Fiúfej, 1925
|
Plakátok szakadoznak. |
Az élet szétpereg. |
Kevés zajjal takarították el
Salamon Ernő
munkaszolgálatost
Az őrjöngő tífuszost
aki
miatt már senki se
szorult a konyhába
hogy ő
meggyógyuljon
A szegényvirágok
többé
neki nem bomlottak ki
Gonosz csihány alatt
nőtt
ácsorgó
didergő verse
él ma is
Nem könnyű
beszélni
tenger alatt fáj
ami fáj
Ez
nem a te időd
és nem testvéreid
ennek az időnek
az emberei
Szigorog
a nép
nem innapol
Parancs
bot
bosszú
vétek lesnek ismét
Jobb haza
kéne
boldogabb ének
Zordon krivecek
helyett
szívbéli meleg
Ki tavaszig elél
az lesz
boldog
A százéves famennyezetet
(időközben nyilván kezelték)
nem rágták meg
a szúvak
Állítólag
egerek cincognak a nádtető alatt
de velük
nincs bajunk
A grófnő cselédei
laktak itt
„Innét vitte el
úrnőjét a lovász
amikor
bejöttek a kommunisták” –
mondja
a derék szomszéd
A várrom tetejéről
gyönyörű a panoráma
jó
a Balatont nézni
A kertben
ribizlit
szedek
De
örülni
csak a tájnak tudok
Amiért éltem
annak
nyoma sincs
Úgy tisztelik itt
a mai urakat
mint a grófnőt
a hajdani cselédek
|
Felhősziget úszik, lebeg, |
körülötte kéklik az ég, |
Fiúfej, 1925
Korán megreggeliztek, azután kiültek a szálloda teraszára. Fönt még sütött a langyos kora őszi nap, de a völgyben szürkés ködfoszlányok gyülekeztek.
Fiatal pincér rendezgette a terítékeket a terasz túlsó végében. Ottó intett neki, a fiatalember közelebb jött, várakozó testtartással megállt az asztaluk mellett.
– Két kávét kérek!
A pincér bólintott, és szabályos hátraarcot csinált. Menet közben megigazított egy ferdén álló evőeszközt az egyik asztalon. Vera fölnevetett.
Ottó előrenyújtotta a lábait, a két karját hátul lelógatta a szék támláján.
– Mit nevetsz?
– Nem bírja elviselni, ha nincs tökéletes rend az asztalokon.
– Íme, egy pincér, aki szenvedéllyel csinálja, amit csinál.
Néhány perc múlva ismét megjelent a fiatalember, két nagy csészét hozott egy tálcán. Miközben lerakta eléjük az asztalra a csészéket, Ottó megkérdezte:
– Milyen idő várható?
– A völgyben valószínűleg köd lesz, uram – mondta –, de reméljük, hogy itt sütni fog a nap.
Erős akcentussal, és kissé vontatottan beszélt magyarul, gondolkoznia kellett, hogy helyesen formálja meg a hosszú mondatot.
– Megkockáztathatunk még egy sétát?
– Azt hiszem, igen. Feltéve, ha nem távolodnak el túlságosan a hoteltől.
– Köszönöm.
A pincér meghajolt, ismét csinált egy hátraarcot. Amikor eltűnt az étterembe nyíló ajtó mögött, Vera ismét nevetni kezdett.
Igen, uram – mondta, és ültében meghajolt. – Bizonyára megmarad a napfény, feltéve, hogy nem lesz köd.
Ivott egy kortyot a híg és túl édes kávéból. Ottó nem szólt semmit, mozdulatlanul elnyúlt a széken.
A karja és a lába hosszú, mint a növésben lévő kamaszoké – gondolta Vera, és elmosolyodott.
Ottó hirtelen felugrott, és a terasz kő mellvédjére dőlve néhány fölvételt készített a lassan ködbe vesző völgyről.
Kilenc óra volt.
Már megreggeliztek – gondolta Vera. – Attila tévét néz, anyám talán mosogat, rendbe teszi a konyhát.
– Mégis feljön idáig a köd – mondta Ottó, és a fényképezőgépet óvatosan letette az asztalra.
– Kihűl a kávéd.
Ottó fölkapta a csészét, néhány nagy kortyot ivott belőle, azután visszatette az asztalra. – Úgy gomolyog a köd, mintha fortyogva főne odalent valami.
A pincér kinézett a teraszra nyíló ajtón, és Ottó elkapta a pillantását. Intett neki, a fiatalember elindult feléjük, menet közben megigazított egy abroszt, amelynek a sarkát fölfújta az asztalra a feltámadó hűvös szél. Ottó hirtelen lefotózta. A fiatalember mosolygott, de volt egy kis kényszeredettség a mosolyában. Vera megborzongott.
– Lehűlt a levegő.
– A vesztibülben jó meleg van – mondta a pincér előzékenyen. – És kényelmes fotelek…
Ottó fizetett, és olyan nagy borravalót adott, hogy a fiatalember egy pillanatig értetlenül nézett rá, azután meghajolt.
– Köszönöm, uram! Remélem, jól érezték magukat nálunk.
Átmentek az éttermen, az előcsarnokban Ottó megállt.
– Már elinduljunk?
– Sétáljunk inkább! Még korán van hazaindulni, és ez a köd… Lehozom a pulóverem…
Ottó kisétált az épület bejárata elé. A köd följebb emelkedett, a lejtőn távolabb álló haragoszöld fenyőknek csak a csúcsa állt ki belőle. Még mindig sütött a nap, de az árnyékok nem voltak olyan élesek, mint korábban.
Vera néhány perc múlva visszatért, vastag pulóver volt rajta. Elindultak az épület előtt levő virágágyások között.
– Anyád tudja, hogy most hol vagy? – kérdezte hirtelen Ottó.
– Tudja.
– Azt is, hogy velem vagy?
– Azt is.
– Mit szólt, amikor megmondtad neki, hogy velem töltöd a hétvégét?
– Nem szólt semmit. Vigyáz Attilára.
– Nem csodálkozott?
Vera hirtelen megállt.
– Mi ez a faggatózás?
Ottó vállat vont.
– Csak kérdeztem…
– Ha esetleg kíváncsi vagy rá: nem azért nem csodálkozott, mert megszokta, hogy a válásom óta a hétvégeken rábízom a fiamat, én pedig…
A fényképezőgép az egyik lámpaoszlophoz koccant, Ottó aggodalmasam megnézte a koccanás helyét, azután a gépet a nyakába akasztotta.
– Hallod egyáltalán, hogy mit beszélek?
– Hülyeségeket beszélsz.
Vera hirtelen elnevette magát. – Úgy faggatóztál, mintha valami titkot akartál volna kiszedni belőlem.
– Ideges vagy.
– Tudom, hogy Attila jó helyen van, anyám nagyon gondos, és mégis…
Ottó magához szorította, olyan erősen, hogy Verának elakadt a lélegzete.
– Nem volt jó itt velem?
– Jó volt. – Vera kibontakozott a szorításából. – Kipréseled belőlem a szuszt merő szeretetből.
A betonjárda egyre keskenyebb lett, és egy kanyar után meredeken lejteni kezdett. Elmaradtak mellőle a virágágyások és a lámpaoszlopok.
– Forduljunk vissza – mondta Vera.
– Lefotózlak a forrás kőpárkányánál, azután visszamegyünk a szállodába, és egy óra múlva már úton leszünk hazafelé.
– Érdemes ennyit fotózni?
– Téged igen… és ez a munkám… meg a hobbim is.
Hirtelen elborította őket a köd. Vera megállt.
– Mégis menjünk vissza!
Ottó nevetett. – Mintha egy tejesköcsög alján sétálnánk…
– Eltévedünk.
– A járda egyenesen a forráshoz vezet. Nem tévedhetünk el.
Továbbindult, Vera egy lépéssel lemaradva követte. A szél néha megritkította a ködöt, ilyenkor fölsejlett egy-egy közeli fa, azután ismét elveszett a fehérségben.
– Ilyen ködben úgysem tudsz fotózni – mondta Vera.
– Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is szállhat a köd.
Meredek sziklafal alá kanyarodott az út. Lentről patakcsobogás hallatszott, a hátuk mögött, a szálloda közelében felbőgött egy autó motorja. Egy erősebb szélroham hirtelen elrepítette a ködöt. Ottó megállt, sokáig nézte a fénymérőt, elégedetlenül csóválta a fejét, azután továbbindult. Egy enyhe ívű kanyar után feltűnt a forrás öblös medencéje.
– Menj oda – mondta Ottó –, és valami vonzó pózt…
Vera előreszaladt, azután a forrástól néhány lépésre megállt. Egy férfi feküdt a földön, a forrás medencéje eltakarta, csak az utolsó lépésnél pillantotta meg.
Ottó várt néhány pillanatig, azután türelmetlenül odakiáltott: – Miért álltál meg?
– Valaki fekszik itt – mondta Vera elfúló lélegzettel.
– Mi van ott?
– Fekszik itt valaki… – Mivel Ottó még mindig mozdulatlanul állt, hirtelen rákiáltott: – Gyere már ide, a szentségét!
Ottó odabaktatott.
– Mi van? – kérdezte a nyers hang miatt sértődötten.
Vera a földön fekvő férfire mutatott. Ottó közelebb lépett, lehajolt hozzá, és körbeszaglászott.
– Biztosan részeg.
– Nem hiszem. – Vera fölnézett, vagy húszméteres meredek sziklafal magasodott a forrás fölé. – Talán leesett onnan.
Ottó nem válaszolt, néhányszor lefényképezte a férfit egészen közelről, majd hátrább lépett, hogy a forrás is benne legyen a képben.
– Mit csináljunk vele? – kérdezte Vera.
Ottó leguggolt, szinte lehasalt, olyan képet akart csinálni, amelyen érzékeltetheti a fekvő ember mögött levő sziklafal magasságát. A férfi felnyögött, és egy kissé elfordította a fejét. Ottó most egészen közel vitte a gépet a férfi sovány, mélyen barázdált arcához, és újabb felvételeket készített.
Vera a vállára tette a kezét. – Hagyd már abba!
A férfi egy pillanatra kinyitotta a szemét, de le is hunyta azonnal, és nyögött valamit. Vera közelebb hajolt hozzá, de azt sem értette, hogy milyen nyelven beszél. Ottó hirtelen fölegyenesedett.
– Vigyük arrébb! – mondta.
– Nem vihetjük el a szállodáig.
– Nem is a szállodáig – mondta Ottó. – Csak oda. – Egy kis füves tisztásra mutatott. – Ott jobb képet…
– Menjünk már! A szállodából kihívhatják a mentőket.
– Csak egy pillanat!
Ottó újabb fölvételeket csinált, elégedetten füttyentett.
– Induljunk! – Vera lehajolt, és megfogta a karját. – Hagyd már abba azt a rohadt fotózást!
Ottó kirántotta a karját a kezéből.
– Jól van… rögtön…
Vera hirtelen kiütötte a gépet a kezéből. Teljes erejét beleadta az ütésbe, a gép messzire repült.
– Megőrültél? – Ottó elképedt, dühös arccal fölkapta a gépet a fűből, megtö-
rölgette a pulóvere ujjával. – Tudod, hogy mennyibe kerül egy ilyen gép?
– Nem tudom! – kiáltotta Vera. – És nem is érdekel!
Futni kezdett a szálloda felé.
– Várj meg! Ne hülyéskedj!
Az út meredeken emelkedett, Vera egyre jobban kifulladt, a szívverése dobolt a fülében. Lehet, hogy Ottó még kiáltott valamit…
Parasztlányfej, 1928
A
sajnálatos
események után
vállunkon
ötven károgó
novemberrel
bolyongunk, tébolyunk
gyóntatófülkéjében
csendben
elkopott az ítélőszék?
fanyüvőférgek,
szúvak rágták
szét? szétrágták? elkopott?
vagy
nem is volt tán soha?
sosemvoltnapok
ígértek
csendes esőt, száraz
ösvényt létünk ingoványán, ígértek
napos évszakot,
próbára tett
remény sápad
azóta is a bujdosók
borostás arcán, s a szavak, a megpörkölődött
szavak
azóta szalonok nyegle
nyelve lett,
operabálokon
villog, ünnepelteti
magát a megdicsőült
ocsmányság, holnapra kiderül,
nincs,
nincs
jövő, mennyországkulcs
sincs
a
lábtörlő alatt.
