Bálványos Huba: Beűzetés a Paradisconba
Bálványos Huba: Beűzetés a Paradisconba
Rárontottak. Illetve nem rontottak rá, mégis úgy minősíthető a dolog, mintha…
Először csak felkiabáltak neki. Mutogatott. Otromba módon, badarságokat fejtegetett az ablakon át. Többen nem is figyeltek oda. Bezárkózott. Felhívta a figyelmet a zár éles kattanása. Az ajtó betörésére való előkészületek közben mégis meggondolta magát. A légüres térben a fuldokló zegzugok közvetítettek közte, és köztük. Ezt már tulajdonképpen nem is értette félre senki. Értelmetlenebb formát nem is lehetett volna kitalálni. Szóval a nekirohanások és a feltételezések… Már vitték is. Két rendőr fogta közre, lassan, hosszadalmasan gyalogoltak át a havas udvaron, közben a rendőrök helyét átvette az igazgató meg az igazgatóhelyettes. Az egyik vékony csuklóját fogta vastag uj aival, hogy el ne szökjön. Úgy fogta, mint egy gyufaszálat. Tegyük fel, nem is szökött volna. De azt is feltételezhetjük, hogy elébük vágott volna, hosszú gyereklábaival, mint a szélvész, kirohant volna a kapun, kikerülte volna a kaput elálló rendőrautót, remek, gyors, könnyű futással, csikószerű ügetéssel, mindenféle harag és szánalom és megértés dacára, illetve talán éppen azért, már a mezőn trappolt volna a bozótban, a magas nádak sűrűjében, a zord ásványok és égetni való gazok, kibicsaklott akácfák, illetéktelen repkények, elszórt rezgőnyárfa csemeték társaságában.
Nem tette. Azért nem tette, mert akkor már nem szökött volna meg, és nem is szitkozódott. Már nem a tiétek vagyok, gondolta. Még egyenesen tartotta magát, még díszként viselte apró vállait, tapogató, fehér uj ait lefelé lógatta. Egészen összeszedett volt. Valahonnan a múltból még előszaladt egy kedves apró kislány, pajkos szemével, fürge lábával, copfosan. Amikor rácsapódott az autó ajtaja, még látták kócos haját, persze csak nekik volt kócos, saját magának nem. Ő rendezetlen tincseit kiválogatta gondolatban, apróra tört élményében kétségbeesetten mutatkozott a rend, a mese, meg még… Mert olvasni alig tudott, a történetek gödörbe hulltak, szétporladva, a meséket nem kísérte kialakulásuk színterein, az események képeit nem tartotta össze a tömegvonzás, szétspricceltek, mint az ügyetlenül lapátolt föld. Nemes egyszerűséggel száradtak a napon, barangoltak a kimondhatatlan helyszíneken. A következtetések is ennek megfelelően szabadok voltak, és így követhetetlenek, a madarak énekéhez, a kutyák éjféli zenebonájához, a szarkák rikácsolásához voltak hasonlatosak. Kopogtak a kérdések, mintha nem is kérdések kopogtatnának, akár a harkály a fatörzseken.
Még irtózatos erővel csapta be az ajtót. Más sem kellett hozzá, mint a ropogós düh. Az ajtókeret megremegett az önmagát gerjesztő lendülettől, mellőle szégyenlős vakolatdarabkák hullottak a parkettára. A madarak jajgatva felcsipogtak, repülni vágytak, felmenekülni az égbolt védelmező tereibe, de csak a kalitka rácsaiba ütköztek a szárnyak. Az aranyhörcsögök csodálkozva, fújva, két lábra állva meresztették szemüket az üvegen túlra, meg kaparásztak, és a faforgácsokba temetkeztek.
Fent van? – kérdezte az igazgató végignézve a lépcsőn, melyen majd a kapálódzó gyereket… Fent heccelődő dallamokat hegyezgetett valaki, persze ő. Összenyiszált csuklóval, melyet egy tompa késsel vagdosott, míg csak ki nem serkent rajta a vér. A sűrű, vörös cseppek rögökké száradtak. A szemére fésült hajtincsek megakasztották a fényt, redőkké olvadtak össze, zsírosan kotkodácsoltak és hápogtak. Egyik szeme a fénytelenség sötétjében égett. Már nem ő volt az a kisgyerek, aki valaha átmászott a kerítésen. Belekapaszkodott mindenkibe boldogan, aki csak kirajzolódott a gyermekotthon falán. Lépést tartott a felnőttek hosszú lépteivel, megnyújtva magát pajkosan, feszülve szakadásig, mint a cérna.
‒ Én mindenkit szeretek, az egész világot szeretem, az embereket szeretem – mondogatta.
Egyszer már Ilka elköszönt. Köszönéseit már azelőtt is hallották, búcsúetűdjei káromkodásba fúltak, felfogták zavaros affektálással kiadott parancsait is, és rosszul meghúzott övét, ahogyan keskeny derekát körülfogta vele. Rejtett kéréseit is néha, mert senki sem tudott úgy sírni, nevetni és rimánkodni, mint ő; elgörbült a szája, lebiggyedt az ajka, elakadt a hang, a testbeszéd szálkás szövegétől. A szeme, a homloka… Könnyfolyamok patakzottak lefelé az orrán, az orcáján, belefolytak a szájába, mint valami vízgyűjtőbe, mely megduzzad, kilötyögteti a tartalmát, és szapora folyással zúdítja a vizet. A cseppek összefolytak az állán, nagy cseppekben leszakadoztak. Elfogadták türelmetlen gesztusokkal kikiabált érzéseit, lélegzetével megkeverte a ködöt, az iskola bonyolult rétegeibe rejtette oktondiságát, követhetetlenségét, álmosságát, melyek így együtt fényesre fagytak, mint az ónos eső. A patakon túl már elveszett a kiszáradt fűben, ott már kirajzolódtak a fűzfák drámai emelvényei, a lovak patáitól elhasadt fatörzsek, a futószáron történő, csillapíthatatlan ügetések. Játékok kifulladásig. Futott, szervezett, szerelmes volt a kutyákba, a macskákba, a lovakba, az egerekbe, a békákba, a kukacokba.
Mikor már tudta, hogy csak fényfoltjai vannak.
Elmondták neki. Elismételgették, mint ahogyan a fák potyogtatják gyümölcseiket. Ellenszegült roppant akarattal. Tartalék erőforrásait megsokszorozta, futkározás közben előre hajolt, ráfeküdt a szélre, mint egy griffmadárfióka, nem számított a lebegés sem, az óvatoskodás, a kanyarok, melyek kisarkították az eget, akaratlanul is, prüsszögve, fázva, szomjasan, mint amikor a hiúzkölykök útra kelnek a sima, meredek fatörzseken. Gyanútlanul és a mindent megismerés óvatlansága által. Óvatossága is csak annyi volt, mint az árral szemben úszó lazacoké.
Az autóban, őrei vállai között rákattintott a kegyelem.
A vidám esték alkalmatlan papírkaparászások lettek, a könyvek, a füzetek olvasmányai egyre mélyebbre süllyedtek a tudás-óceán vizében, miközben a harmad- és negyedíziglen elátkozott utódok sorsa, végzete, elhivatottsága a tengerfenéken pihent.
Ilka már cigarettázott. Ügyetlenül fogta pirult uj aival, reszketett tőle. Először csak pöfékelt, a szájában tartogatta, a pofazacskójában, mint egy szem cukrot. Nem tüdőzte le, aztán egyszer mégis csak leszaladt köhögve. A keserű íz a sejtjeibe áradt. Aztán máskor meg valaki odatartotta, most az egyszer ingyen kapod, mondta, szívjad csak, ha repülni vágysz. Még a hányinger sem akadályozta. Fuldoklott, mígnem másodjára, harmadjára szárnyra kapott tőle. Lények kígyóztak, tekergőztek, eltemetett arcok mosolyogtak rá, lebegő világ a világban, oldalazó aktusok, borotvaéles események.
Későn járt haza. A háztömbök hátsó falánál csavargókat ölelt. Kikapcsolta a telefont, amikor a sötétben simogatták. Káromkodott, otromba fiúkáromkodásokkal.
Otthon az örökbefogadóit szidta, pedig szerette őket. Merev pupillával követelte a zsebpénzt. Késsel hadonászott, rázta a karját, mintha szárnnyá átalakulva a madár létbe vágyna vissza.
‒ Gyűlöllek benneteket… ‒ kiáltotta azoknak, akik apja-anyja voltak. A nyakára a gyűlölet jeleként arab kendőt tekert. Aztán néha, csak úgy heccből, ahogy a többiektől látta, hitleri köszöntésre lendítette a karját. Azt bírta ott, a téren köztük, hogy elnézők vele, türelmesek, nem utálják zavarodott cigarettázásait, röhögésük hamarosan az ő röhögése lett, összebújt velük.
Hazudozott. Súlytalan szavakkal serkent a beszéd. Nevek és jelzők sorjáztak fesztelenül, hullottak, mint az eső, csobbantak a pocsolyában. Dalait zavarták az összefolyó szennyes vizek. Mobiltelefonban ecsetelte egyszer, hogy nem tudja, hol van. Úsznak az utcatáblák, feloldódnak a feliratok, rémalakok járkálnak az utcán, gúnyképük rengeteg türelemmel az arcába néz, és ő csak bámulja, utcasarkok úgy kéklenek a hetedik kerületben, mint az úszó jéghegyek. A házak megtévesztően fehér tömbök a kietlen vízen.
‒ Gyertek, nem tudom hol vagyok, merre is, gyertek gyorsan, félek…
Elindultak. Sűrű éjszaka keletkezett. A mobiltelefon öszvérén lovagolva: mit látsz, mi van erre, meg arra, az utcatáblát olvasd el, aztán meg maradj ott, ne mozdulj egy tapodtat sem… Mint valami sikátorban, sűrű kanyargások felkészületlenségében becserkészték az elkóborolt bárányt. Pillanatnyi tűz, ölelés és könnyek, fogadkozások meg szörnyülködések. És rohant tovább a könnyű
feledésbe.
Iskolába nem járt. Tollat nem vett a kezébe. Értelmetlen papírhalmaz volt a könyv. Saláták lettek a füzetek. A ceruza is kihullott az uj ai közül, faragatlan tuskókként dőltek jobbra-balra az illetlen betűk a papíron, a helyesírási hibákba belesápadtak a füzetlapok. Meteorkövek szólnak így, mikor pokoli üzenet gyanánt az űrből átsüvítenek.
Kézzel fogta meg a mezei pockot, finom burkot épített körülötte, kupolát apró, barna uj aiból. Sötétben tapogatózó hanglokátorok verték vissza a tájékozódás hangeffektusát. Idézések, gyámhatóság, tárgyalások, faggatások, keresztkérdések, hol volt, mikor volt, miért így és nem másként, elhamvadt kapcsolatok füstölögtek a hamutartókban, rémült, szellemtelen nyilatkozatok, határidő nélküli fogadkozások, az ellentétek lassan kapaszkodó, felőrlő eróziója.
És végül csak a telefon maradt. Gyertek, gyorsan, segítség, összerugdostak, kiraboltak, zokogás, könnyek, keresések az otromba, nagy tér aluljáróiban, mélygarázsaiban, éjféli sírások valahol, olyanokkal, akik az éjszakában élnek, sima szavuk fondorlat, ravasz csel, a társadalom perifériájára lökött keresetlen halál, dübörgő, hörgő, köhögtető egészségtelenség. Alattomos fű, egymás szájába adott testvéri cigarettavég. Szétszéledés az éjszaka fülke-barlangjaiban, valahol idegen srácokkal, tizennégy évesen…
Szűkült a kör. Az intézet kavicsos homokja csoszog, az őstölgyek szenvtelenül néznek alá. A történelmi ügyek lezárultak, valamikor itt híres családok partijain dőlt el a haza sorsa, aztán gyermekotthon, hadiárvák, csavargó gyerekek nemzedékről-nemzedékre vándorló szülőtlensége. Autó cammog a kavicsokon, felmordulnak a Kálvária-dombról lemorzsolt időlemezek, ősi tengerek tanúi, évmilliókkal azelőtti naplók.
Futás. Gumitalpak csikorognak. Gyermeki magány dőresége. Társas magány. Mosolyogni próbál. A fegyelem arcvonásokat rajzol. Fekete szemek ragyognak poros csillogással. Táncol. Egy ablak üvegén áttükröződik a napfény. Vasárnap van. Állnak a gyerekek a kapu körül. Szétszélednek más alakzatban. Ilka cigarettázik. Zavartan fúj a a füstöt.
‒ Csak napi egyet – mondja. – Mit hoztatok? – kérdezi. Pénzt kunyerál.
Elindultak a cukrászda felé. – Ő is jöhet? – kérdezi Ilka. Egy apró fiúcskát fog kézen. – Ő a testvérem – mondogatja.
A múlt szegénységét idéző csendes község kis cukrászdájának asztalán habos sütemények mosolyognak pufók arccal, száműzött, csokoládés relikviák, egymásra tapadó, lassan épülő igénytelenség, kupolák fából, gyémántból, vasból, különféle alakzatokat öltenek. Éppen csak egymáshoz préseli őket az emlékezés.
Radnóti Miklós-versillusztráció
Urak! Urak!
Tiétek immár az ország,
és a hatalom,
s enyém a munka, (ha volna),
meg a szemétben turkáló kéz,
az elfásult szív,
az eltompult ész,
a pirézek országában
a széttöredezett egész.
Látjátok, hogyan élek én,
s velem együtt mind, aki
szegény s boldogtalan,
az éjszaka mélyén zokogva,
sötétben vigasztalanul?
E torz társadalomban
vajon ki veszi számba majd a holtakat,
a kitaszítottan meghaltakat,
akik az utak szélén,
az árokparton esnek össze,
amikor rájuk tör
a suttogó sötét.
Ki veszi számba a holtakat,
az öngyilkolt halottakat,
a társadalomból kihullottakat,
a remény nélkül meghaltakat,
akiket a parttalan szavak
öltek meg: a kifosztottakat,
a becsapottakat.
Ki számolja majd össze a holtakat?
Súlyos terhét
vontatja a mozdony,
csihuhuhu –,
P. Klee érkezik kisvasúton.
A vagonok rakományát,
a sok összemázolt
vásznat, metaforát és rímet,
most mind kirakja,
s végül fáradt,
szomorú arccal búcsút int.
A szerelvény meg az üres
kocsikkal könnyedén szaladva
kiszáguld a képből.
Pipiriszi pí
pipiriszi pő
pipiriszi pű
pipiriszi
PÁ
A nagy és ígéretes transz-atlanti zsíros kenyér
illatos és csábító volt. Reménykedtem. Ám
átláthatatlan, piszkos, poros, bűzös, füstös és
nehéz lett a levegő.
Az ígérgetések nem emeltek fel.
Végül a hazugságok aljára süllyedtem.
E kopár, színtelen vidéken pedig, mint a
harangkondulást, minduntalan fülemben
hallom a költő szavait:
„Hogy szeret, ne hidd azt.
Csókjával vért fakaszt.”
