DUDÁS SÁNDOR

Képesítek

Nézem József Attilát a falon,
háttal áll, egyszerű fakeretben,
gyors-akvarell technika,
időfakított, elmosódott emberalak,
balra néz, tekintetét ottfelejti
egy pontosíthatatlan ponton,
nem mozdul, kivár, majd lassan
hátranéz, szemében
valami nehezen kifejezhető,
mint aki döntő tettre készül,
mint aki utolsó szavaiért menekül:
„Ha később jönnék…”,
szíve helyén
sötét virág nyílik,
ezt a részt kivágom,
rontott kép, de nem dobom el.

Hangok, mozdulatok,
beállítások újra, újra:
szemszögháború,
valóságfoszlányok, képzelet
összefércelte fogalomképek,
a legsikerültebbeket fénymásolás után
pasztellesítem.

Nézek ki a szárszói állomás ablakán,
József Attila jön felém,
mosolygós arc, homlokközépen és orrtőből lefelé,
kétoldalt a bajuszig, mély árok,
behavazott háttér,
bizonytalan hóesés, távolabb
lángoló síndarab,
a helyváltoztatás változataiban
bemozdult a kép, életlen,
sztornó, eldobom.

József Attila elsiet az álló
tehervonat-szerelvény felé,
a síneken menne át,
maga sem érti, sürgetést érez,
szavak villannak: „Holnap Borbála-nap, anyám…”,
hirtelen elsötétült,
mélységesen szomorú lett arca,
a rajzvonás belefagy kezem mozdulatába,
dobom az egész rajzot, tervet.

Ha közelebb jött volna,
ha szemembe néz,
ha úgy vesz észre, ahogy mindig várom
másoktól, ha int, ha…,
de menekült a világból,
búcsúleveleket dobott a nyitott
vagonokba, majd leguggolt a hóba,
bújt a kerekek alá,
csörömpölve meglódult a szerelvény,
ez is befejezhetetlen, vázlat,
mert versei utánanyúlnak, kihúzzák
a végzet alól, újra meg újra.

SZARKA ISTVÁN

Elég ok

Hideg sötéttől meggyalázva
sorok közé bújik a szellem,

mi készülünk halála ellen,
fényes, meleg jövő a háza.

Apad a kedv, árad a pánik,
mert tökhalál világ világlik,

volt már ilyen, tudod, mi lesz még,
új uszulás, újult veszettség –

mégis, ha jőne valami jó,
emberi forma az, kezelt seb:

némi kacagós ribillió
ránk férne immár, édes Herceg.

Most itt csak ez a tízmillió
legyen elég oka a versnek.




A sebesült

FÖLDVÁRI JÓZSEF

A Jégbüfé előtt

Mikor hármat tekeredett felettünk a délidő,
és az ég madártej habját egy könnyű szél odébb lökte
„Tolj ki, Jóska!” – szólt apám,
és a munkások gyűrűje közt
végigtoltam az elfekvő részleg
szűk folyosóján, hol dolgoztak éppen, felújítottak
fehérebb falakat, fehérebb istent
fújtak az arra még megindulóknak,
és a zsebükbe gyűrött nejlonzacskókban
két pajkos búrkifli összekacsintott.
„Közted járok!” – szólt apám, hogy minél
távolabb vigyem, hogy kezem közt,
mint ritka madár, táthassa csőrét
a nemlét torkának.
Felhánytorgatta, majd újra megrágta
sugárkezelése kalácsmelegét, és mi
már nem tüdejét, de belét dagasztotta,
azzal gyúrta cukrát, sarát a szemembe,
abban volt csak elemében.
A szirupos, iszapos ragadásban, a kortyonként
hörpintett mézes tej ízében, mely huncutul
a garatot veszi utóbb célba…
csak úgy, mint a súlyos étkek, a gyomorban kelt tészták,
a mandula, ánizs, cukorlepedék.
„Ide jutunk, Jóska! Ide tapadunk majd!
Párás szemünk szegezzük az üvegkirakatnak!”
És hol egy Szent megemeli cukorsüvegét,
ott zárja le szemünket a mézédes Halál.




Bányászok (1920)

 

GYIMESI LÁSZLÓ

Eltévedt pirók

Zalán Tibornak

Remélem, ma nem zöld a kék szemed.
A múzsák berkében lassan már tavasz van,
Az utolsó hókupacok itt döglődnek a sárban,
Fekete-sárga foltjaikról olvad az üzenet,
Leszivárog, leszivárog a kába gyökerekig,
A föld agyagtábláin hagyhat tétova nyomot,
Vagy talán ott sem, legyen végleg vége a télnek.

Arra gondoltam, nem kérem már a nyarat sem.
Legyen a tiéd, csak a tavasz maradjon nekem,
Tavasz, és még egyszer tavasz, sandán ígéretes,
Vén rigókkal terhes, piroska bogárkákkal ékes,
Halhatatlan, mint mi leszünk, ha nem vigyázunk.
Te mindenképpen, tegnap a fagy is kidobolta
A farsang bőréből feszített pörgetős dobján.

Vezérek, katonák, diktátorok: mind az ősz fiai,
Nem a szüretes, csak a fostos őszé, jól tudod.
A billegő hollók nem, őket keselyűk látogatják,
Téged ez az eltévedt pirók – édesedj a szavától.
Taposd a nyavalyákat, szólj, ha medvetalp kell!
Én a csöndet őrlöm, te kiabálj bele a csendbe!
Lassan az én estem esedékes, azt nem adom.

DRÉGELY ISTVÁN

Körmenet

Amikor felállították a keresztet
– rajta Jézus felfeszített testével –
   bevégeztetett!
Akkor a nyugvás békéje ölelte magához
   a megfeszítettet.
És íme most, szombat napján
– amikor a tömjénfüsttel átitatott zászlók is
útra készülődnek:
jelképei lesznek a délutáni körmenetnek, –
emlékezzünk megint a feltámadt Megváltóra,
de, zsolozsma helyett Babits szavait morzsolva:
„Ó, béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!”
Legyen erőnk a szögek kihúzására,
amivel magunkat is felfeszítettük
– és feszítjük ma is –
a gyűlölet keresztjére!




A művész anyja (1908)

 

MAGÉN ISTVÁN
   
A riport
   
„Ha Káin megölte Ábelt,
akkor azóta minden gyilkosság
testvérgyilkosság.”
   (D. G.)
   
