GÖRBE TÜKÖR

SZABÓ LÁSZLÓ TIBOR

A Grand Hotel alkonya

Valamikor a város büszkesége volt. Hercegek és főnemesi sarjak szálltak meg benne rövidebb-hosszabb ideig, a Monarchia békéje és örökkévalósága sugárzott belőle. A lakosztályok mérete és berendezése káprázatos volt. A személyzetnek viszont csak a tetőzet alatt kialakított szűk kis kamrákban jutott hely, és a fenti folyosó reggeltől estig a fehérkötényes komornák és szobalányok csivitelésétől visszhangzott. A fényűzően kialakított és hatalmas tükrökkel gazdagon díszített étteremben fehér kesztyűkbe bújtatott kezek szolgálták fel a gondosan összeállított ételsorokat. A Grand Hotel specialitásai nemcsak Csehországban, hanem messze földön híresek voltak. Önfeledt női kacagás töltötte be a termeket, sajátos ellenpontjaként a parádés kocsisok toporgásának a főbejárat előtti kis téren.

Időnként egy-egy nagyravágyó polgár cilinderes alakja is felbukkant a portán. A londinerek ilyenkor lekicsinylő pillantások kíséretében nyújtották markukat a vendégek felé. Náluk jobban csak a szállodai portások igazodtak el az örökkévalóságnak tetsző társadalmi hierarchiában.

A dicső győzelmeket ígérő nagy háború lendülete váratlanul megtört, küszöbön állt a vereség, a nemzeti forradalom pedig végleg elsöpörte a korábbi rendet.

A Grand Hotel vendégköre kicserélődött. Újgazdag burzsoák népesítették be a lakosztályokat, és élvezettel habzsolták az eléjük varázsolt különleges ételeket.

Némelyek a márkás borok pazar kínálatával küszködtek, mások viszont egymásután gurították le torkukon a már megszokott, s az egyre izmosodó polgári demokráciában is nagy becsben tartott honi söröket.

A szálloda legfinnyásabb pincérei is abszolúte demokratákká váltak. Titokban azért bús nosztalgiával gondoltak vissza a régi szép időkre, amikor még választékosan öltözött arisztokraták vetették oda nekik a busás borravalókat, nem pedig felkapaszkodott, egykori disznókereskedők, akik rosszul szabott szmokingjuk zsebéből markolták elő a zsírfoltos bankjegyeket. A portások legjelentősebb illegális jövedelme azonban továbbra is a titkos találkák diszkrét megszervezéséből származott.

A környéken gyakoriak voltak a vadászatok, ilyenkor a szálloda étterme inkább hangos kocsmára emlékeztetett, mint az egykor ízlésesen berendezett restaurant-ra.

Gyakran kereskedelmi utazók és újonnan meggazdagodott gyárosok töltötték meg a régi személyzet szemében még mindig szentélyként tisztelt éttermet. A leghangosabb Hoplíček úr volt, akinek hirtelen meggyarapodásáról különböző mendemondák keringtek a városban. A nagy háborúban állítólag ő látta el bakafánttal az egész hadsereget, és ebből éveken át jelentős bevétele származott. A korrupt vezérkar üzelmeiről már akkor is lehetett egy-egy óvatos cikket olvasni a kritikusabb hangvételű lapokban, de az oknyomozó újságírók példásan gyors frontra küldésével mindig sikerült az ügyeket megnyugtatóan eltussolni. Hoplíček úr – talán nem véletlenül – kedvelte a háborús nótákat. Amikor barátaival együtt az étterem bejáratánál megjelent, a cigányzenekar azonnal abbahagyta a szalonzenélést, és kedvenc nótáit kezdte húzni. Így fogadták a város egyik legtekintélyesebb polgárát. Riválisa, a sertéshizlaldákat üzemeltető másik gazdag polgár, Kudlíček hétpróbás hazafinak számított, aki imádta a jó cseh söröket, a gulást knédlivel, és a duci szobalányokat, valami ismeretlen oknál fogva pedig gyűlölte a magyarokat. Hoplíček ez utóbbit használta fel rendesen bosszantására, és minden alkalommal elhúzatta a híres magyar katonanótát, amelyet akkoriban még sokan ismertek:

Megfizetsz még kutya Szerbia
Miért kell neked Magyar‑Bosznia?

Kudlíček úr városszerte fennen hirdette, hogy Hoplíček egy akasztófára való magyarón, vagyis magyarbérenc, és ezen túlmenően még kozmopolita is. Ő csakis cseh muzsikát húzatott a bandával, amikor csak tehette, vagyis amikor a cigányokat lefizette. A válasz erre többnyire Zsupán Kálmán áriája volt, az ifjú Strauss operettjéből, a cigánybáró ból. Az üzenet mindenkinek szólt: Kudlíček egy pénzsóvár, nagyszájú kupec, aki csak a zabáláshoz és a disznókhoz ért.

Egy ideig Bohumil Hrabal is a Grand Hotelben pincéreskedett. Az abesszin császártól kapott érdemrendje hosszú szalagon lógott a nyakában, és ekkor még nem tudta, hogy idővel világirodalmi alakká emelkedik. Szereplésének egy kellemetlen incidens vetett véget, amely azonban teljesen megfelelt később kibontakozó, sajátos személyiségének.

A külügyminiszter díszebédjén a leves felszolgálása közben a kitüntetés egy óvatlan pillanatban leszakadt a szalagról és belepottyant a tálba. A szétfröccsenő, zamatos ételkülönlegesség zsíros pöttyöket hagyott a miniszter és külföldi vendégei frakkján.

A főúr elakadó lélegzettel, ámde erős marokkal ragadta meg Hrabal nyakát. Kapálózó, sovány testét a dühtől megsokszorozódott erővel vonszolta maga után, majd a tálaló melletti kis helyiségbe lökte.

‒ Te nyomorult féreg! Meggyaláztad a Grand Hotel hírét és méltóságát! Ha az esetből diplomáciai konfliktus lesz, valamennyien vehetjük a kalapunkat. Tudod, mint jelent a casus belli?

Hrabal csak zavartan pislogott, nagyon is jól ismerte a latin szavak jelentését: háborús ok, alkalom a háborúra. Vérfagyasztó gondolat! Lesütötte a szemét, és bűntudatosan megkérdezte: ‒ Tehát olyasmit tettem, mint az a bizonyos Gavrilo Princip, aki Szarajevóban lepuffantotta Ferdinánd őfenségét?

Mindenesetre azonnali hatállyal kirúgták.

A következő – a népi demokratikus – forradalom győzelme után a Grand Hotelben többnyire pártfunkcionáriusok és az államapparátus vidékre látogató tisztviselői szálltak meg. A régi személyzet zöme ekkorra már kihalt, az új munkatársakat a legtehetségesebb fiatal népi káderek közül válogatták ki. A különböző munkakörök betöltése igen nagy dicsőséggel és igen szerény fizetéssel járt.

Az állami vadászatok vendégei is kicserélődtek. Híre-pora se maradt a polgári világ letűnt gyászos figuráinak. A hajnalig tartó mulatságok azonban nem kevésbé komoly megterhelést jelentettek mind a személyzetnek, mind az egyre kopottabbá nyűtt berendezésnek. A felújításra azonban sohasem sikerült az elegendő összeget előteremteni, akkortájt az iparosítás, csakis az iparosítás volt az első számú feladat. A Grand Hotelben történő elszállásolás azonban még így is privilégiumnak számított, a járási elvtársaknak csupán a fizető vendéglátás magánszállásai dukáltak.

Az első évek legkiemelkedőbb eseménye kétségtelenül a nagy vezető évenkénti születésnapjának megünneplése volt. Mindenki tiszteletét tette, aki egyáltalán számított. A konyhát és az éttermet szakácsnak és pincérnek álcázott állambiztonságiak lepték el, de még a recepció előtti tágas előcsarnok is megtelt újságot olvasó nyomozókkal. Hrabalt ekkor tiltották ki örökre a városból.

Később a testvéri országok pártmunkás-delegációi is egyre gyakrabban szálltak meg a Grand Hotelben, olykor üzbég sapkák sokasága lepte el az éttermet. A feladatokhoz felnövő új személyzet derekasan helytállt, csak az edények, a tányérok és az evőeszközök folyamatos csökkenése okozott némi gondot.

A szálloda üzemeltetését az évek folyamán csak egyetlen incidens zavarta meg. A nemzeti ünnep alkalmából népes kínai delegáció érkezett a városba, és a számukra adott díszebédre természetesen a Grand Hotelben került sor. A vendégek egymás után, szokásos fegyelmezettségükkel foglalták el helyüket az asztaloknál, de sehogy sem voltak hajlandók hozzákezdeni az étkezéshez. A protokollfőnök izgatottan hívatta a tolmácsokat.

‒ Mondják, mi történik itt? Miért nem hajlandók a kínai elvtársak ebédelni? A leves kihűlt, újra kell melegíteni!

A vezetőtolmács enyhén remegő hangon adta elő a konfliktus okát: a gépkocsivezetőkre várnak.

‒ Jézusom, mit akarnak a sofőrökkel? A program csak a díszebéd után folytatódik.

Rövidesen kiderült, hogy a mao-zubbonyos vendégek csakis akkor fogják az étkezést elkezdeni, amikor látják, hogy az őket szállító cseh gépkocsivezetők is velük együtt esznek. Nekik azonban, a program szerint, nem járt díszebéd, és már hozzá is láttak a magukkal hozott hidegélelemhez. A protokollfőnöknek át kellett hágni a szigorú előírásokat és a sofőröket privilegizált helyzetbe hozni: aznap kétszer ebédeltek.

A nyolcvanas évek közepétől aztán egyre több nyugati turista szállt meg a Grand Hotelban, és üzletemberek is mind gyakrabban tűntek fel az igencsak vedlett bútorzatú étteremben. Fontos, vagy fontosnak látszó tárgyalások zajlottak az elnyűtt berendezés csendes asszisztálása mellett.

Aztán eljött a rendszerváltás és a gazdaság átalakítása. Privatizációs lázban égett az ország. Hatalmas plakátok hirdették városszerte:

Az állam rossz tulajdonos!

A szálloda előtt elhaladó járókelők az egyik hétvégén arra lettek figyelmesek, hogy a bejárati ajtó mellé kihelyezett nagyméretű táblán a következő felirat áll:

A szállodát igénybevevők száma, az új tulajdonosok minden erőfeszítése ellenére, rohamosan csökkent. Megnyugtató volt viszont, hogy a privatizációs tárgyalások új erőre kaptak. A Tongai Királyság egyik befektetője megkülönböztetett érdeklődést mutatott a szálloda iránt – a vételárat édesburgonya és yamgyökér tizenöt évig tartó folyamatos szállításával kívánta ellentételezni. De szóba jött a várostól nyolc kilométerre fekvő gyógyfürdő is. A közös üzemeltetés ötlete, amely lehetővé tette volna gyalogtúrák indítását a Grand Hoteltól egészen a tóparti fövenyig, a városi idegenforgalmi középiskola egyik tanulójának szakdolgozatában bukkant fel először.

Az elképzelés felkeltette az idegenforgalmi üzletemberek érdeklődését, hiszen ekkor már csupán a hátizsákos turisták látogatták a szállodát. Számukra mind a diszkó-szolgáltatás, mind pedig a fürdéssel befejeződő gyalogos túra meglehetősen vonzó lehetne – vélték az állami holding vezetői.

A második és a harmadik emeletet, sajnos, le kellett zárni, mivel a vízszolgáltatás akadozása miatt a reklamációk mind gyakoribbá váltak. Az étterem megszűnését egyrészt az étkészletek hiánya, másrészt a szállodai vendégek érdektelensége okozta. A személyzet nehéz szívvel búcsúzott az egykor világhírű konyhától, viszont jogosan számíthatott a – már megkurtított – munkanélküli segélyre.

Október 16-án, az éjjeli órákban, különös zajra riadtak fel a környék lakói. Mély, dörgő hangok feleseltek egymással, roppanások, majd süvöltő becsapódások remegtették meg a levegőt. Némelyek Ferenc Ferdinánd főherceg hangját vélték felismerni, de hát őt még 1914-ben meggyilkolták Szarajevóban. Voltak, akik mozgalmi dalokat hallottak énekelni, mások a tonga-szigeti dobok ütemes pergését ismerték fel. Senki sem tudta, valójában mi történik, csak az volt kétségtelen, hogy a hangok és a zajok a Grand Hotel irányából érkeznek.

Az utcára tóduló emberek riadtan nézték a régi falak lassú leomlását. A derengő fényben különböző árnyalakok bukkantak fel a romok között. Habsburgi hercegnők finom selyemből készült toalettjei tűntek fel a jobboldali szárny irányából, egy cilinderes úr kisebb disznófalkát hajtott maga előtt az étterem hosszú asztalait kerülgetve, pincérnek beöltözött detektívek rögzítették noteszükbe a különböző mozgásokat. Egy ott felejtett kínai izgatottan gombolgatta zubbonyát, miközben a hátsó fal éppen mellette rogyott le hatalmas dörrenéssel. Elegáns, fekete öltönyben tárgyaló férfiak portalanították szorgalmasan laptopjaikat. A diszkózene fékezhetetlenül harsogott tovább. Egy hátizsákos turista az előtte álló, félig összerogyott asztalon igyekezett az imént felbontott konzerv tartalmát kenyerére felkenni. A teafőzésről lemaradt, mivel elektromos készülékéhez az összeomló falak romjai között már egyetlen dugót sem talált.

Bohumil Hrabal ott állt a valaha oly pompás étterem közepén, és szótlan figyelte az eseményeket.

ABLAK

Az itt olvasható versek Lope de Vega (1562–1635) Betlehem pásztorai címmel fiának írt prózai írásokat és istenes verseket tartalmazó kötetéből (1612), illetve az 1614–1625 között írt, Szent rímek címen kiadott gyűjteményből valók, amelynek első kiadása elveszett, 1624-es második kiadása pedig előszó és dedikációk nélkül jelent meg. Az 1614-ben pappá szentelt, ám nagyon is világias életvitelén nem változtató költő Mária és Jézus sorsát mélységesen emberi módon, anya és fia közös szenvedéseként ábrázolta.

LOPE DE VEGA

(Jászolban szalmaszálak)

      Jászolban szalmaszálak,
Betlehem gyermeke,
ma rózsák és virágok,
de holnap mind epe.
      Szalmaszálak között sírsz,
hideg van e helyen,
de sírsz a melegtől is,
gyönyörű gyermekem.
      Aludj, én szent báránykám,
ne ríj, én életem,
ha meghallja a farkas,
azonnal itt terem.
      Aludj a szalmaágyon,
ha bánt is hidege,
ma rózsák és virágok,
de holnap mind epe.
      Ma lágyak, cirógatnak,
takarnak kedvesen,
koronád tövisévé
lesznek egy reggelen.
      De miket is beszélek,
tudod te, én szivem,
gyönyört adó napokban
bús beszédem milyen.
      Szalmáért a fizetség
drágább, mint kellene,
ma rózsák és virágok,
de holnap mind epe.
      Ne pityeregj, ne sírjál,
égi Emánuel,
a szalma közé gyöngy hull,
nem veszi senki fel.
      Már anyádra se gondolj,
Jeruzsálembe megy,
Józseffel együtt sírok,
fájdalmak gyötrenek.
      Király szalmával játszik,
korona nincs vele,
ma rózsák és virágok,
de holnap mind epe.

(A Lányka, kinek az Angyal)

      A Lányka, kinek az Angyal
az Ég kegyét hírül adta,
az örömhírt a Mennyekből,
hogy ő lesz az Isten anyja,
      kisfiát jászolban nézi
forró könnyekre fakadva,
hiszen tudja, mikor felnő
még több könnyet sír miatta.
      Mit szeretnél, édes Jézus,
szól a Lányka, őt faggatva,
szegénység néz rád szememből,
annak fájdalmát mutatja?
      Palotám énnekem nincsen,
ami téged befogadna,
csak két karom és a mellem,
mi meleg tejecskét ad ma.
      Többre nem telik, szerelmem,
nincsen a jászolban kamra,
eged is megirigyelne,
lennék gazdag, bár egy napra.
      A nemrég született gyermek
nem válaszolt, habár ajka
szólna végtelen tudással,
mint odafent örök Atyja.
      De a Szűznek válaszképpen
lelke kincsét odaadja,
csillagait álomképbe
rejti, úgy öleli karja.
      A Szűz lágyan és becézve,
oly édes anyai hangja,
szép nyugalmat kínál néki,
hiszen az egektől kapta.
      Pálmák felett jártok,
ti Angyalok, szentek,
ággal borítsátok,
aludjék a gyermek.
Betlehemi pálmák,
haragos szeleknek
zajongó tanyái,
jó csöndért esengek.
Ne zúgjatok néki,
mikor útra keltek,
ággal borítsátok,
aludjék a gyermek.
      Isten fiacskája
attól fáradt, reszket,
hogy sírva sír itten,
kicsinyt se pihenhet,
ne sírjon, ne ríjon,
ideje van ennek,
ággal borítsátok,
aludjék a gyermek.
Fagyok, kik az éjben
erre közeledtek,
nincs mivel őt védjem,
könyörgök, ne gyertek.
Kik erre repültök,
ti Angyalok, szentek,
ággal borítsátok,
aludjék a gyermek.

(Keresztre feszítéskor)

      Miközben a gödröt ássák,
ott lesz helye a keresztnek.
hogy a Bárányt ráfeszítsék,
amit a kígyó kitervelt,
      ami messzi Názáretből
való, a gyönyörű leplet,
szép Mária készítette
ruhácskául a gyermeknek,
      gyönge húsáról letépik
álnok kezek, rút sereglet,
akik Krisztust körülvették,
hogy halála elközelgett.
      Alá nem égiek szálltak,
öltözetét tépni restek,
de katonák, kik ruháin
azután kockát vetettek.
      Lerángatják koronáját,
mennyi vérforrás ered meg
innen és onnan bugyogva
fedi az isteni testet.
      Ráncai közt ruhájának
foszlányai zöld sebeknek,
húsdarabok habzó vérrel
türemlenek, keverednek.
      Bűneidhez láncolt lélek,
ki nem akarsz, nincs rá merszed,
hitványságtól szabadulni,
ruháját sose feledjed.
      És vérző fejére nyomják
koronáját, a kegyetlent,
akit kétszer koronáznak,
a kín kétszeresen ver meg,
      Katona kötéllel húzza
Krisztust, néki nem kegyelmez,
hová magától ment volna,
erő lökje a kereszthez...
      Szemével odanéz Krisztus,
kit gonosz csőcselék kerget,
ölelje, csókkal köszöntse
a reá váró keresztet.
      Drága Jézus, mily kemény ágy
hívja kín gyötörte tested,
szemem fénye, a halálban,
még ott sem találhatsz enyhet!
      Ó, a puha rózsapárna
rút töviseket meresztget,
mily aranyozott keresztje
durva, kegyetlen szögeknek!
      Aludj, aludj, én szerelmem,
álmából az embert keltsed,
legyen bár dermesztőbb, fájóbb,
mint hidege Betlehemnek.
      Hiszen ott a falak óvnak,
Anyád ruhával melenget,
ökrök lehelete őriz,
szénája a teheneknek.
      Szent Bárányt égető szégyen
lelke legmélyéig sebzett,
oly szűzies, ennyi nép közt
mutatkozni meztelennek!
      Jaj, isteni Anya, nézzed!
Mit látnod kell, visszarettent,
fiadat ily nyomorultul,
mi adhat vigaszt szivednek?
      Nézzed, egek Királynője,
ezt az Urat, ezt az Embert,
húsa liliom volt, szegfű,
marcangolták, szederjes lett.
      Könyörületes Királynő!
Keresztre teszik szerelmed,
a szögek helyét kimérik,
melyeket húsába vernek.
      Iszonyú, vigasztalan sors,
végtelent megmérni mernek,
de elfér majd a kereszten,
ki a jászolban volt gyermek.
      Már a hátán hever Jézus,
annyi kíntól pusztul, senyved,
hogy a kemény keresztfát is
ágynak érzi, hol pihenhet.
      Bűnökben aluvó ember,
porfír és márvány a lelked,
kemény ágyon fekszik Krisztus,
s téged a halál se ment meg,

Menekülés egyiptomba (1509)

(Krisztus a kereszten)

      Ki ez az Úr a kereszten,
testén sebek, végesvégig,
élete alig pislákol,
végpercében nem segélik?
      „Názáreti Jézus” – mondja
a felirat, ha ezt kérdik.
Jaj, istenem, mily édes név,
hitvány halál vár rá mégis!
      Nevén és hazáján kívül
Királynak is mondják még itt,
király volna? Koronája
tövisekből, azok tépik!
      Két vasjogar két kezében,
sose láttam ilyet én, nincs
király, kit hűtelen szolgák
így kínoznak, ha kivégzik.
      Ha Király, ezt kérdik mások,
szögeiből mért nem lép ki,
sokakat megmentett, mondják,
magamagát nem kíméli.
      Vérzománcos a nap, gyászba
borul odafent az ég is,
Isten meghal, vagy világunk
éli története végit.
      Mária a keresztfánál,
nem is könnyeket, de vért sír,
nézi a napot, az alkony,
mint seb az ég húsán, szétnyílt.
      Véle unokafivére,
könnytenger árad az égig,
nézi kettejüket Krisztus,
haldokló szemével nézi.
      Ó, szenvednek mind a hárman!
János, tanítvány, fivér is,
ott az anya, Isten anyja,
Isten mit tesz, Isten érti.
      Lélek, lásd, Apjához készül
Krisztus, immár anyját félti,
el kell hagynia őt, tudja,
ily szavakat mond hát néki:
      Ímhol a te fiad, asszony!
Ímhol a te Anyád, férfi!
János lép Krisztus helyére,
isteni kegy már őt védi.
      Látja Jézus, jő a végperc:
Szomjas vagyok, mondja, és mi
szomjából nyerünk megváltást,
halálával kezdünk élni.
      Jön egy ember, ajakához,
nem evilági, de égi,
nádra tűzve szivacsot nyújt,
ajkát epe, ecet éri.
      Epe Jézus ajakához?
Minő tett, fáj elbeszélni!
Isten szólt az emberekhez,
nem ecetet akart kérni.
      Néki adta szűzi mellét,
tejecske fehéren fénylik,
megeteti fiókáját,
jobb, finomabb édesség nincs.
      Lélek, ha isteni ajkak
szólnak, irgalmadat kérik,
ecetet és epét kínálsz,
sebeit marják, kitépik.
      Induljatok a szép Szűzhöz,
őhozzá angyal beszél, ím:
„Üdvözlégy, keserűséged
érjen véget, Üdvözlégy hí.”
      Szent a te méhed gyümölcse,
pálmafán datolya érik,
küszöbre ha ér a lélek,
feled ecetet, epét is.
      Ha tejet adtál Bernátnak,
letérdelt téged dicsérni,
inkább kéne most Jézusnak,
tőled várja, tőled kéri.
      Édes Jézus, én királyom,
bűnöm ecetet, epét sír,
Isten vagy, Istenként szóljál,
bár ajkad vétkemtől vérzik.
      Beszélj hozzám, édes Jézus,
szavaidat mondjad végig,
bocsáss meg, csak aztán szállj le,
egy vétkező erre kér itt.

