VOX HUMANA
   
BARANYI FERENC
   
Írók, olvasók
   
Az 1962. évi könyvhéten még egyetemista voltam, de már sikeres lírikus: nagy „berobbanás” volt első kötetemnek, a Villámok balladájának a megjelenése. Az Írószövetség így már hivatalosan is delegálhatott Szolnok megyébe, olvasókkal találkozni az ünnepi napokon. Bede Annával, Bóka Lászlóval és Mocsár Gáborral lehettem egy csapat. A megyeszékhelyi megnyitón még együtt szerepeltünk mind a négyen, másnap aztán egyenként látogattunk el egy-egy kisebb községbe, hogy szólóban hirdessük és ragozzuk az igét. Nekem egy takaros település (talán Kunhegyes?) jutott, ahol nagy reverenciával fogadtak, a könyvtár zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel. Minden a szokványos dramaturgia szerint zajlott: bemutattak, elmeséltem az életemet, az ifjú titánokra jellemző magabiztossággal kijelöltem a költészet helyét a társadalom életében, ezt követően elmennydörögtem néhány újabb versemet – és máris elérkeztünk a kikerülhetetlen fázishoz: kinek van kérdése, hozzászólása?
    Egy fiatal nő kért szót elsőnek. (Nagyon csinos volt.) Elmondta, hogy pedagógus. Aztán a következő szavakat intézte hozzám:
    – Nézze, nekem kilátástalannak tetsző küzdelmeim voltak itt mindenféle helyi hatalmasságokkal. Ha nem lett volna magának ez és ez a verse (itt konkrét címeket sorolt), én nem is tudom, hogyan győztem volna erkölcsi erővel.
    Megijedtem. Nem a hiúságomat legyezték ezek a szavak, hanem a felelősségemre ébresztettek rá. Az írástudó felelősségére.
    Ettől lettem igazán költő, nem pedig a valóban nagysikerű első kötetemtől.
   
    Kalocsán az egykori zsinagógát alakították át könyvtárrá. Valamikor az 1960-as években (a kalocsaiak meg tudják mondani, hogy pontosan mikor) mi avattuk fel Szabó Pállal, aki nemcsak Kossuth-díjas író volt, de országgyűlési képviselő is. Így aztán természetes volt, hogy a helyi érsekség főhelynöke – szintén honatya – hívott meg minket ebédre. Szertartásos papi ebéd volt, de fejedelmi. Remekebbnél remekebb fogások követték egymást – és Krisztus vérével sem fukarkodtak az atyák.
    Pali bácsi a délutáni ejtőzéskor évődve jegyezte meg: – Megvan mindenetek. Csak hát nők is kellenének ide. Nem hiányoznak?
    Az atyák lehajtották a fejüket. Talán azért, hogy elejét vegyék a heves bólogatásnak: dehogynem!
   
    Szeged, egyetem, aula. Baráti vacsora az Új Írás estje után. Négy fiatal író (köztük Héra Zoltán és Szakonyi Károly), valamint az egyetem prominensei ülnek az asztalnál. A figyelmes szervezők mindegyik fiatal író mellé odaültettek egy-egy bölcsészlányt, társalkodónőnek. Olyan hamvasak voltak, hogy semmiféle hátsó (parázna) gondolat fel sem merülhetett velük kapcsolatban. Tudni lehetett, hogy az ifjú hölgyek vacsora után elbúcsúznak majd, s ki-ki hazatér a szálláshelyére: ők a kollégiumba, a toll szilaj forgatói pedig a rideg szállodába. Egyedül Szakonyi társalkodónője ütött el a többitől: érettebb volt és nem is lány már, hanem asszony. Sőt, elvált asszony! A legjobb műfaj. A pályatársak már a vacsora alatt gyűlölni kezdték Karcsit, elképzelték, hogy hazakíséri ezt a vadítóan szép fehérszemélyt és hajnalig vívja vele a szerelem csodálatos csatáját.
    Egy négyágyas szobába voltak bekvártélyozva a fiatal literátorok. A hoppon maradt hármak komoran hazatértek, lefeküdtek, de nem tudtak elaludni. Héra Zoli ült az ágyában és gyűlölködve meredt maga elé.
    Egyszercsak halk kaparászás hallatszott az ajtón. Szakonyi Karcsi lépett be, bőrig ázva. Lerítt róla, hogy a kapuban kezet fogtak vele és hazaküldték.
    Héra Zoli szemüvege diadalmasan villant meg a sápadt villanyfényben. Tudnivaló volt, hogy csecsemő kora óta dadog. Ezért a mondat, amelyet kiröppentett a száján, imígyen hangzott el: – Há-há-hálistennek e-ez se du-dugott.
    Ezzel hátrahanyatlott és megnyugodva elaludt.
   
    Politikai elitünk már a szívére sem veszi a nép gondját, nemhogy a vállára. Kellemetlen tényező a nép a mai magyar közéletben. Így hát azok a költők, akik – legyenek akár holtak, akár elevenek – „a tömegek lelkét sugározzák ki” (Móricz Zsigmond), roppant kényelmetlenek manapság. Meg nem történtté kell tehát tenni őket. Vagy módszeresen mocskolni még az emléküket is.
    Ladányi András, aki napjainkban Váci Mihály emlékének legelszántabb ápolója, nemrég dühödten hívott fel: – Már megint simfelik Miskát az egyik magazinban!
    – Hány oldalas a cikk? – kérdeztem.
    – Nyolc.
    – Andriskám, ismered ezt a Heine-strófát?
   
    A levél, amit írtál,
    nem búsít el nagyon,
    azt írod: ki se bírsz már –
    tizenkét oldalon!
   
    Na. Aki komolyan szakít, az nem locsog ennyit. Ha csak egy kurta glosszában támadnák Mihályt, elhinném, hogy semmibe veszik. Ám, hogy évtizedekkel a halála után is ilyen terjedelmes a kirohanás, ez azt jelenti, hogy még most is tartanak tőle. És tudod miért? Mert őrá vonatkoztatva is érvényes, amit Jurij Lotman írt Puskinról: „Ő, aki számára az életnek nem volt értelme önérzet nélkül, ingerültséget keltett azokban, akiknek nem volt önérzetük, vagy elveszítették a lelkiismeretükkel kötött különböző kompromisszumok során.” Szóval, Andriskám, ez a baj Mihállyal. A kultúrpolitikai manipulációk persze temethetnek egy költőt „szóval, tettel és hallgatással is”, ám aki utat talált a nép szívéhez, az egész egyszerűen elpusztíthatatlan. Váci szinte indexen van mostanság, ám ma is sokan választják őt, amikor versmondó versenyen indulnak. Gyakran vállalok zsűrizést, tanú vagyok rá.
    Annak idején számos esetben szerepeltem együtt Váci Mihállyal. Például Vác városának egyik szakszervezeti könyvtárában.
    Éppen befejeződött az író-olvasó találkozó. Mi ketten voltunk a meghívott vendégek. Az utolsó aktus ilyenkor mindig az, hogy a megjelent íróktól bejegyzést kérnek a vendégkönyvbe. Ma is reszketek ettől, mert amikor vendégkönyvet tesznek elém, csak lapos közhelyek jutnak eszembe. Akkor is így volt. Fél óráig facsartam az agyamat, míg végül ezt erőlködtem össze: „Az élet még csak megvolna költészet nélkül, ám a költészet mit sem ér élet nélkül.” Puff! Frázis a javából. Idehallani a puffanását.
    Miska nem zavartatta magát. Könnyed mozdulattal ezt kanyarintotta kihívóan fehér lapjára a váci üzem vendégkönyvének: „Hála az ittenieknek. Annyira szeretik a verseimet, hogy rólam nevezték el városukat.”
    Halála után ha várost nem is, de iskolákat, utcákat neveztek el róla szerte az országban. Közülük nem egy még most, ellenszélben is kitart a neve mellett. Szobra is van Győrszentivánon, Tiszaszalkán, Nagykátán, no meg természetesen a szülővárosában, Nyíregyházán is. De nem is az alakját kellett volna megformálni, hanem egy hatalmas szívet és alávésni: Váci Mihály.
    Ha megbántott valakit, ő szenvedett a legjobban. Valamikor – még a hatvanas években – Günter Grass (a későbbi Nobel-díjas), a román Mihai Beniuc és Weöres Sándor, no meg az én társaságomban vendégeskedett Király Istvánnál. A németeket sosem szívelte nagyon, így hát a többedik konyak után elkezdett kötözködni Günterrel. Aztán, amikor a kávétól kijózanodott, azt se tudta, mit csináljon, hogy kiengesztelje.
    Végül dedikálta neki a jégszekrényt.




Héctor Berlioz, a zeneszerző (1850)

KÉPZŐMŰVÉSZET
   
RENATO GUTTUSO
   
Courbet-ról
   
Champfleury, a demokratikus érzületű művészettörténész és kritikus, Gustave Courbet barátja és tisztelője, így írt 1850-ben: „Az igazi közönség azokból áll, akik két garasért vásárolnak könyvet.” Hosszú ideje már, hogy a művészet igazi közönségét keresi. Ez nem azt jelenti, mintha a megbízó rétegek ízlésével már szentesített termékeket „népszerűsítve” csupán olcsó tapsra törekedne, hanem azt, hogy azt az igazságot próbálja meg kifejezni, melynek letéteményesei a tömegek. A „tömegek” nem azonosak a sokasággal – a „hozsanna!” s a „feszítsd meg!” irracionális gyűjtőfogalmával –, hanem ellenkezőleg, az igazság szintézisét, a valóság tudatát testesítik meg, a történelmi racionalitást fejezik ki.
    Gustave Courbet nagysága abban áll, hogy kivételes módon, a kreativitás legmagasabb szintjén, a festészet mint eszköz specifikumáról le nem mondva, sőt, azt lehetőségei maximumáig emelve, új kifejezési formákat fedezve és találva fel, ki tudja fejezni azt, ami mindenkinek sajátja, ami mindenkié.
    Festészete a teljes emberség megnyilvánulása, eszmék és cselekvés itt egy s ugyanazt jelentik. Mert nem kell „akarni”, „vászonra biggyeszteni” az eszmei kifejezést. Ellenkezőleg, az kell, hogy az ember az igazságot és szabadságot képviselhesse magukkal a dolgokkal szemben, hogy úgy érezze, ő is ezek része. Csakis így tűnnek elő az eszmék a dolgok mögül, abból a tömörségből, egyszerűségből, aminek formáját öltik.
    Habár mélységesen francia művész volt, hazája hűséges fia, ahogy szemével és szívével az igazság felé fordult, egyetemes értékeket bontakoztatott ki (s nem csupán azokat a közös jegyeket, melyek mindazoknál a nagy művészeknél megtalálhatók, akik a századunk első feléig érvényes francia művészi hegemóniát biztosították). Courbet művészete ugyanúgy hatott, ugyanolyan visszhangokat keltett Németországban, mint Nápolyban. Néhány különösen tiszteletlen ábrázolása pedig közvetlenül a mai megoldások, irányzatok felé mutat. Vegyük például a La dame au podoscaphe című egyedülálló képét (egy speciális csónakról van szó, mely 1865 körül jöhetett divatba): ez a kép az intellektuális szabadság, az akadémikus „törvényektől” való függetlenség egyedülálló példája, már-már a reklámábrázolást, a kalendáriumi képet súrolja, mégis költői magasságokba emeli valami titokzatos belső erő, amelyből szinte kitör a hely, a hangulat, az évszak érzékeltetése.
    A művész, miközben ilyen nagyfokú egységet teremt, a minimálisra csökkenti elidegenült különállását, s létrehozza azt a minőségi ugrást, melynek során a festészet, az irodalom, a zene megteremti új nyelvét, amely – a legnagyobb természetesség, közvetlenség, egyszerűség, az uralkodó kultúrkörök kényszerítő erejétől való menekvés érdekében –, megbotránkoztatja az akadémikusokat, és egykettőre utat talál a tömegekhez.
    A korabeli hivatalos kritika támadta, a „művelt” polgárság kigúnyolta Courbet-t. Festészete „istállószagú” volt, „faragatlannak” és „tudatlannak” tekintették. (Nem ám a „köznép”, hanem a „műveltek”.) Még Delacroix is „vulgaritásról”, „haszontalanságról”, „undorító gondolkodásmódról” beszélt. A sok önarckép azt eredményezte, hogy narcizmussal vádolták. (De hisz hány és hány önarcképet festett Rembrandt, hányat fest majd egy-két évtizeddel később, rövid életében Van Gogh, hány és hány „önarcképet” lehet tegnapi és mai művészek életművében többé-kevésbé kimutatni Michelangelótól Picassóig, Beckmannig, mert hisz valamiképp nem önarcképét festi-e folyvást minden művész? Nem azzal kezdi-e minden ember a napját, hogy a reggeli mosakodásnál, borotválkozásnál a saját arcába néz? És mindaz, ami a világban történik, nem fut-e át, nem hagy-e nyomot felebarátaink arcát mutató arcunkon?)
    Courbet realizmusa egy és ugyanaz, mint szocializmusa. Sem egyiket, sem másikat nem bocsátották meg neki. Részt vett a Párizsi Kommünben, s ez üldöztetést, zaklatást hozott számára. Még azok a kritikusok is, akik ma már nem tagadhatják Courbet súlyát és jelentőségét, a maguk céljai érdekében félremagyarázzák életművét.
    Vannak, akik szemében „elvei ellenére” volt nagy, vannak, akik nem vesznek tudomást ábrázolóerejéről, és a társadalmi elkötelezettségének megjelenítését hangsúlyozzák. Mások, a neonaturalizmus nevében informel-elődöt akarnak látni benne. (Ezek szemében Courbet antiformalizmusából formátlanság lesz.) Ismét mások szőrszálhasogatóan válaszvonalat húznak naturalizmus és realizmus közé, olyan szélesen értelmezve a realizmust, hogy a szó értelmetlenné válik, s a „tiszta festészet” bajnokává avatják Courbet-t.
    „A heves realizmus-vita kitörésének” őszerintük semmi köze életművéhez, mivel – jó idealisták módjára – úgy vélik, semmi köze annak, amit egy művész gondol, ahhoz, amit csinál, mert nem veszik észre, hogy amit egy művész gondol, mindig bennefoglaltatik abban, amit csinál.
    Vannak, akik a „realizmus esztétikájának” már túlságosan is közhelyszerű tagadását használják fel arra, hogy magát a realizmust tagadják.
    Egyik kiállításának katalógus-előszavában az áll, hogy Courbet „elutasítja […] a társadalmi és politikai ideológiát, mert ez is csak egyfajta ábrázolásra, és mint minden ábrázolás, szemlélődésre vezet, tehát eltérít a cselekvéstől”. De nem ez volt Courbet véleménye, aki egy 1851-es levélben kijelentette: „Nem csupán szocialista, hanem demokrata és republikánus, tehát a forradalom úttörője is vagyok, mindenekelőtt pedig realista, vagyis az igazi igazság őszinte barátja.” Azt hiszem, ez a kijelentés igazán félreérthetetlen, és semmi kétséget sem hagy a két aspektus: a szocializmus és realizmus egységét, még kevésbé pedig a megjelenítés funkciója körüli szofizmákat illetően.
    Magától értetődő, hogy a válsággal való közösségvállalás ellentmond mindenfajta kinyilatkoztatott esztétikának és kioktatósdinak, kizárja az „esztétikai gondolkodásnak” még a lehetőségét is, a realista ugyanis – tout court – csak gondolkodik.
    A „realizmusnak” – s nem csupán valamiféle nem létező realista esztétikának az elutasítása egy tőről fakad a konzervatív ideológiákkal, mivel a realizmus – a valóság teljes birtoklására való törekvése folytán – objektíve forradalmi.
    A művészet és politika viszonyát fenyegető viták, úgy látszik, már évek óta egyre inkább hamis probléma körül folynak. Hol az „elkötelezettek”, hol az „el nem kötelezettek”, hol bármelyik fél radikálisai vagy békéltetői kerekednek felül.
    Courbet számára ez a probléma nem létezik, ezért hát nála nem is merülnek fel ilyen elvont választások. Ami létező, az festészetének valósága, melyet saját életeként él át. Courbet nem buzdít rombolásra, nem anticipál, és nem talál fel új formákat, hogy elpusztítsa azt, ami régi és elnyűtt; ő a valósághoz igazodik, a valóságon belül munkálkodik, és – ahogy azt már Caravaggio is tette – nem vesz tudomást a múlt idők rögzítette szabályokról, ily módon viszont közvetlenül az átalakító folyamat útjára lép, s a legcsodálatraméltóbb természetességgel magukat a struktúrákat változtatja meg. Hisz a természetben, az emberben, műveiben. Nem valamiféle ideológián keresztül fejezi ki magát, hanem egy jelen idejű filozófiát, etikát ültet át a festés során a gyakorlatba.
    Képeinek ragyogó stílusa és ereje – még ha ezt önmagában, önmagáért akarnánk is vizsgálni – nem feledteti el, hogy tematikája túlnyomórészt népi, a jelenből merített. Mondandója ábrázolásához szinte azonnal megtalálja a megfelelő, önálló festői eszközöket. Nincs szüksége klasszicista vagy romantikus teóriákra, de ahol az érzés hitelessége úgy kívánja, klasszikussá vagy romantikussá válik.
    Az 1849-ben (harmincéves korában) festett Kőtörők, az 1849-es Temetés Ornansban, ahol egy falu kis közössége egy emberként vesz részt egy temetésen; az 1853-as Alvó fonónő, és az 1855-ös évből származó A festő műterme („reális allegória; műterem belülről, művészi pályafutásom hét esztendejének színhelye”), ahol a műteremajtó kinyílik a nép, a koldus, a sírásó, a prostituált, a népénekes, a munkás, a pásztorfiú, az aktmodell előtt, de még Baudelaire, Champfleury, Proudhon, Brujas előtt is; és megannyi parasztokról, vadászokról, vidéki  kisasszonyokról, egyszerű életük során megfigyelt férfiakról, asszonyokról festett kép.
    Courbet 1819-ben született. 1819-ben Delacroix huszonegy esztendős, a huszonhárom éves Géricault ekkor festi a Medúza tutaját, Daumier tizenegy, Corot huszonhárom, Proudhon tíz, Victor Hugo tizenhét esztendős, Millet ötéves, Monet tizenkettő, Zola pedig húsz évvel később születik majd. Ezeknek a művészeknek mindegyike részese a modern történelem azon szakaszának, mely szükségképp a Kommünben csúcsosodott ki. Courbet-nál azonban egy pontba fut ennek a történelmi szakasznak minden lényegi iránya, mivel a polgár s a festő egyaránt vállalja forradalmi felelősségét. 1870-ben elutasítja a Becsületrendet, 1871-ben pedig a Kommün tagjaként a Vendôme-oszlop ledöntésére buzdít.
    Aztán jött az üldöztetés, a börtön, a vagyonelkobzás s a svájci emigráció: itt is hal meg Tour-de-Peilzben, ötvennyolc éves korában.
    Courbet-ról is el lehetne mondani azt, amit Michelet mondott Leonardóról: „A bátor alkotó, aki a természettel szembenézve, a természet példájára szül s befogad, életért életet, világért világot ad neki cserébe” – s mintha csak erre a mondatra felelne a „fennhéjázó”, „egocentrikus”, „beképzelt” Courbet őszinte szerénysége, amikor ezt mondja: „Ha kimegyek a természetbe, düh fog el a saját képeimmel szemben.”
   
    A minap […] megkerestem képzőművészeti iskolája megnyitására írt beszédének szövegét: „Miközöttünk semmiképp se essék szó tanácsokról, tanítványokról. Emlékeztetnem kell Önöket, hogy nekem nincsenek és nem is lehetnek tanítványaim. […] Hozzáteszem, hogy szerintem művészet vagy tehetség a művész számára nem más, mint eszköz arra, hogy személyes képességeit annak a kornak az eszméihez és dolgaihoz igazíthassa, amelyben él.”
    Hát így beszélt egy szocialista festő 1860-ban. Nincs ellentmondás szavai és művei között.
   
    BARNA IMRE FORDÍTÁSA

COMMUNE DE PARIS

Száznegyven éve annak, hogy a Párizsba bevonuló versailles-i ellenforradalmi csapatok – egy heti egyenlőtlen harc után (a Véres Hét) – megdöntötték a Kommünt. Ám az a két hónap – 1871. március 28-ai kikiáltásától az utolsó barikád május 29-ei elestéig –, míg a Kommün fennállt, a 19. századi história s egyben a munkásmozgalom történetének feledhetetlenül heroikus fejezete volt, azzal a változatlanul jövőt nyitó tanulsággal, hogy az önmagára ébredt proletariátus bárhol, bármelyik földrészen képes a hatalom megragadására és egy merőben új, szociális köztársaság megteremtésére. A Kommünt, vérbefojtása másnapján, Marx e szavakkal búcsúztatta: „A munkások Párizsát, Kommünjével együtt, egy új társadalom dicsőséges előfutárjaként örökké ünnepelni fogják. Mártírjait a munkásosztály nagy szívébe zárta. Hóhérjait a történelem már odakötözte ahhoz az örök szégyenfához, amelyről papjaik minden imája sem oldozhatja le őket.”     Kis összeállításunk tisztelgés a Kommün előtt, és szükséges emlékeztetés a 140 esztendő előtti tavaszra.     Tabák András

Commune de Paris 1871
   

KARL MARX
   
Polgárháború Franciaországban
   
(Részlet a mű III. fejezetéből)
   
