Spirálok (plexiüveg, 1946)
Spirálok (plexiüveg, 1946)
Körülszálldosó szavaidba
ahogy befészkeltem magam,
hideg volt az óhajtott tavaszban.
Mintha egy üres menedékház
ablakán bámultam volna ki –,
a lehulló Nap lángjai fölött,
vágyainkba karolva,
fölszállni téged láttalak.
Pedig csak menekültél.
Sokan,
kik egykor
a baloldalon álltak,
ma pedáns szellemi
hajléktalanokként
a jobboldal söntéseiben
támasztják a pultot,
s átszellemült képpel
kortyolják az amnézia
híg leveit.
Ne örülj a derengésnek.
A reggelt itt még
sohasem követte a nappal.
Az éjszaka után
ismét éjszaka jön
Az emlékezet árnyai alól
liliomok, jövőszomjas
virágok szökkennek elő.
Közöttük Beethoven bolyong,
s meg-, megkoccantva a
testeket, új értelmű,
friss hangokat keres.
Míg kutat, segítem;
a kopár homlok sápadt síkjáról
folyjanak le a megbántott
hangjegyek.
Segítek megtalálni az új idők
új szimfóniáit, mert harsogva
a dögvész indulóit,
köröttünk újra náci csordák
dúlják szét a jövőt.
Viselve ezt a háborút,
P. Klee is köztünk maradt,
hárman együtt dolgozunk,
hogy ne legyünk megint áldozat.
A jövőre félve gondolok.
Ahogy jő a holnap, nő az emlékezet,
s az árnyakból liliomok szökkennek
elő, s kérdik félve,
megérhetjük-e a szépkorú éveket?
A küzdelembe mi, ha megrokkanunk
– s én már csak hallok,
s Beethoven meg már süket –,
az igazságot, vajh,
ki komponálja meg?
Tabán (1919, részlet)
(Félálomban)
Csak Isten tudja
mióta nincsen pénzem étteremre
s így oda kedvem se betenni lábamat
kedvem se betenni lábamat –
meghívás nélkül persze
saját erőm szerint
Tizenöt-húsz éve tán
Azóta csak regények tv-filmek
no meg a képzelet varázsolt
elém fehér tearózsákkal díszített
terítéken elegáns vidám lakomát
elegáns vidám lakomát…
És most – „főúr fizetek!”
főúr fizetek főúr fize…tek
Vastag pénztárcámnak kijáró hódolat
A zár kikattan s menthetetlen hull a parkettára
jégeső gyanánt
az egy- és kétfilléresek meddő tömege
Megdermedek
s dermedt tekintetek; kettő négy hat és egyre több
szemek
„Ne még urak! itt látok látják egy súlyos
érme
ezüst érdemkereszt kormánykitüntetés!”
kormánykitüntetés… kormánykitün…
A holdfényes asztalon tearózsák
− fehér rózsacsokor
Apró buborékokkal kezdődött.
Úszkáltak, felfelé szálltak.
Mosoly támadt, lebegett a gangon.
Haladtam a hátsó lépcső felé.
Az ásatag bérházban
láthatatlan ollószárnyak nyíltak.
Átragyogott köztük a bizonytalan nap.
Nem jó az öregség, szoktam mondogatni, amikor húsz perces séta után, botomra – apám hajdani, talán a múlt század húszas éveiben vett „sétapálcájára” – támaszkodva is elfáradok, amikor nem jut eszembe egy volt iskolatársamnak, egy afrikai, vagy akár csak valamelyik dunántúli városnak a neve, de ugyanakkor nagyszerű, ha arra gondolok, hogy kilencvenkettedik évemben mégis annyi emlék él és kavarog bennem: emberek, tájak, beteljesült vagy akár csak meghiúsult álmok, vágyak emlékei. De ami mindig, még ma is elégedetté, mondhatnám boldoggá tesz, az a tény, hogy hosszú életemben soha nem a pénz, a tárgyak és azok értéke volt nekem a legfontosabb, és ami még boldogítóbb: a szüleim, a családom, a hozzátartozóim számára sem.
Még hétéves sem voltam, első elemista, amikor a régi pénz, a korona háború utáni veszedelmes inflációja után, 1927 januárjában Bethlen István kormánya bevezette az új magyar pénzt: a pengőt. Azokban a napokban látogattam meg valamelyik délután a beteg nagynénimet. Mi a Rákóczi úton, nagynénémék a Blaha Lujza térről nyíló Rökk Szilárd utca elején, tőlünk alig négysaroknyira laktak. Szüleim engem mindig önállóságra igyekeztek nevelni (meg hát az akkori forgalom meg se közelítette a mait), és jó tanácsokkal ellátva, egyedül engedtek el a rokonokhoz. Amikor tőlük hazafelé indultam, nagybátyám ünnepélyesen két vadonatúj, ezüstösen csillogó egypengőst nyomott a kezembe. Tudtam hogy sokat ér – pénzben a családunk soha nem bővelkedett. De amikor a Blaha Lujza téren, a József körút sarkán megpillantottam álmaim álmát, egy autótaxit, nem tudtam ellenállni a kísértésnek és intettem a sofőrnek. – Bácsi kérem – mondtam és mutattam is neki –, két pengőm van. Vigyen haza… de addig autózzunk előtte, amíg a pénzből tart. – Tisztességes volt, nem akart becsapni. Már nem emlékszem, hányszor autóztuk körbe a Tisza Kálmán teret, háromszor, négyszer vagy akár tízszer is, míg végül megállt a Rákóczi úti ház előtt.
Szüleimnek boldogan mondtam el nagy élményemet. Nem kaptam ki, nem pofoztak meg. Soha nem ütöttek meg. De azt azért biztosan tudom, hogy ezért az eltékozolt két pengőért, aminek annyi fontosabb helye lett volna a családunkban is, nem dicsértek meg.
Apám soha nem nyaralt. Orvos volt, méghozzá, ma is tudom, meggyőződésem, hogy kitűnő, lelkiismeretes orvos. A betegei, többségükben szegény „kisemberek”, szerették, tisztelték, ragaszkodtak hozzá, de csak úgynevezett magánpraxisa volt, rendelője a lakásán, kórházi, állami, tehát fix fizetésű állást abban a két világháború közötti, ma némelyek által oly nagyra tartott horthysta világban, az akkori politika, és annak később parlamentben is megszavazott, kirekesztő törvényei miatt nem kaphatott. Jövedelméből nagy, elegáns külföldi vagy akár magyarországi családi nyaralásokra nem futotta, ő maga pedig hosszabb időre azokat a többnyire nem is kórházban vagy drága szanatóriumban, csak otthonukban fekvő betegeit amúgy sem hagyhatta magukra. Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy a legnagyobb nyári hőségben anyám meg én néhány hetet mégis valamelyik, viszonylag olcsóbb nyaralóhelyen töltsünk el.
Az akkori Jugoszláviához tartozó Szabadkán éltek rokonaink; anyám meg én többször nyaraltunk velük együtt a Szabadka melletti Palicsi-tó partján, a Palics nevű szerény, de nagyon kellemes, népszerű fürdőhelyen. Hat- vagy hétéves voltam, amikor a legforróbb kánikula idején apám megírta, hogy egy hosszú hétvégére meglátogat minket. A szabadkai vasútállomáson vártunk rá, onnan utaztunk ki együtt, villamoson Palicsra. – De jó lesz minél előbb megmártózni a tó vízében – sóhajtotta, a hosszú vonatutazástól a hőségben még kínzóbban megizzadt homlokát törölgetve.
Természetesen nem a tóparti szállodában, hanem távolabb, a falusi házak egyikében béreltünk egy olcsóbb szobát, onnan indultunk, mihelyt letette apám az úti csomagját, a strandra. Az újonnan vett fürdőruháját (akkor ugyanis még a férfiak sem fürödtek egy szál fürdőnadrágban, a nagy hőségben legfeljebb a fürdőruha egyik vállpántját engedhették le nagy kacéran) elkértem, hadd vigyem én, valahogyan úgy éreztem, ezzel is segítek a hosszú utazástól és a hőségtől elfáradt apámnak. Így mentünk tehát, az eléggé hosszú úton, a tó partjáig; anyám a karját apám karjába öltve, én pedig a másik oldalán ugrálva, boldogan lobogtatva a fürdőruháját. És amikor végre a strand bejáratához értünk, vidáman lengetett kezem üres volt – a szép, új, drága fürdőruha sehol! Elindultunk visszafelé, kutatva, keresgélve minden árokban, minden útszéli bokorban. Semmi, sehol! Mikor, hol esett ki, repült ki vidáman lengetett kezemből, ma, több mint nyolc évtized múltán sem tudom. Csak a hőségre emlékszem, apám mindig komoly, megértő szemére, és arra, hogy soha, akkor sem emelte fel rám a kezét.
Másfél esztendeje voltam már az addig győzelmet győzelemre halmozó német náci és olasz fasiszta haderők ellen harcoló brit hadsereg önkéntes katonája, amikor 1942 novemberének vége felé, a második világháború egyik első fordulópontja, a legyőzhetetlennek tartott német Rommel tábornagy hadserege és az észak-afrikai olasz haderő el-alemeini csatavesztése után századunk néhány embere, köztük magam is, már nem emlékszem, hogyan és miért, egy rövid időre az ausztráliai katonák közé keveredett. Zabolátlan, fegyelmezhetetlen, káromkodós, ha kellett: verekedős fickók voltak, de a legjobb, legbátrabb katonák, a legjobb bajtársak. El Alameintől északra, a líbiai határ közelében, egy kissé romos épületben néhány ausztráliai fiú óriási mennyiségű olasz papírpénzt talált. Talán valami bankfiók, vagy inkább az olasz katonaság pénzét, zsoldját tároló épület lehetett. – Szemét, söpredék, rubbish, számolócédula, szart sem ér már, Mussolini kaput, Olaszország kaput! – kiabálták és szórták kifelé a bankjegyeket. Én egy hat évvel korábbi olaszországi jutalom utamról emlékeztem a háború előtti Itália gyönyörű, óriási méretű, Viktor Emánuel király arcmásával és egyéb képekkel díszített, szinte művészies papírpénzeire, fel is szedtem a kihajított bankjegyekből jócskán, és megtömtem velük a katonazsákomat, a kit-bagemet.
Az elkövetkező hetek, hónapok során, ahogyan az már katonaságnál, háborúban, különösen sivatagban lenni szokott, időnként kimaradt valami az ellátmányból. Hol kétszersült nem érkezett, hol cigaretta, máskor meg zöldség vagy cukor. És volt bizony idő, amikor latrinán használható papírhoz sem jutottunk. Kissé fájt ugyan a művészetet szerető szívem, de úgy gondoltam, az Isten is erre a célra teremtette azokat a jó, nagy olasz bankjegyeket. El is használtam őket, az utolsó darabig.
Mintegy esztendővel később hajózták át századunkat az itáliai hadszíntérre. Az olasz csizma sarkán, Taranto mellett volt, a forró afrikai, sivatagi szállásunk után különösen kellemes és gyönyörű olajfa erdőben az első táborhelyünk. Itália! Európa! Egy lépéssel, nagy lépéssel közelebb végre Magyarországhoz, az otthonomhoz!