    Nem a szomorúság könnyei voltak, csak a hagymáé.
    Egy természeti katasztrófa apokaliptikus modellje sült a fazékban, felcsaptak a gőzök, sistergett a zsír, kitört a fortyogó vulkán. Kéjes illatok terjengtek. A szálfaegyenes makarónik meggörnyedtek. A tésztadarabok szétszóródva lepték el a virtuális hegyoldalakat. Marcsi néni főzési elgondolásai a klasszikus hagyományokból merítettek, nemcsak az anyjától meg a nagyanyjától átvetteket olvasztották magukba, gasztronómiai alkotásaiban fellelhetők voltak vándorlásai, még utazásai meg álmodozásai is, meg a szabolcsi falucska húslevesei, töltöttkáposztái. Magukba foglalták a háziállatoknak a megszületéstől a fazékig tartó halál-stációit is, egészen a leveses tányérig, a panírozás műveletéig, a fortyogó ízek és zamatok, zsírok és olajok egymásba kapaszkodó folyamatáig. Vékony ujjai a villa derekát ölelték, meg a főzőkanál nyakát, a mártás a csuklójára cseppent, összekuszálta a színeket, az alabástrom-sárga tojást, a tengerzöld brokkolit, meg a   lila kökénymártást. Liszt- és cukorpor kavargott, mintha becsapódó aszteroida verte volna fel a földet.
    A súlyos, erezett tölgyfaasztal fényes lapjára terített. Az asztal úgy tartotta a tárgyakat széles hátán, mint egy indiai elefánt, aki jóságosan ringatózva a magasba emeli a fejét, miközben döngő lépéseivel a földgolyót parcellázza. Rátámaszkodott, mint egykor. A csiszolástól szinte muzsikált az erezete. Muzeális vésetek, barokkos írásjelek fénylettek rajta. Nyikorgó metszőkések, bicskák értő nyomdokai. Kiterített ábrák, furcsa, érthetetlen szerkezetek, munkagépek, cséphadarók és gémeskutak, kocsik, vágtató pejkók, nyugalomba merevedett sémáit vésték, írták, kaparták a kocsmaasztal körül ülők az önismeret borgőzös ködfelhőjében. Írások, égetések, karcolások, a domonyhidi nagyapa héber betűi is, aki Sárangyalostól Újszegig kocsikázott vele, míg a Három bivalyhoz címzett kocsmájába hozta, aztán még korábban, talán maga Kossuth szenderedett el rajta karjára hajtva a fejét, talán országgyűlési tudósításait írta szépen kanyarodó, cikornyás betűivel. Azt mondták a helybeliek, ők is a nagyapjuktól hallották, meg az is a nagyapjától, hogy egyszer egy csonkig égett gyertya elszenesedett, fekete katlant perzselt belé.    
    A konyhából becsoszogott a szobába, a szobából meg vissza a konyhába. Az apja 1945-ben csontsoványan, szedett-vedett munkaszolgálatos öltözetét le sem vetve Csallópusztára ment, valamelyik istállóban talált rá ellopva, darabokban, lapokra szedve, talán beépítésre készen egy tyúkólba, vagy egy tehénistállóba, vagy a fejszére várva, mely hasábokra szaggatja, hogy ropogva égjen. Fogatos kocsin zötyögtek hazafelé a deszkák, a pallók, a faragott lábak, a kitört csapok. Úgy pakolta őket, mint a selymet, hogy ne szúrják, ne bökjék egymást, hogy ne dőljenek részegen jobbra-balra, hogy simogassanak, hogy egymás fülébe dúdolják szépséges dalaikat. Aztán hetekig csak számolt, méricskélt, ákombákomokat rajzolt, illesztett, míg végre ott állt régi pompájában, kísértetiesen és kihívóan, mint egy felöltöztetett csontváz, hogy kopogjon és trappoljon, és imádkozzon áldó kézzel, hogy úgy formázza ajkain a szót, ahogy az írás szól, az intelem és a bölcsesség, a meztelen ige, az „igen”, a szegényeké, a meghasonlottaké, peremén a mélyenszántó bevésésekkel, cikornyákkal, ákombákomokkal, hajdani bugylibicskák  vájataival, indulatjelekkel, haragok és megbocsátások tónusaival. A Tárkányiak szerint maga Rózsa Sándor véste meg bal kézzel virtusból, mert a jobbja éppen sebesült volt, a szaglászó kopóknak küldött gúnyos üzenetet. Az apja visszahozta a pusztáról, a nagyszoba vastag szőnyegére pakolta a deszkadarabokat, melyek elnyúltak fáradtan és hitetlenkedve a hazaérkezés eufóriájában. Erezetük megcsillant a magas ablakokon besütő naptól. Hetekig tartott az összerakó játék, az illesztgetés, a méregetés, a fényezés, a csiszolás, a szögelés, a gittelés, a csapolás. Rég használt emulziók receptjeit keverték, öreg mesterekkel konzultáltak. Asztalosoknál kilincselt az apja, enyvet főzött, szakembereket keresett fel és hívott meg, írt és rajzolt egy spirálfüzetbe, szerszámokat vásárolt, célszerszámokat készíttetett, vagy köszörült maga, manírokat másolt, csapokat illesztgetett, éleket, síneket csiszolt, vágott és illesztett össze.
    Egy orgonaillatú tavaszi reggelen, amilyen csak békeidőben szokott megvirradni, a háború után kizöldült nyugalomban, egyszer csak arra ébredtek, hogy az asztal áll, enyhe terpeszben, tartják rózsamotívumokkal díszített lábai, csigavonalak csobbannak a képzelet kútjában, nagy szemű szőlőfürtök indái csavarodnak, tekerednek, válnak faággá, levéllé, harmatcseppé. Akkor Karcagon, mert akkor már ott laktak, azon a reményteljes délutánon sorra jöttek a látogatók, leültek mellé, elámultak, elbámészkodtak, elszenderedtek, ráharaptak a meggyfapipára, melyet szívtak, agyaraik közé szorították a csibukját. Kossuthra emelték rizlinges poharukat, meg Rózsa Sándorra, megsimogatták a mély barnákat, a bújócskázó feketéket, az elömlő sárgákat. Voltak, akik a kalapjukat tették rá, mások a válltáskát, a kesztyűt, a borospoharat, a burnótos szelencét, meg a tarisznyát, a könyvet, a napszítta kalendáriumot, a perzselt szélű, régi újságot, vagy nyomdafesték szagú újat.
    Marcsi néni emlékezett rá, hogy egyetlen életben maradt kishúga, aki akkor, abban a szörnyűséges szürkületben, amikor a Duna-partra hurcolták őket,  a ház padlásán játszadozott pár másik gyerekkel, a legrosszabbakkal, a legszófogadatlanabbakkal, a legnevelhetetlenebbekkel, a legkomiszabbakkal, a poros, sötét, dohos padláson, ahonnan egy kis lyukon át, ügyesen kiszedett téglák üresen maradt résein át lehetett átmászni a szomszéd házba, és így ezek a gyerekek mind életben maradtak, úgy kapaszkodott fel az asztalra, hogy a széken  felhúzódzkodott, éles körmöcskéit  beleeresztette, lábával átölelte a faragott keresztfákat, átbújt alattuk, vékonyka ujjait a megformázott rózsaszirmok közé dugta, rövid szoknyácskája felcsúszott a derekáig, és az emberek koszos bugyiján mosolyogtak. Aztán, mintha egy valódi elefánt hátán lovagolna, nekinyomta az arcát, várta, hogy himbálózzon, hogy ormányával trombitáljon, hogy lassú vágtába kezdjen,  és fröcskölje a vizet… A kishúga hat évesen, a copfjával simogatta az asztalt, puhán, lágyan, mintha tétje sem lenne, mintha ott mászkált volna mindig,  elhelyezkedve az ő kis univerzumában, tündérországban.      
    Ő akkor már megjárta a poklot. Néha ádázra fordult a tekintete. Az idegei hevesebben reagáltak, visszaszólították a múltba, a rémisztő infernóba, ahol veszett ebek martak, acsarkodtak, ahol az ember leállatiasodott, ahol nincs írás, betű, feljegyzés, irodalom. Drámák sincsenek, csak gonoszság van, meg halál, meg reménytelenség meg újra halál. Aki odanézett, mosollyal igyekezett szelídíteni a kislány gúnyos, talán minden rossznak örvendő grimaszát, illetlen, szúrós, a zavarba ejtő részleteket is előkaparó tekintetét, oltani a lángot, mely kicsapott ezekből a ferde szemekből, a vádoló homlokból, kibontani az ujjak fojtogató, reménytelen szorítását. Felnőtt volt tizenhárom évesen, csontjaiban a zajló Duna égette sebbel. Izmos volt, karcsú, harcra kész, tömör, kemény, kerek mellei tündököltek, mint a szivárvány. Elhatározta, hogy lesújt, megkínoz mindenkit, akivel csak megteheti, hogy kihívó lesz, elszámoltathatatlan, megzabolázhatatlan, mert gondolataiban még ott úszott a Duna sötét sodrú közepén, miközben a fuldoklókat, közöttük az anyját, a nagyanyját, meg a testvéreit, a nyikorgó, éles szélű jégképződmények feldarabolták. Félt, mert úgy gondolta, hogy most már nincs kiút, hogy innen már nem jut ki sehova.     
    De jó is volt! – gondolta Marcsi néni. Elképzelte önmagát a karcagi házban. – Nervős… – ideges, nyugtalan gyerek, mondta az apja németül. A ház vályogtégláit átjárta a pára, a füst, a penész. Odabent megsavanyodott a levegő, áporodott lett, köhögtető. De volt liszt, meg cukor, kenyér, meg szalonna. A szomorúságot elűzték a mennyországkulcsa nevű virág színes, ide-oda himbálódzó, bólogató, hajbókoló, köszöngető tányérjai.
    Éjszakánként, álmában zuhant. Zuhant a mélybe. A falvak, a községek utcái bekockázták a földet, a szántókon nyílegyenes vonalakat húzott az eke, lassan csorgott a patak vize, mint a megolvadt ezüst. Zuhant szélsebesen, a karjával csápolva, forogva, pörögve az éles levegőben. A sakktáblaszerű, távoli városnegyedekből ki-kivált egy-egy háztető, kert. A kemény föld közeledését csak a kicsapódó ejtőernyő éles rántása állította meg. Olykor sziklafalról is zuhant, vonat tetejéről is, hegyes jégcsapok közé esett, hegyes, üvegszerűen átlátszó, hidegtestű karók közé, melyek felnyársalták. Hófehér, eljegesedett hódarabok zörögtek, mint a jég, mint az üveg, hidegségük perzselt, nem tudta eldönteni, hogy izzás-e ez, vagy hideg fagy, fájdalom-e, vagy csak az érzékei játszanak, hogy talán már nem tud megkülönböztetni sem, dönteni sem, határozni sem.
    A vízbelőtt emberek üveges tekintettel követték a rakpart kövén felejtett batyuikat, a kibogozhatatlan ruhacsomókat, melyeket fel-felkapott a szél. És a makacs cipőket, melyek még akkor is, ott is, üresen is, kifosztva is ugyanúgy álltak, mint pár perccel előbb a gazdájuk lábán. Az anyja könyörgőn nyúlt ki a vízből, nem biztos, hogy így volt, de ő ezt vizionálta… Eltorzult a teste, a szeme megtelt könnyel. Anyja csillapíthatatlan szeretetét érezte még mindig évek, évtizedek múlva, egész életében…
   
