PAPP LAJOS

Don Quijote búcsúleveléből

1.
Lebontották a szélmalmokat.
Többé velük hát nem verekszem.
Rocinante elpusztult szegény;
ülök a napon és melegszem.
Mi testem óvta, ott a páncél.
E lágy köntösre fölcseréltem.
Tököt aprít lovagi kardom,
a disznaimnak; bizony, egészen
kijózanodtam. Uraságtok,
akik tegnap kószálni láttak,
el sem hihetik, mivé lettem.
Kóbor-álmaim mivé váltak.
Könyveim közt lámpa világol.
Virraszt, és a reggelt reméli.
Megértettem, hogy meg kell halnom.

2.
Megértettem, hogy meg kell halnom,
hogy már nem elég hazatérni.
Ajtóm zárva. A dárdás bolond,
aki voltam, rettegve féli
a józan tettek valóságát;
hogy játékait földre tette,
velük semmi nem játszik tovább.
A föld a földet betemette.
Lám, mivé porladt büszke gőgöm
mosolyogtató mutatványa.
Fáj a kivénhedt katonának
a frissen kapott seb hiánya.
Sárgaréz-sipkám óvott attól,
hogy bárki is komolyan vegyen.
Uraságtokat érdekelné?

3.
Uraságtokat érdekelné
burkából kiszakadt életem?
Megszülettem és megmaradtam.
Toporogtam hideg köveken.
Döngött a föld, s én képzelődtem;
a háborúból ennyi maradt
emléknek. És kormos katonák.
Ürülék-had a bokrok alatt.
Aztán felnőttem. S ez már érdem
a gyermekek bámész körében.
Istenem! Míly keveset ültem
a szeretet szelíd ölében.
Menetelni, egyszerre lépni,
tapsot verni míly korán tudtam.
Gyermekkorom néhány kép csupán.

4.
Gyermekkorom néhány kép csupán;
mese-vár nem volt udvarunkban.
Sorolhatnám, hogy mi nem volt még,
elsorolni bár rég meguntam.
Lovagja egy elképzelt rendnek
így lettem: vívtam lelkesülten.
Mind eltalált, ki visszaütött.
Nem védtem magam; csak hevültem.
Imbolyogtam képek és szavak
gomolygó lidérc-erdejében.
Rossz fegyverekkel hadonásztam.
Hittem a vakhit erejében.
Csetlő-botló hősiességem
nyakon öntötték, kiporolták.
Most itt vagyok, ülök a napon.


5.
Most itt vagyok, ülök a napon.
Mellettem ül egy emlék-ország.
Csillámló üvegcserepek közt
fényét visszfények sokszorozzák.
Árnyai alatt nől a dudva;
apró, hitvány férgek tenyésznek,
furakodnak a nyüzsgő dombban.
Melegszem, és lassan enyészek.
Visszafelé jár vén zsebórám.
Dulcineám, a tobosói,
mos-takarít rám zsémbelődve.
Hallgatni jobb, vagy átkozódni?
Lám, megint szólít… Hát, csak ennyi.
Lehull a szó, törött a szárnya.
Lebontották a szélmalmokat.

TABÁK ANDRÁS

(A tábori püspök adomája)

A galamblövészet túl bajos dolog
Mondta egy ízben a nagyszavú püspök
Rettentő gond az elsajátítása:
A madár, ha él, az Úr teremtménye
Agyagból formázva meg sok a költség
Mely az edző lövészfi zsebére megy.

Ám egyik bajtársam még Orgoványban
E gondot leleménnyel orvosolva
Különítménye nagy gaudiumára
A szükséges lövőgyakorlatokra
Felette remek fegyvercélt eszelt ki:
A homokba ásott bitangok fejét.
(Az új tankötelezettség)
Végre is mi végre tudás
Ama sok rest, rút, húgyeszű
Panelsuhancnak, tanyasi
Tahónak, bunkó cigánynak?
Tanulás, könyv, gimnázium?
Értelem? Öntudat? Látás?
Netalántán – fölismerés?
Ácsi! Ez veszélyes lehet!
Kezdje csak, kezdje robotját
Még jókor, kissihederként,
„Beszélő szerszámra” hiszen
Vevő a piac ma is ám.


(Róluk)

A tv előtt ülve

Az arcuk veszítik
Sajnálkozik rajtuk
A politológus
Ezek? – és csak nézek
Hisz arcuk ezeknek
Nem is volt sohasem




Temetés Ornans-ban (1849)



(Aki másnak vermet ás)

A „Kalendáriumi történetek”-ből

Amidőn Hitler Adolf és pártja abszolút
Többséggel, ezekilencszáz-harmincháromban,
Győztesen bevonult a berlini Reichstagba,
Sokféle pusmogás járta Némethon-szerte.
Ám prof. doktor Witt udvari tanácsos, aki
Nemcsak nagyhírű, tudós pszichiáter volt, de
Liberális gondolkodású férfiú is,
Nem tűrte a rosszhiszemű feltevéseket.
Kifogástalanul szabad voksolás történt,
Hangoztatta, és annak eredményét minden
Emberfia kutyaköteles elfogadni,
Meg hogy különben is: vox populi vox Dei.
S mert szívéből megvetette a felelőtlen,
Koholt szóbeszédet, úgy döntött, mihamarább
Szerét ejti, hogy elmenjen a Vezér (immár
Kancellár) egyik nagygyűlésére, ahol majd
Végre személyes véleményt alkothat róla.

Így is tett. Az első adandó alkalommal
Maga is ott szorongott a milliós tömeg
Elülső soraiban, a hatalmas téren
(Egy már korosodó, elegáns úr kalapban,
Sötétszürke öltönyben, fényes lakkcipőben,
Könnyedén sétapálcájára támaszkodva,
A barnaingesek siserahada között),
Hogy meghallgassa a várva várt szónoklatot.
De tán tíz teljes perc sem telt el a beszédből,
Amikor monokliját kiejtve szeméből,
Néma döbbenettel bámult rá a mellette
Kemény „heil”-eket harsogó SA-legényre.
„De hisz ez az ember ott nagyon beteg – mondta. –
Akut beteg a mi új kancellárunk, uram –
S azzal fel is állította diagnózisát.
– Psychosis maniaco-depressiva. Semmi
Kétség, hogy tüstént a klinikánkon a helye!”

Harmadnap prof. doktor Witt udvari tanácsos
A javasolt klinikán találta magát, mint
Ápolt, különös szigorral elkülönítve
A zárt osztályon. Ott aztán csakhamar elhunyt.




A kis halász (gipszplasztika, 1861)

BISTEY ANDRÁS
   
Tűz a faluban
   
Soha ennyi újságíró nem nyüzsgött még Pajzsokon. Ott volt a megyei lap munkatársa egy fotóssal és egy gyakornokkal, a megyeszékhely televíziójának stábja, sőt a tévéhíradótól is jött egy riporter meg egy operatőr. A tüzet már korábban eloltották, rendőrök és tűzoltók vizsgálták az épület maradványait.
   
    A híradósok alig fél óra alatt végeztek. Készítettek néhány vágóképet, a riporter megkérdezte a tűzoltók parancsnokát, hogy mi okozhatta a tűzet, nem gyújtogatás volt-e, de a parancsnok nem tudott semmi biztosat. „Ez még nem derült ki – mondta kitérően –, „tart a vizsgálat.” A riporter próbált kihúzni belőle valami utalást arra, hogy esetleg mégis lehetett gyújtogatás, így érdekesebb lett volna a riport, de a tűzoltó csak ugyanazt ismételgette, ezért aztán gyorsan otthagyták.
    A telepvezetővel, akit a faluban kisfőnöknek hívtak több szerencséjük volt. A férfiből ömlött a panasz a sokmilliós kárról, és hogy mennyi ember veszítette el a munkáját. Beszélt arról is, hogy milyen jótétemény volt a varroda a falunak, hiszen „kenyeret adott” sok asszonynak, akiknek egyébként reményük sem lehetett volna, hogy munkát találnak. Alig tudták leállítani, hiába mondták neki, hogy a híradóban összesen két perc lesz a tűzről, de lehet, hogy még annyi sem, a kisfőnök még akkor is kiabált utánuk, amikor otthagyták, és elindultak a községháza felé.
    A polgármester igazi könnyekkel a szemében elmondta, hogy a falunak négyszázhatvan lakosa van, és szinte csak a varroda adott munkát az embereknek, de a munkanélküliség így is meghaladta a hatvan százalékot. „Világvégi falu ez – folytatta bólogatva –, zsákfalunak hívják az ilyet, eddig jön a csinált út, innentől kezdve vagy húsz kilométeren csak földút van az egyre fogyó tanyák között. A Jóisten áldása volt ez a gyár, szerettem volna megcsókolni a Dzsordzsó kezét, amikor megtudtam, hogy pont itt nyit varrodát. Fölpezsdült tőle a falu, hetenként jöttek a kamionok, néha több is, lett egy kis pénze az embereknek, újra megnyílt a kocsma, Julika meg már azon gondolkozott, hogy bővíti a kisboltot. Nem is tudom, mi lesz velünk most, hogy ránk szakadt ez a szerencsétlenség…” Mondta volna még tovább is, de a riporter közbevágott, hogy „Köszönjük, ez bőven elég lesz, hiszen csak két perc…” – és rohantak a kocsijukhoz.
   
    A megyeszékhely televíziósai jobban ráértek, ők hosszabb riportot akartak leadni a tűzről.
     „Világvégi falu ez – mondta bólogatva a polgármester –, zsákfalunak hívják az ilyet, eddig jön a csinált út, innentől kezdve vagy húsz kilométeren csak földút van az egyre fogyó tanyák között. A Jóisten áldása volt ez a gyár, szerettem volna megcsókolni a Dzsorzsó kezét, amikor megtudtam, hogy pont itt akar varrodát nyitni. Fölpezsdült tőle a falu, hetenként jöttek a kamionok, néha több is, lett egy kis pénze az embereknek, újra megnyílt a kocsma, Julika meg már azon gondolkozott, hogy bővíti a kisboltot. Nem is tudom, hogy mi lesz velünk most, hogy ránk szakadt ez a szerencsétlenség. Pedig olyan szépen indult minden, falusi turizmust is terveztünk, mert vannak nekünk hagyományaink, nem véletlenül hívják Pajzsoknak ezt a falut. Onnan származik a neve, hogy volt itt egy nagy csata valamikor, és a törököket úgy megverték, hogy azok a pajzsaikat elhajigálva menekültek. Kitörési pont lett volna a turizmus…”
     „Maguk történelmet csináltak” – mondta a riporter. A polgármester bólogatott, és nem értette, miért kuncog az operatőr. „Már a varroda megnyitója is nagyon szép volt – folytatta a polgármester egy pillanatnyi szünet után. – Kovács Mariska elszavalta az Egy mondat a diktatúráról című verset, nagyon ügyes…” „A zsarnokságról – vetette közbe a riporter. A polgármester csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Az a vers címe, hogy Egy mondat a zsarnokságról.” „Ja, hát akkor a zsarnokságról.” A polgármester egy kissé neheztelt a félbeszakításért. „Volt birkapörkölt meg sör, mindenki ihatott, amennyit akart.  Dzsordszó nem sajnálta a pénzt.” „Dzsordzsó a varroda tulajdonosa volt?” „Igen, valami olyasmi. Ő rendelkezett mindenről, de csak ritkán láttuk, tán kétszer vagy háromszor, a megnyitón, egyszer Szilveszterkor, meg még talán…” „Olasz, ugye?” „Igen, azt hiszem, nem tudott magyarul, csak néhány szót, mindig tolmácsot hozott, akkora fekete autóval jöttek, mint egy kisebb fajta busz. Ő hozta a kisfőnököt is valahonnan, és meghagyta, hogy mindenben az ő szava legyen a döntő, amit mond, az olyan, mintha ő maga mondta volna. Mármint Dzsordzsó. No, a kisfőnök kemény ember volt, néha kiabált az asszonyokkal, de hát, ugye, rendnek kell lenni, nem tűrte a lógást meg a lustaságot.” „Mennyit kerestek az asszonyok?” A polgármester bizonytalanul ingatta a fejét. „Hát ezt tőlük kellene megkérdezni, gondolom, hogy eleget, mert elvállalták a munkát. Mondjuk, nem százezreket, az biztos, de a semminél a kicsi is több, és a falunak is jól jött az iparűzési adó. Jutott egy kis pénz fejlesztésre, állítottunk egy Szent István-szobrot, no ne gondoljon nagyra, csak egy fej, de azért büszkék vagyunk rá, itt áll a községháza előtt, biztosan látta is, csinálhatnának róla egy felvételt, nagyon mutatós.”
    A kisfőnököt a romok mellett találták meg, az egyik rendőrtiszttel beszélgetett. Magas, sovány ember volt, a feje tetején erősen kopaszodott, az arcát meg csupa ránc és fekete borosta borította. Sápadt, karikás szemekkel bámulta a kormos falakat és az elszenesedett gerendákat. „Nincs nekem semmi mondanivalóm – felelte panaszosan, amikor a tévések szóra akarták bírni.  – Ennek a varrodának vége, de végem van nekem is.” Azután mégis ráállt, hogy válaszoljon a kérdésekre. „Jótétemény volt ez a varroda a falunak – mondta a megindultságtól akadozó hangon. – Olyan jótétemény volt, amit meg se érdemeltek.” „Miért nem?” – kíváncsiskodott a riporter. „Mert semmi se volt jó az asszonyoknak. Én mondom, föl se fogták, hogy milyen jó nekik. Azt hitték, ez is csak olyan, mint a közmunka, ahol lehet egész nap támasztani a lapát vagy a seprő nyelét. A bért kevesellték, a munkát meg sokallták. Hiába mondtam, hogy ha sokat ugrálnak, elviszi Dzsordzsó a varrodát innen Romániába vagy Indiába, ahol feleennyiért is összeteszik a kezüket, ha dolgozhatnak.” Hirtelen elhallgatott egy pillanatra, mintha mérlegelné a szavait. „De hát már mindegy – folytatta legyintve. – Nem is érdemes róla beszélni. Mehetek munkát keresni. Inkább azt adják le a tévében, hogy nagy veszteség ez a falunak, ki tudja, mikor lesz még egyszer ilyen nagy szerencséje, ha lesz egyáltalán. Ez a varroda fölpezsdítette itt az életet, Dzsordzsó nem sajnálta a pénzt, szép szilveszteri ünnepséget is rendezett, egy kislány elszavalta az Egy mondat a zsarnokságról című verset, volt birkapaprikás meg sör, akkor bezzeg jó volt, akkor nem mondta senki, hogy kizsarolja… no, ezt már vágják ki, nem akarok én rosszat mondani senkire.”
   
    A megyei lap fotósa készített néhány fölvételt a romokról. A többiekhez kissé távolabb álltak meg, és a tévések munkáját figyelték. „Most hova megyünk?” – kérdezte a gyakornok, aki csak néhány hete dolgozott a lapnál, és tele volt tettvággyal. „A kocsmába” – felelte az újságíró. „A kocsmába, most? – A gyakornok szeme kikerekedett a csodálkozástól. – Mi lesz a riporttal?” Már tudta, hogy a riporter nem veti meg az italt, de nagyon helytelennek tartotta, hogy éppen most, amikor leégett a varroda, a falu egyetlen nagyobb munkáltatója… „Most” – felelte a riporter, és a gyakornok megérezte, hogy nincs helye a vitának. A fotós nem szólt semmit, ő már ismerte a riportert, sokszor dolgoztak együtt vidéken. Egy darabig szótlanul mentek, azután a riporter úgy érezte, tanítania kell a gyakornokot, ha már odarendelte mellé a szerkesztő, hogy tapasztalatokat szerezzen. „Azért a kocsmába – mondta –, mert ott lehet megtudni az igazat. Ha valami hivatalos helyre mégy először, ott azt mondanak, amit akarnak, de ha a kocsmában meghallgatod az embereket, utána már a hivatalban is másképpen tudsz kérdezni, neveket, eseteket, dátumokat sorolhatsz… így is átverhetnek, de nehezebben.”
    Hárman ültek a kocsmában, két férfi sörözött az ajtó közelében, gumicsizma és szürke cejgnadrág volt rajtuk, az egyik tarka dzsekit és széles karimájú kalapot, a másik foszladozó pulóvert viselt. A harmadik férfi egy kissé távolabb egyedül ült, bor volt előtte. A vállán karikás ostort vetett át.
    A riporter sört kért a pultot támasztó kocsmárostól. A gyakornok szabadkozott egy kicsit, de azután elfogadta a sört, a fotós nem ivott, ő vezette az autót. Egy darabig egyikük sem szólalt meg, azután a riporter a kocsmároshoz fordult. „Mi lesz most, hogy leégett a varroda?” A kocsmáros vállat vont. „Mi lenne? Ami eddig volt.” „Mennyit kerestek ott az asszonyok?” „Látom, maga nem idevalósi – mondta a kocsmáros. – A tévésekkel jött?” „A megyei laptól.” A kocsmáros hümmögött: „Kerestek, amennyit kerestek. Akinek nem volt elég, az nem ment oda dolgozni.”
    „Mint a te feleséged” – szólt közbe a magányos férfi az ostorral. Közelebb jött, és csak akkor látszott, hogy egészen alacsony, az ostor rövid nyele majdnem a földet súrolta. „Nem téged kérdeztek – vetette oda neki a kocsmáros. – Idd a borodat, és ne szólj bele!” A férfi nem válaszolt a kocsmárosnak, a riporterhez fordult. „Nem kerestek ott semmit – mondta –, csak a nagy hajtás volt.” Hallgatott egy darabig, azután sejtelmes arccal folytatta: „Nem is véletlenül égett az le.” A kocsmáros fölemelte a hangját. „Fogd be a szádat! Mit tudsz te erről? Inkább nézz a birkáid után, mert megint elkóborolnak. Csak előbb fizesd ki a borodat!” „Elmondom én az igazságot – folytatta a kis ember, mintha meg sem hallotta volna a kocsmáros szavait. – Ha fizet egy pohár bort, én elmondok mindent. Rögtön meg is írhatja, úgy éljek, ha nem igaz, amit…” „Nehogy hallgasson már az ilyen félnótásra – mondta a kocsmáros. – Csak a bajt hozná magára… meg ránk is. Még az kéne, hogy a rendőrség kezdje itt vallatni az embereket…”
     „Pedig nem ártana, ha végre valaki megírná az igazat” – szólt közbe a pulóveres férfi, aki másodmagával ült az ajtó melletti asztalnál. „Maga szerint is gyújtogatás volt?” – fordult feléje a riporter. A férfi felállt, és közelebb jött. Hatalmas szál ember volt, amikor kezet fogott a riporterrel, annak a keze elveszett a markában. A társa szótlanul követte. „Azt én nem tudhatom, hogy gyújtogatás volt-e – mondta a férfi –, de akár az is lehetett… vagy lehetett volna.” „Ugyan miért?” De mielőtt a férfi válaszolhatott volna a riporter kérdésére, a kocsmáros ismét közbeszólt. „Ne szólj szám, nem fáj fejem – és jelentőségteljesen a férfira nézett. – Kell az neked, hogy a neved megjelenjen az újságban?” A férfi elbizonytalanodott. „Hát az igaz, hogy…” „Elmondhatja nyugodtan – vágott közbe a riporter. – Megígérem, hogy a neve nem jelenik meg a lapban.” A férfi bizalmatlanul ingatta a fejét, az ostoros kis ember viszont alkalmasnak találta a pillanatot, hogy közbeszóljon: „Az én nevemet kiírhatja az újságba. Még képet is csinálhatnak rólam. A legjobb az lenne, ha kint a legelőn… amikor megcsördítem ezt az ostort, úgy szól, mint a puskalövés.” „Nem tévések ezek, te, nem csinálnak filmet a durrogtatásodból – mondta bosszúsan a kocsmáros. – Újságcikket akarnak írni, azt meg úgyse tudod elolvasni.” „Te is abból tartod a kocsmádat, amit a varrodában kerestek…” „Mit fáj neked a kocsma, te is itt iszol – szakította félbe a kocsmáros. – Mondtam már, hogy eredj innen, csak előbb fizesd ki a borodat!”
    A pulóveres a riporterhez fordult, ügyet sem vetett a két ember vitájára. „Kérdezze meg a nagyokosokat, hogy mennyit kerestek az asszonyok abban a kurva varrodában, és mennyit kellett dolgozni érte. Meg hogy hogy bántak velük… kérdezze csak meg. Ne tőlem hallja, majd azok elmondják, ha merik. No persze – tette hozzá egy pillanatnyi szünet után –, most már merhetik is, nem rúgják ki őket, ha beszélnek.”
    „Elmondom én – szólt közbe a dzsekis férfi, és előbbre lépett. – Az én feleségem ott dolgozott egy darabig, azután azt mondtam neki, inkább éhen döglünk, de oda nem mégy többet… olyanokat mondott… meg láttam, hogy csak eszi magát, minden este sírva jött haza.”
    „Miket mondott?” – kérdezte a riporter. A kocsmáros figyelmeztetően fölemelte az ujját, de a férfi nem törődött vele. „Én beszélhetek – mondta –, nekem nem árthat senki, a magam gazdája vagyok, leszarom ezeket. Írja csak meg, hogy eleinte minimálbérért dolgoztak, de nem ám nyolc órát, hanem tízet is, ha sok volt a munka. Azzal bolondították őket, hogy megtanulhatnak varrni, és majd maguknak meg a családnak varrhatnak, de persze kiszabott anyagot hoztak a kamionok, csak az összevarrást tanulták meg. Amikor meg egy kicsit belejöttek, teljesítménybérre fogták őket, és még kevesebbet kerestek a minimálbérnél is, úgy állapították meg a normát. Amikor sok volt a munka, be kellett menni szombaton és vasárnap is, de azért egyáltalán nem fizettek.”
    A gyakornok egyre hitetlenebbül hallgatta az elbeszélést, és nem bírta tovább szó nélkül. „Ez törvénytelen! – mondta felháborodottan. – Miért nem tiltakoztak? Sőt, ezért följelenthették volna őket!” A férfi úgy nézett rá, mint ahogy a csacsiságokat beszélő gyerekekre szokás. „Hát tiltakozhattak volna, sőt volt, aki meg is tette, de az másnap már nem jöhetett dolgozni. Amikor megkérdezték, hogy miért kellene bejönni nekik szombaton és vasárnap ingyen munkára, a kisfőnök azt felelte, azért, hogy megtartsák a munkahelyüket. A legtöbb családban a varrodában dolgozó asszony keresete volt az egyetlen állandó jövedelem, legföljebb családi pótlék jött még hozzá, már akinek jött, hát inkább hallgattak.” „Ezt meg kell írni! – háborgott a gyakornok, és a riporterre nézett. – Ebből világbotrány…”
    Kinyílt az ajtó a kocsmáros háta mögött, és egy asszony lépett be a helyiségbe. „Mit akarsz?” – fordult hozzá ingerülten a kocsmáros. „Maga bizonyíthatja, hogy így volt ez – mondta a dzsekis férfi –, maga is ott dolgozott a varrodában. El tudná mondani…”
    „El ám! – Az asszony ingerülten lerázta a karjáról a kocsmáros kezét, amikor az figyelmeztetően megszorította. – Tudnék én még cifrábbat is. Például azt, hogy egyszer elkezdték mondani, nem igazságos, hogy egyesek teljes munkaidőben dolgoznak, másoknak meg nem jut munka, így azután hivatalosan mindenki négyórás munkára került, így kétszer annyi embert vettek föl, de persze hat-hét órát is kellett dolgozni, és csak négyet fizettek.” A gyakornok hitetlenül ingatta a fejét. Az asszony észrevette, és rákiáltott: „Maga nem hiszi?” „Elhiszem. – A gyakornok riadtan a vállai közé húzta a fejét. – Csak nem hittem volna, hogy ilyen…” „Ezért hagyta ott a varrodát?” – kérdezte a riporter. Az asszony megrázta a fejét. „Nem, ez még nem lett volna elég, mert kellett a pénz, akármilyen nyomorúságos volt. Akkor nyitottuk meg a kocsmát. A kisfőnök csak röhögött, ha valaki panaszkodott, és azt mondta, mondjunk csak föl, tízen is kezüket-lábukat törik, hogy bekerülhessenek a helyünkre.”
    „Mi történhetett még?” – kérdezte a gyakornok hitetlenkedve. „Kétóránként öt perc szünetet kaptunk, hogy kinyújtóztassuk a hátunkat – mondta az asszony. – Görnyedt már maga varrógépnél két órát egyfolytában? – kérdezte a gyakornokot, de nem várta meg a választ. – Akkor lehetett vécére menni, mert közben senki sem állhatott föl a gép mellől. De persze öt perc kevés volt, hogy annyi nő végezzen, viszont az öt perc után a kisfőnök ellökdösött mindenkit a vécé elől, és bezárta az ajtót. Aki már nem bírta tovább, az mégis fölállt, és kiment, és az udvaron a garázssor mögött végezte el a dolgát, a kisfőnök meg ordított vele, és akiről úgy gondolta, hogy túl gyakran kiment, azt elzavarta. Nálam akkor szakadt el a cérna, amikor a panaszunkra azt javasolta, vegyünk olyan, felnőtteknek való guminadrágot, amilyet azok hordanak, akik nem tudják tartani a vizeletüket, és ha nagyon kell, eresszük abba… érti, ugye?”
    Az ostoros kis ember kuncogott, a többiek hallgattak. A riporter fizetett, a gyakornok szintén fizetni akart, de a másik leintette.
     „Megírja?” – kérdezte az asszony a riporterhez fordulva, de mielőtt az válaszolhatott volna, a gyakornok izgatottan közbeszólt: „Óriási riport lesz! – mondta lelkesen. – Erről beszél majd az ország, sőt… ezt idegen nyelvekre is lefordítják… ilyen nincs, ez valami egészen rendkívüli…”
    A kocsma előtt a gyakornok megkérdezte: „Ezt még ma leadod, ugye?” „Ezt? – A riporter megrázta a fejét. – Ezt nem adom le, mert nem jelenne meg, és nem szeretek potyára dolgozni.”  „Ugyan miért ne jelenne meg?” „Mert elriasztaná a megyétől a befektetőket, ha látnák, hogy itt ilyen cikkek vannak az újságban, és rossz hangulatot keltene az olvasók körében” – mondta szárazon a riporter, olyan hangon, amellyel jelezte, hogy nem akar többet beszélni erről a témáról. A gyakornok azonban nem hagyta annyiban. „De hát kell valami a tűzről…” „A tűzről majd lesz valami – mondta a riporter. – A rendőrök meg a tűzoltók majd kiadják a szokásos közleményt. És most gyerünk a községházára a polgármesterhez.” „Akkor hiába mentünk a kocsmába?” – kérdezte csalódottan a gyakornok. „Nem, nem hiába. – A riporter elnézett valahová messze, ahol egy kunhalom magasodott a látóhatár szélén. – Azért adott mellém a szerkesztő, hogy tapasztalatokat szerezz.”