1871. március 18-a hajnalán erre a dörgő kiáltásra ébredt Párizs: „Vive la Commune!” Mi a Kommün, ez a szfinx, amely annyira háborgatja a burzsoá elmét?
    „Párizs proletárjai – mondotta a központi bizottság a március 18-ai kiáltványában – az uralkodó osztályok kudarcai és árulásai közepette megértették, hogy ütött az óra, amikor meg kell menteniök a helyzetet azzal, hogy a közügyek intézését saját kezükbe veszik. […] Megértették, hogy parancsoló kötelességük és feltétlen joguk, hogy a kormányhatalom megragadásával önmagukat tegyék saját sorsuk uraivá.” De a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet és nem hozhatja azt működésbe saját céljaira.
    A központosított államhatalom, mindenütt jelenlevő szerveivel – az állandó hadsereggel, a rendőrséggel, a bürokráciával, a papsággal és a bírói karral, e szervekkel, amelyeket a munka rendszeres és hierarchikus megosztásának terve szerint építettek ki – az abszolút monarchia idejéből származik, amikor is a születő polgári társadalomnak a feudalizmus elleni harcaiban hatalmas fegyverül szolgált. Fejlődésében mégis gátolta mindenféle középkori kacat, földesúri és nemesi előjogok, helyi kiváltságok, városi és céhmonopóliumok és tartományi alkotmányok. A 18. század francia forradalmának óriási söprűje elsöpörte az elmúlt időknek mindezeket a maradványait, és így egyúttal megtisztította a társadalmi talajt az utolsó akadályoktól is, melyek útjában állottak az első császárság alatt létrejött modern államépület felépítményének – maga ez az állam az első császárság idején a régi félfeudális Európának a modern Franciaország ellen folytatott koalíciós háborúiból sarjadt ki. Az ezután következő rezsimek alatt a kormányzás parlamenti ellenőrzés alá került – vagyis a vagyonos osztályok közvetlen ellenőrzése alá –, s így nemcsak a temérdek államadósság és a nyomasztó adók melegágya lett: hivatalainak, busás jövedelmeinek és protekciórendszerének ellenállhatatlan csáberejénél fogva nemcsak olyan konc lett, amin az uralkodó osztályok egymással versengő frakciói és kalandorai marakodhattak, hanem a társadalom gazdasági változásaival egyidejűleg politikai jellege is megváltozott. Abban a mértékben, ahogyan a modern ipar haladása fejlesztette, bővítette, mélyítette az osztályellentétet a tőke és a munka között, az államhatalom mindinkább a munkásosztály elnyomására szolgáló közhatalomnak, egy társadalmi leigázás céljára szervezett közhatalomnak, az osztályzsarnokság gépezetének a jellegét öltötte magára. Minden forradalom után, amely az osztályharc haladó fázisát jelzi, egyre élesebben kidomborodik az államhatalom merőben elnyomó jellege. Az 1830-as forradalom következtében a kormányzás a földtulajdonosokról a tőkésekre és ezzel a munkások távolabbi ellenfeleiről a közvetlenebbekre szállt át. A burzsoá republikánusok az államhatalmat, amelyet a februári forradalom nevében magukhoz ragadtak, a júniusi mészárlásokra használták fel; így akarták meggyőzni a munkásosztályt arról, hogy a „szociális” köztársaság az ő szociális alárendeltségüket biztosító köztársaságot jelenti, a burzsoá és földtulajdonos osztály királypárti tömegét pedig arról, hogy egész nyugodtan rábízhatják a kormányzás gondjait és javadalmait a burzsoá „republikánusokra”. Júniusi egyetlen hőstettük után azonban a burzsoá republikánusoknak nem maradt más hátra, mint a Rendpárt első sorából az utolsóba visszalépni. A Rendpárt az elsajátító osztály összes egymással versengő frakcióinak és klikkjeinek koalíciója, amely a termelő osztályokkal szembeni, most már nyíltan hirdetett ellentétük alapján jött létre. Részvénytársasági kormányzásuknak megfelelő államforma a parlamenti köztársaság volt, Louis Bonaparte-tal az elnöki székben. A leplezetlen osztályterrornak és a „vile multitude” szántszándékos megsértésének a rezsimje volt ez. Habár, mint Thiers úr mondotta, a parlamenti köztársaság volt az az államforma, amely „a legkevésbé osztotta meg őket” (az uralkodó osztály különböző frakcióit), viszont szakadékot támasztott ezen osztály és az ő vékony rétegén kívül álló egész társadalom között. A korlátok, melyekkel a korábbi rezsimek alatt az uralkodó osztály belső megoszlása még sakkban tartotta az államhatalmat, ennek az osztálynak az egyesülése következtében ledőltek; és a proletariátus fenyegető felemelkedése láttán az egyesült birtokos osztály most kíméletlenül és hivalkodóan használta fel ezt az államhatalmat mint a tőke nemzeti fegyverét a munka ellen. De a termelő tömegek elleni szakadatlan keresztes hadjárata nemcsak arra kényszerítette, hogy a végrehajtó hatalmat egyre növekvő elnyomó hatalommal ruházza fel, hanem arra is, hogy saját parlamentáris erődjét, a nemzetgyűlést, sorra megfossza a végrehajtó hatalom elleni minden védekező eszköztől. A végrehajtó hatalom, Louis Bonaparte személyében, kiebrudalta őt. A Rendpárt köztársaságának természetes sarja a második császárság volt.
    A császárság, melynek születési bizonyítványa az államcsíny, szentesítése az általános szavazati jog és jogara a kard volt, azt állította magáról, hogy a parasztságra támaszkodik, a termelők ama nagy tömegére, mely nincs közvetlenül belesodródva a tőke és a munka harcába. Azt állította, hogy megmenti a munkásosztályt, amennyiben megtöri a parlamentarizmust és vele együtt a kormánynak a vagyonos osztályok iránti leplezetlen alázatát. Azt állította, hogy megmenti a vagyonos osztályokat, amennyiben fenntartja a munkásosztály feletti gazdasági felsőbbségüket; és végül azt állította, hogy egyesíti valamennyi osztályt, amennyiben feléleszti valamennyijük számára a nemzeti dicsőség délibábját. Valójában ez volt az egyetlen lehetséges kormányzási forma abban az időben, amikor a burzsoázia már elvesztette, a munkásosztály pedig még nem szerezte meg a nemzet kormányzásának képességét. Az egész világon a társadalom megmentőjeként üdvözölték a császárságot. Uralma alatt a burzsoá társadalom, politikai gondjaitól megszabadulva, olyan fejlődést ért el, amilyenről maga sem álmodott. Ipara és kereskedelme óriási méreteket öltött; a pénzügyi szédelgés kozmopolita orgiákat ült; a tömegek nyomora élesen elütött a pazar, tobzódó, aljas luxus szemérmetlen fitogtatásától. Az államhatalom, látszólag magasan a társadalom felett lebegve, egyszersmind maga volt e társadalom legbotrányosabb botránya és minden romlottságának valódi melegágya. Saját rothadtságát és az általa megmentett társadalom rothadtságát Poroszország szuronyai tárták fel, Poroszország pedig maga is égett a vágytól, hogy e rezsim súlypontját Párizsból Berlinbe helyezze át. A császári uralom a legbecstelenebb és egyben végső formája annak az államhatalomnak, amelyet a kialakuló polgári társadalom kezdett kiépíteni a feudalizmus alóli saját felszabadításának eszközéül, és amelyet a teljesen kialakult burzsoá társadalom végül a munka tőke általi elnyomásának eszközévé változtatott át.
    A császárságnak egyenes ellentéte volt a Kommün. A „szociális köztársaság” jelszava, mellyel a párizsi proletariátus az 1871. februári forradalmat bevezette, csak határozatlan vágyakozást fejezett ki egy olyan köztársaság után, amely nemcsak az osztályuralom monarchikus formáját, hanem magát az osztályuralmat is kikü­szöbölné. A Kommün ennek a köztársaságnak a határozott formája.
    Párizs, a régi kormányhatalom központi székhelye, egyben a francia munkásosztály társadalmi erődje, fegyvert fogott Thiers és a parlagi nemesek ama kísérlete ellen, hogy helyreállítsák és állandósítsák azt a régi kormányhatalmat, mely a császárságtól maradt rájuk. Párizs csak azért tudott ellenállást kifejteni, mert az ostrom következtében megszabadult a hadseregtől, melynek helyére egy zömében munkásokból álló nemzeti gárdát állított. Ezt a tényt most maradandó intézménnyé kellett tenni. A Kommün első rendelete tehát az állandó hadseregnek az eltörlése és a felfegyverzett néppel való helyettesítése volt.
    A Kommün általános választójog alapján Párizs különböző kerületeiben megválasztott, felelős és bármikor elmozdítható városi tanácsnokokból alakult. Tagjainak többsége természetszerűleg munkás vagy a munkásosztály elismert képviselője volt. A Kommünnek nem parlamentáris, hanem dolgozó testületnek kellett lennie, amely végrehajtó és törvényhozó egyszerre. A rendőrséget, mely eddig a központi kormány közege volt, azonnal megfosztották minden politikai jellegétől és a Kommün felelős és bármikor elmozdítható közegévé változtatták. Ugyanígy a közigazgatás valamennyi többi ágának hivatalnokait is. A Kommün tagjaitól kezdve lefelé, mindenkinek munkás-munkabérért kellett ellátnia a közszolgálatot. A magas állami méltóságok szerzett jogai és reprezentációs költségei eltűntek magukkal a magas méltóságokkal együtt. A közfunkciók nem voltak többé magántulajdonai a központi kormányzat bábjainak. Nemcsak a városi közigazgatás, hanem az eddig az állam által gyakorolt egész kezdeményezés is a Kommün kezébe került.
    Mihelyt az állandó hadsereget és Picard rendőrségét, a régi kormányzat fizikai erejének alkotóelemeit eltávolította, a Kommün azonnal hozzálátott, hogy az elnyomás szellemi erejét, a „paphatalmat” megtörje; kimondotta a feloszlatását és vagyonelkobzását minden egyháznak mint tulajdonosi testületnek. A papokat visszaküldték a magánélet csöndjébe, hogy ott elődeiknek, az apostoloknak példáját követve a hívők alamizsnáiból éljenek. Az összes tanintézeteket ingyenesen megnyitották a nép előtt, és ugyanakkor megtisztították az egyház és az állam minden beavatkozásától. Ezzel nemcsak az iskolai képzés vált hozzáférhetővé mindenki számára, de maga a tudomány is megszabadult azoktól a béklyóktól, melyeket az osztályelőítélet és a kormányhatalom rakott rá.
    A bírósági tisztviselőket megfosztották látszatfüggetlenségüktől, hiszen ez csupán arra volt jó, hogy palástolja szolgai engedelmességüket, mellyel minden egymást követő kormánynak sorjában letették, majd megszegték a hűségesküt. Mint a többi közalkalmazott, az igazságügyi tisztviselők és a bírák is választottak, felelősek és elmozdíthatók lettek.
    A Párizsi Kommün természetesen példaképül kellett hogy szolgáljon Franciaország valamennyi nagy ipari központjának. Mihelyt Párizsban és a másodrendű központokban a kommunális rezsimet kiépítették, a régi központosított kormány helyébe vidéken is a termelők önkormányzatának kellett volna lépnie. A nemzeti szervezetre vonatkozó rövid vázlatban, amelynek kidolgozására a Kommünnek már nem volt ideje, világosan az áll, hogy még a legkisebb falucskának is a kommün legyen a politikai formája, és hogy az állandó hadsereget vidéken népi milíciával helyettesítsék, melynek szolgálati idejét rendkívül rövidre kell megszabni. Egy-egy kerület falusi kommünjei közös ügyeiket a kerület székhelyén ülésező küldöttgyűlés útján intézzék, ezek a kerületi gyűlések megint küldjenek képviselőket Párizsba, a Nemzeti Delegációba; minden delegátus legyen bármikor elmozdítható és a választóitól kapott mandat impératif (kötött utasítás) által kötelezve. Azt a kevés, de fontos funkciót, ami még egy központi kormány számára fennmaradna, a Kommün nem akarta megszüntetni, amint szándékosan hamisan állították róla, hanem kommunális, tehát szigorúan felelős hivatalnokokra akarta bízni. A nemzet egységét nem megtörni akarta, hanem ellenkezőleg, a kommunális alkotmány révén megszervezni és valósággá változtatni, annak az államhatalomnak a lerombolása révén, mely azt állította magáról, hogy megtestesítője ennek a – magától a nemzettől független és a felett álló – egységnek, holott a nemzetnek élősdi kinövése volt csupán. A régi kormányhatalom pusztán elnyomásra szolgáló szerveit le kellett metszeni, de annak jogos funkcióit, kiragadva egy olyan hatalom kezéből, amely addig a társadalom felett felsőbbrendűséget bitorolt, vissza kellett adni a társadalom felelős megbízottainak. Az általános választójognak, mely addig három- vagy hatévenként arról döntött, hogy az uralkodó osztály melyik tagja képviselje és tiporja el a népet annak érdekei ellen a parlamentben – most magát a kommünökbe szervezett népet kellett szolgálnia, éppúgy, ahogyan az egyéni választójog minden más munkáltatónak arra szolgál, hogy üzleti ügyeiben a munkásokat és a felügyelőket kiválassza. És tudvalevő, hogy mind a társaságok, mind az egyének tényleges üzleti ügyekben rendszerint tudják, hogyan állítsák a megfelelő embert a megfelelő helyre, és ha történetesen tévednek, hogyan tegyék tüstént jóvá. Másrészt viszont semmi sem lehetett idegenebb a Kommün szellemétől, mint az, hogy az általános választójog helyébe hierarchikus invesztitúrát léptessen.
    Merőben új történelmi alkotásoknak általában az a sorsuk, hogy a társadalmi élet olyan régebbi, sőt kihalt formái megismétlődésének nézik őket, amelyekhez valamelyest hasonlítanak. Így ezt az új Kommünt, amely a modern államhatalmat megtöri, ama középkori kommunák hasonmásának nézték, melyek ezt az államhatalmat megelőzték, majd alapzatává váltak. A kommunális alkotmányt arra irányuló kísérletnek nézték, hogy, mint Montesquieu és a girondisták álmodták, kis államok szövetségévé bomlassza fel nagy nemzetek azon egységét, amely, ha eredetileg politikai erőszakkal jött is létre, napjainkban a társadalmi termelés hatalmas tényezőjévé vált. A Kommünnek az államhatalommal szembeni ellentétét a túlzott központosítás ellen folyó régi harc egyik szélsőséges formájának nézték. Különös történelmi körülmények meggátolhatták a burzsoá kormányformának azt a klasszikus fejlődését, amely Franciaországban végbement, és lehetővé tették, hogy, mint Angliában, a nagy központi állami szervek a városokban korrupt egyházközségi tanácsokkal, üzletelő tanácsnokokkal és vérengző szegényügyi gondnokokkal, a grófságokban pedig valósággal örökletes békebírói tisztségekkel egészüljenek ki. A kommunális alkotmány visszaadta volna a társadalmi testnek mindazt az erőt, amelyet addig a rajta élősködő és szabad mozgását béklyózó állam felemésztett. Ez az egyetlen aktus elegendő lett volna arra, hogy Franciaország újjászületését elindítsa. A vidéki városok középosztálya a Kommünben kísérletet látott annak az uralomnak a visszaállítására, amelyet ő Lajos Fülöp idején a falu felett gyakorolt, s amelyet Louis-Napoléon idején a falunak a városok feletti állítólagos uralma kiszorított. Ámde a kommunális alkotmány valójában a falusi termelőket a kerületi székhelyek szellemi vezetése alá utalta, s ott a munkások személyében biztosította számukra érdekeik természetes képviselőit. A Kommün puszta létezése természetszerűleg magával hozta a helyi önkormányzatot, de többé nem ellensúlyozásképpen az immár feleslegessé tett államhatalommal szemben. A Kommün valóra váltotta a burzsoá forradalmak jelszavát – az olcsó kormányzatot – azáltal, hogy kiküszöbölte a két legnagyobb kiadási forrást, az állandó hadsereget és az állami hivatalnoksereget. Puszta létezése előfeltételezte a monarchia nemlétezését, a monarchia pedig, legalábbis Európában, az osztályuralom szokásos ballasztja és nélkülözhetetlen palástja. A Kommün valóban demokratikus intézmények bázisát szolgáltatta a köztársaságnak. De sem az olcsó kormányzat, sem az „igazi köztársaság” nem volt végcélja; csupán kísérőjelenségei voltak.
    A sokféle értelmezés, melyet a Kommünnek adtak, és a sokféle érdek, mely a maga javát látta benne, mutatja, hogy minden ízében rugalmas politikai forma volt, míg valamennyi előbbi kormányforma határozottan elnyomó volt. Igazi titka a következő: lényegében a munkásosztály kormánya volt, annak a harcnak a terméke, amelyet a termelő osztály az elsajátító osztály ellen vívott, az a végre felfedezett politikai forma, amelyben a munka gazdasági felszabadítása lehetővé vált.
    Ez utóbbi feltétel nélkül a kommunális alkotmány lehetetlenség és ámítás lett volna. A termelők politikai uralma nem állhat fenn társadalmi rabságuk állandósulása mellett. A Kommün tehát emelőként kellett hogy szolgáljon azon gazdasági alapzatok megdöntésére, melyeken az osztályoknak és ennélfogva az osztályuralomnak a létezése nyugszik. Amint a munka felszabadul, minden ember munkás lesz és a termelő munka nem lesz többé osztálysajátság.
     Különös tény: bár a munkások felszabadításáról az utolsó hatvan esztendőben sokat és nagyhangúan beszéltek és rengeteget írtak össze, alighogy a munkások valahol elszántan saját kezükbe veszik ezt az ügyet, a mai társadalomban, amelynek két pólusa a tőke és a bérrabszolgaság (a földtulajdonos ma már csak csendestársa a tőkésnek), máris előlépnek a jelenlegi társadalom szószólói apologetikus frázisaikkal, mintha a tőkés társadalom még szűzi ártatlanságának legtisztább állapotában élne, amikor is ellentétei még nincsenek kifejlődve, amikor ámításai még nem lepleződtek le, amikor prostituált valósága még nem tárult fel. A Kommün, így kiáltanak fel, el akarja törölni a tulajdont, minden civilizáció alapzatát! Igenis, uraim, a Kommün el akarta törölni azt az osztálytulajdont, mely a sokak munkáját kevesek gazdagságává változtatja. De hiszen ez kommunizmus, a „lehetetlen” kommunizmus! Nos, az uralkodó osztályoknak azok a tagjai, akik eléggé értelmesek, hogy a mostani rendszer fennmaradásának lehetetlenségét belássák, és ilyenek sokan vannak, hívatlanul és teli szájjal apostolkodtak a szövetkezeti termelés mellett. Ha azonban a szövetkezeti termelés nem akar puszta ámítás és csapda lenni, ha célja az, hogy kiszorítsa a tőkés rendszert, hogy az egyesült szövetkezeti társaságok közös terv szerint szabályozzák a nemzeti termelést, saját ellenőrzésük alá vegyék, és így véget vessenek az állandó anarchiának és a periodikus megrázkódtatásoknak, amelyek a tőkés termelés végzetszerű velejárói – mi egyéb volna ez, uraim, mint kommunizmus, a „lehetséges” kommunizmus?
    A munkásosztály nem várt csodákat a Kommüntől. Nincsenek kész utó­piái, amelyeket par décret du peuple bevezetne. Tudja, hogy amíg kivívhatja saját felszabadulását és ezzel együtt azt a magasabb formát, amely felé a jelenlegi társadalom a maga gazdasági hatóerői révén feltartóztathatatlanul tör, hosszú küzdelmeken, történelmi folyamatok egész sorozatán kell átmennie, amelyek mind a körülményeket, mind az embereket meg fogják változtatni. Nem eszményeket kell megvalósítania, csak ki kell szabadítania az új társadalomnak a régi, összeomló burzsoá társadalom méhében már megfogamzott elemeit. Történelmi küldetésének teljes tudatában és azzal a hősi elhatározással, hogy ennek eleget is tesz, a munkásosztály csak mosolyoghat a toll és a tinta felbérelt urainak otromba szitkozódásán, valamint jóakaratú burzsoá doktrinérek oktató pártfogásán, akik tudatlan közhelyeiket és szektás rögeszméiket a tudományos csalhatatlanság orákulumi hangján nyilatkoztatják ki.
    Amikor a Párizsi Kommün a forradalom vezetését saját kezébe vette, amikor egyszerű munkások „természetes feletteseik” kormányzási kiváltságait először merészelték megtámadni, és munkájukat példátlanul nehéz körülmények közepette szerényen, lelkiismeretesen és eredményesen végezték – mégpedig olyan bérekért, amelyeknek legmagasabbja alig egyötöde volt annak a minimumnak, amit egy nagy tekintélyű tudós (Huxley professzor) szerint egy londoni iskolaszék titkára keres –, akkor a régi világ dührohamot kapott, hogy vörös lobogó, a munka köztársaságának jelképe leng az Hôtel de Ville felett.
    És mégis, ez volt az első forradalom, amelyben a munkásosztályt nyíltan elismerték az egyetlen társadalmi kezdeményezésre képes osztálynak, még a párizsi középosztály nagy tömegei is – boltosok, kisiparosok, kereskedők –, csupán a gazdag tőkéseket kivéve. A Kommün megmentette őket azzal, hogy a középosztályon belüli viták mindig visszatérő okát – adós és hitelező viszonyát – bölcsen rendezte. A középosztály ugyanezen rétegét, miután segédkezett 1848 júniusában a munkásfelkelés leverésében, az alkotmányozó nemzetgyűlés nyomban és minden teketória nélkül feláldozta hitelezőinek. De nem ez volt az egyetlen indíték, amiért a középosztály most a munkássághoz csatlakozott. Érezte, hogy nincs más választása, mint a Kommün vagy a császárság, bármilyen néven jelenjék is meg újra ez utóbbi. A császárság ezt a középosztályt a közvagyon elherdálásával, az önmaga által istápolt nagyarányú pénzügyi csalásokkal, a tőke mesterségesen siettetett centralizálásának támogatásával és a középosztály egyes rétegeinek ezzel járó kisajátításával gazdaságilag tönkretette. Politikai téren elnyomta, erkölcsileg megbotránkoztatta tivornyáival, megsértette voltairianizmusát azzal, hogy gyermekeinek nevelését a Freres Ignorantins kezébe adta, felháborította francia nemzeti érzelmét, amikor hanyatt-homlok belesodorta egy olyan háborúba, amely az általa véghezvitt pusztításért csak egy kárpótlást nyújtott: a császárság eltűnését. Valóban, az előkelő bonapartista és tőkés bohémvilágnak Párizsból való kivonulása után előlépett a középosztály igazi Rendpártja az Union républicaine alakjában, a Kommün zászlaja alá állt és védelmezte azt Thiers tudatos ferdítéseivel szemben. Hogy a középosztály e nagy tömegének a hálája kiállja-e a mostani nehéz próbát, azt a jövő fogja megmutatni.
    A Kommünnek teljesen igaza volt, amikor felhívásában így szólt a parasztsághoz: „A mi győzelmünk a ti egyedüli reményetek.” A Versailles-ban kiagyalt és a dicső európai sajtófirkászok által visszhangoztatott valamennyi hazugság közül a leghajmeresztőbb az volt, hogy a parlagi nemesek a francia parasztságot képviselik. Képzeljük el a francia paraszt szeretetét azok iránt, akik részére 1815 után egymilliárd kártérítést kellett fizetnie! A francia paraszt szemében a nagy földtulajdonos puszta létezése merénylet 1789-es vívmányai ellen. A burzsoázia 1848-ban a paraszti parcellát minden frank után 45 centime-os pótadóval terhelte meg, de akkor ezt a forradalom nevében tette; most pedig polgárháborút szított a forradalom ellen, hogy a poroszoknak fizetendő ötmilliárd frank hadisarc fő terhét a paraszt vállára hárítsa. Ezzel szemben a Kommün mindjárt egyik legelső kiáltványában kimondotta, hogy a háború igazi tettesei tartoznak annak költségeit is viselni. A Kommün megszabadította volna a parasztot a véradótól, olcsó kormányzatot adott volna neki, jelenlegi vérszopói, a jegyző, az ügyvéd, a végrehajtó és a többi bírósági vámpír helyett maga-választotta és neki felelős, fizetett kommunális tisztviselőkkel. Megszabadította volna a mezőőr, a csendőr és a prefektus zsarnokságától; a papi butítás helyébe a tanító felvilágosító munkáját állította volna. És a francia paraszt mindenekelőtt jó számoló. Fölöttébb ésszerűnek találta volna, hogy a pap fizetését többé ne az adószedő hajtsa be, hanem az csak az egyházközség-tagok vallásos ösztönének spontán megnyilatkozásától függjön. Ezek voltak azok a közvetlen nagy kedvezmények, amelyeket a Kommün uralma – és csakis ez – a francia parasztságnak kilátásba helyezett. Egészen felesleges tehát itt hosszadalmasan kitérni azokra a bonyolultabb, de létfontosságú problémákra, amelyeket csakis a Kommün volt képes és egyben kénytelen is a paraszt javára megoldani – mint a parcellájára lidércnyomásként nehezedő jelzálogadósság, a napról napra növekvő prolétariat foncier (falusi proletariátus), valamint a paraszti föld kisajátítása, melyet a modern mezőgazdaság fejlődése és a tőkés gazdálkodás konkurenciája mind gyorsabb ütemben kényszerített ki.
    A francia paraszt választotta Louis Bonaparte-ot a köztársaság elnökévé, de a Rendpárt teremtette meg a császárságot. Hogy a francia parasztnak valójában mire van szüksége, azt 1849-ben és 1850-ben kezdte megmutatni azzal, hogy saját elöljáróját állította szembe a kormány prefektusával, tanítóját a kormány papjával és önmagát a kormány zsandárával. Mindazok a törvények, amelyeket a Rendpárt 1850 januárjában és februárjában hozott, a parasztság ellen irányuló nyílt elnyomó rendszabályok voltak. A paraszt bonapartista volt, mert az ő szemében a nagy forradalom, minden rá nézve előnyös intézkedésével, Napóleonban öltött testet. Ez az illúzió, amely a második császárság alatt csakhamar szétfoszlott (és amely természeténél fogva ellenszenves volt a parlagi nemeseknek), a múltnak ez az előítélete, hogyan is maradhatott volna fenn a Kommünnek a parasztság eleven érdekeihez és sürgető szükségleteihez szóló szavával szemben? A parlagi nemesek tudták – és valójában ettől féltek a legjobban –, hogy a kommunális Párizs és a vidék közötti háromhónapos szabad érintkezés általános parasztfelkelést idézne elő, s innen eredt az a buzgalmuk, hogy Párizst rendőrblokáddal vegyék körül.
    Így tehát a Kommün a francia társadalom valamennyi egészséges elemének igazi képviselője s ennélfogva az igazán nemzeti kormány volt; egyszersmind pedig mint munkáskormány, mint a munka felszabadításának bátor előharcosa, nyomatékosan nemzetközi volt. A porosz hadsereg szeme láttára, mely két francia tartományt Németországhoz csatolt, a Kommün az egész világ munkásságát Franciaországhoz csatolta.
    A második császárság a kozmopolita szédelgés örömünnepe volt, hívására az egész világ szélhámosai összesereglettek, hogy orgiáin és a francia nép kifosztásában részt vegyenek. Thiers jobbkeze még most is Ganesco, a havasalföldi gazfickó, és balkeze Markowski, az orosz ügynök. A Kommün minden idegennek megadta a lehetőséget arra a tisztességre, hogy meghaljon egy halhatatlan ügyért. A burzsoázia az árulása révén elvesztett külháború és az idegen hódítóval való összeesküvése révén kirobbantott polgárháború közepette is talált időt arra, hogy hazafiasságát a Franciaországban tartózkodó németek elleni rendőrhajszák szervezésével fitogtassa. A Kommün egy (magyarországi) német munkást tett meg munkaügyi miniszterévé. Thiers, a burzsoázia és a második császárság folyvást félrevezették Lengyelországot hangos rokonszenvnyilvánításaikkal, míg a valóságban elárulták Oroszországnak, elvégezve részére a piszkos munkát. A Kommün azzal tisztelte meg Lengyelország hős fiait, hogy Párizs védőinek élére állította őket. És hogy fennen jelezze az új történelmi korszakot, melynek tudatos elindítója volt, egyfelől a győzelmes poroszok, másfelől a bonapartista tábornokok vezette bonapartista hadsereg szeme láttára ledöntötte a hadi dicsőség hatalmas jelképét, a Vendôme-oszlopot.
    A Kommün nagy szociális rendszabálya saját tevékeny létezése volt. Sajátlagos intézkedései csak jelezhették az irányát a nép általi kormányzatának. Ilyen rendszabály volt a péklegények éjszakai munkájának eltörlése vagy annak a munkáltatói gyakorlatnak büntetés terhe melletti betiltása, hogy különféle címeken kirótt pénzbüntetésekkel lenyomják a munkabért – olyan eljárás ez, amikor a munkáltató egyszemélyes törvényhozó, bíró és végrehajtó, s ráadásul még a pénzt is zsebre vágja. Ilyenfajta rendszabály volt az, amely munkásszövetkezeteknek adott át, kártérítés fenntartása mellett, minden bezárt műhelyt és gyárat, akár kereket oldott az illető tőkés, akár jobbnak látta a munkát leállítani.
    A Kommünnek belátásról és mérsékletről tanúskodó pénzügyi rendszabályai csak olyan jellegűek lehettek, amelyek egy ostromlott város helyzetével összeegyeztethetők voltak. Tekintve, hogy a nagy pénzügyi társaságok és építkezési vállalkozók Haussmann báró pártfogásával Párizs városának kárára nagyszabású lopásokat követtek el, a Kommün összehasonlíthatatlanul több joggal kobozhatta volna el tulajdonukat, mint Louis Bonaparte az Orléans-családét. A Hohenzollernek és az angol oligarchák, akik birtokaik jó részét rablott egyházi javakból szedték össze, persze nagyon is felháborodtak a Kommün ellen, amelynek a szekularizáció mindössze 8000 frankot jövedelmezett.
    Miközben a versailles-i kormány, mihelyt némiképp bátorságra és erőre kapott, a legerőszakosabb eszközöket alkalmazta a Kommünnel szemben; miközben egész Franciaországban elnyomta a szólásszabadságot, sőt, a nagy váro­sok küldötteinek a gyűléseit is betiltotta; miközben Versailles-t és Franciaország többi részét szörnyűbb kémkedésnek vetette alá, mint a második császárság; miközben zsandárinkvizítoraival minden Párizsban nyomtatott újságot elégettetett és minden Párizsból és Párizsba küldött levelet átvizsgáltatott; miközben a nemzetgyűlésben a Párizsért szót emelő legfélénkebb kísérleteket is úgy lehurrogták, hogy arra még az 1816-os Chambre introuvable-ban sem volt példa; miközben Versailles vérszomjas háborút viselt Párizson kívül, belül pedig korrupcióra és összeesküvésre tett kísérletet – nem árulta volna-e el a Kommün szégyenletesen a maga misszióját, ha, mint a legnyugalmasabb békeidőben, a liberalizmus minden illem- és látszatszabályát betartja? Ha a Kommün kormánya Thiers úréval rokon lett volna, éppoly kevéssé adódott volna alkalom rendpárti újságok betiltására Párizsban, mint Kommün párti lapok betiltására Versailles-ban.
    Valóban bosszanthatta a parlagi nemeseket, hogy amikor ők a Franciaország megmentéséhez vezető egyetlen útnak az egyházhoz való visszatérést hirdették, ugyanakkor a hitetlen Kommün kiásta a Picpus-zárda és a Szent Lőrinc-templom különös titkait. Thiers valóságos kigúnyolása volt, hogy amíg ő nagykereszteket hullatott a bonapartista tábornokokra elismerésül mesteri csatavesztéseikért, és hősies kapitulációk aláírásáért, addig a Kommün a maga tábornokait elmozdította és letartóztatta, mihelyt azok kötelességeik elhanyagolásának gyanújába keveredtek. Az, hogy a Kommün egyik tagját, Blanchet-t, aki álnéven furakodott be, és aki régebben egyszerű csőd miatt Lyonban hatnapi börtönbüntetést kapott, kizárták és letartóztatták, nem volt-e szándékos és arcpirító sértés az okirathamisító Jules Favre-ral szemben, aki akkor még mindig Franciaország külügyminisztere volt, és aki még mindig árulta Franciaországot a poroszoknak. De a Kommün valóban nem tartott igényt csalhatatlanságra, minden régi vágású kormánynak erre a változhatatlan sajátságára. Minden beszédét és tettét nyilvánosságra hozta, a közönséget valamennyi fogyatékosságába beavatta.
    Minden forradalomban – igazi képviselői mellett – előtérbe tolakodnak egészen másfajta emberek is. Némelyek átélt előző forradalmak vakbuzgó hívei, s bár a jelenlegi mozgalmat nem látják át, közismert becsületességükkel és bátorságukkal, vagy pusztán hagyomány következtében, befolyást gyakorolnak a népre. Mások csupán okvetetlenkedők, és azzal, hogy évről évre ugyanazokat a sablonos szónoklatokat hajtogatják a mindenkori kormány ellen, kipróbált forradalmárok hírébe kerülnek. Március 18-a után is felbukkantak ilyen emberek, sőt egyes esetekben sikerült kitüntetett szerephez is jutniuk. Amennyire hatalmukban állott, akadályozták a munkásosztály igazi tevékenységét éppúgy, ahogyan az efféle emberek minden korábbi forradalom teljes kifejlődését is akadályozták. Ők elkerülhetetlen rosszat jelentenek; idővel lerázzák őket, csakhogy a Kommünnek erre már nem volt ideje.
    Valóban csodálatos volt az a változás, amely a Kommün jóvoltából Párizsban végbement! Nyoma sem maradt a második császárság parázna Párizsának. Párizs nem volt többé angol landlordok, ír absenteek, amerikai ex-rabszolgatartók és felkapaszkodottak, orosz ex-jobbágytulajdonosok és havasalföldi bojárok találkahelye. Nem voltak többé hullák a Morgue-ban, sem éjjeli betörések, és úgyszólván lopások sem; 1848 februárja óta Párizs utcái először voltak biztonságosak, méghozzá bármiféle rendőrség nélkül. „Mit sem hallunk már – mondotta a Kommün egyik tagja – gyilkosságról, rablásról vagy személyek elleni tettlegességről; valóban úgy látszik, mintha a rendőrség magával hurcolta volna valamennyi bűnöző barátját Versailles-ba.” A kokottok nyomon követték pártfogóikat – a család, a vallás és mindenekelőtt a tulajdon megszökött bajnokait.
    Helyettük Párizs igazi asszonyai jelentek meg a színen – hősiesek, nemes lelkűek és önfeláldozók, akárcsak a klasszikus ókor asszonyai. A dolgozó, gondolkodó, harcoló, vérző Párizs – egy új társadalom érlelése közben megfeledkezve a kapui előtt álló kannibálokról – szinte sugárzott történelmi kezdeményezésének lelkesültségében. […]
   
GÁSPÁR ENDRE FORDÍTÁSA
   
 

BERTOLT BRECHT

A kommünárok határozata

1.
Mérlegelve gyöngeségünket, ti
Szolgaságot hoztatok reánk.
E törvényeket most szemétre vetjük mi,
Mérlegelve, hogy nem kell a szolgaság.
     Mérlegelve, hogy ti viszont ekkor
     Mellünknek ágyúkat szögeztetek,
     Úgy döntöttünk, hogy a halálnál ezentúl
     Jobban féljük a rossz életet.

2.
Mérlegelve, hogy öklünk falhatjuk föl,
Amíg tűrjük, hogy meglopjatok,
Leszögezzük: nem választ el kenyerünktől
Más, csak törékeny kirakataitok.
     Mérlegelve, hogy ti viszont ekkor
     Mellünknek ágyúkat szögeztetek,
     Úgy döntöttünk, hogy a halálnál ezentúl
     Jobban féljük a rossz életet.

3.
Mérlegelve, hogy itt házak állnak,
Míg fölöttünk nincs más, csak az ég,
Úgy gondoltuk, hogy beköltözünk azokba,
Mert az odukból nekünk már rég elég.
     Mérlegelve, hogy ti viszont ekkor
     Mellünknek ágyúkat szögeztetek,
     Úgy döntöttünk, hogy a halálnál ezentúl
     Jobban féljük a rossz életet.

4.
Mérlegelve, hogy van szén, mialatt
Szén híján hidegben reszketünk,
Úgy gondoljuk, elhozzuk azt magunknak,
Mérlegelvén, hogy így lesz melegünk.
     Mérlegelve, hogy ti viszont ekkor
     Mellünknek ágyúkat szögeztetek,
     Úgy döntöttünk, hogy a halálnál ezentúl
     Jobban féljük a rossz életet.

5.
Mérlegelve, hogy rendes bért nekünk
Ti nem adtok semmi szín alatt,
Mérlegeltük, hogy úgy lesz csak méltó bérünk,
Ha birtokunkba vesszük a gyárakat.
     Mérlegelve, hogy ti viszont ekkor
     Mellünknek ágyúkat szögeztetek,
     Úgy döntöttünk, hogy a halálnál ezentúl
     Jobban féljük a rossz életet.

6.
S mérlegelve, hogy a kormányzatnak
Nem hihetjük egyetlen szavát,
Ezentúl majd saját vezetésünk alatt
Épül körénk egy lakhatóbb világ.
     S mérlegelvén, hogy az ágyúk szava
     Érthető szó számotokra csak,
     Hát most az érthetőség kedvéért oda
     Irányítjuk az ágyukat.

LADÁNYI MIHÁLY FORDÍTÁSA

(LÉON FRANKEL – ALBERT THEISZ – ANTOINE DEMAY)*
   
Felhívás a francia munkássághoz
   
Munkások! Dolgozók!
   
A vereségek hosszú sorozata olyan katasztrófa, amely országunkat a teljes romlás szélére sodorta: Franciaországban ma ez a helyzet, és ezt az uralkodó rend kormányai idézték elő.
    Elvesztettük már minden képességünket arra, hogy ebből a megalázásból felemeljük fejünket? Annyira elfajultunk már, hogy megadással tűrjük azok álszenteskedő zsarnokságát, akik kiszolgáltattak bennünket a külső ellenségnek? Már annyi erőnk sincs, hogy a küszöbönálló összeomlásból társadalmi forradalom útján kiemelkedjünk?
    A legutóbbi napok eseményei megmutatták Párizs népének erejét. Meg vagyunk győződve arról, hogy testvéri egyetértésünk rövidesen megmutatja bölcsességét is. A tekintély uralmának ma már nincs ereje ahhoz, hogy helyreállítsa a rendet az utcákon, hogy megindítsa a munkát a műhelyekben. Ez a tehetetlenség megpecsételi sorsát.
    Az érdekek ellentétei romlásba döntötték az országot és életre keltették a polgárháborút. A „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” rendjétől várjuk, hogy a társadalom életét új alapokra helyezze, és újjászervezze a munkát, mely a társadalom létének első feltétele.
    Munkások! Dolgozók! A Kommün forradalma ezeket az elveket hangoztatja, és megszünteti azokat az okokat, amelyek a jövőben háborút idéznének elő. Ki az, aki tétovázik, ha arról van szó, hogy e mellé a rendszer mellé álljon?
    A Kommün független hatalma olyan társadalmi szerződés záloga, amelynek szabadon megvitatott tételei kiküszöbölik az osztályellentéteket és biztosítják a társadalmi egyenlőséget.
    Követeljük a munkásság felszabadítását, és ezt a Kommün képviselete garantálja, mert minden polgártársnak biztosítja majd az eszközöket, hogy jogait megvédje, hatályosan fogja ellenőrizni megbízottai tevékenységét, akikre érdekeinek képviseletét bízta, és meghatározza a társadalmi reformok fokozatos végrehajtásának rendjét.
    Munkások! Dolgozók! Mi azért harcoltunk, azért tanultunk meg szenvedni az egyenlőség elvéért, hogy ne hátráljunk meg akkor, amikor végre lerakhatjuk a társadalom új épületének első köveit.
    Mit követeltünk mi?
    A hitel, a kereskedelem, a szövetkezés átszervezését, hogy a dolgozónak biztosíthassuk munkája teljes értékét; ingyenes, világi (állami) és kötelező népoktatást; gyülekezési és szervezkedési szabadságot, sajtószabadságot és állampolgári szabadságjogokat; a rendőrség, a katonaság, a közegészségügy, a közigazgatás átszervezését és helyhatósági kezelésbe való átadását.
    Kormányaink mindeddig félrevezettek bennünket, valósággal játékszereikké lettünk, ugyanakkor ők hol elnyomták, hol megsimogatták azokat a csoportokat, amelyek ellentéteire építették uralmukat.
    Párizs népe ma világosan lát és elutasítja az iskolásgyermek szerepét, akit tanítója dirigál. A helyhatósági választásokon, amelyeket a nép által megteremtett mozgalom hozott létre, nem felejti el, hogy ugyanaz az elv kormányozza a társadalom egyetemét, amely az egyes csoportok és társaságok életét irányítja. Hasonlóképpen elutasít magától minden olyan hatóságot vagy elnököt, akit rajta kívül álló hatalom akar nyakára ültetni. Nem fogadja el azokat a polgármestereket vagy prefektusokat sem, akiket érdekeivel szemben ellenséges kormányok erőszakolnak rá. Szavazatával kihangsúlyozza azt a jogát, hogy városának ura maradjon és olyan városi képviseletet alakítson, amely megfelel céljainak, anélkül, hogy rendszerét más helyhatóságokra is rá akarná kényszeríteni.
    Bizonyosak vagyunk benne, hogy március 26-án, vasárnap Párizs népe be­csületbeli kötelességének fogja tartani, hogy a Kommünre szavazzon.
   
