DOBOS ÉVA FORDÍTÁSA

Egy munkaszolgálatos arcképe. 1941

Munkásfiú portréja, 1934-1935

VOX HUMANA

BARANYI FERENC

Legyen az egész vers az övé^*

(Emlékezés Kovács Józsefre)

Kovács József nek elsősorban az operett volt a hazai pálya, noha táncdalénekes-ként indult. Sokan emlékeznek még arra a viharos táncdalfesztiválra 1967-ből, amikor a csepeli autószerelő fiú miatt hosszú percekre leállt a televíziós közvetítés. Produkcióját ugyanis a zsűri lepontozta, a közönség viszont nem hagyta ezt annyiban. Kikényszerítette a továbbjutást.

És ez aztán Kovács József egész pályafutására rányomta a bélyegét. A népszerűségtől meg sosem ittasuló, ám abból energiát meríteni sosem rest művészt a sznobéria emelte falakat áttörni mindig is a közönség szeretete segítette. A viharos táncdalfesztivál után négy évvel már a Fővárosi Operettszínház bonvivánja volt – de ott is meg kellett vívnia a maga harcait. Őt magát idézem: „Botránykő voltam, nehezen fogadtak be, és lenéztek. A táncdaléneklés lenézett szakma volt, és én onnan jöttem, ráadásul csak egy autószerelő voltam. Két hónapba telt, hogy elfogadjanak.”

El kellett fogadniuk őt, hiszen a legnagyobb sikert rendszerint ő aratta azokban a klasszikus nagyoperettekben, amelyekben fellépett. És nem szállt fejébe a dicsőség, nem pihent a babérjain, az operettbéli évek alatt szorgosan látogatta a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Vályi Éva tanította énekelni, Nádasdy Kálmán pedig olyan ismeretekkel vértezte fel, amelyek tehetséges és ambiciózus művész számára nélkülözhetetlenek.

Aztán Vámos Lászlónak, a Kossuth-díjas nagyszerű rendezőnek bizarr ötlete támadt: a Szegedi Szabadtéri Játékok általa rendezett Bánk bán előadásán Ottó szerepére Kovács Józsefet kérte fel. Én akkor a Magyar Televízió operaműsora-inak egyik gazdája voltam.

Rátámadtam Vámos Lacira, merthogy a barátom volt: – Megőrültél? Egy táncdalénekesből bonvivánná átvedlett tenoristát akarsz az opera szentélyébe beereszteni?

Vámos Laci szomorúan nézett rám. – Legalább te ne legyél sznob és előítéletes – mondta. – Nézd meg az előadást, és csak azután ítélkezz.

Megnéztem – aztán nagyon elszégyelltem magam. Ott, Szegeden híve lettem Kovács Józsefnek, az operaénekesnek. Személyesen még nem ismertem akkor. Egy televíziós vetélkedőn mutatkoztunk be egymásnak, ahol híres embereknek mindenféle idétlen feladatokat kellett megoldaniuk. Rodolfótól kezdve Gerevich Aladár on át Kovács Józsefig sokan vettek részt a vetélkedőben. Én nagyon leszerepeltem, egyik ügyetlenséget a másik után követtem el. Kovács József a műsor után – látva, hogy nagyon le vagyok törve – hozzám lépett és ezt mondta:

– Ez így volt jó. Karikíroztad az egészet. Csinált sutaságnak vélhette bárki a produkciódat.

Kovács József akkor lett nekem Józsi. Azonnal a szívembe zártam. Nem triumfált, hogy leégett egyik ellenfele.

Akkor már a Grazi Operaház vezető tenoristája volt, Lenszkijtől Lyonelen át Faustig nagy tenorszerepeket énekelt.

Később gyakran voltam vendég náluk Zuglóban, meg a Lupa-szigeten is. Jókat ittunk és röhögtünk, de a világ dolgait is meghánytuk-vetettük olyankor. Dolgoztunk is együtt nemegyszer. Például 1991-ben a Vigadóban, ahol egy olasz estnek én voltam a műsorvezetője. Ő nem lépett fel benne, csak rendezője volt a műsornak, de ott láthattam, hogy mekkora szíve van. Szinte ott halt meg a színfalak mögött, jobban izgult az énekeseiért, mint a saját szerepléseinek a sikeréért bármikor is. Tüzelte, felforrósította őket.

Az Interoperettel – nem túlzok – történelmi tettet hajtott végre. Felismerte: jobban kellene profitálnunk abból, hogy operettnagyhatalom vagyunk, ez a műfaj nem kis részben hungarikumnak számít. A nagyszerű előadások, az újévi sikerek nagy mértékben javították az országimázst, amelyet politikusaink leginkább csak rombolni tudnak.

Büszke vagyok arra, hogy a barátja lehettem. Velejéig művész volt. És szeret-nivaló ember. A hajdani autószerelő munkástisztessége sohasem párolgott ki a lelkéből, hogy az önteltség és az önzés gőzének adjon helyet. Ő nem eljátszotta a szerepeit, hanem azonosult azzal, akit alakított. A Marica grófnő grazi előadásain sosem festett vizet, hanem valódi magyar vörösbort ivott a színpadon, hogy a Hej, cigány… keserű hevülete ne csinált legyen, hanem valódi. A muzsika annyira az éltető eleme volt, hogy szép lassan maga is zenévé lényegült át. Én most ünnepélyesen néki adom, ráruházom egyik régebbi versemet, mert őt illeti. Különben is: a sírkövére ebből a versből véstek rá egy strófát. Legyen hát az egész vers az övé immár, a továbbiak során neki ajánlva jelenik majd meg különféle gyűjteményes köteteimben.

Ki dallá lesz, az már örökre
az igazsággal csendül össze,
bármily hamisan intonálnák
azok is, akik kitalálták.

Ki dallá lesz, az nemcsak dallam-
íveket jelent, öt vonalban
rögzített, halk melódiákat,
melyek szelíden szerteszállnak,

hanem jelenti a reménység
törvényerőre emelését,
amelytől nem tágít a nemzet,
amíg fiai énekelnek.

Ki dallá lesz, fölzeng az égre,
elnémul minden földi vétke,
még a becsületére száradt
szeplők is hangjegyekké válnak…

Ki dallá lett, immár legyen dal,
meghalhat – ámde el sosem hal,
az Úristen füléig harsan
a valóságnál igazabban.

^* Elhangzott a Művészetek Palotájában a Kovács József emlékére rendezett gálaműsorban

KOSZORÚ

Száztizenöt éve született a Szatmár vármegyei Matolcson Zalka Máté (1896–1937), író, katonai vezető, a munkásmozgalom nagy alakja. Emlékét Ilja Ehrenburg önéletrajzi kötetének (Emberek, évek, életem) egyik részletével idézzük meg.

ILJA EHRENBURG

Egy az Igazak közül

(Zalka Mátéról)

Sarrignenában gyakorta megfordultam már akkoriban, amikor a vándormozival jártam. Most tanácsadóink egy csoportja állomásozott itt. Zömök, mogorva férfi ült az asztalnál; előtte kiteregetve térkép meg a Pravda valamelyik példánya. Közöltem vele, hogy tudósítanom kell az Izvesztyiját a Huescáért folyó harcok állásáról. Korsóból hideg teát töltött ki nekem. „Ilyen forró tán sosem volt a helyzet…” Megmutatta a térképen Chemillas falucskát. „A feladata: elvágni a Jaca felé vezető utat. Érti?” S már el is hallgatott, de aztán sebes szóval megkérdezte: „A híreket hallotta? Tuhacsevszkijt, Jakirt, Uborevicset golyó általi halálra ítélték mint a nép ellenségeit…” Azzal a földre hajította félig szívott cigarettáját, mindjárt másikra gyújtott s szinte beletemetkezve a térképbe, máris valami hetyke nótát fütyörészett. Arckifejezése még mogorvább lett. Hosszasan vizsgálta a térképet, jelenlétemről alighanem meg is feledkezett: „Szóval, azt mondja, az Izvesztyiját?… Hát Kolcov hova lett?… Szóval a Jaca felé vezető utat, itt állnak a Dąbrowski-brigád harcosai – Gerassi a parancsnokuk, ezek itt a garibaldisták Pacciardival… Lukács majd mindent megmagyaráz magának. Azt hiszem, Caspában találja őt. Igyék – az autóban még cudarabb ideje lesz…”

Csakugyan ritka forró nap volt. Körös-körül izzottak a sziklák: sehol egy fa, de még csak egy fűszál sem – körös-körül a vörös kőpusztaság. Elég ostoba voltam ahhoz, hogy kidugjam a kocsi ablakán a pőre kezemet – jó iramban robogtunk, gondoltam, legalább a kezemet hűtse le egy kis szellő. Caspában nem találtuk meg Lukács tábornokot, azt mondták, messzire van innen: Igriésben. A kezem felpüffedt, kirázott a hideg. Igriés a kopár hegyoldalhoz tapadó agyagkunyhóival napban izzó kaukázusi aulra emlékeztetett. Itt láttam utoljára Lukács tábornokot, vagy pontosabban szólva, Zalka Mátét. Röstellem, hogy eléggé rosszul emlékszem arra a találkozásra: alig voltam magamnál, talán az égési sebtől, talán attól a sarignenai beszélgetéstől. Zalkát kimerültnek találtam, meg is vallotta, hogy görcsös fejfájás gyötri; jól leszidott: „A kezére vigyázzon máskor: hiszen író, a csudába is…” Csak amikor búcsúzásra került a sor, akkor mosolyodott el egy percre: „Mondja csak, nem kívánkoznék valami csendes nyaralóba? Nos, egy kurta napra?…”

Másnap Barbastróból ismét kimentem Igriésbe. Ott tudtomra adták, hogy Lukács tábornok parancsnoki harcálláspontját Apiés községben rendezte be. Robogtunk az úton, amely kígyózva kanyargott a hegyek között, többször is megtudakoltam, jó irányba hajtunk-e, s egyszerre csak egy magából kikelt harcos kiáltotta oda nekünk: „Az alsó úton… Egy gránát… A tábornokot…”

Visszafordultunk; sokáig autóztunk. Kőházhoz értünk: ez a hadikórház. Először nem akartak beengedni, aztán kijött egy orvos: „Lukács állapota reménytelen. Reglernél vérátömlesztést alkalmaztunk, ő már túl van a veszélyen, de a sebe súlyos. A gépkocsivezető fejsebet kapott, ő ült a tábornok mellett, az ön honfitársa könnyebben úszta meg – lábsérüléssel –, az imént szállították el…” […]

Másnap megindult a támadás. Napjában kétszer is tudósítottam Moszkvát: Chemillas, San Ramón, légicsaták, rohamok, ellencsapások…

A támadást nem koronázta siker. A Huesca körül állomásozó egységek tétlenek maradtak. A harc csupán a Jaca felé vezető útért folyt. A harckocsik késve érkeztek. A Nemzetközi Brigád nagy veszteségeket szenvedett. Öt vagy hat nappal később összeomlott a hadművelet.

Nem Huesca jár most a fejemben, hanem Lukács tábornok. Ha ismerőseimről beszélek, attól a naptól kezdem a történetemet, amikor megismertem őket vagy amikor a véletlen ismeretségből igazi kapcsolat kovácsolódott köztünk, amikor szereplőivé lettek életemnek; Zalka Máté történetét a halálánál kezdem: valóban megrendített.

Az is igaz, hogy nem sokkal a halála előtt ismertem meg; róla valamennyi emlékem 1937 március-áprilisából való: Briuega, különféle harcálláspontok, aztán meg két falu, ahol a Tizenkettedik brigád pihenőjét töltötte (bombázások közepette), Fuentés és Mequo, aztán megint csak egy harcálláspont, Morata de Tajuna alatt, Madrid s a felperzselt Igriés község.

A Szovjetunióban talán kétszer-háromszor láttam Zalka Mátét; kölcsönös üdvözlésnél nemigen jutottunk messzebbre, közös barátaink nem voltak. Zalka Mátét én nem is ismertem – én Lukács Pál (Paul Lucas) tábornokot ismertem és szerettem meg, ezt a magyar embert, aki a spanyol nép védelmére kelt, az írót, aki íróasztalát a csatamezőre cserélte fel.

Természetesen Zalka Mátét láttam én akkor is, amikor Lukács tábornokkal beszélgettem. Igaz ugyan, hogy sokat hadakozott életében, de csak nem lett katonaember őbelőle; az emberekkel szemben tanúsított magatartását az író érdeklődése és megértése diktálta, az íróé, aki sokkal jobban ismeri a szenvedélyek szövevényeit, mint a térkép négyzethálóját.

Újra elolvastam regényét, a Doberdó t. Nyilvánvaló, hogy Zalka valódi tehetség volt, de az élete úgy alakult, hogy az irodalomban haláláig is bizonytalan kezdőnek érezte magát. Tizennyolc éves sem volt, amikor egy kötetre való elbeszéléssel jelentkezett. Az apja azonban más pályát szánt neki: katonakoron alul beadta már a hadseregbe. Az ifjú Máté tisztiiskolára került, s onnan a frontra. 1916-ban fogságba esett, a távoli Habarovszkba vitték táborba. Az Októberi Forradalom után osztagot szervezett volt fogolytársaiból, Távol-Keleten verekedett a szovjet hatalomért, csatázott az Urálban, Ukrajnában, részt vett Kijev 1920-as felszabadításában, s ott volt a Krimben, Perekop ostrománál. Véget ért a háború, de Zalka folytatta fergeteges életét, élelembegyűjtő osztagokban szolgált, agitáló elbeszéléseket írt; közeli ismeretségbe s barátságba került Furmanovval; eljárt a RAPP-ba tömörült írók összejöveteleire. Csak a harmincas években gondolt végre komolyabban írói munkájára, és Spanyolországba való elutazása előtt néhány héttel fejezte be a Doberdó t. Pedig írónak született. A háborúkat a kor varrta a nyakába, a helyét a csatarendben a lelkiismerete jelölte ki.

A Guadalajaránál aratott győzelem után és a Morata de Tajuna vidékén folytatott hadműveletek előtt (ezeket „harcfelderítésnek” nevezték, de sok áldozattal jártak), Fuentés községben, Zalka Máté azt mondta nekem: „Ha el nem esem, öt esztendő múlva megírom az egészet… A Doberdo csak dokumentum. Itt meg nincs szükség dokumentumra – dokumentum minden kő körös-körül. Az embert kell megmutatni, olyannak, amilyennek a háborúban mutatkozik. És vigyázni kell a hangra. Nem szeretem a kiabálást…”

Zalka negyvenegy esztendős volt, amikor meghalt. Nem sokkal előtte, a születésnapjára írta ezeket a sorokat: „Elgondolkodtam a sorsomról, az élet hányattatásairól, az eltelt esztendőkről, és elégedetlen lettem magammal. Kevés a tett. Kevés a siker. Kevés az eredmény.” Mások iránt elnéző volt, önmagához azonban szigorú. Írói útján pedig minduntalan megzavarták „az élet hányattatásai”.

Valencia ünnepélyesen búcsúzott a hírneves Lukács tábornoktól, de a bajtársak közül csak néhányan tudták, hogy Zalka Mátét temetik, az írót, aki nem írhatta meg azt a nagy könyvet, amelyről álmodott.

Zalka vidám, társaságszerető ember volt, de élvezni tudta a csendet; jóformán egész életében ágyúdörgésre fülelt, ahogy mondani szokta, „a földre szorított füllel” aludt, de meg tudta hallani az emberszív verését is; az élete zajos volt, a szava csendes.

Talán az írói tehetség segítette abban, hogy olyan jól megértette katonáit? Mindenki szerette, pedig akiknek parancsolt, azokat nemcsak közös nyelv, de olykor még közös eszmék sem kötötték össze; az ő parancsnoksága alatt harcoló egységekben küzdöttek lengyel bányászok, olasz emigránsok, kommunisták, szocialisták, köztársaságiak, Párizs vörösövezetéből jött munkások és mindenféle árnyalatot képviselő francia antifasiszták, vilnai zsidók, spanyolok, első világháborús veteránok, zöldfülű újoncok.

Jártam a 12. brigád törzsénél Hemingway-el is, Szaviccsal is, egymagamban is. Lukács tábornoknál, bajtársainál valahogy mindannyian szívesen időztünk el. A brigád tanácsadója az okos, melegszívű Fritz^* volt. Lukács közvetlen helyettese két bolgár parancsnok volt: a heves, nyughatatlan Petrov (Ferdinand Kozovszki) meg törzsfőnöke, a csendes, szerény Belov (Karlo Lukanov). Emlékszem, Fuentésben szert tettek egy kecskére, s Petrov sütötte meg nyárson; valóságos lakomát csaptak. Régi barátom, Fernando Gerassi spanyol festő kezdetben ott dolgozott Zalka törzsénél, aztán egy zászlóalj élére került. Sztefát kísértem el Mecóba, a férjét látogatta meg. Zalka segédtisztjét, Alekszej Ejsznert is ismertem már Párizsból. Őt még kiskorában hozták el a szülei Oroszországból; Párizsban verseket írt, és szenvedélyes kommunista szónoklatokat tartott az utcasarkokon. […] A brigád komisszárja Gustav Regler volt; ő is szívesen fordította a szót az irodalomra, s örökösen jegyezgetett kis füzetébe. Zalka csak nevette: „Figyeld csak meg, ez aztán biztosan regényt ír, méghozzá jó vaskosat…” A zászlóaljparancsnokok közül jól emlékszem a cseh Janekra és Bernardra, a francia szocialistára, meg a bátor, elbűvölő egyéniségű Pacciardira. A magyar Neuburg mindig kissé botjára támaszkodva járt. Így indult rohamra is a Lukács tábornok halálát követő napon, s el is esett.

A sebesült Reglernek, mihelyt magához tért, ez volt az első szava: „Eredjetek Lukácshoz, meg kell menteni Lukácsot…” (Eltitkolták előtte, hogy a tábornok már halott.) Két nappal később a harcosok közül találkoztam egy nagyszívű, derék zsidóval, egy galíciai chászid fiával, aki Európa valamennyi nyelvét összezagyválta a beszédében, s négyszer sebesült meg Madrid alatt, szipogva mondta: „Ez volt aztán az ember!”

Morata de Tajunában Lukács tábornok komoran mondta: „Ez a spanyol Doberdo.” Ki kellett tapogatni az ellenség erejét, elfoglalni megerődített állásait, s másnap otthagyni. Lukácsot remegő izgalom fogta el a Huesca elleni támadás előtt: átlátta, hogy a csapás súlyát a Nemzetközi Brigádnak kell magára vállalnia, s elsősorban az ő 45. hadosztályának. Az embereit féltette, magát azonban nem, azért is kellett meghalnia, mert a tűz alatt álló úton igyekezett harcálláspontjára – másoknak megtiltotta, hogy arra járjanak.

Amikor Fuentésből visszatértünk Madridba, Hemingway így szólt hozzám: „Nem tudom, milyen író Lukács, de ha hallgatom, ha csak ránézek, jólesően mosolyognom kell. Nagyszerű ember!…” (Hemingway gyakorta felkereste a Tizenkettedik Brigád harcálláspontját, s ott Lukács tábornokot. Az első világháború idején az egymással szemben álló két hadsereg farkasszemet néző állásaiban gubbasztottak. Madrid alatt jó barátságban beszélgettek el egymással. „Nagy rondaság a háború” – ismerte be nagyot sóhajtva a máskor vidám Zalka. „De még mekkora! – felelte Hemingway, s kisvártatva hozzátette: – Most pedig mutassa meg, tábornok elvtárs, hol helyezkedik el a fasiszta tüzérség…” S aztán mindketten a színes ceruzákkal tarkára jelezgetett térkép fölé hajoltak.)

Lukács valóban jókedvű ember volt, szívesen derített fel mindenkit – harcosokat, parasztokat, újságírókat. Volt egy nagy száma: mindenféle áriát tudott kikocogtatni a fogain; szeretett énekelni is, és mennyi, de mennyi dalt tudott! Egyszer a szemem láttára táncra perdült spanyol parasztlányokkal, szilajon ropta, és amikor visszajött hozzánk, így szólt: „Még nem felejtettem el. Végtére is magyar huszár volnék…”

Zalka szerette Magyarországot. Egyszer ezt hallottam tőle: „Kár, hogy nem látta a pusztát. Nekem itt gyakran eszembe jut… Magyarország zöld, nagyon-nagyon zöld…”

Zalkát Matvej Mihajlovicsnak szólították; sokáig élt a Szovjetunióban; ottmaradt a felesége meg a kislánya is. „Az én hátországom” – így emlegette őket. Szerette a Szovjetuniót, sokszor mesélte, milyen szép a nyár Poltava környékén, szerette az orosz jellemet, de megmaradt magyarnak – megnyilatkozott ez dallamos akcentusában, poétikus hajlamában, s abban a szenvedélyességben, amelyet minden igyekezetével gondosan titkolt.

„A háború szörnyű rondaság” – nemegyszer hallottuk tőle; nem volt őbenne vitézkedés, nyoma sem volt benne katonapóznak. Amikor visszatértem Moszkvába, elolvastam a leveleit, amelyeket a feleségének, a lányának írt. Úgy írt, mintha illatosított levélpapíron küldte volna üzeneteit: „Most éjszaka van, sötétség és nyirkosság vesz körül. A szívem szomorú egy kicsit, de hát a háborúban vannak szomorú percek…” „Leveleteket ma kaptam meg. Ünnepi örömben, boldogan járok-kelek. Mindenki azt kérdi: »Mi lelte egyszerre? Mitől kerekedett ilyen csuda kedve?« »Semmi« – válaszolom. Nem akarok én osztozni senkivel a boldogságomban. Lám, micsoda egoista lett belőlem…” „Ma meglepő csendesség volt nálunk. Amikor az emberi hangok is elcsitultak, a tavaszi bokrok között szinte elviselhetetlenül zengett a madárdal…” Nem tudom, mi a szembeszökőbb ezekben a vallomásokban: a becsületesség-e vagy a bölcsesség?

Azt írtam, hogy a spanyol hősköltemény volt az utolsó hullám, egy korszak ért véget vele. Magam előtt látom Loti, az író szobáját a Gaylord szállóban. Egy percre benéztem hozzá, hogy elintézzek valamit. Loti ottmarasztalt vacsorára. Sokan szorongtak nála: a mi szovjet katonaembereink – Grisin (Jan Berzin, egyike azoknak a lett lövészeknek, akik a forradalom első hónapjaiban Lenin testőrségét adták), Grigorovics-Stern, Pavlov, ez a magas, erős harckocsizó-parancsnok, Zalka Máté, aztán az okos, vonzó jugoszláv Čopić meg Janek. Jó kedvünk kerekedett, nagyokat nevettünk, hogy min, arra már nem emlékszem. […]

Mecóban, mialatt Fernando feleségével, Sztefával beszélgetett, Zalkával egymás mellett üldögéltünk a földön. Felmelegedett már az idő, kizöldellt a világ körös-körül. Zalka azt mondta: „Lám, Fernandónak van egy kisfia, Tito, az én kis Talocska lányom pedig most fejezi be az iskolát. Persze, ez olyan bárgyún hangzik, mintha a Művész Színház színpadán mondanák, mégis ez az igazság: lesz még gyémántragyogású az ég! Ha ebben nem hinne az ember, egy napot is nehezen csinálna végig…” Zalka Máté sok mindenről nem tudott még akkoriban, mint ahogy mi sem. S most elszomorodva gondolom: igaza volt, a „gyémántragyogás” sem bárgyú költött mese csupán, lesz majd gyémántragyogás is, csakhogy minden sokkal hosszadalmasabbnak és sokkal nehezebbnek bizonyult.

A bibliai példa szerint Szodoma és Gomorra bűnös lakosai megmenekedhettek volna, ha akad közöttük Tíz Igaz. Ez minden városra és minden korszakra érvényes. Zalka Máté, Lukács tábornok, a kedves Matvej Mihajlovics egy volt az Igazak közül.

ELBERT JÁNOS FORDÍTÁSA

^* Pavel Batov, később a II. világháborúban szovjet hadseregtábornok

Édesapám. 1934-1935

Tanulmányfej, 1929

NAPJAINK

KERECSÉNYI ZOLTÁN

Egy elfelejtett antifasiszta mártír elfelejtett emlékhelye

Bajcsy-Zsilinszky pálkövei háza

Egy-két évvel ezelőtt utam véletlenül Pálkövére vetett. Keszthely felé haladva, a főútról Balatonrendesnél ágazik le egy kis bekötőút a partra, ahol a vasúti sín és a tó által körbezárt földnyelven áll a magyar antifasiszta ellenállási mozgalom kiemelkedő vezető egyéniségének és vértanújának, Bajcsy-Zsilinszky Endrének pálkövei háza. Emlékmúzeumként 1966. július 10-én, születésének nyolcvanadik évfordulóján nyílt meg, s tartott nyitva egészen 2007-ig. Azóta, megyei közgyűlési döntés értelmében, financiális okok miatt meghatározatlan ideig zárva van. A megyei múzeum konkrét tervekkel rendelkezik az emlékház és környezetének kulturális, turisztikai és ökológiai központtá fejlesztésére, de erre pénz jelenleg nincs. A pálkövei Bajcsy-Zsilinszky Emlékmúzeum történetében perdöntő év az idei, a 2011-es, ugyanis szakfelügyelői jelentés alapján ez év folyamán rendezni kell a kiállítóhely további sorsát, azaz az évek óta forráshiány miatt bezárt muzeális intézményt újból meg kellene nyitni, ellenkező esetben a kiállítóhely elveszti működési engedélyét. E célból újra fel kellene venni a kapcsolatot a megyei múzeumnak a kővágóörs-pálkövei önkormányzattal az ingatlan megfelelő elérhetősége biztosításának tisztázása, rendezése érdekében, illetve a birtokviszonyok rendezésére.

2011. június 5-én, Bajcsy-Zsilinszky Endre születésének 125. évfordulója előestéjén a Bajcsy-Zsilinszkyt tisztelők – antifasiszták, demokraták – gyülekeztek a pálkövei emlékház udvarán, hogy emlékeztessenek a demokratikus Magyarországért vívott harc mártírjára, s felhívják a figyelmet a történelmi emlékhely megmentésére. A rendezvény egyik szónoka Vitányi Iván parlamenti képviselő volt, aki 1944 decemberében Sopronkőhidán együtt raboskodott Bajcsyval.

Az elhagyatott, már-már pusztuló emlékház falán álló emléktábla alá hosszú idők után idén került nemzetiszalaggal átkötött koszorú.

Bajcsy-Zsilinszky Endre életútjának befejező szakasza szervesen összekapcsolódott Magyarország második világháborús szerepvállalásával, a Horthy-rendszer tragikus végnapjaival, az ország német megszállásával, a kiugrási kísérlet kudarcával, az SS különítményesek és a nyilas erők puccsával, illetve hatalomátvételével. Bajcsy-Zsilinszky ekkorra már eltökélt vezéralakja volt a hazai antifasiszta ellenállásnak, a Magyar Front felkérésére elnöklete alatt alakult meg Budapesten a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága. A Bizottság tagjai nem kerülhették el sorsukat, letartóztatásukat követően megkínozták és megölték őket. Bajcsy-Zsilinszky Endrét a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége halálra ítélte és 1944. december 24-én Sopronkőhidán kivégezték.

A háborút követően mártírként tisztelték, erről tanúskodnak az ország több településén az utcanevek is, ám napjainkban inkább a felejtés áldozata. Jelzi ezt, hogy a Balaton északi partján, Pálkövén álló egykori házát az enyészet rongálja, az emlékházként nyilvántartott épület méltatlanul, elzártan húzódik meg a pálkövei strand és a vasúti töltés közvetlen közelében.

Bajcsy-Zsilinszky Endre életútja a radikális jobboldali nacionalizmustól a nácizmusellenes nemzeti demokrácia és a függetlenség önfeláldozó szellemi és fegyveres harci szerepvállalásáig ívelt. Nézeteinek kulcskérdései voltak: a német expanziós politika elleni összefogás, az ország háborús részvételének ellenzése, a politikai és rasszista megkülönböztetés elítélése.