Akik ezt akarták, akarják ma is,
akik ezt tették, s teszik majd holnap is
velünk legutolsó évtizedében
e siralmas ezredvégnek, s akik mind
olyan természetesnek tekintik ezt,
akár egy Istentől eredő örök,
ősi törvényt, vagy a természet bármely
csapását: jégverést, földrengést, aszályt,
mi ellen kelni hasztalan botorság,
s akik úgy tüntetik fel ezt szemünkben,
mint az Európa-házhoz vivő utunk
szükséges hajtűkanyarját, amelyet
ha dicsérni nem is, köszönteni kell
üdvözülésünk föltétlen jeleként, ‒
nos őket, kik ezt vallják, mondják s teszik,
őket nem látom-lelem sehol se most
a hosszú, néma sorban állva, állást,
segélyt vagy tanácsot várva a bűzös,
sötét és szűk folyosón e télvégi
esten a munkaközvetítőben itt.
1991
Tabák András-versillusztráció
„Rég ismerős ez az utca”
(Jeszenyin)
Harmadszor vagy negyedszer történik meg ugyanaz?
Inkább harmadszor, gondolom, és a bőrkabát cipzárjához nyúlok, hogy egy másodperccel később megriadva kapjam el a kezem. Mindig megrémít a hideg – legyen az tárgy, avagy élőlény hidege. Egyik barátnőm (a neve nem maradt meg a fejemben) mindenáron rá akart beszélni a skandináv típusú étkezésre, amelynek alapja a változatos formában elkészített hal, de hiába. Nem tudtam volna elviselni a hideg hártyákat a számban, a gyomromban, borítsa őket bármilyen ínycsiklandó panír, adjanak hozzá akármilyen pazar körítéseket.
Szeretem lecsupaszítani a dolgokat, hogy a maguk pőre valóságában álljanak előttem. Utálom a felesleges köntörfalazást, a mellébeszélést, de a napilapok szembeötlően hazug cikkeitől is irtózom. Kedvenc ételem a babgulyás, lehetőleg túrós csuszával. A fenti tétel csaknem minden dologra igaz, ami körülvesz, ami segít újrakezdeni a napokat – mert minden reggel valójában az előző egyre halványuló másolata ‒, és ami egy láthatatlan erődítmény vastag falaként véd: engem a többiektől, és a többieket tőlem.
Harmadszor (vagy negyedszer) lépnek-e hozzám a sárga mellényes, egyébként a kora tavaszi szürkületben szurokfeketének rémlő egyenruhát viselő rendőrök?
Egy középkorú és egy kölyökképű, egy szőke és egy barna. Az előbb vajon nem volt egyiküknek őszes a halántéka? Talán a szünetet, amit az állomás benti büféjének szakszerű ellenőrzésével töltött, felhasználta egy röpke hajfestésre is?
A bolond gondolatok bukfenceznek a fejemben, amíg újra a kabáthoz nyúlok. Mivel számítok rá, ezúttal nem ijedek meg a hidegtől. Átadom a kért igazolványokat, és a fiatal rendőr (őrmester, olvasom a válllapját, akár egy amatőr csillagjós) kezéből vékony fénynyaláb villan elő, remélem, nem lézerkard.
Hogy a fáradtság vagy a rosszul sikerült randevú változtat cinikus kamasszá, nem tudom eldönteni. Mint az előbb utaltam rá, alapvetően rendkívül egyszerű szabályok szerint élem az életem, és nagyon nehezen, vagy éppen sehogyan sem lehet kihozni a sodromból. Ha egy kedves hasonlattal élhetnék – melyet hobbimból, a hajómodell-építésből merítek ‒, azt mondanám: nem vágyom a vad tengervizekre, megelégszem a nyugalmas kikötőkkel, a békés folyóöblökkel.
Egyetlenegy helyzet a kivétel csupán – ekkor ki kell lépnem a fedezékemből: hangból és viselkedésből szőtt álruhában kell járnom-kelnem Budapest utcáin, mint Harún ar-Rasídnak Bagdadban. Ez a mostani.
Az intézkedő járőr elköszön tőlem. Nem találtak, nem találhattak semmit. Egy vagyok az állandó lakcímmel, érvényes személyigazolvánnyal, megbízható, átlagos fizimiskával rendelkező magyar férfiak közül, akiknek – csak számukra érthető okok miatt – ezen a szánalmas vasútállomáson akadt dolguk.
Az állomás napközben, amikor eldöcögök mellette szokott villamosomon, más, elégedettebb és optimistább arcát mutatja. Álklasszicista épülete meghámozott őszibarack-sárgán ragyog, ereszei, vízlefolyói csillognak, még a tetőre csempészett cserepek is marcona-gőgösen hadakoznak a gyenge, ám hódításra kész napsugarakkal és a hallgatag gesztenyefák handzsár alakú árnyékaival.
A sínek mellett jó szándékú emberek ácsorognak, mérem fel nap mint nap, kifelé és befelé egyaránt visz az út. Az összképet mindössze a két, egymáshoz részeg ember módjára támaszkodó italmérő bodega rontja, ám állópultjai ilyenkor még üresek, akár a magyar labdarúgó mérkőzéseken a lelátók. Zeneszót sem hallani, nem úgy, mint most, a napszállta utáni, szomorú időkben.
A levegő hirtelen hűlt le; mintha valahol kinyitottak volna egy, közvetlenül a sarkvidékre nyíló ajtót.
A Tűzijáték bisztró homlokzatán zavaros fénykoszorú nyílik, fehérek, akár a gondoljrámvirágok. Tűnődve nézegetem, és próbálom utolérni magam a jelenben. Nehéz munka ez, és mostanában egyre nehezebb.
Az még hagyján, hogy a lelkiismeretesen grasszáló, a bodegapultokat könyökükkel a talajhoz rögzítő atyafiakat háborgató rendőrök arcai kihullottak emlékezetemből, és az sem érdekel különösebben, hogy az imént hirtelen nem jutott eszembe édesanyám neve, amikor a kölyökképű őrmester rákérdezett, ám az mindennél jobban aggaszt, hogy ugyanígy járok a Facebookon megismert hölgy nevével, sőt, talán arcával is.
A szürkület furcsán bánik az idővel: hol hosszúra nyújtja, hol meg lerövidíti. Tanácstalan vagyok tehát, mióta várakozom… Andreára. Igen, Andreára. Vagy ő két hete volt? Meglehetősen szokatlan így, ilyen lekicsinylően gondolni egy élő-lélegző teremtésre, aki kedves volt hozzám – mert kedves volt, erre tisztán emlékezem, és arra is, hogy nem haraggal váltunk el, hanem közös megegyezéssel, akár munkaadó és munkavállaló, ha tisztázatlan okok miatt megromlik a viszony ‒, de nem tehetek másként. Ami volt, volt, az már múlt idő: hideg és élettelen.
Az állomásra vonat fut be. Jöttét néhány perce jelezte már a recsegő mikrofonba bújt női hang, mégis váratlanul ér. Bosszankodom az újabb figyelemkiesés miatt.
Negyven éves vagy, öregem, korholom magam, az Auchan szállítmányozási részlegének csoportvezetője, aki a mirelitért felelős, vagyis munkád precíz és gondos embert kíván, és te precíz és gondos ember hírében állsz. Modorod nyugodt és kifogástalan; szenvedélymentes, akár a bontott csirkéé. Megbízható vagy, olyan főnök, aki inkább kétszer böngészi át a számlakönyvet, hogy hibát ne ejtsen.
Térj magadhoz, fejezem be, és felkapom a fejem, mert egy, a Központ felől érkező villamos képe kiűzi fejemből a gondolatokat.
Mohón bámulom a csörömpölő 14-est, mintha a jármű puszta megpillantása megnyomná azt a kapcsolót, ami aktivizálja az emlékezet sötétkamráit megvilágító vörös lámpatesteket. Azt tudom, hogy este hétre beszéltük meg a találkozást, és már mindjárt negyed nyolc, értesülök a Tűzijáték ablakában elhelyezett rádió segítségével; tehát a hölgy késik. De, ha nem Andrea – márpedig nem Andrea, nem a festett-szőke óvodapedagógus, akinek nyelvezete bámulatos módon ötvözte az értelmiségi stílust a bababeszéddel ‒, akkor kicsoda?
Úgy koncentrálok, hogy összekoccannak a fogaim is. Dühömben kilépek, a tavaszváró, nagy fák alatt húzódó, keskeny ösvényt mérem lépteimmel. Megfigyeltem, hogy soha, senki nem használja ezt az utat. Télen, amikor a fák alatti mélyedésekben összegyűjti a havat a heves szél, csak az én lépteim harapásnyomát látni a fákat megemelő, kicsi domb szűzfehér nyakán.
Szerencsére a járőr nem kérdezte meg, mit keresek egy szál magamban a vasútállomás melletti sötétségbe burkolózva; nem tettek fel indiszkrét kérdéseket, miért kerülöm a lámpafényt, sőt, arra sem voltak kíváncsiak, melyik parkoló autó az enyém. Hasfelmetsző Jack és kollégái így kerülhették el a leleplezést – az más kérdés, hogy nekem semmi rejtegetni valóm sincs. Noha manapság az emberek sokkal feltárulkozóbbak, exhibicionistábbak a tíz évvel ezelőtti kor embereinél, az önmutogatást mindenféle közvetítő eszközök segítségével végzik, miközben egyre mélyebbre húzódnak megerősített csigaházaikba. Minél többet látsz belőlük, annál kevésbé hihetsz a szemednek.
Természetesen ez rám nem vonatkozik. Én az vagyok, aminek látszom. Egyszer meghallottam, hogy az egyik pénztáros csitri Jégszakinak nevez. Amikor észrevette, hogy erősen ránézek, kissé elpirult, majd dacosan visszapillantott, megrángatta egyik göndör fürtjét, és ellejtett a fémpultok között nyíló Piroska-úton; nyilván tudta, hogy nem fogom követni. Nem csupán azért, mert nem vagyok a Farkas, hanem azért sem, mert természetemmel összeférhetetlen az alakoskodás. Ha szemtől-szembe nem vagyok képes elintézni ügyes-bajos dolgaimat, mehetnék Kukutyinba zabot hegyezni.
Mint említettem: ez az egyetlen kivétel. Az internet segítségével ismerkedem; én, a Jégszaki; a Facebook logóján egy fehér szellemalak szerepel.
Hogy szégyellem-e magam amiatt, hogy ilyen hevenyészett szerepjáték során kerülök az Embercsapatba? Nem szégyellem. Időt, energiát takarítok meg ezzel, lenyesem a kapcsolatteremtés kezdeti nehézségeinek vadhajtásait, kiiktatom a másik közeledését elhárítani hivatott egységek áramköreit.
A Facebookon nincs szükség civilizált hókuszpókuszokra – ha úgy veszem (miután mindkét fél ismeri és elfogadja a házszabályokat) egyenes és tiszta beszéd ez, még akkor is, ha a szó szoros értelemben véve a két fél között nem alakul ki beszéd.
Nincs élő kommunikáció – csak a hideg fényű képernyő jegén végigsikló betűsorok rendje.
Azért jöhetne már, gondolom, és a Tűzijáték rádiója felé fülelek, de csak egy régi sláger dallamtöredékeit kapom el. Lám, ez az én formám: értelmes beszédre vágyom, artikulátlan zörejekben részesülök. A tetejébe az eső is rákezd. No, nem valami eszeveszett zápor kerekedik az újpesti állomás feletti légtérben, nem is afféle tél-emlékeztető, nyirkos zivatar, amelyről nedves télikabátok és félhomályos erdőben kószáló, éjszakai vadak jutnak az ember eszébe, hanem ezek szelídített változata. Feltűröm a bőrkabát gallérját, és azon töröm a fejem, megéri-e a fáradságot maradnom még egy picit – rögtön azután azonban arra gondolok, hogy mibe is kerül nekem ez a mulatság.
Se kutyám, se macskám otthon. A negyedik emeleten senki se vár, hogy összebújjunk.
A negyediken? Várjunk csak! Biztos, hogy a negyediken? Mondom, aggasztóak ezek a különös kihagyások. Hátam mögött a pályaudvar megelevenedik: egy érkező vonatról valóságos kölyökhadsereg szitál alá. Milyen nap is van ma? Péntek vagy szombat?
Óvatosan megérintem ajkaimat, végighúzom uj hegyem a fogaimon. A vizsgálat rögtön eldönti a kérdést. Bőröm elhalt, érzéketlen, fogaim a legkisebb pöccintésre is felsírnak; hja, ha az egész napot a frizsiderben töltöd, ne várd azt, hogy úgy reagálsz a környezetre, mint a normális emberek. Tehát péntek van. A viháncoló kamaszok minden bizonnyal valamelyik esti focimeccsre tartanak. Látom a zászlókat, a sálakat is.
De mi közöm hozzájuk?
Egyik-másik arc mintha ismerős lenne – ha Dunakeszi, akkor Auchan. Természetesen nem kizárt, hogy megfordultak az áruházban – de, valóban, ez a legfontosabb kérdés most és itt? Dühöm, amit a lanyha eső kioltott, újra éled. Tudom, hogy nem a legjobb megoldás, de kényszerítem magam, hogy emlékezzem a lányra, akivel – ha ragaszkodtam a forgatókönyvhöz, márpedig miért ne ragaszkodtam volna? – mára, vagyis péntekre beszéltem meg a találkozót. Vagy szombatra? És kivel? Fogcsikorgatva ereszkedem egyre mélyebbre abban a csatornarendszerben, ahol máskor otthonosan közlekedem. Andreára, igen, rá emlékezem.
A mai lányra miért nem?
A válasz pofonegyszerű, szólok magamra – szemem sarkában feltűnik két sárga folt, ami akár fényszórópár is lehetne, de nem az ‒, és beszüntetem az ideges rohangálást. Megtorpanok a fák alatt, és a Központhoz vezető villamossínek egyeneseit figyelem.
Vajon tényleg találkoznak a végtelenben? Jó lenne megtudni, ám ez is olyan, akár az élet: könyörtelenül reális, mint egy ételrecept.
Ha elindulnék a síneken egyensúlyozva, azonnal lecsapna rám, és csapdába ejtene a jelen: a feltett kérdésnek ugyanis csak a jövőben van értelme és jelentősége. Akármerre, akármilyen tempóban megyek, a jelen árnyékként követ engem, és…
‒ Jó estét kívánok! Megmutatná az iratait?
Harmadszor, vagy negyedszer történik-e ugyanaz?
Engedelmeskedem a felszólításnak, és lehúzom a bőrkabát cipzárját, nem hideg, nem is nedves, pedig néhány perccel ezelőtt javában zuhogott az eső – milyen furcsa egy dolog ez, gondolom, és hunyorogva próbálom azonosítani a fölém magasodó rendőr arcán tükröződő érzelmeket, ám nem járok sikerrel. Gyanítom, hogy ő is ugyanígy van velem – lelkünk mélyén ugyanahhoz a kaszthoz tartozunk.
A „Jégszaki” becenév igen gyorsan végigfutott az áruházon (ha nem lenne butaság, a futótűzhöz hasonlítanám), és én azt vettem észre, hogy örülök neki; nem magának a szónak, hanem azoknak a hangsúlyoknak, pillantásoknak és mondatoknak, amelyek körülvették: ez a nem mindennapi asszisztencia ruházta fel a nevet és rajta keresztül engem azzal a rejtélyességgel, amit igyekszem kiaknázni ismerkedéseim során.