    ARANYOSSI MAGDA FORDÍTÁSA
 

JULES VALLES

    Egy tavaszi forradalmi nap

    Micsoda nap!
    Az ágyú torkát bearanyozó, langyosan tűző nap, az illatozó virágcsokrok, a suhogó zászlók, a morajló forradalom, amely nyugodtan és szépen hömpölyög, mint valamilyen kék folyó; a repeső öröm, a kigyúló fények, a harsogó réztrombiták, a csillogó bronzágyúk, a lobogó reménység, a lángoló becsület – bizony, van mitől büszkének és örömittasnak lennie a köztársaságiak győztes seregének.
    Ó, nagy Párizs!
    Milyen gyávák voltunk, hogy már arról beszéltünk: elhagyunk, itthagyjuk holtnak hitt külvárosaid!
    De bocsáss meg, te, helytállás hazája, üdvösség városa, hol a forradalom vert tábort!
    Történjék bármi, még ha holnap újra legyőzöttek leszünk, és meghalunk is, a mi nemzedékünk már vigaszra lelt! Mert elégtételt nyertünk húszesztendei vereségért és rettegésért.
    Kürtök! Harsogjatok a szélben! Dobok! Peregjetek a harcmezőn!
    Ölelj meg, elvtárs, te, kinek már szintén ősz a haja! És te csöppség, aki a torlasz mögött üveggolyóval játszol, gyere, hadd öleljelek magamhoz téged is!
    Mert március 18. neked is szerencsésen megmentette az életed, pajtás! Máskülönben te is ködben növekedhettél, sárban tocsoghattál, vérben hempereghettél volna, megdögölhettél volna a szégyentől, s a megbecstelenítettek kimondhatatlan fájdalma szakadhatott volna rád.
    De ennek most vége!
    Érted véreztünk és zokogtunk. Tiéd lesz örökségünk.
    Kétségbeesettek fia, te már szabad ember leszel!
   
    1871. március 28.
    (A Kommün választási győzelmének napja)
   
    BAJOMI LÁZÁR ENDRE FORDÍTÁSA
   

ÉMILE BLÉMONT

A Kommün Párizsa

Félig legyőzte már éhinség, harc, hideg,
De gyászruhában is tovább reménykedett
A német mocskolta és gyújtogatta Párizs.
Még ömlött vére, de rettegtek tőle máris,
Így szóltak hát: „Folyton fellázad ellenünk,
Miként a végzet – más főváros kell nekünk,
Nem ilyen tragikus és óriási nagy,
Akkor mi sem látszunk olyan parányinak.”
Párizs csak megvetőn tűrte és hallgatott.
De mikor látta, hogy milyen gyalázatot
Szórnak reá ezek a szemérmetlenek,
Dörögve felkelt és kiegyenesedett,
S bár tudta, bosszut áll ezért a sápadó had,
Versailles-ig kergette a hitvány árulókat.

JUSTUS PÁL FORDÍTÁSA

GUSTAVE COURBET

    [Szabad előttünk az út]

    Arra kérnek, tegyek politikai hitvallást.
    Hát harmincéves közéleti pályám során sem forradalmárként, sem szocialistaként nem tudtam megértetni elveimet?
    Mégis eleget teszek a kérésnek, hiszen a festészet nyelvét nem érti meg mindenki.
    Mindig foglalkoztatott a társadalmi kérdés s a vele kapcsolatos világnézeti problémakör, hiszen Proudhon elvtársammal párhuzamos utat futottam be.
    Amidőn 1848-ban a hamis és szokványos eszmény volt divatban, én magasra emeltem a realizmus lobogóját, mert egyedül ez állítja a művészetet az ember szolgálatába.
    Ennek logikus következménye volt, hogy harcoltam a tekintélyelvű és isteni eredetű kormányzat minden formája ellen, azt akarván, hogy az ember szükségletei szerint, közvetlen hasznára és saját felfogását követve önmagát kormányozza.
    48-ban társadalmi klubot nyitottam, a jakobinus, hegypárti és egyéb klubokkal szemben, amelyeket „az utánzók republikánus” klubjainak, történelmi másolóknak tekintettem.
    Az egy, oszthatatlan, tekintélyelvű Respublikától megijedtek: a szocializmust pedig, amely még nem volt kellőképp kidolgozva, elutasították, 49-ben pedig a reakció győzedelmeskedett, hogy később egy szörnyű rendszer kövesse.
    Egyéni meggyőződésem mögé sáncoltam el magam, szakadatlanul küzdöttem az akkori kormány ellen, s nemcsak hogy nem féltem tőle, hanem inkább még kihívtam.
    Hogy rövidre fogjam a mondókámat: miközben tekintetbe vesszük az amerikai meg a svájci köztársaságot és szervezeti formáit, tekintsünk a miénkre, mely csak tegnap született.
    Ma szabad előttünk az út. Következésképp hagyjuk a bosszút, a megtorlást, az erőszakot; teremtsünk ismét olyan rendet, amely csak a miénk, és amely csak tőlünk függ.
    Boldogan jelenthetem önöknek, hogy a festők, az én buzdításomra, csatlakoznak ezekhez az eszmékhez.
    Ha a társadalom minden testülete követi példájukat, a jövőben semmilyen más kormányzat sem diadalmaskodhat a miénken.
    A mi „kantonjaink” a független szövetségek lesznek, amelyek saját érdekeik szerint alakultak, s minél jobban ellátják önkormányzatuk feladatait, annál könnyebb lesz a közösség feladata.
    Akkor a kommünnek nem marad más hátra, mint hogy a közérdekkel foglalkozzék, valamint a vidékkel való kapcsolatokkal.
    Ennélfogva a mai községtanács lesz a szövetségi tanács.
    Megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem választóimnak a két legutóbb lezajlott választás során tanúsított rokonszenvét.

    BAJOMI LÁZÁR ENDRE FORDÍTÁSA

LOUISE MICHEL

A vörös szegfűk

Titokban, éjjel bujt össze akkor, kit már
December zsarnoka ellen hajtott utálat
És lázadás – de mind reszketett még, akár
A vágóhídra vonszolt állat.

A császárság bukott. De ő még egyre ölt,
Szobájában érzett a vér nehéz szaga.
Ám künn a szélben már a Marseillaise süvölt,
Vörös nap kelt, oszlott az éjszaka.

Valakinek ajkán gyakorta felszakadt
A hősi dal; szivünk egyszerre reszketett meg.
Zengett az induló, s olykor virágokat
Szórtunk az énekesnek,

Vörös szegfűt – az volt ismertetőjelünk.
Eljő ideje még a vörös virágoknak,
Feltűzik mások majd, mindegy, mi lesz velünk,
És azok győzni fognak.

JUSTUS PÁL FORDÍTÁSA

UGRON GÁBOR*
   
A Picpus-zárda titkai
   
Párizs, 1871. május 6.
   
    A Kommün a Saint-Antoine külvárosában fekvő Picpus néven ismeretes apácakolostor elfoglalását, kikutatását rendelte el folyó hó első napjaiban. A kolostor nagy terjedelmű, több épületből, s nagy veteményes-, gyümölcsöskertből áll.
    A motozás eredménye, hogy három nem egész tíz év óta becsukott apácát találtak. Stéphanie, a legidősebb 61, Bernardine negyven- s Victoire harmincéves. Kettő meg is bolondult.
    Azon derék nemzetőröknek meghívására, kiknek szívességéből tegnapi rövid újdonságunkat közlöm, elmentem a Picpus-zárdába. Az említett három bebörtönzött apácából csak Bernardine testvér maradt a zárdában, kinek gondozását a nemzetőrök egy polgárnőre bízták.
    A kert egyik fasorában melankolikusan sétálva találtam. Beszédbe bocsátkoztam vele. Magát 50 évesnek mondja körülbelül, bár nem látszik negyvennél többnek. Arca szelíd, tekintete félénk, egészben a roppant megpróbáltatás kinyomata tűnik a szembe. S bár agya meg van zavarodva, világos időközei is vannak. Bolondsága szelíd és nem veszedelmes környezetére. Reménylem nem lesz olvasóink ínye ellen, ha beszélgetésünket egész terjedelmében közlöm.
    – Mennyi ideig volt ön becsukva?
    – Nem egész tíz évig.
    – S rosszul volt ön gondozva?
    – Nem nagyon, egy kis ketrecben laktam, mely oly kicsiny volt, ha valamit elejtettem, nem tudtam meghajolni, hogy felvehessem. Mikor igen jól viseltem magam, egy fél órára a kertbe bocsátottak sétálni.
    – Adtak enni önnek rendesen?
    – Elég jó eledelt adtak, de nem mindennap, néha elfeledték.
    – Ütötték-verték önt?
    – Néha – s kezeivel hadonászott, mintha valakit verne – míg az ütlegelő kifáradt – csatolva hozzá.
    – S miért csukták be önt? – Ezen kérdést a szerencsétlen nő többszörösen ismételte, de felelni nem akart. Hosszas kéréseim által, azon biztosítás után, hogy az apácák többé nem bánthatják, némi nyíltságra bírhattam.
    – Ugye, mivel el akarta hagyni e zárdát?
    Arca e kérdésre kiderült. – Igen – felelé –, szülőimet kívántam látni.
    – Hogy hívják az ön atyját?
    – Fanger Antal, földmíves volt Bourg-Agentalban Saint-Étienne mellett. Nem tud ön valami újságot ezen vidékről?
    A szerencsétlen nő minden látogatótól szülőföldjéről és családjáról kérdezősködik.
    – Atyám – folytatá – igen jó volt, oly jó, hogy éltében soha sem akartam elhagyni, hogy apáca legyek, csak halála után léptem be.
    – Soha nem akart ön férjhez menni?
    – Oh igen, még atyám életében – felelt édesen mosolyogva.
    – Az apácasága alatt nem gondolt a férjhezmenetelre?
    – Eleinte nem, boldog voltam, mert csinos voltam.
    A szerencsétlen ezután egy nevet mormogott egészen fogai között, egy barát nevét, kit Raphael atyának nevezett. Úgy látszik, ezen atya iránt nem volt közönyös, mely érzelemnek minőségét igen nehéz meghatározni.
    – És Raphael atya is szerette önt?
    – Oh igen, ő nagyon szeretett!… Később el akartam menni, hogy lássam kicsiny testvéreimet, kiket szerencsétleneknek gondoltam s anyámat is, képzeltem, mennyit kell nyomorognia, hogy felnevelhesse őket. De a testvérek nem akartak kibocsátani; az csak az ördög kísértése – mondták. Azonban én addig kértem, könyörögtem, hogy egy napon azt mondták: „Menjen, tessék, csak vesse le az apácaruhát.” Estve egy kis kapun kivezettek, egy kertbe jöttem, s innen oda, hol bebörtönöztek, jutottam.
    Ezen beszélgetésünkből az olvasó megítélheti, hogy őrült volt-e Bernardine, vagy a fogsága ideje alatt háborodott meg elméjében. Mire tíz év elég idő. Annyi bizonyos, hogy leírhatatlanul fél az apácáktól, kik, még ha megszólítja is, feleletre sem méltatják.
    Bernardine-t elhagyva, a börtönhelyiséget mentem megvizsgálni, hogy lássam, hol volt a három szerencsétlen majdnem tízévi tengődésre kárhoztatva. Ez egy kutyaól(chenil)-féle épület a terjedelmes kert közepén.
    A nedves és légjárat nélküli ól alakú épület farács által két kalitkára van osztva, egy kevéssé törpébb és sokkal kisebb, mint az állatkert leopárdjáé. Mind a két kalitka terjedelme következő: három láb szélesség, egy öl magasság és hosszúság. Éppen elég nagy, hogy egy nyomorult ágyat be lehessen helyezni, melyen a szerencsétlenek kilenc évnél többet töltöttek életükből.
    Ezen ronda helyiségből a borzalom hidegével hátamban s undorral távoztam, hogy még különösebb meglepetésben részesülhessek. A nemzetőrök, kik követtek, elvezettek a kert végén fekvő kápolnába. A faoltárra egy szobor kékbe öltöztetve van helyezve, mely fölé van írva: Szent Anna, könyörögj érettünk!
    Igen furcsa eszközöket láttam, melyekről némi fogalmat nyújtandó, olvasóimnak írok.
    Legelőbb is két öt láb hosszú padot, durva horgokkal bőven kirakva és leszorító, megviselt szíjakkal ellátva. Ennek használatát igen nehéz volna meghatározni, ha véletlenségből egyik mellett egy bölcső nem volna, melyik bizonyosan az újdonszülött befogadására lett volna hivatva – vagy talán emlékeztetőül szolgált. Aztán láttam egy vaskoronát, melyet egy csavarral lehetett szűkebbre és szűkebbre kisebbíteni, hasonló nyakvasat, különböző csípőket. Oldalt egy rozsdás vas vállderék, minden kidomborodás nélkül, csatos szíjakkal, melyekkel bizonyosan összefűzték, és több más ilyen rendeltetésű eszközöket. S mindez egy kápolnában, melyik minden szomszédságot nélkülöz, honnan soha egy kiáltás, egy jaj nem hallszhatott ki.
    Mindaz, amit itt láttam élénken emlékeztetett Róma s Spanyolország inkvizícióinak pincéire. Reménylem e titokszerűség felderítése céljából a Kommün fog egy bizottságot kiküldeni.
    Egyik pincében több csontot fedeztek föl, melyekről az orvosok megállapították, hogy embercsont. További kutatások kétszáz különböző színű, kelméjű ruha, öltöny s egy alagút felfedezésére vezettek. Az alagút a szemben fekvő barátok kolostorába vezet.
    Az elhajtásról írt értekezés, melyet a főnöknénél találtak, Bousquet kapucinus által van írva.
    Amint egy nagy udvaron visszatérnék, egy halvány apácát szólítok meg, ki elvezet feleletképpen egy terembe: íme a beszélgetőterem – mondván. Kérdéseimre zavarosan hebeg, de csakhamar három más jött segítségére, köztök egy megtermett, ki a csoport Richelieu bíbornokának látszott lélekjelenlét és ész tekintetében, valóságban a couvent gazdasszonya. Hidegvérét kétségbevonnom nem lehet.
    Én e Herkules apácát kérdezősködéseimmel a vallatásig faggattam.
    Legelsőbb is a kalitkáról, annak nyomorú ágyáról minden ágynemű nélkül, beszéltem. Ha nem lehetett széket betenni – felelte –, aztán ön tréfál, az nem kalitka, kicsiny, de szoba, s végtére is mindennap egy órát künn sétálhattak a kertben.
    – S nem találja, hogy fagy-tél idején embertelenség valakit ily helyen tartani, s aludni hagyni? – Nem aludtak ott, a közös teremben háltak, felelte, kisiklani próbálván. Magyarázatot sem kíván, hogy egy kalit, csupán egy szalmás ággyal – nem is lehet más rendeltetésű, mint alvásra.
    Mondtam, hogy a tisztelt ájtatos hölgyek a bírák helyébe léptek, midőn három nőt bebörtönöztek, mire nem volt joguk.
    – Úgy no – válaszolá –, Bernardine és Victoire testvérek bolondok. Csak nem tarthatjuk a többivel, ez az ok, amiért be voltak csukva.
    – De mikor beléptek – viszonzám –, nem voltak őrültek, különben be nem fogadták volna. S ha megbolondultak, gondoskodni kellett volna, hogy meggyó­gyuljanak; a betegápolás igen különös módja valakit egy kutyavacokba csukni kilenc esztendeig. S aztán még mindig fennmarad a Stephanie testvér.
    – Az egészen más dolog, ő független szellemű volt.
    – Ez a legjobb szellemek egyike a világon. Nos, ezen szellem micsoda bűntényre vezette, hogy ily keményen kellett bűnhődnie?
    – Egyszer a többek közt a főnökné a kertben találván, egy tányér ziliz-rudacskát (batons de guimauve) adott át, hogy vigye a betegszobába. Ahelyett, mint illett volna, hogy feleljen, egyszerűen betakarta kötényével a tányért és elszaladt.
    S ennél más, nehezebb hibáját nem tudták a szerencsétlennek kitalálni. – Ezért kilenc évig kutyaólban való tengésre kárhoztatni!
    Aztán áttértem a kínzó eszközökre. Azok a testidomító eszközök, felelt a gazdasszony, mellyel az idomtalan gyermekeken segítünk. De azon vállderék homorulata, válaszolám, női kifejlett, s nem gyermek mellet tételez fel. Hát a bölcső?
    – Abba a kicsi Krisztust szoktuk tenni, melyet mi így hívünk: faire des creches (jászól), különben mindezek valóságáról felvilágosíthatja az orvosunk.
    – Az önök orvosa fogoly, s a Mazas-börtönben várja méltó jutalmát.
    – Ah, ah, ah – törtek ki meglepetve mindnyájan, s többet egy árva szót sem lehetett ajkukról kicsalni.
    Kikísértek a kapuig nem annyira udvariasságból, minthogy meggyőződjenek: elhordott-e az ördög. Mielőtt szekerembe hágtam volna, a nemzetőrök elbeszélték, mennyi tavalyi vetemény, zsiradék s több más élelem van pincéikben felhalmozva. Ezer ördög és pokol, jegyzé meg egy őszbe csavarodott harcosa a Kommünnek, míg a családanyák éhen haltak, addig jól táplálták magukat.
    Ezen egyszerű felsóhajtásban az egész kolostorkérdés társadalmi oldalát kifejezve találtam.
   
    (Gyors-Posta, 1871. május 14.)

ARTHUR RIMBAUD

Jeanne-Marie keze

Jeanne-Marie keze barna, vaskos,
napcserzette, sötét eres,
s mint holtaké, sápadt-magasztos.
– Juana keze volna ez?

Pocsolyáján rossz gyönyöröknek
szedett fel barna krémeket?
Vagy holdsütötte tótükörnek
nyugalmába merítkezett?

Barbár egek folytak le torkán,
míg hűs térdeken nyugodott?
Gyárak mélyén szivart sodort tán,
vagy gyémántot hamisitott?

Fakult tőle sápadt-fehérre
Madonnák aranyán a fény?
Nadragulyák fekete vére
alszik tündöklő tenyerén.

Gyors méhecskék vadásza, miknek
kettős kék szárnya, mint szitán,
északfényű színmézt csepegtet?
Vagy mérgek párolója tán?

Mily Álom adott néki szárnyat,
míg tétován nyújtózkodott?
Hallatlan álma Ázsiáknak,
Khengavarok vagy Sionok?

– Nem, nem árult e kéz narancsot,
isten-lábakat sem füröszt,
szennyes mosóvízben se pancsolt
vak csecsemők pólyái közt.

Nem is meghitt rokoni kéz, s nem
nagyarcú munkásnők keze,
mit az üzemek fa-büzében
perzsel a kátrány-nap heve.

Gerinc-hajlító, egyenes kéz,
mely rosszat nem tett még soha,
minden gépnél végzetesebb és
lónál erősebb egymaga!

Mint a kohók, zubogva-forrva,
míg izgatottan zsong-zsibong,
bőre a Marseillaise-t dalolja
és soha az Eleisont!

Hogy nyakatokra tudna forrni,
ti rossz nők! s aljas kezetek
hogy ropogtatná, gazdagok ti,
a kárminokkal ékeset!

E szerelmes kéz ragyogása
sok jámbor főt is elveszejt.
Ujjai édes hajlatára
a nap égő rubintot ejt.

Még ott a tömeg barna foltja,
amit a tegnap rajthagyott.
E Kéz a hely, melyet rajongva
csókoltak büszke Lázadók!

Őt, őt mutatta sápadozva
ama szerelmes nagy napon
a géppuskák füstfogta bronza
végig a felkelt Párizson!

Ó, szentelt kéz, jaj, néha rajtad,
csuklódon, amelyre soha-
be-nem-telt ajkaink tapadnak,
megcsörren a bilincs vasa!

S furcsán szűköl bennünk a lélek,
ha, Angyali Kéz, némelyek,
hogy újra halvánnyá fehéredj,
kicsordítják a véredet!

SOMLYÓ GYÖRGY FORDÍTÁSA

FRANKEL LEÓ
   
A Párizsi Kommünről
   
Mialatt a párizsi újság szerint engem vasúti hivatalnoknak öltözve a rue d’Alsace-on a csendőrök elfogtak, rákövetkező napon pedig Versailles-ba vittek és agyonlőttek – idegen néven a Comói-tó partján időzöm, azokra a párizsi szövetségestársaimra gondolva, akiknek nem sikerült hasonló módon elmenekülniük porosz és francia üldözőik elől.
    Írhatnak és mondhatnak Németországban bármit, a történelemnek fel kell jegyeznie, hogy a német katonák részt vettek a versailles-i kormány gyilkos munkájában. Nem csodálkoznék, ha az a „nagy szerencse és megtiszteltetés” érné ezeket, hogy a vaskereszt mellett még a becsületrend keresztjével is „díszíthetnék” mellüket. Ez ugyanolyan joggal illeti őket, mint a francia zsoldosnépséget az az elismerés, hogy „érdemeket szereztek a haza védelmében”. A felséges császár, azaz a kartácsos királyfi számára ez a katonai támogatás látszott a legkipróbáltabb eszköznek a Németország és Franciaország közötti diplomáciai érintkezés felújítására. E cél elérésére „bölcs” kormányának nem volt elég az, hogy a versailles-i hadsereget a legutóbbi háborúban foglyul ejtett afrikai csapatokkal erősíti meg, olyan csapatokkal, amelyekkel – Bluntschli egyik rektori beszéde szerint – a civilizált háborút új barbárság segítségével rendezik meg; nem volt elég neki az, hogy a versailles-i kormánynak hátultöltős puskákat szállítanak. Nem, a Párizs környéki német megszállókkal kiadatták még azt a szégyenletes parancsot is, hogy senkit se engedjenek át a határon.
    „Nekem fáj, ha vissza kell küldenem az embereket, többnyire asszonyokat gyermekeikkel – mondotta nekem egy hesseni katona –, de nem tehetek mást, mert különben négynapi szigorított fogságot kapok.”
    Nekem mégis sikerült átjutnom néhány emberrel, akik között egy kiváló szellemű hölgy is volt, a nőszervezetek Központi Bizottságának vezetője, aki éppúgy mint én, tevékenyen részt vett a barikádharcokban, és ugyancsak megsebesült. Egy francia munkás jóvoltából olyan házba kerültünk, ahonnan bántatlanul átszökhettünk a határon. Ezzel azonban még nem sokat nyertünk. Mielőtt a francia határnak hátat fordítottam volna, francia rendőrök, csendőrök többször feltartóztattak, papírjaimat kérték, kikérdeztek, honnan jövök, hová megyek stb. Bizonyosan hurokra kerültem volna, ha színlelt nyugalmam át nem segít. Diderot-nak a komédiásról szóló paradoxonjára gondoltam, amely szerint az a színész, amelyik érzelmesen játszik, soha nem emelkedhet a középszerűség fölé, hanem külsejének olyan látszatot kell keltenie, mintha valami érzelmet akarna palástolni; és így énmagam nyomorult belsővel bátor külsőt színleltem. […]
    A Jules Favre által megindított kiadatási ügy akaratlanul is Aesopus egyik meséjére emlékeztet, amely arról szól, hogy az oroszlán a szamárral indult vadászni. A szamárnak hatalmas „iá” ordítással kellett felriasztania a vadat, hogy az oroszlán elérhesse. „ugye, jó szolgálatot tettem neked?” – kérdezte büszkén a szamár a vadászat befejezése után. „Igen, kitűnően ordítottál – felelte az oroszlán – és ha nem ismertem volna a fajtádat, magam is megijedtem volna.”
    Bár Jules Favre miben sem hasonlít az oroszlánhoz, a kontinentális kormányok – saját gyáva sajtójuk támogatásával – mégis ugyanazt a szolgálatot tették neki, mint a szamár az oroszlánnak.
    E kormányok magatartásához hasonlót bizonyára nem találunk a népek történetében; a legyőzöttekkel még sohasem bántak el ilyen dühvel és ilyen állati kegyetlenséggel – bennünket is mintegy törvényenkívülivé nyilvánítanak. […]
    Ez a fajta csak akkor mutatkozik bátornak, ha nem fenyegeti veszély. Csak akkor mer az oroszlán nyakára taposni, amikor az már elgyengülve a földön hever – a vihar közeledtére pedig elbúvik. Így tett 1789-ben, így 1830-ban és 1848-ban. Ha elül a vihar, és a harc a forradalmi párt győzelmével végződik, biztosra vehetjük, hogy ez a fajta – amely képtelen fennkölt eszmékért lelkesedni, még kevésbé azokért harcolni – lassacskán kibújik a napfényre, hogy a győzelmet saját maga számára kihasználja. Akkor agyba-főbe dicséri a népet, amelyet tegnap még sárral dobált meg. Akkor úgy beszélnek, mint az 1830-as júliusi napok után a „National”: „Egyedül és csakis a nép harcolt három napon át. Hatalmas, csodálatos volt a nép. A nép győzött, a népet illeti a győzelem minden eredménye”; vagy miként az 1848-as átmeneti kormány négy nappal a forradalom után kibocsátott kiáltványa mondja: „A forradalom, amelyet a nép harcolt végig – őérette van. Itt volna az ideje annak, hogy véget vessünk a munkások hosszú, meg nem érdemelt szenvedéseinek. Itt az ideje annak, hogy minden halogatás nélkül módot találjunk arra, hogy biztosítsuk a nép számára munkájának őt megillető gyümölcsét” stb., stb. Ezt a nótát fújják mindaddig, amíg a könnyen hívő népet meg nem fosztják győzelme eredményeitől. Jaj a népnek, ha jogairól mer beszélni akkor, amikor ez a fajta nyeregben ül. Időközben már hadsereget toborzott össze minden tartományból, hogy lesújtson az „anarchiára” – s a jogait követő „csőcseléknek” az ágyúk torkából válaszol. Ezt a fajtát védelmezni annyi, mintha disznókkal akarnánk esztétikáról beszélgetni.
    Azokat a „barbárságokat”, amelyekkel a burzsoázia vádol bennünket, nyugodtan rábízhatjuk a történelem megvesztegethetetlen ítéletére. Kevésbé kedvező lesz ez az ítélet számunkra, ha a történelemnek azt is fel kell jegyeznie rólunk, hogy a versailles-i csapatok párizsi bevonulásakor nem védtünk meg külön-külön minden utcát, hogy így csapataink kényszerű visszavonulásakor az ezekben az utcákban levő kaszárnyákat, templomokat és palotákat levegőbe röpítve, zártuk volna el üldözőink útját.
    Különös csak az, hogy a burzsoázia, amely egyébként az első nagy francia forradalom védelmezőjének adja ki magát, bennünket alávaló bűnösöknek nevez azért, mert néhány palota romhalmazzá vált a nyolcnapos küzdelem után –, míg 1789. július 14. után egyedül Mâcon és Beaujolais környékén 72, mondd: hetvenkét kastély égett porrá. De a művelt osztály éppen annyit tud a történelemről, mint a nagy gondolkodókról és a nagy költőkről; a lexikon alapján ítélkezik, mert hiszen akinek a tudomány hegye nagyon meredek, az a nagyobb kényelem kedvéért tanácsot kér – Brockhaustól.
    De ha a burzsoázia ismerné is az 1789-es forradalom minden részletét, még az sem tartaná vissza attól, hogy annak a legnagyobb csodálattal adózzon, mert hiszen akkor ő jutott uralomra. Ha túl gyáva is volt ahhoz, hogy hatalmát fegyverrel a kézben hódítsa meg, mégis felfuvalkodottan dicsekszik az ölébe pottyant jogokkal. Valószínűleg nincs nála ingerültebb, állatibb természetű fajta, ha e jogok megtartásáról van szó –, de csak akkor, ha e jogokat kizárólag saját magának tarthatja meg. Hány, ehhez az osztályhoz tartozó történetíró, költő és újságíró csattogtatta korbácsát az 1851-es államcsíny felett, amely megfosztotta őket jogaiktól! Ekkor ugyanis burzsoákat is végeztek ki, burzsoákat is deportáltak. De hol voltak ezek a csahos kutyák akkor, amikor a júniusi napokban Párizs utcáin gyilkolták a proletariátust, amikor ezreket hurcoltak el büntetőtáborokba Cayenne szigetére és Lambessába? A burzsoázia elfelejti, hogy a júniusi napok által a decemberi bűntény bűntársává vált, éppen úgy, ahogy az 1871-es májusi napokkal a jövendő francia monarchia bűntársává lesz.
    A burzsoázia inkább lemond saját szabadságáról, semmint jogokat adjon a proletariátusnak.
    Éppen ezért a Kommünnek nem fog kegyelmezni a burzsoázia. Sárba rángatja – ugyanakkor pedig isteníti a győztes német hadsereget. És mégis – ha már barbárságról beszélünk – soha annyi barbárságot nem követtek el, mint az utolsó német–francia háborúban.
    Egyikük – Bluntschli professzor – a „fegyelmezett” német hadseregről beszél. Arról ugyebár, amely feltörte az elhagyott házak kapuit és elrabolta az elmenekült lakosság vagyonát. „Néha ugyan – mondja Bluntschli –, anélkül hogy szükség lett volna rá, egész falvakat felgyújtottak.”
    Valóban szükségtelen ezeket a szörnyű jeleneteket – amelyek oly bőségesen kísérték a Franciaország, Németország és Ausztria által az elmúlt évtizedben megindított háborúkat – felidézni ahhoz, hogy a civilizált háború képét helyesen megvilágíthassuk, és megállapíthassuk, hogy a Kommün „aljas bűnténynek” nevezett cselekedetei (a „művelt” világ ezeket olyan szitkok áradatával mocskolja be, amelyeket még a legnyomorultabb proletár sem volna hajlandó szájára venni) – a hadiszokások alapján megengedhetők. Erre elegendők a most lefolyt háború példái.
    Ugyanakkor, amikor Meudon és St-Cloud felégetése nem bűn – amikor a strasbourg-i múzeum, a könyvtár, az új protestáns templom és számtalan más épület lerombolását Bluntschli úgy mentegeti, hogy „ezzel a békés lakosságot rávették arra, hogy az ellenséges megszállókat átadásra kényszerítse” –, agyonhallgatják azt az aljasságot, hogy francia polgárokat túszként hurcoltak el Németországba csak azért, mert a csúcsos sisaknak nem adóztak a megkövetelt tisztelettel. Agyonhallgatják, milyen bestiális módon kínozták halálra a franc-tireuröket. Így akarják bizonyítani, hogy a „kultúra magaslatán álló” Németországot a háborús kegyetlenkedésekben messze felülmúlják az „egész világból összesereglett banditák” – noha a „civilizációmentő” Thiers dicsőséges hadserege sokkal kegyetlenebb volt azoknál.
    Ha a Kommünt helyesen akarjuk megítélni, legelőször is meg kell állapítanunk, hogy Párizs lakosságának, amely győzelemre vitte a szeptember 4-ei forradalmat, ugyanez jogában állott 1871. március 18-án is; hogy a március 18-ai forradalmat Párizs lakossága elismerte, hiszen a többség részt vett a Kommün megválasztásában; hogy a Kommün a párizsi nép akaratának kifejezője, tehát legális testület volt; hogy a Párizsi Kommün sohasem akarta magát önkényesen Franciaország uralmaként előtérbe tolni –, míg a szeptember 4-i kormány, anélkül hogy akárcsak Párizsban is választások útján szabályozta volna helyzetét, az egész francia nép diktátoraként lépett fel. Minthogy vitathatatlan, hogy a Kommün legális testülete volt, tehát a versailles-i kormányt – legjobb esetben – a párizsi kormánnyal hadban álló kormánynak kell tekinteni.
    Nem lehet két egymás ellen harcoló félre kétféle hadijogot felállítani. Tehát ellentmondást nem tűrő tény az, hogy a versailles-i kormány az elfogott Duval tábornok lemészárlásával nagy, alávaló bűntényt követett el, amelyet követett a Belle-Épine-ben fogságba jutott nemzetőrök közül négynek egy vadásztiszt által történt legyilkolása és számtalan más aljas gaztett. Ezzel a magatartással szemben a történelemnek meg kell állapítania, hogy: a Kommün az ellenséges csapatoknak Párizsba való bevonulása előtt senkit sem ítélt halálra; hogy a Kommün a foglyokat tisztességesen ellátta és azok Párizsban szabadon járkálhattak, hogy a Kommünnek a versailles-i kormányhoz intézett azon ajánlatát, amely szerint hajlandó egyik tagját, Blanqui polgártársat Darboy érsek és még néhány más pap ellenében kicserélni – elutasították; hogy minden közvetítési kísérlet hajótörést szenvedett a versailles-i kormány makacsságán; hogy a versailles-i kormány a szabadkőműveseket aljas módon kiűzte, aminek következtében azok indíttatva érezték magukat, hogy zászlóikat a párizsi bástyákra tűzzék, és azokkal győzzenek vagy meghaljanak.
    A történelemnek meg kell állapítania továbbá: hazugság az, hogy a Kommün elhatározta Párizs felgyújtását; hazugság tehát az is, amiről a lapok írnak, hogy egy idevonatkozó jegyzőkönyvet találtak; hazugság az, hogy a Kommünt Londonból vagy Berlinből kormányozták; hazugság az, hogy a Kommünt a Nemzetközi Munkásszövetség pénzzel támogatta; hazugság az a megállapítás, hogy Lecomte és Clément Thomas tábornokokat a Központi Bizottság halálra ítélte. Őket saját csapataik lincselték meg, mert kiadták a parancsot, hogy lőjenek a népre; hazugság végül az is, hogy a forradalmat külföldiek indították el, hiszen a Központi Bizottság kizárólag nemzetőrökből állt.
    Feltételezve, hogy igaz mindaz, amit a reakció rólunk állít, sőt feltételezve nemcsak azt, hogy Párizst a mi parancsunkra felgyújtották; hogy Clément Thomast, Lecomte-ot és Darboy érseket és társait a mi parancsunkra agyonlőtték, hanem még azt is, hogy mindezt mi saját kezűleg hajtottuk végre – még ez sem igazolhatná a történelem folyamán valaha is ismeretessé vált legszörnyűbb cselekedeteket: a védtelen férfiak és asszonyok ezreinek tömeges kivégzését.
    Igen, Jules Favre, igazad van, amikor július 6-i körleveledben azt mondod: „A történetíró erről csak borzalomtól eltelve beszélhet. A toll gyakran kiesik majd a történetíró kezéből, ha e siralmas tragédia undorító és véres jeleneteit kell leírnia” – de csak akkor, ha majd a Duval tábornokon elkövetett gyilkosságon kezdve ezernyi ezer férfi és asszony alávaló, gyáva lemészárlását és deportálását akarja leírni!
   