Bajcsy-Zsilinszky már az 1920-as években felfedezte Pálkövét, a Balaton partjának ezt a különlegesen szép részét, amelyet marhalegelőnek tartottak nyílván a kővágóörsi községházán. Zsilinszky akkor a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) elnöke volt, és ilyen minőségében szívesen részt vett a fiatalok, a MOVE-cserkészek nyári táborozásain. Balatoni barangolásai során elvetődött Révfülöp környékére is, és megtetszett neki a pálkövei partrész. Miután megszerezte és elrendezte a terület bérletét, hozzáfogott a telek körbekerítéséhez, megépített egy pincét, majd a lakhatás céljára felhúzott egy „bungit” nádból. A magyar népi építészet – s különösen a Balaton-vidék parasztházai – élénken foglalkoztatták; még cikkezett is e témában (”Meg kell őrizni a magyar falu ősi építőművészetét”, „Tanuljunk építeni a néptől” stb.). A pálkövei magyar parasztház megépítése csak 1937-ben valósulhatott meg. A népi építészetet utánzó, romantikus ízlésű épület alapjául egy balatonszemesi parasztház szolgált. A házat környékbeli mesteremberek segítségével mintegy két hónap alatt sikerült felhúzni.

1937-től 1944-ig télen-nyáron sokat időzött itt, ez a hely nemcsak pihenésre, hanem munkára is szolgált. Szerette volna, ha a háború után itt élheti le életét: „A nagy háború után még kell dolgoznunk néhány évig, amíg minden rendbe jön. Aztán eljövünk ide. Nem leszünk miniszterek, miniszterelnökök, hanem itt élünk egymás mellett és vitorlázunk…”

Még egy dúsgazdag birtokoslány, bizonyos gróf Széchenyi Alexandra is alkudott a szomszédos telkekre, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy Bajcsy-Zsilinszky közvetlen szomszédjává válhasson. Meg is valósult rövid időn belül a birtokvásárlás, azután a grófnő nyarainak zömét ezen a tisztítatlan telken töltötte egy általa épített házban. A grófnő és a politikus kapcsolatáról keveset tudni.

A felépített pálkövei hajlékán kívül vitorlásának örült talán a legjobban. Már a húszas évektől kezdve vitorlázott a Balatonon. Kezdetben egy tőkesúly nélküli kisméretű vitorlást, dingit bérelt; saját tulajdonú vitorlásra csak 1941-ben tett szert. A Nádirigó – így nevezte el a vitorlást – sok örömöt, testi-lelki felüdülést szerzett neki. A hajó ma is megvan, Siófok–Balatonszéplak kikötőjében áll, és bérbe vehető.

A kortársak szerint a pálkövei törpebirtok maga volt a „paradicsom”. Konyhakertet, virágoskertet, kétsoros lugasnak otelló szőlőt, őszibarack-, kajszibarack- és körteültetvényeket telepített oda a gazda. S hogy ne kelljen kilométerekre kenyérért járnia, még egy kis földbe mélyített kemencét is épített. „Gazdag, boldog, szép hely. Idilli, otthonos, magános, mintha csak sziget lett volna a Balatonban, amelynek csillogó tükre előtte terült el” – jellemezte hajdan a környezetet Thury Levente újságíró.

Bajcsy-Zsilinszky utolsó nyara Pálkövén az 1943. évre esett. Lankadatlan munka kötötte le ettől fogva: „… hetek óta igen nagy zaklatottságban élek, főleg a zsidó munkaszolgálatosok ügyében árasztanak el kérésekkel barátok és ismeretlenek, melyeket nem tudok elhárítani. Végre is én nem államférfi vagyok, hanem egyszerű politikus közkatona, aki a cserkész jelszó szerint ott igyekszem segíteni, ahol lehet” – írta egyik barátjának. Hagyatékában kétszázra tehető azoknak az ügyeknek a száma, amelyekkel kapcsolatban a kormányzat illetékes tisztségviselőihez, vagy magukhoz az üldözöttekhez fordult, értesítve őket beavatkozásairól és azok eredményeiről. Szerteágazó levelezéseiből kiderül, hogy többek között kik érdekében járt közben: Arató Endre, a Magyar Nemzet munkatársa, Békeffi László színész és kabaréigazgató, Egri István színész, Fischer József építész, Gelléri Andor Endre író, Gergely István hírlapíró, Gosztonyi Lajos, a Népszava munkatársa, Hont Ferenc rendező, Kállai Gyula, a Népszava munkatársa, dr. Kósa János történész, Kovács Imre, a Szabad Szó szerkesztője, Radnóti Miklós költő, Szakasits Árpád, a Népszava főszerkesztője, Zsolt Béla újságíró.

Üldözöttek érdekében kifejtett tevékenységét az jellemezte, hogy az ismeretlen, jelentéktelen kisemberek ügyét ugyanúgy felkarolta, mint a neves értelmiségiekét. Különösen sokat fáradozott a szadista keretparancsnokok túlkapásainak kitett zsidó munkaszolgálatosok védelme és a hozzátartozóiktól törvénytelenül megvont hadisegély ügyében. Az igazságügy-miniszter és a honvédelmi miniszter figyelmét nem egyszer felhívta arra, hogy Magyarország jövője, háború utáni megítélése szempontjából milyen veszedelmeket tartogat az, ha a hatóságok eltűrik az üldözöttekkel, főleg a zsidó munkaszolgálatosokkal szemben a fronton és a hátországban egyaránt alkalmazott törvénysértéseket, s főleg szadizmust. Zsilinszky figyelme kiterjedt a magyarországi lengyel emigrációra is. Pálkövéről nem egyszer átvitorlázott a túlsó partra, hogy meglátogassa a balatonboglári lengyelek táborát. „A lengyel dolgokat amúgy is nagy kedvvel próbálom elősegíteni” – írta egyik levelében, 1943 őszén. Felkarolta a varsói egyetem volt magyar lektorának, dr. Csorba Tibornak és lengyel feleségének szándékát, hogy kulturális foglalkozásokat tartsanak a táborokban. Még lengyel nyelvleckéket is vett. A táborban a lengyelek mellett Németországból megszökött franciák is voltak. Bajcsy őket is szívesen látta pálkövei „szemináriumain”.

„Nem azért élsz, hogy boldog légy. Azért vagy a világon, hogy betöltsed rendeltetésedet. Szenvedj, tűrj, menj a halálba, ha kell. De légy az, aminek lenned kell: légy ember!” – vallotta Jean Christophe, Romain Rolland regényében.

Bajcsy-Zsilinszky Endre azt üzeni ma is, hogy az antifasizmus a humanista ember alapvető erkölcsi értékeinek része. Pálkövei emlékházának sorsa nemzeti ügy. Meg kell menteni az emlékházat, és mielőbb rendezni kell a házban levő dokumentációs anyagokat.

IRODALOM

Dernői Kocsis László: Bajcsy-Zsilinszky. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1966.

Kerecsényi Zoltán: A jobboldalról indult, a baloldalon ért véget. = Vasárnapi Hírek. 2010. január 3. 6. p.

Kerecsényi Zoltán: Bajcsy-Zsilinszky emlékére = MEASZ Évkönyv, 2011. 65-66. p.

Kerecsényi Zoltán: „Istennek két szeme van, minden lát. Éljen Magyarország!” = Ev. Élet. 2011. június 5. 15. p.

Kerecsényi Zoltán: Összefogás a demokráciáért. = Népszava. 2011. június 11., 11. p.

Tóth B. Zsuzsa: Ma is példát mutat. = Veszprém megyei Napló. 2011. június 6., 3. p.

Vigh Károly /vál., szerk./: Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről. Magvető Kiadó, Bp., 1969

Vigh Károly: Bajcsy-Zsilinszky Endre. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1992.

Női képmás, 1939

MÚLTUNK

SZEPES ERIKA

Karc a sírkövön

Egy megrendítő novelláskötet

Benedek István Gábor vonzó tulajdonságai közül talán a legfontosabb a hűség. Hűség mindahhoz, amihez hűnek lenni megadatott: szülőföldhöz, családhoz, barátokhoz, hitekhez, hivatáshoz. És mindezekhez való hűsége azóta változatlan, amióta lelkes és értelmes lénynek tudja magát: gyermekkorától. A szülőfölddel, a családdal és a barátokkal az 1994-ben megjelent káprázatosan színes, mágikus realizmussal megrajzolt novelláskötetében, A komlósi tórá-ban ismertetett meg minket. A most megjelent novelláskötet, a Bergeni keringő (Vince Kiadó) a már ismerős közösség életét kíséri a korábbi műben megragadott pillanattól az egyre sötétedő 1944–45-ig, majd egy mai visszapillantással áttekinti a huszadik századot és annak szélsőséges, a borzalmastól a felemelőig terjedő palettán elhelyezkedő élményeit.

Többféle idősík keveredik a kötetben, a szerző, mint hű krónikás igyekszik is pontosítani az események korát, mégis az egész kötetet uralja valami bizonytalan örökérvényűség, egy fosztóképzős fogalom – mely kiegészítő párja Kertész Imre Sorstalanság-ának –, az időtlenség. „Az időnek nincs se szerepe, se jelentősége életünkben. Senki nem tud semmit. Az emberi mikroérintkezésekből csak az irracionalitás maradt meg” – írja, egész életükre általánosítva a gondolatot, jelezvén, hogy életük bármily különböző síkokon zajlik, jobb-rosszabb körülmények között, a bennük lakozó bizonytalanság az egyetlen örök, tértől és korszaktól független meghatározója.

A történetek elindulási helye ismét a szülőföld, Tótkomlós, a maga élénk, kedves, soknyelvű lakóival, mert Békés megye nemzetiségi összetétele igen tarka volt: magyar, német, szlovák, román, zsidó, szerb, akik a napi tyúkpere-ket leszámítva békésen megfértek egymás mellett. Egészen a fenyegetettségig. Mert attól kezdve mindenkinek a saját és családja élete lett a legfontosabb, és önérdekeit akár mások kárára is érvényesítette.

Lehetne ez a könyv egy regény Tótkomlós háborús élményeiről, illetőleg azok előzményeiről és következményeiről. De ez a kötet nem lehet regény, mert egy regénynek mindig van egy (legfeljebb két) kiemelt főszereplője, a többiek mellékszereplők, epizodisták, szerepük az, hogy a velük szembeni viselkedésből tárul fel, tisztázódik a főhős jelleme. De ebben a tótkomlósi közösségben mindenki megélte és megszenvedte a saját életét – Benedek remek telitalálata, hogy felismerte: mindenki főhős a saját életében, s hogy valóban főhőssé válhassék, meg kell írni az ő saját, külön történetét, a róla szóló novellát. A mű felfogható novellafüzérnek, amennyiben a szereplők-főszereplők sorsa egy térben és időben meghatározott pontban, 1944-ben Bergen-Belsenben találkozik.

A könyv címe is utal a sorsközösségre: a Bergeni keringő – minthogy a haláltábor szögesdrótjai között szól – sajátos, huszadik századi válfaja a középkor óta ismert és elterjedt haláltánc-műfajnak (más ismert nevén: vadomori-költemények, a magyar fordítás ismeretlen fordító műve a Példák könyvé-ből, 1510-ből, amit előrefrénes szakaszkezdetei után Elmegyek meghalni címen is emlegetnek), amelynek lényege, hogy a halál az egyetlen demokratikus intézmény, mert fajtára, nemre, rangra, hitre, korra való tekintet nélkül mindenkit elragad. A középkori magyar műben a következők „mennek meghalni”: király, pápa, püspök, vitéz, bajnok, vén, bölcs, gazdag, szegény, bíró, nemes, szép, bolond – valóban a társadalom teljes spekt-ruma. A huszadik századi halál válogatósabb: a „némethoni mester” ( Paul Celan: Halálfúga) választása azon alapul, ki veszélyezteti leginkább saját Übermensch-tudatát: „A német embert olyan elementáris undor tölti el, ha a zsidókkal együtt kell dolgoznia, hogy az végzetes. A zsidók a maguk kiválasztottságtudatával a saját sírjukat ásták meg. Mert a kiválasztott nép a német, a tiszta germán faj. Mi vagyunk az emberiség, a civilizáció csúcsteljesítménye. És aki hasonló babérokra pályázik, annak pusztulnia kell” – adja a szerző a halálos mondatokat egy német szájába. De nemcsak a vetélytársnak kell pusztulnia, hanem a megvetett, alantasnak tartott népeknek (lengyelek, cigányok, oroszok) is, és mindezen embercsoportokon belül érvényesül a halál előtti egyenlőség: a gázban meghal a rátarti zongoratanárnő kislányával éppúgy, mint a szerelemre vágyó, töltött galamb Brüllné, „a másfél magyar barakkban nyolc orvos, sőt, egy neves szegedi egyetemi tanár”. Bergen-Belsenben egy trombita fújta a haláltáncot, és hangjára számolatlanul hullottak az emberek. „Bergen-Belsenben túl sok halállal találkozik az ember. – És velünk mi lesz? – kérdezi mindenki. Erre az Örökkévalónak kellett volna válaszolnia. De ő hallgatott.”

A bergen-belseni táborban a zsidók – a halál és a félelem ellen – egymás szórakoztatásával küzdöttek. Színházat játszottak, anekdotákat meséltek híres emberekről. A hétéves Benedek István Gábor mégis a szentandrási tanító néni történeteit kedvelte: „És egyik története jött a másik után, de nemcsak sárkányok, vasorrú bábák szerepeltek nála, hanem a királyok és királykisasszonyok mellett feltűntek falánk boltosok, szereleméhes patikusok, tolvaj jegyzők és részeges kőművesek, vagyis a falvak minden rendű és rangú lakosa.” A tanító néni így arra tanította a hétéves kisfiút, hogy mindenkinek megvan a maga története, amiben ő a főszereplő. Ezt a tanítást őrzi a szerző mindmáig novelláiban. Ezért követi Connel trombitást útján Amerikába, követi életét egészen máig, amikor Connel – mint háborús veterán – részt vesz Barack Obama beiktatásán a Fehér Házban.

Ott, a lágerbeli mesékből tanulja meg a jellegzetes zsidó bölcsességek fordulatosságát, olykor fondorlatosságát, és fogalmaz meg belőlük mosolyt keltő gnómákat. Reb Gasche, a kántor, a gettóban töltött első péntek után eltér a hivatalos imától, a rendkívüli helyzetben rendkívüli beszédet rögtönöz. „Visszamegy Vájjislach szidrájához, miként a nagy bajok idején az emlékezet is visszatér a szép dolgokhoz, hogy azokból erőt merítsen.” De nemcsak a rabbik bölcsek: egy másik felekezet papja befogadásra inti nyáját, amikor a falu üdvöskéje, Dolnyicska néger gyermeket szült, és ezért a gyermekkel együtt ki akarták közösíteni: „Mert vajon ki volt a három csillag mellett a királyok egyike, aki isteni sugallatra előre tudta Jézus születését és küldetése magasztosságát, és meglátogatta a jászolt? Nemde e tisztelgő is fekete volt? Úgy tekintsetek az újonnan jött csecsemőre, mint akit a Megváltó küldött, hogy velünk egy sorban szenvedjen, és velünk egyetemben üdvözüljön.” A pap szavai jóslatként teljesültek be: a kis Szerecsen Pisti a falu „fehér” zsidóival együtt pusztult el a haláltáncban.

Benedek élénk, fordulatos meseszövését gyakran kommentálják életösz-szegző gnómák. Közülük az egyik legkülönösebb és különlegességében igaz az az észrevétel, hogy ha egy német rendes, az „dilis”. Erre a véleményre jut az a kevés érintett, akikkel szemben egy német emberségesen viselkedett: így vélekedik a trombitás Connel a zeneszerető Krausról, és a kiváltságokat élvező, okos és szép Vajda Ilonka megállapítása is ez: „– Mama – mondta Iluska igen nehezen. – Ez a német dilis. Egy milliárdos, valami acélgyáros fia. Túlfinomult és túlművelt. Ebben a pokolban Mozartról és a vitaminokról beszélget velem. De a gyerekeken segít. És ez a fontos.” Életmentő találkozás volt Wilhelm tiszté és Ilonkáé. Az ilyen találkozásokról alkot szellemes gnómát a szerző: „Két ember megismerkedése valahogy olyan, mint a születés. Korábban nem volt, és egyszercsak van.” Fordított értékrendet fogalmaz meg Paula nagymama is: „– Itt, a nácik táborában – mondta –, még azt is eléred, hogy eltévelyedésedért becsüljenek.” A fordított értékrend analóg azzal a Vergilius-sorral, amit Radnóti idéz az I. ekloga mottójában: „Quippe ubi fas versum atque nefas” ( Vergilius: Georgica ecloga I. 505., Trencsényi-Waldapfel Imre fordításában: „Itt, hol a bűn az erény”). Egy élettapasztalatból leszűrt bölcsesség feledhetetlenül szíven üt: „Edzett deportáltak vagyunk, a hazai gettóktól idáig sok száz kilométernyi utat tettünk már meg, s tudjuk a legszükségesebbet: egymás kényszerű elviselését.”

Az egymás – a sorstárs. Aztán sorstárssá válik a korábban csak ismerős, a szomszéd, akit nem szeretnek, mert hivalkodó, fennhéjázó, a zongoratanárnő, akit a szerző szinte mitikussá növel azáltal, hogy mindig csak teljes nevével és hivatásának feltüntetésével – mint epitheton ornans-okkal – írja le: „Dr. Gáti Dezsőné született Fried Irén vizsgázott zongoratanárnő”. Amikor bajba kerül, büntetést rónak ki rá, ismét a bölcsesség, az igazságtétel áll mellé: a közösség összeadja a pénzt. „Ez a közösség dolga […] ez az ügy jóval több, mert fontosabb, mert valamennyiünkre nézve veszélyesebb annál, semhogy a fiatal doktorné egyedül intézkedjen. Ő is adjon annyit, amennyit mindenki ad, hiszen a pénz osztható, de a morzsa, az erkölcsi példázat egy és oszthatatlan.”

De a tolerancia csak a sorstársakra érvényes. Hányan gondolták 1945 után, hogy többé soha ilyen nem lesz, hogy vége a gyűlölködésnek, a másság iránti ellenszenvnek? Az indulatok mélyebben ülnek bennünk, mint a bölcsesség. Ezt legjobban Benedek tudja: egyik történetének mellékszereplője így fakad ki: „milyen nagy ez a kör, az igazi bűnösök köre? Hát elég nagy, ehhez nem fér kétség. […] hátha éppen ez lesz a baj? Hogy minden arcban azokat látjuk majd, akik vele, velük ezt csinálták. A gazemberséget. A gazemberségek sorozatát.[…] Ausztriában volt jó, az oroszok által felszabadított lágerben. Az ugyanis a senki földje lett, a semleges világ. Az itteni nem lesz az. A bűnösök utálni fogják. Féle-lemmel néznek rá, mert kénytelenek lesznek saját galádságukra emlékezni. És folyton arra gondolnak, vele, a visszatérttel, eljött a bosszú ideje.” De a félelem, az elzárkózás, az ellenszenv uralkodik a „másik” oldalon is. A párbeszéd első megszólalója ennek az álláspontnak a képviselője. „– Keresztény orvoshoz ne menjen. Gyűlölni fog minket, hogy élünk.” És a válaszban is ott az elutasítás: „– Mi ortodoxok vagyunk. Hogy képzeli maga, hogy én engedek egy gójt be-nyúlni a számba? ”

Okos, szép és fájdalmas, ahogyan az önmagát és megváltozott helyzetét józa-nul értékelni nem tudó – mert nem az értelem, hanem az érzelem terrénumába tartozik – Schwarznéról ír: „képtelen volt megérteni: miért szomorú? Hiszen most örülnie kellene, örülni annak, hogy él, örülni, hogy itthon van, hogy találkozni fog a férjével, akinek – s ezt félve vallotta meg magának – elfelejtette az arcát”.

Az időtlenség vonuló idejével eltelt ötvenöt év után a szerző, a német állam meghívására, más túlélőkkel együtt, Németországba, a lágerek helyszínére utazik. „Később felkerestük a sírokat is. Hatalmas dombok voltak ezek, fűvel benőve. Tetejükön csak kőtömbök, számokkal. Tizenkétezer, ötezer, hatezer, nyolcszáz, ötezerötszáz. A földgyaluval eltemetett deportáltak. Lengyelek, görögök, oroszok, magyarok, románok, szlovákok, szerbek, belgák, hollandok. Mi, valamennyien.” (kiem. Sz. E.)

A kiemelt értelmezői mondat a kötet egyik legfontosabb mondata. Benne van a halálba szédültekkel való együtthalás, együttérzés, a fájdalom miattuk, és – ezt sokszor tapasztaltam –: a túlélő bűntudata. Miért én? Miért éppen én úsztam meg? És a kérdés mellé rögtön társul a belső válasz: – Hogy legyen valaki, aki hírét viszi mindennek. Mert ez a mi küldetésünk. Így részesülünk mi, valamennyien, a sorsból. Hogy a szerző elmondhassa: a komlósi temetőben ott látta, a nevek között, a Kroó családban, Pali és Éva neve között, valami szöggel belekarcolva, Opauszki István – a hajdani néger kisfiú, Szerecsen Pisti – nevét. A szerző így búcsúzik tőle: „Opauszki István, ez maradt belőled. Karc a sírkövön. Legyen áldott az emléked.”

Így lehetett, így kellett elbúcsúztatni a halálos Bergeni keringő áldozatait. A tanú küldetéstudatával.

Felfelé néző férfi

MÉRLEG

ROZSNYAI ERVIN

Néhány elméleti megfontolás a fasizmusról^*

Fasiszta volt-e a Horthy-rendszer?

Benito Mussolini rendszere maga keresztelte el magát fasizmusnak, Hitler nácizmusa a fasizmus mintapéldánya, ismérveinek hiánytalan együttese volt. A Horthy-korszakot nemegyszer minősítik „fasisztoidnak” (a fasizmussal nem azonos, arra csupán egyes vonásaiban emlékeztető alakzatnak), vagy éppenséggel a „konzervatív” jelzővel illetik (ami nem határolja el, mondjuk, az angol konzervatívok, Churchill, Eden vagy Mrs. Thatcher kormányzatától).

Vajon rászolgáltak-e Horthyék ennyi gyengédségre?

A Horthy-rendszer valóban eltért bizonyos sajátosságaiban a fasizmus „klasszikus”, német és olasz formájától: nem támaszkodott tömegpártra és tömegmozgalomra – sem a hatalom megszerzésében, sem később –, és mindvégig megtartotta a parlamentet, sőt a német megszállásig a polgári ellenzék mellett a szociáldemokrata pártnak és a szakszervezeteknek is legális működést engedélyezett. Általában emiatt szokták mentesíteni a „fasiszta” minősítéstől. Kérdés, mennyiben érintik az említett sajátosságok a fasizmus lényegét, és egyáltalán, mi a fasizmus lényege.

Kezdjük talán azzal, hogy mi nem a lényege, mi különbözteti meg más rendszerektől. A zsidóüldözés, bár lényeges ismérve a nácizmusnak, nem tartozik a fasizmus lényegéhez általában, jóllehet a náci rendszer a fasizmus legkiteljesültebb formája volt – nem tartozik hozzá, mert egyrészt nem minden fasizmus üldözi, vagy legalábbis nem minden fejlődési szakaszában üldözi a zsidókat (az olasz fasizmus csak akkor kezdte ezt, amikor Mussolini már közvetlenül Hitler „védnöksége” alatt állt), másrészt a zsidók üldözését helyettesítheti (vagy kiegészítheti) az araboké (például a zsidó fasiszták részéről), a feketéké, a cigányoké stb.; végül, a történelemnek nem volt olyan korszaka, amikor a zsidókat ne üldözték volna, az asszír és a babilóniai, az egyiptomi és a római birodalomtól a gettósító középkoron, a spanyol és portugál inkvizíción, a feketeszázas pogromokon keresztül egészen a legmodernebb (?) korig. Az antiszemitizmus tehát, noha bizonyos fasizmusokra jellemző, és más ismérvekkel összefonódva feltétlenül a fasizmus megnyilvánulása, önmagában véve nem tekinthető a fasizmus jellemzőjének.

A zsidóellenességnél általánosabb ismérve a fasizmusnak a terrorista diktatúra: ez valóban lényegi vonás, fasizmus nincsen nélküle. De ami egy jelenség lényegéhez tartozik, az nem mindig tartozik ennek a jelenségnek a sajátos, megkülönböztető tulajdonságaihoz: tágabb is lehet az utóbbiaknál. A legkönyörtelenebb diktatúrát gyakorló egyiptomi fáraó sem sorolható a fasisztákhoz, és Cromwell sem, noha terrorista diktatúrával tiporta el az írek és a skótok nemzeti ellenállását, Angliában pedig a levellerek és a diggerek forradalmi mozgalmait; ráadásul a népi-forradalmi mozgalmaknak ez az eltiprója történelmileg haladó, sőt forradalmi szerepet játszott, márpedig ez a fasizmusról éppenséggel nem mondható el.

Ahogy a fasizmus egyik-másik tulajdonsága jelen lehet különféle uralmi rendszerekben anélkül, hogy ezek emiatt fasisztának minősülnének, éppúgy a fasiszta rendszerek magukba foglalhatják tőlük eltérő vagy velük ellentétes politikai berendezkedések elemeit anélkül, hogy minőségüket elveszítve, megszűnnének fasiszták lenni. Ilyen elem a koalíciós kormányzás, a többpártrendszer, a parlament. Mussolini első kormányának csupán négy fasiszta minisztere volt tíz nemfasiszta mellett, és a kijelölt kormányfő eredetileg két szakszervezeti vezetőnek is tárcát kínált. Működött a parlament, népes ellenzékkel, számszerűen erős szocialista és kisebb, de korántsem jelentéktelen kommunista képviselőcsoporttal. Kiderült azonban, hogy a rendszer természetét nem a parlament fennállása és a pártok képviseleti aránya határozza meg, hanem a valóságos erőviszony, amelynek döntő mozzanata a szervezettség és a céltudatos cselekvés. A fasiszta rohamosztagosok Olaszországban uralmuk alatt tartották az utcát, szerkesztőségeket és párthelyiségeket dúltak fel, baloldali vezetőket bántalmaztak, elrabolták és meggyilkolták Matteotti szocialista képviselőt. A Matteotti-gyilkosság miatt támadt országos felháborodás csaknem elsöpörte Mussolinit; végül azonban a fegyveres terror és az amerikai Morgan-bankház által nyújtott stabilizációs kölcsön hatékonyabbnak bizonyult a polgári és szociáldemokrata parlamenti ellenzék erkölcsprédikációinál, és az alkotmányos többség révén, amely maga szavazta meg „demokratikusan” a parlament törvényes megbénítását, Mussolini felülkerekedett. Hozzá hasonlóan, Hitler is „demokratikus” úton, alkotmányos parlamenti választással jutott hatalomra, és kezdetben ő is koalíciós kormányt alakított, nem kergette szét azonnal a parlamentet, a pártokat, a szakszervezeteket – mégsem vonható kétségbe, hogy uralma az első pillanattól fogva fasiszta diktatúra volt. Ezek a tények egyértelműen arra utalnak, hogy a választások puszta ténye, a többpárti parlament fennállása, a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek legalitása önmagában véve nem zárja ki a rendszer fasiszta jellegét; így önmagában véve arra sem használható fel bizonyítékul, hogy a Horthy-rendszer ne lett volna fasiszta.

Magyarországon a szociáldemokraták nemhogy komoly veszélyt nem jelentettek a Horthy-rendszer számára, ellenkezőleg: maguk ajánlották fel „kérges kezüket” az antant és a román csapatok által hatalomra juttatott darutollas ellenforradalomnak¹; Horthyék pedig elfogadták a felkínálkozást, mert ingatag nemzetközi helyzetük miatt éppúgy szükségük volt a szociáldemokrácia és a parlamenti forma fennmaradására, mint az olasz és a német fasizmusnak e két intézmény felszámolására. A szociáldemokratákkal kötött megegyezés (az ún. Bethlen-Peyer paktum) eredményeképpen Peyerék latba vetették külföldi kapcsolataikat a fehérterror által kiváltott nemzetközi felháborodás lecsillapítása érdekében, elősegítve ezzel a Horthyék számára létfontosságú stabilizációs kölcsön felvételét. Segítségük fejében kaptak néhány parlamenti mandátumot, beépülhettek a horthysta ellenforradalomba.