Az első olaszországi hetünk végén, még ott, az olajfák között volt a zsoldfizetés. (Az angol hadseregben a külföldön szolgáló katonák zsoldját mindig annak az országnak a pénzében fizették, ahol éppen voltak. Én Egyiptomban egyiptomi fontban, Szíriában szíriai frankban kaptam.) Amikor ez alkalommal, Olaszországban, az őrmester a kezembe nyomta a zsoldomat, meghökkentem. Ugyanaz a régi olasz líra volt forgalomban, mint azelőtt. És abban a háborúban lerobbant, elszegényedett Itáliában azért a pénzért, amit én a sivatagban egészen más célra használtam el, most itt, Tarantóban vagy Nápolyban egy nagy házat, vagy meglehet, egy egész utcasort vehettem volna! Először megdöbbentem. Káromkodtam, milyen őrültséget követtem el. És csak lassan-lassan jöttem rá, hogy igazán így szabadultam fel! A minden egyébnél fontosabbnak tartott pénz varázslatának átkos uralma alól.
Asztaltársaság (1919)
Lecsengett perce ez a délutánnak;
a szomszéd házon kőműves vakol,
alkonyfény fröcsköl, gép zúg valahol,
a korhadt padon helyet lel magának
egy ember; céltalan, nincs ma tüntetés,
s mert munkabért neki sem fizetnek,
útban van, felforgatja a rendet,
jár a bűntelennek börtönbüntetés,
kényszerzubbony rajt’ a semmittevés,
ellene naponta hiába lázad;
türelem kellene – hisz ez gyalázat –
s némi remény, bár kivárni nehéz:
épít-e hazát, glóriát, meg házat
feje fölé e flancos-rongyos század?
csak egy jégdarab,
a folyó alvadt ezüströge,
kavicsok és faágak belefagyva
– majd elengedi, ha vége a télnek.
Kihullik mind,
mint kihűlt tenyérből az élet.
Bedobom a folyó közepébe,
hadd vigye a víz,
ha egyáltalán továbbjut,
és nem akad fönn a bokor
vízbelógó ágain.
Valamikor űrhajós akartam lenni,
megkerülni a Napot,
Holdat és csillagot,
gyáván itt maradtam mégis
veletek a földön,
s lettem azzá ami,
olvadó jégdarab,
kemény és belül fagyott,
csak egy pohárka abszint,
és repülök,
nem mint űrhajós,
hanem mint bukott angyal.
Roskadozó kerítés, félig-meddig bedőlt kapu, az udvaron rengeteg ember, hallgatnak. Kisebb-nagyobb csoportokban állnak egymással szemközt vagy egymásnak háttal, mintha megállt volna az idő. A mi emberünk végigmegy a kavicsos, hófoltos, rendezetlen udvaron, magához szorítja ujjatlan, csuklyás köpenyét, majd illedelmesen bekopog az ütött-kopott bejárati ajtón. Megjelenik egy vörös arcú, bibircsókos ember. Mit akar, kérdezi. A Mesterrel szeretnék beszélni. Nem lehet, mondja a bibircsókos, mindenki érte jött ide, ezek feltámadást akarnak, de legalább csókos asszonyokat a másvilágon, tudja, elegem volt magukból, jöjjön máskor. Nem tudok, válaszol a csuklyás ember, egy évszázadra volt szükségem, hogy megtaláljam a Mestert, s egy újabb száz év kellene, hogy megint megtegyem ezt az utat, csakhogy akkor egy esőcsepp lennék csupán, hamu vagy hópehely, egy sóhajtás vagy egy nyeszlett szellem, érti, ugye, a felmelegedés, a napkitörések, a cunami, a rák, a szida és a marhavész, vulkán, földrengés, szárazság és lángba borult kontinensek, ja, és az aszteroida, amely becsapódáskor kettészeli a Földet, a Mestert, a Mestert akarom, életbevágóan fontos nekem s az emberiségnek nemkülönben. Semmit sem értek, mondja a bibircsókos, de nem lehet, a Mester foglalt. Bizonyára a gondolataival van elfoglalva?! Nem, nem gondolkozik, már mindent átgondolt, megoldott, megírt, azaz majdnem mindent. S akkor mit csinál a Mester? Istennel beszélget, mondja a bibircsókos. Beláthatja, kérem, hogy ilyenkor nem lehet zavarni. Persze, persze, szabadkozik a csuklyás ember, várok, várhatok, egyszer csak befejezi. Nem, mondja a bibircsókos, nem hiszem, hogy ebben az életben be tudja fejezni. Az ajtó becsapódik. A csuklyás ember némi gondolkodás után erélyesebben kopog az ajtón, az udvaron álldogálók, akik feltámadást akarnak, de legalább csókos asszonyokat a másvilágon, mögéje sorakoznak mindannyian. A bibircsókos ajtót nyit. Tulajdonképpen kicsoda maga? A herceg, mondja a csuklyás ember, Lev Nyikolajevics Miskin. A félkegyelmű? Igen, a félkegyelmű. Tessék bejönni, mondja a bibircsókos, s miután végigvezeti a mi emberünket a folyosón, bekopog az egyik félig megpattintott ajtón. Jöjjenek, mondja valaki odabent. Belépnek. Egy hatalmas szakállú, széles homlokú ember festménye teríti be az egyik falat, alatta a padlón egy halálosan sápadt arcú férfi ül, széles és lapos orrú, vékony szájú és kiálló arccsontú, igencsak ellenszenves jelenség, báránybőrbundába öltözve. Rogozsin, mondja. A herceg, mutatja be a bibircsókos a jövevényt, Lev Nyikolajevics Miskin. Én Lebegyev volnék, alázattal, mutatkozik be a bibircsókos. Nos, uraim, mondja a herceg, a feladat a következő. Most azonnal elmegyünk a Varsó-Pétervár vasútvonalon közlekedő vonathoz, beülünk az egyik harmadosztályú fülkébe, magunkkal visszük a Mesterről készült festményt, hogy kellő közelségből tudjuk követni a Mester beszélgetését Istennel, és valószínűleg soha nem fogunk kiszállni abból a vonatból, mert nem szabad visszatérnie az életbe a hajbókolóknak álcázott ördögöknek, az elvetemült gyilkosoknak és a gyógyíthatatlan elmebajosoknak. Persze, ha a Mester meggyőzi Istent, hogy a teremtéssel egyenrangú regényt szabad írnia, kiszállunk a vonatból. Ha nem, ottmaradunk abban a harmadosztályú fülkében mindörökre. Uraim, indulhatunk!
Este tíz körül született az ötlet:
játsszuk el halálunkat.
Én tizenegy körül felébredtem,
de élve Téged többé már
nem láttalak.
Még előző nap azt írtad,
légy rossz nekem,
hogy sokat babrálhassak
a javításoddal, Veled;
aztán hagytuk az egészet,
mert ránk tört, mint egy
betörő, a magány.
Ez a mi magány-ügyünk,
írtuk, és kiléptünk a chatről.
Földbe bújt földönfutó
(ma úgy mondják divatos
szóval: hajléktalan)
lettél, elhagytad egyetlen
hajlékod, az életet.
Merevített lemezeden
nem is egy jobb világról
álmodsz, csupán olyanról,
miben el tudod viselni
a létedet.
De lét-e, miről álmodsz,
élet volt-e maga a létezés,
vagy csak kitalált fantázia
bölcsőben nevelt,
szavakkal testté hazudott,
képzettársításokkal művelt,
többjelentésű tejjel szoptatott
szörnyszülött, vagy csak egy
játékos gyerek? Ki voltál Te
az én világomban?
Az árny, aki uralkodni kezdett
Önmagán?
Virtuális testvérem voltál,
az első hozzászólásoddal
rokonommá váltál,
mintha egy file-ban
születtünk volna, de
már mindegy word vagy
excel, ettől szebb már
úgysem leszel,
nem változik az üzenet
hiánya, marad a blog
bejegyzések visszaolvasása,
hátha rájövök a talányra,
a hirtelen halálra.
Tőlem elvetted, írtad,
s most visszakaptad,
a világot, amiben nem
létezik a hiányod, amiben
az óra visszafeléd számol,
amiben nincs találat,
sem a talált tárgy mámora,
mert tulajdon sincs,
a Farmon, amin ültettél,
fát neveltél, azt, akit
úgy szerettél, kitörölted
a Delete gombbal.
Ismeretlen arcú,
kegyetlen és gyönyörű,
voltál férfi és nő röpke
életedben, pillangóként
repkedtél egy-egy furcsa
szerzet weboldalára,
hogy ott aztán kéjelegve
újabb álcát öltve
kedvedre gyönyört fakassz.
Aztán nyomtál egy Esc-et,
s megtört a varázs;
csak én ismertem az
igazi honlapodat.
A hon immár hontalan lap,
a felhasználó neve
ismeretlen, a jelszó lejárt,
a password-del nem
jutok be semmilyen
világba, ki lettem a
Holt-lapról utálva,
s a frissítés a régi
weboldalt nem találja;
kattintgattam ide-oda,
próbáltam nem is egyszer,
nem jelez utánad a rendszer,
nem jön vissza az elküldött
e-mail, a vírusos gépezet
engem sem kímél.
Hitted volna,
hogy a férgek ilyen
gyorsan nőnek?
Hogy sekély sírhantodra
ily hamar rápakolnak
egy csomó virtuális
cuccot?
Hirosimában legalább
az árnya megmaradt a
testnek.
Nem látlak többé,
minden túl színes lett
egyszerre – bárcsak
fekete színe lenne
megint a gyásznak –
hisz itt minden olyan vibráló,
egy helyen-helyben
toporgó mozgó hazug csoda,
ahol feltámadást ígérnek
alkura.
Koporsódon egy reklám
felirat hirdeti: Itt vagyunk!
S már-már magam is
bedőltem – Oda.
Csak tudtam, ki nevedben
szól, már nem Te vagy,
ismertem mondataidat,
a stílus formálta a testet,
úgy neveztük,
gramma-gimnasztika.
S lám, nincs több játékos
taktika, csak újabb érthetetlen
feljebbvaló rendszer.
Utolsó leütésed tudom,
a végtelenbe ment el.
Mentsd el, Uram, ments el!
Enter.
Fokozatok (1924)
Télen, karácsony előtt, amikor skarlátom lett, arra kértem apámat, halássza ki az akváriumból a halakat, megfulladnak szegények a vízben. Na, akkor hívták ki az ügyeletes orvost, aki haladéktalanul kórházba akart küldeni. Részben a túl magas láz, részben a fertőzés veszélye miatt. A skarlát komoly nyavalya, a bátyám is elkaphatja.
A szörnyű mondattól, hogy kórházba kerülhetek, valamennyire magamhoz tértem, s rögtön sírni kezdtem. Anyám csökönyös ellenállása adott némi reményt: hallani sem akart róla, hogy karácsony előtt egy héttel elvigyenek. Nagy döbbenetemre viszont apám ellenem fordult, veszekedni kezdett anyámmal az orvost pártolva. Végül közösen győzködték anyát, hogy gondolnia kell a bátyámra is, aki nem maradhat itthon. A betegség ragályos, s mi mind a négyen egyetlen szobában aludtunk télen. De anyám nem hozott fel érveket ezzel szemben, nem is lehetett volna, csak mantrázta irracionális csökönyösséggel, hogy nem enged a kórházba. S bár nagyon rosszul voltam, ez a ragaszkodás és szeretet végtelenül jól esett. Egy kissé meg is lepett, mert addig sohasem éreztem, hogy igazán fontos volnék bárkinek is. Különösen nem anyámnak. Most azonban tudtam, hogy nyert ügyem van. Szegény bátyám mehet lakni a szomszédba, nagybátyámék fűtetlen szobájába.