LÁSZLÓFFY CSABA

Búcsú a látomástól

Szepes Erikának

Akiben még fölfele száll a
sóhaj és szembogara nedves tájkép –
áll magába szállva, megbabonázva.
Cseng az időben a valahol régen
elhullatott varázs (csillanó árnyék),
mint fémpénz az arctalan éjben:
zöld rozsda bizsergeti meg –
de csak a képzeletet.

Ostobaság gyógyítana, mint penge.
Már csak a törvény. Nincsen irgalom,
sehol szívörvénylés, se látomás.
Ez már a töredékek csendje;
hold-
udvarban még elérhető: a más?

(Volt egy álmod, de a kobold-
vigyorú világ megrabolt.)


Óévi szívritmuszavar

Kézen-közön a szikkadtság s kosz ingyen
elorozná maradék álmodat;
a tejüvegű délután volt minden
(kevés kávézacc-íz s harag maradt).
A köd ha ritkul, megköt génjeinkben,
mint óvatosság – idegen anyag.

Bohócvilágból kékre mart szegénység-
kísértéssel belóg egy irkalap-
gombócnyi kóc. Adventi örök ínség –
(önvád gyanánt csak gyöngéd pillanat).
Új ketrecébe csaló álistenség;
ennyi esély netán, hogy védd magad.

(pesszimista változat)
Piszkálhatod: csak álnokság, csalóka
selejt-siker, összehordott szavak;
halotthamvasztás, házbontás a móka –
farkasvakságban havazó salak.
Várunk Jézusnál mordabb megváltóra:
iszaphalálból föltámadt alak!

(optimista befejezés)
Megannyi álomszuszék és kolontos
megudvarlására vár az idő;
ritmus, vonó, képzelgés a kalandhoz:
minden, mi elsodortatott, kinő
a föld alól, a hajhagymás bozontos
sűrűjéből… (Álomherceg, ágyő!)

KÁNTÁS BALÁZS

Szobadal

Lehámoztak rólunk
színeket, értéket,
magát meséli már
csak a nagy történet.

Nem futunk a fákhoz,
sem az autó alá.
Megfelel nekünk itt
a halk szobahalál.


Zsáner

Lekvárba mártott kiskanál,
leevett, kigombolt pizsama.
Nem hiszek a lámpafényben –
a billentyűzetnek sincs szaga.

A tévé kétdimenziós.
Lenyel egy kettévágott szoba.
Nem szállnak belém sirályok,
de egy hajó indul – sehova.


Kifordított dal

Lombjuk fosztott platánfákról
hulló bírósági végzések –
testeket ki a franc számol
most, amikor a pénzmáglyák égnek?

Cipőtlen árnyéklábak
gázolnak a zöldhasú hamun át –
kifordított égtájak
közt nyújtózó, nyelvtelen álvilág.
 

BENEDEK ISTVÁN GÁBOR
   
Skót szövet
   
A patakot átívelő híd előtti téren izzott a tavasz. Az artézi kút melletti ágyások rózsái vidáman illatoztak, a közeli víz felől pedig enyhén párás levegőt sodort erre a délelőtti szél.
    Ez volt az első eset, hogy Csorta Antal úgy érezte, mégis jó üzletet csinált. A szerződést decemberben írta alá, és azóta folyton csak aggódott. Sok, nagyon sok pénzt adott ezért a strand melletti – vagy inkább előtti – épületért, de most, hogy látta, érezte a mediterrán nap ragyogását, kicsit megnyugodott.
    A cukrászda munkálatai befejezés előtt álltak, legfeljebb egy-két dolgos hét, és jöhet a megnyitó.
    A strand pár napja nyitott. A frissen kifestett medence felől át- és behallatszott ide a fejest ugráló gyerekek hangos zsivatolása.
    A pallér két kőművese már az emeletre vezető lépcsőfeljáró falát vakolta. A terasz – kis jóakarattal – benyúlt a víz fölé, s ő, mint tulajdonos, már előre örült, hogy a vendégek a langyosodó délutánokon milyen sok pénzt költenek majd itt fagylaltra, süteményekre, limonádéra. És kávéra! Bizony, kávéra, amelyet a Csorta-féle cukrászat most vezet majd be először ebben a faluban. Az alkalmas gépet már meg is vásárolta. La Pavoni – ez az olasz márkanév állt rajta. Mert eddig, ha valaki valamilyen úri passzióból kávéra vágyott, bizony be kellett érnie afféle törökös főzettel. Tudják, ahol a zacc a főzőedény alján marad.
    A cukrászda földszintje tulajdonképpen két egybenyitott helyiség, amolyan ikerszoba. Az elsőben, szemben a bejárattal, egyelőre még üresen áll a jókora üveges pult (majd ide helyezi föl a kávégépet); de mellette, jelenleg még, szerszámok sorakoznak. Itt és a másik szalonban is, a későbbi asztalok és székek helyén, malteros keverő teknők, homok- és mészkupacok.
    Szóval, e munkás idillbe toppant be hirtelen Csortáné Zuán Magdaléna. A pallér már régebben kifigyelte, hogy megbízói közül az asszony a fontosabb, a súlyosabb személyiség, tehát azonnal eléje sietett. Felvillanyozottan magyarázta, hol tartanak a dologban, s mi minden van még hátra, milyen feladat vár rájuk.
    Az építőmester buzgósága nem volt véletlen. Nemrég, Szegeden, összetalálkozott miskolci katonakori barátjával, aki jól ismerte az ő falujukba költözött cukrászékat. De nem Csortáról mesélt, hanem a feleségéről. Az asszony édesapja valaha Svájcból jött Magyarországra – (ez akkoriban divatos életváltás volt)  itt pedig neves mesterré lett. Csorta nála volt inas, majd segéd, és elvette a lányát feleségül. De az apa halála után valamilyen svájci hagyomány miatt a vagyon nagyobb része nem az elsőszülött lányára szállt, hanem Zuán mester fiatalabb fiúgyerekére. A kisemmizett Csortát a végén ez a rokon fizette ki. Csorta pedig a pénztelenségtől és a szégyen elől elköltözött falura.
    – És a te szomszédod lett – fejezte be történetét a mesélős kedvű hajdani katonatárs.
    A családi végkielégítésből Csortának csak erre a strand melletti épületben levő cukrászdára futotta. Az átépítésre már banki kölcsönt kellett felvennie, a friss pénz viszont vészesen fogyott, s ez rettenetesen idegesítette.
   
    Szóval, ezen a délelőttön így lépett be mesénk napfényben úszó színterére Zuán Magdaléna. Elegáns volt, ápolt, és energikus lényéből csak úgy áradt az elhivatott tetterő.
    – A malmosoktól jövök – közölte.
    Csorta tudta, hogy asszonya hozzájuk készült, bizonyos, előre nem pontosan körvonalazható anyagi siker reményében.
    Magdaléna – ez látszott rajta – lelkes volt és türelmetlen, felajzottságában nem zavarta, hogy a pallér a közelükben áll, a kőművesek meg a feljáróban vakolnak.
    Csortának mindig fájt, hogy felesége fafejűnek, nehéz felfogásúnak, lassú észjárásúnak tartja. Ettől a felismeréstől néha majdnem sírt. De ha asszonya olykor elfeledkezett bántani, megalázni őt, hiányérzete támadt, sőt nyugtalan lett. Mint aki éhes a rossz szóra.
    Magdalénát nem zavarta, hogy férje gőgösnek tartja. Hiszen az is volt, gőgös és rátarti. Legszívesebben egy hűvös és úri országban élt volna, ahová azonban soha nem jutott el. De Miskolcon, vagy itt, ebben a vacak faluban mindig úgy érezte: ő bizony nem illik ide.
    Hogy kik a malmosék, azt persze mindenki tudta ezen a tájon.
    Több mint fél évszázada négy jómódú szlovák testvér, sikeres gazda összeszövetkezett, hogy földjeik jövedelméből közösen építenek. Akkor az alföldi őrlőházaknak nagyon nagy divatja volt: a malom alapítása császári és királyi kegyet élvezett. Ők is. A legidősebb testvér fiából, lévén tanult ember, a család igazgatót csinált, a sorba következő testvér lányának férje, Povázsai Dávid pedig már eleve úgy képezte magát, hogy átvehette az immáron nagyra nőtt gazdaság pénzügyeinek irányítását.
    Tehát született Zuán Magdaléna most ettől a bankos Povázsai úrtól kért találkozót. Povázsai tudott a Csorta család átépítési kölcsönéről, de hogy a cukrászdát ne terhelje újabb hitellel, érdekes ötlettel állt elő. A Komló szálló oldalán működött Herczog Miksa textil üzlete. Herczog úr tekintélyes hitelt vett fel a banktól, de a törlesztés pillanatnyilag nehézséget jelentett a számára. Ehhez jelentősebb mennyiségű áru eladására lett volna szükség. Az ötlet tehát az volt, hogy a Csorta családnak Herczog úr – persze, Povázsai előzékeny jótállásával – ad mondjuk, százezer pengő hitelt, de nem pénzben, hanem áruban. Ez az árukölcsön egyfelől olyan elfekvő, alvó szövet, amely majd tapétaként befedi a belső falakat, sőt az erkélyre vezető lépcső oldalát is.
    Az biztos, hogy a különös hatású textilborítás emblémája, védjegye lesz a cukrászdának! Feltehetően mágnesként vonzaná a kíváncsi falusiakat, amiért nekik, a tulajdonosoknak pedig csak annyit kellene tenniük, hogy jól látható módon, három helyen, feltüntetik a textíliát előállító Goldberger gyár és a forgalmazó Herczog cég nevét. A garantáltan kiváló minőségű szövet jellegzetes skót kockás, piros alapanyagú, és sajátosan fekete csíkozású, amelyből sokan elkezdenének vásárolni. Csortáék viszont az áru ellenértékét nem Herczogéknak fizetnék ki részletekben, hanem közvetlenül a banknak, ezzel törlesztvén a textilkereskedő tartozását. Sőt, Csorta úr és Zuán asszony vállalná, hogy a kölcsön különbözet összegét Herczogék üzletében három-négy éven belül levásárolják. Legyen az berendezési textília, függöny, szőnyeg, abrosz, konyhai ruha, vagy bármilyen náluk kapható termék. Így mindenki jól jár. Csortáék a cukrászdához felhasználható holmit kapnak hitelbe, s az ellenértéket évek alatt törleszthetik. Herczog úr pedig nagy mennyiségű árut ad el, és közben – Csortáék által – visszafizeti a bankhitelt. Povázsai így visszakapja pénzét, természetesen az illendő mértékű kamatokkal együtt. Ma már ilyen a modern üzleti élet!
   
    Csorta Antal – feleségével ellentétben – nem volt ideges természetű, nem szállta meg a türelmetlenség ördöge.
    – Menjünk haza – mondta Magdalénának még a szépülő cukrászdában, s a nyomaték kedvéért bele is karolt. A pallérnak meg intett: embereivel csak folytassák a munkát.
    – Mi a fene van veled? – kérdezte az utcán urától Zuán Magdaléna. – Elhozom neked a mi mostani helyzetünk legjobb lehetőségét, te pedig úgy reagálsz rá, mint aki kőgazdag, és dúskál a pénzben.
    – De az istenért. A szövet! – kapott fejéhez Antal. – A kockás piros szövet! Az a skót izé…
    De a végén mégsem hazamentek, hanem betértek Herczog patinás üzletébe.
    – Melyik az a skót anyag? – kérdezte született Zuán Magdaléna.
    Herczog úr segédjének nem kellett kétszer magyarázni, máris kiterítette a pultra a Goldbergerék gyártmányát.
    – Hát ez valóban gyönyörűen mutat majd a falunkon! – lelkendezett az asszony, és gyengéden végigsimította a piros kockás anyagot. – Ha ennek híre megy, dőlni fognak hozzánk a vendégek. Povázsainak igaza van. A kölcsönöket meg egy-kettőre visszafizetjük.
    Antal nem válaszolt, különben is, a feltűnő skót szövet látványától tényleg megrémült. Az meg végképp nem jutott az eszébe, hogy pontosan az ő beleegyezése lett volna az új kor diadalmas nyitánya ebben a koszos kis faluban.
    – Gondolj Csibike hozományára! – fejezte be a Herczog boltban tett látogatásukat Magdaléna. Ez a férjének szólt, amit pedig Herczog úrnak mondott, az így hangzott: – Povázsai úr üzenje meg nekünk, mikor menjünk át hozzá aláírni a szerződést. Részünkről ugyanis a dolog rendben van.
   
    Hát igen, a cukrászék hozományt váró lányáról eddig még nem esett szó. Ilike-Csibike most múlt tizenhét éves. Kicsit szögletes termetű lánnyá lett, középszőke hajjal, ovális orcával, a kelleténél talán nagyobb tenyérrel, vaskosabb ujjakkal, ami azért nem baj, mert életét vélhetően az édes konyhában, sőt a kemencék és a forró tepsik mellett éli majd le, tésztákat gyúrva, dagasztva, tálakat forgatva, serpenyőket markolászva és huzigálva…
    Csakhogy Csibikének volt még egy testi jellemzője: a kancsalsága. Súlyos orvosi eset volt, nem egyszerű, hétköznapi bandzsaság. Már-már olyan, amitől az arcvonása is torzzá lett.
    Kicsi korától vitték szemorvosokhoz. Miskolcon a legjobbhoz, Pesten a legnevesebbhez, egyszer Bécsben a legdrágábbhoz, sőt olykor kuruzslóhoz is. A legjobb, ami történt: megállapították, hogy életveszélyes az operáció. Tehát maradt az elegáns, sötét szemüveg…
    A jól nevelt, istenfélő felnőtt emberek megértéssel – és sajnálkozással – viseltettek iránta, de az iskolában a gyerekek kegyetlenek, kíméletlenek voltak vele. Megalázták és bántották. Csibike nem egyszer sírva rohant haza, becsapva maga mögött az osztály, sőt az iskola kapuját, otthon pedig összetaposta a méregdrága, különlegesen elkészített szemüvegeit. Amikor másik iskolába íratták, a szülők jó előre kérték a tanárokat, készítsék föl az iskolatársakat a toleráns viselkedésre. Gyereküket pedig lélekgyógyászhoz vitték, hogy megerősítsék a lehetséges megpróbáltatások feldolgozására.
    A négy polgári befejezése Csibike számára maga lett a felszabadulás, a boldogság. Beíratták ugyan a tanonciskolába, de a szakmai ismereteken kívüli tárgyakra (ezekre a szülők készítették fel a lányukat) inkább magántanárokat hívtak. Igaz, ez sok pénzbe került, de mit nem ért meg a szülők számára az, hogy gyermekük viszonylag nyugodtan, kiegyensúlyozottan haladt felfelé a tudás létráján.
    Ekkoriban hangzott el az okos szülői tanács és figyelmeztetés: „Neked, lányom nagyon-nagyon jó cukrásznak kell lenned ahhoz, hogy a szakmai kiválóságoddal feledtesd el a kishitű és előítéletes emberekkel a rossz látásodat.”
    Valóban, a szörnyűséges elemi és polgári iskolai évek után Csibike nagy lépéseket tett a legjobb minősítés felé. Bevett, régi szokások szerint, szülői segédlettel, vándorútra indult. Tudta, magáról: riadt, félénk madár, aki csak az anyja, apja közelében érzi biztonságban magát. De elszántan örült, hogy leküzdötte a szorongásait. Egy-egy hónapot szolgált Neuwirth Ferenc váci cukrásznál, aztán a budai özv. Tarokkné és fia cégnél, végül a híres Müller cukrászda jogutódjánál. Tudni kell, hogy réges-régen Müller úrnál tanult Ruszvurm Vilmos is, aki valaha saját nevén nyitotta meg Várbeli üzletét, s még aggastyán korában is fenntartotta firmáját.
    Csibike otthon és tanítóinál megtanulta a különböző tortalapok és piskóták sütését, a csokoládé-főzetek és mázak, a különféle krémek és habok, a díszítések mindenféle fortélyát, továbbá a marcipán-készítés akkoriban még elég titkos művészetét. Ez utóbbi tudományban Zuán Magdaléna sem volt akárki. Féltve őrizte édesapja, Zuán Károly hagyatékát, aki a kincses tudást, persze, tanítványának, egyben vejének is átadta. Igen, e szellemi tőke eredete egészen Svájcig nyúlt vissza, ahonnan valaha százával keltek útra Európába az édesipar művészei.
   