Madonna a fenyők alatt (1510 k.)

(A mi Urunk, Krisztus halálára)

      Egy és kettő közt sötét lett,
micsoda feketeség,
látva, hogy a Nap is meghal,
a nap gyászba öltözék.
      Ködök nyelik a vidéket,
kövek törnek szerteszét,
kemény sziklák hasadoznak,
csak az ember szíve ép.
      Az angyalok is zokognak,
micsoda keserüség,
tudják, hogy meghal az Isten,
tudja föld és tudja ég.
      Mikor Krisztus a kereszten
haldoklott, kiálta még:
Uram, mért hagytál el engem?
Mily szelíd szó! Szívem ég.
      Mit érezhetett az Anyja,
mikor hallja Gyermekét,
ki azt mondja, őt az Isten
elhagyta, mily szörnyüség!
      Ne sírj, könyörületes Szűz,
Szerelmed halálba lép.
hogy ismét lásd, három napnál
kevesebb idő elég.
      Kilenc hónapig méhedben
őrizgetted, ottan élt,
rövid a halál, letépte,
ki Istentől lett tiéd.
      „Jaj, Fiam, a Szűz ezt mondja,
rettenetes ez a kép,
mennyi véres kard hasítja
gyermekem drága szivét!
      Hová lett a te szépséged,
fedi szemed vaksötét,
mi tegnap az Eget nézte,
úgy, mint Alkotója rég?
      Vedd el tőlünk, édes Jézus,
ne nyújtsd e kelyhet felém,
te vért ittál, kínok kínját
kortyoltam belőle én.
      Mit segített, hogy Királytól
jászol óvott, menedék,
ha ellenségeid végül
megölnek, és jő a vég?”
      Így beszélt a Szűz, míg Krisztust
várja már a messzeség,
sírj, lélek, ha nem vagy kőből,
vétkem a szívembe tép.

SIMOR ANDRÁS FORDÍTÁSAI

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Levélféle a 80 éves Czigány Györgynek^*

Gyurikám! Örülök, hogy rendhagyó eset vagy. Azt tartják ugyanis, hogy a költők és a mosónők korán halnak. S ezt a „tételt” rengeteg példa látszik igazolni, hiszen nagyjaink többsége fiatalon vagy java férfikorában lépett át a földi életből a halhatatlanságba. Nekem is mondják gyakorta kajánul: aki ebben a műfajban megöregszik, az nem is igazán költő. Persze, ez badarság, mert ha igaz lenne, mit kezdenénk Illyéssel, Vas Pistával, Faludy Gyuri bácsival? Én azt kívánom, hogy az elkövetkezendő évtizedben fokozd tovább rendhagyóságodat és tíz év múlva újra jubiláljunk itt, az Óbudai Társaskörben. Ha úgy élsz, ahogy eddig, ez szinte szavatolható. Emlékszel? Még tévés korunkban, az egyik prágai fesztiválon láttunk egy kubai filmet: Francisca y la muerte – ez volt a címe. Francisca és a halál. Francisca tip-top kis öregasszony volt. Egy napon jött érte a Kaszás. Várj még – mondta neki az öregasszony –, ugyanis segítenem kell Juanitának a szülésnél. A Kaszás türelmesen álldogált Juanita kapuja előtt. Amikor Francisca végre előjött, így szólt a Kaszáshoz: még mindig várnod kell, mert a szomszédban megetetem a nagybeteg Graciela Valdéz tyúkjait. A Kaszás a másik kapu előtt is várakozott, de már fogyatkozó türelemmel. A tizedik kapunál legyintett egyet és feladta: elkullogott dolgavégezetlenül.

Gyurikám, ezért leszel Te hosszú életű. Mindig lesz újabb és újabb tennivalód, amelyek miatt a Kaszás csak toporogni lesz képes a kapud előtt. Aztán majd feladja egyszer. Legyint és elkullog. Mi pedig újra jubilálunk 2021-ben, Dante halálának 700. évfordulóján. Mert ő 1321-ben befejezte a commediát, aztán keserű száműzetésében nem tervezett már más munkát. Alkalmat adott a Kaszásnak, hogy elvigye. Te ne tedd ezt lehetővé, amíg van élnisegítő szavad embertársaid számára. S minden költői szó Istennel kapocs – így amíg az ki nem apad, addig ő is vigyáz a kapcsolatára.

Éltessen hát sokáig!

^* Elhangzott az Óbudai Társaskörben, Merényi Judit előadásában

CZIGÁNY GYÖRGY

Medália

Ki eshet távolabbra,
mint Isten önmagától?
Vele vagy. Övé bárhol.

Visz vígan, ölbekapva.
Kezedben egy szál barka –
elvérzel: így virágzol.

Szent Antal megkísértése (1506)

KILÁTÓ

Most lenne száz éves Nagib Mahfúz (1911–2006), egyiptomi író, 1988 irodalmi Nobel-díjasa. Ez a novellája először jelenik meg magyarul.

NAGIB MAHFÚZ

A bestia

Szerencsére nem voltunk magunkra hagyva a bajban. A. M. úr régi lakástulajdonos a házban, ő hívott bennünket magához megbeszélésre.

Alig voltunk többen tíznél, beleértve A. M. urat is, aki a legidősebb volt köztünk, és persze, a legmódosabb is. A patkánykérdésben kellett állást foglalnunk, mert úgy hírlett, hogy a kéretlen invázió már az otthonunkat veszélyezteti.

A. M. úr karcos hangon kezdte:

– Amint azt mindannyian tudjuk… – és aztán egy papírból olvasni kezdett a patkányok elszaporodásáról és a szörnyű pusztításról, amit véghezvihetnek.

Hangja egyre magasabbra szárnyalt a szobában.

– Igaz, amit beszélnek?

– Látta a tévériportot?

– Ezek nem közönséges patkányok, ezek még a macskákat is megtámadják, sőt, az embereket is.

– Nem fújják túlságosan fel ezt a hírt?

– Nem, nem, szerintem a tények messze túl vannak azon, hogy fel legyen fújva. – Aztán nyugodtan, az elnök büszke önérzetével A. M. úr kijelentette:

– Uralnunk kell a helyzetet! És egyáltalán nem vagyunk magunkra hagyva a bajban. Legalábbis a kormányzó úr ezt mondta nekem.

– Hála istennek!

– Azt kell tennünk, amit mondanak, pontosan kidolgozott utasítás szerint kell cselekednünk.

– És jó lesz ez nekünk? – kérdezte valaki közülünk.

A. M. úr a Korán ból idézte a válaszát, ha nem is szó szerint: – Isten sem aszerint méricskéli a lelkeket, hogy jó lesz-e nekik.

– A lényeg, hogy jól jöjjünk ki belőle a végén.

A. M. úr most szállóigét idézett: – Az ördögöt nem védhetjük egy nálánál is gonoszabbal.

Erre többen is azt válaszolták: – Reméljük, minden a legnagyobb rendben lesz.

A. M. úr erre ujját felemelve azt felelte: – Azért ne számítsatok teljesen másokra. Magatokban bízzatok, és a legegyszerűbb dolognál kezdjétek.

– Hol? Hogyan?

– Hogyan? Hát csapdákkal és patkánymérgekkel.

– Igaz.

– Tartsatok annyi macskát, amennyit a körülményeitek engednek. A pincében és a padlásokon és a lakásokban is.

– De azt mondtad, hogy a norvég patkány a macskát is megtámadja.

– Bizakodjunk, hogy a macskák elbánnak a patkányokkal.

Nagy lélekkel és őszinte eltökéltséggel mentünk vissza otthonainkba. Hamarosan a patkányoktól való félelem és aggodalom uralkodott el gondolatainkon, álmainkban, a patkányok uralták az egymás közötti beszélgetéseinket, s hamarosan életünk legnagyobb problémáját a norvég patkányok jelentették. Óvatosak és éberek lettünk az ellenségünkkel szemben. Néhányan azt mondták, hogy ebbe beleőrülünk, mások meg voltak győződve arról, hogy abba őrülnek bele, ha egy napon szembetalálkoznak a patkánnyal.

Sok különböző magyarázat született arra nézve, hogy mi lehet az oka a patkányok elszaporodásának. Az egyik vélemény az volt, hogy ez a városi csatornák miatt van, amiatt, hogy tisztításkor kiürítették őket, a másik vélemény szerint a Nagy Gát kedvezőtlen hatása volt az ok, akadtak, akik a kormányt hibáztatták, mások pedig Isten büntetésének vélték. Mi dicséretre méltó módon megtettük előkészületeinket, és senki sem hanyagolta el kötelességét patkányügyben.

A többi megbeszélést is A. M. úrnál tartottuk, a tiszteletre méltó és nagyra becsült A. M. úrnál, az isten áldja meg.

– Örömmel látom iparkodásotokat – mondta. – Azt, hogy az egész ház tele van macskával. Természetesen, akik etetik őket, panaszkodnak, de panaszuk elhanyagolható, hiszen épségünk és biztonságunk a tét. – Élvezettel fürkészte arcunkat, aztán megkérdezte: – Mi van a csapdákkal?

Valaki közülünk (kiváló pedagógus) azt válaszolta: – Nálam fogott egy csenevész példányt – de ez helyi patkány.

– Bármi is a patkány származása, ártalmas. Kötelességem tudatni veletek, hogy az ellenség már a kapuknál van, legyetek éberek és őrködjetek. Kiosztok közöttetek mérgezett kukoricát. Helyezzétek olyan helyekre, mint a konyha, bár legyetek nagy figyelemmel a gyermekekre, szárnyasokra és a háziállatokra.

Minden úgy történt, ahogy mondta, és boldogok voltunk, mert valóban nem voltunk magunkra hagyva a harcban. Hálából felemlegettük a mi nagyra becsült kormányzónkat is. Természetesen mindannyian igyekeztünk, hogy jól teljesítsük, amit ránk szabtak, mégis be-becsúszott egy-egy hiba: az egyik lakásban elpusztult a macska, a környéken elpusztult néhány csirke, de emberéletben szerencsére nem esett kár.

Ahogy telt-múlt az idő, a ránk nehezedő feszültség miatt egyre érzékenyebbé váltunk. Azt mondtuk magunkban, hogy jobb, ha fölkészülten várjuk az elemi csapást.

Egyik reggel találkoztam valamelyik szomszédommal a buszmegállóban.

– Képzelje – mondta –, megbízható forrásból hallottam, hogy a patkányok elpusztítottak egy egész falut.

– Nem volt benne az újságban.

Lekicsinylően bámult rám, de nem válaszolt. Elképzeltem, hogy ameddig a szem ellát, hullámzik a föld a patkányoktól, és menekülő a tehenek csatangolnak céltalanul a sivatagban. Jóságos ég, bekövetkezhet ez? Miért is ne? Vajon Isten nem küldött-e egyszer özönvizet, ahogy a Korán írja?

A harmadik megbeszélésen A. M. úr vidám hangulatban volt.

– Gratulálok, uraim – mondta. – Megtettük, amit megtehettünk. Visszatérhet a remény. Szakértők lettünk a patkányok elleni harcban, talán majd egy másik helyre is elhívnak tanácsadónak. A kormányzó úr őkegyelmessége is nagyon boldog.

Akkor valaki közülünk panaszkodni kezdett: – De az idegeink…

A. M. úr sietve szavába vágott: – Idegeink? El akarod rontani az örömünket a siránkozásoddal?

– De hol vannak a patkányok? Mikor támadnak már?

– Erre senki sem adhat pontos választ. Ha több hozzászólás nincs, megállapítom, hogy fölkészültünk a harcra.

Kis szünet után mégis folytatta.

– Felhívom a figyelmeteket, hogy igen fontosak az ablakok, az ajtók vagy már esetleges rések a falon vagy másutt. Csukjátok be az ajtót, ablakot, vizsgáljátok meg a falakat is. Ha találtok valamit, melyen akár egy szalmaszál is átfér, tömjétek be. A reggeli takarításkor, ha kinyitjátok az ablakot, míg a háziasszony söpröget, álljatok készenlétben egy bottal. Aztán csukjátok be az ablakot, menjetek a másik szobába, és cselekedjetek hasonlóképpen. A takarítás befejeztével hagyjátok el a lakást, de előtte alaposan zárjátok be.

Morcosan néztünk egymásra.

– Lehetetlenség így élni – morgott valaki.

– Az utasítást pontosan be kell tartanotok!

– Ez olyan… akár a börtön.

– Háborúban állunk, ez a vészhelyzet. Nemcsak a rombolást akadályozzuk meg, hanem a fertőzést is – Isten vigyáz ránk. Számoljunk vele.

Engedelmesen szétszéledtünk, hogy parancsa szerint cselekedjünk. Most már a fertőzés lehetőségének a híre is elterjedt, apátia és depresszió kísértett közöttünk. Az állandó idegfeszültség miatt gyakorivá váltak a veszekedések a férfiak között, majd a nők között, és végül a gyerekek között is.

Továbbra is figyeltük a híreket, és a norvég patkány a nagy testével, hosszú sivításával, riasztó, élettelen tekintetével az ördögök ördöge lett, megfeküdte képzeletünket, álmunkat, és kizárólagos témája lett beszélgetéseinknek.

Az utolsó tanácskozáson A. M. úr így szólt:

– Jó híreim vannak. Kijelöltek egy szakértői csoportot, melynek feladata az épület, a lakások és a veszélyeztetett helyiségek átvizsgálása lesz, mindez teljesen ingyen.

Valóban jó hír volt, mind egyszerre derültünk fel, kézzelfoghatóvá vált a remény, hogy meg tudjuk menteni magunkat és otthonainkat.

Egyik napon a házfelügyelő tájékoztatott, hogy hivatalnok ellenőrizte a bejáratot, a padlást, a pincét, és a garázst, és kijelentette, szerencsések vagyunk, amiért egy csomó macska rohangál a házunkban föl s alá. Azt mondta, hogy a házmestertől elvárja az éberséget és a tájékoztatást is, ha netán feltűnne egy patkány, legyen az norvég vagy egyiptomi.

Egy héttel a megbeszélés után csengettek az ajtónkon. A házmester volt. Jó hírt hozott és egy hivatalnokot, aki engedélyt kért az ellenőrzésre.

Nem a legalkalmasabb idő volt, feleségem éppen elkészült az ebéddel, mindazonáltal kisietett a konyhából, hogy üdvözölje a vendéget.

A hivatalnok középkorú, határozott embernek tűnt, szögletes arcát vastag bajusz díszítette, rövid, tömpe, de széles orra volt, üveges tekintete. Leginkább egy macskára emlékeztetett. Kis félmosollyal üdvözöltem, amely majdnem nevetésbe fordult, mert az jutott eszembe, hogy a macskáknak is igen jó szaglásuk van. Megvizsgálta a csapdát, a mérget, az ablakokat, az ajtókat, és elégedetten bólogatott. Végül mégiscsak talált a konyhában egy kis, nyitott szúnyoghálóval bevont ablakot, és határozottan ránk szólt: – Csukják be!

A feleségem már éppen ellenkezni akart, de a férfi rászólt: – A norvég patkány nemcsak a szúnyoghálót, hanem a sodronyt is szétrágja.

Aztán elégedetten nézte, ahogy teljesítjük a parancsát. Az orrát hirtelen megcsapta az étel illata, és nem habozott kinyilatkoztatni dicséretét. Rögvest meghívtam ebédre.

– Csak a középszerű ember utasítja el a nagylelkűséget – felelte.

Azonnal megterítettük az asztalt egy személyre – neki –, és azt mondtuk, hogy mi magunk már ettünk. Leült, mintha csak saját ebédlőjében ülne, falni kezdte az ételt, szégyentelenül vad falánksággal.

Udvariasságból kimentünk, de egy idő után mégis azt gondoltam, jobb, ha visszamegyek, hátha szüksége lenne valamire. Ahogy beléptem, azonnal szembeötlött külsejének drámai változása. Úgy láttam, hogy most már nem macskára emlékeztet az ábrázata, hanem egy patkányra, egyenesen norvég patkányra. Gyors fordulattal visszamentem a feleségemhez. Nem árultam el neki a felfedezésemet, de kértem, hogy menjen be a vendégünkhöz. A feleségem úgy egy-két percig időzött odabenn, majd sápadtan tért vissza.

– Láttad, hogy néz ki, ahogy eszik? – lihegte a fülembe.

Bólintottam, ő meg szinte súgva folytatta: – Döbbenetes… hihetetlen…

Egy kézmozdulattal fejeztem ki egyetértésemet. Teljes elképedésünkben talán még az időről is elfeledkeztünk, mert csak akkor tértünk magunkhoz, amikor vendégünk hangját hallottuk, amint a folyosón elhaladva, vidáman búcsúzik:

– Virágozzon a házuk mindörökké.

Utána siettünk, de már a kijáratnál volt. Az utca végén még visszafordult, karját lengette búcsúzóul, az arcán tovasuhanó norvég mosoly ült. Mi pedig álltunk a kapu előtt és csak döbbenten bámultuk egymást.

BODA MAGDOLNA FORDÍtÁSA

KÉPZŐMŰVÉSZET

JOHANNES JAHN

Cranach

Lucas cranach korában – vallási és társadalmi téren egyaránt – olyan ellentétes erők halmozódtak fel Németországban, amelyek végül is forradalomhoz vezettek. A feszültség először Luthernak a pápaság ellen megindított harcában (1517), majd parasztfelkelésben robbant ki (1525). A németség sajátos sorsára döntően hatott akkoriban az az Itáliából kiinduló és egész Európában feltarthatatlanul terjedő új világszemlélet, amelyet ma a középkorból az újkorba való átmenet, vagyis a reneszánsz korának nevezünk. Ennek az időszaknak szédítő gazdagsága, sokrétűsége Cranach alkotóútjára is rányomta bélyegét. Mert a művészetet nemcsak az egyéni tehetség és mesterségbeli tudás határozza meg, hanem függ attól is, hogy az egyén hogyan illeszkedik abba a társadalmi helyzetbe, amelybe beleszületett.

A nagy fordulatnak, amely Itáliában és Német-alföldön oly gyökeres módon átformálta az embert és környezetét a 15. század első felében, a német festészet is tevékeny részese volt. A század második fele azonban nem váltotta be, amit az első ígért, és a hanyatló német festészet ekkor németalföldi hatás alá került. Virágkora azután csak a 16. század fordulója táján köszöntött be, és nem utolsósorban Lucas Cranach munkásságának eredményeképpen.

Ez a hirtelen fellendülés magával ragadta a művészi sokszorosító grafika műfajait is – a fa- és rézmetszést –, amelyek ekkor Németországban minden más európai országnál átfogóbb jelentőségre és nagyobb súlyra tettek szert. A rangos német festők szinte valamennyien nagyra értékelték a grafikát, és méltónak arra, hogy kifinomult technikáját leglényegesebb elképzeléseik, megfigyeléseik és érzéseik tolmácsolójául válasszák. Így tett Cranach is. Valóban, a sokszorosító grafikából olykor tisztábban csendül ki a korszak szívverése, mint a festészetből. Ugyanez áll a rajzra is, amely mint természet utáni tanulmány, mint festményt előkészítő vázlat, vagy mint önálló műalkotás, a német mesterek sokrétű alkotó tevékenységét a legteljesebb közvetlenséggel tolmácsolja az utókornak.

Ami a témaválasztást illeti, továbbra is megmaradt a keresztény gondolatkör túlsúlya, hiszen a reformáció embere számára is a vallási kérdések voltak a legdöntőbbek. De a világi motívumok többféle módon is kapcsolódtak az egyháziakhoz; gyakran úgy, hogy a bibliai cselekmény szabad természetben játszódik le, amelyet szeretetteljes gondossággal ábrázol a művész, vagy meghitt szobabelsőben, ahol nagy pontossággal jeleníti meg az ember környezetéhez tartozó köznapi tárgyakat.

A tájkép és a csendélet – mint önálló műfaj – ismeretlen volt, az arckép viszont, a polgárság megerősödött öntudatának megnyilvánulásaképpen, a kor művészetének egyik fő feladatává lett. Cranach egész életét végigkísérték az ilyen megbízások. Ugyanakkor a humanizmusnak nevezett, az ókor felé forduló szellemi mozgalom nem hozott jelentős tartalmi gyarapodást: ókori mondák és történelmi események ábrázolására korlátozódott.

Az egész korszakot az olasz művészet erőteljes hatása jellemzi, amely 1500 táján kezdett kisugározni az Alpoktól északra fekvő országokra. Ez a hatás azonban az egyes művészeknél, hajlamuk és nemzedéki hovatartozásuk szerint, nagyon különböző módon nyilvánult meg. grünewald ot alapjában nem érintette az olasz művészet, Dürer újabb alkotói ösztönzést merített a találkozásból, Cranach számára jóval csekélyebb jelentőségű volt, habár teljes mértékben ő sem tudta magát kivonni a hatása alól.

Cranach korában a német festészet páratlanul gazdag volt határozott, önálló művészegyéniségekben. Hasonló bőség a következő évszázadok során sohasem köszöntött be többé. A művész középkori névtelensége ekkor már végleg a múlté volt. S ha még nem is tűnt el teljesen az a szemlélet, hogy kézművesnek tekintsék, a társadalom tudatában már kezdte elfoglalni méltó helyét, amely őt mint jelentős kulturális tényezőt és szellemi értékek létrehozóját megillette. Éppen Cranach a legjobb példa erre.

Fiatalkora

Lucas Cranach, akit – megkülönböztetésül azonos nevű fiától – idősebb Lucas Cranachnak is neveznek, a frankföldi Kronach nevű városkában született 1472-ben. 1500-ig teljes homály fedi életét. Neve 1503-ban tűnik fel Bécsben, ahol akkor feltehetően már néhány évet eltöltött, és ahol 1500 és 1504 között egy sor olyan művet alkotott, amely teljesen különbözik a későbbiektől.

Arra a kérdésre, hogy a korabeli festők közül kiktől tanulhatott a fiatal Cranach, képeinek bizonyos jellegzetességei adnak választ. Félreismerhetetlenek a müncheni Jan Pollak mesterhez fűződő kapcsolatai, akinek sokalakos zsúfolt táblaképei darabos nyerseségükkel, vad mozgalmasságukkal nagyon is megfelelhettek mesterünk akkori ízlésének. Michael Pacherra és körére, főleg a kiváló kolorista Max Reichlichre, valamint a Cranachhoz hasonlóan Bécsbe vándorolt idősebb Jörg Breu festőre is utaltak már. Ehhez még hozzá kell számítani, hogy ismerhette Dürer korai fametszetsorozatait, amelyekben a kifejezés minden árnyalata megtalálható a drámai expresszivitástól az idillikus szemlélődésig; Cranach korai műalkotásait is ez jellemzi. Ám bármilyen hasonló hatás mutatható még ki – ő mindezt teljesen egyéni módon használta fel.