Ismerkedéseim? Hányról is beszélünk tulajdonképpen?
A rendőr még nem végzett – társa, egy hordó formájú, irtózatos állkapcsú férfi két lépéssel odébb álldogál, és a szemét le nem veszi rólam.
Rendezem gondolataimat. Nincs semmi baj, nem csináltál semmi rosszat, a várakozást meg nem tiltja a törvény. Az azonban elgondolkoztató, a rend őrei miért nem a Tűzijáték pultjainál italozó alakokat macerálják. Talán azért nem, mert velük tisztában vannak? Őket ismerik, ők benne vannak a brancsban, míg én, a fák nyírfakéreg árnyéktutajain utazó, nem illek a képbe?
Andrea kedvelte a vörös bort. Nem a fehéret, hanem a vöröset. Oportót ittunk a Gödörben, mielőtt… majd végleg elváltunk békében-barátságban. Melyik nap is történt?
Félbeszakítom magam, mert nem tudok egyszerre több dologra figyelni: a rendőrre, aki akkurátusan tanulmányozza műanyag lapocskáimat; a Tűzijáték felől felharsanó lármára (a két rendőr füle botját se mozdítja); a randevúról elkéső, ismeretlenségével kérkedő lányra (ráharapok a nyelvemre, nehogy felkiáltsak tehetetlen dühömben) és a jövő-menő emberek csoportjaira. Szokatlan ez a forgalom.
Nem tudom, mire véljem az igazoltató rendőr hallgatását. Ugyancsak értetlenül állok társa viselkedése előtt. Említettem már, hogy világéletemben a tiszta és pontos viszonyokkal körülhatárolt élet kialakítására törekedtem. A rendőr felemeli tekintetét igazolványomról, és közömbös pillantásával végigsöpör arcomon.
Igyekszem megőrizni nyugalmamat. Jégszaki soha, semmikor nem jön ki a sodrából, gondolom, és ösztönösen megmozdulok, hogy visszaszerezzem az igazolványos tokot. De ő nem adja. Két uj a között tartja, akár a kártyalapot.
‒ Hogy is hívják? – kérdezi.
Megmondom. Remélem, reakciómból nyilvánvaló, hogy őszinte örömmel állok a törvény rendelkezésére.
Eközben sugárzó, szőke hajú nő száll le a villamosról, és elindul felénk.
Valósággal szétválasztja a tömeget (igaz is, miért vannak ennyien?), mint a teknőccsontfésű Hófehérke haját.
Elképzelhető, hogy ő a Facebookon megismert hölgy? Igen, elképzelhető, szögezem le, és – dacára a kellemes, langyos időnek, ami mintegy varázsütésre váltotta föl a télutót – kezd idegesíteni a rendőrök hezitálása. Még mindig nem értem az egészet.
A szőke nő meglát minket, ám nem reagál: lassítás nélkül halad tovább.
Furcsa, de a könnyű, szinte szökellő mozgás régi képeket idéz fel bennem: Andrea futott így előlem, amikor… te bolond vagy, mondom magamnak, miért futott volna előlem Andrea; miért futna előlem bárki is?
‒ A múlt héten más nevet mondott – szólal meg ekkor az ősemberszerű rendőr, és mellém lép. – A kollégák emlékeztek magára.
‒ Van valami oka, hogy mindig itt várakozik?
‒ Kire vár?
‒ Ismer egy bizonyos Alvinczy Andreát?
‒ A hölgy elég jó személyleírással szolgált a Kútvölgyiben.
‒ Tudta, hogy kórházba került?
‒ Megmondaná a nevét, kérem?
És így tovább. A kérdések áthatolnak kettős fedezékemen, és érzékeny pontokat találnak telibe; érzem, hogy a jégréteg repedezni kezd, még néhány perc, és visszatérnek az emlékek – újra határozott leszek, tudni fogom, milyen nap van, melyik évszak, sőt, azt is talán, ki vagyok valójában.
A Tűzijátékban egy kellemesen érdes női hang jelenti, hogy hat órára jár.
Az áruházban és kint, a világban most kezdődik az éjszakai műszak.
Szabadságra ment az eszem,
ahogy élek, föl se veszem;
sok piától tönkreázva
bemegyek a diliházba.
Vagyis, inkább csak bemennék,
merthogy azt is széjjelszedték
bolond fiúk, lökött lányok,
városházi víg vagányok…
Olyanok, mint a családom,
mindegyikük egy rémálom;
él még apám s két testvérem,
közösen rontják a létem…
Hogyha tudnék, elrohannék,
inkább az utcán rohadnék,
de nem járok, csak keréken,
Isten adta jól és szépen…
Maradok hát befalazva
ami tegnap, ugyanaz ma.
Pár lépés van hátra haláltáncütemben,
azután bárkit is találsz itt, nem engem.
Rontásom oldani, már nincsen igény,
kőszikla vagyok a Szentírás vizén.
Belepusztulok, úgy szeret Isten,
és mégse hinném, másban kell hinnem;
mert bennem Ő, és Őbenne minden…
ami odafönt, ugyanaz itt, lenn.
Elpusztít majd, de ameddig élek,
lankadatlan lesz bennem a Lélek;
mert nem adom föl, és partot érek,
s utánam jönnek harangos évek…
Harangos évek idéznek, látnak,
visszazendítve még a Világnak.
S ha nem kondulok, magamnak már csak,
majd vízbe szórnak, vagy épp elásnak…
Újbudai albérletem emlékezetére
Olyan maradtál, mint egy zsúfolt
váróterem – pedig turbékoló
fészeknek vagy alkotószobának
reméltelek titkon hajdanán!...
ZSUGORÍTOTT, ÜREGSZERŰ VÁRÓ.
(Egy kis odú, összedobált lom
tárgyakkal, mi épp nagyon szükséges)
Erről reméltem, hogy tán Otthon
lesz valaha egyszer, valahogy!
Évi Kancaistennővel (szexi
változat), Gyöngysellővel (romantic
variáns) vagy épp Tavasz Tündérrel
(népi idilles forgatókönyv) ‒
a többi terv eddig se jutott!
Befuccsoltak az egyéves tervek
(többévesek nem is készültek),
költözöm valamerre tovább…
Vagy ha minden kötél szakadoz,
visszakullogok zord atyámhoz!...
(kalickába a váróteremből).
Az odúcska mégis – hiányzik majd…
Pedig a VÁRÓ – VÁRÓ MARADT,
nem lett otthon vagy dolgozószoba!...
(Habár néha inspirált a nagy
halmokba-oszlopokba „rendezett”,
furán eklektikus rendetlenség:
könyvek, lapok, ingek, gatyák s bugyik
sokszor egymásra dőlő tömege.)
Persze, a cuccok közé gyakorta
keveredett a Z. főbérlő
holmija is, a szomszéd szobából
(az elköltözött nővére és
a meghalt anyja ottmaradt cuccán
kívül). Ha halmozódott, dobáltam
hozzá vissza!... Ez néha balhés volt.
Viszont a balhé és a költség
nem volt túl sok – ráadásul a
kis odú közérthez, kocsmákhoz és
buszokhoz egyformán közel volt!...
(Fatertől mindez nehezebb lesz.)
Dehát: elfogyott a pénzem meg
Z.-é is (számlák jöttek már csőstül)!
Hát üdv, kis odú! Hisz lassan úgyis
kísértettanyává válik az
egész lelakott földszinti lakás…
Vissza tehát Észak-Budára
(liftmentes házban a negyedikre).
Így AZ FOG RÁD OMLANI, ha nincs
erő és tér továbblépned majd!
Béke
Mire felvonulnak a betűk, összeáll a mondat.
Kihúzzák magukat, hirtelen lefogynak.
Mint egy szakasz katona, sapkák simléderrel,
egyszerre lépnek, töretlen sikerrel.
Bakancsok, talpak elvágólag, ügyesen.
Egy szuszra lép a szöveg-tömb, a fehér szőnyegen.
Nincs kibeszélés, a sorból kidőlés, csak díszlépés.
Összhangzattan, kánon és vízmérték.
Precíz egyen-beszéd: így kérték.
Partra száll a vers, az epika, mind csak kézirat.
Mindegy hol. Legyen az Dubai, USA, Irak.
A gramma és a fonéma vissza nem ugat.
Minden betű-agy, betű-tett csak rész s elem.
Nem személy, csak egy szó: a történelem.
Az alázat az egyetlen, ami gyümölcsöt terem.
Bár Istené a világegyetem. A főiskola, az egyetem.
Övé minden kredit.
Tulajdona a test, a lélek, a szellem s a lift,
amivel le-fel, üzemel. Ha kell, kegyelmet ad, nevel.
Gondoskodik és megterít. Ad ötletet,
lelkit s anyagit. Kicsinyít, nagyít.
Olykor átváltozik, beáll focizni,
máskor meg tanít. Benne kell bízni.
Lábjegyzet növi be a lelket.
Botrány, ahogy múlnak a percek.
Mint teória, búg a villanyóra,
szánkót szegel apám virradóra.
Aki még az imént lisztet szitált,
most kolbászt tölt, és méhkast kiráz.
Faparipát ácsol kisfiamnak,
ez nem hintaló, mondja, ez ablak.
Megjavítja a csapot, a kilincset,
neki ecseteljem, mi az ihlet?
Neki pihenés az írás az illemhelyen,
nekem meg száz fecni, citátum a fekhelyem.
Karalábé, zeller, friss petrezselyem.
A butélia borral csordultig legyen!
Vágd a kapát a földbe, semmittevő,
a szorongás begyógyul, seb összenő.
Mert a kivárás, a műgond az erő.
Mint az öröklét, túlnő a levegő.
A kokcsinella színezékanyag.
A fügekaktuszon élősködő bíbortetűk
nőstény egyedeit zúzzák porrá,
legyen belőlük bíbor, desztillált kárminsav.
A Camparit ezzel színezik. Aperitif.
Ezt beszéltük azon az estén,
amikor följöttél és juhtúrót csipegettünk.
Camparit ittunk. Mégis elromlott
az együttlét, keserűre sikeredett.
A kenyér száraz volt, fás a retek.
Beütötted az asztalba a térdedet.
Hamar távoztál, én egy nagyon jó
Barcelona-Real meccsen aludtam el.
Nagy áldás, ami így kerül el.
Koronám
Feledhetetlen nyárelő volt az a tavasz, két heti napfényes üdülés a Mátra egyik legszebb csúcsán, vidám társaság, új barátok, velem a feleségem, egy év óta nemcsak kedves kollégám a szerkesztőségben, hanem mindenben egyetértő „hitvesem” – ezt a régies, fellengzős elnevezést is olyan helyénvalónak éreztem, hiszen a szóban foglalt hit is a legfontosabb tényezők egyike volt mindabban, ami összehozott, összetartott minket: a hitünk – akárcsak az őskeresztényeké – egy bűnök, igazságtalanságok nélküli új világban. Három éve sem volt még, hogy sikerült végre hazatérnem csaknem hét esztendei, önként vállalt száműzetésemből, túl voltam már, túl akartam lenni az első megrendülésemen, hiszen előre tudtam, ha nem is a maga elképzelhetetlen szörnyűségében és gyalázatában, hogy mit találok itthon: a romokat, a sírokat, sírok nélkül eltűnt, meggyilkolt rokonok, barátok, ártatlan százezrek soha nem feledhető emlékét. Utólag is mintegy igazolta mindez a húszéves korombeli döntésemet, amikor egy váratlan lehetőséget megragadva elutaztam (hogy utáltam azt a K betűvel megbélyegzett „kivándorló” útlevelet, mennyire tiltakoztam annak kirekesztő, véglegességet parancsoló jelentése ellen!), és igazolta azt a következő döntésemet is, amikor a francia összeomlás utáni esztendőben, a Hitler győzelmet győzelemre halmozó seregével, valamint a könnyű koncra éhes Mussolini szárazföldi és tengeri fasiszta haderejével még egyedül harcban álló Anglia hadseregébe három, velem azonos nézeteket valló magyar diákkal, köztük S. L. barátommal együtt jelentkeztünk, önként, katonának.
Gyönyörű volt hát az a napsütéses, békés tavasz a Mátrában, még arra is volt időm és energiám, hogy a hályogkovács merészségével, ám ügyessége nélkül, írni kezdjek egy soha be nem fejezett bűnrossz regényt, amelyben természetesen szó esett a szíriai sivatagban 1941 őszén fata morganaként felbukkanó, ám valóságos ókori város, a mitológiabeli Zenóbia királynő Palmürája romjairól, ahol először támadtak ránk, mélyrepülésben, a libanoni vagy szíriai támaszpontjukról felszállt német repülők, mi pedig az Indiában kiszolgált öreg, soha nem egészen józan angol főtörzsőrmesterünk, sergeant-major Burns parancsára első világháborús Lee Enfield puskáinkból lövöldöztünk vaktában rájuk. Meg persze írtam a sorsdöntő el-alameini csata előtti Kairó egyébként is fullasztóan forró napjairól is, amikor táborhelyünkön már a latrinára is csak a puskánkkal – akkor már korszerűbb fegyverünkkel – mehettünk ki; és arról a vég nélküli esőről, amikor Itália sáros, rommá bombázott útjain vonultunk Tarantótól észak felé. Mindent el akartam mondani, amit láttam és tapasztaltam: gyarmati elnyomás, nyomor, éhínség, korrupció mindenütt. Aztán végre a béke, újra itthon, ez a megújult erkölcsökre épült, épülő békés, új világ…
Kultúrműsor is volt esténként a mátrai üdülőben, ismert művészek, operaáriák, mozgalmi dalok, Ady, József Attila, Radnóti versei…
Két nappal a szabadságunk vége előtt olvastuk az újságban és hallottuk a rádióban, hogy letartóztatták az áruló Rajk Lászlót és összeesküvő, gyilkos, imperialista kémbandáját. Az üdülő étterméből meg a többi szoba falairól gyorsan leszakított, összetépett, kidobott, sárba taposott Rajk-képek látványánál is szörnyűbb volt, ahogyan mi, addig gondtalan üdülők, régi és új barátok, ismerősök néztünk egymásra, ahogy kerültük vagy fürkésztük egymás tekintetét. Ki vagy? Az vagy-e, akinek látszol? Akinek hittelek? Mit gondolsz? Mit tettél? Mire készülsz? És a mindig okosok, a mindig jól értesültek hírei: ‒ Ez is kém volt, az is összeesküvő… erről is kiderült… azt is lecsukták…
Otthon, este, még ki se csomagoltuk a bőröndünket, lementünk a közeli, népszerű eszpresszóba, nem is annyira a kávéra vágytunk, mint inkább a pesti, jól értesültek fecsegésére, a legfrissebb hírekre. Mint mindig, most is tele volt a helyiség: az egyik sarokban Pálóczi-Horváth Györgyöt pillantottuk meg. Nem akárki volt ő nekem. Itthon, gimnazista koromban olvastam már a Pesti Naplóban okos cikkeit, majd 1943-ban találkoztam újra a nevével: egy kairói könyvesboltban láttam és vettem meg azonnal In Darkest Hungary (A legsötétebb Magyarországon) című, már az angliai emigrációjában írt és kiadott angol nyelvű könyvét. Odahaza én, a magát inkább baloldalinak tartó, mindenképpen antifasiszta, a nácik és a hazai megerősödött nyilasok fenyegetéseitől megrémült liberális, nagyvárosi polgárcsaládban felnőtt gyerek, csak kevéssé ismertem a „falukutató” írók könyveit, valójában keveset tudtam a magyar falvak népének elnyomottságáról, nyomoráról. Ma is úgy érzem, ennek a Kairóban olvasott, a megdöbbentő valóságot feltáró könyvnek, vagyis a szerzőjének, nem kis része volt az én későbbi világlátásom kialakulásában. Amikor pedig, már itthon, alig néhány évvel a háború után, ifjú újságíró koromban megtudtam, hogy a Tovább című baloldali hetilapnak Losonczy Géza mellett az időközben hazatért Pálóczi-Horváth György is az egyik szerkesztője, hogy ő az az akkoriban szokatlanul elegáns úr, aki megdicsérte az egyik írásomat és megszorította a kezemet, úgy éreztem: most érkeztem igazán haza.
