BIRTALAN FERENC

Egy régi karácsonyra emlékezem…

karácsony első napján
hó verte be a fényt az ablakon
a nagyszobában még
anna is aludt és anyuék

lábujjhegyen
az ajtórésig kúsztunk zajtalan
meglesni a csillogó fenyőt
a reggelségbe hűlő ablak előtt

három vaslemezgalamb
padlóra támaszkodva
egész gyerekkorunkkal
csőrébe fogta
tartotta világfánkat
sütemény maradék illata lengett
szekrény tetején birsek
gunnyadt a kalor
bádogtányér csupasz villanykörte
valahol

heten voltunk mint a mesében

azóta se tud kireggeledni
megrekedtem
két szoba között
ébren

BOZÓK FERENC

Időmadár Alig észleled, ám lerakódik azért. Suhogása korom, csipogása szurok. Beszitál hamuval, laza karma hurok. Puha szárnya grafit. Kicsi foltokat ejt, ha ölel valakit. Ablak kintről csillagok bentről villanyok kenik rá az estét kintről friss hideg bent állott meleg tapintja vézna testét kettős árvaság itt-ott áll hazád hol itt hol ott seholban függőn szétterülsz áttetszőn feszülsz az itt meg ott pokolban Tűrhető öröklét Dunánk, te gyűrt, folyékony ólom! Budára, Pestre nem mosolygó, juhászgyulás, Attila-durcás hideg, de tűrhető öröklét. Hideg ékszer Viszket az önfegyelem, hideg ékszer rajtam a móres, a jó magatartás. Rizspor alá igazítva a bánat. Így lapozok, felelősen, unottan, szépirodalmi folyóiratokban. Lóg az eső laza lába, szitálgat, szinte csak úgy pityereg, felelősen, mint moderált urilány, aki tudja kontroll alá igazítani lényét, tűrni örök figyelem vakufényét.		Sírvers A térbe halt mohás kövekre, a tébolyult patakvizekre, sikítozó hegyek, nyögő fák panaszdalára nem figyeltem. A puszta földre rajzolódtam, repedt talajra ráncosodtam. A vérehullató füvek közt talajmagányban elpihentem. Mámor Az éj teríti mámorát a villogó terekben, fényszennyezés, zajszennyezés szakad reám szünetlen. Ficánkoló neonhalak ragyognak át az estén, úszkálva, zárt üvegfalak hideg medence-testén. Iszom sok jéggel éjszakát a zöld Kolibri bárban, szomjazva józanabb hazát a pesti éjszakában. Kagyló Fülkagylóra tapasztott fodros tengeri kagyló zsongító morajában próbáltam lefülelni tengermélybe bukásod, foglaltat jelölő, halk távolodásod. Kozmikus csapágyak Sok milliárdnyi, töredékes hűs, végtelenbe halt planéták, csapágykosárban, ím, bolygók. Ezüsthideg csapágygolyócskák, determináltan imbolygók. Ez oly varázslatos, de rémes: a végtelenbe halt a véges.
Sivatag Tikkadt karaván halad ereimben, forró vonulás van a szemeimben. Nap-szín frizurám sugara eléget, száraz közönyöm parazsa enyészet.

KERÉK IMRE

Virágillat

Menta, hegyéke, libapimpó
szálaiból csokrot kötöttem,
s elhoztam neked, hogy tested, ruhád
körülfogja fűszeres aromákkal
ez a maroknyi
mezei virág.

Amint vázába rakod őket:
tarka színek, pezsdülő illatok
futnak szét a szobában, és ahogy
felvilágol kint, majd betűz a nap:

a szekrény tetején sárgálló
birsalmák, körték fölaranylanak,
sugaras lényük velük elegyül.

Ilyen csokrot ezernyi férfi közt is,
csak én nyújthatok át
egyedül,
kedvesem, neked.

Szívd a tüdődre kelyhük jószagát,
porzójuk, szirmuk, levelük
gyöngéden becézze kezed!

Egy fehér liliomszálhoz

Ad notam Csokonai és Arany

Te világló liliomszál,      tedd a számra ajkadat, s karjaim közt illatozzál:      gondok itt nem bántanak. Ne törődj most hamisakkal,      hadd locsogjon a világ! – (mert szebb vagy, mint feslő hajnal,      ontva gyöngykék harmatát?)

Járhatsz kincses Indiákat,      s tudd: nem látott senki sem irigy nélkül boldogságot      égen – földön, sem vizen. Ám a három nap tűntével      minden csoda véget ér. – Hó-vitorlánk száll a széllel,      s nem rettenti a veszély!

Vénusz és Ámor (1509)

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

ágrólszakadt sámuel

sámuel egy pénteki napon, kora délután, lehetett úgy fél kettő, de sokkal több semmi esetre sem, mikor egyetlen felhő sem uralta az eget, és oly fátyolszerű volt az ég; szinte látni lehetett, amint finoman reszket a levegő, és csak a nap világított szakadatlan erővel, valahol fönn a sejtéseken túl, a világmindenség oltárán és kíméletlenül szórta sugarait, valósággal megfőtt tőle az ember agya, szóval sámuel ezen a napon közel egyhetes önkéntes száműzetés után végre nagy nehezen kimerészkedett az utcára – előtte azonban megitta szokásos adag kávéját, ami nála teáscsészényi mennyiséget jelentett, rágyújtott egy cigarettára és magához vette legújabb verseit, melyeket sárához írt, még utoljára elolvasta őket – torkából gurgulázva törtek föl a szavak, igen ezek az írások méltóak hozzád sára, mondta sámuel, közben egy felhő úszott el szeme előtt, fülében tisztán hallotta leánya hangját, amint szól hozzá, s amely hang eleinte olyan volt, mint odakünn az ég, fátyolos, majd egyre kérlelhetetlenebbül figyelmeztette, igazából megfájdult tőle sámuel feje, idővel viszont nem érzékelt már semmit, csak halántéka lüktetését és enyhe fájdalmat szívtájékán, aztán az is abbamaradt, mint minden más, és sámuel félelemmel vegyes érzésekkel elhatározta, hogy elmegy izsákhoz, aki füvekkel foglalkozik és aki ismeri a gőzölgő főzetek gyógyító hatását a szívgyengeségre – mindezek után akkurátusan összehajtogatta a lapokat és beletette marhabőr tarisznyájába, először a városháza előtti téren ment keresztül, ahol éppen ingyensört osztogattak a kabinet kiérdemesült képviselői, lévén pünkösdi fesztivál első napja, hiszen mikor is lenne illendőbb dolog jótékonyan és önzetlenül adakozni, ha nem éppen e jeles napon, pláne ha önfeledt jókedv is párosul mellé, és ahol emberek tolonganak méltatlankodva a csapra vert sörös hordók körül – persze a városka egykori hatalmasságai, korlátlan urai, akik közül jó néhányat csak az ördög tudja honnét szalajtottak a tanácsba, és akiknek áldatlan cselekedeteit hál’ istennek manapság már jótékony homály fedi, nos ezen tanácsnokok közül egynéhányan immár kiköltöztek a szépen megművelt szőlőskertek közé ékelődött temetőbe, föl a bartinára, ahol a hegy legmagasabb pontján három homokkőkereszt őrzi a halandók álmát, de maradjunk most az egykori városgazdáknál, kiknek feje fölött hatalmas márvány hirdeti halhatatlanságukat: az írás pedig a kapun azt állítja: feltámadunk: erre meg azt mondja pecsula, a falu bolondja, mert minden falunak van bolondja még akkor is ha tagadjuk, szentséges istenem, csak ezt a csúfságot ne tedd meg se velük, se mivelünk se – mellesleg a temetőkert jó kétszáz méterre lehetett a város fölött, igaz csak hajszálnyira dél-kelet irányba, gyalogösvény és csinos műút vezetett oda, röviden: a szőlővel körülölelt sírmező majdnem egy magasságban volt található az alkony utcával, ahol időtlen-idők óta izsák lakott egy nádfedeles házban, amihez présház is tartozott – nos, ha az ember kimereszti szemét, márpedig izsák sűrűn kimeresztette a szemét, merthogy kíváncsi ember volt őkelme, s mint ilyen kissé pletykás is, de hadd fűzzem tovább a szót: és ha ráadásul az időjárás is kedvez a nézelődőnek, mármint izsáknak, akkor bizony tisztán kivehette a szent rókus-kápolna fekete fazsindelyes tetejét – a szóbeszéd meg azt tartja, hogy a zsindelytetőt még annak idején, az első háborút követő napokban ábrahám faragta és illesztette a helyére, aki ellenben nem más, mint izsák apja, s ami legendát pedig az alkony utcai izsák, mások szerint meg az a vén, kerge fűgyomláló ember sohasem erősített meg, és ha szóba került ábrahám neve valamilyen beszélgetés kapcsán, aki már jó félszázada pihen valahol a poljana környékén és sírját egy újgazda beszántotta saját földjébe, amit kaszálónak tart, izsák csak legyint, hagyjátok már, ez egy régi történet, lehet, hogy nem is igaz, aztán elfordítja a fejét és mereven nézi az éppen a dunába hanyatló napot – ezzel szemben izsák nemegyszer elmondta legkedvesebb történetét, ami természetesen vele esett meg, persze, ha egyáltalán történetnek lehet venni e csacskaságot, de mi legyünk csak tiszta lelkiismerettel az öreg emléke előtt (sámuel még nem tudja) és fogadjuk csak el annak, amit eme tudós füvesember állított, miszerint élete egyik legemlékezetesebb és legboldogabb pillanatát élte meg, mondta röviden – ám mi fogadjuk el azt is, hogy tudása előtt még a gyógyszerész-doktorok is fejet hajtottak, a történet roppant egyszerű, és nem volt másról szó, mint arról az egyértelmű tényről, hogy egy októberi verőfényes délelőttön, mikor az ember azt mondja magában, ejtőzök még egyet utoljára és süttetem a hasamat a nappal, mert ki tudja, lehet holnap virradóra elér bennünket az eső, aztán vége mindennek – ám izsákot nem ilyen fából faragták, mert erősen dolgozott, de isten megálljt parancsolt neki a munkálatai közben, mert az öreg szíve egyik pillanatról a másikra hevesen verni kezdett, olyannyira, még a lélegzete is elakadt és hideg verejtékcseppek lepték el homlokát, és kénytelen-kelletlen lehanyatlott a verandára kitett kerevetre, és abban a minutumban meghallotta a szüretelők vidám énekét, de köhintésnyi idő sem tellett el, mikor megszólalt a lélekharang, majd kisvártatva a máriát sirató asszonyok kórusa, kinek a szíve hasadt ketté bánatában, miután pár nappal előtte veszítette el legényfiát, akit duhaj férfiak vertek agyon szerelemféltésből – szégyenletes és gyalázatos világban élünk, mondta évekkel később izsák sámuelnek, lenyúzzák rólunk még a bőrt is, hogy beledöglünk, de minden nép olyan vezetőket ültet saját nyakára, amilyeneket megérdemel, folytatta izsák, eh, ezek országrontók, aztán köpött egyet, amit pedig egyébiránt soha nem engedett meg magának, majd folytatta, mostanság megbolondultak az emberek, hiszen bánatukban énekelnek, örömükben meg sírnak, hát te érted ezt sámuel, kérdezte izsák és hangosan kacagni kezdett és vele kacagtak a gyapjas felhők az égen, izsáknak még a könnye is kicsordult – közben sámuel azt gondolta, meghibbant az öreg, agyára ment a honvágy, meg a szegénység, és befészkelt sámuel fejébe egy elgondolás, hogy izsák tán halni készül, vagy mifene – ám izsák nem készült halni, csak kacagott önfeledten, arcán kisimultak a ráncok, s olyan volt ábrázata, mint kiskertjének földje a tavaszi eső után, de kisvártatva, mint ahogyan elül a hirtelen jött szél, ő is megnyugodott és sámuel szemében ismét a régi, kiszámítható iszák ült mellette a karfa nélküli szúette széken, aki sámuelt faggatta, emlékszel máriára, tudakolta az öreg, és sámuel emlékezett máriára, hogyne emlékezett volna, hiszen akkortájt erről beszélt mindenki széltében-hosszában a városkában, még a gyászlobogót is fölvonták a városháza bejáratánál, és péterlakit muzsikált tiszteletére egy azóta már elhíresült leánka, mert mária a közösség megböcsült nagyasszonya volt – előtte meg jakabról pusmogtak az emberek, aki meg amúgy igen jámbor férfi volt, mert álló nap a műhelyében fúrta-faragta a dunából kihalászott uszadékfákat, hogy óh jaj, hát meghalt mária egyetlen reménysége amiatt a céda nő miatt, aki tán meg sem érdemelte jakabot – ej, mit tudnak ezek, akik csak szaporítják a szót a maguk hasznára, fakadt ki egyszer sámuel a mendemonda hallatára, jobban tennék ha csöndben maradnának, mintsem kevernék a szart, mondta bosszúsan, és különben is, van-e ezeknek képességük elviselni azt a fájdalmat, amit egy gyerek elvesztése jelent, akit fiatal korában lepett meg a halál úr – és sámuel akkor elkezdte átkozni azt a napot, amikor sára megszületett, öklével verte a homlokát, bár a világra se jöttél volna kislányom, akkor most nem kellene elsiratni téged, de lásd, szép verset írtam hozzád, jajongott hosszasan sámuel, és vele jajongtak a kertben a barackfák – később nagy cseppekben megeredt az eső, de előtte megjelent a varjú, csőrében mandulával, megült a villanypózna tetején és módszeresen nekiállt feltörni a magot, errefelé ritka madár a varjú, az emberek azt beszélik, hogy ábrahámmal egy időben jelent meg a krampácsmadár, hiszen előtte színét sem látták – ami pedig a varjút illeti, igen jó viszonyban lehetett ábrahámmal, mert napjában kétszer tette tiszteletét, egyszer, mikor az öreg hajnalban, még alig világosodott, kiült az udvar közepére, másodszor meg este, mikor ábrahám dolgát elvégezvén betette maga mögött a kiskaput, de mindkét esetben a varjú kivette sarcát a mandulapusztításból, megjegyzendő azonban, hogy finnyás egy madár volt, mert a keserűmandulára bizony rá sem nézett és csak az édes mandulát szerette oly nagyon – amikor ábrahám meghalt, lehetett tán száz éves is, a népek azt sejdítették, vele megy majd júdás is, mert a júdás nevet ragasztották rá az emberek csúf kinézete alapján, meg aztán féltek is tőle, ellenben a folyton lármázó madár csak itt maradt az alkony utcában, és azóta is hűen szolgálja izsákot, már vagy nyolcvan esztendeje – s miután ezzel a szolgálattal izsák is egyetértett, így kettejük közt akár bensőségesnek is nevezhető viszony alakult ki, ami abban nyilatkozott meg, hogy izsák odavetett júdásnak valamiféle félmondatot, júdás meg a maga rút, érthetetlen nyelvén válaszolt – elmondható továbbá az is, hogy az öreg tisztes távolságból figyelte isten munkálkodását, hitte ugyan létezését, de tartott is tőle, mit lehet tudni, ha egyszer megharagszik az öreg kaporszakállú és fejemhez vág valami oda nem illőt, mondta nem egy ízben, tehát jobb a békesség, én sem zaklatom kéréseimmel, de nem is várok el semmit, bár az utóbbi időben egyre többször volt álmatlan éjszakája izsáknak, amiről júdáson kívül nem beszélt senkinek – még annyi megjegyzést tennék, hogy izsák alkony utcai mandulása a legszebb mandulás a városban, ugyanis sehol máshol nem éri annyi napsugár a fákat, mint éppen itt és éppen ezért izsák a világ minden kincséért sem adta volna el az alkony utcai birtokot, amire pedig újabban sokan ácsingóztak – sámuel szeme elé függönyt vont a lezúduló eső, nem várt tovább, elköszönt izsáktól és hazament, történt mindez már vagy három hónapja, és most ismét felkerekedett, hogy meglátogassa öreg barátját, annál is inkább, mert gyógyító teának valót akart kérni tőle, ám ahhoz előbb keresztül kellett verekednie magát a zajos és mindenféle tülkölő szerszámokat használó tömegen, mivelhogy amerre csak szeme ellátott, mindenhol emberek sokasága lepte el még a környező utcákat is, de különös módon a piacteret és annak környékét, amerre pedig sámuel útja vezetett, kiszorítván ezáltal a tisztességes árusokat portékájukkal egyetemben – s minthogy sámuelnek legkisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem beálljon a szájtáti csődületbe gólyalábas ripacsokat nézni, így természetesen legfőbb törekvésévé vált átfurakodni mindenáron a pünkösdi fesztivál nézőközönségén, ami fesztiválnak a világon semmi köze sem volt a szentlélek ünnepéhez – sámuel jó negyedóra múlva már a bankok utcájának kövét koptatta és az egyik hiteliroda lépcsőjén megpillantotta izsákot, amint ott ül, pont szemben a nappal, szemében madarak sodródtak a duna fölött, mint horgonyukat vesztett hajók, és izsák csak ült és nem tett semmit, hiszen nem is tehetett semmit, mert íme már halott volt, nos, izsák fogta magát és meghalt, csak úgy – mint később kiderült izsák kölcsönért folyamodott a pénzintézethez, mert az ország urai úgy döntöttek, a továbbiakban nem jár neki nyugdíj, s emiatt pedig, minekutána már nem hatottak saját főzetei, nem tudta kiváltani gyógyszereit – jóember, mondta nevetve a bankigazgató, aki egyébként lojálisan viseltetett a nyomorul-takkal szemben, széttárta karját és azt válaszolta, a bank nem tud kölcsönt adni, de lássa csak, én úriember vagyok s adok némi aprópénzt, ezzel megveregette izsák vállát és kitessékelte az irodából – sámuel elsiratta iszákot, majd szívében mérhetetlen fájdalommal és hiányérzettel leült egy padra valahol a templom tájékán, hogy közelebb legyen istenhez, és az öreg hányatott sorsán kesergett – fülében lassan elcsitultak a fesztivál zajai