    Elképzelte, hogy vonulnak a lifthez, göncökkel és felszerelésekkel, és fontoskodnak, kopognak a cipősarkak, nyikorog a bőr, a stáb tagjainak torkában kis dalocskák kotorásznak, összezavart slágerszövegek.  Zümmögve dúdolnak, fütyülnek és dobolnak az ujjaikkal. Egy részük gyalog indul el a lépcsőn, gondolta Marcsi néni, a gyomrukban csörgedezik a drukk, a láz, hogy sikerül-e végre, csak most sikerüljön, teljen meg a pohár, szaporodjék és sokasodjék az elme, most utoljára, mindörökké haladjanak a dolgok a végkifejlet felé. A csengő recsegett, ropogott, ugatott. Marcsika utálta ezt a primitív, gyalázkodó, tolakodó hangot, borsózott tőle a háta. Másrészt viszont vendégeket hozott, változatosságot, barátokat, embereket, akik felidéznek, viccelnek, lódítanak, hetvenkednek, egyszóval… Mint amikor ütnek is, meg simogatnak is, dicsérnek is, meg pocskondiáznak is… Az agy szembefordul, örvendezik, szkizofrén kettősséggel, egyik féltekéjében az elmúlás, a másikban az élet. 
    Megnyomta a kapunyitó gombot, közben ránézett a számítógépre is, a monitoron adatok, jelzések, számok gördültek, színesek, meg fekete-fehérek. Az irattömbök közül kihuzigált néhányat, összevetette őket, csak azért, mert megnyugtatták a számok, a megfellebbezhetetlen számtani műveletek, csodálta kitartásukat és makacsságukat, türelmüket és céltudatosságukat, ahogyan egymást igazolják, támogatják, rögeszmésen, autentikus hidegséggel és optimizmussal, vakítóan tiszta, karcmentes, üveg-kemény hittel.
    A vékony falon átütöttek a lépések, a lift kattogása, meg a liftajtó csapódása. A hangok már az emeleti folyosón szárnyaltak, a kanyargó lépcsőházban. A koppanások zaja besurrant a kulcslyukon át, a zsanéroknál, a kilincsnél. Vállakat látott a kitekintő torz fókuszában, tolakodóan fehér, meg színes ingeket, megnyúlt, kiszélesedett orrokat, duzzadt, lefittyedt ajkakat, kicsavart ujjakat, kirojtosodott füleket, tarkókat. A hórihorgas rendezőt látta a nagyítóüveg alatt felfúvódott állal, kificamodott fejjel. A haja az arcára csúszott, mint valami szakáll. A fekete szemüveg belenyomódott az orrnyergébe, és a bőrébe préselődött a pír. „Lepengő”, egyenes, arisztokratikus orra megrándult, ahogy beszélt. A karjával marionett bábúként hadonászott, rágott, nyelt, a nyelvével ide-oda lökdöste az ajkai között szorongatott cigarettaszipkát. A segédrendező kikopott, hajszálaktól mentes fejét feszesen rezegtetve hordta acélrugó-nyakán. Feje gurult a két válla között, mint egy golyó. Cikornyás bajuszának szárai járás közben megmozdultak, mint egy inga, szétnyíltak, meg összébb záródtak, mintha egy óra számlapján mutatnák az időt.   
    – Marcsika, maga az álmom, ha nem lenne férje, elvenném – ripacskodott a rendező, nagy ívű, színpadias mozdulatokkal gesztikulált, hajlongott, alakoskodott, öblös hangon trombitált. Marcsika látta, hogy a szomszédok kikukucskálnak a réseken, megmozdulnak az ajtókilincsek, árnyék fut át a kukucskálók üvegszemén.  – Imádom magát… – mondogatta a rendező, kerepelte, és a kezeivel úgy legyezett hozzá, mint a gólya a szárnyaival. Énekbeszéd dallamtöredékeivel színesítette zagyválását. Huhogott is, bohóckodott, kidüllesztette a mellét, és lapát tenyeréből kinövő göcsörtös ujjait előre meresztette. – Aki nem ismeri Kénesi Szabolcsot, nos aki nem ismeri, aki nem… Az… – És mondott egy cifrát. Nyújtott léptekkel rótta az utat az emeleten, a folyosón, a lépcsőházban, és a szobákban Réti Mária lakásában. Maga előtt lógatta a fejét, mint egy nóniusz mén, bölcs tekintettel, szilaj orral és szájjal. Felkapta Máriát, magához ölelte, cuppanós puszit nyomott az orcájára, táncolt vele, ringatta, forgatta, valósággal rácsavarta hosszú karját. Keringőztek, Kénesi dúdolt, álmodozott, andalítóan csúsztatta a talpát a parketten, körbe-körbe fordult, hullámzott le-fel, mint egy sétahajó...
   