A
gyávaság fogságában a szűzhó
alatt azóta is véres az avar, halottkémek
törött szárnyakat, elveszett
végtagokat, veszett ügyeket
trancsíroznak, öltögetnek
történetünk
bonctermében,
hóhérok, vétlen
áldozatok, mészárosok, izgága
srácok lélekrészei
rángnak a hideg
márványasztalon, megbékélésünk jeges
iszonyatában fülünkbe
folyton
egy
kérdést süvít a szél,
mi lett jobb?
a
kufárok, pénzváltók, uzsorások
feldöntött asztalaik helyett
állítottak
holdigérő holdingokat,
napkeletig, napnyugatig
nyúló, golyóbiztos bankokat, de a csend
összeesküvésében megnyesett tollaikat
növesztik, megint-megint
csatárláncba állnak a nyughatatlan
angyalok, s maguknak ültetnek
újabb akasztó
fákat.
Önarckép, 1927
Bekokszolt Istenem!
Kocsmaajtó rácsához
kötött
kóbor
ebként várlak, lesem
a
küszöböt, hol még eltűnni
sem láthattalak. Visszafelé
sodornak az évek,
már levegőt is
alig veszek.
Jössz-e már? valaha még?
vagy talán örökre
nélküled? Lehet,
szeszek ködjében
felhővé váltál? hetedik
mennybe párálltál?
válaszolj, halljam
hangod, legalább
füttyents, füttyents
nekem,
nyüszítem, oltalmazz!
legyél jó
gazdám, szeress
csak,
csak magamért,
magamért, láthatod,
nélküled meghalni
sem tudok. Ne vess
meg, ha poros sercintésedből
ilyen
pancserul vagyok
összegyúrva,
ha Hozzád, ilyen
fordítva
vagyok bekötve.
Bocsásd meg,
ha
néha
morgok Rád,
beléd marok,
pedig,
pedig kutyául
szeretlek
ZÖLDRE oxidálódott rézmetszeteket
bámulva idealizálod a kort,
amelyben a forradalom szó
még bírt valami értelemmel.
Agyad pincéjében dalra fakadnak
a félig-képzelt barikádharcosok.
Utántöltöd a vodkádat, közéjük állsz.
KONYAKMEGGY robban a szádban,
kéz szorul össze a nyakadon.
Mély levegőt veszel: hátha
lélegzik még a forradalom.
CHarminc éves e tabló. Nézd kartársaimat, kik
hármas sorban, hat oszlopban felsorakoznak
balról; jobbra diákok vígan, mint ahogy illik,
bízva hogy – ej hát! bármiben, álmuk biztosan eljő.
Ó igaz, én tudom aztán, bal fele lejt ez a képsor.
Károly és Zsiga bácsi is itt még ránk mosolyognak
– még nem röppent messzire tőlük a gondolat, érzés –
mint ahogy ép még szíve, veséje a jó Katalinnak,
nem néz Györgyike vézna, leromlott testre, mi lészen;
hála az égnek, senki se látta az önmaga végét,
azt, hogy harminc évnyire immár egyhatod él csak,
hármas sorban, hat oszlopban, kik sorakoztak.
Betti magába roskadva ült az autóbuszon. Egy zökkenésre fölemelte mindezidáig mélyen lehorgasztott fejét és meghökkenve vette észre, hogy két megállóval tovább maradt fenn, mint kellett volna. Igyekezett leszállni, de mire a tömegen keresztülkönyökölte magát, az ajtók becsukódtak, a busz megindult. Így hát három megállóval került messzebb a lakásától.
Úgy döntött, ennyit nem fog ilyen állapotban gyalogolni. Ráadásul még vásárolnia is kell. És anya olyan kekszet kért, amit csak a CBA-ban tud beszerezni. Az is egy sarokkal messzebb van a Profinál. Szóval, szépen átmegy a másik oldalra, és kivárja az ellenkező irányban haladó buszt.
Most már a kellő helyen szállt le, és lassan, elgondolkodva baktatott tovább, a CBA felé. Igaz, ott meg épp az a tea nem volt, amit annyira szeret, de most nem fog azért külön a másikba kajtatni. Egyszer veszi az ittenit. A lényeg, hogy anyának azt tudja vinni, amit szeret.
Alaposan felpakolva indult haza. Amikor végre belépett a lakásba, úgy érezte, hogy elfogyott minden ereje. Annyi se maradt, hogy a konyhába vigye a vásárolt élelmiszert és berakja a hűtőbe azt, ami oda való. Az előszobában lerakta a földre a szatyrát, lerúgta a cipőjét és bevonult a szobába.
Még minden széjjel volt. Úgy gondolta, akkor rak rendet, amikor hazajön. De most nem volt ereje hozzá.
Meg hangulata se.
Levetette magát a kanapéra, amelyen felpofozva várta a szellőztetést a nagy- és a kispárna. Betti most semmivel sem törődött, még a lepedőt se húzta félre.
Behunyta a szemét, de nem alvásra készülődött, hanem arra, hogy átgondolja az utóbbi hetek eseményeit. De ahhoz messzebbre kellett visszatekintenie…
Móni lánya öt éve ment férjhez egy német fiúhoz, akivel Pesten ismerkedett meg.
Móni idegenvezető, ő vezette Jürgen csoportját Pesten, és a Balatonra is velük ment.
Jürgen ezután gyakran utazott ide Stuttgartból, s alig telt el megismerkedésük óta egy kis idő, amikor kérőként jelentkezett. Móninak egyáltalán nem volt közömbös a fiú, ezért aztán ripsz-ropsz össze is házasodtak.
Szépen éltek. Bettinek sokszor hiányzott nagylánya közelsége, de az évi háromnégyszeri találkozás megvigasztalta, különösen akkor, amikor házasságukból született ikerlányaikat is magukkal hozták.
Vica, a kisebbik lány is hamar férjre talált. Miklós komoly fiatalember volt, tudósi ambíciókkal és egy jó kutatói állással a Központi Fizikai Kutató Intézetben. De mikor két év múltán, megszületett Réka lányuk, kiderült, hogy mégsem egymásnak valók. Talán az volt a probléma, hogy Vica légikisasszonyként elég sokat volt távol otthonától. Tehette, hisz akkor vitte Rékát az anyjához, ahányszor csak úgy követelte a munkája, de akár akkor is, amikor valami más program jött közbe, vagy éppen csak pihenni vágyott. Mindenesetre Vica, a válása után, hazaköltözött a szüleihez, részben takarékossági okokból, de főleg azért, mert így Rékának állandó felügyeletet tudott biztosítani. Betti ugyanis akkoriban ment nyugdíjba.
Már éppen kezdett belerázódni az új helyzetbe, amikor Dezső leesett a lábáról.
Betti férje magas, robusztus, igen jókedélyű ember volt, tele vitalitással, hatalmas testi erővel. Éppen a Balatonon nyaraltak a kis Rékával, amikor egyik percről a másikra elkezdett kornyadozni. Csak piszkált az ételben, holott mindig is nagyétkű
volt, arcára keserűség telepedett, még a szobából se akart kimozdulni.
– Menjetek nyugodtan, én inkább lepihenek egy kicsit…
Betti korántsem volt nyugodt, de Réka könyörgésének is eleget kellett tenni, így aztán rövidebbre fogta a strandolást, a kislány legnagyobb bánatára.
Amikor azonban két nap múltán rémülten vette észre, hogy férje egy éjszaka alatt szinte tíz évet öregedett, Betti ellentmondást nem tűrően összepakolt, és idő előtt hazatértek.
Akkor már Dezső nem ellenkezett, hagyta magát orvoshoz, vizsgálatokra cipelni.
– Ez bizony tüdőrák – mondta az orvos. – Szerencsére – sietett hozzátenni –, a daganat olyan helyen van, hogy műtéttel eltávolítható. Minél előbb túl kell esni rajta.
– Még át kell gondolnom – hebegte Dezső letörten. – Nem számítottam erre.
– Csak gyorsan, mert minden nap, sőt minden óra súlyosbíthatja a helyzetet.
Két nap telt el rábeszéléssel. Móni is azonnal hazarepült, hogy harcba vesse magát.
A második napon már nem kellett győzködni Dezsőt. Harmatgyenge volt, az akaratereje pedig semmivé lett.
Kórház, előkészületek, azután műtét.
S abból nem volt felébredés.
– Higgye el, asszonyom, így járt jobban a beteg – szorongatta Betti kezét a doktor, miután részvétét nyilvánította. – Nagyon rövidre volt szabva az élete: tele volt áttéttel. És ez a rövid élet is keserves fájdalmakkal járt volna.
Bettinek a gyászon kívül azzal is meg kellett küzdenie, hogy anyján a részvétlenség teljes hiányát fedezte fel. Tudta, persze, hogy tudta, hogy itt valami baj van. Ahogy képes volt foglalkozni az üggyel, szólt apjának, hogy meg kéne anyát vizsgáltatni. Apja azonban csak legyintett: – Nem kell felfújni az ügyet. Anyád egy kicsit mindig is szétszórt volt. Még nem jutott el az agyához, mi is történt.
Bettit ez nem nyugtatta meg. A vizsgálatok őt igazolták. Ráadásul rendkívül gyorsan terjedő öregkori demencia volt. Ennek persze voltak előnyei is: semmi nem izgatta, mindent derűsen fogadott, még az itt-ott jelentkező fájdalmait is. Ám Bettire ez újabb feladatot rótt. Bizonyos teendőket át kellett vállalnia. Anya, aki eddig minden otthoni problémát elintézett, mentesítve ezzel apját, most csodálkozva nézte, hogy folyik a konyhában a csap, és eszébe se jutott, hogy megcsináltassa.
Figyelmeztetni kellett, hogy váltsa ki – és szedje – a gyógyszereit. Meg kellett nézni, hogy van-e elég ennivaló náluk, és nincs-e romlott étel a hűtőben, vagy az ebédlőasztalon. És így tovább, és így tovább.
Betti azt javasolta, hogy költözzenek össze, akkor jobban tud minden ilyesmivel foglalkozni, de erről apja hallani se akart. Ő délután naponta összejött a barátaival a törzskávéházában; otthon evett, ha ízlett az étel, ha nem, akkor vett magának valamit a sarkon. A többi nem érdekelte. Az anyja természetesen kapott gyógyszereket, de azok mit sem változtattak az emlékezőtehetségén, sem az állandó nemtörődöm mosolygásán. Ezzel szemben a beszedett pirulák valamelyike szörnyű viszketést okozott egész testén, amit csak nagy nehezen sikerült mérsékelni.
Egyik nap délután anya felhívta:
– Micsoda szörnyűség történt – kezdte sírós hangon. – Itt van két férfi. Nem tudom honnan. És azt mondják, apát baleset érte… Nem, nem mondtak többet…
Várj, beszélni akarnak veled.
– Asszonyom, jó lenne, ha ide tudna jönni… Most, azonnal… Inkább személyesen. Megvárjuk.
Betti köszönés nélkül lecsapta a kagylót, sebtében írt Vicának pár sort, hogy sürgősen anyáékhoz kell szaladnia.