egy kora hajnali napon, mikor a hegyek mögül előmerészkedtek barlangjaikból a farkasok, mikor harmadszor rikoltott föl a páva és a fáradt szemű kutyák is beleugatták éhségüket e lángos illatú tájba, sámuel bizonytalan mozdulatokkal igyekezett elnyomni a körmére égett cigarettát a hamutartóban, hosszasan maga elé meredt és azt motyogta magában, amúgy minden átmenet nélkül, istent kísértő idők járnak, nem jó sámuelnek lenni, majd összegyűrte a több lapból álló hivatalos okiratot és az asztal mellé dobta – mondandójából mindössze ennyire futotta, sem nem magyarázta, sem nem egészítette ki sommás megjegyzését, mintha csak magának szánta volna e fenti mondatokat – kis idő múltán azonban felvette a lapokat, térdére fektette és akkurátusan kisimította őket, aztán már vagy századszor, de végigolvasta a sorokat, miközben arra gondolt, bizony kellene már egy olvasószemüveg, ám sámuel nem értett a szövegből egy kukkantó szót sem, azaz hogy értette sámuel, hogyne értette volna a betűk lényegét, most mégis úgy böngészte a bekezdéseket, akár egy tébolyodott – már vöröslött az ég alja, mikoron sámuel megunta a paragrafusok silabizálását és mérgesen lesöpörte öléből a papírlapokat, melyek úgy lebegtek a mozdulatlanságba dermedt szobában, mint megannyi apró papírsárkány, majd rágyújtott az utolsó cigarettára – különben pedig sámuel, lehet azt mondani, egész éjjel hánykolódott, aztán felkelt és bolyongott a lakásban, mint batyus zsidó a mennyek országa felé vezető úton, megfáradt elmével, majd ledobta magát a kinti heverőre, majd ismét felkelt, ivott egy pohár vizet, gyertyát gyújtott, hogy eltávozzon a rontás, és elszívott egy cigarettát, kinézett az ablakon és konstatálta: az építmények a helyükön állnak, a hold immáron a templom felé vette útját – s mint mindig, most is, miután éjfél után két órát jelzett a falióra, a nagyharang is megszólalt, valahol a felhők mögött, rövid időre, talán fél órára megkönyörült sámuelen az álom, s amely álom elborította agyát, s jótékony köd ereszkedett érzékszerveire, s csak úgy ruhástól végig dőlt fekhelyén és azonmód elaludt, ámde rögtön rémképek kezdték gyötörni elméjét: valamiféle ijesztő figura egzecíroztatta, melyhez foghatót még soha életében nem látott és hiába rimánkodott neki furcsa hangon, a kreatúra csak nem tágított, majd sámuel számára a borzasztó jelenet üldözésbe csapott át, ahol ő árkon-bokron át menekült, aztán egyszer csak a hold előbújt a felhők rejtekéből és fényével elriasztotta a rémséges alakot, teste úgy foszlott semmivé, ahogy a hajnali pára foszlik szét a duna fölött – nem tehettem mást, mint menekülésre fogtam a dolgot, mesélte jóval később jasminának, mialatt sára kétségbeesett sikoltozását hallottam valahol a hátam mögül, nem csoda hát, ha sokszor úgy érzem felbomlik lelki egyensúlyom – aztán sámuel felébredt, s most itt ül hamuszürke arccal, karikás szemekkel, kialvatlanul, pont az ablakkal szemben egy öblös fotelban, egyik cigarettát szívja a másik után, arcszíne sápadt, mint a kora hajnali ég, mintha éppen nem is május közepe lenne, hanem a távoli november, szeme izzik a hajnali szürkeségben, mint a veszett kutya szeme, és sámuel arcszíne minden bizonnyal hasonlatossá válik az ég színéhez, s nekem olybá tűnik, hogy minden egyes átvirrasztott éjszakával az élet folyását írja, és ahogy ott kuporog magába szálltan, borostásan és mozdulatlanul, csak a cigarettából fölszálló füst jelzi alakját, nos, mintha nem is evilágról való volna – és sámuel arca akkor kezd kissé színesedni, mikor a dunát szegélyező fák mögül felbukkan a nap, sugarai megfestik sára bekeretezett fényképét a falon, majd sámuel sárára tekint, s egy pillanatra úgy tetszik, mintha megelevenedne leánya és teljes életnagyságában kilépne a képből – sára mosolyog, haja az ablakon beáramló légmozgás hatására felborzolódik, kezével megigazítja a szeme elé omló hajtincseket és lekuporodik a kifakult szőnyegre, fejét a karosszék párnájára fekteti és nézi apja arcát, aztán valamit súg apjának, ám hogy mit is, azt sámuel nem érti, s az is lehet, sára egyáltalán meg sem szólalt, csak a szél hárfájának hangja emlékeztette az embert leánya hangjára, odakünn ébredezik a világ, madarak neszeznek a közeli fákon, s egy kapualjban szedelőzködni kezd egy zsákos hajléktalan, szóval megfújták a hajnal harsonáit, felébredt a világ, csak sámuel ül moccanástalan, mintha karót nyelt volna, a szék karfájáról aláhulló kezét mozdítani sem meri, folyton sárát nézi, ő mosolyog, mosolyog valami földöntúli boldogsággal az arcán, és sámuel tovább nézi leányát, pillanatra lehunyja szemét, hogy tovább tartson az áhítat, majd kinyitja, és jasminán kívül más nincs a szobában, ő is alszik, haja szétterül a párnán – sámuel meg tovább gubbaszt a fotelban, ujja hegyétől egészen a válláig minden porcikája zsibog, mintha ezer meg ezer hangya masírozna karjában – sámuel megfordul, alig észrevehetően, szemével újfent megkeresi a dohányfüstös falra aggatott festmények között, valahol a sarokban, sára fényképét, és valóban, leánya arca egy képeslap nagyságú fotóba sűrítve ott lóg, bár kissé elbillenve, ahova annak idején tette – nem csoda hát, ha sámuel szíve darabokra törik, mellkasa, mint valami fújtató emelkedik szüntelen fel s le, bensőjét tűz égeti, s emiatt igen gyatrán érzi magát, egyébiránt pedig főfájás is kínozza, s azon kapja magát, hogy megindul jasmina felé, kelne már föl, mert ütött az utolsó órája, s nyilván ezt már nem ússza meg egykönnyen, ámde megszólal az első galambburukkolás a közeli hársfán, ami kellemes élményt idéz föl benne, s ettől sámuel egy csapásra megvidámodik, kedve ismét visszatér, persze kedélyállapota változó, mert jasmina ébredése után egyből elárasztja gondjaival, sanyarú sorsára panaszkodik mindegyre, hiszen leánya nélkül nem élet az élet, és hovatovább legszívesebben sára után menne, ha tehetné, mondhatni úgyis, angolosan lelépne, laza mozdulatokkal tenné meg azt a pár lépést, elegánsan és könnyedén, mint ahogy könnyedén adja át helyét az októberi ősz a télnek, úgy adná ő is át magát egy reményteli találkozás lehetőségének – elgondolását természetesen minden esetben igyekszik jasminával megértetni, mert semmit sem ér az életem, jasmina, mondja sámuel szinte kényszeresen, miután nincs olyan nap, hogy sára hiánya ne bolygatná föl bensőmet, ne zaklatna föl végletesen, hiszen sokszor veszekedik velem – legutóbb éppen akkor perlekedett, és percig se hidd, hogy én mindezt csak úgy kitalálom, persze ő sem tehet róla, szegénykém, mondta sámuel jasminának, majd így folytatta, szóval akkor pörölt velem, mert hiszed-e vagy sem, nem ritkán követelőzve mondja a magáét, én ilyenkor megrémülök, szívem elgyengül és légszomjam támad, s ugyanakkor olyan lelkiismeretfordulás emészt, elmondani sincs erőm – nos, mondja sámuel rövid szünet után, ami pont arra volt elegendő, hogy sietős és apró kortyokban felhörpintse sokadik kávéját, csak halkan jegyzem meg, sámuel napjában többször ivott feketét, mely szokása idővel szenvedélyévé vált – egyszóval, folytatta sámuel, sára pontosan azon a napon nyelvelt, mikor is otthoni dolgunk végeztével kimentünk pörösre, ám hogy mi végre, arra már nem igazán emlékszem, talán az orgonanyílás szólított minket a szabadba, igen, úgy van, hiszen az egész világ lila ájulatba zuhant – mindenesetre én a mogyoróbokor árnyékában múlattam az időt, ágai teljesen elfödték előlem a kilátást, még te mondtad, jasmina, üljél le egy kicsit, sámuel, hiszen úgy nézel ki, mint aki halni készül, egyébként meg a szád is lila, szusszanj csak bátran, azt is mondtad – a nap lassan nyugat fele bandukolt, hátizsákjában vitte magával a meleget, noha ejtőzhetett volna még egy cseppet az égi mezőn, a hosszú és kemény tél után, s a ködös és köhögtető hajnalok elmúltával jól esett érezni a nap melegét, tehát a ház mögött búcsúzkodott pöröstől, s a hold is megmutatta immáron magát, halványan ott rezgett valahol a fenyőgallyak pókhálójában, te éppen a virágokkal bíbelődtél, becézted a földet, eközben megszólalt egy hang, és ez a hang sára hangja volt, arról faggatott vég nélkül, mikor jössz már, apu, megmondani sem tudom hányszor ismételte, ám én ahányszor csak hallottam e mondatot, annyiszor hétrét görnyedtem, annyiszor úgy éreztem, a szívem szakad ki helyéből, de mi mást is mondhattam volna, lásd be, jasmina, a végén már kiabáltam, értsél meg, sára, semmit sem szeretnék jobban, mint veled lenni, isten a tanú rá, hiszen ő látja mennyit szenvedek, mi mást is válaszolhattam volna, kislányom, azt szeretném, ha visszajönnél hozzám, mondtam sírva – nem lehet, toppantott lábával mérgesen sára, s én hiába próbáltam türelemre inteni, mint ahogy egyik ősünk türelemre intette a háborgó tengert, hasztalanná vált minden próbálkozásom, majd sára ismételten a fülembe súgta, nem lehet, apu, nem lehet zúgták odafönn a tornyos fellegek – erre én azt mondtam, minden erőmet összeszedve, én nem mehetek veled, sára, utóbb leányom hangja édessé vált, mint a legédesebb selyemméz, számomra úgy esett, mintha törleszkedni akarna, hízelkedett nyakra-főre, így édesapám, úgy édesapám, te boldogságos szűzanya, esküszöm jézus sebeire, így történt, mondta sámuel – aztán hirtelen abbamaradt a keserves jajgatás, és sárával csupa semmiségről beszélgettünk néhány mondatot, később már csak ő szaporította a szót, azonban kis idő múltán meg sem mukkant többé, nyilván új parancsolója megelégelte a felesleges mellébeszélést, s magához hívta, mondván: no, legyen mára elég, sára, hagyjál legközelebbre is, én meg csak ültem, szívem lankái felett a kétségbeesés madara repdesett, csak ültem a szálkás padon, kékes cigarettafüstbe burkolózva, de ülhettem volna máshol is, csupán az akáclevelek susogtak valami ismeretlen nyelven, majd nem sokkal utána törékeny lépések zaja verte föl a csendet, mely kalodába zárt és rátelepedett mellkasomra, kevés híján agyonnyomott – s mint már annyiszor, én botor, kinek sorsa felér egy istenveréssel, azt hittem, sára érkezik a földig lehajló orgonaágak között, s lám nem ő jött, meg egyáltalán nem jött senki, hanem jóval utána te érkeztél, jasmina, mosolyogva, holott én világosan láttam és érzékeltem is, járásod nehéz, szemedből bánat-cseppek gurultak végig arcodon, mégis igyekeztél vidámnak látszani, mint aki gondtalan örül az életnek, hogy ezáltal is felvidítsd lelkemet, egy kazal orgonavirágot öleltél magadhoz, jasmina, s azt már észre sem vetted, méhek és darazsak felhője dongott körül, és úgy fogtad, szorítottad, mégis óvatosan május virágait, ahogy csak egy anya ölelheti magához gyermekét, fejezte be sámuel az elbeszélést

az éjszaka sámuel életének sorait írta, ami napról napra egyre vaskosabbá vált, és duzzadt, akár a megáradt duna imsósnál, ily módon tehát azt is lehet mondani, hogy az idő múlásával (egyébként e folyamat kezdetét maga sámuel sem tudja pontosan meghatározni) a folytonos ébrenlétek, noha sok esetben a kényszerűség okán, a napokon át tartó virrasztások, a lámpázás, ahogy ő mondja, mások szerint viszont baglyoskodás kezdett megszokásává válni, ami ugyan legtöbbször nyomasztó volt számára, mégis sámuel agyában a nagy tervek, a nagy elképzelések az éj évadján keltek életre, ekkor pattantak ki elméjének rejtekéből világot megváltó gondolatai: meg aztán könnyűnek is tűnt minden, mikor az ablak résnyire elhúzott függönyén keresztül beszűrődő utcai fény elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy akár tárgyiasuljanak is ideái – persze az emberek nagy többsége ilyenkor még aludt, hiszen az alvás ideje rendeltetett el, tán csupán néhány csavargó szedelőzködött mérges szöszmötöléssel, torkában egy-egy elfojtott káromkodással, húzva maga után nyomorúságos életét, mint kutya a koloncot, esetleg néhány duhaj, nagyhangú férfi óbégatott a kihalt utcákon, a lehúzott rolójú kocsmák ajtaja előtt, vagy egy-két kifestett szájú kurva kínálta a szűk ruhákból kibuggyanó mellét az éjszakának: egyszóval a társadalom számkivetettjei, üldözöttjei kódorogtak a városka sikátoraiban, a pisla lámpák fényében, mint holmi szellemek, meg seregnyi denevér cikázott a hold alatti égen, szárnyukkal súrolva a felhők szélét, ám nemcsak a földi élet kárhozottjai voltak jelen, hanem chagall kék ingujjas angyalai is, aztán a vízi tündérek a duna fölött, vagy isten óvó tekintete, és aztán sámuel, aki hetente megszaggatta a ruháját, és hamut szórt fejére, szóval ő is, aki ólomkatonaként vigyázta és nézte a sötétség mozdulását, közben akár a motolla pörgött eszének kereke, és az járt a homloka mögött: holnap isten megint csak világosságot bocsát a földre, és nekem, még ha kicsit is, de mozdítani kell a világ folyásán – hazudnék ha azt mondanám, hogy sámuel nem szerette volna jobban, ha mindez fordítva történik, és a világ őt magát váltja meg, megszabadul minden nyűgétől, bánatától egyszersmind, ám ha lassan is, de tudatosult benne: ő csak egy szereplő isten nagy forgatókönyvében, s a ráosztott tiszt határozza meg mindennapjait, hovatovább oly módon, hogy sok esetben nem válik külön a szerep a valóságtól – sámuel szenvedett emiatt, hiszen nem rendelkezett a tudással, mely segítette volna eligazodni az élet útvesztőiben, s emiatt aztán egyre gyakrabban, mikor keserű pillanataiban átkozta a világot, felötlött előtte tevje, a tejesember alakja, ő még ismerte, legalábbis úgy rémlik neki, de az is lehet, csupán olvasott róla valamiféle könyvben, aki immár a göncölszekér rúdját igazgatva csörömpöl végig az árvák útján – mindenesetre szálltak a hetek, távolodtak a hónapok, s a napok sem időztek egy perccel sem tovább sámuel küszöbénél a szükségesnél, noha sámuel szívesen megakasztotta volna az idő tengelyét, egyre kevesebb gyermek született, s a temetőkben egyre több parcellát mértek ki – ismét beköszöntött a május, valahol az alkony utcában izsák bedőlt falú házát az önkormányzat a vajdával lebontatta, aki pedig a túlfélről hozott cigányokkal széthordatott mindent, még egy szeg sem maradt, aztán a város gazdái potom pénzért eladták a telket egy külhoni nőszemélynek, aki időközben hazatelepült, mert errefele se szeri, se száma a gyógyító vizeknek, nem úgy mint a hideg északon – ez a nőszemély egyébként úgy nézett ki, akár egy epebajos vénkisasszony, be nem állt a szája, szidott, hordott boldog-boldogtalant, ám hogy ki is ő valójában, annak éppen az ördög a tudója – nos, ez a jó asszony rögvest kuplerájt építtetett izsák telkén, a környékén azóta sincs békessége a népnek, hogy csak röviden illusztráljam a helyzetet, ami már-már hadiállapotnak is nevezhető, és sámuel, ahányszor szóba kerül a skandalum, annyiszor elborzadva fölkiált, égnek löki karjait, mint aki éppen a napot akarja lehadonászni az égről, és hosszas magyarázkodásba kezd – de mi is esett valójában, ami ennyire felkavarta az emberek amúgy sem nyugodt kedélyét: idő és hely hiányában röviden, amolyan kivonat formájában próbálom vázolni az eseményeket – tehát nem sokkal később, miután az örömtanyát felavatta néhány fontos ember, mert ugyan miért is lett volna másként és máshogyan e kies dunaparti városkában, mint mondjuk máshol, az ország akár egy eldugott szegletében: szóval ide is elért, mi több itt is befészkelte magát a polgárok szívébe a mérhetetlen kapzsiság és gyűlölet, ami a fennen hirdetett liberalizmus uszályával érkezett és megmérgezte a levegőt, szinte a józan eszüktől fosztotta meg az emberek nagy többségét, olyannyira, hogy az eleddig nyugalomban és szorgos munkával élő férfiak ölre mentek egymással: szó-szó, a háborúskodás, a fölösleges tusakodás hovatovább mindennapossá vált – mindennek persze az ég világon semmi köze nem volt a szabadgondolkodáshoz, annál inkább viszont a mérhetetlen és megfékezhetetlen szabadossághoz – visszakanyarodva: tán még két holdtölte sem telt el, és a sebtében felhúzott kurvalak díszített mellvédjén át lezuhant a járdára és szörnyethalt egy jóravaló fiatal fiú, azonmód szóbeszéd kelt szárnyra itt is, ott is: az ismerősök tudni vélték: a haragosai lökték le a mélybe, valami adósság miatt, aztán meg azt is mondogatták, megérdemelte, hiszen semmirekellő életet élt, míg mások jól értesülten úgy sejtették: isten maga elé rendelte számvetésre, meg csupa ilyen mihaszna beszédet mondtak az emberek az utcákon, bevásárlás közben, meg a kocsmákban hangosan kiabálva, vagy éppen az orruk alatt motyogva, ennyi badarság hallatán sámuel csak legyintett, az igazság az, hogy egy árva lélek sem látta a tragédiát, aki mégis, az mélyen hallgatott, esetleg csak a hold, vagy az úton egy éppen átsuhanó macska, aki lehetett akár fekete színű is – majd úgy két-három hét múlva egy másik, húsz év formájú gyerek megunta az életét és kötelet vetett a nyakába és fellógatta magát az egyetlen megmaradt mandulafára, itt már akadt bizonyságtevő, egy öreg házaló személyében aki ijedtében egészen a város határáig szaladt, és csak napok elteltével merte elmondani, akkor is dadogva: úgy dobálta a lábait az a szegény gyerek, mintha bizony isten magát a földgolyót akarná kirúgni maga alól – mandulafa több meg nem volt a környéken, ez is csak azért, mert az asszonyság megkímélte a favágók fejszecsapásaitól, nem lehet tudni mi okból, soha nem beszélt róla, a boltos szerint csupán szeszélyből – mindenesetre a varjú, aki eddig csak nappal töltötte izsákkal az időt (ünnepekkor, mint kedves vendég előbb érkezett és később ment), éjszaka meg a hegy mögött tanyázott, és az öreg halála után még véletlenül sem igyekezett a gyógyító ember után, inkább kibérelte magának a fölnyesett lombkoronájú mandulafát, ahol viszont szemmel láthatóan otthonosan érezte magát, meg aztán hilda társasága is kedvére való volt – a névnek története van, mert ezt a hideg hangzású nevet aggatta rá apja egy augusztusi napon, még kislány korában, mikor virágos jókedvében találta az isten ezt a csélcsap férfiembert – hilda igazi, becsületes nevét keresztlevél őrzi valahol németföldön egy parókián, ha ugyan egyáltalán állítottak ki keresztlevelet, ennek már jó pár évtizede, s hilda tulajdonképpen egészen megbarátkozott új személyazonosságával, igaz, elméjének azon részét, ahol gyermekkorának emlékképeit őrzi, jól elzárta, így hát élte mindennaposnak éppen nem mondható életét, és maga, valamint a külvilág számára is olyanná vált, amilyen valójában is volt, és ami nem csupán idegen csengésű nevében jelentkezett, s ami északi név szokatlan és furcsa volt e tájon, ahol a mandulafa gyakran már februárban virágzott, hanem cselekedeteiben, tetteiben: egyszóval a rátuszmákolt név és hilda viselkedése megbonthatatlan szintézisben állt egymással – a lányosház immáron teljes kapacitással működött, a varjú meg úgy nézett ki, hogy odaadással szolgálta az öregasszonyt, az évek jöttek és mentek, nyomorúság nyomorúságot szült, és csodaszámba ment, ha valahol fölsírt egy kisded – a varjú tolla is egyre szürkült, meg bizony hilda felett is eljárt az idő, arca ráncosodott, mint maga a föld kérge, tartása viszont jottányit sem változott, főként ha népes társaság vette körül, ilyenkor mint valami cinegemadár repkedett egyik kuncsaftjától a másikig, ám ha éjféltájt szedelőzködött a társaság, és hangos fogadkozások közepette útjukra indultak, majd hilda becsukta maga mögött hálóhelye, egyben irodája ajtaját, háta egyszeriben meggörnyedt, vállai beestek és csak az ajtófélfa mellé támasztott bottal tudott elvánszorogni a nyitott ablakhoz, ahol leült a karosszékbe, aztán a térdére fektetett főkönyvben elvégezte az aznapi számításokat – nohát így állunk: hilda bevételeit olvassa össze a hold fényénél, villanyt nem gyújt, mert spórol, a varjú meg nappal és éjjel őrzi a házat, mint hű eb: benne az asszonyságot, s ha idegen érkezik, éktelen muzsikálásba kezd, nem tágít egy pillanatra sem – a madár eddig mindenféle társbérlőt elüldözött, még a verebek is, kikről pedig köztudott, hogy igen szemtelen népség, nagy ívben elkerülik a mandulafát, és lakóját, júdást – lám-lám derék szolgát választott magának hilda, a varjú minden reggel énekével köszönti, majd kiköveteli jussát, maholnap a tenyeréből eszik maroknyi édes mandulát, pusmogták a szomszédok az asszony háta mögött lépten-nyomon, de csak tisztes távolságból, szigorúan a kerítés mögül, mert olyan világban, ahol a sérelmet még nagyobb sérelemmel torolják meg, jobban teszi mindenki, ha dolgával törődik – és miután pergett az idő kereke megállíthatatlanul, még sámuel sem tudta feltartóztatni, pergett, mint a finomra csiszolódott homokszem, sámuel és jasmina egy havas, téli tűzijátékos napon átaludta magát az új évezredbe, történetesen a harmadik évezredbe, és noha a városka lakói hasztalan várták jézus második eljövetelét, és mint pál apostolnak, nekik sem testesült meg a messiás, aki végleg letaszíthatta volna a zsarnokot trónjáról, s e zsarnok pedig sunyi és alattomos úton szilárdította meg hatalmát, éppen ezért a népeknek be kellett érniük krisztus vérével, amiből viszont bőséggel fogyasztottak – majd a rákövetkező őszön a napfogyatkozás évében, olyan jó minőségű bort készítettek a szőlősgazdák, amely feledtette és kárpótolta az embereket minden fájdalmaikért, és egyszeriben azt gondolták, végre beköszöntött az aranykor, holott a szárnyra kapott híradások egészen másról szóltak

A vezeklő Szent Jeromos (1509)

GELLÉR JUDIT

Átutazók

Megpihentek nálam.
Jöttök,
ágyazok.
Reggelre –
itt hagyjátok testetek melegét a vendégágyon,
én meg,
napokig nem mosok –
hogy érezzem az álmotok illatát.