    Kik voltak a barátai abban az időben? – kérdezte a riporternő hosszú dzsörzé ruhájában, melyet talmi csillogású fémcsatokkal feszített a derekára. – Meg hogyan éltek? És egyáltalán… – A mikrofont úgy tartotta a kezében, mintha egy szál rózsát szagolgatna. Minden szem Szabados Ellára szegeződött, a bokrétára a hajában, mely a szekrények felett elhelyezett derítőktől szürkére színeződött, a csapó széles mozdulataira, meg Marcsi néni félszeg testtartására, mely attól sikeredett olyanná, hogy a jobban halló fülét igyekezett a hang irányába fordítani, meg attól is, hogy a bicegő lábát maga alá húzta, és így az egyik válla lejjebb ereszkedett. Már többedszer kezdték el a beszélgetést, mindig közbe rikácsolt valami, egy telefonhívás, a konyhában pattogó zsír, egy leejtett golyóstoll, egy recsegő szék. Marcsi néni nemigen akar beszélni – dünnyögte bosszúsan a segédrendező, egyezményes jeleket mutogatott az ujjaival felvétel közben. – Úgy volt, szóval tényleg… Meg így volt… Nem pontosan… Talán, lehetséges… – mondogatta. Marcsi néni már elfelejtette, illetve eltemette magában, illetve elszokott a gondolattól… Kikopott belőle. Legalábbis… Csak nagy nehézségek árán tudták rávenni, hogy arra a bokatörős, jegekkel, szögekkel, vasdarabokkal kiszerkesztett ösvényre térjen, illetve hagyja magát rávinni. Marcsi néni tálalta az ebédet. Az evés misztériuma mindennél fontosabb volt, az evés tévedhetetlenül szent dolog, mondogatta, ilyenkor szigorú volt, megengedték neki, éhesek voltak, már megdézsmálták a süteményeket, az italt, a savanyú káposztát. Marcsi néni szinte terrorizálta őket rendtartásával, megfedte őket, rájuk pirított, azok meg engedelmeskedtek, belebújtak a húslevesükbe, a sült húsokba, a párolt rizsbe. Megterített a nappaliban, oda senki sem tehette be cipőben a lábát. Összekoccantak az evőeszközök, a tányérok, a halk szavú duruzsolás közben. Ragyogtak a talpas poharak és a süteményes tálak, és a színes papírszalvéták.
    Kénesi Szabolcs énekelt, koccintás közben megregulázta a segédrendezőt. Hátradőlt a széken, egy cigarettát helyezett az ajkai között folytonosan le-felvándorló üres szipkába, de nem gyújtotta meg. Hosszú kezeit váltogatva, különféle alakzatokba szedte, majd így szólt:
    – Na szóval, gyerekek! – Ez körülbelül annyit jelentett… Köré gyűltek, ki leült, ki állt, ki a szőnyegre kuporodott. Marcsi néni ez alatt éles késsel a süteményt szeletelte, porcukrot darált, finom csészéket szervírozott a kávénak, aztán, elnézést kérve, hogy megzavarja őket haditanács közben, az iránt kérdezősködött, hogy ki mennyi cukorral issza, aztán meg, hogy ki anélkül, esetleg tejjel, poliszvíttel, uram bocsá, ki kér helyette teát, kakaót, málnaszörpöt?
    – A terepet ismerjük, bejártuk, felmértük – kezdte Kénesi. – A terepviszonyok?
    Elfogadhatók. Az ismeretlen akadályokat elhárítottuk, vagy kiismertük, vagy átépítettük, némely esetben megsemmisítettük, falvakat, városokat, hidakat foglaltunk el. – És itt jelentőségteljesen, mint tényleg egy hadvezér, Ellára nézett. – Úgyhogy… És mégsem, és mégsem… – Választ nem kapott, feltette hát a költői kérdést: Mi a szarért nem…?
    – Nézd, Szabi! – kezdte a segédrendező, de Kénesi közbekiáltott.          
    – Na és te, Józsikám… Ha már erről van szó. Leisztolhatnál többet. Lehetnél álnokabb, vállalkozóbb kedvű, képmutatóbb, kellemetlenebb, körültekintőbb, szóval értesz?
    – Igen, csak… – mondta gyorsan a segédrendező.
    – Dehogy értesz? Elmondom még egyszer. Cselezni kell, érted már?
    – Igen, de…
    – Legyenek szívesek felgöngyölíteni azokat az eseményeket – röfögte az operatőr elváltoztatott hangon, hanghordozásával emlékeztetve egy korábbi kocsmai kalandjukra a Három Rablóban, a kabátlopás szenvedélyes históriájára, a már lecsengett, felejthetetlen atrocitásra. Viccekkel hahotáztatták egymást valahol a Vértes és a Gerecse szelíd lejtői között. Egyikük felkiáltott: lopják a kabátod, Szabi! És tényleg, egy sűrű alak, már bele is bújt, gondosan és sötéten már be is gombolgatta, már az ajtó kilincsénél tartott. A colos rendező úgy ugrott fel, hogy a szék lábai felemelkedtek, tányérok, poharak csúsztak, Kénesi langaléta alakját teljes hosszában megmutatva szaladt méteres léptekkel, középső- és gyűrűsujja között a borospohárral, mely véletlenül a kezében maradt. Az a jóember már kint volt az ajtón, Kénesi a kabát hatalmas zsebeire gondolhatott, meg a benne lévő fontos iratokra, meg a pénzre, meg a szerződésekre, szóval… A finom Szamorodnit a képébe loccsantotta annak a derék úriembernek, aki, máig sem lehet tudni, szándékosan, vagy véletlenül… Aztán elcsattant egy pofon. Lehetetlen volt megállapítani, hogy ki adta, és ki kapta. Akkor már sötét tónusú emberünk arca a „hegy levétől” ázott. Szabit hasba vágta, mire az kétrét hajlott, mint egy colstok, közben fejbe vágta amazt, meg rúgott is, persze úgy, hogy ne érje baj a kabátot, aztán újabb pofonok következtek. Verekedésben járatlan emberek kapálódzása, meg kiabálás, káromkodás, fújtatás, erőgyűjtés és roham, melléütések, megtántorodások, aztán Szabi, a BTV rendező fenoménja, aki már rendezett… Szóval pályafutásának évtizedei alatt rendezett mindent. Most a saját jelenetét rendezte, és a sötét kabáttolvajt egy dupla nelsonnal… Másképpen: majdhogynem kitörte a nyakát. Az a szegény ember kegyelemért könyörgött, hogy – jajjajjaj… engedjen el! – és visított, hogy visszaadja a kabátot, közben álnokul, de lehet, hogy csak reflexből tette, mindenesetre a rúgása súrolta Szabit, aki már el is akarta engedni… Kísérletet tett arra, hogy hátra rúgjon bakancsos lábával, és… Szabi lehámozta róla a kabátját. Úgy ahogy volt, a kabáttal a hóna alatt, méteres colos csontjait lábként használva odagyalogolt a söntéspulthoz és benyakalt egy felest.
    – Marcsi néni elmondaná, hogy akkor, azon a napon, azon a délutánon, amikor az a bizonyos dolog… Mikor az az ügy…
    – Ó, igen! – vágott közbe Marcsi néni. – Nem is volt ügy, nem történt semmi. Tévedés volt? Szőrszálhasogatás? Egyezkedés? Mit akarnak hallani? És miért mindig én? Miért nekem kell… Szóval szeretnének egy szép, szívhez szóló történetet. Egy giccset szeretnének. Tőlem megkaphatják. Álmosítóan szerelmes sztorit fogok elmesélni, tele kifogásokkal, szenvedéllyel és csillagokkal. Mert maguk körülvettek az állítólagos szeretetükkel, zsarolnak, fenyegetnek, üldöznek… – A nagy, kockás asztalkendőt hajtogatta beszéd közben, mintha onnan olvasná a mondanivalóját. Megnyomkodta a tenyerével, húzogatta, feszegette, tölcsért is formált belőle. Aztán hirtelen elhallgatott, a szemére szorította az asztalkendőt, rázkódott, a vászonkendő sarka vizes lett a könnyeitől. – Bizony – mondta. – Nem volt semmink. Szegények voltunk, éhesek, szerelmesek. – Megállt, pislogott, tudomásul vette az ellenkezést. A rendező felemelte az ujját, hogy: no lám! A riporternő leesett állal csodálkozott, az operatőr kimeredt szemmel kapkodott levegő után, a segédrendező, körte alakú orrát törölgette gusztustalan zsebkendőjével.     
    – Halleluja! – mondta Marcsi néni. – Csapjunk bele. Szóval, ti… Szóval, maguk… Na, szóval… Kilihegem magam. Törpék vagyunk. Az egész föld, az egész naprendszer… – Marcsi néni, mintha melege lett volna, a nyakához kapott, az ujjával a pulóvere alá nyúlt, és kilendített egy szögletesre munkált, vékony szemekből összerakott aranyláncot, mely a vállára esett, majd horpadt kis mellére csúszott, és a ráncokból kibontakozva szélesen és szegletesen a két melle között, a virágokkal telehímzett, hófehér köpenyre támaszkodva magabiztosan kitárulkozott egy madonnakép, egy Szűz Mária a kis Jézussal, összehajolva, egymást védve, az anya a kendőjébe tekert kisdedet simogatta. – Én akkor tizenkét éves voltam. Egyszerű, tizenkettő. Értik? Szeleburdi, röhögős, kíváncsi, szóval minden, ami… – Kissé beesett, nagy, barna szemével Ellára nézett, a virágra a hajában, meg a gyöngyfüzérre a nyakán. Tekintete fürkésző volt, útkereső. – Erről akar hallani? Jól mondom? Vagy esetleg túl drámai vagyok, vagy éppen az ellenkezője, vagy mind a kettő? – A rendező színpadiasan féltérdre ereszkedett, oldalra hajtotta a fejét. Az egyik térdét a hasa alá húzta, a felsőtestével ráhajolt, szuszogott, könyörgőn összetette a két kezét.
    – Marcsika édes… könyörgöm, értse meg…!
    – Kedveseim – kezdte Marcsi néni –, ha az élet olyan egyszerű lenne, nem lennénk itt, talán ez az asztal sem lenne itt, talán én sem nőttem volna meg, talán mindannyian füvet legelnénk a szavannán. Hosszúszárú, több méteres fűben keresnénk a kijáratot a dinoszauruszok oszlopnyi lábai között. Ha nem csapódik be az az aszteroida, nem lövelli szét a sötétséget ezen a bolygón, és nem keveri meg az éjszakák meg a nappalok rendjét, mint a kártyát, ha nem ossza ki a förtelmes lapokat, ha nem gyilkolja le a dzsókereket és az ászokat, ha a királyokat meg a dámákat nem tanítja félelemre…         
    – Állj, állj! – kiáltott Ella, mikor az egyik derítő mögött kialudt a fény, és a szoba homályosabb lett. – Köszönjük, drága Marcsika – kiabált a segédrendező. – Szeretjük! –  A világosító a szekrény tetején babrált. – Nyomjátok fel a kismegszakítót! – sikította a rendező. – Mindenki! – Szaladgálás kezdődött. – Mehet!
