GÖRBE TÜKÖR

    KÁNTOR ZSOLT

    A rendszergazda-ambulancia

    Digitális robotemberek rászoktak a sósavra, jelentette a napló,
    és sósavfüggőként folyamatosan önpusztítják magukat.
    Munkaidő után elindulnak a savraktár felé és rá-
    rákattannak a sósav-slagra, csapra vernek
    naponként olykor tíz-tizenkét hordót is. A Calgon sem segít,
    mondja a riporter, aki kommentálja a clip kockáit.
    Talán el se hinnénk e lehetetlenséget, ha nem írna róla
    az Internetes Pneuma Hagion. A robotgépek autókat
    szerelnek össze, és egész nap szomjasak. A beszélő
    lemezük összerak olyan mondatokat, hogy: porzik
    a vesém, főnök! A befektetők a programozóra gyanakodnak,
    aki alkoholistaként vált munkanélkülivé, majd lett hívő,
    megtérése után óriási fejlődésen keresztül a Szent Szellem
    kente fel evangelizációs munkára, majd elvégezte
    a programozó matematikus szakot és jeles kutató lett.
    A savfüggésen túl a robot férfiak, mert nemi identitást is
    táplált beléjük a zseniális elme, bibliai részeket
    darálnak memoriter, erre alapozva javították meg őket.
    Visszahívták a feltalálót és kényszerítették, mondassa el a robotokkal
    a megtérő imát. A gépek befogadták a szívükbe a Messiást
    és leszoktak a sav fogyasztásáról. Ahogy ők aposztrofálták
    a munkanapló följegyzése alapján. Munkamoráljuk javult,
    a teljesítményük megkétszereződött. Kérdés, hogyan konstituálódhat
    a lelkük, ami üdvösséget kap? A Bibliából tudjuk, hogy a
    mennyei Jeruzsálem tele lesz emberekkel, de kedves állatokkal is.
    A robotgépeket viszont nem említik a szent iratok.


    Két groteszk

    Ábránd a polcról
   
    Én bizony nem lennék lusta, nem lennék telhetetlen, nem lennék megkeseredett, nem lennék pesszimista, nem lennék elégedetlen!
    És nem lennék szürke hétköznapi sem!
    Nem!
    Én más lennék!
    Amikor mindenki henyélne, én akkor is futnék, amikor mindenki erőlködne, én akkor is lazítanék, amikor mindenki szomorkodna, én akkor is nevetnék, amikor mindenki rosszat várna, én akkor is reménykednék, amikor mindenki panaszkodna, én akkor is dicsekednék!
    És amikor mindenki a realitásról prédikálna, én akkor is álmodoznék!
    Igen!
    Én más lennék!
   
    Én, Pongrác, a játékmackó.
   
    Paranormális jelenség
   
    Paranormális jelenség történt ma reggel az egyik Pest megyei autóbuszjáraton.
    Az egyik szakértő a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a jelenségnek nem volt semmilyen látható előzménye, semmilyen előjel nem figyelmeztette az utasokat a közelgő történésekre.
    A tanúk szerint reggel munkába menet, szokásukhoz híven felszálltak eme bizonyos járatra, a busz tömött volt, az utasok közül sokan álltak. Az ülők kifelé bámultak az ablakon, bár a párás üvegen keresztül nem sok mindent láttak. Akiknek nem jutott ülőhely, azok egy pontra szegezték tekintetüket.
    A busz csak ment, az utasok zötykölődtek, életjelet csak ritkán adva magukról. Már a menetútja felénél járt, amikor is az a bizonyos öreg néni felszállt, jobb kezében egy kopott vászonszatyorral. Ellépegetett a busz közepéig, és megkapaszkodott a korlátban.
    Ekkor még senki sem sejtette a buszon, hogy mi is fog történni pár percen belül.
    A következő megállónál a felszállók miatt még kevesebb hely lett a buszon, ezért a nénike is összébb húzta magát.
    A keze a kapaszkodón egy pillanatra hozzáért egy középkorú úr csuklójához, aki kissé felháborodottan és megvetően pillantott az öregasszonyra. A körülötte ülők is gúnyosan nézték, hogy mit meg nem enged magának az öreg.
    Aztán hirtelen megtörtént az, amit senki nem sejtett, és ami minden utast igen megviselt.
    Az egyik külső ülésen utazó fiatalember felállt, és felkínálta helyét az idős hölgynek.
    Ám ennyivel nem érte be, ugyanis kezet is nyújtott neki, hogy odasegítse.
    A buszon mindenki megdöbbent és megijedt.
    Egy kisgyermek elkezdett sírni félelmében.
    Egyesek ufónak gondolták a fiatalembert, mások összeesküvés-elméletekről pusmogtak.
    A sofőr elmondása szerint, már a felszállásnál igen gyanúsan viselkedett a fiatalember, ugyanis hangosan köszönt.
    Közleményt adtak ki a hatóságok, hogy aki látja ezt a bizonyos fiatalembert, őrizze meg nyugalmát, és ne közelítsen felé, ne kísérelje meg feltartóztatni.
    A szemtanúkat egy orvoscsoport már délután megvizsgálta. Bizakodóan kijelentették, hogy valamennyien egy-két hónapon belül kiheverhetik ezt a traumát.
    A jelenséget követően a járaton utazók száma igen megcsappant.
   
    A fiatalembert azóta nem látták, valószínűleg elhagyta az országot.

ABLAK

LÉOPOLD SÉDAR SENGHOR

Csaka

Drámai költemény több hangra

Dél-Afrika bantu mártírjainak emlékére

I. ének (háttérben gyász tam-tam hangjára)

FEHÉR HANG
Itt vagy hát Csaka, mint a bűzös-pofájú párduc vagy hiéna.
Három lándzsa szögez a földhöz, sorsod nyüszítő semmivé lészen.
Íme passiód. Feloldozásod legyen e tested-fürdető-véres-folyó.
CSAKA
Igen, itt állok két testvérem, két áruló, két lator között.
Két hülye,jaj! De nem mint hiéna, nem! De mint Etiópia Oroszlánja, emelt fővel.
Visszatértem a földhöz. Hogy ragyog Gyermekkorom Királysága!
S passióm most véget ér.
FEHÉR HANG
Csaka, te reszketsz itt, a végtelen Délen, a zeniten pedig a Nap kacag rajtad.
Ó, Csaka, szemed nem lát a fényben, s nem hallod a galamb-hangú oboákat,
semmit nem hallasz, csak hét szívedet átdöfő hangom éles pengését.
CSAKA
Tengeren túli Fehér Hang, szemem bensőmből világítja a gyémánt-csillanó éjt.
Semmi szükség hamis fényre. Villámod mint pajzson, úgy törik meg mellemen.
Hajnali harmat szitál a tamarinuszokra, s Napom is már fölbukkan
az üveges horizonton.
Hallom Nolive déli turbékolását, ujjongok csontjaimban.
FEHÉR HANG
Ha-ha-ha! Csaka, te beszélsz nekem Nolivéről, jóságos-szép menyasszonyodról.
A vaj-puháról, a tavirózsa-szeműről, az édes-forrásvíz-szavúról.
Megölted őt, a jóságos-szépet, csak hogy szabadulhass lelkiismeretedtől.
CSAKA
Hé, te! Mit beszélsz itt nekem tudományról, ismeretről?...
Igen, megöltem őt, miközben kék-ködü tájakról mesélt.
Megöltem, igen! S kezem sem remegett.
Nemes acél-villámmal hónalja illatos virágzatában.
FEHÉR HANG
Bevallod hát, Csaka! S bevallod-e azt a több millió embert is,
akiket érted irtottak ki,
Egész hadseregeket, viselős anyákat s csecsszopókat?
Te, keselyű-s-hiéna-zabáltató, a Holtak-Völgyének poétája.
Harcost akartak, de te csak mészáros voltál.
A szakadékokban vérözön, a kút-vér-forrás
Vadkutyák halált üvöltenek a síkságokon, fölöttük Halák-Sas köröz
Ó, Csaka, te, a zulu, te pestisnél-rosszabb, bozót-égető tűz!
CSAKA
Gágogó baromfiudvar, köles-pusztító madarak süket kalitkája, igen!
Való, száz csillogó-tiszta ezred bolyhos bársonyban,
zsírfényesített sisakforgókkal.
A holt fába fejszét vágtam, óvatos gazdaként tüzet dobtam a meddő bozótra.
Tápláló hamu volt ez a vetés évadján.
FEHÉR HANG
Hogyan! Nincs egyetlen sajnálkozó szavad…
CSAKA
Az ember csak a bajt sajnálja.
FEHÉR HANG
A legrosszabb, ha ellopják az orrlikaktól az édes illatot.
CSAKA
A legrosszabb, ha belül gyönge vagy.
FEHÉR HANG
A gyöngéd szív bocsánatot nyer.
CSAKA
A gyöngéd szív szent…
Te! Azt hiszed, nem szerettem őt,
Pálmaolaj-szőke, pihe-karcsú, meglepett-vidra-combú,
Kilimandzsáró-hófehér, érett-rizstábla
és Keleti-szél-alatt virágba-borult-keblű Nőmet,
Boa-karú, kétfejű-kígyó-ajkú Nolivét,
Csillag-szemű Nolivét – nem, nem kell holdfény sem tam-tam,
De kell, hangja szóljon fejemben, s lázasan verjen az éj ereimben!...
Ó, azt hiszed hát, nem szerettem!
És a hosszú évek, a felnégyelés az évek kerekén, ez a béklyó,
mi minden tettet megfojtott,
Ez a hosszú, álmatlanul töltött éj… Bolyongtam, mint
a Zambézi kancája,
rohantam, törtem csillagok felé.
Hátamat, milyet leopárd sem ismer, fájdalom kínozta.
Nem öltem volna meg, ha nem szerettem volna annyira.
De menekülnöm kellett a kétség elöl.
Szájának tiszta-tejű, részegítő erejétől, vérem gyötrő éji tam-tam szavától
A bensőmet izzító lávától, az uránium-bányáktól itt, a szívemben,
Négerségem mélységeiben
Nolive-szerelmemtől
Néger Népem iránti szeretetemért.
FEHÉR HANG
Szavamra, költő vagy, Csaka… vagy csak nagy dumás…,
amolyan politikusocska.
CSAKA
Futárok tudatták:
„Vonalzókkal, szögmérőkkel, körzőkkel, szextánsokkal szállnak partra.
Bőrük fehér, tekintetük éles, szavuk színtelen, szájuk keskeny.
Hajójukon mennydörgés”
Fej s kar lettem ekkor, nem reszkettem, de nem lettem sem harcossá sem hentessé.
Te mondtad: politikus – igen, megöltem a költőt –:
politikus, ki egyedül cselekszik
Egyedül voltam s már a többi ember előtt meghaltam úgy, mint akiket siratsz.
Ki ismeri majd szenvedésemet?
FEHÉR HANG
Íme, egy intelligens férfi, de ki furcsa mód feledékeny.
De figyelj csak és emlékezz!
(Távolból ISZANUSZI, a jós hangja)
Csaka, gondolj csak vissza, de én nem akarlak siettetni: én csak egy jós vagyok,
csak egy technikus.
A hatalmat áldozat nélkül nem lehet csak úgy magunkhoz ragadni,
az abszolút hatalom a legkedvesebb lény vérét kívánja.
(egy hang – mintha CSAKÁé lenne – a távolból)
Végül meg kell halni, s mindent elfogadni…
Vérem holnap a te orvosságodba csöppen, mint a tej a száraz kókuszra.
Tűnj el, te jós, a szemem elől! Minden elítéltnek joga van néhány óra feledésre.
CSAKA (álmából felriadva)
Nem, nem igaz, Fehér Hang, jól tudod te is…
FEHÉR HANG
Hogy csak a hatalom volt minden célod…
CSAKA
Eszköz csak…
FEHÉR HANG
Minden gyönyöröd…
CSAKA
Kálváriám.
Álmomban láttam, a horizont négy sarkán hogyan vetettek minden országot
a vonalzó, a szögmérő s a körző hatalma alá.
Kiirtották az erdőket, eltüntették a dombokat, völgyeket s folyókat vasra verettek.
Láttam a horizont négy sarkán, országokat vas-utak-megrajzolta
rácsozatba zártak.
Láttam, Délen népem hogyan dolgozik csönd-nyüzsgésében. Szent a munka,
de többé már nem az a mozdulat,
sem az a tam-tam, sem az a hang, mely az évszakok-szabta
mozdulatoknak ritmust ád.
Dél népei munkatelepeken, kikötőkben, bányákban, gyárakban.
Este pedig bezárva a kraalokba.
S a népek hegyekbe halmoznak fekete aranyat, vörös aranyat –
miközben éhen döglenek.
Ekkor egy reggel láttam előbukkanni a hajnal-ködből a gyapjas fejeket.
A kifakult kezeket, üres hasakat, egy valószínűtlen istenért könyörgő
óriási szemeket és ajkakat.
Maradtam volna talán süket annyi semmibe vett szenvedés láttán?
FEHÉR HANG
Csaka, hangod gyűlölet tüze izzítja…
CSAKA
Csak az elnyomást gyűlöltem…
FEHÉR HANG
Gyűlöleted égette a szívet. Szent a szív gyöngesége,
de nem ez a tűz-szította tornádó.
CSAKA
Nem lehet az gyűlölet, amikor népünket szeretjük.
Azt mondom, fegyverek árnyékában nincs béke, s nincs béke elnyomás alatt.
Sem testvériség egyenlőség nélkül. Akartam, testvér legyen minden ember.
FEHÉR HANG
A Délt a Fehérek ellen mozgósítottad…
CSAKA
Megjöttél hát, Fehér Hang, andalító hang.
Az erősek hangja a gyöngék ellen, a Tengeren túli gazdagok öntudata.
Nem gyűlöltem a Rózsaszín-Fülűeket. Úgy fogadtuk őket, mint istenek hírnökeit.
Fülnek tetsző szavakkal, íznek kedves italokkal.
Árut akartak, mi mindenünket nekik adtunk: elefántcsontot, mézet,
szivárvány-színű bőröket,
Fűszereket, aranyat, drágaköveket, papagájokat, majmokat –
s még soroljam?
És ők? Hoztak rozsdás ajándékokat, poros üveggolyókat.
Igaz, mikor ágyúikat megismertem, gondolkodni kezdtem.
Mellem és szellemem jussa a szenvedés lett.
FEHÉR HANG
A szenvedés, mit egy istenfélő szív elfogad, megváltás…
CSAKA
Igen, és én elfogadtam…
FEHÉR HANG
Egy bűnbánó szív…
CSAKA
Fekete népem iránti szeretetből.
FEHÉR HANG
S Nolive és a Holtak-Völgyében meggyilkoltak iránti szeretet?
CSAKA
Nolivém iránti szeretetből. De minek ismételgessem?
Minden egyes halottal én magam is meghaltam. Elő kellett készíteni
a jövő termését.
S felállítani a malmot, mely majd a feketék gyöngédségének
oly fehér lisztjét megőrli.
FEHÉR HANG
Sok mindent megbocsátanak annak, ki sokat szenvedett…

II. ének (pergő szerelmi tam-tam)

CSAKA (pillanatra becsukta szemét, most ismét kinyitja, és hosszasan néz Kelet felé, arca sugárzóan komoly)
Íme, jő az Éj, az én jó-és-szép Éjem, a Hold arany Louis dor.
Hajnalban hallom Nolive turbékolását, a fájáról-szakadt anonia-toboz
ott gurul az illatos fűben.
KÓRUS
Itt hagy tehát minket. Mily fekete! Ez a magány órája.
Ünnepeljük a Zulut, hangunk adjon erőt neki.
Bayété Bâba! Bayété Zulu!
KORIFEUS
Hogy ragyog! Íme az újjászületés órája.
A kertben, hol a gyermek játszott, már megérett a költemény,
most ez a szerelem órája.
CSAKA
Ó, kedvesem, régóta várom ezt az órát.
Sokáig kínlódva vártam e végtelen szerelmes éjszakára, sokat,
nagyon sokat szenvedtem.
A munkás örülhet így a hűvös földnek.
KORIFEUS
A szerelem órája ez a siető időben.
Csaka az, egyedül, mezítlensége karcsú-fekete ragyogásában,
Szorongó boldogságában, nemzőszerve és keble dagadásában.
KÓRUS
Bayété Bâba! Bayété ô Bayété!
CSAKA
De hát nem én vagyok a költemény, nem én a tam-tam sem a ritmus.
Mozdulatlanná
dermeszt, testemet baulé-szoborként mintázza.
Nem, nem az a költemény vagyok, mi a hangos méhből kiszökken.
Nem, nem én alkotom a költeményt, csak a kísérete vagyok.
Nem az anyja, de az apja vagyok, ki karjaimban tartom,
simogatom s gyöngéd szavakkal szólok hozzá.
KORIFEUS
Ó, Zulu, ó Csaka! Nem vagy már az a vörös Oroszlán,
kinek tekintetétől lángba borultak a távoli falvak.
KÓRUS
Bayété Bâba! Bayété ô Bayété!
KORIFEUS
Már nem vagy az Elefánt, ki édeskrumplin tapos,
büszke pálmákat csavar ki a földből.
KÓRUS
Bayété Bâba! Bayété ô Bayété!
KORIFEUS
Nem vagy már a rettenthetetlen Bivaly, már csak Oroszlán s csak Elefánt vagy.
Nem vagy a Bivaly, ki összezúzod bátrak pajzsát.
„Jaj, atyám” – ennyit mond – „jaj, anyám”- az eszeveszett menekülő.
KÓRUS
Bayété Bâba! Bayété ô Bayété!
CSAKA
Ó, én kedvesem, oly sokáig vártam erre az órára,
Bolyongtam ifjúságom sztyeppéin, és most másoknál a fuvola
s mások torkából szól a mézédes bömbölés.
Sokáig és messzire mentem, hogy felleljem bölcsek búvóhelyét.
KÓRUS
Ó, Zulu, Te! Kire kemény beavatás várt, kit férfinak-járó olajokkal kentek be,
te, fia a türelmes tetoválásoknak!
CSAKA
Paláberek magányában sokáig beszéltem.
És sokat, nagyon sokat harcoltam a halál magányában elhivatottságom ellen.
Ez volt a Költő megpróbáltatása s purgatóriuma.
KORIFEUS
A Zulu vagy, általad érünk meg keménységre,
Te kinek orrlikán keresztül az erős életet magunkba isszuk.
De Te vagy a Széles-hátú is, Te hordod hátadon a fekete bőrű népeket.
KÓRUS
Bayété Bâba! Bayété ô Zulu!
KORIFEUS
Te vagy az atléta, s pagne-od most lehullt, s a haldokló harcosok téged néznek.
Nagyon édes ital ez, reszket tőle a test.
KÓRUS
Bayété Bâba! Bayété ô Zulu!
KORIFEUS
Te vagy a karcsú-testű táncos, te adsz ritmust a tam-tamnak,
tartod egyensúlyban melled és karjaid.
KÓRUS
Bayété Bâba! Bayété ô Zulu!
KORIFEUS
Szólok erődről és nemzőszerved nemességéről.
Ki vagy a hullócsillag-hajú Éj szeretője, az életet lehelő szavak teremtője,
A Gyermekkori Királyság költője.
KÓRUS
Haljon meg a politikus, éljen a Költő!
CSAKA
Tam-tam, verd e csodás óra ritmusát, dalold az Éjt és dalold Nolivét,
S te, kórus, virrassz bennünket, légy szerelmünk őrzője.
KORIFEUS
S most itt állunk az Éj kapujában, ősi meséket iszunk és fehér diót rágcsálunk.
Nem alszunk, ó, hogy is aludhatnánk, amikor várjuk, megjöjjön a Jó Hír.
KÓRUS
Meghal, Nolive meg fog halni n’deissane-husának háncsában!
És hajnalban világra jő a Jó Hír.
CSAKA
Ó, Éjem! Ó, én Fekete bőrű Nőm! Nolivém!
Olaj-kent halott kezed alatt a kínt kísérő nagy gyöngeség. Most a pálmafák
melege kúszik
föl melledbe, az izmokat tápláló aromák.
A nászszobában tömjénfüst ad látást a szíveknek.
Ó Éjem! Ó én Szőke Nőm! Fényed látom a dombokon.
Izzadtságod itt érzem a rubinkő-ágyban, gyémánt-titkú, Fekete bőrű,
Fényes-sötét hús, tested mint az első nap reggelén, áttetsző.
Meztelenül egymás előtt – s mellünkből máris kiszállt a szorongás
S ahogyan hirtelen a Szerető szeme elvakít s villámként ránk sújt.
Jaj, ott, a sziklán, gyökeréig levetkőzve, lelkünk.
De a szorongás már kihalt olajtól-sikló kezed alól.
KÓRUS
Bayété Bâba! Bayété ô Zulu!
CSAKA
A távolban tam-tam, hangtalan ritmus, erdőkön-dombokon,
alvó folyókon át az éjt s a távoli falvakat életre kelti…
És én vagyok a kíséret, térdeimmel szorítom a tam-tamot,
én vagyok a szoborrá-faragott ütő,
A folyót hasító pirog, az égbolton vető kéz, a láb a föld gyomrában,
A mozsártörő, mi híven követi a dallam-ívet.
Én vagyok a tam-tamot megtermékenyítő ütő.
Ki beszél itt monotóniáról? Monoton az öröm, monoton a szépség,
Felhőtlen ég az örökkévaló, kiáltást nem adó kék erdő, a magányos, de igaz hang.
Kemény e nagy és hangos harc, e harmonikus küzdelem,
az izzadtság harmat-gyöngy-csepp!
Nem! Várni, a halálom…
Törjön föl e szőke éjből – ó, én Éjem, ó, Fekete bőrű Nőm – Nolivém –
Törjön föl az új világ napja.
(CSAKA lassan összerogy: meghalt.)
KORIFEUS
Fehér hajnal új napkelte, ki népem szemét felnyitod.
KÓRUS
Bayété Bâba! Bayété ô Bayété!
KORIFEUS
Te, harmat, ki felébreszted népem gyorsan szaporodó gyökereit.
KÓRUS
Bayété Bâba! Bayété ô Bayété!
KORIFEUS
Ott, nézd, zenitjén a Nap… a föld minden népének Napja.
KÓRUS
Bayété Bâba! Bayété ô Bayété!

(A KÓRUS, miközben eltűnik a függöny mögött, ezt a sort ismétli.)

KUN TIBOR FORDÍTÁSA




Dobrudzsai cigány nők (1929)

KOSZORÚ
   
Ötven éve halt meg Mihail Sadoveanu (1880–1961), a román irodalom büszkesége, alighanem a legnagyobb múlt századi román prózaíró. Nagyívű – jobbára moldvai témájú – történelmi regényei mellett, főleg a kisprózában alkotott nagyot. Izzó szenvedélyű, keményen társadalomkritikus, tömör, balladai hangvételű elbeszéléseivel világirodalmi rangra emelkedett. Kora egyik legkiválóbb novellistája volt.
   