A házuk előtt mentőautó állt. Betti izgatottan nyitott be a lakásba. Az egyik férfi hozzá fordult:
– A mentőorvos vagyok – mondta halkan. – Kérem, üljön le. Az édesapját elütötte a villamos. És… sajnos… az újraélesztés nem sikerült. – Kezét az asszony karjára tette: – Nem szenvedett… Kér egy nyugtatót? – kérdezte, mert látta, hogy Betti remegő kézzel ragadja meg a karfát, és körme fehéredéséig szorítja, és már kezébe is vette a fecskendőt. – Azért jöttünk ide, hogy az édesanyjának is segítségére legyünk – szólt, miközben Betti karját fertőtlenítette és beleszúrt. – Ő is kapott egy injekciót, de úgy tűnik, nem egészen fogja fel, mi történt. Talán jobb is így.
A mentők távoztak.
A nyugtató gyorsan hatott. És tán egy csöppet az is segített Bettinek, hogy anyjával kellett foglalkoznia. Aki csodálkozva nézte, mi történik körülötte.
Betti megfogta a kezét: – Hogy vagy, mama? – kérdezte, éles tekintettel vizsgálódva, hogy mennyit fogott fel az idők folyamán megkopott agy a történtekből, mekkora a megrázkódtatás. És azt kellett megállapítania, hogy nem ért el hozzá semmi. Kiment a konyhába, egy kistányéron valami csokoládéval bevont kekszet hozott:
– Összesen ezzel tudlak most megkínálni, Bettikém, de főzhetek egy kávét is.
– Köszönöm, most nem. Érted jöttem, anya – mondta Betti egy hirtelen ötlettel.
– Nem megyek. Nincs kedvem. Itthon érzem jól magam. – Elmosolyodott, mert remek érv jutott az eszébe: – Nem is mehetek. Későre jár, apád rögtön hazajön, és nem tudja, hol vagyok. Gondold csak el…
Betti nem vitatkozott. De hisz nem is lett volna értelme. Telefonált Vicának halkan, a másik szobából, elmondta, mi történt. Nem, nem tud ma a gyerekért menni, Vica oldja meg valahogy. Ő maga itt marad anyánál.
Másnap nagy elhatározással indult egy idősotthont keresni, ahol elhelyezheti anyját. Nem vitás, hogy egyedül nem maradhat. Meg aztán ez a megoldás még annál is jobb, mintha összeköltöznének, hiszen éjjel-nappal nem tud vigyázni rá.
És ki tudja, mi jöhet még, amivel nem tud egyedül megbirkózni. Igen, ezt kell tennie, találni kell egy olyan jobb otthont, ahol ellesz anya.
Talált is. Emelt szintű, mini apartmanokkal, tágas társalgókkal, szép nagy parkkal, kellemes személyzettel, orvossal, nővérekkel.
Amikor Vica megkérdezte, mit fog mindehhez szólni a mama, Betti határozottan válaszolta: – Nem kérdezem, hanem viszem.
Másnap a temetést intézte, vásárolt, egyéb dolgokat végzett, este pedig elment anyjáért.
Nem tudta magával vinni. Anyja megmakacsolta magát. Leült a fotelba, és megkapaszkodott a karfában. Nem, és nem! Ő nem megy! Neki itt a helye! Meg különben is: várja haza apát. Mit szól, ha nem találja itthon? És mit mondhat neki, ha megtalálja Bettinél?…
Vagy hol is?…
Hogy otthagyta?…
Csak úgy?…
Betti egy idő után kimerülten a másik fotelba vetette magát. Egész egyszerűen nem volt ereje a további harchoz.
Megvacsoráztatta anyát, megágyazott, lefektette. Aztán ismét telefonált Vicának, hogy nem megy haza. Ma is itt alszik. A mama nem megy, egyedül meg nem hagyhatja.
A következő napon azonban kénytelen volt még néhány függőben levő ügyet elintézni a temetéssel és egyéb rendezni valóval kapcsolatban. No, meg vásárolni.
Aztán folytatni a tegnapi harcot, és mindenáron magával vinni anyát.
Csak előbb még hazaszalad. Megnézi, mi van otthon. Meg elrakja a vásárolt élelmiszert. Meg beszél néhány szót Vicával.
Anyja eközben úgy döntött, hogy lemegy a kisboltba. Fogta a botját, a szatyrát, és elindult. Már hazafelé tartott, amikor három fiatal fiú mellé szegődött.
– Nem nehéz a csomag, mama? – kérdezte egyikük. – Szívesen visszük. Akár hazáig is.
– Nahát! Lám, ma is vannak udvarias fiatalok – és nevetve átnyújtotta a szatyrot. – Köszönöm! Elvira néni vagyok.
A fiúk is nevettek. A lakásban aztán valamelyikük kést rántott: – Ide, mama, a pénzzel!
A másik vigyorogva kijavította: – Elvira néni.
Elvira néni pedig remegő kézzel szedte elő a pénzét a szekrényből. Amíg matatott, a fiúk mindent szétdobáltak. De végül – a pénzen kívül – csak egy-két apróságot vágtak zsebre.
– Máskor is meglátogatunk, mama… Elvira néni – hagyták el a lakást.
Amikor Betti odaért, anyját a tavaly karácsonyra kapott hintaszékében találta egy könyvet olvasva, miközben kekszet ropogtatott. Körülötte szétdobált ruhák, iratok, fényképek, egy kiborult varródoboz társaságában.
– Mi ez? Mi történt itt? – csapta össze a kezét Betti.
Anyja körülnézett, és eszébe jutott minden.
– Képzeld, kislányom, kiraboltak – mosolyodott el.
Aztán mesélni kezdett.
– El se tudod képzelni, milyen barátságosak voltak, amikor megszólítottak!
Épp a kisboltból jöttem ki, és hárman körülfogtak, felajánlották, hogy hazahozzák a csomagomat. Nem is volt velük semmi baj az úton. Elmondtam nekik, hogy nemrég halt meg a férjem, hogy milyen nehéz egyedül, meg hogy szólítsanak nyugodtan Elvira néninek. Amikor hazaértünk, azt mondták, hogy adjam oda a pénzemé. Akkor már az egyiknek kés volt a kezében. Mondanom se kell, hogy megijedtem. Pedig amilyen kedvesek, aranyosak voltak eleinte… Ki érti ezt? – mélázott el. – De aztán, amikor odaadtam a pénzt, megveregették a vállamat, és elmentek… Bettikém, én azért nem vagyok nyugodt, én félek.
Betti fogott egy bőröndöt, becsomagolta, amit jónak látott, aztán némán belekarolt az anyjába és elindult vele. Egy árva szót sem szólt, csak nagyokat nyelt.
– Hová megyünk? – érdeklődött valami jó program reményében, felcsillanó szemmel az öregasszony.
Választ nem kapott. Betti az utcán betuszkolta a kocsiba és hazavitte. A lakásba lépve, azonnal fel is hívta az otthont.
– Igen, én vagyok az. Megkapjuk-e azt a lakást, amiről a múltkor beszéltünk?…
És el is lehet foglalni?… Ha lehet, holnap már költöznénk is… Igen? Hát ez remek.
Akkor holnap…
Nem is adott módot a tiltakozásra. Ellentmondást nem tűrően vitte be másnap a mamát az otthonba, elintézte a hivatalos dolgokat, aztán elköszönt. Az anyja alig vette észre, hogy elment. Ő már egészen mással volt elfoglalva. Barátkozott.
És mesélt. Főleg a rablásról.
– Ó, az roppant érdekes volt… – fogott bele a nagy esemény elmondásába.
Betti ezt még hallotta távozóban. De akkor már a saját baja foglalta el.
Dr. Rados a leletek hosszas szemlélése után komoran fordult hozzá: – Mikor vizsgáltatta magát utoljára?
– Ami a jelenlegi problémámat illeti, most először.
– Nem járt még mammográfián?
– Nem. Soha.
Dr. Rados köhintett egyet.
– Súlyos a baj. Most már az… Áttétek vannak… De mindent megteszünk, hogy a fájdalmakat enyhítsük – és szemét a padlóra szegezte. – Kezelést is kap. – Majd, látva, hogy Betti nagyon is érti, gyöngéden a vállára tette a kezét: – Vannak csodák… higgyen benne!… És feküdjön be mielőbb. Minél előbb.
– Holnapig kérek haladékot a válaszra – mondta Betti. – Vannak elintézendő ügyeim is.
Érdekes, egyáltalán nem lett izgatott. Szinte közönyösen hallgatta végig a halálos ítéletét. Mintha nem is róla lenne szó, hanem valaki másról, valaki idegenről. Vagy egy könyvről… egy filmről. Valami félelmes belenyugvás vett erőt rajta. Csak az járt az eszében: jaj, rengeteg elintézni valója van… És egyik sem maradhat el. Jaj, csak még arra legyen ideje…
Fogalma sincs, hogyan került az utcára, a buszra. Amikor aztán végre hazaért az elfelejtett leszállás és a bevásárlás után, amikor már a heverőn pihent, lázas sebességgel indultak meg agyában a gondolatok.
Beszélnie kell Vicával. Hogy próbálja nélküle berendezni az életét. No, ez nem lesz túl nehéz. A lánya mostani partnere komoly, megbízható embernek látszik.
És nagyon jól megvannak Rékával is.
Hanem anya… vele nem lesz könnyű. Pillanatnyilag minden dolgát ő intézi: ő veszi fel nyugdíját, naponta látogatja, bevásárol neki. A takarítás ugyan elmarad most, hogy bevitte az otthonba, meg a főzés is… De a többi? Meg kell mondani neki, hogy bizonyos dolgokról ezentúl magának kell gondoskodnia.
Most már egyáltalán nem volt nyugodt.
Felugrott és rágyújtott egy cigarettára. Az első slukk után elnyomta. Nem, legalább ezzel ne siettesse a dolgokat.
Néhány másodperc múlva azonban idegesen legyintett: hát nem mindegy?
És rágyújtott egy másikra.
Azért jó lenne, ha beszélhetne Zoltay doktorral, aki a férjét operálta. De Zoltay egy ideje már Angliában praktizál.
Hétfőn befekszem a kórházba, határozta el, mikor félig elszívta a cigarettát, de addig beszélnem kell anyával. Ma szerda, vagyis van még négy napom rá.
A döntés megnyugtatta. A második cigarettát is eloltotta.
Szombaton kerített sort a beszélgetésre. És nem is volt olyan nehéz.
Anya nem nagyon figyelt rá, az asztalterítő rojtjával játszott. Aztán csak annyit mondott: –Ha neked így jobb, édesem…
Este aztán elmesélte újdonsült barátnőinek a társalgóban lánya kérését. Elnéző mosollyal tette hozzá: – Mindig szerette eltolni magától a munkát. Az én édes, drága Bettikém… Már kislány korában is igyekezett másra hárítani mindent.