Megérte-e? Az 1922-es választások után, ahol a szociáldemokraták Horthy-korszakbeli szereplésük legkimagaslóbb eredményét érték el, 25 mandátumukkal jóval kisebb frakciót alkottak a parlamentben, mint az olasz szocialisták Mussolini alatt, a későbbi választásokon pedig országgyűlési képviselőik amúgy sem nagy számát a kormányzat rendszeresen apasztotta. Politikai súlyuk csekély volt, legális tevékenységüket rendőri ellenőrzés alatt folytathatták. Mindez megerősíti: ha meg akarjuk ítélni a Horthy-rendszer természetét, nem a parlament és az SZDP létezéséből, hanem a fasizmus lényegéből kell kiindulnunk.

De mielőtt erre rátérnénk, szeretnénk idézni, hogyan jellemezte a parlamentet Payr Hugó, a királypárti ellenzék vezetője, 1938. október végén, Horthyhoz intézett beadványában. „Nem a népnek van rá szüksége, hanem a hatalmon levőknek. Mert a parlament legbiztosabb levezető csatornája a tömegindulatoknak. Ha nagy a feszültség, egy kormányváltozás, ha még nagyobb: új választás mindig enyhíti a helyzetet, és egy időre új etapot, nyugalmi állapotot teremt. Ha ez nincs meg, a feszültség a hatalmon levők alatt robban, s nyomában jár a forradalom.”² Payr az ismert szokás szerint egy kalap alá veszi a proletárforradalmat és Szálasi „forradalmát” – itt elsősorban az utóbbira gondol –, de abban kétségkívül igaza van, hogy a parlament biztonsági szelepül szolgál a fennálló rend számára. A magyar parlament még a kormányváltozásokban sem töltött be érdemleges szerepet: negyedszázados történetében egyetlen egyszer fordult elő (1938. november 23-án), hogy leszavazták a kormányt (a Bethlen körül csoportosult képviselők Imrédy t), Horthy azonban nem fogadta el a miniszterelnök lemondását, és Imrédy mindaddig hivatalban maradt, amíg ellenfelei be nem bizonyították, hogy egyik dédapja zsidó volt – ez többet nyomott a latban, mint a parlamenti szavazás.

A fasizmus alapvonásairól

A „klasszikus” fasizmus Mussolininak arra a paradox eszméjére épül, hogy magukat a kifosztott tömegeket kell kizsákmányolóik politikai szekerébe fogni, antikapitalista ösztöneiket a tőkeuralom hatékony védelmére mozgósítani. Ennek az elgondolásnak a jegyében a fasizmus ellentétes érdekű osztályokat igyekszik közös táborban, közös zászló alatt egyesíteni („ Ein Volk, ein Reich, ein Führer” – „ Egy nép, egy birodalom, egy vezér”) s ezért általában két elemre, „úri” és „plebejus” szárnyra tagolódik – ami kezdettől fogva feloldhatatlan ellentmondással terheli.

Az ellentétes elemek egyesítésének alapvető eszköze részint a szociális demagógia (a Hitler-párt 1920-as programja pl. követelte, hogy az áruházakat adják bérbe olcsón a kisiparosoknak), részint pedig a nemzeti vagy „faji” felsőbbrendűségnek és a felsőbbrendűek közösségének mítosza. Ez a mítosz gyökeresen szakít a felvilágosodás eszméivel és eszményeivel. A felvilágosodás gondolatvilágában minden ember egyenlő, mert egyforma részese ugyanannak az „általános emberi természetnek”; a fasizmusban csupán a „vérségi közösséghez” tartozókat illeti meg az egyenlőség – helyesebben, annak árnyképe –, a közösségen kívüliek csupán alsóbbrendű, megtűrt vagy üldözött elemek, és formálisan sem egyenlők a közösség teljes jogú tagjaival. A felsőbbrendűség illúziója képzeletbeli kárpótlást nyújt a plebejus szárnynak a gazdasági és szociális hátrányokért, a kultúra, a képességek, a szellemi teljesítmény hiányáért, kábítószerül szolgál, hogy az elnyomottak kisebbrendűségi tudatát elhomályosítsa a még elnyomottabbak feletti vélt fölényük és hatalmuk. Az alantas indulatokat felkorbácsoló ordas eszmék különösen kedvező talajra lelnek a lecsúszó középrétegek és a gyülevész (lumpen)proletariátus soraiban.

A diszkrimináció valamilyen formában a polgári fejlődés demokratikus szakaszaiban is jelen volt, de a fasizmussal az eszelősségig elvadul. A fasiszták, bár mindvégig a „kommunizmusra” mérik a fő csapást, a polgári demokráciát sem kímélik gyűlöletük hullámaitól, és hatalomra jutásuk esetén vagy eltapossák, vagy saját igényeik szerint gyúrják át a hagyományos parlamenti rendszert. Ebben a törekvésükben a finánctőke törvényszerű mozgása tükröződik, amely maga alá rendeli a társadalmat – a burzsoázia különböző rétegeit is –, gyakorlatilag a hűbéri hierarchia korszerűsített változatával helyettesítve a hagyományos polgári demokráciát és egyenlőséget. Az utóbbiak valamikor az erős demokratikus középosztályban, vagyis a polgári tulajdon viszonylagos egyenlőségében gyökereztek; ahogy a monopolista tőkekoncentráció felmorzsolja az önálló középrétegeket, úgy fosztják meg tartalmától és göngyölítik fel a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek a hagyományos demokratikus intézményeket. A fasizmus tehát minden más polgári mozgalomnál, pártnál, ideológiánál és uralmi rendszernél hívebben fejezi ki a finánctőke legbenső lényegét, szükségszerűen érvényesülő mozgási tendenciáját. Ahogy József Attila írta: „Tőke és Fasizmus jegyesek.”

A „faji” ideológia tehát egyszerre szít mesterséges ellentéteket kifelé, és leplez valódi antagonizmusokat befelé: szégyenfához kötözi a nemzetköziséget, az osztályharcot, a „kommunizmust”, áttereli a tömegek dühét nyomorúságuk valódi okozóiról az „idegenekre”, a kisebbségekre, más népekre és országokra, vagy általában a „másságra”; harcba szólítja az elnyomottakat elnyomóik oldalán saját elemi létfeltételeik ellen. A történelmi tapasztalatok szerint a tőke csupán végszükségben folyamodik a fasizmushoz, olyan helyzetben, amikor válságát nem képes többé a parlamenti demokrácia és a liberalizmus keretei között megoldani. A „végszükség” szó azt kívánja itt jelezni, hogy a burzsoázia, bár a forradalmi baloldal elleni terrort nem veszi különösebben rossznéven – kivéve az ő érdekeire is sérelmes „túlkapásokat” –, a hatalomba mégis habozva bocsátja be a szélsőjobb nehezen kezelhető „népi” és alvilági hordalékát.

A kormányra került fasizmus nyílt terrorral, militarizálással és agresszióval keresett a válságból kiutat, a világháborús „nemzeti” sérelmekért kárpótlást és elégtételt. A terror célja az volt, hogy letiporja vagy megelőzze az ellenállást, megfossza a tömegeket harci-önvédelmi szervezeteiktől, és olcsó munkaerőről gondoskodjon a tulajdonos osztályok – a tőke, a földbirtokosság, a módos parasztság – részére. A militarizálás célja az volt, hogy az állam katonai megrendelésekkel ellensúlyozza a belső piac szűkösségét, leapassza a munkanélküliséget – a legfőbb társadalmi veszélyforrást –, és előkészítse az uralkodó osztályok szempontjából nélkülözhetetlen külső hódítást, az erőszakos területi újrafelosztást. Ezekhez a célokhoz igazodott az állam tervező-gazdaságirányító tevékenysége és ideológiája egyaránt.

Érvényesek-e a fasizmus alapvonásai a Horthy-rendszerre?

Osztályjellegét tekintve, a horthysta állam elsősorban a feudális maradványokkal terhelt nagybirtok és a monopoltőke szövetségét és hatalmát testesítette meg, de védelmezte a dzsentri és bizonyos más középrétegek – gyűjtőnéven az ún. „keresztény középosztály” – ,valamint a módos parasztság érdekeit is, amennyiben nem ütköztek a vezető földesúri és tőkés csoportok érdekeivel. A nagybirtok és a tőke védelmében a rendszer egyrészt a konfliktusok csillapítására, kompromisszumokra törekedett a hatalmon belüliek között, másrészt terrorista diktatúrával nyomta el a forradalmi baloldalt és harci szervezeteit, a proletariátus és a szegényparasztság akár szervezett, akár ösztönös tiltakozásait. A terror a rendszer állandó jellemzője volt: nyilvános és korlátlan az első években, később politikai meggondolásokból a „törvényesség” spanyolfala mögött folytatódott, de a helyzettől függően, időről időre magasra csapott (statárium, tömeges letartóztatások és kínzásokkal egybekötött nyílt nyomozások, endrődi csendőrsortűz, újvidéki vérengzés stb.), vidéken pedig mindvégig nyilvános maradt („cicáznak a szép csendőrtollak”). A parlament létezése nem változtatott a rendszer terrorista lényegén. A szuronyok árnyékában megválasztott képviselők gyülekezete csupán gúnyképe volt a parlament intézményének, és diszkriminációs jogalkotásával (numerus clausus, zsidótörvények) még a formális polgári jogegyenlőséget is arcul csapta.³ Ebben az összefüggésben, tehát a monopolkapitalizmus nyíltan terrorista uralmi formájának kereteiben, a zsidók állami diszkriminációja és üldözése feltétlenül a fasizmus ismérve volt, jóllehet nem jellemez minden fasizmust, és önmagában nem is elég ahhoz, hogy akár a legbarbárabb zsidóüldözőket is (pl. az orosz „feketeszázakat”) fasisztának nevezzük.

Ha a Horthy-uralom fasiszta volt, miért lépett fel a legvérbelibb magyar fasiszták, a nyilasok ellen? („Nyilasok” gyűjtőnévvel itt a magyar nemzetiszocialista pártokat, mozgalmakat és tagjaikat jelöljük.) Nem volt-e mégis csupán „fasisztoid” vagy „konzervatív”, kevésbé fasiszta a nyilasoknál, „baloldalibb” a szélsőjobbnál?

Jóllehet a Horthy-rendszer már születésekor sem nélkülözte a fasizmus lényegi sajátosságait, ezek egynémelyike a történelmi feltételek miatt csak fokozatosan és a „klasszikus” mintáktól eltérő módon teljesedhetett ki. Szembeötlő az eltérés a tömegmozgalomhoz való viszonyban. Horthyéknak, minthogy idegen fegyveres és diplomáciai segítséggel jutottak hatalomra, nem volt szükségük olasz-német típusú „népi-radikális” tömegmozgalomra, nem is lett volna lehetőségük ilyen mozgalmat szervezni, de hajlandóságot sem éreztek semmi effélére. Horthyék és a mögöttük álló osztályok tudatában a „tömeg” gyűlöletes fogalma összemosódott a forradaloméval, az 1918-as Károlyi-forradalom és a polgári demokrácia a Tanácsköztársasággal, a szélsőjobboldali „populizmus” a „kommunizmussal”. Magyarországon a „populisták” csak a hitleri előretörés után fejlődhettek tömegmozgalommá, jórészt német pénzen; a nácik készenlétben tartották őket arra az esetre, ha a magyar uralkodó körök lazítani próbálnának a német pórázon. Így a szélsőjobboldali tömegmozgalom Magyarországon eleve idegen zsoldban álló bérfasizmusként keletkezett, amely – eltérően az olasz és a német mintától – szervezetileg elkülönült a fasizmus felső köreitől, és gátlástalan szociális demagógiájával, kiváltképpen földreform-követeléseivel, magára vonta a „felsők” „bolsevizmust” szimatoló dühét.

A szervezeti különállás következtében a fasizmus „úri” és plebejus („populista”) szárnyának viszálya Magyarországon a kormány és a nyilaspártok külső ellentéteként jelent meg, nem egyetlen párt belső ellentéteként, mint a németeknél vagy az olaszoknál. Ez a viszály néha kemény összecsapássá élesedett: a kormány rendőrökkel verette, börtönbe csukta, statáriummal tartotta sakkban a nyilasokat. Horthyék nyilasellenes fellépése azonban szinte lovagiasnak mondható ahhoz képest, ahogyan Hitler bánt el saját pártbeli „populistáival” a „hosszú kések éjszakáján”, vagy Antonescu marsall, a román „úri” fasiszták vezére, a kormányában résztvevő Vasgárdával. Hitler és Antonescu természetesen nem a fasizmust fejezték le, csupán annak „népi-radikális” vezérkarát, és a leszámolás után – amelyhez Antonescu náci segédletet kapott – éppúgy fasiszták maradtak, mint előtte voltak. Miért ne vonatkozhatna ez még inkább Horthyra, aki mindig csak „bolsevistákat” végeztetett ki, „populistákat” soha? Miért ne lehetne Horthy perpatvara a nyilasokkal ugyanolyan jellegű belső viszály a fasizmus két szárnya közt – csak éppen jóval kevésbé véres és viharos –, mint amilyen Hitler tömegmészárlássá fajuló konfliktusa volt az SA-val, Antonescué a Vasgárdával?

A két szárny szervezeti különállása a mérsékeltebb és a szélsőséges jobboldal közötti összeütközéssé álcázta a fasizmus antagonisztikus osztályerőket egyesítő kettős szerkezetét. De Magyarország esetében talán helyesebb hármas vagy még többrétű szerkezetről beszélni. Nálunk az „úri” szárny maga is kettéoszlott a nagyburzsoáziát és az arisztokrata nagybirtokosságot átfogó felső osztályokra és a jobbára dzsentri középrétegekre. Az alapvető érdekegység ellenére, jelentős érdekkülönbségek tagolták ezeket a csoportokat. A magyar fináncoligarchák és a profitjaikban részeltetett nagybirtokosok joggal tartottak a német monopolisták versenyétől, a Birodalom gazdasági és politikai terjeszkedésétől, ezért szívesen megőrizték volna a nemzeti függetlenség maradványait; a földre és olcsó hitelekre éhes dzsentri középrétegeknek viszont nem az idegen monopolistákkal volt bajuk, hanem a hazai nagybankokkal és nagybirtokosokkal. Mivel érdekeik érvényesítését el sem képzelhették náci pártfogás és „populista” tömegtámogatás nélkül, többnyire buzgóbban törleszkedtek a hitleri Németországhoz, és harsányabban művelték a szociális demagógiát, mint a legfelsőbb osztályok. – Hozzátartozik a képhez, hogy a „felsők” maguk sem voltak egységesek: a nagybirtokos osztálynak érdekellentétei voltak a nagyburzsoáziával, különösen a banktőkével, és azok a tagjai, akik kevesellték a monopolista profitokból való részesedésüket, közeledtek politikailag a nácibarát dzsentri középrétegekhez. A vegyes összetételű kormánypárt emiatt is frakcióharcok színtere volt, és a vezetés időnként – illetve egyre inkább – a szélsőséges nácibarátok ( Marton Béla, Imrédy stb.) kezébe csúszott, akik szemléletükben nem álltak messze a nyilasoktól.

Az átfedések, az egyik pártból a másikba való ingajáratok jól szemléltetik, hogy a fasizmus vetélkedő csoportosulásai között, a különbségeken és ellentéteken túl, megvolt az érdekek, törekvések és ideológiák alapvető egysége. A kormánypárt „mérsékeltjeitől” a Szálasi-féle „populistákig” valamennyiüket összekapcsolta az agresszív nacionalizmus és rasszizmus, a rögeszmévé kövesedett gyűlölet a forradalmi baloldal és a Szovjetunió ellen, de még a polgári demokrácia és a liberalizmus ellen is – az a középkort idéző szellemiség, amely megmagyarázza, miért sajátíthatta ki Teleki Pál kormánya irányváltás nélkül a nyilasprogram lényeges pontjait, és miért sikeredett tragikus bohózattá Horthy fogvacogva megkísérelt kiugrása a háborúból. Ezt a rendszert konszolidálta az 1920-as években Bethlen, ez a rendszer bontakozott ki azután szerves fokozatossággal, sorsát mind szorosabban a hitleri birodalomhoz kötve, Gömböstől Bárdossyn és Sztójayn át Szálasi rémuralmáig.

Felvetődik s kérdés: helyes-e a negyedszázados fejlődésből logikusan következő záróaktus szereplőit szélsőjobboldalinak minősíteni? Kétségkívül azok voltak, ám az ilyen minősítés, ha nem pontosítjuk, olyan látszatot kelt, mintha Magyarországon pusztán a nyilasok lettek volna szélsőjobboldaliak, horthysta útegyengetőik és politikai nemzőatyáik pedig „balra” állnának tőlük, illetve általában a fasizmustól. Valójában szó sincs ilyesmiről, egyik csoport sem kevésbé „szélsőjobboldali” a másiknál, de az egyik a szélsőjobbnak az „úri” szárnyát, a másik a „népi-radikális” vagy „populista” szárnyát alkotja, és a kettő közötti hézagot átmenetek árnyalják. Ebből adódnak a fasizmuson belüli orientációs és módszerbeli különbségek, nemegyszer ellentétek, amelyek azonban nem érintik a vetélkedő csoportosulások politikai alapfunkcióinak azonosságát. Ha tehát a „szélsőjobb” kifejezést a nyilasokra vonatkoztatjuk, célszerű jelezni, hogy miben különböznek és miben nem a magyar szélsőjobb egyéb változataitól.

A fentiekkel összefüggésben meg szoktak általában különböztetni „totális” és „nem totális” fasizmust, az utóbbi elnevezést azokra a szélsőjobboldali diktatúrákra vonatkoztatva, amelyek – mint a Horthy-rendszer is – bizonyos legalitást engedélyeztek a liberális vagy kispolgári-demokratikus irányzatoknak. Ebben a felosztásban a hitleri Németországot nyilván a „totális fasizmus” márkanév illeti meg; Mussolini Olaszországát úgyszintén, mert igaz ugyan, hogy Benedetto Croce, a világhírű filozófus, legálisan publikálhatta Nápolyban liberális szellemű folyóiratát, de lapja és a körülötte csoportosuló értelmiségiek nem sok vizet zavartak. Magyarországon az ellenzék nagyobb szabadságot élvezett, pártjai törvényesen működhettek, balfelé a Szociáldemokrata Pártig bezárólag; nagy példányszámban jelenhettek meg ellenzéki lapok, marxista irodalom láthatott napvilágot a Népszava kiadónál, olyan baloldaliak tehették közzé írásaikat, mint pl. Bálint György. Magyarország ebben a tekintetben előnyösen különbözött a Harmadik Birodalomtól. A baloldal azonban állandó rendőri ellenőrzés alatt állt, és a meglehetősen mérsékelt engedékenység sohasem terjedt ki a politikailag kriminalizált kommunista szervezetekre és megnyilvánulásokra, amelyeket a rendszer a „totális” fasizmus könyörtelenségével taposott el.

A fasizmus két fokozata között nincs éles határ: Magyarországon az ellenforradalmi rendszer „totális” ultrafasizmusként kezdődött, majd a bethleni visszavonulás és konszolidáció „nem totális” fasizmusától többé-kevésbé egyenes utat tett meg a Sztójay-féle „totális” formáig, végül egy rövid „kiugrási” közjáték után Szálasi – mondhatni – ultrafasizmusáig. A véres szimfónia, amely darutollas pokolhangzatokkal indult, az utolsó tételben visszakanyarodott az első tétel bevezető motívumaihoz.

A „nem totális” forma a rendszer konszolidálásához szükséges „jogállami” homlokzat kiépítésével jött létre. Ezt a kényszerű hátrálást döntően a külpolitikai érdek (a fehérterror által keltett nemzetközi felháborodás lecsillapításának szükséglete) diktálta, de nem utolsó sorban a birtokos elitnek az a szándéka is, hogy visszaszorítsa Gömbös „fajvédőit”, akik földreform-demagógiájukkal a nagybirtokot, rasszista „antikapitalizmusukkal” a finánctőkét sértették. A „zsidó” finánctőke, mint a nagybirtok befolyásos köreinek szövetségese, tartósan együttműködött a velejéig zsidógyűlölő rendszerrel, amely az antiszemitizmust állami politikává emelte. Sőt: nem is egyszerűen együttműködött, hanem többé-kevésbé összenőtt vele. A kormánypártban, a felsőházban, illetve a kormányt kívülről támogató jobboldali pártokban és társadalmi szervezetekben ott találjuk – Kozma Miklóssal szólva – „a zsidóság tőkeerős, hazafias elemeit”: idősebb és ifjabb Chorin Ferencet, Kornfeld Móric és Pál bárókat stb.; a felsőháznak hivatalból tagja volt Lőw Immánuel főrabbi; a kormány német nyelvű félhivatalosát, a Pester Lloyd-ot, Vészi József szerkesztette; Weiss báróékra, budai Goldbergerékre mindig számíthatott a filoszemitizmussal aligha gyanúsítható Horthy. Ebből az együttműködésből kölcsönös előnyök származtak: a zsidófalók nem vetették meg a zsidópénzt (a pénznek nincs szaga), cserében pedig szavatolták, hogy forradalom Magyarországon nem lesz többé, a sztrájkokat letörik, a baloldali mozgalmakat kordában tartják, a veszélyesebbeket vérbe fojtják. Miután a nácibarát Gömbös Gyula kifejlesztette a kormányzás állammonopolista módszereit, a finánctőke busás hasznot húzott az állami szubvenciókból és kedvezményekből, majd egyre inkább a katonai szállításokból, amelyeket a magyar kormányon kívül a német monopóliumok is serkentettek befektetéseikkel. Még a zsidótörvények sem csorbították, sőt bizonyos értelemben egyenesen védelmezték a „zsidó” finánctőke gazdasági hatalmát, amennyiben egyrészt hozzá sem nyúltak a részvények tulajdonjogához, másrészt a zsidó kis- és középpolgárság rovására vezették le a deklasszálódó „keresztény középosztály” és a politikailag iskolázatlan tömegek antikapitalista indulatait. Mindez nem azt jelenti, mintha a Horthyékkal közösködő zsidó fináncoligarchák fasiszták lettek volna, de azt igen, hogy latba vetették gazdasági hatalmukat és külföldi összeköttetéseiket a rasszista-terrorista rendszer megszilárdítására és fenntartására.

A Horthy-rendszer sajátosságai elméleti jelentőségűek: könnyebb megkülönböztetni általuk a fasizmus általános ismérveit a kevésbé általánosaktól, az elsőrendűeket a másodlagosaktól, elkerülni azt a tévedést, hogy a „klasszikus”, „történelmi” alakzatokat a fasiszta jelleg egyedüli és feltétlen mércéinek tekintsük. E tanulságokat szem előtt tartva, a következőket mondhatjuk. A „történelmi” fasizmus mint uralmi forma: az imperializmus állammonopolista szakaszának agresszív, militarista-rasszista-nacionalista diktatúrája, amely a proletárforradalom (vagy a polgári-demokratikus népforradalom) elfojtása, illetve megelőzése céljából szétzúzza a kizsákmányolt tömegek, elsősorban a proletariátus önvédelmi szervezeteit és megmozdulásait, tiltja vagy erősen korlátozza a demokrácia reformista, kispolgári és polgári-demokratikus formáit, a vezető osztályok szekerébe fogja a szociális demagógiával megszédített, ösztönösen antikapitalista kispolgári-plebejus elemeket, valamint a legkülönfélébb osztályok csőcselékké züllött, bűnöző, kalandor hordalékát; olyan diktatúra, amely nyílt terrorral, az állam gazdasági beavatkozásának és a gazdaságon kívüli kényszernek a kombinálásával érvényesíti a finánctőke és a vele szövetséges „felső” osztályok (csoportok) érdekeit, ezeknek az alárendeltségében pedig a módos parasztság és az ellenforradalmi középrétegek törekvéseit is. Fasizmushoz az uralkodó osztályok válságos helyzetükben folyamodnak, amikor erősödik vagy várhatóan felerősödhet a tömegek ellenállása a növekvő kizsákmányolással szemben, és a finánctőkés-nagybirtokos uralmat veszély fenyegeti. Az uralkodó osztályok támadására a tömegek kétféleképpen válaszolhatnak: vagy harc nélkül megadják magukat a nyomornak, a megaláztatásnak, az értelmetlen háborúknak, vagy felismerik az önvédelem szükségességét.

Mivel a körülmények országonként és időszakonként változnak, nem szükségszerű, sőt éppenséggel lehetetlen, hogy a fasizmus által felhasználható módszerek mindig és mindenütt hiánytalanul és azonos arculattal legyenek jelen. Az olasz fasiszták antiszemitizmusa kései eredetű, a fegyverkezés és a szociális demagógia Magyarországon csak fokozatosan bontakozott ki. De soha semmilyen fasizmusból nem hiányozhat a nyílt (fizikai, politikai, ideológiai) terror, a „populista” demagógia, a rasszista mítosz, az agresszív nacionalizmus. Ezek együtt alkotják a fasizmus lényeges ismérveinek minimumát, feltéve, hogy a finánctőke alárendeltségében működnek. Olyan országban sincs ez másképp, ahol a hazai finánctőke gyenge vagy nem létezik. Szálasi hatalomra jutásakor (gyakorlatilag a német megszállás óta) magyar finánctőke nem létezett; a latin-amerikai fasiszta diktatúrák sok esetben egyszerűen az Egyesült Államok finánctőkéje által üzemeltetett „helytartó-fasizmusok”. Spanyolországban Franco, Portugáliában Salazar, Görögországban az „ezredesek”, Chilében Pinochet diktatúrája legalább annyira a külföldi finánctőke furkósbotja volt, mint a hazaié. A fasizmus nem pusztán nemzeti jelenség, hanem a nemzetközi tőke terméke.

Feltétlenül meg kell itt jegyezni, hogy a multik nemzetközileg gyakorolt gazdasági diktatúrája világszerte védekező reakciókra készteti korunk globalizációs folyamatainak veszteseit. Sokféle társadalmi réteg áll szemben a behatolókkal barátságtalanul vagy éppen ellenségesen, és sűrűn előfordul, hogy a kárvallottak (kis- és középtőkések, tulajdon nélküliek stb.) egyfajta „ellen-fasizmussal” válaszolnak. Bőszíti őket a multinacionális tőke térhódítása – de nem azért, mert a tőke teszi tönkre őket, hanem mert ez a tőke idegen, vagy éppen zsidó. A fasiszta szenny hozzácsapódik a haladó mozgalmakhoz (ahogy Magyarországon is észlelhettük a globalizáció-kritikai és háborúellenes tüntetéseken); a frontok nemegyszer összekuszálódnak.

Milyen irányban fejlődhet a külföldi behatolás célországában tenyésző „védekező” fasizmus? Mivel a tömegbázisát alkotó „megvadult” kispolgárság – a hozzáragadt gyülevész proletariátust beleértve – nem független osztály, nem a termelés korszerűsítésére képes önálló gazdasági tényező, hanem gazdaságilag és politikailag egyaránt a nagyobb koncentrációjú tőke uszályában sodródik, a ricsajos szólamok mögött nincs saját erő, és a fasizmusnak ez az osztaga nem lehet más, mint a vezető multik szolgálatában álló komprádor-burzsoázia kiszolgálója, a csatlós csatlósa. Korbácsot kap a kezébe, amit suhogtathat az engedetlenek és „gyanúsak” felett, oda is sózhat nekik, ha ebben leli gyönyörűségét, de semmiféle hazafias hetvenkedése nem leplezheti, hogy idegen füttyszóra táncol, és cselédalázattal kell kiérdemelnie az urainak asztaláról lehordott maradékot. A fasizmus tehát ott is a monopoltőke diktatúrája, ahol önálló „hazai” monopoltőke nincsen. Mozgási szabadsága ebben az esetben annyi, hogy az erőviszonyok eltolódásakor átszegődhet az egyik külországi uraság zsoldjából a másikéba, mindenkori parancsolójának küszöbén lesve, mikor szólítják elő egy kis utcai balhéra, mikor verheti péppé a cigányt, a zsidót, az arabot, a niggert, a soros bűnbakot.