S amint a vészhelyzet elmúlt, a láz újabb hulláma könyörtelen elborított. A testem minden négyzetcentimétere lángolt. Mindenem sajgott. A bőröm már attól is fájt, ha a paplan hozzáért. A fejem két oldalán az erek úgy lüktettek, azt hittem bármelyik pillanatban kiszakadhatnak, s mintegy rossz rémfilmben, spriccelni kezd belőlem a vér. Egyébként is olyan száraznak és törékenynek éreztem magam, mintha papírból volnék. S némelyik pillanatban a torkom görcsös fájdalomba rándult, sem nyelni, sem levegőt venni nem bírtam. A szemem előtt színes pontocskák kergetőztek, a fülemben tengerhullámok zúgtak őrjítőn. Pedig a bátyám már csomagol, s költözik a szomszédba.
Az orvos vakítón fehér alakja is elmosódott, egészen addig, amíg meg nem hallottam az injekciós készlet fémdobozának hangját. Egy pillanat alatt kivilágosodott előttem minden, s rémülten láttam, hogy a doktor komótosan szívja fel a fecskendővel a kis fiolából a folyadékot a gumis tetőt átütve. Már a sebbenzin kellemetlen szagát is érzetem, s láttam, amint a nagy tűvel és a benzines vattával az ágyamhoz lép. Nem is szólt, csak anyámnak intett a fejével. Anya határozott mozdulattal felhajtotta a takarómat, s segített letolni a pizsamagatyát. Az orvos nyilván kérdezhetett valamit, mert anyám csak annyit mondott büszkén: Nem, nem kell lefogni, okos kislány.
A doktor száraz hideg kezét éreztem a hátsómon, tapogatta a helyet, ahol nem lesz túl kötött izomcsomó, s gyors, körkörös mozdulattal tisztította a bőröm a vattával. Belefúrtam az arcom az átizzadt párnahuzatba, s minden idegszálammal koncentráltam, a szúrást, a fájdalmat vártam.
– Ne feszítsd a fenekedet, úgy jobban fog fájni – szólt némileg bosszúsan az orvos. Próbáltam ellazulni, de nem ment. S abban a pillanatban egy nagyot csapott a fenekemre, a meglepetéstől ellazult bennem a görcs, éppen kérdezni akartam, mi történt, amikor éles fájdalmat éreztem a bevattázott helyen. Jaj, jaj, bent van a tű! S hamarosan feszítő, szúró, gyötrő érzés kezdett szétterjedni a szúrás körül. Szinte elviselhetetlenül hosszú időnek éreztem, de megszólalni nem bírtam, mert az önfegyelemre kellett koncentrálnom. Szinte öntudatlan elkezdtem a kezemet hátranyújtani, hogy ellökjem végre a hasogató fájdalmat okozó szerszámot. De a doktor finom, ám határozott mozdulattal elkapta a csuklómat, s a másik kezével már húzta is föl a nadrágomat.
– Na, készen is vagyunk, nagyon ügyes voltál – dicsért meg legnagyobb csodálatomra, mert arra számítottam, hogy a hadonászásom miatt jól összeszid. Addig soha sem védekeztem még az injekciók ellen, pedig kaptam már sokszor. Igaz, addig még egyik sem fájt olyan pokolian, mint ez.
– Nagyon kellemetlen szúrás volt – fordult a doktor anyámékhoz –, még egy felnőtt is jajgatott volna. De ettől jobban lesz. Most aludnia kéne.
Apám szeme rám villant. Láttam, milyen büszke rám és magunkra. Na, micsoda fegyelmezett, okos gyerekeim vannak, doktor? – ezt kérdezte a tekintetével. – Szegények vagyunk, egyetlen szobában alszunk télen, de a gyerekeink semmivel sem rosszabbak a doktor úr fiainál. Tán még túl is tesznek rajtuk egyszer.
De ezt már csak én gondoltam még mindig lázas félönkívületben. Mintha egy kicsit máris jobban lettem volna, habár tudtam, hogy ez lehetetlenség, ilyen gyorsan nem hat a szer, bár a doktor józanul határozott törődése, anyám nem várt ragaszkodása, apám dicsérő tekintete, meg a sajgó fenekem érzete együttesen kiragadtak a gyötrő forróság kínzásából.
Már arra gondoltam, milyen jó lesz majd lábadozni. A gyógyulások gyermekéletem legszebb időszakai voltak. Minden percét élveztem a fizikai újjászületésnek. Amennyire intenzíven szenvedtem el a fájdalom kínjait, annyira boldogan éltem át a gyógyulás újabb és újabb apró jeleit. Nem fog fájni a fejem, a torkom szorító, kínzó fájdalma odalesz, elmúlik az égető érzés az arcomon, könnyű lesz lélegezni. Sőt, amint anyám szellőzteti a szobát, óránként fogja, kifejezett élvezet lesz a téli friss hideget belélegezni. Át fogja húzni az ágyneműt, mert majd már nem izzadok. A frissen mosott és vasalt ágyneműhuzat illata pedig önmagában is fenséges. Anyám rendszeresen benéz majd hozzám, s kérdezni fogja, mit szeretnék. Sugárzik majd róla a törődés, tán a szeretet is. Kérhetek limonádét, pirítóst, és ízleni fog. Megjön az étvágyam, s végre megint jóízűen ehetek. Enni pedig imádok. A legjobb mégis az lesz, hogy apám nem fog részegen hazajönni a munkából, mert rám gondol. S hoz majd valami finomságot, ahogy ő szokta mondani. Csak nekem, mert én vagyok a kis beteg. Datolyát, franciakrémest vagy gesztenyepürét. Amit máskor soha. S odaül az ágyamhoz. Meleg, száraz, puha tenyerét a homlokomra teszi, s örömmel konstatálja majd, hogy lement a lázam. S szép férfikezének finom érintésétől egy csapásra még jobban gyógyulok majd. Hiszen az maga az ünnep! Még az is lehet, hogy az arcomat is végigsimítja, de ez nem biztos. Ez már talán tényleg túlzás volna, akármilyen beteg is voltam. De megnézi majd, amit rajzoltam, vagy a leckémet ellenőrzi. S látom majd megint a titkolni próbált meglepetésének rebbenését a szemén: nem néztem volna ki ebből a lányból, hogy jeles tanuló lesz. Olyan kelekótyának látszott az okos fiamhoz képest.
S én akármilyen kisgyerek vagyok is, pontosan tudom, hogy a szeretetlenség köztünk levő s átugorhatatlannak látszó mélysége ettől megint zsugorodik egy kicsit. S nem győzök magamban tovább gyürkőzni. Még okosabb leszek, még szorgalmasabb! Meg fogom szerezni a szeretetét, hiszen pontosan tudom a boldog lábadozások korából, milyen is az, amikor szeretnek valakit. Életprogramot tervezek – bár ennek nem vagyok tudatában. A fő cél: legalább egy ember szeretetének elnyerése. Apámé. Minden ekörül forog majd a következő években is. Skarlátosan az ágyban fekve, úgy tetszik, van is rá végtelenül sok időm.
Azt persze nem tudhatom, hogy valójában az én időm sem mérhetetlenül hosszú. Apámé pedig nagyon is kurta már.
Varrógép nélkül is elképzelhető
Salátát ültet Krumplit kapál kiskertjében
Mos főz takarít vasal
Ruhát alakít Szétfejt és átvarr
szomszédnak a szomszéd
szomszédjának akárkinek
Milliomodrésznyi adómentes
szürkegazdaság ami fenntartja
a számbavehetetleneket Tőke
ami nem adózik Nem a varrógép
hanem amit vele ő maga tud
Volt ruhagyárban itthon és
külföldön alkalmazott vagy
bedolgozott Kidolgozott
keze hitelesíti Varrt női
férfi gyermekruhát vásznat
szövetet selymet Albérletet
főbérletet Házat házasságot
válást temetést Varrt szüleinek
gyermekeinek Varrt és varr
vasal ültet gyomlál Addig él
Három aranyásó ment a hegyek közt
a vízesés felé De nem Három útjavító
munkás a patikalépcsőn megebédelt
Rágyújtottak és nézelődnek Minek
beszélni arról ami van meg arról ami
nincs Füstölögnek Aztán egyszerre
fölállnak Szerszámot fognak Kockaköveket
kocogtatva járdaszélt raknak
nyílegyenesen vagy sarkos ívet képezve
szívesen vagy szívtelenül Kopácsolnak
visszanézve hogy pontos-e a szöglet
az ív a vonal egyenes legyen biztos
bérük és munka holnap is de erre
jobb nem gondolni közben Biztos csak
a kő a helyén az ebédszünet meg
a fájront s ki-ki megy a sorsa után
vagy csak egy álom talán,
váratlanul, egy percre
megjelent nagyapám.
A múlt század embere
volt, nem is vágyott többre,
esőről álmodott
nagy bajszát pödörve.
Lépteit tücsök ének kísérte.
Mozdulatára felébredtek
a gombák az avarból.
Kicsiny parcellás földjein
apró napocskák, lepkék
szórták a fényt.
Vörös pipacsok kelyhébe
bújt szitakötők
őrizték a búzavirágok
ringató rendjét.
Villám cikázott, ökrök húzta
szekérderékba
bújva, megkötött kerékkel
mentünk a lejtőn, hazafelé.
Két háború, kétszer
Amerikába, de mindig
haza a tiszta szobába.
Egy villanás volt,
vagy csak egy álom talán,
váratlanul, egy percre,
megjelent nagyapám.
a kacatokat:
nekünk ezek már kincsek.
Szemeink szaruhártyáján
lepkeszárnyak pora
rendszerré rendeződik.
Rögzítik az időt
fotópapíron,
talán digitális csipen;
teljesen mindegy.
Csak maradjon meg
olyannak, amilyenek
voltunk, vagyunk,
vagy leszünk még,
mikor az Univerzum
ránk csapja fedelét.
A gyufásdobozban kezdődő reggel
A gázlángig egészen kávé ízű
Utána emlékformát ölt és burgonya-
Szirom alakban ropog kontúrja van
Elválik délig magvaváló matatás
Bánat szállna de öröm csap rá
A szellem működik
Az álom szívesen átkutatná
De még dolgozik az elképzelésen
Isten elgondolkodik
Azt érzi a lélek amit átél
Ezt teszi a hazáért
Kicsit vulkanikus a lég-
Kör szögek és burgonyák
A kint felejtett kosárban
Új körlevél cirkál a fürdőben, a Kölcsönzőben lehet megtekinteni és aláírni. Néhány csoportvezető hajkurássza vele a masszőröket, kabinosokat: fussák át egy álló helyükben, szóljanak a többieknek is, hogy megjött a heti ukáz. Gyuluska megelégedett annyival, hogy felolvassa a pár ásítozó fürdősnek, akik éppen nála jártak szabadnapért hízelegni. Tudja, hogy az üzenet pár perc múlva eljut a távolabbiakhoz is, akik a szakadt bőrpamlagoknál cserélnek edzéstervet, reggelijüket harapdálják vagy egymást masszírozzák a fülkékben.
A főfityiszi Hivatal közleményében minden közintézmény, így a Fürdő dolgozóit is arra kéri, figyeljék és jelentsék a felső vezetőknek, ha egymásnál vagy vendég/ügyfél/látogató tulajdonában levágott farkasmancsot, farkasagyart, vagy éppenséggel farkasszőr kulcstartót látnak, bármi olyan részt, mely az állat testének elidegeníthetetlen része és működéséhez elengedhetetlenül szükséges. A körlevél ismét figyelmeztetett arra is, hogy a farkasok állati hússal vagy bárminemű egyéb tápszerrel való etetése szigorúan tilos, a tőlük való félelem pedig teljességgel indokolatlan. „A farkasok az FH fő célkitűzéseként a Csend, a Rend és a Fegyelem helyreállításán fáradoznak, s mint ilyenek, Nemzetünk szövetségesei” – fogalmaz a rendelet. „Ilyetén szolgálatukban a farkasokat bárminemű módon korlátozni államellenes tevékenységnek minősül, az eset súlyosságától függően kettő és nyolc év közötti kényszermunkával büntethető.”