    Amikor Csorta Antal már erősen alapozta lánya jövőjét, azaz előrelátó, okos szülőként nagyban tervezte Csibike anyagi biztonságát, lánya boldogulása érdekében úgy vélte, helyes, ha belép a Magyar Cukrászok és Mézeskalácsosok Első (önkéntes) Ipartestületébe. Érdekes, hogy apósa, akitől többet tanult, mint a puszta mesterséget, annak idején távol maradt mindenféle érdek- és jogvédelmi szervezkedéstől. Megelégedett azzal, hogy kizárólag a szakmai rendtartás paragrafusait olvasta, az ott kijelölt határozatokat nem is szegte soha. Ami már őt, Csorta Antalt illette, utánozta felesége édesapját; a független magatartás megfelelt ízlésének. Csak most, amikor Csibike helyzetéről már komolyan kellett gondolkodnia, kereste meg pályatársait.
   
    Várakozással teli lélekkel utazott fel Budapestre. Azokkal, akik beajánlották a patinás országos egyesületbe, több levelet váltott, így lényegében pontos címre és meghatározott időre érkezett. A neves mesterek, régi, rangos cukrászok, valamint jogutódaik és örököseik barátsággal, szeretettel fogadták. Vállát veregették, megölelték és elmondták: már régen közöttük lett volna a helye. Miskolci apósát többen ismerték, tisztelték; előtte pedig kitárták a szívüket.
    A hagyományos szellemet régi német, ausztriai, svájci és olasz kollégák, illetve leszármazottaik képviselték, tehát a dulciáriusok, a cioccolade confectorok, a Zuckerbäckerek. A magyarok, akárcsak ő, többnyire valamelyik külföldről jött mesterhez kötődtek. Tekintélyes múlt, jelentős felső kapcsolatok, és főleg tisztes polgári jólét ragyogta be személyüket.
    Csorta Antal kis késedelemmel vette észre, hogy az egylet nem éppen a szakmát védi, hanem inkább a tagok megszerzett üzleti rangját. Arra szolgált, hogy falat emeljen a kívülállók, a betolakodók, a kalózok ellen. Meg is kérdezte valakitől, hol vannak a török és a bolgár baklavások, a dondurmások és a konfettisek, de a válaszon akkor már meg sem lepődött.
     – Idegenszagúak nem jöhetnek közénk – válaszolta a titkár.
    Talán a harmadik látogatáskor összebarátkozott egy Erdélyből áttelepült és Pesten gyökeret vert pályatárssal. Váltottak néhány bizalmas mondatot.
    – Van egy jó partim a maga lányának – mondta lefegyverző kedvességgel ez az erdélyi. És nemcsak bemutatta Rupp Csaba Sebestyén mestert, hanem mindkettejük számára elfogadta a tekintélyes kolléga ebédmeghívását vasárnapra, háztűznézőbe. Csorta Antal táviratozott a feleségének, hogy később, csak vasárnap éjszaka ér haza.
    Rupp cukrász üzlete Óbudán állt, a piactér és a Duna között. Négy teremnyi utcára nyíló fogadó helyiséggel, jókora konyhával; a lakás pedig fenn volt, az emeleten.
    A fiát ajánlani akaró apa mintha zavarban lett volna. Családtagjai kezdetben nem voltak jelen, ő pedig inkább Csorta Antal dolgai felől kérdezősködött. Először Zuán apósa valaha volt üzletéről faggatta, aztán vendége mai helyzetéről informálódott, végül kitért Csorta úr lányára. Hogy a polgári iskola után hol és kiknél szerzett szakmai bizonyítványt. És figyelemmel hallgatta: most készülnek arra, hogy bevigyék falujukba a modern cukrászatot.
    Aztán azt kérdezte: hányan élnek a községben, és általában milyenek ott az anyagi-vagyoni viszonyok; hány esküvőt tartanak szezononként; szokás-e tortát vinni vendégségbe a nagy ünnepeken, névnapokon, disznótorokon stb. Továbbá: Csorta úr szerint miként lehetne fokozni a helybeliek körében a cukrászati termékek iránti vonzerőt? Illetve: üzletében vannak-e törzsvendégi kedvezmények? Rendez-e vasárnapi sorsolást a Csorta-ház olyan akciókkal, amelyek növelhetik a forgalmat, például szórakoztató előadásokkal? És van-e, lesz-e szalonmuzsika, zenélés náluk?
    Antal számára nagyon hasznos volt ez a „kérdezz-felelek” játék; Rupp rengeteg ötletet adott a háztűznézőbe érkezett lányos apának arra, hogy végiggondolja üzleti szerepét és perspektíváját a lakóhelyén, és egyáltalán: áttekintse saját súlyát faluja üzleti életében.
    A szóban forgó Rupp fiú még mindig nem került elő, de a házigazda jelezte, hogy nekik ebéd előtt még jó volna pár anyagi természetű dolgot tisztázni.
    Csorta Antalt kiverte a hideg veríték. Már megbánta, hogy az erdélyi kollégának egyáltalán igent mondott erre a látogatásra. Csibikével ugyanis ő nem tud hozományt adni. De mintha a közvetítő úgy festette volna le a partit, mintha a fiús családnak pénzre nincs is szüksége.
    Kínos csend ült a szobára. Három férfi nézte a padlót, kerülték egymás tekintetét.
    – Nos – kezdte mély, immár megkönnyebbülést hozó sóhajtással Rupp úr –, én mégis adok a fiammal egy fáin vendéglőt. De Szentesen. Ott él a feleségem családja, jól ismerjük a várost. Az üzlethez kert is tartozik, amolyan nyári terítésű. Van ott minden, még istálló is, két lóra. A maga lánya, ha már ugyebár végzett cukrász, nyithatna a közelben egy rendes kis boltot. Német konyhával, sütőkemencével, hűtőszekrénnyel.
    Csortát melegség töltötte el. Lehetséges, hogy mégis jóra fordul ez a nehéz nap?
    Kis csönd.
    – Mit szól az ajánlatomhoz, tekintetes Csorta úr?
    A megszólított hallgatott, a fejében forgó túl sok gondolat megbénította a torkát. Aztán mégis kibökte: – Szeretném megismerni a fiát, az ifjú Rupp urat.
    A kérés helyénvaló volt.
    Idősb Rupp kettőt tapsolt, mint régen a földesurak, s az ajtón belépett az asszony, és vele a fiuk.
    Arányos alkatú legény volt, németes, hosszú orral, a kelleténél talán vérszegényebb, sápadtabb. Megszeppenten mosolygott, mire Csorta Antal felállt, az anyához és fiához lépett, bemutatkozott. Szeretett volna megbizonyosodni afelől, amit látott: a fiatal Rupp biceg. Mint akinek rövidebb az egyik lába.
    Sebaj, gondolta, az ő lányuk meg kancsal. Vajon testi baja miatt ez a fiú is annyit szenvedett-e kisgyerekként, mint az ő Csibikéjük? – tűnődött.
    Már az asztalnál ültek, amikor Csorta megszólalt.
    – Van egy kis bankkölcsönöm – mondta, de úgy, mintha ezt szégyellnie kellene. – Nálam most fejeződik be az építkezés, de tudják: a pénz csak szalad, szalad. Jó volna még az esküvő előtt mindent elrendezni. Otthon a vendégek már így is csodájára járnak a beltérnek. Igazán szép lesz, nagyvonalú, elegáns. Úri. Angol, mit angol: skót szövettapéta feszül majd a falakon. Igazi szövet! Amiből mások ruhát, kabátot csináltatnak.
    Nem mondott többet.
    De azért kicsit szégyellte magát.
    Később kezet fogtak. Megköszönte az ebédet; mentek.
    Az erdélyi közvetítő, útban a pályaudvar felé megkérdezte: – A maga falujában ki a legfőbb konkurense? – És lefordította: – A versenytársa.
    – Nincs – mondta Csorta. – Nekem nincs. Azért költöztem oda, mert a környékbeli helyeken egyetlen cukrász sincsen. Egy darab sem.
    Nevetett. Aztán kijavította magát.
    – Azért van ott egy pék. Ő süti a vidékünk legjobb kenyerét. A helyi malom csodás lisztjéből. Ha a tészta megkel, a kemencéjében emeletesre dagad. A héja meg repedezetten ropogósra sül, mialatt a belseje olyan foszlós és illatos lesz, mint a mennyei manna. De azért igazat kérdezett, mert ez a pék nemrég a fejébe vette, hogy féltenyérnyi süteményeket készít, afféle leveles táskákat. Ő ezeket burekának hívja. Megtölti őket reszelt citromhéjjal kevert vaníliás krémmel. Hát ez a habkönnyű, ízes finomság roppant népszerű. Nem mondom, hogy jobb, mint a mi krémesünk, dobosunk, indiánerünk, de azért viszik. Valaki azt mondta, már huszonöt tepsivel sütnek naponta.
    – Pusztuljon a zsidaja! – kiáltott fel hirtelen indulattal a közvetítő.
    – Honnan tudja, hogy zsidó? – kérdezte Csorta. – Hiszen nem is mondtam a nevét. Különben Vogelnek hívják.
    – Ilyen alattomos rohadtságra csak a zsidók képesek – ítélkezett a kalauza. – De jó, ha tudja: a mi testületünk nem szereti még a szagukat se. Irtózunk tőlük, ezért kétszeres erővel védjük magunkat az erőszakosságuktól, a pofátlanságuktól, a piszkos törtetésüktől. Remélem, ez nincs ellenére?
    – Nem, dehogyis – mondta Csorta. Kicsit zavarta ugyan, hogy olyan könnyen elfogadta társa megjegyzéseit, de most már amúgy is nyakig ült ebben az egész Rupp-féle lekvárban. Amikor Miskolcról leköltözött ebbe a faluba, tótok közé került. Semmi baja nem volt velük. Ez a Vogel persze zsidó, de ilyen indulattal sose gondolt rá. A vaníliás táska meg számára egyszerű üzleti ügynek tűnt fel; majd a lányával ő is kitalál valami új és nagyobb dolgot. Amivel aztán megbolondítják a vevőket. Hiszen ilyen az élet; egyszer keletről fúj a szél, másszor nyugatról.
    Mert azért tudta, a cukrászat misztikus mesterség. Isteni ajándék és elhivatottság. Az édesség, a desszert a mindenkori ételsor utolsó, befejező darabja. Az ebéd, a vacsora kincses koronája. Rangjához méltó módon illik megbecsülni, és szólni róla. Ezért a cukrászat, a cukrász különleges helyet foglal el az ember életében. Olyan, mint a költészet, az ének és a dal.
    A pályaudvaron azzal búcsúzott el az őt felkaroló kollégától, hogy otthon megbeszéli a fejleményeket a családjával, s a bizonyára kedvező válasszal két hét múlva jelentkeznek.
    – Csorta úr, most új világ jön, meglátja! – kiáltott utána az erdélyi, már fel a vonatra. – A cukrászatban akkor már csak mi leszünk! Már csak mi. Ugye, érti?
   
    Feleségének töviről-hegyire elmesélte a pesti út történéseit, de Zuán Magdaléna a híreket nem hallgatta túlzott örömmel. Úgy érezte: ő, a külföldről – Svájcból – jött apja örököse abból a szempontból is, hogy helyi mozgalmakhoz, pártokhoz, szervezetekhez nem feltétlenül kell csatlakozniuk. Ennél fogva a helyi érzelmi, vallási indulatoktól legyenek függetlenek; ők az emberekben vevőket, megrendelőket lássanak, azaz ajtajukat mindenki előtt készséges nyájassággal nyissák ki.
    – Te inas, majd segéd voltál nálunk, és pedig kislánykorom óta ismerlek; valósággal belenőttünk a házasságba – emlékeztette Csorta Antalt a maguk sorsára. – Erről a Rupp fiúról meg jószerével alig tudunk valamit. Tehát beszéljünk a lányunkkal, mondjunk el neki mindent. De én még abban sem vagyok biztos, hogy Csibike egyáltalán érett-e a házasságra.
    Antal kicsit megszeppent felesége szigorától, mert talán tényleg elsiette ezt a Rupp dolgot. Megegyeztek:  a cukrászdai feladatok most ugyan kicsit összetorlódtak, de ahogyan csend lesz körülöttük, lányukat mindenképpen beavatják az új fejleményekbe.
    Ekkor jutott Magdaléna asszony eszébe, hogy fel kellene venniük egy ügyes alkalmazottat. Aki kiszolgálja a vendégeket, segít a konyhán a torták elkészítésénél, a krémek keverésében és a kávé lefőzésében.
    Nem volt egyszerű ennek a lánynak a megtalálása, kiválasztása. Magdaléna elment a szlovák és a magyar iskolába, tanítókkal, tanítónőkkel beszélt; tanácsot kért az evangélikus lelkésztől, a katolikus paptól; szülőkkel, nagyszülőkkel tárgyalt; megvizsgálta a lehetséges ajánlkozókat. Arra gondolt, hogy egy erős, ügyes lány még neki is segíthetne a családi háztartásban. Ezért az akkoriban szokásos havi bérnél valamivel többet ígért. Na, nem sokkal, mert tudta, hogy Csorta Antal takarékos ember.
    Az ajánlatot az anyukák szívesen fogadták, s még azt is, hogy a jelölteket ők otthon egy-egy napra kipróbálják.
    Született Zuán Magdaléna úgy tudta, hogy a szlovák lányok jó cselédek, szorgalmasak, tiszták és intelligensek. Így azt is beszámította a bérbe, hogy tőlük az alkalmazottak jobban férjhez mennek majd, előnyösebb partit csinálhatnak. A cukrászdában ugyanis sok embert megismernek, és a kérők közelről láthatják, milyen kiváló háziasszonyok lesznek később odahaza.
    Amikor döntöttek a tizenöt éves Majó Zuza mellett, Csibike vállalta, hogy a betanításban segít szüleinek.
    Valóban sűrű napok következtek. Hajnaltól késő estig rohangáltak, tárgyaltak, cipekedtek, ezernyi dolgot vásároltak, rámoltak, takarítottak; minden tárgynak megkeresték a helyét. Akadt még valaki, aki segített nekik: egy szlovák asszony, a harangozó felesége, Rácsó Erzsi néne. Nem volt gyereke, és szívesen vállalt ilyen alkalmi munkát.
   
    S aztán eljött a nagy pillanat. A községi jegyző a vasárnap délelőtti nyitásra kivezényelte a falu fúvószenekarának fiatal, tanuló muzsikusaiból álló együttesét, akik vidám polkákkal, keringőkkel és indulókkal, a helyi füleknek kedves dallamokkal csalogatták a publikumot.
    A faluban már régen szóbeszéd volt a strand cukrászda átépítése, és aki csak tehette, most eljött a megnyitóra. Ott voltak az elöljárók, a virilisták, az ügyvéd, az orvos, a tanítók, a kereskedők, a tisztviselők, a kocsmai lumpok, a kártyások, az állomási vasutasok, sőt a restiből Miska cigányprímás a sok gyerekével. A zsidók is eljöttek, jóllehet a vallásosok, a kóser háztartást tartók inkább csak kíváncsian nézelődni.
    A strand előtt lényegében kis tumultus támadt, a cukrászdába bejutni vágyók végül sorba rendeződtek. A szerencsések leültek, de a falak mentén többen álltak. Úgyis az volt az attrakció, hogy ki-ki lássa a skót kockás, piros szövettel borított falat. Mit lássa?! Érintse, hozzáérjen, megtapogassa, simogassa!
    A luxusnak, az eleganciának, a nagyúri előkelőségnek ez az errefelé teljesen ismeretlen megnyilatkozása mindenkit lenyűgözött. Emellett jószerével eltörpült, hogy különlegesen finom csokoládés tejszínhabos csemegéket kaphattak, hogy eszményi a dobostorta, földrengető a krémes. Persze, megrendelték, elfogyasztották, kifizették, de aztán visszamentek a falhoz, és újra szemrevételezték, megcsodálták a falra tapadó angol gyapjúszövetet.
    Csorta úr, Magdaléna asszony, Csibike boldogok voltak; ilyen sikert el sem tudtak képzelni. Főzték az eszpresszó módszerrel előállított, sokak számára sosem ízlelt, és csak most kipróbált pörkölt és őrölt kávét. Legfeljebb Magdalénának jutott eszébe, hogy ezzel – és a skót kockás kárpittal – a falu ezen a napon lépett a modern felemelkedés útjára.
    Csibike volt a pénzfelelős. Alig kapott levegőt a felelősség súlya alatt. Ő rohangált a legtöbbet a konyha, a földszinti asztalok és az emeleti, a medencére néző teraszos rész között, s ráadásul Majó Zuzát is neki kellett igazgatnia. Ez a fiatal lány, édes bakfiskora vége felé új életérzéssel ismerkedett meg. Mindenki látta, milyen fontos személyiség ő a pult mögött, és mennyire becsüli őt a falu valamennyi ismert embere. Amikor a pap bácsi a kávét ízlelgetve visszaköszönt neki, a megtiszteltetéstől elsírta magát.
    Mindent, még a száraz süteményeket is eladták. A végén már másnapi és holnaputáni előjegyzéseket írtak fel, mert bent és kint, a kamrai polcokon semmi sem maradt.
    A vendégekről, ahogy illik, Csorta Antal gondoskodott; ha kellett, a feleségét és a lányát hívta segítségül. Többször elmondta a skót szövet történetét, hangsúlyozva Herczog úr és Goldberger óbudai textilgyáros hervadhatatlan érdemét, s hozzátette (amit Rupp úrtól lesett el): a törzsvevőknek tíz, a törzsasztal-alapítóknak 25 százalékos kedvezményt adnak, és tervezi, hogy nyári vasárnap délutánonként – a stranddal felesben – a szlovák trombitás gyerekekből skót dudás zenekart szervez. Akik a bejárat, vagyis az artézi kút körül állnak és muzsikálnak majd. Ha pedig mód adódik, és Herczog úrnak még maradt skót anyaga, a fúvós zenekari tagoknak ilyen szövetű ruhát varrat.
   
    De Csorta Antal számára a megnyitó fénypontja mégis Vogel Károly pék látogatása volt. A megtermett mester, aki az örökös dagasztástól, a nehéz lapátok folytonos emelgetésében roppant izmossá lett, szekrény hátát, oszlopos gerincét most kissé meghajlítva lépett a cukrászdába. Feleségével és Mihály fiával jött – ajándékot is hozott. Talán virágot is átnyújthatott volna, de nem, ő – szépen, gondosan becsomagolva – tálcányi vaníliás burekát hozott. A remekül sült tésztaleveleket porcukorral, szépen meghintve.
    – Látja, kedves kolléga – mondta szívélyes hangon, s kissé talán meghatva is Csorta Antal –, olyan sokan jöttek el erre a megnyitóra, hogy minden készletem és tartalékom elfogyott. Legszívesebben a maga süteményét is odaadnám a vendégeimnek, de az ajándékot most magam akarom megenni.
    A bemondáson mindketten nagyot nevettek, majd, amúgy férfias módon, megölelték egymást, és ahogy kell, ki-ki sokáig veregette a másik lapockáját.
    Csortának ugyan eszébe jutott, amit a szakmai egyletben s később Ruppéktól eljövet a kalauzától hallott a zsidókról, de ezt már akkor is butaságnak tartotta. Most meg, ezen az emelkedett órán, egyenesen szamárságnak.
    Felesége, született Zuán Magdaléna még ennél is tovább ment.
    – Nagyon örülök, Vogel úr – mondta –, hogy elhívta a feleségét, a fiát is, mert így lesz módom, hogy bemutassam a lányunkat, Csibikét.
    Majó Zuza némi zavaros átrendezéssel csinált egy üres asztalt a zsúfolt cukrászdában, ők pedig úgy ültek le oda, mint akik régi, meghitt ismerősökként a lisztek minőségéről, a piskóta titkairól, a krémek ízesítéséről, a sütések fortélyairól beszélgetnek. A helybeliek tisztelettel figyelték őket, hiszen itt két testvéri szakma komoly képviselői tárgyaltak és barátkoztak, aminek rövidesen az egész falu élvezi majd az előnyét.
    Néhány percre Povázsai pénzember és Herczog nagykereskedő is eljött a megnyitóra. Persze, nemcsak udvariassági látogatás volt ez, hanem ellenőrző út is. A szavatolt és folyósított hitel felhasználását nézték meg: miként mutat Goldberger angol gyapjúszövete a falon, s kitűzték-e a reklámfeliratokat a kellő helyekre? Mindent jónak találtak, így aztán kedvesen és a további bizalom ígéretével búcsúztak Csortáéktól.
    A cukrász és családja este kasszát csinált. Úgy vélték, az első napi sikert csakis további jó munkával, szorgalommal, üzleti tisztességgel lehet megőrizniük.
    – Ha így megy – mondta született Zuán Magdaléna –, rövidesen könnyen visszafizethetjük a kölcsönöket. S mi több, neked sem kell gazdag apóst keresni a pesti egyletben a lányunknak. Sőt, a fagylaltozót is megcsinálhatjuk a haszonból.
    Ezzel a mondattal rögtön két gond is felmerült. Az egyik: Csibikének még egyetlen árva hanggal nem szóltak a felmerült házassági tervről, és arról sem, hogy ennek bárminemű összefüggése volna a pénzzel, a hozománnyal.
    A másik a fagylalt ügye volt. Csorta Antal a Pesten kapott ötletet megforgatva, kibővítve úgy döntött: csináltat egy külön fagylaltos konyhát, ügyes keverőkkel és tartályokkal, mosogatóval, vízmelegítővel. És kialakít egy ló vontatta, mozgó kocsit, amelynek a platóján állva, nyári meleg napokon, az inas mérné a gombócokat a vevőknek. Ez a mozgó cukrászda sorra járná a falu utcáit, jellegzetes kis harang jelezné az érkezést, sőt a fiú értesítené hangos szóval a helybelieket, hogy megérkezett a Csorta-féle jéghideg és édes finomság.
    Ha ezt a kisegítő üzletágat bevezeti, és az virulni fog, neki se keresztény, se zsidó versenytárstól nem kell félnie többé. S ha így lesz, az egyletbe többé fel sem utazik, az biztos! Ottani szereplése amúgy is merő szorongás volt, és megalázás.
    Csibikével, a gyerekével, mint minden gyerekkel a világon, amúgy is van gond, baj éppen elég, de az Isten majd elrendezi a házasságát. Még az is átfutott agyán, hogy lám, ennek a Vogelnek a fia is házasulandó korban van, és hátha összejön ez a két kölyök…
    Tanult ismeretek hiányában néhány dologgal azért nem számolt. Az egyik, hogy a zsidók aligha kötnek házasságot nem zsidókkal. A másik, hogy a zsidókat rövidesen nemcsak a szakmájuktól, a vagyonuktól, a szülőföld jogától fosztják meg, hanem az életüktől is.
    És a pesti egylet készséges kalauzának lesz igaza, még ha kicsit tágabban értelmezzük is a Csorta Antalnak elmondott szavait.
    Hát igen, ilyesmire sem az okos, sem a buta ember nem számított.