De akár „behatoló”, akár „védekező” formában jelentkezik a fasizmus, várható fejlődése mindig a legszorosabban összefügg a szociáldemokráciáéval: a kapitalizmus kereteiben az utóbbinak a csődje és a fasiszta előretörés ugyanannak az éremnek a két oldala.

Szociáldemokrácia és fasizmus

Marx írta: „A szociáldemokrácia sajátos jellege abban foglalható össze, hogy demokratikus-republikánus intézményeket követel eszközként, nem a két véglet, a tőke és a bérmunka megszüntetéséhez, hanem ahhoz, hogy ellentétüket letompítsa és összhanggá változtassa. Bármily különböző rendszabályokat javasoljanak is e cél elérésére, bármennyire felcicomázza is magát ez a cél többé-kevésbé forradalmi képzetekkel, a tartalom ugyanaz marad: a társadalom megváltoztatása demokratikus úton, de a kispolgáriasság határain belül.”⁴

A szociáldemokrácia funkciója ma sem más, mint volt Marx idején, forradalmi képzetekkel azonban rendszerint nincs többé felcicomázva. Ilyen díszekkel ma sokkal inkább a fasizmus (kiváltképpen annak „populista” szárnya) ékeskedik – amely már jó ideje versenyben áll a szociáldemokráciával abban, hogy melyikük képes tartósabb összhangot teremteni a tőke és a munka között (sőt, napjainkra szinte teljesen át is vette tőle ezt a deklarált szerepkört). S ha tovább olvassuk Marxot, újabb érdekes áthallásokra lehetünk figyelmesek. „… nem kell korlátolt módon azt képzelni, hogy a kispolgárság elvileg önző osztályérdeket akar érvényesíteni. Ellenkezőleg, azt hiszi, hogy felszabadulásának különös feltételei azok az általános feltételek, amelyek egyedül teszik lehetővé a modern társadalom megmentését és az osztályharc elkerülését.”⁵ Nem illenek ezek a sorok nagyjából a fasizmusra is? A kispolgárság, amelyet Marx jellemez, éppúgy bázisa lehet a szociáldemokráciának, mint a fasizmusnak. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy ne lenne durva stratégiai hiba, ha a találkozási pontokra hivatkozva, egyenlőségi jelet húznánk szociáldemokrácia és fasizmus, polgári parlamentarizmus és nyílt terrorral érvényesített burzsoá diktatúra közé. Pusztán annyit jelent, hogy a két politikai irányzat társadalmi funkciójában észre kell vennünk az ellentétek mellett az egyezéseket is. Mind a kettő igyekszik az osztálykonfliktusok elnémítását célzó szociális demagógiával a tőke aklába terelni a tömegeket; s hogy kettőjük közül melyikre bízzák a társadalom vezető osztályai uralmi és tulajdonviszonyaik megszilárdítását, azt mindig a gazdasági és politikai feltételek határozzák meg.

A második világháború után elsősorban a szociáldemokrácia kapta feladatul a tőke és a bérmunka ellentétének letompítását és összhanggá változtatását. Megbízatása három fő oknak tulajdonítható. Az első egy könnyen érthető ideológiai ok: a fasizmus világszerte gyűlöletessé vált rablásaival és tömegmészárlásaival (a szovjet győzelem szélviharként tisztította meg egy időre a Föld eszmei légkörét). A második és legfontosabb a politikai ok: a Szovjetunió puszta léte és megsokszorozott tekintélye rákényszerítette a tőkét a centrumországokban, hogy „jóléti” intézkedéseket vezessen be, szociális és politikai engedményeket tegyen a tömegeknek és szakszervezeteiknek. A harmadik a gazdasági ok (talán kevésbé látható az előzőknél, de fontossága kétségtelen): az elosztásnak a tömegek javára való bizonyos átrendezése vásárlóerőt teremtett egy darabig a tőke számára, s amit a cégek a nyereségükből erre a célra oly megható önzetlenséggel feláldoztak, azt megtetézve kapták vissza. – A szociáldemokrácia a második pontba sorolt „jóléti” feladatokra összpontosította tevékenységét, és kimagasló teljesítményt nyújtott a tőke „orvosának” szerepében. Megmentette a válságos állapotba került beteget, gyógyító praxisa alatt nem először.

A 20. sz. második felében bekövetkezett gyökeres gazdasági és társadalmi átalakulások azonban történelmi vereséget mértek a szociáldemokráciára. A gazdasági fordulat az 1960-as évek végén kezdett kibontakozni, amikor a keynesiánus keresletösztönzés, valamint a teljes foglalkoztatáshoz közeledő expanzió lenyomta a profitrátát, és válságok sorozatát indította el. A tőke túlélése a tudományos és technikai forradalom megvalósításán, a termelőerők hatékonyságának megsokszorozásán múlott – ami viszont felpörgette a világpiaci versenyhajszát, megindította az eszközök rohamos átcsoportosítását a „jóléti” szférából a transznacionális monopóliumok kasszájába. Ez húzta meg a halálharangot a szociáldemokrácia felett. Ne felejtsük el persze, hogy a „jóléti” leépítést – a világpiaci helytállás szükségszerű feltételét – a tőkésállam nem valósíthatta volna meg nagyobb zökkenők nélkül, ha a Szovjetunió fel nem bomlik. Ebből a szemszögből nézve, a szociáldemokrácia sorsa a Szovjetuniótól függött. Bármennyire gyűlölték is a jobboldali szociáldemokrata vezetők a Szovjetuniót, az 1949 utáni jelentős szociális engedmények, amelyek a reformista sikereket megalapozták, semmiképpen sem lettek volna kicsikarhatók, ha a tőke nem kénytelen számolni a Szovjetunió szuperhatalmi súlyával. A szociáldemokrácia előtt – Isten nem ver bottal! – az az ellenforradalmi fordulat csapta be az ajtót, amelyet ő maga is hathatósan előkészített, és lelkesen üdvözölt.⁵

Kispolgári osztály-meghatározottságánál fogva és a világpiaci versenyhajsza kényszertörvényeinek függőségében, a mai szociáldemokrácia elkerülhetetlenül a liberalizmus felé sodródik, egykori munkáspártból egyre nyíltabban a nagyburzsoázia segédcsapatává, a monopóliumok háziszolgájává züllik. Régebben még harcos békemozgalmakat szervezett és vezetett; ma az az elsőrendű funkciója, hogy meggyőzze a munkásokat: egy hajóban evezünk a főnökséggel, minden bérkövetelés rontja a cég világpiaci pozícióit, tehát saját esélyeiteket a munkahelyek megtartására.

A szociáldemokrácia ma sem szűnt meg „reformista” párt lenni, csakhogy ma a reformok tartalma többnyire pontosan az ellenkezője annak, ami régebben volt. Az egészségügyi reform az állami (mai műszóval: „paternalista”) gondoskodásról az „öngondoskodásra” való átállást jelenti, a „szociális reform” a munkásmozgalom szociális vívmányainak felszámolását; az oktatási reform elrekeszti a művelődés feltételeit az alsóbb társadalmi rétegektől.⁶ Ezt a sajátos reformtevékenységet a politikai ellenreformáció hajtja végre, elég gyakran szociáldemokrata kormányok révén, amelyek a „piszkos munkát” szemrebbenés nélkül elvállalják. A szociáldemokrata pártok „jóléti” reformizmusa részint szertefoszlik, részint tömény utópiává, szociális óhajtások giccses gyűjteményévé „finomodik”; ezek a pártok maguk alatt vágják a fát, elrúgják maguktól saját szavazóikat. S ebben az a tragikomikus, hogy a lépre csalt, becsapott választók időről időre mégis százszor lelepleződött árulóik alá tolják a bársonyszéket.

Miért? Azért, mert akármennyire hasonulnak is a szociáldemokraták a burzsoázia konzervatív-liberális szárnyához, a politikai szereplőgárda általános és folyamatos jobbra csúszása miatt akarva-akaratlanul mindig a baloldalon találják magukat. „Baloldaliságuk” ugyan több mint kérdéses, és egyre veszélyesebben telítődik nyíltan jobboldali elemekkel, de amíg következetesen baloldali párt nincsen, addig ők az egyetlen számottevő akadály a fasizmus útjában – noha a fasizmus útját voltaképpen maguk kövezik ki, és akadályként sem mindig hatásosabbak egy keresztbe tett szalmaszálnál. Vajon meddig játszhatják kétes szerepüket? Minél inkább „rosszlétire” fordul a „jóléti” állam – amiről a korunkbeli tőkefelhalmozás objektív törvényei abszolút biztonsággal gondoskodnak –, annál kevésbé használhatja fel a burzsoázia a szociáldemokráciát a munka és a tőke ellentétének demagóg elegyengetésére. Ezt a funkciót hovatovább már csak a fasizmus képes ellátni. Korunk őserdei gazdasági, politikai és ideológiai közegében a szociáldemokrácia hanyatlása és a fasizmus előretörése nem ideiglenes, átmeneti jelenség, hanem az objektív alapviszonyokat tükröző, hosszú távú, törvényszerű tendencia – amelyet forradalmi vezérkar nélkül nem lehet feltartóztatni.

JEGYZETEK

¹ 1920. március elsején Horthyt – a parlamenti folyosókat és az üléstermet megszálló fegyveres különítményeseknek, köztük a két szociáldemokrata újságíró, Somogyi és Bacsó gyilkosainak jelenlétében – Magyarország kormányzójává választották. A Népszava Somogyi helyébe lépő új szerkesztője, Vanczák János, a lap március 2-ai vezércikkében – alig két héttel a Somogyi-Bacsó-gyilkosság után – üdvözölte az új államfőt. „Kormányzó Úr! A magyar nemzet ez idő szerinti képviselői az ország legmagasabb méltóságára emelték főméltóságodat, örökébe a magyar nemzeti történelem két kimagasló alakjának, Hunyadi Jánosnak és Kossuth Lajosnak. Az ezeréves Magyarország népének egy évezreden keresztül csak kétszer – és most – adatott meg a lehetősége annak, hogy az ország legfőbb méltóságát maga ruházhassa arra, akiben legjobban megbízhat, és akire sorsát nyugodtan rábízhatja. […] A munkásságnak mi vagyunk a szószólói, ennek nevében köszöntjük főméltóságodat a kormányzói székben […] készségesen nyújtjuk oda kérges kezünket békülésre, főméltóságod bölcsességére bízzuk e kéz értékének vagy értéktelenségének elbírálását.”

² Vö. Horthy Miklós titkos iratai. Bp., 1963. 192. o.

³ Az angoloknál a 19. sz.-ban egy Disraeli nevű illető elég hosszú időn át állt a kormány élén, pártja, a konzervatív párt megbízásából. Vajon a diszkriminációs törvényeket megszavazó magyar honatyákra és az Imrédyt „faji” alapon megbuktató „keresztény-nemzeti” politikusokra éppúgy illik a „konzervatív” jelző, mint Disraelire és ma is fennálló pártjára?

⁴ Karl Marx: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája. MEM (K. Marx és F. Engels Művei), 8. köt. Bp., 1962. 131. o.

⁵ Uo.

⁶ Vö. Fred Filius: Alte und neue Aspekte von Reform und Revolution. Zur Aktualität der Luxemburg–Bernstein Debatte. „Weißenseer Blätter”, 1996/2.

⁷ Vö. uo.

^* Részletek a szerző „Történelmi fasizmusok” című művéből

Tanulmányfej, 1940-1941

MŰHELY

KRAUSZ TAMÁS

Forradalom volt-e a rendszerváltás?

Néhány előzetes megjegyzés

A 20. század forradalmi rendszerváltozásai – legalább is baloldali szellemi közegben – ismertek: 1917-1919, 1945-1948. Vitakérdés 1956, 1968 és 1989. Az utóbbival kapcsolatos – több helyütt kifejtett – nézeteim mára, úgymond, kikristályosodtak, mégis abból indulok ki, hogy különböző álláspontok védhetők a történetírásban a tudomány zászlaja alatt. Mind a politikai baloldalon, mind a jobboldalon Magyarországon is permanens politikai ihletettségű történeti felülvizsgálat zajlik a forradalmak és ellenforradalmak témakörében, amely természetesen magába foglalja a két világháború közötti és az 1945 utáni rendszerek jellegének megítélését is. Hogy mennyire politikai-harci kérdésként ragadják meg a történészek a rendszerváltások történetét, azt jól tükrözi, hogy a hazai hivatalos mainstream történetírás még gróf Teleki Pál miniszterelnököt, a zsidótörvények „teoretikusát” is engedékenyebben közelíti meg, mint a Magyarországi Tanácsköztársaság vezetőit, például Kun Bélát, Szamuely Tibort vagy Korvin Ottót. (Ld. például a legszínvonalasabb megközelítésekből Romsics Ignác munkásságát.)

Nyilvánvaló tehát, hogy az értelmezési vitákban kulcskérdés a szocialista tradícióhoz, a régi rendszerhez és a szocializmus egész történetéhez és elméletéhez való viszony. Hogy a problémát illusztráljam: azok a baloldali szerzők, akik a bukott/megbuktatott államszocializmust¹ („reálisan létező szocializmus”, „átmeneti korszak” stb.) Tony Cliff és a trockista eredetű brit Szocialista Munkáspárt doktrínája nyomán az államkapitalizmus fogalmával jelölik, gyakorlatilag azonosságjelet tesznek a szovjet típusú fejlődés és az európai-amerikai kapitalizmus közé. Hagyjuk most ennek az „elméletnek” – legalább is tudományos szempontból tekintve – az abszurditását, amelyet igen különböző magyar szerzők képviselnek, Tamás Gáspár Miklós például számos írásában történeti és elméleti alapvetéseit erre a gondolatsorra építi. E lapos „elméletnél” érdekesebb a fogalomhasználat funkciója, végül is nem elnevezésekről kell itt nyilatkozni. Ez utóbbi elmélet egyfelől arra szolgál, hogy a régi rendszerrel együtt minden – annak keretei között – létrejött humanisztikus-közösségi, valóban szocialista tendenciát, kultúrát kisöpörjenek, mint „államkapitalista”, „sztalino-bürokratikus” terméket. Olyan ez, mint a totalitarianizmus-elmélet, amely a „kommunizmus és fasizmus azonosításának” céljából jött létre, hogy diszkreditáljon mindent, ami a kommunizmussal fogalmilag összefügghet. Másfelől. Ha eltekintünk is az államkapitalizmus fogalma kapcsán az elméleti és tudományos megfontolásoktól, az államkapitalizmus elmélete alkalmatlan arra, hogy kellő kritikai erővel világítsa meg a rendszerváltás egész folyamatát. Hiszen ha a kapitalizmus és az államszocializmus azonos „rossz”, sőt, az államkapitalizmus nyilván „rosszabb”, mint a maga a (centrum)kapitalizmus, hiszen ez utóbbiban a politikai szabadság valóban szélesebb kerete szilárdult meg. Eszerint érdemes volt hát az „igazi” kapitalizmusért harcolni, hiszen legalább létrejött a „demokrácia”. Az államkapitalizmus-elmélet felcicomázza a régi antiszocialista ellenzék liberális csoportosulásainak politikai teljesítményét és maga az új rendszer is a régihez képest – legalább is politikai szempontból – így forradalomnak állítható be. Ezzel az állásponttal visszajutnánk a mai liberális, a kapitalista restaurációt igazoló mainstream álláspontig – csak éppenséggel baloldali, radikális, liberter, anarchista stb. köntösben. Ezzel a félnótás teóriával még a privatizálás, az eredetileg közösségi tulajdonnak számító állami tulajdon magán-kisajátítása is felmagasztosul.

A megvilágosodás folyamata a rendszerváltáshoz már nem kapcsolódó fiatal generációk számára – a 20 év történelmi tapasztalatai alapján – úgy látszik, megkezdődött, noha e téren is olyan elképesztő agymosás folyik, amelyet bármely sztálinista propagandista megirigyelt volna a maga idején. Persze, mondjuk meg őszintén, aki akarta, látta, hogy a bukott rendszer romjai alól kisarjadó nemzetközileg „vezényelt” rendszerváltás Kelet-Európában a félperifériás kapitalizmus új formái előtt nyitja meg a kapukat. Tulajdonképpen az egész fejlődésnek ez az alaptendenciája az elejétől kezdve átlátható volt. Ezt igazolandó, legyen szabad – kivételképpen – magamat citálni 1991-ből, kockáztatva a súlyos elbizakodottság látszatát. Az Eszmélet folyóirat által rendezett nemzetközi baloldali-antikapitalista irányzatú konferencián a rendszerváltásról kialakított téziseim közül az egyik, szám szerint a II. így hangzott: „Az új elitek, miután úgy döntöttek, hogy a korábbi »kommunista« bürokráciák helyét elfoglalják, kisajátították az antisztálinista tömegmozgalmak céljait, már ahol ilyen mozgalmak léteztek, hogy megtévesszék a lakosság széles rétegeit. Az új pártkezdeményezések többnyire mindenütt a régi állampártokból nőttek ki – különösen igaz ez Magyarországon. Azonban még a jelenlegi fejlődési fok is különböző alternatívákat hordoz magában mindenütt. A többpártrendszerre épülő parlamentarizmus már megjelent csaknem a régió összes országában. De a domináns tendencia nem a parlamentáris demokrácia kiszélesedésének irányába mutat, hanem éppen ellenkezőleg – attól kell tartani, hogy bürokratikus diktatúrák új típusai rendezkednek be parlamentáris formában.

Magyarországon az alkotmányos állapot ideológiai hátterével ellentétben a valóságos gyakorlat az, hogy egy új(gazdag) réteg ragadja kezébe a hatalmat, és söpri el a társadalmi tervezés és az önkormányzati tulajdonlás lehetőségeit. A végrehajtó hatalom centralizálódása mind nyilvánvalóbb. A bürokratikus centralizmus térnyerésével egyre több kérdés a parlamenten kívül dől el (ld. például a kárpótlási törvényt, vagy általában a tulajdonáthelyezés kérdését).”

Mi történt valójában?

Legalább húsz éve nyilvánvaló tehát, hogy az államszocializmus bukása alapjában a közösségi társadalom megvalósítatlansága miatt következett be; a bürokrácia eltorlaszolta az átmenetet a voltaképpeni szocializmus felé (az állami tulajdon és az államhatalmi feladatok társadalmasítása, munkásönszerveződés stb.) előtt.² Máshonnan tekintve, a bukás a belső gazdasági és társadalmi ellentmondásokban, irányítási válságjelenségekben, a Nyugattal való gazdasági, technikai-technológiai és katonai versengés elveszítésében keresendő, vagyis a külső feltételrendszer átalakulása az 1970-es évektől („globalizáció”) alapjában „belejátszott” a rendszerváltás kibomlásába.

Mindennek ellenére a kelet-európai rendszerváltás nem szervezett tömegmozgalmak eredménye volt. A népek nem kapitalizmust akartak, hanem csupán az államszocializmusban is felülkerekedő fogyasztói ideológiák hatására a nyugati jólétre vágytak – a munkanélküliség, az egyenlőtlenségek, a kulturális depriváció és a szegénység nélkül. Nem mellékes tény, amit a mai uralkodó legitimációs ideológia szisztematikusan figyelmen kívül hagy: sehol nem volt olyan forradalmi tömegmozgalom, népi követelés, hogy állítsák vissza a tőkés magántulajdon korlátozatlan uralmát, hogy állítsák vissza a kapitalizmust, hogy legyen az állami tulajdon a társadalom egy szűk rétegéé, egy új uralkodó osztályé.

Még a cseh „bársonyos forradalom” vagy a berlini fal ledöntése az NDK-ban sem involvált olyan tömegmozgalmakat, amelyek a tőkés rendszer visszaállítását szorgalmazták volna. Ugyanakkor az is igaz, hogy a munkásönszerveződésre, s az állami tulajdon társadalmasítására sem szövetkezett valamelyest is tömeges és tudatos társadalmi mozgalom, talán egyetlen kivétel a 70–80-as évek fordulóján a lengyel Szolidaritás „munkásönigazgatói” szárnya volt, amelynek gyászos vége a rendszerváltozás közismert történetéhez tartozik.

Továbbá – de az előbbi ténnyel összefüggésben – megjegyzendő: a forradalomról szóló „legitimációs” mítosz nem kényszerít annak felismerésére sem, hogy a rendszerváltás keretében a „polgári” politikai hatalomváltás még a polgári demokrácia játékszabályait tekintve sem legitim módon történt, hiszen senki által nem választott ún. nemzeti kerekasztalok szervezték meg a hatalomváltás egész struktúráját és lényegét.

S akkor még meg sem említettük a társadalmi méretű legitimáció hiányát, mint alapvető problematikát, amely mindenekelőtt a tulajdonváltás és a privatizáció széles körű, társadalmi méretű elutasításában fejeződik ki mind a mai napig.

Másfelől éppen azokban az országokban, ahol jelentősebb tömegmegmozdulások voltak, ismét hangsúlyozzuk, nem álltak készen – számos ok mellett a bukott rendszer paternalista hagyományai miatt – alulról szervezett népi intézmények, amelyek a dolgok irányítását kezükbe vehették volna. Ehelyett ideológiák keletkezetek a civil társadalom születéséről, virágzásáról és funkciójáról, miközben a létrejött civil szervezeteket, amelyek – elvben – az államtól és a tőkétől vettek volna át hatalmi és tulajdonosi funkciókat, szisztematikusan verték széjjel.³

A felülről szervezettség – különböző formákban – mindenütt az elitek kezében tartotta a folyamatok irányítását, klasszikus módon Németországban, ahol a polgári Németország egyszerűen elnyelte Kelet-Németországot. A tiltakozó, a régi hatalmat ledönteni akaró tömegek is a „nemzeti függetlenség” zászlaja alatt gyülekeztek, klasszikus formában a balti államokban és Ukrajnában, de Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon is.⁴ A tulajdonáthelyezés, a tulajdonviszonyok radikális átalakítása elkerülhetetlenül átrajzolta a kelet-európai nemzetállamok korábbi térképét is, mivel a helyi hatalmi elitek gazdasági és politikai-hatalmi osztozkodása megkövetelte azt. Az etnikai zászló a helyi uralkodó csoportok kezében lényegében arra szolgált, hogy a konkurensek számát csökkentse, kirekessze a „más etnikumúakat” és kijelölje annak a területnek a határait, amelyekre hatalmukat kiterjeszteni kívánták. Miközben a helyi hatalmi csoportosulások viszonylag önálló szerepet játszottak az új államok létrehozásában, hiba lenne megfeledkezni arról, hogy a centrumországok a rendszerváltó országok európai integrációja során ezen államokat egymással „versenyeztették”. Ennek folyamán a széteső, kis, gyenge államocskák – belefeledkezve „történelmi ellentéteik” végre szabad kiélésébe – saját magukat hozták hátrányos helyzetben egy kapitalista versenyfutás keretei között. Még az európai uniós csatlakozási tárgyalásokon is erősebb tárgyaló partnerek lehettek volna, ha a nemzeti torzsalkodások helyett legalább alrégiónként összefogtak volna, de ez még az ún. „visegrádiaknak” sem sikerült. A hatalmi eliteket ugyanis jobban érdekelte saját helyi privilegizált tulajdonosi és társadalmi státuszuk és presztízsük, mint országaik jobb érdekérvényesítő pozíciója az Európai Unióban. A nemzeti eszme, a múlt legmélyebb bugyraiból feltámadó etnikai gondolkodás elterjesztése, a marxizmus-leninizmus helyét elfoglaló új legitimációs ideológia az elitek számára a társadalmi bázis megszervezésének fontos eszköze lett.

Ugyanakkor emlékeztetni kell arra is, hogy a „félperifériás” hagyományoknak megfelelően a régi állami „szocialista tulajdon” kisajátításának folyamatában Kelet-Európában mindenütt meghatározó szerepet játszottak az új ászervezett nemzetállamok, amelyek az államszocializmus időszakában megszilárdult föderációs államképződmények és szövetségi (gazdasági és politikai) struktúrák szétverésén, az „etnikai elkülönülésen” alapultak. Ezek az új államok voltak az alkalmas eszközei annak, hogy a helyi és globális tőke megszervezze a helyi társadalmak fölötti ellenőrzést. Másképpen fogalmazva: az új állami struktúrák létrehozásában nemcsak az állami tulajdon, az állam-adósságok és az állami vagyon felosztása tükröződött vissza, noha ez volt a lényeg, hanem új hatalmi, gazdasági és politikai struktúrák alakultak ki, azaz egy új osztálytársadalom épült ki. E folyamat részeként érthető meg, hogy mind a mai napig a nemzetiségi ellentételek tudatos kiélezése és felhasználása a lakosság mobilizálásában – a rendszerváltás elidegeníthetetlen sajátossága. Ennek látszólagos ellentéteként, valójában meghosszabbításaként a globális tőkeuralom igényeinek megfelelően a régió döntő részében a nemzet, pontosabban a nemzetállam gazdasági értelemben – lényegében megszűnt, a nemzet csak mint kulturális és politikai entitás él tovább. Napjaink kísérlete, hogy tekintélyuralmi eszközrendszerrel visszaállítsák a nemzetállam gazdasági struktúráját a kisállamokban, nem vezet sehová, pusztán egy hatalmi centralizációhoz, amely a neoliberális gazdasági előírások, a rendszer szükségleteit biztosító megszorítások radikális teljesítését teszi lehetővé a munkavállalók szabadságának még erősebb korlátozásával – a magasabb profit kisajtolása érdekében.

A forradalom mint legitimációs mítosz

A rendszerváltást forradalomként, „felszabadulásként” magyarázó paradigma figyelmen kívül hagyja, amit még az első ún. szabad választásokon hatalomra került magyar miniszterelnök is megértett. Azt üzente (igazán kevés legendás megfogalmazás fűződik a nevéhez) az elégedetleneknek és a kisemmizetteknek, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Vagyis forradalom az lett volna – végtére is Antall József történész volt, tudta vagy emlékezett rá -, ha az alul levők, illetve az alsó osztályok gazdasági és politikai szervezetei ragadják magukhoz a gazdasági és politikai folyamatok irányítását, maguk akarnak „a nemzet vezető osztályává” válni. Vagyis ha forradalomról van szó, nem marad a történelmi folyamat irányítása a régi uralkodó osztályok és hatalmi elitek egymással folytatott harcainak keretein belül.

1989 felülről szervezettsége, mint mélyen fekvő kelet-európai regionális sajátosság, a legtisztábban az orosz-ukrán-belorusz fejlődésben nyilvánult meg. Oroszországban például a rendszerváltást ellenőrző elnöki hatalom nyilvánította ki magáról, hogy maga képviseli még a törvényes parlamenttel szemben is a gazdasági és politikai hatalom újrafelosztásának végső rendjét, maga képezi a hatalomfelosztás végső forrását.⁵ E régióban a civil társadalom a peresztrojka időszakával ellentétben tulajdonképpen visszafejlődött, végképp a politikai hatalom martalékává, az államhatalom függvényévé vált. Ennek megfelelően – és talán ezért is teljesen békés úton – Lengyelországban és Magyarországon már a kezdet kezdetén a senki által meg nem választott „nemzeti kerekasztal” szabta meg a hatalmi osztozkodás kereteit. S e régióban éppen a rendszerváltás politikai folyamatában maga a felülről konstituálódott hatalom hozta létre az új pártokat, amelyek azután lebonyolították a gazdasági és politikai hatalom felosztását az elitek között a társadalom feje fölött. Mindezen fejlemények sajátosságai a kelet-európai alrégiók szerint persze különbözők voltak, de általánosan is igaz, hogy az alapvető hatalmi érdek-harcokat a régi nomenklatúrán és az új eliteken belül játszották le, méghozzá anélkül, hogy a népi öntevékenység szervezetei beleszólást kaptak volna a folyamatok irányításába (nemhogy eldöntésébe, amiről korábban a liberális értelmiségiek oly sokat fantáziáltak). Sőt, ahol ilyen valóban forradalmi tömegszervezetek (munkástanácsok, munkásszervezetek, sztrájkbizottságok, vállalati tanácsok, szakszervezetek stb.) csírái létrejöttek, mint Oroszországban vagy Lengyelországban (Magyarországon a „tulajdonosi munkástanácsokról” már volt szó) mind-mind vereséget szenvedtek.