– Olyan szó nincsen is, hogy ilyetén! – sopánkodik Babika néni, földagadt lábát tapogatva a pedikűrszék előtt.
– Ilyetén még sem is hallottam! – humorizál Berci, majd megpróbálja megfogni Kinga mellét.
– Ijedt? Én? – hördül fel mókásan Bazsüsz, és virtuális tockost ad a vak Nemtominak.
Az fölkiált: – Tényleg! Hol vannak már a cicák?
Bazsüsz röhög: – Rossz hírem van, Nemtomi! Az egyik épp a golyóiddal szemez.
A farkasok bevonulása megunhatatlan látványosság. A tizenöt-húsz vadból álló falka hat óra előtt érkezik az épület elé. A fürdővendégek tudják: a kapunyitás a farkasoknak szól, ők csak akkor léphetnek be, ha egy fehérruhás elhúzza a kordont. Várnak hát türelmesen, az állatok pedig hangtalanul beszaladnak az osztályokra, elfekszenek két medence között, az impozáns kőmellvédeken. Nemtomi, a vak masszőr, amikor először suhant el tenyere alatt egy farkas, felkiáltott: – Cica! – Azóta így becézi őket minden fürdős.
– Tessék szignózni, gyerekek, aztán oszolj, rögtön beengedjük a redvesvendégeket! – csapta össze mancsait Gyuluska, majd hóna alatt a naplókönyvvel megindult csoportvezetői szobácskája felé, hogy kilencig még aludjon egyet. A jelenlevők aláírták a körlevelet, indulnak hátra.
A nagyterem bejáratánál, ahol a fülkék sora kezdődik, terminál lóg a falon. Elegáns chipkártyát kaptak hozzá a masszőrök, a képernyőn megjelenik az első öt vendég neve. Pofozza Erő piszkosul, minden pittyenésnél rávág egyet a masina tetejére.
– Jössz majd gyúrni, Erő? – kérdi tőle Palánk Robi.
– Vaze, hogy a büdös úristenit, hogy már megint doktor doktoroviccsal kezdek, elvitetem vaze kettőtől nyolc év között kényszermunkára az összeset! – dühöng Erő.
– Ilyetén! – fűzi hozzá tudálékosan Berci, majd megpróbálja megfogni Ágica mellét.
A többi masszőr is odatartja kártyáját a terminálhoz. Van, aki káromkodik, van, aki megörül egy-egy ismerős névnek, vagy éppen annak, hogy hozzá még nem írtak be vendéget. Lassan mindenki Levi köré gyűlik, aki hőbörögve számol be hajnali kalandjáról. Éppen fordult be a szolgálati parkolóba, mikor a zöldfülű őr megállítja, ide csak a Fürdő dolgozói hajthatnak. Levi letekerte az ablakot, vicsorított, rávonyított a parkolóőrre, majd felmutatta a masszőrkártyáját: „Ha még egyszer beszólsz, báránykám, tépheted a sorszámot a proszektúrán!” A masszőrök röhögnek, nyújtózkodnak, felterítik a lepedőt a padokra, várják a vendégeket. Bence visszhangosat ásít, Levi rátromfol, jókedvűen felnyerít, Bazsüsz már egyenesen rikolt, hamarosan őserdei makogástól, tülköléstől, visítozástól hangos a nagyterem.
Ebbe a csivitelésbe, kárálásba, trombitálásba sétált bele a nyüzüge. Kék kezelőlapján kívül semmi nincs a kezében, vastag szemüvege mögül nézegeti hunyorogva a kabinok számozását. Feslett fekete fürdőgatyája szontyolin lóg a fenekén, lefityegő pocakján kajlán meredeznek a szőrszálak.
– Mi tetszik? – förmed rá Erő, aki kezét összefonva áll fülkéje ajtajában.
– Erő úrhoz vagyok kiírva kezelésre – mondja a nyüzüge.
– Itt nincsenek urak, csak Szőrök! Masszőrök! – kiabál át Bence a szomszédos fülkéből, majd megpróbálja megfogni Juli mellét.
Erő kelletlenül eláll az útból, hagyja, hogy nyüzüge bemenjen. Első pillantásra világos, hogy nem számíthat borravalóra, dühöngve csapja magukra a műanyagajtót.
– Mi az, nem tud aludni? – veszi elő ingerülten a hintőporos dobozt.
– Erre nagyon rá tetszett hibázni. Már egy hete csak forgolódom – közli leverten nyüzüge. Elterül a padon, mint egy fehér béka, csípőjén letolja a fürdőnadrágot. – Biztos jól bevacsorált a doktor úr – Erő két ujjal átpöcköli a girbegurba csigolyasort.
– Jössz majd gyúrni, Levi? – ordít át Palánk Robi a termen.
– Szervizbe megyek a dídzsécuccomér, nem jó! – rikolt vissza Levi.
– Kicsit feszült a légkör ezekben a napokban – mondja távoli hangon a nyüzüge. Erő feltúrta a hintőport a tarkójára, most onnan söpri szét a beesett vállakon.
– Há má mért?
– Nem tetszik nézni a Bari Network esti műsorait? – szuszog fel a nyüzüge a talkumkupac alól. A nyüzüge nem tudja (ugyan honnan is tudhathá?), hogy a Fürdőben a Bari Network általános közmegvetés tárgya. Ki fog olyan tévécsatornára kapcsolni, ahol egész nap hebegő-habogó, vastag fekete szemüvegkeretekben éktelenkedő, bárányképű népség elemzi a farkasok stratégiáit, szörnyülködik félelmetes állkapcsaik láttán és béget, béget mind kétségbeesettebben? Mostanában a WolfSat6 utasít maga mögé minden egyéb adót: a képernyőn farkasok pózolnak meztelen lányokkal, elevenen tépnek szét egész ökröket, az országhatárig űzik a rosszembereket.
A másik dolog, amiről a nyüzüge nem tud (ugyan honnan is tudhatna?), hogy a Fürdőben farkaskultusz uralkodik. A dolgozók tisztelik erejüket, csodálják tömör bundájukat és fegyelmüket, jövés-menés közben gyakran felejtik a szemüket pompás alakjukon. A farkasok nem bántják a fürdőst. Egyszer fordult elő, hogy az egyik megkapta Töttös Vali kezét az előcsarnokban, és ezért az Igazgatóság vállalta is a felelősséget: de Töttös Vali mindig is olyan furcsa volt, nemigen szólt senkihez és szabad idejében a fülkéjében olvasott. Többen úgy tudják, hogy az eset után kilépett, a kártérítésről is lemondott. Talán visszament tanárnak vagy mifene. Ám ettől az esettől eltekintve a farkasok jámboran járnakkelnek, a masszőrök pedig időnként alaposan meggyomrozzák, átgyúrják őket. Nem utolsósorban köszönhető a farkasok felé áradó csodálat és tisztelet annak, hogy a Főfityisz Kisfityisz korában gyakran ellátogatott a Fürdőbe, párszor le is gyúratta magát. Azóta már külföldre jár welness-spázni, de a fürdősök legtöbbje úgy érzi: a Főfityisz gerjesztette védőaura őket magukat is körbebugyolálja, a körömfeketényi fizetés és a lehetetlen munkabeosztás ellenére is presztízs a Farkasos Fürdőben dolgozni. A nyüzüge, persze, erről sem tud mit, csak fekszik lélekszakadva a masszőrpadon.
– Bökje már ki, mi az a fenenagy háromvoltos feszültség magában! – mér irtózatos ütést Erő a nyüzüge nyakszirtjére.
– A farkasok, tetszik tudni, a farkasok! – rezdül össze a vendég, nem tudni, az ütéstől-e vagy a felindulástól. Erő most a bőrét szeretné leválasztani a bordáiról, ami elég kellemetlen lehet.
– Jössz majd gyúrni, Bazsüsz? – ordít fel Palánk Robi.
– Ma nem jó, viszem trimmelni a pitbullt! – böfög Bazsüsz.
– A farkasok, mi? – nógatja Erő a nyüzügét.
– Mit mondjak? Odatelepszenek a színház bejáratához, morognak, vicsorognak, nem engednek be a munkahelyemre. A barátaim nem tudják eljuttatni a cikkeiket a szerkesztőségekbe, mert ezek a drága jószágok szétrágják az internet- vezetékeket – sorolja remegve a nyüzüge. – Amikor pedig kilépek az utcára, hatalmas, vörös bundás farkas követ mindenhová, nem bírom lerázni. Félek tőle… Félek a farkasoktól.
– Dottorúr nem szeretne színfehér, színkeresztény, színagyar országban élni? – kérdezi Erő. Keze lassan abbahagyja a tépkedést, nyálat gyűjt a szájában.
– Jössz majd gyúrni, Babika néni? – brummog Palánk Robi a kézmosó irányába.
– Ma nem jó, drágicám, délután vagy húsz filmet kell letöltenem! – sajnálkozik a feldagadt lábú Babika.
– Állítólag vidéken már irtják őket. Irtják a farkasokat – szólal meg elgondolkodón a nyüzüge.
Hirtelen elcsöndesedett a nagyterem. Erő visszanyelte a nyálát, Bazsüsz szájában megállt a kiflivég, még Berci mancsa is megmerevedett Anikó mellétől pár centire. De csak egy pillanatra: lám, már mindenki folytatja a dolgát, a folyosó végén pedig új vendégek tűnnek fel hangosan kacarászva.
Erő beleakasztja mutatóujját a nyüzüge gatyájába, megemeli és belesöpri a maradék hintőport. – Egészségére, egészségére – készségeskedik.
– De hát, ez három perc is alig volt! – dünnyög amaz.
– Jelentsen fel, pofesszor úr – von vállat Erő komoran, s már tuszkolná ki a nyüzügét a fülkéből, mikor annak kezében (honnan, honnan nem?) megjelenik egy ötszázas.
– Nagyon szépen köszönöm a munkáját – rebegi.
Erő elrakja a pénzt. – Önnek mindig a legjobbat, regtor úr – hajol meg. A nyüzüge kislattyogott a fülkéből, púdercsíkot húzott maga után, ahogy elhaladt a kézmosó, a hajszárítók, az öltöző mellett.
– Nem esz meg, csak megkóstol, megkóstol, megkóstol – dúdolta Berci, majd megpróbálta megfogni Babika néni mellét.
A nyüzüge kinyitotta az öltözőfülkéjét, törölközőt, tusfürdőt vett elő táskájából. Kilépett a víztérre, a padokon heverésző farkasoktól tisztes távolságban levő zuhanykabinban alaposan lecsutakolta magát. Aggodalma fölösleges volt, az állatokat éppen orosz turisták fényképezték, fehérbőrű, középkorú nők guggoltak mellettük bikiniben és tokában. Megtörölközött, majd belépett a gőzkamrába, ahol a korai órában még senki sem izzasztotta magát.
Az egyik takarásban levő mellvédről pompás izomzatú, vörhenyes bundájú farkas ugrott komótosan a járólapra. Megrázta magát, majd elindult a zuhanyfülkék felé. Mancsával meglökte a gőzkamra lengőajtaját, bedugta hosszúkás pofáját, aztán teljes testével befurakodott a párába. Mást nem lehetett hallani, csak a faajtó csapódását: hirtelen három fürdővendég is szárítani kezdte a haját, beindult a vízforgató, a távolabbi szaunában megszólalt a vészcsengő.
– Valami segglyukszáj má megint villanykapcsolónak nézte a riasztót – fogta be a fülét Erő.