SCHILLER DÉNESNÉ FORDÍTÁSA




Honoré Daumier: Ítélet nélkül kivégzettek a hadbíróság épülete előtt

JULES VALLES

Május huszonnyolc

Május huszonnyolc: a harc már végére járt.
Ágyúk bőgték felénk rekedten a halált,
S ekkor, kissé odább, az utcaköveken,
Mint vérfolt, megvillant egy zászló hirtelen.
Arra indultam el, tántorogva, unottan…
A többi már halott, senki sem jött nyomomban.
Bánattól részegen már csak hörögtem én,
A lőporfüsttől és mocsoktól feketén.
A néma, elhagyott utcán kiütközött
A zöld szakállu gyom a kőkockák között,
S virágos lúgas állt egy kiugró alatt;
Az égbolton kemény tüzben izzott a nap,
Alatta fecskeként golyók szálltak cikázva.
A tűz roppant arany-vörös szárnyát kitárta
A forró föld meg a vakító ég között.
Megállt sápadtan és vérzőn az üldözött.
Mire gondolhatott? – Már elfeledtem régen,
Kihúnyt emléke a hosszu, halálos éjben. –
De lesujtva mikor magányosan megállt,
S a távolba meredt, s szíve is messze járt,
S fakón, eszelősen fogta véres keze
A puskát, mihez nem volt egy tölténye se,
Könnyű nesz törte meg a mély, halálos csendet,
Mely mögött távoli ágyúk robaja zengett.
Felütöttem fejem riadtan, hirtelen,
S az erkélyen szőkén, ragyogón megjelent
Egy asszony, kék szemű, a barikád felett.
A legyőzött, s a nő egymásra rámeredt.
Eperszin pongyolát viselt a nő, fülén
Egy szál virág, piros szegfű intett felém,
Mint láng, vagy fénysugár, de pillanatra csak,
Mert hallottam, amott „tüz!”-et ordítanak
Versailles-i katonák, és én, az üldözött,
Csak eltünhettem épp a fal-sarok mögött.
E kék szemvillanást nem feledem soha,
Látom, hogyan lebben a piros pongyola
A polgárháború halálos viharában.
Álmomban azt a szép asszonyt de sokszor láttam,
S emlékeim között most összeolvad a
Mi lőporunk szaga, s virága illata.

JUSTUS PÁL FORDÍTÁSA

PAUL VERLAINE

A legyőzöttek

I.
Az Élet ünnepel, s az Eszmény már oda.
Ím, vad örömmel a szálló szélbe nyerítve,
marcangolva tipor a győztesek lova
rájuk, kik még dicsőn haltak, testvéreinkre.

Míg nékünk szégyenünk túl kellett élni, jaj!
Sajgó lábú, vakon tántorgó, kába, csonka,
megcsúfolt, kimerült, vér és sár lepte raj,
megyünk, ajkunkon a panaszt már el se fojtva.

Vaktában, vaksötét úton bandukolunk,
mint gyilkos banda, mint megannyi meggyalázott;
nincs asszonyunk, szülőnk, házunk, jövőnk, fiunk;
utunkra erdeink lángja vet rőt világot!

Ó, minthogy végzetünk betelt, és odavan
végleg minden remény, biztos a csata veszte,
a legnagyobb erőfeszítés hasztalan,
s nincs is hozzá erőnk, sőt szívünk gyűlöletre

sem képes már, mire a földre éj terül,
balgán föladva a reményt, hogy eltemetnek,
hulljunk el feltünés nélkül, névtelenül,
mint döntő harc után illő a veszteseknek.

II.
A mennybolt peremén halvány sugár remeg,
s felborzolja a hűs szél, mely föltámad újra,
a fák lombjait, a virágos réteket.
A virradat! üdén simogat hűvös ujja.

Rózsaszín lesz Kelet fakó ege, kiolt
ezüst csillagokat a menny fénylőbb arannyal;
a kakas, e serény és éber őr rikolt;
harsány pacsirta száll, s kiáltja: itt a hajnal!

Nappal van: csillogó pompában fenn a nap!
E nappal, társaim, mely csupa fény s vidámság,
zavarja nyugtalan álmunkat s a vadak
és a dögmadarak iszonyú lakomáját.

Mily csoda! Remegés kél a szivünkben, át-
tör mellvértünkön is tündöklő sugarakkal;
különbül halni meg, ezért emészt a vágy,
a jó, a régi faj haragja s gőgje sarkal.

Fel! Talpra hát! Gyerünk! Menjünk előre! Fel!
Nem kell fegyverszünet, elég volt már a szégyen!
Fel harcra, harcra fel! Hiszen forrón tüzel
s boldogan gőzölög a vérünk szablyaélen!

III.
A vesztes börtöne éjén azt mondogatja:
élünk mi még, habár rajtunk a vasbilincs.
Vállunkat mialatt a nyakvas megrogyasztja,
ereinkben kering a vér, e drága kincs.

Akár két fürge kém, éber szempár figyel ki
arcunkból, homlokunk mögött még gondolat
terem agyunkban, és ha kell majd törni, marni,
kemény lesz fogsorunk, s karunk gyorsan lecsap.

Meggondolatlanul baklövést baklövésre
halmoztak a hülyék, s megbánják még nagyon;
csúfságunkul vetik a kegyelmet elénkbe.
Nos jó! A kegyelem bosszúnkra alkalom.

Láncra vertek! De már rejtelmes ráspolyoknak
enged a lánc, lehull, s a lefegyverezett
őrökre verjük azt; a győztesek toroznak,
s közben a szökevény egérutat vehet.

Új csata vár miránk! S tán győzelem, de véres,
iszonyú csata és kegyetlen győzelem,
s mivel ezúttal a diadal a Jogé lesz,
a végső harc ez a harc lesz, kétségtelen!

IV.
Mert a holt, bármi áll rejtelmes vén regékben,
halott: megteszi a kardvas azt, ami kell,
hősi korból való árnyak csontváz-gebéken
az ólmos ég alatt nem vágtatnak le-fel.

Roland s Roland hires kancája mese nékünk,
minket nem érdekel, csak fejtörést kiván,
elfecsérelt időt, s hogy bárkit megkimélünk,
abban ne bízzatok: csalatkoztok csunyán.

Kezünktől estek el, ha oldalunkra áll a
szerencse. Térdelők, kezünktől estek el!
Az igazság meg a bosszúvágy ezt kivánja,
sürgősebbet a szebb jövő sem követel.
S a sok-sok éve oly terméketlen, szikes táj
kifolyt véreteket örömmel issza be,
melynek zamatos fanyar párája felszáll,
és vörösleni kezd a felhők pereme.

S ha farkas, eb, madár csontotokról lemarja
a húst és gyomrotok mélyén vájkálni kezd,
kacagunk; örömünk nincs aki megzavarja,
mert a halott halott, s tőlünk tudjátok ezt.

KÁLNOKY LÁSZLÓ FORDÍTÁSA




Èdouard Manet: Kommünárok kivégzése

ARTHUR RIMBAUD

A párizsi orgia
avagy
Párizs újra benépesül

No, gyávák, most elő! Tódulj, a tér szabad már!
A lángtüdejü nap a szennyes utakon
végigsikált, ahol úgy hemzsegett a barbár.
Szent Városunk ime, elnyúlik nyugaton!

Hát rajta! Már a tűz mindenfelé joházik!
Nézzétek: itt a part – nézzétek: a körút,
házaitok körül könnyű azúr sugárzik,
melyet még a minap bombák vörösse dúlt!

A döglött palotát dugjátok deszkavázba!
Csillan a szemetek: elmúlt a szörnyü nap.
Ni, egy piros csapat a derekát riszálja:
legyetek bárgyu, víg és rettegő vadak.

Üzekedő szukák, kik a mocsokba faltok,
kéjpaloták szava kiáltoz értetek!
Fussatok, faljatok! Zihál az utcasarkok
körül a kéjes éj: ti árva részegek,

igyatok! És ha jő a fény bolond özönnel,
és körülöttetek patakzó pompa reng,
csak nem nyáladztok majd a borba holt közönnyel
s némán, míg szemetek vak távolban mereng?

Zabálj, a szépfarú Istennő örömére!
Hallgasd a böfögők szívszaggató jaját!
Hallgasd, hogy ropja kinn a hörgő, lázas éjbe
a bamba meg a vén, a szolga meg a báb!

Ti moslékos szivek, ti undok, ronda szájak,
büdös lehelletek, hajrá, előre csak!
Bort, bort a nemtelen mámorok asztalára!
Gyalázat marta fel, ó, Győztes, a hasad!

Táguljon orrotok felséges undorokra,
nyűtt tarkó-izmotok vad méreg járja át,
míg kulcsolt kezeit csúsztatva nyakatokra:
„Gyávák, tomboljatok!” – a költő így kiált.

Mert lám a büszke Nő forró ölébe ásva,
sikoltó görcseit szorongva lesitek,
vonagló mellein iszonyu szoritással
becstelen magotok szégyenét fojtva meg?

Vérbajos kóklerek, királyok és bolondok,
a szajha Párizson, ó, mire is valók
e testek, lelkek és e mérgek és e rongyok?
Leráz ő titeket, harapós rothadók;

s míg loccsant beleken holt öletek siratva,
forrón esengtek ott a pénzetek után,
szégyenetek fölött zord ökleit mutatja
a harcok terhese, a vörös kurtizán!…

S ha e zord tánc után kiálltak már bokáid,
Párizs, és átveri a kés a szívedet,
és elzuhansz s derűs szemedben még sokáig
ott csillog szeliden a rozsdás kikelet,

ó, félhalott falak, ó, sok-fájdalmu város,
sápadt színedre tár ezer vidám kaput
jövendőd, arra néz orcád és büszke páros
kebled, te szent, akit megáldott már a Mult,

s frissé elektrizált húsod vad kínra retten,
s a szörnyű életet megújra kortyolod,
ólomszín kukacok nyüzsögnek ereidben,
és tiszta vágyadon jégcsapos ujj csoszog!

Sebaj. A Haladás lelkének úgysem árthat
az ólomszín kukac – a vámpirok raja
sem vájta ki szemét a kariatidáknak,
s kék lépcsőket mosott szent könnyűk aranya.

Bár téged iszonyú így elgyalázva látnom,
s bár várost bűzösebb fekéllyé soha még
nem rothasztottak e viruló szép világon –
a költő vall neked: – Szép vagy te, csodaszép!

Orcád a szentelő orkántól lett sugáros;
az erők iszonyú bozsgása fölemelt;
forr míved, a halál dörög. Választott Város!
A siket kürt szivén gyújtsd meg a harci jelt.

A Költőből zokog a Rongyosok siráma,
A Fegyencek dühe, Kivertek sikolya,
sugaras vágya mind korbács a Nők husára,
szökdelnek sorai: „Becstelen! Bandita!”

– Lám, minden rendbe jött: a bordélyt, mint a multban
felhörgő orgiák sírják megint tele,
s a vörös falakon a gázláng tébolyultan
s baljóslatún lobog a sápadt ég fele!

KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA

KARDOS G. GYÖRGY

    A végső

    De összeolvad új és régi dallam –
    Fél évszázada vagy mióta hallom,
    Hogy ez a végső, ez a harc?
    És most miért nem szívettépő,
    Hogy éppen ez a harc lesz a végső?
    Hát nem nevetség? Nem kudarc?
   
    Amikor Eugene Pottier textilmunkás, mintarajzoló, a Kommün tagja s nem utolsósorban forradalmi költő egy montmartre-i manzárdszobában elrejtőzve papírra veti verse első sorát, az utcákon még delizsánszán végighajt a burzsoázia cilinderes és arany óraláncos bosszúálló angyala, s magasra tartja – tegnap még a Kommün Közjóléti Bizottsága által elkobzott és a Kincstári Javak és Illetékek Hivatal által lepecsételt – pallosát. Nincs az a trónkövetelő, aki olyan véres bosszúra sóvárogna elbitorlott országáért, mint Dupont úr egy kollektivizált műhelyért, mint Duval úr, mert háza lakóinak a Kommün eltörölte a lakbért. A versailles-i csendőrök vizsgálat és ítélet nélkül gyilkolnak, megölik, akit fegyverrel a kezében fognak el, a sebesültek fejét puskatussal verik szét. Megölik a fegyverteleneket is, ha tenyerükön lőpornyomot találnak, vagy ruhájukból lőport szimatolnak. Megölik az asszonyokat, mert az újságok felszítanak egy esztelen boszorkányhistóriát, a petrolőzök meséjét. A petrolőzök kosaraikban kanócot rejtenek, tejeskannáikban pedig petróleumot és sorra gyújtogatják a házakat. „Ne tévesszen meg senkit a petrolőzök külseje – figyelmeztetnek a burzsoá lapok –, arcukon nem látszik a féktelen gonoszság. Ruhájuk egyszerű, ám tiszta és rendes.” Az áldozatokat hevenyészve földelik el a Szajna partján és a nyilvános parkokban, a bokrok mögött kezek nyúlnak ki a földből, a letaposott kerti utakon emberi arcok körvonalai bukkannak elő. Porosz katonák szivarozva lődörögnek az utcákon, kedélyes elismeréssel bólogatnak, amint a versailles-i csendőr pontos kardcsapással kettéhasítja egy kommünár fejét. A porosz katonazenekarok egész nap valcert játszanak, a polgárság kitódul az utcákra, nyomorult kishivatalnokok, akik tegnap még alázatosan ajánlották fel szolgálataikat a Kommünnek, bomlott sértéseket kiáltoznak a halálraítéltek menete felé és biztatják a versailles-iakat: „Ne menjetek tovább! Itt előttünk végezzetek velük! Tépjétek ki a körmeiket!” S a burzsoázia szégyenletesen hamis dalárdájában, melynek basszusa az ágyúk robaja, a szoprán kétségtelenül az írók hangja.
    A Kommünben tevékeny részt vállaló Verlaine-en, Rimbaud-n és néhány munkásköltőn kívül szinte valamennyi francia író a legolcsóbb ellenforradalmi ricsaj színvonalára süllyedt, még Victor Hugo állásfoglalása is – „a Kommün mellett vagyok elméletben, de a Kommün ellen a gyakorlatban” – tétova, mint maga az iránytalan pacifizmus, amelyet képvisel. Nem használ vele a forradalomnak és ellenszenvet vált ki a reakció köreiben.
    „A leghitványabb csőcselék – írja Alphonse Daudet a Kommünről. – Párizs a négerek uralma alá került. És a föderáltak, ezek a veszettek! Elárultnak érzem magam.”
    Leconte de Lisle: „Őrjöngő állatok bandája […] Remélem, hogy a visszacsapás olyan lesz, hogy többé semmi sem mozdul, a magam részéről azt kívánom, hogy minél radikálisabb legyen…”
    Théophile Gautier: „A vadak, karikával az orrukban, vörösre tetoválva, skalptáncot lejtenek a társadalom füstölgő romjain.”
    Flaubert: „Micsoda vadállatok! Ez az utolsó megnyilatkozása a középkornak… Azt hiszem, gályarabságra kellene ítélni az egész Kommünt. […] Kényszeríteni ezeket a véres hülyéket, hogy eltakarítsák Párizs romjait, lánccal a nyakukban, ahogy a veszett kutyákkal bánnak.”
    Zola: „A borzalmas megrázkódtatás megtanítja ismét gyermekeinket a szabadság és a rend tiszteletére.”
    Alexandre Dumas fils: „Ne mondjunk semmit a nőstényeikről, azon nők iránti tiszteletből, akikre ezek a nőstények csak akkor hasonlítanak, ha már halottak.”
    (Nem tudom megállni, hogy közbevetőleg ne idézzem Marxot: „A kokottok követték pártfogóiknak, a család, a vallás és mindenekelőtt a tulajdon szökevény férfiainak a nyomát. Helyettük újra Párizs igazi asszonyai kerültek felszínre. Hősiesek, nemesek, mint az ókor asszonyai.”)
    Barbey d’Aurévilly: „Egy vasketrecbe zárva vezessék Franciaországban mindenfelé Courbet polgártársat (a festőről van szó), és pénzért mutogassák.”
    És így tovább. Goncourt-tól Mérimée-ig, Renantól George Sand-ig.
    Újra és újra elképedünk az írók magatartásán.
    A hugenották lemészárlásának napjaiban a század nagy szellemei – Racine, La Fontaine, Bossuet – mámorosak az örömtől. A nyilvános kerékbetörések láttán Mme de Sévigné ezt jegyzi fel: „Ez a legnagyobb és legszebb dolog, amit valaha elképzeltem és átéltem.”
    Vadállatok, gyilkosok, veszettek, gyújtogatók. De – a felkelés hetvenkét napja alatt alig történt bűncselekmény Párizsban, és senki nem ölte magát a Szajnába. A Kommün nyolcvankilenc embert végzett ki, a végső haragban elpusztított túszokkal együtt – ezzel megteremtette az ellenforradalmi istentiszteletekhez szükséges mártírokat, mintegy szívességet téve a versailles-iaknak. A versailles-iak csupán a véres héten több mint harmincezer embert öltek meg, és még 1874-ben is hoztak halálos ítéleteket a Kommünben való részvétel miatt. A gáttalanul rikácsoló düh még otrombábbnak tetszik, amikor a Journal Officiel-t, a Kommün hivatalos újságját lapozva, a rövid jelentésekben leperegnek előttünk a Kommün hétköznapjai, ezek a Szent Lázzal, Lángoló Hittel és gyermeki gyanútlansággal keveredő hétköznapok.
    Találomra válogattunk.
    Április 3. Ülésezett a Tudományos Akadémia. Newcombe (Washington) beszámolót tartott a Hold mozgásáról végzett kutatásaiból.
    A versailles-iak Vanves-nál és Chatilloonnál támadnak.
    Április 7. A tábornoki cím eltöröltetett. Dąbrowski polgártárs neveztetett ki a Párizs parancsnoka tisztjére.
    A dohány nem hiányzik a piacon és nem is fog hiányozni.
    Április 11. Felhívás a párizsi nőkhöz: „Készüljünk fel a védelemre. […] ha testvéreink kezében van már minden lőfegyver és szurony, még megmaradtak számunkra az utca kövei, hogy azokkal zúzzuk szét az árulókat.”
    Ülést tartott a Tudományos Akadémia. Chevreul megfigyelései egy jácinthagyma természetellenes vegetációjáról, amely virágzásnak indult, anélkül, hogy egyetlen gyökeret eresztett volna.
    Április 13. A tűzoltóezrednek megengedtetett, hogy mint katonai alakulat szolgáljon a következő címmel: „A párizsi Kommün tűzoltóinak civil hadtestje.”
    A Kommün megbízta Gustave Courbet polgártársat a párizsi múzeumok működésének helyreállításával. A legrövidebb határidőn belül meg kell nyitni a képtárakat a közönség előtt, s folytatni bennük a szokásos munkát.
    Rama polgártárs, a XVII. kerület közoktatásügyi küldötte felhívást intéz a tanítókhoz: „… a lelkiismereti szabadságot teljes mértékig biztosítanunk kell mindenki számára: a vallásos vagy nem vallásos nevelést a családok szabad akarata dönti el. Az iskolában azonban a tanítók kötelesek szigorúan tapasztalati és tudományos módszert alkalmazni.”
    Április 16. A balesetek elkerülése végett Párizs utcáin tilos a lovasoknak, katonai vagy polgári futároknak vágtában közlekedniük.
    Újra megnyílt a Louvre. Április 18. Kétezer szabadkőművesből álló küldöttséget fogadott a Kommün. A küldöttség kinyilvánította, hogy a Kommün Salamon új temploma, az a mű, melyet a szabadkőművesek mindig is végcéljuknak tartottak. Vagyis: az igazság és a munka, mint a társadalom alapja.
    Május 19. Ezerötszáz pék vonult vörös zászlókkal és szalagokkal az Hôtel de Ville elé, hogy megköszönjék a Kommünnek az éjszakai munka eltörlését.
    Guignol-bábszínházat állítottak fel a Champs-Élysées-n. Sajnos az ágyúgolyók miatt, melyek éppen a paraván előtt robbantak, Polichinelle-nek és az Ördögnek el kellett költözniük.
    Május 22. A véres hét második napja. A versailles-iak már Párizsban törnek előre. Az utcai harcok elkezdődtek. Az újságban a Közjóléti Bizottság felhívása Párizs népéhez: „Fegyverbe, polgártársak, fegyverbe! […] A dicsőséges Franciaország, minden népi forradalom anyja, az igazság és szolidaritás eszméinek mindenkori hajléka nevében […] rontsatok az ellenségre.”
    És a felhívás alatt egy hír: „Kijelöltünk négy polgártársat, hogy alakítsanak bizottságot a leányiskolákban a tanítás megszervezésére és felügyeletére.”
    Még néhány nap és vége a Kommünnek.
    A leányiskolák ügyével megbízott polgártársak (Elie Reclus néprajztudós, a Nemzeti Könyvtár igazgatója kivételével) halottak, vagy a versailles-iak foglyai. Elie Reclus, amíg lehet, azon fáradozik, hogy a nemzetőrökkel a könyvtár kincseit biztonságba helyeztesse. Romantikusan hangzik ma, hogy a nemzetőrök harc közben könyvekkel bíbelődtek, de ilyen volt a Kommün igazi szelleme, mely évtizedekig nem látszott ki a burzsoázia által rálapátolt szemét alól.
    A párizsi proletár a Kommün alatt mindent megtett, mindenben hitt, mindenre büszke volt, minden Nagy Eszmét birtokolni akart, csak vezetni kellett. Unszolni, hogy látogassa a Comédie Française-t vagy a Louvre-t, falragaszokon biztatni, hogy belépjen a Tuilleries márványtermeibe, ahol hangversenyeket rendeztek a számára. „Nép! Az arany, amely elborítja a falakat, a te verejtéked. Elég hosszú ideig tápláltad munkáddal, itattad a véreddel ezt a telhetetlen szörnyet, a monarchiát. Ma, amikor a forradalom szabaddá tett, te a saját tulajdonodat foglalod el: itt te odahaza vagy. De őrizd meg a méltóságodat, mert erős vagy és vigyázz nagyon, hogy a zsarnok ne térjen többé vissza.”
    A párizsi proletárnak azt a kezét, amellyel nem tartott csákányt, szuronyt, karabélyt, Courbet polgártárs fogta, a Közoktatásügyi Bizottságtól, a nagyszerű Gustave Courbet, aki alig két éve így utasította vissza a Becsületrendet: „Állampolgári elveim ellen van, hogy elfogadjak egy olyan megkülönböztetést, amely lényegénél fogva a monarchiához kötődik. Ötvenéves vagyok és mindig szabad emberként éltem, hadd fejezzem be ugyanúgy az életem. Ha majd meghaltam, mondják el rólam: ez az ember soha nem tartozott egyetlen iskolához, egyházhoz, intézményhez, akadémiához, és legkevésbé olyan rendszerhez, amely nem a szabadságot szolgálta.”
    1871 áprilisában beszámol apjának napi munkájáról: „Párizs népe nyakig belemerített a politikai ügyekbe. A Művészek Szövetségének elnöke, a Kommün tagja, közoktatásügyi megbízott vagyok. Felkelek, reggelizem, ülésezem, elnökölök tizenkét órát naponta. A fejem már lassan olyan, mint egy sült krumpli. A sok agymunka ellenére, melyhez nem vagyok szokva, nagyszerűen érzem magam. Igazi paradicsom most Párizs.”
    Courbet a kapituláció előtt tombolát rendezett, nyereménytárgyaknak saját festményeit ajánlotta fel, s a befolyt jövedelemből ágyút vásárolt. A csövére ezt vésték: „Courbet-ágyú.”
    Június 7-én tartóztatják le, láncra verve vezetik végig Párizs utcáin Versailles-ig. Ornans főteréről a csendőrök eltávolítják azt a szobrot, amelyet ő ajándékozott szülővárosának. Amíg börtönbüntetését tölti, a burzsoá sajtó karikaturistáinak kedvelt témája: az elmebeteg Courbet, a hazaáruló Courbet, a szenilis Courbet, a gyújtogató Courbet…
    A versailles-i kórus sértegetései elviselhetőek (itt nincs illúzió), de kétségbeejtően szomorú, amikor a romantikus népbarátok – köztük Victor Hugo – átveszik az egyik szólamot. A nép nem bűnös! A vezetőik azok! A nép ártatlan, mert tudatlan. „Miért gyújtottad fel a könyvtárat?” – kérdi Victor Hugo ismert versében egy szerencsétlentől. S a gyújtogató így felel: „Nem tudok olvasni.”
    Barbey d’ Aurévilly (ugyanaz, aki Courbet-t pénzért akarta mutogatni) Victor Hugóhoz is intéz egy épületes javaslatot: „Mondjon le a francia nyelvről, amely már panaszkodni sem tud, hiszen ön halálra fárasztotta. Írja a következő könyvét németül.”
    A könyvtár felgyújtása (valójában versailles-i ágyúgolyóktól lobbant lángra) egyébként a burzsoázia legtöbbet hangoztatott rágalma. A zűrzavarban francia tudósok lopkodták szét az értékes könyveket, melyek eltűnésével ugyancsak a Kommünt vádolják.
    A Kommün nem tud védekezni, a Kommün halott. Franciaországban. A külföldi proletariátus szemében most kezd legendává nőni. Még nem dőlt el egészen a játszma, amikor a berlini Reichstagban szólásra emelkedik egy Bebel nevű szociáldemokrata képviselő.
    „A mi úgynevezett liberális sajtónk háborút, nemzeti háborút szított Franciaország ellen. Ugyanez a sajtó most a szidalmak özönét zúdítja a Párizsi Kommünre, azzal vádolván, hogy polgárháborút robbantott ki. Ez rágalom. A mérsékletességre mindig is a Kommün állott készen. Hiába nevetnek ezen az urak. Eljön még az a kor, amikor szavaimat mérlegelni fogják.”
    A montmartre-i manzárdszobában Pottier-t, alighogy letisztázta a versét, értesítik, hogy menekülnie kell. Kisurran a házból, ahová nemsokára megérkeznek letartóztatására a versailles-i csendőrök. A tiszt fölemel az asztalról a versvázlatok közül egy papírlapot, amelyre Pottier csupán a címet és az ajánlást írta: „Az Internacionálé. Gustave Lefrançais polgártársnak, a Kommün tagjának.”
   
    Hát nem nevetség? Nem kudarc?
    De mit számít, hogy nem ez a végső?
    Mit, hogy sohasem lesz a végső?
    És mit a szenny, a szörnyűség?
    Lesz valahol mindig új nemzedék,
    Amelynek nem lesz soha késő
    A győzelem, a kicsikart.
                            (Vas István: A végső)

MEMENTÓ
   
MARCOS ANA
   
A börtönök
   
    Őr, told rá a reteszt és zárj kulcsra minden ajtót.
    Béklyózd meg ezt az embert, béklyó nem fogja lelkét.
    (Miguel Hernández)        
   
    A Porlier-börtön
   
    A fizikai állapotom ijesztő volt, alig tudtam lábra állni. Miután nem tudták kiszedni belőlem, amit akartak, átszállítottak a Porlier börtönbe, melyet egy régi piarista kollégiumban alakítottak ki.
    1939 májusának első napjaiban kerültem oda, és csak 23 évvel később hagytam el a börtönt, ottmaradt az egész ifjúságom és az életem fele.
    Azzal, hogy elvesztettük a polgárháborút, Spanyolország számára lidérces időszak kezdődött. Nők és férfiak ezreit birkaként hajtották börtönökbe, kínzóhelyekre, vagy rögtönzött gyilkosságok során tömegesen lőtték agyon őket. Hidegvérrel, módszeresen gyilkoltak. Nem az elszabadult indulatok dühe volt ez. Hidegvérű és kiszámított népirtás folyt. Az otthonokban összerezzentek a félelemtől, ha valaki, még ha barát volt is az, bezörgetett. Spanyolország általános félelemben élt.
    Rafael Alberti mély fájdalommal nézett Spanyolországra, és száműzetéséből ezt írta:
   
    Nézzétek. Belép a halál a házba.
    Szólnak üres órák vak mutatói,
    és vannak utcák, hol senki se jár ma,
    nem látni ajtót nyílni, se csukódni.
    Vigyázzatok, nem ébred árnyék egy se
    szomorú házban, csak a halál csendje.
   