A későbbi években ezekről az útkeresésekről már szó sem esett, sőt a rendszerváltás 20. évfordulóján a pártok által szervezett hivatalos megemlékezéseken a valódi történetből szinte semmi sem maradt néhány mitikus, „drótvágós” képsoron kívül. A berendezkedő hatalmi elit liberális és ún. szociálliberális szárnya egy olyan alternatívát állított föl Magyaroszágon is, amely lezárt minden eredeti útkeresést, kizárólag saját hatalmi pozícióját és presztízsét szolgálta; ennek megfelelően alakította a múltat, mintha csak ez az alternatíva létezett volna: vagy a „modernizáció”, a „Nyugat utolérése” a neoliberális projekt alapján, vagy a rendies, álromantikus konzervatív-tekintélyuralmi (eleinte „kommunista”) visszarendeződés között lehetett volna választani. Ezt a tézist historizálandó mindenfajta közösségi útkeresést elutasítottak, beleértve a lengyel Szolidaritás szakszervezet ilyen próbálkozásait, miként a magyarországi 1989–90-es tulajdonosi munkástanácsok kísérleteit is. Tertium non datur. Így ment át a liberális legitimációs ideológia, illetve apologetika történelemhamisításba. A tertium datur nemcsak a tankönyvekben nem szerepel, hanem már a mainstream tudományos diskurzusokban sem.

Természetesen a régi rendszerben megformálódott értelmiségi ellenzéki csoportok leginkább Lengyelországban befolyásolták és radikalizálták az átalakulást, de Lengyelországot és talán Csehországot kivéve sehol sem ők voltak a rendszerváltás valódi demiurgoszai, hanem a nomenklatúra ama csoportosulásai, amelyek felismerték, hogy társadalmi státuszukat csak a nyugati centrumhatalmak vezető csoportosulásainak támogatásával tarthatják fenn. Nem véletlen, hogy Lech Wałęsa maga is a munkásönigazgatásnál kezdte, és mint a régi ellenzék számos képviselője, a polgári irányú rendszerváltás vezető figurájaként fejezte be aktív politikai pályafutását. Analóg folyamatok játszódtak le kisebb kilengéssel Magyarországon is, ahol a Kádár-rendszer egy másfajta történelmi hátteret reprezentált, mint a Gierek–Jaruzelski-rezsim.

Alapjában egész Kelet-Európában az ellenzék fő erői kezdetben baloldalról, szocialista oldalról támadták a fennálló rendszert. Nemcsak a 68-as Lukácsról van szó, hanem arról a jelenségről, amit Heller és Fehér, Bence és Kis képviseltek még a 80-as évek elején is: nem az a baj a Szovjetunióval, hogy túl sok benne a szocializmus, hanem az, hogy túl kevés.⁶ Ennek megfelelően a Szovjetunióban és Magyarországon, Lengyelországban és Jugoszláviában a liberális és nacionalista ellenzéki csoportok (eredetileg az ellenzéki marxistákkal rokonságban) az állami tulajdon társadalmi-közösségi átalakításának, ellenőrzésének valamely elképzelését védelmezték.⁷ Magyarországon olyan későbbi liberálisok, mint Lengyel László, Bokros vagy Sós Károly Attila a közösségi csoporttulajdon álláspontját képviselték. Majd csak a hatalommegszerzés folyamatában (1985-1990) tértek meg ezen értelmiségi csoportosulások a hatalom lágy ölére, az állami tulajdon üzleti vagy „ajándékozási” kisajátításának nemzetközileg ajánlott „realista” politikájához. Némileg leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatunk: megértették, hogy a társadalmasítás egész elképzelése nem élvezi nyugati támogatóik bizalmát. Vagyis még a rendszerváltás előtt elfordultak egy forradalmi állásponttól és áttértek egy, a tőkés világrendbe visszaintegrálódó gazdaság- és politikafelfogáshoz.

A rendszerváltásnak mint forradalomnak az interpretációja eredendően tulajdonképpen Mihail Szergejevics Gorbacsov szellemi leleménye volt, aki a peresztrojkát kezdetben Jelcin nel és társaival együtt – kibontakozó nézetkülönbségeik ellenére - a szocializmus forradalmi megújításaként propagálta. Még Lenin tézisét, a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszót is kiadta. Ám mielőtt valóban forradalmi átalakulás mehetett volna végbe, a „forradalom” értelmezése – politikájának és általában a tömegmozgalmaktól való elfordulásának megfelelően – 1989-től egy funkcióváltáson ment keresztül. Paradox módon, amikor a forradalom, a szocializmus új formájának lehetősége lekerül a napirendről, akkor kezdődik az egész átalakulás forradalommá avatása. Fő figurává – a Lenint korábban gyakran idézgető – Jelcin avanzsált elő, ő lett a demokrácia – és mint hamarosan kiderült a kapitalizmus – korlátozatlan visszaállításának legfőbb prófétájává. Azután a régi államszocializmus gyors szétzúzása, „a piacgazdaság bevezetése 500 nap alatt”⁸ egyenesen a sztálini „nagy ugrás” képzetét keltette (amely négy évig tartott (1929-33), igaz, az átalakításnak akkor nem szabtak konkrét határt). Ezután következett Oroszországban a szintén senki által meg nem szavazott ún. sokkterápia alkalmazása, amely a rendszerváltás szociális következményeit még inkább egy katasztrófa-történet irányába vezette. Vagyis a gyors és tömeges privatizálás, az „árliberalizálás”, azaz a radikális infláció hirtelen csapásként együttjárt a tíz- és tízmilliókat érintő munkanélküliséggel, az egészségügyi ellátás összeomlásával, a mélyszegénység elterjedésével, milliók idő előtti halálával. Ma, húsz évvel később mindez még sokkal világosabban látszik.⁹

A forradalom mint teória

Hogy a kelet-európai rendszerváltás forradalmi átalakulás, azaz egy magasabb rendű fejlődésbe való átmenet volt, azt filozófiai-elméleti síkon először Jürgen Habermas fejtette ki, amikor kelet-európai „korrekciós”, „kiigazító forradalmakról” ,

„ utolérő forradalmakról” elmélkedett a New Left Review hasábjain 1990-ben.¹⁰

Az utolérés mint politikai törekvés és ideológia eredendően a 19. századi kelet-európai nemzeti mozgalmak, majd Sztálin közvetítésével Gorbacsov ig az államszocialista elitek meggyőződése is volt, de ez a gondolatkör azóta sem épül összefüggő gazdasági és társadalomelméletre, noha tulajdonképpen a rendszerváltó elitek „hivatalos” legitimációs doktrínája maradt egy liberális (vagy nacionalista) értékrend körítésével mind a mai napig.¹¹ A német filozófus tulajdonképpen újrafogalmazta a rendszerváltozás folyamatában a régi „szocialista álmot”, melyet még Sztálin hirdetett meg 1930-ban, a Nyugat „valódi” utolérésének lehetőségét illetően.

Ám, mint fentebb jeleztem, az utóbbi 20 évben valami egészen mást történt, e két évtized más bizonyított. Ez a forradalom-értelmezés – kicsit Fukuyamá nak a történelem végéről szóló, földhöz ragadt hipotézisére emlékeztetve – abban állt, hogy az utolérést a centrumkapitalizmus „értékrendjéhez” kötötte, úgy vélte, mint akkoriban az egyszerű állampolgárok milliói Kelet-Európában, hogy a „szocialista fogyasztói társadalom” korlátainak ledöntése után a nyugati színvonalú és szerkezetű fogyasztói társadalom köszönt be a régióba.

A habermasi „korrekciós”, „utolérő” gondolatot az 1989-es események sodrában a mindennapi emberek úgy fogalmazták meg, hogy Magyarország (bármely kelet-európai országgal behelyettesíthető) most utol fogja érni Ausztriát, Japánt vagy Finnországot, sokan Svájcot emlegették, attól függően, hogy a média legutolsó agymosásában éppen mely országot preferálta „modellként”. A „felzárkózó forradalom” gondolata és elmélete, amely tehát a rendszerváltás politikai-társadalmi feltétele és tartalma lett volna, nem vált valósággá, nem is válhatott azzá.¹² A megvalósult rendszerváltás a világgazdasági rendszerbe való „tipikus” kelet-európai „félperifériás” beilleszkedés része és megnyilvánulása volt, amelyben éppenséggel nem az utolérő fejlődés öltött testet.

A historizáló elmélet azután (a magyar példa igazán eklatáns!) a „kommunizmus” mint „antimodernista ellenforradalom” került át a politikai propaganda eszköztárába, amely az újabb tekintélyuralmi fordulatok kedvenc fogásává szublimálódott. Ennek megfelelően rajzolódik át az egész régió – és benne Magyarország – története. Felmagasztosul a Horthy-rendszer, relativizálódik, sőt megdicsőül Magyarország mint náci kollaboráns szerepe a II. világháborúban.

A fasizmus, a nácizmus és a „kommunizmus” kerülnek át egy oldalra – szemben a keresztény Nyugattal, amelybe természetesen Magyarország is beletartozik.

A végkonklúzió

A politika és az őt szolgáló mainstream irodalom a rendszerváltás magyarázatából szisztematikusan kiszorította a politikai és szociális-gazdasági folyamatok belső összefüggését, noha kezdetben ezt nem hallgathatták el, csak meghamisították: ezeket az ellentmondásokat fatális, szinte a természeti törvényszerűség, a „szabadság ára” megnyilvánulásaként tekintették.

Például Jegor Gajdar, Jelcin „rendszerváltó demokrata” miniszterelnöke minderről őszintén meg is nyilatkozott – ellentétben más kelet-európai politikusokkal. Az történt, hogy kezdetben – még jól emlékszünk – a pénzügyi forrásokat ellenőrző új politikai uralkodó csoportok saját politikai pozícióik megszilárdítására használták az állami források egy jelentős részét, majd később megfordult a kocka, a magántulajdonossá vált csoportok vették kézbe a politikai erők finanszírozását szerte Kelet-Európában. Oroszországban és más szovjet utódállamokban, ahol erős elnöki, végrehajtó hatalmak szilárdultak meg, intenzívebben tudtak hatni ezekre a pénzügyi-gazdasági csoportosulásokra, amennyiben hazai kézben maradtak ezek a források. De egy vagy más formában az állami tulajdon magán-kisajátítása mindenütt végbement, sőt az egész „forradalomnak” az igazi társadalmi bázisát éppen ez az új tulajdonos osztály és az általuk fizetett rétegek képezték. Jegor Gajdar pontosan hangsúlyozta, hogyha a nomenklatúra számára a piacgazdasághoz vezető út nem dollárokkal lett volna kirakva, sohasem adták volna fejüket a kapitalista piacgazdaság bevezetésére. Ily módon vált a 90-es évek elején a tulajdonnal való manipuláció és a korrupció az egész régióban a társadalmi-gazdasági rendszer átalakításának szerves részévé, így tett szert bizonyos társadalmi támogatottságra, a korrupció így vált az új rezsim új tulajdonos uralkodó osztályának szülőanyjává.¹³

Ez volt hát a rendszerváltás legbenső lényege. Nyilvánvaló, hogy a mainstream magyarázó elméletek bárgyúsága, miszerint volt itt egyszercsak egy „felszabadító politikai forradalom” és egy „igazságtalan gazdasági átalakulás” (természetesen az egykori kommunisták hibájából), lelepleződik. Még rosszabb az a paradigma, amely a gazdasági átalakulást is ünnepi hangulatban festi le és annak jól ismert katasztrofális társadalmi-kulturális következményeit egyszerűen a „forradalom árának” deklarálja.

A mi feladatunk ma, úgy tűnik, nem lehet más, mint a folyamat minél teljesebb rekonstrukciója, a történeti nézőpont érvényességének legalább tudományos és elméleti helyreállítása.

¹ E fogalom használatáról és az államkapitalizmus zsákutcás elméletéről ld. Államszocializmus c. kötetünket (L’Harmattan, Eszmélet Könyvtár, Bp., 2007. szerk.: Krausz T.-Szigeti P.)

² Ez a felismerés, vagyis a „szocializmus megvalósítatlansága” már 1984-ben Magyarországon kimondható volt részben még a korszak legitimációs keretei között. Ezzel kapcsolatban ld. Tütő L.-Krausz T.: Lenin a szocializmusba való politikai átmenet időszakáról. Társadalmi Szemle, 1984. 7-8. 108.

³ Ld. a magyarországi tapasztalatokról Szalai E.: A civil társadalomtól a politikai társadalom felé. Munkástanácsok 1989-1993. Bp., T-Twins, 1994.

⁴ A rendszerváltás folyamatát az „etnikai összefüggés” a térség szinte egészét áthatotta, ld. Zahorán Csaba tanulmányát, amely a romániai átalakulás temesvári epizódjában tárja föl az etnikai elemet: Rendszerváltás a Székelyföldön. A romániai rendszerváltás etnikai vetülete. In: Forradalom helyett… A kelet-európai rendszerváltások okai és következményei. (Szerk.: Krausz-Mitrovits-Zahorán.) Kelet-Európai Tanulmányok 6. köt. (Sajtó alatt.) Bartha Eszter a magyarországi folyamatokkal kapcsolatban utal erre az „etnikai dimenzióra” a munkásság gondolkodásában is: „Jó változást nem látok, csak rosszat”. Osztály és etnikum a rendszerváltozás utáni Magyarországon. In: Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. Kelet-Európai Tanulmányok. L’Harmattan-ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék Bp., 2009. 4. köt. 153-169.o.

⁵ Emlékezetes, hogy az orosz elnöki végrehajtó hatalom ukrajnai és belorussziai vezetőkkel számolta fel a Szovjetuniót egy 1991. márciusi érvényes népszavazás ellenére, majd Moszkvában 1993 októberének véres napjaiban fegyveresen zúzta szét a legitim törvényhozói hatalmat, amely a nyugati pénzszervezetek és hatalmi központok által is támogatott költségvetést nem volt hajlandó megszavazni. Ld. erről: Jelcin és a jelcinizmus. Bp., Ruszisztikai Intézet, 1993. (Szerk.: Krausz T.) 83

⁶ Ld. erről: Krausz T.: A szocializmus-vita jelenlegi állásáról. In: Államszocializmus. Értelmezések-viták-tanulságok. L’Harmattan, (Szerk.: Krausz T.-Szigeti P.) 2004. 122-144.o.

⁷ Ezt demonstrálandó jegyzem meg, hogy Szalai Erzsébet és jelen sorok írója – nem teljesen azonos érveléssel és politikai pozícióval – de a többszektorú vegyes gazdaság lehetőségének álláspontját képviselte. A nemzeti kerekasztal-tágyalások tulajdonreform-bizottságában az SZDSZ és a Fidesz képviselőin kívül minden delegált (MDF, Néppárt, kereszténydemokraták, Liga [ezt képviselte Szalai]), vegyes tulajdont javasolt, amelybe valamely fokon beletartozott a dolgozói tulajdonlás is. Magam az MSZP I. kongresszusán a privatizáció helyett eleve a többszektorú gazdálkodás lehetőségére hívtam fel a figyelmet, amelyben a közösségi-szövetkezeti szektor önálló létezése volt a kulcselem. Mindez oly annyira benne volt a „levegőben”, hogy a 89-es alkotmánymódosítás során a nemzeti kerekasztal harmadik oldalának javaslatára – a Baloldali Alternatíva Kezdeményezésére (e civil szervezet egyik alapító tagja voltam) – bekerült az Alkotmányba is a közösségi tulajdon lehetősége, mígnem a választások után győztes erő óriási parlamenti többséggel kidobatta a közösségi tulajdon lehetőségét is az alkotmányból, Németh Miklós támogatásával. Vö. Szalai Erzsébet: Szereppróba. Válogatott tanulmányok, publicisztikai írások és interjúk, 1982-1993. Századvég Kiadó, Budapest, 2000. 145-165 p. és Krausz T.: Kongresszusi beszéd – az MSZMP utolsó (XIV.) és az MSZP alakuló kongresszusán. Eszmélet 81. sz. (2009.) 84

⁸ Ld. Satalin programját és az átalakulásról szóló tanulmányomat in: Peresztrojka és tulajdonáthelyezés. Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltás történetéből a Szovjetunióban (1985-1991). Ruszisztikai Könyvek, XII. Bp., 2003.52-102 és 123-196.o.

Kubikos

KILÁTÓ

2011. május 15-én Madridban civil mozgalmak békés tüntetést, térfoglalást szerveztek a korrupció, a munkanélküliség, a megélhetés bizonytalansága és a két pártrendszert előnyben részesítő struktúra ellen a tőkerendszer megváltoztatása jegyében. A mozgalomhoz százezrek csatlakoztak. A tüntető fiatalok bizottságokat alakítottak, hogy megszervezzék információ ellátásukat, utcai táborhelyük takarítását, a résztvevők élelmezését, sőt, még a zenei programokat is. A barcelonai megmozdulást a rendőrség brutálisan szétverte. A spanyol tüntetők támogatására világméretű szolidaritási mozgalom született. A mozgalom hazánkba is eljutott. 2011. október 15-ére a Valódi Demokráciát Most spanyolországi mozgalma világméretű tiltakozó akciókat hirdet.

A Valódi Demokráciát Most kiáltványa

Hétköznapi emberek vagyunk. Olyan, mint te, aki reggel felkel, hogy tanuljon, dolgozzon vagy munkát keressen, van családunk, vannak barátaink. Olyanok vagyunk, akik keményen dolgoznak, hogy megéljenek, és azért küzdenek, hogy a körülöttük levőknek jobb jövőjük legyen.

De mindannyian aggódunk és felháborodunk, hogy milyen politikai, gazdasági és társadalmi légkört látunk magunk körül. A politikusok, vállalkozók, bankárok korruptsága miatt. A hétköznapi állampolgár védtelensége miatt. Ez a helyzet mindnyájunknak kárt okoz napról napra. De ha valamennyien egyesülünk, meg lehet változtatni. Itt az idő, hogy mozgalmat alakítsunk, itt az idő, hogy valamennyien együtt jobb társadalmat hozzunk létre. Ezért kinyilvánítjuk a következőket:

Minden fejlett társadalom számára elsődleges az egyenlőség, a haladás, a szolidaritás, a kultúrához való hozzáférés joga, a fenntartható környezet és a fejlődés, a jólét és az emberek boldogsága

Léteznek alapvető jogok, amelyekkel a társadalmaknak rendelkezniük kell: a lakhatási jog, a munkához, a kultúrához, az egészségügyi ellátáshoz, az oktatás lehetőségeihez való jog, a politikai részvétel, a személyes szabadság és az egészséges és boldog élethez szükséges javak biztosításának joga.

A jelenlegi gazdasági és kormányzati rendszer működése nem biztosítja az alapvető jogokat, akadályokat gördít az emberiség fejlődésének útjába. A demokrácia szó egyik része a nép (demos: nép, cracia: kormány), tehát a kormánynak a nép kormányává kell válnia. Kétségkívül hazánkban a politikai osztály nagyobbik része minket meg sem hallgat. Tevékenységünknek arra kell irányulnia, hogy az intézmények meghallják hangunkat, biztosítaniuk kell az állampolgárok részvételét a politikában közvetlen csatornák segítségével, a társadalom nagy részének kell jólétet teremteniük, nem pedig azt támogatniuk, hogy a mi kárunkra némelyek meggazdagodjanak, a gazdaság urainak parancsait követve, ragaszkodva a kétpárti uralom rendszeréhez, a PPSOE^* irányításával.

A hatalom néhány kézben való összpontosítása és annak vágya egyenlőtlenséget, feszültséget és igazságtalanságot szül, erőszakhoz vezet, amit elutasítunk. A jelenlegi elavult és természetellenes gazdasági modell a társadalmat olyan spirálba kényszeríti, amely saját magát felélve néhányakat gazdaggá tesz, és a többséget szegénységbe és szűkösségbe taszítja. Összeomláshoz vezet.

A rendszer végcélja a pénz halmozása a hatékonyság és a társadalmi jólét semmibevételével. Anyagi forrásokat elfecsérelve, a földgolyót tönkretéve, munkanélküliséget és boldogtalan fogyasztókat teremtve.

Mi, állampolgárok olyan fogaskerék részei vagyunk, amely egy kisebbséget tesz gazdaggá, és nem tud, nem is akar tudomást venni szükségleteinkről. Névtelenek vagyunk, pedig nélkülünk semmi se létezne, mi mozgatjuk a világot. Ha mint társadalom megtanuljuk, hogy jövőnket nem bízhatjuk az elvont gazdasági rentabilitás szabályaira, amelyek sohasem biztosítják a többség jólétét, véget vethetünk a visszaéléseknek és a nyomorúságnak, amitől szenvedünk Mindezért: Fel vagyok háborodva.

Hiszek a változásban.
Tudok segíteni.
Együtt képesek vagyunk rá.
Gyere velünk. Ez a te jogod.

KISS GÉZA FORDÍTÁSA

^* Gúnyos rövidítés, mely a kétpárti uralomra utal (Partido Popular Socialista de España), a konzervatív jobboldali Néppárt (Partido Popular) és a spanyol szociáldemokrata párt (Partido Socialista de España) rövidítéseiből.

KÉPZŐMŰVÉSZET

THEISLER GYÖRGY

Goldman^*

Goldman György 1904-ben született Vecsésen, ahol apja állomásfőnök volt. Két testvére közül az egyik tízéves korában – rokonaiknál nyaralva – az Ipolyba fulladt. János fivére építészmérnöki oklevelet szerzett, és kivándorlásáig, 1935-ig maga is tevékeny részese volt a szocialista szellemű művészek szervezésének és az illegális kommunista pártmunkának. A fiúk pályaválasztására édesanyjuknak lehetett nagyobb hatása, aki Bécsben nevelkedett, művészethez és zenéhez értő, több nyelvet beszélő, széles látókörű, művelt asszony volt. 1911-ben a művész apját a MÁV Vezérigazgatósághoz helyezték át, s vele együtt a család is Budapestre, az Eötvös utcába költözött. Goldman előbb a Markó utcai gimnáziumba, majd a VI. kerületi Kemény Zsigmond főreáliskolába járt. Tanulmányait átmenetileg megszakítva, egy Kotász nevű épületszobrász műhelyében segédlevelet szerzett. 1924-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kisfaludi Strobl Zsigmond növendéke lett. Közel kétéves párizsi tanulmányúttal megszakítva 1929 nyaráig dolgozott a főiskolán. Ezek az évek jelentik első alkotókorszakát. […]

A főiskolán töltött első két év stúdiumai – tagadhatatlan hasznuk ellenére – azt a meggyőződést erősítették Goldmanban, hogy az igazi továbblépéshez szükséges ismereteket és benyomásokat máshol kell keresnie. 1926 nyarán szabadságolását kérte külföldi tanulmányút céljából. A családból hozott német nyelvtudása birtokában először Berlinre vagy Münchenre gondolt úticélként, azonban – bizonyára művészbarátai tanácsára – végül Párizs mellett döntött. Littmann Frigyessel, főiskolai diáktársával együtt utazott a francia fővárosba, ahol Goldman számára korábbi épületszobrászi praxisa biztosította a megélhetést; olasz kőfaragóknak segített megbízásaik kivitelezésében. Bár az École des Beaux-Arts tanfolyamán, Injalbert szobrásztanár osztályában szervezett keretek között is folytatta tanulmányait, az igazi iskolát számára a párizsi múzeumok élményei jelentették. Elsősorban az óegyiptomi szobrászat hieratikus fensége, anyagszerűsége és sajátos valóságlátása ragadta meg Goldmant és volt rá döntő hatással, ami ugyanúgy nem tekinthető véletlennek, mint az, hogy pályája kezdetén a quattrocentóhoz kapcsolódott. Az egyiptomi művészet hatása érezhető ebben az időben Bokros Birman Dezső és Mészáros László művein is. Az új, realisztikus hangot kereső művészek tehát az egyiptomi plasztikában olyan példát találtak, amely segítette szándékaik megvalósítását. Talán az a látványon alapuló, de nagyvonalú általánosítással azon túlemelkedő formaadás ragadta meg figyelmüket, amely az egyiptomi szobrászatban közel három évezredes fejlődése során – minden stílusvariáns ellenére – állandósult alaphangként mindig jelen van. E hatás igézetében született az immár érett szobrász párizsi korszakának főműve, az Önarckép (1927), amely Derkovits, Mészáros vagy Vilt Tibor számos önportréjához hasonlóan az elhivatottságot és feladatvállalást kifejező arcmások ikonográfiai típusához tartozik. A megkapóan szűkszavú, hallatlanul koncentrált és mesterien anyagszerű mű szinte az alapformák keresésének igényével közelít az emberi fejhez. A beállítás – az arc bujkáló aszimmetriája ellenére – szigorúan frontális. A nyak alig jelzett geometriai szabályosságú hengeridom, míg a tarkó és a homlok síkjainak nem kevésbé tudatosan szerkesztett párhuzamosai vezetik rá tekintetünket a méltóságteljes egyszerűségű, boltozatos koponyára, melyen a hajat csak a felületkezelés árnyalatnyi módosítása jelzi. A határozott metszésű profil és a meditatív koncentrációt tükröző szem magabiztosságot, értelmet, céltudatosságot sugall. E fejen nem egyszerűen az egyiptomi plasztika közvetlen hatását érezzük. Goldman e műben úgy asszimilálta az Amarna-korszak portréművészetének sajátos realizmusát, hogy az már-már átélésen alapuló aktív újjáteremtésnek tűnik.

1929 elején Goldman váratlanul megszakította főiskolai tanulmányait, feladta epreskerti műtermét, és önálló műhelyt rendezett be magának egy Ipoly utcai grund belsejében levő, eldugott, szegényes, sufniszerű épületben. Váratlan elhatározásának okát nem ismerjük pontosan, de valószínű, hogy a főiskolai légkör kedvezőtlenebbé vált, és a festőbarátai ellen indított vizsgálat, valamint az egyre gyakoribb antiszemita provokációk siettették e radikális lépést. Ettől kezdve Goldman szemmel láthatóan leszámol korábbi illúzióival. Többé nem törekszik arra, hogy művészetét a hivatalos fórumokon elismertesse, nem kilincsel megbízásokért, és a polgári családban felnőtt művész fokozatosan közeledik a munkásmozgalomhoz. Nem tudjuk, hogy kőszobrász-segéd korában Goldmannak voltak-e ismeretei a munkásosztály szervezeteiről, és az sem bizonyítható, hogy apjának tanácsköztársasági szereplését követő mellőzése számottevő nyomot hagyott volna az akkor középiskolás fiúban. Az újszerű kapcsolatkeresés döntő érzelmi motívuma bizonyára az a származásából adódó „másodrendű” állampolgári helyzet volt, melyre igazában a gazdasági válság előestéjének kiélezett légkörében kellett rádöbbennie.

Az Ipoly utcai műteremben érlelődött meg Goldman Györgyben az a – korábbi pályájának körülményeiből aligha következtethető – elhatározás, hogy sorsát a hozzá hasonló, bár más okokból kisemmizett proletárokhoz kösse. Valószínű, hogy kezdetben csak azért barátkozott az új műterme környékén megismert emberekkel, hogy őket modellnek vagy a nagyméretű szobrok kivitelezéséhez fizikai segítőnek megnyerje. A sokat betegeskedő, lapátfogú, gyenge testalkatú, gátlásos Goldmant bizonyára a nyers erő és józan gyakorlatiasság is megragadta újonnan szerzett munkásbarátai viselkedésében. Barti Istvánnak, a későbbi Munkás szobor modelljének tanácsára lépett be a művész a Munkás Testedző Egyesület birkózó szakosztályába. Ez a praktikus indítékú lépés azonban maradandóbb konzekvenciákkal járt. Ez idő alatt Goldman eljutott Kassák Lajos Munkaköréhez csakúgy, mint a Simplon kávéházban gyülekező fiatal értelmiségiek csoportjához, akik Madzsar József hatására közeledtek az illegális kommunista párt eszméihez. E körben olyan elvtársakkal ismerkedhetett meg, mint József Attila, Szabó Ferenc zeneszerző, vagy Vértes György, későbbi leghűségesebb barátja, a szocialista képzőművész pártsejt vezetője. Már új kapcsolatai légkörében készítette el az első életnagyságú figuráját, korai főművét, a műkőből kiöntött Munkás szobrot (1929).