Amikor abban a körút sarki eszpresszóban az akkor is elegáns, sötét öltönyös, Pálóczi-Horváth György meglátott, felugrott, odasietett hozzám és megölelt. – Úgy örülök, hogy látlak! – mondta. – Azt hallottam ugyanis, hogy téged is letartóztattak. – Nem mondtam neki, hogy valaki tegnap, fenn a mátrai üdülőben meg azt mondta: Pálóczi-Horváth is a már lecsukottak között van. (Erre csak valamivel később került sor.)
Másnap, a szerkesztőségben a titkárnő azzal fogadott: be se menjek a szobámba, az elvtársak úgy döntöttek – mondta a személytelen szabványszöveget ‒, hogy másutt fogok dolgozni.
‒ Az elvtársak úgy döntöttek – közölte a pártközpontban, fejem mellett a falat bámulva, az illetékes elvtársnő ‒, hogy új munkahelyem az éppen megalakult könyvhivatal lesz. Jelentkezzem az igazgatónál. Még az új hivatal címét is megadta.
Az igazgató legalább rám nézett, amikor megálltam az íróasztala előtt. – Jól ismerlek – mondta csaknem barátságosan ‒, de nincs rád semmi szükségem – fejezte be a mondatot, és egyúttal a kihallgatást. Vissza, a szerkesztőségbe. Ott senki, semmit nem mondott, kitértek előlem, végül a nagyfőnökök egyike mégiscsak fogadott. – Meg kell értened – mondta. – Az éberség… most, hogy még Rajkról is kiderült… és te, aki évekig egy imperialista hadseregben… ‒ Az antifasiszta háborúban… ‒ kezdtem, de nem tudtam befejezni a mondatot. – Éberség – mondta ő megint. – Ebben a szerkesztőségben… ilyen fontos helyen… >meg kell érteni… ‒ Több mint hatvan év után már nem emlékszem, hogy kezet fogott-e velem, vagy sem.
A feleségem akkor kapott, életében először, szívizomgyulladást, és a kórházban az orvos azt mondta: abba kell hagynia a riporterséget, nem bírja a szíve azt a sok szaladgálással, izgalommal járó munkát.
Ma sem halványulnak, de összefolynak valamiképpen az emlékezetemben annak az 1949. esztendőnek a további hónapjai. Megjelentek Budapest utcáin az első szovjet gyártmányú trolibuszok, a 70-es számúak, Sztálin hetvenedik születésnapját ünnepeltük. Nem kereshettem új állást magamnak, ilyesféle „individualista-polgári” cselekedetek számunkra elképzelhetetlenek voltak… Majd az elvtársak… ők tudják… csakis ők az illetékesek. Én meg vártam, ártatlanságom tudatában bizakodva, olykor türelmetlenül ugyan – a pénzünk is fogytán volt már ‒, de büszkén nézve azokat a hangtalanul suhanó 70-eseket.
Egy női hang a telefonban (mintha annak a fejem mellett csak a falra néző elvtársnőnek a hangja lett volna) közölte, pontosabban utasított: két nap múlva kezdődik Budapesten a VIT, vagyis a Világ Ifjúsági Találkozó, jelentkezzem a VIT sajtóosztályának a vezetőjénél, X. elvtársnál. Boldogan végeztem újra a munkámat, X. elvtárs is elégedett volt, de hamarosan véget ért a VIT, én pedig csak vártam odahaza megint arra a szenvtelen női hangra, vagy más, mintegy a magasságos égből érkező utasításra. Az akkor induló képes újság, a Nők Lapja lett az új munkahelyem. Hamarosan beletanultam a mélynyomásos, színes képes újság szerkesztésének számomra addig ismeretlen munkájába, magam is jártam az egyik híres szénbánya mélyén, hogy megírhassam riportomat: micsoda boldogság, hogy lányaink, asszonyaink már bányászok is lehetnek, amikor nem az ismert női, hanem egy férfihang közölte velem: mivel én korábban külpolitikai újságíró voltam, több nyelven beszélek, tehát nem egy női képeslapnál, hanem a Távirati Irodában, vagyis az MTI-nél van a helyem. Nem is akármilyen, hanem turnusvezetői beosztásban. Boldog voltam, lelkesen végeztem a munkámat – négy napig. Az ötödiken behívott a szobájába a személyzeti osztály vezetője, leültetett, zavartan ötölt-hatolt. Nem a munkámról van szó… kezdte, azzal semmi baj… de hát, az életrajzom… nem nézték meg elég alaposan… én is tudom, ugye, mi az benne, ami… manapság, amikor… ‒ Azért még kezet is nyújtott, amikor felálltam.
A következő munkahelyem – napok vagy hetek múltán, ki emlékszik már erre oly sok évtized után? – a Friss Újság volt. Bizony, akkor még létezett a háború előtti világnak az a legnépszerűbb, a „komoly” olvasók által mélységesen lenézett, pletykákkal, szerelmi-, ön- és egyéb gyilkosságokkal, rémtörténetekkel, mesés „karrierekkel” teli, legnépszerűbb, legnagyobb példányszámú napilapja. Ebben a stílusban kellett volna tehát bizonyos, elmaradottnak vélt rétegeket megnyerni a szocializmus ügyének. A lap főszerkesztője, ugyancsak régi, ismert, idős polgári újságíró, L. Sándor volt, kisuj ában a „bulvár” lapszerkesztés minden csínja-bínja. Egyik szerkesztői alapelve: „hagyd dolgozni a munkatársaidat”. Ritkán mozdult ki a lap régi szerkesztőségéből megmaradt elegáns főszerkesztői szobájából; amikor először mentem be hozzá, az íróasztalánál ült, állát az öklére támasztva hallgatta a rádiógramofonjából szóló dalt: kellemes női hang énekelte a legújabb magyar operett népszerű slágerét. – Pszt! – intett nekem új főnököm, és az akkoriban oly népszerű fiatal színésznőnek a falon függő képére mutatott. – A feleségem, ő énekel! – tette hozzá. A szemközti falon pedig, az akkori szokásos elrendezés szerint, felül Lenin és Sztálin, alattuk, középen Rákosi fényképe volt. – Érezd jól magad nálunk – köszöntött a felesége éneke utáni csendben, és a titkárnőjével még kávét is hozatott nekem. A helyettese a harmadik vagy negyedik napon már az aktuális külpolitikai vezércikk megírásával bízott meg. – Csak arra ügyelj – mondta ‒, hogy a terjedelme pontosan egy hasáb legyen, és semmi elemzés, eredeti gondolat ne legyen benne.
Tíz napig tartott ez a kényelmes állásom. Akkor hívtak be a néhány héttel, vagy csak napokkal azelőtt létesült új Művelődésügyi Minisztérium filmfőosztályára, melynek vezetője, meglepetésemre, X. elvtárs, a nyári VIT sajtóosztályának a főnöke volt. A következő, soha el nem feledhető szavakkal vágott az ügy lényegébe: ‒ Tegnap, sajnos, le kellett tartóztatni a MOKÉP, vagyis a Mozgóképüzemi Vállalat vezérigazgatóját és több főosztályvezetőjét. Mindnyájukról kiderült, hogy az imperialisták ügynökei voltak. Az elvtársak úgy döntöttek, hogy te leszel a propaganda- és műsorfőosztály vezetője.
Döbbenten tiltakoztam. – De… hát… hiszen én nem értek a filmszakmához!
‒ Moziba szoktál járni? – kérdezte X. – Néha – feleltem. – Az elég! – mondta ő, és ügyem, a kinevezésem ezzel el volt intézve.
Az egykori Royal szálló épületében levő nagy vállalat, az ország összes, több száz nagy és kis moziját üzemeltető és azok műsorát összeállító MOKÉP több új vezetője is – mint a következő napokban kiderült – hozzám hasonló szakember volt. Az új vezérigazgató, L., derék parasztkáder volt. Hamarosan rádöbbentem, hogy azelőtt nálam is sokkal ritkábban járt moziba. Amolyan „vak vezet világtalant” alapon folytak az igazgatósági és egyéb vezetőségi értekezletek, régi mozis munkatársak magukban kuncogva adtak tanácsokat, szerencsénkre talpig becsületes főkönyvelőnk mutatta meg, hol kell aláírnunk az akkoriban óriási összegű váltókat és kiutalásokat. A mozikban egy hétig vetített magyar filmhíradókból minden reggel ki kellett vágatnunk azokat a képeket, amelyekben valamelyik, az előző napon letartóztatott személy volt látható. Akkor is, ha az illető „lebukása” az újságokban nem jelent meg, hivatalosan nem is közölték. De tudnunk kellett.
(Akkoriban tartóztatták le – mint mondták: „kémeket, az imperialisták ügynökeit” – többek között a legjobb barátomat, egykori emigrációs- és katonatársamat, S. L.-t és a feleségét is, akiknek ártatlanságáról, akárcsak a magaméról, mindvégig meg voltam győződve. Mint később megtudtam: körülöttem is csapkodtak a villámok, ám szerencsésen, mindig megúsztam. Több, már készülő „ügy” egyik „beleillőnek” gondolt szereplője lehettem volna – a vész csak néhány évvel később, Sztálin halála után múlt el a fejem felől. S. L.-nek öt börtönév után, feleségének, akit „csak” a kistarcsai internálótáborba zártak, négy és fél év után mondták, hogy: pardon, tévedtünk!)
És mi mindent kellett volna megtanulnunk még nekünk, a MOKÉP meglepő >módon kinevezett új vezetőinek abban az abszurd világban!
Őszi napok voltak, talán szeptember is már, amikor országos ünnepi rendezvényre, a Szovjet Film Hetére készültünk. A műsort lényegében a budapesti szovjet filmhivatal állította össze. Az akkori Gorkij fasor egyik villájában berendezett irodájuk igazgatója – erre pontosan emlékszem – délelőtt tíz órára hívta meg a MOKÉP vezérigazgatóját és a filmhét propagandájának magyar főnökét: engem. Mielőtt a tárgyalás elkezdődött volna, színültig töltötték vodkával a poharainkat, a szovjet igazgató felállt, magasra emelte a magáét, a tolmács pedig szorgalmasan fordította a szavait: – Ürítsük poharainkat a nagy Sztálin egészségére! – A második poharat – a szovjet igazgató újabb udvarias felszólítására – Rákosi Mátyás egészségére kellett fenékig kiinnunk. A harmadikat az élenjáró szovjet filmművészetre. A negyediket a megújult magyar filmipar eredményeire. Az ötödiket a Szovjet Filmhét sikerére. Volt még néhány áldomás, mintha néhány szovjet film és rendező neve is elhangzott volna – de azt én már nem tudtam követni.
– Akkor tehát – tért vendéglátónk a lényegre –, a filmhét megrendezésére előirányzott teljes összeg… és ebből mi hozzájárulunk… a többit önök állják… vagyis… – Csak halványan jutottak el tudatomig a számok… rubel… forint… szavak: önök… mi… – Óriási összegek és jelentéktelenek… Minden ködös volt. – Sok szerencsét! – Egymás vállát veregettük, kezét szorongattuk, papírokat, szerződéseket írtunk alá.
Amikor kiléptünk a fasor friss levegőjére, szinte belezuhantunk a kapu előtt várakozó vállalati autónkba. – Most hová? – kérdezte a gépkocsivezetőnk. – Az első utcai vécéhez – mondta vezérigazgatónk.
Másnap reggel a MOKÉP portása azzal fogadott: – A főnök elvtárs már itt van, azt üzeni, azonnal menjen be hozzá.
– Te tudod, hogy tegnap mit vállaltunk, miket írtunk alá? – kérdezte L. vezérigazgató.
‒ Fogalmam sincs róla – feleltem. – Én tökrészeg voltam.
‒ Én is – mondta. – Most mit csináljunk? – Úgy döntöttünk, felhívjuk telefonon az orosz igazgatót, és megmondjuk őszintén, hogy nem tudjuk, mire bólintottunk igent, miben állapodtunk meg, mert nem voltunk józanok, nem szoktuk meg a vodkát, s azt kérjük, kezdjük elölről a tárgyalást, de ital nélkül!
Becsületére váljék, azt mondta: ‒ Rendben van. Délután várom önöket.
Ezt tehát megúsztuk. De kerültem ennél még veszedelmesebb helyzetbe is. Nem sokkal később, de meglehet, hogy éppen a szovjet filmhét alkalmából, mutatták – mutattuk – be a Sztálingrádi csata című, valóban reprezentatív filmet. A plakátját (aminek akkoriban a film eszmei mondanivalóját is tükröznie kellett) a legkiválóbb magyar grafikusok és festőművészek egyike tervezte. A jobb oldalon a hosszú ostrom alatt lerombolt Sztálingrád házai látszottak. A plakát közepén csatamező, halottak, ágyúk és harckocsik roncsai, valamint egy jobbra, a romos Sztálingrád felé, balra pedig a felirata szerint Berlin irányába mutató útjelző tábla. Ennek a tetején egy szétlőtt német rohamsisak. Az „eszmei mondanivaló” félreérthetetlen: itt volt, ez a sztálingrádi csata lett 1943-ban a háború fordulópontja, innen vezetett a harcok, a szovjet csapatok útja végül Berlinig.
Egy-két nappal az után, hogy a plakátok megjelentek a budapesti utcák falain, az ügyészség „fasiszta propaganda” címén vádat emelt a plakát alján akkoriban kötelezőn feltüntetett felelős kiadó ellen, vagyis ellenem. Az indokolás: a törvény értelmében tilos nyomtatásban terjeszteni náci és fasiszta jelvényeket, márpedig az útjelző tábla tetején, a szétlőtt rohamsisakon egy kis horogkereszt látszik. Hiába érveltem: éppen azért van ott, hogy kifejezze: itt, ebben a csatában a náci hadsereg szenvedte el sorsdöntő vereségét – a vádat fenntartották. És hát a vádlott persze ugyanaz a gyanús, az imperialisták hadseregében szolgált személy, akit nem is olyan régen ki kellett tenni a sajtónál viselt felelős állásából, s akinek a társait már le is tartóztatták…
Az ügyészség vádirata – ki tudja, miért – talán mert filmről, nyomtatott plakátról, valami módon kulturális ügyről is szó volt benne, elkerült a kulturális miniszter íróasztalára is. Ő sem volt mentes a kor visszaéléseitől, bűneitől. De okos, művelt ember volt. És a maga erélyes, indulatos módján áthúzta az egész lapot és jól megnyomott töltőtollával fölébe írta: Ez egy marhaság!