    1939 júniusában Ciano, a fasiszta Olaszország külügyminisztere, Mussolini veje Spanyolországba utazott, és miután a saját szemével látta, milyen méreteket ölt a polgárháborút követő terror, ezt írta naplójába:
    „Még mindig sok a kivégzés. Csak Madridban naponta 200-250, Barcelonában 150, és Sevillában, pedig ez a város soha nem volt a vörösök kezén, 80. […] Ott-tartózkodásom alatt tízezren vártak elkerülhetetlen kivégzésükre a börtönökben, és hozzám csak két, ismétlem, összesen két kegyelmi kérvény érkezett családtagoktól.” (Ciano diplomáciai iratai, 294. old.)
    És Ciano nem számolta hozzájuk azokat, akiket a falangisták az otthonaikból, a koncentrációs táborokból és a börtönökből „hurcoltak el”, és akiket ítélet nélkül végeztek ki azokban a kegyetlen években.
   
    Olyan állapotban érkeztem a Porlier börtönbe, hogy az elvtársaimnak kellett etetniük, mert nem tudtam mozdítani egyik kezemet sem, nem tudtam a számhoz emelni az ennivalót. Rövidesen általános vérmérgezést kaptam, tele voltam kelésekkel, és volt néhány lépfene is rajtam, ami halálos is lehet, ezért sürgősen átvittek a börtön gyengélkedőjébe. Két hónapig feküdtem ott bekötözve, az egész testem nedvedzett.
    Egyik oldalamon a pajzán regényeiről ismert szabadkőműves Hoyos y Vinet márki feküdt, szemén az elmaradhatatlan monoklival. Halálos beteg volt, a börtönben halt meg. A másik oldalamon egy magyar gróf, akinek rendszeresen az Egyesült Államok követségéről jött élelmiszercsomagja, és egyszer maga a nagykövet is meglátogattaA nácik üldözték, és a háború közeledtével elmenekült Budapestről. Spanyolországban keresett menedéket, és itt letartóztatták. Demokratának mondta magát, Horthy tengernagy, Magyarország diktátora halálos ellenségének. Elképzelhető, hogy közben amerikai ügynök is volt, nem tudom. Az biztos, hogy engem nagyon megkedvelt, még az ennivalóját is megosztotta velem, és ez mentsvár volt számomra abban az időben, amikor nemcsak a kivégzőosztagok gyilkoltak a börtönökben, hanem az éhség is.
    A gróf magas és testes volt, választékos viselkedésű, szájában mindig pipa lógott. Jól beszélt spanyolul, és az őrök tisztelettel bántak vele.
    Amikor egy évvel később engem halálra ítéltek, ő visszanyerte a szabadságát, és megígérte, megkéri az amerikai nagykövetet, a barátját, hogy járjon közben az érdekemben. Azt hiszem, ennek köszönhetem az első halálos ítéletem semmissé tételét. De azután soha többé nem hallottam róla.
   
    Még ma is beleremegek néhány eset felidézésébe. A Puerto de Santa María-i börtönben az első években, amikor még a börtönökben éhen haltak, az egyik cellában ketten voltak, Javier és Ambrosio. Ugyanazzal a szállítmánnyal érkeztek, és szoros barátság kötötte össze őket. Ambrosio megbetegedett, és Javier testvérként ápolta, a saját szűkös élelemadagjából is adott neki. A beteg állapota súlyosbodott, ágyban kellett maradnia, nem bírt lábra állni. Javier vette át mindkettőjük ételadagját.
    – Az enyémet és a betegét kérem.
    –  Hát az mért nem kel fel? – mondta az őr.
    – Lázas beteg, a betegszobára kéne vinni.
    – Nincs hely – felelte megvetően az őr. És ott hagyták a takarójába bugyolálva, izzadva, lázasan, egy nedves zsebkendőt tettek a homlokára.
    És ez így ment, amikor nyitották a cellaajtót, Javier ment a két tányérral az ételért.
    – Nekem és a betegnek.
    Egy merőkanál híg karórépaleves és néhány karika krumpli. Minden nap.
    Egyik reggel, amikor felhangzott az ébresztő, Javier felkelt, és megnézte a beteget, de az nem mozdult. Javier csendesen, szinte félve közelebb lépett.
    – Ambrosio, jól vagy?
    Egyik kezét a barátja homlokára tette, és érezte, hogy száraz a zsebkendő, mintha már az éjjel sem izzadt volna a beteg. Megijedt, hogy nem hallotta a másiknak a betegsége óta mindig ziháló légzését, ahogyan lázasan kapkodta a levegőt. Gyengéden megmozdította, hogy lássa az arcát, és ijedten vette észre mozdulatlan, fénytelen szemét: meghalt. Javier csak nézte meredten, nem akart hinni a szemének. Fejét két kezébe fogva csendesen sírni kezdett. Az ajtónyitás fémes zajára felugrott.
    – Reggeli – kiáltotta az őr.
    És Javier, szinte öntudatlanul, fogta a két tányért, és az ajtóhoz lépett.
    A túlélési ösztön hatására Javier továbbra is felvette Ambrosio ételadagját. Megigazította barátja szalmazsákját, arcáig felhúzta a takaróját, és csak a homlokát hagyta szabadon, amelyre egy megnedvesített zsebkendőt tett.
    Amíg a barátja élt, Javier megtett érte mindent, amikor megbetegedett, még kevéske élelemadagjából is adott neki, de barátja most halott volt.
    „Bocsáss meg, Ambrosio, már nem tehetek érted semmit” – gondolhatta, noha nyugtalanította a helyzet.
    „Jelentenem kell, hogy meghalt a barátom. Holnap feltétlenül megteszem” – mondta magában, és így halogatta egyik napról a másikra, képtelen volt lemondani a többletélelemről. Ő is nagyon gyenge volt, alig állt a lábán, és a túlélés állati ösztöne lealacsonyította emberi mivoltában. Még arra sem gondolt, hogy rövid időn belül úgyis kiderül minden. Két-három nap múlva a holttest oszlásnak indult, és édeskés bűz áradt el a cellában. De Javier hozzászokott a szaghoz.
    Egyik reggel az ételt osztó őröket elkísérte egy tiszt is. Feltűnt neki a cellából áradó szag, és rákiáltott az ajtóban két tányérral álldogáló Javierre: – Ebben a cellában rohad valami! Hát soha nem takarítotok, még a beteg ágyát sem szellőzteted ki?
    Morogva elment, és félóra múlva megjelentek a fertőtlenítők egy vödörrel meg egy nagy fertőtlenítőszer-szóróval, és akkor minden kiderült.
    Amikor hallottam ezt a történetet, megrázott, és még most is megborzongat. Javiert megbüntették, és azt mesélték, évekkel később egy bolondokházában öngyilkos lett.
   
    A rab és a galamb. Juliánnak az volt a szenvedélye, hogy a rászorulókon segítsen. Egy nap sebesült szárnyú madarat talált az udvaron. Felvitte a betegszobába, ahol kimosták a sebet. Aztán magával vitte az emeletre, és napokig ápolta türelemmel. Julián alacsony volt, és születésétől fogva púpos. Aztán még az egyik lába is eltört egy balesetben, és örökre sánta maradt, nyomorék. Szerencsétlensége ellenére jókedvű maradt, nem voltak komplexusai, és magán is jókat derült. Én a Porlier-börtönben ismertem meg, ahol a polgárháború alatti tevékenysége miatt tartották fogva. Kiszabadult, de egy év múlva már újra börtönbe került, illegális szervezkedéssel vádolták, és azzal, hogy kommunista. Észrevettem, hogy széles barkót növesztett, ami sötétebbé tette az arcát.
    Meglepődött, amikor meglátott, és mintha titkot árulna el, azt mondta: – A rendőrség már ismert engem az első letartóztatásomból, ezért egy kicsit megváltoztattam a külsőmet, hogy észrevétlenebbül járhassak-kelhessek az illegális munka során.
    Nem tudom, hogy csak tréfált, vagy komolyan mondta-e. Nem nevettem gyanútlanságán, de bárki, aki csak egyszer is látta, azonnal felismerhette barkóval vagy anélkül, még ha zsákba dugta volna is a fejét.
    Én nagyon szerettem, meghatott a gyengédség, ahogyan a madarat ápolta. Fiókának hívta, és úgy beszélt hozzá, mintha az értené őt.
    Amikor a madárnak rendbejött a szárnya, szabadon engedte. A madár lebegett egy kicsit, aztán bizonytalanul visszaszállt Julián vállára. Ő továbbra is gondozta, örökbe fogadta, elválaszthatatlanok lettek. Ahogy Fióka gyógyult, egyre hosszabb utakra ment el, de mindig visszajött. Megindító volt látni, ahogy Julián etette. Saját szájába kenyérmorzsákat tett, és a madár a vállán ülve csipegette el tőle, miközben szárnyával gyengéden verdesett. Így éltek hetekig, egymáshoz ragaszkodva. Julián boldog volt, kényeztette a galambot, mint egy gyereket. Csak éjszakára vált meg tőle: berakta egy kis kalitkába, tett mellé vizet és ennivalót, de a kalitka ajtaját nyitva hagyta.
    Egyik nap, mint már annyiszor, Julián megfogta a madarat, kezét kidugta a börtönudvarra néző ablakrácson, szájával megérintette a madarat, és azt mondta:
    – Rajta, repülj! – és Fióka nekilendült, ahogy szokott.
    Általában hamar visszajött, de aznap nem így történt, és Julián aggódott. Órákig ült az ablaknál, és várta, de Fióka soha többet nem jött vissza. Julián vigasztalhatatlan volt, valami mindig hiányzott neki, egyedül érezte magát, elhagyatottnak és szomorúnak. Órákig kémlelte az eget.
    Nem sokkal később a Porlier utcára néző egyik ablakba leszállt egy galamb, és Julián sietve odament egy kevés kenyérmorzsával. De ahogy közeledett, a galamb ijedten felszállt. Julián nem adta fel. Minden nap hagyott az ablakdeszkán kenyérmorzsát, és a galamb visszajött, boldog turbékolással felcsipegette a morzsákat, és Julián mindig egy kicsit jobban megközelíthette őt. Aztán egy lépéssel tovább ment: egyik nap felkapaszkodott az ablakba, kidugta a kezét, és kinyújtott tenyerében a morzsákkal várta a galamb érkezését. Egyszer csak lövés dördült, és Julián a földre zuhant. Segíteni próbáltunk, de hasztalan, homloka közepén érte a golyó. A morzsa a mellére szóródott, nem jutott el a galambhoz. Juliánt a karunkba vettük, alig volt súlya, és szaladtunk vele a betegszobára. Nem tudtak tenni semmit. Mire odaértünk, Julián már nem élt.
    Többször figyelmeztettük, legyen óvatos, mert az őrök megláthatják. Nem ő volt az első fogoly, akit lelőttek, mert felkapaszkodott az ablakba. Mindannyiunkat megrázott a halála, és dühünkben fellázadtunk.
    Másnap a galamb pontosan érkezett, de Julián nem volt ott a találkozón.
   
    AZ ABLAK. A fiatalok közül egypáran a hatodik folyosón szívesen üldögéltünk a nagy ablakok alatti, „Kilométernek” keresztelt helyen. Ott volt Antonio García del Pozo, akit Tonónnak becéztünk, Marino Alonso, két-három köztársasági repülős, néhányan az Alpesi zászlóaljból…
    Fiatalok voltunk és nagyon lelkesek, mindannyian a Szocialista Ifjak tagjai. Megalakítottuk „A dongók” kórusát, és amikor az őrök ránk zárták a rácsokat, vidámságot vittünk a hatodik folyosón lakók életébe, félhangosan énekeltük polgárháborús dalainkat. Ott, a „Kilométernél” írtunk is egy dalt a Fehér csikó fogadójának dallamára. Ez a dal később a többi börtönben is népszerű lett; ezzel búcsúztattuk  szabaduló vagy a halálba induló bajtársainkat.
   
    Isten veletek, drága barátok, isten veletek,
    barátságtok nagyságát sohasem feledem.
    Nem tudom, mit teszek holnap, és nem tudom, mi vár,
    de jelszavam örökre ugyanaz marad.
    Az életben küzdeni kell, meg kell hódítani
    a boldogság világát, az új holnapot.
    Isten veletek, drága barátok, isten veletek,
    barátságtok nagyságát sohasem feledem.
   
    Amikor az iskolát börtönné alakították, befalazták az ablakok alsó részét, hogy ne lássunk ki az utcára. De ügyetlenül és csak átmenetileg csinálták meg, lyukas kőlapokkal, némelyiken még gipsz sem volt, az illesztéseknél néhol fénycsík szüremlett be.
    A „Kilométernél” az egyik fiú konzervnyitóval kis nyílást kapart a téglák között, és azon át látni lehetett az igen szűk Padilla utca néhány ablakát, és azt is, mi történik mögöttük. Időnként felizgatta a képzeletünket egy-egy jelenet. Természetesen kíváncsiak lettünk, és egyre nagyobbak lettek a nyílások a falon, már ki tudtunk venni először egy, majd két téglát is, amelyen át szinte már a fejünket is ki lehetett dugni. Nappal ez nem volt probléma; este óvatosabbak voltunk, mert a fény feltűnhetett az utcáról. Miután kikíváncsiskodtuk magunkat, visszatettük a téglákat a helyükre, és mert, jobb híján, amúgy is sok ruhát a falra akasztottunk, mesterkedésünk észrevétlen maradt.
    Az egyik ilyen leskelődésünk alkalmával, az általunk készített nyílással szinte majdnem szemközti ablakban láttunk egy sujtásokkal teli egyenruhát viselő férfi oldalán – tengerésztiszt lehetett – egy nagyon fiatal lányt. Viccből fogadásokat kötöttünk: „Na, ki mer kikezdeni vele?”
    Én komolyan vettem a kihívást, és egy reggel, amikor a lány egyedül állt az ablakban, pisszegéssel magamra vontam a figyelmét. Amikor odanézett, mutattam neki a kezemben levő gyufásdobozt, és jeleztem, hogy ledobom az utcára. A dobozban apró betűkkel írt levelet küldtem neki.
    A lány megértette szándékomat, de gyors jelekkel értésemre adta, hogy nem megy le a levélért. Én azért kidobtam az utcára a gyufásdobozt, és a doboz az ő járdájukhoz közel, a házuk előtt álló fa mellé esett a földre. A lány elment az ablaktól, és rövid idő múlva egy fiatal nővel tért vissza, aki a szolgálójuk lehetett. Ujjával diszkréten megmutatta a nőnek a dobozt.
    A levélben elmagyaráztam neki helyzetemet, és arra kértem, írjon nekem, segítsen enyhíteni a büntetésemet, és megadtam a nevemet meg az adataimat, hogy a levelét, mintha családtagtól érkezne, átvegyék. Pár nap múlva nagyon rövid levelet kaptam tőle postán, ebben közölte, ne írjak neki többet, mert képtelenség köztünk bármilyen kapcsolat. De válasza így is kedves volt, és emberséges. Látva, hogy ellenkezése dacára levele kedves volt, és könyörületes szavakkal zárult, próbált lelket önteni belém, hogy viseljem türelemmel a nehéz rabságot, felbátorodva folytattam a levélírást.
    Nagyon boldog voltam a levéllel, nem is tudom elmondani, milyen érzés volt a kezemben tartani, és látni az édes női kézírást. A helyett, hogy kérésének megfelelően abbahagytam volna a levelezést, azonnal siettem megválaszolni a levelét. Órákon át figyeltem, mikor megy az ablakhoz, és amikor végre odament, jeleztem neki, hogy küldöm az újabb üzenetet. Megismétlődött a korábbi jelenet. Pilar (így hívták) fejével nemet intett, de én ledobtam a gyufásdobozt, amely a házuk bejáratának a közelében ért földet.
    Végül engedett a kérésemnek, és attól kezdve leveleztünk. Ahhoz, hogy ez a történet érthető legyen, tudni kell, nagyon fiatalok voltunk, és nekem jóérzést és örömet okozott a kapcsolat, Pilarnak pedig talán romantikus kalandot. Később megtudtam, apja elhagyta az anyját, és mint a mesékben, őt mostohaanya nevelte, aki kínozta, gyűlölte, és folyton ármánykodott ellene tengernagy apjánál.
    Az idő múlásával a levelek megteltek ártatlan szenvedéllyel, és nekem egyre nagyobb szükségem volt rájuk. Pilar azt kérte, ne gyufásdobozban küldjem a leveleket, hanem írjak a szolgálójuk és a bizalmasa, Julia Tofino Albo nevére, az ő címükre.
    Én pedig megadtam neki a családom címét, hogy meg is látogathasson a börtönben, amit meg is tett. A nővéremmel együtt jött be hozzám, mintha ő is családtag lenne. Mivel a börtönnel szemben lakott, és ismerhették, a nővérem mögé rejtőzött, és kendőt kötött a fejére, hogy fel ne ismerjék.
    Minden fogoly, különösen a „Kilométer” fiataljai nyomon követték ennek a különös idillnek az eseményeit, és Pilart kinevezték „a hatodik folyosó menyasszonyának”. Úgy élték át a mi románcunkat, mintha az övék lenne.
    Az estékre sajátos rendszert alakítottunk ki.
    Én jól láttam Pilart az ablakukban. De neki vigyáznia kellett. A barátaim a fejem mögött ruhákból függönyt formáltak, hogy ne szűrődjön ki a fény. Pilar, mielőtt aludni ment, jó ideig az ablakban üldögélt, mint aki levegőzik, biztos volt benne, hogy nézem őt, bár ő nem láthatott engem.     
   
    Megírtam neki, cigarettára gyújtok, hogy tudja, ott vagyok, és ahányszor felparázslik a cigaretta, az mind egy neki küldött csókomat jelzi, így felelek az övéire. De én nem voltam nagy dohányos, hamar szédülni kezdtem, ezért megkértem az egyik legjobb barátomat, Tonónt, hogy helyettesítsen, az esti órákban Pilar már nem tudta megkülönböztetni az arcunkat.
    Telt-múlt az idő, egyik reggel azt láttuk, hogy Pilar az ablakban sírdogál. Mellette egy tiszt állt. A barátaim ugratni kezdtek.
    Nem tudtam, mit gondoljak a jelenet felől.
    A postával kaptam Pilartól egy levelet, a tartalmára azóta is emlékszem.   
   
    Fernando,
    Néhány hónapon belül férjhez megyek, és mert szeretem a jövendőbeli férjemet, nem akarom, hogy a gondolataimban vagy a lelkemben bárki más legyen őelőtte. Kérlek, ne írj nekem ezentúl.
   
    Ez a levél teljesen összezavart, mert éppen előző nap kaptam tőle egy másikat, amelyikben lángra gyúlt szerelemmel szólt hozzám.
    Megmagyarázhatatlannak tartottam, hogy érzései ilyen rövid idő alatt ennyire megváltozzanak. Nem volt sok gondolkozni való időm. Délben bejött hozzám a nővérem, és ijedten mesélte, hogy kint járt nála a rendőrség a Pilarral való kapcsolatom miatt.
    Ugyanaznap délután hívattak a börtönparancsnokságra. Ott nagy meglepetésemre az a tiszt várt, akit Pilar mellett láttam az ablakban.
    Kiderült, hogy ő nem Pilar vőlegénye, hanem a lány egyik unokafivére, akiről már írt nekem, az egyetlen, akiben annyira megbízott, hogy elmondta neki a történetünket meg a mostohaanyjával való rossz viszonyát.
    A férfi eleinte durván beszélt velem, de a beszélgetés folyamán, ahogy elmondtam a Pilarhoz fűződő érzéseimet, megenyhült.
     Zavarba jött, mert látta, nem egy idősebb férfiről van szó, aki ki akarja használni Pilart. Amikor látta, milyen fiatal vagyok, még szinte kamasz, és azt, hogy életkorunknak és a körülményeknek megfelelő ártatlan románcról van szó, szinte bizalommal beszélt velem.
    Elmondta, Pilar kérte, jöjjön be hozzám, magyarázza el a helyzetet, és kérje, bocsássak meg a levélért, amelynek megírására kényszerítették.
    Azt is elmondta, hogy Pilar apja most nagyon dühös, de alapjában véve jó ember, nem akar nekem semmi rosszat, ám Pilárral a kapcsolatot mindenesetre meg kell szakítanom, és soha többet nem szabad írnom neki, mert Pilárnak okoznék vele bajt.
    Szinte közvetlenül, úgy emlékszem, négy nappal a beszélgetés után áthelyeztek az Alcalá de Henares-i börtönbe. Ez volt Pilar apjának első intézkedése, hogy a lánya közeléből eltávolítson. Valószínűleg tájékoztatták, hogy a családom odavalósi, és ő a legkisebb rosszat akarta okozni nekem, amikor az enyéim közelébe helyeztetett át.
    Néhány hónap múlva a bíró ítélethozatalra újra Madridba idézett, és visszakerültem a Porlier-börtönbe.
    Pilárt soha többet nem láttam, de értesültem a sorsáról. Az udvaron voltam, amikor egyszer csak a hangosbemondón keresztül egy Jacinto Tofino nevű őrizetest szólítottak. Meglepődtem a szokatlan vezetéknév hallatán, és hirtelen eszembe jutott Pilarék szolgálója. Megkerestem fogolytársamat, aki tényleg a szolgálólány rokona volt, a testvére, és tudott mindenről.
    Úgy látszik, a mostohaanyának feltűnt, hogy Pilárnak jobb a kedve, és egyszer, amikor a lány elment otthonról, szekrényében megtalálta a leveleimet. Az asszony számára ez volt a megfelelő pillanat ahhoz, hogy megszabaduljon a férje lányától, akit soha nem szeretett. Sejtette, hogy férfi van a dologban, de eszébe sem jutott, hogy ráadásul egy politikai fogolyról van szó a szemközti börtönből.
    Jacinto azt mesélte, a mostoha, miután megmutatta a leveleket Pilar apjának, elérte, hogy a lányt egy szigorú rendházba küldjék, Sevillába. Nagyon elszomorított a hír, a kapcsolatunk vége miatt is, és Pilar sorsa miatt is, akit így elszakítottak az élettől. De a sors ennél keményebb próba elé állított.
   
    A HALÁLBÜNTETÉS. Amikor visszakerültem a Porlier-börtönbe, értesítést kaptam, hogy a lázadáshoz való csatlakozás miatt Haditörvényszék elé állítanak. 1941-ben történt, huszonegy éves voltam.
    Védelem gyakorlatilag nem volt. Az ügyvédet hivatalból rendelték ki, és a legtöbb, amit megtehetett, annyi volt, hogy kegyelmet kért, a vádakat készpénznek vette.
    Aznap sok halálos ítélet született. A Haditörvényszékek tömegnyi ítéletet hoztak.
    Az én csoportomban hatvannégyen voltunk, köztük tizenhét tanító, és többségünket golyó általi halálra ítélték. Volt a csoportban egy szegény ember, akit azzal vádoltak, megölte az aravacai papot. A haditörvényszéki tárgyalás kellős közepén megjelent egy pap, és nyilatkozott, hogy ő az említett áldozat, és „a vádlott, nemhogy nem ölte meg őt, mint az nyilvánvaló, hanem a házában elrejtette, és így megmentette az életét”. A vádló a megcáfolhatatlan tény hallatán visszavonta a halálbüntetési indítványt, de harmincévi börtönt kért, azzal érvelt, hogy „a vádlottnak a vörös időkben elég hatalma volt ahhoz, hogy megmentsen egy papot”.
    Az én esetemben megdöbbentettek az ügyész vádjai. Felelőssé tettek az Alcalá de Henaresben történtekért, amiért már sok elvtársat elítéltek, néhányukat ki is végezték. Ez bevett gyakorlat volt azokban a zavaros időkben, különösen a falvakban: a vezetők számlájára írni a felelősséget a történtekért.
    Tény, és nagyon sajnálatos, hogy a felkelés első napjaiban a köztársasági területeken is történtek ellenőrizetlen dolgok, még bűnesetek is. Ezek egyáltalán nem voltak méltóak sem a Köztársaság kormányának politikájához, sem a Népfront pártjaihoz, amelyek ezeket a cselekedeteket ellenezték, és feljelentést is tettek miattuk. Még polgárháborús helyzetben, amikor az indulatok elszabadulnak, sem lehet az ilyesmit igazolni, de azt meg lehet érteni, hogy történtek általunk elutasított, méltatlan és ellenőrizetlen események, melyeket a katonai lázadás szabadított el.
    A „nemzetinek nevezett területen” az első napoktól kezdve tömeges és kegyetlen megtorlásokat hajtottak végre, és ezeket a felkelő hatóságok ösztönözték és irányították. Hidegvérű és módszeres megtorlás vette kezdetét, amely nem csak a polgárháború idejére korlátozódott. Kíméletlen dühvel majdnem negyven éven át, a diktatúra végéig folytatódott, mert megfelelt a győztesek hivatalos gondolatvilágának: a nép demokratikus és forradalmi érzését gyökerestül ki kell tépni, s ezeknek az eszméknek a képviselőit meg kell semmisíteni.
    Fel akarták égetni a kultúrát is, mert szerintük az is az ellenség részét képezte. Mindenki ismeri a salamancai anekdotát, mely szerint Unamunónak azt kiabálta Millán Astray tábornok: – Le a kultúrával! Éljen a halál!
    A kultúra örök kezdet, mindig újjáéled, legyőzhetetlen. De hatalommal rendelkező ellenségei vannak, akik a halált szegezik vele szembe, a sötétséget a születő, élő fény ellen. A kultúrát a történelem folyamán sokszor foglyul ejtették, és elevenen megégették. Franco Spanyolországában a legteljesebb népbutítás győzött. Képeket, szobrokat égettek, cenzúrázták a könyveket és a filmeket, iskolai tanítók, művészek és értelmiségiek ezreit lőtték agyon, végeérhetetlen a lista, melyet egyetlen névben összegezhetünk: Federico García Lorca. A kultúra mindenek előtt a szabadság iránti elhivatottság, századok óta folyó küzdelem, árnyakat, inkvizíciót és vesztőhelyeket dönt le, hogy új utakat nyisson az emberiség gondolatainak és álmainak: ezért ítélték halálra. Szerencsére legjobb művészeink, íróink, költőink közül, a gondolkodók és a tudósok közül is sokan el tudtak menekülni Spanyolországból, és gazdagították az őket befogadó országok kultúráját.
    A polgárháború mindig nemzeti tragédia, amelyet mindannyian megszenvedtünk, de nem lehet salamoni ítéletet hozni, és nem lehet összevetni három hónapi zűrzavart egy csaknem negyven évig tartó hidegvérű és módszeres népirtással. Ne feledjük, hogy nem ugyanaz a szabadság ellen harcolni, mint védeni azt.
    Mennyire más volt a győztesek magatartása a legyőzöttekéhez képest; mi Spanyolország javát helyeztük mindenek fölé, nemzeti megbékélésre hívtunk fel mindenkit, hogy túllépjünk a polgárháború testvérgyilkosságainak következményein, és lezárjuk a múltat.
    Amikor az első Haditörvényszékből visszakerültem a börtönbe, össze kellett szednem kevéske holmimat, hogy átvigyenek a harmadik folyosóra, ahol a halálraítélteket őrizték; akkor ezren lehettünk halálraítéltek.
    Azokban az első években minden éjjel elvittek egy csoport golyó általi halálra ítélt foglyot, hogy a Keleti temetőben agyonlőjék őket. Csak vasárnaponként nem vittek el senkit. Akkor a hóhérok imádkozni mentek.
    Abban az időben egy fiatal andalúz költő ezt írta:
   
    Szemem nagyobb lett azóta,
    és magasabb lett a homlok,
    láttam, a halálba mentek,
    a végső percig daloltok.
   
    1939-ben a Porlier-börtönben volt egy Zapatones gúnynevű szadista tiszt, aki reggelente abban lelte örömét, hogy amikor felolvasta az aznap kivégzendők névsorát, miután kimondta a keresztnevet, hosszan beleszívott a cigarettájába, és az így keletkezett szünetben szorongást keltett mindazokban, akiknek a halálraítélttel azonos keresztnevük volt. Csak ez után a halálos feszültség után mondta ki az áldozatok vezetéknevét. És minden egyes névnél megismételte ezt.
    A kivégzendőket utolsó éjszakájukon levitték a kápolnába, és hajnalban onnan vitték őket a kivégzés helyszínére, a Keleti temetőbe, ahol agyonlőtték őket.
    A Porlier-börtön Madrid belvárosában volt, a lakók minden hajnalban a halálraítélteknek a teherautókból felhangzó, utolsó, a Köztársaságot éltető kiáltásaira ébredtek.
    Hogy beléjük fojtsák ezt az utolsó kiáltást, eszméik kifejezésének végső megnyilvánulását, halálos módszerhez folyamodtak, az elítéltek szájába a fejük hátsó részén madzaggal rögzített fadugót tömtek, ennek a közepe lyukas volt, hogy a foglyok lélegezni tudjanak. Később ennél egy fokkal kevésbé borzalmas dolgot használtak: kereszt alakban ragtapaszt ragasztottak a foglyok szájára.
    Arra az időre esett a 13 rózsaszál meggyilkolása. A Szocialista Ifjaknál dolgozó bátor, még kiskorú lányok voltak ők; minden év augusztus 5-én megindító tiszteletadással emlékezünk meg róluk, és rajtuk keresztül a francóista népirtás női áldozatainak ezreiről. Csak Mari Carmen, a legfiatalabb menekült meg, tizenhat éves volt. Valenciában él jelenleg, élő tanúja annak a szörnyű bűnténynek.
    A gyilkosságok szünet nélkül folytak. Elvtársaink egy részét a temetőben lőtték agyon, de voltak olyanok, akiket nyakbilinccsel fojtottak meg odabent a börtönben. Én többször mentem le a kápolnába söpörni, és összeszedtem a „kápolnai feljegyzéseket”; mindig meggyötörve térem vissza. A nyakbilincs – egy fából és vasból készült szék - az egyik sarokban állt, ponyvával letakarva. A hóhér az áldozat nyakát satuvassal rögzítette, majd azt egy hatalmas csavarral addig tekerte, amíg az elítélt nyakcsigolyája el nem tört.
   