A korai művek közé tartozik egy Keresztrefeszítés (Bécs, Kunsthistorisches Museum), amely mesterségbelileg némileg hiányos ugyan, de bátran tölti meg a jelenetet vad, zabolátlan élettel. A nyers törzsekből összerótt keresztek alatt tagbaszakadt fickók sürgölődnek. Egy körülbelül egykorú Keresztrefeszítés fametszeten Cranach még jobban szabadjára ereszti temperamentumát: még durvábbak a keresztek és testiségtől duzzad a rajtuk groteszk eltorzultságban függő latrok rajza. Egy második, 1502-es keltezésű Keresztrefeszítés fametszetén – nyilvánvalóan Dürer Nagy Passió-jának hatására – már némileg csillapul ez a féktelenség. E három alkotását előkészítésnek tekinthetjük a híres schleisshelmi Keresztrefeszítés-hez, amely kifejezőerejében Grünewald alkotásaival teljesen egyenértékűen ábrázolja a keresztény művészet e témáját. Itt fordul elő első ízben – ami később az ún. Dunai Iskola mestereinél válik gyakorivá –, hogy Krisztus keresztje a kép közepétől jobbra áll, a latrok pedig a bal kép szélre szorulnak. Ezenkívül csak Mária és János alakja látható még a képen, közös körvonallal zárt, monumentális csoporttá összefogva. Minden vallási szenvedélyt és áhítatot a Megfeszített alakjában összpontosított a művész, és a test ábrázolásában megnyilvánuló kifejezőerő még a – mintegy kínban vonagló – ágyékkötőre is kiterjed, a Megfeszített felé hajló fa csupasz ágai a töviskoronához hasonlatos tüskés fonadékot alkotnak. A kor lelki szorongásaival magyarázható, hogy Cranachot, mint annak idejét számos más német mestert is, éppen Krisztus szenvedésének témája ragadta meg. Ezt tükrözi a Krisztus az Olajfák hegyén című fametszet is, amely páratlan kifejezőerejű műalkotás. Ilyen összefüggésben említhető még az 1502-ből való Szent István vértanú metszet, amelyen a szentet különleges mesebeli állatokkal és angyalkákkal benépesített, összefonódott lombozat keretezi.

További táblaképek is bizonyítják Cranach termékenységét és sokoldalúságát ezekben az években. A vezeklő Szent Jeromos olyan dús és buja természeti környezetben térdel, amilyent Németországban mindaddig soha nem festettek még. A fiatal Dürer rajzaiban, vízfestményeiben erőteljesen megragadta ugyan a táj sokrétű jelenségeit, de mindezt táblaképeiben csak módjával használta fel. Cranach és a Dunai Iskola nem ismert ilyen gátlásokat az egyébként sokkal konzervatívabb táblakép vonatkozásában. A megbízó ez esetben talán dr. Johannes Cuspinianus volt, a jelentékeny humanista, a bécsi egyetem fiatal rektora. Cranach portrét is festett róla és feleségéről, s ez annak a magas elismerésnek bizonyítéka, amelyet a művész Bécsben kivívott magának. A táji háttér előtt fél alakban ábrázolt tudós hivatásának jelképét: könyvet tart a kezében. Felemelt fejjel néz a távolba, és tágra nyílt szeméből rajongás sugárzik. Hol vannak az előzményei ennek a mesterműnek, amely Dürer legjobb portréihoz mérhető? Nem tudjuk.

Cranach korai alkotásainak záróköve a Menekülés egyiptomba. A keresztény legendát meseként állítja be, a díszlet vidám kis angyalok játszótere, akik serényen buzgólkodnak a gyermek Jézus szórakoztatásán. Forrás csörgedezik, a fenyőfa széles ágain még hómaradványok csillognak, és fehér törzsű nyírfa lombja ring a szélben, a kék égbolt háttere előtt. Itt találkozunk első ízben a mester, Lucas Cranach szignójával, az 1504-es évszám mellett. Cranachnak ez a csak századunkban felfedezett korai alkotása érett, elismert és a kor problémáihoz önálló felfogással közeledő művészre vall. Nyilvánvaló ekkori kapcsolata a Dunai Iskolával, amelynek alapítói közé tartozik, noha később más utakra tért. Nem felesleges ezúttal ismét aláhúzni Cranach jelentőségét a német fametszet fejlődésében. E téren abban az időben csak egyetlen művész szárnyalta túl: Albrecht Dürer. Cranach kétségtelenül sokat tanult tőle, de teljesen egyénien hasznosította a kapott ösztönzéseket, és egyéni módján fejlesztette őket tovább alkotásaiban, amelyek az első helyek egyikét biztosítják számára a német fametszet történetében.

Az első wittenbergi évek

Bölcs Frigyes szász választófejedelem meghívására 1505 elején Cranach Wittenbergbe ment. Bécshez viszonyítva ez a város – Melanchton szavai szerint – akkor még csak „nyomorúságos fészek” volt. De a fejedelem mindent elkövetett, hogy egyetem alapításával (1502) és művészek meghívása révén a szellemi élet köz-pontjává tegye. Ez bámulatosan rövid idő alatt sikerült is neki. A fellendülést erőteljesen serkentette a Wittenbergből kiinduló reformáció, melyet a fejedelem is pártolt. Érthető tehát, hogy Cranach készséggel fogadta el ezt a megbízást, amely udvari festői rangot és nem csekély (100 arany) évjáradékot biztosított számára.

Letelepedésétől kezdve (közben meg is házasodott, a gothai Barbara Brengbier t vette el) Cranach életének külső mozzanatait bármely más, korabeli német művészénél jobban ismerjük. Mindvégig Bölcs Frigyes és utódainak szolgálatában állott. Szoros kapcsolatot tartott fenn az egyetem tudósaival, mindenekelőtt a reformátorokkal: Martin Luther ral és Philipp Melanchton nal, sőt Lutherhoz szoros barátság fűzte. Festőműhelye kora legjelentősebb műhelyévé fejlődött. Az övé volt Wittenberg legszebb magánháza, a benne levő gyógyszertárral együtt, s ezenfelül könyvkereskedés és nyomda tulajdonosa is volt. Több ízben választották meg a város polgármesterévé is.

Milyen feladatokat oldott meg Cranach, az udvari festő? Rábízták a fejdelem által alapított jelentősebb oltárok kivitelezését, továbbá a fejedelmi kastélyok dekorálását, részint falképekkel, részint nagyméretű vásznakkal, amelyek tapéta módjára borították a falakat. Ezeknek az azóta elpusztult képeknek fő tárgya a vadászat volt. A vadásztéma egyébként is végigvonul Cranach wittenbergi munkásságán. Az antik mitológiai jelenetek is nagyon keresettek lehettek, nem utolsósorban azért, mert alkalmat adtak a női akt ábrázolására. A műhely végül mindent szállított főúri és polgári megbízói számára, ami csak összefüggött a festészettel: még harci játékokhoz való festett lótakarókat és címereket is: ezenfelül vállalt aranyozást, szobafestést és házak külső mázolását. Jellemző a műhely produktivitására, hogy – az elmúlt évszázadok számos vesztesége ellenére – a legtöbb európai képtárban ma is megtalálhatóak a Cranach-műhely alkotásai. Tűzvész áldozata lett például a wittenbergi vártemplom egész belső képdekorációja, és benne a több szárnyú főoltár is, amelyet Cranach valószínűleg ott-tartózkodása legkezdetén alkotott. Így sajnos nem ismerjük azt a fontos láncszemet, amely összekapcsolja Cranach korábbi munkásságát wittenbergi tevékenységével.

Az első évek fennmaradt fő műve a Katalin‑oltár. Középső táblája a szent vértanúságát ábrázolja. Miután a késekkel tűzdelt kereket égi tűz emésztette el, Katalint fejvételre ítélték. A kép hátterében a szászországi Coburg várát környező békés táj látható. A szent elragadtatott arckifejezéssel, drága köntösben térdel az előtérben. Mögötte áll a fantasztikus öltözetű hóhér. Rajtuk kívül egy csomó mellékalak szerepel, akik a kép jobb sarkában úgy összezsúfolódtak, hogy egy-egy figurának alig jutott hely. Ezért a zsúfoltságért bizonnyal a megbízót terheli a felelősség, aki megkívánhatta a művésztől, hogy az udvar és az egyetem minél több személyiségének képmását örökítse meg. Katalin ugyanis a tudósok védőszentje volt. A legtöbb figurát természetesen ma már nem lehet teljes bizonyossággal azonosítani. Baloldalt a két lovas talán a választófejedelem és fivére; a lezuhant és kezét tördelő lovasban Hans von Schwarzenberg humanistát vélik felismerni, a lovának homlokszíján levő monogram alapján. A bal képszélen elhelyezett meissen-thüringiai színekbe öltözött apród alakja kivételesen jól sikerült. Zsenge ifjú, akinek arcából gyermeki tisztaság és ártatlanság sugárzik. Ma már nehezen érthető, miért szerepelnek egy ilyen tárgyú képen ennyire pompás öltözékek. Azonban e téren is nyilvánvalóan a megbízó kívánsága érvényesült, hiszen az udvari egyenruhák tervezése is az udvari festő kötelességei közé tartozott. Az oltárszárnyakon ábrázolt három-három női szent is mintha valami divatbemutatón lépne fel; a mester ecsetje valóságos diadalt ünnepelt az ékszerek és ruhadíszek rajzos finomságainak kidolgozásával. Az itt reprodukált szárnyon különösen szép Szent Dorottya és a bárányt tartó Szent Ágnes gyermeki hitet és átszellemült elragadtatást kifejező arca.

Már 1505-ben, tehát az átköltözés első évében keletkezett a Jézus Szíve imádása című, misztikus tartalmú, de Cranach korábbi fametszeteinél sokkal világosabb megfogalmazású lap. Itt szerepel először – ezután metszett lapjairól ritkán hiányzó – névjele és a szász fejedelmi címer, az udvari művész jelzése. Ez év folyamán változtatta meg szignóját Cranach, amennyiben az L C betűket nem egymásba fonódva, hanem egymás mellé írta. Az 1506-os évben közel tucatnyi, nagyalakú metszet készült. Már témagazdagságukért is figyelemre méltóak. A sorozat legjelentősebb lapja a Szent györgy. Állig felfegyverkezve, mint a félelem és gáncs nélküli lovag eszményképe, áll a gazdagon megformált táj előterében. Bal keze kardján nyugszik, jobbja a függőlegesen a földre támasztott hatalmas lándzsát fogja. A fegyverzeten tükröződő fényt a művész oly meggyőzően érzékelteti, ahogy egyébként csak rézmetszeten lehetséges. Ez annak a rendkívüli fejlődésnek bizonyítéka, amelynek révén Cranach időközben úrrá lett a fametszet technikáján. Az egész lapot egy tónusra hangolta, és talán soha máskor nem jutott hasonló mértékben Dürer szellemének közelébe. Ezt az utalást alátámasztja az a tény, hogy az alak állásmotívumához és egyes részleteihez a mintakép Dürernek a nürnbergi Paungartner-oltáron levő, mintegy három évvel korábban készült Szent Eustachiusa volt. Cranach csak a helyszínen ismerhette meg ezt a Dürer-alkotást, és így feltételeznünk kell, hogy Bécsből Wittenbergbe menet útját Nürnbergben megszakította.

Másik jelentékeny metszete a Szent Antal megkísértése, amelyen a szentet a levegőben repkedő szárnyas démonok serege kínozza. Előzménye kétségtelenül Martin Schongauer közismert, hasonló tárgyú rézmetszete lehetett, de a téma feldolgozása teljesen önálló. A kivitel rendkívül finom tollrajzra emlékeztet.

A fejedelmi mulatságok fénypontjait: a vadászatot és a lovagi tornajátékot két fametszet jeleníti meg. A Szarvasvadászat-on a jelenet képsorozatszerűen bontakozik ki. Egyforma hangsúllyal ábrázol sorjában mindent, és kitűnően szemlélteti,mintegy leolvashatóvá teszi egy ilyen vadászat különböző mozzanatait. Az 1506. évi Lovagi torna a piactéren – Cranach későbbi tornajáték-ábrázolásaihoz viszonyítva – főleg azért figyelemre méltó, mert átfogó képet nyújt a korabeli életről. A művész ugyanis nem csupán a város közepén lejátszódó tornajátékot ábrázolja, hanem (szinte Bruegel hez hasonlóan) a küzdőteret körülálló népet is, többé-kevésbé figyelő alakjaival, és az utca mindennapi életét. Cranach első találkozását az olasz művészettel a Marcus curtius áldozata című metszet jelzi, amelyet egy olasz plakett nyomán készített.

Az 1508-as esztendő elején Cranach nemeslevelet kapott a választófejede-lemtől. Annak a nagy megbecsülésnek jele volt ez, melyet ekkor az udvarnál élvezett. Címerállata a denevérszárnyú, koronás kígyó a gyűrűvel, ettől kezdve szerepel egyre gyakrabban szignója mellett, sőt helyette is. Ura az év nyarán Németalföldre küldte, hogy jelen legyen az ünnepségen, amelyen Miksa császár unokájának, a későbbi V. Károly császárnak hódolnak. Itt az a megtiszteltetés érte, hogy lefesthette az akkor nyolcéves Károlyt. A kép nem maradt fenn, és nem ismeretesek Cranach útijegyzetei sem a gazdag németalföldi városokban szerzett élményeiről. Az akkor megismert, régi németalföldi festészet hatása is nehezen mutatható ki műveiben. Annyi azonban bizonyos, hogy hatalmas lendületet adott munkásságának, amit az 1509-es év gazdag és jelentős termése tanúsít.

Fő műve a torgaui kastélytemplom számára festett Szent család‑oltár. Cranach egészen újszerű feladatra vállalkozott azzal, hogy a kép középrészébe – az olasz reneszánsz ízlése szerint – perspektivikusan megszerkesztett belső teret alkotott, és ebben helyezte el Mária és Szent Anna zártan és plasztikusan felépített alakját, a Szent Család többi tagját pedig lazán rendezte el, mindkét oltárszárny igénybevételével. Nem tudjuk, hogy erre a reneszánszot jellemző világos tagolásra az egy ideig Wittenbergben dolgozó Iacopo de’ Barbari serkentette-e Cranachot, vagy valaki más a wittenbergi kastély-templom oltárain tevékenykedő olasz mesterek közül, vagy pedig a Németalföldön látott itáliai alkotások hatottak-e rá? Kortársak portréival ezen a művén is találkozunk, akárcsak a Katalin‑oltáron is. De teljes bizonyossággal csak Bölcs Frigyes arcképe azonosítható a bal, és Állhatatos Jánosé a jobb szárnyon. A Szent család‑oltár korszakába tartozik a Lipcse mellett levő mölbisi templom csak nemrég közismertté vált középső táblája (a szárnyak nem maradtak meg). Ritkán ábrázolt témát jelenít meg: a pénzváltók és kufárok kiűzését a templomból. 1510 táján keletkezett a Fejedelmi oltár. Nevét onnan nyerte, hogy szárnyain ismét a két uralkodó herceg szerepel. A középső tábla a Madonnát ábrázolja fél alakban a Gyermekkel, két női szenttel és két lebegő angyallal. A megközelítően szimmetrikus kompozíciót lendületes ívelések ritmikus hullámzása szövi át, és szelíd gyengédséggel hajlik minden a Gyermek Jézus felé. Hasonló hangulatú Cranach ez idő tájt alkotott Madonna a fenyők alatt című képe, nagyszerű táji hátterével.

1508-ban kísérletezett Cranach első ízben a reneszánsz nagy témájával: a női akttal. Jóval később tehát, mint a vele csaknem egyidős Dürer, aki már ifjú korában csatlakozott minden „antikizáló”, tehát Itáliából származó törekvéshez. A Páris ítélete című fametszeten ábrázolt három telt szépség kissé gyámoltalanul mozog a fa alatt ülő, páncélba öltözött Páris előtt, akit Merkur ébresztett fel álmából. A kísérletezés erőfeszítése érezhető az álló mezítelen test háromféle nézetének ábrázolásában, és a lónak, a reneszánsz művészet kedvelt állatának erős rövidülése minden bizonnyal ugyancsak a kísérlethez tartozik.

A következő évben már életnagyságú akt festésére is vállalkozott. Külsőségekben nagyon közel került ugyan az olasz művészethez, anélkül azonban, hogy valóban elsajátította volna a példaképek rendkívül fejlett képességét az emberi test szerves és életteljes megjelenítésére. Kevéssel utóbb készült (hamisan 1506-os keltezésű) Vénusz és Ámor fametszetén ismét feldolgozta ugyanezt a témát, de mivel közben maga is tudatára ébredt fogyatékosságainak, ezúttal már kiküszöbölte őket.

Cranach egész grafikai tevékenységében az 1509-es év volt a legtermékenyebb. Számos fametszetet készített, és csak ebben az esztendőben alkalmazta a fényárnyékos metszési eljárást. Ekkor fordult érdeklődése a rézmetszet felé. Szinte kimeríthetetlen találékonysággal fogalmazta át minden esetben a hagyományos témákat. Így például mint vadászatok állandó résztvevője, a Paradicsomot, A bűnbeesés színhelyét szarvascsordával népesítette be. A Menekülés egyiptomba színhelye – a kicsi angyalok vidám nyüzsgése révén – valóságos gyermekjátszótérré lesz. Szent Jeromos pedig olyan tájkép előterében térdel a feszület előtt, amely idillikus vonásaival és formagazdagságával párját ritkítja a német fametszés egész történetében.

Három nagyméretű kompozíciót szentelt a lovagi tornajátékoknak, amelyeket a választófejedelem 1508 novemberében rendezett. Kivételes nehézséget jelenthetett az egymásnak ugrató lovak és lovasok, az előremeredő lándzsák, lengő sisakforgók, bonyolult páncélzatok és gazdagon díszített lótakarók zsúfolt együttesének megoldása a fametszet műfajában.

Újra foglalkoztatja a korábbi munkásságában olyan nagy szerepet játszó, a wittenbergi időszak kezdetétől azonban hiányzó passió-téma. Most tizennégy fametszetből álló sorozatot készít róla, és 1509-ben könyvalakban adja ki. De ez a sorozat – az átérzés mélysége tekintetében – meg sem közelíti korábbi passió-ábrázolásait. Népiességre törekedett, mint Dürer ugyanabban az évben elkezdett Kis Passió-ja, de a téma gyakran teljesen elveszti komolyságát, annyira eluralkodik a művész gátlástalan mesélőkedve, oly sok a genre-szerű, gyakran ugyancsak világias részlet és a belső tereket díszítő, buján burjánzó, késő gótikus ornamentika. Hasonló hatásra törekedett a 12 apostol vértanúságát megjelenítő sorozatában is. Az elborzasztó jelenetekben amúgy is bővelkedő ábrázolásokat még további, válogatott kegyetlenkedésekkel tetézte. De ne felejtsük el, hogy ezeknek a dolgoknak drasztikus, ma visszataszítóan ható ábrázolása magasabb rendű célt szolgált: a szentek állhatatosságát mint példaképet állította a nézők elé.

Hatalmas munka volt az 1509-ben kinyomtatott wittenbergi „Heiligtumbuch” illusztrálása is 117 fametszettel. Valamennyi ereklyét felsorakoztatta, amely a kastély-templomban mindaddig összegyűlt, kereken ötezret, drága ereklyetartóikkal együtt. A késő gótikus aranyművesség e remekei – szobrok, kelyhek, állatfigurák, monstranciák – jó alkalmat adtak Cranachnak arra, hogy fametszetbe tegye át a késő gótika fantáziadús vonalszövevényeinek egész gazdagságát. Címképül Bölcs Frigyes és fivére kettős arcképét metszette, 1510-es keltezéssel. Magának a választófejedelemnek portréját már az előző évben rézbe metszette. Ekkor alkalmazta először a rézmetszés technikáját.

Sajnálatos, hogy ezután hamarosan megcsappant érdeklődése a grafika iránt. A fametszetek száma egyre csökkent, rézmetszetet pedig ezután már csak nyolcat készített. Pedig ezen a területen is jelentőset alkothatott volna. Bizonyíték rá mindjárt az első lapok egyike: az 1509-ben készült Aranyszájú Szent János vezeklése. A királylány elcsábításáért vezeklő szent visszataszító alakja, aki állat módjára, ruhátlanul, négykézláb kúszik, a háttérbe szorul. Anya és gyermeke viszont az előtérbe került. A romantikus erdő fái lágyan keretezik alakjukat, a szelíd állatok köréjük sereglettek, hogy részt vegyenek az idillben. A keresztény legendából német mese lett.

A reformáció kezdetéig

Cranach most már híres festő volt. Sokasodtak megbízásai, és ennek megfelelően szaporodott a műhely munkája is. Így gyakran került sor azonos képtémák többszöri ismétlésére, s ennek következtében egyre több esetben válik kérdésessé, hogy a mester saját kezű munkájáról van-e szó. Az eredetileg saját jeleként használt kígyót most már műhely-jelnek használták. Különösen gyakran fordul elő ez időben Mária életének témaköre. Cranachnak ez adott alkalmat a számára oly kedves gyermekalakok és női szentek megfestésére. A Madonna mellképe csakúgy számos változatban fordul elő, mint az új felfogásban ábrázolt Szent Család (Bécs, Akademie). Két keskeny oltárszárnyon örökítette meg a játszadozó angyalokkal körülvett Szent Család eredeti kompozícióját és a gyermek Mária oktatásának jelenetét (Dessau, Gemäldegalerie). Ennek az évtizednek legszebb táblaképei közé tartozik a Mária a gyermekkel és a női szentekkel (1516 – Dessau, Gemäldegalerie) és a körülbelül ugyanabból az időből származó Szent Katalin eljegyzése. Mindkettőn határozott változás figyelhető meg az emberalakok ábrázolásában: az alsótest – a felső rovására – erősen megnyúlt. Ez a kifejezetten manierista jellemvonás azután – a portrék kivételével – egyre gyakoribb Cranach műveiben. A drezdai Gemäldegalerie egy kis képe Krisztus születését ábrázolja, akkoriban újszerűen ható éjszakai környezetben. A passió-képek sorában a Keresztrefeszítés különböző felfogásokban szerepel, de egyikük sem éri utol az 1503. évi Keresztrefeszítés művészi erejét.

Cranach egyre gyakrabban fest aktot, mégpedig elsősorban a hagyományos Ádám és Éva téma kapcsán. A kevéssel 1510 után készült ilyen tárgyú táblaképek közül az elsőre (München, Alte Pinakothek) még erősen hatott Dürer híres rézmetszete; a téma ettől fogva mindig szerepel a Cranach-műhely programjában.

Bőséges lehetőséget nyújtott aktok ábrázolására az antik mitológia is. Az először fametszetben megoldott Páris ítélete 1514-től kezdve egész sor festményen is megjelenik, más-más tájjal és a három nőalak változó elhelyezésével. Az 1518-as keltezésű, a szabad természetben pihenő Forrás‑nimfa a gyakran feldolgozott téma első és legszebb megoldása.

A téma akkoriban mintegy a levegőben volt. Az itáliai Mategna egyik kis festményén dolgozta fel, Dürer és Baldung grien pedig több rajzán. Nem szükséges tehát mindenáron Giorgione Pihenő Vénuszát előképnek tekinteni, ahogy gyakran tették. Az összehasonlítás azonban mégis igen tanulságos: ott nyugalom, oldottság és harmonikus szépség uralkodik, itt viszont gótikus feszültség és mozgás hatja át tetőtől talpig a fekvő alakot. Ugyanehhez a körhöz tartozik a mellébe tőrt döfő Lukrécia ábrázolása, egész vagy fél alakban, mezítelenül, áttetsző fátyollal borítva, vagy félig öltözötten (legkorábbi példánya a Coburg-kastélyban).