Ha pedig a miniszter elvtárs, a Politikai Bizottság tagja ezt írja, akkor az ügyészség természetesen elveti a vádat, ad acta teszi az ügyet. Valaki nagyokos azért kitalálta: egy kis fehér papírral mégiscsak le kellene ragasztani azt a horogkeresztet a szétlőtt német rohamsisakon – a járókelők városszerte kapirgálták is aztán az apró, kerek ragasztópapírokat: vajon mi lehet alattuk?
Ezt is megúsztam tehát, és ma már, fél évszázad múltán, nem emlékszem pontosan: két héttel vagy csak hónapokkal később jelentkezett-e újra az a hang a telefonban, amely közölte velem a következő munkahelyemet.
Múltak az évek, új remények, új csalódások, képtelenségek; dörögtek ágyúk is megint Budapest utcáin; bűnök, erények, újabb ígéretek, újabb börtönök, halálos ítéletek, bánatok, röpke örömök (hol vannak már a régi barátok, hol a régi irigyek, rosszakarók?), újabb remények, rendszerek, kormányok váltakozása. Lehet, hogy csak az abszurditások, az irigység, a gyűlölet, a hatalomvágy, az emberi együttélés képtelensége az, ami örökre változatlan?
Radnóti Miklós-versillusztráció
Néha szeretnék,
újra,
a szekrény aljába kuporodni.
Magamra csukni az ajtót,
kabátaljakat szagolni,
szoktatni a szemem a sötéthez,
és hagyni,
hadd keressenek.
Ma megint csak
gépmadarak repülnek az égen.
A valódiakat –
megette a város.
mintha,
nem is az én életem lenne.
Sors kever kártyát,
fényre sötétedő szemüvegben.
szelídítek,
s közben mégis –
magam maradok róka.
Bal szemem a jobb,
jobb kezem a bal.
Hajam hátra fésülöm –
mintha több lenne a ránc.
Kár, hogy ilyen ritkán találkozunk –
itt, a tükör előtt.
Rekkenő hőségben
García Márquezt olvasok az erkélyen.
Lábam a korláton pihen,
a szomszédok csak fekete talpam láthatják,
néha a figyelmem elkalandozik –
a mustármagokat nézem,
amint fel s alá
sétálnak az uborkák között.
A versemben elhagyhatlak,
az életben úgysem tudom
megtenni.
Olyan vagy, mint egy
rossz fogyókúra,
miközben szeretném
magamról lefaragni
a szerelmet, egyre
csak gömbölyödöm
Tőled, míg végül
el nem vetélek.
Nem tudom mi bajom lehet
Már hazafelé elkezdődött
Nagyon féltem
Sokáig kerestem a kulcsot
Aztán a lakásban a tisztítószerek
A pisis vödör szaga
Fogatlan kiáltás
Rothadó lehelet
Zárva a szám
Kérés nélkül főzöm
Reggelihez a kávét
Nagyon sokszor
Megmosom a kezem
Pedig ma nincs kakinap
Nem kell felkelni éjjel
Üresen fehérlik az ágytál
Mégis rámcsorog
Valami levakarhatatlan
Utálom a koszt utálom
Átizzadt ruhám
Ahogy rámtapad
És közben mindenhonnan
Folyik csöpög
Akárhogy is törlöm
A hiányod
Radnóti Miklós-versillusztráció
Festői sors
Apró pelyhekben hullott a hó a városban. Abban a városban, amely lehetne akár egy egyszerű kisváros is, de nem az. Mert minek. Hiszen ez a város lehet a festők városa is, sőt az is. Így nevezik általában, ha valamit közölni akarnak erről a helyről. Ha a nagyérdemű ki akar jelenteni valamit. Annyit mindenképpen kijelenthetek, hogy ebben a városban semmi sem átlagos, semmi sem hétköznapi, még a hóesés is hóesésebb, mint más helyeken. Állni a város legfőbb terén, nézni a havazást, s szemezni a macskakövekkel, nos kérem, az aztán létélmény. Nem számít, milyen idő van, nem számít az évszak sem, mert ebben a városban, s ezen a téren minden olyan szép. Leginkább legbelül olyan szép minden, mikor szememet legeltethetem a kalmárról elnevezett kereszten, mely valóban műalkotás, sőt, már műemlék is. Múzeumok, könyvesbolt, éttermek, borozók, amerre a szem ellát. Múzeumok, ahol fantasztikus képeket csodálhattam meg. Könyvesbolt, ahol legfontosabb könyveimet vásároltam, melyek egy időben életet mentettek. Mert a szó élet. Éttermek, ahol pincérkedtem, s elég jókat ettem. Borozók, főleg a Kicsisztár borozó, melynek oly sokat köszönhetek. No, nem a minőségi borok miatt, melyeket ott megittam. Minőségi bort én ott nem ittam. Nemcsak én nem, hanem senki sem. Tablettás bort viszont túl sokat is ittunk ott. Nagyban ment a tudatmódosítás, és nagyjából sikerült is módosítani, amit kellett. A borozó pincéjének mélyén senki sem tudott rólunk, mi sem tudtunk senkiről, semmilyen világról, csak egymásról. S arról, hogy mi mégis érünk valamit, hiába állítják a szüleink és más erkölcsösek ennek ellenkezőjét. A bor kikészíthetett minket, de a borozgatások közben barátságok szövődtek. Szerelmek is lobbantak a bor mellett, vagy a bornak nevezett valami mellett. Amikor pedig végeztünk a dolgokkal, közös dolgainkkal a Kicsisztár pincéjének mélyén, felmentünk a felszínre, ki a friss levegőre. Újult erővel, elszántan az emberrengetegbe. Mert más emberek lettünk ott a pincében. Talán jobb emberek is, bár ezt nem az én feladatom eldönteni. Éltünk, élünk egy életet, de hogy milyet, azt mi nem tudjuk.
Variációk boldogságra
Molotov három hónappal ezelőtt elképzelte, mi lesz vele, mondjuk, két év múlva. Sanszos, hogy az lesz vele, hogy nem lesz. Bele mert gondolni, hogy milyen volt az élete (szar), és milyen lesz a befejezés (szar). Molotov egy kedves ismerőse Klaus Molotov vérképéről beszélt. Semmi jót nem mondott. Adott még öt évet Klausnak, meg gyógyszereket gyomorra, vérnyomásra, szívre. Klaus veséje és tüdeje sem volt rendben. És a kedves ismerős nem merte megvizsgálni Molotov máját. Maga alkoholista, és nem is akar meggyógyulni, mondta a kedves ismerős. Tudja, magának segítségre van szüksége, de ezt a segítséget tudni kell elfogadni, tette hozzá a kedves ismerős. Klaus bólintott. Meg fogok halni, nyögte ki végre. A kedves ismerős bólintott. És azért, hogy mindezt megtudja, még vizitdíjat is kellett fizetnie. Ez szívás, mondta a kedves ismerős, és mosolygott. Klaus is mosolygott. Bele mert gondolni abba, milyen lehetne hátralevő néhány éve (Istennek tetsző), és milyen lehetne a befejezés (felemelő). Nem is kell ezért olyan sokat tenni. Sárgák voltak uj ai a cigarettázástól (a fogai is, azok még a rengeteg kávétól is). Megígérte magának, hogy a jövőben megpróbál leszokni róla. Aztán, képzeljék, egy napig nem ivott. Mikor másnap reggel felébredt, izzadt, remegett, és gyorsan megivott két pohár bort. Próbálkozott. Egyébként az életét akarta adni valami nemes célért, valakiért, valakikért, barátságért, szerelemért. Rájött, hogy csak a halálát tudná nyújtani. Isten pedig nem ezt akarja. Mi lesz így Molotovval? Ráadásul alkotói válságban is szenvedett. Túl sokszor olvasta el Petri György összes verseit. Ha nem írok, nem vagyok, hajtogatta magának, magában. Szóval Klaus ebből a szempontból nem létezett. Egy nap egy sziklán találta magát, alatta a mélység. Mintha az öngyilkosság megoldás lenne, ti parasztok, cseszegette magát Molotov. Ekkor balján megjelent Jézus (Krisztus). Ebből hagyja ki a parasztokat, ne keverje bele őket a zűrös ügyeibe. Ők nem tehetnek semmiről, mondta Jézus Klausnak. Oké, mondta Molotov. Csakhogy jobbján megjelent Belzebub (Bubi). Na, ugrás! Az angyalok úgyis elkapják magát. Isten megmenti magát. Ugorjon, mondta Belzebub. Molotov Jézusra nézett. Napra lehet nézni, rám nem, utasította rendre Jézus Klaust, tehát Molotov a legbelső Napra tekintett. Oké, mondta Jézusnak. Tudja kedves Molotov, ez olyan, mint az orosz rulett. Mármint az ugrás, mondta Jézus. Valami baja van az oroszokkal, kérdezte Klaus Jézust. Semmi. Nekem magával sincs semmi bajom. Sok bűn terheli az ön lelkét. De, tudja, az a csodálatos, hogy nincs az a bűn, amit Isten meg ne bocsátana, mondta Jézus (Krisztus). Akkor oké, mondta Klaus, és leugrott a szikláról. Zuhant, zuhant, és nyilván már meghalt, mikor az angyalok elkapták. De elkapták, pedig semmilyen szempontból nem volt könnyű halandó Klaus Molotov. Az egyik angyal valami anyagot fecskendezett K. M. bőre alá, K. M. el is ájult, és mikor magához tért, tulajdonképpen megtért. Isten előtt térdelt. Üdvözlöm, mondta Klaus. Mi már rég tegeződünk, te lökött, mondta neki Isten. Bocs, üdvözöllek, mondta Molotov. No azért, mondta Isten, és most figyelj rám. Élni fogsz. Igazán. Nem haldoklás lesz az életed, hanem folyamatos új ászületés, hopp, most elszóltam magam, ez nem az én szövegem, de az enyém is lehetne, tehát oké, folytatom. Mindent megkapsz. Jobb ember leszel, mint a mai napig voltál. Fogsz tudni írni. Írásaid az én nagyobb dicsőségemet fogják szolgálni. Van egy lány. Szerelmes beléd. Nem az a lány, akire gondolsz, hanem az a lány, akibe szerelmes leszel egyszer. Egymáséi lesztek, szaporodni fogtok, a gyermekek minden szempontból az édesanyjukra fognak hasonlítani, tehát megnyugodhatsz. Nincs okod aggodalomra. A szereteted (ami egyébként az én szeretetem) megment téged, és mindenkit. A gyűlöletből is szeretet lesz, és mindenkit hozzám vezet. Te vagy az én emberem. Most pedig újra egészséges leszel. Rendben lesz a májad, tüdőd, szíved, veséd, meg minden. Igen, ebben a szent pillanatban, mondta Isten. Oké, mondta Klaus, és köszönöm. Eddigi életemben elfelejtettem hálát adni neked. Szóval hála, mondta K. M. Jól érezte magát, egészséges volt, aztán egy angyal leütötte, és mikor Klaus Molotov magához tért, nem tudta hol van. Másfél perc múlva már tudta. Egy hegyen volt. Oké. Néhány ember társaságában. Korábban egyiket sem bírta. Igen, ismerős arcok, mind kibasztak vele, mehetnének pi‒pirospacsizni. De nem. Klaus kemény akart lenni ezekkel az emberekkel. Kemény, mint Tarzan sarka, de nem tudta őket nem szeretni. Kiderült, egyiküknek beteg a veséje. Molotov odaadta neki az ő egészséges veséjét. A másiknak a mája volt beteg. Klaus odaadta neki az ő immár okés máját. A harmadiknak a tüdejét adta. Ezután öt embernek adott vért. Köszönték szépen. Mit üzenne mindenkinek, ha üzenhetne, kérdezte az egyik ember. Azt, hogy szívem még van, mondta Klaus. A szívem egy lányé. És mindenkié. A lány, aki szerelmes volt Molotovba (és Molotov szerelmes lesz belé), természetesen hallotta Klaus kimondott, és ki nem mondott szavait is. Még jobban szerette Klaus Molotovot. Az új K. M.-ot. Aki megpróbálta jobban szeretni önmagát is. Ámen, mondta Isten. Úgy mondta, hogy Klaus is meghallotta. És boldog volt a lelke.
Ladányi Mihály-versillusztráció
Az erdő felől jön, vagy hunyt szemhéjam alól, annyi pokoljárás
után könnyű csillagpatákkal, lopakodva. Tehetség kell
ehhez is: a dobhártyát hasogató, szinte átszakító durva zajokból
kihallani az én szakadozó hálóján átsuhanó-áttűnő, belső ritmust,
morajt. Mint kibomlott hajad, sötétárnyékú tónusokkal, hosszan
kísér egy delejes dallam; halk melankóliával bástyázza körül az
el nem múló veszélyben mind gyakrabban meggyújtott lármafákat.
(Ma már tudom, mit ér a szalmaláng.) Nem lázadozom – mintha
nagy hirtelen elmetszették volna „büszkeségem nyakát” ‒, képletesen
megbicsaklik a tollhegyem: a reklámokra kacsintgató „remekműveket”
gyártók többé nincsenek a begyemben (tolakodó vigyorukat bántásnak
vettem; jobban ingerelt, mint a halál). A kezem ügyében heverő elnyűtt
fedelű könyv elég-e vajon a legutolsó virrasztást fedező megnyugváshoz?
fiamnak
elmosódón egy érintés még
a köröm karcolása bőrödön
lámpaernyő takarta izzás
tarkód tánca a félhomályban
(anyádnak a képzelgés is öröm)
valahol egy idegen utcán ázol
a párnán hánykolódó nincs veled
álmában tartja
hamis fénybe
véletlenekbe hanyatló fejed
ő kinek emlőjéből tej és féltés
buggyant ki: csak el ne cseréljenek!
szennyet is őriz az emlékezés –
Csoma Sándort idéző sajgás volna
minden útra bocsátás?
zsarnokság mérge s öröksége volt a
szülői gyanakvás?
mint vulkánkitörést kísérő
földrengés
tart a kárhozat
vad évszakban fogant indulatod
vakon néz vissza ránk
(se hős se áldozat
ne légy!)
‒ mosolyod jaj iszony
hangodra sok sanda érdek sunyít
a túlsó oldalon
tűnő tilalmak
disznófősajt-feszes
fantom-üres
ege alatt amit
egy muzsikus fül meghallhat (?)
mint ki egy régi házból kint rekedt
megszállottan keresel valamit
vacogva futsz
nő a ritmus lihegsz
zajjá gyúrták a zene hangjait
a szabadságillúzióval
dob szaxofon cintányér felesel
rekedt csend: kopár Hója
fuldokló orgonahang tompa
fájdalmával most már magad leszel
és dühvel cipeled a terhet
tarkód tánca az űrbe kivetül
a nagyság fénye fölsebez
hurcolsz magaddal
és mi mint két gyermek
lelkeddel összeférhetetlenül
kísérjük az önzés heves
ütemeit
bárkivel is légy mégis egyedül
árván ahogy az ember születik.
a borároson egy kurva héja sincs
fáj a lábam
hogy kergetőznék
várok húsz percet tíz után
messze az otthon messze az ősz még
hazavisz a hév
csepelre bezötyög az este
nem tudom milyen úton érkezik
vetem az ágyat
készülök a soros basszamegre
a más költőkről nincsen véleményem
iszom a magam borát
számolom
melyik villamossal kedvezőbb
a csatlakozás
a balekség régen nem vígasztal
hogy lehetnék különb
tré voltam néhány fröccsért én is
az idő nem púderoz
majd dönt amerre dönt
nyitva az ablak
május jó akar lenni nálam
egy versben szép ha hold világít
elrejti a hév honnan hozott
jóéjt puszi altatom kosztolányit
Személyiség
Kezdete cölöpén túl
végső szigetén innen
hullámok morajából
néz rád virág s gyümölcs
*
Retteg, míg a nap verését
kőpárkányon bátran állja:
pásztortáskává silányul
a barack tündér virága
*
Reggel virág,
magasba nyúlik,
éjszaka kő,
csobban.