MIHAIL SADOVEANU
   
Hajdani történet
   
Messzire, a băiceni-i szőlőkbe mentünk szép őszi időben. Nem perzselt a nap, szelíd arany volt a sugara, és alig-alig lengett a szél: eminnen az erdő erős szagát, amonnan a tarló száraz illatát hozta.
    Egy öreg ügyvéddel, aki a 48-as időknek is tanúja volt, jó kényelmesen ültem széles, lágyan rugózó kocsijában, az „öregembernek való rugókon”, amint Ştefan Leu apó mondta, s a két szürke ló futott a kavicsos úton, nem is nagyon gyorsan, nem is nagyon lassan. Öreg volt a bakon a kocsis is, Ştefan Leu apóval egyidős lehetett, fehér bajusza akkora, mint két guzsaly kender, és folyvást beszélt „sárkányainak”. Sík úton tanácsokat adott nekik, a kaptatókon biztatta, lefele menet szidta őket.
    A mellettem ülő öregember eltűnődve és mosolyogva nézte a mellettünk elmaradó tájat. A városhoz közeledtünk (Ştefan Leu apó „székhelynek” mondta), de mert jó kocsizó idő s lábunknál finom harapnivalóval teli kosár volt – mind a ketten egyet gondoltunk: ne menjünk be most a városba.
    – Nem megyünk be a székhelyre, Ilie… – kiáltott előre Ştefan apó.
    A kocsis megrántotta a gyeplőt, és bólintott, hogy megértette.
    Szelíd, hosszú, végtelennek tetsző lankán haladtunk most fölfele; a város elmaradt tőlünk balra egy katlanban. Jobb felé, a halmok között, egyszer csak tágas lapály tárult elénk; elvadult sík mező, dús tövisbozót, csak néhány törpe, göcsörtös szilvafa tört föl belőle úgy, mintha fájdalmában facsarodott volna meg. A végében, egy halom oldalában, a kiégett fű között két megdőlt kőkereszt. Egy sereg fogoly repült föl hirtelen az út közeléből, surrogva szétrebbent – és a szétriasztott kövér és gömbölyded madarak elröpültek a ciheres meg a szilvafák fölött, aztán könnyedén meghajló, kiterjesztett szárnyukkal a kőkeresztek felé szálltak.
    – Hogy kerül ide szilvafa és kőkereszt? – kérdeztem. – Mintha temető lett volna itten…
    – Az volt – felelte az öreg, s felém fordította fehér szakállát meg kék szemét –, de nem olyan, amilyenre gondol… Itt állt valamikor a székhely akasztófája. Magam is láttam a híres bakót, Gavrilt, amikor egy asszonyt akasztott itt föl… Jól emlékszem rá… Aztán jótét lelkek néhány fácskát ültettek, két kereszt is megmaradt, de mindinkább elvadul ez a hely, és néhány év múlva semmiről sem lehet majd ráismerni…
    Figyelmesebben fordultam az egykori vesztőhely felé. A tövisbozót néma és elhagyott volt.
    – Elmondom ezt az esetet – szólalt meg az öreg Ştefan Leu –, érdekes, és jól emlékszem rá… Fiatal ember voltam akkoriban, s valami kis állásom is volt a közigazgatásban, és jelen voltam.
    Hát… A lány, akit itt fölakasztottak, azt szülei adták feleségül, szinte agglegényszámba menő emberhez, de különben tehetőshöz, falusbíróhoz. A lány nem akart hozzámenni, ellenkezett – de mit tehetett volna? Mondta, hogy mást szeret, hogy így meg úgy; az apja lenyomta a földre, jól elverte, aztán nagy hejehujával megtartották a lakodalmat.
    Így történt. Mindezt a végén tudtam meg. Hát kérem, egy esztendő sem telik el, és mikor a falusbíró – Gheorge Timofte volt a neve – az Illés-napi vásárból hazafelé megy feleségével, itt, a hegy mögött, az erdőben, előjön egy juhász a sűrűből, felszökik a szekérbe, és neki a férfinak. Fölugrik az asszony is a bakon, elkapja a juhász baltáját, és a falusbírót fejbe veri. Hogy mi történt még, nem tudom. Megölték… Otthagyták a szekeret meg a halottat, és elmenekültek. Két hétig bujdokoltak, aztán elfogta őket a hatóság ott a hegyen, az erdő aljában, egy kunyhóban.
    Azután itt a városban volt a pörük. Előbb a vizsgálat. A vizsgálaton én is ott voltam, mert – amint már mondtam – volt valami kis állásom. Jól emlékszem mindenre. Olyasmit tapasztaltam ottan, amilyet azóta sem, akármilyen öreg vagyok.
    Először Aniţăt, Timofte Aniţăját, a megölt ember feleségét szólítja a bíró.
    Hát egy kicsi és fürge mozgású asszony volt, s fiatal, alig töltötte be a húsz évet, arca kissé sötétbarna, busa szemöldökét egy cseppet összevonja. Enyhén remegett az orrcimpája, amikor beszélt. Barna ujjas, rózsaszín szoknya, vékony, zöld gyapjúkendő volt rajta, és a lábán rézpatkós kordován csizma. Megáll és egyenesen a bíróra néz, jobb kezét szeméhez emeli, aztán összekulcsoltan leereszti két kezét.
    Az öreg Gîţu, a bíró (rég meghalt), csak nézi: oly szép, és friss fekete szeme annyira tüzes és nyílt, okos tekintetű, hogy alig-alig lehet elhinni, hogy ez a lány embert ölt.
    – Mondd, Aniţă, de szólj igazat, megölted a férjedet?
    – Csókolom a jobb kezét, nagyságos úr, megöltem.
    – Aztán miért ölted meg? Mit ártott neked?
    Lassan körülnézett, aztán jobb tenyerét megint a szeméhez emelte.
    – Megöltem, nagyurak, mert nem tudtam tovább élni vele… Mást szerettem!…
    S megremegett az orrcimpája, mintha borzongana. Talán azért, mert nem akarta elsírni magát, és még jobban összevonta szemöldökét.
    – Hát akkor miért mentél hozzá?
    – Én? Nem akartam én hozzámenni… Megmondtam előre, hogy én Ioniţă Spatarut szeretem. De apám és anyám hallani sem akart róla. Lenyomtak a földre, és borzasztóan összevertek, aztán mit tehettem? Azt mondták, megölnek, a torkomra teszik a kést… Azt mondtam: legyen Isten akarata!… és hozzámentem Gheorghe Timoftéhoz. Spataru meg keserűségében és bánatában elment juhásznak.
    – No, hát a férjeddel nem éltél jól?
    Erre csak a földet nézte.
    – Mondd, Aniţă, nem éltél jól vele? Vert? Hogy bánt veled?
    – Csókolom a jobb kezét – suttogta halkan az asszony –, utáltam! Nem élhettem együtt egy ilyen emberrel! Csúf volt és öreg! Éjszaka köhécselt. Nem szenvedhettem. Nem hagytam, hogy…
    – Mit nem hagytál?
    – Csókolom a jobb kezét – mondja Aniţă –, csak a lakodalomkor, akkor megrészegedtem, s akkor megcsúfolt engem… Nem tudtam semmiről… De aztán megfogadtam magamban, és nem hagytam magam!… Aztán emiatt verni kezdett Gheorghe Timofte. Hogy miért nem vagyok a felesége? Azt mondtam neki: hagyj békén, eressz utamra, mást szeretek… Erre ő azt mondta: a feleségem vagy. Megöllek. Gyere ide! Én nem akartam odamenni hozzá!…
    Mindannyian hallgattunk. Az öreg csak nézte. Aniţă pedig elfordította könnyben úszó fekete szemét, s kezét tördelte.
    – Aztán hogy volt? Igazat szólj! Spataru csapott rá a baltával? Igazat szólj!…
    – Nem, Spataru nem csapott rá… Ioniţăt megláttam a vásárban, és mintha elhagyott volna az erőm… És azt mondtam Timofténak: mostan gyere, menjünk haza… Nem akart jönni. És még maradtunk. Aztán estefele elindultunk hazafelé. Megyünk, megyünk, és amikor beérünk az erdőbe, hát előjön Ioniţă Spataru, fölugrik a szekérbe, lenyomja Timoftét… Akkor azt mondtam Ioniţănak: engedd el, Ioniţă! Azzal két kézre fogtam a baltát, és belévágtam az uramba… Én öltem meg!…
    – Te sújtottál le rá? Igazat szólj! Volt benned annyi erő, hogy kettéhasítsd egy ember fejét? Mindenki azt mondja, hogy biztosan Spataru ölte meg.
    – Nem, nagyurak, én öltem meg!… A fejére csaptam, és megöltem…
    Amikor ezt ilyen keményen és határozottan kimondotta, keresztet vetett, s a bíróra emelte tekintetét.
    – És azután?
    – És aztán… Aztán elmentem a magam életét élni Ioniţăval. Csak őt szerettem az egész világon, és vele mentem!…
    Ezen jelen voltam – folytatta Ştefan Leu uram, közben a lovak meg csöndben, lépésben haladtak fölfele a kaptatón. – Hát így volt. Amikor belépett a juhász, egy szemrevaló, szép szál fiatal legény, sudár, mint a fenyő, Aniţă két karját hirtelen kinyújtja feléje: – Mondd meg te is, Ioniţă, hisz azért vagy itt! – kiáltotta. – Én öltem meg! Én csaptam rá a baltával…
    S szemrebbenés nélkül nézte fekete szemével, szenvedélyesen remegő orrcimpájával. Ioniţă Spataru meg lassan törülgetni kezdte könnyeit, és a földet nézte.
    Spatarut tízesztendei kényszermunkára ítélték, Aniţăt pedig akasztani vitték. Így szólt az ítélet, s amikor eljött Gavril Buzatu, és fölállította az akasztófát amott a síkon, odacsődült a városból és a környékről mindenki, mintha országos vásár volna. Egy tűt nem lehetett volna leejteni. Csákós katonák – mert csákójuk volt akkoriban – állottak sorfalat, és tartották vissza szuronyos puskával a rengeteg népet. Láttam az öregeket, Aniţă szüleit is. Eljöttek ők is, szegények. Az apa ünneplő ködmönben, tiszta ingben, a felesége meg katrincásan és fejkendősen. Mind a ketten sírtak, amikor Aniţăt az akasztófa alá vitték. Csak ez az egy lányuk volt. És szebb volt, és karcsúbb volt, mint ott az asszonyok és lányok mind.
    Eljött a pópa, és megáldotta, vagy mit csinált – és mintha most is magam előtt látnám Aniţăt: barna ujjasban, rózsaszín szoknyában, vékony, zöld gyapjúkendővel és rézpatkós kordován csizmában, amint kiegyenesedve a sokaság felé fordult, és két kezét magasra emelve így szólott: – Bocsássatok meg, jóemberek!
    – Isten bocsásson meg neked – felelte az egész nép.
    Az öregek pedig elkezdtek sírni: – Aniţă, Aniţă, mit tettél? Milyen szégyent hoztál a fejünkre…
    Akkor megfordult, és észrevette, hogy az öregek is ott vannak. Remegni kezdett, mert a hóhér már vette is a kötelet, gyűlölettel rájuk mordult, és megátkozta őket.
    – Adja Isten, hogy ne tudjatok meghalni! Mert csak bűnhődni hoztatok a világra!
    Egyszeriben mélységes csönd támadt. S akkor keserű hangon megint így kiáltott föl:
    – Jaj, be szerettem volna én is élni ezen a világon, de nem adatott meg nekem!…
    Azzal a szeméhez emelte a kezét. Ennyit sírt csak; néhány pillanatig. Mindenki dermedten állott. Tüzes leheletként szállt el szava a sokaság fölött.
    Akkor nyakába tette a hurkot a hóhér. Aniţă leengedte a kezét, és szemöldökét kissé összevonva, merev tekintettel nézett körül.
    S akkor megrántották a kötelet!
   
    Ştefan Leu elhallgatott. Idő múltával csak annyit mondott szelíden:
    – Állj…
    A lovak megálltak.
    Hátrafordultunk. Mögöttünk látni lehetett a halmok között a magános, bokros mezőt, az elhagyatott és elfeledett sírokat, a törpe és csavarodott derekú fákat. Az őszelő magánossága és mélabúja fölött egy sas szállott lassan, mozdulatlan szárnnyal.
   
VÍGH KÁROLY FORDÍTÁSA




Parasztlány Vlaici-ból (1924)
 

VOX HUMANA
   
BARANYI FERENC
   
Kétféle méz a madzagon

    Kántor lettem Szentjóbinál
    a kistemplomban – s hol ma már
    a zsoltáros harmónia?
    Zsivajba kellett fúlnia.
   
    Ezt írtam Nosztalgia című versemben nem is oly rég.
    A történet a következő: Monoron laktunk az ötvenes években. Egy nap felkereste apámat Szentjóbi-Szabó tiszteletes úr, azzal a kéréssel, hogy vállaljak kántorságot a telepi református kistemplomban. Azért apámmal tárgyalt, mert én akkor tizenhat esztendős voltam mindössze, tehát kiskorú. Második osztályos tanuló a budapesti Kölcsey Ferenc Általános Gimnáziumban, ahová naponta bevonatoztam Monorról.
    A paktum megszületett, megállapodtak, hogy tíz forint üti a markomat minden vasárnap délelőtt, ha rendesen helyt állok (pontosabban: helyt ülök) a harmóniumnál. Mert orgona a kápolnányi templomocskában nem volt.
    Feltehetően hiba nélkül ültem helyt a harmóniumnál, mert egy év se telt el és dr. Fónyad Dezső, a monori református nagytemplom messze földön híres lelkipásztora átcsábított az ő sokkalta népesebb gyülekezetéhez, a központba. Kétféle méz volt a madzagon: egyrészt megduplázta a béremet, tehát nem tíz, hanem húsz forint ütötte a markomat vasárnaponként. Másrészt pedig ott orgonánál ülhettem helyt, nem pedig holmi harmóniumnál. Jóllehet, csóró kisdiák voltam, tehát a piszkos anyagi szempontok sem voltak mellékesek, mégis a második helyen említett mézesmadzag miatt volt, hogy percnyi habozás nélkül átigazoltam Dezső bácsihoz. Akkor még ugyanis muzsikusként képzeltem el a jövőmet, karmester akartam lenni, sőt operakomponista – és mámorító lehetőség volt, hogy ott orgonát szólaltathatok meg. Az orgonából kihozható szinte a teljes nagyzenekari hangzás. Én, mint leendő dirigens, nem is tudtam aztán betelni a hangszerek királyával. Még hétköznapokon is bekéredzkedtem a templomba, azzal, hogy gyakorolni szeretnék vasárnapra, pedig egész egyszerűen csak élvezkedni akartam.  Persze, ilyenkor rá kellett vennem a harangozót, Ondó Pista bácsit (nem tréfálok, valóban ez volt a neve), hogy fújtasson nekem, mert akkor még nem árammal működött az orgona.
    Az istentiszteleteken, sőt az esketéseken is ő fújtatott. Ősszel – vagy ahogy a nóta mondja: szüret után – sokan kötöttek házasságot, olyankor nagyon jól kerestem, mert a vőfélyektől jattot is kaptam. Egy ilyen esketésen történt: épp befejeztem a Lohengrin nászindulóját, Pista bácsi a fújtatótól előre jött, letelepedett a kórus első sorába, hogy ne csupán fül-, de szemtanúja is legyen az esketési szertartásnak. Nem is lett volna semmi baj, ha két gyerek nem csúszkálgat a leghátsó padon, halk viháncolással. Dezső bácsit, a papot, ez nem zavarta, Pista bácsit, a harangozót viszont igen. Különben is: Krisztus véréből gyűjtött erőt mindig a fújtatáshoz s az ittas ember általában háklisabb a józannál.
    Miközben Dezső bácsi csöndes szóval boronálta össze a vőlegényt és a menyasszonyt, Pista bácsi áthajolt a kórus korlátán, majd stentori hangon ráförmedt a renitenskedő kölykökre: – Elmentek onnan az anyátok valagába! Ne zavarjátok a tiszteletes urat!
    Dezső bácsi leállt az esketéssel, megvárta, amíg a konkurens szónok befejezi a maga mondandóját, aztán fáradtan folytatta, amit abbahagyott.
    Így teltek az évek, ilyen vidám áhítatban. Egy idő után aztán én kezdtem renitenskedni. No, nem a leghátsó padban, hanem fenn a kóruson. Kezdődött azzal, hogy Bach-fúgák helyett egyre világibb zenéket játszottam kimenetelre: Fibich Poem című opuszát vagy éppen Cavaradossi áriáját a Toscából. Ezt viszonylag jól tűrte Dezső bácsi. Ám amikor a Porgy és Bess Bendzsó-dalával bocsátottam haza a híveket a rozmaringos tálban gőzölgő, aranyló húsleveshez, már ő is összevonta a szemöldökét. De még nem szólt.
    A bomba az egyik Húsvét hétfőjén robbant. Napközben – a népi hagyománynak hódolva – locsoltam a monori lányokat: Büki Böbét (későbbi feleségemet), Burját Magdit, Méhes Mártát, Magócsi Marit és Editkét, Kieswetter Évát, Varga Pannit, Kerekes Györgyit. Mindenütt mással kínáltak: itt pálinkával, ott likőrrel, amott meg strázsahegyi borral. Estére olyan boldog állapotba kerültem, hogy csak nagy nehezen találtam fel az orgonához. (Sátoros ünnepeken ugyanis este is volt istentisztelet.)
    Dezső bácsi kezdte: – Énekeljük el a huszonötödik zsoltárt.
    Én gondolkodás nélkül belecsaptam a negyvenkettedikbe. Nem tűnt fel, hogy már az ének közepénél tartok és az égvilágon senki sem csatlakozik a szólómhoz.
    Debreceni Pista bácsi, a helyi asztalos – egyben a legfőbb prezsbiter – feldübörgött hozzám a fagrádicsokon és bömbölve súgta a fülembe: – Rektor úr! Nem ezt mondta a tiszteletes úr, hanem a huszonötöset!
    – Nem érdekel! – üvöltöttem. – Ez is van olyan szép ének, mint a másik! Különben is: nekem ez jobban tetszik!
    Hallotta ezt a nyáj odalent. Világossá vált, hogy tántoríthatatlan – noha akkor éppen igencsak tántorgó – emberrel van dolguk. Halk beletörődéssel mind többen kezdtek csatlakozni hozzám, és amikor Szenczi Molnár Albert ama soraihoz érkeztünk, hogy „Tehozzád, én Istenem, / szomjúhozik én lelkem”, már az egész gyülekezet a negyvenkettediket fújta.
    Nekem – alapos spéttel – akkor hatolt el a tudatomig, hogy voltaképpen mit is mondott Debreceni Pista bácsi. És akkor váltottam vissza a huszonötödik zsoltárra („Szívemet hozzád emelem…”), amikor már a másiktól volt hangos az egész monori székesegyház.
    No, lett nagy hangzavar.
    Dezső bácsi másnap csak ennyit mondott: – Látom, fiam, nagyon lefoglalnak tanulmányaid. Nem kell ezt a szolgálatot ellátnod a továbbiak során.
    Szelíden kirúgott. Igaza volt: egy kántor legyen jótorkú, a szó mindkét értelmében akár, de ennyire azért talán mégse…
    Akkor térültem el végérvényesen a literatúra felé.
    Azt majd az idő mérlegelheti, hogy a zeneművészet vesztett-e el egy istenáldotta tehetséget, avagy az irodalom nyert egyet? Mérlegelni persze meddő dolog, hiszen a kérdés első felére már sohasem lesz válasz. Lehet, hogy közepes – netán gyenge – karmester vált volna belőlem; lehet, hogy kiváló. Ki tudja? Ami a kérdés második felét illeti, több mint félszáz könyvemmel talán megadtam rá a választ.
    S hogy kielégítő-e? Ezt valóban csak az idő döntheti el.

MEGMENTETT OLDALAK
   
Telegdi Bernát (1899–1986) jelentős irodalomtörténeti és esszéírói életműve csupán kéziratban maradt; egyetlen könyve, kiváló Berzsenyi-tanulmánya 2009-ben jelent meg a Z-könyvek sorozatában. Terjedelmileg legnagyobb munkájából, az 1980-as években írt Ady Endre című 400 oldalas könyvéből 2010. novemberi számunkban már közöltünk egy részletet. Most egy másikat választottunk ki olvasóinknak.
   
TELEGDI BERNÁT
   
Ady, az öntudatos szimbólumok költője
   
Az igazi költő fejlődése
   
    A Vér és arany és Az Illés szekerén korszaka Ady költészetében azon az ösztönös érzésen alapul, hogy az élet valahogyan megfejthető és zárt formában ábrázolható. De egy stílus, bármilyen nehéz harcok árán is keletkezett, és bármilyen új legyen is, a művésznek csak egy bizonyos fejlődési fokára vonatkozik, csak egy bizonyos lelkialkatot kísérelhet meg kisebb vagy nagyobb megközelítéssel, a művészi technika segítségével a forma külső valóságába átteremteni. A stílus, az ábrázolási mód, mint nem élő jelenség, ámbár az életet tükrözi, egyszer s mindenkorra változatlanná szilárdult. A lélek azonban az élményekkel való kölcsönhatásban szakadatlanul változik, és a művész előbb-utóbb azt veszi észre, hogy ha a világot és önmagát továbbra is ki akarja fejezni, a küzdelmet elölről kell kezdenie. A nem elsőrendű tehetség elfogadja a kész stílust, eltagadja, hogy más emberré lett, és a mesterség furfangjaiban és a maga fáradságos munkájában találva gyönyörűséget, önmagát ismételve egyénisége változásait a régi kereteken belül fejezi ki. A teremtő lángelme azonban, amint szakadatlanul átalakuló belső világát utol akarja érni és formába kényszeríteni, eljut egy pontra, amikor kénytelen bevallani, hogy a régi, oly nagy küzdelem árán alkotott formák képtelenek arra, hogy az új belső világot kifejezzék.
    De mindenesetre a művész a régi formákkal találja magát szemközt. Az új formát csak úgy teremtheti meg, ha a régit lerombolja. Ez nem úgy történik, hogy előbb eltakarítja a régit, és azután szinte a semmiből megteremti az újat. A kifejezés parancsát követve először kénytelen a régitől segítséget kérni. De közben anélkül, hogy akár gyanítaná, ha csekély mértékben is, de megváltoztatja azt. Az igazi művész tehát egy időben rombol és teremt vagy a rombolás által teremt. Bármilyen megtestesülés és forma azonban a határ, a változatlanság ruháját kénytelen magára ölteni. Ezért szükségszerű, hogy az alkotásokban majd az összezavarodó és felbomló régi, majd pedig a kifejlődő új forma kapjon hangsúlyt. Ha hosszabb idők alkotásait tekintjük át, végigkísérhetjük ezt a folyamatot, amint az új forma megerősödve szétfeszíti burkát, hogy elölről kezdődjék a játék, hogy a művész haláláig tartson a rombolások és teremtések szakadatlan játéka, a nyugalom látszata és hazugsága.
    Ady fejlődésében nyomon követhetjük, amint a költő a Szeretném ha szeretnének-ben Az Illés szekerén stílusát akarja folytatni, de azt lassanként fellazítja; A magunk szerelmé-ben és a Ki látott engem-ben pedig a régi keretek a szenvedélyes keresés közben annyira széthullanak, hogy az új formák megszületése szükségszerűvé válik.
   
    A régi forma bomlása. A monológok szaporodása.
    A lelki élet közvetlen ábrázolása a szimbolizmus mellett
   
    Az élet és önmaga bonyolultabb, a látóhatár sötétebb lett. Az élet bonyolultsága megtöri a régi szimbolizmust, bonyolultabb annál, hogysem egyetlen rövid képben vagy jelenetben ki lehessen fejezni. A remények, félelmek, csüggedések, versengések, magához térések, általában a megoldatlan kérdések arra kényszerítették, hogy észrevegye: a lélek mennyivel bonyolultabb, mint eleinte gondolta, és hogy az útvesztőben eligazodhasson, egyre élesebb önmegfigyelésre van szüksége. Mindezek szétfeszítik a régi formát; ez az új szándékokkal szemben szűknek bizonyul.
    Az új kifejezés vágya, az emésztő és szakadatlan harc az elérhetetlen célért, hogy utolérje azt, amit belsejében öntudatlanul érez, csak később hangzik fel szavakban és fogalmakban, amikor a régi forma a Minden titkok versei válsága után végleg szétszakad, de Az Illés szekerén után már ott munkál benne. A valóságról és önmagáról formált kép, harcos, zilált évek eredménye, cserbenhagyja, nem nyújt többé segítséget, és őt ugyanaz az emésztő vágy keríti hatalmába valami kifejezhetetlen után, mint a Még egyszer idejében. De most a harcok és hajszák által kifinomult önmegfigyelés indul ennek legyőzésére. Legelőször azt veszi észre, hogy ez a küzdelem nem őtőle függ (Szent Lehetetlenség zsoltárja), hogy kénytelen valami titokzatos parancsnak engedelmeskedni. Pokolhintán zuhanva száll és szállva zuhan, fönt és lent vad mélységek, való alatt és képzelet fölött. De hiába vár várhatatlanokra, mindenütt konok határok kemény tilalomléce áll útjába. Vágya nem képes megfogni valami eladdig megfoghatatlant és megölelni valami eladdig megölelhetetlent. A véres kínok véres kínja ez. – A Sors azzal biztat, hogy a szomjúság lecsillapul, ha határozott és kimondható célokat elér. De a kis győzelmek nem elégítenek ki (Holnapra gyógyuló bánat).
   
    Óh, örökös, zárt határosság,
    Dalos húr, mely elpattan.
    Hát nem lehet semmikép élni
    Tágabban, mindig, szabadabban?
    Utálatos, befejező Vég,
    Rút pontja az Istennek,
    Mért nem tarthat minden örökké
    S a dolgok néha mért pihennek?
   