A wittenbergi tartózkodás első idejéből nem maradtak fenn Cranachtól származó portrék. 1510 utánról viszont sokat ismerünk. Szemléltető példát nyújt róluk Weissenfels egyik polgármesterének arcképe (1515 – Berlin, Staatliche Museen). Férfias egyéniségét, komoly, fegyelmezett vonásait nyomatékosan kiemelte a művész. Nem a pillanatnyi benyomás megragadására törekedett – mint a bécsi korszak portréin –, hanem az állandó jellemvonások megörökítésére. Amazok gazdag tájképi környezete helyett itt semleges háttér elé helyezi az ábrázolt személyt, egyszerű, nyugodt tartásban. Kivételt képez Jámbor Henrik hercegnek és feleségének, Katalinnak az arcképe (1514). A német festészetben ezúttal ábrázoltak első ízben önállóan, tehát oltárképtől függetlenül, életnagyságú, egészalakos képmásokat. A művek amellett tökéletes példái a Dürer-korabeli pompázatos reprezentációs udvari portrénak. Egyébként Cranach olyan főurak portréját is gyakran megfestette, akik öltözékük egyszerűségét tekintve mit sem különböztek a jómódú polgároktól.

Amint már említettük, az 1509. év csúcspontja után Cranach grafikai tevékenysége jelentősen csökkent. Későbbi alkotásai mindamellett töretlen erőről tanúskodnak. Példa rá Keresztelő Szent János prédikációja, megilletődötten figyelő tömeg előtt, a német erdő fái alatt. Ilyen a Menekülés egyiptomba rendkívül gyengéd ábrázolása is, áttekinthető kompozíciójával, az anya és gyermeke körül vidáman keringő kis angyalseregével, továbbá patetikus, erőteljes apostol-sorozata. Miksa császár 1515-ben pergamenre nyomott imakönyvének keretdíszeihez – több más művész mellett – Cranach is számos tollrajzot készített (München és Besançon).

Kapcsolata a reformációval

Cranach – már említettük – baráti viszonyban volt a nála tizenegy évvel fiatalabb reformátorral, Luther Mártonnal, de nincs tudomásunk a barátság kezdetének időpontjáról. 1520-ban, ugyanabban az esztendőben, amikor Dürer Spalatin kancellárhoz írott levelében azt az abban az évben teljesült, sürgős kérését terjesztette elő, hogy Lutherral találkozhassék és arcképét megfesthesse vagy rézbe metszhesse, Cranach megalkotta első rézmetszetét a reformátorról: Luthert mint

Martin Luther (1525)

ágostonrendi szerzetest ábrázolta. A képen mintha újjáéledne a művész ifjúkorának szenvedélyes alkotómódszere. A kámzsás barát szikár arcából fanatizmus árad: és a mű egyében elárulja Cranach együttérzését is a keresztény tanítások megújításáért folytatott harccal. 1521-ben újabb rézmetszet-portré következett, profilba fordított fejjel, amelynek súlyos formái sejtetnek valamit Luther támadó szelleméből. Ugyanez évben keletkezett a Luther mint Junker Jörg című kis festmény (egy-egy példánya Lipcsében és Weimarban). E kép megfestése után Cranach újabb fametszetet készített Lutherról. Ezúttal megint leplezetlenül érvényesül az a szándéka, hogy ebben az erőteljes, csupa lendületet, lángolást kifejező arcban megmutassa a viharzó szellemi energiákat. A következő Luther‑portrét 1525-ben – a reformátor házasságkötésének évében – festette, egyidejűleg azzal a képpel, amely a fiatalasszonyt, Katharina von Borát ábrázolja. Ezután csak úgy árasztja a Luther-portrékat, amelyekhez utóbb Melanchton arcképei csatlakoznak. Alapjában véve azonos felfogású variációk ezek: megállapodott, elkényelmesedett embernek mutatják, aki ifjúságának harcos éveit már maga mögött hagyta. Máig is ezeknek a művekben alapján alkotunk magunknak képet Luther külső megjelenéséről. Java részük azonban nem több műhelymunkánál. Kifejezőerő és közvetlenség tekintetében valamennyit felülmúlják Luther szüleinek arcképei. Hans Luther nak, a munkában megöregedett bányásznak arcát az erőt felőrlő napi robot ráncai barázdálják, és a kezeit egymáson nyugtató, csendesen ülő, egyszerű asszony elnyűtt arca is a munkában töltött élet beteljesüléséről vall.

A reformáció harcai nyomán – főleg a szász tartományokban – rendkívüli mértékben fellendült a könyvnyomtatás és a fametszés, és ebből természetesen Cranach műhelye is kivette a részét. Cranach Melanchton szellemi irányítása mellett alkotta meg könyvalakban közzétett Krisztus és Antikrisztus Passionálé-ja című fametszetsorozatát, amelyben drasztikusan és szemléltetően állította szembe a Megváltó alázatát az Antikrisztus (azaz a pápa) gőgjével. A fametszetek kivitele azonban középszerű műhelymunka. Ugyanez áll a címkeretek és biblia-illusztrációk szinte áttekinthetetlen sokaságának java részére is. Ilyenek például Luther bibliafordításának első kiadásához, az 1522. évi úgynevezett Szeptember‑testamentum hoz készült apokalipszis-illusztrációk, amelyek nagyrészt nem egyebek Dürer apokalipszis-fametszeteinek silány utánzatainál, és bizonyára Cranach közreműködése nélkül keletkeztek. A minden bizonnyal az ő műhelyéből kikerült tákolmányért mindenesetre rá is hárul némi felelősség. A reformációs írások hirtelen beköszöntő bősége és gyors ütemű kiadása különben sem kedvezett kiállításuk művészi minőségének. Nem volt elég idő gondos előkészítésükhöz és a kivitelezés kiérleléséhez, és maga Luther sem volt nagyigényű e tekintetben.

Cranachot a protestáns egyházi festészet megteremtőjének tartották. Ez azonban nem jelenti azt, mintha mélységes protestáns hittel olyan képtípust teremtett volna, amely művészi eszközökkel fejezi ki a protestáns tanok lényegét. Inkább csak a tanok tartalmát ábrázolta, mégpedig Luther és Melanchton útmutatása szerint. Az egykorú feljegyzések kifejezetten erről tudósítanak. Ezek a képek – bonyolult allegorikus és gondolati vonatkozásaikkal – úgy olvashatók, mint a könyvek, s olykor még a néző eligazodását segítő szöveg is járul hozzájuk. Művészi értékük csekély, de jelentős propagandaeszközök lehettek, és hatásuk még a 16-17. század művészetében is érezhető.

A reformáció szolgálatában végzett tevékenység azonban csak mellékhajtása volt Cranach alkotói munkásságának, addigi programjának kiszélesítését jelentette csupán, semmi esetre sem szakítást a korábbiakkal. Attól sem riadt vissza, hogy Luther kifejezett ellenfelének, Brandenburgi Albert bíborosnak, a mainzi és magdeburgi érseknek megbízásait elvállalja. Ez a művészetkedvelő főpap – aki Grünewaldot Halléba hívta, és így neki köszönhető a dóm nagyszerű szoborsorozata – egyidejűleg Augsburg és Nürnberg vezető mestereit is foglalkoztatta. Cranachot mégis annyira elhalmozta megbízásaival, hogy teljesítésükhöz az egész műhely megfeszített munkájára volt szükség. Cranach több arcképet festett a kardinálisról. Közülük azok a legértékesebbek, amelyek valamilyen cselekmény résztvevőjeként ábrázolják, így az Albert bíboros a Feszület előtt térdel című táblakép is (München, Alte Pinakothek). Újszerű és erőteljes hangulati elgondolást követett a művész, amikor a bíborköpenyben imádkozó főpapot a sötét, borús ég alatt ábrázolta, amint magányosan térdel a feszület előtt. Különösen azok a táblaképek hatnak meglepően a mai szemlélőre, amelyeken a kardinális – nagy műveltségére utalva – Szent Jeromosként ábrázoltatta magát, egyszer Dürer ismert Szent Jeromos a szobában című metszete alapján szobabelsőben, másszor pedig állatoktól körülvéve a szabadban.

Az utolsó évtizedek

Ebben a korszakban az alkotások mind szélesebb, de egyre sekélyesedő áradatából kell kiragadni a korábbi teljesítményekkel egy szintre állítható műveket.

Arról már szó volt, hogy a húszas évektől Cranach grafikai tevékenysége nem volt többé igazi művészi alkotás, mert a későbbi fametszetek általában már csak kézműves munkák, amelyeket valósággal ontott fiával, ifjabb Lucasszal együtt vezetett és „tömegtermelésre” átállított műhelye, s amelyet némely rosszmájúak – nem egészen alaptalanul – „manufaktúrának” gúnyoltak.

Nagyszámú arcképe között azért még akad néhány teljes értékű mű. Ilyen például a Johann Friedrich von Sachsen-t, mint vőlegényt és menyasszonyát, Sibylle von clève-t ábrázoló portré, de különösen Dr. Scheuring vagy Dr. Johannes Schöner monumentális felfogású karakterfeje, akinek akaraterőt sugárzó, méltóságteljes vonásaiban mintha az egész reformációs korszak szellemi ereje sűrűsödne. Jámbor Henrik herceg-et, akiről Cranach már 1514-ben is festett egy egészalakos képmást, az 1537-ből származó, ugyancsak teljes alakú portréján mint aggastyánt látjuk viszont. Ernyedt tartásához egyáltalán nem illik nehéz harci fegyverzete; arca is fáradt, rezignált tekintetű öregemberé, és híján van minden fejedelmi előkelőségnek. Cranach arcképfestői tevékenységét a még életerős, jóságos, higgadt tekintetű aggastyánt ábrázoló önarcképe zárja le, 1550-ből, amelyről azonban nem tudjuk bizonyosan, hogy valóban ő maga festette-e vagy az ifjabb Lucas.

Nyilvánvalóan nagyon kedveltek voltak akkoriban az ószövetségből vett erotikus színezetű témák: Lót és leányai, Dávid és Bethsabé, Sámson és Delila, Judit, Salome. A megbízók érthető módon gyakran hiányolták e témák megjelenítéséből a művészi szenvedélyt. A fentiekhez hasonló indítékból esett a megrendelők választása bizonyos mitológiai témákra is: Vénusz, Vénusz és Ámor, a három Grácia, Páris ítélete, Apolló és Diána, Héraklész és Omphale. A mezítelen női testekre néhol leheletvékony, áttetsző fátyol redői borulnak, amelyek simulékonyan követik a test formáit, vagy könnyed lendülettel ölelik körül; az elleplezés rafinált módja ez. A figurák testalkata többnyire túlzottan karcsú, mozgásuk kecses, de kissé eltúlzott, statikailag bizonytalanok, bőrük pedig porcelánszerűen sima. Mindezek a manierizmus ismérvei, ami ezeknek az évtizedeknek német festészetében általános jelenség. Cranachtól vagy műhelyéből származó anatómiai tanulmányt mindössze egyetlenegyet ismerünk, így nem csoda, ha az aktok anatómiai szempontból némileg fogyatékosak. De azért mindig akadnak alapos munkák, mint például az almafa alatt ülő, gyermekektől körülvett caritas vagy Az ifjúság kútja, amely elgondolásának eredetiségével és technikailag kiváló megoldásával a korabeli német művészet legsikerültebb alkotásai közé tartozik.

A korábban csak fametszeteken szereplő vadászjelenetek most mint festménytémák is előfordulnak. A legkorábbi 1529-ből való (Bécs, Kunsthistorisches Museum). A számos ismétlésből következtetve, közkedvelt lehetett a szatirikus-erotikus vonatkozású össze nem illő párok, vagy A szerelmes öreg című életkép-téma, amelynek legkorábbi példányai a húszas évekből származnak. Cranach nyilván Quinten Massys hasonló képeit tekintette mintának, és így németalföldi utazásának későn beérett gyümölcsét láthatjuk ezekben a művekben.

A vallásos témakör maradt természetesen továbbra is legfontosabb. Ezen belül főleg két – a protestáns gondolkodásnak leginkább megfelelő – újszövetségi téma különböző felfogású ábrázolásai szerepelnek a legtöbbet: Krisztus és a házasságtörő nő és az engedjétek hozzám a kisdedeket.

Az 1547-es esztendő, amely a mühlbergi vesztett csata után fogságba juttatta János Frigyes választófejedelmet, és Wittenberg városát V. Károly császár kezére adta, nyilván megbénította a műhely munkáját is, mert a következő évek tevékenységéről szinte semmit sem tudunk. 1550-ben az Augsburgban fogva tartott választófejedelem magához hívta udvari festőjét és felkérte, hogy ismét dolgozzék a számára. Így aztán Cranach elrendezte ügyeit, és Augsburgba utazott. Ottani és későbbi innsbrucki tevékenységéről semmit sem tudunk. 1552-ben a fejedelem kiszabadult fogságából, és Cranach kíséretében Weimarba költözött. A mester a Piactéren levő – ma is álló – pompás házban rendezkedett be, és nyomban két segédet szerződtetett. Tehát eszébe sem jutott, hogy nyugalomba vonuljon, noha akkor már 80 éves volt. De sok ideje már nem volt hátra, 1553. október 16-án meghalt.

Olyan emlékművet állítottak számára, amelyhez hasonlót egyetlen korabeli német művész sem kapott. A weimari városi templom csaknem négy méter magas szárnyas oltárán – az ifjabb Cranach 1555-ben befejezett alkotásán –, amelynek középtáblája a Keresztrefeszítést és a Megváltás allegóriáját ábrázolja, Keresztelő Szent János és Luther Márton között áll Lucas Cranachnak, a festőnek egészalakos képmása. A maga nemében egyedülálló volt ez a megtiszteltetés, hogy a festő alakját az oltár központi részébe állíttatták, mégpedig nem alárendelt helyzetben, hanem Krisztus előhírnökével és a korát megrengető reformátor alakjával egy sorban. Az oltárt adományozó uralkodó család tagjainak ugyanakkor csak az oltárszárnyakon jutott hely.

Cranachnak festői és sokszorosító grafikai munkásságához viszonyítva aránytalanul kevés, alig száz rajza maradt fenn. Külön csoportot alkotnak közülük az ecsettel festett arcképtanulmányok, amelyek a modellel való ismerkedést szolgálták, továbbá az olykor ugyancsak ecsettel rajzolt állattanulmányok: szarvasok, őzek, vaddisznók, valamint különböző madarak. Van néhány vázlata is, feltehetően a fejedelmi kastélyok azóta elpusztult falfestményeihez, végül pedig néhány tollal felvázolt oltárkép-kompozíció.

Az olasz reneszánsz mélyebb megismeréséhez – Dürerrel ellentétben – Cranach nem jutott el. Hatása az ő számára mindössze annyi volt, hogy ösztönzést nyújtott az aktfestéshez, és felébresztette benne a világos képszerkesztés igényét. Úgyszintén alig hagyott nyomot művészetében a németalföldi festészet, amelyet pedig a helyszínen ismerhetett meg. A német festők közül pedig lényegében csak Dürer hatott rá, különösen pályafutása kezdetén.

Cranach munkásságában a portré olyan jelentős helyet foglal el, hogy Dürer és Holbein mellett őt tekinthetjük kora legtermékenyebb német arcképfestőjének, aki amellett művészi színvonal tekintetében is gyakran egyenrangú velünk. Portréi egyben nagy jelentőségű történelmi dokumentumok is. Azoknak az embereknek arcvonásait örökítik meg, akik annak idején a reformáció – a szellemi élet minden ágát felforgató hatalmas vallási és nemzeti mozgalom – élharcosai voltak.

Korának tájképfestészetében is kimagasló hely illeti meg Cranachot, jóllehet rajzain vagy akvarelljein a tájkép sohasem jut önálló szerephez – mint Dürernél, Altdorfernál és másoknál –, hanem csupán színhelye vagy háttere a bibliai vagy mitológiai jelenetnek. De Cranach érzékeltetni tudja az erdő sejtelmes csendjét, és szinte hallani véljük a természet megkapó hangjait, a forrás csörgedezését. Biztos érzékkel ragadja meg a sötétzöld, fűszeres illatú fenyő látványát, amely szétterjesztett ágaival emelkedik a magasba és beárnyékolja az alatta levő embert. Szeme észreveszi a fák tövében nyíló virágokat és az erdőt benépesítő apró állatokat. Megmutatja nekünk a nyári égbolt kékjéből sugárzó fehéren kiváló nyírfatörzset, amint könnyedén ring a szélben, és tekintetünket elvezeti a magasba törő várak mellett, a napsütötte tájon át, egészen a távoli hegyekig. Ért hozzá, hogy a földön végbemenő emberi cselekményeknek az ég felhőivel hol derűs, hol fenyegető kíséretet adjon. Érzékenységét a természet iránt sohasem veszítette el, de késői korszakában már nem ábrázolja olyan bensőségesen a természetet, a műhelymunkákon pedig élettelenekké és sematikussá válnak a fák és bokrok.

Kora egyetlen nagy mesterével szemben sem hangzott el annyi kritika az újabb művészettörténészek részéről, mint Cranach esetében. Ezek főleg az utolsó évtizedekre és a műhely működésére vonatkoznak, amelynek valóban támadható pontja, hogy teljesen lemondott a közvetlen természetmegfigyelés serkentő és az alkotókészséget felfrissítő hatásáról. De vonatkoznak Cranach gondolati elemekkel túlterhelt protestáns allegóriáira is, amelyek művészi átélés tekintetében nagy mértékben elmaradnak a korai időszak érzelmi telítettségű alkotásaitól. Meggondolandó azonban, hogy a protestáns tanok milyen különleges nehézségek elé állították a művészi átlényegítést, és hogy Cranach már majdnem ötvenedik évében járt, amikor a protestantizmussal közelebbről megismerkedett. Azzal, hogy a reformátorok személyes útmutatásai alapján a tanokat a szó birodalmából a szemléltetés síkjára vitte át, oly nagy érdemeket szerzett propagálásuk terén, hogy a megjelenítés művészi voltának kérdése emellett szinte mellékesnek tűnt.

Cranach késői időszakának hiányosságai azonban nem homályosíthatják el munkássága egészének nagyságát. Közéjük tartozik nem utolsósorban, hogy az ő műhelyéből került ki az ifjabb Cranach, aki csak az itt szerzett technikai és szellemi tudásának alapján válhatott – 1586-ban bekövetkezett haláláig – a német festészet kiváló képviselőjévé, annak leggyengébb korszakában.

Ha Cranach nem rendelkezett is annyi belső értékkel és művészi fegyelemmel, mint Dürer, akkora erővel és szenvedéllyel, mint Grünewald, vagy olyan világos szellemmel és magasrendű arányérzékkel, mint Holbein, mégis – minden jogos bírálat ellenére – feltétlenül a legkiválóbbak közé tartozik, mert sokoldalú munkássága kivételes művészi megjelenítő erővel teszi élménnyé a mai ember számára is a németség egyik leggazdagabb, legmozgalmasabb korszakának társadalmi, művészi és vallási küzdelmeit.

RÓNAY MÁRIA FORDÍTÁSA

János evangelista (1516)

NAPJAINK

TÍMÁR MÁTYÁS

Jegyzetek az oldalvonalról, 2000-2010^*

Bevezető

Üdvözlet az Olvasónak!

E kötet írója a rendszerváltás előtti évtizedekben a gazdaság különböző te-rületein: a Pénzügyminisztériumban, a Kormány Gazdasági Bizottságában, a Nemzeti Bankban dolgozott.

Hosszú, négy évtizedes pénzügy-gazdasági pályám során három olyan nagy akcióban vettem részt, amelyek az ország életében jelentősek voltak, ha nem is jártak egyértelmű sikerrel.

Az első a gazdaságirányítási reform előkészítése volt, melyet 1964-ben kezdtünk el kidolgozni, és 1968-ban vezettük be. A cél a makroszintű tervezés keretein belül egy szabályozott piaci gazdaság, azaz ebbe az irányba történő haladás volt. Az új „mechanizmus” öt-hat éven át jól működött, nagy érdeklődést váltott ki a környező országokban, de nyugaton is, és jelentős gazdasági fejlődéssel járt.

A nemzetközi légkör azonban számunkra kedvezőtlenül alakult. A brezsnyevi vezetés keményen intő szavára a reform vezető gárdáját az 1970-es évek első felében leváltották, az intézkedések tervezett második lépcsője már nem valósulhatott meg, a továbbfejlesztése nem volt lehetséges, de a már bevezetett rendszer nagyjából tovább élt.

A második – ezt az időszakot követő akció-küzdelem – a gazdasági egyensúly javítása érdekében folyt. Az 1973-at követő olaj és nyersanyagár robbanás súlyos és növekvő deficitet idézett elő a költségvetésben és a nemzetközi fizetési mérlegben. A hiányt növelték az irányításban elkövetett hibák, a reformfolyamat leállítása. A politikai vezetés számára egyszerűbbnek tűnt a hiány hitelekkel történő fedezése, mint szigorúbb intézkedések bevezetése az államháztartásban. Az egyensúlyért folyó küzdelem részleges eredményei lehetővé tették – más szocialista országokkal szemben –, hogy Magyarország nem kényszerült adósságai átütemezésére, ami súlyos következményekkel járt volna az életszínvonal terén is. Az ország adósságállománya azonban nőtt, és a 80-as évek elején bekövetkezett nemzetközi pénzügyi válságot csak kínnal-keservvel vészeltük át. Sajnos, mindez nem szolgált kellő tanulsággal és az élénkítés jelszava győzött az egyensúly prioritása ellenében.

Mindazonáltal a 80-as években lehetővé vált a politikai viszonyok és a gazdasági tapasztalatok alapján – ha óvatos léptékben is – az irányítási rendszer fejlesztése. Így napirendre került a bankrendszer átalakítása, a kereskedelmi banki tevékenység leválasztása a Magyar Nemzeti Bankról. Hazánkban a kétszintű bankrendszer 1987-ben megvalósult, elsőként a „létező szocializmus” országaiban, néhány évvel a rendszerváltás előtt. Az nem állítható, hogy mindez hiba nélkül történt, de az sem, hogy továbbfejlesztése – már a rendszerváltás után – hibátlan volt. Nyugdíjba menetelem (1988) után Szürke pénzügyek címen pénzügyi pályám főbb tapasztalatait írtam meg. 1998-ban Válság, váltás, változások címmel a nyolcvanas, és a rendszerváltás utáni évek elején írott jegyzeteimet és néhány felszólalásomat adtam közre. Ezzel párhuzamosan szerkesztőként, majd konzultánsként vettem részt a Magyar Nemzeti Bank története című háromkötetes mű megírásában.