*
Hogy a szikrából láng legyen,
mi kell hozzá? Hát szerelem,
erős, mint egy meleg tenyér,
óvja, amíg csak belefér.
Személyiség
Györe Imre-versillusztráció
Igen. A britek szerint
Karl Marx volt az évezred
legnagyobb gondolkodója.
Meghibbantak? Ezren és ezren,
százezren akár, hogy ezt a
boltozatos mellkasú zsidót
elébe tették Aquinói Tamásnak,
Newtonnak, a tépett hajzatú
Einsteinnek meg a többinek,
mindnek elébe? Csak úgy?
Mostan, a múló évezred utóján,
s a jövendő évezred küszöbén
csakhogynem átalesve?
Mit se törődve azzal a ténnyel,
hogy erre, mifelénk, itt, dugdossák,
áthelyezik, rejtik a mását,
nehogy bárki járókelőnek vagy ülőnek
eszébe jusson a róla, valamint
Engelsről megformált
szoborról valami. Na, micsoda?
Éppen. Épp ugyanaz, mint a briteknek
eszébe jutott hallva a kérdést,
sőt, olvasva a BBC internetjén:
hogy kicsoda volt (lehetett) eme
időszámításunk utáni második
évezrednek a legnagyobb gondolkodója?
S eszükbe jutott, vagy már eleve ott volt,
hogy ez a Karl Marx nevű mister
egy életen által nem tett egyebet, mint
éhezett, fázott és gondolkodott.
S miről vagy kiről? Róluk.
És létükről. Arról: lehetne más is,
sőt, lennie kell, hogy elkezdődjék
az előtörténet utáni történetük ezzel,
s árucikk helyett emberré tehessék, tegyék
önmagukat már.
Így hát jó okuk volt arra, hogy a képzelt
dobogó legfelső fokára,
még a jövendő ezred közepéről-végéről is
jól látható magasokba,
ezt a bizonyos Karl Marxot
ledönthetetlenül fölemeljék.
1999
Thaiföldön száz szatangot ajánlanak fel a Buddhának. Négy darab huszonöt szatangos apró rézérmét, amely olyan értéktelen, hogy már nem fogadja el más, csak az isten.
Thaiföld mélyen vallásos ország. Tele van kolostorral és úton-útfélen emelt oltárokkal. Nagy tisztelet övezi a királyt is – Ráma isten inkarnációját –, a hit legfőbb őrét. Ezt a Nemzeti Múzeumban a IX. Rámáról szóló megható ismertető szövegek és az uralkodó életét bemutató utcai plakátok is bizonyítják. Az emberek szertartásosan, két tenyerüket összetéve, meghajlással köszöntik egymást. A pathajai Steak Lao étterembe lépve Louis is így üdvözölt, a legfigyelmesebb pincér, akivel utazásom során találkoztam. Louis az étlap átnyújtását követően mécsesekkel és illatpálcákkal pillanatok alatt szinte oltárrá változtatta a kerti asztalt. Kezdetben alig mertem felemelni a borospoharamat, részint a megille-tődöttségtől, részint a félelemtől, hogy feldöntök valamit. Hanem azután, míg az ételre vártam, a szent lángocskák fényében elém táncoltak utazásom képei.
Bangkok pagodái, sztúpái és prangjai. A Csaophraja-folyó fölé csipkézett hegycsúcsként magasodó Vat Arun. A földöntúli fényben szikrázó Vat Phra Keo-templomcsoport, ahol a minden évszakban más-más ruhába öltöztetett, csodatévő smaragd Buddhát őrzik. A Vat Po a hatalmas arany, fektében félkönyékre támaszkodó Buddhával, aki lecsukódó pillái alól már egy olyan világba tekint, ahol nincsen fájdalom, sem öröm, ahol csak a tökéletes eszme létezik. Kirándulásom Ajutthiába, a régi főváros khmer stílusú építészeti csodáihoz. Csaknem felzokogtam, amikor megpillantottam végre a Vat Csaivattanarant, Thaiföld leggyönyörűbb kolostorát. Áthaladtam a kolostort őrző nyolc kis tornyocska egyikén és a csipkézett főpranghoz siettem. Eközben a – főtemplomot körülvevő – négy csúcsos torony finom kőalakzatai is hívogatóan integettek felém. E kecses, légies templom-együttes, mint vallási központ, méltán nyújthatta a hívőknek a megvilágosodás igézetét, amíg rá nem repült az első gyújtócsóva.
Mi lett volna, ha 1767-ben nem pusztítják el Ajutthiát a burmaiak? Egyáltalán, miért történelmi törvény, hogy a szomszéd népek – ahelyett, hogy békében élnének – irtják egymást. E térségben jelesül a thaiföldiek, a burmaiak és a kambodzsaiak. Gondolataimból a Louis által rendkívül diszkréten felszolgált mó szat ai, a mogyorómártással tálalt grillezett sertésborda zökkentett ki. Vacsora közben akarva nem akarva végig kellett hallgatnom a szomszéd asztalnál helyet foglaló társaság hangos beszélgetését. Egy német tengerészt boldogított két karcsú derekú lány. Egyikük, akinél már évek óta vendégeskedhetett a rőtvörös, tagbaszakadt alak, be akarta ajánlani hozzá a barátnőjét is. A német teljes odaadással, fejének és nyakának minden izmát igénybe véve ette a tányérjára halmozott hoi todot, a tésztában sült fűszeres kagylót. Nem is lehetett tudni, áttörték-e egyáltalán az előtte lebegő illatok nehéz páráját a magasan csengő szavak. Végül a tengerész letette az evőeszközét, kiitta söröskorsóját és így szólt:
– Én nem vagyok gép.
„De igen – gondoltam –, éppen hogy az vagy.” Egy gép, amely menetrendszerűen ideér, előkeríti a másik – csinos küllemű – gépet, elvégzi vele a dolgát, és menetrendszerűen hazatér.
Louis végtelen diszkrécióval leszedte az asztalt és figyelmembe ajánlotta a ház különleges desszertspecialitását, a ka nom mo keng pudingot, amelybe itt kókuszbelet is tesznek. Megköszöntem az ajánlatát, de csak friss gyümölcsöt kértem. „Csak.” Mézédes dinnyét, nektáros ananászt – április elején. Mégis csupán szórakozottan piszkáltam a csemegéket.
– Valami bántja az urat – mondta Louis. – Sajnálom.
Valami bánt… Hát igen, kedves Louis, milyen boldog is lennék, ha az építész iroda küldött volna ide a régi architektúra tanulmányozására. De mit keresek én itt egyedül a nászutamon? Eszter, akivel még az egyetemen szerettünk egymásba, végre gyerekeket akart, és tizenöt év után úgy döntött, hogy hozzám jön feleségül. Még Walky professzor építészettörténeti előadásán megragadta képzeletét az ajutthiai Vat Csaivattanaran templom. Tréfásan feltételül szabta hát, hogy csak akkor jön hozzám, ha Thaiföldre viszem nászútra. Lefoglaltuk az esküvői időpontot az anyakönyvvezetőnél, majd egy utazási irodánál megrendeltük a repülőjegyet és a szállást. Másfél hónap izgatott várakozás vette kezdetét. Eszter azonban éppen ekkor hagyta ott az építész irodát, addigi munkahelyét, és belépett egy „kreatív stúdióba”. Valahányszor megpróbáltam megkérdezni a menyasszonyomtól, hogy mitől lesz kreatívabb a stúdió az irodánál, mikor az építészet maga a kreativitás, csak ingerült válaszokat kaptam, hogy én nem értek a marketinghez, különben is mit vizsgáztatom őt. Egyszer csak azt kezdtem hallgatni, hogy milyen jó fejek az új kollégák, és mi miért nem járunk sehová. De hiszen operabérletünk van, ellenkeztem. Ugyan, szögezte le Eszter, oda csak a „nyuggerek” járnak. Kik azok a „nyuggerek”, kérdeztem. Hát a nyugdíjasok, nevetett. És hová kellene járnunk, érdeklődtem hüledezve. Például az Ypsilon Caféba vagy az Artkatakombába, magyarázta. Ezek milyen helyek, kérdeztem. „Trendik.” Még fel sem ocsúdtam a döbbenetből, hogy Eszterrel újabban nem lehet beszélni, amikor egy héttel az esküvőnk előtt közölte, hogy szakít velem. De hát miért? kiáltottam. Mert, úgymond, ő még élni akar. Élni… Mert egy harmincöt éves nőnek még diszkókban kell lógnia. És tizenöt évet így a szemétbe löknie! Az utazási irodában ötven százalék kötbért kellett volna fizetnem a lemondásért. Az pont annyi, mintha egyedül elutazom…
A – magát nem gépként értékelő – tengerész és társasága, valamint a többi vacsoravendég lassan elpárolgott. Megörültem a helyiségben váratlanul rám szakadt nyugalomnak, és kértem egy daiquirit. Louis készséggel kihozta az italt, ám szomorúan megjegyezte, hogy lassan számolnia kell, mert bezárnak.
Louis igen hosszas, szertartásos meghajlásokkal kísért búcsúzkodása után kerestem hát egy bárt, amelyben nem hemzsegnek a turisták és az éjszakai pillangók. Ez nem volt egyszerű. Mert bár a királyról szóló múzeumi anyagból kimaradt – és az utcai transzparenseken sem láttam a bangkoki vagy a pathajai rossznegyed megalapításának mozzanatát –, Thaiföldön legálissá tették a prostitúciót, és az 1980-as évektől kezdve tudatosan megfertőzték a városokat, üdülőhelyeket a turizmus fellendítése kedvéért. Ma már az országban, a hatszázezer pap mellett, több mint egymillió örömlány működik. Pathaiára érkeztemkor, a délutáni álmába szenderedett városban megtalálni véltem a legkitűnőbb szállást, amilyenre csak vágyhat egy utazó. Sarokszobám balra és jobbra eső ablakából egyaránt a Sziámi-öböl csodája tárulkozott elém. Amikor azonban a korán érkező trópusi alkonyat után minden második portán kigyulladtak a rózsaszín fények, kiderült, hogy voltaképpen az egész város egy hatalmas kupleráj, amelynek turista közönsége főképp az idősebb korosztályhoz tartozó angol és német urak közül kerül ki.
Mégis szerencsével jártam, mert valami boxcsarnok és több hatalmas diszkó és klub magába szívta a tömeget. Így vetődtem el a teljesen üres Charles bárba, ahol lágy szellő enyhítette a fülledt meleget, és még a tenger hullámait is lehetett hallani, ha éppen nem ordított fel az aréna közönsége. Rendeltem egy Charles-daiquirit a mixertől, aki készséges mosollyal vette elő a koktélos poharat. Az italomat azonban egy varázsütésre előtermett ifjú hölgy szolgálta fel, aki le is ült az asztalomhoz. Nem volt olyan törékeny, mint a legtöbb thai tündér, de minden tagja ruganyos és arányos volt, mint egy magyar néptáncos lányé. A tekintetében ott játszott az a titokzatos mélabú, amely egy csinos arcocskát csodálatosan vonzóvá tesz. És a keze… A keze teljesen olyan volt, mint Eszteré. Ugyanaz a keskeny, puhán ívelt kézfej, ugyanazok a vékony, feszültséggel teli, rózsás körömágyú uj ak érzékien kihegyesedő körmöcskékkel. És ugyanaz a finom taglejtés, amellyel szavait kísérte!
Meghívtam egy italra és megkérdeztem a nevét.
– Szaisol.
– Mit keresel itt, Szaisol?
– Vidékről jöttem. A szüleim földműves. Egész életében nehéz munka, mégis szegény. Én mást szeret.
– Mit?
– Angolul tanul.
– Tudod, te, hogy a szüleid milyen tiszteletre méltó munkát végeztek, még ha szegények maradtak is?
– Én szeret szüleimet. És segíteni szeret rajtuk.
Fizetéshez készülődtem. Mozdulatomat megértve a lány szinte ijedten fogta meg a kezemet. Vannak közönséges és durva érintések, és vannak gyönyörtelien cirógatóak. Szaisol érintése olyan volt, amilyet soha életünkben nem felejtünk el. Bőrömön át belém szivárgó szirén-ének volt, amely őrületig hevítette a vágyaimat, és magába szívta az időt. Percekig, órákig ültünk így? Nem tudom. Amikor végül – még minden porcikámban Szaisoltól megdelejezve – visszatértem szállodai szobámba, fáradt, álomtalan alvásba zuhantam.
Reggeli közben az öbölből kifutó jachtokat kísértem tekintetemmel. De jó lenne ott ringatózni az egyiken, és csak hasítani önfeledten a végtelen tengert. És Szaisol? És a másnapi hazautazás? És Eszter? Talán távollétem alatt rádöbbent, hogy mit tett velem, vagy legalábbis elkezdtem hiányozni neki. De vajon fel lehet-e, fel akarom-e újítani ezt a kapcsolatot? Közben mindkét lány észrevétlenül beszállt képzeletem hajójába. Sőt, felfeküdtek napozni a sudárvitorla alá. Eszteren fekete, aranycsíkokkal átszőtt vállas úszódressz feszült. Szaisol kecses mozdulatokkal a szelek szárnyára bízta szarongját. Szállt, szállt a habkönnyű tüll a Sziámi-öböl felett, és egyszer csak sirállyá változott. „Hozz egy kis grillezett tintahalat” – csicsergett Szaisol. „Én hűvös kókuszdiót kérek” – susogta Eszter. Alighogy felszolgáltam a csemegéket, jachtunk kifutott egy kis sziget korallfövenyére. A lányok a szilvakék, sós habokba szökkentek, és boldogan kiáltozva, integetve hívtak, hogy kövessem őket én is. De lehet-e egyszerre két nőt szeretni?