   A FÉLELEM HATÁRAI. Sokan írtunk már a halálos ítéletről, a kínzásról, szóltunk az elvtársaknak a könyörtelen körülmények között is megőrzött bátorságáról, kitartásáról. Kevesen engedik át magukat a félelemnek, nem beszélnek róla, még akkor sem, ha szenvednek tőle, mintha az olyan döntő pillanatokban, amikor maga az élet forog kockán, ez szégyen vagy árulás lenne.
    Másféle érzéseket tápláltunk magunkban, és ésszerű, hogy így tettünk, példaadásból, ezzel is hangsúlyozva az eszméink védelmében tanúsított szilárdságot és hősiességet, bár ezek az értékek akkor is védhető értékek lettek volna, ha félünk a haláltól. Biztos, hogy azokban a társainkban is volt félelem, akik énekelve mentek a halálba, de büszkeségük és meggyőződésük erejével legyőzték rémületüket. Félelemben is meg tud maradni az ember ereje, méltósága. Remegve sem kell fejet hajtani.
    A félelem létezett, de az esetek nagy részében nem tartott fogva bennünket. Mint egy sötét árny, hozzátapad az emberhez, felméri meggyőződése erejét, és a csüggedés legkisebb jelére leteperi, és elveszi az eszét. Különösen akkor, ha az ember nem érzi maga mögött a többieket, ha magába fordul. A fizikai vagy a szellemi magány volt a legkedvezőbb terep a megjelenéséhez, ettől az ember elhagyatottnak és védtelennek érezte magát. Egészen más érzés halálra ítéltnek lenni a bajtársak százai között, mint éjjelente egyedül várni a kivégzést a cellában. Én mind a kettőt megéltem, és tudom, milyen más egy cella magányában halálra ítéltnek lenni, és milyen ugyanez a sors, amikor az embert a folyosón körülveszik az elvtársai. Amikor együtt vagyunk, amikor a többiek látnak téged, minden könnyebb, az ember büszkesége verseng a többiekével, táplálja társai példája, a közösségi bátorság.
    Többféle félelem létezett, némelyik az ember saját méltóságából fakadt. A magánzárkában például, a kínzás előtt, az ember attól fél, hogy nem tud ellenállni, megtörik, és aztán nem tud az elvtársak szemébe nézni. A legrémisztőbb, amikor az ember attól fél, hogy elveszti az eszét, és kiszolgáltatottá válik a hóhérok kénye-kedvének.
    A szélsőséges helyzetekben ugyanakkor erkölcsi és elemi védőmechanizmusok működnek. Ezek megerősítik az embert, lehetővé teszik eszméi szilárdságának próbatételét. Megtapasztaltam, hogy bensőnk mélyén mekkora erő lakozik, melyet meggyőződésünk táplál, és szélsőséges helyzetekben „előhívva”, a felszínre emelkedik. Minden embernek saját méltósága és lelkiismerete szabja meg a félelem határait.
        Én halálraítéltként attól féltem a legjobban, minden rettegésen túl, hogy ha eljön az utolsó pillanat, nem lesz elég erő a lábamban, hogy kimenjek, és büszkén búcsúzzam el bajtársaimtól. Akadt néhány nyugtalanító, de meglepetést keltő eset. Kipróbált, meggyőződéses emberek, amikor nevüket meghallották a kivégzendők közt, váratlanul összeomlottak, ölben kellett „kivinni” őket. Más, látszólag gyenge és bizonytalan elítéltek viszont, amikor eljött az utolsó óra, felnőttek, és egyenes derékkal, a szabadságot éltetve mentek el.
    Az ember nem tudta, ezekben a döntő és meghatározó pillanatokban milyen rugók mozgatják majd, s hogyan fog viselkedni. Ijesztőnek találtam, hogy ismeretlen okból, akaratomtól és szándékomtól függetlenül velem is ilyesmi történjék.
   
    A KOPORSÓS FIÚ. Emlékszem Conrado esetére, a Porlier-börtönben történt. Nagyon rokonszenves fiú volt, szilárd és nyugodt, akit mindannyian szerettünk vidám természetéért, egyszerűen azért, amilyen volt.
    Halálra ítélték, de úgy tréfálkozott, és olyan vidám maradt, mint akit meg sem érint, hogy a halál határán jár.
    Egyik nap beszélt a nővérével, aki elmondta neki, hogy kimentek a Keleti temetőbe egy barátnőjével, mert annak a férjét aznap hajnalban akarták kivégezni. Az őrök nem engedték, hogy odamenjenek, megfenyegették őket, és azt mondták, menjenek haza, de ők messziről és titokban hajmeresztő jelenetnek lettek a tanúi.
    – El sem tudod képzelni! Ijesztő volt, ahogy berugdosták az éppen agyonlőtt férfiakat egy tömegsírba, csupa vér és sár borította őket…
    Attól a naptól fogva az a fiú teljesen megváltozott. Kezdett egyedül járkálni, alig evett, elhagyta a vidámsága, már nem úgy gondolkodott és élt, mint azelőtt. Ha szóltunk hozzá, csak ezt ismételgette szüntelenül: – Én nem akarom, hogy engem koporsó nélkül temessenek el.
    Máson sem járt az esze. Aggasztott bennünket az állapota, nem is értettük. A barátja voltam, egyidősek voltunk, ismertük egymás családját, néha együtt látogattak minket, de attól kezdve rám is úgy nézett, mint valami idegenre. Odamentem hozzá, a vállára tettem a kezem, próbáltam életet önteni belé.
    – Mi van veled, Conrado? Ne merülj ebbe bele, megbolondulsz. Itt vagyunk veled, támaszkodj ránk…
    Szomorúan, mereven nézett rám, mint egy megszállott, és rögeszmésen ismételgette a gondját a koporsóval.
    Ezt a változást nem volt könnyű megérteni, túl volt már a józan értelmen.
    Az embernek elveszik az életét, ez objektív tény, és ehhez képest mindegy, hogy koporsóban vagy anélkül temetik el. De ezt a fiút fogva tartotta a kényszerképzet, valami eltörött benne, és elvette az eszét.
    Az elítéltek családtagjai időnként elmentek a Plenáris Ülések bírójához, és valamelyik, a hivatalban dolgozó ismerős küldöncön keresztül egy-két nappal előbb megtudták hozzátartozóik kivégzésének a napját.
    Így jött el a szörnyű pillanat Conrado számára is, amikor a testvére, Carmina a beszélő helyiségében sírástól elcsukló hangon közölte vele a hírt: – Conrado, erősnek kell lenned, holnap agyonlőnek.
    És a fiú, mintha ez lenne a legfontosabb, görcsösen belekapaszkodott a rácsokba, és azt kiabálta:
    – Hozz nekem egy koporsót, nem akarom, hogy koporsó nélkül temessenek el… – És rángatózva sírni kezdett.
    A nővére sem értette. Számára, ahogy nekünk is, a szomorú és elkerülhetetlen az volt, hogy megölik a testvérét, hogy örökre elveszíti őt.
    De látva öccse elkeseredését, megígérte, hogy visz egy koporsót a temetőbe.
    – Megígéred?
    – Megígérem, Conrado.
    Hihetetlen volt. Mintha csak megmentette volna az életét azzal az ígérettel, Conrado megváltozva jött ki a beszélőről, letörölte a könnyeit, és azt mondta nekünk:
    – Holnap agyonlőnek, de a nővérem hoz nekem egy koporsót a temetőbe.
    Nem értettük, mi játszódik le a fejében. A belső rugók összetörnek, vagy kiegyenesednek, és az ember reakciói a szélsőséges helyzetekben időnként megmagyarázhatatlanok. Ellenállásunk bizonytalan cérnaszálon függött, és egy előre nem látható szél összetörhette és elsodorhatta, mint valami bábut.
    Szerencsére az ilyen, pszichológiai tanulmányt érdemlő esetek ritkán fordultak elő. De léteztek. A többség eszméiben erőre talált, és élete büszkeségével nézett szembe a halállal, a nyugalom és a méltóság példáját hagyva ránk.
    Az a fiú bizonyára nem képzelte el a halált a maga tragikus mélységében. A halál számára valószínűleg elvont és valami hősies dologként jelent meg, de amikor nővére elmesélte azt a jelenetet, s látta magát, amint a sír felé görgetik, véresen és sárosan, hirtelen a maga valóságában jelent meg előtte a halál. Számára a halál „az a kép” volt, és valami megváltozott benne, az őrületbe kergette.
    Néhány nappal később, egyik nővéremmel együtt, meglátogatott Carmina is a börtönben, hogy beszélhessen velem.
    Elmondta, a kivégzés előtti éjszakát azzal töltötte, hogy az egyik közelben lakó rokonuk segítségével, aki asztalos, készítettek – ahogy a testvérének megígérte – egy nagyon egyszerű koporsót négy, feketére festett falapból.
    Aztán egy olyan jelenetet írt le nekünk, amilyet csak Bunuel találhatott volna ki: hajnali ötkor, fején a koporsóval, miközben csapkodta őt a szél meg az eső, Carmina elindult a lakásuktól nem messze eső, ma Almudenának nevezett Keleti temető felé.
    De nem engedték a kivégzések helyszínéig, útközben megállították, a koporsót puskatussal összetörték, neki pedig néhány órát a rendőrkapitányságon kellett töltenie. De a szíve nyugodt volt, teljesítette a testvérének tett ígéretet, amennyire csak tőle telt.
    Sokáig nem tudtam szabadulni a képtől, egy nő, aki nekem anyám vonásaival jelent meg, hajnalban magányosan baktat egy koporsóval a fején.
    Évekkel később Párizsban, egy társaságban, amely gyakran összejött a lakásban, ahol francia bajtársaimtól szállást kaptam, elmeséltem ezt a döbbenetes történetet. Georges Soria történész és dramaturg, a Háború és forradalom Spanyolországban című könyv szerzője arra kért, hadd vigye színre ezt a hihetetlen drámát. Egy ismert filmrendező, Neurisse úgy vélte, a jelenet nagyobb teret igényel, és filmen erősebb lenne a hatása, mint színházban. Többen ösztönöztek, írjam meg az emlékeimet, mielőtt az idő kitörölné őket.
    Soha nem akartam megtenni, bár sok barátom ösztönzött. Nem tudom, szerénység vagy lustaság tartott-e vissza. Mindig találtam valami okot vagy ürügyet, hogy halogathassam az írást. A történetemet a világban tett utazásaim során apránként raktam össze, interjúkon, konferenciákon és nyilvános eseményeken történt fellépéseken, a televízióban, társaságban és néhány dokumentumfilm alkalmából. Sok ajánlatot utasítottam vissza, többet Párizsban, de néhányat Spanyolországban is.
    Egyszer, amikor éppen visszaérkeztem Madridba, felkeresett a Központi Bizottságban Lola Salvador, és az életemről szóló filmforgatókönyvet ajánlott. Nem emlékszem, 1978-ban lehetett-e, de a székhelyünk akkoriban a Castello utcában volt. Lola Salvador írta a Cuencai bűntény című film forgatókönyvét, és Pilar Miró rendezte. Nagyra tartottam Lolát, kitűnő szakembernek. Nem tudom, az ő ötlete volt-e, vagy Pilaré, akit Párizsból ismertem, és aki sokat tudott az életemről. Mindenesetre kitértem, mint mindig, és kihagytam ezt az alkalmat, habár tudtam, életem bizonyos részleteit nagyon jól meg lehetne filmesíteni.
    Végül, elég későn, mégis nekiláttam az írásnak. Az emlékirataimat, illetve a legmélyebb nyomot hagyó és még most is eleven emlékeimet írtam meg. A többi emlék, mint törött tükörben villan fel, és mielőtt testet öltene, széthullik, vagy kihullik az emlékezet sötét lyukain. Nem tudom, egyes emlékek miért halványulnak el, mások viszont erejüket megőrizve miért válnak életem részévé.
   
    A KŐ ÉS A VIRÁG. Nehéz, de felejthetetlen évek voltak. Sok mindent átéltem, példamutató elvtársakat ismertem meg, és halálba induló bajtársak százait öleltem meg utoljára. Lehetetlen mindent elmondani, amit átéltem és lehetetlen minden bajtársamról szólni, akikkel a méltóságban és a tragédiában osztoztam. Vannak történetek, melyek erőteljesebben élnek bennem, mint mások, némelyik nagyon is jellemzi, milyen volt az általános magatartás. Fények és árnyékok alkotják az együttes képet.
    Spanyolországban a párt illegális szervezetét többször lefejezték, de az elesett bajtársak helyét azonnal betöltötték az országon belülről vagy külföldi száműzetésből hazaküldött, harcra kész, új emberekkel. Nekünk, elfogottaknak, miután befejeződött a küzdelem, nem volt más választásunk, mint méltósággal szembenézni a vereséggel.  Nagyobb érdem azok hősiessége, akik – miután elmenekültek Spanyolországból, és nem tudták, viszontlátják-e asszonyaikat, gyerekeiket, de az őket befogadó országokban szabadságban élhették új életüket – önként visszatértek Spanyolországba, hogy csatlakozzanak az illegális harchoz. Azok közül a kommunista vezetők közül sokat letartóztattak és agyonlőttek.
    1941-ben Kubából Spanyolországba küldték a párt vezetőinek egy csoportját. Isidoro Diéguezt, Larranagát, Girabaut, Asartát és Luciano Sádabát. Az utóbbit azért, hogy átvegye a Szocialista Ifjak vezetését. Lisszabonban szálltak át, de ott elfogták és átadták őket a francóista rendőrségnek. Miután az állambiztonságiak megkínozták őket, börtönbe kerültek. Luciano Sádabát a Porlier-börtön második folyosóján helyezték el, ott ismertem meg. A Szocialista Ifjak illegális szervezetéért én feleltem a börtönben, és Sádabával én kerültem először kapcsolatba. Nemcsak bajtársak, jó barátok is lettünk, közösségünk befogadta őt.
    Sádaba néhány nappal azelőtt nősült meg, hogy hazaküldték volna, még a mézesheteit sem élvezhette. Nem értettem nyugalmát, de erre maga Sádaba adta meg a magyarázatot:
    – Számomra dicsőség volt, hogy a küldetésre engem választottak, büszkén fogadtam el.
    Akkor értettem meg, hogy az illegális munka követelményei időnként embertelennek látszó döntések meghozatalára kényszerítik az embert.
    Kitűnő elvtárs volt, sokat tanultam tőle, és úgy megszerettük egymást, mint a testvérek. Vágyakozva beszélt feleségéről, Zoila Ambouról, akit „ott kellett hagynia” anélkül, hogy friss házasságukat legalább egy rövid ideig élvezhették volna. Sádaba mindig magánál hordott egy amulettfélét, Zoila adta neki búcsúzáskor a tengerparton talált, kicsi, kerekre csiszolódott kövecskét. Alig volt nagyobb egy mandulánál, és az ovális formát egy kék fonal fogta körül „deréktájon”.
    – Vidd magaddal, szerencsét hoz, és mindig emlékeztetni fog rám – mondta neki Zoila, és búcsúzáskor megcsókolta a követ. Luciano meg nem vált volna attól a kőtől, mindig a kezében volt, ujjai szüntelen játszottak vele, folyton simogatta: amikor az udvaron sétáltunk, vagy amikor olvasott, amikor közbeszólt egy-egy megbeszélésen, amikor gondolkozott.
    Azt hiszem, a kő még álmában is a kezében volt.
    Rövid ideig lehettünk csak Luciano társaságában. Egy este az ő nevét is felolvasták, hogy agyonlövik, az elvtársaival együtt. Megöleltük egymást. Így búcsúztam sok száz bajtársamtól. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet, de ő példamutató, magabiztos fegyelemmel ment ki. Nekem adta az óráját, a töltőtollát és minden ruháját, amire már nem volt szüksége.
    – Nem hagyod itt nekem a követ?
    Sádaba felemelte a kezét: Zoila kövét erősen és szeretettel a hüvelyk- és a mutatóujja között tartotta.
    – Nem, ez a kő velem hal meg.
   
    Néhány nappal korábban, amikor az udvaron sétáltam, kis virágra lettem figyelmes, a fal egyik repedésében nőtt. Olyan védtelennek látszott! Vajon miért az udvar legárnyékosabb sarkában született? Talán a szél ragadta magával a magot, és ott hajtott ki. Én ezt fogadtam örökbe, ahogy más elvtársak madarakat. Minden reggel gyengéden megöntöztem egy kis fecskendővel, amelyet a börtönpatikában dolgozó egyik barátomtól kaptam. Minden nap, amikor lementünk az udvarra, megkerestem, nézegettem, belélegeztem illatát, hallottam, ahogy a friss szellőben lélegzett. Annyira kicsiny és törékeny volt, még egy pillangó súlya alatt is meghajlott.
    Sádaba és bajtársainak kivégzése másnapján, szívemben a hiányukkal, lementem az udvarra, és szomorúságom ellenére, vagy talán éppen a szomorúság miatt, szokásom szerint a virág felé vettem utamat, hogy megnézzem és felfrissítsem. Messziről megláttam, aprócska volt és színevesztett a reggel fénytörésében. Közelebb érve láttam, az ő életének is vége szakadt. Nem tudom, a Madrid fölött fújó hajnali szél ölte-e meg vagy az eső, de a virág feje letört, és aszott nyakára bukott. Próbáltam feléleszteni, friss vízzel öntöztem, lágyan megsimogattam pártáját, kevéske lila és sárga szirmát, de hasztalan. Elpusztult. Jelképnek tűnt, amely éppen azon a tragikus és szomorú hajnalon veszett oda.
    Óvatosan letéptem, nehogy összetörjem, egy könyv lapjai közé tettem, és hosszú éveken át velem volt, emlékeztetett egyik legjobb bajtársam kivégzésére.
   
    TÉVEDETT A HALÁL. Csaknem két évig vártam minden éjjel a halált. Egyik alkonyatkor több fogollyal együtt politikai témákat tárgyaltunk, amikor odajött hozzám Julián Vázquez barátom, akit „a nagy Szabónak” becéztünk, megállt a csoporttal szemben, és szomorúan rám nézett.
    – Mi baj, Julián?
    Bűnbánó hangon azt mondta: – Megint elvisznek valakit.
    – Igen, tudjuk.
    – A te nevedet mondták.
    Egy pillanatra elnémultam. Aztán felálltam, mert hallottam, hogy szólítanak. Odaadtam neki órámat, ahogy halálom esetére ígértem, és csöndben megöleltük egymást.
    Ilyenkor a legnehezebb az elvtársaktól való búcsú volt, ölelésük melegében távozni, hallani megindult szavaikat, miközben az ember tudja, nem látja őket viszont többé, és olyan erősnek kell lenni, úgy menni el közülük, hogy az ember össze ne törjön útközben.
    A folyosóajtónál álltak az őrök, hogy levigyenek a börtönparancsnokságra, a földszintre, ahol a kivégzést közlő bíró várakozott. Lemenni a háromszakasznyi lépcsőn egy percbe sem telik, mégis ugyanazt éltem át én is, amit mások mesélnek, hogy velük így történt, amikor a haláluk küszöbén voltak. A fejemben szédületes gyorsasággal, mint egy kaleidoszkópban, elfeledett vagy elveszett gyerekkori jelenetek bukkantak fel: a faluszéli forrás, ahová az anyámmal mentünk minden nap vízért, a falusi ünnepek, a dulzaina muzsikája, hímzett, flitteres népviseletben táncoló nővéreim, játék a többi gyerekkel, egy közeli kert almaillata, a szüleim simogatása,  vályogházunk az ajtajuk előtt üldögélő szomszédainkkal, a tudatalattiban rejtőző vagy elfeledettnek vélt jelenetek és beszélgetések egyszer csak ott keringtek a fejemben.
    Amikor a bíró szobájába léptem, belelapozott az asztalon fekvő iratokba, és egyetlen szó nélkül kiment a helyiségből.
    Húsz percnyi szörnyű várakozás után megjelent néhány őr, és egy idős embert vezettek át, karjánál fogva, a szomszéd szobába. Megismertem, Luis Álava volt, egy katolikus baszk mérnök, akit nagyon tiszteltünk, és akit szintén aznap hajnalban szándékoztak kivégezni.
    Szorongva várakoztam tovább, s újabb félóra elteltével megint előkerült a bíró, és ridegen azt mondta: – A te ügyedet formai hiba miatt érvénytelenítették, újra meg kell jelenned a Hadbíróság előtt.
    Ugyanis a bíró két végzést hozott. Az egyik az enyém volt, és azért hozta, hogy közölje velem, az én ügyemben az eljárást ideiglenesen érvénytelenítették; a másikat pedig azért, hogy végrehajtassa a halálos ítéletet. A bíró, amikor engem a szobájába vittek, azonnal rájött, hogy valami tévedés történt, mert szemmel látható volt a különbség az én korom és a kivégzendő életkora között, de ahelyett, hogy ezt közölte volna megnyugtatásul, szótlanul és megvetően otthagyott, én pedig életem egyik leghosszabb és legfeszültebb óráját töltöttem el.
    Visszavittek a folyosóra, az elvtársak meg úgy fogadtak, mintha feltámadtam volna. Kába voltam, még ahhoz sem éreztem erőt, hogy örömömnek hangot adjak. Aznap éjjel nehezen aludtam el, de amikor végre sikerült, mélyen, mozdulatlanul aludtam 12 vagy 14 órát egyfolytában. Néhány elvtársam már aggódott, fel akartak kelteni, de a cellában volt velünk egy elítélt orvos is, doktor Cicuéndez, aki azt mondta: „Hagyjátok, ez teljesen normális dolog, halálosan kimerült. Néhány óra alatt felélte az összes energiáit, most töltődik fel.”
    Néhány hónappal később, 1943 elején újratárgyalták az ügyemet, és másodszor is halálra ítéltek.
   
    AZ ÚJSÁG. A büntetések és a hihetetlen felügyelet ellenére folytattam a politikai munkát a börtönbeli fiatalokkal. Több kezdeményezésre is sort kerítettünk.
    1943-ban elhatároztuk, hogy május 1-je tiszteletére Ifjúság címmel kézi készítésű újságot csinálunk, rajzokkal és eltérő kézírású rövid cikkekkel.
    Egyik éjjel az őrök meglepték az egyik fiút az újság olvasása közben, és a Biztonsági Főigazgatóságra vitték, ahol a vallató- és kínzókamrák voltak. A fiú a kínzás hatására elárulta az egyik elvtárs nevét, akire ugyanaz a sors várt, és ő is feladott további elvtársakat. Ezen a szálon elértek hozzám, és mint a börtön illegális szervezetéért felelős személyt átvittek a Puerta del Sol szomorúan nevezetes tömlöcébe, abba az épületbe, ahol ma a Madrid megyei Önkormányzat működik.
    Elhatároztam, elvállalom az újságért a kizárólagos felelősséget, hogy megszakítsam a láncot, további elvtársakat már ne keverjek bele.
    A rendőrség provokációnak tekintette, hogy magamra vállaltam a „bűnt”, és hogy nem adtam ki több nevet, hiszen az újságban különböző kezektől származó rajzok és írások szerepeltek. Nyilvánvaló volt, hogy nem csinálhattam egyedül, más bajtársak közreműködése nélkül.
    Elvesztettem az időérzékemet, meglehet, több mint húsz napon át kínoztak nekivadultan.
    Először az irodában kínozták az embert, aztán átvitték egy félelmet keltő helyszínre: egy olyan cellába, ahol a lámpa sárga fényében vérnyomok látszottak a falakon. Ez a letartóztatott lélektani megdolgozására szolgált. De nekem az első gondolatom az volt, hogy ezen a kegyetlen helyen példamutató bajtársak százai a végkimerülésig ellenálltak.
    Az ember a kínzás alatt a képzelet segítségével bírja ki a fizikai és lelki fájdalmat, anélkül hogy megtörne – a jövőt hívja segítségül. Arra gondoltam, az elvtársak a börtönben biztosan aggódnak; vannak, akik azt hiszik, nem bírom ki, mások meg bíznak a kitartásomban. Ugyanakkor magam elé képzeltem a visszatéréskor rám váró kétféle lehetőséget: vagy legyőzötten és szégyenkezve, nem merek majd a többiek szemébe nézni, vagy fizikailag ugyan összetörve, de tiszta lelkiismerettel, büszkén fogadom az ölelésüket. Nem volt nehéz a választás, akármi volt is az ára.
    Naponta vallattak, és napról napra fokozódott a kínzás mértéke és a kínzók dühe. Egyik nap, amikor a vallatás után, járni is alig tudtam, visszavittek a cellába, és otthagytak, a takarómra zuhanva. Egyedül voltam, elkülönítettek bennünket egymástól, hogy hamarabb összeomoljunk. A takarón elterülve, égő fejjel azon gondolkoztam, meddig tarthat a kínzás, és meddig tudok ellenállni. Akkoriban nem létezett még a 72 órás jogi határ, és a „vallatást” akár hónapokig is folytathatták.
    Attól féltem, hogy elveszítem az ellenőrzést a tudatom felett, hogy megszűnök én lenni, és a kínzástól összetörve döntésképtelenné válok.
   
    AZ ARCKÉP.  Ezeken a dolgokon töprengtem, amikor az ajtó felől könnyű zajt hallottam, és odanézve egy kezet pillantottam meg, amely a kis rácson át egy papírt dobott be a cellámba.
    Ahogy tudtam, odavonszoltam magam a papírdarabhoz, és meglepődve láttam, hogy egy könyvből kitépett Lenin-arckép. Szívem gyorsabban kezdett verni, néztem Lenin arcát, és megnyugodva éreztem, hogy már nem vagyok egyedül, ő, és mindaz, amit ő jelent, velem van, napról napra erősebbé tesz hóhéraimnál. Ennyi idő múlva zavarba ejtő számomra elmondani ezt a történetet. De úgy hiszem, létezik a forradalmi misztika, és ne feledjük, hogy akkoriban nagyon fiatal voltam, teli forradalmi romantikával.
    Mindenesetre ettől a virtuális jelenéstől jobban bíztam magamban. Amikor a kínzás után visszavittek, elővettem rejtekhelyéről a képet, és úgy beszélgettem Leninnel, mintha láthatna és hallhatna engem: „Nézd, mit csináltak velem, de ne aggódj, nem törnek meg, megígérem.”
    Egyik délután zihálást hallottam a folyosó felől. Közelebb mentem az ajtóhoz, kinéztem a rácson, és két őr között egy letartóztatottat láttam, akit éppen a kínzásból hoztak vissza. Rosszul nézett ki: jajgatása, semmibe vesző szeme láttán azt gondoltam, hogy ez az ember megadta magát, vagy már a megadás határán van. Eltöprengtem, és végül, bár nehezemre esett az áldozat, elővettem rejtekhelyéről a képet, hosszan néztem, és így szóltam hozzá: „Tudod, hogy a világ minden kincséért sem válnék meg tőled, de most másik elvtársnak van rád szüksége.” És másnap reggel, amikor kiengedtek vécére, beejtettem a képet a cellája rácsán át. Délután a rendőrök újabb tortúrára vitték a férfit, én meg arra vártam, milyen lesz visszajövet. Egy vagy két óra múlva hallottam, hozzák vissza a cellájába, és a rácshoz tapadtam, hogy lássam, amint elmegy az ajtó előtt.
    Megváltozott embert láttam. Fölemelt fejjel jött vissza, szemében büszkeség és méltóság ragyogott. Néhány nap múlva egy időben vittek ki minket az őrök a mellékhelyiségbe. Szinte ki sem nyitva a számat, megkérdeztem tőle: – Mit csináltál a képpel?
    – Odaadtam egy másik elvtársnak – felelte suttogva, és testvériesen megszorította a karomat.
    Mindig nehezemre esik elmesélnem ezt a vallásos „csodákra” emlékeztető esetet, de valóban így történt; ismétlem, forradalmi misztika is létezik.
   
    Tovább kínoztak, és annyira gyenge voltam, hogy többször elájultam a vallatásokon. Egyik reggel elvesztettem az eszméletemet, és megijedtek. Jött a börtönorvos, hogy megvizsgáljon, és az volt az utolsó kihallgatásom. Az állapotomra és arra való tekintettel, hogy úgy látták, nem tudnak belőlem kihúzni semmit, lezárták az esetet, és visszavittek a börtönbe. Elvtársaim büszke öleléssel fogadtak.
    Azért a néhány oldalas, kézzel írt, belső használatra szánt újságért, melyért hasonló esetekben pár hónapi büntetés járt, engem, az állam biztonsága elleni bűntett vádjával, 30 évi szabadságvesztésre ítéltek. Így bosszulta meg a rendőrség, hogy nem voltam hajlandó kiadni az elvtársaimat.
    Amint valamennyire rendbejöttem, első dolgom volt, hogy megírjam a Lenin-kép történetét, olyan apró betűkkel, amilyenekkel csak tudtam, és titokban kijuttattuk a börtönből.
    A történet eljutott Moszkváig, és a Lenin Múzeum egyik termében, úgy emlékszem, a 27-esben kitették egy falitáblán az én kézírásommal, és mellette oroszul is.
    Nem tudom, ott van-e még.
   
    ROZSNYAI KATALIN FORDÍTÁSA

FILM
   
LÉNÁRT ANDRÁS
   
A hóhér
   
(Filmművészeti rendszerkritika a spanyol Franco-korszakban)
   
A 20. század történetében a modern civilizáció kialakulásának egyik velejárója volt az egyetemes filmkultúra megszületése és elterjedése. A mozgókép varázslata rohamtempóban hódította meg a társadalmakat, mind Európában, mind az amerikai kontinensen. Egy olyan új, szórakozásra és kikapcsolódásra kiváló alkalmat nyújtó eszközt láttak a kamera teremtette illúzióban, amely szélesíti a mindennapok feszültséggel teli pillanatai elől búvóhelyet kereső emberek lehetőségeinek tárházát. Világjelenség lett az 1910-es évektől, hogy a mozi egyre népszerűbbé vált minden réteg számára.
    Az új „csoda” persze azonnal felkeltette a hatalom kíváncsiságát is, a benne rejlő potenciális erőt az irányításért harcoló csoportok mindegyike igyekezett valamilyen módon kiaknázni. Az 1917-es orosz forradalom után a film a Szovjetunióban népművelő és propaganda célokat szolgált.
    Később a legjelentősebb európai diktátorok is felismerték a társadalomra gyakorolt hatásának értékét. Esetükben a kulcsszó a „befolyásolás”.
   