A jelen kötet az utóbbi körülbelül tíz év (2000–2011) főként gazdasági történéseinek kommentárjait tartalmazza, nem utólag írottan, hanem az események forgatagában Magyarországról, a világról és néhány személyes epizódról. Természetesen nem adhat teljes képet, de talán kibontakozik belőle nemcsak az adott időszak, hanem némi visszatekintés is az elmúlt dolgokra, melyek mostanában gyakran torztükörben jelenítődnek meg. Talán kibontakozik az is, hogy a szerző hogyan képzeli el a szabályozott szociális piacgazdaságot Közép-Európában.

A rendszerváltás után

Az új vezetés hatalmának megszilárdítása érdekében nem riadt vissza meggondolatlan áldozatoktól. Nem hozott létre megfelelő szakértői állományt ahhoz, hogy a változásokat racionálisan, lehetőleg optimális eredménnyel bonyolítsa le, és a korábbi évtizedek pozitív vonásait sem vették tudomásul.

Így hát a váltást követő négy esztendő a gazdaságban nagy visszaeséssel járt, a lakosság életszínvonalát nem sikerült megőrizni, nemhogy növelni. A mezőgazdaság és az ipar termelése mintegy negyedével csökkent.

A szövetkezetek legnagyobb részét szétverték, jókat és gyengéket egyaránt. A kárpótlási törvényekkel létrejött az új struktúra: a több száz holdas birtokok, néhány tízezer kisebb családi gazdaság és félmilliónál több törpebirtok. A szövetkezet elnevezést valójában száműzték. A szövetkezés előnyeit – beszerzés, értékesítés, géphasználat stb. – nem vették tudomásul. A baloldal, félve a múlt felhánytorgatásától, nem állt ki a szövetkezés előnyei mellett.

A privatizáció kellően kidolgozott koncepció nélkül történt. Nem határozták meg, hogy mi maradjon az állam, az önkormányzatok, a közületek tulajdonában, mekkora legyen a dolgozói részesedés. Nem alakították ki a kívánatos külföldi tulajdon nagyságát és szerkezetét. Nem határozták meg az egész magánosítás időhorizontját. Sietve, nagy bankhitelekkel, alacsony árakon bonyolódott az egész folyamat. Az új szerzemények jórészét a vételárnál sokkal magasabb összegekért adták tovább. A haszonból nagy magánvagyonok jöttek létre.

A folyamatot jelentősen motiválta, sok esetben meghatározta, a külföldi tőke betelepülése. Ez valóban jelentős műszaki fejlődéssel járt, új piaci lehetőségeket teremtett és részben ellensúlyozta a keleti piacok visszaesését. Ugyanakkor a multinacionális tőke sok esetben az indokoltnál jóval olcsóbban jutott jó adottságokkal rendelkező vállalatokhoz is, nagy profitokra tett szert, amit csak csekély mértékben követett a dolgozó emberek jövedelme.

A társadalom néhány év alatt polarizálódott, egyik végén az újgazdagok, a másikon a rendszerváltás vesztesei. Jelentős, félmillión jóval felüli munkanélküliség keletkezett. Az új vezetés abban a tévhitben élt, hogy az új politikai körülmények között szinte korlátlan eszközök állnak rendelkezésére. A meggondolatlan költekezés, az adórendszer lazasága, a jórészt ellenőrizetlen külkereskedelem hiánya következtében az örökölt – amúgy is magas – adósságállomány négy év alatt, 1994-ig mintegy 50%-kal nőtt, holott a privatizációs bevételek indokolt nagyságrendje miatt csökkennie kellett volna.

Nem figyeltek arra, hogy külsőségekben, új szervezetek kialakításában lehet gyors változásokat produkálni, de a dolgok mélyebb tartalmát a gazdaságban átalakítani nehezebb, nagyobb átgondolást és több alapos elemzést igénylő feladat. Nyugat-Európa mértékadó politikusai is mérsékletre intettek. Ugyanakkor a Szovjetunióban és más országokban lejátszódó események bizonyos mértékben gyorsító tényezőt jelentettek.

A baloldal bénultan állt a történések forgatagában. Félt a múlt felhánytorgatásától, a vádaktól. Sokszor talán el is hitte, amit az új vezetés és a média egy része ontott magából, elítélve szinte mindent, ami az elmúlt évtizedekben történt, elfeledve azt is, hogy ennek az új vezetők közül sokan részesei voltak, sok esetben nem is akármilyen funkcióban.

A „magyar úr”, a rendszerváltás utáni első miniszterelnök néhány évi küzdelem után meghalt. Hiányoztak azok az emberek körüle, akik kellőképpen átgondolták, mérlegelték, rendbe tették volna a dolgokat. A nép, az istenadta nép, amelyik azt hitte, hogy gyorsan megvalósul a nyugaton látott jólét, kétségbeesve nézte: mit is művelnek ezek az újak? A gazdaság teljesítménye zuhant, az életszínvonal is. A nép többségének nem az úri Magyarország kellett. Egyre többen gondoltak nosztalgiával a régire, amikor teljes volt a foglalkoztatottság (igaz, más súlyos problémákkal), amikor a bűnözés, a korrupció sokkalta kisebb volt.

1994-ben új választások következtek. A „szalmabábu”-effektus érvényesül: mindegy, hogy kit, csak ezeket nem választani újra. Négy év után a „vasfüggönyt” átvágó szocialista Horn gyula lett a kormány feje.

A négy-öt év alatt felduzzadt adósságállomány súlyos intézkedéseket követel a szociálliberális kormánytól. Az egyensúlyt helyreállító intézkedések sem hibamentesek. Mindenesetre a gazdaság stabilizálódik, az adósságállomány mérséklődik, és a 90-es évek közepétől megindul egy növekedési folyamat. A siker elbizakodottsággal jár. Meggondolatlan, akciók rontják a szoc-lib vezetés tekintélyét és az új választásokon, 1998-ban minimális többséggel ugyan, a jobbközép koalíció alakíthat kormányt élén a Fidesz nevű párttal, amelyről kezdetben sokan azt hitték, hogy a koalíciós pártok egyikének, a liberálisoknak ifjúsági szervezete.

A néhány fiatal jogászból és bölcsészből álló vezérkar szövetséget köt a vesztes Magyar Demokrata Fórum öregeivel és a Kisgazdapárttal. Növekvő hangsúlyt kap a propagandában a nemzeti jelszó. A gazdaság problémáival keveset foglalkoznak, viszont ügyesen manipulálnak a költségvetésen kívüli pénzekkel, a közületi megrendelésekkel és néhány látványos fejlesztést is megvalósítanak. A mezőgazdaság válságjelenségei fokozódnak. A munkanélküliség helyzete nem javul. A rendszerváltást követő új vagyonok képződését továbbiak követik. Mindez a „polgári Magyarország” címszó alatt történik.

A rendszerváltás idején adva volt a lehetőség egy ésszerűbb társadalmi-gazdasági berendezkedésre. Egy átgondolt privatizációból az ország adósságának felét-harmadát lehetett volna törleszteni. Itt azonban mindent nagyon gyorsan akartak végrehajtani, félve a visszarendezéstől.

2000 közepén

Ha a rendszerváltás előttivel hasonlítjuk össze 2000-ben a magyar gazdaság helyzetét, a kép nagyjából a következő:

1. A mezőgazdaság termelése legalább 20%-kal van alatta az akkorinak. Bár a földterület nem jelentéktelen részén valamiféle nagyüzemi termelés folyik, a jelenlegi vezetés azon igyekszik, hogy a közös gazdaságokat, melyek átvészelték az utóbbi tíz évet, likvidálják. Hollandiában, Dániában virágoznak a szövetkezetek, nekünk még modernebb formában sem kellenek.

2. Az ipar szerkezetében kétségtelenül van javulás. Ez főleg a külföldi tőke betelepülésének tulajdonítható. Felfejlődtek új, modern vállalatok és eltűnt sok többé-kevésbé korszerűtlen gyár. A magyar kis- és középipar stagnál. Az ipari termelékenység jóval alatta van az EU-országok átlagának. A profitkivitel terén a nyílt formák mellett burkolt módozatok is működnek: a multinacionális cégek vállalatai közötti alul- és felülszámlázások, a nagyösszegű szakértői díjak.

3. A külkereskedelemben kezdik felfedezni, hogy létezik orosz piac is, kínai piac is. A fejlett nyugati országok ebben is megelőztek bennünket, bár a mi régi kapcsolataink ezt egyáltalán nem tették indokolttá. E kapcsolatokat nem használtuk ki, feladtunk pozíciókat.

4. Költségvetés. Az előállított társadalmi termékből nagyobb arány esik az államháztartás, a közületek kiadásaira és a szociális költségekre, mint az uniós országok átlagában. Nem áttekinthető, hogy a beruházások és az ezekkel kapcsolatos támogatások hogyan oszlanak meg a különböző ágazatok között és források szerint.

5. Az életszínvonal terén kétmillió nyugdíjas jövedelme alatta marad az 1990. évinek. A kisbirtokok másfél millió embere a szegénységi küszöb színvonalán él. A munkásoknál közel egymillió él az 1990. évinél alacsonyabb szinten. Van néhány tízezer, talán százezer ember, akiknek felívelt a sora, a többi igyekszik megkapaszkodni.

6. A külföldi adósság, mely a rendszerváltás előtt bruttó 20 milliárd dollár körüli volt, Antall József és Boross Péter kormányzásának évei alatt, a privatizációs bevételek ellenére, csaknem 50%-kal nőtt, aztán a Horn-kormány alatt – a Bokros-csomag következtében – jelentősen csökkent.

A politikai életben a hangnem eldurvult. A rendszerváltás előtti évtizedeket némelyek úgy „jellemzik”, hogy az az időszak a férgek kora volt, noha szép számmal van köztük a jobboldalon olyan, aki akkor is magas pozíciót töltött be. A balközép ellenzék nem a fő kérdésekre koncentrál, hanem aprólékos vitákban éli ki aktivitását. Működik az Országimázs Központ, 4-5 milliárdos költségvetéssel minden idők legnagyobb tűzijátékát készítik elő a nemzeti ünnepen, ömlik a sikerpropaganda.

Augusztus

A Magyar Nemzeti Bank története szerkesztőbizottságában vita a III. kötet sza-kaszairól.

1. 1948-tól kb. 1963-ig. Ezt az időszakot a szovjet minta alkalmazása jellemezte

– bizonyos módosulásokkal. A Bank szerepe erősen adminisztratív jellegű volt, a népgazdasági terv kiszolgálása a jellemző. 1956 után néhány változás történt.

2. 1963-tól kb. 1974-ig. A reform kidolgozása során háttérbe szorul a kétszintű

bankrendszer gondolata. „Ha minden mozog, legalább az MNB legyen stabil”

– mondták néhányan. Bizonyos alkalmazkodás történt az új mechanizmushoz a beruházások finanszírozása és a forgóeszköz-hitelezés vonalán.

3. 1974-től 1987-ig, a kétszintű bankrendszer bevezetéséig. Nyersanyagár-robbanás, az egyensúly romlása, a reformfolyamat politikai indíttatású „leültetése” a gazdaságban, nemzetközi pénzügyi válság a 80-as évek elején, majd a bankreform előkészítése.

4. A Banktörténet utolsó része a kétszintű bankrendszer bevezetése utáni időszakot tartalmazná. A Grósz–Németh-időszak végén és az Antall–Boros-kormányok idején az ország eladósodása folytatódott. A privatizációból származó bevételek ellenére az adósságállomány, 1995-ig másfélszeresére emelkedett. A bankok befagyott kintlevőségei több százmilliárd forintra nőttek. „Bank-konszolidáció.”

2002. január

Választási előkészületek. A hang egyre durvább, a jobboldal részéről a rádióban, a közszolgálati tv-ben, a lapokban, a parlamentben. Az MSZP halovány. Alig szólnak azokhoz a rétegekhez, amelyeknek jó része nem szokott szavazni. 600 000 az egy hektáron aluli törpegazdaságok száma. Ezeknek előnyt, haladást jelentene a modern beszerző–értékesítő szövetkezés, de ezt a szót alig merik kiejteni. A munkáskeresetek az EU átlag ötödén állnak, bár azt semmi sem indokolja, hogy a legolcsóbbak legyünk Közép-Európában. Sok profit megy ki ellenőrizetlenül. A munkanélküliek száma változatlanul magas. A leggazdagabb réteg ugyanolyan kulccsal adózik, mint az átlagkeresetűek.

Ki kellene végre dolgozni, hogy az adott helyzetben, tíz évvel a rendszerváltás után milyen stratégiai céljai vannak a szocialista pártnak. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi körülmények, és helyzet más követelményekkel jár, mint a régi megfogalmazások. És beszélni kellene a költségvetési és a fizetési mérleg hiányáról, de erre sem a kormánypárt, sem az ellenzék nem hajlandó.

2002. június-július

Két nap Baranyában, Mihállyal.

Mohácson a régi szülői házban levő MSZP-szervezet titkárával beszélgettem. 200 párttag van a városban, de jóval több a szimpatizáns – mondta. A fideszes polgármesterrel jó az együttműködés. Hát bizony, ez más város, mint ahol 19 évet éltem. Jártunk a temetőben, megnéztük a családi kriptákat, aztán a Duna-part, majd az öregek otthona, ahol Náni, akivel együtt gyerekeskedtünk, most lakik. Tiszta, rendes hely, bár kissé zajos a sok tb-k készüléktől.

Másnap Kistapolca. Új lakóház, meglepően sok a modern mezőgazdasági gép, a 200 hektárt a család maga műveli meg. Fényképalbum. Gyula egyik dédapja bőrgyáros volt Mohácson, a másik, anyai ágon, református tiszteletes Nagyharsányban.

Szép a baranyai vidék, még mindig itthon érzem itt magam, pedig már hatvan éve, hogy elszakadtam innen. Családom különböző ágai ezen a vidéken éltek. A legrégibb okmány, amely birtokomban van, tanúsítja, hogy apai nagyanyám családja az 1700-as években Himesházán lakott, egy Mohácshoz közeli faluban, ahol gazdálkodásból és kereskedésből éltek. Dédapámnak kilenc gyermeke volt, a legidősebbik Teréz nagyanyám. A legfiatalabb fiú a faluban maradt, ő gazdálkodott a birtok megmaradt részén, miután az örökösödési ügyek lezajlottak. Diákkoromban több nyarat töltöttem a faluban. A velem egykorú sváb fiúk között számos barátom és osztálytársam volt, én is elég jól beszéltem svábul. Apai nagyapám egy, a Mohács-sziget túlsó oldalán levő községből származott.

Anyám édesapja kereskedő volt Mohácson, az ő üzletét örökölte apám, aki hét év szibériai fogság után tért haza 1922-ben és nősült meg. Sok érzéke nem volt az üzlethez és a 30-as válság idején tönkre is ment. Ettől kezdve a családfenntartó anyám lett, aki a helyi selyemgyárban volt tisztviselő. Anyám az első világháború alatt érettségizett, ez ritkaságszámba ment akkoriban nőknél. Sokat olvasott, előfizetője volt a Nyugatnak, több nyelven beszélt. Anyai ágon Pécsről, a baranyai nagyvárosból származott, nagyanyja bábaasszony volt, nagyapja pedig – úgy mondták – a legjobb dominójátékos Pécsett.

Sokszor gondolok a városra, a polgárokra, lateinerekre, kereskedőkre, iparosokra, a szép sokác menyecskékre tarka viseletükben. Sok embert ismertünk. Apám jól beszélt svábul, sokácul és az ismerősök gyakran fordultak hozzá tanácsért ügyes-bajos dolgaikban a ház előtti padon, ahol üldögélni szokott kabátban, csizmában. A hosszú szibériai hadifogság után igazában nem tudott felmelegedni soha.

Jól tanultam. Kedvenc tantárgyam a történelem, a magyar irodalom, a föld-rajz, a közgazdaságtan volt. Simon Vendel tanította a történelmet, Liely István az irodalmat és a franciát. Sportoltam is, futballkapus voltam. Gimnáziumi éveim alatt mindig volt egy-két diák, akit instruáltam. Elemi iskolás koromban verset írtam szüleim születésnapjára, később a gimnáziumban prózát.

1941-ben érettségiztem, majd Bajára kerültem „gyakornoknak”, a bőrgyárba. Itt hallottam először József Attila nevét. És itt került kezembe Engels könyve: A család, állam, magántulajdon eredete.

2005. április

Öt nap Bajorországban, Augsburgban, az ország legrégebbi városában, Fuggerek alapította szociális telep a középkorból. Bertold Brecht utca. A Lech mellékágai átszelik az óvárost. Hajdan a manufaktúra-üzemeket szolgálták ki, most pedig hatalmas kajakpályát építettek egyik ágában. Utolsó nap Münchenben, amelynek helyén a középkorban csak egy falu állott, és a sókereskedelem tette aztán naggyá.

Itthon a pénzügyminiszter leváltása. Indoklás: a reformok nem haladnak kellőképpen. Az utóbbi 15 évben 10 pénzügyminisztere volt az országnak. No comment. Draskovics két okát jelölte meg a váltásnak. Egyik: a Nemzeti Bank vezetésének nem együttműködő magatartása, a másik: a reform-koncepciók kidolgozatlansága.

A Nemzeti Bank vezetése évek óta magasan tartja a kamatlábat. Évek óta többet fizetünk a hitelezőknek, mint a többi közép-európai „sorstársunk”, Lengyelország, Szlovákia, Csehország és mások. Ez a többlet még most is lényeges, de 5–6% is volt. A teher, amit az ország és az államháztartás emiatt elvisel, százmilliárdos nagyságrendű. A forint-árfolyam alakulása jelentős kiesést okozott az exportban, és ösztönözte az importot. Közgazdászaink és a kormány ezeket a tényeket szordínóban kezelik és tartózkodnak a számszerű megállapításoktól, becslésektől.

Ami a reformok késlekedését illeti, valóban nagy az elmaradás az elmúlt másfél évtizedben. Miután az Orbán-kormány négy évében és az azt követő idő alatt minden lehetőt szétosztottak, a választásig hátralevő másfél évben jelentősebb változások bevezetése nem várható, pedig a változtatások kidolgozása égetően szükséges közös nemzeti ügy. Ehhez persze olyan politikára lenne szükség kormány és ellenzék részéről, hogy egy bizonyos minimumban megegyezzenek. Úgy tűnik, ez csak tőlünk nyugatra lehetséges.

2007. november

Nyers Rezső volt nálunk látogatóban. Többek közt arról beszélgettünk, hogy a rendszerváltás óta eltelt közel húsz év kormányzása alatt furcsa szereposztás alakult ki jobb- és baloldal között.

Az Antall–Boross-kormány alapelve a politikában és a gazdaságban a visszafordíthatatlanság biztosítása volt, szinte tekintet nélkül az intézkedések pénzügyi oldalára. Utána a szocialista többségű új kormányra hárult a feladat 1994-től, hogy az államcsődöt meggátlandó, megszorító intézkedéseket vezessen be (Békesi–Bokros). A nép azonban a kormánytól azt várta, hogy pozitív intézkedéseket hozzon az életszínvonal emelésére. A Horn-kormány, amely okkal alapvetőnek tekintette a gazdaság egyensúlyának helyreállítását, elvesztette az 1998-as választást.

Jött ismét a jobbközép, amely megörökölte a stabilizált államháztartást és fizetési mérleget. Elvárható volt, hogy a szükséges nagyobb reformintézkedésekhez hozzákezdjenek. Tettek néhány látványos intézkedést (Országimázs, Terror háza, Grippen–légiflotta-beszerzés, Széchenyi-terv, lakástámogatás, stb.). Mindez sokba került. A legfontosabb strukturális kérdésekhez azonban nem nyúltak (társadalombiztosítás, egészségügy, adóreform, a mezőgazdaság problémái). A ciklus utolsó évében az ígéret-lavina a szélesebb rétegek felé újabb ígéreteket és deficiteket generált.

Az államháztartás és a nemzetközi fizetési mérleg növekvő deficitjét a 2002-ben megválasztott szoclib kormánynak kellett ismét csökkentenie, és emellett végrehajtania a strukturális reformokat, melyekkel a jobbközép kormány nem foglalkozott. Megint a jobboldal „adott” (legalábbis látványt) és a baloldalra hárult a szükséges megszorítás. Ez nem tett jót a balközép népszerűségének. Az új választást 2006-ban megnyerték ugyan, de az egyensúly helyreállítását célzó intézkedések, a kellően ki nem vitatott egészségügyi, társadalombiztosítási reform (közel másfél évtized kevés volt az előkészítésre), néhány hibás intézkedés a közhangulatot megváltoztatta. Ha most lennének választások, furcsa lenne az eredmény.

A gazdaság valóságos helyzete azonban nem olyan borús, ahogyan az ellenzék beállítja. Az ipar szerkezete javult. Leépültek a versenyképtelen ágazatok és vállalatok. Nőtt a számítástechnika, a távközlés, az autóipar, a gyógyszer- és vegyipar, az olaj- és gázipar. Remélhetően a magyar tulajdonú kis- és középüzemek lendületet kapnak az EU-forrásokból is.

A mezőgazdaságban azonban a szövetkezeti rendszer szétesése után a 600 000 törpegazdaság termelése lényegében az önellátásra és a kispiacokra zsugorodott. Hiányzik az integráló erő (például a volt bábolnai és nádudvari rendszergazdák), amelyek ezeknek a nagypiaci termelésbe történő bevonását megvalósíthatnák. A „létező szocializmusban” a háztáji és a kisgazdaságok ellátása vetőmaggal, műtrágyával, növényvédőszerrel, a keletkezett áruk felvásárlása szervezetten biztosítva volt, és a termelés nem lebecsülhető tételekkel növelte a belföldi és export árualapot. Ez most hiányzik.

Az utóbbi néhány évben növekvő súlyt kaptak a külgazdaságban a keleti piacok, Oroszország, Kína és mások. Remélhetőleg a jövőben a kisebb cégek és az élelmiszergazdaság is élnek e lehetőségekkel. Nagy kérdés, hogy a külföldi tőke részvétele hogyan fog alakulni a fejlesztésekben. Az ország éles politikai megosztottsága nem kedvez a tőkebeáramlásnak.

2008. szeptember

Az eszmélet című folyóirat több cikkben foglalkozik a világgazdaság kérdéseivel. A szerzők nagy része nyugat-európai egyetemi tanár, kutató, angolok, franciák, olaszok. A tanulmányok gazdag forrás- és adatanyaggal dolgoznak, álláspontjuk többnyire modern baloldali álláspont. Bár ezek a cikkek greenspan könyvére közvetlenül nem utalnak, következtetéseik a legfőbb kérdésekben eltérnek az amerikaiétól. A tárgykör ezeknél is a szabadpiac, a szabályozások lehetőségei és szükségessége körül forog, arra vall, hogy a nyugati értelmiségben erősödik az az álláspont, ami a 21. század kihívásainak jobban megfelel, mint a neoliberális recept.

Egyik tanulmány az IMF szerepét boncolja és bírálja. Az utóbbi húsz évben a sajtóból tudom nyomon követni a Nemzetközi Monetáris Alap tevékenységét. Az idők során ez a szerep változik. Hogy e változások mennyiben felelnek meg korunk követelményeinek, ez bizony erősen vitatható.