Asszony sirállyal (gipszplasztika, 1876)

---

Szeretettel köszöntjük a költőt,
60. születésnapján


BÍRÓ JÓZSEF

idősíkok  /  álom  /  csend

 (a  holocaust  áldozatainak  emlékére)

...  mikor  kiáltottak  ...
meg sem mozdult
...  -  (   észre sem vette   )  -  ...
:    b   e   v   i   t   t   é   k    :
kény    szer   zub    bonyt
...  az      uj  ja  i  ra      is  ...  :
külön–külön  ...  mindegyikre

*

...  alkonyult  ...  :
a  HŰVÖSVÖLGYBEN
...  óriás – körhinta  pörgött  ...
:   átröpítette a budai várba
...  -  hamuszürke virágok  ...
szénné -  ...  - égett
...  KRISZTUS – karnyi  ágak   -  ...

*

a  kivégzendőket
...  mocskos marhavagonokba  ...
:   füst - o - pál - szín - árny
...  suhant  át  a  pályaudvaron  ...
s  vérben - könnyben - ázó  arcán

*

egyre csak  jöttek - tódultak   :
...  a puskatussal hajtott halálraítéltek  ...
a r b e i t    m a c h t    f r e i
...  kaján  ...  kiéhezett - szemek  ...
:   figyelték  ...  a  ...  r  e  n  d  e  t

(1975)


Holdtalan éjszakák

...  m   i   n   t   h   a  ...  APÁM  ...
:   az -  ...  - ÉGIEKKEL -  ...  - perlekedne
...  avagy  ...  örök - vadászkalapját  ...
:  levéve  ...  :  nekem integet  ?  :  ne’  !


...  szellő - libbentette - függöny  ?  ...
:   f   e   l   h   ő   j   á   t   é   k   ?
...  hályog  ...  a  ...  szememen  ?  ...
:   v  í  z  i  ó  ...  :  vaksötétben  ?


...   k      .      .      (  ?  )   ...
.      ö      .      (  ?  )
...   .      .      d      (  ?  )   ...
:   c      s      u      p      á      n


...  m   i   n   t   h   a  ...  APÁM  ...
:   az -  ...  - ÉGIEKKEL -  ...  - perlekedne
...  avagy  ...  örök - vadászkalapját  ...
:   levéve  ...  :  nekem  integet  ?  :  ne’  !


...  -  (   nem  látszik   ...   csak  játszik   )  -  ...


a   z      é   j   s   z a   k   á   i   m
...    h  o  l  d  t  a  l  a  n  o  k    ...

_______________________________


...  m    i     n     t     h     a    (  ?  )  ...

(1980)

---

GYIMESI LÁSZLÓ

A mag

Ha meghasad
Már nem az

Ha ép
Rejtve a lényeg

Kint bent
Termékeny pusztítás


Függöny mögött

Ismeretlen ez a táj ismeretlen a város
Nem értem a károgó nyelvet az utcán
A cégtáblák más ábécét tanultak
És a mosolyok függönye mögött
Viaszos félelem vakul és vakít

Álmodom vagy száműztek ide
Oly mindegy jöttment vagyok
Felráznak ha elalszom a parkban
Rézpénzekkel csörömpölök
Az aranyhoz szokott bolt előtt

Pedig ez az én országom lenne
Ismertem földje titkos zugait
A kolompoló város bennem lüktetett
S az én hangomon szóltak a szavak
S az én betűimmel írták a törvényt

Ne bántsd tudom hogy vége van
Az öldöklőknek hiába adsz virágot
És a szerelem is átköltözött a télbe
Suttognak nekem lészen eljövendő
Csak viasz csordul undok holtidő

---

NEMES LÁSZLÓ
   
A szülői szeretet
   
1.
B. Zoltánék a háború előtt hosszú évekig szomszédaink voltak a józsefvárosi nagy bérház harmadik emeletén. A derék, szorgalmas magántisztviselő és felesége, Ilonka, nagy szeretettel – ahogyan én, az ő gyereküknél néhány évvel idősebb fiú, gondoltam és mondogattam is – túlzott, majomszeretettel nevelték, széltől, esőtől is óvták, védték a fiukat, Sanyikát.  Erejükön felül igyekeztek minden széppel, jóval ellátni, finom ételekkel, játékokkal, szép, jó ruhákkal; az iskolán kívül is taníttatták drága különórákon, magántanárokkal német és francia nyelvre, még zongorázni is. Amikor én a háború után hosszú, kényszerű emigrációmból hazatérhettem, a B. családból már csak Ilonka volt életben. A férje, Zoltán valamikor 1942-ben kapta meg a behívóját, származása miatt, az akkori fasiszta törvények értelmében, természetesen munkaszolgálatra. Sanyika abban a korban volt már, hogy ő is bármikor sorra kerülhet. Szülei rémülten gondoltak arra, hogyan boldogulhat az az elkényeztetett, bizony nem is igazán erős fizikumú fiuk egyedül egy olyan valóban félelmetes munkaszolgálatos században, amilyent később, a háború után, Sallai Elemér, a munkaszolgálatot túlélő író a könyvcímében is Mozgó vesztőhely-nek nevezett.
    – Ha legalább együtt lennénk… ha ott is vigyázhatnék rá – sóhajtozott B. Zoltán. – Ha átvállalhatnám a legnehezebb feladatait… ha meg tudnám védeni valamennyire a keretlegények kegyetlenkedéseitől…
    Az idő sürgetett. Pénz? Protekció? Sohase tudtam meg, hogyan sikerült elintézniük, talán a honvédelmi minisztériumban egy ismerős tiszt vagy tisztviselő segítségével, de tény és való, hogy az utolsó pillanatban megkapta Sanyika is a behívóját. Együtt is maradtak, apa és fia, ugyanabban a munkaszolgálatos században. És együtt veszett nyomuk örökre a Don-kanyar végtelen hórengetegében.
   
2.
P. András az osztályunk legjobb tornásza volt. Jóvágású fiú, jó eszű, közepesnél valamivel jobb tanuló, ha kissé jobban igyekszik, az elsők között lehetett volna.  De ő csak legyintett az ilyen tanácsokra. Tudta, hogy nincs is rá szüksége. Az ő jövője úgyis biztosított. Az volt, annak idején, az apjáé, a nagyapjáé is. Az apja, vitéz P. András, a jogtudományok doktora, minisztériumi főtisztviselő, kormányfőtanácsos, méltóságos úr, meglehet, elégedett is volt a fia középiskolai előmenetelével – ami a legfontosabb, az a tisztesség, a becsület.
    Kedves fiú volt a mi ifjú P. Andrásunk, minden tréfának, ugratásnak lelkes részvevője, aki barát, akár jómódú, akár szegény, ilyen vagy olyan származású, vallású, az a barátja.  Ő számolt be osztálytársaink közül elsőként a nőügyeiről, azok izgalmas részleteiről – nem is biztos, hogy teljes egészében az igazságnak megfelelően.
    Az ő sorsa alakulásáról is – akárcsak az elkényeztetett B. Sanyikáéról – csak a háború után szereztem tudomást. P. András barátunk az érettségi után, apja és a nagyapja hagyományát követve, a jogi egyetemre iratkozott be. Ám az előadásokat nemigen látogatta, inkább a bárokat, a mulatókat. A könyveket is mind ritkábban vette a kezébe, annál gyakrabban a boros és konyakos poharakat. Szerette a lányokat, a lányok is szerették őt. Vidám, szellemes szerető volt – ráadásul nem is szegény, nem is fösvény.
    Apja, a komoly, kötelességtudó kormányfőtanácsos úr, az első világháború hajdani, sokszorosan kitüntetett ezredese, többszöri dorgálás, hiábavaló fenyegetés után, kijelentette: – Visszaélsz azzal a rendes egyetemi hallgatói mentességeddel! Szégyellheted magad! Mások, a te kortársaid, már régen a fronton szolgálják a hazát. Neked sem ártana meg. Majd én teszek róla… – Meg is tette. Nevelő szándékához megfelelő hivatali hatalma is párosult. Fia megkapta a behívóját. Nem sokáig viselhette elegáns egyenruháját.
    Ifjú P. András, karpaszományos hadapród-őrmester Ukrajna valamelyik névtelen katonasírjában alussza örök álmát.
   
3.
G. Julikát 1944 nyarán, néhány napos korában, egyik alföldi városunk utcáján találta G. Ferenc utcaseprő. Megszánta és hazavitte a síró porontyot, majd feleségével egyetértve örökbe fogadta, hivatalosan is a maguk nevére íratta. Az igazi anya kiléte sohasem derült ki. Lehet, hogy egy megesett leányanya óhajtott ily módon szabadulni „bűnbeesése” terhétől, de felmerült egy másik valószínűség is. Azokban a napokban terelték a város zsidó lakosait, férfiakat, nőket, öregeket, gyermekeket a német koncentrációs táborokba – egyebek közt, Auschwitzba – induló tehervagonokba. Meglehet, hogy végső elkeseredésében a rabságba, majd halálba hajszoltak egyike tette le a csecsemőjét a földre, azt remélve, hogy egy jótét lélek találja meg és veszi magához, megmentve így a biztos haláltól.
    A Julikának – G. Júliának – elnevezett kislányt új szülei nagy szeretettel, de nagy szegénységben nevelték, amikor azonban G. Ferencné, meglehet, a nyomorúságuk miatt, mindinkább az alkohol rabjává lett, a gyámügyi hatóság a gyereket állami gondozásba vétette. G. Júliát mi – a feleségem és én – 1962-ben ismertük és szerettük meg, amikor egy állami gondozott gyerekről szóló, tervezett regényemhez akartam anyagot gyűjteni. A tizennyolc éves csinos, jó alakú, rendkívül értelmes lány akkoriban éppen túl volt a gimnáziumi érettségi vizsgáján, atletizált és úszott, tanári vagy pszichológiai pályára készült. A barátságunk – kezdetben amolyan pótszülői, pótgyermeki kapcsolatunk – azóta sem szűnt meg, bár ő igazi szüleinek mindvégig G. Ferencéket tekintette és tisztelte. Mi rendeztük, egy-két évvel később, az esküvőjét a tehetséges fiatal mérnökkel, M. Zoltánnal; az esküvői ebéden, a budapesti vendéglő asztalánál, a díszhelyen természetesen G. Ferenc hajdani vidéki utcaseprő és felesége ült.
    Múltak az évek, az évtizedek. A két diplomás M.-né G. Júlia már nem atletizált, de teniszezett, két fia felnőtt, ő maga a férjétől elvált – sose kérdeztem, sose firtattam, hogy miért. Amikor pedig, újabb évek múltán, nyugdíjba ment, az időközben Amerikában sikeres mérnökké lett idősebb fia hívására ő maga is, legalább részben, az Egyesült Államokba költözött. Onnan érkezett a legutóbbi hosszú, csupa energiát, elégedettséget sugárzó karácsonyi üdvözlő levele.
    „Bűbájos a két unokám – írta –, de nem a fiaméknál lakom, ezzel sem akarok a terhükre lenni. Szép kis lakást, ahogyan itt nevezik az ilyet: stúdió-t bérelek. Dolgozom is, fél munkaidőben persze, amolyan tolmács – mindenes kisegítő hivatalnok vagyok egy szállodában. A másik fél időmben teniszezem. A minap körzeti szenior bajnokságot nyertem. Hatvanhét éves koromban!”
    És így tovább – csupa energia, csupa élet, csupa bizakodás.
    Nekem pedig az jutott eszembe: mennyi energiája, mennyi bátorsága, mennyi bizakodása lehetett – minden megtörtént és várható szörnyűség ellenére – az emberi jóságban annak a fiatal anyának, aki azon a bizonyos nyári napon letette az utca kövére csecsemő gyermekét.
   

---

BOTÁR ATTILA

Gödör két arcon

„ne köpj a tengerbe”
(Széki László)

I.

Kézművesek és kezek és kézművek
tudatosan építkezik a két hegy között
az idő, mert a tégla, a habarcs
örökké áldozata annak, ami elkövetkezik,
azért ami elkövetkezik
és az által, ami onnan tekintve múlt,
de elkövetkezik örökké,
akár a fejszék zarándoklása két hegy közé,
akár a fejszések bakancsaival körültopogott lángok –
Mit akar a vers, amit a tűz nem?
mit akar a tűz, amit az agyag nem,
mit akar az agyag, amit nem a gödör,
mit akar a gödör, amit nem az igen,
mit akar az igen, amitől tilt az asszony?
Bekötött kezű apám, soha nem jártál fronton
hanem a háború jött érted,
eljött és abba se hagyta harminc évig
napról napra sunyi kis békekötések estek s hiába estek,
innen már hazudozás fegyverszünet és zsurnalizmus, ismerem jól
jól ismerem, jó napot köszönök néki,
mert átragadt, fertőzött az idő tudatossága,
a fényviszonyoktól függő tudatosan esetleges,
letagadhatnám a köszönő viszonyt, a kézlengetést, a pertut
mint annyian átmehetnék az utca boldogabb felére
közöm hozzájuk? boldogtalanokhoz? hozzám közük?
lehetünk szerényebbek, irgalmasabbak magunkhoz
alázatosabbak, ha már pusztulóban úgyis?
ha már a két hegy között, a két arc között a steril kék
fölitatja a fejszék csattogását, és odatartanám a másikat is,
ahogyan írva van, a két arc közötti tátongó gödörnek,
ugye, erről ismerszik meg a keresztény,
alaktalanból épít várost, meszet és agyagot éget
kézműves kezek és kézmű
visszatartják magukat onnan, ahová készülődnek,
ahová mehetnékük lenne újra és újra rakni
előbb  a templomot, sivatag-fertályig a várost,
ha már eltávolodik országuk ebből a gödörre gödör világból –

II.

Elefánt formájúra vágták –
a finom csontú eladónő ahányszor
kipillantott pultja mögül a kivégzett
rokonomra látott: nem pompázott, nem lengett,
az emléktábla előtt nőtt fölmagzott a gyep,
máskor a járdára söpört hó
takarta, volt olyan tél, a sebességkorlátozó táblát,
a hegye idevalósiaknak még éppen gondolható,
tábornok volt, eldicsekedhetem: örmény,
habsburgok, akaszt a kaszt, alattvalóit
fölaggatták más időkben is, ha megfordítom a prizmát,
jöhettek az emléktáblák iparosai átalakítói kézművesek
olyan csupasz
nem lehetett olyan elviselhetetlen olyan gané,
hogy ne jutott volna egy-egy,
vagy utcanév harangfelirat gyilokjáró tábori kürtszó
a kegyeletnek ami a csüggedés ünnepi retorikája
akár e laktanya házaival és álcázatlan rigóhangversenyével
bélyegzett múltjával, valaha ruszki, s fölrobbanhat,
aki az altisztképző nyomait keresve pajzsos vezérek
bajuszos szürke mosolyát kerülgetvén
a gyújtoványfű aknáiba botlik –
Meglesz a hét deci bor, volt egy versem, apám,
nem örültél volna a pestre batyuzott költők nevében,
elkoszolódott fásli, a bal tenyérbe kilőtt golyó
és családaink erdélytől elcsatolvák –
Félálomban a hólapátokat hallom csikorogni
a fehérre meszelt elefánt sziluettje körül,
bízzuk halottakra a holtak temetését,
nagyon világos törek szitál
a névsorolvasáshoz, meglesz a hét deci bor, apám,
akár a sírsorok a templomkerti dombon
egymás mellett fölött alatt és mögött –

[töredelem]

Még rügyekben sem szenvedhettük el
a túl sok igazat, ami nem dicséret,
nem tisztogattuk a kérget, ágakat,
egy-egy káromlás kifutott a szánkon,
a hernyó rágta és hálózta lombot
nem égettük el, nem is volt türelmünk,
belefáradtunk, azt hittük szabad
minden irány a part, az óceán,
minden irány az ég, a csillagok,
a csillagok és képzeletünk felé,
s hogy megváltotta bugris képzeletünket
a golgotai kora délután
kínt és árnyékot rügyező keresztje
az egyetlen, az árnyékig igaz,
ha távolodhatom történetemtől,
ezzel hozzátok közelebb jutok.

III.

Átmozgatja a reggelt
a pók a falon, izgatottabban
esik a hó, meg minden, ami eszébe jut
a reggelnek; barátom figyelmeztet,
ne köpj a tengerbe, erről a feliratról
álmodtam, ha van választás
álom és ébrenlét között,
ha még az ébren az álom eleven sövénye,
városvédő pászma személyedésünk vitrinében
akkor a pók megérkezik a párhuzamosból,
barátom, ahogy én is
idezökkenek soraid közé szürkületi olvasásra
szakadt garbóban csak lássék meg a vérünk
nem szabadok az asszociációk, ne szégyelld,
hogy annál a nyelv érzékenyebb kelepce,
melegebb napokon levegőbe röpít,
szabadhullás fegyence, barátom,
magadból szőve legalább vitorlavászon,
hatvan esztendő fejtől és lábtól nehezéknek
tenger ízesítője a tér mielőtt szétfal
nem köpünk oda, ahol az otthonunk csillagábrákat fürdet –




Gabonaszitáló (1854)

---

VARGA RUDOLF

A házad meg te

Vályogházadat pergő meszelés
tartja csak össze,
régen szétmállott rajta a vakolat.
 Rólad is rég
 lepergett a kiglancolt
máz,
nem tart össze más,
csak a fogyó
akarat.


Cúgos napokon

A versárus, a versárus
szédüléses délutánjain a félhomályos
szobában bóklász, ásítozik
benne a fogyó önámítás, sárgult
könyvei, mint befőttek
porosodnak a szekrény
tetején, zörgő celofánfedeleiket
rágcsálja
eltévedt lidércegér.
A versárus, a versárus
legyint, nincs
remény.
A versárus mégis tudja,
tudva tudja,
 csendben cukrosodnak
költeményei, árfolyamuk, mint az aranyé,
szédületes iramban
emelkedő. Vitaminhiányos,
cúgos napokon,
fogatlan
szájával elmajszolja majd
 unalmában
 mindet, mindet
 a
vén, vén
kéjencidő.


Figyelj, partizán!

Figyelj, partizán!
Te
csak kóborolsz,
kóborolsz,
mint eltévedt
kutya,
 ki már
 hazafelé útját
sem találja,
nem találja
meg
soha.

---

SIMOR ANDRÁS

Mit csinál a vers?

A pirkadat
bíborát idézi,
vagy
az alkony
szürkés lilaszínét?

Repülőgépen
távoli földrészek felé
indul?

Ismeretlen
sivatagok fölött
köröz
az álom helikopterével?

Egyiket sem teszi.

Villamosra száll,
és azt mondja:
„Kellemes utazást kívánok.
Pár forintot kérek.
Ennivalóra.
Hajléktalan vagyok.”