Női képmás, 1933
a városba vezető útról letértem jobbra
bekeveredtem egy kertes övezetbe
a carismát valahol letettem
gyalog mentem tovább anélkül
hogy megfordultam volna a kocsi irányába
vagy megnéztem volna az utcatáblát
aztán csak az ösztöneim vezettek
elértem valami vízparti részt
rátaláltam laci bátyámra és valakire
akit nem tudom kikből gyúrt eggyé az álom
mondtam a kocsit ott hagytam valamerre
nagyot hibáztam
laci elindult amerről jöttem megkeresni az autót
mintha azzal akartunk volna továbbutazni hárman
én az ismerős névtelennel mentem a másik irányba
ősfás park rémlik egy szegénynegyed
romló rendetlen udvarú házak
ott tértünk be valahová
egy nő tett-vett az egyszobában a nővére talán
a szétszórt holmik arra utaltak
gyerekek is vannak de elmentek valamerre
eleinte úgy látszott
az arctalan segít az autót megkeresni
neki is fontos volt az utazás
de egyre jobban belém mart a félsz
igazán nem érdekli az egész
hiába kérleltem indulnunk kellene
már-már könyörgőre fogva a dolgot
valahonnan hatalmas üst került az asztalra
még fortyogó lebbencslevessel
felém se nézett
közömbös arccal kavargatta kóstolgatta az ételt
forogtak sárgáspirosas zsíros karikákkal
kockázott krumplik tépett tésztalevelek
a nőt az egész nem érdekelte
s hát nem tudom mi volt a tét
az autó az acélmetál carisma
az utazás amiért volt az egész
a rettegés csontot ért mikor mondta:
nem segítek
ki akartam menni a házból
de nem tudtam a vissza merre vezet
talán ha lacit hívnám
találkozzunk a parton
ám lehet hogy nem volt telefonja
vagy abban az időben még nekem se
éreztem vizes párna tapad nyakamhoz
próbáltam megfejteni az arctalant
és persze szólni kéne a rendőrségnek
csak segítenek ha elmondom
a városba vezető útról valahol letértem
de akkorra a szoba falait kivilágosította a hajnal
tapogattam az átizzadt párnát
töprengtem ki lehetett az arctalan
akiben bíztam aki cserben hagyott
és mi ez a páni félelem
hogy egyszer valamit elhagyok
szerettem tornázni ezért nem felejtettem el
a tanárokkal nem voltam jó viszonyban
miért is kedveltek volna
egy tenyérbe mászó képű rossz tanulót
kretó szigorú nyegle volt
ami kölyökként engem is jellemezhetett
és elfogadhatóbbá tette nyegleségemet
kretóval megváltozott a világ
egészségtanból is négyest adott
a kézenállásodért pupák
katonatiszt volt
izmos alkat határozott beszéd
kivívta a tekintélyt nem elvárta
de titok maradt
mért jött az iskolánkba
szerették féltek tőle utálták
én bekerültem a szerették közé
kinek nem volt hajlandó lerontani a torna ötösét
a számtan a többi jegy miatt
hallottam váczi tanár úrtól ki
bár egyetlen hangot nem tudtam kiénekelni
talán a mutatottnál többet látva belém
mindig megadta az énekhármast
az első szekrényugrások után
kretó csatlakozott az énektanárhoz
nem törődve a tantestülettel
tudna ez a gyerek csak nem akar
gyakorlat-bemutatásához engem szólított
nem volt szebb mint a tigrisugrás
toronymagasra emelt szekrények felett
kretót szókimondása nyíltsága miatt szerettem
ő az irántam táplált szimpátiáját
a fejemre mért kokik számával mutatta látványosan
amit mástól zokon vettem volna
tőle úgy fogadtam mint simogatást
van pár fényképem
sziklák között bottal a kezemben
fejemen sildes sapka
nézek vissza a fényképezőre
az osztály megy fölfelé
páran arra figyelnek amerre én
pilis
holdvilágárok
siető patak
hallom a köveken a loccsanásokat
érzem hűvösét látom a futó vizet
pedig ragyogó nyár van
az első igazi kirándulásomon
amit kretónak köszönhetek
de hogy fejtsem meg
miért nem mutattam neki
soha egyetlen versemet
Elemisták
A városrész
fáiról és virágairól
beszélteti az asszonyokat
Néha szóba hozzák
sörözőit a boltokat
piros levelesládájával
a kicsike postát
és megemlítik
a mogyorót érlelő kertet
benne a költő házát
bauhausi légiességgel
„könyvhegyekkel”
melyekben cirill
és latin betűk sorjáznak
Egyesek felsóhajtanak
az egykori világjáró
fenyőfái alatt
s világlátó utazásokról álmodnak
Ők azok akik egyetlen dolgot
ismernek: a hiányt
Mások a dicsőség feledhetőségét
emlegetik s esztelenségekről
papolnak ha a költészet
széldalokkal vándorol
a fennsíktól a Dunáig
Ez a városrész
zölddel és fehérrel festi be templomát
ha tükrömhöz közelít
s látom a vasúti töltéseken
ahogy villanyvonatokkal átrobog
a lelkek felett
az egyensúlyát vesztett világ
Sebők Ágoston vagyok – mondta a váratlan telefonáló –, tetszik tudni, a kerületi tanácstól… Emlékszik, ugye, az író elvtárs?
A nevére nem emlékeztem ugyan, inkább csak a hangjára; néhány nappal korábban jártam nála a tanács második emeleti, kopott kis irodahelyiségében, valamilyen engedélyre, igazolásra volt szükségem – mindenhez igazolás, engedély kellett akkoriban –, és az a velem csaknem egykorúnak, harminc év körülinek látszó hivatalnok szokatlanul udvariasan, gyorsan intézte el a jelentéktelen ügyemet. Hogy mi volt az „ügy”, arra most, több mint fél évszázad távlatából igazán nem emlékszem. Talán csak egy hiányzó aláírás vagy dátum valamilyen iraton.
– Ne tessék haragudni… izé… ne haragudjék az elvtárs a zavarásért – folytatta a telefonáló –, de amikor este megmondtam a feleségemnek, hogy az író elvtárs járt nálam, az én Jucikám teljesen fellelkesült. Olvasta az ön új regényét is… (azt a második megjelent, ma már tudom, harmatgyenge könyvemet), az ön kedves nejének pedig ( így mondta: „nejének”; azt a szót illendőbbnek vélte az egyszerűbb „feleség”-nél) legőszintébb híve, rajong a könyveiért, a Nők Lapjá ban meg a többi újságban olvasott írásaiért, a komolyakért és a vidámakért, a rádióban hallottakért… azt mondta, a legnagyobb boldogsága lenne… próbáljam meg, hátha egyszer személyesen is megismerhetnénk… beszélhetnénk önökkel…
Azt hiszem, az íróknál hiúbb ember alig akad ezen a világon. Túltesznek minden operettprimadonnán és politikuson. Elhiszik, ha megdicséri valaki bármelyik jelentéktelen szösszenetüket, mit nekik az a Shakespeare, Goethe, Freud vagy Thomas Mann, ők váltják meg ezzel az írásukkal is a világot. Én is gondolkodás nélkül mondtam a telefonálónak: – Szívesen látjuk mindkettőjüket az otthonunkban, megbeszéljük az időpontot…
Vasárnap délutáni kávéra hívtuk meg Sebők Ágostonékat. Nem bántuk meg. Sebőkné Jucika valamelyik nagy élelmiszeripari állami vállalat szerény, szorgos irattárosa volt – a cég pontos nevét és címét sose kérdeztük meg, nem is volt szükségünk rá – elég volt annyi, hogy ő maga csinos, valóban kedves, sőt, bűbájos fiatalasszony. Azt meg különösen jó volt látni, hogy a férjével mennyi szeretettel, milyen őszinte egyetértéssel mosolyognak egymásra, amikor egy-egy utánozhatatlan, mesterkélten meg nem tehető jóváhagyó fejbólintással erősítik meg a másikuk valamelyik állítását. – Ez az igazi szerelem – mondtuk egymásnak, amikor becsukódott mögöttük az előszobánk ajtaja. Jó vasárnap délutánunk volt.
Ha nem is gyakran, de olykor-olykor sor került egy-egy újabb látogatásukra, mindig kellemes, sőt, üdítő volt a társaságuk, az az őszinte szeretet, ahogyan kimondták: az én Jucikám… az én Gusztikám; ahogyan, mintegy lopva, megsimogatták egymást, ahogy egyetértőn bólogattak a másik megjegyzésére, bármit mondott is valamelyikük a világ, az életünk alakulásáról, örömeiről vagy gondjairól. Nehéz esztendőket éltünk akkoriban: meghiúsult és újabb reményekről beszéltünk, vitatkoztunk, hazugságokról és bűnökről, börtönökről, kivégzésekről… Ki az ártatlan? Ki a bűnös? Hogyan lesz, hogyan lehetne jobb, igazságosabb, boldogabb az életünk? – Csak mi szeressük egymást! Csak a mi soha el nem múló szerelmünk… – mondta Jucika, és megsimogatta a férje kezét.
Amikor ágyúk dörögtek és harckocsik dübörögtek megint a pesti utcákon, valahogy szem elől veszítettük egymást. Nekik, mint a budapestiek többségének, nem volt telefonjuk. Egy ideig a mienk sem működött azokban a napokban.
Amikor aztán Guszti munkahelyén, a kerületi tanácsnál érdeklődtem, egy barátságtalan hang kurta válasza csak annyi volt: – Nem dolgozik nálunk. Semmiféle Sebők! – És már kattant is a telefon.
Hónapok múltak el, fél esztendőnél is hosszabb idő talán, amikor egy este Sebők Ágoston váratlanul beállított hozzánk. Nem hónapokat, de éveket öregedett, nemcsak a ruhája, de az arcbőre is megkopott valahogy, a korábban mindig jól-fésült barna hajába szürke fürtök keveredtek, a keze gyengén, de furcsa módon a fejével szinkronban remegett.
– Jucika? – kérdeztük. Ő meg csak legyintett.
– Az a kurva? – És ömlött, dőlt feltartozhatatlanul a szájából a panasz. Hogy megcsalta. A főnökével, a szomszédjukkal, még a házmesterrel is. Fűvel-fával, mint kiderült valamelyik tehetségtelen szépfiú színészt is felszedte magának. – Az én fiókomból kilopott, nehezen megtakarított pénzemből vett ajándékot neki! – mondta. És, mintegy még súlyosabbá téve a hűtlen asszony bűnét, azt is hozzátette: – Arany nyakkendőtűt!
– És az is kiderült – folytatta Sebők Ágoston a szemét törölgetve, majd a már el sem fojtott zokogástól rázkódva –, hogy meg akart ölni… meg akart gyilkoltatni engem. Ő jelentett fel engem azokban az október végi napokban, hogy vérengző, gyilkos ávós voltam, hogy valamelyik körúti lámpaoszlopon lenne a helyem. Januárban pedig azzal, hogy látta, a saját két szemével látta, amint én lőttem a puskámmal a tankjukból feltartott kézzel kiszálló szovjet katonákra… Sose volt puskám, kérem – tette hozzá még a barátunk, szipogva.
Mi csak ültünk ott, elképedve ennyi gonoszság, ilyen elvetemültség hallatán; döbbenten néztük barátunkat, azt az eleven, épp hogy még eleven emberroncsot, és nem tudtuk, hogy mit tegyünk, mivel vigasztaljuk. Üres közhelyekkel?
Vacsorával? Vagy egy csésze kávét, esetleg pénzt, egy jobb inget adjunk neki?
– Gyere el máskor is. Bármikor. Ha bármire szükséged van… – dadogtuk. De zavarunkban még az új címét se kérdeztük meg.
Elmúlt néhány hónap megint, nekünk se könnyű hónapok. Szerencsétlen barátunk nem jelentkezett, semmit sem tudtunk róla, él-e még egyáltalán, nem lett-e öngyilkos, nem próbált-e új életet teremteni magának valahol, talán a világ egy távoli zugában, ahogyan oly sokan megtették akkoriban, a még többé-kevésbé nyitott határokon át.
Tavaszodott, április vége, az is lehet, hogy május volt már, amikor hosszú szünet után elmentünk újra az Operába. Már nem emlékszem, mit láttunk, hallottunk, egy Verdi-operát, Puccinit vagy talán Bartókot? Csak azt tudom, olyan világosan, határozottan, mintha tegnap történt volna, hogy a szünetben, a büfé pultja előtt megpillantottam Sebők Ágostont. Pontosan emlékszem, sötét öltöny volt rajta, és egy karcsú nő, nekünk háttal állva, félreérthetetlenül szerelmesen szorította arcát, szőke fürtjeit a barátunk szájához, füléhez.
Felemeltem a kezem, hogy intsek Gusztinak, amikor a nő megfordult – és bennem elállt a lélegzet. Jucika volt, a „kurva”, a „feljelentő”, a „gyilkos”. A férfi is meglátott engem, hátat fordított, megragadta a változatlanul szép és fiatalos asszony karját és a pult előtt várakozó, kávét, likőrt ivó, falatozó férfiakat, nőket durván félretaszigálva, kirohant vele a büfé terméből.