A téli Duna

Állunk a két oldalon.
Én és Ő.
Ő és én.
Kettészelsz minket –
a magad módján,
komótosan.

Cipeled a hátadon ezt a sok jeget –
és én nem is értem,
hogy bírod el ezt a sok terhet?
Én itt.
Ő ott.
A lábunkat lógatjuk beléd,
lassan lefagynak ujjaink –
de Te nem törődsz velünk.

Jég

Törékeny a pillanat,
mint a papírdobozba zárt
– hold alakú dísz.

A Diótörőre törjük a diót
– bejössz,
lekapcsolod a rádiót.

Kimegyek,
– nyelvem jégcsaphoz nyomom,
Elalszanak a gyertyák.

KISS MIRELLA

Tűvé tettél

El kell indulnom az úton,
pedig nem hajt rá a lélek,
visszafordulnék, magamra zárnám
ajtómat, hogy soha többé szobámból
ki ne lépjek, hogy ott maradjak, míg
leszárad rólam a hús, míg a halottra
rá nem törik az ajtót, maradnék
ágyamban, egyetlen tanúmmal
a születésnek és a halálnak.
Kábán lépek előre, tegye fel a lábát
mondja valaki, és én felteszem,
tekerem a pedálokat, mintha
mindez természetes lenne,
csak pár perc lesz az egész,
tekerem a pedálokat,
de mintha egyhelyben állnék,
nem értem milyen erő,
a szél vagy a tudat akadályoz,
hogy előre jussak.
Tegnap szóltam hozzá,
nem felelt, most szólna még,
tekerek előre, vagyis próbálok
hajtani erőtlenül, de mégse megy,
úgy érzem, sose érek oda,
s ő majd szakadatlan folyik belőlem,
felelne helyettem, de nincs miért.
Csak dőlne rám egy fa, vagy
ütne el egy kamion,
lennék az út, nem ki rajta
tart a semmibe, egylényegű vele,
de nem hallgat meg az isten,
hiába ordítok neki, hogy
nem akarok megérkezni.
Helyette szól belőlem:
Anya, hagyj még érezni,
hagyj még, ha a világot
úgysem láthatom.
Mit tehettem volna?
Nevet adtam neki.
Tekerem a pedálokat,
mintha természetes lenne,
mintha ezt kéne tenni,
mintha a házi feladat lenne,
mintha nem lenne más megoldás,
annyit olvastam már,
mégse írták sehol, hogy
ilyen nehéz megszülni
a halálomat, az út
egyre hosszabb, csak nő,
mint ahogy ő nőtt bennem.
Anya, mikor lesz tavasz?
Állítson meg már végre
valaki, vagy történjen
meg a csoda, elfogyott már
az összes ima, néma az
isten, kitépte nyelvét a
meg sem született,
vak odújába menekül
a bosszú elől, haladok,
mert ő tovább enged,
haladok, haladnak belém,
haldokló földje méhem.
Anya, ha nagy leszek, nekem is
veszel egy kerékpárt, és akkor
együtt mehetünk, mint most,
itt, ezen a furcsa úton,
ugye megteszed?
Nevet adtam neki.
Kerestelek. Tűvé tettelek.
Meg akarok halni!
Nem akarok meghalni!
Miért kell végigmenni,
miért kell folytatni?
Azt mondják, menjek
templomba, de az út nem
oda visz, csak a kórterembe,
azt mondják, pokolba megyek.
Tolnak az úton, ma nincs jó
kedve a dokinak.
Nyújtom a kezem, átfut rajtam
a meleg, talán az állatokat is
így altatják el?
Anya, miért nem szólsz,
miért nem szóltál apunak,
érzem a tavaszt, de hova
visznek, miért aludtál el?
Még nappal van, menjünk innen!
Vérzek. Halott az isten.
Delet harangoznak, mikor
kivisznek, darab élet,
lélegzem, de szívem nem
dobog, egyre csak vérzek,
dögölne belém az út,
uram, fogadd ezt az áldozatot,
isten végérvényesen halott.
Átázott a lepedő, kisasszony,
maga hová indul?
Keresem a gyermekemet.
Feküdjön vissza és
egyen egy kis levest.
Nem kell, nem értem, haza.
Anya, ne sírj, csak elbújtam,
tűvé tettél, most itt vagyok,
Angyal lettem és halott.

BOTOS FERENC

Berda-reminiszcenciák

Hajnali erdőn ezüst harmattól ékes a vadrózsa szirma Nyíló gyöngyvirág te Mária - illatú rejtőző ima Reggel és este gyémántpatájú éhség lobog szemében Ó, szőke gyermek gyémánt ékszer a lélek koromsötétjében A vágóhídra űzöttek szemeit, jaj tudd megsiratni

Hegy magosában parfűmös a meztelenség hej, harapj belém Gyönyörű leánytest erdei rétek illata libben nyomodban Szent fiatalság vén, szatír lélek mélyén lobogj, még lobogj Elhullt levelek hullaszagán borongó ősz: közel a tél Lombok alatt szólsz megtört kőből is beszélsz útszéli Krisztus

KONCZ KÁROLY

Falvédők, avagy Simon Bolivár a könyvtárban

A név tűnt ismerősnek, ezért még egyszer visszalapoztam az újságban a baleseti és rendőrségi hírekhez, s újra elolvastam a közleményt. Idén már ez volt a kilencvenharmadik kihűléses fagyhalál. Döbbenet. Mi lesz még januárban?! Nem is mutatta még ki igazán a foga fehérjét a tél.

Alig győztem kivárni a hétfőt, hogy beérve a munkahelyemre, a könyvtárba, beletekintsek a beiratkozott olvasókról vezetett gépi nyilvántartásunkba, s megbizonyosodjam felőle, hogy nem, tévedtem, nem a mi olvasónkról, arról a szimpatikus idős hölgyről van szó, aki a Fürge ujjakat, Burdákat, a kötőmintakönyveket és szabásminta-mellékleteket szokta estékbe nyúlóan bogarászni a nagy olvasóterem ovális asztalánál.

Özvegy Sipos Barnabásné már ősz óta azon gondolkozott, hogy mit vegyen ajándékba a pesti unokáinak karácsonyra.

Egyetlen lányát Budapestre vitték férjhez: még az egyetemen ismerkedett meg a párjával, s azután is együtt maradtak. Most mindketten fogorvosok.

Az esküvő elég kurtán-furcsán esett, mert csak értesítést küldtek, hogy ekkor és ekkor házasságot kötöttünk, de ennek jó pár éve már, rég bele is nyugodott a dologba, meg mi is lenne ezen felhánytorgatni való, amikor ott a két szép unoka; nem tud ő már kiigazodni ebben a mai világban, arra vannak a fiatalok, hogy tegyék a dolgukat, éljék a maguk életét. De nem is lehet oka panaszra. Amikor kórházba került, látogatták, még telefonon is érdeklődtek hogyléte felől; annyi finomságot talán életében sem látott, mint amit akkor odahordtak neki. Mikor még jobban bírta magát, s az unokák kisebbek voltak, a nyarat mindig nála töltötték a tanyán. Rettegve várta a napot, amikor értük jönnek, s hazaviszik őket, mert letelt a vakáció, kezdődik az iskola. Süketté vált az udvar, megszürkültek a napok, még az öreg fűz is mélyebben hajtotta csapzott koronáját a kacsaúsztatóba.

Hétfőn persze a szokásos, a munkahetet indító apró-cseprő teendők teljesen kiverték a fejemből hétvégi fogadkozásomat, hogy beérkezve a könyvtárba első teendőm lesz utánanézni ennek a nyugtalanító balsejtelemnek. Úgyannyira megfeledkeztem róla, egész héten se villant eszembe, mintha alaposan benyakaltam volna a szofisztikáltabb mesékből ismert „felejtés vizéből”. Ráadásul „hosszúhetes” voltam, szombaton is dolgoztam, és hát mit ad isten, na, mikor jutott eszembe ez az egész miskulancia, ez a nyomasztó, elintézetlen ügyem? Hát persze, hogy a hazafelé vezető úton.

El volt rontva immár a várva-várt maradék hétvégém is.

Fejlett nagylányok már az ő unokái, a nagyobbik akár udvarlót is tarthatna, ezért is kell jól meggondolnia, hogy milyen is legyen az az ajándék karácsonykor. Legjobb lenne tán, ha hímezne mindkettőjüknek egy-egy falvédőt. Hányszor megkérdezték a karos láda fölöttiről is: – Nagymama! Hát miért azt varrtad oda, hogy fehér galamb száll a falu felett, amikor ezek a galambok rózsaszínűek? – Az lenne tán csakugyan a legjobb, ha kihímezne egyet-egyet nekik, karácsonyra szépen el is készülhetne vele.

Nem is töprengett hát tovább, hanem már másnap nekilátott az egyiknek. Lassan haladt, uj ai elszoktak már az aprólékos öltögetéstől, és szemmel sem bírta már huzamosan. De azért csak-csak haladt, s elalvás előtt mindig megörült a lelke, ha szétterítette, s egyben láthatta a kézimunkát: Lám-lám, ez a nap sem telt hiába, ma sikerült befejeznem a galambok szárnyait!

Mindig ez van, amikor belátható közelségbe érnek az ünnepek: elkezdődnek a puhatolódzások, megy a brusztolás, főleg a kolléganők körében, hogy ki mikor szeretne szabadságot kivenni. A karácsony előtti héten? A két ünnep között? A férfimunkatársak mintha a világon se lennének. Teljesen indifferens, hogy ők miként gondolnák el a maguk részéről a dolgot, a vége minden évben ugyanaz: a nők sorban ellibbennek szabadságra (amelyiküknek nincs már szabadsága, megoldja okosba’: „betegségbe esik”, vagy a gyereke lesz nekije [szövegromlás!] „beteg”), a nyomorult „Y-kromoszómások” meg vigyék csak a boltot, nincs apelláta.

Emlékszem, egy korábbi munkahelyemen (szintén könyvtár volt) én szerencséltettem összeállítani a munkahelyi beosztást, de akárhogy sakkoztam, logisztikáztam, sohasem sikerült mindenki egyöntetű megelégedésére összehoznom. Mindig akadt sértődött delikvens, valaki(k)ben biztosan maradt tüske, nekem viszont garantáltan kinézett egy tartós idegrángás.

November végére elkészült mind a két falvédő. Kimosta, kikeményítette, aztán szépen összehajtogatta, betette őket a sifonér legfelső fiókjába. De azután is előelőkerültek még, hogy gyönyörködjön bennük. Hogy fognak ennek örülni az unokák! Ő pedig láthatja majd az örömüket, amit általa kapnak. Nem is kívánhat ennél többet az ember. Bárcsak az ura is láthatná, az a szelíd, jó ember! Igaz, halottak napján megmondta ő neki a sírnál, hogy mit tervez karácsonyra, mert olyankor mindig elbeszéli örömét, baját, mire a gyertyák kilobbannak.

December elején megtudakolta a postástól a vonatindulásokat. Fel is íratta vele a falinaptár szélére, hogy szem előtt legyen, ha addig elfelejtené. Nagyon készült rá, várta az indulás napját, már aludni sem tudott emiatt. Csak le ne betegedjen addig! Csak le ne késse a vonatot! Vajon észbe vett-e mindent, amit pakolni kell az útra? Így aggodalmaskodott éjjelente.

Valahogy mindig az a határozott érzésem, hogy az ünnep melege beszivárog a könyvtárépület falaiba: belebújik a bútorokba, a könyvespolcokba, ott van a könyvek, az újságok lapjaiban, megül a katalóguscédulák élein (már ahol megtalálhatók még ilyen, lassan anakronisztikussá váló könyvtári alkalmatosságok), de a számítógépekben rejtőző adatbázisok, bibliográfiák is mintha tárulkozóbbak, adakozóbbak lennének tartalmukat, információikat illetően az ünnepek közeledtével. Ott van a könyvtárosok mélytudatában, befolyásolja egymás közötti beszélgetéseiket, de még legapróbb önkéntelen mozdulataikra is kihat. Felfedezhető egy kézfogásban, s egyáltalán, a levegőből is kiérezni, anélkül, hogy lépten-nyomon eszünkbe kellene idéznünk, vagy egymást bármikor erre figyelmeztetni. Türelmesebbé válunk kollégáink iránt, még az úgynevezett „megosztó személyiségek” is toleránsabb elbírálás alá esnek, nem beszélve a megszállott, bogaras, excentrikus, flúgos, iszákos (lelki szegények? kisiklott életűek? mentális betegségben szenvedők?) vagy egyszerűen csak hajléktalan stb. látogatóinkról, akik ilyentájt mintha még számosabban tennék tiszteletüket, fordulnának elő a könyvtárban.

Egyszer azon is elmorfondírozott, hogy idén bizony nem is küldtek a névnapjára üdvözlőlapot az unokák. Vajon elfeledkeztek róla, vagy a postán akadhatott el? Máskor a nyaralásukkor is küldtek képeslapot. Oda is tűzte mind a konyhaszekrény üvegéhez. Pedig az idén is biztosan voltak nyaralni valahol!

Másszor meg azon tépelődött, hogy a legutóbbi ottjártakor elő sem került az asztali futó a kiegészítőkkel, amelyet az előző évben vitt. És hiába töprenkedett, nem emlékezett rá, hogy a két díszpárnát látta volna kitéve valamelyik ágyon. Pedig azoknak a mintáját de sokan elkérték a falubeli asszonyok közül!

Tavaly is hiába kérlelte az unokáit, hogy sétáljanak egyet a hóesésben. Pedig nem szokta ő meg azt a bezártságot. Otthon is, ha másért nem, annyira mindig kimozdul a házból, hogy elsöpörje a havat, vagy a kerítéstől elnézzen a falu irányába, jön-e a postás. Lehet, a nagyanyjukat szégyellték, hogy ilyen falusi asszony, aki vastag, bolyhos kendőbe burkolózik? Az bizony meglehet! A lánya is milyen sürgetően tuszkolta át a másik szobába, amikor telefonáltak a kollégái, hogy felugranának egy pohár italra. Így van ez már! Nem kell a vén senkinek!

Bevallom, én magam nosztalgiával, hálával és az elmúlt idők iránti némi szívfájdalommal emlékezem és gondolok vissza gyermekkorom boldog karácsonyaira. De akad a baráti körömben, sőt, a nem is oly távoli rokonságomban olyan személy, aki a háta közepére sem kívánja azokat az időket, s ha tehetné, inkább mindörökre kitörölné emlékezetéből a szomorú és örömtelen karácsonyestéket. Könyvtárostanár és nevelőintézeti tanárként szerzett ilyen irányú tapasztalataimat meg jobb, ha szóba se hozom. Kitehettem a lelkemet, a végtelen empátiával megválasztott, csomagolgatott és díszítgetett ajándékaimmal és karácsonyfámmal mit sem értem, mert én csak a tanáruk voltam, s nem lehettem az tanítványaimnak, akit a legjobban hiányoltak s voltak kénytelenek mégis nélkülözni: a szülő. Az otthon melegét, amíg világ a világ, egy mégannyira felszerelt, minden extrákkal is ellátott nevelőotthon meg nem adhatja.

Jut eszembe, saját gyerekeimet (felnőttek már, családot alapítottak) feltétlenül kikérdezem még ebben a tárgyban, s legjobb alkalom tán az idei karácsony lesz majd, amit együtt tervezünk eltölteni, mint négygenerációs nagycsalád.

Volt még egy hét indulásig, de akármennyi lett volna is, már eldöntötte, hogy nem megy ő bizony sehova. Bármennyit gondolkodott, akárhogy forgatta is a dolgot, így látta a leghelyesebbnek.

Eljött karácsony szent napja, de ő nem találta nyugalmát. Éjjel egy szemhunyást sem aludt, s hiába volt már talpon kora reggel, nem jutott sokra a ház körüli teendőkben sem. Olykor váratlan gyengeség fogta el, le is kellett ülnie néhány percre. Elhatározta, hogy korán lefekszik. Be is bújt az ágyba, de azután eszébe jutott, hogy meg kellene néznie a falvédőket még utoljára, elalvás előtt, ezen a szent estén. Lámpát gyújtott, kihúzta a sifonér fiókját, ráncos, törődött kezével megsimogatta a jó szagú, keményre vasalt anyagot.

Milyen bolond egy vénasszony vagyok én! Mindenfélét kitalálok, jól felhergelem magam az én drágáim ellen, azután bánom az egészet. Mégiscsak jobban tettem volna, ha utazom! Vagy legalább annyit írhattam volna, hogy gyengélkedem, azért nem megyek az idén. Na, meglátogatnak jövőre, megkapják az ajándékukat! – mondta még magának biztatásul, mert érezte, hogy nem sok híja; elsírja magát. Betolta a fiókot, s gyorsan visszabújt a takaró alá.

Az ünnepek persze lassan véget érnek: ahogy jöttek, mennek is tovább.

Már utána voltunk vízkeresztnek, kipihentük karácsony és a szilveszter fáradalmait; egy-két tűleveleit odahagyott, kiszolgált fenyőfa köszönt még ránk, kidobva itt-ott valamelyik utcasarkon, kukák mellől vagy parkok bokrai alól, de mi már a könyvtár elmúlt évi beszámolójával is készen voltunk; formálgattuk, készítgettük (kovácsoltuk!) az előttünk álló évre szóló terveket.

Úgy január dereka táján meglátogatott minket Sipos néni is a könyvtárban. Megoldódott hát magától a rejtély: nem róla szóltak azok a riasztó, fájdalmas hírek az újságban. Ahogy megláttam, odasiettem hozzá:

– Kedves Sipos néni! De jó, hogy újra látom! Olyan régen találkoztunk, már arra gondoltam, betegnek tetszik lenni.

– Hála istennek semmi bajom, mármint a megszokott régi bajokon túl. Csak ne lenne ilyen kegyetlen, farkasordító hideg. Gyakrabban kimozdulhatnánk otthonról, meg a fűtés se lenne olyan sokba.

Szóval így beszélgettünk már legalább negyedórája, örülve egymás társaságának, amikor Sipos néni szinte szabadkozva elárulta, hogy ő bizony nem Sipos, hanem Simon néni inkább, mert Simon Boldizsárnak hívják a férjét. – Én csak Simon Bolivárnak szólítom – kacagott fel kópésan.

Aztán meg is mutatta férjurát: ott álldigált nagy elgondolkozva a mezőgazdasági, kertészeti könyvek polcánál.

De az álom csak nem jött a szemére. Arra is csak akkor eszmélt rá, hogy egész nap be sem gyújtott a kis vaskályhába. Pedig a rádió is mondta a nagy hideget. Magára kéne tán teríteni az ura dunyháját is! Forgolódott, egy kicsit fázott is, de azután csak nem akaródzott még egyszer előbújni a takaró alól. Újra csak eszébe jutottak az unokák, a lánya meg az ő saját, keserves élete. Úgy is aludt el: elkényszeredetten a hidegtől, a keserűségtől álomba sírta magát…

Komisz, hideg napok jártak akkor télen, úgy karácsony után. Írta is az újság, hogy emberhalált is követelt a nagy hideg. Hajléktalanok fagytak meg az utcán, és fűtetlen szobában valami öregasszony, egy tanyán.