Egy forró légfuvalom fellebbentette az útikönyvem fedelét. Elhatároztam, hogy átruccanok a híres-neves Dzsomtien-partra. Gyalog vágtam neki a túrának, ám az út a város szélén egy tengerbe nyúló, sziklás szirtfok előtt hirtelen véget ért. Mivel csak papucsot viseltem, kénytelen voltam visszafordulni. Ehelyütt kendőzetlenül megmutatta arcát a luxusfürdőhelyhez tapadó nyomor. Bádogból, zsaludeszkákból, konténerlécekből összetákolt kunyhók között bolyongtam. Ám az egyik ütött-kopott viskó mögül, mint jelenés, hirtelen elém toppant egy csodálatos lány, alighanem a legszebb nő, akit valaha láttam életemben. Arcát tökéletes smink borította, gondosan vasalt, illatos ruhácskát, lábán harisnyanadrágot viselt. A lány ragyogó mosolyt bocsátott felém, és hívogatóan integetett. Először elszégyelltem magamat, mert már csapzott voltam a negyven fokos, párás hőségben való kutyagolástól. Azután önkéntelenül elindultam a tündér felé. Ám megtorpantam a mérhetetlenül erős trópusi sugárzástól, melyen át Eszter és Szaisol rosszalló fejcsóválását pillantottam meg.
Az útikönyvíró nem sok fürdőhelyet láthatott az életében, ha neki a Dzsomtien-part a legszebb a világon. Ha úgy fogalmazna, hogy a legzsúfoltabb, ahol úgy tömörödnek össze az emberek, mint a nyüvek a kidobott velős csontban, közelebb járna az igazsághoz. A part egyhangúságát még egy tisztességesebb pálmaliget sem töri meg. A ronda, modern szállodasort csak alig takaró ritkás pineák választják el a plázstól. Kilátás két jelentéktelen szigetecskére nyílik csupán, s az öböl mögött nem emelkednek lágy halmok vagy bizarr formájú, dzsungellel benőtt hegyek.
A Steak Laóban elköltött vacsora után Szaisolhoz siettem. Amint a Charleshoz értem, megdobbant a szívem: egyáltalán emlékszik-e rám a lány? Szaisol örömmel üdvözölt, és nem csupán megismert, de a nevemre is emlékezett.
– Szoltan – ismételgette mosolyogva.
– Szaisol, drága Szaisol – azzal boldogan visszamosolyogtam a lányra. – Gyere velem táncolni.
– Megyek, de kétszáz bahtot kell fizetni a tulajnak.
Mintha a lassú számok közben Szaisolban Esztert öleltem volna. Minden zaj, látvány távoli abszurditássá változott, és a lányból áradó érzéki lüktetés lett az egyedüli valóság. Tánc végén összeforrott az ajkunk. Elindultunk a szálloda felé. Séta közben vásároltam Szaisolnak egy nadrágot és két blúzt. A két üzlet között a lány a legnagyobb áhítattal hajolt meg egy utcai oltár előtt. Utána cipőt szeretett volna, de annak az árát már sokalltam. Főleg, mert egy koturnuszszerű, ormótlan darabot választott ki, amely nem is állt jól a lábán. Azt mondta, nem jöhet velem, mert reggel iskolába megy. Bár forrt a vérem – helyzetét megértve – búcsúzkodni kezdtem. Ekkor úgy szólt, hogy velem tölti az éjszakát, ha fizetek. Megtántorodtam. Ezek a gyönyörű mandulaszemek csupán egy számító hideg fej ékei? Azok a finom mozdulatú, simogató, eszteri kezek mindössze egy kereskedelmi ügylet kellékei, amelyben Szaisol az áru? Istenem, hogy gondolhattam, hogy Szaisol… Vagy már Eszter sem szeretett? Hát két nőért is fájhat egyszerre az ember szíve?
Hazafelé vagy egy tucat lány akart rám akaszkodni. A forró éjszakában kifulladva, kimerülten, kiábrándultan értem a szálloda elé. Sötét kapualjában ott várt egy finom eleganciával öltözött nő. Majdnem olyan magas volt, mint én, fekete csipkeruhája és harisnyája csak kiemelte alakjának nyúlánkságát. Végtelen gyengédséggel kérdezte, hogy megmasszírozhat-e. És akkor a holdfény megvilágította férfiarcélét. Ökölbeszorult a kezem, és csak a legnagyobb önuralommal álltam meg, hogy ne üssek.
Következő nap – hogy még utoljára ehessek egy jót – ebédre mentem kedvenc éttermembe, a Steak Laóba. Louis, a pincér nagy örömmel fogadott. Most tűnt csak fel, hogy női parfüm van rajta, és lakkozza a körmeit. Az asztalt, amelyhez ültem, nemrég festették, és a nedves lazúr a karomra ragadt. Elkezdtem ledörzsölni. Louis rögtön odaugrott egy langyos, illatos folyadékkal átitatott ruhával, és pillanatok alatt gyengéden eltávolította a festéket, majd féltő módon megsimogatta a karomat.
– Bocsánat, bocsánat – szabadkozott. – Nagyon sajnálom. Szólnom kellett volna.
Csodálkoztam, mennyire szívére veszi ezt a semmiséget.
– Igazán nincs semmi baj – mondtam. – Nyugodjon meg, Louis.
Figyelemmel nézett rám egy ideig. – Valami baj mégis csak lehet, hogy ma ebédre jött vacsora helyett, Zoltán.
– Utoljára vagyok itt, délután indul a repülőm.
A hírre Louis elfátyolosodott szemmel elfutott. Kisvártatva visszatért, és négy darab huszonöt szatangos érmét tett elém.
– Fogadja el emlékbe – azzal meghajolt.
A felemelkedő repülőgépről – a trópusokon szokatlanul – tiszta légköri viszonyok között még percekig szemlélhettem a Sziámi-öbölt és partvidékét, ahol Louis volt az egyetlen ember, aki szeretettel fordult felém.
Ladányi Mihály-versillusztráció
Mostanában úgy kormányozom
az ide-oda-amoda rohanó délutánjaimat
hogy útba ejtem a játszótereket
amelyek egyre jobban érdekelnek
Kíváncsiskodásom nem ok nélküli
mert a másfél hónapos unokám
hamarosan két éves lesz
amikor viszem homokot lapátolni
mosolyogtassa a csúszda hinta-palinta
Fölösleges nógatni csodás napjaimat
majd ízlelem édes ízét ha kóstolom
addig viszont körülnézek a gyerek birodalmában
Napsütéses őszi délután Szegeden
visongott ricsajozott örömében
az öt és tízemeletes panelházak közötti
játszótér ahol négyen-öten fogócskáztak
mások a mászókán lógtak fejjel lefelé
a kisebbek szorgalmasan cipelték vödreiket
Az egyik padon farmernadrágos anya
jóságos tekintetével simogatta a kisfiát
teát adott neki aztán a csöppség
hanyatt-homlok szaladt társaihoz a homokozóba
A hullámos hajú szimpatikus teremtmény
mellé ültem nem azért mintha bókolni akarnék
hiszen a lányom lehetne
de tetszett a kiegyensúlyozottsága
Nyugodt természetét dicsértem
de ingatta a fejét
mondván hogy erről szó sincs
Mintha a tarkómon hátamon éreztem volna
a földi élet kegyetlen ostorcsapásait
amelyek mindkettőjüknek fájdalmat okoznak
s a kínkeserveket nem bírják elviselni
akkor se ha igyekeznek jópofát vágni hozzá
Miután az oltáriszentség előtt
egymás ujjára húzták a karikagyűrűt
elhatározták hogy boldog házasságukban
három gyereket fölnevelnek
Kész röhej holtbiztos utópia
mert egy pici eltartása is sokba kerül
Nagy lélegzetet vett fújta az orrát
aztán folytatta hogy vagyont költöttek
a babaágyra gyerekkocsira pelenkázóra
ruhácskákra miegymásokra
nem beszélve a gyermektápszerekről
orvosi felügyeletről játékokról
Szóval kész röhej holtbiztos utópia
manapság három gyereket fölnevelni
A szimpatikus teremtmény
beletúrt a hullámos hajába
és sorolta tovább a földi élet ostorcsapásait
s közben láttam amint fiatalos arcára
hullott hullott hullott a könny
akár az országot szakadatlanul tipró jégeső
A férje egy gyárban esztergált
hajnalban indult aztán délután
öt-hat tájban megérkezett
mert túlórázott mindennap
Hiányoztak a milliárdosok
hétköznapi dínomdánomjairól
de ennivalót ruhát cipőt adott a summa
amihez a hullámos hajú tanítónő
hozzátett néhány tízezrest
Az ezer munkást dolgoztató cég kapuját becsukták
szélnek eresztették az esztergályosokat lakatosokat
hegesztőket az ősz bajszú portást
aki a két órai dudaszó után a kollégáinak
jó fröccsözést kívánt a sarki csehóban
A szimpatikus teremtmény férje
egy irodaház szobáit takarítja fillérekért
de valamiből meg kell élni
Mostanában úgy kormányozom
az ide-oda-amoda rohanó délutánjaimat
hogy útba ejtem a legkisebb Tarnait
akinek holnapjairól sokat gondolkodom
Az általános a gimi valamelyik egyetemi kar után
jó állást biztonságos megélhetést
boldog családi fészket álmodhatnék neki
ám a zagyva ábrándképek helyébe furakodik
a mindent mindent mindent előző lényeg
hogy legyen tisztességes ember
Valamikor a véges végtelenben
miután a sakkórám zászlaja leesett
az égi kispadról lábamat lógatva
az unokám lépéseit elégedetten figyelem
mert gondtalanul él ami egyelőre utópia
BábelTalán lehetnél kicsitmegengedőbb Uram(!) ellestük a fogásokat megfejtettük az enyv a tégla / a habarcs titkait egymásra ragasztottunk tízszer tíz emeleteket Kalifa csúcsa közelít hozzád(;) késként szúr csavargó felhőkbe égbe hatol / hegyén részeg szélkakasok ülnek / kivárják a döntő pillanatot. rombolsz vagy csak a nyelveket rendezed újra Uram(?) bár azonosak gesztusaink mégsem értünk semmit nem tudunk mit kezdeni a kiköpött szavakkal látod / eléggé zavarodottak vagyunk így is Uram |
Szodomai alkuTalán lehetnél kicsitmegengedőbb Uram(!) ötvenről indult az alku(;) tíz igaz maradt / annyi sem a szám majdnem mínuszba fordult / megszűnt az ellenállás(:) fortyogó iszapba mártózott a város este olívaolajjal kent csupasz asszonyok gyújtottak tüzet / lihegtek az olajfák / kamaszként fetrengtek felhúzott szemöldökű hétszáz évesek hiába imádkozott pár »igaz« összegörnyedve mély-barnára ázott gyékényen / mindhiába testtel éltek / testtel haltak a rendíthetetlenek / az indulat Uram / jaj az indulat(!) Lót idáig futott s dermedten nézi ahogy egy Váci utcai kirakat mögött városából ismerős lányok helyettesítenek próbababákat(;) lágy zene szól / karcos üveg zokog |
|
Őrangyal
Panka rémülten nézte, amint a radiátor alatt a hátán fekvő csótány néha erőtlenül megmozdítja egy-egy lábát. Kihúzódott az összecsukható, alacsony vászonágyacska szélére, hogy minél messzebb kerüljön az undorító bogártól. Hüvelykuj át a szájába dugta, lecsukta a szemét, és magában azt gondolta: „Nagyimami azt mondta, hogy ha a Jóistent szépen kérjük, akkor minden kívánságunk teljesül. Ezért kell imádkozni. Hát akkor: Édes jóistenke! Kérlek, hogy mire újra kinyitom a szemem, tüntesd el onnan azt a bogarat, mert félek tőle! Most számolok hármat: egy, kettő, három.”
Kinyitotta a szemét, és óvatosan a radiátor felé tekintett. A bogár még mindig ott feküdt, lábai felfelé meredtek. Már nem mozgott. Meghalt – gondolta Panka, és újra összezárta a szemét. – Édes jóistenke! Most számolok ötig, és kérlek, vidd el onnan! Kezdem: Egy, kettő,… Nagyimami jön értem, három… négy… és én akkor megmondom neki, hogy soha többé nem megyek oviba…
Lassan ringatózott miközben szopta az uj át, és észrevétlenül átsuhant az álom szélesre tárt kapuján. Apró, tejbegríz szagú szuszogással fújta fel magát „álom-felnőtt” Panni nénivé. „Álom-felnőtt” Panni néni az óvoda előszobájában szedegette a földről a színes kardigánokat, és visszaakasztgatta azokat a bögrével, labdával, virággal, napocskával jelölt fogasokra, megkereste a szétdobált kis cipők párját, és behelyezte a fehér szekrénybe. Nehezen hajolgatott, mert olyan nagy volt a hasa, mint Zsuzsa ovi néninek, feszült a gomb a virágos, combközépig érő tunikaszerű blúzon. „Álom-felnőtt” Panni néni sötét, meleg pocakjában fej el lefelé, összefont karokkal és maga alá húzott talpacskákkal ő maga, Panka várta a pillanatot, hogy elindulhasson az úton, amelynek végén egy különös ragyogás várta. Cuppogott álmában, és néha elmosolyodott.
Ötvenéves korában egy nő már nehezen esik teherbe. Különösen akkor, ha magányosan él, minden idejét a munka köti le, és csak szombaton jut egy óra arra a férfire, aki több mint egy fél évtizeddel ezelőtt búcsú nélkül átköltözött egy porcelán urnába, és azóta egy szürke márványlap alatt kitartóan várja egykori hitvesét Császár Tamásné született Bodrogi Melindát.
Melinda huszonhét éves volt, amikor csaknem hat év házasság után végre „úgy maradt”. Az utolsó három hónapot a lábnál kissé megemelt kórházi ágyban töltötte, és karján a lila foltok még hetekkel a szülés után is emlékeztették a kétnaponkénti vérvételre. Azóta eltelt huszonhárom év.
Panka – bár nem az ő testében fogant – a létezése első percétől kezdve eggyé vált vele. Megérezte, amikor abban a másik női testben megmoccant, neki is szinte feszült a melle, ahogy ott belül növekedett, számolta a hónapokat, napokat, később az órákat érkezése pillanatáig, és ezerrel száguldott át a piros lámpákon a kórház felé, azután, hogy meghallotta Eszter hangját a telefonban: ‒ Panka fél órával ezelőtt megszületett! Gyönyörű! Anyu, siess!
Ahogy nyomta a gázpedált, eszébe jutott az a huszonhárom évvel ezelőtti, ugyancsak májusi reggel, amikor a kimerültségtől reszketve, mezítláb állt a szülőszoba előtt, és leemelte a falra szerelt telefonkészülékről a kagylót: „Anyu! Eszter egy órával ezelőtt megszületett. Szarul vagyok, Tomi közben elájult, a gyerek nagyon csúnya. Csak te gyere, a barátnőidet nehogy idecsődítsd!”
Elmosolyodott. Eszter tényleg csúnya volt – gondolta. Minden szoptatáskor remélte, hogy kiderül, tévedés áldozata lett, a gyereket összecserélték valaki máséval. De nem. Háromóránként is mindig ugyanaz a kis ráncos, ázott bőrű, cérnauj ú nyekergőgép tekintett rá. Két hónapos korában kezdett igazi baba formájú lenni. Melinda anyja csak akkor vallotta be neki, hogy amikor az ablakon át a nővér megmutatta Esztert, hiába melengette szívét a nagymamai elfogultság, mégis hátrahőkölt.
‒ Na, mit szólunk a kis Ágikához? – gügyögte a fehér szájmaszk mögül a szőke hölgy, miközben megigazította a félrecsúszott sapkát a céklavörös fejű, kismajomszerű újszülött fején.