Az oldalnézetben lágy S vonalú, szemből szigorúan frontális figura, az önarckép problémafelvetéséhez hasonlóan, az emberi alak alapformákra redukált, tömör, minden lényegtelennek tűnő részlettől elvonatkoztatott megfogalmazására törekszik. Architektonikus-konstruktív és realisztikus elemek érzékeny egyensúlyú ötvözetéből alakul ki a szobor szuggesztív, a visszafogott feszültséget statikus építkezéssé szervező kompozíciója. Hogyan építi fel Goldman e munkásfigurát, amelyben szinte az új szocialista plasztika egyetemes érvényű kánonját kívánja megteremteni? A téglány alaprajzú, lapos talapzat szélessége a vállövvel teljesen azonos, így szilárd bázist teremt a figurának, a testsúly egyenletesen oszlik el mindkét lábon. A cipővel szinte egybe íródó, plasztikailag épphogy csak jelzett nadrág semleges, stilizált megformálása is stabilitást ad. Ez élénk kontrasztban van a ruhátlan felsőtest lapidárisan szűkszavú, de erőteljesen realisztikus ábrázolásmódjával. A deréktól a vállövig terjedő mellrész a többi részletnél laposabban és rajzosabban mintázott, reliefszerű. A szobor tektonikus építőelemeit a valószínűtlenül széles váll és az ökölbe szorított kézben végződő, nyugodt, de feszülő izmú, hatalmas karok erőteljes formái adják. A szuggesztív tekintetű fej szokatlan és első pillantásra talán meghökkentő arckifejezése olyan, mintha a figura saját létének értelmén töprengene, vagy a mindennapi, fárasztó munka célját keresné.

Goldman György Munkás a a kor magyar szobrászatának egyik figyelemre érdemes tette, méltó párja Mészáros László korai munkásábrázolásainak. E mű nemcsak a művész első, kitűnően megoldott életnagyságú szobra, hanem a munkástípus megfogalmazásában is olyan eredmény, amely nagy hatással volt a későbbi szocialista művészcsoport több tagjára. Mészáros munkásságával párhuzamosan Goldman is annak az új, erőteljes, realisztikus hangvételnek az úttörője, amely nemzetközileg is jelentős eredmény az évtizedforduló magyar művészeti összképében. A mellszobor változatban is elkészített Munkás sal lezárult Goldman György első alkotókorszaka, az az ötéves gyümölcsöző periódus, amelyet a szobrászi érlelődés, az egyenletes termékenység jellemez. A stúdiumoktól eljutott saját, erős belső kohéziójú, egységes stílusához.

A Munkás 1930 elején, a Tamás Galériában rendezett Új Progresszív Művészek kiállításán szerepelt először, azon a bemutatón, ahol Goldman főiskolai barátai, Korniss Dezső, Trauner Sándor, Kepes György és társai is először tárták a közönség elé merész kísérletezésről tanúskodó alkotásaikat. Goldmannak ugyanez év novemberében a festő Fenyő A. Endrével közös kiállítása nyílik a Kovács-szalonban. […]

A művészmozgalom legális szervezeti kereteinek megszilárdításával, a Szocialista Képzőművészek Csoportja megalakulásával beköszöntő 1934-es év Goldman György talán legtermékenyebb alkotói esztendeje volt. Ezt olyan munkák bizonyítják, mint a művész embléma-tömörségű főműve, az Ülő munkás, egyetlen köztéri alkotása, a monumentális Munkáslány síremléke vagy a rendkívül kiegyensúlyozott és finom stilizálású Munkásfiú portréja.

Az Ülő munkás szerény méretét meghazudtolóan monumentális figurája az architektonikus-konstruktív komponálásmód erőteljes, új hangjának jelentkezését és a térbeliség szuverén birtokbavételét jelzi. A meditáló munkásfigura széleskörűen elterjedt ikonográfiai előzményekhez kapcsolódik. A Rodin Gondolkodó jában megfogalmazott alaptípus nálunk a Vörös Könyvtár elnevezésű tanácsköztársasági kiadványsorozat címlapján tűnt fel először leegyszerűsített megfogalmazásban. Színszimbolikája is a munkásosztályra utalt. Bizonyára innen ered Mészáros László 1932–1933 táján mintázott műkő reliefjének kompozíciója is, melyen az alig megváltoztatott kéz- és lábtartású ruhátlan férfialak már ugyanúgy szabályos kockán ül, mint a Goldman-szobron, vagy a művészcsoport festőinek tanulmányrajzain feltűnő olvasó-gondolkodó vagy töprengő, intellektuális munkásfigurák. 1933-tól egyre gyakoribb ez az ábrázolási típus, és az évtized közepére a munkásmozgalommal kapcsolatban álló művészek legkedveltebb témája lesz. A meditáló figurák jelentősége abban áll, hogy az osztálytípusnak olyan új és aktuális megfogalmazása kristályosodik ki bennük, mely tudatosan váltotta fel a korábbi évtizedek munkáserőt szimbolizáló vagy az elesettséget, elnyomatást szuggeráló tradicionális ábrázolásainak egyeduralmát. Tévednénk, ha az új osztályeszményt tükröző alkotásokban csak a tanulásra és művelődésre buzdító, az önképzés fontosságát hangsúlyozó agitatív szándékot ismernénk fel. Valójában e művek sokkal szélesebb érvényű imperativuszt fogalmaznak meg; az erő és a szervezettség mellett a tudás fontosságára is figyelmeztetnek az osztály előtt álló történelmi feladat sikeres teljesítésének feltételeként. Bár Goldman szobra a típus egyik legtisztább, tömörségében Bíró Mihály embléma erejű Kalapácsos emberével összevethető megfogalmazása, mégis találunk rajta olyan új elemet, mely csak reá jellemző, és amely érdekesen tágítja a műhöz kapcsolódó asszociációk körét. A harsányan egyértelmű attribútumokat általában kerülő szobrász ezúttal direkt szimbolikával él. A figura mindkét keze ökölbe szorul, még ha ez az egyébként szögletesen stilizált, hasábszerű elemek konstruktív rendjében rejtve is marad, és nem válik felkiáltójelszerűen hangsúlyossá. Goldman munkása tehát nem pusztán helyzetén töprengő, feladatát tudatosító passzív figura, hanem nyugalmi helyzetében is cselekvésre kész, a harcot is vállaló képviselője osztályának.

A Munkáslány síremléké n Goldman a harcban elbukóknak állított emléket, azt példázva, hogy a közös célért vállalt halál nem értelmetlen áldozat. Azoktól, akik életüket adták az eszméért, mindig új és új harcosok veszik át a fegyvert. Bagi Ilona munkáslányt illegális munkájának végzése közben halálos autóbaleset érte. A neki emléket állító műkő szoborcsoport a goldmani életmű egyetlen több alakos kompozíciója, az egyedüli olyan mű, melynek tartalmi magját két figura egymásra vonatkoztatásával bontja ki a művész. A kalapácsot még görcsösen szorító kezét utoljára felemelő, kiáltásával az élettől is búcsúzó nőalak kontrasztjaként a fenyegetően felemelt öklű, az ellenséges világgal bátran szembenéző ifjúmunkás robbanó dinamikájú figurája tökéletesen fejezi ki a sírfeliratban is megfogalmazott, jelszószerűen tömör gondolatot: „Én már leteszem a kalapácsot – vedd föl, és harcolj tovább!” A kompozícióban kiemelt szerepük van a goldmani életműben korábban nem ennyire hangsúlyos direkt attribútumoknak – a kalapácsnak s a felemelt ökölnek –; a harsány expresszivitás is eltér az egyensúly, a mértéktartás és a mérnöki pontosságú szerkesztés művészének eddigi stílusától. Ez arról tanúskodik, hogy a mű megfogalmazását bizonyára a megrendelő kívánalmai is befolyásolták. Vértes György írásából tudjuk, hogy Goldman a Vörös Segély felkérésére készítette a síremléket, melynek mintázásában a visszaemlékező barát is segédkezett. Ez indokolja, hogy a mű feltűnően alkalmazkodik ahhoz az „illegális stílusnak” nevezett formanyelvhez, amely annyira jellemző Mészáros László számos kisplasztikájára és a kommunista párt ez idő tájt készülő röplapjainak illusztrációira. Különösen Mészáros Szabadság című szobrával van szoros kapcsolata. (A síremlék további sorsa is rendkívül tanulságos. Bár felállították a csepeli temetőben, onnan a község papjának tiltakozására el kellett távolítani. 1934 decemberében a KÚT kiállításán szerepelt. Miután itt kedvező sajtókritikát kapott, visszahelyezhették a sírra. A nyilas hatalomátvétel után azonban megpecsételődött Goldman egyetlen közterületen felállított alkotásának sorsa; a fasiszta Pest megyei főispán, Endre László parancsára a Duna-partra hurcolták és összetörték. Maradványait hosszas keresés után a hatvanas években lelték fel a helyszínen.)

1936 nyarát Goldman szlovákiai rokonainál Bielovcén, az egykori Ipolybélen töltötte. Ott faragta a korszak másik emblematikus tömörségű főművét, a Horthy-rendőr (1936) maró szatírájú, kisméretű figuráját. Egyedül e műben jelenik meg a művész munkásságában a szatirikus hang. Bizonyára a derkovitsi példák nyomán választotta Goldman a témát, az osztályelnyomulás brutális eszközét, a vélt fontosságának tudatában felfuvalkodott közrendőr komikus figuráját. A kövér, tuskószerűen nehézkes mozdulatú, jobbjával fenyegetően kardját markolászó férfialak jellemrajza éles ellentéte mindannak, amit Goldman plasztikája korábban emberről, testről, lélekről és humánumról elmondott, s egyben vádló kritikája annak a társadalmi rendnek, amely e visszataszító embertípust létrehozta. A kisméretű szobrot Goldman fából faragta ki, az eredeti mű azonban 1944-ben elpusztult, így ma csak a több példányban elkészített terrakotta változat alapján alkothatunk fogalmat róla. A fafaragvány felületét bizonyára érzékenyebben kidolgozta, mint ahogy a ránk maradt formából préselt példányok mutatják. […]

Az 1937–1942 közötti évek alkotói termése nem szerveződik olyan következetes rendszerbe, nem épül olyan szervesen egymásra, mint az 1925–1929-es vagy az 1934–1936-os periódusok munkái. Szembetűnő, hogy 1937 után szaporodtak azok a „kompromisszumos” művek, melyek létrejöttüket valamely speciális külső igénynek köszönhetik, és megformálásuk is eltér az életmű főáramában megszokott hangtól. A monumentális, mozgalmi témájú művek sorának betetőzéseként kezdett hozzá Goldman az Ülő munkás másfélszeres életnagyságú, köztérre szánt változatának felrakásához. E mű kudarca azonban az alkotói válság szemléletes bizonyítéka lett. Több hónapos munka, többszöri újrakezdés után a szobor végül is befejezetlen maradt, és agyagmintája rövidesen el is pusztult. A kisebb igényű művek azonban még nem sejtetik az alkotói válság jeleit. A Schönstein Sándor leányát ábrázoló Kislányfej (1936) annak bizonyítéka, hogy a megszokott műfaji keretekben maradva a korábbi portrékkal azonos kisplasztikai érzékenységre képes a művész. A mellszobor életteli bensőségességű emberi dokumentum, méltó párja Mészáros László és Bokros Birman Dezső meghitt szépségű gyermekportréinak. […]

Az 1940–1942 közötti években egyre több külső körülmény gátolta Goldman munkáját. A művészt többször behívták munkaszolgálatra, és szabadon töltött hónapjait is inkább a felelős pártfunkcióiból adódó munkák kötötték le. Ez nemcsak a szorosan vett politikai tevékenységet foglalta magában, hanem Goldmannak döntő szerepe volt abban is, hogy a szocialista képzőművész-mozgalom akciói oly tökéletes „szinkronban” igazodtak a párt által vezetett harc legfontosabb állomásaihoz. Goldman ekkor már a legszélesebb körű antifasiszta és háborúellenes nemzeti összefogás egyik legtudatosabb harcosa volt.

Az 1940-es év viszonylag gazdag művészi termésének javát sajnos csak fényképek alapján ismerjük. Elveszett az a nagyméretű, félrelief kidolgozású, falra akasztható Marx-fej, amely a szocialista művészek vándorkiállításán is szerepelt. A dombormű bizonyára valamely alkalomra készített, nem teljesen kiérlelt alkotás. Ugyancsak elveszett az a Kubikos című kisméretű gipszfigura, melynek fotóját a Magdolna utcai kiállítás enteriőrképéből kinagyítva ismerjük, és amely, címadásával ellentétben, minden attribútum nélküli, tipizált munkásalakot jelenít meg. A Bottyánszky Margit-portré azoknak a szeretetteljes közvetlenségű női képmásoknak a sorát folytatja, melyek a művész mozgalmi környezetének nőtagjairól készültek, egyaránt tanúsítva az eszmei és érzelmi kapcsolódást. A kedves, pisze orrú leány édesanyja a VI. kerületi nőmunkás-szervezkedés legendás hírű vezéralakja volt, akivel Goldman éveken át volt napi munkakapcsolatban. Egészen más indítékból keletkezett az 1940-es év másik jelentős női portréja, a Braunecker Antalné t ábrázoló terrakotta büszt. A művész Érszakácsiban munkaszolgálatosként ismerte meg a kastélyában élő bárónőt, aki emberiességből vagy talán személyes rokonszenvből elintézte, hogy Goldman a megerőltető munka helyett őt mintázhassa. A szobor keletkezésének nem mindennapi körülményei magyarázzák azt a kissé elfogódott, tartózkodó és konvencionálisan idealizáló hangvételt, ami a művet jellemzi.

Widder Félix festőművész síremléke másmilyen kényszerű alkalmazkodás dokumentuma. Goldman egyetlen ránk maradt temetői műve nagyvonalúan összefogott és mértéktartó szűkszavúsággal megfogalmazott sírsztélé. Hogy a mű stílusa mégis kissé kényszeredetten közeledik a korban divatos, geometrizáló „modernség” konvencióihoz, azt azzal magyarázhatjuk, hogy az elhunyt Goldman családjának régi barátja volt, és így a síremlék megfogalmazásába ez a polgári ízlésvilágú rokoni–baráti kör is bizonyára beleszólt.

A Fésülködő című terrakotta figura Goldman György utolsó, letartóztatása előtt készített plasztikai alkotása, a szignó mellett 1941-es évszám olvasható. Az ülő női aktot ábrázoló szobor fogalmazásmódja megerősíti a készülésének körül-ményeiről beszámoló visszaemlékezések hitelét. Orosz Dezső vetette fel ugyanis, hogy a Vörös Segély pénzalapjának gyarapítására porcelánban sokszorosított szobadísz-kisplasztikákat lehetne értékesíteni. Goldman nyilvánvalóan a piaci igény figyelembevételével mintázta meg a kissé édeskés, csaknem kommersz aktfigurát, de a kényszerű alkalmazkodás ellenére is lelkiismeretes, szakmailag igényes művet készített. A figura sokszorosítására végül is nem került sor.

Az illegális párt szervezeteinek 1942 nyarán történt felgöngyölítése és szétzúzása Goldman számára is tragikus következményekkel járt. A vezérkari főnök különbírósága ítélte el a vallatás során kegyetlenül megkínzott művészt. Schönherz Zoltán perének negyedrendű vádlottjaként életfogytiglani fegyházat kapott. Az Andrássy laktanyából a Margit körúti katonai fogházba, majd a szegedi Csillagbörtönbe vitt az út, amely újabb Margit körúti és komáromi állomásokat követően végül a dachaui haláltáborba vezetett.

1944 áprilisában agyonlőtték és tömegsírba vetették.

^* Részlet a szerző azonos című monográfiájából

TÁRLAT

MAGÉN ISTVÁN

Szakállat enni

(Michael Borremans kiállítása)

A Műcsarnok 2011. május 14. és július 31. között adott otthont Michael Borremans kortárs belga festő kiállításának. New York, Antwerpen, Basel, Dublin, Cleveland után Borremans beleszerelmesedett a Műcsarnok termeibe, falainak neorene-szánsz fehérségébe, a tündöklő látvány-akusztikába. Az izgatta, hogy a többnyire kisméretű képei „miként tudják kezelni a hatalmas felületeket”. Még soha nem volt oly kiöblösödő az első terem. A tárlatlátogató szeme előtt sejtelmes és időtlen maradt. A fényt visszaverte a fehérség, a sötét képek mögé tornyosuló háttér. A bejárat tért ölelő plakátja összezavar, meghökkentő. A kiállítás címe: Szakállat enni. A látogató megpróbál felkészülni. Nem tudja, mi várja bent. A gallérja szorít. Légy se zümmög. A tárlatlátogató az első terembe lép, meggörnyed a Borremans-galaxis alatt. Mintha nehéz terepen futna. A terem majdnem üres. Szürke az égbolt odafent az impluviumosan kiképzett mennyezeti ablakok fölött. A látogató a helyét keresi. Kiszámítja a légmozgás sebességét, a becsapódás helyét, a téli napéjegyenlőséget. Elhiszi a dolgokat, de mivel kiállítóteremben van s annak fala mégiscsak függőleges és sima, elgondolkodik: vajon képek-e azok az apró foltok, amiket a hat méteres falfelülteken látni? Különösen, mikor el akar osonni előttük. Nem kukoricáznak, leütik, kirabolják. Azon gondolkodik a látogató, hogy vajon ezek a 21. századi műtárgyak, a művészeti evolúció jól fejlett dominánsai, mit akarhatnak a rembrandti tónusokkal, a fotó hűségből eredeztethető részletekkel, mit is keresnek itt a budapesti Műcsarnokban, annak a flamand festészet fenegyerekeivel, James Ensorral, Luc Tuymansszal, Wim Delwoye-val, Marcel Broodthaersszel telezsúfolt programfüzetében. A tárlatlátogató megpróbál szakállat enni. Neki ugyan most nincs, de készen áll kitépni egykori szakállát, a szájába dugni, rágni. Sötét lokálszínekbe feketét kevert a festő. Kihátrálna a teremből a látogató, de már azt sem tudja, hol jött be.

A Megőrzés című kép 2001-ből, egy luminikusan megfestett leányfej. Halán-tékától a körülötte tevékenykedő kezek ujjáig húzódik egy összegöndörödő hajtincs. Nem néz a néző szemébe, megperzselné. Deformitás, 21. századi akadémizmussal. A barnás-fekete palettáról türelmesen felhordott festékrétegek. Összemázolt homlok, a váll íve filigrán, az arc bábura emlékeztető. Az egészben van valami klapancia, ugyanakkor lenyűgöző. A látogató rádöbben, hogy ha meg akar érteni valamit ezekből a képekből, akkor szaladgálnia kell egyiktől a másikig, ugrálnia, futkosnia, termeken át, oda és vissza, átlósan, kényelmetlenül. Ha fel akarja fedezni az összefüggéseket. Itt van például a Zseni című. Miért is lenne az? Talán (Borremans gondolatmenetét követve) azért zseni, mert feltalálta a cipőfűzőt, vagy a fogpiszkálót? Egyébként a Zseni című kisméretű képen ábrázolt figura, úgy látja a tárlatlátogató, esetleges és tehetségtelen. Az idő pereg az ujjai között. Hat méteres fal közepén. A 21. század végén, 1896-ban kifejezetten a magyar monumentális festészet számára kialakított belső térben. A Brüsszelből érkezet kis képek mászkálnak a falon. Aláírásuk nincs. Minek aláírni az ördög ecsetjével festett képet? Az a kérdés, vajon uralják-e azt a hatalmas falfelületet, melyre odabiggyesztették őket? A tárlatlátogató azt mondja, hogy nem, Borremans, hogy igen. A látogató alkalmasint a szakállát eszi, mely emészthetetlen, rágós, piszkos. A tárlatlátogató próbálkozik majesztatikusabban viselkedni, törzsfőnökien, ugyanis felismerte, hogy így könnyebben ért. Már élvezi a Tanulók címűt, „rácuppantott” a Helyettesítés címűre is. Fiatalemberek saját fejüket gyúrják, gyömöszölik a munkaasztalon, kezük ügyében a németalföldi reneszánsz realizmusa részegységekbe tömörítve, barnás-fekete reflexek promóciója, miközben valahol sötét szárnyú, vészjósló árnyék repdes. A tárlatlátogatónak nem kell erőltetnie a szemét, lát, de helytelenül, nem azt, ami a szemmagasságban falra akasztott, vakkeretre felfeszített vásznakon van. Utána gondol, hogy vajon mindez a patikamérlegen adagolt érthetetlenség a szűrrea-lizmustól van-e? Hogy a Szakállat enni című kép leánykája mit okád a következő pillanatban, kinek a szakállát öklendezi vissza halált megvető szomorúsággal? Hogy a bravúros ecsetkezelés, és a fölényes technikai tudás feljogosít-e hátba támadni bizonyos konvenciókat, tetszetős stimulációkat?

„A festészet annyiban képvisel művészi szabadságot a 21. században, amennyire a fehér vásznat, amire a kép készül, a végtelen lehetőségek felületének fogjuk fel” – írja a katalógusban Petrányi Zsolt, a kiállítás kurátora. Vagyis bárki a németalföldiek közül, Jan Van Eycket, Jordaenst is beleértve, meg Davidot, Flémalt, a kora németalföldi miniatűristákat is, Van Gogh-ot még inkább, sőt Rubenst is, ezek csak úgy, szabadon mászkálnak a festményt keretező négyszögletű semmi között. A harmincas évek háborútól rettegő figurái, talán fegyvereket gyúrnak a rettenetes asztalokon, vagy embert, derékba tört leánykát, aki holnapután robbanni fog. Szoknyácskája alatt kettémetszett, az asztalon a belga szimbolizmus hideg, kimodellezett gyereke, mintha élne, de nem, mégis csak tárgy, vagyis…

A látogató a következő terembe siet, váteszi ihletettséggel próbálja kikövetkeztetni, hogy a képcímek közül melyik táblácska melyik képpel azonosítható. Az elasztikus félhomályban tevékenykedő zakós, nyakkendős, trikós, lemeztelenített hátú figurák miért éppen ott, akkor és úgy, és hogy megfelelnek-e az elvárásoknak, teljesítik-e az utasításokat, araszolnak-e még, vagy elfáradtak a kényelmetlen, hovatovább vészjósló munkaasztalon? Már nem a munka örömétől, mint egykor a németalföldi kismesterek műhelyeiben, sokkal inkább a következmények bizonytalanságától. Utángyártva. Klónozva. Önmagukat, gyermeküket, férjüket, feleségüket. Megfordítva hordják a zakót, hátulgombolósan, a nyakkendő, és a tarkó szarkasztikusan virít. Képmások a kóma állapotából. Görbe tükör ez, mánia. A látogató csökevényes én tudatával, esendő kapcsolódási pontjaival szellemi apokalipszist gyanít. Kataklizma vanilin illatát szagolja a levegőben. Vitatkozik Borremans figuráival.

A Szalag című monumentális alkotás neuralgikus arcú fickója az űrből jött-e, vagy a pszichiátriáról? Semmi közelebbit nem lehet tudni róla, Van Gogh például miszlikekre szedné. Kianalizálná operáló, szikészerű ecsetjeivel. De itt Borremans diktál, miközben a keretezetlen képek oldaláról, mint az izzadtság, csorog le a festék. A tárlatlátogató a címadó „szalag”-ot keresi. Vissza-visszanéz, míg az apszis felé rohan. Fixa ideája, ez a szkafanderbe, vagy kényszerzubbonyba bújtatott alak.

Viszont kezdi megérteni azt az ágacskát, melyet az első teremben látott. Rubens asszonyalakjai ilyen szépek. Az elmúlt évtizedek absztrakciós törekvéseit felhasználva a kép jelhordozóból önálló erejű narratív objektummá vált. Egy félmeztelen nő hosszú hajánál fogva jól megfont, vöröses színű kötélen lóg. Nem szadisztikusan, éppen csak, a talpa még érinti a földet, az eset hogyanjára és miértjére a bravúros képcsinálás a lehetőségek közül az egyik magyarázat. Ahogy lassan, óvatosan, meghipnotizálva, talpunkat csúsztatva, ozmózisszerű lelkiállapotban, engedve elvárásainknak, közeledünk a képhez, megnyílnak a képcsinálás manuális faktorai, a kolorizmus illúziója megdőlni látszik.

A néző rezisztenciája időleges. Megadja magát. Borremans kitárt karjaiba hull. Döbbenten látja a festő esendőségét, egyik keze vörös festékkel van összekenve, a másik meg zölddel bemázolva. Micsoda trükk. A varázsló megbújik a sötétben, a harmadik teremben a vetítésen. Arcok mozognak alig láthatóan, együtt a Nappal. Az orr hajlatában, a szemgödörben, a homlok fürtjében egy-egy kicsi árnyék pihen. Kéken, sötéten, fájdalmasan húzódik a koponyára.

A figurális művészet csak az absztrakt művészetet feltételezve definiálható. Az absztrakció nem zárja el a figurális festészetet a fejlődéstől, inkább elősegíti azt. Michael Borremans festészetében és grafikáiban megkülönböztethetünk valami speciálisan németalföldit, melynek megvan a saját drámája, doktrínája, par exellence szabadsága. Szédítő pályán játszik. Grafikáiban a látóhatár szélén lebukó Nap sugarai felkészültek az utolsó ítélethez. Az arányok megfordulnak, végletesek. Összekent papírlapokon ceruzával, tollal, akvarellel, kimunkálja végletes festői nézeteit. Vonalzót használ, mérnököt imitálva világot szerkeszt. Szakavatott és könnyed. Tömegjelenetei kísértetként hullnak az üres földre.

Trauner Sándor, 1928

Álló kislány, 1939-1940

FÓKUSZ

BERNÁTH LÁSZLÓ

Reklám vezérelte világ

A 21. század első évtizede szinte másról sem szólt, mint a hol ujjongó, hol vészjósló híradásokról, amelyek az elektronikus információrobbanás várható hatásairól számoltak be. Mi tagadás, sok mindenben átalakították az életünket azok a körülmények, amelynek nyomán, a hagyományos postai szolgáltatások helyett, szinte bármikor, akár a másodperc tört részei alatt, kapcsolatot tudunk teremteni, csevegni bárkivel, üzenetet küldeni, megbízást adni bárkinek. Valójában a mostanában áhítattal emlegetett Facebook nem más, mint ultramodern, személyre szabott, postaszolgáltatás.

Az sem elhanyagolható segítsége a hétköznapoknak – különösen a magunkfajta közíróknak, szerkesztőknek, tanulmányok szerzőinek –, hogy könyvtárba való szaladgálás helyett, csak kinyitjuk a Googlt, a Wikipediát, vagy bármely adatszolgáltató cég honlapját, és adott esetben százával, ha éppen nem ezrével találunk dokumentumokat, adatokat, neveket, címeket, akár egész könyveket is, amelyekre éppen szükségünk van. Minden ilyen adatbázis sok-sok időt és fáradságot takarít meg. Körülbelül akkora jelentősége van ezeknek a képernyős lexikonoknak, mint amikor az ember a két lába helyett a négylábú lóra ült, majd a ló négy lábát négy kerékre, végül autókerékre cserélte fel. S mivel kitárt karjaival nem tudott repülni, mint a madarak, mesterséges szárnyakat „növesztett”, így emelkedett a magasba. A számítógép nyújtotta szolgáltatások az agyunk kapacitását bővítik rohamtempóban.