A vörhenyes bundájú farkas kisvártatva újból megjelent a folyosón, csámcsogva elsétált a terminálhoz, ahol Nemtomi álldogált. Dorombolva hozzátörleszkedett, beletörölte pofáját a vak fiú nadrágjába.
– Cica – suttogta boldogan Nemtomi.
Architektúra (1923)
Elindult alólam szép hazám.
Édes kis Magyarország,
mennék én lazán
világgá, mint a dacos kisgyerek,
kit nem tarthatnak vissza istenek,
mert bántották,
csúfolták nagyon,
és elindul egy merész hajnalon,
zsebében öt szem háztartási keksszel
(hármat magának, kettőt a macinak csent el),
oson le a lépcsőn,
beteszi a kaput,
és megy,
nem számít, merre viszi az út,
harcos ő most, igazi férfi,
és esze ágában sincs visszanézni,
megy fölszegett fővel,
megy, míg a lába bírja,
egész a sarokig –
– sokszor, sokféleképpen meg van ez írva.
Megírták a pírt, meg a kacagást:
a kis történet megannyi báját.
Csak a szíjat nem,
amivel a hazasomfordálónak
véres péppé verik a hátát.
Cím nélkül (1918)
Beléd villámlok, mint fény a fába;
s arra gondolok, lehetne, hátha;
átölelnél egy fényes napon,
s szeretnénk egymást nagyon-nagyon.
Úgy szeretnélek, ahogyan vagy.
Nincs már reményem kicsi, se nagy…
Csak arra vágyom, legyél velem,
még utoljára, én kedvesem.
Sétálgass rajtam avatott kézzel,
és suttogd nekem, akkor mit érzel,
ha torz testemen találsz egy helyet,
amit még éppen szeretni lehet.
Lágyan cirógasd elárvult herém:
odaadóan legyél az enyém,
kényeztesd kézzel férfiasságom,
mióta élek, utánad vágyom,
mert nem véletlen szerettem beléd,
te távolélő, tündéri veréb.
szemem sötétebb vizébe
emléked égő vörösét oldom
mint völgy illatát
mit elfúj s vele foszlik a szél
Ahol ámuló gyermek voltam
mára odavágynak ízeim.
Füvészkert, hol egybesimulunk
tölgy, bambusz és páfrány-ölelésben.
A patinás tengerparti szállodának a vendégköre meglehetősen vegyes volt. A különböző országokból érkezett vendégek más-más igénnyel jelentkeztek, de végül is elégedettek lehettek, mert a szálló képes volt a sokféle kívánság kielégítésére.
A modern idők szavát követték, amikor svédasztalos étkeztetésre rendezkedtek be, de figyelembe véve a különböző népek étkezési szokásait. Például: a németeknek legyen a reggelihez müzli és barna kenyér, a franciáknak baquette és crosissant, az olaszoknak kalács és jó erős kávé: espresso, és az ebédhez nekik mindig főtt tészta is legyen, különféle szószokkal, öntetekkel, a franciáknak pedig sokféle sajt és párolt zöldségek, meg sok-sok különböző salátaféle, és hát húsfélékből is legyen mindennap több is, elsősorban szárnyasok, halak és mindenféle sztékek. A vendégek önkiszolgálással rakták meg a tányérjaikat.
Miss Marple elégedetten nyugtázta, hogy azért a régi szokások sem vesztek ki egészen. Az italokat, rendelés szerint, a megfelelő szertartással pincér szolgálta fel. Igaz, ezért külön fizetni is kellett. És ami még megerősítette tetszését: érkezéskor a főpincér egy szobaszámmal ellátott kartonlapocskát helyezett el kinek-kinek az asztalára Réserve jelzéssel. Megnyugtató volt ez a rend. Jó volt, hogy ki-ki a maga asztalához ülhetett.
Miss Marple kétségtelenül az idősebb korosztályhoz tartozott, bár az ilyen jól ápolt, jól nevelt, kissé finomkodó hölgyek életkorát nem könnyű meghatározni. Ő a vacsorájához mindig egy pohár vörös bort kért, amit apró kortyokban, nem, nem egyszerre, hanem a teljes vacsoraidőt kitöltve fogyasztott el.
És szépen fel is öltözött mindig a vacsorához. Elegánsabb ruhát öltött, és szolid módon fel is ékszerezte magát. Ilyenkor szandálját is lecserélte körömcipőre és kis estélyi táskáját (mivel egyedül ült az asztalnál) az asztal átellenes részén helyezte el.
Mi tagadás, táskamániás volt, mert több táskát sorakoztatott fel választékos és változatos öltözeteihez. Volt táskája a reggelihez, a sétához, a fürdőzéshez, egyszóval mindenhez.
Szerette osztályozni, elkülöníteni magában a dolgokat. Fontos volt számára, hogy minden a helyére kerüljön, hogy mindennek legyen helye, hogy minden cselekedete átgondolt legyen. A gondos felkészüléshez végül is érdekes, élvezetes nyaralás társult.
Miss Marple-nak valójában egyetlen igazi szenvedélye volt csak: az emberek megfigyelése.
Persze, vannak konvencionális, érdektelen esetek, de akadnak egyedi megnyilvánulások is, ezek persze érdekesebbek. A maga részéről leginkább a különlegességeket szerette, és hát ez sem hiányzott innen.
Nem tudni, miért (talán a szálloda kapcsolatban állhatott bizonyos intézményekkel), mozgássérült volt a szálló vendégeinek jelentős része. Többségük csoportosan, különbusszal jött, de néhányan szülői, baráti vagy fizetett kísérettel. És a szálloda kétségtelenül be is rendezkedett erre. A tengerhez és a kerthez vezető lépcsők mellett mindenütt széles rámpákat építettek, az épületen belül tágasak voltak a liftek, a mellékhelyiségeket pedig kapaszkodókkal szerelték fel.
A mozgássérültek is nagy változatosságot mutattak, némelyek köztük egészségesnek tetsző, látszatra ép testűek, s csak annyiban tértek el az átlagemberektől, hogy nem fixlábú, hanem kerekes székben ültek.
De voltak, akiket a betegségük már gyermekkorukban megnyomorított, ezek többnyire szomorkás, nagy fejű, gyermektestű lények, bár ők is képesek voltak a felvidulásra és némi segítséggel kacagva napoztak és fürödtek. Ők többnyire egy biztonságosan kialakított nagyobb medencét használtak, ahol mindenféle kapaszkodók voltak elhelyezve, meg víz alatti ülőhelyek, és vízmasszázst produkáló rejtett készülékek. Ők általában egy-két kivételtől eltekintve nem fürödtek a tengerben, de ők is vidámak voltak, úgy tűnt, hogy mindenki megtalálja a neki való élvezetet.
Miss Marple is ezt a gyógyító tengervizes medencét választotta a nyílt tengerben való fürdőzés helyett. Elveihez híven mindig ugyanabban a fekvőszékben helyezkedett el fehér frottír fürdőköpenyében és vízhatlan, egyéni ízléssel készíttetett fejfedőjében, mely szintén fehér volt, diszkrét kék szalagokkal díszítve. (És főleg nem tapadt a fejre, mint a közönséges gumisapka, így amikor csodálatos fejkötőjét levette, nem kellett izgatottan fésülködnie.)
Egyáltalán nem zavarta, hogy nap nap után együtt volt a kerekesszékesekkel. Esténként, vacsora után, egy kis pihenésre elhelyezkedve a szálló halljában, figyelte, hogy az egyik biztonságosan elszigetelt sarokban hogyan tekéznek. Még tapsolt is olykor egy-egy sikeres ütésnek. A tekések örültek a figyelmének és elismerésének, bár a beszélgetésig nem jutottak el.
Miss Marple úgy érezte, hogy jó társaságba került, s jó megfigyelőként, lelkében egy képzeletbeli tablón az egész társaságot rögzítette.
Mindössze ketten ejtették gondolkodóba. Egyikük, szép, fiatal lány, akár a hallban tartózkodott, akár a medence mellett, az egyik karját mindig a feje fölé emelte. Kísérője, egy középkorú nő, időnként megpróbálta gyengéden leereszteni a felemelt kart és természetes helyzetbe hozni, de a lány mindig feljajdult erre. Hosszas rábeszélésre ugyan néha eltűrte ezt a rendbetételt, de egy-két perc után már a másik karját emelte a feje fölé, és miután hosszan ott tartotta, ez sem minősülhetett hajigazító mozdulatnak. (Egyébként mindkét karja, a teste és az arca is szép volt és teljesen egészségesnek látszott.)
A másik különös lény egy férfi volt. Miss Marple szerint lehetett úgy húsz, harminc, de akár negyvenéves is. Valami különös gerincbetegsége volt, mert teljesen meggörbült tőle, fejét csak lehajtva tudta tartani, a hóna alól kukucskált ki, és csökött lábacskái is furcsán helyezkedtek el a székben. Két karja viszont izmos volt, soha nem engedte, hogy tolják, maga irányította a kerekes széket. A csuklóján drága, sok mindent mutató óra, nyakában pedig egy láncon lógó amulett.
Az ő kísérői a szülei voltak, akik fiukra odaadó rajongással tekintettek. (Tehetős, művelt olasz család, mindhárman igen jól beszéltek angolul.) És nem váltak meg fiuktól soha, kivéve egyszer, egy végtelenségnek tűnő hónapnyi időre, amikor is az apának kórházban kellett tartózkodnia.
Az anya sokáig tipródott, mert úgy érezte, most a férje mellett kell lennie, de a fiát sem hagyhatja el. Végül a fiú egy híres, drága intézetben kapott helyet, ahol módja volt megcsillogtatni kiváló szellemi képességeit. Kifinomult nyelvi kulturáltsággal alkotta meg verseit, itt az intézetben írta meg szüleinek szóló szeretethimnuszait, és néhány zenei költeményt is, amelyekben matematikai képleteket zenésített meg. Sikerült megoldania, hogy a számok és a jelek hang24 jai megfelelő rímeket, dallamot alkossanak. Műveit az ölében tartott aprócska szintetizátoron komponálta.
Nemcsak a szülei tartották zseninek, hanem idegenek is, és gratulációkkal halmozták el az egész családot. Minden jóra fogékony volt itt a személyzet, az egyik orvosról az hírlett (mindenki tudta, de senki ki nem mondta), hogy nagy híve az eutanáziának. A zseni kért és kapott is tőle egy kis kapszulát. Kérését azzal indokolta, hogy ha elveszítené a szüleit, azonnal utánuk eredhessen. Ezt őrizgette a nyakába akasztott amulett tokjában. Az amulett első lapján egy rajzolat: sugaras, mosolygós napocska-arc, a hátlapra pedig ez a bevésés: „carpe diem”.
A medencetérben kedélyes élet folyt.
Az egyik sarokban magyarok dagonyáztak. Ki sem jöttek a vízből már órák óta. A medence szélén levő divatos hátizsákban helyezték el mindazt, amire szükségük lehet. Mi kell a magyarnak? Jófajta csípős kolbász, friss kenyér kerek cipó formájában, meg bor, sör, pálinka. Ez kell a magyarnak! Vidékiek voltak. – Kolbászországból jöttünk! – így mutatkoztak be ismeretlen honfitársaiknak, akikkel itt a határon túl, összetalálkoztak.
A zseni éppen egyedül üldögélt a medence mellett, az ő sajátos módján a hóna alól kukucskálva. A szülei bementek a medencébe egy kis úszkálásra, és onnan integettek neki egy-egy forduló után, mert szerettek úszni, és nagyon jól úsztak. Tulajdonképpen az egyik csoportkísérő ápoló beszélte rá őket, bizonygatva, hogy ő egy ideig most itt marad a parton, tehát ha kell, rendelkezésére állhat a fiuknak.