Belépésünk idején, a 80-as évek elején, taggá válásunk segített elkerülni a fizetésképtelenséget, a gyors gazdasági visszaesést a termelés, a felhasználás és a fogyasztás terén, ami más KGST-tagoknak többnyire nem sikerült. Ugyanakkor emlékszem arra is, hogy az IMF szakértői stábjának sűrű itteni látogatásai során milyen keserves volt megértetni velük, hogy az egyensúlyi törekvések mellett a társadalmi problémákat is figyelembe kell venni, hogy a társadalom kiegyensúlyozottsága legalább olyan fontos, mint a pénzügyi mérlegeké. Az IMF későbbi vezetője, a francia de Larosière – akivel igen őszinte kapcsolatot tudtam kiépíteni – volt az, aki sokkal inkább megértette szempontjainkat, mint a sokszor rendkívül merev és egyoldalú szakértői küldöttek.

Az eszmélet cikke jogosan sorolja fel az IMF jelenlegi, globalizmus korabeli fogyatékosságait. Úgy vélem, hogy Közép- és Kelet-Európa „átmeneti gazdaságait”, azoknak specifikus problémáit (széleskörű privatizáció stb.) nem tudták kellő súllyal kezelni, igaz, hogy az átmenet kormányai sem. Célszerű lenne egy utólagos leltár és értékelés az Alap ajánlásainak pozitív és negatív oldaláról. Ma, a globalizmus általánossá válása idején, felül kell vizsgálni az Alap célkitűzéseit, a döntést hozó testületek összetételét is.

2009. április-május

Mi a jobboldal és mi a baloldal manapság? Érvényes-e a 21. század elején ez a kategorizálás? Mi a haladó és mi a visszahúzó erő?

A haladás kritériumait talán a következőkben lehet összegezni a belső ügyekben:

1. A jövedelem-eloszlás szélsőségeinek fokozatos, de erőteljes csökkentése, az alsó rétegek felhozása, a gazdagok jövedelmeinek megregulázása. A munkanélküliség csökkentése, mint fő feladat.

2. A politikai demokrácia biztosítása, de nem a liberalizmus túltengése irányában, ugyanakkor fellépés az autokrata törekvések ellen.

3. A gazdaságban a többszektorúság biztosítása. A piaci önszabályozó mechanizmusok és az állami szabályozás kellő összehangolása a társadalmi célok érdekében. Kemény fellépés a korrupció ellen.

4. Széleskörű egészségügyi reform. A valódi kultúra terjedésének elősegítése.

5. Erőteljes fellépés mindenfajta kirekesztés és rasszizmus ellen. Közbiztonság.

Úgy vélem, ezek a haladás és a baloldaliság alapértékei. Azon el lehet gondolkodni, hogy ezek az értékek mennyire vannak jelen manapság Magyarország két „nagy” pártjában, lehámozva a válság rendkívüli intézkedéseinek vonásait.

2010. január

Folyik a politikai erők gyürkőzése az április–májusi választásokra. A közvélemény tényként kezeli, hogy a jobbközép nagy győzelmet arat, sokan beszélnek a kétharmados többségről. Ennek következménye lehet a rendeletek útján történő kormányzás, a parlament szerepének visszaszorulása, a szélsőjobb szerepének növekedése.

Sok olyasmi történik, ami a jobboldal helyzetét erősíti. Ilyenek a korrupciós ügyek, melyeket az ellenzék propagandája kellően kihasznál, a kormánypárt hallgat, pedig biztos, hogy ez nemcsak az egyik felet érinti. Ilyenek a Budapesti Közlekedési Vállalat sztrájkjai a tél kellős közepén. Ilyen az ingatlanadó indítása a lehető legrosszabb időpontban. Az Alkotmánybíróság foglalkozik vele, a Fidesz kijelentette, hogy a választások után visszavonják Biztos, hogy ez széles rétegeket izgat fel, mellesleg óriási bürokráciával járna és kérdéses, hogy mit hoz az államháztartásnak.

A kampányban az MSZP-nek, mely a választás után ellenzéki erő lesz, egy középlejáratú, négy-öt évre szóló programot kellene közzétennie. Ennek kiindulópontja lehet a foglalkoztatás, a munkanélküliség minimumra szorítása. A probléma fő helyszíne, területe elsősorban a magyar vidék, a mezőgazdaság és az élelmiszertermelés, valamint a kis- és középipar fejlesztése. A kisgazdaságok piaci termelésének megszervezése, a szövetkezés, a vertikumok visszaépítése a munkahelyek százezreit kell, hogy megteremtse.

Nem nélkülözheti a program az elmúlt két évtized értékelését a különböző kormányok tevékenységét illetően, haragtól és elfogultságtól mentesen. Ezt eddig elmulasztották. Egy ilyen program lezárná a rendszerváltás óta eltelt két évtized útkeresési korszakát. Remélhetően lezárná a jobb- és balközépet élesen elválasztó és a szélsőségeket erősítő magatartást is. Persze lehetséges (a magyar történelem erre számos példát nyújt), hogy egy negatív variáns következik a politikában, és akkor az ország süllyedni fog az amúgy is ingoványos világban.

Április

Lezajlott az országgyűlési választás első fordulója. A jobbközép elsöprő győzelmet aratott, és a második helyezett MSZP után befutott a szélsőjobbik, és – váratlanul – a zöldesszínű LMP-s fiatalok.

A többpárti demokráciában gyakori az, hogy a jobb- és baloldal időnként váltja egymást a kormányrúdnál. Ez szinte természetes. Ilyen méretű, több mint 60%-os győzelem azonban ritka eset itt, Közép-Európában, Magyarországon húsz évvel a rendszerváltás után. Nem világos, hogy mi lesz ezután? A jobbközép nálunk nem ugyanaz, mint Ausztriában, vagy Merkel, Sárközy hazájában. Mások a történelmi gyökerek és más az elmúlt húsz év is.

Az biztos, hogy az MSZP (szövetségesével, a liberálisokkal) sok hibát követett el. Legyengült a bázisa vidéken. Az ellenzék vezetőinek és szóvivőinek mindent elutasító, durva hangjával szemben nem léptek fel, a kormányoldal megnyilvánulásait többnyire a védekezés jellemezte. A Bajnai-kormány válságkezelő intézkedései lényeges változást már nem hozhattak, bár kétségkívül tehermentesítették az utódokat néhány népszerűtlen intézkedéstől.

A választási hadjárat során kevés szó esett a világválság romboló hatásairól, a társadalom nem látja ennek valóságos súlyát a honi gazdaságra. Arról is keveset beszéltek, hogy az utóbbi húsz esztendő különböző kormányai mit tudtak megoldani az ország problémáiból, és mit nem.

^* Részletek a szerző (egykori pénzügyminiszter, a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke) könyvéből, amely a Z-könyvek sorozatban a közeljövőben jelenik meg.

Szent Kristóf (1509)

MÉRLEG

VERES PÁL^*

A költség-haszon és a hatékonysági és méltányossági elv érvényesülése a hazai felsőoktatás finanszírozásában¹

E tanulmány megírására az késztetett, hogy a rendszerváltás óta eltelt több mint húsz évben nem jutott nyugvópontra a felsőoktatás finanszírozásáról – céljáról, módjáról, következményeiről – folyó vita.² A gazdasági válság hatására még élesebb viták, még ellentmondásosabb megközelítések jelentkeznek. A finanszírozás talán a legfontosabb eleme a felsőoktatás rendszerének, ugyanakkor igen összetett problémakör. A tanulmány nem kívánja felvállalni a finanszírozás problémakörét teljes összetettségében és bonyolultságában. Minket elsősorban az a kérdés érdekel, milyen arányban és milyen módon viselik a felsőoktatás haszonélvező szereplői a mindenkori felsőoktatási költségeket. Vizsgáljuk a jelenlegi költségmegosztás jellemzőit, ennek a költséghatékonyságra gyakorolt hatását és az anyagi és szociális hátrányokkal összefüggő méltányossági elv érvényesülését. A megközelítés alapvetően elvi-elméleti jellegű, kizárólag a lehetséges modellszerű megközelítések számbavétele. Nem törekszünk politikai indíttatású állásfoglalásra, ugyanakkor az egyes alternatívák szakmai kritikája segíthet a döntések meghozatalában.

A felsőoktatás tömegesedése az elmúlt évtizedekben

A társadalmi rendszerek bonyolultabbá válásával, az Európai Felsőoktatási Térség fejlődésével és a globalizációval valamint a gazdasági rendszerek átalakulásával párhuzamosan, az elmúlt évtizedekben, a felsőoktatás térnyerése volt megfigyelhető világszerte. Ez a térnyerés statisztikailag a felsőoktatásban részt vevők abszolút számának növekedésével (abszolút tömegesedés) valamint a lakosságon belül a felsőfokú végzettségűek arányának, a releváns korosztály felsőoktatási bekerülési arányának növekedésével (relatív tömegesedés) jellemezhető.

A felsőoktatás e két értelemben vett tömegesedése közvetlen és szoros összefüggésben van az állampolgárok várakozásainak, a munkaadók igényeinek a fenti folyamatokból következő változásával. A munkaadók oldaláról a globális verseny, az innovációs kényszer, a szolgáltatások súlyának folyamatos növekedése növelte a felsőfokú végzettségekben megtestesülő kompetenciák iránti igényt (elméletileg és módszertanilag jól megalapozott, komplex fe ladatok megoldására képes, teamben dolgozni és irányítani is képes, önálló és felelősséget viselő, innovatív munkaerő iránti igény). Egy kevésbé fejlett, anyagi erőforrásokban kevésbé bővelkedő ország számára az úgynevezett tudás alapú társadalomban a tudás, mint megújuló erőforrás a haladást és jólétet biztosíthatja a versenyképesség révén.³

A munka világának átalakulását, a munkaerő iránti kereslet ebből fakadó változását az állampolgárok várakozásai is leképezték. A rendszerváltás után megugró munkanélküliség, a társadalmi-gazdasági felemelkedés, a magasabb jövedelem-színvonal iránti vágy hajtotta a felsőoktatás iránti keresletet egyre magasabbra. A jelentkezési adatok, a hallgatói létszám emelkedése, a jövedelmi statisztikák jól mutatják ezt a folyamatot. A felsőoktatás teljes hallgatói létszáma 1990-hez viszonyítva a 2004–2005-ös tanévre több mint négyszeresére, 420 ezer fő fölé emelkedett.⁴

A fenti folyamatok eredőjeként, de önálló – oktatás- és foglalkoztatáspolitikai – törekvésként is regisztrálhatjuk, az Európai Unió, az Európai Felsőoktatási Térség kormányainak növekvő elköteleződését a felsőoktatás – mennyiségi és minőségi - fejlesztése mellett. E törekvéseket erősítik a felsőoktatással is foglalkozó nemzetközi szervezetek (OECD, UNESCO stb.) szakmai anyagainak, kutatásainak, elemzéseinek megállapításai a felsőoktatás növekvő szerepéről, az ebből következő kihívásokról – a finanszírozás tekintetében is.⁵

A rendszerváltás utáni kormányok Magyarországon is engedtek a társadalmi nyomásnak, fel- és elismerték a gazdaság igényeinek változását. Részben adminisztratív eszközökkel, részben a finanszírozási rendszer változtatásával szélesre nyitották a felsőoktatás kapuit. Nem történt meg ugyanakkor a finanszírozás terén annak kellő mélységű átgondolása, hogyan, milyen alapokon és módon kell a költségviselést átalakítani. A rögtönzéseket sem nélkülöző finanszírozási rendszerek – a finanszírozhatatlanság egyre határozottabb jeleit mutatva – egyre súlyosabb ellentmondásba kerültek a költséghatékonyság és a társadalmi méltányosság elvével is, nem beszélve a minőség nyilvánvaló romlásáról. Az állam mellett egyre markánsabb szerepet kapott a finanszírozásban érdekelt szereplők egyik meghatározó csoportja, a képzésben részt vevők, de talán pontosabb a résztvevőkről és családjukról beszélni. A költségtérítéses képzés megjelenése feloldotta a tömegesedés közfinanszírozási oldalról jelentkező korlátait. A méltányosság oldaláról ugyanakkor súlyos problémákkal terhelt mind a mai napig. A költségtérítéses képzés látványos „karriert” futott be.⁶ A 2004–2005-ös tanévre a felsőoktatásban már minden második hallgató költségtérítéses volt. A képzésben résztvevők illetve családjuk ilyen mértékű szerepvállalása is jelzi, hogy a felsőoktatás, a felsőfokú végzettség presztízse rendkívüli módon megnövekedett. A felsőoktatást, a felsőfokú végzettséget a társadalom széles rétegei a felemelkedés útjának, haszonnal megtérülő befektetésnek kezdték tekinteni. Ezt a várakozást tények is alátámasztották: a diplomások munkaerőpiaci helyzete kiemelkedően jó volt (még ma is az), a diploma átlagosan több mint kétszeres jövedelmi szintet biztosított a középfokú végzettséghez képest.⁷

A költségtérítéses képzés arányának növekedése további sajátos ellentmondásokkal párosult. Ezek egyike a költségtérítés összegének rendkívüli szórása régiók, intézmények és szakok szerint. Egy budapesti, kiemelkedő presztízsű intézmény egy népszerű szakon a képzési normatíva többszörösét is elkérhette és el is kérte. Egy vidéki főiskola kevésbé népszerű szakon a képzési normatívánál jóval alacsonyabb összeget tudott csak érvényesíteni.⁸ Ez súlyosan ellentmond a méltányosság, az egyenlő esély elvének, gondoljunk a hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzetűekre, akiknek a diákhitel (eladósodási) esélyt jelentett, miközben a hitel maximált összege szaktól, illetve a konkrét költségtérítési összegtől független. A másik – meggyőződésem szerint alkotmányos – aggályokat felvető ellentmondás „a győztes mindent visz, a vesztes mindent veszít” alapú gyakorlat. Ennek lényege, hogy az államilag támogatott és a költségtérítéses megkülönböztetést a hallgatók, mint bélyeget viszik magukkal a tanulmányok során. Néhány éve enyhített csak a szabályozás (de a problémát alapjaiban nem oldotta meg) azon a tényen, hogy míg az alig teljesítő támogatott hallgató – az egyszeri, felvételi mérés alapján – a teljes képzési idő alatt élvezi a közösségi támogatást, a költségtérítésesként felvett, később kiválóan teljesítő hallgató pedig kiváló teljesítménye ellenére sem részesülhet abból.

Alapfogalmak, alapkérdések és hipotézisek

A felsőoktatás arányának növekedése – a felsőoktatás viszonylagos drágaságából is következően⁹ – a teljes oktatási rendszer költségszintjét is megemeli. Ezzel is összefügg, hogy az oktatás költségeinek korábbi – inkább implicit, nem kellően átgondolt és tudatos – megosztása az érdekelt szereplők között egyre inkább feszültség és kritika tárgyává lett. Vonatkozik ez különösen az állam (a közösség) szerepvállalására. Az állami szerepvállalást az is új megvilágításba helyezte, hogy a jóléti állam válságba kerülése óta – és különösen az új évezredben bekövetkezett két világgazdasági válság következményeként – az európai államok sora került fenntarthatatlan költségvetési helyzetbe.

Az állam – részben kényszerű – visszahúzódása a közfinanszírozás terén arra ösztönözte nemcsak az államokat, hanem a kutatókat is, hogy új forrásokat (finanszírozókat), ezek megalapozására új elveket találjanak a felsőoktatás finanszírozására, a költségek elvi alapú megosztására. Mindezt az állam visszahúzódásának elvi alapra helyezése miatt is.

A felsőoktatás finanszírozásának számos aspektusa van, amelyek részben okai, részben okozatai a finanszírozási rendszernek (a költségek megosztásának). Így különösen a felsőoktatási rendszer kiterjedése, a felsőoktatás minősége, eredményessége, hatékonysága, gazdaságossága, a méltányossági szempontok érvényesülése.

A továbbiakban elsősorban arra teszünk kísérletet, hogy a felsőoktatás terjedelmét és költségszintjét adottnak véve megvizsgáljuk a költségek megosztási lehetőségét, a megosztás indokoltságát és elvi-gyakorlati megalapozottságát a felsőoktatás szereplői között, költség-haszon, hatékonysági és méltányossági elv alapján. A megosztást nem csak statikus (arányok szerinti) megközelítésben vizsgáljuk, hanem dinamikusan, idő dimenzióban is. Utóbbi szempontból a költségek viselésének módja, technikája, ideje, annak visszahatása a rendszerre nyer különös jelentőséget.

Költség-haszon elven a felsőoktatás finanszírozásában azt értjük, hogy a felsőoktatás érdekelt szereplői a felsőoktatásból nyert, illetve nyerhető hasznuk arányában hozzájárulnak a felsőoktatás költségeihez. A hatékonysági elv lényege, hogy a felsőoktatás finanszírozása, a költségviselés az érdekelt szereplők részéről oly módon történik, hogy az megfelel a szűkös erőforrásokkal történő gazdálkodás követelményének (a finanszírozó és a finanszírozott – a felsőoktatási intézmény – oldalán egyaránt). A méltányossági elv a társadalmi igazságosságból, mint értékből kiindulva megengedi, sőt szükségessé teszi, hogy egyes szereplők, alapvetően hátrányos helyzetük miatt, az esélyegyenlőtlenség kiegyenlítése céljából, ne hasznuk arányában és/vagy ne azonnal járuljanak hozzá a felsőoktatás költségeihez… A méltányossági elv keretében értelmezhető

a költségviselés valamilyen könnyített módja is.

Az alábbi feltételezésekből indulunk ki:

1. A felsőoktatás hasznának meg kell haladnia annak költségeit.

2. A felsőoktatás költségeiből már ma is valamennyi haszonélvező részesedik, de nem történt meg ennek rendszerszerű átgondolása a mértékek és arányok, a módszerek és a következmények tekintetében.

3. A költségek megosztásában a teher a képzésben résztvevők és a munkaadók irányába tolódott el.

4. A költségek megosztásának változása részben a haszonmegoszlással hozható összefüggésbe, tehát közelített a költség-haszon elvhez.

Arra is keressük a választ, hogyan befolyásolja a költségek megosztása, illetve annak technikája a felsőoktatás iránti keresletet, a felsőoktatás terjedelmét, költséghatékonyságát és a méltányossági elv érvényesülését?

A fenti kérdések tekintetében feltételezéseink az alábbiak.

1. A költségek haszonarányosabb megosztása összességében a felsőoktatás terjedelmének csökkenését eredményezheti.

2. A költségek megosztásának technikájától érdemben függ a felsőoktatás iránti kereslet, továbbá a felsőoktatás költséghatékonysága és a méltányossági elv érvényesülése.

3. A költségek megosztása és technikája a felsőoktatás iránti kereslet szerkezetét is befolyásolja.

A felsőoktatás finanszírozásának intézményi aspektusai – a tulajdon és a tulajdonos szerepe

Felsőoktatási tevékenység a mindenkori felsőoktatási törvény szerinti felsőoktatási intézményben folyhat. A felsőoktatás szűken vett (a nem szorosan a felsőoktatáshoz tartozó – pl. élelmezési, lakhatási stb.) költségei a felsőoktatási intézményekben a működés során merülnek fel. A költségviselők hozzájárulásának tehát valamilyen mechanizmus szerint a felsőoktatási intézmények költségvetésének bevételi oldalán kell megjelennie. A törvény a felsőoktatási intézmény létesítéséhez, működtetéséhez és megszüntetéséhez alapító-fenntartó (a továbbiakban: tulajdonos) szükségességét rendeli. A tulajdonos szerepe a finanszírozásban függ a mindenkori jogszabályi feltételektől, de valamilyen mértékű kötelezettség és felelősség mindenképpen hárul a tulajdonosra. Egy intézmény létesítése befektetést is jelent, a jogszabályok előírta feltételek megteremtése (finanszírozása) a tulajdonos feladata (épületek, berendezések, likviditási tartalék, bérek és járulékaik stb.). A működés során a tulajdonost – a szabályozástól függően – terhelik a képzés, fenntartás és fejlesztés költségei. Az esetlegesen keletkező veszteség finanszírozása a tulajdonosra hárulhat. A tevékenység megszüntetésének költségei is a tulajdonost terhelik.

A fentiekből következik, hogy – különösen nem állami tulajdonosok tekintetében – a finanszírozásban a tulajdonost érintő felelősségnek és kötelezettségeknek minél stabilabbnak és kiszámíthatóbbak kell lennie. Sajátos eseteket kivéve a tulajdonos minimális célja a befektetés megtérülése. Nem állami tulajdonosok érdemi és stabil bevonása a felsőoktatásba, e szempont figyelembe vételével történhet. A költség-haszon elv alapján, amennyiben a tulajdonosnak csupán befektetése térül meg, kell, legyen olyan motiváció, érdek, szempont, amely a költségen (befektetésen) felüli pénzbeli haszon elmaradásáért kárpótolhatja.

Azért hangsúlyozzuk külön a nem állami tulajdonosok helyzetét, mivel az állami tulajdonos (beleértve az önkormányzatokat is) helyzete lényegileg különbözik a nem állami tulajdonostól, amennyiben a létesítés, fenntartás finanszírozása közpénzből történik, ennek összes következményével.¹⁰

A felsőoktatás finanszírozásának intézményi aspektusai – az állam, mint tulajdonos és szabályozó

A felsőoktatásban az állam egyszerre hármas – ellentmondásos – szerepben van, amennyiben egyrészt tulajdonos-fenntartó, másrészt szabályozó, harmad-részt pedig közpénzekből finanszírozza is a felsőoktatást. Tisztán elvileg tekintve a felsőoktatás állami tulajdona esetében a három funkció egyfajta összeférhetetlenséget jelent, amikor az állam szabályozási és finanszírozási jogait saját tulajdona tekintetében is gyakorolja. Fennáll ugyanis a célnak, hatékonyságnak, gazdaságosságnak és eredményességnek ellentmondó – tulajdontól függő – megkülönböztetés lehetősége.

Az állami szabályozás a finanszírozás területén – a teljesség igénye nélkül – kiterjedhet az alábbi területekre.

1. A finanszírozás kötelezettjeinek meghatározása (költségek megosztása).

2. Kedvezményezettek és kedvezmények meghatározása (méltányossági elv).

3. A finanszírozás technikájának meghatározása (költségek vetítése, időbeli allokálása stb.)

4. Költséghatékonyság monitorozása, szükség esetén szankciók (hatékonyság, gazdaságosság, eredményesség alapján).

A finanszírozás intézményi modelljei

Az alábbiakban előítélettől mentességre törekedve, pusztán elvi alapon, két alapvetően eltérő és egy kiegészítő – önmagában véve következetes – finanszírozási modellt különböztethetünk meg.¹¹ Azt a kérdést tesszük fel, hogy az egyes modellek hogyan értékelhetők a költség-haszon, hatékonysági és méltányossági elv érvényesülése szempontjából. A modelleket tiszta formájukban mutatjuk be, tudva, hogy ebben a tiszta formában a valóságban nem fordulnak elő. A valóságban a bemutatott modellek egyfajta vegyülete található, nem közömbös azonban, hogy az egyes modellek lényegi elemeit milyen összetételben tartalmazza konkrét finanszírozási rendszer.