Azóta pontosan ötvenhét év múlt el. Soha többé nem láttam őket. Az ő sorsuk – szerelmük? – is egyike nemcsak az életem, hanem a szerelem örök titkainak.
Fésülködő, 1940
Megfoghatatlan: még s még
csak zendítitek
bennünk a verset, fekete kiskakasok,
lapos tetőink sarkairól
ontva a szívet, az észt nekünk
mi halló hárfáinkon át
az őrjöngő tavaszban,
a élet koncertjein –
így volt ez, így az évmilliókban,
mikor még ember sehol
s mikor a véres velőt
szürcsöltük már kéjes makogással
a recsegő, hosszú csövesekből –,
és így van ez versengő századunkban,
midőn a körbeérő bérgyilok mocsarából
ég fele tör a nagytőkés osztálytudat
szuperkemény térplasztikája, mintha,
mintha örökké –
fekete kiskakasok,
zendítitek, ugye, a versünk
még s még…
A törzsnek élnie kell, mondták az örvösök
s hordta a vesszőt a hím,
rakta a fészket a nő,
hogy miért oda, ők tudták, mert ők örvösök
s a csúf kazal állta a nyárelő
rekord orkánjait, istenítélet jégverését –
felfoghatatlan; emberész mit sem ér.
Váltva költött a pár, váltva ügyelt és
tüsténkedett, s egyszerre kétannyi lény
lakta már a fészket a létben,
roppant étvágyban, förgeteges
tollasodásban, mesterfokon,
kirepülésig. Nem jártak erre aztán.
Üzenik csak, hogy a törzs virágzik.
A Szörnyeteg? Dúl. Országaink meg én
pusztulunk tova tűzvészes egén,
a döglött vizeken, a kizsarolt szárazokon.
Világvirágom, csatatéridő,
sikoltsd el, mi az okom
a rettegésre! Döbbenj rá, vajon ki Ő?
S haláltusája halálos csapásait
túlélni mily tett, mely gondolat segít.
Mi mind, kik itt-most törjük az újmagyart,
eszmélhetnénk akár: Hallga, valahány hangzónk
– valaha zeneszerszám – süket kereplő,
zöngétlen-üres, kurta hangzavar immár?
Mi világbajnok szavaink szerelmes
tánckölteménye, tündér lejtése hol?
Gügye kis csonkolások bazsalyognak csupán
sehonnan-sehová a szövegtest semmijében?
S csak a perdület gyorsul, hogy eltakarja
sivárodat, szent gondolatszegénység?
Elérte bár a vírus a verset
s hatalmas cselvetés kell már e pidzsin ellen
(hiszen beszéljük): hajrá őserők, hajrá
jó jövevények! Hű bárdok, dologra, mert
a jövő reánk tekint. Maradj – hisz élsz még –
örökké születőben, te pompás nő, te
igazi férfi, aprónép-remény,
bölcs vén: te szép, te szép
emberbeszéd
Évnyitó előtt egy héttel én is megkaptam a homlokcsipszet. A csóri nevelőapám az sosem volt otthon, kamionozott, az ínpalántáláshoz meg persze mind a két szülőnek alá kellett volna írnia a papírokat. Mert hogy már olyan sok idő nem is volt, ebben az évben minden gyereknek kötelezően muszáj volt a fejébe szereltetni. Mondjuk az jó, hogy kapni hozzá teljesen ingyen monitorszemüveget, így lehetséges lesz majd számítógépezni, mert hogy nekem, ha materomékon múlik, az biztos, hogy a büdös életben nem lesz, a szerver ott a sétány végén a könyvtárban, még gép sem kell, elég gondolatban hozzácsatlakozni, mondjuk ez tényleg jó. De még két éve is égő volt a homlokcsipsz, agyba-főbe szívattuk azt a pár letardártat, aki a kis fémes négyzettel a homlokán csámpázott az udvaron, most meg tessék, talán én vagyok az utolsó, akinek nincs még a telepen, de mit csináljak, ha Gabiapu állandóan nincs itthon? Tegnap váratlanul beállított, levágta a pufajkáját a konyhában a székre, fújtatott, mint a Monolitember, az a Pókembernek az esküdt ellensége, irtó pipa volt, egyrészt, mert megint nem járt a lift és lépcsőznie kellett a kilencedikre, ahol lakunk, meg kiderült, hogy a főnökei soron kívül szabadnapot vetettek ki vele, persze fizetés nuku, hogy végre elintézzék a homlokcsipszet nekem, mert az iskolát már nem lehetett így elkezdeni, mert alkondmányellenes, csapkodott a levegőbe, hogy leveri őket karónak, aztán felbontott egy doboz sört, rágyújtott egy cigire, mindig lehetett tudni, hogy ettől megnyugszik, rendes fazon azért, meg mondjuk én is lennék kamionos, egyébként sem lett kapamentes a bizonyítványom tavasszal. Teljesen átforrósodott a panel, jött be a nap a falakon, de materom összeeszkábált egy hűvös fészket plédekből meg autóventillátorból az emeletes ágy földszintjén, oda kucorodott be Gabiapu. Tomikám, azt mondja, Tomás gyerek, jövőre belőlünk is robotot csinálnak ezek a himpellérek, nem ússza meg itt senki. Sörszagú a lehelete és a lenőtt haja rápöndörödik az inge gallérjára, odaültet maga mellé, a combjának dőlök, hallgatunk, de ez is jó, mert egész nyáron állati feszült volt köztünk a hangulat, amióta nekimentem, amiért bántotta a materomat részegen. Erre nagyon fújok, ha valaki piszkálja a matert, valamiért erre nagyon fújok. Most szép volt az este, rántott löncshús volt a vacsora krumplival, Gabiapu mesélt mindenféle röhöksékes dolgokat helyekről, ahol járt, etetett, hogy majd elvisz a kamionnal egyszer Spanyolba, én meg elmondtam nekik, amit olvastam a római regék és mondákban, hogy Mucius Scaevola, bármilyen röhöksékes neve is volt, milyen frankón bemutatott az ellenségnek.
Mondjuk, másnap nem gondoltam volna, hogy suli előtt egy héttel még ennyi kiskrapeknek nincs meg a homlokcsipsze, tele volt a központ, sorszámot kellett kérni, Gabiapu meg mondta materomnak, idenézz, felhúzzák ezt a puccos központot a telep közepére, a szomszédos házakban meg ott a csótány meg mállik a vakolat. Egy rakat ismeretlen gyerkőc kavirnyázott szerteszét, egy csomó más iskola meg körzet meg mittudoménmi ehhez a központhoz tartozott, egyedül csak Küklopszot szúrtam ki, alattunk járt és a szemüvegének az egyik üvege fehér festékkel volt lemázolva vagy mi, tavaly Deménnyel le is vettük a búrájáról és megnéztük, hogy mi van vele, de én nem bántom azóta a csóri gyereket, amióta rászoktunk, hogy az udvaron nagyszünetben lehúzgáljuk a szemüvegesekről a mackóalsót, már aki abban jött, elég sokan, és láttam, hogy Küklopsznak a ványadt kis kukaca be van kenve fehér krémmel, alatta meg tiszta vörös. Annál meg, hogy Küklopsz, jobb nevet is lehetett volna neki kitalálni, mert én ismerem a küklopszokat, azok állati jó fejek, mondjuk, ha nekem lenne egy küklopsz szolgám vagy haverom, akkor Tomcsány Gyurit egyből széttépettem volna vele, amikor tavaly fenn napoztak a bérház tetején a barátnőjével egy szál csupaszon és mi meglestük Kulcsárékkal az Andit, és Gyuri észrevette és lerugdosta Kulcsárt a lépcsőn, bár lehet, hogy megkegyelmeznék neki, mert Andi rendes, és akkor se ijedt meg vagy valami, csak nevetett és még ő mondta Gyurinak, hogy ne csinálja, és el se takarta magát, mint a kiscsajok, amikor múlt ősszel Deménnyel nagyszünetben berontottunk és feltéptük a lányvécé ajtaját, amikor pisiltek, azok aztán sikoltoztak, ahogy kell. Mi van, Küklopsz, megyek oda hozzá, milyen homlokod lesz, labirintusos vagy napos? Napocskás, így mondja, mint egy igazi, belevaló, röhöksékes dedós, gondoltam, ezért lebólintom, hogy tudja, hol a helye, meg homlokcsipsszel már nemigen lehet majd lebólintani, arra majd vigyázni kell, de bézbólsapka van rajtam, azt meg nem veszem le, Küklopsz amúgyis szalad már vissza a materjáékhoz, már megbánta, hogy két centire elment mellőlük, pedig a plazmatévére volt kíváncsi, ahol ment a homlokcsipsz-reklám, végig az egész falon. Azt én is elnézegettem volna, de akkor pittyentették ki a mi sorszámunkat, be kellett menni az egyik fémajtón, mintha doktor X. laboratóriumába lopózna sutyiban Robin, aki a Denevérember segédje, és szokott neki kémkedni meg minden. Nem volt baj a dokival egy szál se, elég rendes ürge volt, aláíratott anyámékkal vagy ezer papírt, Gabiapu csak dörmögött, kezdte olvasni őket, aztán persze megint besokallt, hogy a franc se tudja kisilabizálni ezeket a kis tetű betűket, meg hogy őt ne sürgessék, meg hogy itt végeredményben mégiscsak a gyerekről van szó, márhogy rólam, azértcsak körmölte a nevét mindenhová, a doki meg rakta rá a pecséteket, aztán be az egészet egy szatyorba, majd otthon elolvassuk, dünnyögte a materom. Ez egy jó csomó időbe tellett, aztán beültettek egy fogorvosi székbe, de én tudtam, hogy kamu az egész, meg mondjuk én a fogorvostól sem félek soha és biztos, hogy kapásból le tudnám vágni a lábfejemet a kardommal, ha a sivatagban idegenlégióskodás közben megcsípne a skorpió, csak a fogamat szorítanám össze, nekem ennél vagányabbat mutassanak, mint a fogorvos, de ez nem az volt, csak a szék hasonlított rá. Egy nyomást éreztem a homlokomon, amit a doki csinált nekem egy baró fényes pisztollyal, mint a kivégzésen, és kész. Én labirintusosat kaptam, ami abból jön, hogy a fémnégyzet tele van girbegurba vonalakkal, mint régen a telefonkártyák csippje, naposat csak a hülyék meg az eleve stréberek szülei kérnek, ott egy kör van középen és abból jönnek szétfele sugarak, meg annak az a neve, hogy Liberó, ami megint csak állatira röhöksékes, a labirintusosnak viszont az a neve, hogy Szimplicisszimusz, ami direkt frankó, mintha Mucius Scaevola mondta volna, különben meg a doki elárulta anyáméknak, hogy a Liberót egy év múlva már nem is lehet majd kérni, csak útvesztős lesz és szevasz, eszi nem eszi. És tényleg kaptam ingyen monitorszemüveget, be is fogom ahogy hazaértünk lőni, és játszom városépítőset, mert mostanában nagyon csípem a rómaiakat és olvasok is róluk eleget, nemcsak a regék és mondákat, hanem a Quo vadist is elkezdtem, ami valamiért megvan nekünk otthon. Egy várost kell működtetned meg élelmezned meg megvédened az ellenségtől, tök kafa, a kínai gyereknél próbáltuk Deménnyel, mert azoknak van otthon gépük meg játékuk, de most már nem kell odakórencsálni magunkat, mert mindenkinek van monitorszemüvege, a könyvtárból meg lehet lekérni játékokat rogyásig, gondolatban is. Azt mondja a doki búcsúzáskor a materoméknak, a blokkoló és a moderátor már a beültetés pillanatától stimulál, a koncentrációfejlesztés pedig egy héten belül működésbe lép, a szinoptikus kapcsolatfelvétel pillanatában beállhat rövid ideig tartó fejgörcs, süketelj csak, öreg, arra befizetek, hogy engem leblokkoltok. Materom meg, a csóri, ott tördösi a kezét, hogy csak nehogy baj legyen, de mama, ez a TÖRVÉNY, bekasztniznak, ha nem járulsz hozzá, alkondmányellenes meg minden, a hónlesz haverunk volt már börtönben, mesélte, hogy milyen csikkáztatás megy ott, akkor már inkább materom helyett én üljek be, csak jobban bírnám, de most már tökmindegy, megvan a beínpalántálás. Hát persze hogy összekoccanok a kijáratnál a csóri Küklopsz-szal, neki is ott virít a tökfején a fémlap, vigyed a liberódat hazafelé, mondjuk az igaz, hogy az ő szülei puccba vágták magukat, mérnökök, vagy ilyesmi, én meg eléggé égtem amiatt, hogy Gabiapu egyszál agyonmosott londoniolimpiás trikóban jött el, alul meg a sofőrnadrágjában, ami már elég tré. Azért Küklopsz mama leállította matert, nem tudom már, honnan ismerik egymást, kezdi neki lökni a hablatyot, hogy mekkora tragédia ez, brühühü, megfosztani a gyerekeket az elidegíthetetlen jogaiktól, meg hogy a Liberó mennyivel nagyobb gondolati szabadságot enged Küklopszkának, ha ezt szabadságnak lehet hívni egyáltalán a jelenkörülmények között, materom bólogat, mint a játékkutya, de Gabiapu csak megy előre, neki délután már Bécsben kell lennie.