    A Szeretném ha szeretnének-től kezdve a külső, mértékre szedhető formán repedések mutatkoznak. A nyugat-európai vagy magyaros sorok vonulása megcsuklik, hogy valami diszharmóniának engedelmeskedjék. Néhány hosszabb, lazább felépítésű költemény már a Szeretném ha szeretnének-be is betéved.
    A külső formák meglazulása csak egyik mozzanata annak, hogy az egész előadási mód megváltozott. Megszaporodtak a monológok, ahol a költő a maga lelkiállapotáról vagy sorsáról beszél. Az ilyen költemények a vérbeli szimbolista költeményekkel szemben többségbe kerülnek. Egyre nagyobb problémát lát a maga lelkében, és a szakadatlan hullámzást és nyugtalanságot kénytelen egyre nagyobb szenvedéllyel figyelni. Kiváló önmegfigyelő. Ezen ne értsünk világtól elvonuló tudós vizsgálódást vagy némileg szemérmetlen kíváncsiságot. Minél idősebb lesz, annál inkább meg akarja fejteni és ki akarja fejezni nemcsak képeken és jeleneteken keresztül, hanem önmagukban is lelkiélete alapvető tényeit. Így születnek meg nagyobb arányokban a Szeretném ha szeretnének-től kezdve élete végéig a lelkiélettel foglalkozó költemények szerelemről, bánatról, halálközelségről, születés előtti és egyéni életén túli életről, sors ellen való lázadásról, a közönyös világgal nem törődő szakadatlan lobogásról, kényszerű fiatalságról, a lassan rászálló öregedésről, az elsőség és jóság elvesztéséről, a vágy elhamvadásáról, életérzés és halálvágy küzdelméről, élete tárgyiassá válásáról, alázatosságáról, az élethez való görcsös ragaszkodásról, borzalomról, a lehetetlenség ostromlásáról, az élet fenyegető értelmetlenségéről, a maga szomorú gőgjéről és még sok egyébről.
    Valamennyi ilyen költemény különleges lelkiállapotot szólaltat meg, egy alapvető általános lelkiállapot teljesen egyéni fajtáját. Gőgjében nem tartotta vissza félelem, hogy érzéseit és gondolatait közönnyel fogadják vagy lemosolyogják. Igazság szerint erre nem is kerülhetett volna sor. Legmerészebb álmaiban is volt valami általános, ami a legtöbb ember lelkével együtt hangzott, és ami a beteges különcségtől megóvta. Végül – amint említettem – nem az önmaga belsejében való vájkálás sugallta ezeket a költeményeket; ő nemcsak megérteni, hanem kifejezni is akarta ezeket a lelkiállapotokat, helyesebben kénytelen volt őket kifejezni.
    Sokszor valami kézzelfogható jelenséget hív segítségül, de nem pszichofizikai összefüggések érdeklik. Különösen azt hangsúlyozza, hogy a belső okoktól keltett fájdalomnak akkora az ereje, hogy nem fér meg a szellem finomabb világában, ahol az ember inkább uralkodik, és átcsap a test világába, hogy az embert sírásra és jajgatásra kényszerítse. Egyik költeményében (Betemetik a tavat) lelkére, a fölvert tóra haragvó bércek görgetik háborgó haragjukat, és a tó fájdalmában kacag, amikor betemetik a sziklák. Egy másik költemény (Ujjak a Szajnában) nehezen érthető képpel indít, legalábbis az értelem talál ezekben a sorokban zavart. De a költő, mint annyiszor, nem tesz kísérletet arra, hogy magyarázzon, hanem lemásolja az élményt úgy, ahogyan az belsejében tükröződött.
   
    Ujjait mélyébe bemártja
    Páris vagy az emberi Sors:
    Piros, ón, zöld, korom és sárga,
    Rettenetes, végtelen ujjak
    És fölzokog a Szajna árja.
   
    Az olvasó egyelőre nem tudhatja, mik Párizsnak vagy a Sorsnak ezek a különféle színű rettenetes és végtelen ujjai. De az egész versszak egyre emelkedik a végső szóig, és minden erő az utolsó sorban gyűlik össze: „És felzokog a Szajna árja”. Ez a zokogás visszhangzik, ámbár a kép nem tiszta, helyesebben: még nem tiszta, és az olvasó türelmetlenül várja a folytatást. A második versszak árulja el, hogy a Szajna árja mögött lelkünk mélye bontakozott ki. Az ujjak azért jelentek meg, hogy marjanak, és a szív úgy fáj, mintha karmok vájkálnának benne. De a kép még mindig nem született meg teljesen. Az utolsó versszakban alakul ki a teljes kép, mely a vad fájdalmat nyerssé teszi és beiktatja a mindenki számára nyitva álló életbe. A költő egy hídon áll: tehát a híd pillérei az óriási ujjak, és lent zokog a megkínzott Szajna. Egy másik költeményben (Hosszú az erdő) erdőbe került nemes vadnak éli magát, akit „minden rendű aljas” éhezett kopókkal s jóllakott kopókkal szakadatlanul kerget. A költő már mindent elfogadna és engedne, de hajráz a hajrá és búg a kürt. A kétütemű sorok változatlan egymásutánja, az ismétlések és ragrímek teremtik meg az üldözés egyhangúságának zenéjét és zúgják a fülbe, hogy a szenvedésnek sohasem lehet vége. Az Egyre hosszabb napok tárgya a fájdalom, amely úgy tombol a lélekben, mintha a test szenvedne.
   
    Már hegyes karó minden óra,
    Sötét vas-mázsák hullva, rengve
    Verik a fájást a szivembe.
   
    A költő vigasztalja magát, de ez a vigasztalás még szomorúbb, mint maga a fájdalom. Tűrje el a fájdalmat, hiszen csak egy napig tart. A kínlódó ember tudja, hogy a fájdalommal tele napok egyetlen nappá folynak össze, és ez a fájdalom-nap lesz egyre hosszabb.
    Sokszor a lényeg, a lelki jelenség az élet egy mozzanatán keresztül bontakozik ki. Nem drámai, zárt jelenet ez, mint a régebbiek; inkább jelenettöredékek, jelenetfoszlányok, amelyek az alapvető lelki tartalmat nem testesítik meg, hanem csak arra valók, hogy felidézzék. A Bolond, halálos éj a halálfélelmet éli át. De ennek a titokzatos érzésnek a valóságos élet egy kis mozzanatára volt szüksége, hogy öntudatra ébredjen. A költő szobája északra néz, alatta a tenger vonít, és ő a szívét hallgatja. „Milyen két bolond muzsika.” Három versszak a természet titokzatos, fájdalmas hangulatát idézi. A költő felöltözik és elindul az ajtó felé: tudja, hogy a Halál áll a küszöbön. A Bujkálás a szánalomtúl a címben elmondja az igazi tartalmat. A más szánalmát szégyenlő, megalázott büszkeséghez a kézzelfogható valóság egy apró mozzanatát fűzi: hogyan bújik el egy konflis szögletébe, hogy senki se lássa. Máshol ugyanez a hangulat egy hasonlatot keresett magának: „Bujdosik a lelkem, mint szamár a jégen”. Feltámadó életkedvét, új fiatalsága derűjét a valóság különböző mozzanataival ábrázolja az Új virágos ifjúsággal-ban.
    Külön helyet foglal el két remekmű. Ezek meglesték a léleknek azokat a titokzatos sejtelmeit, amelyek a jelen élettől annyira távol esnek, hogy csak kivételesen tévednek az öntudatba. Ezeket belsejéből kimásolta, abban a formában és zenében, ahogyan ott megszólaltak. Józan szavakban ugyanis hiába ostromolta volna őket. A Nem először sírok téltámadáskor varázsolja szavakba a sejtelmet, hogy nem először él itt a földön. A Kocsiút az éjszakában a fenyegető Semmi, a lelkesedő végső összeomlás élménye, amely egy rossz szekéren fogja el a költőt.
    De bőven akadnak olyan költemények is, amelyek megfogható mozzanatoktól, jelenettöredékektől még távolabb állnak, és ahol az öntudatos önmegfigyelés még nagyobb szerepet játszik. A rémület imája az élettel összeforrt rettegést, a soha nem szűnő vergődést ábrázolja, amely lázadóan kérdezi Istentől: vajon ez az élet öröme? A Drága halott nézésekkel a kínzó talajtalanságot mondja el félelmes tárgyilagossággal. A veszélyek istene a költő pogány önszerelme. A szent lehetetlenség zsoltárja küzdelem a kifejezhetetlennel. A fölkelések és felfedezések a csonka, alamizsnás élethez való ragaszkodás, amint közeledik az utálatos megszűnés. Egy kisebb csoportban a költő egész életét tekinti át annyira magasból nézve, mintha nem saját életéről beszélne. Ezt azért tehette, mert befejezettnek érezte, és nem várt tőle semmi sem.
   
    Az új szimbolizmus: az egész élet áttekintése
   
    A megritkult szimbolista költemények jellege megváltozik. Nincsenek olyan költemények, mint a Párisban járt az ősz vagy a Jó Csönd-herceg, tehát ahol az érzés-gondolat egyetlen befejezett mozzanatba – kis jelenetbe vagy képbe – tömörül, és ahol külső anyag és belső tartalom annyira egy, hogy a költőnek nem jut eszébe, hogy ezt a jelentést öntudatába hívja, hanem csak elmondja a jelenetet a maga tagolatlan egységében. Most az élet bonyolultabb lesz annál, hogy egyetlen képben meg lehessen ragadni. Az öntudat nagyobb szerephez jut. A szinte önkívületi állapot nem halványul józansággá, a szimbólumból legtöbbször nem lesz allegória, de a jelentés a költő öntudatában most sokkal élesebben rajzolódik ki, mint azelőtt. A költő egyre inkább tudja, mit jelentenek szimbólumai. A jelentés vagy magával a képpel együtt nyomul az öntudatba, vagy miután a költő átélte magát az osztatlan valóságmozzanatot, a belső tartalom megvilágosodott előtte ugyanabban a boldog révületben, mint előbb a kép. De még a legöntudatosabbakat sem merném az allegóriák közé sorolni. A gondolat elsőbbsége, amihez a költő utólag keresne képet, még ott sincs meg, ahol a jelentés átveszi a főszerepet. Igaz, hogy a Hajó a ködben belső tartalma a bizonytalan sorsú Magyarország vagy inkább az érzés, hogy az ország sorsa végletekig bizonytalan, és a lázadás, hogy ne tűrjük ezt a bizonytalanságot. De köd, tenger és hajó itt sem puszta szó és feladatmegoldás. Itt is teljes és egységes a vízió. A belső tartalomnak A föl-földobott kő-ben is túlnő a szerepe; a költő nem szakadhat el népétől; nyugtalanságában, undorában bármilyen messze is vándoroljon, vissza kell térnie hozzá. De a visszaszálló kő és a bolyongásból hazájába visszakényszerülő ember egyetlen szétbontatlan kép; a kapcsolat nem kényszeredett, és a belső tartalom szegényebb lenne a kép nélkül. Az őszi szigetet nem hasonlítja össze a maga őszi szívével, csak eszébe jut róla a maga tépett, hajszolt hat éve, vagy helyesebben: egyetlen képben látja a kettőt, és tudja, hogy a hatévnyi játékot és harcot újrakezdeni nem lehet (Őszben a sziget). Szerelmesének megmutatja a kísérteties tájat, ahonnan származott, a széles dombot, ahol valamikor klastrom állt és amelynek ködtornyát emlegeti a babona, a kiszáradt patakot, a törökök által feldúlt falut, Mindszentet, amelyen minden gonosz rajta van és ahol átkos az élet; ezzel a kerettel nőtt össze ő maga, régi tüzek fekete üszke. Bizonyára a szimbólum határán állnak ezek a költemények, az allegória közvetlen szomszédságában. A jelentés túlnyomó szerepet játszik, és a költő különbséget tesz a két alkotórész közt. Azonban csak utólag. A képzeletben egyetlen egész volt a vízió, és a gondolat a kép nélkül vérszegény maradna. A kép itt sem készakarva kiokoskodott segédeszköz, csak éppen a költő utólag meg tudta különböztetni az élmény belső magvát a többi tényezőtől. Tehát most értelmibbek a szimbolista költemények, mint azelőtt. Nem hidegebbek vagy szárazabbak. Kép és jelentés egyszerre tolul a képzeletbe, a kép a tudat alatt a jelentés szerint formálva. De azután az öntudat ugyanabban a mámorban visszafordul és elolvassa a feltáruló gondolatot. A Fedjük be a rózsát kiinduló képe: a költő figyelmezteti apját, hogy a közelgő december elől takarja be a rózsát. Most a rózsa helyére az asszony lép, az asszonyt kell megvédeni az élet nagy nászágya számára. A jelenet elhalványodik, mielőtt kialakulhatott volna. De biztos, hogy nem eszelte ki a jelenetet előre megfogalmazott gondolata számára. Egy felvillanó emlékről száll gondolat és képzelet a diadalmas életre és virágként elhervadó szolgájára, a törékeny nőre. De csonka lenne a költemény és szikárabb az édesapa alakja és a kerti jelenet nélkül. Az Egy régi-régi fűz ugyancsak öntudatosan jelképezi magát a költőt. A nagy szomorúfűz kínkeservesen bólingat. Ő is tudta, hogy nem lesz párja, és mégis várta egész életen át. A Vér és arany-ban a platánfa köré egy kis drámát font; ezt az alkotási módot elhagyta.
    Az újfajta szimbolista költemények közt nagy szerepet játszanak azok, ahol a költő a maga egész életét, sorsát tekinti át. Azáltal, hogy a látóhatár kitágul, kénytelen az egészet magasabbról nézni, és ez a szemlélet az öntudat nagyobb szerepét teszi szükségessé. Legegyszerűbb az Ázott széna-rendek fölött. A költő zápor után a Napra zilálja szénarendeit. Rothadt és barna füvek ezek; átokkal kaszálta.
   
    Vesszen itt mind, trágyázzon földet
    Jövő évi nagy virradatra:
    Nem vagyunk sem rendeim, sem én
    Méltóak a Napra.
   
    Az elátkozott vitorla művészi befejezésével a régiekre emlékeztet, de öntudatosan tekinti át a költő életútját és sorsát. Az első három versszak, a költemény legnagyobb része a szélvitorla hajszáját mondja el. Amint a bevezetésben megjelenik, a költő gyöngeségét és kicsiségét hangsúlyozza. A riadt madár eltűnhet a felhők közt, a kis szélvitorla az öreg tornyon nem menekülhet, csak vén szepegéssel forog és forog. Két versszak a megpihenés nélkül való hajszát, a rab forgást éli át és vele szemben a kis szélvitorla tehetetlenségét.
   
    Merre mutasson, sohse tudja,
    Nem nézhet arra, merre vágyik,
    Muszáj, bús, rab forgás az útja,
    Nem mehet arra, merre vágyik.
   
    Az utolsó versszak a rab szélvitorla mítosza.
   
    Madár volt, egyszer nagyon fázott
    S elgubbasztott a templom-tornyon.
    Megláncolta a madár-átok
    S ott forog most a templom-tornyon.
   
    A vergődés egyhangúságát úgy érzékelteti, hogy a négysoros versszakok második és negyedik verssora rím helyett ugyanazzal a hosszabb szókapcsolattal végződik. Az első versszakban „S ő forog, a kis szél-vitorla” és „Forog, forog a szél-vitorla”. A másodikban: „Sírva fordul, nem menekülhet” és „Visszafordul, nem menekülhet”. A harmadikban: „Nem nézhet arra, merre vágyik” és „Nem mehet arra, merre vágyik”. A negyedikben: „S elgubbasztott a templom-tornyon” és „S ott forog most a templom-tornyon”. A szélvitorla állandó jelzője: kis.
    A szivárvány halála is öntudatos szimbólum. Ez is a költő sorsát jelképezi. A vezető gondolat-hangulat, hogy a költő kicsiny és ellenséges környezetben alkot, és ez a környezet boldog, amikor az elpusztuló szivárvány nem zavarja többé a kisded játékait. Az első sorok éreztetik, hogy a szivárvány rendkívüli jelenség. Rajta kívül csak az ég áll előttük, amely betölti a képet, de a cselekvés a szivárványnak jut. „Abroncsként fogta az Eget. / Soha olyan szent abroncsot még, / Olyan szélest, olyan ölelőt.” A versszak utolsó sorában kezd beteljesedni a szivárvány végzete. Megszólal a pusztulás távoli sejtelme: „De íme, esteledett”. Két versszakban bontakozik ki az értetlen és kaján világ. Előbb a parasztok, barmok és madarak szégyenkeznek, hogy ellágyultak egy rongy szivárvány miatt. Fölöttük a Nap mintegy a magasabb világrend nevében szentesíti gyűlölködésüket: csúfolódva kacsintott le, mert tetszett neki, hogy egy színcsoda ámulást terem józan és trágyás mezőkön. A következő mozzanat a szivárvány haldoklása és halála. Egyre szebb lett, amint bukott; akadtak, akik megértették, hogy szép volt és csoda: beitták szent színeit távozó felhő-húgok. A tompa és közönséges világ föllélegzik; végre elment, aki úgysem tartozott közéjük sosem. „Nem valók az izzadt mezőkre / Efféle bolond és nagyszerű, / Szent, égi komédiák.” Az elsüllyedt utak ugyancsak egész életutat és sorsot tekint át. A lejátszódó dráma nagyon szigorú felépítésben veszi körül az alapvető élményt és az ennek megfelelő hangulatot. Ez az élmény és hangulat a nagyszerű, veszélyeket nem sejtő ifjú nekiindulás és azután az utat vesztés, a nincs megérkezés és a nincs cél bizonyossága. A költemény azért remekmű, mert nem a vigasztalan szomorúság egy lelkiállapotú sírása, hanem egy lélek fejlődése az örömtől és bizalomtól a hanyatlásig és kétségbeesésig, néhány versszakban, szigorú formába öntve, de úgy, hogy mindvégig líra marad. Az első rész az önfeledt vágtatás a boldogság felé. A fiatalembert hívja a titkok nagy mezője, és legényesen csapja be maga mögött a kaput. Minden út fölfelé vezet, ragyogóan és virágba veszően. Az ifjú lelkét befogják csodás illatok, dalosan és vakultan rohan előre. De az áradó zene megtörik és a világ elsötétül. „S száz út végén nem vettem észre, / Hogy már minden utam elfogyott.” Az utolsó három versszak a sötétség, ahonnan nincs menekvés. Előbb az ellenséges világ, a ragyogó múlt minden szépségét elnyelő köd és éjszaka borítja el. A ritmus az egymás mellé dobált, nyers és rövid szavakkal olyan bukdácsoló és tántorgó lesz, mint a támaszt kereső ember roskadozó lába. „Rét, út, virág, illat és udvar, / Kapu, hit kedv, mámor, nóta, múlt.” Egy másik versszak magát a reménytelenül viaskodó embert éli át.
   
    Vad bozótok el-elbuktatnak,
    Emlékek és borzalmak között
    Taposom a vaksötét pusztát,
    Sorsomat és a sűrű ködöt.
   
    A befejezés megpecsételi a halálosan fáradt ember végzetét. A végső ítéletet a gyermekkor egy hozzárémlő hangja mondja ki, amint a távolból, ködben, éjben nyitogatnak egy vén kaput: ide nem találsz többé vissza; nincs otthon és nincs védő tanya. Hasonló költemény Az Óperenciás tengeren, csak a határozott körvonalak az átszellemült verszenében elmosódnak. A megtört férfi már nem tülekszik az életben; eltemetkezik a mesék világába. A csüggedt szomorúságot mindennél jobban érzékeltetik az első két sor csodálatos hosszú szótagjai: „Pucér mellemet vágyom betakarni / Felhőkkel mint az őszi, csöndes Ég”. A mese az ifjú hősről szól, aki könnyű szívvel elindult, hogy meghódítsa a világot és aki a mostoha életben elveszett.
   
    Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer,
    Hét mértföldes csizmáju hős, derék
    Királyfi, ki szabad mellel elindult
    És, himm-hámm, elnyelték a mesék.
   
    A Jób Könyvének egy mondatához kapcsolódik A megőszült tenger. A Biblia egy szörnyeteget említ, aki a tengerben maga mögött világos örvényt hagyott úgy, hogy aki látja a tüneményt, azt hiszi, hogy a tenger megőszült. Őbenne is élt a vak remény, hogy majd erős karral a tenger habjába csap, hogy megőszülten tépje ezüst haját, hogy szánják ezt a halálra ijedt, óriás banyát. A költő most megszakítja a történetet, és visszatér a nekihuzakodó csapáshoz, hogy az olvasóban óriási erő érzése ébredjen, és hogy annál megrendítőbb legyen a hiábavalóság és a zuhanás.
   
    Úgy csapott belé, mint az Isten nyila
    Valaki s nézzétek a tengert:
    Képíró-mű
    S rajta néhány úri hal-familia.
   
    Ady csak a kézzelfogható történést, a „jelentőt” írta meg. A „jelentést” egy szóval sem említi. A szimbólum enélkül is világos. Arról álmodozott, hogy erőfeszítése nyomán átalakul a világ úgy, hogy nem ismerne rá az, aki régen élt benne. De nem változott semmi. A költemény azonban nem vigasztalanul fejeződik be. Egyszer majd talán megnyílik az ég és megjelenik az Isten sújtott és kedvelt szörnyetege. Rokon a későbbi A kényszerűség fája, de itt a költő a maga szomorú gyöngeségét még kíméletlenebbül vallja be. Azt hitte magáról, hogy kivételes lény, és kiderült, hogy csak tucatember. Máté evangéliumának egyik helyéből indul ki, a szőlőt termő tövis és a fügélő bojtorján példázatából. Ő is rendkívüli tünemény akart lenni, lázadni akart, dacolni a nagy törvénnyel, egyedül szembeszállni a Mindenséggel. De be kellett látnia, hogy a nagy Életkertben mindenkinek ki van jelölve a maga sorsa. Nem lázadó volt ő, nem borított fel rendet és szabályt. Nem volt vád, sem ijedelem. Még arra sem tudta kényszeríteni az embereket, hogy észrevegyék. A nagy Háztartásban csak kicsi láng volt, jelentéktelen ember, aki hiába ugrált, ágált és kiabált.  Akarata ellenére annak a rendnek erősítésén munkált, amelyet meg akart dönteni.
    Az elzárt király-lyány az ő fiatal mosolygása, amelyet utál, irigyel és un és amelyet vén kapukkal elcsuk, hadd öregedjék meg vele és hadd maradjon el tőle is a kandi szerelem és hadd emlékezzék vissza fájdalmasan a ragyogó ifjúságra. Amikor a mosolygás kiszabadul, már aggszűzült, tört halál-sikoly. Ez az ő élete: az ifjú király-lyány mosolygásától a tört halálsikolyig.
    A vén csavargó a költő zsákutcába jutott életét jelképezi. A csavargó farkasordító télben, vad pusztaságban egyedül vergődik. A rátámadó hóvihar úgy jelenik meg, mint maga a vad, könyörtelen természet, de egyúttal mint a csavargó élménye. A leterített ember érzékelheti így a rettenetes erőt, amely végez vele. Egy útszéli keresztnek támaszkodik és érzi, hogy nincs tovább.
   
    Estelegve és ködbe szőtten
    Forgószél-lován össze-vissza
    Száguld a fehér Fagy-Halál
    Dermesztve, fütyölve, vakítva.
    Vén csavargó, itt nincs tovább
    S az a fa-Krisztus se segít meg.
   
    A külső eszközök nem magyarázzák meg kielégítően e sorok szépségét. Hiába érezzük, miért olyan gyönyörű a hóvihar képe és hangulata. Inkább csak a költői erő tüneteit állapíthatjuk meg. Említhetjük az esti hangulat lágy magánhangzóit: estelegve és ködbeszőtten, a vihart, szelet és vacogást idéző f-ek és sz-ek fütyülését és sziszegését, az össze-vissza szelet érzékeltető göröngyös és nyers szórendet a végére állított három határozói igenévvel. A titkok megfejtéséhez talán közelebb jutunk, ha a nagyszerű képet, a fehér fagyhalált tekintjük, amely zenével beszőve és nem evilági látomásos élességében életi át a holtra fáradt csavargó kihunyó öntudatát. Nem tehetünk egyebet, mint hogy megilletődötten megcsodáljuk a szépség titokzatos remekművét. A csavargó lefekszik a hóra és álmodik. Kicsiny, parfümös és pompás szobában várja a legnagyszerűbb leány.
   
    Ő az Életnek el-nem-értje,
    Ő az a Gyönyör-Valaki,
    Kiért nem kár a kárhozás sem,
    Kiért nem nagy adó az üdv.
    Édes ágyába vonja forrón
    A vén csavargót ez a lyány
    S a legégibb muzsika hallik
    A legemberibb éjjelen.
    Így fagyott meg a vén csavargó.
   
    A költemény egyrészt azt panaszolja, hogy az élet sivár és csak az álom szép, ugyanakkor tele van az élet forró szeretetével, a kifejezés pedig annyira hús-vér, mint a legkeményebb és ellenmondást nem tűrő valóság. A tündöklő szerelmi ragyogás semmit sem misztikus. Átszellemültsége a testet és ennek a keserves földnek drága gyönyörűségeit, pompája az ágrólszakadtságot és lerongyoltságot nem tagadja meg: egy kedves, reményvesztett csavargó szerelme parfümös szobában és édes ágyban.
    Az Illés szekerén prológusával rokon, de talán még mélyebb a Fogoly a vártorony-ban. Az olvasó első érzése nem az, hogy szebb – ezt talán kockázatos is lenne állítani –, a prológus annyira egységes és valami büszke, nehézséget nem sejtő fiatal erő sugárzik belőle; hanem, hogy benne érettebb, mélyebb ember szólalt meg. Az öreg költő a magányba, az emberek fölé emelkedő torony büszke fogságába vonul. Börtön a meleg és bizalmas földi élet otthonához képest, de a költő nem tehet róla, hogy túlemelkedett ezen. Visszautasítja hívását, és várja a nagy megoldást, a végleges feleletet, a Csodát és a Rendet. A költemény igazi szépségét talán az teremti meg, hogy a fogoly nem mozdulatlan csüggedés alatt görnyed, hanem a szabad és meleg, emberek közt való élet kívánása és tagadása harcol benne szakadatlanul. A költemény ezt a harcot éli át, vagy maga ez a harc. A foglyot nem külső kényszer tartja a börtönben. A grádicsot senki nem őrzi, és a kapu is nyitva áll. Lent nagy tüzek égnek, és csavargó dalok foszlányai úsznak a légben. De megrémíti a szabad élet. Hazudhatna magának, hogy lenézi a bizalmas és meleg otthont a tömegekben, és letagadhatná vágyát, felhúzhatná büszke vállát és ajkát adhatná görbe gúnynak. De nem teszi. Feltámad a kísértés: lángol megkövülten, és lidércek úsznak körülötte. Visszautasítja csábításukat. Lent az ő régi, hűlt lángú dalait éneklik, amelyeken már régen túljutott. „Örvendezhetsz nekik”, mondja magának gúnyosan. Ő nem hagyja el többé magányos börtönét. Vádat tűrve, kit se vádolva, dalolja át magát a Csodába, a Rendbe.
   