Piaci finanszírozási modell

A piaci finanszírozási modell abból a feltételezésből indul ki, hogy a felsőoktatásban, mint szolgáltatásban érdekelt szereplők (családok, gazdálkodó szervezetek, önkormányzatok, állam stb.) – a felsőoktatás várható haszna alapján – piaci keresletet fognak teremteni a felsőoktatással szemben. A piaci kereslet generálni fogja a megfelelő kínálatot, tehát különböző tulajdonosok (alapítók-fenntartók) jelennek meg, akik a költség-haszon elve alapján beruháznak és kínálatot fognak teremteni. Ebben a modellben a nem állami tulajdonosok (befektetők) súlya akár meghatározó lehet, az állam szerepe pedig elsősorban (piac) szabályozó, másodsorban megrendelő finanszírozó, elsősorban méltányossági szempontok alapján.

A piaci modell elvileg diverzifikált és rugalmas kínálati szerkezetet eredményez. Amennyiben a nemzetköziesedést is figyelembe vesszük, a felsőoktatás szerkezete a nemzetközi munkamegosztás szabályai szerint alakul és szolgáltatási export-import jellegzetességeit is mutatja. A felsőoktatás ára piaci lesz, ami a kereslet-kínálati szabályok alapján a felsőoktatás költségeit és hasznait fejezi ki. Feltéve, hogy az állami szabályozás a piaci viszonyokat tiszteletben tartja, a szolgáltatók költségvetési korlátja¹² kemény lesz, tehát az intézményi működésben érvényesül a hatékonysági elv. A költségviselők a költség egységére eső haszon maximalizálására törekednek

Fentebb általános jelleggel már hangsúlyoztuk, de a felsőoktatásra, mint szolgáltatásra különösen igaz, hogy a valóságban a piaci modell nem tud tiszta és klasszikus formájában megvalósulni. Ezért külső (például állami) beavatkozás nélkül hatékonysági és méltányossági deficitek jelentkeznek.

Az állam másodlagos szerepe – kvázi piaci szereplőként – a közérdek valamint a köz által vállalt értékek alapján preferált területeken és preferált (pl. hátrányos helyzetű) rétegek esetén a kereslet támasztását igényli, alapvetően megrendelőként, tehát a felsőoktatási szolgáltatás vásárlójaként. Szabályozó és megrendelő szerepében az állam érvényesítheti a méltányossági és esélyegyenlőségi szempontokat, nem feltétlenül sértve a kemény költségvetési korlát követelményét.

Bürokratikus finanszírozási modell

A finanszírozás bürokratikus modelljében a felsőoktatási tevékenység (a felsőoktatási intézmények) finanszírozása döntően az állam által, a közösségi jövedelem újraelosztása keretében történik. A képző intézmények bevétele nem piaci árbevétel, hanem állami költségvetési támogatás. Ennek a modellnek a releváns tulajdonformája az állami tulajdon. Az állam nem a piaci viszonyokat szabályozza, hanem a – döntően állami – intézmények finanszírozásának és elszámoltatásának szabályait határozza meg. Ebben a modellben a nem állami tulajdoni formák „idegen testnek” számítanak, amellyel az állam szabályozóként és finanszírozóként nem tud mit kezdeni. Amennyiben viszont az állam a nem állami intézmények esetében finanszírozóként nem, vagy csak részlegesen vesz részt, kénytelen egy részleges piaci helyzetet elismerni, a szabályozásban tehát sajátos kivételeket tenni, elismerve a tulajdonosok költség+haszon elven alapuló érdekét. Az állami és a nem állami intézmények kezelése, az egyenlő elbánás és az eltérő tulajdonú intézmények (verseny)esélyegyenlősége az állam és az intézmények közötti permanens vita és feszültség forrása lesz.

Az állam tehát e modellben az állami intézmények számára feladatot határoz meg és hozzá finanszírozást biztosít. A finanszírozás technikája alapvetően háromféle: normatív, megállapodásos és projektfinanszírozás.¹³ A tapasztalatok azt mutatják, hogy e modellben súlyosan sérül a kemény költségvetési korlát (a hatékonyság) követelménye, különösen az állami tulajdonú intézmények esetén.

Az állam a méltányossági elvet is részben bürokratikus („utasításos”) módon érvényesíti (pontszám kedvezmény a felvételnél, egyéb előnyben részesítés stb.). A hallgatókat célzó ösztöndíj rendszer sem tekinthető piaci elemnek.

Megjegyezzük, hogy a rendszerváltás óta eltelt több mint húsz évben a magyar felsőoktatási rendszer finanszírozása a bürokratikus modellhez állt legközelebb. Szembesülve ugyanakkor e modell fent jelzett problémáival az állam más (pl. piaci) modell elemeket is beépített. Ilyen elem a költségtérítéses képzés – az állami intézményekben is –, a költségtérítés költség alapú, intézményi szintű meghatározása, részben ezzel összefüggésben, a diákhitel intézménye, és az úgynevezett magán¹⁴ felsőoktatási intézmények fokozatos „magárahagyása”.

A tárgyalásos finanszírozási modell

A tárgyalásos gazdaság¹⁵ közgazdaságtanból ismert modellje nem tekinthető egy tiszta (harmadik) modellnek. Az eddigi gyakorlati tapasztalatok alapján tulajdonképpen a piaci modell korlátainak, gyengeségeinek ellenpontozására alkalmas intézményi együttest jelent, alapvetően piaci alapon. A modell a piac, az állam és az érdekelt szereplők együttműködésén és szerepmegosztásán alapul. A társadalmi célokból, a hatékonyság, gazdaságosság, eredményesség és méltányosság követelménye alapján levezetett funkció megosztást jelent a piac, az állam és az érdekelt szereplők közössége (képviseleti szervezetei) között.

A tárgyalás intézményét a felsőoktatás rendszerére, ezen belül a finanszírozásra is lehet értelmezni és adaptálni. A felsőoktatás tárgyalással kiegészített finanszírozási modelljében lényegében a piac és az állam működésének, szerepének határait és korlátjait az érdekelt szereplők közösen határozzák meg. A legfontosabb érdekelt szereplők: a diákok (a képviselő hallgatói szervezet, a tanárok és a foglalkoztatottak (a képviselő szakszervezetek) és a munkaadók (a képviselő kamarák). Az állam szerepe ebben a modellben változó: lehet egyenrangú szereplő, közreműködő, megfigyelő, végrehajtó és mindez együtt. A tárgyalás lényege, hogy a felsorolt érdekelt szereplők képviseletei megállapodnak abban, hogy miként osztják meg az egyes képviselt csoportok között a felsőoktatás költségeit és miként érvényesítik a méltányossági elvet. Ez tehát egy elvi megállapodás, amit az alapmodellben (piaci vagy bürokratikus) az államnak tiszteletben kell tartania, modelltől függően a szabályozási, illetve a finanszírozási rendszerben pedig érvényesítenie.

A költség-haszon, a hatékonysági és a méltányossági elv értelmezhetősége az egyes érdekelt szereplők szintjén az eltérő modellekben

Az állam (a közösség) költségei és hasznai

A szakirodalom a felsőoktatás számos közösségi hasznát azonosította. Ezek közé tartozik a nemzeti jövedelem emelkedése, a várható életkor meghosszabbodása, az egészségi állapot javulása, a kriminalizáció csökkenése, a társadalmi kohézió javulása stb. Ezek közül egyesek a felsőoktatás közvetlen, mások közvetett következményei, hasznai. Itt olyan közjavakról, illetve pozitív externáliákról van szó, amelyeket a társadalom minden tagja élvez, vagy élvezhet valamilyen módon, abból tehát kizárni senkit nem lehet. Ebből vezethető le, hogy a felsőoktatás finanszírozásában a társadalom minden tagjának indokolt részt vennie – annak is, aki közvetlenül nem vesz igénybe felsőoktatási szolgáltatást. Ez úgy és akkor valósul meg, amikor a közösségi (állami, önkormányzati) költségvetésből (piaci vagy bürokratikus modellben) a társadalom a felsőoktatás költségeihez hozzájárul. A jelenlegi magyar rendszerben az államilag támogatott hallgató juttatásai, a hallgatók utáni intézményi támogatás értelmezhető például ilyen közhaszon alapú közösségi finanszírozásként. A közösségi finanszírozás mindkét alapmodelljében a közösségi források egy része méltányossági alapon kerülhet felhasználásra (állami szociális ösztöndíj, Bursa Hungarica önkormányzati ösztöndíj, fogyatékosok utáni többlet intézményi támogatás stb.) A hatékonysági elv oly módon érvényesülhet, hogy az állam az intézménynek illetve a hallgatónak nyújtott támogatáshoz hatékonysági, illetve teljesítmény követelményt rendel (tanulmányi ösztöndíj, szakmai-tudományos ösztöndíj, köztársasági ösztöndíj stb.). Ez az állam részéről közösségi befektetésként is értelmezhető.

A hallgatók (családok) költségei és haszna

A felsőoktatás közjószágként értelmezett pozitív externáliái a szolgáltatást igénybe vevők szintjén közvetlen haszonként is jelentkeznek (várható élettartam, egészség, életminőség stb.). Sajátos és aggregált haszonként értelmezhető ugyanakkor, a felsőoktatási szolgáltatást igénybe vevők részéről az élet során elérhető és a többlettudásnak tulajdonítható többlet jövedelem. E tekintetben – nemzetközi statisztikák szerint is – Magyarország az élen áll, mivel a felsőfokú végzettség birtokában nemzeti átlagban várható jövedelemszint több mint kétszerese a középfokú végzettséggel várhatónak.¹⁶

A költség-haszon elvből kiindulva mondhatjuk, hogy a felsőoktatás összhasznából a hallgatói haszonnal arányos költségek viselése a hallgató (a család) részéről indokolt lehet. Ennek formája, illetve módja a két alapmodellben eltérő lehet. Piaci modellben – alapesetben – a hallgató (illetve) családja fizeti piaci áron a képzési költséget. A közösségi oszthatatlan haszon alapján a közösség ennek egy részét átvállalja, döntően hatékonysági (tanulmányi) és méltányossági (szociális) elven alapuló közösségi ösztöndíj rendszerekkel. Piaci modellben a hatékonysági elv definíció szerint érvényesül az ismert piaci szabályok szerint.¹⁷ A piaci modell ugyanakkor kizárja a méltányossági (nem teljesítmény) elvet. A piaci elv lényegének megsértése nélkül – a költség haszon időbeli eltérése alapján – több megoldás is lehetséges. A két legismertebb megoldás a diákhitel intézménye, illetve az utólagos – jövedelemből történő – fizetés. A piaci modell is kiegészíthető közösségi – teljesítmény és szociális alapú – ösztöndíjakkal.

A piaci modellel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy hatékonysági, illetve teljesítmény ösztönzési előnyét tekintve gyengítő tényező, hogy az esetek meghatározó hányadában a tényleges teherviselő a hallgató családja. Így a hallgató költségvetési korlátja sajátosan és egyénileg eltérő mértékben puhává válhat.

Bürokratikus modellben az állam a képzés költségeit részben – egyes esetekben egészben – fedező tandíjrendszert vezethet be. A hallgatói hitel, a halasztott fizetés, a kétféle ösztöndíj rendszer a bürokratikus modellben is alkalmazható.

Az utólagos hallgatói hozzájárulás lehet direkt, de megvalósulhat indirekt módon, az adórendszeren keresztül is (progresszív személyi jövedelemadó). Számos országban (így például Európa északi államaiban) a progresszív személyi jövedelemadó és a felsőoktatás állami finanszírozása (tandíjmentessége) között logikai és gyakorlati kapcsolatot teremtettek.¹⁸

A munkaadó költségei és haszna

Gyakran felmerül, hogy a munkaadók is járuljanak hozzá a felsőoktatás költségeihez. A munkaadók hozzájárulása jogos követelmény, hiszen a képzett munkaerő egyik haszonélvezője a munkaadó. A munkaadó haszna a munkatermelékenység emelkedésében, a versenyképesség javulásában, végső soron a profit növekedésében jelentkezik. Közhelynek számít az a makroszintű tétel, hogy egy országban az iskolázottság szintje és a gazdasági fejlettség, illetve a gazdaság dinamikája között szoros összefüggés van.

Felmerül a kérdés, hozzájárulnak-e jelenleg a munkaadók a felsőoktatás költségeihez. A válasz igen, hiszen a munkaadók számára a magasabb képzettség költsége a magasabb munkabér. De feltehető a kérdés úgy is, hogy hozzájárulnak-e a munkaadók már ma is a felsőoktatás költségeihez. A válasz erre is, igen. Az a bértöbblet, amit Magyarországon a munkaadók a középfokú végzettségűekhez viszonyítva a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkavállalónak fizetnek, európai összevetésben is kiemelkedő, miként erre fentebb már hivatkoztunk, több mint kétszeres. Ez tényszerűen a munkaadó hasznaihoz társítható költségviselésnek tekinthető. Mi okozza hát sokak hiányérzetét. Nyilvánvalóan az, hogy a képzettebb munkavállalónak fizetett magasabb bér nem feltétlenül jut vissza a felsőoktatás rendszerébe. A fentebb kifejtett piaci modellben ez természetes módon menne végbe, mivel a képzettebb hallgató viselné a képzés költségeit, aminek forrása a magasabb képzettség révén elért magasabb jövedelem. A munkaadó hozzájárulása a bérköltség révén így ténylegesen visszajut a felsőoktatás rendszerébe. A piaci és a bürokratikus modellben is van személyi jövedelemadó, amikor a magasabb jövedelem – még lineáris rendszerben is – (arányosan) magasabb társadalmi hozzájárulást (költségviselést) jelent. Az így befolyó közösségi bevétel piaci modellben a méltányossági elv érvényesítését, bürokratikus modellben pedig a képzési költségek részleges állami finanszírozását is szolgálhatja.

A munkaadó hozzájárulásának sajátos aspektusa, hogy a munkaadó akkor és addig vesz részt a képzettség finanszírozásában, amikor és ameddig a képzett munkaadót alkalmazza. Ezzel egy adott munkaadó csak részlegesen téríti meg a képzés költségeit. Amennyiben a munkaadók részéről a képzési beruházás – például hallgatók teljes képzési költségének finanszírozását várjuk – akkor az előbbitől eltérő esettel állunk szemben. Ez a munkaadónak csak akkor érdeke, ha a kiképzett munkaerő foglalkoztatása nála addig garantált, ameddig legalább a képzési költségek megtérülnek. Ez elvileg is csak szerződéses rendszerben, a hallgató és munkaadó közötti szerződés révén érvényesíthető. Egy ilyen szerződéses modellben a munkaadó részéről felmerülhet a beruházásként értelmezett képzési költség – teljes vagy részleges – bérből történő levonása is.¹⁹ A mesterképzésben és különösen a szakirányú továbbképzésben a szerződéses finanszírozásra számos példát találhatunk.

A munkaadók fenti, intézményes hozzájárulását számos egyéb hozzájárulási forma egészítheti ki. Ma számos – önkéntes – ösztöndíj alapítás, tanszékek és professzorok finanszírozása ismert, a szakképzési hozzájárulási kötelezettség pedig a bürokratikus hozzájárulási kényszer formájának tekinthető. Az észak-európai államok fentebb már említett gyakorlatának következetessége abban nyilvánul meg, hogy miközben a (nem piaci) felsőoktatási rendszer alapvetően tandíjmentes, az állam progresszív személyi jövedelemadóval – utólag – fizetteti meg a képzés költségeit közvetlenül a diplomásokkal, végső soron a munkaadókkal is. Az északi államok rendszerének következetességével szembeállítható egy olyan rendszer, amely tandíjmentességet deklarál lineáris személyi jövedelemadó mellett. Ez nyilvánvalóan ellentmond a költség-haszon elvnek és egyenesen vezet a felsőoktatás finanszírozási problémáihoz. Ezt „korrigálja” a költségtérítéses (önköltséges) képzés, a fentebb már vázolt ellentmondásokkal, a hatékonyság és a méltányosság terén egyaránt. Megjegyzendő, hogy az államilag támogatott és a költségtérítéses képzésben résztvevők megkülönböztetése indokolt az adózásban, utóbbiak adó kedvezményét biztosítva (a mérték természetesen nem lényegtelen).

A költségmegosztás hatékonysági funkciója

Miközben a költségek hasznok szerinti allokációját igazságosnak tarthatjuk felmerül, hogy a megosztás, illetve annak módja hogyan viszonyul a hatékonysági elvhez (a szűkös erőforrásokkal való gazdálkodás elvéhez).

A hatékonyság mikro (gazdálkodó szervezetek szintjén értelmezett) és makro (nemzetgazdasági szinten értelmezett) megkülönböztetése indokolt. Az egyes felsőoktatási intézmények szintjén (mikro szinten) a piaci ár, vagy tandíj, önköltség, költségtérítés nem csak a hasznok megfizettetését jelenti, hanem befolyásolja a szolgáltatás igénybe vevőjének és a szolgáltatónak a döntéseit is. A kínálatot a kereslethez igazítja, a bevételekkel pedig takarékos gazdálkodásra ösztönöz. A keresleti oldalon érvényesül a haszonmaximalizálási elv. Mindezek makroszintű következménye a felsőoktatás kereslet-kínálati szerkezetének rugalmasabb alkalmazkodása, illetve a felsőoktatás egységnyi hasznára vetített költségszint minimalizálása.

Egy fontos nemzetközi aspektus

A gazdaság és a felsőoktatás nemzetköziesedésével illetve globalizációjával a költség-haszon, hatékonysági és méltányossági elv is új, tágabb és ellentmondásosabb kontextusba kerül. Az Európai Unió alapvető elvei közé tartozó szabad mozgás (beleértve a munkaerő mobilitást) lehetővé teszi a költségek és hasznok nemzetek közötti eltérő megosztását. Az agyelszívásnak nevezett jelenség a közösségen belül is létezik. Kárvallottjai jellemzően az átlag alatti fejlettségű országok közül is azok, amelyek a felsőoktatásban a költségek, a minőség illetve kompetenciák tekintetében versenyképes kibocsátással rendelkeznek. A munkatermelékenységi arányokat többszörösen meghaladó jövedelem eltérések az átlag feletti fejlettségű országok javára azt jelenti, hogy a külföldre távozó – államilag támogatott – diplomások (és persze nem csak diplomások) esetén a szegényebb országok viselik a felsőoktatás költségeit (különösen bürokratikus, tandíjmentes modellben igaz ez), míg a hasznokat a diplomások, illetve a fogadó országok, illetve munkaadóik élvezik. Ez rendkívüli módon méltánytalan helyzetet teremt a kevésbé fejlett országok számára, mivel – számos más forma mellett – egyoldalú jövedelem kivonást jelent. Ennek a helyzetnek a megváltoztatása nem könnyű, mivel az EU tagországai lemondtak vonatkozó szuverenitásukról. A magyar kormány terve polgárjogi szerződés megkötésére a képzésben résztvevőkkel az állami támogatás visszafizetésére, a fentiekkel összefüggésben nem megalapozatlan, de aggályos lehet az uniós elvek szempontjából. Alternatív és európai szintű megoldásként felvethető – az uniós jövedelemelosztási gyakorlattól nem idegen – (lásd közös agrárpolitika) egyfajta költségvetési kiegyenlítő mechanizmus a közös költségvetés keretén belül. Ennek lényege lehet azonos képesítési szinteken, a mobilitási egyenlegen alapuló visszatérítés azon országon számára, amelyek munkaerő export többlettel rendelkeznek.

Záró megjegyzések

Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a költség-haszon, hatékonysági és méltányossági elv a felsőoktatás finanszírozásában összeegyeztethető. A költségeknek a haszonélvezőkre történő terhelése egy piaci alapú gazdaságban elsődleges és alapvető követelmény. Ez lényegében a piacgazdaság alapvető intézményi jellemzőinek érvényesítése a felsőoktatásban is. A költség-haszon elvből következik egyrészt, hogy a kereslet mozgatja a felsőoktatási kínálatot, másrészt az erőforrásokkal való hatékony gazdálkodásra ösztönöz.

A költség-haszon és hatékonysági elv érvényesítése ugyanakkor nem elégíti ki teljes mértékben egy társadalom értékrendjében szereplő méltányossági elv, a társadalmi igazságosság követelményét. A társadalom tagjai részben öröklött, részben rajtuk kívül álló okokból nem rendelkeznek egyenlő esélyekkel illetve lehetőségekkel. A költség-haszon elv ezért kiegészítésre szorul olyan intézményekkel, amelyek ezt a gyengeségét kiküszöbölik, de legalábbis enyhítik. Ennek egyik módja a finanszírozás olyan technikája, amely a költségek és hasznok időbeli elválását elismerve a költségviselést a hasznok jelentkezésének idejére tolja. Megengedhetőnek tartjuk továbbá azt is, hogy – a teljes életesély piaci alapú kiegyenlíthetetlenségét elismerve – meghatározott társadalmi csoportok (fogyatékosság, hátrányos és halmozottan hátrányos helyzet, gyermekvállalás stb.) esetén a közösség a tényleges haszonélvezőtől a költségek egy részét véglegesen átvállalja. Fontos megjegyezni, hogy a méltányossági elv konkrét érvényesítése is összeegyeztethető a hatékonysági elvvel. A juttatások és támogatások szociális alapú elosztásába is beépíthetők teljesítményre, illetve takarékosságra ösztönző mechanizmusok.

A tanulmány elején feltett kérdések között szerepelt, hogyan érinti a költség-haszon elv következetes érvényesítése a felsőoktatás terjedelmét. Nos, erre a kérdésre annyit válaszolhatunk, hogy közelebb kerül a valóságos szükségletekhez. Ez a jelenlegihez képest valószínűleg kisebb terjedelmű, de a szükség-letek szempontjából jobb szerkezetű és jobb minőségű felsőoktatást jelent. Az államról pedig jelentős terhet és felelősséget vesz le a terjedelem és a szerkezet meghatározása tekintetében egyaránt.

Személyes meggyőződésem, hogy a felsőoktatási rendszer fejlettségének, társadalmi-gazdasági szerepének, nemzetköziesedésének jelenlegi fázisában az államnak kevésbé kellene ragaszkodnia a tulajdonosi-fenntartói szerephez. A fenti szempontok érvényesítésében az államnak – mint szabályozónak és finanszírozónak – így is meghatározó szerepe lehet, miközben a tulajdonosi-szabályozói szerep összeférhetetlensége is kiküszöbölhető. A tulajdonosi-fenntartói szerep nyűgeitől megszabadulva forrásait és szabályozó erejét az állam a legfontosabb közösségi célok érdekében, hatékonyabban használhatná fel.

JEGYZETEK

¹ Köszönetet mondok volt hallgatóimnak, Golovics Józsefnek, Kemény Kornélnak és Pomichal Ildikónak a tanulmányhoz fűzött értékes megjegyzéseikért.

² A felsőoktatás finanszírozásával kapcsolatos koncepciók, modellek, gyakorlati esetek kiváló összefoglalást adja: Temesi J. (szerk. 2004): Finanszírozás és gazdálkodás a felsőoktatásban.