Ami még baró volt a homlokcsipszben az az, hogy rápakoltak egy csomó greditpontot, amiket le lehet vásárolni. Gondoltam is, ahogy hazaértünk, mert nagy kedvem nem volt aztán mégsem a monitorszemüveget beinstalalálni, hátha Maszatnál is be lehet váltani belőlük, ahol a világ legeslegfinomabb fagyija van, a Maszat keveri maga, aki a Dovola Janinak a bátyja és csúcs tetkói vannak az egész felsőtestén, de egyedül fagyizni röhöksékes, így felmentem Deményékhez, két lépcsőházzal laknak mellettünk és hálistennek csak a másodikon, hogy verjünk a seggére a greditpontoknak és vacsoráig balhézzunk már valamit a telepen. Különben jó volt ez a nyár, a pótvizsga ellenére is, mondjuk csóválta a fejét Magdi néni rendesen és mondta, hogy reméli, engem kellett az iskolában utoljárapótvizsgáztatni, és akkor kérdeztem, hogy csak nem nyugdíjba tetszik-e menni, ami persze hülyeség volt, Magdi néni tök fiatal, csak mindig kinyúlt cicanadrágban jár mint az öreganyám, de ő nem szólt erre semmit, csak az igazgatóhelyettes mondta valamiért, hogy élvezd ki az utolsó boldog nyaradat, vöcsök, és akkor átengedtek. Szóval jól alakult ez a nyár végül, összehaverkodtunk a telepen az újságossal, Maszattal meg egy hónlesszel aki röhöksékes sztorikat tudott mesélni, meg majdnem csókolóztam Demény Zsuzsival, aki eléggé tetszik, meg egy csomót lógtunk a tónál és egyszer egy horgász mellett ültünk egy fél napot a stégen és fogott nagynehezen egy pontyot és nekünk adta meg egy csomót olvastam és megjavítottam otthon a porszívót amiért Gabiapu irtózatosan megdicsért, még ha sípcsonton is rúgtam májusban, amikor részegen nekiment a materomnak.
Megyek fel Deményékhez és ott trónol Ciki, ami egyszerűen érthetetlen, az ilyet még bottal sem piszkálja meg az ember, folyton árulkodik és tanul és nem ad a tízóraijából, erre most mint a legjobb spanok hablatyolnak egy kémiai INTERAKTÍV OLDALRÓL. Hogy Ciki menthetetlen agyhalott, azt tudjuk, de Deményre mi jött rá? Vagy tíz napja kapott homlokcsipszet, akkor bulinak tűnt az egész, csak azt mondta Demény, hogy nem tud káromkodni, mert elkezd fájni a feje, pedig most tanultunk újakat az aluljáróban, és akkor lementünk a pincébe, hogy hátha ott jó az árnyékolás meg minden, Demény még az apja bukósisakját is lehozta, hogy kivédjük ezeket a hullámokat, de akkor sem tudott káromkodni, ahogy el akarta kezdeni azt a hosszút, amit nem nagyon értettünk, de tisztára röhöksékesnek tűnt, elvetette magát a betonpadlón és rángatózni kezdett, mint a macska, aki mérget evett. Kedvetlenül visszamásztunk a játszótérre, ő meg az istennek nem vette le a monitorszemüvegét, elkértem tőle, de én semmit sem láttam, azt mondta Demény, hogy csak homlokcsipsszel jó. Azt is mondta, hogy nem tudja, mi van, de hogy állandóan ingerlik gondolatok, hogy hogy is tanultuk tavaly mittudomén fizikán a surlódást, és amíg nem jut eszébe, ami lehetetlen, mert együtt amőbáztunk amikor a surlódást vettük és nem is juthat semmi az eszébe, vagy amíg nem nézi meg a fizikakönyvben, ami megint lehetetlen, mert azt az évzárón összetéptük a vécében, szóval amíg meg nem tudja, hogy mi van ezzel a surlódással, addig másra nem is tud gondolni. Nekem ez sok volt, hogy Ciki ott tanyázik, meg hogy Demény és a súrlódás, különben nagyon nem is törődött velem egyik sem. Néztem egy darabig a plazmatévét, ami nagyobb, mint a miénk, csak én nem nagyon szeretem, pedig azelőtt evett érte a fene, mert amióta mindenkinek ingyen adnak, azóta állandóan szólnia kell, alkondmányellenes kikapcsolni, és anyám még altatóval sem igen tud aludni mellette, meg Demény anyukája adott kompótot, gratulált a homlokcsipszemhez, mondta, Demény is mennyire előnyére változott azóta, én meg kérdeztem, hol van Zsuzsa, hogy szakácsszakkörön, ami furcsa, mert még el sem kezdődött a tanév.
Akkor egyedül is lemegyek Maszathoz, ha ez a csóri Demény ennyire beleesett Cikibe, pedig már nem is beszélgetnek egymással, csak bámulnak maguk elé, mint a szipusok a temetőben. Maszattal jókat lehetett ökörködni, rá még akkor sem voltam pipa, amikor kérdezte, pedig mindig megkérdezte, hogy szőrösödik-e már a kukim, és izmos volt, mint egy viking harcos, akik emberi koponyákból itták az embervért meg a fűszeres bort, és marha nagy adag fagyikat vágott oda nekünk mindig az apró tölcséreibe. Most nagyon le volt lappadva Maszat, amikor mondom neki, hogy van homlokcsipszem és hogy lehet-e fagyizni greditpontra, elkezdi egy az egyben, mint Gabiapu, hogy itt egy év múlva zokniagyú zombi lesz mindenki, hogy menjenek a kisfaszába a homlokcsippükkel, már ezen a nyomortelepen sem hagyják békén a balfék prolikat, meg hogy, és ez volt a legborzasztóbb, nem keverhet többé fagyit, mert ez is alkondmányellenes és rápirított a Kajál, csak szegsziájsz van meg Szamárderúgsz, azt vehetek greditre is. A szamárderúgszból a citrom még elmegy, azt választottam, de mondtam, hogy az nem fagyi, hanem jégkrém, hol a fagyi, Maszat meg a homlokomhoz emelt egy szarv alakú leolvasót és csippentett egyet bődületesen durcás képpel, ájszkrím az ájszkrím, egyed, vöcsök, azt mondta, én meg éreztem, hogy ma nem lesz ökörködés, meg a műanyag asztaloknál a söröző vénemberek is csak üldögéltek csoffadtan, semmi gyere csak ide Tomikám hozzál mán egy öjróér innen a trafikból pár szál cigit, pedig akkor egykétcent mindig a zsebemhez tapadt valahogy, de eszembe jutott, hogy a trafikos már nem árulhat szálanként cigit, az is alkondmány meg Kajálellenes. Kilenc óra felé járt, gondoltam, kinézek még a sportpályára, ahol a nagyobbak bandáztak meg cigiztek az öltözők mögött a lépcsőkön, sztorizgattak meg krosszoltak, és lehetett nézni, ahogy tapizzák a csajaikat, de egészen közelről, amikor rettenetes fáradtság jött rám, nem bírtam állni a lábamon. Vánszorogtam haza, épp a könyvtár előtt mentem el, zárva volt már, benn villogtak a fényes monitorok, én meg megláttam magam a nagy üvegfal tükrében, apró fekete szilulett, csak a homlokom közepén vibrált sárgásfehéren a csipp. Küklopsz lettem én is, gondoltam, de senkit sem volt kedvem széttépni és megenni, aztán már csak az rohangált körbe-körbe a koponyámban, hogy ALVÁSIDŐ ALVÁSIDŐ ALVÁSIDŐ, nem is bántam, hogy nincs erőm elnézni az öltözők mögé a nagyokhoz. Lefogadnám egy málnás Szamárderúgszba, hogy úgy sincs ott senki.
Fiúportré, 1925
Felszállt,
nem is szállt, szállott,
felfelé zuhant.
Ami volt, kicsi lett,
összetöppedt,
már nem is látszott,
csak tudni lehetett,
hogy volt,
és a voltnak
nincs térfogata.
Ami paránynak tűnt,
az óriás lett,
nőtt, hízott, dagadt,
mindent betöltött.
Kócos felhők szaladtak
puhán, esetlenül,
fehéren.
A kitágult ég
beszívta őket.
Minden lent maradt,
odalent.
A Földnek nevezett
rögcsomóban.
Az élet belesűrült
beleszáradt
a múlt fekete dobozába.
Talán nem is volt,
csak a képzelet
fabrikálta.
Most szárnyalás van,
madárröptető
szabadság,
véget nem érő végtelenség.
Ha van,
kitárt szárnyakkal
repül feléd az Isten.
Sűrű a levegő,
masszív, tömény,
beszívhatatlan.
Valami nagy
lázadás lehet odafönt.
Forradalom
vagy ahhoz hasonló?
Fekete egyenruhában
felhőcsapatok gyülekeznek.
Tüntetni akarnak?
Homlokát ráncolja az ég.
Lassú, mélyről
(vagy magasról?)
jövő morajlás.
Talán a tenger,
vagy a föld gyomra korog?
Villám cikkan a páston,
penge vágás,
en garde,
kardviadal?
Lehet, hogy rövidzárlat?
A felhők
sötéten összezárnak.
Valahol bomba robban,
a repeszdarabok szétrepülnek.
Nehéztüzérség.
Ropog, recseg a mennybolt.
Rá akar rontani a Földre,
apróra törni, összezúzni.
Vízágyú indul,
dől, zubog, habzik, árad a víz.
Kis, pingponglabdányi
jéggolyócskák
koppanva ugrálnak a kőre.
Szélsereg támad,
hajuknál fogva
tépi, cibálja a fákat.
Ember sehol.
Állat sehol.
Kihaltak?
Valahol messze
vérvörös csíkot húz a Nap.
A vihar kiadta dühét.
Nézi a feldúlt vidéket,
vállat von,
és lassan hazaindul.
Elemzések, prognózisok,
Kívánok jó napot!
Eszmék rostélyán sül az agy,
Bizton tévedni fog,
A dolgok mélyét csak a vers,
A vers deríti fel,
Majd mindig, ha jól kérdez,
Nagyritkán, ha felel.
Elemzések, prognózisok,
Jó estét, éjszakát!
A pokol selejtezőiből
Ma én jutok tovább.
Milliárdnyi ékkővel hímzett
égpaláston
még egy utolsó
hullócsillag-intéssel
búcsúzik az éj –
s a kelő, gyengefényű Nap
sugarával ébresztőn
arcomon matat.
„Nem felejthetem a sivatagot.