    A szorosan vett versformák; rokonai
   
    Mindezek az arckép-szimbólumok mélyen szomorúak. A költő más-más alakot öltve szemben áll értetlen vagy ellenséges környezetével, és mindegyik alakban vereséget szenved. Az Új versek-ben a Vízió a lápon hőse, miután megváltotta az emberiséget, lemondott diadaláról, hogy szerelmi mámorában elvesszék. Az ifjú természetesnek tartotta, hogy a külső világot legyőzi, és csak szerelmi sorsa volt számára kérdéses. Az ifjúságától búcsúzó költő a külső világot a maga félelmes nagyságában látja, és győzelemre nem gondol.
    A szoros értelemben vett versformák tulajdonságait megmutatni és a fejlődés titkát megfejteni szinte megoldhatatlan feladat. Áttekintésül talán említsük meg a formák olyan tulajdonságait, amelyek Az Illés szekerén-től kezdve jellemzik őket. A Szeretném ha szeretnének-ig egyre öntudatosabban arra törekedett, hogy a hagyományos formákat meghódítsa, hogy az új tartalmakat túlnyomórészt bennük fejezze ki. Az Illés szekerén-ben sikerült ezeket egészen magáévá tennie. Az új tartalom szinte magától, magasrendű összhangban jegecesedett a régi formákba. A Szeretném ha szeretnének korában kezdi úgy érezni, hogy az új tartalom bonyolultabb, finomabb annál, mintsem hogy a régi formát magába zárhatná. Miközben egyre nagyobb szomjúsággal hajszolja az új képeket és zenéket, a régi formák elvesztik határozott körvonalaikat, és titkosabbak, finomabbak, szabálytalanabbak lesznek. Talán azt lehetne mondani, hogy a szabályos versformák a jelentés parancsára változtak meg, amint a verszene, utána csúszván a jelentés titkos árnyalatainak, újjászületik. De ez aligha a teljes igazság. Az elvont séma nemcsak az értelem és jelentés, hanem a belső kép és zene parancsára változik meg, amint az öntudat követelni próbálja ennek leheletfinom rezdüléseit, megrövidítve vagy megnyújtva a verssort és eltolva a hangsúlyt, mint ahogy a gyertyaláng rezeg a szellő kényszerítésére. A klasszikus és magyaros formák így szeszélyes és bonyolult váltakozásban, szinte kimeríthetetlen bőségben hullámzanak. De a magyaros formákban már nem a szabványos, csak irodalmi, cigányos műnépdalformák vagy Arany János megszelídített, sablonossá rontott formái érződnek. Vissza mer emlékezni a gyermekkorában a dajkától és parasztoktól hallott melódiákra, amelyektől élete végéig nem fordult el, egészen különös, sötét és szenvedélyes hangokkal elegyítve.
    A szoros értelemben vett versformák bonyolultabbak, sokszor lazábbak és szabadabbak lesznek. A megnőtt és összetettebb versszakok rímképletei alkalmazkodnak ahhoz, vajon a tartalom hangulatban, az érzelmek váltakozásában befejezett egész-e, kibékülés, megpecsételt döntés vagy nyitva hagyó elhallgatás, lázadó diszharmónia. A páros és keresztrímeket nem számítva egy sereg rímképlet tanúskodik a megszakadó gondolat- és érzésláncról és idézi elő az ingadozás a tépelődés hangulatait. Sokszor egy hosszabb versszaknak második és utolsó előtti sora rímel; sokszor a középső, belső sorok, hogy a további sorok megint zűrzavarban rohanjanak széjjel vagy értetlen tömegben állják el az összhang útját. Sokszor egy rövidebb versszak első sorai csengenek össze, rím nélkül hagyva a befejezést. Sokszor egy hosszabb versszakban az első sor után döcögő vagy rikácsoló sorvégek következnek, mígnem az utolsó verssor, felvéve az első sor rímét, a tévelygést nagyobb egységbe békíti. Sokszor a hosszabb versszak első sorának rímét a harmadik és ötödik verssor felveszi, és nem engedi, hogy a harmónia a hosszú úton elboruljon.
    Maga a nyelv egyike a magyar költészet legbonyolultabb képződményeinek. A nyelv legmélyén zengő hang, amelyet az egyes idegen hangok gazdag sokfélesége árnyal, azt hiszem, a Vörösmartyéval rokonságot tartó, a közönséges élet fölött repülő, mámoros szemmel a maga teremtette ragyogásba és lángolásba tekintő álmodozó költő nemes pátosza. Említettem, hogy a nagy költő lényegéhez hozzátartozik bizonyos biztonság, olyan érzés, hogy ő valahová tartozik. Nos, ezt a biztonságot az adja meg, hogy a költő valóban egy bizonyos társadalmi réteghez tartozik, századok vérben, gazdasági célokban, alapvető életfelfogásban való hagyományától meghatározva. Ilyen értelemben volt Ady nemesi költő, Vörösmarty utódja. Vörösmartyra emlékeztetnek Ady színeket érzékeltető hangképei, pontosabban az a tulajdonsága, hogy színekből kiindulva vagy színeket ürügyül használva, olyan ragyogást teremt, amely minden érzéki csillogást és színpompát felülmúl, úgyhogy az olvasót megcsapja annak a boldog mámornak a sejtelme, amely a költőt elborította és azoknak az ősi évszázadoknak vagy évezredeknek a hangulata, amikor a szó varázslat vagy bűvölet volt. Az anyám és én így kezdődik: „Sötét haja szikrákat szórt, / Diószeme lángban égett, / Csípője ringott, a büszke / Kreol-arca vakított”.
    A Fölszállott a pává-ban ezeket találjuk: „Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak, / Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap”. A Délibáb-ősöm Köd-városban első sorai:
   
    Fekete, komor árnyát
    Láttam a Hortobágyon, az Égen.
    Száz tornyú Köd-város előtt
    Strázsált vad-kevélyen.
    Vész-álmú, gyönge Isten,
    Ki könnyes gőggel mered a Napba.
   
    A néma madarak első versszakában: „A süstörgős, a fénycsóvás Nap alatt: / Arany-tollas, arany-boglyas / Madarak.” A csodák föntjén kezdő sorai:
   
    Csillag-zuhító angyal-trombiták
    Piros hangjára addig-addig lestem,
    Míg megérkeztek a káprázatok
    S csodáit küldi, pirítva a testem,
    A nyolcadik angyal: a Láz.
   
    A Vágtatás a Holdnak-ból néhány sor: „Arany-haja s gyöngy-szeme van, /Pihegő, simuló Csoda az én lelkem”.
    Ő maga inkább Csokonaihoz és azután Petőfihez való rokonságát hangsúlyozta.
    Bizonyára sok tekintetben közel állottak egymáshoz. Az európaiságnak, nyugatiságnak az a fajtája, amelyet Adyban találunk, talán csak Csokonaiban volt meg. Éppígy az emberi fogyatkozásokat megértő, nagyképű szigorúság nélküli emberség mindkét költő közös tulajdonsága. Azonkívül nagyon mélyen értette Csokonai lágyságát, védtelenségét és azt a vonását, hogy fájdalomnak, sírásnak, az „édes-haldoklás”-nak gátlástalanul át tudta adni magát. De ő férfiasabb volt. Petőfi rokonává tette a szíve, mélységes humanizmusa. Ő is úgy érezte, hogy az emberi sors egyik fő motívuma a palota és kunyhó ellentéte, és ő is szívvel-lélekkel a kunyhóhoz csatlakozott. A megszólalás természetessége is Petőfire emlékeztet. Mégis lelke legmélyebb rétege, képzelete, álomvilága Vörösmartyéhoz állt legközelebb. Ez volt a sokféle hang összetartója, amelyet sokszor csak sejteni lehet a túlhangzó muzsikák elbódító tömege mögött. Így szól a nemes álmodó nyelvvel együtt a nép nyelve, egyre nagyobb erővel a Károli-Biblia nyelve és a közönséges városi utcai és újságnyelv, mint ahogyan hősi nagysága az élet csúnya kalandjaival minduntalan bepiszkolódott. Még valamit ne tévesszünk szem elől. A hagyományos formák nemcsak fékezik a maga lelkét követő költőt, hanem támaszt is adnak neki. A költő, aki nem engedelmeskedik nekik, sokkal inkább ki van szolgáltatva ihlet és szerencsés pillanat önkényének, és olthatatlan szomjúságában magára hagyatva kifejezései sokszor mesterkéltnek tűnnek. Ady ilyenféle kifejezéseire mondják, hogy szecessziósak. Aligha azok; ugyanígy lehetne Berzsenyi nyelvét is sokszor szecessziósnak nevezni.
    Ez a nyelv egészben véve olyan szabad, amilyen legföljebb Petőfi nyelve volt. De ez a nyelv öntudatosan csak a benső valóságot akarta kifejezni; a külső valóság csak élménnyé átalakulva hatolhatott költészetébe. Tehát nem kalandok, szerelmek vagy politikai és társadalmi harcok külső tényei és nem tájak vagy jelenetek, hanem a külső tényekkel összeforrt örömök és rettegések, szerelmek a tárgyai ennek a költészetnek. De amikor azt mondjuk költészetéről, hogy öntudatosan egyre nagyobb mértékben befelé forduló élményköltészet volt, ne gondoljunk az élettől idegenkedő, satnya és finnyás emberre. Adynak az egész gazdag, színes, harsogó életre volt szüksége, hogy ennek érintésére költészete felzendüljön. Ámbár leíró és elbeszélő költészetnek alig találjuk nyomát, ne gondoljuk, hogy a külső világ nem szólal meg nála, hogy költészete csak az önmagába zárt egyén költészete lett volna. Ady a magyarság költője, amennyiben lelke mélyéig átéli, hogy akaratától függetlenül, végérvényesen magyar, és az emberiség költője is, amint összerázkódik és szenved, ha egy embert méltatlan fájdalom és csúnya megaláztatás ér, és feldobog a szíve, ha a tömegek egy falat kenyérrel többet vívtak ki maguknak, és ha egy kiváló emberben egy lépést előrehaladtak. Szerette az embereket, és lelke mélyén végtelenül értékesnek tartotta őket. Csak Shelley hitt olyan mélyen, minden egyháziasság és vallásos miszticizmus nélkül az emberek nagy testvériségében és szeretetben való nagy összeolvadásukban. Éppen úgy hitt a világszabadságban, mint Petőfi. A magyar forradalmat a világforradalmon keresztül élte át, és ezért, amikor a magyar osztályharchoz a legközelebb állt, akkor is valami „nem józan” rajongás emelte a pillanatnyi célok fölé.
 

KÉPZŐMŰVÉSZET
   
CLAUDIU PARADAIS
   
Ştefan Dimitrescu*
   
Ştefan Dimitrescu 1886. január 18-án született a moldvai Huşi-ban. A különös nevű, elbűvölően festői városka**, melyet dús erdők és szőlővel borított, szelíd dombok vesznek körül, akkortájt püspöki székhely és közigazgatási központ volt. Apja – akiről hol azt olvashatjuk, hogy „kis vidéki tisztviselő”, aki szabad idejében festegetett, hol meg azt, hogy erdész, fiatalon meghalt, éppen abban az esztendőben, amikor fia megszületett. Így a gyermeket anyja egyedül nevelte fel, igen szűkös körülmények között. Fia később róla festett képei, és ismerősei visszaemlékezései szerint Safta Dimitrescu szorgalmas, büszke és rendkívül intelligens asszony volt, aki korán felfigyelt fia érzékenységére és tehetségére.
    Középiskolai tanulmányai befejeztével Dimitrescu Huşi-ból Iaşi-ba (Jászvásár) került, ahol beiratkozott a Zenei Főiskola cselló osztályába, mivel ez idő tájt a zene volt talán legfőbb szenvedélye. Ám a következő ősszel újabb sikeres felvételi vizsga eredményeképpen mégis átiratkozott a Szépművészeti Főiskolára. Tizennyolc éves volt, középtermetű és törékeny, hosszúkás és sápadt arccal, nagy, gondolkodó szemmel. A hallgatag és szerény fiúról, aki kifejezetten finom jelenség volt kevesen hitték, hogy valójában milyen határozott és vasakaratú, s hogy micsoda kitartó erőfeszítésre képes.
    A Iaşi-i Szépművészeti Főiskolát abban az időben bigott vallásosság és ásatag akademizmus jellemezte, a festészeti fakultás két vezető tanára Emanoil P. Bardasare és Gheorghe Popovici szigorúan e szellemben oktatta tanítványait. Harmadik évfolyamos korában Dimitrescu – évfolyamtársával és legjobb barátjával Nicolae Tonitzával együtt – már világosan látta, hogy milyen túlhaladott és avítt az a fajta „művészet”, amire az iskolában nem egyszerűen tanítják, de kényszerítik őket. Eltökélték, hogy kitörnek ebből a fojtogató fogságból a szabad művészet felé, a görög-római mitológiai témák és sablonok helyett a természet, a román táj és népi világ, azaz az élő valóság fölfedezése és művészi ábrázolása irányába.
    Miután 1908 júniusában elvégezte a Szépművészeti Főiskolát, Tonitzához hasonlóan arra vágyott, hogy külföldre utazhasson. Tonitza kijutott Olaszországba, neki viszont nem sikerült ösztöndíjat szereznie, s szerény körülmények között élő édesanyjától nem számíthatott anyagi támogatásra. Templomfestészettel igyekezett pénzre szert tenni, Agaşon, Gheorgiţán, majd Vasluiban dolgozott. Külföldi útjához azonban nem sikerült elegendő pénzt összegyűjtenie, s újabb ösztöndíj-próbálkozása 1912-ben ismét eredménytelenül végződött. Tonitza emlékezéseiből megtudhatjuk, hogy Dimitrescu Párizs iránti vágyakozása már-már „kibírhatatlan gyötrődéssé vált”, a sikertelenség épp ezért nem törte meg. Rajz- és szépírástanári állást vállalt, esténként pedig kétes hírűnek mondott zenekarokkal énekelt.
    Végre-valahára összekuporgatott annyi pénzt, hogy elutazhasson Párizsba. A Montmartre-on húzta meg magát egy albérleti lyukban, hogy a Montparnasse negyedben a Grand Chaumi?re Szabadegyetem művészeti előadásait hallgathassa, s a híres párizsi múzeumok nagy mestereit „látogathassa nap nap után” hogy „elbeszélgethessen velük, és vallomásra bírja őket”. Eleinte rabul ejtette az impresszionizmus, amely a csoda és a felszabadulás erejével hatott rá a iaşi-i iskolai tanulmányok után, de az első mámor, az első boldogító részegség után rádöbbent Cézanne-ra, és ez az élmény aztán voltaképpen egész további pályafutását meghatározta.
    Hazatérve a netezeşti-i templom kifestésével végleg befejezte kényszerű templom-piktori időszakát, és végre szabad művésszé vált. Néhány említésre alig érdemes kiállítási próbálkozása után, 1914-ben több munkájával részt vett a kortárs román művészek bukaresti tárlatán. Mindazonáltal teljes vértezetében a bukaresti Ileana Teremben mutatkozott be, ahol Tonitza társaságában 42 olajfestményt és 23 grafikát vonultatott fel. Ez a kiállítás, ha nem is osztatlanul, de meghozta számára a sikert és az elismerést.
    1916 augusztusában Románia az antant oldalán belépett a már két éve tomboló világháborúba, s a harminc éves Dimitrescu sem kerülhette el, hogy átélje azokat a borzalmakat – később ezeket élete legmegrázóbb tapasztalatainak nevezte –, amelyeken már milliók mentek át Európa-szerte. 1917-ben Iaşi-ban besorozták, és a frontra küldték. „Hadifestőként” kellett szolgálatát teljesítenie, ahogy a front mindkét oldalán számos festőnek és grafikusművésznek, hogy a korabeli felhívás szellemében „a harcok tüzétől ihletve hazafias és lelkesítő” műveket alkosson.
    Vázlatai és tanulmányrajzai arcvonalbeli tapasztalatainak tanúbizonyságai: rohamra induló, vagy éppenséggel menekülő kötelékek, sebesült és elesett katonák, fedezékből tüzelő lövészek, elgyötört és elcsigázott gyalogosok két ütközet között – azaz ő a háború mindennapjait örökítette meg, ha úgy tetszik, őt a háború „belső élete” izgatta. S ekkor festette meg első remekét. Egy Caşin nevű dél-moldvai faluban, mely a hasonló nevű folyó partján fekszik, három kiterített katonát látott. Az ellenséges ágyútűz három áldozatát, parasztokat, akik jellegzetes moldvai ponyvakéreggel letakarva fekszenek egymás mellett. A halottakat néhány parasztasszony és egy öregember szemléli lesújtva, s mégis hitetlenkedve, szinte érzékelhetően mély, kongó csendben. „A caşini halottak (ez az olajfestmény címe) mestermű […] azoknak a háborús időknek a leghitelesebb román képe” – írta róla később barátja, Tonitza. A korabeli kritikának a mű azonban távolról sem tetszett ennyire. Amikor Dimitrescu az év végén visszatért Iaşi-ba és zsűriztetni vitte fronton készült képeit és grafikáit, a zsűri nem is csupán hidegen fogadta munkáit, de kereken nemtetszését fejezte ki, s főként A caşini halottak láttán. „Kétségtelen, hogy nincs benne semmi gyűlöletkeltés az ellenség iránt, semmi átokszórás – ahogy azt elvárták volna egy frontszolgálatos művésztől –, és semmi dagályos hazafias pátosz. Nem árad e képből más, csak mélységes humánum, és a művész őszinte megrendültsége” – adta meg a magyarázatot a zsűri elutasító álláspontjára Tonitza.
    Dimitrescu pályája végérvényesen eltávolodott attól az idillikus-akadémikus-konzervatív művészettől, amely akkortájt „igazi művészetnek” számított. Nem vállalt közösséget azzal a reakciós, kombattánsan soviniszta irányzattal sem, melyet a háború alatti és utáni román képzőművészet egyes csoportjai, elsősorban a Tinerimea artistică ifjú alkotói képviseltek. 1918 áprilisában néhány művésztársa – Dărăscu, Theodorescu-Sion, Ressu és Han – bevonásával megalapította az Arta română művészeti szövetséget, amely az előbb említett csoporttal ellentétben alapító nyilatkozatában a népi realizmus egyfajta széles művészi értelmezését hirdette meg. A művészcsoport – amelyhez időközben Paciurea és a hadifogságból épp csak hazatért Tonitza is csatlakozott – első tárlatával Iaşi-ban mutatkozott be. Oly nagy sikert arattak, hogy 1919-től több mint egy évtizeden át évenként tartottak kiállítást Bukarestben. A Tinerimea artistică törekvéseivel teljes mértékben szembenálló művészek egyre növekvő tekintélyre tettek szert, s évenkénti bukaresti tárlataikon folyamatosan mind több kiemelkedő festő, szobrász, grafikus csatlakozott hozzájuk. Olyan neves alkotóművészek, mint Bunescu, Iser, Pallady, Şirato, Jalea, Medrea, Steriadi, Ghiaţă, s mindenekelőtt Constatin Brâncuşi. Akadt olyan is közöttük, aki egyenesen a „másik táborból” jött át.
    1926-ban a csoport tagjai közül négyen – Dimitrescu, Tonitza, Francisc Şirato és Oscar Han – megalakították a Grupul celor patru (Négyek) csoportját, anélkül, hogy szakítottak volna az Arta română-val, és a bukaresti Ileana Teremben rögtön kiállítást is tartottak válogatott műveikből. A kor legtekintélyesebb román műkritikusa, Oscar Walter Cisek az eseményt korszakos jelentőségűnek ítélte meg, és írásában különös figyelmet szentelt „Ştefan Dimitrescu elmélyült, széles vibrációjú és csodálatosan telt színekkel megfestett” képeinek.
    A Négyek 1916 és 1933 közötti évenkénti bukaresti kiállításai valamennyiük alkotói kiteljesedéséről tanúskodnak. Dimitrescu művészetében is ez a – sajnos, utolsó – korszak a csúcspont. Ekkor festette legnagyobb alkotásait. Már nemcsak hazájában, hanem külföldön is elismert művész. Különösen az 1924-es velencei, az 1925-ös párizsi, az 1929-es barcelonai és az 1930-as amszterdam-hágai kiállításon arat feltűnő sikert. Barcelonában a legnagyobb művészeti díjat, az Aranyérmet nyerte el.
    Bár Dimitrescura különösen jellemző, hogy jószerével már indulásakor teljes művészi vértezetében jelenik meg, amit A caşini halottak mellett például a Bányászok vagy a Kaszások is meggyőzően bizonyít, művészete az évek során mégis tovább mélyül, sokrétűbbé válik. Nagyszerű portrékat fest (Parasztlány Vlaici-ból, Rágyújtók, Tonitza festő és felesége, Safta Dimitrescu, Keleti nő, Parasztlány, továbbá önarcképek egész sora), egyre több táj- és városkép színesíti ouevre-jét, s megleli a falusi enteriőrök bensőséges kisvilágát, e nemben egészen eredetit alkotva.
    Népi realizmusát egyfajta mágikus realizmus irányába fejleszti tovább, ahogyan egyik legcsodálatosabb festménye, az 1933-as Anyaság tanúsítja. Meglehet, további útja errefelé vezetett volna.
    De váratlanul – és művészként voltaképpen fiatalon – 1933. május 7-én negyvenhét évesen halt meg kedves városában Iaşi-ban, abban a városban, amelynek nagyon sokat köszönhetett, s amely város éppoly sokat köszönhet az ő művészetének. „Grigorescu óta a legnagyobb festőnk volt – írta róla a jóbarát, Nicolae Tonitza –, és csak összeszorult szívvel gondolhatunk arra, mi mindent teremthetett volna még, ha idő előtt el nem távozik az életből.”
   
SZÉL SÁNDOR FORDÍTÁSA

  Rágyújtók (1925)

---

ÉVFORDULÓ
   
Száznegyven éve született a múlt századelő nagy marxista gondolkodója, a német munkásmozgalom kimagasló alakja, Rosa Luxemburg (1871–1919). Egyik híres írása, A szociáldemokrácia válsága első részének közlésével emlékezünk rá.
   