A túlzott lelkesedés ott vihet félre, amikor azt gondoljuk, hogy az autózás és repülés korában el fog satnyulni a lábunk meg a karunk, a számítógép nyomán pedig az agyunk. Előfordulhat ilyesmi, de csak betegség, vagy vészes lustaság következménye lehet. Ilyen túlzás például, amikor azt hirdetik (gyakran az öt világrész szaksajtójában is), hogy ezek a fontos, gyors, emberi kapacitásainkat bővítő eszközök átalakítják a tömegkommunikációt. Azt állítják: amikor az információt nem füstjelekkel, tamtamdobokkal, nem papiruszlevelekre írva, nem rongyból vagy egyéb módon előállított papírra nyomják, az átalakítja a tartalmakat is. Ami viszont nem igaz. A tömegkommunikáció lényegén mit sem változtat a körülmény, hogy milyen technikai eszköz segítségével továbbítják. Ha reggel felébredünk, az első fontos információs igényünk, megtudni milyen lesz a várható időjárás, hogy ennek megfelelően öltözködjünk. Azt is szeretnénk tudni, hogy az utak járhatóak-e, a szokásos tömegközlekedési eszközök rendelkezésünkre állnak-e. Aztán azt is tudni szeretnénk, mennyiért vásárolhatunk élelmet, gyógyszert, adott esetben ruhát, bútort, házat, lakást. Ennek összefüggésében kíváncsiak vagyunk az adók pillanatnyi mértékére, és hogy a kormány éppen változtatni kíván-e valamelyik adókulcson. A gazdaságban dolgozókat és a – kevés – részvénytulajdonost nagyon érdekli, hogyan áll a tőzsde és miként jegyzik a részvényeiket. A férfiakat általában érdeklik a sporteredmények, a hölgyeket, ha van pénzük rá, a legújabb kozmetikai csodák. És így tovább, és így tovább.

A modern tömegkommunikációt azért találták ki – történelmi mértékkel mérve nem is olyan régen, három-négyszáz évvel ezelőtt –, hogy a korábbihoz képest jócskán megnövekedett információs igényeiket kielégítsék mindazzal, ami mindennapi létükhöz, egzisztenciájuk fenntartásához szükséges. (Minden más „magyarázata” a tömegkommunikáció lényegének, csak áltudományoskodó bla-bla.) S ezen a lényegen alig változtat valamit, hogy ezután nem annyira papíron, mint valamilyen nagy, vagy kis képernyőn, esetleg telefonméretű készüléken jutunk hozzá a szükséges információkhoz. (Várhatóan a technikai fejlődés újabb lépése az lesz, hogy papírként összehajtható elektronikus felületen vághatjuk zsebre a hírek forrását.)

Van azonban a közvetítő eszközök ilyen átalakulásának egy rejtettebb, de egyre veszélyesebb következménye. Alig vesszük észre, hogy ma már egy reklámok vezérelte világban élünk. S most nemcsak arról az egyszerűnek is mondható esetről van szó, hogy esténként, az ilyen-amolyan filmeket, de gyakorta még a híradókat is, akár tízpercenként megszakítják reklámokkal. (Pedig a hazai – korábbi – médiatörvény ezt csak félóránként engedné meg, de jónéhány csatornát külföldön jegyeztek be és rájuk az adott ország törvényei érvényesek, ezért nem lehet itthon fellépni ellenük.) Arról most szó se essék, hogy a legújabb, mindenféle szigorítással terhes médiatörvény, érthetetlen módon, megengedi a közvetett reklámot. Ami azt jelenti, hogy mondjuk egy tévéjáték, de akár a híradó esetében is ott lehet, arccal a kamera felé, egy Coca-colás üveg, ráközelíthet a kamera a díszletben látható tévékészülék gyártójának emblémájára, jól lehet látni egy konfekciót gyártó cég nevét, és így tovább.

Arról se essék most szó, hogy a nyomtatott sajtó – a print sajtó, ahogy mostanában mindent angol nevén neveznek, a „leikolástól” a „fílingen” át a „lúzerségig” –, kezét-lábát töri, hogy hirdetéseket szerezzen, különben nem él meg a piacon. Ráadásul itt már az üzleten kívül erős szerepet kap a politika is. A magát leginkább baloldalinak valló, és ebben a szellemben publikáló, több mint 130 éves, tehát a legöregebb hazai napilap, a Népszava például nem kaphat egyetlen állami cégtől sem hirdetést, s ez ha nem is elfogadható, de érthető, ám a „fülkeforradalom” óta a nagy magáncégek is hatszor meggondolják, hogy uj at húzzanak a hatalommal, ezért inkább nem hirdetnek egy ilyen baloldalinak gondolt újságban.

Amiről igazán szólni szeretnék, ami túlmegy ezeken, az egyébként nem jelentéktelen részleteken, az hogy észre sem vesszük: mennyire egy reklámok vezérelte világban élünk már. Életünk minden lépését, azt amit megeszünk, és amit szándékosan nem eszünk meg, azt a bútort, amit megveszünk – ha van pénzünk rá – és amit akkor se veszünk meg, ha futna rá a jövedelmünkből, ami aztán a legveszélyesebb: azt a gondolatot, amit elfogadunk, vagy amit elutasítunk, mind-mind-mind reklámok befolyása alatt tesszük.

A mindent elborító reklámipar, rohamosan növekvő számú szakemberei, közöttük kiváló tehetségek és kóklerek, azzal próbálják igazolni magukat, hogy ők valójában információs szolgálatokat teljesítenek. Ami jó esetben fél, de méginkább negyedigazság, vagy egyenesen: teljes hazugság. Legyünk elegánsak: félig. Vagy teljesen manipuláció. Kétségtelenül tájékozódhatunk arról, hogy mostanában mi a divatos árucikk, hogy milyen új okostelefonok kaphatóak, hogy milyen kiegészítő dobozt kell venni a digitalizálás vételéhez. (Külön cikket érdemelne, hogy az Európai Unió, hogyan hódolt be egy lobbicsoportnak, amikor a fennen hirdetett és megkövetelt piacgazdaság ellenében, kötelezővé teszi a digitalizálást az Unió országaiban, a helyett hogy valóban a piacra bízná az elterjedését.) Arról persze nem tájékoztatják a vásárlókat, hogy a legkülönfélébb elektronikus kütyük élettartama, használhatósága azonos a garanciális idővel, ami legfeljebb két év. Szinte napra a két év lejárta után, meghibásodik a készülék és nincs az a szerelőműhely, cégszerviz, ami vállalná a javítást, mert valóban nem lehet megjavítani. (Rendszerint még szétszedni sem lehet. Jómagam az utóbbi két évben egy nagyértékű úgynevezett scannelő, tehát lapolvasásra alkalmas masinát, egy – ma már hagyományosnak számító, de a régi felvételekhez szükséges – videó-lejátszót, egy a számítógépről papírfotót előállító kis masinát és egy vezeték nélküli egeret kellett, hogy kidobják.)

De nem biztos, hogy sokkal jobban jár az a hölgy, aki – bármely szépészeti okokból – az agyonreklámozott plasztikai sebészhez fordul, mert azt már nem reklámozzák, hogy mennyi idő után kell kicserélni a mellnagyobbító, esetleg betegséget is okozó, szilikonbetétet. Azt sem láthatjuk sehol, hogy mi történik két-három év után a felvarrott arcokkal, vagy a zsírleszívás után lelógó, üres bőrdarabbal. A reklám – és ezt nem vehetjük rossznéven – természetes módon, mindig csak az előnyös tulajdonságokat ecseteli, ezért hamis a szakmai védekezés az „információelmélettel”.

A politikai marketingnek nevezett reklám-propagandával sem jobb a helyzet, itt még nagyobb a manipulációs arány. Amit a pártok a választások előtt ígérnek, azt rendszerint még ha akarnák se tudnák beváltani. Különösen világválságok idején. Kevés kivételtől eltekintve, pont az ellenkezőjét teszik, mint amit ígértek. A megválasztható vezetők személyes reklámja sem valami üdítő színfoltja az ilyen eseményeknek. Nagyon örültem, hogy az Egyesült Államokban Barack Obama lett az elnök, s nem az ígéreteiért – hiszen errefelé Európában nem is nagyon voltunk érdekeltek benne –, hanem azért mert ez világméretű pofon volt mindenfajta rasszizmusnak és előítéletességnek. Amerika népe, több mint kétszáz év után, most lett felnőtt társadalom. Viszont még Obama esetében sem örvendeztem azon, amit számtalan szakértő megírt, hogy nem utolsó sorban internetes hadjáratának köszönhette a győzelmét, és nem annak, amit korábban Chicagóban elért.

Az amerikai elnökválasztás esetében legalább van ellenérdekelt fél, aki gondoskodik róla, hogy az önreklám személyiséget fényező hadjárata során a homályos, vagy éppen fekete foltok is láthatóak legyenek. Nem ritkán még oda is sarat fröcskölnek, ahol pedig a másik személyiség tiszta. Ám éppen az amerikai – vélt – demokratizmusnak kevéssé vonzó oldaláról beszélt Szegeden az azóta elhunyt George Greenbaum, magyar származású professzor, akit amolyan médiagurunak tartottak Amerikában, Ki mondja el a történetet? címmel. Arról beszélt előadásában, hogy a formai szempontból független, azaz a nem állami médiában, minden attól függ, hogy ki mondja el a történetet. Who tells the story? Ami magyarul azt jelenti, hogy meg kell nézni kiknek a nevében válogatják, állítják össze a híreket, a riportokat, a kommentárokat. Mert szerinte, aki mintegy ötven évet töltött ebben a világban, minden „történetet elmondó személy”, s itt természetesen nem egyetlen személyről van szó, hanem újságírókról, szerkesztőkről és a mögöttük álló, a gazdasági életet is irányító hatalmasságokról, akik természetesen a maguk céljai érdekében támogatják, veszik meg közvetlenül, vagy közvetve az egyes médiumokat, vagy média-konglomerátumokat, legyenek azok nyomtatott lapok vagy elektronikus hírportálok. Érdekeik kiszolgálására alkalmas vezetőket neveznek ki és a többi már azok dolguk. Azt még a tulajdonosok eldöntik, hogy elsősorban kikhez szeretnének szólni a médiájukban, de a többi már az általuk megkeresett, megbízott vezetőn múlik.

Szabad legyen kivételesen magamat idéznem. Egy, az újságírást laikusoknak magyarázó, Tanuljunk könnyen, gyorsan újságot írni című kis könyvemben úgy fogalmaztam, hogy az újságíró függetlensége annyi, hogy megválaszthatja melyik orgánum szolgálatába áll. Amerikában legalább van választás, nálunk jobbára csak kétféle lehetőség adódik, ha van egyáltalán lehetőség, az elhelyezkedésre: vagy megpróbál egy kevés baloldalinak mondható orgánumban helyet keresni, vagy a jobboldalon teszi ezt, ahol gyakorta ordenáré hangot használó, vagy egyenesen hazudozó sajtótermékeket talál. És ha családja, gyereke és netán lakáshitele van, akkor meglehet, személyes meggyőződése ellenére vállal munkát.

Vagy húsz évvel ezelőtt érdekes tanulmány jelent meg az akkor magyarul is kiadott USA című képes folyóiratban. Azt vizsgálták, hogy az éppen aktuális elnökválasztás idején mi határozta meg a lapok irányvonalát, kiket támogattak, kiket nem, az elnökválasztás hónapjaiban. Nem mellesleg az is kiderült, hogy az újságírók nagyobbik hányada inkább liberálisnak, mint konzervatívnak vallotta magát. Lehet, hogy ennek is volt a következménye – jóval később – Obama megválasztása. Ez kétségtelen előrelépés ahhoz képest, hogy annak idején Hearst sajtója elnökgyilkosságra buzdított – sikeresen. Mára viszont vezető televíziós csatorna lett a FOX, amely odahaza sikeresebb, mint a CNN, márpedig ők igencsak konzervatív felfogással válogatják ki a híreiket és kommentálják azokat.

De térjünk vissza a közvetlen reklámra. Mivel nem vagyok járatos az egyiptomi vagy a görög-római tárgyi kultúrában, csak sejtéseimre támaszkodhatom, illetve egyetlen konkrét élményemre. Pompeiben, a hamu és törmelékek alól kiásott utcarészletben láttam egy olyan boltot, mely kívülről jelezte, hogy mi kapható odabenn. Ebből arra kell következtetnem, hogy a klasszikus ókorban már hirdették magukat az üzletek, legalább egy felirat, vagy a kínált árucikk külső elhelyezésével. Mint ahogy évszázadokkal később, versből is értesülhettünk arról, hogy „táncol a tányér a borbélyműhelyek előtt”. (Érdekes, hogy néhány országban mozgó rúdra festett, színes csíkok jelzik a borbélyműhelyeket.) Az ilyen fajta reklámokat valóban az információ kategóriájába sorolhatjuk, végtére is a vásárlónak tudni kell, mit, hol lehet kapni.

A nyomtatott sajtó megszületésével egyidejűleg azután megszületett a szép, szabályos sajtóreklám. A hazai magyar nyelvű sajtó első termékében, a Pozsonyban megjelenő Magyar Hírmondó ban is közzétettek már aprónak, azaz rövidnek nem is nevezhető hirdetési szöveget. Íme, egy példa 1780 októberéből: „A cs. k. privilegizált bécsi főző verseny műves társaság nevével hírül adatik, hogy itt, Posonban, Hoszthuffer Pál vásáros uramnak boltjában, a Magyar utcán, azon egézséget fenntartó vasedényeknek (Gesundtheits Kochgeschier) deposetóriuma (lerakata) vagy árus helye vagyon felállítva, ahol minden nap, kinek-kinek kedve szerint, a megnevezett Konyhába való edénynek akármely nemével lehet kedveskedni.”

Lám, a lábasok reklámja alig változott az elmúlt 230 évben. (Kivéve, hogy nemrég egyik barátunk lakásába kaptunk meghívást, ahol a legújabb edényekben való főzés bemutatóját tartotta egy orvos, így egészítvén ki gyatra jövedelmét.) Kossuth nevezetes Pesti Hírlapjában – éppen megjelenésének 100. évfordulójára készülve –, a sok hirdetés mellett, például egy szabómester reklámjával is találkoztam.

A többit talán bizonyítani sem kell. Legfeljebb arról lehetne vitatkozni, hogy az óriásira duzzadt reklámipar milyen melléfogásokra képes nagy igyekezetében, hogy valami eredetivel vagy meglepővel sokkolja a nézőt. Ilyenkor gyakorta, a sokkoló ötlet után, csak éppen arról nem marad meg semmi az emlékezetben, amiért az egészet kitalálták. Tipikus példája e sorok írása idején, amikor egy konyhában, vagy étkezőhelységben, tapsra leszakad a plafon és egy óriási doboz esik le onnan. Csak szinte senki sem emlékszik, az se aki ezt akár naponta látta, hogy mi van abban a nagy dobozban, pedig azt szeretnék eladni. Nem véletlen az a reklámszakmából származó mondás, hogy minden harmadik reklám meghozza az eredményét, de azt senki nem tudja, melyik lesz ez az eredményes harmad.

A szabályos, célja szerint felismerhető reklámmal nincs is semmi baj, legfeljebb az, hogy lassan mindet elborít. Kevesen vesszük észre, hogy ahol igazán nem számolunk vele, valójában ott is a reklám csapdájába esünk. Sok tekintetben a gondolatainkat is reklámokkal befolyásolják. Mondjuk, bemegyünk a könyvesboltba, amikor egy tisztességes, valóban informatív reklám nyomán, megkeressük a hirdetett könyvet. Közben végigmegyünk a polcok között, a könyvek gazdag választéka előtt, és ott egész fedőlappal kínálják a köteteket, miközben talán a legalsó polcon, csak gerinceket böngészve találunk rá arra, amiért jöttünk. Az csak mostanában derült ki, hogy a kiadóknak fizetniük kell azért, ha azt akarják: elöl és jól láthatóan legyenek kinn a polcon az ő kiadványaik. Amelyekből azután – ha van rá pénzünk – óhatatlanul választunk is valamit. A módszert a könyvesboltok a nagyáruházaktól vették át, mert már külön szakirodalma van annak, hogyan kell bizonyos árukat előnyösen elhelyezni.

A tudomány azután igazán racionális, és nem a fél-, vagy negyedinformációk szakterülete, ezért csak az igazságot lehet(ne) reklámozni. Pedig ma már ez sem igaz. Óriási érdekcsoportok állnak bizonyos tudományos felismerések terjesztése, vagy éppen elrejtése mögött. S most megint ne essék szó a legnagyobb üzletekről: a hadiipari kutatásokról és fejlesztésekről s az ezzel összefüggő manipulációkról. Lássunk más példákat.

Néhány évvel ezelőtt naponta riasztó híradások jelentek meg a legkülönfélébb információs felületeken arról, hogy a tudományos kutatások szerint a tojásfogyasztás a koleszterinszint veszélyes növekedésével jár. Nagy valószínűséggel zöldségtermelő, forgalmazó és hasonló világcégek álltak a „kutatások” hátterében. Amit persze nehéz igazolni. Míg aztán ki nem derült – valószínűleg a baromfitermelő világcégek jóvoltából –, hogy a tojás egyáltalán nem ártalmas, sőt, bizonyos mennyiségű tojás fogyasztása hetenként, a szervezet szükségletét elégíti ki. A bioélelmiszerek hatalmas üzletére valószínűleg most mért halálos csapás a Németországban kitört járvány. Olyan csírák terjesztették, amelyeket kifejezetten bioélelmiszerként árultak.

Egy ellenkező előjelű, kevéssé egyértelmű, de nagy valószínűséggel mégiscsak igaz példa, a globális felmelegedés körüli hangzavar. A veszélyek ismételgetése, hogy például a tengervízszint emelkedésével veszélybe kerülnek a partmenti városok, vagy olyan belső szárazföldek, mint amilyen a mi Alföldünk is, teljesen elsivatagosodnak. A felmelegedés elleni védekezésre óriási, világméretű ipar – és médiarendszer – épült ki. A földi éghajlat változásainak természetesen van bizonyos ciklikussága, ez jól kimutatható a történeti régészet eredményei alapján. Ám nagy valószínűséggel közel sem jár olyan veszélyekkel (különösen nem a közeli jövőben), mint amilyenekkel az emberiséget – tudósok is – ijesztgetik. (A környezetszennyezés növekvő veszélye más kérdés, az nincs közvetlen összefüggésben a globális felmelegedéssel, egyes tudósok szerint még a növekvő ózonlyuk esetében sem.)

Ezzel szemben csak egyetlen (igaz, vezető) amerikai meteorológus-csoport és az ő eredményeiket bemutató dokumentumfilm volt eddig látható, ismétlés és viták nélkül, amelyben ezek a tudósok azt bizonygatták, hogy a hőmérséklet-emelkedés a földgolyón csak ott érzékelhető valamelyest, ahol nagy felületeket lebetonozták útépítés, vagy más, városi célokból. Ez a hőmérséklet-emelkedés is elenyészően csekély. A tengerek viszont hol emelkednek, hol – gyakrabban

– visszavonulnak a partoktól. Érdekes példát mutattak be. A korábban évszázadokig tenger borította felület, a víz visszavonulása után ismét olyan szárazfölddé vált, ahol a régebbi élet nyomait, egyebek között, szárazföldi állatok csontjait találták meg.

Aki járt valaha turistaként a kisázsiai Trója romjainál, hallhatta, hogy egykor –valószínűleg Homérosz idején – onnan mintegy öt kilométerre volt a tenger, most tizenöt kilométerre van. De a másik oldalon, a görög parton, Marathónnál is elmondják az idegenvezetők, hogy a nagy csata idején hol volt, és hogy most ennél sokkal távolabb található a tenger.

„De hát a tudomány? – sóhajtanak fel ilyenkor sokan. – Már a tudomány sem megbízható?”

Nem akarok Madách prófétikus, ám mégis nagyon realisztikus jóslatára hivatkozni, aki azt mondatja a londoni színben a portékáját áruló tudóssal, hogy hát – meg kell élni. Ám hivatkozhatok a mai, nagy észak-amerikai egyetemekre, kutatóhelyekre. Egy percig sem tagadják, ellenkezőleg rendszerint dicsekszenek azzal, hogy milyen nagy cégek, multik, vagyonos magánosok támogatják intézményüket. Közvetlenül természetesen csak ritkán – hadiiparban és hasonló esetekben –, szólnak bele a kutatások részleteibe, pláne a módszereibe, ám ha alapvető érdekeiket veszélyezteti valamelyik várható tudományos felismerés, ott akár a pénzcsapokat is elzárják. Adott esetben tekintélyes támogatást kaphatnak azok a kutatóhelyek, amelyek egy másikkal szemben elért eredményeiket mutathatják fel.

S mindez nem feltétlenül a tudomány árulása, hiszen a világ, a természet valóban legalábbis kétarcú; ha úgy tetszik, dialektikus folyamatok pillanatnyi állapota jelenik meg a vizsgálódók előtt. S az arányokat, irányokat nem könnyű felismerni. Ezt éppen egy viszonylag új tudományág, a káoszelmélet fedezte fel. Ami közelről logikai láncnak tetszik, abban felfedezhetőek a káosz elemei és megfordítva. Mindez korántsem zárja ki a világ megismerhetőségét, csak éppen a valódi tudományosság egyre inkább számol e kétarcúsággal.

Ez aztán persze bőséges lehetőséget kínál a reklámoknak, amelyeknek egyre sűrűbb rácsozata mögött a hétköznapi embernek egyre ritkábban sikerül mégis meglátnia az örökké változó valóság mozgásait.

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

A SZETÁ-tól az országos nyomorig

A minap egy – hogyan is fogalmazzak? – „igazán baloldali” társaságban valami gúnyos megjegyzést tettem az én nemzedékem (azaz: a vének) számára még közismert SZETA elnevezésű mozgalomra, melynek egyik hajdani tagja igencsak megsértődött, mondván, hogy kiszólásom a tények ismeretének hiányára vall. Úgy látom hát, nem árt közelebbről szemügyre venni ezeket a tényeket, minthogy igencsak tanulságosak.

Ez a mozgalom – teljes nevén Szegényeket Támogató Alap – Kardos László visszaemlékezése szerint 1979 novemberében bontott zászlót Solt Ottilia lakásán, nyolc alapító taggal (Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy András, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottilia). Létszámuk hamarosan harmincra-negyvenre nőtt, de aktivistáik eléggé széles alkalmi támogatói hálózatot tudtak szervezni maguk köré, baloldaliakat is, mint az én barátomat, akit kiszólásommal megbántottam. Az értelmiségi elit azonban jobbára elzárkózott tőlük. „A társadalom túlnyomó többsége – írja Kardos László – belesüppedt a kádári korszak langyos öröklétébe, él, túlél, ki, ahogy tud. Az akkori norma szerinti komoly, józan, megállapodott emberek szemében a Szeta-alapítók marginális figurák, flúgosok, balekok, sikertelenek. Le voltunk sajnálva.” Minthogy egyik rokonom Pik Katalin szűkebb baráti köréhez tartozott, tevékenységükről kezdetektől első kézből értesültem, s magam is hasonló véleményt alkottam róluk. De egyáltalán nem a „túlél, ki, ahogy tud” beletörődés jegyében, hanem azért, mert meggyőződésem volt – ma is az –, hogy a szegénység nem jótékonykodást, hanem állami intézkedéseket igénylő probléma. S ha egy társadalmi rendszer azt hirdeti magáról, hogy szocialista, akkor nem engedheti meg magának, hogy „többszörösen hátrányos helyzetű”, „tartósan leszakadó csoportjai” legyenek. Saját elveit, legalább is a hirdetteket, kell tehát számon kérni rajta, miként más esetekben is. A SZETA viszont – Kardos szavaival – arra alakult, hogy „pénzt, ruhát, iskolaszert, gyerekjátékot, könyvet gyűjtsön nekik, elrendezze ügyeiket a hivatali útvesztőkben, ingyen ügyvédet kerítsen, ha arra van szükség”. S e mellett „a falvakban, üzemekben többkilós magnójukkal” interjúkat készítettek, keresve, hol találnak szegényeket.

Mert ilyenek voltak, de csak a társadalom peremén. Magnóval kellett keresni őket. Abban a rendszerben ugyanis nem létezett a mélynyomor forrása, a munkanélküliség, sőt, mindenkinek kötelessége volt dolgozni, különben „közveszélyes munkakerülés” címén rendőri eljárást indítottak ellene.

A Révai Új Lexikonának címszóírója azt állítja, hogy a SZETA 1989-ig „illegalitásban tevékenykedett”. Kardos pontosabban fogalmaz, mondván, hogy nyakukon volt ugyan a rendőrség, de ezt „nem úgy kell elképzelni, hogy ez mindennapos gondunk lett volna. Tudtuk, hogy figyelnek, de nem tudtuk, hogy személy szerint kik. És olyan nagyon nem is akartuk tudni. Nem akartunk energiát fordítani arra, hogy kiderítsük a besúgók, rendőrségi hírvivők kilétét. Miért jó az nekünk, ha eluralkodik köztünk a gyanakvás, miért legyünk partnerek egy olyan játszmában, amit nem mi találtunk ki.” Különös illegalitás volt ez, hiszen még a posta is tudta, hogy hová kell kézbesíteni a szegények leveleit: „jellemző Solt Ottilia és a Szeta ismertségére – folytatja Kardos –, hogy a legképtelenebb címzésűek is eljutottak hozzá, így például akadt Soltész Offéliának írott levél is, amelyet éppúgy megkapott, mint a Solt Attilának vagy Olliciának szólót, mivel a Szeta szó szerepelt rajta”. Jótékonysági célokra irodalmi esteket, képzőművészeti aukciót rendeztek, és 1982-ben saját kiadásukban bár, de hivatalos engedéllyel, Kőszeg Ferenc és Lengyel Gabriella szerkesztésében egy antológiát is megjelentettek(Feketében. Irodalmi és grafikai gyűjtemény a magyarországi szegények támogatására).

Az 1980-as években aztán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy e szervezetben mindinkább zsugorodik a pénzt, ruhát, iskolaszert, gyerekjátékot gyűjtő tevékenység, és a Beszélő című szamizdat folyóirat köréből kinövő párt, az SZDSZ ideológiai-politikai propagandájának szolgálata lép előtérbe. Solt Ottilia, Havas Gábor, Iványi Gábor SZDSZ-es országgyűlési képviselő lett, Kőszeg Ferenc pedig ráadásul az SZDSZ országos tanácsának elnökségi tagja és a parlament Nemzetbiztonsági Bizottságának alelnöke.

Az Új Révai Lexikon 2006-os kötetében közölt cikk szerint „A SZETA napjainkban is fennáll, politikai szerepe azonban legálissá, illetve tevékenységi köre állami feladattá válásával csökkent”.

2010. decemberi felmérés szerint hazánkban 2,8 millió ember volt „szegénynek vagy nélkülözőnek” tekinthető, azaz az ínség ma már az ország lakosságának egyharmada felé közelít. Különösen súlyos a nyugdíjasok helyzete, akiknek 50 %-a él nyomorban, és a 2,2 millió gyermek közül a szegénység „valamilyen formában 750 ezret érint”.

A teljes nincstelenség, a hajléktalanság állapotában élők számát 30 ezerre becsülik, de Matalin Dóra a Népszabadság 2010. április 15-i számában arról tudósít, hogy e szám „folyamatosan nő” és „különösen a vidéki nagyvárosokban robbanásszerű a változás”. S idézi Győrfi Pálnak, az Országos Mentőszolgálat kommunikációs vezetőjének nyilatkozatát, miszerint „a fővárosban minden kétszázadik ember hajléktalan, télen a mentők minden ötödik betege közülük kerül ki”, és „egy hajléktalannak negyvenszer nagyobb esélye van arra, hogy a mentők segítségére szorul, mint egy fedéllel rendelkező embernek. A hajléktalanság egyszerűen életveszélyes”.

Elhiszem, hogy akik őszinte jószívűségből, együttérzésből vettek részt a SZETA jótékonysági tevékenységében, minden tiszteletet megérdemelnek, de – Kardos László idézetének szavával – „balekoknak” bizonyultak. Tevékenységük mit sem változtatott azon, hogy a hatalomra került „marginális figurák” országos nyomorba döntötték hazánkat.