    – Az útvonalat… – kezdte a riporternő.
    – Útvonalat a pokolbéli flaszteren? – gúnyolódott Marcsika. – Az egérszagú kapualjak Via Appiáján? Azon a keresztúton, ahol a milliók arcát nem töröli meg senki? Akiket a Mennyei Atya és az ő Fia tétlenül néz? Mit tudom én! Dessewffy utca, Nagymező utca, Oktogon, Szent István körút. Vagy Nefelejcs utca, Bajza utca, Nyugati… Lehet, de nem biztos. Bújtam az anyámhoz. Tizenkét éves voltam, eleven, nem rossz, de szemtelen, komótos és semmirekellő nagyokos, vitatkozós, fellengzős, feleselős, mit tudom én, indulatos is, meg gúnyolódó, közben meg magatehetetlenül szégyenlős és szomorú.  Volt egy jó tulajdonságom, nem is jó, de hasznos, ennek köszönhettem… – Marcsika kérdően nézett szét, arcról arcra ugrált a tekintete, mint egy kismadár. – A bajban mindig összeszedtem magam. Lehetett rám számítani. Ha valaki megbetegedett a családban, ha baj bajt, córesz córeszt követett, ha elfogyott az utolsó garas is, az utolsó reménysugár is… Ne haragudjatok, ha nem tudom az útvonalat. Tizenkét éves voltam. Nem az utcákat figyeltem… Lehet, hogy a Pannónia utcán mentünk, lehet, hogy a Nagymezőn, lehet, hogy a Visegrádin, vagy a Pozsonyi úton. Este volt és a rakpart szélén meztelen emberek álltak, meztelenek, kivillant bőrük átütő fehérsége. Reszkettem. Anyám szőrmés kabátjába csavarodtam. Összefogódzkodtam a testvéreimmel. – Belesápadt. Arcából kifutott a vér, csak a szürkeség maradt. Megtántorodott.  Aztán belekapaszkodott a felé nyújtott kezekbe, szabadkozott. A konyhába ment, gyümölcsös kosárral a karján tért vissza, az arca maszatos volt a rászáradt könnytől.
    – Megcsináljuk, megcsináljuk azt a riportot! Nyugi, nyugi, tündérkéim, meglátjátok, hogy megcsináljuk  – mondogatta. – Egyetek, gyerekeim, ne törődjetek a múlt bolondságaival.
    Valaki bekapcsolta a rádiót, a világosító, meg a sminkes kislány táncoltak, andalogtak, egymásba borultak, imitálták, ölelték egymást, álságost keverve a valódiba, hogy nevessenek.
    Marcsi néninek eszébe jutott az az este. Sok estében volt része élete során, de olyanban, mint az, nem. Esték pörögtek, jöttek, vándoroltak, hosszú sorokban, egymás nyomában, súlyos, gondterhelt esték, meg boldogok, meg rondák, meg tetszetősek, álmosak és álomtalanok. Fel-felbukkantak a múlt vízéből. Esték, melyek fiatalosak, melyek öregesek, melyek… Esték, melyek leúsznak a képzeletbeli folyón, melyek elviselhetetlenek, melyek fojtogatók, dekadensek, ha egyáltalán van ilyen, amikor az egymásutániság láncolata forog, mint egy biciklilánc, meg a komolyságé és a szerelemé. A villanyt leoltották, sötétben tompán suttogott a rádió. Zöldet villant, mint a szentjánosbogár, reppent, mint a denevér, zizzent, mint a papír, mintha ott a dobozban, a tekercsekben, a fénylő rádiócsövekben maga az Isten bujdokolna, maga az Úr, a Mindenható, az Örökkévaló. 
    Pontosan tudták, hogy kik mikor és hol, ha az udvaron széttört a csend, és ha a falak zengtek azoknak az ordítozásaitól, és a lépcsőfokok a trappolásuktól. És ott fent, ahol ők laktak, ahol már csak a kegyelem volt tovább, és füstös felhők találkoztak az égen… Az anyjuk meg a nagyanyjuk nyugtatgatni próbálta őket, de ők, gyerekek, a metakommunikáció másodlagos jeleit értették csupán, a lépések, meg a fejtartások, meg a taglejtések kifejezéseit értették, a kezek, az ujjak jelbeszédét, meg a hangsúlyokét.
    – Mi történt az úton? – kérdezte a riporternő, illetve nem is kérdezte, hanem mondta, állította: valami történt, valaminek történnie kellett.
    – Semmi – mondta Marcsika, mint aki túl akar esni az egészen, és inkább lemond, kiegyezik, hogy ne kelljen beszélni róla. – Hó szitált, rettenetesen fújt a szél. Beszélnünk nem volt szabad. Kísérőink… – Elhallgatott.
    – Kik voltak a kísérőik? – kérdezte Ella, a riporternő, és a hajában megremegett a virágszirom.
    – Volt köztük egy kölyök – mondta az öregasszony. – Egy fiú. Olyan tizenöt, tizenhat éves lehetett. Jóképű. Lágy, szőke haja rugalmasan omlott a homlokára. Illetve nem, most eltakarta az a ronda fekete sapka, az a csúcsos, hegyes, felágaskodó, halál színű. Elfedte a haját, a fejét, az éles, kemény ellenző meg fénylett, mint a kés. De én felismertem. A papagájos fiú volt a Klauzál térről, a füttyös, meg éneklős, csiripelős, aki ott szokott állni a csarnok bejáratánál, tetőtől talpig telerakva duruzsoló madarakkal, kék-fehérekkel, meg zöld-fehérekkel, meg zöld-sárgákkal, meg kék-sárgákkal, meg pettyegetettekkel, meg papírlap fehérekkel, és én arra mentem a nagymamámmal, meg a kishúgaimmal, és bámultuk őket, a fiút, meg a madarait, mert még a fülén is ült egy, a haján is, a vállán is, a karján, meg az ujjain külön-külön. És nem repült el egy sem. A papagájos fiú volt az, semmi kétség. Emlékeztem, pár hónappal azelőtt, mikor utoljára jártunk arra a nagymamám meg én, meg a kishúgaim, egy lilás színű, kese orrú ült a balvállán, zakója vállába kapaszkodott hosszú, karmos madárujjaival. Ide meg oda forgatta sötétszürke fejecskéjét, hajlongott, és szavakat duruzsolt a csőrén át. Arról beszélt, hogy Gyurika szép meg okos, persze papagáj akcentussal, és a fiú csak bíztatta, bíztatta, és kölessel etette a tenyeréből. És a haja olyan megnyugtatóan, lágyan, melengetően omlott a halántékára, és én sajnáltam azt a fiút, mert jónak és sebezhetőnek tűnt, és egész nap azon gondolkodtam, hogy miként lehetne segíteni rajta. Megvenném az összes madarat, persze lehet, gondoltam, nem is akar megválni tőlük, mert szereti őket… Mert amikor a szemébe néztem, a papagájai jutottak az eszembe, befúrtam a tekintetemet az alá a szörnyűséges sapka alá, mely olyan fekete volt, mint a vállán lógó fegyver, mely a térdét verte, és a nagy szemei most résre szűkültek, és tele voltak gyűlölettel. Egy pillanatra ő is elmosolyodott. Elmosolyodtunk. Legalábbis úgy éreztem, mintha átsuhanna egy villanás, egy fényecske... 
    Marcsi néni elhallgatott. A felvevőgép surrogott.
    – Ma is előttem van az a mozdulat, ahogyan a kiválasztott papagájt belehelyezte egy szürke papírzacskóba, és a zacskót felfújta. Volt valami vagány abban a mozdulatban, a külvárosok szegény embereinek mozdulata, a proliké, az utcagyerekeké, akiket sokszor, nem is tudom miért, annyira irigyeltem. – Marcsi néni a zsebkendője után kotorászott a kötényében. – Édes istenkém… – suttogta. – Édes istenkém…
    Lerogyott egy hokedlire, a kezét a szívére szorította. – Valamit nem értettem akkor sem, meg most sem – motyogta. – Most már soha sem fogom megérteni azt a dolgot. Pedig hát… – motyogta.
    – Állj! – jelzett a rendező, de Marcsi néni tiltakozott. – Az isten szerelmére! Most elmondom. Végre elmondom, ne álljanak meg, mert soha többé nem fogom elmondani. – Lihegett. – Nincsen semmi bajom, csak fáradt vagyok, mert hatvan évet utaztam vissza, hatvan évet! Értitek? Még a világon sem voltatok akkor, talán még az apáitok sem, és ki tudhatja, hogy a nagyapáitok, meg a nagyanyáitok hol álltak akkor, a járdaszéleken-e röhögve, vagy elbújtak szégyenükben, vagy éppen ők tartották a fegyvert? Nem is érdekel. Szeretlek benneteket, mert ti is szerettek engem. A kutyákat meg a macskákat is szeretem, meg a lovakat, meg a madarakat, az elefántokat is szeretem, meg a krokodilokat is, meg a virágokat, meg a dinoszauruszokat…  Persze most már mindegy, most már elsimultak az ár hullámai, most már senkit sem érdekel, lesznek, akik elkapcsolják, lesznek, akik bosszankodnak, hogy már megint… Lesznek akik gúnyos megjegyzéseket tesznek… Lesznek, akik szitkozódva káromkodnak majd, hogy én életben maradtam, hogy én… – Elhallgatott. – Amikor a nagyanyám, a nagymama, az én drága, vén nagyikám nem tartotta be a sortávolságot, a gyógycipőjében bukdácsolt a köveken, csetlett-botlott, még az ujjaival is letámaszkodott, hogy el ne essen, akkor az a szőke kislegény, a papagájos, akit annyira sajnáltam, akiről úgy képzeltem, hogy maga a jóság, az ártatlan babaarca miatt, odalépett hozzá, és a két marokra fogott puska megvasalt agyával a gerincébe vágott. A nagymama hátán, a ruhája alatt kiserkent a vér. Anyám lefogott, mert neki akartam menni, lefogtak mások is, elcipeltek onnan. Amikor legközelebb hátranéztem, láttam, hogy a szegény nagyi jár, ketten közrefogták, elég erős, öreg és tapasztalt volt, hogy a rakparton az unokái között állva várja a halált. – Hallgatott keveset. – De előzőleg le kellett vetkőznünk meztelenre. Láttam a hosszú, véres repedést a hátán...
    A rendező egy sámlira ült. Csüggedten a térdére támasztotta az állát. Arcából kiszállt a vér. Szigorú arcvonásai nem parancsolgattak többé. Arcbőre megnyúlt, álla leereszkedett. Gépiesen motoszkált a keze, mintha kutatna valami után, keresgélne. Lihegett, annyi látszott csak, hogy az ajkai között iszonyatos sebességgel szaladgál a szipka.
    Marcsi néni elhallgatott. Belesüppedt a karosszékbe, melyre időközben leültették. Leomlott a válla. Arca a tenyerébe temetkezett, de most senki sem szólt, nem zavart, nem ágált. Behorpadt a melle. Bodorított hajtincsei, melyek eddig egymásba karolva rezegtek beszéd közben, kísérték mozdulatait, jelezték lélegzetvételét, most mintha összeomlottak volna...
   