ROSA LUXEMBURG
   
A szociáldemokrácia válsága
   
(Részlet)
   
A szín alaposan megváltozott. A császárilag megígért „hathetes menetelés Párizsba” világdrámává fejlődött; a tömegmészárlás fárasztó, egyhangú, napi foglalatossággá lett, anélkül hogy a megoldást siettette vagy késleltette volna. A polgári államvezetés művészete, saját béklyójába verve, csávába került; a felidézett szellemeket nem lehet többé megfékezni.
    A mámor elszállt. Elült a hazafiaskodó utcai lárma, véget ért az aranyautók utáni hajsza, nem kergetik már egymást a hamis táviratok, nincsenek kolerabacilussal megfertőzött kutak, eltűntek a Berlin minden vasúti hídjára bombát vető orosz diákok, a Nürnberg fölött repülő franciák, megszűntek a kémeket szimatoló közönség utcai túlkapásai, nincs többé ember ember hátán a cukrászdákban, ahol a fülsiketítő zene és a hazafias dalok magas hullámokat vertek; egész városok lakossága változott csőcselékké, amely kész denunciálni, asszonyokat bántalmazni, hurrát kiáltani és vad híresztelésekkel saját magát önkívületbe ejteni; a rituális gyilkosságok légköre, Kisinyov-légkör1 uralkodott, melyben a sarki rendőr volt az emberi méltóság egyetlen képviselője.
    A cirkusz véget ért. A német tudósoknak, az „ingatag kísérteteknek” már régen takarodót fújtak. A tartalékosok vonatait már nem kíséri az utánuk szaladó leányok hangos örömujjongása, a hadbavonulók már nem köszöntik boldog mosollyal a népet a kocsik ablakából; csomagjukat cipelve némán baktatnak az utcákon, amelyeken a járókelők rosszkedvűen mennek a dolguk után.
    A fakó hétköznapok józan légkörében egy másik kórus hangja csendül fel: a csataterek dögkeselyűinek és hiénáinak rekedt kiáltása. Tízezer sátorponyva, garantáltan előírásszerű! Százezer kiló szalonna, kakaópor, pótkávé, csak készpénzért, azonnal szállítható! Gránát, esztergapad, tölténytáska, házasságközvetítés az elesettek özvegyei számára, bőrszíj, hadiszállítások közvetítése – csak komoly ajánlatokat kérünk! Az augusztusban és szeptemberben elszállított és hazafias szólamokkal elbódított ágyútöltelékek csontjai ott porladnak Belgiumban, a Vogézekben és Mazuriában a temetőkben, s rajtuk hatalmas kalászba szökken a profit. A termést gyorsan be kell takarítani, mert az óceánon túlról már mohó kezek ezrei nyúlnak a zsákmány felé.
    Az üzlet romokon virágzik. Városok válnak romhalmazzá, falvak temetővé, országok pusztasággá, lakosok földönfutóvá, templomok istállóvá; nemzetközi jog, államközi szerződések, szövetségek, a legszentebb szavak, a legnagyobb tekintélyek papírronggyá lettek; minden isten kegyelméből uralkodó államfő félkegyelműnek, szószegő fráternak nevezi a másik oldalon levő atyjafiát, valamennyi diplomata minden hájjal megkent gazembernek a másik félhez tartozó kollégáját, valamennyi kormány a másikat mint tulajdon népe végzetét igyekszik közmegvetés tárgyává tenni; és éhségtüntetések Velencében, Lisszabonban, Moszkvában, Szingapúrban és pestis Oroszországban és nyomor és kétségbeesés mindenütt.
    Becsületétől megfosztva, meggyalázva, vérben gázolva, szennytől csöpögve áll előttünk a polgári társadalom. Nem akkor mutatja igazi arculatát a maga meztelenségében, amikor sima szájjal, illemtudóan kultúrát, filozófiát, etikát, rendet, békét és jogállamot mímel, hanem amikor mint dühöngő fenevad, mint az anarchia boszorkányszombatja, mint a kultúrát és az emberiséget megfertőző miazma lép fel.
    E boszorkányszombat közepette világtörténelmi katasztrófa következett be: a nemzetközi szociáldemokrácia kapitulációja. A proletariátus szempontjából a legostobább, a legvégzetesebb dolog lenne, ha elkendőzné ezt a katasztrófát, ha áltatná magát ezzel kapcsolatban. A demokrata (azaz a forradalmi kispolgár), mondja Marx, „éppoly makulátlanul kerül ki a legcsúfosabb vereségből, amilyen ártatlanul belekerült, azzal az újdonsült meggyőződéssel, hogy neki győznie kell, hogy nem neki magának és pártjának kell a régi álláspontot feladnia, hanem megfordítva, a viszonyoknak kell őhozzá érlelődniük”. A modern proletariátus másképpen kerül ki a történelmi próbákból. Feladataihoz hasonlóan tévedései is gigásziak. Semmiféle előre elkészített, egyszer s mindenkorra érvényes séma, egyetlen tévedhetetlen vezér sem mutatja meg az ösvényt, melyen haladnia kell. Egyetlen tanítómestere a történelmi tapasztalat, felszabadulásának tövises útja nemcsak mérhetetlen szenvedésekkel van kikövezve, hanem számtalan tévedéssel is. Útjának célja, a felszabadulás attól függ, tud-e tanulni saját tévedéseiből. Önbírálat, kíméletlen, kemény, a dolgok velejéig hatoló önbírálat éltető levegő és éltető fény a proletármozgalom számára. A szocialista proletariátus bukása a jelenlegi világháborúban példátlan szerencsétlenség az emberiségre nézve. De elveszve csak akkor lenne a szocializmus, ha a nemzetközi proletariátus nem akarná felmérni ennek a bukásnak a mélységét, nem akarna tanulni belőle.
    Most a modern munkásmozgalom fejlődésének egész utóbbi negyvenöt esztendős szakaszáról van szó. Amit most átélünk, az nem egyéb, mint csaknem fél évszázados munkánk bírálata, e munka tételeinek összegezése, sommázása. A Párizsi Kommün sírja lezárta az európai munkásmozgalom első szakaszát, és pontot tett az I. Internacionálé után. Azóta új szakasz kezdődött. A spontán forradalmakat, felkeléseket, barikádharcokat, melyek után a proletariátus mindannyiszor visszaesett passzív állapotába, felváltotta a rendszeres, mindennapi küzdelem, a polgári parlamentarizmus kihasználása, a tömeges szervezkedés, a kézfogó a gazdasági és a politikai harc, a szocialista eszmény és a közvetlen napi érdekek szívós védelme között. A proletariátus és felszabadulása ügyének első ízben világított egy szigorúan tudományos tanítás vezércsillaga. A szekták, iskolák, utópiák és az egyes országoknak saját szakállukra végzett kísérletei helyett olyan egységes, nemzetközi elméleti alap jött létre, amely úgy fűzi egymásba az országokat, mint könyv a sorokat. A marxista megismerés iránytűt adott az egész világ munkásosztályának kezébe, hogy tájékozódni tudjon a napi események forgatagában, hogy a harci taktikát minden órában a változhatatlan végső célhoz alkalmazhassa.
    Ennek az új módszernek a hordozója, bajnoka és őrzője a német szociáldemokrácia volt. Az 1870. évi háború és a Párizsi Kommün veresége áthelyezte az európai munkásmozgalom súlypontját Németországba. Amint a proletár osztályharc első szakaszának klasszikus színhelye Franciaország, s amint annak idején az európai munkásosztály lüktető és vérző szíve Párizs volt, úgy lett a német munkásság a második szakasz elővédjévé. A fáradhatatlan aprómunka rengeteg áldozata árán a legerősebb, mintaszerű szervezetet építette ki, a legnagyobb sajtót teremtette meg, a leghatékonyabb művelődési és felvilágosító eszközöket hozta létre, a leghatalmasabb választótömegeket gyűjtötte maga köré, a legtöbb parlamenti mandátumot szerezte meg. A német szociáldemokráciát tekintette mindenki a marxista szocializmus legtisztább megtestesülésének. Mint a II. Internacionálé tanítómestere és vezére különleges helyzetben volt, s erre igényt is tartott. Engels 1895-ben írta Marx Osztályharcok Franciaországban című munkájához fűzött híres előszavában: „De bármi történjék is más országokban, a német szociáldemokrácia különleges helyzetben van, és ezért, legalábbis egyelőre, feladata is különleges.  A kétmillió választó, akiket a szavazóurnához küld, a fiatal férfiakkal és nőkkel együtt, akik mint nem-választók mögöttük állnak, a nemzetközi proletárhadsereg legnagyobb létszámú, legszilárdabb tömegét, döntő »erő-zömét« alkotja.” Amint a Wiener Arbeiterzeitung 1914. augusztus 5-ei száma írta, a német szociáldemokrácia „az osztálytudatos proletariátus szervezetének gyöngyszeme” volt. Egyre buzgóbban lépett nyomdokaiba a francia, az olasz, a belga szociáldemokrácia, Hollandia, Skandinávia, Svájc, az Egyesült Államok munkásmozgalma. A szláv országok pedig – az oroszok, a lengyelek, a Balkán szociáldemokraták – határtalan, csaknem kritikátlan csodálattal néztek fel rá. A II. Internacionáléban a német „erő-zöm” vitte a döntő szerepet. A Nemzetközi Szocialista Iroda kongresszusain, ülésein mindenki a német véleményre várt. És éppen a militarizmus és a háború elleni harc kérdésében mindig döntő módon lépett fel a német szociáldemokrácia. „Nekünk, németeknek ez elfogadhatatlan” – rendszerint már ennyi elég volt ahhoz, hogy megszabja az Internacionálé orientációját. Ez vak bizalommal bízta rá magát a megcsodált, hatalmas német szociáldemokrácia vezetésére. Ez a szociáldemokrácia volt minden szocialista büszkesége és az uralkodó osztályok réme valamennyi országban.
    És minek voltunk tanúi Németországban, amikor elérkezett a nagy történelmi próbatétel? A legmélyebb bukásnak, a legnagyobb összeomlásnak. Sehol sincs a proletariátus szervezete olyan teljességgel az imperializmus szekerébe befogva, sehol sem viselik el annyira ellenállás nélkül az ostromállapotot, sehol sincs a sajtó annyira gúzsba kötve, a közvélemény hangja annyira elfojtva, sehol sem hagyták olyan tökéletesen cserben a munkásosztály gazdasági és politikai osztályharcát, mint Németországban.
    A német szociáldemokrácia azonban nemcsak a legerősebb előőrse, hanem gondolkodó agyveleje is volt az Internacionálénak. Ezért kell az elemzésnek és az öneszmélés folyamatának saját soraiban, saját bukásán kezdődnie. Becsületbeli kötelessége, hogy a nemzetközi szocializmus megmentésében, vagyis a kíméletlen önbírálatban jó példával járjon elöl. A polgári társadalom egyetlen más pártjának, egyetlen más osztályának sem szabad saját hibáit, saját gyöngéit a bírálat tiszta tükrében a világ elé tárnia, mert a tükör egyben az előttük emelkedő történelmi gátat és a mögöttük álló történelmi végzetet is visszatükrözi. A munkásosztály mindig bátran szembenézhet az igazsággal, még a legmaróbb önváddal is, mert az ő gyengéje csak eltévelyedés, s a történelem szigorú törvénye visszaadja neki az erőt, kezeskedik végső győzelméért.
    A kíméletlen önbírálat nemcsak létfontosságú joga, hanem a legszentebb kötelessége is a munkásosztálynak. Mi szállítottuk hajónkon az emberiség legdrágább kincseit, melyeknek őréül a proletariátus rendeltetett! S míg a polgári társadalom a véres orgiától meggyalázva és megbecstelenítve, tovább rohan végzete felé, addig a nemzetközi proletariátusnak meg kell emberelnie magát és ki kell emelnie a mélyből azokat a kincseket, amelyeket a világháború vad örvényében, a zavar és a gyöngeség egyik pillanatában, elsüllyedni hagyott – és a proletariátus meg is fogja ezt tenni.
    Egy bizonyos: a világháború világfordulat. Dőre remény azt gondolni, hogy csak át kell vészelnünk a háborút, ahogyan a nyúl megvárja a vihar végét a bokor alatt, s azután vidáman visszazökkenhetünk a régi kerékvágásba. A világháború megváltoztatta harcunk feltételeit, de leginkább bennünket változtatott meg. Nem mintha a tőkés fejlődés alaptörvényeiben, a tőke és a munka közötti élethalálharcban valamilyen eltérés vagy enyhülés mutatkozna. Már most, a háború kellős közepén lehullnak az álarcok, és a régi, ismerős vonások vigyorognak ránk. A fejlődés üteme azonban az imperialista vulkán kitörése következtében óriási lökést kapott, és a társadalomban dúló viták hevességével, a szocialista proletariátus előtt közvetlenül tornyosuló feladatok nagyságával szemben csendes idillnek tűnik minden, ami a munkásmozgalomban eddig történt.
    Ennek a háborúnak az volt a történelmi hivatása, hogy nagy lépésekkel vigye előre a proletariátus ügyét. Marxnak – aki oly sok történelmi eseményt látott meg prófétai szemmel a jövő ölében – Osztályharcok Franciaországban című munkájában a következő figyelemreméltó sorok olvashatók:
    „Franciaországban a kispolgár teszi azt, amit rendes körülmények között az ipari burzsoának kellene tennie (a parlamenti jogokért harcolni – R. L.); a munkás teszi azt, ami rendes körülmények között a kispolgár feladata volna (a demokratikus köztársaságért harcolni – R. L.), de ki oldja meg a munkás feladatát? Senki. Ezt a feladatot nem Franciaországban oldják meg, ezt Franciaországban proklamálják. Ezt a feladatot sehol sem fogják a nemzeti kereteken belül megoldani, a francia társadalmon belül folyó osztályháború világháborúba csap át, melyben nemzetek szállnak szembe egymással. A megoldás csak abban a pillanatban kezdődik, amikor a világháború a proletariátust annak a népnek az élére hajtja, mely a világpiacon uralkodik, Anglia élére. A forradalom, amely ezzel nem végéhez, hanem szervező kezdetéhez érkezett el, nem rövid lélegzetű forradalom. A mostani nemzedék azokhoz a zsidókhoz hasonlít, akiket Mózes a pusztában vezet. Nemcsak egy új világot kell meghódítania, hanem el kell pusztulnia, hogy helyet adjon azoknak az embereknek, akik az új világra megértek.”
    Ez 1850-ben íródott, akkor, amikor Anglia volt az egyetlen fejlett kapitalista ország, az angol proletariátus pedig a legjobban szervezett proletariátus, amely országának gazdasági fellendülése következtében hivatottnak látszott a nemzetközi munkásosztály vezetésére. Ha Anglia helyett Németországot olvasunk, Marx szavai a mai világháború zseniális megsejtéséről tanúskodnak. Ennek a háborúnak volt a feladata, hogy a német proletariátust a nép élére állítsa, és ezzel megadja a „szervezeti kezdetet” ahhoz a nagy, általános nemzetközi harchoz, amely a munka és a tőke között a politikai államhatalom kérdésében kibontakozik.
    S vajon másképpen képzeltük-e el a munkásosztálynak a világháborúban betöltendő szerepét? Emlékezzünk csak, hogyan ecsetelgettük még nem is olyan régen a várható eseményeket.
    „Azután bekövetkezik a katasztrófa. Akkor majd megfújják Európában a nagy riadót, melynek hangjaira tizenhat-tizennyolc millió ember, a különféle nemzetek színe-java, a legjobb gyilkoló szerszámokkal felszerelve, ellenségesen vonul hadba egymás ellen. Meggyőződésem szerint a nagy riadó mögött ott leselkedik a nagy rombolás. […] Ezt nem mi hozzuk, hanem önök hozzák ránk. Önök élezik ki a helyzetet, önök rohannak a katasztrófa elé. Azt fogják learatni, amit elvetettek. Az istenek alkonya közeledik a polgári világban. Bizonyosak lehetnek benne: közeledik!” (Kiemelés – R. L.)
    Így beszélt Bebel, frakciónk szónoka a Reichstag marokkói vitájában.
    A párt Imperializmus vagy szocializmus? című hivatalos röpirata, melyet néhány esztendővel ezelőtt több százezer példányban terjesztettünk, ezekkel a szavakkal fejeződött be:
    „Így fejlődik az imperializmus elleni harc egyre inkább a tőke és a munka közötti döntő harccá. Háborús veszély, áremelkedés és kapitalizmus – béke és jólét mindenki számára, szocializmus!, így vetődik fel a kérdés. A történelem nagy jelentőségű döntések felé halad. A proletariátusnak szakadatlanul kell dolgoznia azon, hogy teljesítse világtörténelmi feladatát, fokozza szervezetének erejét, megismerésének tisztaságát. Akkor aztán jöhet akármi, vagy sikerül a proletariátus erejének megkímélnie az emberiséget egy világháború szörnyű borzalmaitól, vagy nem tud a kapitalista világ másképpen elsüllyedni a történelemben, mint vérben és erőszakkal, ahogyan megszületett belőle: a munkásosztály felkészülten várja a történelmi órát, és készen állni mindent jelent.”
    Az 1911-ben, a legutóbbi választásokra kiadott hivatalos Kézikönyv szociáldemokrata választók számára a 42. oldalon a következő sorokat tartalmazza a várható háborúról:
    „Azt gondolják a mi uraink és uralkodó osztályaink, hogy lehet ezt a szörnyűséget a népektől megkívánni? Nem fogja-e az iszonyatnak, a haragnak és a felháborodásnak a kiáltása a népeket arra késztetni, hogy véget vessenek ennek az öldöklésnek?
    Nem fogják-e megkérdezni: Kiért, miért mindezt? Hát elmebetegek vagyunk-e, hogy így bánnak velünk, vagy így engedünk bánni magunkkal?
    Aki egy nagy európai háború valószínűségét nyugodtan végiggondolja, az nem juthat más következtetésekre, csak az itt felsoroltakra.
    A legközelebbi európai háború olyan hazárdjáték lesz, amilyent még nem látott a világ, minden valószínűség szerint ez lesz az utolsó háború.”
    Ezekkel a gondolatokkal, ezekkel a szavakkal küzdöttek jelenlegi Reichstag-képviselőink száztíz mandátumukért.
    1911 nyarán, amikor a párducugrás Agadirra2 és a német imperialisták lármás uszítása az európai háború veszélyét a közvetlen közelbe hozta, egy nemzetközi munkáskongresszus Párizsban, augusztus 4-én a következő határozatot hozta:
    „A munkásszervezetek német, spanyol, angol, holland és francia küldöttei kijelentik, hogy készek minden rendelkezésükre álló eszközzel bármiféle hadüzenetnek ellenállni. Minden képviselt nemzet kötelezettséget vállal, hogy nemzeti kongresszusaik és a nemzetközi kongresszusok határozatainak megfelelően szembeszáll az uralkodó osztályok bűnös üzelmeivel.”
    Amikor 1912 novemberében Bázelben összeült a nemzetközi szocialista kongresszus, amikor a munkásképviselők végtelen sora megérkezett a székesegyházba, a közelgő sorsdöntő óra nagysága borzongást és hősi elhatározást keltett valamennyi jelenlevő szívében.
    A hűvös, szkeptikus Victor Adler sztentori hangon kiáltotta:
    „Elvtársak, a legfontosabb, hogy itt vagyunk erőnk közös forrásánál, és innen meríthetünk erőt, hogy valamennyien azt tegyük saját országunkban, amit tudunk, hogy minden rendelkezésünkre álló formában és eszközzel, teljes erőnkből szembeszálljunk a háború bűnével. S ha a háború valósággá válna, mégis valósággá válna, akkor gondoskodnunk kell arról, hogy határkővé, a véget jelző határkővé tegyük.
    Ez az az érzés, amely az egész Internacionálét áthatja…
    Csak borzongással tudunk arra gondolni, hogy halál, tűzvész és járvány pusztít végig a civilizált Európán, s megbotránkozás és felháborodás szakad ki keblünkből. Azt kérdezzük magunktól: hát valóban még ma is birkák az emberek, a proletárok, hogy hajlandók némán a vágóhídra menni?” (Kiemelések – R. L.)
    Troelstra a „kis nemzetek”, köztük Belgium, nevében beszélt:
    „A kis országok proletariátusa életével és vérével az Internacionálé rendelkezésére áll mindenben, amit el fog határozni a háború távoltartására. Kifejezést adunk továbbá annak a reményünknek, hogy ha nagy államok uralkodó osztályai proletariátusuk fiait fegyverbe szólítják, hogy kormányaik mohóságát és uralomvágyát a kis népek vérével és földjén csillapítsák, ezek a proletár ifjak proletár szüleik, az osztályharc és a proletár sajtó hatalmas befolyása alatt háromszor is meggondolják, amíg e kultúraellenes vállalkozás szolgálatában valamit is elkövetnek ellenünk, testvéreik, barátaik ellen.” (Kiemelés – R. L.)
    Jaur?s pedig a következő szavakkal fejezte be beszédét, miután a Nemzetközi Iroda nevében felolvasta a háború elleni kiáltványt:3
    „Az Internacionálé a világ összes erkölcsös erőit képviseli! S ha majd egyszer üt a tragikus óra, amelyben egész valónkat az ügynek kell szentelnünk, ez a tudat fog segíteni és erősíteni bennünket. Ez nem üres beszéd, nem, szívünk legmélyéről jelentjük ki, készek vagyunk minden áldozatra!” (Kiemelés – R. L.)
    Olyan volt ez, mint a rütli eskü. Az egész világ a bázeli székesegyházra irányította tekintetét, ahol komolyan és ünnepélyesen zúgtak a harangok a munka hadseregének és a tőke hatalmának jövendő nagy összecsapásához.
    1912. december 3-án David, a szociáldemokrata frakció vezérszónoka ezt mondotta a Reichstagban:
    „Megvallom, ez volt életem egyik legszebb órája. Amikor a székesegyház harangjainak zúgása a nemzetközi szociáldemokraták vonulását kísérte, amikor a templom kórusának térségében az oltár körül elhelyezkedtek a vörös zászlók, s amikor az orgona hangjai köszöntötték a népek békét hirdető követeit, ez olyan benyomást keltett, amelyet sohasem fogok elfelejteni. […] Világosan kell látniuk, mi történik itt. A tömeg nem akaratnélküli, gondolatnélküli nyáj többé. Ez új a történelemben. Azelőtt a tömegek vakon hagyták, hogy egymás ellen uszítsák és tömegmészárlásba kergessék őket azok, akiknek érdekük a háború. Ennek vége. A tömegek ma már nem tehetetlen eszközei és csatlósai azoknak, akik érdekeltek a háborúban.” (Kiemelések – R. L.)
    A német pártlapok még egy héttel a háború kitörése előtt, 1914. július 26-án is így írtak:
    „Nem vagyunk bábok, minden erőnkkel küzdünk az ellen a rendszer ellen, amely az embereket a vakon ható körülmények tehetetlen eszközévé teszi, az ellen a kapitalizmus ellen, amely a békére szomjazó Európát vérgőzös vágóhíddá szándékozik változtatni. Ha a romlás tovább halad, ha a német proletariátusnak, a nemzetközi proletariátusnak a közeli napokban hatalmas tüntetéseken megnyilatkozó békeakarata nem tudja elhárítani a világháborút, akkor legalább legyen ez az utolsó háború, legyen a kapitalizmus végórája.” (Frankfurter Volksstimme)
    Még 1914. július 30-án is így harsogott a német szociáldemokrácia központi lapja:
    „A szocialista proletariátus elhárít magától minden felelősséget azokért az eseményekért, amelyeket az esztelenségig elvakult uralkodó osztály felidéz. A proletariátus tudja, hogy a romokból éppen számára fog új élet sarjadni. Minden felelősség a hatalom mai birtokosaira hárul.
    Számunkra a létről vagy nemlétről van szó.
    A világtörténelem ítélőszék a világ fölött!”
    S azután jött a hallatlan, a példátlan: 1914. augusztus 4. A háború!
    Jönnie kellett-e? Ilyen horderejű esemény nyilván nem a véletlen játéka. Mélyen gyökerező és messzeható objektív okoknak kell alapjául szolgálniuk. Ezek az okok azonban gyökerezhetnek a proletariátus vezetőjének, a szociáldemokráciának a hibáiban, harckészségünk, bátorságunk, elvhűségünk csődjében is.
    A tudományos szocializmus a történelmi fejlődés objektív törvényeinek megértésére tanított bennünket. Az emberek nem szabad akaratukból csinálják a történelmet. De ők maguk csinálják. A proletariátus cselekvése a társadalmi fejlődés mindenkori érettségi fokától függ, a társadalmi fejlődés azonban nem a proletariátustól függetlenül megy végbe, a proletariátus ugyanannyira rugója és oka, mint terméke és következménye ennek a fejlődésnek. A proletariátus cselekvése maga is a történelem meghatározó része. S bár a történelmi fejlődését éppoly kevéssé tudjuk átugrani, mint az ember a maga árnyékát, nyilván tudjuk gyorsítani vagy lassítani.
    A szocializmus a világtörténelem első olyan népmozgalma, amely azt a célt tűzi ki, és amelynek az a történelmi hivatása, hogy az emberek társadalmi tevékenységébe tudatosságot, tervszerű gondolkozást és ezzel szabad akaratot vigyen be. Ezért nevezi Engels a szocialista proletariátus végső győzelmét az emberiség ugrásának az állatvilágból a szabadság birodalmába. Ez az „ugrás” is a történelem vastörvényeihez és a megelőző keserves, rendkívül lassú fejlődés ezernyi lépcsőfokához van kötve. De sohasem hajtható végre, ha az anyagi feltételeknek a fejlődés által felhalmozott anyagából nem pattan ki a nagy néptömegek tudatos akaratának gyújtószikrája. A szocializmus győzelme nem fog fátumként az égből pottyanni. Ezt a győzelmet csak a régi és az új erők közötti hatalmas erőpróbák hosszú láncolatán át lehet kivívni, olyan erőpróbákon át, amelyek során a szociáldemokrácia vezette nemzetközi proletariátus megtanulja és megkísérli, hogy kezébe vegye saját sorsát, hogy megragadja a társadalmi élet kormányrúdját, hogy saját történelmének tehetetlen játékszeréből céltudatos irányítójává váljék.
    Engels egy ízben azt mondta: a polgári társadalom dilemma előtt áll, vagy átmenet a szocializmusba vagy visszaesés a barbárságba. Mit jelent a „visszaesés a barbárságba” az európai civilizáció mai fokán? Ezeket a szavakat eddig nyilván minden gondolkozás nélkül olvastuk és ismételtük, nem sejtve meg félelmetes komolyságukat.
    Csak egyetlen pillantást vessünk magunk köré ebben a pillanatban, máris megtudjuk, mit jelent a visszaesés a barbárságba. Ez a világháború visszaesés a barbárságba. Az imperializmus diadala a kultúra megsemmisítésére vezet, szórványosan a modern háború tartama alatt, és véglegesen, ha a világháborúk most megkezdődött szakasza akadálytalanul folyik tovább a legvégső következményekig. Ma tehát – pontosan úgy, ahogy Engels egy emberöltővel, negyven esztendővel ezelőtt megmondta – válaszút előtt állunk: vagy az imperializmus diadala és minden kultúra hanyatlása, mint a régi Rómában, elnéptelenedés, pusztulás, degenerálódás, nagy temető, vagy a szocializmus győzelme, azaz a nemzetközi proletariátus tudatos harca az imperializmus és módszere ellen, a háború ellen. A világtörténelem dilemmája ez, olyan vagy-vagy, amelynek két serpenyője reszketve billeg az osztálytudatos proletariátus döntése előtt. A kultúra és az emberiség jövője attól függ, hogy a proletariátus férfias döntéssel bedobja-e forradalmi fegyverét a serpenyőbe. Ebben a háborúban az imperializmus győzött. A népek vérétől csöpögő fegyvere brutális túlsúllyal húzta le a mérleg serpenyőjét a nyomorúság és a gyalázat feneketlen mélységébe. Ezt a nyomorúságot és ezt a gyalázatot csak azzal lehet kiegyenlíteni, ha megtanuljuk a háborúból és a háború folytán, hogyan küzdheti fel magát a proletariátus az uralkodó osztályok kiszolgálójának szerepéből a maga sorsának urává.
    Drágán vásárolja meg a modern munkásosztály történelmi hivatása megismerését. Osztályfelszabadulásának golgotája szörnyű áldozatokkal van kikövezve. A júniusi harcosok, a Kommün áldozatai, az orosz forradalom mártírjai – a véres árnyak végeláthatatlan hada. De ők a becsület mezején estek el, s emléküket, mint Marx írja a Kommün hőseiről, „a munkásosztály nagy szívébe zárta”.
    Most különböző nyelven beszélő proletárok milliói esnek el a gyalázat, a testvérgyilkosság véres mezején a rabszolgák dalaival ajkukon. Ettől sem kímélt meg a sors. Valóban azokhoz a zsidókhoz hasonlítunk, akiket Mózes a pusztában vezetett. De nem vagyunk elveszve, és győzni fogunk, ha nem felejtettünk el tanulni. És ha a proletariátus mai vezetője, a szociáldemokrácia, nem tudna tanulni, akkor el fog pusztulni, „hogy helyet adjon azoknak az embereknek, akik az új világra megértek”.
   