³ Ezt az erőforrást nem csak létrehozni kell, hanem hasznosítani is, elkerülve az erőforrás olcsó kiárusítását.

⁴ A 2004–2005-ös tanév után a hallgatói létszám már csökken és a csökkenés folyamatos. A csökkenésnek a releváns korosztály létszámának csökkenése mellett számos más oka van, ezek bemutatása és elemzése nem tárgya a tanulmánynak. (Az adatok forrása: NEFMI statisztikai adatgyűjtés.)

⁵ Korrekt adatok és nemzetközi összehasonlítások és elemzések tekintetében is ajánlható az OECED kiadványa: Education at a Glance 2011 (http://www.oecd.org/dataoecd/61/2/48631582.pdf, letöltés: 2011.10.16.)

⁶ Az Oktatási Hivatal adatgyűjtése alapján 2011-ben a költségtérítéses hallgatók aránya alapképzésben és osztatlan képzésben, képzési területenként rendkívül erős szóródást mutat. A nemzetvédelmi és katonai képzési területen meghaladja a 80%-ot, miközben a természettudományi képzési területen alig haladja meg a 6%-ot, de az orvos- és egészségtudományi képzési területen is éppen meghaladja a 11%-ot. Az erős szóródásban szerepet játszik a képzés iránti kereslet, a költségtérítés nagysága és a releváns társadalmi réteg fizetőképessége.

⁷ Forrás: OECD INES

⁸ Részletesen lásd: Havady T. – Szitás J. – Veres P. (2009): Az önköltségszámítás szabályozása és gyakorlata, különös tekintettel a költségtérítés nagyságának meghatározására, In.: Felsőoktatási Műhely, Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft, Országos Felsőoktatási Információs Központ, Budapest, 95-106. o.

⁹ A teljes oktatási vertikumot figyelembe véve a felsőoktatásban a legmagasabb az egy hallgatóra eső költség az egy főre eső GDP-hez viszonyítva.

¹⁰ A közösség döntési rendszer hatékonysági problémáit részletesen elemzi: Hoós, J. (2002) A közösségi döntési rendszer, AULA Kiadó, Budapest

¹¹ Finanszírozási modellek részletesebb bemutatását lásd a 2. sz. végjegyzetben megadott forrásban.

¹² A kemény és puha költségvetési korlát lényegét és feltételeit részletesen elemzi: Kornai J. (1980): A hiány, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 315-338. o.

¹³ A normatív finanszírozáson itt az alapvetően létszám alapján, a megállapodás esetén teljesítmény indikátorok alapján, a projekt finanszírozás esetén pedig az alaptevékenységen túli a projektek teljesítmény mutatókon alapuló finanszírozását értjük.

¹⁴ A „magán” jelző félrevezető, hiszen az alapító fenntartók tulajdoni szempontból igen változatosak: alapítványok, kft-k, önkormányzatok, stb.

¹⁵ Veres P. (2007): Neokorporatív (tárgyalásos) vegyes gazdaság. Az osztrák példa. In: Szabó Katalin (szerk.) Összehasonlító Gazdaságtan, Aula Kiadó 131-157. o.

¹⁶ OECD INES adatai alapján

¹⁷ Meg kell jegyezni, hogy a felsőoktatás, mint szolgáltatás esetén az ismert piaci szabályok a valóságban csak korlátozottan fejtik ki a várt hatásokat, mivel a szolgáltatások területén – esetleges monopol helyzeteket is figyelembe véve – a szolgáltatási tényezők (személyek, tevékenységek) áramlása korlátozott.

¹⁸ A tandíj és a jövedelemadó összefüggését, valamint az északi államok gyakorlatát részletesen bemutatja: Schindler D. (2011): Tuition Fees and the Dual Income Tax: The Optimality of the Nordic Income Tax System. German Economic Review 12(1):59-84. o.

¹⁹ Egy volt tanítványom hívta fel a figyelmemet arra a nem ismeretlen jelenségre, hogy diplomás foglalkoztatottak esetén is előfordul az alacsonyabb béren történő bejelentés. Ebben az esetben a munkaadó a képzett munkaerő foglalkoztatásáért a rá háruló költségek alól bújik ki és költségeit a közösségre hárítja át.

^* A szerző a Corvinus Egyetem oktatója, PhD

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A CIA és a világ legdrágább festménye

Úgy tizennégy-tizenöt éves koromtól, amikor Ady és József Attila rajongója lettem, s egy (a szomszédos réten, kecskéink legeltetése közben tanulmányozott) óriási albumból megismertem a futurista és a szürrealista képzőművészetet, mindig is a modern törekvések elkötelezett híve voltam. Ez magától értetődővé tette, hogy pályám kezdetén a tűz‑tánc antológia alkotói körében keressem a fejlődés lehetőségeit. Olyannyira, hogy 1972-ben kiadott, Költészetesztétika című kismonográfiámban Ladányi Mihály nem egy költeményét a klasszikusok versei közé állítva elemeztem. A korabeli irodalmi viszonyokra jellemző, hogy az egyik kritikus ezt munkám kifejezetten bizarr vonásaként értékelte.

Aztán, mint ismeretes, az 1980-as években fordult a kocka. Igaz, Ladányi mélynyomorban halt meg a csemői faluszélen, de esztétikánknak sikerült elfogadtatnia a kultúrpolitikával, hogy a realisztikus stílus és a művészi értékfogalomként felfogott realizmus nem azonos (tehát az utóbbi akár futurista formában is kifejezheti magát). A stíluskorlátok átszakadása azonban nem színvonalemelkedéshez, hanem a neoavantgardista feltűnéshajhászással hírnévre törő dilettánsok karrierlehetőségeinek elszabadulásához vezetett, akik nemsokára a „posztmodern” márkanévvel egy világdivat képviselőivé avattatták magukat. A kritikusok pedig, minthogy számukra – mint ismeretes – csak az hírértékű, ha a postás harapja meg a kutyát, lelkesen magasztalni kezdték az olvashatatlanul keszekusza szövegű regényeket, halandzsakölteményeket, happeningeket, performance-okat és installációkat, a „talált tárgyak” és semmit sem ábrázoló „nonfiguratív” festmények művészetét. Ennek az új stílusdiktatúrának a szimbólumaként Szentendre egyik központi helyén óriási, testszínű, vöröskörmű, figyelmeztetően kinyújtott női ujjat ábrázoló szobrászati műalkotás intette a művészértelmiséget a miheztartásra.

A mindennapi ember persze nem tulajdonít különösebb jelentőséget az ilyesmiknek, s kevesebb figyelmet szentel nekik, mint a járdákon kikerülendő kuyaürüléknek. Pedig – amint Jackson Pollock példája bizonyítja – nagyon téved, ha azt hiszi, hogy a művészeti divatok és a körülöttük felburjánzó kritikusi halandzsák az ő világától távoli, számára közömbös szférák magánügyei.

Ez a Jackson Pollock eredetileg teljesen érdektelen realisztikus tájképeinek eladogatásából tengette súlyos alkoholizmussal és idegbetegséggel terhelt életét. 1946-ban azonban szakított addigi modorával, és részeg dühöngései közben a padlóra terített nagyméretű vásznakra kezdett (olykor darált üveggel, homokkal stb. kevert) folyékony lakkfestéket csurgatni-csöpögtetni, illetve kefével, vakolókanállal, baseballütővel kenni. E mázolmányai persze senkinek nem kellettek, olyannyira, hogy életművének nem kis részét, 22 ilyen képét véletlenül találták meg 2006-ban egy limlomokat tároló raktárban.

1950-ben viszont – miként ez a hajdani ügynökök, Tom Braden és Donald Jameson visszaemlékezéseiből kiderült – a CIA vezetői elhatározták, hogy a hidegháborús kampányt a művészet területére is kiterjesztik, s a zsdanovista szocialista realizmus kalodaművészetével egy zabolátlanul szabad amerikai irányzat világdivatját vonultatják szembe. Felkeresték hát a leggazdagabb multimilliomosokat – köztük Nelson Rockefeller t –, s rávették őket, hogy létesítsenek olyan művészeti alapítványokat, amelyek Pollock festészetét és a hasonló művészeti tébolygásokat teli marokkal támogatják. Ez mindkét fél számára igen előnyös üzlet volt, minthogy a milliomosok a kultúra széplelkű mecénásainak szerepében tetszeleghettek, anélkül hogy ez egy fillérjükbe került volna, mert titokban mindent a CIA fizetett. A CIA által pénzelt mintegy 800 sajtóorgánum kritikusaival egyúttal pillanatok alatt világhírűvé magasztaltatták Pollock „akciófestészetét”, amely „absztrakt expresszionizmus” meg „tasizmus” néven is terjedve csakhamar a művésztársadalom jelentős részét befolyásoló világdivattá terebélyesedett. Erre nagy szükség is volt, mert ez idő tájt Pollockon már úgy elhatalmasodott az alkoholizmus és az idegbaj, hogy alkotásképtelenné vált, mígnem 1956-ban ittasan vezetett autójával halálos baleset áldozata lett.

Ekkorra a zsdanovizmus már rég meghaladottá vált a pártállami rendszerekben, amelyek az 1990-es évek elejére össze is omlottak. Maradt viszont a CIA, az akciófestészet és Pollock hírneve, akinek 2006-ban, egy ismeretlen (csak találgatott nevű) mexikói „vállalkozó” által 148 millió dollárért megvásárolt No. 5. című műve ma a világ legdrágább festményének számít.

S itt lép a képbe a mindennapi ember, aki megteheti ugyan, hogy kevesebb figyelmet szentel ennek a művészetnek, mint az utcai kutyaszarnak, de végső soron neki kell megtermelnie mindazokat a szellemi és anyagi javakat, amelyek az ilyen célokra kifizetett pénzösszegek vásárlóértékének fedezetéül szolgálnak. Ha ő nem dolgozna reggeltől napestig, nem lenne CIA és akciófestészet, posztmodern és performance.

A kézmosás (részlet a Passió‑sorozatból, 1509)

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Az idő rendje

Jenei Gyula: Az időben rend van

Jenei Gyula immár hatodik verseskötetében építi életművét, amely egyre sajátságosabb, egyedibb vonásokat kap. A csöndes hang, a visszafogottság mögött mind nyilvánvalóbban egy esztétikailag és erkölcsileg egyaránt erősen megalapozott költészet áll, amely kerüli a kinyilatkoztatásokat, nem akar sem tanítani, sem mozgósítani, „csupán” számba veszi a környező világ dolgait. Ezt azonban úgy teszi, hogy az olvasót is rádöbbenti saját világában azokra a jelenségekre, amelyeket talán észre sem vett, vagy csak felszínesen regisztrált magában, anélkül, hogy igazi jelentőségüket felfogta volna.

Az időben rend van című kötet verseinek többségében a költő egyes szám első személyben szólal meg. Kivételként szinte csak a Vaktükörszilánk ciklus költeményeit lehet említeni, ezekben költő és képzőművész barátok alakját és munkásságát idézi föl.

A környező világot megfigyelő, annak dolgait a káoszból rendbe rakó költői magatartás legjellemzőbb verse a kötet első darabja, a Hajnali éberség, amely hangsúlyozottan Kosztolányi Hajnali részegségének ihletében született. Ugyanaz az alaphelyzet, az álmatlanságtól szenvedő költő az ablak elé áll, és a derengő hajnali fényben ismeretlen tájként tárul föl előtte a jól ismert környék. A forma is hasonló, a váltakozó hosszúságú sorok szabálytalan egymásutánban fölcsendülő rímeivel. A hasonlóság azonban ezzel véget is ér. Kosztolányinál euforikus állapotot idéznek elő a hajnali világ képei, mintha Isten közelségének élményét élte volna át. Jenei Gyula világában szó sincs eufóriáról, nála „… reggelre az ábrándok elúsznak, / és nem tudjuk, az álmon túl mi vár.” De nem ez, a szövegkörnyezetéből kiragadva kissé dalszerűen hangzó két sor a vers csúcspontja, hanem a befejezés a maga puritán egyszerűségében:

nem tudtam aludni, csak forgolódtam,
pedig nem volt gondolatom
akkor épp a halálra;
aztán egyszerre csak arra riadtam,
tűz a nap a szobámba.

Már ezekben a sorokban is felbukkan a halál, bár itt csak gondolatban, azaz a hiányával, hogy a további költeményekben majd egyre fontosabb szerepet kapjon, s végül az anya haldoklásának szentelt ciklusban róla szóljanak a versek.

Az idő és a halál sajátos szimbiózisban bukkan föl a költeményekben.

A Másként mesélnéd ciklus verseinek fő témája az idő. A gyermekkor világát idézi meg, azt a világot, amelyben még sem az idő-, sem a haláltudat nem létezik, vagy legalábbis a halált a gyermek még nem képes érzelmi-gondolati síkon magára vonatkoztatni. Majd az ifjúkor képei, emlékei következnek, egyre több szállal kapcsolódva a jelenhez.

emlékek: fagyott madártetemek zu‑
hannak a múlt és a jövő közt…
                                             (Úgy örömtelen)

„Az emberélet útjának felén” lassan túllépő költő számára egyre gyakrabban felötlik a halál gondolata, ha egyelőre még csak távoli lehetőségként is. Erről szól az Ok és okozat ciklus több verse.

Az idő – fogytán – egyre fontosabbá válik, s összefonódik a halál gondolatának mind gyakoribb felbukkanásával. Itt még csak távoli, bár egyre nyomasztóbb a gondolat, mint a Mohóvá tette az öregedés című versben, vagy csak átsuhanó árnyék, mint a ragadozó madár árnyéka a Kertben című költeményben. A Milyen lesz témája már egyértelműen a halál, még akkor is, ha egyelőre inkább csak kíváncsiságból próbálja felidézni az utolsó napok, órák, percek történéseit és hangulatát. Próbálja elgondolni, hogy milyen lehet tiszta tudattal várni a véget, vagy „… milyen lesz ha / föl nem foghatom / csak a zsigerek érzik / s nem tudom / hogy a palánk / milyen messze van”.

A rendkívül tudatosan megszerkesztett könyv második felét szinte teljes egészében egyetlen ciklus tölti ki, amelynek címe: egy érzés leltározhatatlansága. Ez a ciklus egy haldoklás története, az anya haldoklásáé. A téma itt bomlik ki a maga valóban leltározhatatlan teljességében, hiszen nem csupán az anya haldoklásáról van szó, ugyanolyan fontos témává válik, hogy a fiú hogyan éli meg mindezt. Nemcsak az anyát, önmagát is figyeli, értelmezi a saját érzéseit, valóságos erkölcsi önélveboncolást végez. A környezetet néhol a mikrorealizmus módszerével mutatja be, ez a mikrorealizmus olykor már abszurdba hajlik, például, amikor hangyákat szedeget a kórházban fekvő anya ágyneműjéről ( Lassan magamra).

Önkínzó őszinteséggel néz szembe a saját érzéseivel, szinte megriad, amikor kételye támad, hogy valóban szereti, szerette-e az anyját.

                              … rohannom
kéne anyámhoz, de dolgozni megyek.

különben, biztosan nem lesz semmi
gond, nyugtatgatom magam. aztán arra
gondolok, más sietne az anyjához
ilyenkor. hajtaná az ösztön vagy
a szeretet. esetleg jobban meg akarna
felelni az elvárásnak, hogy tudniillik
a gyerekek szeretik az anyjukat.
főleg a fiúgyerekek. én nem tudom,

hogy szeretem‑e, s hogy mennyire.
talán úgy, mint más.

Emlékeket kutat föl a múltból, amelyek választ adhatnának erre a kérdésre.

                              … amikor szüleim veszekedtek,
mindig apám pártjára álltam, pedig
apámban zavart, hogy öreg.

Fájdalmas az anya halála, de ugyanolyan fájdalmas, hogy úgy érzi, nem tudta igazán kimutatni a szeretetét, és még az elmúlás előtti utolsó lehetőségeket sem képes erre kihasználni. Szemérmesség, a társadalmi konvenciók tisztelete vagy a szülőktől elváló, saját életét élő gyermek természetes viselkedésmódja ez? Nem tud elmerülni, ellazulni a szeretetben, mintha mindig kívülről is figyelné önmagát. A haldokló anya hajának suta megsimogatásakor is az jut eszébe, hogy amikor ő simogatta meg gyerekkorában, „a simogatásba / mindig beleakadt törött‑görbe / kisujjad” (ülök ágyadnál). Érzi, hogy valami hiányzik, talán mindig is hiányzott a kapcsolatukból, és ezt a hiányt már nem lehet megszüntetni. Egy általános érzést, az elkésettség érzését is elemzik a költemények, amely akkor fog el bennünket, ha rádöbbenünk, hogy egy szeretett személynek adósai vagyunk, mert életében nem mondtuk el neki, nem érzékeltettük vele hogy fontos a számunkra, hogy szeretjük. Fáj neki, hogy nem tudott igazán fontos dolgokról beszélni az anyjával, elbeszéltek egymás mellett, mert nem ugyanaz volt számukra fontos. És azt is tudja, hogy „mit mondhat az élő a halónak?” (Nem hívtam), hiszen mindenki egyedül hal meg, akkor is, ha fogják a kezét a halál pillanatában.

Mentségeket keres önmaga számára, miközben tudja, hogy nincs mentség.

                              … felmentést,
adhat‑e, legalább részlegest, hogy egy
kapcsolat mindig két emberen múlik.
s a szülőn inkább, mint a gyereken.
                                             (Anyám kórházban)

A költőnek az anya haláláról mind gyakrabban a saját halála jut eszébe. A címadó ciklus két hosszabb költeménye mintegy összefoglalja a kötet legfontosabb motívumait, de több is összefoglalásnál, tovább is lép a költő az utolsó két versben. Az első a címadó költemény a gyerekkor világát idézi föl, de a költő már férfiként járja be gyerekkorának színtereit. Minden a helyére kerül, az időben valóban megteremti önmaga számára a rendet: az anya halála a múltat immár visszahozhatatlanul lezárja, múlttá teszi.

A kötet utolsó verse, a Ritmuszavar még egy lépés az időben, immár a jelenben vagyunk, de olyan jelenben, amely mégis ezer szállal kötődik a lezárt múlthoz. Egy éjszakai szívritmuszavar saját lehetséges halálával szembesíti a költőt. Bár kiderül, hogy a baj nem komoly, átéli a beteg magára hagyatottságát. Ebben a versben nem jelenik meg az anya alakja, de az olvasó nem tud nem gondolni a helyzetük hasonlóságára. A költő átél valamit, amit nem tudott, mert nem is lehetett átélni az anya haldoklásában. Mintha ő lépne most a halott anya helyére, mert az időben rend van… ( Fiatal Írók Szövetsége) 121

Salamon ítélete

MARIK ÁLMOS

Topogás a csodáig

Hegedűs János: Csodavárás

„Miért olyan rosszkedvűek a fiatalok? […] Mikor szerezték hozzá a jogot, hol szerezték, mivel szerezték? Vagy fordítva: honnan szedték azt a bizakodást, amelynek kudarca ezt a feneketlen bizalmatlanságot indokolhatná?” – teszi föl a kérdést Vas István a Költők egymás közt című antológiában, mikor Petri györgyöt mutatja be. Hegedűs János Csodavárás című első verseskönyvét kezünkbe véve hasonló kérdések juthatnak eszünkbe. Ugyanis már a kötet sötét tónusú borítója – mindössze fekete és sötétszürke árnyalatok jelennek meg a címlapon – is előrevetíti Hegedűs versvilágának hangulatát.

Ennek a komorságnak a magyarázata, egyúttal a Vas Istvántól kölcsönvett kérdésre a válasz, hogy Hegedűs János – miként a kötet előszavában Kántás Balázs is kifejti – képviseleti költő.

Verseiben a perifériára szorultak élethelyzetei jelennek meg, az egzisztenciális létbizonytalanságtól (Levél a perifériákról) a különféle pótcselekvéseken át (Rimbaud éjszakája, Maszturbáció) a totális magányig (Szürke, szakadt). Ezekben a reménytelen helyzetekben fogalmazódik meg a kívül rekedtek önironikus bölcsessége:

„Kergettem Fortunát,
aki egyre hátrált,
nem is láttam mást,
csak a fülét meg a farkát.”
                                             (erős kávé).

Az imént idézett felismerésig csalódásokkal teli, rögös út, de egyenes vezet el. Ezt érzékelteti egyfelől, hogy Hegedűs kötetét három olyan ciklusra bontot-ta, melyek igen közel állnak egymáshoz, hangsúlyaik viszont mindig máshova esnek. Másfelől, hogy a rövid – akár egyetlen sorból álló – és a hosszú versek aránya közel azonos.

A nyitó ciklusban a kilátástalanságból kivezető utat elsősorban a transz-cendens felé fordulva reméli megtalálni: „Mégiscsak hiszlek istenem” (Mégiscsak hiszlek). Ezt a menekülési lehetőséget azonban elzárja a külvilág, ami devalvál minden szentet ( A Szent, egyház). Így nem marad más, csupán a kiábrándulás:

„Isten.
Haza.
család.
Kötél.”
         (Négysoros),

A továbblépés: „Hozd utánam azt a maréknyi csöndet” (Kifosztva). A következő szakaszban Hegedűs a szerelem felé próbál kitörni (Vers Áginak, Verstöredék Bettinek, elkattant egy húr), ám ebben is csalatkozik. Így nem csoda, hogy egyre inkább előtérbe kerülnek a kétségbeesett pótcselekvések: „Presszóból presszóba, nőből nőbe” (Rimbaud éjszakája), „turkálhatom az orromat” (Ellenállók). Emellett az „egyre nagyobb ködbe visznek lovaink” (Lovasok) rádöbbenése az addig is inkább csak tétova lépéseket – „topogsz és topogsz és topogsz” (Stigma) –, amikkel „Szűk ösvényeken futja ki magát az élet. / Batyuja: tutyimutyizás” (Csodavárás), végképp csodavárássá fokozza: „Reménye: csodavárás” (Csodavárás). Ez összegződik a könyv záró ciklusában (Záróra), ahol felszínre tör minden keserűség.

Nem véletlen, hogy ez az összegző rész tartalmazza a legkevesebb alkotást, ráadásul – az összegző jelleget erősítve – az első két ciklussal szemben ennek az egységnek a címadó verse nem a ciklus első, hanem a második felében található.

Ezt az ívet Hegedűs igen sötét ecsetvonásokkal, alulstilizálva festi meg: „Korhadtszagúak. S ami belőled olvad ki: / csak a reggeli pisálás” (A tavasz), „Kétnaponta maszturbálok.” (Szakadt, szürke), „talán a pincérnő. Színhús.” (Résnyire). A szikár képek e keresetlen nyíltsága pedig elidegenítés helyett magával ránt, mert nemcsak a többséget érintő problémákat mutatja meg, hanem az esetek döntő többségében a legszemélyesebb módon, egyes szám első személyben a hétköznapokból kiindulva teszi mindezt.

Mindezek ellenére Hegedűs János nem adja meg magát a teljes kiábrándulásnak, sokkal inkább mozgatja az élni akarás. S ez az életigenlés, bár a jelenbe zártan, a holnap bizonytalanságától rettegve látszólag elveszti ugyan minden reményét, mégis képes bízni. (Napkút Kiadó)