Egy darabig beszélgetett is vele, főleg az éghajlatról meg a tenger váltakozó színeiről esett szó, amikor valaki az ápolóhoz lépett valami kirándulás-szervezés ügyeivel. A férfi elnézést kérve eltávolodott a fiútól, leült a szervezővel egy asztalhoz, hogy megbeszéljék a dolgot.
A közelben ott üldögélt Miss Marple is, fehér köntösében, és akarva-akaratlan végighallgatta, hogy milyen kirándulási lehetőségek kínálkoznak. Bár ő a másik oldalán ült a tárgyaló férfiaknak, a zsenitől is tisztes távolságban, mégis mindent hallott. Felkapta a fejét, amikor az ápoló ingerült hangon azt mondta tárgyalópartnerének: „Csak a Taigetosz! Erre nincs más válasz! – És még azt is hozzátette: Hiába: a görögök mindent tudnak…”
Miss Marple rémülten látta, hogy még a fejével is kukucskáló zseni irányába intett, s csak reménykedett magában, hogy a nyomorék semmit sem hallott. Megnyugodva látta, hogy az ápolót, amikor visszament hozzá, kedvesen fogadta, még a közelébe helyezett hűtőtáskából itallal is megkínálta. Valami különleges gyümölcslével, amely a lehető legtöbb vitamint tartalmazza. Ő maga is kért egy pohárral, majd töltött az ápolónak, s mielőtt átadta volna neki, kezét a pohár fölé tartva még meg is áldotta. Egymás egészségére ürítették ki az italt. Az ápolónak már mennie is kellett (látta, hogy a szülők már a lépcső felé úsznak), elköszönt és indult.
Nem jutott messzire, a szálló halljában összeesett. A kihívott mentők sem tudtak segíteni rajta.
A tragikus esemény a szálloda szertartásos, kimért rendjét alaposan felforgatta. Mert természetesen a rendőrség is megjelent a helyszínen, hogy az ételeket, italokat ellenőrizze, a konyhaszemélyzetet kifaggassa. Fáradhatatlannak bizonyultak a nyomkeresésben, még a vacsorázók közé is betörtek, felszólítva őket, hogy aki bármit is tud, legyen segítségére a nyomozóknak, hiszen ők hivatottak valamennyiük biztonságának megőrzésére.
Bármennyire faggatóztak is, sehol semmiféle nyomra nem akadtak. Nem így Miss Marple, aki ugye, hallott valami furcsát, és látta a közös italozást is, de ami sejtését leginkább megerősítette, az nem volt más, mint a zseni ragyogó szeme és diadalmas arca. És mintha csak megnőtt volna, szinte kiemelkedett az asztaloknál ülő, a hitetlenkedő és sopánkodó vendégek közül.
Miss Marple egy darabig őt nézte, azután a rendőröket. Végül úgy döntött, nem szól egy szót sem. Hallgat.
Eme hatalmas gyűlöletben talán még mindig
itt bujdokolnak köztünk a jók, talán
nem vesztek ki végképp a bátraink sem,
az értelem
zászlórongyait is
itt menekítik még a kevesek,
hűség szent bolondja itt motyog,
pionírok
ujjbögye tapintja még
a pillanatot, makacs
talpuk a töretlent, s óriás íriszű
zeneköltők meg hivatott kétkéziek
álmodják szorgosan az élhető holnapot, hogy
rövidüljön az árnyék.
Hová szökő az év? Március szíve dermed,
agya sötétül, minőségei szétrohadnak
félelem szülte gyávaságban,
bárgyú sejtméreg-gyűlöletben,
ezen a földön, ahonnan nincsen hová,
Kanadám-Ausztráliám sohase volt,
semmivé itt leszek már, a szolgaság
kommandója-ügyésze-bírája itt ügyel rám,
cenzora itt herél, életrevaló
nyerői itt röhögnek – s kismagyar
árnyékbokszolás riogatja
örök szomszédainkat, bosszús ellenszenv
csodálkozik ránk messziről.
Gyászkönny? Ugyan már! Helybenfutók, hová?
(a csöngei csoda-gyermek emlékére)
– Ne fontoskodj! – szólt a „Freskón” az élő fáklya…
W(ére)S az életlen mozdulat (is) – és „vörös” az anyuka szeme:
a kisbaba belekarmolt…
Látja, aki látja, ám étheri rezgésként hallja: a különös, változó,
feltételezett vers-szerkezetek köröttünk kavargó kibontakozását…
Avarban alvó
csillámló csiganyál-kép: (Az arcon leopárd-foltos meztelen-csiga maszatok…):
fénylik fel a vers…
(Felhőkakukkvárban most hullik a nyári hó –
s vadvirág-ízű Rongyszőnyeg-rojtot rág a szó…)
– Miközben azt is kiszaglászom, hogy: a személyiség és a kultúra
egészének összeérését elfedik az értelmetlen rétegek –
s így: már-már az is kétség, hogy minden érintkezik mindennel!
– Mi van a héj alatt? Mi van a héj alatt? Mi van a héj alatt? –
W(ére)S kérdések ismétlődnek, s olybá tűnnek (fel) az erők,
melyek egykor belé(m)merültek, hogy a kénytelen sejtelem ritmusa
valamiképpen rendet is terem(t)…
– Ó, áthághatatlan (és kibonthatatlan):
„centrifugálisan” játszó értelem-lelkület!
Rengetegbe lép át a sántító remény –
a korlát már halovány ködkép-vélemény,
melyen (zsip-zsup) átzuhan: a (sors) kerge fény…
*
(V)én nem a fülnek szólok (az agynak se fül-tétlen pá-pát) –
inkább a tudattalannak nyújtom be a rém-rím számlát,
mert mióta más-más arányban hiányzom magamból
(mióta a Nap: nap közben is lemegy):
hiányom már a Nagy Hiánnyal elegy…
*
Almazamatharmata
– ébredj velem!
Paplanragacsharag
– oldódj fel!
Szandafalatrag
– lépdeljünk!
Talpmaszatkaland
– tisztulj meg!
Karmafamantra
– adj boldog napot!
A Petőfi-híd meg a Lánchíd
Sűrű most a köd
A Duna fölött
És akkor eszembe jut egy regénybeli halálra szánt
Vén anyó meséje a citromillatú Andalúziáról
„Emberek tovatűnnek ő mindörökre itt lesz
Mint ahogy itt van ősidők homálya óta”
Fénylő gyertyás hajódon
puhán
lebegsz te át a város
duzzadt taván
felcsap köréd a zsoltár
s üvegcsillag kerít
LOS HAN MATADO
„Napkelte előtt indultam a vízhez
Tűvé tettem a folyópart minden centiméterét
Ismertem már minden sziklát minden fűszálat
Minden homokszemet
A Jérez de la Frontera-iak szánalommal figyeltek
Jártam a vidéket a tűző napon
Hogy megtaláljak két fantomot
Agyonlőtt férjemet s barátját Federicot
Senki sem akadályozott meg benne
A Guadalquivir partján jött világra a gyermek
Akkor felhagytam a kereséssel
Mert előbb az életre kell gondolni
Csak utána a halottakra
És amikor félárva fiam nagyobb lett
Sokszor elvittem a folyó partjára
Énekelgettem ő pedig velem együtt énekelt
Énekeltünk a folyó összes fantomjának”
Te Szűz, harangruhádban
maga a szűz Magány
kinyílva óriási
tulipán […]
Ó, Szűz, harangruhádban
így jársz te itt
az utca nagy folyóján
a tengerig
Sűrű most a köd
A Duna fölött
A másik két híd mintha nem is volna
Hát itt belül találkozik
Az időt száműző Buñuel-snitt
Előtt „a drága, R. M.” és vershőse Federico García Lorca
Máskor tele van az idősotthon ilyenkor, kora délután a lakókkal. Ki sétál, ki üldögél, ki pedig a hintaágyat részesíti előnyben. Kora délután mindenki a szabadba vágyik. Sorban jelennek meg a nővérek is, a kerekes székhez kötött lakókat tologatva.
Hanem most, januárban gyakran kényszeríti őket az időjárás a házban maradásra. Ebben a mai orkánszerű szélben sincs másképp. Ezeken a napokon délutánonként megtelnek a társalgók. Ha már nem lehet levegőzni, legalább egy kis trécseléssel üssék agyon az időt. Különösen a nők vannak ezen a véleményen.
Itt ül már kora délután Karola, Betti és Zsuzsa. No, és természetesen Terike, aki ma az érdeklődés középpontjában áll: várja a fiát, hogy elvigye a nagy ünnepségre, unokája keresztelőjére. Már önmagában az esemény is elegendő lenne arra, hogy ma ez legyen a fő téma. Maga a helyzet azonban olyan különleges, hogy még fokozottabban tarthat igényt közérdeklődésre.
Mielőtt azonban belekezdenének az eset megvitatásába, üdvözlik Mancit, aki ekkor lép be, és elfoglalja ülőhelyét.
– Jól vagy, Terike? – érdeklődik.
Merthogy a kérdezettnek tegnap igencsak szédülős napja volt. Ám ezúttal mosolyogva megnyugtató választ ad.
– Igen, teljesen rendbe jöttem. – És még hozzáteszi, tudva azt, hogy most igen nagy jelentősége van ennek: – El tudok menni. Izgatottan várom Bandit. – Ránéz az órájára, és megjegyzi: – Még egy órát kell rá várnom, négyre ígérte. Náluk maradok éjszakára. Mert, ugye, holnap lesz a különleges, nagy nap.
Hogy miért különleges?
Bandi és Ági tizenhat éve házasok. Kapcsolatuk ma is egyetértő, bensőséges, csupán egyetlen zavaró dolog van közös életükben: tizenhat éve hiába várnak gyerekre. És tíz kerek esztendő, meg a sok hasztalan orvosi beavatkozás után végül úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy babát. Csakhogy ez nálunk nem olyan egyszerű. Hiába jártak apróságokat megismerni, hiába kérvényeztek, majdnem hat év kellett ahhoz, hogy végre hazavihessenek egy hathónapos kisfiút. A jelenlevők természetesen mindnyájan ismerik az esetet, és együtt örülnek annak, hogy Bandiék végül is magukénak tudhatják a féléves babát.
Ki tudja, hányadszor tárgyalják már ebben a körben a történetet. Most is szó esik arról, hogy örökbefogadás esetén nem közlik az új szülőkkel, ki az anya, nehogy ez a későbbiekben gondot okozzon.
– Mert némelyik nem gondol a következményekre. Aztán, amikor itt van a baba, a legegyszerűbb örökbe adni – mondja az egyikük.
– Ó, ki tudja, mi kényszerítette erre a lépésre? – Így a másikuk.
– Bizony, azt soha nem lehet tudni – mormogja egy harmadik.
– Talán még etetni se tudta volna rendesen, ha nála marad – vélekedik Eszter, aki épp az imént érkezett. – Bizony, a szegénység nagy úr. Én tudom, mi az. Nyolcan voltunk testvérek, és apám korán meghalt. Az anyám csak nagy nehézségek árán tudott eltartani minket. És pici korunktól dolgoznunk kellett. Alig nyolc éves múltam, amikor Pestre adott kiscselédnek.
– Négykor jönnek érted? – kérdezi Terikétől Betti. – Miért olyan későn? Akkor már sötétedik.
– Előbb úgyse játszhat a picivel – magyarázza meg Karola. – Ebéd után biztosan alszik.
– Csak tátottam a számat – merül el Eszter a múltjában. – Hogy miket láttam ott… A falból jött a víz… no, és a villany! Csak felkapcsolom, és világít…
– Alszik? – nevetett fel Terike. – Nem ér rá. Mennek a babauszodába. Azért jön a fiam olyan későn értem.