A haldokló (részlet, 1518)

ÁGAI ÁGNES

Ki tudja?

Mikor megszületett, tiszta volt,
csak a magzatmáz maszatolta.
Aztán lassan rákenődött
az emberszabású élet.
Mosta a kezét, hiába!
A piszok bőrére tapadt,
körme alá kúszott,
majd egész testét belepte.
Belemerült a vízbe,
de szennyezett hullámok sodorták.
Talán a hófödte csúcs,
vagy a felhők fodrai – vélte.
De a hólé szürkén
nyakába csorgott, és a felhők
véreset vizeltek.
Amikor felébredt, azt hitte,
álmodta az egészet.

Játszma

Tologatod a betűket a táblán,
az l után y és jé lesz belőle,
az e-re vessző és é-t mondhatsz,
a z mellé húzod az s-t,
és zsizseghetsz, zsonghatsz, zsörtölődhetsz.
Ha lépsz a t-vel,
kiütheted az m-jét,
de akkor elveszíted az n-t.
Meggondolandó.
Akár a világrajövetel.
Aki á-t lép,
az lépjen b-t is.
Lépésről lépésre írod magad.
Beleférsz néhány szakaszba.
Vigyázz, ha d-vel lépsz,
kiüthetik az f-edet.
No persze, ott van még a h,
amit véd a k. Ne csüggedj!
Lassan rád hasad a hajnal.
A függöny kivilágosodik.

Mondd, te belenyugodtál?

Mondd, te belenyugodtál abba,
hogy nem leszel?
Hogy megszűnsz, szétmállasz,
kikopsz a fényképek keretei mögül,
és a diafilmek, videók,
ha őriznek, mint furcsa,
idejétmúlt árnyat mutatnak,
aki mozgott és beszélt
valaha valamit valamiért,
de már csak egy kor
látványos figurája
vagy sajátságos dokumentuma.
Te belenyugodtál,
hogy olykor majd felemlít
a családi memoária?
Ki ezt, ki azt emlékszi belőled,
aztán kifakulsz,
elhalványulsz,
mumifikálódsz az időben.
Belenyugodtál?
Jársz, kelsz, teszel-veszel,
küzdesz a
napi betevő gondolatért,
szólsz, kiáltasz, dörömbölsz,
meg akarsz maradni így,
ilyennek, élőnek, elevennek,
de nem tudsz.
Belenyugodtál?

SIMOR ANDRÁS

Kis magyar történelem

Hiteles képet ölt a tér,
a geszti bolond visszatér.
Örvendezik, ki jó magyar.
Ezután jön a Don-kanyar.

TABÁK ANDRÁS

(Ady-variáció, 2011)

„Fölszállott a páva a vármegye-házra,
Sok szegény legénynek szabadulására.”

Fölszáll majd a páva az Ország Házára,
Szegény magyari nép szabadítására.

(Szájzár)

Néha-olykor elfog a vágy
Oly jó volna beszélni
      Valakivel

De már csak hallgatni tudok
S meghallgatni még mindig
      Bárkiket is

(Kutyánk árva kincseiről)

A szobában négy labdája
most is ott áll a sarokban,
      odatéve.

Ó istenem, hogy rohanna
szél-nyargalvást felkapni mind,
      hogyha élne!

KÁNTOR ZSOLT

(5 lélek-csepp)

Úgy kell zenét írni, hogy senki ne emlékezhessen rá

ingeborg bachmann a budapesti metróban citromsárga pólóingben rohan a peronon éppen ajtócsukódás előtt ugrik be a szerelvénybe majd előveszi lélekszatyrából a könyvet és mindenki megdöbbenésére felolvas a memória helyén a pillanat. az időszájú álom-szárnyú fogoly a pont ott az épp akkor hálójában lefagyott nyelv az odakozmált ész mit is tudna adni az egészhez amikor csak kérészéletű fragmentum egy átélés csupán egy kifröccsent logosz-csepp ami rögtön behatol az emléktelen és emésztetlen örökkévalóba a szellem és a lét egyesül nem az emlék és a mosoly a tény és a toll

A szőnyegek túl hangosak

talán a felhők bújtak bele a rojtokba vagy maga az eső akár az idő is lehetett mert nincs kommentár csak a minta ami megszólal rögtön amikor rálépsz és kárhoztat az élvezet miatt amit a gondolat okoz a szőnyeg amely pofátlanul felkunkorodik és nem átall emlékezni a megkomponált zeneműre hát nem snassz hogy beletaposod a szőnyegmintába a kottafejeket még a violinkulcs is sáros lesz a felhőket szőtte bele a szimfóniába és az áthatolhatatlan titok a lábbeli reflexiója miként gondolkodik a talaj? majd a frankfurti könyvvásár utazó járdáján figyel fel egy kockás inges idejétmúlt alakra fekete keretes sztk-szemüvegben hosszú hajjal őszes az )összes( ezüst bajusz ez megint a szőnyeg gyáros békésszentandrás cityből kibújt a folyékony tubusos regényemből mint egy mentolos lélek-cseppecske

Vérzik a Föld

isten kutat a kiontott vér után magyarországon keresi a hatszázezer ártatlan szemüveg tulajdonosait kutatja hogy ki ölte meg az embereket ilyen visszhangtalanul ki gyilkolta halomra az állampolgárokat a duna parton azért kell a szőnyeg hogy kicsavarja a vért belőle az Úr mert csurom vér a parlament szőnyege senki nem ismert be semmit eddig csak hadováltak puha legyen a lakás hisz a földpadló lakkozva van a mint a jel az eszme hű de hazug és frivol és hiteltelenül ezoterikus minden válasz csak elkeni a szőnyegen a fogkrémet a guanót amit behordanak az alkotók a műterembe de az ünnepre írt menüett elveszett senki nem tudja és nem kíván emlékezni egyetlen társszerző sem hová tűnt a partitúra hogy mégis megvan az kész csoda felháborító ünnep ez bűn annak aki eltitkolja a gyilkolást hatvanhat éve

Aranyló városok aranyló tetők alatt

egyre csak morbid és álságos dolgok. nem igazi a szőnyeg. hamis akár maga a szőnyegezés amit a komponista visz végbe a pianínón a bár plexi fallal elszeparált szegletében ahol közben egy prosti rúzsozza a bemenet húsos bibéit és nézi magát a zongorista szembogarában nem kell neki más csak a nézés attól tud elélvezni semmi mástól s ahogy egy kis p®osztó kalapács megüti a zongora gyomrában a húrt a hölgy hasában elpattan egy magzat

Alkonyi lombsátor csitította vágyam

az álmok boltja egy templom. koszt-modern. halogén palacsinták lógnak a plafonról sodort kékre festett marha vastagbélen. a tükör szobra a mélyben. üveglap a padló. magamat kötelező itt néznem. továbbra sem értem. a rím elromlik. csurom vér az éden. A SZŐNYEG TÚL HANGOS. ALKONYI LOMBSÁTOR AHOL VAGYOK. CSITÍT A KOSZ. mit köhögsz ha tárgy vagy? mit ropogsz?

Keresztrefeszítés (1501)

BÍRÓ JÓZSEF

KISFONTOSABR T L SV L S GR L

––– audiatur et altera pars –––

azért … mert …
- porló - matt – szürke vakolatot kellett falnom
… éelt helyett
azért … mert …
félelmetes - padláslakó - szörnyekkel rémisztgettél
… - sírógörcsösbepisálásig -
azért … mert …
még a csóró piaci – trógerek is szánták
… AZT … a csenevész – vézna gyermeket
azért … mert …
- évtizedekig - naponta többször is elájultam
… a kóros vérszegénységtől
azért … mert …
a segélycsomagokból ínség idején - is -
… kiloptad a csemegéket
azért … mert …
véresre – verésektől való rettegésre – kénytetettségemben
… - folyvást - … vacogtam
azért … mert …
az egyetlent aki valóban szívelt engem
… - a NAGYAPÁMAT - … rühellted
azért … mert …
azt mondtad : többé ne gyere haza !
… - … és ki is – …… a lakásból - …
azért … mert …
APÁM kurvájának elcsábításáért - Kis Virág -
… pénzt ajánlottál … nekem
azért … mert …
már 16 évesen - egy jócskán megtépázott , ötveneshez ’ hasonlatos -
… sívólelkironccsálettem
azért … mert …
az első ( adott ) – alkalommal - 1976. márc. 20. -
… „ lefikáztad ” … a FELESÉGEMET
azért … mert …
az esküvői – ebéd elkészültével
… nyomban közölted : ennyiésennyiezerforintbakerült !
azért … mert …
APÁM halála előtt - bár hiábavalóan -
… ki til tat tat tál minket a kórházból
azért … mert …
fogadalmat tettél - ( ! ) -
… és fructifer – állhatatossággal ki – nyír – tad a FATERT
azért … mert …
földhöz – csaptad alig – 3 – éves UNOKÁDAT
… merthogy nem ült kedved – szerinti pózban
azért … mert …
szemétre – dobtad a munkáimat
… - mondván : ezek nem könyvek ! -
azért … mert …
a 40. születésnapomra sírkamrát kaptam … T l d
… - ajándék gyanánt -
azért … mert …
Őt sem szereted … ám … kihasználod angyali – jóságát
… - mivel Edith ingyé’ van -
azért … mert …
immár’aszemeteskonténerekbenkutakodónincstelenekközészámíthatommagam’ …
: AZvagyok … : akitbedarálnak … : panelprolilétbeszorítottutolsómagyar … m v sz

azért … mert …
„ Fáj a szívem , a szó kihül .
/ De hát kinek is szólanék – „

azért … mert …
nem volt
… nincs … és nem is leszen ……

FEKETE JÁNOS

Magánpanoptikum

(Apukám és a többiek)

Amikor a halálosra sikeredett végbélrák-műtétjére hetvenévesen kórházba vonult, akkor még ugyancsak stramm, derék ember volt, és sok mindennel, könnyen megnevettetett. Rá váró végső kalandját is, huncutul somolyogva, mindössze úgy konferálta be, hogy „Fiacskám, kaptam valami előjegyzés-félét, lesz egy kis operáció-félém, de ez az egész a negyvenes évek munkaszolgálatos SAS-behívójára emlékeztet – heherészett kényszeredetten, a szokottnál fakóbban, még csukottabb szájjal, a mindig szivarszagú öregem. – Az aktuális, talán utolsó berukkolásomig, szerencsémre most is kaptam az Égi Kiegészítő Parancsnokságtól egy kis laufot. El kéne rendeznem addig még néhány dolgot.”

Értetlenül néztem megingathatatlan robusztus alakjára, ahogy további magyarázkodás helyett egy hirtelen, mókás hátraarcot csinál, aztán bepréseli magát a Topolino vezető ülésébe, amibe nemrég egy stoppos rendőr is megejnye-ejnyézte, hogy fér bele egyáltalán. Búcsú nélkül hajtott el. Csak akkor fogtam fel, mi járt fehéredve is göndör kobakjában, amikor másnap újra leparkolt tatabányai házunk előtt. Meglepődtem. Ilyen sűrűn sose tette meg ezt a hatvan kilométert. Egy befejezetlen mondatokból álló, saját kezűleg körmölt irkalapot dugott az orrom alá, amelyre kusza szálkabetűivel gondosan rávéste útravalónak szánt jótanácsait. Akkor fogtam fel csak igazán a minap bejelentett „behívóját”.

„Pistukánk elmúlt negyven éves / nem semmi – merültem bele a silabizálásba –, érett férfiember / ideje komolyan venned / mégiscsak ő a bátyád / ne menj mindig a magad gőzös feje után / semmi jóra se vezet, utólag hiába vered a falba a fejed / már a pici fiaid miatt is / igazán benőhetne a fejed lágya / a kezed munkájából kellene végre megélned / a nagypolitikádra, az elvtársaidra csak ráfáztál eddig is / az elvtársaidra / lám vidékre kellett menekülnötök miattuk / a kitelepített lakásból / megmondtam előre / a jogos bérlők / a hortobágyosok ötvenhatban hazaszállingóztak / és a Marvin órámat / neked, Neked szánom / a csuklódra csatolva talán / onnan is sikerül egy picit vigyáznom rád.”

Ez a máig megőrzött firkálmány volt az egyetlen komoly szava hozzám a válságos hetekben, mert még a sebészeten is csak tréfálkozott. Vigyorogva mesélte, hogy amikor az operatőr orvos, megbizonyosandó az ambuláns diagnoszta prosztata-megállapítása felől, tövig túrt a fenekébe, nemcsak neki fájt. A főbicskás is moshatta a gumikesztyűjét, bizony úgy rátrottyolt. A fityulás kedvesnővérekkel abban a klórszagú fehér laktanyában ugyanígy incselkedett. Mondták is neki, hogy aki műtétre vár, komolyabban is viselkedhetne. Mire ő beharapta vékony szájaszélét, és sejtelmesen rájuk kacsintott.

Mert az én jóapám még akkor is igazi gavallérnak, mondhatni, gáláns világfinak tűnt az egész külvilág, főleg a nőfélék előtt, de aki jobban megismerte, hamar rájöhetett, hogy nem különösebben beszédes ember, a családban pedig kifejezetten zárkózottnak mutatkozott. Utólag hiába fájlalom, emlékmorzsám is alig maradt tőle ezért.

„Az ipafai papnak / Volt egyszer egy fapipája / Az volt az ipafai papi fapipa.”

Meg az, hogy: „Idesapám! / Mijjaz fij am? / Talátam egy kúcsot. / Akkor talájj hozzá egy ládát is!” De az optimista és pesszimista ember közötti különbségről is tőle hallottam azt a trabuccos példabeszédet, hogy az ajándékba kapott száz szivarból a letargiásan füstölgő mindennap a legcsúnyábbat, a legtörődöttebbet választja ki, s ezért végül is kilencvenkilenc csúnyább szivart szív el, míg a bizakodó kedvű optimista éppen fordítva gondolkodik, s ugyanazért a pénzért tele lehet örömmel, mert a maga leleményes sorrendjével mindig csak szép, vagyis kilencvenkilenc szebbnél szebb szivarra fog rágyújtani. Meg az a kevéske emlék-kukucska a gyerekkorára, amit a lajtoskocsi, donauwasseres Újpestről elárult. A csak hétvégeken hazakeveredő, vidéken házaló-kereskedő, nadrágszíjjal igazságosztó, furcsán ortodox, pajeszos nagypapánkról, akinek a sutyorgott legenda szerint, volt egy suttyom, hétköznapi debreceni családja is, no meg a tömény levesből a saját gyártmányú tölcsérzacskókba gyerekkezekkel kimentett puffadt tarkababszemekről, s a zacsekokból való, mindig éhes, délutáni csemegézésekről. Bizony, féltve őrzött kincs lett nekem Apa minden egyes elejtett szava!

Született ügynök, utazó kereskedő lévén, nagyapám módjára ő is elhúzta a csíkot hétről-hétre. A dögnehéz fehérnemű- meg textíliapakkjaival, no meg a bankban leszámítolható részletes-számlatömbjével, egy ezerszázas, spenótzöld Fiatban feszítve, szorgalmasan járta a vidéki csendőrőrsöket, míg a sajnálatos történelem közbe nem szólt, amúgy porosz módra, és totál meg nem kopasztottak minket, ahogy a többi üldözöttet is. A nagy üzletelés aztán a felszabadulást követően már két, vonatra pakkolható kisbőröndre meg a benne cipelhető bóvli falvédőkre zsugorodott, melyeknek – ahogy mondani szokta – csak hoci-nesze eladni volt már művészet. A legatyásodott és megözvegyült fater, a garantáltan hitelképes csendőrőrsök eltűnte után mindössze egy kézipoggyászból kivarázsolható zsinórkirakattal tudta aztán színesíteni új terepét, a kirakodóvásárok mozgalmas piactereit. A helyi szállodákban azonban a néhány esztendős kényszerszünet után is újra törzsvendégként fogadták a mindig nett, dohányillatot árasztó úriembert, de különösen azóta becsülték, amióta ripsz-ropsz beszerválta a pótmamámat, azt a kanizsai újasszonyt, akinek a sebtében elkótyavetyélt háza árán, egy öreg, de fürge Topsihoz is hozzá nem jutott. Attól kezdve ugyanis a Trabucco-szivarját megint bontatlan dobozban, gyufástul készítették a szobája asztalára, sőt azt is tiszteletben tartották, hogy szeszes italt ugyan nem iszik, de a föltálalt húst először gondosan meg-megszaglássza, s olykor fintorogva, érintetlenül küldeti vissza a főúrral, és hogy a velőcsontos húsleves, a hagymás rostélyos meg a főtt kukorica, no és a zöldpocakú görögdinnye maradt, a fene náci lágerböjt után is, a kedvenc étele. Egyszóval, élni azt tudott, akár egy született dzsentlmen, noha csak négy elemire futotta az orgonasípos, tíz testvéres zsidócsalád második legidősebb fiúgyerekének. No igen, a polgárit végzett Anyukám mellett kupálódott ki a közösen eltöltött s hirtelen végeszakadt húsz-egynéhány esztendő során.

Persze, hogy tőle tanultam sakkozni. De a kávéházi alsóspartikat a sakknál is többre becsülte. Sógorával, Feri nagybátyámmal, anyukám bánatára, szinte minden este leballagott a csillogó Körútra, hogy kiszellőztesse a fejét. A kéretlen németországi társasutazás után, ahol sokakkal együtt odaveszett Anyukám is, Apám sem foglalkozott többé efféle semmiségekkel, de én sem. Ezzel a két szememmel nézhettem végig a köpcös, huszár főhadnagyságára és vitézségi érmére oly büszke Feri bátyámnak a csont-bőrre sorvadását, beletörődő lehorgadását a leitmeritzi koncentrációs tábor levegőtlen, föld alatti tárnaműhelyében, ahol percekkel később letaglózta aztán valamelyik eszeveszett kápó.

Nem furcsa? Ha képzeletben magam elé idézem őket, mára Apám is, de szinte valamennyi ismert ősöm fiatalabb nálam! Mi, Katikámmal együtt, összesen már a százhatvannegyediket tapossuk. Csak képletesen, persze, mert a páromat hetedik éve, hogy tolószékbe szögezte a baloldalát lebénító agyvérzés, s én is inkább csak szédelgek-toporgok, amikor nem az Opelunk közlekedik helyettem s alattam. Áldott legyen az Örökkévaló szent neve – ezért is.

Bizony, minden felmenőm fiatalabb volt nálam, amikor elszólította őket a Kaszás, még Pista bátyám húzta a legtovább a közvetlen rokonságból, a dupla hetesig, akár az a régi, ligeti kocsma, de már őt is jócskán lepipáltam. Ugyan, mi lenne, ha életkor szerinti öcskösként és húgocskákként most sorra elébem állnának? Elévült volna, jobban mondva, értelmét vesztette volna mára apám minden kortiszteletre intő, bölcs figyelmeztetése?

„Ide vigyázz, fiam!” Hát, ezt meg ugyan ki mondta? A kakashegyi Neuner nagymama a régmúlt egy másik bugyrából hogy a fenébe bukkan elő váratlanul?