Álmomban is tevén lovagolok…”
1.
Az út. A szél. A tűző nap. A kétség. A beduin karaván mindegyre elakad. Ezek a szerencsétlen, európai fogpasztareklámba illő vigyorú arabok ötszáz éve tűrik a török rabságot, a birodalmi hajcsárok ostorát. Ámde szemöldökük szigorúan összerándul, mihelyt valakiben ellenséget, kémet gyanítanak. Fehér szakállú aggastyán, csillogó tekintetű kamasz: a vérmes, vizenyős szemrés vagy a nagy, kerek olajos fényű szempár fölé nőtt fekete bozót egyaránt gyilkos indulatot rejteget.
A sivatag Angol Hölgye valójában kísérőinél, fogvatartóinál is szigorúbb. Kimért, különösen mióta arab földön él – annak már sok éve –; távol áll tőle holmi olcsó hisztéria. Szerelmi csalódás elől futott világgá. (Gyermekkori ideálja egy másik hajadont vett nőül: az ő legjobb barátnőjét!) Mégsem vált kalandornővé; a véletlen folytán meglehetősen kényes politikai missziót tölt be a huszadik század elején. Az arab törzsek felé közvetíti a brit kormány szelídítő üzenetét, és konkrét összecsapás esetén katonai szövetség ígéretét a mind aggasztóbb németbarát politikát tanúsító Törökország ellen. Szerencsének számított, hogy még otthon Angliában könnyen megtanulta és jól beszéli az arab nyelveket.
Ezek szerint nem is közönséges ágens.
Betöltötte a negyven esztendőt. Szűz. Szívós sztoicizmusával megtanult alkalmazkodni, tűrni, főként színlelni. Életének szerencsekereke már régóta nem kizárólag arra a közhelyre gondolva forog, hogy a hazáját szolgálja… Megszokta, hogy mindig más törzsek várják; más oázis. A tél itt is riasztó, utálatos. A csontot szárító szél hangja, akár a sivatagi sakálé.
Lesz-e szerencséje vajon Rasid herceggel találkozni? Eddig ő volt a londoni kormány favoritja. Vagy a herceg kérlelhetetlen ellenfele, Szaúd talán jobban beleillene a viktoriánus korból nehezen ocsúdó, párás tekintetű brit tábornokok háborús politikájába?
A Szigetországban számon tartja-e valaki, hogy Gertrude Bell Bagdadtól hazáig hány csésze teát ivott az 1914-es háború évében?…
Esetleg Wylie Doughty, a jó barát! (Barát? A nagy, végzetes szerelem! Több éve folytatott levelezésük a kétségtelen bizonyíték rá.)
Pergamenné sárgult, (éhen)holt emberi leletek. „Isa, feleim, por fedi el őket…” És már-már testközelben a húsvér: szőrös, szakállas „férfiordasok”. Jóllehet elcsigázva, megszelídített szelindekekként hevernek körülötte, szemük minduntalan fölizzik, elég, ha leveri szoknyájáról s harisnyájáról a homokot. Mellkasuk hullámzik, erotikát elfojtó álmukban végtelenbe nyúló templomi kövezeten térdepelnek; vagy hortyogó ajkuk csóktömeggel árasztja el az idegen asszonyt, aki miatt, lám, képtelenek parancsolni „unikornisuknak”. Olyankor – kábulatukban (ha Allah lesz oly kegyes és elfordítja orcáját) kopott fanszőrű, ráncos csöcsű, kopaszodó varangy-vénségekkel is beérnék. Sebzett foghúsukon alvadt vércsepp.
Fölfoghatatlan, tűnődik Gertrude, hogy szeszesitalt nem fogyasztanak (a vallásuk legalábbis tiltja), mégis mintha örökké megrészegülten tévelyegnének előtte, mögötte. Mocskos, bibircsókos, felfuvalkodott kanok. A sivatagi pusztaság hullámzás víz nélkül; a víz egyből lehűtené a zilált idegeket… A lezúduló homok mindent elborít. Őrjöngésbe kergető rémképek; tűnő formákat ölelsz. A határtalan vágy a semmin ha túlemel, csontjaidban megkocsonyásodott velővel lebegsz. S a zuhanás (?) – egy madár teteméből háborogtató hang kísér… Légy bátor! Nehezebb, mint egy hagyma- vagy húgyszagú londoni sikátorban kódorogni.
Az európai ember serkentője egyre inkább a siker. Ezeket az arab harcosokat félholtan, görbe késtől kirángatott-kifolyatott véres zsigerekkel is, a bosszúéhség tartja stresszben és a gyilkolás vágya élteti.
2.
Egy jégcsap hegyét szopogatta kéjesen; mint kislány korában, míg be nem rekedt. Látta a férfi vöröses arcát („Otthon vagyok, ugye, nem álmodom?”), s ebben a hallucinációkra ingerlő, sötét bizonytalanságban („Mintha te én volnál, én te volnék, úgy fogadj magadba” – közben hallani az ájtatos mázba bújtatott testi vágyak férfiimádságát) elméjét még inkább feltüzelte az angol nyelv szépsége, a stílus pikantériája, mint a Szigetországban töltött ködös estéken.
„Jobban szeretlek ezen az alkonyi órán, mint az óriás platánfák ezüstös koronáit, mint a Walter Scott-regényből ismert várkastély romjait, ahol váratlanul ölbe kaptál. Kezemben az összeszáradt szivacs… csupán egy korty víz hiányzik, hogy romlékony húsomról lemossam vele az unottságot s a napi fáradtságot…”
A fegyveres rablók keltette félelemről nem mer írni.
A következő oázisig – hét nap alatt 24-25 mérföld! – be kell érnie az ékszerként őrzött, dugdosott tölgyfalevélen összegyűjtött harmatcseppekkel.
Delíriumos felhőjáték; dús kelmék, pókhálószövésű árnyékokban zihál a vad kéj, amit otthon romantikának hitt. („Csak hozzád beszélek. A két pohár vörös bortól, érzem, fiatalabb és szenvedélyesebb vagyok.”)
Alvás közben hirtelen kezdett kopaszodni. A halántékán a hámlásos bőrön homokszürke feszültség üt át.
Más a bűnei elől menekül ilyen ostobán, ahogyan ő teszi.
„Azt képzelték, hogy a szüzesség minden nő számára elviselhetetlen szenvedést okoz. Nekem sokáig természetes állapot volt… Amióta Wylie létezik: bennem él, teveháton is velem ringatózik, kezdem megérteni a pszichiáter orvosok lelki dilemmáját: szeretnék megmenteni a hozzám hasonló nőket! Pláne, ha tudományos dolgozatukban szemelvényként tálalhatják föl a szenzációra éhes világnak életem nősténykudarcát – nyilván kedvükre vájkálnának benne –, mármint azt, hogy nem áldoztam fel magam fiatalon, mint korosztályom porcelántörékeny-példányai szinte egytől egyig, a polgári házasság erőszakos szentségének.”
Ő, ahelyett hogy elfogadta volna a hivatalos európai erkölcsöt, ösztönösen (talán valamilyen reinkarnációs sejtelemmel?) korán lelkesedni látszott Ázsiáért s az arab világért; ráadásul vaskos és egészséges humorának köszönhetően sikerült eddig elegánsan elkerülnie a férfiak erőszakos csapdáit.
„Nem kitalált kalandok után sóvárgok.”
Küldetése sikerrel járt. Amikor az arab törzsek fellázadtak a törökök ellen („a dermedt Semmiből öntudatra ébredtek”), Gertrude Bell épp Omar Khájjámot olvasta. „Mert Fönt, Lent, Kint S Bent csak azt látni, hogy / minden mint bűvös Árnyszínház forog / a Nap-lángú Lámpa körül…” A csaknem ezeréves kedvenc Rubáiját verssorai is megsejtethették vele, hogy elődjeikhez hasonlóan az Újvilág Hívői és Bölcsei felett is „szörny, Pokol” lángol föl az újvilágban. Hírnököt várt ő is, hogy megtudja, milyen otthon az élet. Arról, persze, sejtelme sem volt, hogy piedesztálra emelt kedvese, Wylie Doughty szinte az első frontharcosok között esett a barbár öldöklés áldozatául. Mint ahogyan a világháború méretei is csak utólag töltötték el kellő rémülettel. Lírai emlékeinek, a szerelmes férfi leveleinek „csak egy félsorát törölni” – tudta: kín; Ész és Szív belezápul, nincs annyi könny! Még ha csak közönséges történet is. Mindegy, hogy hol s miért nyüzsög az Élők Hada – ha Gertrude az Ítélet Alkonyán már nem találja meg soha a maga számára a kívánt gyönyört.
3.
Végül – a Mindenható akaratából (?), ki „mocskos sárból gyúrt embert”, s kinek keze a halhatatlan Omar Khájjám szerint: „az Édenbe is Kígyót vetett” – az Angol Hölgy arab földön talált póthazára, az újonnan alapított Szaúd-Arábiában.
Maszk, 1928
Mélyalom,
mélyalmon tyúk,
a tyúk alatt tojás,
mi kikelne már,
de nem tud,
mert tocsog, lotyog, zápul
ebben az áztató lé
bűzös sűrűjében,
hiszen alig melegíti toll,
emberi kéz,
csak poshad,
mint a láb körül
futkosó trópusi szél
mint mikor megadja magát egy nép
és visítva zúgja-sírja:
minden reménytelen,
reménytelen,
mégis adjon reményt a küzdelem,
a lélek mardosó ivadéka,
az úgynevezett jövő
ebben a tocsogó szemű
falánk ebihal mámorban.
Olyan ez, mint a
repülni vágyó madár,
mely fölszállni kész,
de érzi, tudja,
törött a szárnya
s ezért
hazugság lehet csak a lebegése,
hazugság,
nem lehet az más!
Mint a vízparton
bólogató jegenyék
alá települt bokrokon
ványadt gyümölcsöt termő
törékeny ág,
mi a viharban
földig hajolva
recseg, ropog,
elhal, kivész,
mint emberben az erő,
ha magába fojtja a szót
és hallgat, hallgat,
mert úgy hiszi
hallgatni arany,
még akkor is, ha a hóna alól
kibúvó ifjúság
tátott szájjal bámul erre a szép „aranykorra”,
míg a gerincükig legyalulja őket
a tőkés kizsákmányolás.
S amikor az elrablott pénz
a zsebek
mélyéről kiesik,
megszólal majd a nép,
ki annyi éven át húzta, vonta,
fájdalmát sírva zokogta,
mire végre megtanulta:
nem lehet többé pszt! csönd a nóta!
hiszen ennél több a jussa,
(De nagyon régi ez a kotta!)
Urak! Urak!
tiétek az ország,
a hatalom.
Miénk a munka, ha volna,
meg a szemétben turkáló kéz,
az elfásult szív,
az eltompult ész,
a pirézek országában
a széttöredezett egész.
Látjátok, így élünk mi,
s velünk együtt mind, aki
szegény s boldogtalan
az éjszaka mélyén zokogva,
sötétben vigasztalanul.
Munkás, 1929
A munkást kihasználni jó.
A munkást éhkoppon tartani hasznos.
A munkást pokolra vinni jó lélekre vall.
A munkáshatalmat elképzelni is szörnyűség.
A munkáshatalom maga a gonosz birodalma,
A munkáshatalom a természet törvényei ellen való,
mert nem biztosítja az „erősebb kutya baszik” elvét.
Ezen okoknál fogva kihirdetem:
a világ úgy jó, ahogy van.
Ha erős vagy, vedd el mások életlehetőségét. Csavaros
eszeddel kerekedj a többiek fölé. Inkább
te uralkodj másokon, semhogy feletted uralkodjanak.
Legyen több vagyonod, pénzed a többinél,
mert azokból soha semennyi nem elég.
A pénz, amint tapasztalhatod, hatalom. A becsület is a pénz
mennyiségével mérhető. Ne tégy úgy,
mintha erkölcsi megfontolásból nem tennél semmit azért,
hogy meggazdagodj. Ismerd el, gyáva és haszontalan vagy.