– Hogy mik vannak! Babauszoda… Ki hallott ilyet? – csodálkozik Betti.
Eszter már a múltjában jár, halkan, szinte csak saját önmagának mesél: – A narancsot se ismertem – nevet fel. – Sőt, még a citromot se. Aminek csak úgy ki lehet facsarni a levét…
– Hát… nincs rossz sora ennek a babának – állapítja meg Zsuzsa.
– Pedig jártam én a falunkban a gróféknál is – motyogja maga elé Eszter. – De még ott se volt ilyesmi…
– Jó helyre vitte ezt a gyereket a sors – szögezi le Karola. – No, és hogy fogják hívni?
Eszter hallja is, nem is, de egészen más dolgok foglalkoztatják. – És mindig kaptam enni. Sohase feküdtem le éhesen.
– Kristóf lesz – mondja Terike, s egyre jobban élvezi, hogy a társaság középpontjába került. – Az édesanyja Gábornak hívta. Azt is meghagyják másodiknak.
– Engem is fogadtak volna örökbe – néz körül Eszter, cseppet sem zavartatva magát attól, hogy senki sem figyel rá. – De az anyám nem adott…
– Azt mondja a menyem, hogy az egész lakást átalakították – folytatja Terike. – Átköltöztek a nagyobbik szobába, hogy elférjen Ági mellett a gyerekágy is. Később a Bandi fiam dolgozószobáját alakítják át a kisfiúnak. Az ott van a nagyszoba mellett, ott hallják majd a pici minden mozdulatát. Mert persze, az ajtót nyitva hagyják. Csak most az elején még nem akarják külön rakni.
– Pedig sokat koplalt szegény anya – folytatja saját magának suttogó monológját Eszter. – Mégse jutott nekünk elég.
– Terike, te egyenesen megfiatalodtál a nagyanyaságban – csodálkozik el Manci. – Nevet az arcod, az egész tested mosolyog.
– Igen, mintha a reumája is elhagyta volna – helyesel Karola.
– De ő igazi anya volt – szövi tovább a gondolatait Eszter. – Többen is örökbe fogadtak volna, de nem, ő nem adott.
– Nevetni fogtok, de valóban úgy érzem, mintha a reuma kirepült volna belőlem.
– Jól öltözz fel – tanácsolta Karola. – Olyan csúnya szél fúj.
– Jó, dolgos kislány voltam, többen is szívesen vettek volna magukhoz – motyog Eszter, már szinte tudomást se véve a környezetéről. – És nevetős voltam. Csak akkor pityeregtem, amikor nagyon éhes voltam.
– Kölcsön adjam a fehér kardigánomat? – kérdi Zsuzsa. – Tudod, azt a finom meleget…
– A Jocót is kérték, de anya őt sem adta – emlékezik Eszter.
– Á, az Ági irhabundáját hozza Bandi, hogy azt vegyem fel. Az a bunda olyan, akár egy kályha – legyint Terike.
– Jó anya volt. Áldja meg az Isten még az emlékét is! Csak szegény. Aztán az uram is olyan ágrólszakadt volt. Sokáig nem tudtunk könnyíteni a sorsán…
– Ó, már ki is készítettem meleg fehérneműt – nyugtatja meg a társaságot Terike.
– Pedig nem kíméltük magunkat. Munka után házakhoz jártunk, én mosni, mindketten takarítani. Az én Imrém még éjjeli őrnek is elszegődött. Nehezen bírtuk, de gyarapodtunk.
– Utána meg elmegyünk egy vendéglőbe.
– Igazán? Hová? – kíváncsiskodik Manci.
– Jaj, de sokszor nem tudott nekünk enni adni! – kesereg még most is Eszter az emlékein. – Ilyenkor csak simogatta a fejünket. És könnyes lett a szeme…
– Nem tudom pontosan. Valahová Budán.
– Nem is kell tudnia – avatkozik a beszédbe Zsuzsa. – Úgyis kocsival viszik.
– Svédasztalos ebéd lesz, mindenki annyit eszik, amennyit csak bír…
– Áldott jó asszony volt. Az Isten áldja meg még a haló poraiban is – tekint Eszter az ég felé.
– Tizennyolcan leszünk… – ábrándozik Terike mosolyogva, előre örülve a holnapnak.
– És akkor mások meg örökbe adják… – mereng tovább Eszter.
– Nem akarsz egy kicsit pihenni előtte? Egy órácskát még lefekhetsz.
– Dehogy fekszem. Ahhoz túl izgatott vagyok.
– Jó, hogy az utolsó éveit nálunk tölthette. Nem éhezett, és dolgozni se engedtük…
– És mit veszel fel, Terikém?
– Az én anyám? Dehogyis adott volna örökbe…
– Minden elő van készítve. Még fel is próbáltam. Olyan régen volt rajtam. De szerencsére jó.
– Mondtál valamit, Esztikém?
Ám Eszter nem hallja meg Karola kérdését. Nagyon el van foglalva a saját gondolataival.
Egy ideig hallgat, aztán megismétli: – Dehogy adott volna örökbe! Nem, a világ minden kincséért se…
– Bizony, Terikém, nagy napod lesz holnap – foglalja össze végül az elhangzottakat Betti.
Ebben a pillanatban Bandi tűnik fel a folyosón. Köszönti anyját (no meg az egész hölgykoszorút) aztán megsürgeti: – Igyekezz, mama! Kinn ül a kocsiban Ági a picivel.
– Készen vagyok. Csak ledobom a pongyolát, kabátot veszek, és már mehetünk is – próbál meg felugrani Terike. Nagy grimaszt vág, amikor a térdébe nyilallik, de erős akarattal elindul a szobája felé. Néhány lépést még sántikál, azután láthatóan enyhül a fájdalma.
Eszter is feláll, s mintha alvajáró volna, ellenkező irányba fordul, arra, amerre az ő szobája van. Néhány tétova lépés után kiszakad belőle: – Pedig talán könnyebb életem lett volna. Ó… talán még saját cipőt is kaptam volna!
engem a Nap tart el
a társadalomban már nem hiszek
felesleges is vagyok neki
csak a Nap tart bennem erőt
(körbesimogat sugaraival)
a pohár víz az asztalon magánya
egyedül álló fáé a mezőn
egyetlen atom vagyok
az amerikai demokrácia
gyarmati sokaságában –
hideg atomok vesznek körül
és hát a csend
ami fojtogat az épülő radarrendszerek
vihar előtti árnyékában
s a hétmilliárdnyi magány
testidegen mikro-gömbjeként
és álmodom
tengerszem áttetsző gyönyörűségéről
fehérlő házikóról búzamezőben
anyókáról ki messziről integet
mosolyról ami az arcokon fakad
de nem!
sugártól kopaszló fejek gördülnek
gyorsuló időben felém
enyészet
füstölgő romhalmazok
hullahegyek és üresen tátongó
semmivé foszlott jelen
irdatlan bolygónyi halál
Uram, mit tettél velünk?
Világrajövetelem előtt informálódtam.
Mi várható itt, érdemes-e megszületni?
Azt mondták, nagyon jó sztori lesz,
de ha csalódnék, néhány évtizedet
akkor is kibírok. Többről meg nincs szó.
Vigyázni kell az ígérgetős emberekkel,
fontoskodók és hazudósak.
Vigyázni kell a szűkszavúakkal,
nem lehet tudni, mit és miért hallgatnak el.
Tanácsos az óvatosság a nagyétkűekkel,
mohók, törtetők, mindenre kaphatóak.
De vigyázni kell a kákabélűekkel is,
soványak, irigyek, mosolyogni se tudnak,
nemhogy még nevetni!
Vagyis az ember, mint olyan, veszélyes,
kiismerhetetlen ragadozó,
pusztításra szakosodott fajta.
No nem mindegyik, tette hozzá informátorom,
csodálatos példányok is akadnak,
és élni élvezetes tevékenység,
sok kalandban lesz részem,
kár volna kihagyni! Élni úgy istenigazából
csak egyszer lehet, de annyi elég is belőle.
Jól kell gazdálkodni az idővel.
A gyerekkort nem kell elnyújtani,
viszont az öregkort jó megkurtítani.
Közbe pedig élni kell száz decibellel,
felszippantani a tudást, kiélvezni a szerelmet.
Szépnek látni a világot,
ha ragyás arcát mutatja, akkor is.
Szeretni a másik boldogtalan halandót,
akit utamba hoz a sors vagy énmagam.
Az élet nagy kaland,
nincsen sem titka, sem tanulsága,
jó buli, ennyi az egész, mondta informátorom.
Gondoltam: egye fene, mi lehet?
Belevágtam!