Boglár, faluvégi fülledt augusztus, sárguló dombtető. A Balaton épp csak idecsillan odalentről, a rezzenetlen nyári lombokon át, a távolságtól s a szikrázó kontraszttól beszürkült, bárányfelhőket pipáló Badacsony alól. A kakashegyi házikó aztán minden, csak nem komfortos nyaraló. Vert falú, olajjal döngölt szoba-konyha csikóvaskályhával. Szalmafüggönyös budi az udvarban, szegen himbálózó csutakkal; akinek nincs gusztusa rá, mehet a kukoricásba kapával. „Távol kerülj ám a háztól fiam, azzal az úri valagaddal – hangzik a vendéglátó szíves eligazítása –, ha már egyszer öreganyádra rányitottad az ajtót!” Józsi sógorom szülőmamikája már csak ilyen hegyesnyelvű szász öregasszony volt, nem csoda, hogy hosszúra nyúlt, zajos élete során elfogyasztott férjből négyet is, s a gyerekek mindig az utód nevére írattak. Nagy lesz hát a kavarodás, ki örökli majd utána ezt a csodapalotát! A szocialista világfelfordulás nélkül biztosan közelébe se kerültem volna a hozzá hasonló, tarka népeknek, az erzsébetvárosi aszfaltkörnyék, ahol felnőttem, gyökeresen más világ volt. Hiszen urizáló Apám meg Pista bátyám az erzsébeti, pacsirta-telepi esküvői ebédünkre, az Átlós utca homokdűnéjére, a pestkörnyéket kiábrázoló térkép legeslegszélére is csak taxival találtak el nagynehezen. Ha legalább egy szál virágot hoztak volna! Szerencsére utóbb, annál jobban megszerették Katikámat meg a lurkókat is. Apukám már a tatabányai éveink elején bizonyságát adta ennek, a bányásznapi vásárokra még bőrönddel, Topolino nélkül, vonattal érkezett, s szuszogva rendre hozott nekik hol egy tálca krémest, hol egy vekni jó illatú, gyürkés, köménymag-kenyeret. Csak a kisebbik fiunk – Rákosi utónevével – nem tudott megbékülni soha. A fiacskánkat rendszeresen Andrásnak szólította. De lett is aztán ijedtsége miatta! Egyik piacozó körútjára vitte magával akkor is, amikor egy meggondolatlanul előző Moszkvics a váratlan szembejövőtől megriadva árokba nem borította, utasostul. Andris-Matyinknak, szerencsére kutya baja se esett, csak apámnak kellett néhány hétig kímélnie magát, mert a kormánynak ütődve neki repedt el a bordája.

A vásározó-csavargó életébe azonban csupán belekóstoltatott minket. Egyszer, bányásznapon, a Piac térre nemcsak kikísértük, de Katikám egy kis rábeszélésre, nyitott, sárga strandruhájában maga is beállt-bemerészkedett a hevenyészve fölállított kirakatot helyettesítő nyers lócaasztal mögé. Sőt, Apám jóvoltából még pénzt is keresett vele. Az öreg szerint olyan sok tarka, lüke falvédő nem kelt el soha, mint akkor, a látvány úgy odavonzotta a föl- s aláhömpölygő, duzzadt tárcájú bányászok tekintetét. De a mi öntudatos, minden elvtársi kitagadás ellenére is rozsdavörös, kommunista lelkünk a könnyen érkezett dohánytól sem szédült meg később sem, s Apukám halála után sem akartam elfogadni magára maradt pótmamám ajánlatát, hogy vásározzak most már én az elárvult Topsikjukkal.

Szegény röviddel utóbb magára is nyitotta a gázt. Ennek köszönhetően aztán (ez már egy új történet) Katikámnak igazi arany karikagyűrű került az ujjára. Én azonban, immár nyolcvannégy éves fickóként is csak az eredeti, elvékonyodott ezüstöt viselem, de azt hűségesen.

Luther apja (1527)

SZARKA ISTVÁN

Népgyűlések

                            A Dévaványai Köztársaság (1945) emlékére

Ványai fekete föld, másképp gondoló Vaták,
Ambrusok földje, őrizd meg porainkat,
negyvennégy késő ősze, maradj velünk:
nehéz kard szív felől, karabély széles háton,
almásderes tűz a Dobszóra / ülj lóra ritmusában,
a Rajta kuruc dallamában, utolsó szegénylegény
Dékány Imrével, háborúk-forradalmak
megélőjével – s önnön lovasrendőrségünknek
oltalmában,
népgyűlésben máris mily mesebeli
léptekkel tanultuk honfoglaló magunkat!
Indult az élet, menekült a bűn,
megtört a vadpiac, sanyargatók pofáján megjelent
a rémület, de a Vadkacsa szegény kis
hotelkurváját így bocsátotta el Imre bácsi: Pízt ezír
mostantúl nem adunk, fogd a cókmókod,
ereggy dógodra, lyánom. – Imre bácsi, én,
a térdig érő gyerekember, apámmal láttalak,
valamit mint akartok és mire mentek véle,
s tán fölös a szó, de hát már Ladányi sincs. –
Ám most Thulé felől testvér, kemény nép
gyűlése üzen, milyen is az, ha törvényt ő maga tesz,
hogy kell Kaszinót, Uzsorát szétzavarni, szent tulajt,
aljas intézőt, megélhetési csatlóst helyre tenni
s szájtól-szájig életre lélegezni
a holt reményt. Vatnajökull csak ünnepel magában
az elhallgattatott, ünneptelen planétán, íme hát
az evoé a tökéletes hírzáron át
oda-vissza, hogy mesebeli léptekkel tanuld magad
s alkosd meg világodat.

Ínségeink közül

Az iparkodás
csarnokain, a művelt földek
ege alatt, a szolgálatok
áldozóhelyén, a szellem műhelyében
ínségeink között kevés örömmel
teremtjük szüntelenül
boldogabb világotok,

ti elvonó fölélők,
háborúkkal ráncigált szekér
bűnrossz gazdái, istentelen
alfanőstények–alfahímek,
bomlott pocsékolók – csak
teremtünk benneteket,
lét kényszerében, kánonotok szerint.

Bár a két főhazug szó, a Nincs Alternatíva
kioszthat még pár közgazdasági nóbelt,
könyörtelen határok
vágtatnak felénk a muszáj-időben,
hogy kézbe vegyük a mi ügyünket,
mivel a bolygót a Vég erői
kinőtték már. Nyílj meg, járatlan út.

Keresztelő Szent János prédikál (1516)

LENGYEL GÉZA

Életrajz helyett

Üdv, kedvenc cipőim,
       emlékpolcokon kik
             felsorakoztatok!
Alsós iskolásként,
       háború után,
még meztéláb is jártam
             – mert a többiek úgyszint –
hűs-döngölt padlóján az osztálynak
talpunk jólesőn csattogott.
Így a lakkcipő, mit számomra,
első áldozónak Zsófi néném
       rejtve, határon át hozott,
népmesébe illő, vagy
             még inkább,
                   anderseni volt.
Aztán a második;
       sárga borjúbőr,
             tükörré fényesíthető
drága árú – szólt apám, mikor
jól ment éppen a dolga és
meglephetett. Vágyta a szépet,
a mestereket megbecsülte.
Hát ezért, apámért ápoltam,
védtem esőtől, fagytól is óvtam,
meddig is? – homályba vész;
ám emlékezem, ünnepi érzés volt mindig
róni benne a korzót.
És van ám egy furcsa, saját-pénz-szülött,
kedvemet betöltő, meggypiros ficsúr;
kezdetben bálok, márványparkettás
csarnokok, dísztermek cirkálója volt,
ötven éve immár –
             most évente egy-egy szalagavatón –
lassuló ütem.
             Kérdésem: bőrét féltvén nyugállományba vonul?
Mennyire más világ! – Tátra, Lomnici-csúcs
s országunk minden hegye, dombja
nem lehetett akadálya a
             jó szlovák túrabakancsnak,
és futócipőm is bírta a
             mindennapos ötkilométereket.
S itt van végül e szandál,
             kedveseim közt tán legutolsó.
Csálén billeg a lábon. Féloldalt tövig
                          lekopott a sarka.
Szinte a másom.

Igen, igen

(Wordl Press Photo)

Földünk borzasztóan megremegett.
Gumikesztyűs kezem
       löttyedt hullatestet hullák hegyére,
                                       tömegsírba dob.
Srebrenica – nyolcezer lemészárolt,
embert, istent vádoló kiterített halott.
Egy vagyok a sok közül
       ki túlzsúfolt,
             szennyel telített börtönében
                                       küblijére vár.
Vagyok dioxin-mérgezett,
       vízfejű kisgyerek – génerodált,
ezer nyomorból menekülő százaknak egyike,
ki légvárakat épít a süllyedő hajón,
s bika szarvától torkán-száján átszúrt
       hősi pátosszal kényszervert matador,
kainos ösztönök alantas értékrend-hajtotta marionett.
Igen… igen. Riadtan észlelem –
             e dantei pokolban,
                          gyehenna-tűz ropogásban
már alig-alig hallik át egy magányos cselló
                                       önfeledt éneke.

Jézus szive imádás (részlet)

KÁNTÁS BALÁZS

(Négy vers)

KÖPENY A VÁROS TESTÉN –

mocskos hóból,
acélködből.

Lépkedek.
A köpeny merev
ráncai alatt –

a kollektív
őrültség áttetsző
sorkatonája.

*

HARANGSZÓ. A

kolozsvári télben.
Hóban járok –
őrület-lépések.

Vagyok. Látszólag.
Itt. Keresgélek.
Pénzmorzsákat?
Szökött identitást?

Kocsmazajból
kihallatszó ének –
engem teremt meg,
vagy valaki mást?

*

EGY ESTE ALATT MEGÍRNÁD

az aszfaltra visszahányt életet,
a hajléktalanszakállas Istent,
a próféták végső tántorgását. –

: szétárad benned
a profán, fapados kinyilatkoztatás,
szanaszét gurulnak
a sötétkék nyugtatók.

Test szerinti feltámadás illúziója
írja magát az agyadba –
: lefognak a steril,
klóros vízbe mártott kezek.

*

EREIDBŐL

töltődik újra
a kiszáradt Duna medre.

Nem tudod már,
a tenyeredből
rózsa vagy parlagfű sarjad,
és főleg hová, mi végre?

Hátadban karcolva
a térkép, mely több élet-
hossziglan
megjelöl.

Jézus szive imádás (részlet)

KUTAS JÓZSEF

Két apokrif

A víg cimborákról

Csak tudnám, ki és miért nyúlkál mindig a holmijaim között!

Hát hiába papolok arról, hogy rend a lelke mindennek? Azért, mert erdőben élünk, mondom nekik naphosszat, nem kellene vademberekké változnunk, éppen ellenkezőleg. Itt, ebben az Istentől elszakadt környezetben kell megmutatnunk, mitől férfi a férfi – de nem attól ám, hogy álló nap a csalitosban bolyong, vizes talajon csúszik-mászik, mint a vaddisznó, és olyan magas fák hegyébe kúszik mindenféle madártojás után, hogy talán a felhők felett lakó hatalmasságok tányérjába is belát! Beszélek a fejükkel reggel, kioktatom őket délben és az esti zsolozsma idején, ők pedig rázzák kócos fejüket rendesen, hogy: igen, Robin, hogyne, Robin, és azt hiszik, nem látom, hogy elfordulva a markukba nevetnek. Fogalmam sincs, mi lesz így velünk, de ez így nem mehet tovább. Mi vagyunk a tisztességtelen törvény ellenében felállított tisztességes törvénytelenség képviselői, mi, a rengetegben bujdosó, esővízben fürdő és napfényben törülköző száműzöttek; bennünk bízik a védtelen falu és a fallal körülkerített városban remegő polgár. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy méltatlanná váljunk erre a szerepre, és az oktalan állatokhoz hasonlóan járjunk-keljünk.

Ezerszer megkértem őket, hogy ne kutassanak se a tarisznyámban, se a fegy-vertáramban, a ruhámra pedig rá sem merjenek nézni, mert elég időmbe került beszereznem ezt a sokféle kacabajkát, melyekbe bújva elfedhetem igazi arcomat.

És most, tessék!

Felvirradt a Nagy Íjászverseny napja, János herceg és talpnyalója, a nottinghami városbíró erdőn-mezőn kitrombitáltatta, hogy Angolhon legnevesebb fegyverforgatói válogattatnak ki, és a legkülönb díjban részesül – én pedig itt állok, ingben-gatyában, és a görbe késemen kívül semmilyen fegyveremet se találom!

Csak nem azt akarja ez a kótyomfitty népség, hogy maradjak a biztonságos sherwoodi erdőben?

Ajándék ez a nap

Délidőben az andalúz dombságon forr a levegő, a sajtárokban aranyszínűvé válik a víz, és minden lény, mely a teremtő Istentől származik, a sötétségbe vágyik, mint a denevérek.

A molnár is behúzódik az árnyékba, és foszlott szalmakalapjával legyezi magát. Egek ura, micsoda hőség, sóhajtja, de csak úgy magában és magának, mert nincs senki a malomban: feleségét és három lányát északra küldte, a rokonokhoz, hadd pihenjenek egy keveset az aratási időszak előtt, a legényke pedig tegnap a lábára ejtett egy követ, így őt se engedte ma munka közelébe. A nagydarab férfi nekitámaszkodik a hűs falnak, és lehunyja a szemét.

Még egy-két év, és befejezi ő is. A lányokra jelentkeztek már kérők, a gazdaság jó kezekbe kerül, így ő nyugodtan visszavonulhat ősapjai szőlői közé – kötözni, gyomlálni, jó bort kortyolgatni, ez ám az élet! Nem mindig a poros garatban fuldokolni meg aztán – morfondírozik magában a molnár –, a szőlőben csak több esélye van annak, hogy furcsaságokkal találkozik az emberfia! A malomban soha nem történik semmi: hajnaltól hajnalig gürcöl ebben a száraz forróságban, amit csak az különböztet meg a pokoltól, hogy lisztfehér és nem tűzsárga, s hogy itt nem laknak ördögök. Csak boszorkányok, teszi hozzá, és élete párjára gondol, de most még a tréfa se deríti jobb kedvre. Elfáradt tisztességesen.

A malom háta mögött széles országút vezet, kanyarogva a távoli, talán nem is létező földbirtokok és városok felé. Azon is csak reggel és alkonyat tájt hallani szekérzörgést. A paraszt se bolond, hogy ilyen melegben süttesse a tarkóját! A molnár kényelmesen elhelyezkedik, és felkészül egy kis szunyókálásra, amikor… felkapja a fejét. Olyan hirtelen, hogy be is üti tarkóját egy kiálló faldarabba. Káromkodva ugrik talpra. Vágtató lópaták semmivel össze nem téveszthető kopogását, majd amint a titokzatos lovas közelebb ér, trappolását, sőt, dübörgését hallja. Szitkozódva kerüli meg a házat, hogy az útra érjen.

A látványtól elkerekedik a szeme, és gondolatai vidám száguldozásba kezdenek. Mi az ördög csudája ez? Noha erősen káprázik a szeme, gond nélkül kiveheti, hogy a kékesen gyöngyöző ég alatt csontos gebéjét megülve egy férfi vágtat feléje, nem is felé, hanem a malom irányába. A férfi ősz szakállát lengeti a vágta szele, jobb kezében előrenyújtott botot szorongat, fején valami fémedény illeg-billeg. A botot a lustán forgó malomlapátnak irányozza, vad kiáltást hallat, és fokozza iramát. Mögötte porfelhőköpenyben, csacsin kocogó, kövér ember iparkodik tartani vele a lépést.

A molnár leesett állal figyeli a jelenetet, szívében öröm éledezik. Most úgy gondolja, elsiette az előbb azzal a nyugalomba-vonulással a dolgot. Ha alaposabban fontolóra veszi, a dereka amúgy se bírna a szőlőbeli hajladozást – igen, ezzel fogja megindokolni az asszonynak, hogy ígérete ellenére miért nem vonul vissza a malomból.

Micsoda ajándék ez a nap!

Szarvasvadászat (1506 k.)

ROZSNYAI ERVIN

Gondolatban

Gondolatban, ha
ablakot nyitok,
rácstalan messzeség köszönt
hullámzöld muzsikával,
meg egy korsó
frissen csapolt levegővel –
ennyi figyelmesség
szinte fáj.

Gondolatban, ha
bekerítenek
horizontig terpeszkedő vizek,
utánam nyúl, s szilárd talajra
segít a part kinyújtott karja,
egy izmos félsziget.

Persze, meglehet,
a derűs végszó csupán
tények szánalmas helycseréje
a kóbor képzelettel,
megalázottak és
tehetetlenek
lázongó öncsalása.

De az már semmiképp
nem kisiklott beszéd,
sőt, biztos, mint
az egyszeregy,
hogy aki reggel fölszegett
orral szaglássza az eget,
s pökhendi fart riszál,
estére tudni fogja,
milyen ízű
a por meg a sár.

TARNAI LÁSZLÓ

Valamelyik kiskedden

Akár a hátrahagyott és a következő
ez a nap is szürkült
pedig füstkarikákat röppentve a számból
most kortyolgattam a reggeli kávét
Igen ám de a szögre akasztott
kakukkos mutatója pörög
nem hagyja nyugton a madarat
kalitkájából ugrasztja a piros csákóst
s a harangszó előtt és után
mókásan jelzi a tébolyító száguldást
Lassúbbodik az izzadságszagú délután
amikor menedékszobámban képzeletem
hellyel kínálta Arthur Millert
akivel a tengermély fotelekbe süppedve
a mihasznaságok környékén járattuk az eszünket
s közben lapozgattam a Salemi boszorkányok,
A bűnbeesés után az Alku
a Közjáték Vichyben a Pillantás a hídról
Az ügynök halála című drámáit
Gondolatmenetünket a nézőtérre terelte Kiss Ferenc
aki a hatvanas évek elején a szegedi teátrumban
zseniálisan megjelenítette Willy Lomant
Végül letett a színpad közepén
egy hatalmas bőröndöt aztán meghajolt
s a vastaps negyedóráig
nem engedte legördülni a függönyt
Öltözőjében gratuláltam az ősz hajú művésznek
aki mosolyogva megjegyezte
hogy a színpadon másként járnak az órák
Olyan kiszámíthatatlanul mint a sakkóra
amit nagyon jól érzékel Miller kisujja
Képzeletem folytatta az eszmecserét
miszerint hétköznapjaink különbözően ketyegnek
ugyanis az ágrólszakadt saját magának hazudik
hogy nincs a földbe tiporva
hiszen időtlen időkig otthona a lombsátor
ahol vidáman telnek-múlnak az órái és örül mert a madarak körülötte csicseregnek
A szomszéd a jó szemű kocsmárosné
becsületszavában akkor se kételkedjen
ha kölcsönkér de nem fizeti a fröccseit
Szorongatott helyzetében abbahagyja
a halkan mormolt nagyotmondásait
amelyek a sáros gödörben segélykiáltássá hangosodnak
A jajszót hallva képzeletemben Miller fölállt
a könyvespolcomról levette az Édes fiaim
című írását s kacsintott hogy olvassam el

Ismerem a második világégés után írt
drámáját ezért oda gyalogoltam
ahol tűrik a tűrhetetlent
Miután az Alsóvárosi temetőben
anyám Kati nővérem örök kertje vázáit
frissítettem dáliákkal őszirózsákkal
a szemközti olcsó piacon ránéztem
az öregemberre aki a szokásos helyén
árulta a portékáit s mindig szót váltunk
Érthetően mondta amit mondani akart
hogy Szegeden nyitja az óvodák ajtaját
s a szülőktől olyan gyerekruhákat cipőket kér
amelyeket a picik kinőttek
Aztán bandukol az idősek klubjaiba
célozva a már nem használt
pulóverekre kardigánokra szoknyákra
nadrágokra kabátokra kesztyűkre
Másnap harmadnap az óvodások szülei
az idős asszonyok férfiak ingyen adják a holmikat
s a piaci placcáról darabját háromszázért vihetik

Az öregember farzsebéből elővette dózniját
cigarettát sodort mert tizedannyiba kerül
aztán pöfékelve mondta hogy a jó vérű világban
a belvárosi tarka csillogású üzletben árult
estélyi ruhákat kosztümöket divatblúzokat
brokátselymeket a férfiaknak pedig
frakkokat szövetöltönyöket mindent
ami a magukra adó embereknek kellett
Bírta a bukszájuk mert a gyárak
üzemek téeszek hivatalok adtak annyit
amiből hazavihették a csinosságukat
s belebújhattak a színházba koncertre
bálra dínomdánomra készülődéskor
A maszek lehúzta a szalonja rolóját
az eladókat szélnek eresztette
amit szűkszavúan kommentált hogy fuccs
Az öregember farzsebéből elővette a dózniját
újabb cigit sodort aztán pöfékelve mondta
hogy a jó vérű világ vérét vesztette
viszont tartja erejét a nap
s reményt kelt a derűs időkre
Kincstárából szemem elé varázsolt egy pulóvert
s kínálta háromszázért
de mivel régóta ismerjük egymást
adjak kettőt érte és kezet rázunk
A cókmókok közé került a pulcsi mert ott a helye
majd pakolni kezdett az öregember
akit szelet zsíros kenyérre meghívtam a sarki kocsmába
Pohár pusztamérgesi rizlinget
a segítő emberek egészségére ittunk
a másikat utána küldtük
halvány mosollyal bizakodva abban
hogy valamelyik kiskedden világosodik a vaksötét

Szent István vértanú (1502)

MOLNÁR GÉZA

Az orgonabokrok illata^*

És elérkezett a nap, amikor Dénes 1944. augusztus 24-én megünnepelhette Párizs felszabadulását, Leclerc tábornok páncélosainak győzelmes bevonulását, majd de Gaulle szózatának meghallgatását, s az erre a napra tartogatott Curvoiseir konyak áhítatos, elérzékenyült kortyolgatását az elfüggönyözött szoba sötétjében, ahol még a nagy világvevő rádió varázsszeme is lelkes cinkossággal hunyorgott.