---

BENE ZOLTÁN
  
Zé történeteiből
   
Kurta élet   
Zé kolbászt rágicsálva azon tűnődött, vajon a lófogú pultos és a lófogú hentes rokonok-e. Netán testvérek. A lófogakon túl ugyan nem tűnt föl semmilyen hasonlóság közöttük, de az semmit sem jelent. Igaz, a lófogak se sokat… Kinézett a konyha ablakán, a nyolcadik emeletről széles látkép kínálkozott. Ötemeletes házsorok, tízemeletes toronyházak, a trolik és buszok végállomása, benzinkút, a körtöltés jelentették a pazar panorámát. Sokak számára ez a kilátás nyilván nem lehet túlságosan vonzó, Zé azonban szerette. Lenyelte az utolsó falat kolbászt, vizet ivott rá. A lófogakon töprengett. Lehetséges-e, hogy minden lófogú ember rokona egymásnak? Ez esetben Béla bácsi is e kiterjedt rokonsághoz volna sorolható. Béla bácsit Zé ifjúkorából ismerte, amikor egy esztendeig dolgozott a város orvosi egyetemének egyik intézményében. Béla bácsi a kartársa volt. Zé R1-es munkakörben dolgozott, feladata legfőképpen abból állt ki: eredj ide, eredj oda! Béla bácsit ezzel szemben karbantartóként foglalkoztatták, térdig érő barna köpenyben mászkált, amelynek zsebéből colstok kandikált elő. Egy szó mint száz: Béla bácsi mindenhez értő szakember volt. Ha kellett, fúrt, ha kellett, faragott. Szöget is be tudott verni és a leszakadt függönyt is visszarakta a helyére, ha kérték. A fiatal egyetemi adjunktusnő szobájában a széket is ő javította meg, miután a nő elvált férjének látogatása közben valami módon eltörött. Pár évvel korábban még azt mondták volna rá: téemkás. Azaz TMK. Tervszerű Megelőző Karbantartás. Zé magától Béla bácsitól tudta meg, hogy a három betű ilyen módon oldható föl és tölthető meg (látszólagos) tartalommal. Amikor Zének folyékony nitrogént kellett vinnie valahová, Béla bácsi öntötte át a nagy tartályból a kis termoszba. Közben mindannyiszor arra figyelmeztette Zét, nehogy a nitrosugár alá rakja véletlenül a kezét, mert lyukat éget benne az anyag. Minden második reggel érkezett a száraz jég az intézetbe, azt Zé egyedül cipelte a hűtőszobába, Béla bácsitól csak az instrukciókat kapta. A száraz jég egy részét aztán hurcolászta erre-arra. Többnyire egy csinos kis dobozban vitte, kiszivárgott belőle a füstje. Általában kutatók rendelkezésére kellett bocsátania a matériát, egy alkalommal azonban egy haverjához igyekezett a száraz jéggel, aki a szemölcsét próbálta leégetni vele. Sikerült, bár egy lyukat is égetett az oldalába, ami hetekig levedzett. Zé nem várta meg, mi lesz vele és mikor hagyja abba a káromkodást. Sietett. Az egyik kutatót aznap avatták doktorrá, utána a kontójára ihatott minden munkatárs a Gödörben. A friss doktor amúgy, amennyire Zé fel tudat idézni, egy öntelt barom volt, mindig leereszkedően beszélt mindenkivel, önmagát tudósnak nevezte, pedig mást se csinált, mint mindenféle koncepció nélkül ilyen-olyan anyagokat adott be ilyen-olyan rovaroknak, minek következtében azok hol azonnal, hol kis idő elteltével felfordultak. Ezt nevezte ő genetikai kutatásnak. Zé elvigyorodott, ha eszébe jutott. Például most, miközben a kolbász cafatjait piszkálta ki a fogai közül. Mások a patkányokkal tettek hasonlóképpen, jutott eszébe. Az kifejezetten gyomorforgató volt. A patkány önmagától is egy gusztustalan dög, s a kísérletezés sem válik előnyére. A patkányokat egyébiránt egy lányos arcú kölyök gondozta, mindig bőgött, ha kimúlt valamelyik. Zé úgy emlékezett, állandóan vörös volt a szeme. Aztán egyszer fölcsinálta a kutatásvezető tudóst, akiről addig senki nem gondolta komolyan, hogy nő. Degenerált gyerekük született később, nyilván a kutatólabornak köszönhetően. A lányos arcú apuka akkor is sírt, aztán bevett valami mérget, és kiszenvedett a patkányok között. A kutatást vezető asszony erre intézetbe adta a porontyát, azzal kiment Skóciába valami világhírű laborba. Ezt Béla bácsitól hallotta Zé. A kis büdösnek nevezett kocsma pultja mellett mesélte el, ahol munkaidő után kisfröccsöt ittak. Zé néha rántott húst is evett ott sült krumplival, ám Béla bácsi ilyet soha nem tett, őrá főzött az asszony otthon. Zére nem főzött senki. Néha saját magára. Akkoriban albérletben lakott, a Tarján nevű városrészben. Sokkal később költözött ide, ebbe a lakásba, ahonnan kedveli a kilátást, és amelynek egy kicsikét ő, valójában viszont inkább a bank a tulajdonosa. Úgy találta, tiszták a fogai, nem maradt több kolbászcafat a szájában. Újabb pohár vizet ivott, hogy végleg leöblítse a kolbász ízét. Jobban örült volna egy kisfröccsnek, de még tengernyi fordítanivaló várta. S mi tagadás, bora sem volt otthon. Felidézte magában Béla bácsi mondását, miszerint azért iszik kisfröccsöt, mert az kurta, miként az élet. Zé bölcsnek találta eme mondását, s még jobban bánta, hogy nem hódolhat a kisfröccs-ivásnak. Sóhajtott, és sóhajába, szándékai szerint, belesűrítette ezt az egész kurta életet.
   
Láthatatlan emberek
Zé egy reggelen – amely reggel olyannyira nem különbözött más reggelektől, hogy Zé azt sem tudta eldönteni, új reggelre ébredt-e, vagy valamelyik korábbira kelt újfent –, szokásához híven egy bögrényi feketekávét főzött magának, s miközben azt itta, bekapcsolta a számítógépét, hogy ellenőrizze, nem jött-e új fordítandó anyag. Zé ugyanis fordításból élt szülővárosában. Közelebbről egy panellakásban, amely lakás nagyobb részben egyelőre egy multinacionális bank, kisebb részben az ő tulajdonát képezte. Elektronikus postafiókja több új levelet tartalmazott, köztük egy indulófélben levő, világhálóra szánt világirodalmi folyóirat azirányú kérését, hogy fordítaná le a csatolt szöveget. Zé utált szövegeket fordítani. Jobban szerette, ha novellát, verset, használati utasítást, úti beszámolót, naplót, orvosi jelentést, tanulmányt, esetleg magánlevelet kell magyar nyelvre, avagy magyar nyelvből idegen nyelvre átültetnie, ellenben nem engedhette meg magának a válogatást. Az elektronikus felkérés postázója szerény honoráriumot is kilátásba helyezett. Zé szegény ember volt, ennél fogva a csekély mértékű tiszteletdíj ígérete is meggyőzte, biztos kézzel megnyitotta hát a csatolmányt. Mario Schiavo rövid kis írásával találta magát szemközt. Átfutotta, s már a harmadik mondatnál rájött, hogy Velencében olvasta először, a Canal Grandét az Akadémia képtára közelében átszelő híd lábánál, két drótból hajlítgatott emberalakokat árusító, színes ruhás szerecsen között támasztva a korlátot. A római lap, amelyben megjelent, egy képpel illusztrálta a Schiavo-opuszt, a képen idősebb úr ír a térdén, mellette fiatal lány napfürdőzik, a háttérben kőfal. Arra gondolt, jó volna megszerezni azt a fotót is, erre azonban nem látott esélyt. Inkább fordított:
    Egy hete vannak itt, az öreg folyton ír. A térdére fektet egy mappát, arra teszi a paksaméta papírt. Minden nap nyakkendőt köt az íráshoz. A lány mindig mellette van, néha olvas, többnyire azonban csak ül, átadja magát a tavaszi nap sugarainak. Nem tudom, mi közük lehet egymáshoz. Nem tudom, mi közöm lehetne hozzájuk. Többször gondoltam már arra, hogy odamegyek a lányhoz, amikor olvas, megkérdezem, milyen könyveket szeret. De olyan suta és szánalmas lenne, ha így tennék. Nyilván nem örülne nekem, minden bizonnyal tolakodó fráternek tartana.
    Ma este a padon felejtette a zsebkendőjét. Mindig ugyanitt üldögélnek, az öreg a pad szélén kuporog, a lány középtájon élvezi a napsütést. Ma este, mikor bementek a szálloda épületébe, a lány ott felejtette a padon a zsebkendőjét. Magamhoz vettem, megszagoltam: csodálatos illata volt. Megvártam, hogy megvacsorázzanak. Utána az öreg mindig megiszik a bárban egy Martinit, közben két hasonszőrű úriemberrel beszélget negyedórát. A lány ez idő alatt a hátsó teraszon elszív egy, esetleg két szál cigarettát. A korláttal szemben áll, a lábai keresztben; bal kezével a melle alatt megtámasztja a jobb könyökét, jobb kezének mutató és középső ujja között tartja a szivarkát. Végtelen kecsesen, földöntúli finomsággal cigarettázik. Odaóvakodtam hozzá, megszólítottam és mutattam a zsebkendőt. Hogy ott felejtette. A padon. Gyanakodva fürkészett, látszott, fogalma sincs, ki vagyok, mit akarok tőle. Motyogtam, hogy én szoktam ott söprögetni meg kertészkedni a belső udvarban, ahol naphosszat üldögél. Nem tudott hová tenni. Egyszer sem vett észre az elmúlt napokban. Mintha nem is léteznék. Rápillantott a felé nyújtott zsebkendőre. Egy halvány, bocsánatkérő mosoly kíséretében annyit mondott, hogy neki ilyesmije soha nem volt. Elnézését kértem a zavarásért. Eloldalogtam. A sírás környékezett.
    Abban viszont bizonyos vagyok, hogy holnap is lopva figyelem majd őket. Sosem láttam még ilyen gyönyörű nőt…
    Mindössze ennyi, nyomta le az utolsó billentyűt is Zé. Fél óra alatt elkészült, újabb fél órát rágódott egyik-másik mondaton, megivott egy újabb bögre kávét és az utolsó korttyal együtt elküldte a fordítást. Sajnálta, hogy a képet nem tudja mellékelni, sajnálkozását viszont háttérbe szorította a jövőbe vetett töretlen hite. Azt tervezte, a honoráriumon legalább egy kiló kiváló minőségű kávébabot vásárol majd, amit a nagyanyjától örökölt kávédarálóval fog saját kezűleg ledarálni, azután pedig egyedül issza majd meg mindet, és közben bámészkodik az erkélyen. A környező erkélyeken szertenézegetők észre sem fogják őt venni.
    Zé tisztában volt saját láthatatlanságával.
   
CV
Zé kínlódva pötyögött. Europass CV. Ilyet kértek tőle. Silabizálta a rubrikákat, töltötte az adatait: született, élt, tanult, az anyjának neve is van, lakik is valahol. További firtatásoknál megállapodott. Azon tűnődött, miféle kompetenciákkal bír ő. S mi a kutya fasza is az a kompetencia egyáltalán? Beszél néhány nyelvet, használja a számítógépet. Nagyon nehezen és gyakorta eltévedve, számos zsákutcában megfordulva valahogy átevickél az életén. Lakozik benne egy rongyember és egy tágra nyílt szemű gyermek; egymás elől bujkál benne egy hosszú hajú, fehér inges ifjú forradalmár és egy begyöpösödött vénember; a megrögzött dohányos és a dohányfüsttől undorodó sznob éppúgy vele azonos, ahogyan egy kövér és egy sovány ember, egy okos és egy buta, egy ügyes és egy ügyetlen. Melyek ezek közül a kompetenciák? Komppal már utazott életében, jutott eszébe. Azon a kompon Zén kívül leginkább svéd alkoholturisták utaztak. Olyan trelleborgi és Trelleborg-környéki svédek, akik pusztán azért szálltak kompra, hogy olcsó német szesszel töltsék fel hűtőszekrényeiket, s bonusz gyanánt az úton is alaposan felöntsenek a garatra. Zét, emlékei szerint, nem zavarta igyekezetük. Az sem, hogy a legfelső fedélzeten erős szél fújt. A Rügen különböző partszakaszai egymás után tűntek el Zé mohó szeme elől, s lassan úgy rémlett, az átkelőhajó a semmiből jön és a semmi felé halad. Ez akár jelkép is lehetne, gondolta akkor Zé, ráhajolt a korlátra és erős kísértést érzett, hogy a tengerbe köpjön. A hajó, gyomrában egy egész megrakott vasúti szerelvénnyel, több tucat kamionnal, egy parkolónyi személygépkocsival, emberek százaival, boltokkal, bárokkal, játék- és mozitermekkel mély sebeket hasított a Balti-tenger hátába. Zé várta a delfineket, hogy kiugrálva a hatalmas hegből felvidítsák azt a néhány utast, aki a sör helyett őket választotta. De a delfinek nem mutatkoztak, eszük ágában sem volt mutatkozni, úgyhogy Zé hamarosan elunta a várakozást, inkább lement a hajó valamelyik alsóbb, fedett fedélzetére, lapozgatni kezdte a hajótársaság színes prospektusát, Trelleborg brosúráját, ami éppen a keze ügyébe került. Arra is ráunt nemsokára, visszament hát a szabad ég alá, vizslatta a beláthatatlan, zöldes színű vizet, megörült, ha hajót pillantott meg a távolban. (Távolban egy fehér vitorla, gondolta, meglehet, kár volt nem elolvasni.) Lassan alkonyodott, egyre több bárka, kisebb tengerjáró teherszállító keresztezte Zé útját, egyik-másik egyenesen a lenyugvó Napba tartott. Zé sejtette, hogy hamarosan megérkeznek. Csak remélni merte, hogy a lenyugvó Napba… Reménye csalfának bizonyult: mikor a komp nagyokat szuszogva megfordult, hogy farral álljon egy rakparthoz, s kibocsássa bendőjéből a vonatot, a kamionokat, az autókat, majd egy üveg-folyosón keresztül a többségében csörömpölő málhát vontató emberi lényeket, ez a szedett-vedett rakomány nem a Napba – Svédországba érkezett. Néhány nap múltán Malmö külvárosában egy öregember azt mesélte neki, hogy a ház, amelyben lakik, négyszáz esztendős immár. Ez a terület itt valamikor Dániához tartozott, sorolta, egészen a XVII. századig. Az ő háza pedig egy dán rablóé volt. Amikor öt éve megvette, feltúrta az egészet. De nem talált semmit. Aztán a fölújítások, átépítések során mégis előkerült néhány érdekes, régi tárgy. Ezüstből. Az öregember szerint a rablóé lehetett. A lánya elvitte a közeli múzeumba, ott megköszönték, azzal vége a történetnek. Mikor az öreg a múzeumban jár, mindig keresi a tárgyait, de soha nem talál közülük akár egyet is. De ettől a hite nem rendül meg, továbbra is bizonyos abban, hogy a rabló házában él. Zé úgy vélte, annak az öregnek a hite egyfajta kompetencia lehet. Neki magának, úgy találta, nincs kompetenciája az Europass CV elkeseredés és gyalázkodás nélküli kitöltéséhez, elkészítéséhez. De a fordító iroda, amelyiknek bedolgozni kívánt, ezt követelte tőle. Holott ő nem több egy australopithecusnál, egy australopithecus szegediensis, semmi egyéb. Akiben lakozik az ördög és lakozik az angyal; és terpeszkedik benne egy rongyember és nyújtózkodik benne egy tágra nyílt szemű gyermek; és egymás elől bujkál benne egy hosszú hajú, fehér inges ifjú forradalmár és egy begyöpösödött vénember; a megrögzött dohányos és a dohányfüsttől undorodó sznob éppúgy vele azonos, ahogyan egy kövér és egy sovány ember, egy okos és egy buta, egy ügyes és egy ügyetlen… Hogyan férhet mindez a CV-be? Zé arcán kétségbeesés, szemében bánat.

---

BOTOS FERENC

Tükörajtó

(Nyolc haiku)

1.
Tükörajtó, ó
tegnap is megijedtem
szemben magammal.

2.
Haydn kvartett szól
padon, szemben a heggyel
várom a hajnalt

3.
Hegy, tó, erdő, vár
közöttük aranyhidak
őrzőim végig

4.
 Jégtiszta színek
elomló hamucsendben
kék angyal száll

5.
Szemében álma
hullik a szilvavirág
szunnyad a kedves

6.
Hajnali szellők
csókolják lába nyomát
álomtündérnek

7.
Hold süt szobádba
miben reménykedhetsz még
megbotló árnyék

8.
Öreg kellékes
a konyhában motozol
lemegy a függöny

---

ÁGAI ÁGNES

Ima istenasszonyhoz

Mert ugye, nő vagy?
Termékeny Teremtő,
dús csípőjű asszonyi fenség.
Légy velem! Költözz belém!
Szülj újjá!
Táplálj! Ültess öledbe! Védj!
Ne büntess,
ne légy haragvó, ne szidj!
Bocsáss meg, ha vétettem ellened,
ha káromoltalak,
ha kitaláltalak magamnak,
ha maszkulinnak képzeltelek,
őszes szakállú bácsikának,
holott bár ősanya vagy,
korod letagadhatnád,
szépséged sugárzó, magabiztos.
Ki hinné, hogy nemrégiben
egy világmindenséget szültél.
Óriásbébit,
mely ordít, rúgkapál.
Fogd a kezem!
Adj erőt, hogy elviseljem,
mit rám mérsz,
ha úgy tartja kedved.
Mert szeszélyes vagy,
kiszámíthatatlan:
hol elhalmozol,
hol pedig kifosztasz.
Nevelj szép szóval,
simogass meg,
és maradj mellettem
most és mindörökké.

        Ámen.

---

SZARKA ISTVÁN

Május

Üde lilában, gyönge zöldben
Harmadik Bolygón körbetáncol,
itt van – s már várjuk; jelenésétől
jelenéséig élünk belőle.

Tombol mézes hold, lányszagú nap
ő vízi egén, égi vizében,
Flóra növendék birodalmán is
állatóvoda kergetőzik.

Hűvös orgona lavinája,
meleg eső, gyógyszél, selyemfény,
szelíd szökőár-életidő,
szerelmes hónap. Rád hasonlít,

s táncol minekünk Harmadik Bolygón,
gyönge zöldben, üde lilában.


Májusfa

Margitszigeti óriásod ez, nemde?
Fényivó arca idei zsenge,
gyöke lenyúl a tizenkilencedik,
aranyjánosi évszázadig.

Tavalyi lágy gally, élemedettebb vázág,
iszonyú vén törzs tartja az idő házát;
láthatatlan rajtam a járom,
amint határnyi csurgóját körbejárom.

---

BODA MAGDOLNA

haza

Mindegy hogy hol vagyok
csak lehessek
valahol
valahol otthon
valahol nagyon
kérdezzék meg néha hogy
hogy vagyok
vagy come stai
vagy how are you
mindegy
csak valakit érdekeljen
a válaszom
s legyen szava
ha esetleg nem jól
Hogy most ez itt
vagy ott?
jövök megyek
kondenzcsík az égen
vonalak onnan ide és vissza
és srégen
hazától haza
madár keresi így az ágat
hogy kedvét lelvén
ringatózzék rajta


éjjelente felriadok

éjjelente felriadok
vizet és papírt akarok
botorkálok a sötétben
egy az asztalon felejtett
brosstűbe
belekapok
van aki alvajáró
és van aki alvaíró
reggelre az ujjbegyem
piros
a vérre nem emlékszem
a vers meg csak úgy
ott az asztalon
mint a kávé és a keksz