1916. január
   
RÓZSA ISTVÁN FORDÍTÁSA


JEGYZETEK
   
1 1903 áprilisában Kisinyovban (ma: Chisinau, Moldova) a cári kormányzat által létrehozott felfegyverzett szervezetek, a feketeszázasok zsidókat, diákokat, forradalmárokat és osztálytudatos munkásokat terrorizáltak. Ezek a pogromok a cári kormányzat
    reakciói voltak a munkások sztrájkjaira és tüntetéseire.
2 1911 tavaszán a francia imperializmus megkísérelte uralmát egész Marokkóra kiterjeszteni és végérvényesen megszilárdítani. Ezt az eljárást a német imperialisták nem tűrhették. 1911. július 1-jén a német kormány Agadirba küldte „Panther” és „Berlin” nevű
    hadihajóit, és ezzel a provokációval közvetlen háborús veszélyt idézett elő. Anglia beavatkozása Franciaország mellett engedményre késztette a német gyarmatpolitikusokat. Franciaország és Németország között átmeneti kompromisszum jött létre.
3 A Bázelben, 1912. november 24-én és 25-én megtartott rendkívüli Nemzetközi Szocialista Kongresszuson elfogadott „Az Internacionálé kiáltványa a jelenlegi helyzetről” megerősítette az 1907-es stuttgarti és az 1910-es koppenhágai kongresszus határozatait,
    és fölszólította a proletariátust, hogy vessen be minden hatékony eszközt a háború megakadályozására, s ha mégis kitörne a háború, a kapitalista osztályuralom megdöntésével fejezze azt be.





Anya, gyerekeivel (1928)

---

FÓRUM
   
KERTÉSZ ÁKOS
   
Elavult fogalmak: jobb- és baloldal
   
Nem személyekkel vitatkozom, hanem egy szemlélettel.
    Ma már nincs jobb- és baloldal – próbálnak sokan megtéríteni –, mint afféle pogány, sőt barbár marxistát, ezek elavult, tizenkilencedik századi fogalmak, teszik hozzá, hogy elszégyelljem magam maradiságom miatt.
    A globális világban „probléma” van és annak megoldása!
    Eldobom az agyam, olyan baromi új. Már száz éve úgy hívják: pragmatizmus. Technokrácia. Ez a baloldal-jobboldal különben is csak jelzés, voltaképp parlamenti ülésrend kérdése; a „probléma” haladó illetve maradi megoldásának a szimbóluma.
    Kár, hogy mindig tudom, merről fúj a szél. Ennél a szövegnél a neoliberális deregulált szabadpiac, a gazdasági anarchia, a korlátlan szabadverseny doktriner hívei felől fúj a szél.
    Merthogy, azt mondják nekem ezek az ifjú törökök, politikusok és politológusok, osztály sincs. A gyári munkásság fölszívódott, nincs egyetlen gonosz kapitalista, csak sok: részvényesek tömege; más a társadalom képe, mint a 19. században, amikor a Nagyszakállú kitalálta az osztályharcot, s ehhez kapcsolódva a bal-, és jobboldalt.
    Egy: Nem talált ki semmit, hanem ráérzett a társadalmi igazságosság fontosságára.
    Kettő: Az osztályharcot sem találta ki, mert az volt. Csak fölismerte. Sőt a történelmi mozgásokban betöltött szerepét is csak fölismerte, mert az is létezett.
    Három: mi is az osztály definíciója? Az embereknek az a csoportja, amelyiknek a termelőeszközökhöz való viszonya azonos. Vagy van neki, vagy nincs neki. Továbbá azonos helyet foglal el a társadalmi össztermék (javak) elosztásában. Vagy bérmunkás, a munkaereje (tudása) áruba bocsátásából él, vagy a munkaerején kívül más, a tőkéhez kapcsolódó kereseti forrása (vagyona, részvénye, satöbbije) is van. Azonos helyet foglal el a Hatalomban: vagy elnyomott vagy elnyomó. Azonos a helye a társadalom mozgását kontrolláló erők irányításában. Az utca nyelvén: góré vagy nem góré. Az a csoport, amelyiknek a munkáját kisajátítják. Az a csoport, amelyik kisajátít.
    Ezek a viszonyok megszűntek volna azáltal, hogy kevesebb a gyári munkás? Hogy kevesebb az overálos, több a fehérköpenyes? Hogy kevesebb kézben van kalapács és több kézben klaviatúra és egér? Hogy kevesebb embert foglalkoztat a termelés, és (sokkal) többet a szolgáltatás és az irányítás? Hogy mára meredeken szétvált a termelő tőke és a finánctőke (melynek veszedelmesen nagy hányada virtuális, nincs mögötte fedezet)? Hogy a bankszektor talán már több főnek ad munkát, mint a termelés? A banki alkalmazottak nem alkalmazottak? Talán valami átmenetet képeznek a proletár és a tőkés között? Hogy kevesebb az alkalmazott, és több a kényszervállalkozó? Hogy kisebb létszámúak és erősen automatizáltak a termelőüzemek, és átláthatatlanul nagy és bonyolult az összefonódott tőke globális hálózata? Hogy az internacionális viszonyokat a globális viszonyok váltották föl? (A kettő különbégének elemzésére itt nincs terem.)
    Na ne már!!
    Amúgy meg: Marx sose volt marxista, mindig óvott attól, hogy a gondolatait dogmarendszerbe merevítsék. A marxizmus nem hit, hanem tudomány. És aki az egész gondolatrendszert vissza akarja utalni a 19. századba, nem árt, ha különbséget tesz a klasszikus és az ortodox marxizmus között.
    Létezik tudatunktól független objektív valóság – ez Marx ismeretelméle­tének alapja. Ez a valóság megismerhető, méghozzá mindig olyan mértékben, amennyire a gazdasági-társadalmi fejlődés adott fokán a tudomány elméletei és eszközei segítségével a látszat mögé a lényegig hatolni tudunk. Minden új tudományos fölfedezés bővíti ismereteinket a valóságról, vagyis a világképünket újra és újra átrendezheti. Ez a társadalomtudományra, a közgazdaságtanra ugyanúgy vonatkozik, mint a fizikára, a kozmológiára, a biokémiára és az orvostudományra.
    Elmével rendelkező ember komolyan nem gondolkodhat semmilyen szubjektív-idealista ismeretelméletben, minthogy a fönti, az objektív, az egyetlen, ami működik.
   
    Belefér-e ebbe az objektív-racionális világképbe Isten? Miért ne?! Egy módon. Isten megteremtette a világot, az Univerzumot, a Kozmoszt, a galaktikákat, a matematika, a fizika, a kémia, a biológia, az evolúció, az atomfizika, a kvantummechanika összes törvényeivel együtt. Minden Istentől származik. Más dolgunk nincs, mint kifürkészni, megismerni, rendszerbe foglalni és az emberiség boldogulására fölhasználni Isten törvényeit, hisz erre azáltal, hogy szabad akaratot adott, maga Isten hatalmazta föl az embert.
    Így gondolkodik az euro-amerikai kultúrában, civilizációban élő istenfélő, de haladó (bátran kiegészíthetem: épelméjű) emberek igen nagy hányada. Hogy ebből a koncepcióból Isten nyugodtan kihagyható, az igaz, de nem muszáj föltétlenül kihagyni.
   
    A társadalom százötven év alatt átrendeződött, ezt az átrendeződést a társadalomtudományok követték. Az osztályszerkezet ma már nem olyan, mint amilyennek Marx leírta. De vannak máig érvényes lényegi, strukturális azonosságok. A munka kisajátításának ténye. A kizsákmányolás, vagyis a kizsákmányoltság ténye. Ezt nem cáfolja az a másik tény, hogy a technikai civilizáció fejlődése folytán, ma a kizsákmányoltak is sokkal magasabb életminőséget élvezhetnek a legfejlettebb nyugati társadalmakban, mint annak idején a kizsákmányolók. A harmadik világ némelyik régiójában viszont a kizsákmányolt ember nyomorultabb, mint amilyen a proletár volt a 19. század Európájában.
    Osztálytagoltság kérdése, hogy ki éhezik, még inkább, ki nem jut ivóvízhez sem a Földön. Anélkül, hogy tekintélyekre hivatkoznék leírhatom, mert köztudott, hogy ma a Föld lakosságának tíz százaléka él emberhez méltó módon, vagyis használja föl a technikai civilizáció adottságait: elérhető számára az elek­tromos energia, van normális méretű, fűtött-hűtött lakása, gépkocsija, ivó-, mosdó-, fürdővize (sőt uszodába is eljut, ha akar), hozzájut az orvostudomány legmodernebb vívmányaihoz, nem okoz gondot neki három-négy gyerek eltartása, fölnevelése, rádió, televízió és az internet hozza a lakásába a nagyvilágot, biztosítja a globális kapcsolatát bárki, hozzá hasonló színvonalon élő embertársával, gondot nem az éhhalál, hanem az elhízás fenyegetése okoz, nem az alapélelmiszereket kell megszereznie, hanem a túlsúlyától kell szabadulnia.
    Ez a tíz százalék (egyes optimistább elemzők szerint 20 %) a Föld lakói kilencven (80 %) százalékának emberalatti nyomora árán élvezheti azt, ami a technikai civilizáció mai szintjén az embernek, mint nembeli létezőnek járna. Vagyis a társadalmi igazságosságnak az a hiánya, amire Marx fölfigyelt százhatvan évvel ezelőtt, változatlanul fönnáll, ha némileg más leosztásban is, mint a 19. században.
    A proletár világforradalom, amelynek a legfejlettebb ipari civilizációval rendelkező kapitalista országban kellett volna kirobbannia, elmaradt, e tekintetben Marx számításait nem igazolta az idő. Azokat az etatista, totális-diktatórikus kísérleteket, melyek a 20. századot jellemezték átnyúlva a 21. századra is, a kapitalizmus anomáliáira, az esélyegyenlőtlenség feszültségeire adott torz válaszoknak kell tekintenünk, noha valamennyi hivatkozott, más-más módon, Marxra. De egyik sem tekinthető sem a (marxi értelemben vett) szocializmus, még kevésbé a kommunizmus megvalósulásának. Bátran elmondható: orosz szovjet-bolsevizmust, maoizmust, Fidel Castro-izmust, Kádár-féle puhadiktatúrát, Pol Pot-féle rémállamot, Orbán-féle etatista, nemzeti-keresztény diktatúrát láttunk már, a kapitalizmusnak is sokféle változatát ismerjük, de hogy milyen lenne, ha megvalósult volna, a szocializmus vagy pláne a kommunizmus, arról csak vízióink vannak, tapasztalatunk nincs. A megvalósult fasizmust, nácizmust viszont ismerjük.
    Marx, a régi alapfokú szemináriumok kedvenc fordulatával „a feje tetejéről a talpára állította Hegelt”, vagyis átvette Hegel dialektikáját, amit a filozófus a szellem mozgásformájának tekintett, Marx viszont az anyag mozgásformájaként értelmezett. Ez a dialektikus materializmus.
    Itt álljunk meg egy pillanatra. Anyag és szellem, lét és tudat maguk is vajon nem dialektikus ellentétpárok-e? A dialektika ugyanis nem ismer dominanciát. Minden tézis eo ipso magában hordja az antitézisét, és a kettő egymásra gyakorolt hatása mindig szintézist hoz létre. A lét nem határozza meg a tudatot, mert minden léthez hozzá van rendelve a megfelelő szintű tudat.
    Ha ezt az emberi (társadalmi) létezés mozgásformáira alkalmazom: a morál (és minden negatív mítosz) az emberlétből fakad, de visszahat a létezésre. Marx polgár volt, nem proletár. Engels meg pláne: gyáros volt, kapitalista. Ortodox marxista alapon mindkettőnek elnyomó, kizsákmányoló tőkés osztálytudattal kellett volna élnie, nyilván ezúttal a tudat dominált: erkölcsi alapon álltak a kizsákmányoltak mellé. Osztályárulók voltak, bizony! Mert egyrészt:
   
    Inkább segít a kutya szőre
    a teríthető betegen,
    mintsem magát miértünk törje,
    aki sorsunktól idegen.
   
    Másrészt viszont:
   
    Mért legyek én tisztességes, kiterítenek úgyis.
    Mért ne legyek tisztességes, kiterítenek úgyis.
   
    Aki „versül” ért, azt is érti, hogy ez a két hexameter, bár látszólag arról szól, hogy mindegy, mégis azt sugallja: nem mindegy. És aki tisztességes, annál a morál, vagyis a tudat dominál.
    Mi következik ebből? Aki abszolutizál, hibásan gondolkodik. A klasszikus, formális nyugati logika arra épül, hogy minden dolog önmagával, pontosabban csak önmagával azonos. Tehát valami vagy A, vagy non-A, tertium non datur. Azaz vagy-vagy. A keleti logika régen tudja, hogy létezik is-is, sőt, leginkább az létezik.
    A sport sem csak a versenyről szól. A csapatjátékoknál, a futballnál, vízilabdánál, jéghokinál például szembetűnően egyszerre van jelen a rivalizálás, a kíméletlen verseny az ellenféllel szemben, és az együttműködés a csapaton belül. De még a csapaton belül is szeretne kiválni egy-egy játékos, ám aki az összehangolt csapatmunkát veszélyezteti a szólójával, azt akármilyen labdazsonglőr, előbb-utóbb kigolyózzák. A versenysport verseny is, kooperáció is.
    A gazdaságban, a termelésben (kis fantáziával bárki elképzelheti, hogyan) egyszerre van jelen a kíméletlen verseny és a magas szintű együttműködés. Az evolúció során csak olyan homo sapiens bírt fönnmaradni, aki a fajtatársaival az együttműködésre, az empátiára, egymás védelmezésére és szeretetére éppúgy képes volt, mint a kemény versenyre az ellenséges környezettel szemben. Is-is. A STRUGGLE FOR LIFE törvénye nem csak azt jelenti, hogy az erősebb megeszi a gyöngét, legalább annyira azt is, hogy az a faj marad fönn, amelyik jobban tud alkalmazkodni. Is-is.
    Az embert a ráció éppúgy irányítja, mint a mítoszok. A morál is mítosz, és minden régi és új ordas eszme is.
    Az ember a rációvezérelt agykérgi tevékenység nélkül nem maradhatna életben, de a mítoszvezérelt tevékenységek nélkül (morál, hitek és tévhitek, álmok, illúziók, víziók, művészetek nélkül) nem volna érdemes élnie.
    Nem úgy van, hogy vagy ráció vagy mítosz. Hanem: is-is.
    A történelem azt mutatja, hogy a ráció szerepe lassan, hullámvölgyekkel, de folyamatosan nő, és képes lesz talán a negatív mítoszokat visszaszorítani: a fundamentalizmust, mindennemű ortodoxiát, inkvizíciót, a rasszizmust, antiszemitizmust, a romagyűlöletet, a színesbőrűek lenézését, az iszlám dzsihádot, öngyilkos terrorizmust… hadd ne soroljam tovább…
    Ezt a kettősséget a modern nyugati tudomány csak a huszadik században kezdte kapiskálni; fölfedezvén a non-euklideszi geometriát, a nagy számok törvényét, a valószínűség számítást, a halmazelméletet, Einstein relativitás elméletét, a tömeg hatására meggörbült téridőt, a fény kettős: részecske- és hullám természetét, ennek kapcsán, hogy az egzakt vizsgálat eredménye függ a vizsgálat eszközétől, némileg filosz fogalmazással: a nézőponttól is.
    Aki abszolutizál, hibásan gondolkodik, mondom újra. Akár a baloldaliság, akár a jobboldaliság abszolutizálása tévedés, mert a két tényező egymás dialektikus ellentétpárja, és aszerint is viselkednek: egyik föltételezi a másikat, egyik sincs a másik nélkül. Is-is.
    A világ vezető közgazdászai tudják, hogy sem a kíméletlen szabad verseny, a szabad piac, sem az állam által ellenőrzött és gyámolított gazdaság nem üdvözítő egymaga. Vannak területek, ahol szabadjára kell engedni a piacot, hogy a kereslet-kínálat maga kontrollálja a gazdasági mozgásokat, más területeken szigorú hatalmi korlátozásra van szükség. A rend és a szabadság dialektikájáról van szó.
    Menjünk tovább. Szabadság, elnyomás, demokrácia és diktatúra szintén csak dialektikus ellentétpárként értelmezhető. A demokráciába beépített kontrollok az erőszak jelenlétére utalnak, a szabadságot abszolutizáló doktriner liberalizmus magát a szabadságot teszi védtelenné. Nem csak a weimari demokrácia bukása, nemcsak a magyarországi 2010-es választások bizonyítják, hogy a demokrácia önnön védelmét szolgáló erőszak nélkül védtelen. Többségi akarattal nem egy szörnyállam született már a világban.
    Menjünk még tovább. A kapitalista szerzés-gyarapodás harácsoló ösztöne is mítosz, negatív, az észszerű korlátokat semmibe vevő mítosz. Ez a harácsolás, ha nem korlátozza a ráció – és minden korlátozás, tudjuk, erőszakkal jár –, az ökológiai katasztrófába sodorja az emberiséget. A fönntartható fejlődés azt jelenti, hogy korlátos rendszerben korlátlan növekedés nem létezik, hogy a növekedést meg kell fékezni, de azt is, hogy a növekedés csak önmaga ellentétével, a csökkentéssel együtt bír fönnmaradni. Nem annyira ijesztő. A harmadik világ növekedése csak a legfejlettebb civilizációk mérhetetlen pazarlásának visszafogása árán lehetséges. Az emberiség létszámának gyarapodása, a gyermek, az új generációk fölnevelésének öröme csak kőkemény családtervezés, születésszabályozás árán tartható fönn az emberfölösleg kipusztításának veszélye nélkül.
    Nem holmi arany középútról beszélek, hanem a megfelelő arányok segítségével megteremtett harmóniáról. Szintézisről, ha úgy tetszik.
    Jobb- és baloldal, kizsákmányolt és kizsákmányoló, kisajátított és kisajátító permanensen létezik. De a dialektika sem Hegel és Marx találmánya, hanem a létezés mozgásformája. Nem kitalálták, fölismerték, mint az entrópia törvényét és a relativitást.




Olvasó lány (1925)




Önarckép (1928)

---

FÓKUSZ
   
SÁNDOR GYÖRGY
   
A politika, mint hivatás
  
(Max Weber megidézése)
   