Azután elérkezett az a másik nap is, amikor beigazolódni látszott Dénes megállapítása, hogy „olyan ez, mint a kolera: járvány”. Hitler és Antonescu után újabb „nemzetvezető” lépett porondra: Szálasi Ferenc.

Horthy Miklós október 15-én kiáltványban fordult a nemzethez, bejelentette, hogy Magyarország fegyverszünetet kér a Szovjetuniótól, kilép a háborúból. Micsoda örömünnep volt! Az emberek egymást ölelgették az utcán: megtörtént a csoda! Megszűnik a vérontás, itt a béke! Gombos pék is leszaggatta az elsötétítő papírokat, ezekre már nem lesz szükség. „Végre-végre! Az utolsó pillanatban a kormányzó úrnak is megjött az esze! Magyarország megmenekült!”

A késő délutáni órákra már valami bizonytalanság érződött a levegőben. A rádió furcsa üzeneteket küldött: „Beregffy vezérezredes jöjjön Budapestre! Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre!” Hírek terjedtek el, hogy bent, Pesten egy Népszínház utcai ház lakói megtámadtak német katonákat, harc fejlődött ki, végül egy Tigris tank kilőtte a civileket…

Estére minden megváltozott. A budai Várat megszállták az SS-osztagok, Horthy Miklós lemondott, a magyar hadsereg mozdulatlan maradt, a tisztikar túlnyomó többsége németbarátként továbbra is a végső győzelemben bízott. A miniszterelnöki posztot Szálasi vette át a Hungarista Nagytanács élén.

A későbbi napokban vált világossá, hogy mi történt. A németek jól informáltak voltak a magyar kormány béketapogatózásairól, a kiugrási kísérlet nem érte őket váratlanul. Horthy fiát csapdába csalták, letartóztatták, a kormányzót pedig választás elé állították: vagy visszavonja a proklamációt és lemond, vagy megölik a fiát. Horthy lemondott, utána azonnal Németországba szállították, koncentrációs táborba.

Gombos pékmester csüggedten bizonygatta Dénesnek: – Nem lehet az ilyesmit fél szívvel csinálni! Nézze meg, kérem, a románokat! Mihály király magához hívatta Antonescut és lefogatta, utána hozta nyilvánosságra, hogy fegyverszünetet kötött. A hadsereg hű maradt a királyhoz. A szovjet hadsereg ellenállás nélkül bevonult Bukarestbe, Konstancába, Ploieşti-be, a németek romániai hadosztályai orosz fogságba kerültek, a Fekete-tengeri német flotta önmagát elsüllyesztette. A románok mindent meg fognak kapni a háború után, amire csak igényt tartanak… Ne legyen igazam, de meg fogja látni, hogy így lesz!

A Horthy-proklamáció és a sikertelen kiugrási kísérlet után néhány nappal megkereste Francit Kertész őrmester; még a Don-melléki harcok idején szövődött közöttük barátság.

– Kaptam néhány nap eltávozást, gondoltam, benézek hozzád is – mondta.

– Nem fogod elhinni, elrendelték a 3. magyar hadsereg megszervezését. A laktanyában már megkezdtük az új gyorsdandár kiképzését…

– Miután bennünket, a 2. magyar hadsereget egyszer már szétvertek a Donnál… – vágott egy keserű fintort Franci. – Ó, ezek az eszementek!

– Öreg fiú, most örülhetsz igazán, hogy leszereltek. Kimaradsz ebből a buli-ból – sóhajtott Kertész.

A Virágzó Akác ba hívta meg Franci a barátját, a fröccs mellé itt még kaptak jegy nélkül is tepertős pogácsát.

– Aztán hogy zajlott nálatok a nagy kiugrási kísérlet?– Jobb róla nem beszélni – legyintett az őrmester. – Dél tájban minden tiszt eltűnt, hiába szaladgáltam a laktanyában, hogy valami eligazítást kapjak. Sehol senki. Na, aztán késő délután megjelent egy százados, összetrombitálta az altiszteket, tiszteseket, parancsba adta, fel kell esketni az állományt Szálasira. Hát ez volt. Álltam a század előtt, a legénység vigyázzban, kezemben az eskü szövege, mondatonként felolvastam, ők meg mondták utánam. Nem mindenkinek mozgott a szája, de arra most senki se figyelt. Fölesküdtünk. Most már úgy szól a nóta a menetgyakorlatokon, hogy „Szálasi Ferenc legjobb katonája…” Öregem, a bakának mindegy, hogy Horthy Miklós legszebb katonája vagy Szálasié…

Beszélgettek. Hogy van Franci anyukája, mi van Kertész régi nőjével? Végül Franci megkérdezte, hol található vitéz Csákváry, mert már régóta jár a fejében, hogy szeretné megköszönni neki, amit érte tett az urivi áttörésnél, írna neki egy lapot.

– Jó, hogy kérded, már akartam mondani, de kiment a fejemből… – Kertész sóhajtott: – Annak már nem fogod megköszönni, amit érted tett… Hacsak utol nem éred az Örök Vadászmezőkön…

Franci értetlenül, hitetlenkedve mondta: – Újra kivezényelték a frontra? Erdélybe?

– Nem, nem… Autóbaleset. Szolgálati ügyben ment Egerbe. Talán emlékszel, volt neki egy kétüléses Adler Juniorja, egy sportkocsi. Azzal szeretett járni. Mehetett volna most is valamelyik katonai kocsival, akár egy terepjáróval is, de ő az Adlerrel indult, az fürgébb, gyorsabb, hamar akart végezni Egerben. Azt is beszélték, hogy itt Ladányváron, a laktanya közelében lakott a nője, talán már menyasszonya volt, ahhoz akart mielőbb visszaérni. Szóval, az Adlerrel ment, de melléje ült Kulifai tiszthelyettes, annak is volt intéznivalója Egerben. Talán emlékszel Kulifaira, ő volt a gépkocsizó tanosztály parancsnoka.

– Nála kellett jelentkeznem, mikor a vitéz Csákváry kijelölte nekem a gépkocsizást… – bólogatott Franci.

– No, tehát ezek ketten elintézték a dolgukat Egerben, de rájuk esteledett, és a sötétben elindultak haza. Az Adler lámpáin nem voltak elsötétítő ernyők, Csákváry tehát nem kapcsolta be a reflektorokat, hallottam tőle már máskor is, hogy ő úgy lát a sötétben, mint a macska. A 3-as úton jöttek, a „Patkón” simán felkapaszkodtak, aztán az egyenesben Csákváry, mert ő vezetett, megzavarta az Adlert és belerohant egy parasztszekérbe, amin a gazda elaludt, és a lovak átvitték a kocsit a másik oldalra. Tehát szembe kapta a lovakat, a kocsi rúdját, és magát a kocsit. Mind a ketten szörnyethaltak, Csákváry is, Kulifai is, az Adler összeroncsolódott, a paraszt kirepült az árokba, annak haja szála se görbült. Na, aztán Ladányváron volt nagy katonai dísztemetés, zenekar, sortűz, de a Csákváryt itt csak búcsúztatták, mert valahol máshol volt a családi kriptájuk, ott került a sírboltba.

– Borzasztó! A Don-kanyart megúszta s itt hal meg a hátországban… – Franci megrendülten nézett a messzeségbe. – Csákváry valami módon rokona volt Gombos Szilveszter lányának, talán anyai ágon, mintha Dénes mondta volna nekem valamikor régen. De erről a halálesetről nem hallottam Dénestől. Talán Gombosék se tudnak még róla.

A balul sikerült kiugrási kísérlet Franci otthonában is szóba került. Kubelka, aki a németek márciusi bevonulása óta nem mutatkozott, most váratlanul megjelent. Délelőtt még tele volt lelkesedéssel, de estére elszállt a jókedve, dühét és keserűségét nem tudta magába fojtani.

Ott maradt éjszakára is, hajnalig beszélgettek.

– Az az igazság, hogy túlbecsültük Horthyt ebben a vonatkozásban – mondta Kubelka fél könyökére támaszkodva, a Franci melletti ágyban fekve. – Ez az ember valójában egy címeres gazember. Ferenc József szárnysegéde volt, de amikor a törvényesen magyar királlyá koronázott Károly visszatért, hogy elfoglalja trónját, Horthy kizavarta az országból. De már előtte Szegeden az antant bizalmi embere volt, az, akire rá lehetett bízni a kommün utáni leszámolást. Horthy eggyé vált Siófokkal, Orgovánnyal, a rémtettekkel. Somogyiról és Ba-csóról, a Népszava újságíróiról kijelentette: „úszni fognak!” Így is lett, kivégezték és a Dunába dobták őket. Ez a véreskezű gazember készséges szövetségese lett Hitlernek. Hitler parancsait követve küldte a Szovjet ellen a vágóhídra a magyar katonák százezreit. Közben meg sütkérezett az „országgyarapítás” dicsfényében, és az ország lakossága komolyan elhitte, a kormányzó úr széttörte a trianoni bilincseket. Arra senki se gondolt, legkevésbé ő maga, hogy a bécsi döntésekért egyszer majd fizetni kell. Horthy is, meg a magyar tisztikar is vakon bízott Hitler győzelmében. Amikor aztán már kezdtek kirajzolódni Hitler háborúvesztésének körvonalai, riadtan tapogatózni kezdett a nyugati hatalmaknál. Azokkal már szívesen kiegyezett volna… Csakhogy azok tartották magukat a Szovjetunióval kötött szövetségükhöz és értésére adták: ácsi, hátrább az agarakkal, nincs különbéke! Le kellett nyelni a békát, meghirdette a fegyverszünetet, a tárgyalásokat Moszkvával. Csakhogy a tisztikar már fütyült rá. A budai Várat azonnal megszállták a németek. Kikényszerítették Horthy lemondását. Úgy hírlik, hogy a fiával zsarolták, hogy megölik a fiút, ha nem mond le. Az apai szív pedig így szólt: inkább vesszen a haza, csak a fiú megmeneküljön! Érted? Újabb százezrek pusztulása azért az egyetlen életért! Hát, gondolkodhat így egy politikus, akire egy egész ország sorsa rá van bízva? És most itt van helyette Szálasi…

– Gyalázat – mondta Franci. – De mit tehetett volna?

– Hogy egyebet ne mondjak, például főbe lőhette volna magát. Azzal megmentette volna a fiát, s nem ragad rá a szégyenbélyeg, hogy elárulta a népét, a hazáját, hogy az egész országot odadobta egyetlen élet kedvéért… Gondold csak meg, Teleki gróf miért lett öngyilkos? Pedig az egy igazi magyar főúr volt, még csak azt se lehet róla mondani, hogy haladó szellemű lett volna. Gyűlölte a kommunistákat, a szocdemeket, a demokratákat, a zsidókat… ő csinálta még a húszas évek elején az első zsidótörvényt, aztán a másodikat meg a harmadikat is. De amikor Magyarország Németország és Olaszország oldalára állt s a hadsereg fegyveresen szerezte vissza Bácskát, felrúgva az általa a jugoszlávokkal kötött örökbarátsági szerződést, levelet írt Horthynak: „a gazemberek oldalára álltunk, hullarablók lettünk” – s főbe lőtte magát. Horthyról a búcsúlevél, az egész tragédia persze lepergett, mint kutyáról a víz. Kinevezte miniszterelnökké Bárdossyt, és kész…

– Mondd, Joszif, honnan tudod te mindezeket? – csodálkozott Franci.

– Nem titok. Teleki öngyilkosságáról és búcsúleveléről még a hazai lapok is írtak… De tudod, Franci, régóta mondogatom én: süketeknek hiába szól a zongora…

Reggel Kubelka még velük itta a cikóriakávét, ette a margarinos kenyeret, aztán elbúcsúzott. Nem mondta hová-merre megy, de megint felszívódott. Franci is megkezdte szolgálatát a mentőállomáson.

Az élet visszatért a proklamáció előtti, lassan-lassan már megszokottá vált medrébe. A családok egy-egy nagyobb légitámadás után csoportosan hagyták el a fővárost, mentek vidéki rokonokhoz, barátokhoz, abban bízva, hogy a falvakat, a tanyákat, azokat a településeket, ahol nincsenek nagyüzemek, repülőterek, katonai létesítmények nem éri bombatámadás. A lakatlanná vált külvárosi házaknál megjelentek a Wehrmacht-teherautók, német katonák hordták ki a szobák berendezéseit, szekrényeket, ágyakat, fotelokat, fali képeket s rakták fel a platókra. A teherautók oldalán nagy betűkkel festett felirat hirdette, hogy ez a rakomány a front ajándéka a hátországnak. A nyugati repülőerődök egész utcasorokat romboltak a német nagyvárosok lakónegyedeiben, utcára küldve a polgári lakosságot – íme, a front segíti a kibombázottakat!

A déli órák erőtlen decemberi napsütésében, Andihoz igyekezvén látta Dénes a szorgalmasan, derűs jókedvvel munkálkodó katonákat és teherautóikat, s felháborodva mondta magában; disznó rabló banda, arra nem gondolnak, ha a lakók visszatérnek, üres otthonokat találnak! Úgy viselkednek ezek, mintha egy meghódított, leigázott országban lennének, ahol szabad a rablás. Természetesen nem szólt, nem is lehetett, Andi kalandja a vasúti töltés néma vonulásával, a nyilas pártszolgálatossal, számára is intő példa volt. De mások is voltak az utcán, férfiak is, asszonyok is, oda se néztek a teherautók, a katonák felé – ment mindenki a maga dolgára, beváltani kenyérjegyét, sorban állni a néhány deka húsért a hentesnél, megkérdezni, hogy van a nagybeteg, jött-e hír a katonafiúról – megvolt mindenkinek a maga gondja-baja. A szél megázott, megszáradt plakátokat lengetett a falakon, a palánkon: magyar harckocsi kapaszkodik fel a Kárpátok gerinceire, hogy elűzze a görbe karmokkal hazánkra acsarkodó vörös rémet. A magyar rádióban naponta többször is felhangzott a népszerű színésznő hátborzongató vészkiáltása: „Magyar anyák! Jön az orosz!”

Gombos úr valósággal magába roskadt, amikor Hitler parancsáról értesült: Festung Budapest! Budapest erődítmény, meg kell védeni! Ez az erődítmény fel fogja tartóztatni az orosz offenzívát!

Ami még sohasem fordult elő, Gombos úr keserűen és kétségbeesetten jajgatott. – Istenem, egy milliós nagyváros, ez a gyönyörű Budapest most nem lesz más, mint erődítmény, melyet ostrommal, házról-házra, szobáról-szobára menő, utcai harcokkal kell elfoglalni! Jaj, jaj, mi lesz ebből? Hihetetlen gazság!

A Vörös Hadsereg már Magyarországon harcolt. 1944. október 6-án a háború egyik legnagyobb harckocsi csatája ment végbe Debrecen közelében. A Budapesthez közeli városokból özönlött a batyukat, bőröndöket cipelő lakosság a fővárosba, menekült a háború elől. Úgy tűnt, napokon belül megjelenik a szovjet hadsereg. Mint arról a moszkvai rádió híradásaiból értesült Gombos Szilveszter elfüggönyözött szobájában Dénes is, Debrecenben a karácsony előtti napokban, december 21-én összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés. A debreceni református Nagytemplom padsoraiban ott ült Veres Péter és Erdei Ferenc is.

Gombos úr igazgatottan jegyzetelt, írta az eseményeket, neveket: megválasztották az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, elnöke Dálnoki Miklós Béla vezérezredes, tagjai között van Vörös János vezérkari főnök, Faragho Gábor a csendőrség felügyelője, benn van még négy kommunista, két szociáldemokrata és két kisgazda, de ott van a kormányban Erdei Ferenc is a Parasztpárt képviseletében.

Jószerivel az ország fele, a keleti-délkeleti megyék már a szovjet csapatok kezén vannak, de Budapesten a Szálasi-féle, az SS-tábornokaival összefogott hatalom készül az ostromra, hogy Hitler parancsa szerint utolsó töltényig harcoljon, várja meg a felmentésükre induló német hadosztályokat.

A városban járnak a villamosok, nyitva vannak az üzletek, egymást érik a razziák, igazoltatások, elhurcolások. A Margit híd november eleje óta felrobbantott két szárnyával már a Dunába roskad, mintegy elővetítve a többi Duna-híd katasztrófáját is.

Dénes az éjszakai sötétben a kendevárosi ház udvarán állva hallgatózott csatazaj, távoli ágyúlövések hangja után, de a város fölé berepülő felderítőgépek zaján, meg egy-egy géppisztoly-sorozaton túl egyebet nem hallott. Az égbolton Sztálin-gyertyák fénye lobogott, kísérteties sápadt fénnyel világítva meg egy-egy városrészt.

… Mikor-mikor jönnek már? Mikor lesz vége ennek a rettenetnek? – kérdezte magában. – Mikor lélegezhetünk fel ismét félelmek nélkül, szabadon?

Karácsony napján befejeződött az ostromló csapatok felvonulása, bezárult a kör Budapest körül.

A moszkvai rádió híradása szerint a szovjet parancsnokság két parlamentert küldött át a frontvonalon, hogy tárgyaljanak a védőkkel a város átadásáról, a német csapatok békés elvonulásáról, de a fehér zászlóval érkező parlamentereket, Steinmetz századost és társát, Osztapenko századost visszazavarták, s a senki földjén állásaik felé közeledve, hátulról agyonlőtték.

Megkezdődött a harc Budapestért.

Szálasi Ferenc „nemzetvezető” és kormánya még az ostrom előtt a Dunán-túlra települt.

Az idő téliesre fordult, az utóbbi napokban gyengén havazott. Gombos Szilveszter bement a Városházára, hogy valami hírt kapjon a Kendevárost érintő rendelkezésekről, meg arról, hogy van-e hír a pesti harccselekményekről. A Városháza előtt, Pesten elszabadult a nyilasterror. A Városháza előtt négy halottat látott. Mihály bácsi, a Városháza kapuőre pedig elmondta, épp itt volt, amikor tegnap délelőtt megállt egy katonai teherautó, katonák és fekete egyenruhás nyilasok ugráltak le róla, s a platóról ledobálták a négy hullát. Azután felmentek a főjegyző úr irodájába, ott csinálták a fehér papundekli táblát, amit a fiatalasszony nyakába kötöttek: „Így járnak a katonaszökevények és rejtegetőik!”. A fegyveresek felugráltak a teherautóra, s elrobogtak. Később, már délután, jött egy öregember, megnézte a fiatalasszonyt, tőle hallotta, hogy a Mikszáth utca 18-ban lakott az asszony, ővelük egy házban, a férje még a nyáron bevonult katonának, aztán beköltözött hozzá ez a három férfi, többen is látták őket a lakók közül, mert négy család élt az udvarra nyíló lakásokban. Később a három férfi eltűnt. Az történt, hogy a nagyszobában felszedték a padlót, és akkora gödröt ástak, ahová mind a hárman belefértek, a fiatalasszony visszarakta a padlót, ráhúzta a ruhásszekrényt, így rejtőzött el a három férfi. Na, de hát az ilyesmit nem lehet eltitkolni, a gödörből kiásott földet a fiatalasszony éjjel hordta ki vödörben, meg hogy több ételt főzött, mint amennyi neki egymagában kellett. Valamelyik szomszédja erre mind felfigyelt, és besúgta, mert a razzián a katonák meg a nyilasok mindjárt nekiestek a nagyszoba padlójának. Persze, hogy mind a három férfi katonaszökevény volt, ott az udvaron agyonlőtték őket a fiatalasszonnyal együtt.