---

MOLNÁR GÉZA
   
A katasztrófa*
   
Franci a katonai szolgálatba, a laktanyaéletbe aránylag gyorsan, gondok nélkül beilleszkedett. A kapunál az őrség parancsnoka eligazította, hogy melyik épületben, hol találja a gyorshadtest irodáját. Megkapta igazolványát és szolgálati beosztását az 1. századba, a szakasz körletébe, onnan tovább a szertárba, ahol leadta a civilruhát. Egyszerre kellett a század többi újoncával az egyenruhát vételezni, melyet a szokásos módon dobált oda neki, de társainak is a géhás-őrmester, egy nadrág, egy köpeny, egy zubbony, váltás fehérnemű, ing, vászongatya, kapca, sapka, pár bakancs, s már szólította a következőt. Ezután jött a cserebere, nadrágok, zubbonyok, bakancsok megfelelő méretének keresése egymás között, próbálás, felöltözés. A következő helyiségben csajka, evőeszköz, hátizsák, aztán vonulás a körletbe, ahol egy tizedes kijelölte az ágyakat, majd ismertette a szobarendet, mikor van ébresztő, az első sorakozó reggeliért a csajkával, a várható napirendet, ebédhez sorakozó, takarodó, mikor kell mindenkinek percnyi pontossággal ágyában lenni, és így tovább, hosszan sorolta a követelményeket…
    Ébresztő után az ágy, takaró rendberakása, „elvágólag” az ágy méreteivel, egy szalmaszál sem maradhat a körletben a padlón, egy porszemnyi piszok sem a polcon, a csajkának mindig ragyogni kell, a bakancsot patyolattisztán, takarodó után az ágy mellett, szintén „elvágólag”. Reggel csuklógyakorlat, utána a feketekávé és kenyér, majd az alaki kiképzés, menetgyakorlatok, később fegyverismeret, aztán harcászati oktatás-képzés… Mindez tarkítva a tisztesek, egy-egy őrvezető, tizedes „szórakozásaival”, folyosófelmosás ismétlése, mert a sarokban még villog egy szennyfoltocska, az ágyak szétdobálása, mert a takarók gyűrődéseket mutatnak, és így tovább. Ha valaki morogni mert vagy dünnyögni, akkor „kivívta magának a jogot”, hogy egy hétig neki kell takarítania a klozetot is.
    Franci mindezekhez jó képet vágott. Tudomásul vette, hogy itt ez a rend, a csuklógyakorlatokat, békaügetést, kúszást, fedezést már a levente-foglalkozásokon megismerte. Ha fárasztóknak bizonyultak, azt mondta magában: „Mi ez a plafonfestéshez képest, a kettőslétra tetején?…” Azok is bírták, akik faluról jöttek, a mezei munkákból. Gond a hivatalnokokkal meg kereskedő fiatalokkal volt, ezek nyögtek-keseregtek, ha egymás között voltak, de előbb-utóbb ők is beleedződtek.
    A harmadik hét derekán az udvaron, sorakozóban a szakaszvezetőhöz jött Korpás őrvezető, jelentett valamit, majd a szakaszvezető emelt hangon megkérdezte:
    – Van maguk közt egy Hidegkúti Ferenc nevű honvéd?
    Franci jelentkezett, a szakaszvezető magához intette: – Korpás őrvezető úrral felmegy a századirodába. Vitéz Csákváry Tibor hadnagy úrnál kell jelentkeznie.
    – Igenis, értettem.
    Franci sarkosan fordult, s ment az őrvezetővel.
    Az első emeleti iroda ajtaján Korpás kopogtatott. Bentről energikus hang szólt: – Lépj be!
    Franci belépett, megállt az íróasztal előtt, feszes vigyázzban tisztelgett: – Hadnagy úr alázatosan jelentem, parancsára Hidegkúti Ferenc honvéd megjelentem.
    Az őrvezető kívül maradt. Az asztal mögött ülő hadnagy, kezében iratokkal, papírokkal, alaposan megnézte az előtte álló katonát, közben Franci is vetett egy-két óvatos pillantást a hadnagyra.
    Azonnal feltűnt a szélesvállú, erős testalkatú tiszt rövidre nyírt, keseszőke, csaknem fehér haja, s rávillanó hideg-kék szeme, kis angolbajuszkája a csontos, zárt arcában.
    Míg idejött a szakasztól az őrvezetővel, a hadnagy neve ismerősnek tűnt, valahol mintha már hallotta volna, régebben valaki szólt a vitéz Csákváry nevű katonatisztről…
    A hadnagy összecsukta a kezében tartott dossziét. – Látom, négy polgárid van, s illetőséged Magdolnaváros. Foglalkozásod szobafestő-mázoló. Így van?
    – Igenis, alázatosan jelentem, így van.
    A hadnagy felállt, kijött az íróasztal mögül, megfordult s kinézett az ablakon. Most jól látszott, milyen kisportolt, magas férfi.
    – Csupa napszámos, falusi cselédember – mormolta, mintegy önmagának. – Ezeket ültessem a volán mögé, némelyiknek a négy elemije sincs meg…
    Visszafordult. – Van motorkerékpárod?
    – Alázatosan jelentem, csak biciklim.
    – A gyorshadtesten belül van egy kerékpáros zászlóalj, kint a fronton. De nekem itt a gépkocsizó századhoz sofőrökre van szükségem. Van valami affinitásod a benzinmotorokhoz?
    Ezt a szót Franci nem ismerte. A hadnagy megismételte a kérdést: – Van valami érzéked a gépkocsik, a páncélosok, az önjáró lövegek motorjához?
    – Alázatosan jelentem, eddig csak a festőkefe, az enyves festék…
    – Na jó, majd megtanulod. Jelentkezel Futaki törzsúrnál a gépjárművezető-tanosztály parancsnokánál. Végeztem.
    Franci keményen tisztelgett, sarkosan fordult s kiment az irodából.
    Az udvaron megállt, nagyot lélegzett, és nézte a gyakorlatozó alakulatokat. Nézte, de nem is látta őket, gondolatai a távolba, az ismeretlenbe suhantak s az imént lezajlott eseményen időztek.
    „Mi volt ez?… Sorsforduló? Ez a néhány perc a hadnagy úrral… A parancsnoknak miért volt szükséges, hogy őt megismerje? Miért említette Magdolnavárost? Hiszen a századirodából egyszerűen berendelhették volna a tanosztályhoz… Különös.”
    És most váratlanul megvillant benne Dénes neve. Igen, valamelyik régebbi beszélgetésükön említette meg a svédszőke Csákváry zászlóst, Andi unokatestvé­rét. Még valamelyest féltékenység-féle is bujkált a szavaiban, mert Andi mutatta be neki a tisztet, akit azóta már hadnaggyá előléptettek.
    De ez persze most lényegtelen. A hadnagy úr itt az ítélő jóisten, ő pedig az újonc katona. A többszáz bevonuló között az egyik bundás, a névtelen senki. Nem jelezheti, hogy ő is ismeri Andit, meg az Ormos péket, meg egyáltalán, micsoda arcátlan bizalmaskodás lenne, ha szóba hozná?…
    A tanosztály oktatóhelyisége olyan volt, mint a polgáriban vagy akármelyik másfajta iskolában a tanterem. Asztallapos padok egymás mögött, egymás között sorba rakva, elöl katedra, mögötte a falon nagy fekete tábla, oldalt bakra állítva autómotor, kétoldalt a padok mellett színes ábrák hengerekről, dugattyúkról, porlasztóról, sebességváltóról, melyről Futaki törzsúr akkurátusan magyarázta, hogy „az erőátvitel eszköze”. Ennek megértése Francinál nehezen ment, mindeddig úgy képzelte, a gépkocsi sebessége, gyorsulása csak attól függ, hogyan nyomják a gázpedált, de most kitűnt, hogy mindehhez még a kuplung is szükséges, áttételek fogaskerekekkel, melynek rajza szintén ott volt a falon. A Francival együtt most padokba ültetett újoncok, ezek a falusi, mezei munkában felnőtt fiatalok még nehezebben birkóztak a gépjármű-ismeretekkel, Futaki törzsúr emiatt nem háborgott, még a tanfolyam kezdetén füzetet, ceruzát vetetett a kantinban, és  tollbamondta a legfontosabb dolgokat, nyomatékkal hozzátéve: – Nem baj, ha most nem értik, az a fontos, hogy berágják és fújják kívülről, mint az egyszeregyet. Majd a gyakorlópályán, a volán mögött megtanulják, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Amikor a szakaszvezető úr lerúgja a lábukat a fékpedálról, ha a kuplungpedál helyett arra lépnek…
    A nap Francinak, csakúgy mint a társainak, ketté volt vágva. Délelőtt a század alaki kiképzése, délután a tantermi órák, azután a körletben, szabadidő alatt a motorismeret biflázása. Volt, aki a folyosón ismételgette: „Szív, sűrít, robban, kipufog…”
    Ha néha beszélgettek egymással, szóba jött, hogy mi van otthon a családdal, a gyerekekkel, hogy tud helytállni az asszony egyedül, most rajta van az őszi munka, a betakarítás, a kerti veteményezés, a lekvárfőzés, a téli tüzelő beszerzése, a pulyák iskolázása. Volt, aki a háború miatt nyekergett, előbb-utóbb őket is kidobják a frontra, a nagy orosz télbe, így volt ez tizennégyben is a nagy háború alatt, kezdték Szerbiában azzal, hogy mire a falevelek lehullanak, itthon lesznek, de nem jöttek, csak a rokkantak, a halottak maradtak Szerbiában, az élők meg mentek Oroszországba, és azt beszélik az öregek, hajjaj, így lesz ez most is. Akadt, aki ellent mondott, Magyarország már megtette a kötelességét, a gyorshadtest győzelmeket arat a németekkel szövetségben. Látható, mi van, a szovjet teljesen vesztésre áll, milliószámra esnek hadifogságba a katonái, a katlancsatákban kivéreznek, elfogynak a bolseviki hadseregek, s ha a németek beveszik Moszkvát, vége a háborúnak, ránk már nem fog sor kerülni. Mások hümmögtek, a homlokukat ráncolták, de a győzelmi hírekkel, a háború közeli befejezésével, szóban-vitában nem mert szembeszállni senki.
    Aztán voltak itt örömkatonák is. A Nyírségből meg a délkeleti megyékből, a nagybirtokok cselédségéből jött fiatalok, kik szélesre húzott szájjal, boldogan bújtak a zubbonyba, nyomták fejükbe a katonasapkát, valósággal táncoltak az örömtől, hogy katonák lehetnek, hogy már „vitéz úrként” mehetnek a kimenőn a cselédlányok közé, a korzóra.
    Franci tartotta magát Joszif tanácsaihoz: „Maul halten und weiter dienen”, pofát tartani és tovább szolgálni… Magában tartotta véleményét a háború megítéléséről, biztosnak érezte, hogy nem lesz ennek olyan könnyen és gyorsan vége, az oroszok se cseresznyemaggal lőnek, Moszkva még messze van, a magyar gyorshadtest is a Donyecig jutott a rádióhírek szerint, a járművek elakadnak az őszi sárban, gyalogmenetben törnek előbbre, a harckocsikat, autókat hátra kell hagyni.
    A délelőtti kiképzés egyik vezetője Kenderesi őrmester volt, hegyesre pödört bajuszú, guruló-kövér kis ember, kit egymás között csak „Kend apónak” neveztek, mert így szólt az újonchoz: „Kend büdös kurva, hogy tartja azt a puskát, mint ganajhányára a vasvillát! Kend büdös kurva, fogja meg rendesen, ne úgy, mint csődörös huszár a ló faszát!”
    November végére befejeződött a tanfolyam, akkorra ért véget az alaki kiképzés is, fegyverismeretekre, lőgyakorlatokra, harcászati ismeretekre maradtak a következő hónapok.
    Franci is sikerrel tette le a gépjárművezetői vizsgát (teherjárművekre), megismerkedett a közlekedés szabályaival is. Megkapta az arcképes igazolványt, amelynek birtokában felkapaszkodhatott az Opel Blitzek, Kruppok kormánya mögé.
    Eltávozást kért a századparancsnokságon.
   
    Hazaérve Magdolnavárosba először Valit kereste, de őt nem találta, mert felutazott Tokajba egyik rokonukhoz, hogy élelmet hozzon a családnak. Hazament, a Mama sírt örömében, gyönyörködött a katona fiában, akin úgy állt az egyenruha, „mintha ráöntötték volna”…, s legszívesebben egy percre el nem engedte volna maga mellől. Jól őrzött csirke éldegélt ketrecben, hogy Mama kedvenc ételével várhassa fiát: csirkepörkölttel, nokedlivel. Ez mindjárt az első esti vacsorára el is készült. Szent esküvel fogadván, hogy nyolcra itthon lesz, Franci rohant az Ifikhez, de itt erősen foghíjas volt a régi, megszokott társaság, sokat közülük bevonultattak katonai szolgálatra vagy munkaszolgálatra, voltak, kik a fővárosból vidékre költöztek, ismeretlen rokonokhoz, ismeretlen helyekre, ahol nagyobb biztonságban érezhették magukat.
    Hazafelé beköszönt az Öreg Obsitoshoz, de nem volt szerencséje itt se. Dénesnek egyetemi napja volt, ilyenkor rendszeresen járt a Gombos pék lányához, Andihoz, és onnan gyakran mentek tovább színházba, moziba, Gombosnál hiába keresné, de holnap feltétlen nézzen be, megmondják Dénesnek, hogy kereste, biztosan itthon lesz, nem mulasztja el, hogy a gyerekkori jóbaráttal találkozzon.
    Este természetesen megjelent a Hidegkúti portán Joszif is, rejtélyes módon szimatot vett, hogy Franci megérkezett a szülői házba.
    Vacsora után kiültek a verandára, szokott beszélgető helyükre, Mama meleg plédet tukmált rájuk, abba becsavarva magukat védve lesznek a közelgő tél karmaitól.
    – Hogy érzed magad az angyalbőrben? – kérdezte Joszif.
    – Talán jobb ez nekem, mint mikor neked a lovastüzérekhez kellett betanulni… A laktanya Ladányváron se Ritz Szálló, itt is megvannak a kitolások, a kiképzés nem leánynevelő, a gépkocsit, a vezetést ugyanúgy meg kellett tanulni, mint a civil szakmámban az enyves festéket, a közlekedést, a forgalmi szabályokat hasonlíthatom a létrázáshoz, az se könnyebb. Aztán hallgattam a jó tanácsodra, a „Maul halten und weiter dienen” bölcsességre, tartom a pofám, így nagyjából minden rendben van.
    Említette Franci a laktanya egyik furcsaságaként Kend apót, meg szóba hozta vitéz Csákváry Tibor hadnagyot.
    – Tulajdonképp ő választott ki, hogy menjek a gépkocsivezető-képzésre. Berendelt magához, megnézett, kikérdezett, alaposan szemügyre vett, de máig se értem, mert a századiroda egyszerűen odasorolhatott volna a többi harminc újonchoz, akik a tanosztályon, a sofőrképzésen kezdték a katonaságot.
    – Talán valami távolabbi terve van veled – jegyezte meg Joszif.
    – Várjál csak! Nekem utána eszembe jutott, hogy Dénes említette egyszer régen, hogy a Gombos péknél találkozott vitéz Csákváryval, de akkor még zászlós volt, Andinak valami unokatestvér-féléje, Andi bemutatta őket egymásnak.
    – Aha… Andi téged is ismer, mint Dénes kebelbarátját, és a sorozások után lehet, hogy megemlített téged a zászlósnak, hogyha úgy hozza a sors, figyeljen oda rád. De persze erre már csak akkor kerülhetett sor, amikor Dénestől hallotta, hogy téged Ladányvárra hívtak be.
    – Lehet, az ördög tudja. Talán csak a magdolnavárosi illetőségem szúrt szemet neki, amikor az újoncok nyilvántartását böngészte…
    Joszif a háborúra terelte a szót. Mi az újoncok véleménye a hadieseményekről?
    – Megy az összevissza-duma, a kimenőkön a borbélynál, vagy a kocsmákban elcsípett szövegek. Tudod, a laktanyában rádió nincs, újságokról nem is beszélve, az újoncok nagy része mezei munkás, cselédember, ezeknél odahaza se volt más hír, csak amit a kisbíró kidobolt, vagy amit a pap a szószékről prédikált, meg aztán a politika ezektől mindig is távolt állt. Az erdélyi és a felvidéki bevonulások óta Horthy feje körül dicsfény ragyog, érte még talán bicskát is nyitnának, ha valaki rossz szót szólna róla. Aki meg netán tudja – a behívott iparosemberekre gondolok –, hogy a Szovjetunió elleni magyar támadás kézcsók Hitlernek a bécsi döntésekért, az fogja a pofáját és mélyen hallgat.
    – Hát te? Hozzád eljut valami valódi hír a frontok helyzetéről?
    – Ugyan honnan, ugyan kitől? – kérdezte vissza Franci.
    – Igaz, én is csak az öreg bőrös szaki nagy Orionjából tudom, hogy mi a valóság. A hazai rádió meg a lapok csak a dicshimnuszokat fújják… Hogy a katlancsaták, meg orosz hadifoglyok milliószámra, meg a magyar gyorshadtest győzelmes előnyomulása a Donyec felé. De ha ez még „villámháború”, akkor hogy tartott ez az út négy hónapig a Donyecig?…
    – Hogyhogy négy hónap? – kérdezte Franci, s hozzátette: – Én október 1-től a laktanyában vagyok, bár igaz, hogy előtte se nagyon figyeltem a harcokra… Nyár lévén máson járt az eszem.
    – Na, ide figyelj, elég, ha néhány adatot, dátumot megjegyez az ember. A most folyó év, 1941. június 26. fontos időpont. Ezen a napon üzent hadat Horthy a Szovjetnek, s július 1-jén a Kárpát-csoport, vagyis a gyorshadtest átlépi a határt. Nézd, Franci, én már ezen is gondolkodtam: hogyan lehetséges ez, hogy négy nap alatt összeállították és elsején már el is indították a gyorshadtestet?
    – Igen-igen, de én azt sem tudom, mi az, hogy gyorshadtest. Hány ember?
    – Pedig nagyon könnyű megjegyezni. Két gépkocsizó lövészdandár, ezek egyike éppen tőletek, Ladányvárról való, aztán egy lovasdandár, meg valami kerékpáros alakulat. Ez a gyorsdandár… Hozzájön még a cugehőr, cakli-pakli negyvenezer ember. Nagyon fontos, hogy július 9-étől már német parancsnokság alá tartoztak.
    – Negyvenezer ember… – ismételte Franci. – Az aztán nem semmi!
    – Nos, ma november utolsó napja van, és a gyorshadtest, pontosabban szólva, a maradéka, úton van hazafelé.
    Csönd nehezedett rájuk.
    – Honnan tudod te mindezeket? – kérdezte idő múltán Franci.
    – A tényeket, hogy a gyorshadtest befejezte küldetését, sikerrel oldotta meg a rábízott feladatokat, a hazai hírforrások is közölték. De a valóságos helyzetről hallgatnak. Megindultak az őszi esőzések, a német nyári offenzíva, a magyar gyorshadtesttel együtt, beleragadt a sárba. A Donyecet már csak a gépkocsik és a nehézfegyverzet, a tankok, az önjáró lövegek hátrahagyásával érték el. A lóállomány kimerült, a kerékpárok tönkrementek. Így aztán nem lehetett a gyorshadtestet a frontvonalban hagyni. A moszkvai rádió adásaiban – de a londoni rádió is ezt erősíti meg –, hozzávetőlegesen négyezer fő az emberveszteség és ezerkétszáz páncélozott és egyéb gépjármű semmisült meg. A magyar hadügy katonai titokként kezeli a veszteséglistáinkat.
    Ültek egymás mellett, csendesen beszélgetve, időnként gondolataikba merülve. Nem volt jó íze ennek a november esti sötétségnek, a városra rátelepedő némaságnak, hiányoztak a megszokott esti zajok, az utcáról behangzó beszédfoszlányok, az emberek már behúzódtak a házakba, a melegbe, a kutyák is a vackaikon kushadtak. Most Joszif közelségéből se érezte azt a megszokott baráti támaszt, ami különösen Apa halála után erősödött meg. Valami jóleső biztonság volt ez, Joszif élettapasztalataiból, sokoldalú tájékozottságából, higgadt bölcsességéből jött, mintha egy idősebb testvér családi összetartozása, segítőkészsége is benne lett volna.
    Olyanféle sejtelem volt Franciban, mintha jobb lenne bent a laktanyában. Nem tudta, de nem is akarta pontosan számbavenni, hogy a külvilág gondjaitól, bajaitól elzárt laktanyaélet milyen változásokat indított el benne. A mindennapok előírt, kiszámítható és kötelező rendszeressége sajátos biztonságot nyújtott az élet váratlan fordulataival szemben, a munkában töltött civil hétköznapokban benne voltak a kedvezőtlen események, kenyérgondok, állástalanság lehetősége, a rádióból, újságokból ömlő híranyag a háborúról, a harcterek eseményeiről nyugtalansággal, feszültséggel telítette az embereket.
    A laktanyában eltöltött két hónap az élet addig ismeretlen területével ismertette meg Francit: a gépjárművezető-tanfolyam elvitte a robbanómotorok világába. Korábbi éveihez, szakmájához képest, az enyves festék, a festőkefe és a kettőslétra hétköznapjaihoz hasonlítva, melyeket csak a lakásajtók, ablakok lakkozása tett változatosabbá, most az élet új, ismeretlen területeire, a technika, az acélszerkezetek, a fogaskerekek működésének és irányításának megértéséhez vezette el.
    Könnyen és gondok nélkül megtanulta a közlekedési szabályokat, de magát az autóvezetést is. A kormányzás, a sebességváltás, indítás-fékezés, útontartás technikáját, a kuplung, a fékpedál használatát, a műszerfal, a sebességmérő, a reflektorkapcsoló ellenőrzését s ezek működtetését úgy, hogy szemét egy pillanatra se vegye le az útról, keze egy vak ember automatizmusával találta meg. Mindez készséggé vált benne.
    A gyakorlópályán a mellette helyet foglaló oktató, Kertész szakaszvezető a harmadik alkalommal már megdicsérte Francit: „Jól van Faszikám, fog ez magának menni, különösen, ha majd rájön az ízére, hosszabb utakon a sofőr pozíciójának. Ha már érzi is, nem csak tudja az eszével, milyen okos, engedelmes jószág a maga kezében a gépkocsi.”
    Valóban, a második hónap vége felé, már nem izzasztó feladat, hanem elégedettséget, sőt örömöt adó tevékenység volt, amikor kezében tartotta a kormánykereket s az ő akarata szerint gördült vele az autó.
    A kantinban, ahová ő hívta meg sörözésre Kertészt, közelebbről is megismerkedtek. A szakaszvezető szintén pesti volt, szakmája szerint írógépműszerész, de a behívása után mindjárt a gépkocsizó lövészdandárhoz került. Sofőrképzésre fogták, megszerette az autót, bezupált, altiszti iskolára küldték, ő meg azt mondta magában, ez is biztos kenyér, nem fog ő tovább az írógépekkel szarakodni. Négy évvel volt öregebb Francinál, ahogy teltek a hetek, elhagyta a „faszikám”-ot, helyére az „öreg haver” megszólítást tette. Középtermetű, vékony, de nagyon fürge, gyors mozgású férfi volt, észjárásában is mutatott valamelyes vagányságot, homokszínű haját gondosan választva, féloldalra fésülte, adjusztált zubbonyát mindig vasaltan viselte, gyorsan villanó hideg, szürke szeme is gyors kapcsolását, tettrekészségét jelezte.
    Elkalandozó gondolataiból Joszif szavaira figyelt fel.
    – A gyorshadtest hazafelé csordogál. Van rá fogadásom, hogy Hitler benyújtja a számlát, és újabb magyar csapatokat követel a frontra. Ne adja Isten, hogy igazam legyen, de az a gyanúm, hogy te se úszod meg szűzen ezt a háborút. Ladányváron új gépkocsizó lövészdandárokat képeznek ki. És ebben te is benne vagy, Franci.
   