A filmpolitikai környezet
Az 1939 és 1975 között fennálló spanyol diktatúrában a „Generalísimo”, Francisco Franco kiváló tanítványa volt elődeinek, a bizalmasai által irányított filmpolitikában tökéletesen hasznosították a Mussolini és Hitler által már kialakított mechanizmusokat. A film legfontosabb feladata lett, hogy bemutassa, miért tekinthető az új nemzeti-katolikus Spanyolország egy tökéletes formációnak. Minden kulturális terméknek a Hispanidad, vagyis a Spanyolság Tudat eszméit kellett közvetítenie, kiegészítve a rendszert minden ízében átszövő alapelvekkel. Így jelent meg az állam erkölcsi tisztasága felett őrködő, minden magasztos értéket magában foglaló katolikus egyház, a rendet szavatoló katonaság, valamint a társadalom alapját képező család szentsége. A szélsőjobboldali Falange Párt radikális ideológiáját felhasználó eszmerendszerben az egység és a spanyol nagyság állt a középpontban. A francóista filmpolitikát a totális kontroll, az átláthatatlan cenzúra, a rendszerhez hű filmek és az ártalmatlannak tűnő, könnyed szórakozást nyújtó alkotások összjátéka jelentette. Elméletileg elképzelhetetlennek tűnt, hogy olyan termék kerüljön ki a filmes műhelyekből, amely akár a fennálló politikai rendszert, akár a társadalmat kritizálja, vagy enyhén negatív felhanggal láttatja. Elkerülhetetlen volt, hogy alkalmanként azért átcsússzanak a cenzori szűrőn bizonyos „rendszerellenes” alkotások is, de ezek ellen utólag már nem sok mindent tehetett a hatalom. Főleg az 1950-es évektől, amikor nyitottabbnak, demokratikusabbnak szeretett volna mutatkozni a vezetés a külvilág felé. Ilyen körülmények között a keménykezű cenzúra gyeplőin bizonyos mértékben engedni kellett.1
    Az 1960-as évek hozták el a változás szelét. Az 1962-ben a Tájékoztatási és Idegenforgalmi Minisztérium élére került Manuel Fraga Iribarne meghirdeti az apertúra koncepcióját: a felülről irányított, de széles körű társadalmi támogatottságot (és követelést) maga mögött tudó nyitás során lazítanak az elmúlt 20 év szigorú keretein az információ és a kultúra minden területén. Ez az enyhülés országos jelenség. Az 1959-ben elfogadott Stabilizációs Terv elsődleges célja volt, hogy Spanyolországot kiszakítsa az eddigi elszigeteltségéből, megnyissa a gazdaságot a külföldi tőke előtt is, valamint mindezek folyományaként a világ előtt egy szimpatikus, voksát a demokrácia mellett letevő nemzetként tetszelegjen. Az apertúrának tehát politikai, gazdasági és társadalmi-kulturális vetülete is volt, témánk szempontjából ez utóbbi a jelentősebb.
    Szintén 1962-ben tért vissza a Filmművészeti Főigazgatóság élére José María García Escudero, aki az 50-es években rövid ideig már betöltötte ezt a tisztséget, de egy ellentmondásos döntése miatt le kellett mondania (több platformon is egy társadalmi kritikával átitatott filmet védelmezett egy hazafias tézisfilm helyett). Fraga a nyitás jelszavával felvértezve ragaszkodott García Escudero személyéhez. A régi-új igazgató alapvető változtatásokat vezetett be, amelyek közül az úgynevezett intelligens cenzúra volt az egyik legjelentősebb: a politikus szerint a cenzúra szükséges ahhoz, hogy a filmművészetet a megfelelő mederben tartsa, de szabályozásra, hozzáértő személyekre és művészi meglátásra kell alapozni. Az általa kialakított új környezetben az alkotók nagyobb bátorsággal mertek hozzányúlni olyan témákhoz is, amelyek korábban túlságosan provokatívnak tűntek volna. Tevékenységét általában pozitívan értékelte mind a korabeli filmes szakma, mind az utókor. Carlos Saura például úgy vélekedett, hogy García Escudero többet tett a spanyol filmért, mint bárki más, nélküle nem készülhetett volna el számos, azóta már klasszikussá vált alkotás.2
    A 2010-ben elhunyt José Luis García Berlanga a 3B (Bardem, Berlanga, Bunuel) „mesterhármas” tagja. Ők hárman a spanyol filmművészet igazi legendái. Berlanga látszólag könnyedebb műfajt képviselt, de emögött mindig súlyos mondanivaló lapult. A „berlangai”, mint jelző, már elfogadott eleme a spanyol nyelvnek, több szótár is jegyzi. Jelentése összetett: csípős társadalmi és politikai kritika, kívülálló szellem, maró irónia, szatirikus korfestés, az abszurd és a groteszk sajátos vegyülete. A diktatúrát megvetette, de a demokráciával sem nagyon tudott mihez kezdeni. Bizonyos értelemben anarchistának vallotta magát, aki mindig minden ellen lázad. Politikailag néha megingott valamelyik irányban (jóbarátja, Juan Antonio Bardem folyamatosan győzködte, hogy csatlakozzon a kommunistákhoz), de ő az „én mindent egyformán utálok” típusú életszemléletnél maradt. Éppen ezért lehet tele a filmográfiája ilyen elsőrangú darabokkal: a legelkeserítőbb helyzetekben is meglátta a tragikomikusat, minden szituáción tudott élcelődni, a színészeiből is kihozta a legegyedibb szerepformálást.
    Bardemmel közösen vetették papírra az Isten hozta, Mr. Marshall! (Bienvenido Míster Marshall, 1953) forgatókönyvét, de már egyedül rendezte meg, és ezzel egycsapásra nemzetközi hírnévre tett szert. Nem volt megállás, Berlanga a spanyol filmművészet ikonjává vált, bár a hatalom, érthető módon, eléggé tartott a kamerájától, hiszen tudták, nem lehet őt kordában tartani. Még olyan is előfordult, hogy egy későbbi filmje, a Csütörtöki csodák (Los jueves, milagro, 1957) forgatásán állandó megfigyelőként jelen volt egy pap is, aki folyamatosan beleszólt a munkálatokba, valamint kétszáz oldalnyi megjegyzést fűzött az eredeti forgatókönyvhöz.3
   
Támadás (?) a rendszer ellen
Korábbi sikereinek betetőzése volt az 1963-as év, ekkor készült el A hóhér (El verdugo). Ha nemzetközi összehasonlításban tekintjük, akkor talán A tanúval (Bacsó Péter, 1969) lenne rokonítható, méghozzá több szempontból is. Mindkét filmet az adott időszak első számú klasszikusaként tartják számon manapság, még a fiatalabb generációk is nagy százalékban ismerik. A közbeszédben előkelő helyet foglalnak el a dialógusokból származó idézetek, egysoros bölcsességek. José Luis és Pelikán József kálváriája egy olyan politikai berendezkedés viszonyai között zajlik, amelyben éppen a főhős, a leginkább érintett személy nem érti, mi is történik körülötte. Egyszerűen gondolkodó emberek ők, akik szeretnének kimaradni a hatalmi játszmákból, csak szeretnének túlélni. A bemutatás időpontjában (A hóhér esetében 1964, A tanúnál tíz évvel a forgatás után, 1979) a szóban forgó nemzetek változáson mennek keresztül, legalábbis a kifelé mutatott kép szerint: Spanyolország a zárkózott, önellátó, keményvonalas időszakból a demokratikusabb, aperturista periódusba lép át, Magyarországon pedig a Kádár-rendszer a lehető legegyértelműbben szeretné megkülönböztetni magát a Rákosi-korszaktól. A két filmről már a premier időszakában is érezhető volt, hogy valami különleges értéket képviselnek, azóta pedig saját országukban az adott időszak jelképévé, elsőszámú kulturális ikonjává váltak.
    A hóhér cselekménye a spanyol kisember hányattatásait tükrözi vissza. Egy kivégzés után a temetkezési vállalatnak dolgozó José Luis kapcsolatba kerül Amadeóval, a hóhérral és vele élő lányával, Carmennel. A két fiatal viszonyt kezd egymással, és amikor az öregúr erről értesül, nincs más választásuk, mint házasságra lépni. Ezzel a főszereplő lemond eredeti tervéről is, amely szerint Németországba vándorolna ki, hogy ott új életet kezdhessen. A gyermekáldás is hamarosan eljön. Hatalmas problémával találják azonban szemben magukat, mikor kiderül, hogy Amadeo nyugdíjba vonulásával a neki kiutalt szolgálati lakást is elveszítik, ezért apa és leánya hosszas győzködése után José Luis elvállalja apósa megüresedő pozícióját. Mindezt úgy, hogy irtózik ettől a szakmától, és abban reménykedik, nem kap senki halálbüntetést, így neki sem kell majd gyakorolnia a hivatását. Napjai állandó félelemben telnek, rettegve olvassa a bűnügyi híreket, nehogy valakit elítéljenek, esetenként ő maga avatkozik közbe utcai veszekedéseknél, hogy így megakadályozza egy potenciális emberölés elkövetését. Ám elérkezik a pillanat, amikor nem menekülhet, Palma de Mallorcán végre kell hajtania egy ítéletet. Börtönőrök vonszolják el a kétségbeesve tiltakozó José Luist a kivégzés helyszínéig, ahol nincs más választása, mint teljesíteni a kötelességét. Egy lelkileg meggyötört fiatalember távozik Mallorca szigetéről. A végső párbeszéd José Luis és Amadeo között jelzi, mire is számíthat a jövőben. „Soha többé nem teszem ezt meg, soha többé!” – mondja a fiatal hóhér. Apósa válasza: „Én is ezt mondtam az első alkalommal.”
    A színészek kiválasztása jó érzékkel lefolytatott casting eredménye. José Luis szerepét Nino Manfredire osztották, az olasz színművész kiválóan alakítja az önbizalomhiánnyal küszködő, sokszor kifejezetten gyávának tetsző férfit, akin szüntelenül pánik lesz úrrá. Bár ő a főszereplő, mégis inkább másvalakire emlékszik vissza a néző leginkább. Az idős Amadeót játszó José Isbert leszerződtetése telitalálat volt, a spanyol filmtörténet egyik legtöbbet foglalkoztatott, legnépszerűbb személyét tisztelhetjük benne, igazi közönség kedvenc, de a szakma is a legnagyobbak között tartotta számon. Védjegyévé vált a jellegzetesen rekedt, mély hangja, amely egy egyre súlyosbodó gégerák miatt még különlegesebb színt kölcsönzött a mondatainak. Berlanga az Isten hozta, Mr. Marshall! után több ízben is dolgozott vele; míg az első közös filmjük forgatásán még rengeteget vitatkoztak a számos fennálló probléma közepette4, addig a későbbiekben igazi szoros barátság és tisztelet jellemezte a kapcsolatukat. A Carmen bőrébe bújt Emma Penella a korszak egyik legkedveltebb színésznője volt, aki még a 2000-es években is nagy népszerűségnek örvendett, főleg tévésorozatokban. Halála után azonban leginkább azért került be a sajtóba, mert visszaemlékezéseiből kiderült, az ő édesapja volt a felelős Federico García Lorca kivégzéséért.
    A halálbüntetés kérdése természetesen kényes téma a francóista Spanyolországban, Berlanga többször is kifejtette, hogy mélységesen ellenzi az ilyen ítéleteket. Bevallotta, önzésből áll ezen az állásponton, ugyanis nem tudta elviselni azt a gondolatot, hogy egyszer talán ő is így végezheti, akár valóban elkövetett valamit, akár nem. A lehetőség, hogy őt valaha is halálra ítélhetik, megrémítette.5 Arra, hogy ebből a félelméből filmet készítsen, egy ügyvéd barátja megtörtént esete szolgált ösztönzésül. A jogász részt vett egy kivégzésen, ahol a hóhér még jobban rettegett, mint az elkövető, nyugtatóinjekciót kellett neki beadni, hogy lecsillapodjon, és elvégezze feladatát a parancs szerint.6 Ez a történet és a halálbüntetés elleni negatív érzései együttesen sarkallták arra, hogy megszülessen a film.
    A forgatókönyv megírásában Berlanga segítségére volt Rafael Azcona, a rendező szinte állandó alkotótársa. Kettőjük együttműködésének köszönhető a spanyol filmtörténet néhány igazi csillogó gyöngyszeme.
    A hóhér első ránézésre szimplán a halálbüntetés elleni vád- és gúnyirat, ám ennél sokkal mélyebb jelentést hordoz magában. Berlanga műve látlelet az 1960-as évek Spanyolországának társadalmáról, amely nem tud megnyílni. A nagypolitika meghirdette az apertúra princípiumait, de a társadalom nem képes ezt magáévá tenni, mert a régi korlátok továbbra is fennállnak. A nyitni akaró társadalom képtelen megnyílni.7
    Az elnyomott embertömegben az egyén szabadsága oly mértékben megkérdőjeleződik, hogy nem lehet ura a saját tetteinek. A szabad akarat a körülmények áldozataként relatívvá lesz, ha túl akar élni, a fennmaradás érdekében alá kell vetnie magát a fentről érkező kényszernek még akkor is, ha az gyökeresen eltér a meggyőződésétől, és ellenkezik az alapvető emberi értékekbe vetett hitével. Nem csak a kivégzett egyén lesz a diktatúra áldozata, hanem az is, aki életben marad. Sőt, az utóbbinak együtt kell élnie a tudattal, hogy ő mindebbe belenyugodott, és hallgatólagosan bele is egyezett, hiszen nem tehetett mást. A társadalom minden tagja a rezsim által felállított játékszabályok vértanúja. Egyesek akarva, a többség akaratlanul, de mindenki asszisztál a rendszer fenntartásához.
    Míg José Luis számára kínszenvedés a várakozás és az ítéletvégrehajtás, addig Amadeo a világ legtermészetesebb dolgaként tekint egy ilyen kivégzésre, rutinból cselekszik, és még Carmen számára sem teljesen világos, miért is kell rettegni ettől a feladattól. Egyértelmű: a társadalmat hozzászoktatták az ilyen formában megjelenő legális emberöléshez, szerves részévé vált az életének, így inkább az kelt feltűnést és nemtetszést, ha valaki ódzkodik az élet törvény által kikényszerített kioltásától. A José Luis esetében említett gyávaság éppen ezért kettős megítélés alá eshet. Vajon gyávaság-e az, ha nem fogadja el szó nélkül a fennálló kegyetlen törvényeket, és megpróbál kibújni egy ilyen, valójában embertelen feladat alól? Az adott körülmények között a társadalom valószínűleg tényleg gyávának gondolná, egy „normális” világban azonban inkább humánus, érző lénynek tekintenék.
    José Luis sorsa kitűnően illeszkedik a berlangai ívhez, amely a rendező alkotásaiban szinte minden alkalommal megjelenik.8 A történet kezdetén megfogalmazódik egy probléma (itt: lakáshiány, a hóhéri hivatás kényszerű elfogadása), a későbbiekben ez megoldódni látszik és pozitív végkicsengést ígér (családalapítás, nincs kivégzésre váró személy), ám az utolsó pillanatban jön a bukás (a halálos ítélet végrehajtása), és a főszereplő még mélyebbre kerül, mint ahonnan kiindult.
    Berlanga meseszövésének igazi értéke és zsenialitása jelenik itt meg, de a tisztesség kedvéért meg kell említeni, hogy a forgatókönyvíró Azcona is sokat tesz hozzá: egy konkrét téma kapcsán a teljes társadalmi közeg elé állítanak (görbe) tükröt, így válik a cselekmény az egyén és a rendszer közötti párharc terepévé. Nem kétséges persze, hogy a végén ki fog győzni, ám ez a küzdelem nem felesleges, mert így felszínre kerülhetnek a rezsim legellentmondásosabb, legkegyetlenebb intézkedései és az általuk létrehozott fojtogató atmoszféra. Az sem gyakori más filmeseknél, hogy két olyan ellentétes fogalmat, mint a halál és a humor, ilyen tökéletesen tud párba állítani.
    Berlangáék célpontja lett a filmben a halálbüntetés mellett a teljes politikai és társadalmi berendezkedés is. Az elviselhetetlen és átláthatatlan bürokrácia megkeseríti a polgárok életét, semmit sem tudnak elintézni úgy, és ahogyan azt szeretnék, mert minden felett az inkompetens „aktatologatók” uralkodnak. Úgy tűnik, mintha a fejlődés útjában is ők állnának.
    A Franco-rendszer erkölcsi alapját mindvégig a katolikus egyház hű és fenntartás nélküli támogatói magatartása jelentette. Elviekben egy ilyen, önmagát Isten földi helytartójának tartó intézménytől elvárható lenne, hogy ne tegyen különbséget ember és ember között, mindenkit kezeljen egyenrangúként, tekintet nélkül a szociális különbségekre. Mindez persze a valóságban máshogy működik, az egyik legszatirikusabb, leghumorosabb, ugyanakkor a cenzúra szempontjából legveszélyesebb jelenet éppen ezt a képmutatást figurázza ki. José Luis és Carmen esküvője a templomban éppen egy, a társadalmi ranglétra magasabb fokán álló pár házasságkötését követi. Főszereplőink azonban szegények, nem prominens tagjai a közösségnek, így nekik nem jár ugyanaz, mint az előzőeknek. Már tart José Luisék szertartása, miközben a papok és segédeik az előző ceremóniáról visszamaradt kellékeket pakolják el, csavarják fel a vörös szőnyeget, oltják el a díszes gyertyákat. Az üzenet egyértelmű: egy alsóbb osztályba tartozó szerelmespár nem érdemli meg azt a pompát, amit az előkelőbbek, még az egyház részéről sem.
    A párbeszédek a mű igazi gyöngyszemei. José Luis állandósult idegösszeroppanásából fakadó, rezignált reakciói, Amadeo „aranyköpései” életről és halálról, a családi asztal mellett folytatott kedélyes beszélgetés a kivégzésekről, Carmen nemtörődömsége, a mellékszereplők tipizált megjelenítése, mind a spanyol társadalom állapotának különböző aspektusait tükrözik vissza.
    A film igazi intellektuális szórakozást ígért (és ígér ma is), elsősorban azok értik meg a mondanivalóját, akik átélték az adott korszakot, vagy akik jól ismerik az akkori körülményeket. De nem feltétlenül csak a spanyol viszonyokra kell gondolnunk: minden ország, amely keresztülment legalább egy ilyen autokratikus perióduson, valószínűleg kellő empátiával viszonyul a történtekhez, felismeri az alkotók szándékait és üzeneteit. Amellett, hogy elgondolkodik a látottakon, az egyes, fekete humorral bőven megfűszerezett jeleneteken még felhőtlenül tud szórakozni is.
   
Alkotói, politikai, kritikai visszhang
A film tehát egyértelműen kritikusan közelíti meg mind a politikai, mind a társadalmi állapotokat. Miért vetíthették le mégis? Az említett enyhülésnek, García Escudero filmpolitikájának köszönhető, hogy a közönség megtekinthette a filmet a mozikban.
    A cenzori hatóság és Fraga Iribarne személyes utasítására 14 helyen avatkoztak be a filmbe, összesen 4,31 percnyi anyagot vágtak ki belőle. A filmművészeti főigazgató szerint ez szükséges volt, hiszen a kérdéses jelenetek túlságosan provokatívak voltak, úgy biztosan nem mutathatták volna be. García Escudero szerint az alkotás egységén ez nem módosított érdemben.9 Berlanga azonban nem így gondolta, szerinte a cenzúra alapvetően megváltoztatta a film struktúráját. Mindennek hangot is adott, méghozzá nemzetközi sajtóorgánumokban, ahol többek között negatív képet festett az ország általános filmpolitikájáról. Egy firenzei napilapnak például azt nyilatkozta: „Az érték a rezsim értéke. Aki nem alkalmazkodik, az nem remélhet túl sokat.”10
    Berlangától megszokott volt, hogy vehemensen reagáljon, ahogyan korábban már említettük, mindenben különutas volt, őt semmi sem elégítette ki, semmivel és senkivel sem volt megelégedve. A relatív lazulás, ami más filmrendezőket García Escudero iránti hálára is sarkallt, Berlanga számára elégtelen volt. Tőle ritkán volt hallható bármilyen szívből jövő dicséret a főigazgató irányában, akinek a könyveiből pedig kitűnik, hogy időnként nem igazán értette a rendező kifakadásait, máskor viszont kifejezetten rosszul esett neki, hogy a szerinte jóindulatú hozzáállást Berlanga nem értékeli.11
    A hóhér igazán a nemzetközi környezetben lett népszerű, ugyanis a Velencei Filmfesztivál versenyfilmjeit válogató bizottságot lenyűgözte Berlanga munkája, és felkérték, hogy nevezze be az alkotását. Ennek már a filmművészeti főigazgató sem örült annyira, hiszen a rendszerellenes hangvétel egyértelmű volt. Érezte, hogy amit belföldön még viszonylagos kontroll alatt tudnak tartani, azt külföl­dön már nem tudják befolyásolni. És valóban, a botrány ezután csapott le igazán.
    A római spanyol nagykövet, Alfredo Sánchez Bella felháborodott a film velencei bemutatásán, és nem nyugodott, amíg bel- és külpolitikai vihart nem kavart. 1963 augusztusában egy igen terjedelmes levelet küldött a spanyol külügyminiszternek, amelyben részletesen kifejtette a problémát.12 Érdemes a levél tartalmát összefoglalni, mert ez kiválóan mutatja, hogyan reagált egy kulcspozíciót elfoglaló francóista diplomata erre a filmművészeti kritikára, mindez a nyitás periódusában.
    A nagykövet csak hallomásból ismerte a rövid szinopszist, magát az alkotást nem látta még, de már ez is elég volt ahhoz, hogy véleményt alkosson róla. Szerinte Spanyolország rossz hírét kelti a munka, rágalmazza a spanyol demokráciát(!), és a fekete humor tovább súlyosbítja a helyzetet. García Escuderót is Rómába hívatta, hogy együtt találjanak megoldást erre a problémára, ami nem lehet más, mint a film visszavonása. Ám a főigazgató úgy vélte, ezt nem tehetik meg, mivel spanyol-olasz koprodukcióról van szó, és a másik fél nem egyezne bele, valamint ezzel veszélybe sodornák a két ország közötti, hosszú távra kötött filmművészeti szerződéseket is. A sajtó pedig még nagyobb botrányt csinálna az ügyből (persze ekkorra már folyamatosan cikkeztek az olasz és más európai lapok a spanyol diplomaták az irányú próbálkozásairól, hogy A hóhért el tudják lehetetleníteni). Miután Berlanga és producere, Nazario Belmar levetítették a filmet Sánchez Bellának, a nagykövet a korábbinál is hisztérikusabban reagált, a Spanyolország és társadalma ellen valaha is készített legelképesztőbb és legfelháborítóbb politikai pamfletnek minősítette, amelyben egy csepp humort sem talált. A diplomata és a rendező hosszas ideológiai vitába bocsátkoztak a halálbüntetés céljáról és természetéről, a társadalom erkölcsi állapotáról, valamint a külföld felé sugárzott Spanyolország-képről. Sánchez Bella nem értette, hogyan juthatott át a film a cenzori hatóság szigorán. Ezután arra a következtetésre jutott, hogy egy előre eltervezett akcióról van szó, a film a szocialista realizmus legvérmesebb hagyományait követi abból a  célból, hogy egyértelmű kommunista propagandát fejtsen ki. A film elkészítésében szerinte számos bolsevik vett részt, akik úgy manipulálták Berlangát, hogy a rendező tulajdonképpen észre sem vette, milyen munkát tett le az asztalra. A producer pedig a nagykövet szerint alapvetően jó és Franco-hű ember, de jellemgyenge és gyáva, már nem mer megfutamodni, teljesen a filmesek befolyása alá került. García Escudero végeredményben csak átverés áldozata lett, őt nem szabad hibáztatni a történtekért. Ezek után Sánchez Bella tovább szövi az elméletét, amelynek végeredménye, hogy a film és annak velencei bemutatója egy olasz-spanyol, egészen a legfelsőbb körökig érő nemzetközi kommunista összeesküvés eredménye. A küszöbön álló botrány ellensúlyozására azt javasolja, adjanak ki közleményeket, melyek szerint a film cselekménye csak a képzelet szüleménye, az íróknak túl élénk a fantáziája, de látható, hogy Spanyolországban igazi demokrácia uralkodik, hiszen engednek bemutatni egy ilyen merő fikciót is. Ugyanakkor figyelmezteti külügyminiszterét: a jövőben nem szabad engedni, hogy felforgató elemek filmet és színházat készítsenek, könyveket írjanak, vagy bármiféle kulturális terméket állítsanak elő, meg kell tőlük tagadni a támogatást, mert ők a haza esküdt ellenségei.
    Érdemes megjegyezni: amikor a politikai nyitásban főszerepet játszó Manuel Fraga Iribarnét 1969-ben eltávolítják a Tájékoztatási és Idegenforgalmi Minisztérium éléről, helyére éppen az említett volt római nagykövetet, Alfredo Sánchez Bellát nevezik ki, aki ismét keményebb szigort vezet be, vezetői stílusa az idézett levelének hangneméhez lesz hasonló.
    A Spanyolországban ekkor lezajlott események is hozzájárultak a reakciókhoz. Nem sokkal a premier előtt végeztetett ki Franco három embert, a kommunista Julián Grimau-t és két anarchista milicistát, nagy nemzetközi visszhangot és tiltakozási hullámot kiváltva. A történtek miatt a Generalísimóra a külföldi sajtó „a hóhér” gúnynevet akasztotta. Mindez a film bemutatója előtt történt, de az áthallások, a sok „véletlen” többeknek szemet szúrt.
    A végeredmény azonban nem lett olyan súlyos, mint amilyennek várták. Néhány olasz újságcikk kivételével A hóhért senki sem kezelte egyértelműen Franco-ellenes filmként, így a botrány tulajdonképpen ki is merült a nagykövet tiltakozásában. Ez viszont igen nagy nyilvánosságot kapott, az általa írt levelet pedig mind a mai napig a 60-as évek Spanyolországának egyik jellegzetes kordokumentumaként tartják számon.
    A Velencei Filmfesztiválon elnyerte a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége (FIPRESCI) díját, hatalmas kritikai és közönségsikert aratott, és ezzel igazi nemzetközi visszhangot kapott. Spanyolországban is értőn fogadták A hóhért, de nem sokáig maradt műsoron, a legtöbb mozi néhány hét után – felsőbb utasításra – felfüggesztette a vetítéseket. Csak a legmerevebb francóista körök ítélték el, valamint János Károly későbbi uralkodó felesége, Zsófia, aki Lisszabonban tekintette meg a filmet, és felháborodott a szerinte arcátlan Franco-ellenes hangvételen.13 Jelentős díjakban részesült belföldön is, főleg a szakmai szervezetek és a kritikusok jóvoltából.
    Berlangát azonban a továbbiakban még a korábbiaknál is nagyobb fenntartásokkal kezelték, következő filmjéig négy évet kellett várnia, és azt is csak Argentína segítségével tudta megvalósítani. A hóhér utáni munkáinak többsége sem a közönség, sem a kritika részéről nem talált kedvező fogadtatásra, csak a 70-es évek végén és a 80-as évek elején készített, a filmtörténészek által Nemzeti … -nek nevezett trilógiával talált újra önmagára. Ez a három film visszaidézi Berlanga korai filmjeit, amikor a társadalom és a politikai elit képviselőit is maró gúny céltáblájává tette.
    A hóhért az utókor a lehető legnagyobb tiszteletben tartja, és elmondható, hogy szinte minden spanyol rajongásának tárgya. Egy tekintélyes filmes szaklap által 1995-ben, a legnevesebb spanyol filmrendezők, forgatókönyvírók, színművészek és kritikusok körében végzett felmérés14 szerint Berlanga mesterműve minden idők legtökéletesebb spanyol filmje, az alkotó pedig, maga mögé utasítva összes kollégáját, a legjobb rendező titulussal büszkélkedhet a rangsorban.
   
    JEGYZETEK
   
    1 A spanyol polgárháború és a Franco-korszak első felének filmpolitikájáról részletesebben lásd: Lénárt András: „A film mint a legfontosabb művészet Franco tábornok számára” in: Ezredvég, 2009/11. 71-82.
    2 García Escudero, José María: La primera apertura, Editorial Planeta, Barcelona, 1978. 19.
    3 Gómez Rufo, Antonio: Berlanga. Confidencias de un cineasta, Ediciones JC, Madrid, 2000. 76.
    4 A bonyolult forgatás körülményeiről részletesen lásd: Matellano García, Víctor: Bienvenido, Míster Marshall: De la anécdota al cine con un pequeno pueblo castellano, La Comarca, Colmenar Viejo, 1997.
    5 Gómez Rufo: Berlanga, contra el poder y la gloria. Temas de Hoy, Madrid, 1990. 297.
    6 Perales, Francisco: Luis García Berlanga, Ediciones Cátedra, 1997. 250.
    7 Filmnyelvi eszközökkel ezt a folyamatot írja le Luis Bunuel klasszikusa, Az öldöklő angyal (El ángel exterminador, 1962) is.
    8 Gómez Rufo: Berlanga, … id. mű. 232.
    9 García Escudero, José María: Una política para el cine espanol. Editora Nacional, Madrid, 1967. 57.
    10 Uo.
    11 García Escudero szinte minden filmről, filmpolitikáról írott könyvében megemlíti Berlanga furcsa viselkedését és A hóhérral kapcsolatos konfliktusukat.
    12 A levelet teljes terjedelmében közli: Gubern, Román – Font, Doménec: Un cine para el cadalso. Editorial Euros, Barcelona, 1975. 131-138.
    13 García Escudero: La primera apertura, id. mű. 92.
    14 Tébar, Juan – Torres Dulce, Eduardo: „Cien espanoles y el cine espanol. Encuesta.” in: Nickel Odeon, 1995/1, 15-35.

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
  
A liberális vadkapitalizmus megkeseredett cukra
   
1.
A Menedzsment Fórum 2011. február 18-ai számában lehetett olvasni Székely Sarolta Egekben a cukor ára – 400 forint is lehet egy kiló című írását, amely arról tudósított, hogy „alaposan meglepődhettek azok, akik legutóbb a karácsony előtti akciók során még 200 forint alatt vettek cukrot, majd most a napokban ismét ilyen termékeket vásároltak valamely hipermarketben. Az olcsóbb helyeken is 260 forint lett a cukor ára, míg a kisebb boltokban immár több helyen elérte a 300 forintos szintet is. Az import magas aránya miatt az előrejelzések szerint a bolti ár akár a kilogrammonkénti 400 forintos árat is meghaladhatja, hiszen világpiaci szinten a lecsökkent élelmiszer-készletek, a magas kereslet és a hozamadatok korlátozzák az árak csökkenését.” A Népszabadság 2011. március 2-ai száma aztán közölte is, hogy a jóslat bevált, most már 400 forint a cukor. Az ORF osztrák tévé másnapi jelentése szerint a magyarok megrohanták a burgenlandi üzleteket, hogy olcsóbb cukrot vásároljanak. Szlovéniába és Szlovákiába szintén sokan utaztak cukorért.
    Bihari Tamásnak a Népszava 2011. február 26-ai számában közölt, Brutálisan nő a cukor ára című írásából azt is megtudhatjuk, hogy „nagy bajba kerülhet a hazai édesipar is, mert szintén egyre nehezebben tehet eleget szerződéses kötelezettségeinek. Az árak az utóbbi két hétben szabadultak el és egyelőre nem látni a drágulás végét”.
    Amire itt különösen fel kell figyelnünk, az Székely Sarolta írásában „az import magas aránya miatt” kitétel. Ennek értelmezéséhez azt kell tudnunk, hogy 1980-ban, a Kádár-korszakban Magyarországon 12 (természetesen állami) cukorgyár működött, melynek – magyar cukorrépát feldolgozó – termelése a teljes hazai fogyasztást fedezte. Importra nem volt szükségünk, s így közömbös volt számunkra, hogy a világpiacon milyen magasak a keresletek és a „hozamadatok”.
   