Gombos úr nem is nézett be a főjegyzőhöz, indult haza. Egy percre megállt a hulláknál, az éjjeli havazás vékony foltokban megtapadt az arcukon, ruházatukon, a fiatalasszony göndör szőke haja szétzilálódott az arca körül, szoknyája felcsúszott a combjára, két keze össze volt kötve hátulról, a tábla a ráeszkábált felirattal a mellére került, a könnyű flanelblúzon átütöttek a megfeketedett vérfoltok. A három katonaruhás férfi arccal a földre borulva, egymásra hengeredve feküdt mellette.

Gombos Szilveszter elborzadva ment tovább. Az újságra gondolt, a Virradat ra, a trafikban látta az állványon, az első oldalon nagybetűs szalagcím hirdette: A KATONASZÖKEVÉNYEKET REJTEGETŐIKKEL EGYÜTT FELKONCOLJUK! Nemcsak fenyegetőznek, de meg is teszik… És még most is akadnak besúgók! Micsoda alja nép lehet az ilyen! Valami primitív némber, vagy az „ügyet” még mindig szolgáló, gyűlölködő gazember, akit megelégedéssel tölt el, hogy hóhérkézre juttatta ezeket a szerencsétleneket!

Valamelyik közeli utcában ágyúlövedék robbant, nem sokkal később másik dörrenés hallatszott, a falhoz lapulva megszaporázta lépteit. Nem tanácsos ilyenkor az utcán mászkálni, legokosabb, ha az óvóhelyen lapul az ember. De onnan is kihajtja az asszonynépet a muszáj; sorba kell állni a pék, a hentes előtt még akkor is, ha belőnek. Az éhség nagy úr, a gyerekeknek is enni kell! Még működik a villanytelep. Gondos elsötétítés után, este fel lehet kapcsolni a villanyt. Munkába is mennek változatlanul az emberek; tegnap még a villamos is járt, ma már nem közlekedhet, mert a síneket feltépte egy akna. Reggelente gyalog indul, akit hív a kötelesség, s aki nem menekült falura, hanem itt maradt a fővárosban.

Dénes – ha erősödött az ágyúzás vagy közelben robbantak az aknavetők lövedékei – a szomszédban, Szegedi suszter pincéjében várta Édesmamával s az öreg Obsitossal, míg el nem csendesedett a dörgés, a robbanások zaja s mehettek vissza ebédet-vacsorát főzni, vagy benézhettek a közeli fűszereshez valami élelmet vásárolni, babot, lencsét, ha még sikerült valamennyit összeszedegetni a zsákok fenekéről.

Néha, a beállott csendben, az udvaron állva figyelte az alacsonyan repülő Sturmovik csatagépeket, amelyek kötelékekben érkeztek, aztán a peremvárosokból távolodva, legyezőszerűen szétnyílva csaptak le a belvárosban felállított tüzérségre, katonai támaszpontokra. Egy ilyen támadási hullámról visszatérő köteléket messze lemaradva követett egy gép, a fülkeburában látni lehetett a pilóta fejét, mögötte a gép törzse lángolt, mint egy sárgafényű lámpás, húzott a többiek után a kültelki házak fölött. Dénes szorongva nézett utána. Bárcsak sikerülne visszajutni neki, túl az ostromgyűrűn, a saját hadseregükhöz!…

Budapest védelmével Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführert bízta meg a német főparancsnokság, 33 ezer náci katona szolgált a keze alatt. Alárendeltségébe tartozott még 37 ezer magyar katona is, Hindy Iván altábornagy parancsnoksága alatt.

A szovjet csapatok a házról-házra, utcáról-utcára torlódó harcok során 1945. január 18-ára szorították vissza a Duna vonalára a védőket, akik ezen a napon feladták Pest védelmét, s felrobbantva a Lánchidat és az Erzsébet hidat, Buda és a Vár védelmével folytatták a harcot.

A Vár és a Gellérthegy köré kiépített védelmi rendszerekkel február 11-éig tudták tartani magukat a német-magyar katonai erők. Akkorra fogyott el a lőszerük és az élelmük. Az addig német felmentő seregek érkezésében reménykedő parancsnokok, Hitler határozott tilalma ellenére, kitörésre adtak parancsot. A Széna tér és az Olasz fasor útvonalán 30 ezer német és magyar katona – s a velük tartó civilek – kísérelték meg, hogy eljussanak a még német kézen levő területekre. Ám a várható kitörésre felkészült szovjet csapatok felmorzsolták a támadókat, így mindössze 785-en érték el a német vonalakat.

Budapest romváros lett.

Dénes január 9-én váratlan látogatót kapott. Franci kopogott a reggeli szür-kületben a kisszoba ajtaján.

– Gyere, Öreg harcos! Itt vannak az oroszok! A németek még az éjjel elpu-coltak, Pesten már csak a Vágóhídnál, a vasúti híd töltésénél folynak harcok!

Együtt léptek ki az udvarra, az éjjel is szitált egy kis porhó, a tájra, a házakra valószínűtlen csend borult, melyet csak néha szakított meg egy-egy géppisztoly-sorozat, vagy kézigránát-robbanás távoli hangja.

Az utcán, a borozó lehúzott redőnye előtt állt az Öreg Obsitos. Reggeli cigarettáját szívta, s egy-egy előtte elhaladó orosz katonának odaszólt: Kudá igyós? (Hová mész?) A válasz minden esetben ez volt: Vpirjód! (Előre!)

Dénes apja érezhetően büszke volt, hogy oroszul tud szót váltani a katonákkal, később a délelőtt folyamán házról-házra járó, rejtőzködő német katonákat keresőkkel már beszélgetni is tudott. Váratlanul felszínre kerültek az évtizedek messzeségéből, még az első világháborús orosz fogságban megtanult szavak, mondatok.

A két jóbarát együtt indult be a városba, beszélgettek, nézték a járdán tele-fonvezetékeket fektető-gombolyító katonákat. Friss, egészséges arcú, erőteljes fiatalemberek voltak, rendben tartott ruházatban csinálták, végezték dolgukat a feltépett, sarló formán felgörbült villamossínek, a harcokban összeomlott, romba dőlt házak mellett.

– Nem láttad a gárdistákat, a gárdahadosztályhoz tartozókat? – kérdezte Franci. – Azokon kerek, piros tetejű, szőrmével szegett kucsma volt, azok törtek be elsőnek, kezükben a dobtáras géppisztolyaikkal rohantak, gázoltak előre. Kubelkától tudom, hogy ezek vasfegyelmű, nagyszerű emberek, soraikban legnagyobb a veszteség, mert ők haladnak elöl, ők vezetik a támadásokat. Én még a hajnali órákban láttam őket, a falhoz lapulva figyeltem, rám ügyet se vetettek.

Kerülgették a járdára omlott romokat, a gránáttölcséreket. Az úttesten félig nyúzott, feltrancsírozott lótetem feküdt, gránát vagy ágyúlövedék ölte meg. A lakosok késekkel, húsvágó bárdokkal felszerelve nekiestek, hogy lóhúst vigyenek az éhező családok asztalára.

– Micsoda gyönyörűség, micsoda öröm, hogy ezt megérhettük, Öreg Harcos! – folytatta szavait Franci. – Hogy vártuk, mennyit reménykedtünk, és most itt van! Szinte hihetetlen! Ha akarom, elénekelhetem az utcán az Internacionálé t vagy éljenezhetem a kommunistákat – nem csukhatnak le érte! Szabadok vagyunk, Dénes, szabadok!

– Igen, látod – mondta Dénes lassan, csendesen –, így köszönt ránk a történelem. Mert ezek történelmi percek. Itt lépked velünk a történelem az álmos, éhező emberek, a behavazott romok, az utcán heverő lódögök, a vérző sebesültek, a temetetlen hullák között, ezen a fénytelen, szürke reggelen…

A Nagytemplomnál elváltak útjaik. Francinak Kubelkával volt találkozója, Dénes a Gombos pékséghez ment. Nem számított rá ugyan, hogy Andit ott találja, de kíváncsi volt, hogyan érték meg itt a nagy eseményt. Még emlékezett Kubelka szavaira. Neki mondta azt Gombos úr, ha itt lesznek az oroszok, akkora vörös zászlót tűz az üzletre, hogy a kirakatot is eltakarja majd. S valóban, a pékség bejárata fölött, szemben a Polgári leányiskola romjaival, hatalmas vörös zászlót lengetett a szél… Hogyan csinálta? Honnan vette a vörös lobogót? Igaz, amint jöttek Francival, útközben egy-egy lakóház zászlótartóján is megjelent a vörös szín. Mintha titokban, rejtve már készültek volna erre a napra mások is.

… Hosszú-hosszú ölelés és csók Andival. Gombos úrtól is váratlan, baráti ölelés, „kedves, Dénes fiam”-szólítás.

Harmadnapra megjelentek a szovjet városparancsnok, Dolmatov alezredes által aláírt plakátok, amelyen közzétették rendeleteit: a templomokat ki kell nyitni, az egyházi szolgáltatásokat meg kell kezdeni, az üzletekben és a vendéglőkben a kereskedést, a lakosság ellátását a korábbi rendelkezéseknek megfelelően folytatni kell. Az elsötétítést meg kell szüntetni, a polgári közigazgatásnak újra meg kell kezdeni működését a szovjet városparancsnokság utasításai szerint. A polgári lakosság részére este 8-tól reggeli 6-ig kijárási tilalom van. A rendet, a közbiztonságot mindenki köteles megőrizni stb.

Ezeken a napokon megmozdult a város. Sokan felkerekedtek, hogy találkozza-nak a távolabbi utcákban, vagy a kültelkeken lakó rokonokkal, barátokkal, kiktől a harcok elválasztották, hogy megtudják, élnek-e, halnak-e, hogyan vészelték át a gyötrelmeket, borzalmakat.

Andi is elment a Tisztviselő-telepre Karolához.

A Gombos lakásban Dénes szemrehányásokkal árasztotta el a papát, hogy miért engedte el Andit egyedül. A pékmester szabadkozott: tudod, milyen önfejű, ismerheted, amit a fejébe vesz, attól nem tágít, neki tudni kell, mi van Karolával és elment.

Fellélegeztek, amikor Andi lépteit meghallották az előszobában, de megijedtek, amikor látták kisírt szemét, amely most is tele volt könnyel.

Tördelte a mondatokat.

– Karolát megerőszakolták… Orosz katonák… Ketten voltak, német katonákat kerestek, nyemecki szoldát?… átkutatták a lakást, aztán a mamát betuszkolták a spejzba, Karolát beledöntötték az ágyba… Sikított, jajgatott, védekezett, de nem bírt velük… Mind a ketten…

– Mikor volt ez? – kérdezte Dénes.

– Tegnapelőtt. Össze van törve szegény még most is. Próbáltam vigasztalni, kiabált velem… „Ez a felszabadulás?! Ezt vártátok annyira?!” Mit mondhattam? Meg voltam rémülve, futottam hazáig…

Gombos úr dühösen járkált, ő is kiabált: – Megmondtam neked, ne menj el! Háború van, ez itt még mindig hadszíntér! Az nem jelent semmit, hogy nekem semmi bajom nem volt eddig. A városparancsnok is azt mondta, hogy kezdjem el a kenyérsütést, hozták a lisztet, krumplit… Egy szó, mint száz, innen ki nem teszed a lábad!

Este Dénes megkereste Francit, ott volt Kubelka is. Faggatták, mit gondol erről. Erőszak…

– Városunkban eddig néhány esetről jött hír, a városparancsnok is tud ezekről, megteszi a szükséges intézkedéseket, járőröket indít, fokozza az ellenőrzést, de háború van, neki a hátország, a hadviselés biztosítása a legfontosabb. – Kubelka keserű fintorral folytatta. – Valójában nem is lehet ez másként. Frontkatonák, akik a nap bármely percében meghalhatnak. Az életösztön sokakat gátlástalanná tesz közülük, másokat fűt a bosszúvágy a lerombolt otthon, az elvesztett hozzátartozók miatt. Hiszen a magyar hadsereg is résztvett Oroszország porig rombolásában, sőt még most is magyar hadosztályok harcolnak a németek oldalán. Ellenséges ország vagyunk mi az ő számukra. – Hallgatott néhány pillanatig. – De azért ott vannak közöttük azok is – folytatta azután –, akik megosztják a fejadagukat, kettévágják a kenyerüket az éhhalállal küzdő pestieknek, a csokoládéjukat meg a gyereknek adják. Kiskatonák és öregek… Nagyszerű, kemény sereg ez. Bizonyos, hogy elmennek Berlinig.

Csend nehezedett rájuk. Dénes sóhajtott.

– Ismerem és szeretem én is Karolát – mondta. – Jólelkű, vallásos polgárlány, mindig távol állt a politikától. Nyáron együtt eveztünk a Dunán. Meg merem kockáztatni, nyitott szívvel fogadta a szovjet katonákat is. Erre belevernek ököllel a képébe, megerőszakolják. Aztán meg, ez az egész… súlyosan érinti Andit is. Néha együtt hallgattuk az apjánál a moszkvai rádiót. A híreket a Vörös Hadsereg győzelmeiről és a fasizmus embertelenségeiről. Andi is ki van borulva Karola miatt. Sír, nem tudom megvigasztalni.

Újra Kubelka szólalt meg. – Franci, te aztán igazán tudod, hogy mi ez az egész. Kint szolgáltál a fronton, Oroszország szívében. Egyszer beszéltél nekem a felégetett falvakról, meg a falu határában felakasztott partizánokról, asszony is lógott közöttük… Nehéz erről az egészről beszélni. Mert itt nincs egyrésztmásrészt. Akin végigszánt a háború vasekéje, annak te beszélhetsz felszabadulásról, de nekem, meg neked, meg Dénesnek és százezreknek mégiscsak a felszabadulás ez. Az új élet. A jövő.

Két hét telt el, amikor Dénest újra megkereste Franci.

– Öreg Harcos, nagy újság van. Holnap reggel kilenckor megalakul a Néptanács a Szent Benedek Gimnáziumban.

– Néptanács?…

– Az vezeti és intézi majd a lakosság ügyeit. Ez képviseli a néphatalmat.

– És kikből áll?

– Akiket pártok és szervezetek delegálnak. A kommunistákat Kubelka képviseli, meg még egy-két ember az építőktől, vasasoktól. Kubelka küldött, hogy szóljak neked is, legyél ott te is az alakulásnál.

– Én?! – kérdezte Dénes megrökönyödve. – Mit keresek én ott?

– Az egyetemi ifjúságot is képviselni kell. A haladó szellemű egyetemi polgárokat. Jönnöd kell feltétlen, többen is ajánlanak téged. Ismerik a röplapozást, meg azért az emberek tudják, ki milyen, miféle. Különben én is ott leszek, a mentőautóra már találtak embert.

– Hát, ezen még gondolkodnom kell – mondta Dénes habozva.

– Nincs semmiféle „majd még meggondolom”, nem olyan idők járnak. Kilenckor találkozunk a gimnáziumban – ezzel búcsúzott Franci.

Az alakuló ülésre a nagy földszinti helyiséget rendezték be, ide kerültek félkörívben elhelyezve a székek, asztalok, középre még egy tanári katedrát is hoztak a vezetők részére.

Dénesnek óhatatlanul eszébe jutott a szeptemberi reggel, amikor Édesmamával jött az évnyitóra s az ünneplőbe öltözött szülők előtt ott álltak a diákok, első sorokban azok, akik most kezdték az érettségiig tartó nyolc évet. Újra érezte a magasban elhelyezett gótikus ablakokból ide sugárzó fény melegét, újra hallotta az igazgató úr barátságos, biztató szavait, látta a tanári karban Tarnai Zsigmond osztályfőnök urat. Az volt a kezdet. Nyolc évig volt együtt az osztály, Tarnai tanár úr a Halászkert étteremben, az érettségi banketten búcsúzott tőlük.

De arra a nyolc évre rásorakoztak az egyetemi évek, a háborúba lépés, majd a német megszállással félbeszakadt tanulmányok, s rázuhant az életre Budapest ostroma.

S mindez már lassacskán süllyed a múltba.

Kíváncsian körülnézett, kik vannak itt? Franci őmellé telepedett. A katedránál beszélgetők között megismerte Kubelkát. Türelmesen magyarázott valamit a mellette álló sovány, hajlott hátú, köhécselő idős férfinak, akiről Franci odasúgta, ő a kendevárosi szocdemek pártelnöke, Siffer Zoltán, igen-igen, a göthös, lehet, hogy ő lesz itt is a „főcsővezető”. S ahogy nézelődött Dénes, a széksor végénél beszélgetők között felfedezte Galambos Lajos plébános urat, gimnáziumi hittan-tanárát, olaszországi kirándulásuk szervezőjét. Most sötétszürke öltönyt viselt, csak a magas nyakú, fekete pulóvere fölött húzódó fehér kaucsuk-gallér jelezte papi mivoltát. Néhányan körbeállták, valamit mesélt nekik, jóízűen nevettek a szavain.

Hogy kerül ide a tisztelendő úr? – kérdezte magában Dénes, de nem ért rá csodálkozni, mert az ajtón most lépett be Gombos Szilveszter, aki nyilvánvalóan tagja lesz ennek a grémiumnak. Odasietett hozzá. Karácsonykor, este konyakkal koccintván a pékmesterrel (az öreg indítványára) összetegeződtek, most kézfogás után megölelték egymást, mindketten úgy tettek, mintha természetesnek tartanák a másik ittlétét. Gombos a dobogóhoz ment, hogy a többieket is üdvözölje, Dénes Galambos plébánoshoz indult. Közben átfutott a fején, hogyan is üdvözölje egykori hittan tanárát, „dicsértessék”-kel vagy egyszerűen „tiszteletem”-mel, de Galambos megelőzte, barátságos kéznyújtás kíséretében mondott szavaival:

– Szervusz, szervusz, kedves Dénes barátom! Örülök, hogy itt találkozunk, bár az elmúlt években ha messziről is, de figyelemmel kísértem utadat s közvetve értesültem egyetemi tanulmányaidról. Ezekben a viharos, megpróbáló időkben mégis nagyon jólesik, ha élő elevenen, jó egészségben találkozik az ember…

– Ó, én is nagyon örülök. Váratlan kedves meglepetés, hogy itt találkozunk – mondta Dénes.

Az emberek közben elhelyezkedtek. Dénes úgy becsülte tán húszan lehetnek. A sok férfi között feltűnt egy kopott szürke télikabátot, fekete svájcisapkát viselő, vékony, sápadt nő is. Franci odasúgta neki: – Horvát Anna, textilmunkás. A mozgalomban ismerik, jó elvtársnő.

A katedrán valaki megrázta a csengőt, a társaság elcsendesedett, Gombos pék állt a tanári asztal mögött, kezében papírlapot tartva üdvözölte a jelenlevőket, Kendeváros lakóinak képviselőit, kik a felszabadulás óráiban itt összegyűltek, hogy számbavegyék és vállalják a városvezetés nehéz terhét a romok, az éhezés között.

– Nékem csak az a dolgom – mondta, félretéve a papírt –, hogy javaslatot tegyek a most alakuló Néptanács elnökére és titkárára, a többit már ők intézik. Tehát, elsőnek javasolom Siffer Zoltán barátomat, aki mint köztudomású, a helyi szociáldemokrata szervezet megbecsült vezetője. Titkárnak Szűcs Lajos urat ajánlom, aki vasmunkásként, a vasasok képviseletében fejtett ki eredményes tevékenységet.

Franci közben halkan tájékoztatta Dénest, Kubelka az este felkereste Gombost, ő beszélte rá a pékmestert, hogy vegyen részt az alakuló ülésen, s együtt írták meg a papírról felolvasott szöveget is.

A javaslatokat vita nélkül elfogadták, Gombos lejött a dobogóról, helyét Siffer foglalta el, aki előterjesztette az ülés napirendjét. A lakosságra váró feladatok közt első helyen szerepelt a hullák eltemetése a járványveszély miatt, utána a romok eltakarítása, egyidejűleg a kerület megmaradt lakosságának számbavétele stb., stb.…

– Hogyhogy Kubelka kimaradt a vezetésből? – kérdezte Dénes suttogva Francit. – A kommunisták nincsenek képviselve?

– Kubelkára nagyobb feladatok várnak, de Szűcs Lajos is régi, megbízható kommunista. Egyébként, csak neked mondom, a neveket egyeztették a városparancsnokkal is.