‒ Itt valami tévedés van, mert az én unokámat Eszternek hívják – mondta az anyja, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
A nővérke megnézte a csecsemő csuklójára ragasztott cédulát, bocsánatot kért, és néhány percre eltűnt az ablak mögött. Amikor visszatért Eszterrel és félrehúzta a kis ablakon a fehér lepedőt, az asszony magában azt gondolta: „Akkor inkább az a kis Ági…”
Melinda most újra a szülőszoba előtt állt. Megilletődötten várta, hogy kinyíljon az ajtó. Amikor a szülésznő karjában kihozta a zöld lepedőbe burkolt vörösképű apróságot, érezte, hogy valami meleg lassan végigfolyik az arcán. Panka résnyire nyitott szemmel végigpásztázta a feje búbjától a cipője orráig, majd vissza, azután ásított, és becsukta a szemét. Percekig nézte, ahogy alszik az újszülött az ismeretlen nő karjában. Néha megrándult a szája széle, mintha mosolygott volna. Panka álmodott. Álmában Eszter sötét, meleg pocakjában lebegett, azután egyre szűkebbé vált a tér az apró kezek és lábak számára, végül fej el lefelé, összevont karokkal és maga alá húzott rózsaszín talpacskákkal készen állt az útra, hogy a sötét, nyálkás, csúszós alagúton átfúrja magát, és megérkezzen abba a világba, ahol csupán egy lesz a csaknem hétmilliárd között, de akad majd valaki, akinek az életében csak ő jelenti az egyetlen egyet. A mindent.
Panka érkezésével megkezdődött Melinda új élete. Megszállottként járta a bébiboltokat, ész nélkül vásárolta a különböző színű és formájú cumikat, üvegeket, csörgőket, etetőket, és boldog rácsodálkozással állt az áruházak zsúfolásig megpakolt polcai előtt. Minden apró ruhácskában Pankát látta, és valamennyi puha kiscipő Panka lábára kívánkozott. Munka után szatyrokkal megpakolva érkezett minden második nap Eszterhez. Megvárta az esti fürdetés végét, és csaknem éjfél felé járt az idő, amikorra ő maga is a saját otthonában beállhatott a forró tus alá.
Melinda boldog volt, Eszter egyre nyúzottabb lett, Panka pedig végigsírta az éjszakát.
A hatodik héten Eszter szombat délelőtt elhozta Pankát Melindához. Karikás volt a szeme és áttetszően sápadt a bőre.
‒ Hagy itt Pankát – simított végig Eszter arcán az anyja. – Pihenj egy kicsit, el tudom látni, hiszen minden van itt, ami kellhet. Lefejed a tejet…
‒ Már alig van tejem – nyúlt Eszter a nagy táskába, és a pelenkák mellől elővette a tápszeres zacskót.
‒ Mi a baj, kislányom? – kérdezte Melinda aggódva, amikor meglátta Eszter szeméből a kibuggyanó könnycseppet.
‒ Talán korán jött Panka – felelte Eszter, míg egy kevéske tejet kipréselt a melléből. – András nem bírja a gyereksírást, ideges az állandó mosógépzúgástól, és ki van borulva, hogy nem tudunk kimozdulni esténként. Sokat veszekszünk.
Korán jött Panka? – kérdezte magában Melinda, és ránézett a babahordozóban alvó csecsemőre. Eszébe jutott a csaknem három évtizeddel ezelőtti időszak, amikor orvostól orvosig jártak Tamással, és minden hónapban reménykedtek a „talán most” csodájában. Látta maga előtt férje huncut tekintetét elkomorodni, amikor ő kilépett a fürdőszobából és dühös-szomorúsággal mondta: ‒ Megjött.
Amikor Eszter becsukta maga mögött az ajtót, Melinda odaült a babahordozó mellé, és nézte, amint Panka finom metszésű orrocskája alatt ütemesen mozog a rózsaszín cumi, két apró ökle a feje mellett pihen, és hosszú, barna szempillájának aranyszínű vége enyhén felkunkorodik.
Azon az éjszakán Panka nem sírt. Éjfél körül nyöszörögni kezdett, de Melinda máris ugrott, langyosította az odakészített tejet, és mire az utolsó korty is eltűnt a kis üvegből, Panka ismét megnyugodott, és moccanás nélkül aludt reggelig. Vasárnap délelőtt Melinda elsétált vele a Duna partra, később leült egy padra a játszótéren, és az ölébe vette.
‒ Nagy öröm egy ilyen kis gyönyörűség, igaz? – szólította meg egy jóval idősebb asszony. – De rég volt, amikor még én is így fogtam a lányomat… ma már a legkisebb unokám is tíz éves. Ott szalad.
Melinda nem válaszolt, csak bólintott. Szorosan magához ölelte a kislányt. Panka az enyém – gondolta, majd lassan felállt, és elindult hazafelé. Egyik kezében az üres babahordozót vitte, a másikkal pedig a gyereket szorította magához. Szívdobogása Pankáéhoz igazodott.
A Pankával együtt töltött hétvégék rendszeressé váltak. Eszter szombaton már korán reggel érkezett, és csak vasárnap este jött a gyerekért. Arca kisimultabb lett, és a karikák is elhalványultak a szeme alatt. Melinda péntekenként nem járt dolgozni, ledolgozta a hét többi napján. Délelőtt főzött, takarított, friss ágyneműt húzott maga és Panka részére, délután kiment a temetőbe, és utána sietett a fodrászhoz.
‒ Muszáj szépnek lennem, holnap jön az unokám – magyarázta ragyogva, amikor fizetett. A sok munka ellenére kivirult, megfiatalodott, csillogott.
Amikor Eszter bejelentette, hogy András bátyja meghívta őket egy hónapra Kanadába, Melinda valósággal repkedett az örömtől.
‒ Hát persze, hogy ittmaradhat! – kiáltott fel nevetve. – Több mint négy hét szabadságom van, odaköltözöm hozzátok, majd az utolsó héten beszoktatom a bölcsibe. Ugye, Panka?
Felkapta a kicsi lányt, és forogni kezdett vele. Panka sikítva kacagott, szájából kiesett a cumi, fodros szoknyája felcsúszott a háta közepéig, szőke haja úszott utána, mint a csurgatott méz. Meg sem hallották, amikor Eszter kilépett az ajtón.
A reptéren Melinda és Panka sokáig integettek Eszteréknek a kordonon túlról, amíg csak el nem tűntek a folyosó végén. Azután kiálltak a teraszra, és nézték, amint lassan megmozdul az óriásgép, egyre gyorsabban gördül a beton kifutón, majd egy éles húzással felemelkedik. Panka még akkor is integetett, amikor a repülő már nem látszott nagyobbnak egy gyufásdoboznál.
‒ Mami, papa el… ‒ motyogta, és két karjával átfonta Melinda nyakát.
‒ Mami, papa el – cuppantott egy nagyot Panka arcára Melinda ‒, de majd jönnek vissza. Hoznak Pankának sok játékot, meg… Meg még ugyan mit? – folytatta magában egy kicsit elmerengve, amíg a kijárat felé ment ölében a kisgyerekkel. A nyakán a szorítás lassan engedett, és a forró pihegés néhány hajszálát az arcába lebbentette. Panka elaludt. Álmában apró felhők között úszott egy ezüstösen csillogó gépmadár után, mögötte Melinda lebegett, és néha finoman megcsiklandozta meztelen talpát. Ilyenkor mosolygott és szája sarkában megjelent egy apró nyálbuborék.
A négy hét úgy elszállt, mint egy pillanat. Panka és Melinda élete összefolyt. Nappal hínárként fonódtak egymásra, esténként az ágyban pedig, mint egy friss, meleg cipó, úgy gömbölyödött Panka Melinda puha hasához. Az asszony lábait félig maga alá húzva hajolt a gyerek fölé. Átölelte, és jóformán meg sem mozdultak reggelig. Panka fészket rakott Melinda testében egész éjszakára. Eszter három-négynaponta telefonált, hangja vidáman csengett, nyoma veszett az utazás előtti időszak fáradt, elgyengült szomorúságának.
Hömpölyögve és egyre gyorsuló ütemben tört utat magának az idő, figyelmeztetve, hogy a paradicsomi állapot, amelyben élnek, rövidesen véget ér. Ahogy közeledett Eszterék hazatérésének ideje, Melinda egyre többször mesélt arról, hogy Mami és Papa nemsokára megérkezik. Panka olyankor fejét belefúrta Melinda combjai közé, két karjával szorosan átfogta a lábát. Percekig álltak így. Melinda simogatta, és apró puszikat lehelt tarkója pihés, finom bőrére.
Szombat estére várták a gép megérkezését. Melinda már hajnalban felkelt, almás rétest sütött, és csirkepaprikást készített sok nokedlivel. Ki lehetnek éhezve már a jó kis hazai ízekre – gondolta, mialatt szaggatta a tésztát a zubogó, forró vízbe. Pankát délután lefektette, de most nem maradt ott mellette, hanem amint elaludt a gyerek, gyorsan felkelt, és még egy utolsó simítást tett a lakásban, port törölt, kivasalta Panka összes kimosott ruháját, és kezdte a maga holmiját is összecsomagolni. Éppen a táska cipzárjával bajlódott, amikor meghallotta a telefon hangját. A kijelzőn Eszter száma villogott. Csak nincs valami baj? – riadt meg. – Hiszen már a gépen kell ülniük.
‒ Eszter! Hol vagytok? – kiáltott a telefonba.
‒ Calgaryban – felelte Eszter. – András már három hete dolgozik a sógorom cégénél, én pedig öt nappal ezelőtt kaptam munkát. Rém rendes volt András testvére, mindent megszervezett, mire kiérkeztünk. Először arra gondoltunk, hogy csak kipróbáljuk magunkat, de nagyon bejött. Úgy döntöttünk, hogy ittmaradunk. Ha minden továbbra is ilyen jól alakul, néhány év, és megszerezzük a kanadai állampolgárságot.
Melinda kezében remegett a készülék. Szája kiszáradt, nyelve alig forgott, ahogy kiejtette a szavakat: ‒ És mi lesz Pankával?
‒ Panka még kicsi, hamar felejt. Te pedig igazán olyan fiatalos vagy, hogy akár a tied is lehetne. Majd…
A többit már nem hallotta. Gondolatai szélsebesen cikáztak agyában, de az egymás után felbukkanó miértek és hogyantovábbok halmazába ütközve darabokra hullottak szét, és sehogy sem álltak össze egyetlen racionális feleletté. Szédült, és hányinger fogta el. Meg kellett kapaszkodnia a szék támlájába. Örökkévalóságnak tűnt az a néhány lépés, amíg az ágyhoz ért. Homlokára egy vizes zsebkendőt szorított, és lefeküdt Panka mellé. Panka egyenletes, nyugodt légzése megálljt parancsolt fejében a zakatolásnak. Lecsukta a szemét. Kezét a hasán tartotta éppen úgy, mint egykoron, amikor Eszter lakott benne. Panka az enyém! Ez volt az egyetlen, kristálytiszta gondolata, mielőtt elszenderedett. Álmában apró lábak finom rugdalását érezte méhében újra, és látta Pankát amint elindul egy sötét alagúton, hogy ragacsos mázzal borítva, csatakosan végül is megérkezzen hozzá.
Engedd a népemet előre menni!
Aszály veri,
áradás elönti,
akár a rongya,
úgy lóg testén
özön sebe –
Csontjára-szikkadt bőrét
az öröm izzadtsága verje ki!
Engedd a népemet előre menni!
Messziről jött,
mélyről kiáltozik valakihez –
hosszú seregek rimánkodnak
az idő isteneihez,
hosszú seregek várják a Napot
a pusztában felragyogni –
Engedd a népemet előre menni!
Hosszú seregek izzadtan,
talpig sebekben
az izzadtsággal
telecsorgatott úton
vonulnak egyre többen,
kitátott szájukban
vér keveredik énekeikkel,
háborúkon vonultak át
gyülevész hadvezéreikkel,
fényes tüzeknél
szeretnének letáborozni –
Engedd a népemet előre menni!
Az ifjak
asszonyt akarnak,
akiből kurva sose lesz,
ne rontsd meg őket!
Az öregek
fák alatt akarnak üldögélni,
amiket ők ültettek,
ne keserítsd meg őket!
A csonkák
mutass nekik eget!
Vérrel és izzadtsággal telecsorgatott
úton fáradtak el
ezek a seregek,
s míg aszály veri a világot és áradás elönti,
engedd a népemet előre menni!
Ladányi Mihály-versillusztráció
|
Egyszer be kell fejezni. |
Ki kell tenni a pontot. |
A címet
tőled vettem át, bocsánat,
de ez a legillőbb cím.
Mihez?
Ahhoz, hogy egy kései (bölcsebb
kor, ha ilyen lesz) honnét
tudja majd,
miért halt meg L. M.
papundeklivel stoppozott falú házban
Csemőn
a Kádár-kor legvégén.
Vagy megelégednek azzal,
hogy túlzott
alkoholfogyasztástól
robbant fel a mája?
Szereznek-e
tudomást arról
(célzás, jelzés akad),
hogy Gy. I. költőt
miért hurcolászták
egyik kórházból a másikba
és vissza
a rendszerváltásnak becézett
kelet-európai
vadkapitalizmus
második évtizedében,
egészen a kórházi
zárójelentés (a halál oka szepszis)
megírásáig?
Leginkább a te
B. utca című versed
ébreszt majd gyanakvást
ebben a szép illusztrációkkal (B. H. munkái)
kiadott könyvben,
mert
a munkaközvetítő
bűzös és zsúfolt folyosóján
álldogálsz a versben
segélyre vagy tanácsra várva
(szerkesztői munka
elismerése),
ebből
a kései (bölcsebb, ha lesz ilyen)
kor olvasója
megsejtheti, hogyan éltek
ezek itt
a Kádár-kortól
a rendszerváltásnak becézett
vadkapitalizmus (ezt is ismétlem,
így érthetőbb)
évtizedein át
ki tudja hogyan érkező
halálukig.
Vagy arról,
hogy S. A. (vagyis én)
hányszor riadt fel éjjel
rémálomból, amelyben szörnyek
faggatták, hogyan
guberálja össze
a folyóirat (hitelesen baloldali,
egy párt se támogatja)
kiadatási
költségeit?
Fennmarad-e
mindez
a kései kor (bölcsebb,
ha lesz ilyen) olvasójának
emlékeztetőül,
és ha fennmarad,
érti-e, utódainak elmondja-e,
vagy inkább
szemérmesen hallgat e részletekről,
hadd rejtőzzenek
filosz írásokban
szégyenkezve,
akárcsak
R. M. megveretése, amikor
haza (hol volt a Haza,
a nagy betűs) tartott
a munkaszolgálatból,
amelyről
némelyek manapság
azt állítják, nem is volt,
meg azt, hogy akik R. M.-et megverték, hősök.
Jaj, ez hiányzik, látod,
nem pusztán
a születési és halálozási
(utóbbi L. M. és Gy. I. esetében)
évszám,
melyet S. A. és T. A.
esetében
még nem kellett volna
odaírni, mert ők
élnek (ki tudja ezt
a szűk családi, ismerősi
körön kívül), ezzel
zárom is a jaj-t, a verset,
van még idő,
három-négy óra felkelésig.
Simor András-versillusztráció
|
Mire |
Ezek itt |