JÁSZBERÉNYI JÓZSEF

Ma van a holnap tegnapja

A rendszerváltás után a demokratikusan gondolkodó értelmiséginek nemcsak az volt a vágya, hogy szabadon választhasson a politikai pártok és képviselők közül, hogy lehessen végre bármikor, szabadon nyugatra utazni, s hogy minél több ember anyagi helyzete minél gyorsabban jusson közel a nyugati átlagpolgáréhoz, hanem az is, hogy a mindennapokban is egyre inkább érvényesüljön egy demokratikus kommunikáció.

Vázlatok, 1940

Mit jelent ez? Például azt, hogy kéréseink teljesítéséért ne kelljen derekunkat hajlítva hajbókolnunk irodákban; ne kelljen kenőpénzzel megkapni azokat a szolgáltatásokat, amelyek amúgy állampolgári jogon járnak; ne kelljen kapcsolatrendszer bármilyen fontos ügy elintézéséhez; s a személyiség valódi értékei kapjanak tiszteletet, ne azok a címek és rangok, amelyeket szereztünk vagy csak megörököltünk. Huszonegy év után kimondható: ez illúzió volt. Ma, amikor egy olyan társadalomban élünk, ahol egyre erősödik a diszkrimináció, ahol a munkanélküliség nem tud 10% alá kerülni, ahol a gazdag kevesek és a nincstelen tömegek világát immár egyre gyakrabban valódi betonkerítések választják el, ahol bárki bármelyik pillanatban akár egy rossz szó miatt elveszítheti a munkahelyét, hogy aztán a segélyért közmunkát kelljen végeznie – a társadalmi törésvonalak szakadékká szélesedtek. (Nem meglepő, hogy ilyen helyzetben a lakosság egyharmada valamilyen formában fontolgatja a külföldi munkavállalást).

Észrevettem magamon, hogy amikor főiskolai diákjaimnak beszélek a mai társadalmi problémákról, például a demokratikus kommunikáció hiányáról, egyre többet nyúlok példaként a harmincas évek magyar szórakoztató, hangos tömegfilmjeihez. Ezt nemcsak azért teszem, mert tavaly decemberben gondos kezek a Youtube nevű videómegosztóra feltették a szinte teljes elérhető korabeli magyar filmarzenált*, így könnyen hozhatok példákat, hanem, sőt: elsősorban azért, mert az ott megjelenő világ egyre több pontján egybevág, sőt: megegyezik a maival.

Az 1937-es, Hunyady Sándor drámájának filmes feldolgozásaként elkészült Lovagias ügy ben (rendezte: Székely István) a nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkező magánvállalatnál dolgozó hivatalnokok remegve tisztelik főnökeiket, és hajbókolva kommunikálnak velük, akik „cserébe” szinte bármit megtehetnek velük, hiszen a két csoportot egy világ választja el egymástól. Ez a „tartsd a szád, és dolgozz!” ma is, nagyon sok vállalatnál kézzel fogható valóság.

Az 1938-ban készült, A hölgy egy kissé bogaras című filmben (rendezte: Ráthonyi Ákos), a dúsgazdag vállalatigazgató fia – Ráday Imre zseniális játékával – nyugodtan élhet hóbortjainak (tönkretehet egy egész baromfi-gazdaságot is), mert édesapja „mögötte áll” – ahogyan a mai, „újpolgári” dzsentri-réteg aranyifjai mögött is ott állnak a tekintélyes édesapák.

A szintén 1938-as Pesti mesében (rendezte: Gaál Béla) a végletekig kihasznált szegényemberek-beosztottak (Copfos és Kubik – Turay Ida és Páger Antal) világát a vezetők-gazdagokétól (pl. a Kabos Gyula által oly szórakoztatóan megformált, bankvezér Vadász Lehelétől, vagy a kalapszalon vezetőitől) egy szakadék választja el, amelyen a keskeny, átvezető „pallót” valódi csoda, egy amerikai örökség adja meg Copfos számára. Ahogyan a mai magyar társadalom alkalmazotti rétege is csak egy nagy lottónyereményben vagy örökségben, avagy egy szerencsés balesetben reménykedhet (mint a Meseautó főszereplőnője), ha kiszámítható, stabil jövőről gondolkodik.

Kabos Gyula utolsó magyarországi filmjében, a Papucshősben (1939 – rendező:Vaszary János) igazi valójában tárul fel a felső tízezer „urambátyámos” világa. Itt a szigorúan szabályozott dress-code és etikett világában csak a pénz az úr; aki akár csak néhány fillérrel többet keres, az nyeri el a választott hölgy kezét. A sikert ebben az elitben – legyen az egy jó házasság, de akár egy sikeres válás is – a törvények áthágásával vagy manipulálásával is el lehet érni (ahogy erre az 1937-ben készült, BaloghBéla rendezte Úrilány szobát keres című film főszereplője, az ügyeskedő Lukács ügyvéd egész tevékenysége is példa lehet, hiszen ő bármilyen ügyfelet képes győzelemre vinni). A jog ebben a társadalomban tehát az erősek eszköze a gyengékkel szemben.

Az elit családjainak legfontosabb célja az úrilány vagy az úrifiú számára a minél jobb „party” megtalálása. A lányok számára leginkább olyan emberé, aki jól kereső férjként gondoskodik a fényűző anyagi biztonság megtartásáról. Az sem baj persze, ha a férj nem gazdag, de a kapcsolati hálójában van egy-egy befolyásos ember (pl. egy államtitkár vagy arisztokrata rokon főnyeremény, hiszen ő mindenhová oda tud telefonálni – ld. a Papucshőst, A hölgy egy kissé bogarast, vagy a gyönyörű Perczel Zita főszereplésével futó Budai cukrászdát (1935 – rendezte Gaál Béla), mindhárom filmben akad egy-egy államtitkár). Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom: a „partyképesség” ma is egyre mérvadóbb szemponttá válik.

Mindegyik korabeli filmre általánosan jellemző az a kommunikáció, hogy a gazdagok-vagyonosok lefelé zárt világát a szegényebbek kénytelenek rajongva tisztelni és ajnározni. „Cserébe” ők időnként egy-egy morzsát hullatnak a bőséges asztalról (lásd például a Karosszék c. 1939-es filmet, ahol az unásig ide-oda hordozott karosszék szállítómunkásai mindig kapnak egy-egy pengőt, miközben csak maga a szék egy árverésen 450 pengőjébe került az unatkozó, gazdag szépasszonynak – akit Szeleczky Zita igazán meggyőzően alakít).

Minden filmben érezhető a szegényember szomorú kiszolgáltatottsága, aki – bár látástól vakulásig dolgozik – reális, kiszámítható távlat híján, egyik napról a másikra élve, csak a csodában reménykedhet sorsa jobbra fordulását illetően. Ahogyan mai magyarok széles tömegei is ebben a helyzetben vannak. Erősen hierarchikus világok jelennek meg tehát ezekben a szórakoztató, de egyben keserű filmekben, ahol az egyébként a személyes képességekben sokszor erősen hiányos felső tízezer („kéhem alássan”-) világa jól kidolgozott kommunikációs rendszerben, egyfajta virtuális betonfallal őrzi hatalmát a „betolakodóktól”. (Ennek sajátos példája a már említett Budai cukrászda, amikor a cukrászlányba beleszeret a neves, arisztokrata festő, Sziráky (Somlay Artúr elegáns játékában). Felzaklatott világát megfontolt szervezéssel a festő élettársa, Judit rendezi újra csendessé, tapintatosan hazaküldvén saját világába az álmodozó leányt).

Ezt a hatalmi rendszert, az oly sok történeti munkában oly jól jellemzett „úri Magyarországot” végül saját belső problémái és a világégés elsöpörték a föld színéről. A „nyertesek” az ötvenes években „vesztesek” lettek, ahogy például Kopátsy Sándor írja több munkájában: a társadalmat a talpáról a feje tetejére (más szempontból a fejéről végre a talpára) állították. Aztán jött a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek világa, amely teljesen más kommunikációt hozott (ezek jellemzése nem tárgya kisesszémnek).

Ma, a kétezres évek második évtizedére egy új-régi társadalmi hierarchia kezd megszilárdulni. A holnap egyre inkább a tegnapról szól. A különféle utakon-módokon előjogokat szerzett elit egyre markánsabban alakítja ki saját kommunikációját: az ehhez tartozók privilegizáltak, s a kiszorított milliók számára, ennek az elitnek a számára sikertelenek, és ezért érdektelenek. Ezzel egyértelműen visszahoznak egy világot, amelynek pontos dokumentumai a harmincas évek szórakoztató hangosfilmjei.

Marx Louis Bonaparte brumaire 18-ája című könyvében írja, hogy Hegel szerint a világtörténelem nagy eseményei és személyiségei a történelemben kétszer fordulnak elő, majd pikírten hozzáteszi: csak azt felejtette el hozzátenni a nagy Hegel, hogy először tragédiaként, másodszor komédiaként. Adja Isten, hogy Marxnak igaza legyen, s mielőbb nevetni tudjunk ezen a régi-új társadalmi hierarchián, mert akkor már az az egész hierarchia a történelem szemétdombjára került.

^* A www.filmlink.hu oldalról a filmek címére kattintva azonnal nézhetők a Youtube-on lévő filmek.

Mosakodó, 1939

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Egy (majdnem) elfelejtett költő

Salamon Ernő: Didergető

A szegény embernek az éhség mellett másik fő ellensége a hideg. Aki telenként fűtetlen lakásban, vagy éppenséggel az utcán kénytelen dideregni, az manapság is jól tudja, hogy mennyire igaz ez a megállapítás. A didergés élménye nem volt ismeretlen Salamon Ernő előtt sem, az ihlette Didergető című versét, amely kötetének címadó költeménye lett. A vers azonban korántsem egyszerű panasz, annál sokkal több: a költő ugyanis nem didereg, hanem diderget. Egy nagyon is valóságos alakokból elvonatkoztatott figurát diderget képzeletében, azt, aki miatt a szegény ember dideregni kényszerül. A tett nem öncélú, ezzel mintegy helyreállítani véli a világ rendjét. Nem bosszúért kiált, bosszúért az elszenvedett sok nyomorúság miatt, hanem igazságért.

Amit eddig dideregtem,
legyen, hogy magamnak tettem,
de most váltsunk életet,
már ezután te dideregj!
Dideregj!
[…]

De igen ki vagy dagadva,
ráfújok a nagy hasadra,
fogom óraláncodat
akár hámistrángomat!
Dideregj!
[…]

Salamon Ernő költészetére általánosan jellemző ez a hang. Az 1912-ben Gyergyószentmiklóson született költőnek kevés idő, lényegében egyetlen évtized adatott, hogy megteremtse költői életműve javát, hiszen 1943 februárjában munkaszolgálatosként halt meg Ukrajnában. De milyen volt ez az évtized is! Tele nélkülözéssel, kemény és rosszul fizetett munkával, üldöztetéssel. Az illegális kommunista párt tagjaként helyzete Észak-Erdély visszacsatolása után tovább romlott, többször letartóztatták, az ákosfalvai táborba internálták, végül pedig ha-lálba küldték a magyar „kultúrfölény” hirdetői, akárcsak Radnóti Miklóst, Pásztor Bélát, Sárközi Györgyöt, Szerb Antalt és kultúránk számos más jeles képviselőjét.

Sajátos erdélyiség jellemzi Salamon Ernő költészetét. Nélkülöz minden romantikus, irracionális és folklorisztikus elemet, a magyarok mellett megjelen-nek benne az ott együtt élő népek fiai, románok, zsidók, a fatelepeken dolgozó lengyel és szlovák munkások, akiket összeköt nehéz sorsuk, és akiket saját önző céljai érdekében csak a politika tud szembeállítani egymással. Salamon az ő nehéz, küzdelmes sorsukat is beemeli költészetébe, s mindebből igen színvonalas életmű formálódik.

Költészetének sajátossága, hogy sokszor formailag igen egyszerű módon, a népdalok hangján szólal meg, de ebben az egyszerű formában is képes bonyolult gondolatok kifejezésére, mint például a Szegény ének pusztuláskor, az Egyszerű vagy a Körmére kell nézni…, de a sort még sokáig lehetne folytatni. A népdalszerű hang olykor balladai hangulatot kap, mint a Nógató vagy a Jó nap, amelynek indítása is jellegzetesen balladai:

Jó a nap és rásüt
a mi barakkunkra,
ülj ki apám, ülj ki
kicsinyke padunkra!

A négy versszakon át tartó biztatásra a megszólított nem válaszol, ahogy a balladákban válaszolnia kellene, de a végén megtudjuk, hogy azért nem, mert már egy éve halott.

József Attila is írhatta volna a Szegényember fiának című verset.

[…]
Baj, kamat és puszta víz
csüggesszék a sírban is!
[…]
Szegényember fiának
kötél kéne barátnak!

Amiért, hej, amiért!
Semmi másért, csak azért!

A József Attila-i hang egyébként nem véletlen. Salamon Ernő korán fölismerte József Attila költészetének jelentőségét, amikor még a kortársak, sőt a barátok nagy része sem volt igazán tisztában az értékeivel. Ezt bizonyítja a Búcsú József Attilától című nagy verse, amely költészete egyik csúcsának tekinthető. A megdöbbenés kiáltásával kezdődik a vers. „Elvégeztetett. A fennkölt Igét / házában ölte meg a szörnyű Gép.” Azután fölidézi a költő alakját testi valójában, ahogyan az a halálba dermedt „A nemes hajlék, a gyönyörű fej / tépetten búsult a puszta fűvel.” Ezután az Értelem, a József Attila-i szellem felidézése következik, majd közvetlenül megszólítja a költőt, ez a négy sor a vers és Salamon Ernő költészetének is egyik csúcspontja:

Nyugszol a földnek ölében, alant,
a föld tevéled tegnap megfogant,
ki úgy kívánta anyja dús szavát
így lel halálban végre is Anyát.

A vers további részében a természet dolgait szólítja meg, a gyomot, az esőt, a telet, a rögöt, hogy békés öröklétet adjanak a költő sokat szenvedett testének. Végül az ő szavaival búcsúzik: „Te mondtad, nagyon fáj!”

József Attila hangja szüremlik át a Sötétedik egyes soraiban is: „se takaróm, se szeretőm”, csak éppen nem a Tiszta szívvel hetykeségével, hanem a sokat szenvedett ember rettenetével „ha elaluszom, meghalok. / Félek az idegen időn”. Ha az ember számára már nemcsak a világ, de az idő is idegenné válik, abból is kihull, már csak a félelem marad.

Salamon Ernő számára ez meghatározó életérzés, de költészete nem volna ennyire sokszínű és gazdag, ha csupán ez jellemezné. A Sötétedik 1938-ban született, de ugyanabban az évben írta a Szépen száll a szegénység című versét, ezt a hetyke szegénylegény-éneket, a „kétszersemmi” bérért tovább nem szolgáló, inkább világgá menő szolgáról. Másik nagy verse azonban, a Szegény nép dicsérete már egészen más hangon szólal meg, jelezve, hogy az a hetyke szembenézés a sorsával inkább csak önbiztató volt, a valóság egészen más:

Ó, szolga lenni! rab! cseléd!
alja-sorsnál is alább!
de hirdetni időkön át
a szegénység dicséretét!

A szegénység, mint állapot és mint a szegény emberek összessége Salamon költészetének meghatározó eleme. Gaál Gábor nak a Korunk ba írott ismertetése szerint Salamon Ernő „átpoetizálta” a szegénységet. Ez akkor igaz, amikor a szegény emberekről, favágókról, fatelepi munkásokról írt. A szegénységet, mint állapotot, ő sem „poetizálta”, megmutatta a maga rettenetes mivoltában, amelyben a halál nem félelmetes, inkább megváltás.

Jó a szegénynek ágyába’, sírjába’,
szendergő anyag hajáig, talpától,
hagyd ott az álmot, szenderülj halálba!
Ne féljünk jóemberek a haláltól!
                                  (Szegények küszöbén)

Salamon Ernő verseiben gyakran feltűnik a halál, hol mint a sors félelmetes beteljesítője, hol mint végső megnyugvást hozó szabadító. Az 1930-as évek legvégén és a 40-esek elején azonban a halál előérzete megerősödik, mint Radnótinál és más kortársaknál. Salamonnál azonban nincs belenyugvás, a szembeszállást hirdeti, mert azt a halált, ami ekkor kísérti, nem az élet természetes velejárójának tartja, hanem erőszakos, pusztító, romboló erőnek (Ne hagyd, fiatalság, Férfidal, dana, hahota, Példa a hangszerfáról).

Két szerelmes vers is olvasható a kötetben, a Gyönyörű szerelem és az Ilona. Az előbbi egyetlen hatalmas, boldog kiáltás, a beteljesült szerelem öröme árad benne, a másik elmélyültebb, sokszólamúbb.

A kötet előszavában a szerkesztő, Simor András fölidézi a majdnem elfelejtett költő életét és röviden elemzi költészetének főbb vonásait. A költemények után Salamon Ernő megrendítő Végrendelet e olvasható, amely természetesen nem pénz-ben mérhető javakról, hanem eszmékről szól. Ez a végrendelet nem mond újat a versekhez képest, mégis fontos, mert azoknak mintegy hitelesítője, jelzi a költő tudatosságát. A róla alkotott képet kiegészítik, mintegy a versek folytatásaként, a Munkaszolgálatos naplójegyzetek, végül pedig közli a kötet Gaál Gábornak a Korunk ba 1937-ben írott bemutatását, amely képet ad arról, hogy a kortárs hogyan látta Salamon Ernő költészetét a tragikusan rövid pálya derekán. (Z-könyvek)

Akttanulmány, 1939-1940

ESNAGY JÓZSEF

„Mártózni vízbe és szavakba”

B. Horváth István: Versek a Balaton partjáról

B. Horváth István Baja szülötte. A nagy folyam partjától néhány száz méterre élő költő előző kötetében, mint afféle mai „bölcselkedő” egy óriási fahordóba épített lakásból küldött verseket a számunkra, Versek a hordóból címmel. Aztán elvándorolt szűkebb hazájából, más vidékre. Most a magyar tenger partjától küldött üzenetet: Versek a Balaton-partjáról címmel.

A költő rutinosan, könnyen versel, de nem könnyelműen. Sajátos technikájával egyszerű, hétköznapi kérdéseket tesz fel, kinek is másnak, mint önmagának. Mintha csak otthonában egy pohár ital mellett ismerősével, barátjával beszélgetne. S az egykedvűnek tűnő érdeklődésben rejlő finom iróniára azonnal meg is adja ön-ön személyének a választ. Mégpedig olyan fordulatosan, okosan, mint az a teniszező, aki kap egy erőteljes labdát, hogy kezdjen majd vele azt, amit tud. És mi történik? A vert helyzetben levő, földbe kapaszkodó játszótárs mindenki megdöbbenésére jól megcsavarva a labdát visszaüti.

B. Horváth István hosszabb versciklust szentel a kötetében egyik példaképének, Sziveri Jánosnak, a fiatalon elhunyt vajdasági költőnek (Sziveri olvasásaközben). A vers nem kései nekrológ; búcsúztató, sirató. Inkább feltoluló impresz-sziók „halmaza”. Egyoldalú beszélgetés a már beszédesen hallgatag költővel, a halottal. Így polemizálva élettel és halállal. Megidézve az elhunyt költőt, önsorsát is látva-sejtve ebben a zakatoló porhanyós világban:

A versek betűjele habzik.
Micsoda tivornyák, lagzik!
Léted benne alig fért el.
A kín halottá érlelt.

Aztán így folytatja:

Gyere legalább följebb.
Ledobnám rólad a földet.
Ha visszahull s eltemet,
Betömi számat a rettenet.

A nem csekély humorral és (ön)iróniával megáldott költőt úgy tűnik mégis a tragikumok mélysége vonzza, hiszen következő opusában Szervác Józsefet, a szintén fiatalon elhunyt költőt idézi, aki „A család menedék-/házából kirekesztve/magányával esett/kegyetlen szerelembe.” S akinek odaátra üzeni: „Kihűlt láva a vers.” (Mécsesek Szervác Józsefért) Majd az Intarzia címmel jelzett ciklusban a Marosvásárhelyen született Sütő István tanár-költőről ír hosszabb költeményt, aki mélységes tragikumával indította a költőt fájdalmasan szép „versbeszédre”.

„fűtetlen vonaton rohanok éles erdélyi télnek” – írja.
.............................................

fogaim közt is szó hang van
csak magamtól tudok félni
téli álmot alszik a barlang
itt nincs csapás csak lábnyom
magányom magára döbben
hogy vergődjek át az átkon?
másoknál nem vagyok többen
dermedt csillagok a szóban
arany koponyaüregben
kívül is belül is hó van
önmagammal megyek szemben
kísérnek árnyak és tárgyak
bár én helyett ők jönnének
lassul a szívverés áthat
felpörög s elszáll az ének

                                  (Intarzia)

B. Horváth István, mint meditatív alanyi költő, kilép szerepköréből, amikor az Image kötetrész verseit tárja elénk. Akár a már említett teniszező, egy újabb csavarintással több jó ütést ereszt el a küzdőtér másik felére. A társadalom „buckásabb” színterére. Bizonyítva azt, hogy a jelenben él s élt tegnap is. És ez az imázs bizony görbe tükör, oda tartva orrunk elé, hogy nézd, ezek vagyunk, ezek voltunk, s ha nem változunk, ilyenek is maradunk. „A jelmez/Fegyelmez” kétsorosában arra int bennünket, ha valós énünket eltakarjuk, hites szavunkat elhallgatjuk, akkor bizony nem másokat, hanem önmagunkat fosztjuk meg a szabadság jó ízétől.

Ebből a ciklusból idézek, a számomra legszebb és legérettebb verséből, hogy aki majd a könyvet kezébe veszi, még véletlenül se hagyja olvasatlanul.

A vers apa és fiú őszinte párbeszéde. Minden tanulság levonása nélkül. Íme: Csapágyas vagy fiam! – mondja apám.

Csapágyas vagy fiam! – mondja apám.
Tartsd meg ezt a rozsdás vasat. Talán
nem ütlek, s nem lesz feketeleves.
Amit te csinálsz, az felesleges.

(Hungarovox)

BOGYÓ BEÁTA

Egy életpálya foglalata

Dömény János: Magyar diplomata Latin-Amerikában

1.

A Latin-Amerikával foglalkozó kutatások az 1960-as évektől lendültek fel világszerte, amely főleg a kubai forradalom győzelmének volt betudható. Magyarországon a kutatások az évtized második felében kezdődtek meg, Wittman Tibor munkásságának köszönhetően, aki 1967-ben publikált először a témában. Ekkor jelentkezett a magyar latinamerikanisták első generációja, a sokak által csak „alapító atyáknak” nevezett kutatók és történészek ama csoportja, amely az elkövetkező évtizedek során nemzetközi hírnevet szerzett a szakterület hazai képviselőinek. Wittman mellett olyan jelentős személyiségek vettek részt a munkában, mint Boglár Lajos, Kádár Béla, Kerekes György, Simor András és nem utolsósorban a volt nagykövet és későbbi mentor, Dömény János.

A Magyar diplomata Latin-Amerikában című kötetben válogatott írásai olvashatók, amelyeket hosszú és eredményes pályafutása során tett közzé napilapokban, folyóiratokban vagy mondott el konferenciákon. Pályafutását 1956-ban kezdte a Külügyminisztérium munkatársaként, 1957–59 között a varsói nagykövetségen irodai segédtiszt, 1959–61 között az ulánbátori nagykövetségen irattári titkár, 1961–63 között a Külügyminisztérium főelőadója, majd 1967-ig a havannai nagykövetségen teljesített szolgálatot. Magyarországra 1976-ban tért vissza. 1971–1975 között a montevideói nagykövetség ideiglenes ügyvivője volt, majd hazatérve a MTA Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályának vezetője lett. A 80-as években (1981–1986) ismét a dél-amerikai kontinensen, caracasi nagykövetként, szolgálta hazánkat. 1986-tól aztán egészen a rendszerváltásig a Külügyminisztérium latin-amerikai főosztályának vezetője volt. Fontos megemlítenünk a CEISAL-ban és a Magyar Latin-amerikanisták Társaságában végzett munkáját, amely során számtalanszor képviselte hazánkat különböző nemzetközi konferenciákon.

2.

A kötetben található írások hét nagyobb témakört ölelnek fel. Mivel a kiadvány célja, hogy Dömény munkásságának emléket állítson, 75. születésnapja alkalmából, összegyűjtve legjobb írásait és értekezéseit, a szövegek néha elkerülhetetlenül is fedik egymást, ám ezzel méginkább átláthatóvá és könnyebben értelmezhetővé válik a könyv.

Az első részben (A magyar diplomata) két életrajzi írásból ismerhetjük meg Dömény János életét és munkásságát. Az elsőben saját szavaival mesél tanulmányairól és élményeiről, melyeket több évtizedes nagyköveti munkája során élt át a világ különböző tájain.

A második tematikus rész a magyar–latin-amerikai kapcsolatokat vizsgálja: hazánk külpolitikai megjelenését a kontinensen, a magyar emigráció tagjainak helyzetét és szerepét a 20. századi latin-amerikai mindennapokban.

Az előző két rész után, a harmadikban, megtörve a „magyar vonalat”, a chilei Népi Egység kormányáról olvashatjuk Dömény rövid értekezését. Az Eszmélet című folyóiratban megjelent tanulmány hűen ábrázolja a 70-es évek elején kialakult chilei politikai helyzetet és elemzi Allende kormányának egyedülálló kísérleti programját.

A negyedik részben ismét visszatér a latin-amerikai–magyar kapcsolatokhoz. Ezúttal 1956 hatásait és a kontinensen általánosan kialakult magyarság-képet elemzi.

Az Arcképek című fejezetben történelmi személyiségek elevenednek meg. Például Che Guevara, Salvador Allende, Pablo Neruda, Károlyi Mihály és Rónai Pál. Közös pontot, talán az a latin-amerikai–magyar párhuzam jelent a részek között, amely majdnem valamennyi írásban felfedezhető - mondhatni, a magyarok mindenhol ott vannak, mindenhez közük van. Az egyik legérdekesebb történet A Che Guevara relikviák titka című beszámolója, amelyből kiderül, hogy a forradalmár kézfeje és halotti maszkja milyen különös kalandos úton jutott el Kubába. Magyar segítséggel.

A hatodik rész azokat a nagyköveti jelentéseket tartalmazza, amelyeket Dömény Uruguayból küldött Magyarországra, 1973 és 1974 között, és amelyeknek legfőbb témája az a bravúros diplomáciai lépéseknek köszönhető szerződés, amelyet az uruguayi kormány kötött a magyar Ganz vállalattal. Szintén ebben a fejezetben olvashatjuk Venezuelából írt számjeltáviratait, melyek az 1982 és 1990 között végzett caracasi tevékenységét mutatják be. A táviratokban szó esik egy magyar–latin-amerikai műszaki-tudományos egyezmény lehetőségéről, a latin-amerikai országok törékvéseiről egy független, USA nélküli, Amerikai Államok Szövetsége létrehozásáról és az 1990-es budapesti külügymininiszteri találkozó megszervezéséről.

Az utószó és egyben hetedik rész a diplomata személyes leveleit tartalmazza, amelyeket 1990-ben írt Caracasból, s amelyek felfoghatóak úgy is, mint életművének és munkásságának értékelése vagy átértékelése. A levelekben visszatekint az elmúlt évtizedek eseményeire, és véleményt mond a jelen bizonytalan politikai és gazdasági helyzetéről, majd aggodalmát fejezi ki mind Európa, mind pedig Magyarország sorsát illetően.

3.

Úgy gondolom, hogy a kötet tudományos jelentősége megkérdőjelezhetetlen, hiszen a benne szereplő írások csaknem ötven év kemény munkájának és minden tapasztalatának az eredménye. Olyan életmű, amelyre méltán lehet büszke a magyar latinamerikanisták mai és holnapi nemzedéke, és amely még hosszú ideig szolgál alapul a téma kutatói számára. Emellett meg kell említeni Dömény János kiemelkedő tehetségét és hozzáértését, amellyel hazánkat képviselte a nemzetközi fórumokon és nagyköveti kiküldetései során. Követendő példa ez a jövő diplomatái számára is. (Szeged, JatePress) 120