    Folytassa Marika néni – szólt bátorítóan a riporternő.
    – Vége. Nincs tovább. Az emberek belehullottak a vízbe. Voltak, akik azonnal lesüllyedtek, voltak, akik csapkodva vívták haláltusájukat, vagy kiterülve úsztak. Ugorj! – suttogta az anyám, emlékszem az elszánt tekintetére, ahogy felgyűrődött a szemöldöke az igyekezettől, még az apró ráncokra is emlékszem a homlokán, meg arra a finom anyajegyre az orcáján. Előttem van a tekintete, ahogy rám nézett, nagy barna szemével a szempillái alatt. Ez volt az utolsó tekintete. Tudta, hogy jó úszó vagyok, hogy sorra nyertem az érmeket, talán ő lökött a vízbe, egy-két másodperccel előbb hullottam bele, mint ő. A húgaim és a nagymama már halottak voltak, vagy vergődtek fuldokolva. Anyám mintha búcsút intett volna, vagy talán segítségért esedezett a vízből kiemelkedő keze. Kerepeltek a fegyverek. Amikor már mindenki beleesett, még sorozatokkal pásztázták a vizet.  Lebuktam, befelé löktem magam. Időnként feljöttem lélegezni. Elkapott az ár. Magával hurcolt a hidak alatt. Szinte görgetett, körül vett, gyűrt, szorított, mozdulni sem bírtam. Feldobott, aztán lerántott megint. Sötét volt. Úsztam a fekete áradatban. Gyér lámpák égtek a parton. Tempóztam. Imádkoztam. Hangtalanul, nem is én mondtam, inkább valaki más. „Istenem, révészem, vigyél át a halál folyóján!” Tisztán hallható hang volt „Vigyél át, Istenem, Örökkévaló, szent és magasztos, aki a választás senkiföldjére tettél ki engem.” Az örvénylő folyó zúgói átcsaptak a fejemen. Attól féltem, hogy soha sem kerülök ki a kiszámíthatatlan, áradatból. Megpróbáltam felderíteni, hogy hol vagyok. A hidak fekete szörnyekként vonultak fent. „Örökkévaló Istenem” – mondta bennem a hang – „révészem, istenem, az örökkévalóság révésze – imádkoztam kétségbeesetten – vigyél át, vigyél az életbe!” A hátamra fordultam, szerettem háton úszni, úgy járt a karom, mint a hajólapát. Sötét madárként hol közeledett, hol távolodott az éjszakába borult város. Lassan, hosszan elnyúló, lapos szögben igazodtam a part bizonytalan vonalához. Tömbökben bontakoztak ki a gigászi kövek.
    Egyszer csak beleütköztem valami élesbe. Botladozva, elnyúlva, a kezemmel fáradtan kapaszkodva kúsztam fel a lépcsőn. A rakparton elhúzott egy autó. Fáztam. Az egész testem remegett, képtelen voltam felállni, vergődtem ügyetlenül, mint egy fóka. Lerogytam, mozdulni sem bírtam a fáradtságtól. Halk, ellenállhatatlan, elemésztő zokogás rázott. Puha kezek valami meleget terítettek rám, felnéztem, egy ismeretlen asszony állt ott, az arcát nem, csak a sziluettjét láttam, meg a kabátot, vagy mit. Vedd fel kislány, mondta. Már indult is, de visszafordult.  Levette a nyakláncát, és a nyakamba tette. Nagy, szögletes, madonnás medál lógott rajta. Ez majd megvéd, mondta. Azóta viselem. Sokan kérdezték már, hogy mit is akarok tulajdonképpen a Máriával, meg az ő csecsemőjével? Mert hát én ugye… Hogy kik ők nekem? A testvéreim, mondom, a nagynéném, meg az unokafivérem, az anyám meg én, meg a kishúgaim, meg a nagymama, meg a szomszédjaim, meg a barátaim, meg a hittestvéreim, mondom erre. Ott álltak velünk ők is, a Szűz Máriát meztelenre vetkőztették, a Kisjézus éppen a mellbimbóját kereste a szájával, amikor éteri testüket átütötte a golyó…   
    Marcsi néni lihegett, arcát elöntötte a láz, piros foltok jelentek meg a karján, a nyakán, a homlokán, a fülén. Összehúzta magát. A rendező leült mellé a szőnyegre, a két tenyerébe szorította a kezét. A sminkes kislány gőzölgő kávét hozott.
    Alig hallhatóan megszólalt a riporternő: – És…?
    – Semmi. Beburkoltam magam abba a bundakabát-félébe, amit attól az asszonytól kaptam. Megkerestem apám egyik keresztény barátját a Bakáts téren. Hetekig feküdtem tüdőgyulladással. A bombázások alatt sem mehettem le a pincébe. Mit mondjak még?
    A rendező intett. A kamerás kikapcsolta a felvevőgépet, a reflektorokat, összehajtogatták a derítőket, feltekerték a vezetékeket.  Szabolcs még kikapott a gyümölcsöstálból egy almát, és jóízűt harapott belé.

