az ég is émelyeg,
és kitörni készülnek a lila vérerek.
Én
A nyugalmát irigylem, a költő ír, a macska
miákol, és az eb vonít s a kis halacska
ikrát ürít kacéran. Egy vers milyen veszélyes!
R. M.
Én hozzátettem azt is, mily kényes és szeszélyes.
Én
Mit tudok hozzátenni, érkezni látom őket,
megismétlem a szót, itt vannak, zörömbölnek,
vadásznak a cigányra, a faluvégi házak
rémülten összebújnak, forró nyárban is fáznak,
apa fut gyerekével, de nem jut ki az útra,
és Ésaiás sem jön, fekszik a földre bukva.
R. M.
Már Ésaiás sincsen? Ki mond rettentő szókat?
Napnak nincs melege, nincs hidege a hónak,
s a kavargó ködökre ismét kegyetlen köd jön…
Én
Dermeszt a szó, mint egykor, de vagyunk még a földön,
emberek és virágok, fák is, levelet hajtók,
mialatt ijedtükben becsukódnak az ajtók,
és a kapuk se nyílnak… Ne jöjjön ide vendég.
Hajdani harag, mintha éreztük volna nemrég.
R. M.
Tovaszállnak a felhők, már egy sincs odafönt.
Csak a kék. Írj az égre, ha minden összetört!
Kalapos önarckép (1920-as évek)