Azért választottam ezt a szakmát, mert amióta csak megtanultam olvasni, azaz úgy négyéves koromtól fogva, falom a könyveket. Azokkal feküdtem, azokkal keltem, bújtam egyiket a másik után. A tizenkettedik születésnapomat követően pár héttel az anyám el is vitt a szemészetre, mivel folyvást hunyorogtam. Az orvos bekukkantott a szemhéjam alá, táblákra rótt betűket ismertetett föl velem, fura ábrákról kérdezte a véleményem, míg végül ki nem derült, hogy semmi baja a szememnek, egyszerűen csak zavarnak a távlatok. Helyesebben: én a belső távlatokat szeretem, ha megengedik, hogy ilyen sután fogalmazzak, egyúttal elnézést is kérek emiatt… Szóval. Örömteli lett volna az a nap, elvégre kiviláglott, hogy semmi gond a látószervemmel, viszont amikor hazaértünk a szemorvostól, mégis elromlott az egész, mert ahogy a lakásba léptem, azzal a mozdulattal nővé is értem. Ez pedig esetemben határozottan különös jelenségnek számít, tudniillik eladdig semmi jelét nem adta a természet, hogy ez be fog következni. A melleim még csak el sem kezdődtek kifejlődni, mint ahogy más olyasmi sem történt velem, rajtam, ami az efféle hormonális változást meg szokta előzni. Sajnos, később is csak módjával jelentkeztek a testemen azok a jegyek, amelyeket, ha jól emlékszem, másodlagos nemi jellegnek neveznek, ennélfogva csúnya nő vagyok. A csípőm akár egy kamasz fiúé, a melltartóm hiába van tele szivaccsal, ember nincs, akit megtévesztek; a fenekem nélkülözi az íves formákat, ellenben szikkadt és… olyan, mint a rágós hús, na! Nem csoda hát, ha felnőttkoromra is csak a könyvek maradtak nekem. Ezért is választottam ezt a szakmát, mint már említettem. Mert szeretem a könyveket – és nem csak olvasni, de simogatni, pakolászni, szaglászni, dédelgetni is! Olykor meg is nyalom egyik-másik gusztusosabb kötéstáblát, néha magamhoz ölelek egy-egy enciklopédiát, albumot vagy lexikont, hogy érezzem azt a dús, élettel teli csodát, ahogyan a lapjai közül áramlik belém… Az azonban bizonyos szempontokból mégiscsak baj, hogy, a könyvekkel ellentétben, az embereket nemigen szívelem. Jóllehet a nagyvárosban ezzel még ellavíroztam volna a szakmában, ám ezen az új helyen, ahol egyedül vagyok, nem igazán előnyös tulajdonság az emberiszony. Másfél hónapja kaptam meg ezt az állást, azóta élek ebben a faluban. A városból el kellett jönnöm, mert az emberek már alig olvasnak. Igaz, itt sem jobb a helyzet, de egyetlen ingyenélőt (ez vagyok én) még nagy duzzogva eltartanak ezek a falusiak, a városban viszont a korábbi huszonöt helyett csak tizenegyen maradhattak, többre nem jutott többé pénz. Nem akarták, hogy jusson, persze… És engem, naná, hogy engem elküldtek! A megmaradó tizenegynek mindent kell csinálnia, én viszont, mint az köztudomású, nem szeretem az embereket, hosszú távon alkalmatlan vagyok mindenre, ami velük kapcsolatos. Ezt itt, a faluban még nem tudják. Habár néhányan már talán sejtik… Tény, hogy féltem a könyveket ezektől. Mindegyiktől… Úgy érzem, minden az enyém a polcokon, minden egyes regény, novellás- és verseskönyv, minden tanulmánykötet, valamennyi antológia, az összes szakirodalmi munka kizárólag engem illet; de még a raktár beázott sarkában heverő Lenin-összes és a szovjet kommunista párt határozatainak vörös bőrbe kötött gyűjteménye is megdobogtatja a szívem. Nem érdekel az a szép ember, az a nyájas, behízelgő hangú kolléga, aki oly sokszor ecsetelte nekem türelmesen, meggyőződéssel, hogy egy könyvtáros voltaképpen médium: olyan, akár egy előadóművész. Vagyis közvetíti a kultúrát, a művészetet, a tudást. A magasat, az alacsonyat, az igazit, a hamisat… Csakhogy én nem akarok közvetíteni ennek az ijesztő fajnak, amihez állítólag magam is tartozom. Nem hiszek ebben a fajban, a sajátomban. Következésképpen a könyvek szerzőiben sem hiszek. Úgy vélem, mindahány egytől egyik plagizátor. De ebbe most talán mégsem mennék bele, a nyitott kérdések egyébként is mindig izgalmasabbak, legalábbis számomra… Visszakanyarodom inkább oda, hogy féltem a könyveket azoktól, akik a könyvtáramba járnak. Nagyrészt vadóc kölykökről és kékhajú öregasszonyokról van szó. Egyre több könyvet kell eldugnom előlük, hogy ne fogdossák össze a szurtos vagy éppen mosogatólétől, kolbászzsírtól csatakos kezükkel, ne érintsék meg és ne vessék rá a szemüket arra, ami náluknál mérhetetlenül, felfoghatatlanul több… Jóllehet tisztában vagyok azzal, sosem fogják, ám ha egyszer mégis feltennék nekem a kérdést, hogy ment-e előrébb a világ a könyvek által, nem kellene egy pillanatig sem gondolkodnom. Csakis általuk, ez kétségtelen. Sőt. Azt gondolom, a könyv az evolúció vagy a teremtés csúcsa. Az ember csak egy állat, a könyv azonban messze több a biológiánál, kémiánál, fizikánál. Éppen ezért független az embertől is. Talán csak az istenhez van köze, ha egyáltalán valamihez. A szerzőknek nevezett csalóktól tehát ugyancsak független. De megint messzire kanyarodtam. Nem erről kell beszélnem, ugye? Arról beszéljek, hogy lassan-lassan már alig maradt könyv a bibliotéka nyilvános polcain, mert én mindent behurcoltam a raktárakba, én mindent elzártam a szekrényekbe? Így cselekedtem, elismerem. Rongyos füzeteket és csonka köteteket adtam csak az olvasóknak. Nekik viszont jó volt így is, egy se panaszkodott! Pedig amúgy be nem áll a szájuk soha, ömlik belőlük, hogy ki mit csinált, s mit nem. A vadóc kölykök meg csak vihognak szakadatlan, és egyszer az egyik megkérdezte, hogy nekem tulajdonképpen mi van a ruhám alatt? Egy másik ezután röhögve érdeklődött, hogy bugyit hordok vagy gatyát? Mire egy harmadik úgy felbátorodott, hogy azt firtatta, állva pisálok, vagy ülve? De nem hoztak ki a sodromból, megszoktam már, hogy köszörülik rajtam a nyelvüket az emberek… Sekélyesek és nyomorultak, még nálam is nyomorultabbak, mert nekem legalább ott vannak a könyvek, nekik viszont csak a saját testük van, egyéb semmi. És hiába is polemizálnának velem: az emberi lélekben abszolúte nem hiszek. Az ember csont és hús és vér és víz és bélsár és vizelet, meg ehhez hasonlók, ezeken túl a nagy, büdös semmi… De ez megint messzire vezetne, tudom. Egyre szúrósabban néznek rám, magának, hadnagy úr, a bajusza szálai úgy meredeznek, akár a tarajos sül tüskéi. Vigyázzon, meg ne szúrja a kezét, ha az arcához nyúl! Jó, jó, nem fecsegek… Gondolom, arról kellene beszélnem, arról az estéről. Csakhogy én voltaképpen eddig is arról beszéltem ám! Ha jobban belegondolnak, maguk is rájönnek. Mindez egybetartozik, ezek a dolgok összefüggenek. Hanem most egyszerűen fogalmazok. Az a férfi egy gyönyörű, több mint száz éves albumot akart megérinteni. Erőszakos, izzadtságbűzű ember volt, szívogatta a fogát, s ha sikerült kiszabadítani az agyarai közül a pörkölt egy-egy aprócska cafatmaradékát, a szája sarkából a szőnyegre köpte. Azt hitte, nem veszem észre. Vagy még csak azt se hitte… Való igaz, hogy nem adtam oda neki az albumot. Ezen ő fölháborodott, és nagy hangon üvöltözni kezdett velem, kiabált egy sort, aztán félrelökött, elmarta a könyvet, azzal nagy dérrel-dúrral kivonult az épületből. Én meg tehetetlenségemben följelentettem. Az az album a leltár szerint is nyolcvanezer forintot ér. Most meg azt akarják az urak, vonjam vissza a szavaim és lássam be, hogy nem történt bűncselekmény? Csak azért, mert a könyv sértetlennek tűnik? Egyfelől erről nem lehetek meggyőződve, másfelől az efféle szerzeteknek a puszta létezése bűncselekmény, uraim! Én nem vonom vissza a feljelentést, kérhetnek, könyöröghetnek, fenyegethetnek. És ha baja esett az elorzott példánynak, hát nem állok jót magamért! És ezt megismétlem most is, hogy maga megérkezett, polgármester úr. Rúgjon ki, bocsásson el, üsse kő! Eltussolhatják az ügyet, megszüntethetik a nyomozást bűncselekmény hiányában, az igazság le fog sújtani, erre megesküszöm!
Tegnap este holtan találták M. M. helyi vállalkozót. A középkorú férfira BMW gépkocsijának kormányára dőlve akadtak rá, nyakszirtjéből egy konyhakés meredezett elő. A rendőrség közleménye szerint a gyilkosságot H. G. követte el, aki a napokban mondott föl munkahelyén, községünk könyvtárában, ahol nem régóta dolgozott. A polgármester szerint a gyilkos és az áldozat között egy érthetetlen és értelmetlen vita mérgesedett el ennyire. Z. G., a korábbi polgármester lapunkhoz eljuttatott közleményében ezzel szemben abbéli meggyőződésének ad hangot, hogy M. M. maffialeszámolás áldozata lett, egyúttal felszólítja a jelenlegi polgármestert, számoljon el az áldozattal való kapcsolatával, többek között magyarázza meg, miért eszközölte ki a körzeti rendőrkapitányságon, hogy az M. M. ellen folyó nyomozást a napokban felfüggesszék. Z. G. úr vádjait a polgármester nem kívánja kommentálni. Az előzetes letartóztatásba helyezett H. G. nem tagadta, de nem is ismerte be bűnösségét. M. M. családjának mély gyászában lapunk minden munkatársa nevében osztozunk, s bízunk abban, hogy a brutális gyilkos (legyen bár H. G., avagy más) elnyeri méltó büntetését!
Gyilkosság a vasúti síneken (fotokollázs, 1925)
Miféle csontok
bújnak elő
a Dunából
hét évtized
kört körre hány
a barna hullám
miféle csontok
vén Dunánk
mélyéből
itt vagy ott
miféle csontok
Árnyék a habon
ősz
gyermek
ifjú
ki kezdje
a galamb-pár
a harmadik
a negyedik
cipővel
cipőtlenül
miféle csontok
Lyukak
a medencén
lábszáron
lyuk a mellcsonton
tisztes agg
szurtos fiú
a Duna győzi
miféle csontok
miféle csontok
Seregben
cikázva
némán
„engem vittek”
„én az anyámmal
mentem”
„én a cipőmet
bogoztam”
miféle csontok
Mint röpke hal
a tengerekben
vagy mint csoportos
madarak
föl-fölreppenve
a mélyből
vén Dunánk mélyéből
új híd
avatni mind
miféle csontok
miféle csontok
hivatlanul
hivatlanul
Hallom a holtak csontjait
zörögni egész éjszaka.
Nem élhetek máshol, csak itt,
hol szégyenem lett a haza.
Mint Vörösmarty, Kölcsey
idejében, ma Háza nincs,
amit hallok, fáj hallani,
undokság, bárhová tekints.
Itt félbehagyni volna jó,
és nem vijjogni, mint kuvik.
Kapitány nélkül a hajó
elsüllyed, mint a Titanic.
Kérdezed, mi mondatja ezt?
Csak fájdalom, nem is harag.
A szelet várom, fújni kezd,
hintáztatja az ágakat.
Vihartól lobbanjon az ég,
vesszen, kinek vesznie kell.
Helyemre másvalaki lép,
és boldogabb dalt énekel.
Ladányi-versre
emlékezve
Ki bolt előtt ácsorog,
az esőlé rácsorog,
eltűri, nem háborog.
Ki büdös proli nekik,
ritkán hajt le féldecit,
mivel arra sem telik.
Öleli a téli fagy
fűtetlen házban, avagy
kíméletlen ég alatt.
Indulj, genny sebezte láb,
míg tudsz, lépjél legalább,
azt üzenve, ne tovább.
Az éhező vánszorog,
de haragszik, háborog.
Kiabálj, rekedt torok.
Nekiindul fagyon át,
kergeti az éjszakát,
hol a nap kél, odalát.
Igazáért majd pöröl,
mint az összezárt ököl,
haragja, mint a pöröly,
ahova kell, odavág,
belerendül a világ.
Indulj, genny sebezte láb.
Jan Drda
Magasabb szempontból
tanár urát
a hatvanas évek elején
ismertem meg
Egy budapesti
gimnázium
párttitkára volt
Az iskola
lázongó diákjai
fáklyás felvonulást terveztek
tiltakozásul
a görög fasizmus ellen
A felsőbbség
(kerületi KISZ
kerületi MSZMP)
gyanúsnak találta a dolgot
megtorló eljárást
tervezett
Jan Drda
Magasabb szempontból
tanár ura
pártfegyelmit kért
maga ellen
A felsőbbség
(kerületi KISZ
kerületi MSZMP)
zavarba jött
Ez
nem szerepelt
számításaikban
Az ügy
további intézését
a Belügy
illetékeseire bízták
Magasabb szempontból
tanár úr
megvédte diákjait
Felhőt nézek zsiráf volt
most inkább elefánt
aztán cethalat látok
úszik a kéken át
zsiráf elefánt cethal
keresi otthonát
úszik a felhő meghal
nem folytatom tovább
játszik az álnok égbolt
trükköző idegen
hazát látok enyém volt
már felhő az egen
úszik a felhő meghal
úszik a kéken át
zsiráf elefánt cethal
keresi otthonát
Van Horthy Miklós tér ismét.
Az értelem szökik innét.
Agy gyötrődik, lélek vásik.
Kéne egy haza. Egy másik.
Ím ő az itt, ki győzelmes
Harcokat vívott meg egykor
A tulajdon népe ellen
És labanc ősei vágta
Csürheösvényen törtetve
Az ország sírásója lett