Keleti nő (1929) 

---

Szeretettel köszöntjük a 75. születésnapján a költőt.
Egyik emlékezetes, régi versét idézzük fel.


GYÁRFÁS ENDRE

Csak tréfa volt

Épp elhagytunk egy utcasarkot
– hűsítő csöndet szűrt az est –,
mikor a falról rám rikoltott
egy krétarajz: horogkereszt!
„Valami tacskó firkálhatta –
útitársam legyintve szólt –,
csupán két szögletes vonalka…
és biztosan csak tréfa volt.”

Valóban! Hiszen semmiség az:
néhány vonás csak kis helyen.
De tréfa volna? Furcsa vígasz,
nem fogja fel az értelem.
E két vonalka nem is régen
egy fél világot birtokolt.
S ha van köztünk, ki feledékeny,
úgy vélné, az is tréfa volt.

Masírozott a had, csapódott
csizmája kövön, csontokon,
s a feldübörgő tankhadoszlop
átgázolt falun, városon,
ledőlt a ház, jajdult az utca,
port okádott és füstgomolyt…
De eloszlott a füst azóta,
az is lehet: csak tréfa volt.

A jelvény ott ágált magasan
– két szögletes vonal csupán –,
alatta, féregjárt barakkban
pofon, rúgás, korbács után
testvérem végignyúlt a földön,
s kívánta inkább a pokolt,
s vágyálma lett „a régi börtön”,
„a szép halál”… Csak tréfa volt?

Aztán a gáz… kinyílt a fürdő,
gyilkosok álltak sorfalat,
gyerekbőrből a lámpaernyő,
a nyaklánc gyöngyei: fogak!
S egy héja hang a rádióban
az Übermenschről szónokolt…
Két vonalka… No hagyjuk, jól van,
lehet, hogy mindez tréfa volt.

A rettegés, a hazug vádak,
szögesdrót, villanó szurony,
a gép, mely otthonokra támadt,
a csókban lappangó iszony,
költő a sárban, könyv a máglyán
– s tőröd se volt, hogy megtorold!
Mauthausen, Auschwitz, tifuszjárvány,
Lidice… mind csak tréfa volt?!