Alantas munkára vagy csak képes.
Ezért ne kérkedj a tisztességeddel. Mert nem vagy az,
Tudatlannak születtél, ennél fogva
mások kiszolgálására vagy csak jó.
Te általad dicsőül meg, aki gazdag s kizsákmányol téged.
Ne ugrálj, maradj nyugton s örvendj,
hogy lyuk van a seggeden,
hiszen minden mozdulatod gonoszságot sugall.
Minél előbb kérjed az Istent, hogy szólítson magához.
Imádkozz, te boldogtalan!
A szegény ember olyan szikkadt és sovány,
mint a mezőn átívelő gyalogút,
amelyen kenyérért,
lisztért és cukorért jár a boltba,
miközben a kukoricaföldek mellett haladva
azon töpreng, hogy századok óta
újból s újból ki kell irtania a gazt
a növény körül
kétrét görnyedve a kapanyéllel,
mielőtt még meg nem nő magasabbra,
erősebbre, mert akkor már
a kasza sem bír majd vele.
Így vagyunk mi, emberek mindennel.
A munka,
a társadalom haszonélvezőivel szemben is.
Készülünk, készülünk pallós nélkül
kivágni még a gyökerét is az élősködő televénynek,
zsombéknak és paréjnak, dudvának s
a gyökereivel összefonódó taracknak,
e kiirthatatlan évelő növénynek,
mert haszna nincs, és olyan szapora
eső után, mint a nyű. De csak gondolkodunk,
gondolkodunk. Vajon meddig?
Jégszöget kalapál a tél
a városszéli
kopasz erdő fáinak törzsébe.
Bokroktól védett tisztás közepén,
rőzse pattog, tűz lángja lobban.
Didergő hontalanok állják körbe.
Arcukat a savanykás akácfüst
kormozza.
Orruk rejtett cseppkőbarlangjából
nikotintól rőt bajszuk csepeg.
Olcsó szesztől bűzlő leheletükkel
rongyos kesztyűbe bújtatott,
dermedt kezüket melengetik.
Korgó gyomorral sunyítva nézik
a felhők mögül elősompolygó,
nagyseggű Holdat.
A szexről már rég lemondtak.
Arra gondolnak,
milyen jót zabálnának,
ha zsíros sódar volna.
Kétágú létráról metszegette az almafa ágait tanyaháza kertjében. Iparkodott a munkával, mert még sok gyümölcsfa várt metszésre, és a lemosó-permetezést is el kell végeznie rügyfakadásig. Az elmúlt években volt segítője a faluból, egy középkorú férfi, aki hajdan a tsz-ben kertészkedett. Oly szakavatottan dolgozott, hogy szaporán haladt a munkával, de tavaly már túl magas bért kért, így az idén már nem hívta el a gyümölcsösbe.
Borzasztó az emberek pénz utáni sóvárgása! Egy tudatlan munkásra nem bízhatja ezt a felelős munkát. Megpocsékolná a fákat. De ha valaki érti a metszés műveletét, azzal már vissza is kell élnie egy öregemberrel szemben? Persze, segítene magán, ha megtérülne a kiadás, de manapság erre gondolni balgaság. A termésből alig tud eladni, azt is potom áron, mert telítve a piac, leginkább olcsó külföldi gyümölccsel. Jó, hogy van az a kis nyugdíj, pótolhat a kiadásokhoz.
Valaki nagyot köszönt. Észrevétlen közelített a háta mögé. Meglepetten fordult meg. Persze, ha nem mélyül el oly nagyon a munkában, a hangjáról felismeri a fiát. István érkezett meg, István, aki közel az ötvenhez.
Hirtelen azt se tudta, mit tegyen. Végül jobbnak látta, ha mindenek előtt leszáll a létráról. A metszőollót a vattakabát oldalsó zsebébe eresztette. A szőke férfi rögtön mosolygós lett, kedveskedő, pedig egy éve igencsak felpaprikázva távozott. Valamin összekaptak. Min is?… Már nem emlékezett rá. De az tisztán megmaradt benne, hogy a fiú kapta magát, és dühödten elrohant a kocsijával.
Kissé megkésve fedezte fel másik vendégét. Távolabbról nézelődött egy jól öltözött úri ember, aki egyidős lehetett a fiával. Hozzálépett, s nyújtotta jobbját a férfinak is: – Jó napot!
– Üdvözlöm, János bácsi – mosolygott az idegen. Középmagas, jókötésű férfi volt, prémgalléros télikabátban, a fején sötétszürke kalap.
– Menjünk a házhoz – mondta az öreg.
– Jó itt – hárította el István, és összébb húzta magán a fekete hosszú kabátot.
Bár sütött a nap, foga volt az időnek. Még csak márciust mutatott a naptár.
– Hogy van, édesapám?
Az öregember meglepődött. Azelőtt csak akkor szólította édesapámnak a fia, ha különös kéréssel fordult hozzá. Máskor apu, apa, apám volt.
– Hogyan halad a metszéssel, kedves apám?
– Ne cifrázd, te – dünnyögte magában az öreg, ellenére volt a túlzott kedveskedés. A fia váratlan érkezése, pláne egy idegennel. Nem véletlen eset, jó lesz résen lenni. – Jó lenne, ha… – kezdte aztán, de nem folytathatta, mert újabb kérdést szegezett neki a fia.
– Miért nem fogad fel napszámost?
– Szegény az eklézsia.
– Nem egy embernek való munka ez, kedves apám.
– Hát bizony, fárasztó.
– Na, hát mi épp azért jöttünk, hogy segítsünk magának.
– Szó, ami szó – csavarintott az öreg egyet jobbra, egyet balra a hamuhodó, konyultas bajszán –, a segítségnek nálam helye van – és villant a vizenyőskék szeme. – Lehet átöltözni a viseltes ruhába, én meg hozom a szerszámokat.
– Nem úgy gondoltuk mink azt, édesapám – mosolygott kényszeredetten István.
– Hát… hanem?
István maga elé nézett, kerülte apja pillantását. Látszott az arcán, nagy dolgot akar elmondani. Az idegen férfi arcáról nyugtalanság rítt le.
– Ki vele, fiam, ne kertelj – nógatta az öreg.
István igazított a kabátján.
– Édesapám, kedves – mondta –, fél évvel ezelőtt munkanélküli lettem, munkát újra sehol nem kapok, félretett pénzem meg nincs. Nem törleszthetem a házra fölvett kölcsönt a banknak, veszélyben a lányom és fiam tanulmánya. A feleségem kevéske fizetéséből tengődünk, rezsire, meg naponta valami élelemrevaló jut belőle. A kocsimat már eladtam, hogy az árán csökkentsem az adósságot, de ez csak csepp a tengerben… Borzasztó…
– Az. Borzasztó…
– Ismerősök által kerültem kapcsolatba Szénási úrral – pillantott az idegenre, aki biccentett a fejével. – Befektetni készül. Az új autópálya mellett a kamionoknak parkolót, és kézi autómosót akar építeni. Keresi a helyet… Úgy döntöttem, társulok véle. Ő finanszírozná a beruházást, én adnám hozzá a területet. Kezdettől lenne jövedelmem. Már az építkezésen is alkalmazna, később meg részesülnék az üzemeltetés hasznából.
– Miért mondod ezt el nekem?
– Senkihez sem fordulhatok. Édesapám az egyetlen, aki…
– Mit tehetek én?
A fia fájdalmas sóhajjal nézett maga elé. – Édesapám segíthetne rajtam.
– Én?… Mi módon?…
– A banktól egy hónap haladékot kaptam, hogy befizessem a tartozást. Ha nem teszem meg a határidőre, elárverezik a házam.
És ezt oly kétségbeesetten mondta, mintha már másnap reggel sor kerülne az akcióra.
– Nekem nincs megtakarított pénzem. – Az apának remegett a hangja.
– Tudom… Másról lenne szó – és István lehajtotta a fejét. A fekete félcipő spiccével a szikkadt föld egy rögét piszkálgatta, majd emelt a tekintetén. – Látja, ide úgy háromszáz méter az autópálya…
– Az ördög műve! – fortyant fel az öreg. – Rengeteg szántóföldet fölfalt!
– Ezért ne eméssze magát, édesapám, kedves. A fejlődésnek ára van. – Az öregember csóvált a fején, a fia folytatta: – A felvezető út alig százötven méterre van innen a kaputól, és igen széles a telek. A tervezett létesítménynek ideális hely.
A gazda megrándult, mint akibe darázs mart, de nem szólt, csak hegyezte a fülét.
– Véget vethetne a kertészkedésnek. Hetvenhat éves. Meg kell ragadnunk Szénási úr ajánlatát. Megérti, ugye?
– Hallom, édes fiam – szólott a gazda elgondolkozva.
– Hát adja-e a telket?
A kérdést hibásan tette fel István, mert ebből az öreg arra következtetett, hogy valami tőle függ, és nagyon meg kell gondolnia a dolgot.
– Ami azt illeti – mondta –, az enyém.
– Persze, hogy a magáé.
– Az enyém, fiam, az apámtól örököltem. Azt tőlem el nem veheti még a törvény sem… Az apám igen nagyon kért, hogy viseljem gondját a földemnek, mert az kincs, meghálálja a törődést.
– Évek óta ráfizetéssel műveli.
Az öregember hallgatott. Most akarják megfosztani a tulajdonától, és mély barázdát szántott benne a fölháborodás.
– Majd vége lesz – igazított a zsíros kalapján.
– Addigra belegebed a munkába.
– Az még nem biztos.
– Az én családom széthull, koldusbotra jutok, ha nem segít… Mindent végig próbáltam. Hiába… Nekem már mindegy, de a gyerekeim… a maga unokái jövőjéért aggódom… Gondoltam, ez az egy lehetőség… Ha édesanyám élne, bizonyára velem együtt kérné édesapámat…
– Nézd, fiam, a telket a nevedre kellene íratnom. Nem megy az ilyen hamar. Földhivatal…
– Gondoltam én erre, édesapám – kapott a szón a fia. – Addig megteszi egy nyilatkozat – vett elő kétrét hajtott papírlapot a belső zsebéből. – Egy aláírás édesapámtól, és már holnap jöhetnek terepet rendezni a gépek.
– Nem tehetem… lásd be, fiam. Ez az otthonom.
– Odaköltözik majd hozzánk.
Az apa lassan, súlyosan ingatta a fejét.
– Csak az időmet vesztegetem! – szólalt meg akkor ingerülten az idegen, s távolodott néhány lépést.
– Igazad van, kár volt idejönnünk – helyeselt letörten István. – De hát mit tegyek… Bánt, hogy a gyerekeim szégyenkeznek majd miattam.
És könnybe lábadt a szeme.
Az öreg döbbenten nézett a nagy, erős fiára.
– Ha már összejöttek – fordult az idegenhez, akit inkább hitt volna afféle kidobó legénynek, mint üzletembernek – kérem, istápolja a fiamat. Adjon neki munkát…
– Még mit nem! – húzta el a száját a másik. – Ha nincs üzlet, érdekel is engem, hogy a fiának lesz-e holnap kenyere, vagy az árverés után hová hajtja le a fejét!
– Miért is tennéd – bólintott István keserűen. – Láthatod, apámnak nálamnál fontosabb, hogy pátyuszolhassa a földjét.
Az öregember megütközve meresztette a szemét hol az egyikükre, hol a másikra.
– Hát… Isten áldja, édesapám – sóhajtott fel a fia.
– Minden jót, öreg – köszönt az idegen is.
És mentek a kapu felé.
Az apa csak nézett utánuk.
Aztán szétjártatta a világoskék szemét a kerten, s a konyultas bajsza meg-megrándult. Majd valami belső kényszer hatására elfúló hangon kibuggyant belőle: – Hol az a papír, édes fiam?…