A közelben egyszerre ágyúlövedékek csapódtak. Siffer rövid szünetet rendelt el. Dénes a folyosói WC-re ment, ahol már megelőzte Galambos tisztelendő úr, aki nadrágját gombolgatva méltatlankodott: – Ezek a kurva németek! Még a Várból is átlőnek a pesti oldalra! Ide, Kendevárosra is ajándékoznak néhány csomagot.

Nagyon meglepő volt, hogy a tisztelendő úr szájából hallani a „kurva németek” szavakat. Dénes arra gondolt, a vallás szent papjának is van köznapi, emberi arca.

A tanácskozást hamarosan folytatták. Dénesnek adták ki az elemi iskolák állapotának felmérését és a gimnáziumi tanerők számbavételét. Feladat volt bőven, másoknak is jutott: a vízvezeték-hálózat, az utcai közkutak átvizsgálása, kijavítása a járványveszély miatt, a házak sufnijainak, óljainak felkutatása, ne maradjon sehol döglött kutya, baromfi (ez is járványveszély), a leszakadt villanyvezetékek helyreállítása, a közvilágítás beüzemelése…

Dénes járta a város utcáit. Ki kellett derítenie, hogy kik tanítottak annak a környéknek az elemi iskoláiban, hol s merre lakhatnak tanító urak és tanító nénik, egyáltalán, itt maradtak-e Kendevárosban, nem mentek-e el a kiürítési parancsnak engedelmeskedve vagy nem haltak-e meg valamelyik bombázásnál? Megnézte az iskolákat is, a Vörösmarty utcai kétemeletes, korszerű elemit kivéve, mely még a Klébesberg-program keretében épült, s melyben most orosz hadikórház működött. A többi iskola nagyjából rendben volt, bár több helyről is elhordták a padokat és a katedrákat fűteni. A tanerőket is megtalálta, tehát nemsokára megindulhat a tanítás is. Nemsokára? Vajh mikor?…

S a gimnázium? Most még nem időszerű a tanításra gondolni, hisz odatelepült a Néptanács, ki tudja meddig marad ott, de a tanárokat érdemes volna számbavenni. Egyedül Tarnai Zsigmond lakáscímét tudta, talán ötödikes volt még, amikor valami üzenetet küldött vele a betegeskedő osztályfőnök lakására az igazgató úr. Mindenképp meg kell keresni Tarnait, mert kérdés, egyáltalán él-e még, s ha igen, hogyan vészelte át a zord időket, meg ő bizonyára ismeri a többi tanár lakcímét is.

Tarnai a villanegyedben élt, megvénült agglegényként. Öreg házvezetőnője engedte be hosszú csengetés után Dénest, aki már el akart menni a kapuból, mikor végre kijött a vastag vállkendőjébe burkolózott öregasszony. Alaposan faggatózott a látogatás céljáról, míg végre kinyitotta a bejáratot, rögtön újra ráfordítva a kulcsot, helyére rakva a lakatokat, s csak utána indultak a ház bejáratához.

– Annyi mindent hall az ember – magyarázta, csak az orrát dugva ki vállkendőjéből –, rablások, fosztogatások. A tanár úr nem is enged be senki idegent, az ablakból szemügyre veszi, ki csönget, ha nem ismerős, mehet Isten hírével…

Tarnai a nappaliban állva várta látogatóját. Kezet fogtak, Dénes tisztelettel köszöntötte.

– Elnézést kérek, ha rosszkor jöttem – mondta –, nem akarok zavarni, csak régi tanítványként érdeklődöm, nem esett-e baja az ostrom alatt, rendben van-e az egészsége és számíthat-e a tanár úrra a gimnázium.

– Látom, Dénes, te megvagy erőben és egészségben…

Tarnai nem ült le, Dénest se kínálta hellyel, állva beszélgettek.

– Sokan odavesztek – folytatta Tarnai. – Kedves tanítványom volt Szentpéteri Roland, ki vadászrepülőként védte a hazát, és hősi halált halt az orosz mezőkön. De másokat is tudnék említeni…

– Igen, Roland haláláról én is hallottam. Gyerekkori barátom volt, nemcsak osztálytársam, halálhíre engem is megrázott.

– És még nincs vége a szörnyűségeknek – Tarnai az ablakhoz ment, gyana-kodva kinézett. – Mintha valami zajt hallottam volna… Tudod, Dénes, most hogy itt vannak a ruszkik… most, hogy itt van ez az istentelen bolsevista horda, az embernek minden lépést, minden mondatot nagyon meg kell gondolnia… És az, hogy tanítok-e majd a Szent Benedekben? Nagy kérdés, lesz-e majd itt egyáltalán Szent Benede k Gimnázium? Arról nem is szólva, hogy mit kell majd tanítani? Ha ide is betelepszik a bolsevista rémuralom…

– Egyszer csak vége lesz a háborúnak, tanár úr… – mondta csendesen Dénes.

– És ha ez is egy Szibéria lesz? Ha egész Magyarország az lesz?… Innen csak menekülni lehet, ha ugyan lehet majd… Akinek esze volt, az idejében elmenekült a vész elől…

Dénes elköszönt, jó egészséget kívánt a tanár úrnak, aki langyos kézfogás után fordult ismét az ablak felé.

Dénes ment tovább a kendevárosi utcákon. A tél hidege oldódott, gyenge napsütés is szitált a házakra. Az udvarokon asszonyok ültek, készítették az ebédre való sárgaborsót, babot, lencsét s beszélgettek. Jobb idő volt kint, mint bent a hideg lakásban.

…Úristen, mi történt a tanár úrral? – kérdezte magában Dénes. – Ez nem az a Tarnai Zsigmond volt, akit osztályfőnökeként ismert nyolc éven át. Lehetetlen, hogy behódolt volna a fasizmusnak, a nyilas eszméknek!… Igaz, most sem hallott tőle egyetlen szót se, amivel Hitlert dicsérte volna vagy a nyilasokat. Csak az oroszokat szidta.

Nyilvánvaló, Tarnainak ez nem felszabadulás a fasizmus, a nyilas rémuralom alól, hanem megszállás. Bolsevizmus, istentelenség! Mindaz, amivel a hazai rádió meg a sajtó tele volt az elmúlt években.

Sóhajtott.

Az ember nem is gondolná a nagy örömében, hogy nem mindenki éli át az eseményeket úgy, mint ő, mint Gombos úr, mint Andi, mint Franci, meg az egész Néptanács.

Visszaidézte magában egykori tanárát és osztályfőnökét, ahogy a gimnáziumban ismerte. Középtermetű, egészséges arcszínű, kis pödört bajuszát gondozó, mindig tisztes eleganciával öltöző, barátságos, közvetlen, szeretetreméltó ember volt. De akivel most találkozott, más ember lett. Fakósárga arca beesett, egészében megsoványodott, mintha megnyúlt volna az alakja, bajuszát is elhagyta, leborotválta, morózus, rosszkedvű, barátságtalan, érezhetően bizalmatlan emberré vált, tele rettegéssel.

Tarnait megette a félelem, gondolta, megették a háborús évek.

Vajon visszatalál-e régi önmagára?

Franci nem sokáig maradt a Néptanácsban. Megalakult a Népőrség, a kijárási tilalom megszűnésével már éjjel is lehetett az utcákon járni, de a gyanútlan járókelőket fosztogatók vagy vetkőztetők támadták meg és ruháiktól megfosztva zavarták tovább őket. Volt, hogy a támadók orosz szavakat kiabáltak (sokan feltételezték, hogy hátramaradt vlaszovisták lehetnek, akik civilbe öltözve akarnak tovább bujkálni és eljutni újra a németekhez), de valószínűsíthetőbb volt, hogy közönséges bűnözők, kik a ruházatot a parasztoknál élelemre cserélik, az élelmet pedig a feketepiacon értékesítik. A népőrök puskát, karszalagot s magyar-orosz nyelvű igazolványt kaptak, éjjel kijelölt helyeken posztoltak. A Városparancsnokság is járőröket indított az éjjeli utcák biztonságáért. Franci a nyomozók között végezte rendvédelmi munkáját.

És közben kereste, kutatta Valit. Az alakuló-szerveződő ifjúsági mozgalom vezetői között megtalálta Perkovics Jenőt. Tőle tudta meg, hogy Vali is lebukott, elkapták a DEF nyomozói, a budai hegyekben, egy csendőr üdülőben vallatták, kínozták őket. Ott volt még Bajza Lujza is, de őt, Perkovicsot előbb elvitték onnan a Margit körútra. Igen, tényleg úgy történt, hogy ő megszökött a lezárt vagonból, de Valival már nem találkozott, azt még megtudta, hogy a csendőr üdülőből a téglagyárba vitték őket s onnan vagonírozták be munkára Ausztriába, vagy tovább, Auschwitzba. „Talán az Olgát kellene megkeresned, Vali nővérét. Ő nem bukott le. Vagy a szülőket. Szóval, a Vali családját, lehet, hogy ők többet tudnak…”

Kereste őket Franci, de a család már régebben elköltözött Kendevárosból. Hogy hová, merre, azt senki se tudta megmondani.

Nagyon hiányzott Vali, de végül is másban nem bízhatott, csak abban, hogy ha valamelyik külföldi lágerbe vitték, a háború után talán elő fog kerülni. Valami vak meggyőződéssel hitte, hogy Vali hazatér, és akkor rögtön összeházasodnak – nem lehet másképpen!

Sok emberrel beszélt, mindkét keze tele volt munkával, bűnözőket, feketézőket, lapuló, bujkáló fasisztákat kellett kézre keríteni. Az új rendőrnyomozókhoz, de egyáltalán a rendőrkapitányságra rengeteg feljelentés érkezett. Mondta is egyszer Dénesnek: „Ez tényleg egy feljelentgető ország. Látom a rendőrség irattárában, hány és hány buzgó hazafi jelentgette a gyanús szomszédokat, hogy ez is, meg az is lázít, meg hogy kommunista agitátor, aztán a Szálasiékat is elárasztották katonaszökevények címeivel. Most meg jönnek a feljelentések a nyilasokról, pártszolgálatosokról, keretlegényekről…”

Az egyik feljelentés éppen Zsupán Ernő ellen irányult, aki játszópajtása volt a Némo kapitány csapatban, később iskolatársa a polgáriban. Ugyan Dénes is említette egyszer, hogy apja, az Öreg Obsitos beszélt Zsupánnal, aki nyilasegyenruhában járt s fenekedett, hogy elintézik majd a zsidókat – de ő akkoriban nem találkozott vele. Most ebből a feljelentés nyomán akta lett, ő kapta a feladatot.

Nehéz szívvel indult, hiszen mégiscsak gyerekkori cimbora.

A csöngetésre Zsupán néni, Ernő anyja jött a kapuhoz.

– Kezit csókolom, talán tetszik rám emlékezni. Ernővel itt játszottam én is a szomszédban, de barátok voltunk később is. Hivatalos ügyben keresem, beszélnem kell vele.

– Vele már nem beszél az úr…

– Franci vagyok, talán így ismerősebb a nevem.

– Igen, persze… De Ernő meghalt.

– Borzasztó! Mi történt vele? Hogy történt?

Zsupán néni szemét elöntötték a könnyek, de mégis emelt, tiszta hangon mondta: – Hősi halált halt Budapest védelmében…

– Részvétem! Rettenetes…

– És milyen ügyben kereste volna őt?

– Nem fontos, már egyáltalán nem az. Meg vagyok döbbenve. Kezét csókolom!

Valóban meg volt döbbenve. Nemcsak Ernő halála miatt. De ahogy az édesanyja közölte a halálhírt. „Hősi halált halt… Budapest védelmében!” A milliós főváros abszolút értelmetlen és kilátástalan védelme polgári lakosok tízezreinek halálába került, a város és a hidak pusztulásába. Hát mit védett Ernő? Festung Budapest, Hitler és Szálasi parancsára… Ezért a parancsért meghalni, ez hősi halál? És akik ellen harcolt, a szovjet katonák tízezrei, kik itt haltak meg a romok között. Nem azok haltak hősi halált?

Zsupán néni, az anya fájdalma érthető. A fia halála az ő szemében csak hősi lehetett, Ernő egyetlen fia volt. De hogy Budapest védelmében?…

És még hányan gondolják, mondják ugyanezt!

A felszabadított pesti oldalon, egy január végi napon, városnézőbe ment Dénes és Andi. A Soroksári úton haladtak, maguk mögött hagyták a kiégett Fantó olajfinomítót, amely még az első nagy bombatámadásnál elpusztult, a harcokban megrongálódott raktárépületeket és a beomlott lakóházakat. A Boráros térről a Nagykörúton mentek felfelé, elérték a Rákóczi teret.

Dénes az út másik oldalán magasodó romokba omlott bérházakra mutatott:

– Itt valahol lakott Szabó Dezső. Jártunk nála Szeremlei Armanddal, akiről beszéltem neked. Kedvesen fogadott minket. Vajon mi lehet most Szabó Dezsővel?

A téren, a virágágyások helyén sírdombocskák púpozódtak hevenyészett fejfákkal, ide temették az ostrom, a harcok áldozatait. Az egyik sír mellett öregasszony állt, tépdeste a gazt. Dénes odaért, kíváncsian nézegette a fakeresztekre erősített feliratokat. Intett Andinak: – Nézd, itt nyugszik Szabó Dezső, meghalt január 13-án.

– Éhen halt – mondta az öregasszony. – Nem volt senkije, aki gondoskodott volna róla. Beteg volt. Éhen halt, a szomszédai mesélték. Én a másik házban lakom, tudtam, hogy Szabó Dezső kicsoda.

Mentek tovább. Amikor meghatottságát legyűrte, Dénes megszólalt: – A Gellérthegyen szeretett volna pihenni, hogy onnan vigyázza a várost. Borzasztó. Ez jutott neki. Éhen halt. Egy ilyen nagy ember.

Egy textilüzlet előtt civilek csődülete várakozott, az első emeleti raktár nyitott ablakában szovjet katona állt s dobálta le a szövetek tekercseit. Aki elkapott egyet, magához szorítva inalt el vele.

A Nagykörúton jöttek-mentek az emberek, férfiak és nők vegyesen. A kapualjakban feketézők árulták portékáikat, gyakran hallatszott az ajánlat: „aranyat veszek”.

– Éledezik a város – mondta Dénes, mintegy maga elé, magának. Tekintete végigsiklott a romokon, a harmadik-ötödik emelet magasságába nyúló tűzfalakon, a rajtuk ágaskodó kéményeken; a lakások gyakran hiányoztak a tűzfalak mellől, a kémények alól, a járdán romok, törmelék halmokban. A Rákóczi úti kereszteződéshez közeledve látta azt a szobabelsőt a harmadik emeleten abban a házban, melyet a bomba kettétépett. Elvitte az egész homlokzatát, a megmaradt lakószobákban ott állt a zongora, láthatók voltak a szekrények, sőt még a képek is a falakon.

Hát az emberek? Talán az óvóhelyen élnek tovább, vagy a köztereken ásott sírokban nyugszanak? Itt tíz év alatt se épül újjá az élet – mondta Andinak. – Tíz év alatt se fog feltámadni ez a város. Mi csak élünk a peremén, Kendeváros földszintes házrengetegében s nem tudjuk, nem hisszük, csak ha látjuk, miként pusztultak el egy világváros gyönyörű bulvárai, középületei.

– Borzasztó… És a csőcselék, vagy közönséges polgárok, kikben feltámadt a rablóösztön, a fosztogatás? – sóhajtott Andi. – Ezek nem fogják meg a kalapácsot, a kőműveskanalat… Borzasztó…

Mentek tovább a Rákóczi úton és a Kossuth Lajos utcán a Duna felé.

A Klotild palotáknál nem lehetett tovább jutni, a felrobbantott Erzsébet-híd pesti, megdőlt pillérei között ágyúzott át a Várra egy szovjet üteg. A katonák végezték dolgukat, ügyet sem vetettek azokra a civilekre, akik idáig merészkedtek.

Dénes és Andi felment a járdára, egy könyvüzlet betört kirakata előtt álltak. Beléptek a sarkaiból kitépett ajtón az üzletbe. Az eladópulton döglött öszvér feküdt, ahogy a légnyomás bevágta. Körül a polcokon könyvek, klasszikusok, remekírók. A házból lejött egy lakó, kezében ruháskosárral, dobálta bele a polcokról a könyveket. „Tüzelni, fűteni kell” – mormolta.

Dénes kiválasztott egy kötetet, Huizinga művét, A középkor alkonyát – ezt vitték magukkal, mint emlékét a romvárosban tett sétájuknak.

Budapest február 13-án végre felszabadult. A Kendevárosi Néptanács feloszlott, helyét a Nemzeti Bizottság vette át, a sebtében megalakult pártok képviselőiből. A Szent Benedek Gimnáziumban összeült testületből Siffer került bele a szociáldemokratákat képviselve, valamint Gombos Szilveszter pékmester a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt polgári szárnyát reprezentálva, a kommunistákat Szűcs Lajos vasmunkás juttatta szóhoz, akiről kiderült, hogy nagyszerű szónok, egymás után tartotta a gyűléseket Kendeváros alakuló párt-szervezeteiben. Kubelkát az MKP Tisza Kálmán téren berendezkedett budapesti pártbizottságába hívták titkári feladatok ellátására.

A háború a Dunántúlon folytatódott tovább, Szálasi „nemzetvezető” Ausztriába menekült, magával vitte a koronát, a koronázási ékszereket s a Nemzeti Bank arany- és ezüstkészletét.

Kendevárosban a Vörösmarty utcai kétemeletes elemi iskolában katonai kórházat rendeztek be, a közmunkára rendeltek közt Andi is segítette az ápoló személyzetet, vitte a földszinti kórteremből hordágyon műtőbe a sebesülteket. Kitörölhetetlenül benne maradt annak a tatár kiskatonának az arca, akit német lángszóró égetett össze, s akinek lepedővel takart testén nem volt tenyérnyi épen maradt bőr. Jajszó nélkül tűrte leemelését a betegágyról a hordágyra, majd a sebészeten műtőasztalra helyezését.

A kórház előtt a járdán amputált, féllábú katonák cigarettáztak mankójukra támaszkodva.

A Gombos pékség négyszögletes kenyereket sütött a hadseregnek, jutott belőle a kenyérjegyeseknek is.

Megjelent az első, magyarok által szerkesztette újság is Pesten, a Szabadság című napilap.

Az első felmérések szerint Budapesten hozzávetőlegesen 33 ezer lakás semmisült meg, a polgári áldozatok számát 20 ezerre becsülték.

Akadozva, döcögősen megindult a postaforgalom is. Dénes levelet kapott Szeremlei Armandtól, egyelőre nem tud Pestre jönni, a földosztásnál dolgozik a Szentes környéki tanyavilágban.

Gombos úr alaposan tanulmányozta a magyar sajtóhíreket és ezeket esténként összevetette a londoni és moszkvai rádiók híreivel. Beszélgetéseik során gondterhelten magyarázta Dénesnek: – Dénes fiam, még nincs vége a háborúnak. Az angol légierő a mi fővárosunk felszabadulása napjaiban porig bombázta a szász fővárost, Drezdát, nyilván a London lakónegyedeit ért német légitámadások megtorlásaként, a belváros napokig tartó tűzviharban pusztult. Előtte, február elején Berlint bombázták. Drezdában 500 ezer polgári menekült tartózkodott, 22 ezer halott maradt a támadások nyomán. És Hitler még mindig ellenáll. A Vörös Hadsereg már Berlin külső védelmi övezetében harcol. És ott van még Ázsia és Japán az amerikaiaknak és angoloknak…

Dénes is arra gondolt, hogy így igaz, nincs vége még, messze a békekötés, de az emberek, kik itt élnek Kendevárosban s bent a belvárosi kerületekben, mégiscsak úgy érzik, továbbállt a háború. Esténként felgyulladnak az utcai lámpák, reggel elindulnak a villamosok, eltakarítják a romokat, nyílnak a gyárkapuk, s újra az a gond, mit főzzünk ebédre, és miből – igen-igen, számunkra eltűnt a háború iszonyata.

Április derekára a tél is visszahúzódott.

A leszálló estében Andi és Dénes kart karba öltve sétálgatott a Petőfi utcán. Az udvarokról, a kerítéseken át orgonabokrok nyújtogatták feslő bimbóikat.

^* Részlet a szerző Zarándokok című, hamarosan megjelenő regényéből

Jézus szive imádás (részlet)

Szent györgy (1506)