    A német hadvezetés követelését teljesítve, 1942 januárjában Magyarország a hazai három hadsereg-parancsnokság közül a budapesti 2. hadsereg parancsnokságát bízta meg egy három hadtestből, egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból álló hadsereg felállításával. A hadsereget teljes egészében a német Déli Hadseregcsoport (Heerengruppe Süd) alárendeltségébe és irányítása alá helyezték.
    Az 1. magyar páncélhadosztály alakulataihoz tartozó gépkocsizó lövészdandár kötelékébe tartozó 3 gépkocsizó lövészzászlóalj egyikét Ladányvárról sorolták be.
    A főparancsnokságon az a meggyőződés uralkodott, hogy a korábban is német alárendeltségben harcoló gyorshadtesthez hasonlóan a 2. hadsereget is csak rövid ideig vetik be a hadműveletekbe. Mindenki könnyű hadjáratra, sikeres ütközetekre, gyors győzelemre számított.
    Ám a technika, összehasonlítva a korszerű fegyverzetű német hadosztályokéval, súlyos hiányosságokat mutatott. 1942-ben egy német fronthadosztály 400 teherautó és vontató birtokában volt, egy magyar könnyűhadosztály csak 25-30 gépjárművel rendelkezett. Különösen rosszul állt a hadsereg páncéltörő fegyverekkel. Mindössze 244 db 37 milliméteres, teljesen elavult páncéltörő ágyúval rendelkezett, mely kiegészült a németek által átadott, belga zsákmányból szerzett 47 milliméteres páncéltörővel, de ezek a szovjet T-34-es harckocsik ellen használhatatlanok voltak. Nem állt jobban a helyzet a harckocsiállomány terén sem. A megszűnt csehszlovák hadsereg állományából származó 108 db T-38-as harckocsi, kiegészült 18 Csaba páncélgépkocsival, 19 Nimród páncélvadásszal, 17 Toldi könnyű harckocsival, végül 22 modern német Pz-IV. páncélossal. A repülőknél sem volt vigasztalóbb a kép: elavult géptípusokkal, gyengén karbantartott állományon repültek a pilóták.
    A 2. magyar hadsereg (több mint 200 ezer ember) kivonulása a hadszíntérre 1942. április 11-én kezdődött meg, s 1942. július 28-án fejeződött be. A kiszállításhoz 822 száztíz tengelyes katonavonatra volt szükség. Jány Gusztáv vezérezredes főparancsnok és a hadseregtörzs május 20-án érkezett Kurszkba, a csapatok többségének kirakása is itt történt meg.
    Az 1942-es nagy nyári német offenzívába, mely június 28-án indult, kezdettől bekapcsolódtak magyar egységek, július 8-án jutottak el a Don-folyóhoz. A teljes 2. magyar hadsereg előrevonása a Don vonalához 1942. augusztus 25-ére fejeződött be, a szovjet csapatok ellen vívott harcokban, Tyim városának elfoglalásánál, az urivi és a korolojaki hídfőkért lezajló ütközetekben, a felvonulás közbeni szakadatlan partizántámadások közepette. 1942. szeptemberéig a magyar katonai erők összvesztesége halottakban, sebesültekben és eltűntekben 33 ezer 763 fő volt.
    A 2. hadseregnek kijelölt védelmi vonal mintegy 200 kilométer hosszú volt, Voronyezstől, a Don partján, a 8. olasz hadsereg állásáig terjedt, benne az orosz kézen levő hrivi és a scsucsjei hídfőállásokkal. Északon a 2. német hadsereg állásai húzódtak. Délen az olasz állásoknál hozták létre, páncélos egységekből, a Cramer-csoportot. Az egész védőövezet a Sztálingrádot támadó német seregek szárnyát biztosította egy esetleges szovjet ellencsapással szemben.
    1942. szeptember 2-án a németek Sztálingrádnál elérték a Volgát, szeptember 13-án pedig megkezdték a város ostromát.
    A Don nyugati partján húzódó magyar védelmi vonal parancsnoksága úgy vélekedett, hogy a szovjet hadsereget leköti a sztálingrádi ostrom és a doni frontszakaszon már nem lesz képes támadásokra.
    A Donhoz felvonult 2. magyar hadsereg védelmi állások kiépítésébe kezdett, de a 200 kilométer hosszú arcvonalon az igencsak meggyengült, 80-90 ezer főre fogyatkozott harcképes erő csak foghíjas védelmi hálót tudott létrehozni.
    Az Alekszejevszkában berendezkedett főparancsnokság egyik vezérkari tisztje, Lajtos Árpád így foglalta össze véleményét: „1942. szeptember végével leharcolt, létszám és anyag tekintetében erősen megfogyatkozott, önbizalmában legalábbis megrendült magyar hadsereg állt a Don partján, vele szemben már minden vonatkozásban fölényes ellenfél. Mindezideig elmaradtak azok a kiegészítések, amelyeket induláskor kilátásba helyeztek, és az eddigi események során nélkülözhetetlennek bizonyultak. A doni magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, hogy otthon már »leírták». A tél küszöbén áll, de az ehhez szükséges segítségből eddig semmit nem látott. Mindenki a váltást várja.”
    A 2. magyar hadsereg frontellátását a szűkös gépkocsiállomány miatt lóvontatású fogatok biztosították. A sztálingrádi csata a németek teljes szállítókapacitását igénybe vette, a magyar hadvezetés pedig szeptember végén már nem tudta a megfelelő mennyiségű takarmányt beszerezni, s a lóállományt a front mögött 150-200 kilométeres távolságban levő „lóteleltető állomásokra” vonták vissza. Az arcvonal ellátása jószerivel megbénult, a fűtő- és építőanyag hiánya a védőállások és bunkerek kiépítését nagyon megnehezítette.
    Beköszöntött az orosz tél. A mínusz 30-40 fokos fagyban tömegessé váltak a fagyások, és járványok ütötték fel a fejüket.
    Boldog volt az a katona, aki néhány nap szabadságot kapott, hogy hozzátartozóit meglátogassa. Kertész szakaszvezetőnek sikerült egy egész hetet kiügyeskedni. Az urivi hídfő közelében állomásozó alakulat megfogyatkozott gépkocsiállományát a szovhoz kiürült, nagy raktárépületében helyezték el, az Opel Blitzek és Kruppok felügyeletét, üzemképességének biztosítását Hidegkúti Ferenc látta el, három másik bajtársával együtt.
    A szabadságról visszatérő Kertésznek Alekszejevszkában kellett jelentkeznie. Míg odavolt, leesett az első hó. Vitéz Csákváry, a zászlóaljparancsnok helyettese engedélyezte, hogy az élelemvételezésre azon a napon menjen Hidegkúti, amikorra Kertész jelentkezése várható. „Ha szerencséje van a szakaszvezető úrnak, beül melléd a sofőrbódéba, nem kell a havat dagasztania…” – mondta a hadnagy.
    Így is lett. Kertész német katonavonattal érkezett Kurszkig, onnan egy javításból visszatérő Toldi könnyű harckocsival ment Alekszejevszkába s éppen elcsípte a már-már reményvesztetten várakozó, és indulásra kész Hidegkútit. Megölelték, meglapogatták egymást, Kertész felrakta a csomagjait, aztán rátértek az állásaik felé vezető főútra.
    Behavazott, helyenként jegesre fagyott úton haladtak.
    – Van valami újság, történt valami érdemleges, míg odavoltam? – kérdezte Kertész.
    – Á, semmi. Ugyanaz a fagyba-hóba dermedt világ ez, mint amit itthagytál. Mennének már haza az emberek, mindenki a váltást várja. Hogy majd hazulról küldött friss, pihent alakulatok telepednek helyettük a bunkerekbe. Sokféle szóbeszéd járja. Hogy a hadvezetés már intézkedett s úton vannak a leváltó hadosztályok, de igazából senki nem tud semmit, ezt a dumát meg magad is jól ismered… Inkább te mondjad, mi van otthon? Mit láttál Pesten? Hallottál valamit?
    Kertész furcsa grimaszt vágott, ráncolta a homlokát, elhúzta a száját.
    – Hát, öregfiú – mondta lassan –, nem fogod elhinni, de Pest semmit se változott. A mozik új magyar filmeket játszanak, telt házakkal vetítenek, működnek a színházak, a kocsmák és az éttermek esténként megtelnek, a nép éli világát és a háborúból legfeljebb annyit érez, hogy csökkennek a kenyérfejadagok. Mintha két külön világ lenne ez. A front és a hátország. A rádió meg az újságok azt trombitálják, hogy hős fiaink messze földön védik az istentelen bolsevizmustól a drága magyar hazát, hogy német szövetségeseinkkel együtt aratják dicső győzelmeiket, meg hasonlókat. De arról fogalma sincs senkinek, hogy itt döglik, pusztul a katona.
    – Olvastam én, hallod, hogy az első háborúban is így volt ez. Doberdón számolatlan gyarapodtak a katonasírok, Pesten meg új operetteket mutattak be, új kabarékat játszottak az orfeumok és folyt a pezsgő a szeparékban…
    A szovhoz gépraktárában Kertész felbontotta a hazulról hozott csomagjait. Meleg pulóvert, gyapjú térdharisnyát, sálat adott Francinak, majd egy darab szalonnát, szál kolbászt nyújtott neki.
    – Volt még egy kis spórolt pénzem, a Mutter vigyázott rá. Gondoltam, mit penészedjen a szalmazsák alatt, jobb helye lesz itt nálunk. Böbe, a csajom, akivel járok, rövidáru boltban vezető; ő rakta nekem félre a téli holmikat. A hadnagynak is hoztam egy finom gyapjúból kötött szvettert, nem mintha rá lenne szorulva, de a hála szerény jeléül. Végül is ő bulizta ki, hogy hazamehettem…
    Franci köszönte, de valamit mormogott, hogy erről nem volt szó, és Pesten tudja majd csak kifizetni, Kertész rámordult:
    – Menj már a seggbe!… Te se dugtad előlem a szatmári szilvát, anélkül tán meg is fagytam volna abban a hóviharban, amikor elakadtunk a német ellátmánnyal a sztyeppén… Ezt a kis kaját mindenesetre jól dugd el, az egész szakasznak úgyse jutna belőle…
    Az éjszakák a töprengések, tűnődések, forgolódások óráival teltek, ha nem osztották be őrszolgálatra, járőrözésre. Gyakran eszébe jutott a mozgalom, az építők könyvtára, az öreg Szilágyi, a szipákoló, sántikáló könyvtáros, akitől a Barna könyvet kapta, Sipos Balázs, aki odaállt Hain Péter elé, hallani vélte a szavait is: „Tanácsos úr, én szolidáris vagyok az osztályos társaimmal!” – s a főrendőr válaszát: „Menjen innen vén taknyos, mert úgy a valagába rúgok…” Valami ilyesmivel zavarta a helyére; őt csak az illegális mozgalom érdekelte. Látta maga előtt a jól fűtött, világos, kellemes MÉMOSZ-irodát, a befizető helyiséget, az íróasztal mögött ülő Kelement, aki a Vörös Segélynek adott pénzeket is gyűjtötte, s aki védelmébe vette az Ausztriából menekült szocdemeket. Gyakran gondolt Joszifra is, Kubelkára is, aki a „Maul halten”-t magyarázta, ha a katonai szolgálatra terelődött a szó.
    Valira most nem akart emlékezni, a kétségbeesett szerelmére: „… mi lesz velem, ha téged is elveszítelek?!” Vali sorsa az a fal, amin nem lehet átmenni, amin csak összetörheti a fejét, ha gondolataival nekimegy, ezzel most nem szabad foglalkoznia.
    Visszaforgatta gondolatait az Ifikre, a kórusra, ahol együtt énekelték a Fel vörösök, proletárok-at, meg a Szovjetek ellen, ha áll a menet, hát küldd a pokolba a tisztjeidet… Igen, az egy elképzelt, lelkesítő szituáció volt, de a helyzet alaposan megváltozott. Itt áll velünk szemben a szovjet, és senkinek se jut eszébe, hogy a tisztjeire fordítsa a puska csövét. Senki sem tudhatja, van-e itt a sok ezer ember között valaki, aki odahaza „mozgalmi” volt, aki a szovjetek mellett harcra buzdító dalokat énekelte, vagy feljárt a szakszervezeti irodákba, fizette a tagdíjat és szidta a háborút. Itt a fronton összezárt katonatömegben csak a parancsok a meghatározók, az irányadók és a Don másik partján az ellenség áll, amelyet le kell küzdeni, meg kell semmisíteni. A Vörös Hadsereg  néz velük farkasszemet, a szovjet hatalom, a „bolsevista banda”, ahogy emlegetik, akiktől meg kell védeni édes magyar hazánkat. Itt nem lehet feltenni a kérdést, tulajdonképpen mit keresünk mi itt a Don partján, hazánktól kilométerek ezreivel elválasztva, nem a szovjetek vannak magyar földön, nem ők támadtak ránk, az ilyesfajta kérdéseket még gondolatban sem szabad megfogalmazni, a szovjet katona az ellenség, akit meg kell semmisíteni. „Öld meg az ellenséget, vagy az öl meg téged” – más választás nincs. Magában ugyan még otthon megfogadta, hogy ő nem lő rá szovjet katonára, de szerencsére eddig még nem volt olyan helyzetben, hogy szemtől-szembe került volna valamelyikkel. Az olyasféle balgaságokkal nem is lehet foglalkozni, hogy átmegy a fronton s megadja magát. Már a Senki Földjén agyonlőnék, vagy elölről, vagy hátulról. Senkinek nincs a homlokára írva, hogy ő érzelmeiben kommunista és szovjetbarát. Ha sikerülne is valami módon átjutnia, nyilván azonnal fogolytáborba dugnák és ott is van éhezés, vérhas, fagyás.
   