A becsvágyon kívül, mi kell még ahhoz, hogy valaki valóban politikussá, sőt ami sokkal ritkább, államférfivá váljék. Erre a kérdésre kérünk választ Max Webertől (1864–1920), a német szociológia és gazdaságtörténet mesterétől.
    1919-ben a Bécsben tanító öreg Max Weber professzort meghívták Münchenbe. Egy szervezet a kezdő értelmiségieknek szánt egy előadás-sorozatot. Az első előadás címe ez volt: A tudomány, mint hivatás. Óriási érdeklődés előzte meg a második előadást: A politika mint hivatás.
    Weber a jegyzeteiből szabadon beszélt, gyorsíró írta le az elhangzottakat. Weber feleségétől tudjuk, hogy a Mester elolvasta, és itt-ott kiegészítette a kéziratot, amely már 1919-ben meg is jelent. A németeknek is volt egy olyanfajta klasszikusokat és értékes műveket megjelentető olcsó sorozata, mint nálunk az Olcsó Könyvtár. Ezt ott Reclam sorozatnak nevezték. Ebben az 1926-os kiadásban Ralf Dahrendorf utószavával jelent meg a tanulmány. 
    „Mit értünk politikán?” – teszi fel az első kérdést Weber.
    És így válaszol: „E fogalom rendkívül tág, felöleli az önálló vezetői tevékenység minden fajtáját. (Egy bank, egy oktatási szervezet, egyesület irányítását, sőt még azt is, ha a feleség a férje vezetői tevékenységét megszabja.) Szorosabban véve, politikán az elkövetkezőkben a politikai szervezet – ami ma az állam – vezetését, vagy vezetésének befolyásolását értjük.”
    „Mi az állam? Szociológiailag az állam sem meghatározható tevékenysége tartalmával. Saját eszközével definiálhatjuk, amely szerint minden állami szervezet jellemzője a fizikai erőszak. Erőszak nélkül anarchia alakulna ki.
    Az erőszak az államnak persze nem a normális, avagy egyetlen eszköze, erről szó sincs, de rá sajátosan jellemző eszköz.
    Ma az állam emberi közösség, amely a legitim erőszak monopóliumára tart igényt. Az állam számít az erőszakhoz való jog egyedüli forrásának.
    A gyakorlati politika, a hatalomból való részesedésre, vagy a hatalom megosztására, befolyásolására irányul.
    Aki politizál, hatalomra tör. Eszményi, vagy egyéb célokat szolgáló eszközre, vagy pedig a hatalomra »önmagáért«, tehát a belőle fakadó presztízs érzésének az élvezetéért.
    Az államot vezető hatalmi csoport elvárja, hogy az alávetett emberek engedelmeskedjenek neki. Ez az uralmi viszony.”
    „A hatalom legitimitásának indoka elvben háromféle lehet:
    »Az örök tegnap«. Ez a szokás erkölcsi tekintélye. (Patriarcha, fejedelem, tradicionális uralom.)
    Kegyelmi adományra (charizma) épült állam, a megválasztott uralkodó, a hatalmat megszerző hadvezér, a demagóg, a pártvezér) iránt megnyilvánuló tekintélyre épül.
    Megválasztott »államhivatalnokok« esetében az engedelmeskedés módját a félelem, a remény erős indítékai határozzák meg. Ehhez járulhat az evilági, vagy túlvilági jutalom reménye.”
    „A fő kérdés a hivatásos politikusnál, hogyan kezdik érvényesíteni politikai uralmukat. Az uralmat tulajdonképpen az igazgató személyzet testesíti meg, jár nekik a tisztes fizetés, és kijut számukra a társadalmi megbecsülés is. Az előnyök elvesztésének félelme valamennyi formánál működik. A politikai siker hízeleg a hiúságnak és a közszereplés sikerét kínálja. A hatalom igazi birtokosa a maga rendszerében, egy kézben fogja össze az igazgatást. Ez is rendileg tagolt szervezet. Ilyen volt a hűbéri szervezetben a vazallus helyzete. Ugyan így megy végbe a modern államban is az alárendelődés.”
    „Ebben a folyamatban jelennek meg, mégpedig fejedelmi szolgálatban, a szó második értelmében vett »hivatásos politikusok«, akik a politika szolgálatába léptek. (Mint életük eszmei tartalma, egyben megélhetésük biztosítása.) Ez a réteg jelenti a fő erőt, vagyis azt: kik politizálnak. A hatalom szolgálatába álló fizetett és önkéntes tisztviselőket nem lehet mellékállásban lévőkkel helyettesíteni, viszont a vezetőnek módjában áll híveit különböző gazdasági állásokba bejuttatni. (Ma ezt klientúrának nevezzük.) Különben valamennyien alkalmi politikusok vagyunk, amint részt veszünk egy vitában, megtapsolunk egy álláspontot, vagy személyt, vagy tiltakozó gyűlésre megyünk. A politikát kétféleképpen teheti valaki hivatásává: vagy a politikáért, vagy megélhetési célból. Ez a két dolog gyakran összefonódik, és együttesen jelentkezik. A legmodernebb politikai törekvés (1919-ben vagyunk: ne felejtsük!) megpróbálja a hatalom kisajátítóit kisajátítani.”
    „A politikából, mint hivatásból az él, aki azt tartós bevételi forrássá igyekszik tenni, a politikáért viszont az, akinél nem erről van szó, van egyéb kereseti forrása, vagy van jelleme. (A jellem, a sokféle politikai fordulat, hirtelen változás során talán a legértékesebb személyiségi érték.)”
    „Ha egy államot, pártot olyanok irányítanak, akik kizárólag a politikáért és nem a politikából élnek, ezek is igyekeznek hasznot húzni helyzetükből. Nem volt még olyan politikus réteg, amely ezt ne tette volna. Igaz, nem fizetésért dolgoznak, de sokszor »nem az ügy« lebeg a szemük előtt, gazdasági biztonságuk mindenek előtt álló fontos tényező.”
    Rendkívüli, forradalmi időben akadnak vagyontalan, igazi idealizmusból politizáló vezetők is.
    „A politikából élő hivatásos politikus nem fizetett, vagy fizetett hivatalnok. Mindkettőnek jár úgynevezett mellékes (járulék, borravaló, vesztegetési pénz, vagy rögzített természetbeli) juttatás. Lehet vállalkozó, akit a főnök fizet, hogy az ő érdekében vegyen részt a politikai életben. Ilyen megbízatásokat adnak a nagy tőkebefektetők, nehogy elképzeléseiket a politika megakadályozza.”
    Ezt követően Weber a politikai típusok figuráival foglalkozik:
    „Az alkotmányos állam, a demokrácia létrejötte óta Nyugaton a demagóg, a vezető politikus típusa. (Periklész viselte először ezt a nevet, nem Kleón.)
    A Periklész-féle demagóg az egyetlen választott hivatal, a hadvezéri poszt birtokában vezette az athéni demosz (nép) szuverén közösségét. A modern demagógia is él a szónoklat, a nyomtatott szó eszközével. (Weber előadásának elhangzása óta a rádió, a televízió és más elektronikus hírvivő is rendelkezésére áll.) E típus legfontosabb mai képviselője a politikai publicista, tehát mindenek előtt az újságíró.”
    „Hogy történik a vezérek kiválasztása? Akarati tulajdonság mellett természetesen a demagóg szónoki képessége, ami elsősorban mérvadó. A formáló állapotot nyugodtan nevezhetjük, a tömegek érzelmeinek kihasználásán alapuló diktatúrának.”
    „A  brit parlamentben a bizottsági munkában mindenkinek részt kell vennie. A boss (főnök) a tőkések bizalmi embere, akinek mint magáncégnek adják át azt az összeget, ami munkájához kell. Ez a főnök sohasem lép a nyilvánosság elé. Lehet tiszta a magánélete, de »elvei« másodrendűek, nem zavarja őt a társadalmi megvetés.”
    Az amerikai demokrácia régi álláspontja: Amerikát csak dilettánsok kormányozhatják. „Amerikai munkások 15 éve egy beszélgetésen kérdésemre így feleltek: – Inkább legyenek a hivatalnokaink olyan emberek, akikre köpünk, mint olyan hivatali kaszt, amely – mint nálatok (Európában) – reánk köpnek.”
    „Németországban a parlament gyenge. Roppant jelentősége volt az iskolázott szakhivatalnok rétegnek. Amerikával ellentétben, a pártok elvi politikát folytattak. A centrum nem akarta az erős parlamentet, hogy megnehezítse az állásvadászatot, a szocialisták pedig nem akartak beszennyeződni. Ez hiúsította meg az erős parlamenti rendszert, holott a parlamentben sok értékes, igazi ember található.
    A párthivatalnok csak az elmúlt évtizedekben tűnt fel. Helyi választásnál a politika helyben érdekelt megbízottai csapnak össze. Minden párt létének nélkülözhetetlen elemei a vezérek és követőik, mint a szabad toborzás aktív elemei: a követők megnyerése, illetve a passzív szavazók magukhoz vonzására a vezér megválasztása érdekében.”
    „A párt apparátusa (gépezete) a legfontosabb tényező, az lesz vezér, akit az apparátus támogat.”
    A párt híveiről, a támogató vállalkozókról Weber a következőket írja:
    „Legfőképpen arra számítanak, hogy a vezér személyiségének demagóg hatása a választási harcban szavazatokat és mandátumokat, tehát hatalmat szerez a pártnak, és ezáltal növeli hívei esélyét, hogy megkapják a remélt ellenszolgáltatásokat. Az eszméket tekintve pedig az egyik mozgatórugó az az elégedett tudat, hogy egy ember iránti személyes hívő odaadásuk vezeti őket, ami mindenféle vezérség karizmatikus eleme.
    A polgári pártokból először az Egyesült Államokban, majd a szociáldemokrata pártokban is, elsősorban Németországban, minduntalan visszaesés tapasztalható, amint nincs általánosan elismert vezér, s ha akad is, mindenféle engedményt kell tennie a párt honoráciorok (tisztségviselő) hiúságának és érdekeinek. Még fontosabb, hogy a gépezet irányítása a rendszeres, mindennapi munkát végző párthivatalnokok kezébe kerülhet. Egyes szociáldemokrata körök szerint, pártjuk ennek a bürokratizálódásnak lett az áldozata. Ám a hivatalnokok viszonylag könnyen engedelmeskednek a nagy demagóg hatásra képes vezérszemélyiségnek: hiszen anyagi és eszmei érdekeik bensőségesen összefonódnak a vezértől remélt hatással. Az ilyen vezér növeli a párt hatalmát, és ilyennel együttműködni önmagában is nagyobb belső megelégedettséggel jár. Sokkal nehezebb a vezérek előretörése ott, ahol mint a polgári pártokban többnyire a hivatalnokok mellett a honoráciorok (tisztségviselő értelmiségiek) is befolyást gyakorolnak a pártban. Nekik ugyanis az életet jelentik azok az elnökségi, vagy bizottsági posztocskák, amelyeket betöltenek. Cselekvésüket meghatározza a demagóg, mint homo novus (új ember) iránt érzett neheztelésük, az egyébként valóban számottevő jelentőségű pártpolitikai tapasztalat fölényeivel kapcsolatos szilárd meggyőződésük. Ugyancsak ezek fejtik ki az ideológiai aggodalmaikat a régi párthagyományok pusztulása miatt. És a pártban mellettük áll az összes hagyomány hű elem. Elsősorban a vidékiek, de a kispolgári választó is az általa emberemlékezet óta jól ismert honoráciori nevekre figyel, és nem bízik egy ismeretlenben, hogy aztán persze, annál rendíthetetlenebb hívővé szegődjék, ha már sikeresnek bizonyult.”
    Mi a valódi kapcsolat az etika és a politika között? Igaz-e, hogy nincs összefüggés köztük, vagy hogy a politikai cselekvésre ugyan úgy vonatkozik az etikai kötelezettség, mint más tevékenységre. Itt a választ az dönti el, hogy a politika a hatalommal él, s a hatalom mögött ott az erőszak.
    „Evangéliumi parancs add oda, amid van, tényleg mindent. A politikus azt mondaná, hogy ez a felszólítás mindaddig értelmetlen, amíg nem vonatkozik mindenkire (Mindenféle adófizetőre, stb.). A politikus gyakorta ezt végig gondolja, és az etikai parancsot egyáltalában nem veszi figyelembe.
    A kozmikus szeretet parancsa: ne állj ellen erőszakkal a gonosznak. A politikus kötelessége erőszakkal is szembe szállni a gonosszal. Oda lyukadunk ki, hogy erkölcs és politika nem lehet egy és ugyanaz. Az igazmondás abszolút etikája szerint például kötelezettség minden dokumentumot nyilvánossá tenni, különösen azt, amely az ember hazájából való. A politikus nem teszi ezt, mert esetleg nagyobb kárt okoz a szenvedélyek szabadjára engedése. A felelősség etikáját valló politikus számol az emberek ostobaságával, fogyatékosságaival… Egyetlen világi etikából sem tudható meg, hogy mikor és milyen mértékben szentesíti az etikailag jó cél az etikailag veszélyes eszközöket és a mellékkövetkezményeket. A politika meghatározó eszköze az erőszak. Dosztojevszkij jelezte a Nagy Inkvizítorral: nem lehet az érzületetikát és a felelősségetikát egy fedél alá hozni, vagy etikailag elrendelni azt, hogy melyik, milyen eszközt szentesít.”
    Előadását Weber a következő hasonlattal fejezi be: „A politika olyan, mint különféle egymásra tett deszkák lassú, de erőteljes átfúrása. Ez a feladat csak szenvedéllyel és kellő szemmértékkel végezhető el. És akit nem vezérel ilyen erő, azoknak is olyan állhatatossággal kell a szívüket már most felvértezniük, amely dacolni képes az összes remény összeomlásával, máskülönben még azt sem tudják megvalósítani, amelynek ma minden feltétele adott. A világ szerinte túl ostoba, vagy túl alantas ahhoz, hogy valaki ezt a pályát válassza, de ha mégis képes azt kimondani: csakazértis, annak talán hivatássá válik a politika.”
    Ralf Dahrendorf az 1926-os kiadás utószavában elmondja, hogy ő szociáldemokrata munkás apjától örökölte ezt a kis könyvet, és így hamar olvasta. Jaspers szerint Weber nem volt politikus, hanem politikai író és kiváló szociológus. Raymond Arend így emlékezik: „a tudomány embere volt és sem politikus, sem államférfi, hanem, politikai újságíró.” Dahrendorf szerint ennél több volt, és felvetődött az a gondolat, hogy a háború utáni parlamentbe a Demokrata Párt jelölni fogja. És az is tudnivaló, hogy a Weimari Alkotmányban több javaslata kapott helyet. 
    Max Weber az egyik legnagyobb német társadalomtudós volt. Jogi és közgazdasági tanulmányok után az akkor még fiatal szociológia tudományának lett legjobb művelője. Harminc évvel halála után is teóriáit világszerte megbecsülték. (És hozzá tehetjük, megbecsülik napjainkban is.) A protestáns etika és a gazdaság összefüggéséről írt könyve, és fő műve A gazdaság és társadalom Max Webert a társadalomtudományok klasszikusává tették.
    „Kora Kassandrája volt – mondja róla Jaspers -, de politikai meggyőződése senkit nem győzött meg, és semmit nem változtatott meg, csak önmagának okozott szenvedést.” Ezzel a felfogással szembeszáll egy nagy szociáldemokrata nemzedék utolsó élő tagja, Helmut Schmidt, aki óriási gondnak tartja, „hogy a pénzügyek feletti rendelkezési jog és a tömeg pszichológiai befolyásolási hatalma viszonylag kevesek kezében összpontosul. Azon a ponton, ahol a spekuláció és a könnyelműség vállalkozásokat vagy bankokat sodor veszélybe, ahol emiatt széles körben nő a kísértés a dolgok eltitkolására, eltussolására, csalásra, ott a hanyatlás peremére értünk. Siralmas állapotunk abból ered, hogy számos menedzserből vész ki az erkölcs és tisztesség, a közjó és a közpénzek semmibevétele már évtizedek óta terjed”. Ezért áll határozottan Weber oldalára, és követeli a közéletben az erkölcsösebb magatartást.
    Joggal zárja utószavát Dahrendorf ezzel a mondattal. „Nem sok ilyen témájú írás van. Ezekből Max Weber írása kiemelkedik.”      
    Az ember könnyen hajlik arra, hogy a politikust okolja a romló erkölcsökért. Kantnál még ilyen ítélet is található: „a hatalom gyakorlása óhatatlanul az értelem használatának korlátozásához vezet”. (És nem is lehet visszautasítani a minősítést, mert a gyakorlat naponta tárja elénk még a legnagyobb államok politikusai között is az elszomorító értelmi színvonalat.)
    De a vásár kettőn áll. Már egy kínai idézetben olvashattuk, hogy mi, emberek, különösen tömegben, sokkal, de sokkal nehezebb anyag vagyunk, mint Weber deszkái.
    Úgy tűnik, a hatalom gyakorlása rendkívül veszélyes pálya, és a Mester által említett államrezon ma is sokakat jégre visz.
    Weber diagnózisa voltaképpen ma is érvényes. Mégis, továbbra is sokan vagyunk világszerte, akik azt valljuk, hogy ezeket a parlamenteket nem a vagyon érdekének kellene irányítania. József Attila szavaival:
   
   
    … föl kéne szabadulni már!
   
   
    S a hozzáértő, dolgozó
    nép okos gyülekezetében
    hányni-vetni meg száz bajunk.




Bátyácskák

---

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Lukács György és a fasizmusba vezető liberalizmus
   
1.
A tavalyi esztendő végének – mélyen eltitkolt – könyvszenzációja az Eszmélet Kiskönyvtár sorozat legújabb, Lukács György és a szocialista alternatíva című, Krausz Tamás szerkesztésében megjelent kötete volt. Ebben elsőként olvasható az a több évtizedes levelezés, amely Lukács és barátja, Mihail Lifsic között folyt, s újraközlésként szerepelnek azok az írások is, amelyeket Lukács György politikai végrendelete címmel a Társadalmi Szemle 1990. 4. száma már közölt ugyan, de az akkori időpont és a folyóirat jellege miatt számottevő figyelmet nem keltettek.
    A szerkesztő előszaván kívül Tütő László, Sziklai László, Viktor Arszlanov és Alekszandr Sztikalin tanulmányai elemzik Lukács életművének ideológiai-politikai szempontból felmért arculatát. Ennek jelentős része – mind a Lifsiccel folytatott levelezésben, mind az Aczél György felkérésére 1970 végén, a pártvezetőség számára írt „politikai végrendeletben” – a sztálinista és posztsztálinista rendszer kritikáját tartalmazza, s így ma már csak a történettudomány számára mutathat fel igen figyelemreméltó adalékokat.
    Annál aktuálisabb viszont ennek az életműnek az a vonulata, amelyik a liberalizmus leleplezését helyezi előtérbe, hiszen – Krausz Tamás előszavát idézve – „olyan »sötét korszakban« élünk, midőn a világgazdasági válság és a kapitalizmus teljes strukturális válságának periódusában a munkásmozgalom fellendülésének nem látszik semmiféle szimptómája – éppen azokban a régiókban, amelyek korábban a lukácsi remények kiindulópontjai voltak. Sőt, napjainkban egy új, liberális demokráciából kisarjadt neofasiszta szélsőjobboldal felemelkedése a »beszédtéma« abban az országban, amelyben Lukács született és életének jelentős részét eltöltötte. Hogyan is csodálkozhatnánk ezen, amikor a Lukácson nevelkedett gondolkodók, nem ritkán még tanítványok is egyszerre csak Heidegger csodálóivá váltak vagy a polgári világ posztmodern apologétáinak státusait foglalják el. […] Pedig hogy Lukács marxi eredetű szocializmuselmélete folytatható, azt igazán jól demonstrálja a Londonban élő Lu­kács-tanítvány, az 56-os emigráns, Mészáros István mostanában megjelent A tőkén túl című műve” (8-9. o.).
    A tanulmány, amely ilyen szempontból a legtanulságosabb, Tütő László Liberalizmus és demokrácia ellentéte Lukács György társadalomfilozófiájában című írása. Lukács világosan felismerte, írja Tütő, hogy „a liberális demokrácia […] alkotmányjogilag rögzíti az állampolgárok egyenlőségét és szabadságát, de nem biztosítja ezek gazdasági feltételeit – Anatole France példája szerint szegénynek és gazdagnak egyaránt megtiltja, hogy a híd alatt aludjon, vagy hogy az utcán kéregessen. A deklarált sajtószabadsággal elsősorban azok élhetnek, akik fedezni tudják a publikálás költségeit. A pártalapítás és politikai propaganda lehetősége csak olyanok számára létezik, akik jelentős tőkével rendelkeznek. A gyülekezési szabadság nem vonatkozik mindazokra, akik »nem bírhatnak megfelelő helyiségekkel, megfelelő szabadidővel«. Itt tehát a demokrácia – tartalmi érvényesülésének hiányában – lényegileg formális marad: a társadalmi élet mindennapi valóságában a dolgozók többségének nincs tényleges módja élni a jogilag kinyilvánított szabadsággal és egyenlőséggel” (30-31. o.).
    Lukács e több mint félévszázada írt gondolatai napjainkra nemhogy aktuálissá váltak, hanem messze elmaradnak azoktól a tényektől, amelyek társadalmi állapotainkat jellemzik. Ma már úgy eltömegesedett a hajléktalanság és a nyomor, hogy lehetetlen megtiltani a szabad ég alatti alvást és a kéregetést. A sajtószabadság gyakorlásában ott tartunk, hogy – a Spiegelben olvastam nemrég erről egy kimutatást – a magyar napilapok és a számottevőbb folyóiratok többsége nem is a magyar tőkések, hanem a transznacionális mamuttőke tulajdonában van. A politikai propaganda költségeire vonatkozóan a HVG 2010. július 8-i számában az olvasható, hogy a Transparency International és a Freedom House adatai szerint „a Fidesz közel 1,3 milliárdon áll, az MSZP kicsit lemaradva 1,16 m milliárdjával követi. Ezután – a civilek számításai szerint – hosszú szünet következik, majd a Jobbik valamivel kevesebb mint 277 milliója, az LMP 259 milliója és az MDF 243 milliója jön. A sort az SZDSZ zárja, ahol 32,64 milliót költöttek a vesztes játszmára”. A cikk hozzáteszi, hogy „a választási eljárásról szóló törvény szerint a jelölőszervezetek a költségvetési támogatáson felül jelöltenként legfeljebb egymillió forintot fordíthatnak a választásra”. Vagyis: ezeket a horribilis összegeket – Lukács egykori megállapításával szemben – már nem is azok fizették ki, „akik jelentős tőkével rendelkeznek”, hanem mi, hiszen „a költségvetési támogatás” az adókból és illetékekből beszedett pénzeket herdálja ezekre a „játszmákra”.
   
    2.
    Olvassuk azonban tovább Tütő elemzését: „A liberális demokrácia fetisizált játékszabályaihoz való ragaszkodásnak – vallja Lukács – tényleges funkciója: az embereket távol tartani a közügyek érdemi alakításától, vagyis gátat emelni a valóságos demokrácia (népuralom) elé.”
    Itt megállnék egy pillanatra, megjegyezve, hogy nemrégiben, amikor az oktatás és az egészségügy demokratizálásáról beszéltem, valaki azt vágta a fejemhez, hogy a „populizmus” szólamait visszhangozom. Utálok mindenkit, aki a „populizmus” szót a szájára veszi, de hogy miért, ez külön kifejtést igényel. Itt csak arra utalok, hogy ez a kifejezés arra szolgál, hogy egyenlőségjelet lehessen tenni a volt perui diktátor, Alberto Fujimori, és az elnyomottak felszabadításának szimbólumává emelkedett venezuelai elnök, Hugo Chávez közé.
    „Ez a szisztéma – folytatja Lukács elgondolásának ismertetését Tütő – a demokrácia veszélyeztetését látja abban, ha a tömegek folyamatosan és közvetlenül részt vehetnének a közéletben. A liberális demokrácia elvei és gyakorlati alkalmazásai – úgymond – egy keskeny plutokrata réteg szolgálatában állnak. A vezető politikai réteg pedig igyekszik »minden tömegmegmozdulást kikapcsolni, intézményesen lehetetlenné tenni, ideológiailag megnehezíteni. A nagy tömegek itt arra valók, hogy időnkénti szavazással megadják a népellenes tartalmú uralmaknak a formális demokrata bázist«” (31. o.).
    Hogy a mi konkrét viszonyainkkal példázzuk Lukács elvont okfejtését: a mi liberális demokráciánkban a néptömegek pénzéből fizetett választási propaganda „játszmáiban” le lehet hazudni az égről a csillagokat, meg lehet ígérni a bérek és a nyugdíjak tízszeresére emelését, akármit, hiszen abban a pillanatban, amikor az új kormány megalakult, lehetetlen rajta számon kérni bármit. Akit megválasztottak, azt négy esztendeig nem lehet visszahívni az országgyűlésből, még akkor se, ha mindannak az ellenkezőjét csinálja, amit a kampány idején szónokolt.
   
    3.
    „Lukács ismételten rámutat arra – írja a továbbiakban Tütő –, hogy a fasizmus a liberális társadalomszerkezetben gyökerezik. Bizonyos történelmi válsághelyzetekben a liberális rendszer demokratikus formákat követő működése nyílt összeütközésbe kerül a rendszer hierarchikus alapszerkezetével és tartalmával. A rendszer tartalmának és formájának konfliktusában a tartalom az erősebb, és felfüggesztésre kerülnek a demokratikus formák. […] A »tömegektől való félelem, a valóságos, szervezett és tudatos tömegek megvetése volt és marad is a fasizmus legfőbb ideológiai hídfőállása.« A liberális demokrácia újratermeli a fasizmust” (34-35. o.).
    Vagyis a mi politikusi-újságírói szubkultúránk által elterjesztett „balliberális” jelző a legarcátlanabb ideológiai fából vaskarikák egyike. Arra épít, hogy amnéziások vagyunk, s már nem emlékszünk arra, hogy a 20. század egyik legvérengzőbb fasiszta rendszere, az USA által 1973-ban hatalomra juttatott Pinochet tábornok chilei rémuralma egyben a Milton Friedman-féle liberális gazdaságpolitika mintaállama is volt. A kínzókamrák, haláltáborok katonai parancsnokai mellett az oda költöztetett amerikai pénzügyi szakemberek, Friedman közvetlen tanítványai, az ún. „chicagói fiúk” irányították. Együttműködésük a liberális sajtó világpropagandája által szivárványszínűre festett gazdasági fellendülést eredményezett. Meg azt, hogy megdöbbentő mértékben elhatalmasodott az ínség: a „chicagói fiúk” a nyomorszint alatt élő chileiek arányát 20%-ról 44%-ra növelték. A világhírű közgazdász, André Gunder Frank Friedmanhoz intézett nyílt leveleiben „ökonómiai népirtással” vádolta a liberális gazdaságpolitikát.
    Chávez mondta, de mondhatta volna Lukács is: „a neoliberalizmusnak, úgy látszik, a fasizmus a felső foka”.
   
    4.
    Ami a Krausz Tamás által említett, Heidegger csodálóivá vált, vagy a polgári világ posztmodern apologétáinak státusait elfoglaló hajdani tanítványait illeti, Lukács György valószínűleg el nem tudta volna képzelni, hogy ilyen emberek valaha egy levegőt szívhattak vele. Pedig bámulatos képessége volt arra, hogy a jelenben még csak csíraformában létező tendenciák kibontakozását előre lássa. A liberális nagytőke által lepénzelt szépírók elemzéséhez – miként Tütő írja – azt is hozzátette, hogy „a megvesztegetettség további fokozata, amikor a »heroikus« kritikát játékosság váltja fel. A rendszer hivatalos »ideológiájával szembeni hitetlenség, az adott társadalmi formák iránti viszolygás és megvetés veszít hevességéből és pátoszából, helyébe pedig öntetszelgő irónia lép, amelynek révén az író beilleszkedik a megvetett rendszerbe. E radikálisan ironikus kritika révén az ember feloldozást nyer az intellektuális és morális lelkiismeret alól«” (27. o.).
    Pedig amikor e sorokat írta, még meg sem születtek azok az irodalmi nagyságok, akik a magyar posztmodernizmus hegemóniája jegyében elitirodalommá avatták a tohuvabohut.