2.
A rendszerváltáskor az új politikai elit úgy jutott hatalomra, hogy az alkotmányban az ország kialakítandó gazdasági rendjét „szociális piacgazdaságként” határozta meg, ahol az állami tulajdon és a magántulajdon egyenrangú. Ám valójában azonnal nekiláttak az állami cégek magánosításának, méghozzá úgy, hogy a kormány 1991. március 4-én hozott egy 3104-es számú, titkos határozatot, mely szerint itt a magyar vállalkozókkal szemben a külföldi tőkéseket kell előnyben részesíteni. Az alapelv – a sajtóban ezt is megírták azóta – az volt, hogy „amit meg akarnak vásárolni, oda kell adni”.
    Hogy ezért az „odaadásért” a hatalomra jutott politikai elit tagjainak zsebébe mekkora összegeket dugtak azok a transznacionális cégek, amelyek a magyar nemzeti vagyont felvásárolták, alighanem soha nem fogjuk megtudni. A kiárusítást azonban a liberális közgazdászok által – merőben önzetlenül – kiókumlált ideológia úgy tüntette fel, hogy az népünk létérdekeit szolgálja. A magyar vállalkozóknak, mondták, nincs elegendő eszük ahhoz, hogy elsajátítsák a korszerű termelési ismereteket (a know how-t), se pénzük ahhoz, hogy beszerezzék a legmodernebb gépeket, s ráadásul lélektani korlátoltságuk is képtelenné teszi őket az észszerű gazdálkodásra. Érzelmi elfogódottsággal kötődnek a saját vidékük érdekeihez, és ezért viszolyognak a teljesítményt fokozó változtatásoktól. Ha viszont üzemeinket külföldi befektetők tulajdonába adjuk, akkor azok ide telepítik csúcstechnikájukat és ugyancsak kincset érő műszaki és szervezési ismereteiket, s így hazánk termelése ugyanolyan versenyképes lesz, mint a fejlett nyugati országoké. Az élelmiszeripari vállalatok, köztük a cukoripariak esetében pedig még arra az óriási előnyre is szert teszünk, hogy ezek hazai alapanyagra fogják építeni termelésüket, s így a magyar parasztság terményei a külföldi piacokat is meghódíthatják. Gazdagok leszünk és boldogok.
   
3.
Tizenként cukorgyárunk tehát három nagy érdekcsoport – az Eridania Beghin Say, az Agrana és az Eastern Sugar – tulajdonába került. Ám ezek ahelyett, hogy a csúcstechnikát ide telepítve felfuttatták volna termelésüket a nyugati üzemeik szintjére, elkezdtek arról nyilatkozgatni, hogy a magyarországi cukorgyárak nem versenyképesek a nyugatiakkal, s ezért racionalizálni kell tevékenységüket. Annál is inkább – figyeljünk jól erre az 1997-ben hangoztatott érvre! – mert sokkal több, másfélszer annyi cukrot termelnek, mint amennyi a hazai fogyasztás szükséglete.
    S aztán elkezdték sorra bezárni ezeket a gyárakat, hiszen ezek – úgymond – egyrészt nem termeltek olyan sok cukrot, mint a nyugatiak, másrészt túl sok cukrot termeltek, többet, mint amennyi Magyarországon eladható lett volna. 2007-re a 12 gyárból már csak egyetlen egy maradt, az osztrák Agrana kaposvári üzeme.
    Ami világossá teheti, hogy azoknak a közgazdászainknak volt igazuk, akik idejekorán figyelmeztettek arra, hogy a transznacionális cégek nem azért vásárolják fel a magyar üzemeket, hogy itt termeljenek, hanem azért, hogy ezek piacát megkaparinthassák. A gyárakat ugyanis a tulajdonosuk bezárhatja, munkásait elbocsáthatja, s akkor a magyar fogyasztók az ő külföldön előállított termékeik megvásárlására kényszerülnek, ide exportálhatják a saját piacaikon eladhatatlan áruikat. Méghozzá monopolárakon, hiszen ha a hazai versenytársakat felszámolják, a magyar piacokon ők diktálhatják, mi mennyit ér.
   
4.
S ahogyan az Agrana fokozatosan monopolhelyzetbe került hazánkban, az is kiderült, hogy ennek tulajdonosai nemcsak egyszerűen osztrákok, hanem jórészt osztrák cukorrépa-termelők. Így pedig az is alapvető érdekük, hogy az Agrana magyarországi gyárai az ő répájukat dolgozzák fel. Hogy ezt a manővert törvényes úton hajthassák végre, a magyar parasztok kedvét el kellett venni attól, hogy cukorrépát termeljenek. Elkezdték tehát a répa felvásárlási árát úgy alakítani, hogy az a termelési költségeket se fedezze. Megtehették, hiszen monopolhelyzetben voltak, a paraszt vagy bagóért is odaadta a terményét, vagy a nyakán rohadt.
    Ez azért nem volt maradéktalanul tiszta ügylet, hiszen Magyarországon a gazdasági erőfölénnyel való visszaélést törvény tiltja, s erre hivatkozva cukorrépa-termelőink 1998-ban előbb panaszt tettek a Gazdasági Versenyhivatalnál, majd a bíróságokhoz fordultak jogorvoslatért. Ám mit tesz Isten, a magyar hatóságok valamiért úgy találták, hogy berzenkedésük megalapozatlan. S ezzel kirántották a talajt a magyar cukorrépa-termelés alól is. Székely Sarolta adatai szerint míg hazánkban 2005 előtt még mindig 59 250 hektáron folyt cukorrépa-termesztés, mára csupán 13 ezer hektár a betakarított termőterület.
   
5.
Ami egyébként csak egyik tünete annak a katasztrófának, ami a rendszerváltással a magyar parasztságot sújtotta. Mindenki tudja, aki akkoriban élt, és nem vált az 1989-től beindított politikai agymosás áldozatává, hogy a termelőszövetkezetek révén a magyar mezőgazdaság 1970-től történelmileg egyedülálló szintre futott fel. A tisztességes szakírók, mint 2005-ben kiadott könyvében (Egyetemes és magyar agrárfejlődés) Kovács János egyértelműen leszögezik, hogy „aranykornak nevezhető ez a rövid időszak, mert a korábban megkezdett folyamatok ekkorra értek be, és a magyar mezőgazdaság világszínvonalú termelést valósított meg, a világ élvonalába került. Tényleges átalakuláson keresztül menve maguknak a benne dolgozóknak is megélhetési biztonságot, közösségi szellem erősödését, ereje szerinti szociális gondoskodást nyújtott, és ami a legfontosabb, a sok kényszer után természetes fejlődési lehetőségeket biztosított, és állandóan volt egy jövőkép. Jövőkép, amely a jelenen, a gazdasági teljesítményeken, a világtrendek figyelembe vételén, erős szakmai tudáson, magas szervezettségen, egyszóval a realitásokon nyugodott. […] A mezőgazdasági termelés bruttó értékének kétharmadát állították elő a nagyüzemek, és ha ide soroljuk az általuk integrált kistermelői kibocsátást is, akkor számításaim szerint ez az arány 4/5-öt tesz ki”.
    A rendszerváltás új uralkodó osztálya viszont azonnal nekilátott, hogy szétverje ezeket a nagyüzemeket, és ezzel a 19. századi viszonyok közé taszította vissza parasztságunkat. Ráadásul pedig az élelmiszer-kereskedelmet is a külföldi transznacionális cégek kezébe játszotta át, és ezzel az egész hazai mezőgazdaság a cukorrépa-termesztők sorsára jutott. A Civil Hírlap  2011. március 8-ai internetes számából idézve: „az 1989–2010 közötti időszakban […] az aktuális politika élhetetlenné tette a kis falvak többségét. Felszámolta a bölcsődéket, az óvodákat, az iskolákat, a postákat, vagyis az évszázados fejlődés minden vívmányát. Felszámolta a közlegelőket, lehetetlenné téve a falusi lábasjószág tartását. Az ipari termelés visszaesése és a tsz-ek megszűnése következtében keletkezett tömeges falusi munkanélküliség kezelését a munkáról leszoktató segélyezés bevezetésével kívánta megoldani – sikertelenül. Az úgynevezett »közhasznú munka« sem lett közhasznú, mint ahogy az »Út a munkához program« sem vezetett oda, ahova akarták, vagyis a munkához”. Ez különösen azért égbekiáltó tény, mert hazánkban mindeddig „a falusi munkanélküliség ismeretlen fogalomnak számított”. „A mai Magyarország területén – zárul a cikk –, a jelenleg megművelhető földterületen mintegy 50 millió ember ellátására elegendő élelmiszert lehetne megtermelni. E tényhez képest a magyar népesség élelmiszer-szükségletének egyre nagyobb hányada importból származik!”
    Miből is származhatna, ha egyszer – Ötvös Zoltánnak a Népszabadság 2011. február 17-ei számában közölt, Zsugorodik a mezőgazdaság című cikkéből idézve – jóllehet hazánk „kiváló adottságokkal rendelkező ország”, a rendszerváltás következtében „mezőgazdasági termelése 1990–2003 között 26 százalékkal visszaesett, miközben a világé 30 százalékkal bővült”.
    Hát igen, ha az alapelv az, hogy „amit meg akarnak vásárolni, oda kell adni”, akkor ez a hazára is vonatkozik.
   
6.
Mindezt pedig betetőzte az a tény, hogy a ma uralkodó liberális vadkapitalizmus rendszere őrültebb a hülyeségéről elhíresült kommunista pártállami tervutasításos gazdaságnál. Az Európai Unióban, amely 2004 májusában abban a kitüntetésben részesítette országunkat, hogy felvette tagjai közé, 2005-ben 7 millió tonnás piaci cukortöbblet mutatkozott. Épeszű gazdaságirányítás esetén ezt a cukrot kivitték volna azokba az országokba, ahol az ENSZ élelmezési világszervezetének adatai szerint 925 millióan éheznek, és évente 2,2 millió gyermek hal éhen. Az EU zsenijei azonban ehelyett azt a pompás megoldást találták ki, hogy óriási összegeket fizettek azoknak, akik beszüntették a cukorgyártás. Ennek eredményeként – Székely Sarolta szavaival – „2010-ben a cukorkibocsátás az Európai Unióban 7 százalékkal csökkent, 16,2 millió tonnára az előző évhez képest”, és ugyanakkor Írország kérését, „hogy cukorrépát termesszen cukor előállítás céljából, elutasította az Unió, és helyette azt javasolta, hogy a bioetanol gyártására történő felhasználás lehetőségét fontolják meg”.
    S tették ezt annak ellenére, hogy már egy évvel korábban, 2009-ben a magyar újságok is közhírré tették, hogy a cukor világpiacán 4-6 millió tonnás hiány várható, sőt, 2010. március 30-án Gazdasági Rádiónk arról is tudósított, hogy ráadásul „a cukortermelés 10 százalékos csökkenésére számítanak Kínában, az évszázad legsúlyosabb aszálya pusztítja a cukornád ültetvényeket a déli országrészben”.
    Nem túlzás hát őrültségnek nevezni, hogy ugyanekkor az írek cukortermelési kérését az EU elutasította. Persze, ki tudja. Mert másfelől ott áll az a tény, hogy a tőzsdei spekulánsok ebben a „kaszinókapitalizmusban”, amiben élünk, dollármilliárdokat kereshetnek úgy, hogy a cukor árának megdrágulására kötnek „derivációs ügyleteket”. Mint ismeretes, Warren Buffett és Felix Rohatyn, a New Yorkot az 1970-es években egy pénzügyi katasztrófától megmentő két neves befektetési bankár „potenciális hidrogénbombáknak, pénzügyi tömegpusztító fegyvereknek” nevezte ezeket a tőzsdei spekulációkat.
   
7.
Hogy mindezt hogyan éli át a pénzügyi tömegpusztító fegyverekkel megtámadott ország, érzékeltethetik Kozma Gábornak a Vas Népe 2011. február 17-ei számában közölt, Cukor- és benzinturizmus a nyugati határ mentén című tudósításának e részletei:
    „Egy körmendi, multinacionális bolt előtere, hétköznap délelőtt. Csak lézengnek a vásárlók, a gazdag kínálat sem csábít. – Azt hiszem, jövő héten már én is úgy csinálom, mint a szomszéd – mondja Mészáros Imre, aki egy közeli faluból ugrott be vásárolni. – Megemelték a cukor árát, egy kiló csaknem 300 forint. Ausztriában meg 60-70 cent. Ez, ugye, kétszáz forint sincs… Aki valamit főzet, vagy nagyobb mennyiséget kell vennie, az nem itthon teszi, az biztos – dohog a férfi.
    És egyre többen dohognak vele. A hétköznapi ember egészen mást tapasztal, mint amit a politikusoktól hall. Január óta a legtöbb élelmiszer ára megugrott, méghozzá úgy, hogy 20-40 százalékos emelések is adódtak. Ráadásul ez világjelenség, így árcsökkenésre sincs nagy remény. A határmenti benzinturizmust most a cukorturizmus követheti, majd jöhet a csirke-cserkészet. Mert oly mértékben megemelkedett a takarmány ára, hogy százával állnak le a tenyésztők. Így búcsút mondhatunk az olcsó baromfinak. Ez kemény vágás lesz a forintjaikat szorongva beosztó kisnyugdíjasok számára: nekik a farhát volt az eldorádó.”
    „Vége annak a világnak, amikor a januári-februári áremeléseken átesve egy ideig nyugta volt az embernek – jelenti ki a szombathelyi Horváth Zoltán. – Most már folyamatos áremelésekkel számolhatunk. Az biztos, hogy a sárga csekkjeimet is alig bírom kifizetni. Ha még emelnek, nem tudom, mi lesz – mondja a fiatalember, aki szerint az ő korában lakásra kellene gyűjteni, hogy családot alapíthasson. Ez csak álom, teszi hozzá.”
   
8.
Befejezésül álljon itt a Wikipédia Kornai János akadémikusunkról írt szövegének néhány részlete. „1980-ban publikálta következő nagy művét – olvasható itt –, amelyet A hiány címmel jelentetett meg. Ebben a szocialista gazdaság egyik alapjelenségét tanulmányozta. A korábbi elméletekkel szembefordulva bemutatta, hogy a hiány nem egyszerűen a hibásan megállapított árak vagy a szakszerűtlen tervezés következménye, hanem a szocialista rendszer olyan sajátossága, amely belső természetéből fakad.” Biztos, hogy igaza volt, olyannyira, hogy ez a vacak szocialista rendszer 1983-ban Állami Díjjal is kitüntette. Hozzátenném azonban, hogy bármilyen vacak volt az a rendszer, cukorhiány és csirkefarhát-hiány nem jellemezte, s a fiatalok lakáshoz jutása sem számított „csak álom”-nak.
    „A rendszerváltás idején – folytatódik a Wikipédia szövege – újra bekapcsolódott a gazdaságpolitikai vitákba. Már 1989-ben jelentkezett az Indulatos röpirat című munkájával, amelyben a kapitalista út mellett foglalt állást, a piaci szocializmus vagy más harmadikutas elképzelések ellenében. […] Könyvei – már a kezdetektől fogva – nem kizárólag a közgazdász szakmára gyakoroltak szellemi hatást.” Így aztán 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével is kitüntették.
    Abban az esztendőben, amikor az ő állásfoglalásai nyomán is kiépített „kapitalista út” „belső természetéből fakadó” sajátosságairól kiderült, hogy ezek nemcsak pénzügyi tömegpusztító fegyverek robbanásaihoz vezetnek, hanem cukorhiányhoz is. Meg egyáltalán, a világot irányító uralkodó osztályok józan eszének teljes hiányához.




Reménytelen

OLVASÓLÁMPA
   
BISTEY ANDRÁS
  
Osztályharcos, osztály nélkül
  
 Esnagy József: Egy nevetséges poéta feljegyzései
   
Esnagy József önmagát nevetséges poétának nevezi, hiszen a ma oly divatos átváltozások vagy pontosabban szólva köpönyegforgatások korában könnyen nevetségessé válik, aki szilárdan kitart elvei, eszméi mellett. Mivel azonban senki sem szeret nevetségessé válni, nyilvánvalóan ő sem komolyan gondolja, amit mond, azt a keserű önirónia mondatja vele. Ha nem így érezné, akkor ő is beállna a köpönyegforgatók népes táborába, s ma már akár a rendszer koszorús költője is lehetne.
    Ám a dolog ennél egy kissé bonyolultabb. Ha ugyanis eszmék helyett divatok irányítják a közgondolkodást, akkor sok ember valóban úgy érezheti, hogy divatjamúlt vagy ódivatú, aki holmi eszmékhez ragaszkodik, s van-e nevetségesebb dolog, mint a tegnapi-tegnapelőtti divat?
    Ez azonban még akár a jobbik eset is lehet. Hiszen a történelmi tapasztalat arra tanít bennünket, hogy ha a társadalomban többségre jut az abnormalitás, akkor a normális ember már nem is nevetségessé, de gyanússá, majd szinte törvényszerűen ellenséggé válhat. Egy nálunk alig ismert francia költő, Jean Pastureau írja, szintén ironikusan Az anarchista című versében, hogy „… nem csatlakoztam a Többséghez… Veszélyes vagyok a társadalomra.”
    Esnagy József kötetének első verse, a Pogány ima is ezt a gondolatot fejezi ki.
   
    […]                                Én már az ember
    emberelleni piszkos küzdelmében hiszek,
    a lelkiismeret-nélküli mocskos
    kizsákmányolásban, amely által érezhetem
    a felsőbbség ízét, érzetét, a nyomorultak és
    megvetettek gümőkóros élete felett.
   
    Természetesen ilyet csak ironikusan írhat a költő, hiszen aki ezt komolyan gondolja, az nem mondja ki, hanem emberbaráti és hazafias frázisokkal leplezi meggyőződését. Esnagy József hangot is vált a vers végén:
   
    De ha egyszer fölszáll a remény madara kéken
    én így szólok Hozzád: – Ó, én Istenem,
    felejtsd el ezt a pogány imát!
   
    A kötet első ciklusának darabjai mind közéleti versek, amelyekben a költő lesújtó véleményt mond világunk jelenlegi állapotáról. A Magán himnuszban türelemre inti magát, de ez a türelem nem megalkuvást jelent, hanem bizalmat az igazság halhatatlanságában. 
    Amikor elfogynak a felháborodás szavai, akkor a költő ironikus hangra vált. Ez történik például A pondró hiúsága, A politikus, a Nemcsak azért című versben.
    Szinte ahány költemény, annyiféle megközelítése a kor lényegének, szinte mindegyik verse önálló elemzést kívánna. A Lehet azt bizonyítja, hogy bár mindenki másképpen látja korát saját élethelyzetéből tekintve, vannak szilárd pontok, nem viszonylagos minden tapasztalat és következtetés. Ilyen vitathatatlan szilárd pont, hogy „… birtokolni könnyebb, / mint hajnalban kelni, / holtfáradtan, éhesen”.
    Mai világunkban nagyon gyakori típust jelenít meg a Vers a nép egyszerű fiáról: azt a szerencsétlen becsapottat vagy mindenre kapható lumpenproletárt, aki foltos nadrágban idestova húsz éve munka nélkül tengeti az életét, és mégis teli szájjal zengi azok dicséretét, akik mai helyzetébe juttatták, s gyalázza azokat, akik valaha tisztes munkát és megélhetést biztosítottak neki.
    Törvényszerű, hogy a bizonytalansággal, kételyekkel, irracionalizmussal teli világban megjelenik a félelem, akár konkrét okkal, akár csak valami határozatlan, megfogalmazhatatlan hangulatként. Esnagy József verseiben is fel-felbukkan ez az érzés, ám olykor egészen konkrét módon, mint a Vannak jogaim című költeményben.   
      
    … a szegényeknek is
    vannak jogai, a melyektől borzadva félek,
    arra a szörnyű napra gondolva, amikor
    minden nincstelen szívében
    felmorzsolódik majd a szabadság.
      
    A költő nem tud szörnyűbb időt elképzelni, mint amikor a szabadság már nem lesz létszükséglet, az ember megszokja a hiányát, nem is vágyik rá. A történelem szolgáltat rá példát, hogy lehetséges olyan kor, amelyben az emberek vagy legalábbis a többségük, remélhetőleg csak időlegesen, hajlandó megfeledkezni a szabadságról.
    Személyesebb, líraibb versek olvashatók a Lehetetlen ciklusban, de ezekbe is gyakran beszüremlenek a külvilág hatásai. „Valahogy lírai hangulatba kéne kerülni…” – írja például a Valahogy című versben, de ez nagyon nehéz, hiszen még az emlékek is keverednek a mával. Gyermekekről, fiatalokról szeretne írni valami lírait, de hirtelen a valóság nyomakszik a versbe: „Még nem érzik, hogy a rend / amelyben élnek, milyen súllyal nyomja össze / az emberi lelket. /… A lét tengermélyi eliszaposodását.” Máskor a gyerekkor világa elevenedik meg, (Egy régi fénykép előtt) vagy az öregség, a nemzedékek kapcsolata (Egyre lényegesebbé és meghatározóbbá). A költőtársakhoz írott versekben is a kor gondjai foglalkoztatják. Itt is fölmerül önironikusan a nevetségesség gondolata, például, ahol osztály nélküli osztályharcosnak nevezi magát (Nevetséges vagyok), de a végső konklúzió mindig a csendben építkező, dolgát tevő ember dicsérete, azé az emberé, aki képes felülemelkedni a környező világ ricsaján (Út, veszteség nélkül).
    Esnagy József humora sokszor fekete humor, egyik-másik verse Gábor Andor gyilkos humorba mártott indulatait idézi föl az olvasóban. Ebből a szempontból a Barlanglakó ősöm panaszaiból ciklusban olvasható A lócsiszár egy napja a legjellegzetesebb.
   
    […]
     A lócsiszár jó magyarfajta.
    Sírdogál, mi lesz vele holnap.
    Ha zsírját valaki apasztja,
    beleborzong: – Mért nézik őt bolondnak?
    […]
    A lócsiszárnak száraz a torka.
    Jó napja volt. Áldomás végett
    korsó sört kér – más fizet érte.
    Iszik, s siratja a bús ezer évet.
   
    A kötet sok jó verse közül is kiemelkedik A költő magánya, amelyben lírává oldódik minden fájdalom és keserűség, s amely hangulatilag fejezi ki mindazt, amit az előző versekben nyíltan kimondott a költő.
   
    […]
    A csöndben, mint zászló közepén
    a lyuk, virít a Hold a néma
    tájra, s mint egy tűnő fénysugár,
    belevész az űri szakadékba.
   
    Tátongó seb a mélység. Sötét
    foltja varas, elhamvadt máglya.
    Világtalan az éj, s kietlen,
    akár a zord férfiszív magánya.
   
    Esnagy József újabb kötete, az Egy nevetséges poéta feljegyzései, újabb bizonyság rá, hogy költészete a legszorosabb szimbiózisban van korunkkal. Olyan kemény és meg nem alkuvó költészet ez, amely tudatosan vállalja az értelemre hatni akaró dísztelen stílust. Ritka ellágyulásai és lírai hangulatai, mint az imént idézett költemény is tanúsítja, azt mutatják, hogy költői világa színes és sokrétű, és még sokféle színnel gazdagíthatja a magyar költészetet. (Z-könyvek)

GYIMESI LÁSZLÓ

Odabenn már bizseregnek a hársak
   
Szarka István: Zöld karácsony
  
sportszerű harcban és nem
poshadt kis túlélésben
   
    Nem a kerek, kemény, konok közéleti költészet kora a miénk, így a képviseleti költészet művelői manapság korszerűtlennek minősülnek.
    Így eshet meg az, hogy Szarka István 13 remek kötete ellenére felháborítóan kevéssé ismert, vagy pontosabban: kevéssé elismert költő. És ez méltatlan állapot. Ez az írás nem változtathat ezen sokat – de megteszi, ami tőle telik. Hiszen a költőtől tudjuk, maga a vers sem csodatévő, hogy lenne az a róla szóló szöveg. Bogozni a gubancot/ a vers kevés, de jó, ha van – írja a szerző (Föltámadásos), s ezt gondolom én is.
    Százegy jó vers – százegy kopogtatás az irodalom kertjében húzódó láthatatlan falon. Ez már nem kopogtatás, ez már igazán dörömbölésnek számít. A bebocsáttatás nem az én dolgom, de a magam falbontónak szánt szavait – nem először – elmondom.
    Nem várhatom el az olvasóktól, hogy korábban leírt – őt méltató – szavaimra emlékezzenek, csak néhányuknak hatnak majd ismétlésként az itt következő megállapításaim. Szerencsére az utolsó két év termése, e könyvecske, a Zöld karácsony tartalma módot ad arra, hogy új megközelítések esélyét is felvillantsam, esetleg felvázoljam.
    Először beszéljünk a szerkesztésről, a szerkezetről. Itt nem érnek bennünket meglepetések: Szarka ragaszkodik korábban kimunkált kötetformájához, azaz lírai naplót ír. A versek nem rendeződnek ciklusokba, ha csak az évek fordulójánál zárójelbe tett alcímeket nem tekintjük cikluscímeknek, mert akkor két ciklusa van a könyvnek, a 2009-es (Vonulnak deli mályvák) és a 2010-es (Menetszél robajával). Ez azonban az évek múlásából adódó rendezői elv, a versek naptári rendben sorakoznak, legtöbbjük alatt ott a megírás pontos helye, dátuma.
    Így nyomon követhetjük a költő gondolatainak villódzását, depresszív és impulzív életszakaszai váltakozásának leképezését, világlátásának folyamatos mélyülését, világformáló akaratának fel-fellobbanó lángjait.
    Ha hosszú tanulmányt írnék róla, az előző tagmondatokat terjedelmes fejezetekben bonthatnám ki, de most csak rövid reflexiókra van terem, szándékom szerint kedvcsinálókra, elmélyülésre buzdítókra. Nézzük tehát, miért érdemes kezünkbe venni ezt a verseskönyvet!
    Először is azért, mert a költői mesterség kitűnő példatára. Verstanok, stilisztikai cikkek használhatnák – reméljük, használják is – háttéranyagul. Szarka István ugyanis fölényesen birtokolja mindazt a poétikai tudást, amit a magyar költészet az elmúlt hatszáz évben felhalmozott. Egyaránt otthonos az ütemhangsúlyok világában, a klasszikus és a deákos időmértékes verselésben (Térbeli kútnál, Falat bontunk), a szimultán versek (Kékbe gabalyodva) parkerdejében és a szabadvers (Áttérünk) bozótosában.
    Képalkotó tehetsége elragadó, de sohasem lendül át öncélú gyönyörködtetésbe – képei a megismert és meghódított természet, a kertészkedő és cserkelő figyelmes ember földközeli valóságából szöknek szárba, válnak esztétikai, itt-ott mitikus elemekké. Alapélményeinek egyik meghatározó vonulata az alaposan ismert, s így szeretett növényi világ, s általában a tenyészet. Az egységes, egész világ. A totalitás megragadásakor azonban nem tör extenzivitásra – a költőt tehetsége és tanultsága oly mértékű sűrítésre teszi képessé, amely személyessé és sok irányban átadhatóvá teszi a befogadott világot. Hasonlatai, képei, metaforái, szinesztéziás leleményei a természetélményt magától értetődő egyszerűséggel viszik át az emberi arcokra, az emberi viselkedésre, az emberi viszonyokra, a társadalomra.
    A szerelem a másik meghatározó alapélménye a kötet verseinek. A korábbi kötetek lobogása talán ritkábban érhető tetten, de korántsem szorult háttérbe. A virágszimbólumokból kibomló finom erotika, a nagy ívű allegóriákban lappangó vagy kitörő szenvedély költeményei az érett férfi érzelmi gazdagságát hordozzák. Az egészséges férfiszemérem meggátolja abban, hogy túlzásokba tévedjen, a mindent kimondani akarás láza pedig abban, hogy álarcban szépelegjen.
    A természet és a szerelem kettős birtoklása teremt alapot a társadalmi töltetű verseknek, hiszen – mint a bevezető mondatban is jeleztem – Szarka István elsősorban (és keményen, és konokul) közéleti költő, régi szóval az elkötelezett, új fogalomrendszerünk szerint a képviseleti líra művelője.
    Természettudományi műveltsége („civilben” orvos), katonás fegyelme, társadalomtudományi ismeretanyaga, családi indíttatása, életútja mind-mind arra predesztinálja, hogy segíteni akarjon az ember, a világ bajain. Látja a jelen ellentmondásos társadalmát, a rendszerváltást kívülről-alulról megélők sorsát, hittel vallja, hogy a társadalmi fejlődésnek nincs vége, el kell jönnie annak a világnak, amely megváltást, vagy legalábbis emberi életet hoz a kiszorítottaknak, a megnyomorítottaknak. A kisemmizettek sorsa miatt felhorgadt dühe azonban idegen a hordószónokok rikácsolásától, de még a tiszta tekintetű anarchisták puskaporszagú haragjától is. Tudja, hogy a jövőt nem a bozóttüzek, hanem a társadalom mélyáramlatai formálják, de azt is tudja, hogy ezek az áramlatok az emberi cselekvésen keresztül törnek felszínre. A magyar irodalom legnagyobb alakjai is tudták ezt, s tudták, hogy e folyamatokban, ha nem is döntő, de nem is jelentéktelen az írástudó értelmiségiek szerepe. Simonyi óbester méltó utódjaként, a megszólított költő-elődök (Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső, Ladányi Mihály és mások) örökségének vállalójaként Szarka István mindig kész erre a szerepre.
    A ma költője ritkán optimista. Látja a szellem napvilágát elfüggönyöző valódi és mesterséges ködöket, látja a kibontakozás természetes és épített gátjait, tisztában van az ellenerők nagyságával. Ha csak hangot ad rossz érzésének, már tesz valamit. Ha kifejezi szolidaritását a bajban lévő milliókkal, már tisztelendő. Ha képviseleti igénnyel lép fel az érdekükben, akkor feltétlen elismerés illeti. De Szarka István ennél többet akar. Cselekedni szeretne, és másokat is cselekvésre kíván ösztönözni. Keresi, kutatja e cselekvés módját és terét, irányát és esélyeit. Látja-e? Tudjuk, a költő nem felel, a költő kérdez. Nem lehet biztos válaszom, válaszunk. De a vélt és valódi akadályok ellenére, a koholt mámorok ellenére, a pesszimizmus hullámverése ellenére osztom csendes optimizmusát: „Van út. Az élet kényszerében,/ áldott muszájból / alakot ölt a jövő.”
    Addig tesszük a dolgunkat, a költő is teszi a dolgát. Munkál benne valamiféle zöld karácsony, a bizton érkező megváltás reménye. S ehhez neki jó műveket kell alkotnia, olyanokat, mint amilyenek ebben a kötetben is sorakoznak. Hadd ajánljak még néhányat megkülönböztetett figyelmükbe: Hiszen ha volna Isten, Lovakrúl – ez antológiák örök darabja lehetne –, Eljött a Zákány, Szentkettőség. Miért ezeket? Mert olyan erényeik vannak, amikről eddig nem szóltam: az alig kimondható érzelmeket a legtermészetesebb hangon közvetítik. Némelyikben ott csillog a legemberibb nedv, a humor, s mindegyikben újfajta formai lelemények lappanganak. S talán még egyet (Társadalom), mert ma éppen ez látszik a legfontosabbnak:
   
    Rablóbékék, rablóháborúk
            öröknek tetsző világvégein
    menedék, jó szó, egytálétel
            csak idelenn, csak mi magunk között.
    S föl-följavulunk a bajban-idegenben
            hosszú úton hazáig.
   
    Szarka István új könyve ugyanis nekem épp ezt jelenti: menedéket, jó szót, egytálételt – a megtalált közös hazába vezető vége-nincs út alkalmi pihenőjén. Remélem, a kötet olvasói közül is sokan telepednek most mellénk, s lesznek majd útitársainkká. (Hungarovox)