    A tél nem engedett, a kemény hidegek fokozódtak, hóviharokkal cifrázódtak. Franci úgy érezte, ő – Kertész szakaszvezetővel s még néhány gépkocsivezetővel együtt – kivételes helyzetet élvez a Korotojak melletti szovhozraktárban, amelynek hatalmas hangárra emlékeztető üres géptárolójában helyezték el a IV. hadtest teherautóinak egy részét. Itt többé-kevésbé védve voltak a hóviharoktól, a jeges szelektől, s kötelességük volt, hogy a járműveket üzemképes állapotban tartsák. Meghatározott időnként be kellett indítaniuk a motorokat, ellenőrizniük a gumiabroncsokat, az olajszintet, a benzintartályokat.
    Közel voltak a szovhoz irodaépületei is. A szeptemberi harcokban erősen megsérültek, romosodtak, de az egyik emeletes ház csoda folytán épen maradt, ebbe költöztek a zászlóalj-irodák. Ez a közelség lehetővé tette, hogy Kertész szakaszvezető az irodistákkal barátkozva információkat csipegessen föl. Így tudták meg, hogy a Sztálingrádot támadó 5. német hadsereget november 22-én bekerítette a Vörös Hadsereg, kettőszázötvenezer német katona szorult a katlanba. Számukra ennél is fontosabbnak látszott az a hír, hogy a magyar főparancsnokság készül a doni frontvonal erőinek felváltására, s harmincötezer katonát irányít a Dontól 100-200 kilométeres távolságban kialakított bázisokra. Ez a hír kiegészült avval, hogy a felváltásra érkező katonák fegyvertelenek, ők a védővonalról távozók fegyverzetét, felszerelését veszik át. De mikor, mikorra jönnek már előre, a Donhoz? Ez volt a nagy kérdés, de ezt már csak jóval később tudta meg Kertész szakaszvezető, a dátumot neki is hétpecsétes titokként kellett őriznie, még Francinak se mondhatta meg. Január 12-13-a volt a váltás lebonyolítására előirányozva, ha ez a dátum kiszivárog, zavart kelthet az arcvonalon, jó nyolcvanezer emberből kell kijelölni azt a harmincötezret, azokat, akik mehetnek haza. Csakhogy itt mindenki azt várja, az egész front, hogy jön a leváltás…
    … Kertész szakaszvezető ébredt elsőként a géptárolóban, karórájának világító számlapja hat órát mutatott. Bosszankodott, miért is nem tud még tovább aludni, kinézett az udvarra, a süvöltő szélben futólépésben ment a parancsnoksági épülethez, hogy megnézze a falra szerelt hőmérőt. Elborzadt. -42 fokot mutatott. Eszébe villant, ha valaki az őrszolgálaton megáll, kicsit elszundít, percek alatt csonttá fagy.
    Az ajtó kivágódott, Csákváry hadnagy rohant ki rajta. Rámeredt a szakaszvezetőre: – Maga mit keres itt?! Beindítani a motorokat menetkészre, az udvarra állítani mindet! Riadó! Minden irodista viszi a parancsot, magukat nem ébresztette?
    – Hadnagy úr alázatosan, senki sem ébresztett!
    – Rohantak eszetlenül az arcvonalba! És maga meg a fülén ül? Nem hall semmit?!
    A géptárolónál Kertész lemaradt, hogy teljesítse a parancsot. Mielőtt bement, fülelt. Északi irányból, Uriv felől ágyúzás moraja hallatszott. Úgy látszik, ez ébresztette ilyen korán, csak még félálomban nem hatolt a tudatáig.
    Káromkodva ugrasztotta ki fekhelyükről a katonákat, s gyors intézkedésekkel kiállította a teherautókat meg a két Toldi harckocsit a gépszín elé. Közben szemmel tartotta az irodát is. Most lépett ki az ajtón vastag bundájába burkolózva Willinger ezredes, aki tegnap érkezett Alekszejevszkából, hogy megszemlélje a IV. hadtestnek az arcvonalban levő zászlóaljait. Sofőrjével sietett a terepszínű Kapitänhez, s az Osztrogozsszk felé vezető útra kanyarodtak.
    Kertészben akaratlanul ötlött fel a gyanú: az ezredes úr megpucolt. Ilyen komoly lenne a helyzet?…
    Nézte a gépkocsikat. És most hogyan tovább?
    Az ágyúzás moraja dörgéssé erősödött. A szél viharossá fokozódott, sűrű felhőkben havat zúdított rájuk.
    Az arcvonal irányából motorkerékpáron berobogott Csákváry hadnagy. Kiugrott az oldalkocsiból, Kertészre ordított: – Menjenek Korotojak felé! A sebesülteket szedjék fel, vigyék a segélyhelyre!
    Ágyúlövedék csapódott a gépszínbe, letépte tetejét, nyomban utána másik a teherautók közé vágódott.
    Hidegkúti Franci elvesztette eszméletét, arcra vágódott a havon, mellkasán a köpenye átvérzett.
    Csákváry hadnagy odarohant hozzá, felemelte, a két karjában tartva vitte a motorkerékpárhoz és belefektette az oldalkocsiba. A gépkocsik közül most ért oda Kertész szakaszvezető.
    – Menjen vele Alekszejevszkába, ott a tábori kórház, talán meg tudják menteni. Talán nem ért szívet a repesz…
    Kertész indult a motorral, nem kérdezett semmit. A lényeget a lövedékek robbanásai közben is megértette: támadnak az oroszok, felszakították az arcvonalat.
    A tábori kórházban a műtőben egymást érték a súlyos sebesültek. A sebész főorvos kiszedte Franci mellkasából a repeszt, a vérzést sikerült elállítania. Azokat, akiknek az állapota még reményt nyújtott (Franci is ezek közé tartozott), vöröskeresztes jelzésű mentőautók vitték a kórházvonathoz.
    Kertész szakaszvezető a déli órákban ért vissza a szovhozépületekhez. A zászlóaljparancsnokságról akkor lépett ki Szeremlei százados és Csákváry hadnagy. Az udvarra kiállított teherautók és harckocsik közé mentek. Az egyik Rába-Krupp motorja járt, a többit a bevágódó ágyúlövedékek használhatatlanná roncsolták, de olyan is volt, amely a fagy miatt vált indíthatatlanná. Három halott katona hevert a földön a roncsok között. Az úton és a a mezőn a 4. gyalogezred katonái menekültek hátrafelé, távolodtak az arcvonalból.
    Csákváry intett Szekeresnek. – Üljön maga a volánhoz, a százados úrral mi maga mellé telepszünk…
    A teherautó raktere percek alatt megtelt a visszavonuló katonákkal.
    – Ki az útra, Alekszejevszka felé! Induljon, mert itt ragadunk! – parancsolta Csákváry.
    Maguk mögött hagyták az öklüket rázó, káromkodó lemaradtakat és óvatosan haladtak az úton áradó katonák, sebesültek között. Felvenni közülük már senkit se tudtak, dugig telve szorongtak az emberek a Rába-Kruppon.
    – Tulajdonképp… most mi van, ha kérdezhetem, hadnagy úr alázatosan? – szólt Kertész, miközben görcsösen szorítva a volánt, figyelte az utat, nehogy valakit elüssön, vagy gránáttölcsérbe hajtson.
    – Az urivi hídfőből előnyomultak az oroszok, és áttörték az arcvonalat.
    Körülöttük, amennyire a szélviharban hintázó hófüggönyön át lehetett látni, az utat övező mezőkön a 7. könnyű hadosztály 4. gyalogezredének katonái futottak, tántorogtak, imbolyogtak, miközben szüntelenül ágyúlövedékek vágódtak közéjük. Halottak, sebesültek dőltek a földre, velük senki nem törődött, mindenki fejvesztetten menekült hátrafelé.
    – Hidegkútival mi van? Élt-e még, amikor orvos kezébe került?
    – Én még élve adtam át, de nem várhattam. A kórház tele volt, de közben már ők is pakoltak, jönnöm kellett vissza.
    A hadnagy mellett ülő Szeremlei százados, aki eddig hallgatott, most mereven maga elé bámulva, mintha csak magának beszélne, megszólalt: – A tüzérségi előkészítés már utat nyitott, beözönlöttek fehér hóköpenyegben, sítalpakon, és velük csikorgó dübörgéssel a harckocsik. Honnan kerültek ide ezek a hóköpenyes sítalpasok? Talán Szibériából?
    A szavak színtelenül jöttek elő tömött, fekete kefebajusza alól.
    – A felderítésünk csődöt mondott. Pedig ehhez a támadáshoz hosszú előkészítés kellett – jegyezte meg Csákváry. – Mi meg itt, az egész arcvonalon a leváltásunkat vártuk.
    Idő múltán újra megszólalt a százados: – Ha régebben elképzeltem a poklot, mindig vörös színekben láttam, vörös lángnyelvekben felcsapó pokolbéli lángokat. Most meg kék színekben van itt körülöttünk, kék színű hótorlaszok, kék színű hófelhők, hómezők. Csak a vértócsák vöröslenek.
    – Azt hiszem, az hozná ránk az igazi poklot, ha a scsucsjei hídfőből is kitörnének az oroszok – mondta Csákváry. – Harapófogóba kerülne az egész IV. hadtest… Hogy látja ezt, százados úr?
    – Ha nem tudjuk elreteszelni az urivi áttörést… – felelte Szeremlei és hallgatásba burkolózott.
    Az elreteszeléshez német segítség kellene… – gondolta Csákváry, de nem mondta ki, mert akkor más dolgok is társultak volna a problémához. Csak elsuttogott szavakból lehet tudni, hogy a Sztálingrádnál harcoló német 6. hadsereg 250 ezer emberét körülzárták az oroszok, még november 22-én.
    Keserves, nehéz útjuk volt a visszavonuló katonák között. Szeremlei százados és Csákváry hadnagy Alekszejevszkában csatlakozott a parancsnoksághoz, Kertész a hadsereg maradványaival hátrált tovább, visszahagyva az éjszakai fagyban bedöglött Rába-Krupp teherautót.
    A fejveszett meneküléssé váló visszavonulás útvonalait tábori csendőrök próbálták elzárni. Az volt a parancsuk, hogy ismét harcképes alakzatokká formálják a katonákat. Amint ennek híre ment, mind többen húzódtak ki a mezőkre, a járatlan ösvényekre. Felégett, apró falvakban, csőszkunyhókban húzták meg magukat éjszakára.
    A hadsereg-parancsnokság kérte a doni front déli részén állomásozó Cramer páncélos csoport bevetését, de von Weichs megtiltotta az elmozdulást, mert a sztálingrádi 6. hadseregnek ez volt az egyetlen tartaléka, s ezt egy „igazi” nagy támadás elhárítására tartogatták.
    Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes a német parancsot tette kötelezővé a magyar 2. hadsereg minden egysége számára: „… az utolsó emberig kitartani a doni arconalon!”
    Az urivi hídfőtől északra elhelyezett III. hadtest indított ugyan segítséget, de ezek a csapatok a hóviharban nem érték el a helyszínt, a páncélosok pedig elakadtak a hóban.
    Másnap a támadó szovjet csapatok tovább szélesítették az urivi áttörést, most már 10 kilométeres szakaszon özönlöttek a IV. hadtest védelmi vonalaira, s a III. hadtest mögé kerültek.
    A scsucsjei hídfőből január 14-én törtek ki a szovjet csapatok, ugyanakkor megtámadták s összezúzták a 8. olasz hadsereget, majd észak felé fordultak, a magyar arcvonal mögé. A támadás a fronton harcoló katonák felváltására érkezett, még fegyvertelen alakulatokat is szétszórta. A menekülők összekeveredtek a felváltó ezredekkel, pánik tört ki, az arcvonal szétesett.
    A rettenetes hidegben ezrével fagytak halálra a legyengülten és lerongyolódva vánszorgó magyar katonák.
    A doni magyar arcvonal január 15-ére már több darabra szakadt, az oroszok bekerítették a teljes III. hadtestet is.
    A Cramer-csoportot január 17-én végül is bevetették a németek, de a szovjet előrenyomulást nem tudták megállítani, és az egész páncélos csoport felmorzsolódott.
    A visszavonulást fedező 1. magyar páncéloshadosztálynak a tizedik napon már csak ötszáz katonája, egyetlen páncélosa és egyetlen rohamlövege maradt.
    Január 18-án már nem voltak harcban álló magyar csapatok a Donnál, a III. hadtest be volt kerítve, az északon állomásozó 2. német hadsereg visszavonulásának fedezésére parancsolták.
    A német hadvezetés január 24-én kivonta a 2. magyar hadsereget a doni arcvonalból, a visszavonulók, menekülők számára a Dontól 100 kilométerre, nyugatra új gyülekezőhelyet jelölt ki. Ide mintegy 17 ezer katona érkezett fegyverrel. A többiek fegyvertelenül, sebesülten, fagysérülésekkel vánszorogtak idáig. Az egész hadseregnek mindössze hat darab lövegét tudták megmenteni…
    Csákváry Tibor hadnagynak és Szeremlei századosnak sikerült eljutnia – a zászlóaljtörzzsel együtt – a gyülekező bázisra. Itt hirdették ki Jány vezérezredes január 24-én keltezett hadparancsát, amelynek kezdő mondata leszögezte: „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét…”, s a továbbiakban gyávasággal vádolta a katonákat és kegyetlen fegyelmező intézkedéseket rendelt el.
    A hadparancsot hallgatva vitéz Csákváry hadnagy arcából lefutott a vér és sziszegve fordult Szeremleihez: – A vezérezredes úr elvesztette a józan eszét…
    – Rosszabbtól tartok – felelte a százados kifejezéstelen arccal. – A főparancsnok vezérezredes úr már nem a magyar hazát szolgálja…
    Jány hadparancsa óriási felháborodást keltett az egész tisztikarban.
    A Donhoz felvonult, több mint 200 ezer főnyi 2. magyar hadsereg elvesztett 100-120 ezer embert, a pontos számot még nem lehetett megállapítani. Az embertelen körülmények között, silány felszereléssel harcoló alakulatokat mindennel lehetett vádolni, csak gyávasággal nem.
    Horthy Miklós, mint legfelsőbb hadúr, márciusban a parancs visszavonására utasította Jány vezérezredest, aki április 4-én új hadseregparancsot bocsátott ki, amelynek utolsó bekezdésében kijelentette: „… Az eddig beérkezett harcjelentésekből és egyéb adatokból megállapítom, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don parton keményen állt a harcot, sőt, a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak, és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”
    A 2. magyar hadsereg maradványait, az arcvonaltól távoli gyülekezőhelyen összeszedett csoportokat április végén hazaszállították.
    A Sztálingrádot ostromló, s a szovjet csapatok által katlanba zárt 6. német hadsereg déli része von Paulus marsall vezetésével, Hitler határozott parancsának ellenszegülve, január 31-én megadta magát, és február 2-án az északi oldal német egységei is letették a fegyvert. Kilencvenezer katona esett fogságba, köztük 24 német és román tábornok. Útközben a fogolytáborok felé 40 ezer katona halt meg az éhségtől és kimerüléstől, a háború befejezése után mindössze hatezren tértek vissza közülük Németországba.
    Hitler háromnapos országos gyászt rendelt el, a Berlinben kiadott hivatalos közlemény „az utolsó leheletéig híven küzdő” hadseregről beszélt, mely „az utolsó töltényig harcolt…”
   
    A doni arcvonal eseményei, a 2. magyar hadsereg katasztrófája csak hézagos, szakadozott hírfoszlányokban jutott Hidegkúti Ferenc tudatáig. A budapesti katonakórházban ismételten megoperálták, repeszszilánkokat távolítottak el a tüdejéből. Állapotát az együttesen fellépő tüdő- és mellhártyagyulladás súlyosbította. Magas láztól gyötörten, kábultan feküdt a kórteremben, csak szobatársai beszélgetéseiből szűrődött be a háború a tudatáig.
    Hetek múltán, mikor állapota már lehetővé tette, a mátrai honvédszanatóriumba utalták be utókezelésre. Ebben a megkülönböztetett bánásmódban közrejátszott vitéz Csákváry főhadnagy beteglátogatása, kinek figyelmét ezúttal is Ormos pék lánya, Andi hívta fel Francira, amikor előléptetése után a frontról hazatérve a főhadnagy meglátogatta rokonait. Andi a most már hozzá szorosan kötődő szerelmétől, Dénestől ismerte azt, amit ő Franci édesanyjától megtudott.
    Az arany vitézségi éremmel dekorált főhadnagy beteglátogatása nyomán utalták be a magaslati erdei gyógyintézetbe Francit, ahol hosszú hónapokig tartó kezeléssel sikerült talpra állítani. Édesanyja, Kubelka kíséretében, többször is felutazott hozzá elemózsiás kosarával, hogy segítse fia gyógyulását. A vasútállomástól hosszú, fárasztó gyaloglással tudták megközelíteni az emelkedőkkel tarkított hegyi utakon az öreg fenyvesben megbújó szanatóriumot. Az országra nehezedő háborús terhek miatt a közellátás romlott, az élelmiszer fejadagok csökkentek a kórházakban is, Franci szervezetének az állandó bab-borsó ételek, a vékonyodó kenyérszeletek mellett nagy szüksége volt a Kubelka által rejtélyes utakon beszerzett szalonna-kolbász s bögrében hozott disznózsír-pótlásokra.
    A nyíló tavaszban, az éles hegyi levegőben hosszú sétautakat járt be Franci az erdei ösvényeken. Nehezére esett a mozgás az ágyban töltött hosszú hetek után, belekarolt látogatóiba.
    – Az a baj, hogy nincs étvágyam – mondta. – Itt ez a sok finom ennivaló, amit hoztatok, de nem kívánom az evést, nem érzem az éhséget – mondta. – Meg van mérgezve a szervezetem… Fekete gennyet szívtak le a mellhártyámról, a sok gyógyszer pedig, amit bezabáltam, tönkretette a gyomromat.
    – Jaj, édes fiam, pedig enned kell – sóhajtott az édesanyja. – Abban van az igazi orvosság, a táplálékban. Kortyolgassál egy nyeletet ebből az üveg szilvóriumból, amit Dénes tett a részedre a csomagba, amit most hoztunk, az étvágyat is csinál.
    – Bizony muszáj enni, öreg fiú – szólt Kubelka is. – Olyan sovány vagy, mint a bőregér. Attól félek, meglengeted a füleidet és elröpülsz…
    Sétáltak, beszélgettek. Franci kérdezgetett a barátokról, ismerősökről. Vali után is érdeklődött, de Kubelka már régen nem hallott róla semmit.
    – Te is tudod, mi van… – magyarázta. – A háború szétszórja az embereket, sokan vidékre mennek, ott mégiscsak több a kaja, a parasztok között könnyebb hozzájutni.
    Franci az édesanyja előtt nem akarta a lebukások lehetőségeit, a rejtőzködés szükségességét szóba hozni.
    Egyébként is kifulladt a sétától, leültek az egyik ösvény menti padra.
    – Látjátok, ennyi van csak bennem – mondta. – Ha a kettőslétrára gondolok… á, nem tudok én már arra fölmászni a festékes vödörrel és nyújtózva kenni a plafont… Pedig az osztályos orvos már megemlítette, hogy további katonai szolgálatra alkalmatlan vagyok, le fognak szerelni.
    – Milyen jó, hogy van egy szakma is a kezedben – jegyezte meg Kubelka.
    Franci meglepetten nézett rá. – Mire gondolsz?
    – Ott van a zsebedben a sofőr-igazolványod.
    – De az katonai…
    – Nem gond az, öreg fiú, könnyű lesz azt áthozni a civil életbe. Most már tényleg csak az a fontos, hogy megerősödj, hogy az egészséged helyreálljon…
    Kubelka ötlete meglepte Francit. Nem is gondolt arra, hogy szakmát cserélhet. Amikor látogatói elmentek, sokat töprengett. Végül is megbarátkozott a gondolattal, hogy leszerelés után megpróbálja a sofőrködést.
    Nem sokkal később újabb látogatója érkezett. Kertész őrmester kikurkászta, merre lelheti fel frontbajtársát. Franci is örült, hogy újra látják egymást, az urivi csata, és arcvonaláttörés kezdeti órái óta semmit sem tudott róla.
    – Látom, előléptettek közben. Most is olyan svájdig vagy, mintha skatulyából húztak volna ki. Ilyen voltál mindig szakaszvezetőként is– mondta Franci, miközben a kórteremben kikászálódott az ágyból. Nem számított látogatóra, még ebéd után lefeküdt.
    – Bizony, előléptettek, még egy kisezüstöt is hozzám vágtak… Amikor a Dontól hazakeveredtünk, először nagy ívben leszartak minket, gondolok itt a vezérezredesünk kedves hadseregparancsára, hogy elvesztettük a magyar katona becsületét, meg hogy gyávák voltunk – biztos te is hallottál erről. Akkor rögtön le akartam szerelni, de aztán jött egy másik hadseregparancs, abban meg már tövig nyalták a seggünket. Előléptetések, és kitüntetések hullottak a nyakunkba… Így lett főhadnagy Csákváryból is. Akkor aztán azt gondoltam, mégiscsak maradok, nem megyek vissza az írógépműszerészi szakmába.
    Letette a magával hozott kiskoffert az éjjeliszekrényre.
    – Van benne egy kis hazai, amit Böbe össze tudott kaparni. Némi disznóság, hurka-kolbász-szalonna, meg egy sült csirke. Nem valami sok, de ahogy elnézlek, talán ebből is ragad rád valami.
    Franci gondosan elzárta a bőröndöt, aztán leültek a társalgóban.
    – Hát, most beszélj! Itt vagy, élsz, eddig azt se tudtam, hogy te lábon maradtál. A láz meg a műtétek, az altatások, kábulat, ájulások… A külvilágról ide nem jön be semmi, csak amit a látogatóktól hall az ember. Az meg itt is csak afféle összevissza duma.
    Az őrmester elgondolkodott. – Hol is kezdjem…
    – Még arra emlékszem – mondta Franci –, hogy káromkodva ébresztettél minket a szovhoz hodályában, hogy ki az autókat, a harckocsikat az udvarra. Piszok nagy hideg volt, meg vad szél. Aztán amikor már kint álltunk, jött motoron a hadnagy és ordított valamit. Majd egy robbanás, utána meg semmi…
    – Na igen, két lövedék robbant a szovhoz udvarán. Az első letépte a raktár tetejét, a második az autók közé vágódott; négyen voltatok ott, a Kecsmár tizedes, a Juhász őrvezető, meg Ballai. Te egy kicsit odébb álltál. Láttam, ahogy hanyatt estél, még azt is, hogy nagyon gyorsan átvérzett a zubbonyod is, de a robbanásoktól meg voltam bénulva, talán az is átfutott a fejemen, hogy valami fedezékbe kéne menni, de akkor jött a hadnagy a motorkerékpárral, egyből rohant hozzád, belefektetett az oldalkocsiba s már vittelek is Alekszejevszkába.
    – Megmentetted az életemet – mondta Franci.
    Kertész a fejét rázta.
    – Nem, nem én – tiltakozott. – A hadnagy volt az, aki odarohant hozzád, és felemelt. A két karjában vitt a motorhoz, beletett az oldalkocsiba és megparancsolta, vigyelek a tábori kórházba. Ott volt még három katona, akiket említettem, feküdtek a roncsok között, a Kecsmárnak fél fejét elvitte egy nagy repesz, a Juhásznak a mellét tépte fel, egy másik, a Ballai is kikészült, a hadnagy ezeket átlépte, én láttam őket, mikor Alekszejevszkából visszatértem, mozdulatlan hulla volt mind a három. Csákváry valami megérzéssel tudta, téged kell megmenteni. Ott is hagyhatott volna téged is, a másik hárommal. Öreg fiú, az ő kezében volt az életed…




Proudhon, a halálos ágyon (1868)
   

---

BIRTALAN FERENC

ezen a március végi délelőttön próbálgatom

mint ezerdarabos puzzle-t azt a két délelőttöt
persze akkor nyár volt augusztus meleg
és hiába kínlódom nem tudom összerakni a történetet
fényekre emlékszem sötét ruhákra
két oldalt mocsok kandeláberek
de nem érzem a denaturált szesz szagát
az adta-e a halványsárga fényt
vagy már műlángolás volt gépzene
amire a tűző napon lehorgasztották fejüket a csokrok

ezen a márciusvégi délelőttön
próbálom elhitetni magammal
a csöndszünetekben rigóhang cinke szólt
és békésen a méhek bogarak zümmögése
de ezt csak most akarom beilleszteni a képbe
mert egyáltalán nem emlékszem arra se
kik álltak mellettem
csak rémlik annyira fájt a derekam
hogy hiába váltogattam a lábam
és vártam rakják a kocsira a virágokat
induljunk talán múlik a zsibbadás
és neked is borzasztó lehet várni a napon bezárva

ezen a márciusvégi délelőttön
lényegét tekintve valami összeállt
ami meg sem közelíti az akkort
de tudomásul veszem vannak dolgok
amiket hiába akarok újra és ezerszer megidézni
a tovagördülő évek fölmorzsolják a felejthetetlent
előbb a számok homályosulnak
később az arcok
és ma már elfogadom ha nem is értem
működik az önvédelmi rendszer
ami nem hagyja kibogozni a réget
és súlyát veszti az is lesz-e ki akarja rám a választ
akibe hiányként beleégek


A költő májusol

májusverset gondoltam orgonásat
melegvő esti széllel csillagost
most
mikor rohadék február van
s szikrázó hó hajt bánatot

pedig a lapzárták szigorúak
májusban hó se lesz már
hát próbálok úgy érezni mintha
bélelt kabátom nem a fogason
a vastag zokni szekrényben lapulna
és zümmögne a béke méhe
tudom hogy az nyár volt
ne piszkíts a gondolatmenetbe
ha ideképzelek valami
mást a télbe
hogy fő a szilvalekvár
még nyíló kerti virágot

szar ez a február
mégis fontos
edzésben legyen a költő
mert jön a tavasz és elmegy a nyár
és ki kell lesni
hova tűnnek a halott sirályok

---

DONKÓ LÁSZLÓ

Az utolsó sortanya

Szent vének – a falukba költözők,
Szekereken bebugyolálva mind.
Halottas cuccokba, mély gyászba öltözött
Őstanyások kocsizzák szét a vágyaik.

Alul a sublót: szakajtó ruhák
Benne, s lenvászon ingvállak dugig.
Bús nótákat zendítő citerák.
S az ifjú kocsis csak szunyál, nem álmodik.

Így vonul a sortanya népe el,
Tehénke saroglyához kötve lép,
Beléndekgyommal követi a végtelen.
A kora, mi most véget ér – százötven év.

---

ESNAGY JÓZSEF

Hungarikum

Ahogy azt megígértük
kedves barátaim
mi azonnal ott vagyunk
ahol baj van
intézkedünk
segítünk
megoldjuk
a karácsonyt már
új otthonában ünnepelheti
ha elönti házát az ár,
földjét a szennyező iszap
vagy ha elárverezni
szeretnék felemelt kamatok
miatt amúgy is dúsgazdag bankosok
mert mi azt nem engedjük
megakadályozzuk
leállítjuk
megoldjuk
és az árakat sem
engedjük felelőtlenül fölemelni
mert figyelemmel kísérjük
megakadályozzuk
megregulázzuk
letörjük
s végül minden így lesz úgy lesz
amúgy lesz
az óvodákban-iskolákban
a gyerekeknek
fűtés élelem lesz
de sajnos
a benzinárakkal nem tudunk
mit kezdeni
bár valamikor volt jó megoldásunk
ötletünk
javaslatunk
azóta viszont
a memóriánkban
ez a gondolat elveszett
eltűnt
talán
megértik ezt
kedves barátaink
hiszen az arabvilág no meg a tovaris
konyec ma már nehéz eset
naná hogy nincs bennük testvéri
szeretet
megértés
miegymás
igaz
valaha
hirtelen felindulásból 
mi is rontottunk a helyzeten
valamit
de nem baj
majd megoldjuk
kiötölünk-hatolunk ezt-azt
és segítünk
ha bizonyos esetekben
változik alakul a világ
de addig bírják türelemmel reménnyel
csak hát azoknak az előttünk volt
népet nyomorítók
talicskával hazahordók
mindent elszúrók
ténykedése sajnáljuk ma még
semmit sem tesz lehetővé a számunkra
mivel annyi a (kor)pótolni való adósságunk
hogy hála istennek már annak is örülhetünk
ha néhány tízezer (százezer?) embernek
tehettünk valami jót
még több pénzt a zsebükbe
hogy még szebb és jobb életük legyen
kérjük hát a mindenhatót polgártársaim
gyakoroljanak türelmet velünk szemben ők
és éljenek sokáig
Ámen!


Íme

Íme, míg gazdagodik a gazda,
Mert van hozzá hatalma,
Én, a szegénylegény,
Lógok a mesék tején.