Olt vidéki menyecskék

---

OLVASÓLÁMPA
   
MARIK ÁLMOS
   
Összefutó mítoszok
   
Kántás Balázs: Összefutás

    Fekete alapon két egymásba összefutó fehér sínpárt láthatunk Kántás Balázs legújabb verseskötetének címlapján. A borítón szereplő kép egyszerre szolgál a könyv címének – Összefutás – illusztrációjaként, s fedi föl a kötetet rendszerbe szervező erőt. Az a mitikus út mutatkozik meg itt, mely a versek centrumában megjelenő szerelem beteljesedéséhez, a két szerelmes összefutásához, összeolvadásához, eggyé válásához vezet.
    Ez az út egy hegyre körkörösen fölfutó szerpentinhez hasonlít, melyen haladva mindig más-más szemszögből láthatjuk ugyanazt a tájat. Ezt az érzetet erősíti egyrészt, hogy Kántás bár három ciklusba rendezte verseit, motívumai folyamatosan, a ciklusokon átívelve visszatérnek. Másrészt azt is, hogy miként a hegyre vezető ösvény egyre meredekebb, úgy a ciklusok is egyre hosszabbak – az első mindössze tíz, a második tizenhat, az utolsó pedig tizenhét verset foglal magába. Mindezek mellett e mitikus úton való haladás képzetét erősíti a ciklusok címadó verseinek elhelyezkedése. Az elsőben középen, a másodikban a ciklus háromnegyedénél, a harmadikban a legvégén található a címadó vers. Szintén ugyanerre az összeolvadás felé haladásra utal az egyes írások címadásának formai megoldása is. Az első ciklusban még csupán három olyan mű van, melynek címéül a versszöveg egyik sora lett kiemelve, a második egységben ez az arány már az ötven százalékhoz közelít, míg a záró ciklusban kettő kivételével az összes alkotás így kapott címet. Sőt, ez utóbbiaknál a címek nem is különülnek el élesen a szövegtől: a félkövérrel szedett első szavak egymást követően minden cezúra nélkül gördülnek tovább.
    Ennek az útnak az első szakasza a keresésé és elindulásé, jól mutatja ezt a nyitó ciklus címe: Térkép. Ebben a stádiumban még „Puzzledarabkákból illesztem / össze platina-arcodat.”, „A kanál / érintésed után kutat” és „még a biankó lapok is / a csípőd köré illő sort keresik” (Borfoltok). Itt még „Nincs menetrend” (Mutató), még „Kettészakad a kettő” (… törzsbe vésődő mozdulat…), de már felvillan az út következő szakasza, ahol „Akárcsak mi, / összeolvadnak a sínek.” (… tenyerem leveleibe…), és ahol „körvonalaimat felismered” (… magában minket körvonalaz a szél…).
    A következő szakaszt leíró ciklus (Szájzár) középpontjában a megfogalmazhatatlan egymásra találás áll, mikor „Fénytest fénytestbe, / ventilátor-propeller / ventilátor-propellerbe kap.” (Ködoszlop), „sóhajtásom / a világod” (Sóhaj), illetve „Kezed ujjaim közt pihen – / ma mi vagyunk a lét.” (Szoba). Ám a megfogalmazhatatlanság „szájzáras hallgatás”-a (Szájzár) miatt „nem értjük azokat / az összefüggéseket, / akik közöttünk még / lényegüket levetkőzötten is / egymástól függnek” (Szürke fák mögül…), és emiatt kell továbbhaladni az úton, mely egyértelműen a szerelem mitizálása felé vezet.
    Habár Kántás látszólag nem tartja lehetségesnek e mítosz megteremtését (Ha mitologizálnám), mégis pontosan ezt teszi meg könyve záró ciklusában (Összefutás). Jól mutatja ezt például a Ha azt mondanám kezdetű vers, vagy a Nem azok kezdetű, ahol pontosan azt a kimondhatatlanságot emeli mítoszteremtő erővé, ami a mitizálás szükségességét életre hívta.
    Ám nem pusztán az Összefutás-ciklusban születik meg a szerelem mitizálása. Az egész kötet – már taglalt – szerkesztése, a folyamatos, mintegy szakrális úton levés hozza létre Kántás Balázs gyönyörű képekből szőtt szerelem-mítoszát. S hogy e mítosz még közelről sem lezárt, hanem új elemekkel bővülhet, arra vonatkozó ígéretet a könyv fülszövegében találhatunk: „Kántás Balázs 1987-ben született Budapesten. Költő, műfordító, kritikus. Még ír.” (Napkút Kiadó)

---

GYIMESI LÁSZLÓ
   
Példa egy veszni látszó magatartásról
   
Vadkerty Dorottya – Gyarmati Béla – Némethi Lajos: Őrangyal a pokolban (Varga Rudolf világa versei tükrében)
   
Varga Rudolf – Szerdahelyi István állapította meg –, az irodalmi félvilág számára nem létező író. Ez a nem létező író negyvenéves eddigi munkássága során harmincvalahány könyvet, verses- és prózakötetet tett le asztalunkra. Köztük megkerülhetetlen, néha egyenesen remek munkákat.
    Mióta csak jelen van az irodalomban, amolyan proli segéderőként, örök póttartalékosként, érezhető zavart kelt környezetében. Nem véletlen, hogy sokan (köztük a jelen sorok írója is) ezt a zavart meg akarták magyarázni maguknak. Vagy a nagyvilágnak? Sorra születtek meg a róla szóló rövidebb-hosszabb tanulmányok, kismonográfiák, immár 11 sorakozik belőlük a polcomon. A mai valódi és álcsillagok közül kevesen mondhatják el magukról, hogy ennyi értelmiségi főben keltették fel az átgondolt megértés igényét.
    A tizenegyedik könyv különös örömöt szerzett számomra. Eddig többnyire olyan pálya- és nemzedéktársak művei boncolgatták (több-kevesebb tisztelettel) az épülő Varga-életművet, akiknek az élő szerzőhöz több volt a közük, mint az elevenné lett művekhez, s nemigen tudtak elvonatkoztatni magától a Varga Rudolf-jelenségtől, s a biográfia kalitkájából csak ritkán sikerült kiröppenniük, akkor is inkább saját világuk körképébe igyekeztek az író könyvfilmjeit, lírai gyorsfényképeit beilleszteni. Nem mondom azt, hogy megközelítésük rossz volt. Azt mondom, hogy az Őrangyal a pokolban című – Vadkerty Dorottya, Gyarmati Béla és Némethi Lajos által jegyzett – munka alapvetően más.
    Három szerzőt említettem, de a kötet több mint háromnegyedét Vadkerty Dorottya igényes dolgozata teszi ki. Vadkerty Dorottya nem tartozik az író nemzedéktársai közé, nem járt ugyanazokba az irodalmi kocsmákba, korábban nem kötődött hús-vér alanyához. De olvasta és érteni vélte, elfogadta és szeretni tudta. Talán így válhatott sok gondolata, megállapítása, következtetése fontosabbá a többiekénél.
    Bevallom, kezdetben sokat bosszankodtam az írásán. Először a címen: én póttartalékosként küldtem pokoljárásra az írót, ő meg angyalként, őrangyalként engedi be a pokolba. No nem! Aztán rájöttem, hogy a szerző másként ismeri ezt a költői világot, s ha az ő szemével nézzük, a dolgát tudó őrangyal bukása, azaz közös bukásunk után igenis folytathatja munkáját a pokolban. Sőt, ez a hiteles magatartása.
    Módszerével sem voltam elégedett. A szubjektív benyomások és az elemző, már-már tudományos megállapítások olyan kavalkádját öntötte elénk, amely egy nálam alaposabb filoszt nyilván az őrületbe kergetett volna. Következetesség, hol a következetesség – csóváltam a fejem, egész addig, míg rá nem döbbentem, nem Vadkerty Dorottyában, hanem bennem van a hiba. Hol van előírva az, hogy egy esszé poroszosan fegyelmezett legyen? Az esszé kísérlet, megközelítés – és a fiatal költőnő kísérlete, megközelítése bizony hiteles! Az esszé amellett, hogy magvas gondolatokat hordoz, franciás könnyedséggel csaponghat, és igenis csapongjon, ha röptének bája hozzáad valamit a súlyos gondolatokhoz. És Vadkerty minden fejezete, minden bekezdése – a legcsapongóbb is – hozzáad valamit a Varga Rudolfról kialakult képünkhöz.
    Rég olvastam ennyi szeretettel és érteni akarással megírt dolgozatot. Felvetődhet, hogy bizonyos aránytalanságok vannak a kötetben, a korai verseskötetek elemzésére többet szán, mint a későbbi, érettebb művek bemutatására, de ez is jól van így. Rejtett szándéka – vagy tudatos vállalása – szerint a bevezető fejezetek, azaz a kezdő költő művei kapcsán átvilágított szövegek hordozzák azokat a felismeréseket, amelyek a későbbi költői világot meghatározzák.
    Ha valaminek a létét, mondjuk a színszimbolika jelentőségét, vagy a szóösszetételes tömörítés technikáját az első megjelenések táján elemzi, s később ezeket a megállapításokat tudottnak gondolja, nem téved. A tartalmi elemekkel ugyanez a helyzet: a Varga költészetében új értelmet kapott közéletiség fogalmát jó előre tisztázza, s ezért később csak utalni kell rá, s tudjuk, miről beszél. A képviseleti költészet az ő felfogásában a megalázottak és elnyomottak melletti kiállás, a romantikus átszínezést mindig mellőző kritikus szeretet hangján szól.
    Vadkerty Dorottya olyan finom érzelmi hálót fedez fel a káromkodásokból épült Varga-katedrális falaiban, ami mindenki más szemét mindeddig elkerülte. Hajak, verőerek? Inkább idegek, axonok, léleknyúlványok.
    Amikor az érett, öregedő költő új műveit elemzi, egy percig sem kétséges, hogy az érzelmi háló hova van kihorgonyozva, hol kapaszkodik a gyermekkor, a szűkebb haza vályogtégláihoz, hol tartják a hajdani acélváros romló traverzei, s hol feszül fel csakazértis a szivárványra.
    Vadkerty új megközelítésben ábrázolja a költő hazaszeretetét és társadalomkritikáját, a világegész megragadásának eszközeként mutatja fel ezeket, s azt hiszem, nem téved. A számkivetetteknek is járó világ visszakövetelésének vargarudolfi harcában a kritikus fegyvertársnak szegődik, akarva-akaratlanul példát szolgáltatva az írástudók mai felelősségéről. Az elemzett íróhoz hasonlóan nem zsoldosa, nem is besorozott katonája, hanem hites szabadosa, dzsungelharcosa lesz az eljövendő felszabadításnak.
    Munkája igen fontos mű a Varga-recepció történetében, hiszen azok számára is újat, lényegeset mond, akik úgy vélik, már-már mindent tudnak erről a költészetről. De hát Vadkerty Dorottyának abban is igaza van, hogy a valódi költészet végtelen univerzum. Keserű és édes meglepetésekkel terhes, s talán Vargával kapcsolatban megkockáztathatjuk: kimeríthetetlen kincsesbánya.
    A kötet vége újabb meglepetés. Gyarmati Béla és Némethi Lajos öt rövid beszélgetését rögzíti Varga Rudolf öt verseskötetéről. Miért tartom ezt fontosnak? Mert példát ad. Példát a korábban emlegetett, már-már veszni látszó értelmiségi magatartás életképességéről.
    Két barát, két tollforgató ember (egyikük sem akármilyen tehetség!) nem csak elolvassa a pályatárs műveit, hanem meg is akarja érteni azokat, be is akarja fogadni őket, és – horribile dictu! – benyomásait meg is akarja osztani a nagyközönséggel. Nem fanyalognak, féltékenykednek, nem bújnak a szakmai tolvajnyelv fátylai mögé, hanem az élőbeszéd frissességével, a tévedés kockázatát is vállalva, az értékekről szólnak. A sokszorosan kinyilvánított értékválság korában nem maradhat kétségünk, nem az irodalmi értékek léte van veszélyben, az ítészek tévelyegnek. Az alkotásokra a pokolban is őrangyal vigyáz.
    Az egész kötet – a Vadkerty-dolgozat és a beszélgetések – közös érdeme ez az értékközpontúság, s közös erényük a tiszta, világos, magyar nyelvű fogalmazás is. Bár a szerzők Varga Rudolfot delegálják őrangyalként a pokolba, azt hiszem, hétköznapi poklainkban most ők játszottak valami ilyenféle szerepet. Köszönet érte. (Herendi 2004 Kiadó, Miskolc)

---

BISTEY ANDRÁS
   
Két könyvről
   
Imre Lajos: Gyertyaláng helyett
   
Imre Lajosra, az 1930-ban Jászdózsán született tanárra, irodalomtörténészre és íróra ma, halála után negyvenegy évvel, családján és fogyatkozó számú tanítványain kívül kevesen emlékeznek. A feledés nem indokolt, mégsem hibáztatható érte senki. Imre Lajosnak tragikusan kevés idő adatott meg az alkotásra, hiszen negyven évesen távozott közülünk, s az ő lelkiismeretes és igényes munkamódszerével alig másfél évtized alatt nem jött létre a művek olyan kritikus tömege, amely folyamatosan őrizte volna a nevét.
    Életében elsősorban irodalomtörténészként tartotta számon a szakmai köztudat. Az Akadémia Petőfi-kutatócsoportjának tagjaként dolgozott, két hosszabb tanulmánya az Akadémiai Könyvkiadó köteteiben látott napvilágot. De publikált rangos folyóiratokban is, az Irodalomtörténeti Közleményektől a Tiszatájig.
    Szűkebb környezete pedagógusként ismerte és tisztelte. A jászapáti majd a túrkevei gimnázium, élete utolsó évében pedig a szolnoki Varga Katalin Gimnázium tanáraként ugyan alig néhány osztály útját követhette végig tanárként és osztályfőnökként, diákjai azóta is szeretettel és tisztelettel emlékeznek rá. Elsősorban széles körű tudása és szuggesztív egyénisége ragadta meg tanítványait, akik nemcsak ismereteket kaphattak tőle, de bármikor, később felnőttként is, fordulhattak hozzá tanácsért, eligazító szóért életük valamely nehéz pillanatában.
    Azt azonban még ismerősei, tanítványai közül is kevesen tudták, hogy író is, egy megdöbbentő kisregény és néhány kitűnő elbeszélés szerzője. De ezeket talán kevésbé tartotta fontosnak, talán csak pihenésül írta őket, hogy megszabaduljon feszültségeitől, kiírja magából indulatait. Ezért történt, hogy míg tanulmányait a korszak legrangosabb tudományos fórumain jelentette meg, szépirodalmi művei napilapok gyorsan feledésbe merülő hasábjain kerültek az olvasók elé. Pedig ezek az írások, amelyek most Gyertyaláng helyett címmel kötetbe gyűjtve jelentek meg, egy érzékeny, erkölcsileg igényes ember esztétikailag is színvonalas reflexiói az őt körülvevő világra.
    Imre Lajos romantikus alkat volt, tudott lelkesedni eszmékért, ügyekért, emberekért. Talán ezért is érezte magához közel Petőfi költészetét. Maga mondogatta néha, hogy „Nekem a reformkorban kellett volna születnem”.
    Legenda a bátyámról című kisregénye, a kötet első írása a második világháború időszakába vezeti az olvasót. A körülzárt Budapesten egy tüzérfőhadnagy, belátva, hogy a harc értelmetlen, és további folytatása bűn, egyetlen célt tűz ki maga elé, hogy lehetőleg veszteség nélkül kivezesse embereit a háború poklából, és maga is visszatérhessen szerelméhez. Ez a féllegális bujkálás, amely sokszor nagyobb bátorságot követel, mintha a harc első vonalában küzdene, alkotja a történet vázát. Közben sokféle arc, jellem bukkan fel, mundérba bújtatott alföldi parasztemberek, magyarul nem vagy alig tudó rutének, Izidor, a században bújtatott zsidó szakács vagy a „Kormányzó Úr” vadaskertjét a körülötte dúló háborúról szinte tudomást sem véve őrző öreg vadőr. Valamennyien önálló karakterek, jellemük azonban a főhadnaggyal való kapcsolatukban bontakozik ki.
    Nem árulok el titkot, ha jelzem, hogy a főhadnagy elesik, hiszen maga a szerző így kezdi a kisregényt: „E történet hőse 1945. január 17-én hajnalban esett el Budapest ostromában, azon a napon, amikor a szovjet hadosztályok egy vad rohammal átsöpörték a Dunán a Pestet megszállva tartó fasiszta csapatokat. Holttestét a Szent István körút közelében a Balaton utca torkolatában látta utoljára Steiner Izidor tüzér és Szabó Géza szakaszvezető, egy kiásott tankcsapda mellett. Körülbelül reggel hat óra lehetett, ekkor repültek a levegőbe Budapest hídjai.”
    A főhadnagy halálát véletlen aknabecsapódás okozza, de ez a halál a kisregény logikája szerint mégis törvényszerű. A férfi romantikus alkat, aki neveltetése és körülményei miatt túl sok szállal kötődik ahhoz a világhoz, amelyet védenie kellene. Az olvasó érzi, hogy az új világban sem találná meg a helyét, élete akkor is tragikusan végződne, ha túlélné a háborút.
    A novellák helyszíne általában falu vagy kisváros, szereplői a hatvanas évek falujának, kisvárosának jellegzetes figurái. Több elbeszélése pedig a gyerekkor világát idézi. A cselekedetek erkölcsi következményeit vizsgálja, olykor a lelkiismeret-furdalás által támasztott kegyetlen ön-élveboncolásig. Történetei általában egyszerűek, egy tanítvány igazságtalan megbántása, egy madár meggondolatlan és céltalan lelövése, egy pillangó értelmetlen elpusztítása.
    A Májusi történet fiatal és tapasztalatlan tanár hőse megsérti egyik diákját, akiről csak később tudja meg, hogy súlyos körülményei miatt nem tud megfelelni az iskolai követelményeknek.
    Az Öreg legény szerelme agronómus hőse, aki valaha maga is énekesi terveket dédelgetett, beleszeret egy hangba, egy énekesnőbe, akit csak a rádióban és lemezekről hallott dalairól ismer. S amikor az élete delén már túl levő énekesnő egyszer egy haknibrigáddal a faluba jön, csalódva kell látnia, hogy szerelme valójában magakellető, öregedő ripacs.
    A Márfyval nem történt semmi egy, a helyi kiskirályok ellen lázadni merészelő matematikatanár megtörésének története. Márfy indulatosan tiltakozik, amikor arra „kérik”, hogy a helyi tanács néhány befolyásos dolgozója helyett éjszakába nyúló munkával készítsen el statisztikákat. A megtorlás látszólag szinte érzékelhetetlen, Márfyt nem bocsátják el, nem is büntetik meg hivatalosan, csak éppen apró zaklatásokkal kibírhatatlanná teszik az életét, s végül személyisége legbelsőbb köreibe visszahúzódó, apatikus automatává teszik.
    Egy értelmetlenül lelőtt madár története A vadgalamb című elbeszélés, amelynek gyerek hőse megízleli a lelkiismeret-furdalás kínzó érzését. A Két sárgarigó egy törött szárnyú rigó és mellőle elmozdulni nem akaró párja története. Az akár érzelgősségre is csábítható történet Imre Lajos szikár, tárgyszerű előadásában emberi dimenziókat nyer.
    A kötet talán legmegragadóbb története A pillangó feltámasztása. Egy nyári éjszakán csodálatos pillangó repül be a nyitott ablakon egy lámpa mellett olvasó tanár szobájába. A férfit elbűvöli a pillangó szépsége, és elhatározza, hogy elfogja, hogy szobája dísze vagy az iskolai szertár fontos szemléltető eszköze legyen. Ehhez azonban meg kell ölnie, de úgy, hogy szárnyai ne veszítsenek a szépségükből. Ám hiába próbálja megölni gombostűvel, cigarettafüsttel, petróleummal, dohánylével, a pillangó makacs, megrendítő életvágya és minden reális határon túlmenő életereje félelmetes szimbólummá válik számára.
    Imre Lajosnak volt egy osztálya a jászapáti gimnáziumban, a IV/D, amelynek 1957 és 1961 között magyartanára és osztályfőnöke volt, és amely osztályra élete végéig nagy szeretettel emlékezett. A Gyertyaláng helyett című kötetet ennek az osztálynak a tanulói szerkesztették és jelentették meg. (BuddhaPest 2010)
   

J. Nagy László: Az algériai háború
   
A címlap, amelyen három állig fölfegyverzett katona megy a végtelen sivatagban valami távoli és elmosódottan sem látszó cél felé, nagyszerűen kifejezi a háború lényegét: céltalan és értelmetlen volt, s már a kezdetén látni lehetett, hogy megnyerhetetlen a franciák számára.
    J. Nagy László, a Szegedi Tudományegyetem professzora, fő kutatási területe az algériai háború és a Maghreb-országok gyarmatosítás elleni harca, szélesebb értelemben az arab Mediterráneum 20. századi története. Több magyar, francia és olasz nyelvű kötet, valamint résztanulmányok után most nagy, összefoglaló munkával lépett a tudományos közvélemény elé, amely munka azonban a politikai eseményeket valamelyest figyelemmel kísérő laikus olvasónak is érdekes olvasmány. Az algériai háború nemcsak a csaknem nyolc évig tartó háborúról mond el minden fontos momentumot, ennél többre vállalkozott. Lényegében a francia gyarmatosításnak az 1830-as évektől számított kezdeteitől a háború 1962-es befejezését követő hónapokig-évekig, az új, független állam születésének testvérháborús időszakáig mutatja be az eseményeket, mintegy beágyazva azokat a világtörténelem folyamatába.
    A háború, kitörése után rövid idő múlva már nem maradt francia belügy, ahogy a gyarmatosító hatalom szerette volna láttatni, és amely még a békekötés után is évtizedekig tagadta a háború tényét, azt csupán belső rendteremtő akciónak, a függetlenség elismerését pedig a francia állam akaratából történt lépésnek állítva be.
    J. Nagy, jelentőségének megfelelően, elmélyülten foglalkozik a háború nemzetközi hatásával, más hatalmak, elsősorban a Szovjetunió és az Egyesült Államok, valamint az arab világ szerepével. Különösen érdekes az Egyesült Államok kettős szerepe. Az USA ellenszenvvel viseltetett az algériai felkelők szocialisztikus eszméi iránt, és tartott a szocialista országoknak az arab világban növekvő befolyásától, de NATO-szövetségesét, Franciaországot sem támogatta teljes szívvel, mert arra törekedett, hogy a helyébe lépjen Afrika gyarmati sorból felszabadult országaiban. Ugyanakkor a Szovjetuniónak és a szocialista országoknak is voltak fenntartásaik, hosszú ideig nem látták tisztán az algériai felkelés jellegét és jelentőségét, talán zavarta őket az Algériai Kommunista Párt alávetett szerepe a felszabadító mozgalomban, és a Biztonsági Tanács-tag, Európában jelentős szerepet játszó Franciaországgal sem akartak teljes szakítást. Ez utóbbi motívumra van magyar példa is: Magyarország, más szocialista országokkal együtt támogatta az algériai felkelőket, elsősorban humanitárius segélyt nyújtott nekik, egy darabig pedig az ország területén működött a felszabadító mozgalom arab nyelvű rádiója, amelyet azonban később, francia tiltakozásra, megszüntetett a kormány.
    A könyv mindezekről a dilemmákról részletesen, dokumentumok közlésével szól.
    Kérdés lehet, hogy az afrikai gyarmatbirodalmáról az 1960-as évek elején viszonylag könnyen és gyorsan lemondó Franciaország miért ragaszkodott olyan görcsösen Algériához, miért vállalta megtartása érdekében egy nyolc évig tartó háború minden anyagi és erkölcsi terhét.
    A választ részben a demográfiai viszonyok tanulmányozása adhatja meg. Algériában ugyanis, más gyarmatoktól eltérően nem csupán egy szűk, a területhez gyengén kötődő, főleg katonákból, hivatalnokokból és üzletemberekből, valamint azok fehér vezető alkalmazottaiból álló réteg élt. „A francia állampolgárságot valamennyien megkapó európaiak száma a második világháború után egymillió körül állapodott meg, s ez az összlakosság 10 %-át tette ki. Nagy többségük (70-80 %-uk) már a gyarmaton született.” A mintegy tízmillió hektárnyi megművelt föld egyharmada (és éppen a legtermékenyebb rész) franciák tulajdonában volt. Az algériaiak, a vidéken élők és a városokba áramlott tömegeik, nyomorban éltek.
    Az egymillió francia nagy része számára tehát Algéria volt a szülőföld, oda kötötték hagyományai, de elsősorban egzisztenciális érdekük volt, hogy a gyarmat megmaradjon abbéli státusában. Ugyanis tudták, hogy ha elköltöznek Franciaországba, elveszítik földjeiket, üzleteiket, vállalkozásukat, munkahelyüket, és ha esetleg maradhatnak, akkor sem tarthatják meg kiváltságos helyzetüket. Az ő védelmük mellett másik nyomós érv is arra késztette a francia parlamenteket és kormányokat, hogy igyekezzenek megtartani Algériát, ez pedig a háború idején fölfedezett szaharai kőolaj- és földgázlelőhelyek gazdasági jelentősége volt. Az 1958-as félmillió tonnáról az olajkitermelés 1962-ben 20,6 millió tonnára nőtt.
    A könyv részletesen ismerteti a felszabadító háború kibontakozását, az országon belül harcolók, a marokkói és a tunéziai határ túloldalán lévők és az emigrációban lévő politikai vezetők olykor súrlódásoktól sem mentes kapcsolatát, a háborúnak a nemzetközi politika részévé válását, a nagyhatalmak reakcióit.
    Hasonló alapossággal kíséri figyelemmel azt is, hogy a háború milyen politikai változásokat indított el Franciaországban, amely a katasztrofális indokínai vereség után szinte azonnal újabb katonai konfliktusban találta magát, és e konfliktus jelentőségét csak ideig-óráig tudta bagatellizálni. Ahogy nőtt az Algériába küldött katonák száma (a háború csúcspontján már 400 ezren voltak, nagyrészt sorozottak), ahogy növekedtek a veszteségek, és elterjedt a francia katonák által elkövetett kínzások és gyilkosságok híre, az anyaországban úgy erősödött a civil ellenállás a háborúval szemben. A francia közvélemény hangulata megváltozott, olyan politikai erjedés indult meg, amely megbuktatta a Negyedik Köztársaságot. De Gaulle másodszor is Franciaország élére került, és szinte polgárháborús viszonyok között leszámolt az Algériához mindenáron ragaszkodó ultrákkal, kivezetve az országot a viszonylagos nemzetközi elszigeteltségből. Alapvetően új irányt adott a fejlődésének, erőteljesebben Európa felé fordult, és az európai egység egyik motorjává, kikerülhetetlen tényezőjévé tette.
    Az olvasó szinte lépésről-lépésre követheti azt is, hogyan alakult a francia fél elképzelése Algéria jövőjéről a gyarmati státusz valamiféle kozmetikázott változatától a különböző autonómiákon és uniókon keresztül a teljes függetlenség elismeréséig.
    Az egyébként is rendkívül logikusan felépített kötet áttekinthetőségét növelik a függelékben közölt térképek, a kronológia és a mintegy 35 oldalnyi dokumentum, közöttük magyar vonatkozásúak is, például az Algériai Ideiglenes Kormány vezetőjének, Ferhát Abbásznak 1960-as budapesti látogatásáról és összefoglaló jegyzék az Algériának nyújtott magyar segélyekről. (Universitas Szeged Kiadó)





Utca, házzal (1928)