Ne hidd, hogy elég, ha a falról
elfordítod tekinteted!
Ki most horogkeresztet rajzol,
nem mind éretlen kisgyerek.
A két vonal kinyúl utánad,
körülhálóz, négy ága fojt…
S a gödör gúnyvisszhangja támad:
„Csak tréfa volt, csak tréfa volt.”

1961

---

LÁSZLÓFFY CSABA

Abnormális elégia

„Korral elomlik a szirt, az ekét elemészti a rozsda”
Ovidius: Amores (Első Könyv, 15.)

Mintha tömény zsírréteg zárná el a törékeny
gyermekkor tüneményeitől (ó, rég feledett túl-
érzékenység)! Könnyeit érzi; mint az elolvadt
hó, patakokra szakadva arcán. Kit sirat ő még?
Önmagad árnyát mindenképp – te, a nagynevű író
és humorista Karinthy-fi, Gábor! – (Ő, aki zsenge
ókori szív szerelmes verseit ülteti át épp
magyar nyelvre: a hexameter sorokat követő sor
pentameter – hisz disztichon illik az elégiákhoz.)

Hányszor bújt el a függönycsendben, az éjbe sötétült
úriszobában, hogy ne hallja a civakodást már?!
Rojtokat tépve az ajkát kékre harapta, hogy el ne
sikoltsa magát, ha az anyja fölényteli dölyffel
sújtott apja szemébe, s a férj viszonozva az
indulatot belemarkolt volt az Aranka hajába,
s húzta tövestül – az ideggörcstől megmerevültté
vált, tehetetlen fiukat is a porig megalázva.

Ilyenkor könyörögni ha tudsz valahogy, na de ő csak
körmeivel vájt ösztönösen bele mélyen a húsba,
egyszer még a vér is kiserkent, s berohant, a
vécéajtót kulcsra bezárván; ámde hiába
bújt el, nem sikerült soha képzelt vétkei gyarló
nyomait eltüntetnie. Lassan végre magához
térve: a ház egyszerre kihűlve, kihalt; csak a falra
rávetülő, otromba-nagy árnyak –, s ő fölocsúdva
fordította tovább az ifjú poéta merész és
erotikus bujasággal telt szövegét: az AMORES-t.
Első Könyv hetedik fejezet – már címe is vádlón,
mint a tanú, kiabált: Megveretik Corinád!…

Nos, bármily hihetetlenül hangzik – a teste
mély kerevetre zuhant kimerülten –: az ember
(gyalázat) botorul, kit kedvelt, azt üti mindig,
bárhogyan is kötődjék hozzá! (Frigyes, Aranka:
volt, aki nem látott őrültnek s elvetemültnek
benneteket?… De hányan szóltak?
    Ő, a fiuk se) –
Ő nem szólt, nyelvén félelem ült, iszonyú…

Nem szól sérelméről – mint aki féli a bosszú-
álló isteni kéjt (s a ziháló mostoha némbert)
– mint ahogy anyjával Pantheuszt, Théba királyát,
éppúgy tépeti őt szét. Látja buján, eszelősen
Agaué-Arankát, kezében tartja fiának roncsolt
ifjúságát. (Gyászos pózban manipulálja
környezetét a hasadt agy. „Nézd, e korán elaszott ben-
sőt(!), a sakálok étvágyát is messze-riasztót!…”)

„Azt se tudod, mit szólj, s még úgysem: mit cselekedjél?
Bár azt tudni: ki vagy!… (Prostituál süvitőn a
szólam – a hit, hogy az Isten lelke suhant el a fényben!)
Tolakodó sok kéz s szív. Holmi butácska betegség-
faksznik, hámlások fantomi léte belül.
Vacillálsz eleget, mint hű Szerelem katonája…
Elégtételed annyi, hogy ellenségeden győzni
tudsz, ha tulajdon génjeidet vered át nyilaiddal!”

Olthatatlan gyűlölet, vagy csak utálat(?) – »Álom-
herceg«: vér csepeg immár trónörökös, koronádról! –
S ha netalán Karinthy-(korinthoszi)-csontba ütődik
dárdád?… Mostoha gyermek, apádban örökre riválist
láttál (selymes réten dúslakodó baroméhség!) –
Hol van az édesapád?… „Korral elomlik a szirt,
s mindenen úr az idő –
„Úgy hát lelkileg is
lettem hasznosabb pária: mint nyomorék?!
NINCS SZERELEM, MI MEGÉRNÉ…
Rókaszukácska-anyám s te,
impotens népség bélyegét alamuszi
vigyorgással tűrő s bajkeverésre kevélyen
kapható Aty’! (Ez egymaga konkurálhat a díszes
svéd akadémia presztízsét kihívta tumorral –
túlzok-e tán?) Nyomorult, beteg én – kezdetben alig több:
ostoba bunkó –; míg azt hittem, mímelem álmom
s álmodozom, rémálmomban rám tört Dionüszosz:
bősz Bacchus-ivadékok csattogtatva patáik.
(Megrohamozván latorkertjei képzeletemnek
– lám, ma megint az ágyba vizeltem!) Bújnak a rusnya
szörnyetegek ki a paplan alól, egymásra kacsintva,
és a szemükből tűznyíl lángja lövellt ki fölöttem;
kábulat fátyla ha fedte is obszcén élvezetüknek
trágárságait, éberen eggyé forrva a nyelvük –
lásd a sikátorok sarkán a párzó kant a szukával.
Hány busa férfi nyakára lesújtott, mint a bakó, a
csak önmutogatásra – fehérmájjal – született, dús
vérbuja nő! (Észlény faterom, igazán te ne tudnád?)

Lágy apa, szójátékok Mestere, akrobatája:
a zseniális és abnormis közt kifeszített
kötélről le-lepillantván furcsán hunyorító
pápaszemes fiadra, ki a lágymányosi réten,
kiskamaszokkal, a halk fantasztikum ősi határán
él különcként (még ma is, ott bujkálva, akár egy
agydaganat).
„Ha világ ez?… inkább meg sose tudjam:
micsoda” – mondá ő(!) a gyanús, a Nagy-Frici kényszer-
neurózisos, vén költőfia – volt, ki szerint a
klánunk „fekete báránykája”. (A név sikerén már
bágyadtság fog el – ezt firkantja a cetlire Gábor –;
csak ne kelljen zokni gyanánt felhúzni naponta!)
Húsba harapva dühében, elfordul, mikor őt: e
homunculusi-sápadt férget nemzeni nem rest
isteni Frigyes arcát szégyen lángja kigyújtja.

„Fiatok, ím, timiattatok földre sütötte szemét, le…”
Áll szomorún és nézi a padlórést, ahelyett, hogy
anyja kibomló hajfonatát őrjöngve cibálná.
„Arankára viszont egyszerre csak úgy »reajött«, hogy
nyers kacagással csókot nyomjon szürke pofámra –
(jobb-e kiverve Zeusz ujja közül a szigony?!)”

*
(Utólag, idegosztály emeletén, a szobában,
Benedek István nyakatekert szakfejtegetését
is iszonyattal tűrve… s letörve okulni azon, hogy
rosszabb is lehetett volna nekik?) – „Szüleimnek.”

*
„Páholtak polgárt meg sült bolondot is – ó, de
hányat! – a szemem előtt már. Hozzám senki sem ért, csak
a félelmet-gerjesztő nyilasok csaholása.
Még hogy heg fedi arcom(?) – a lelkemet senki se látta…
Múlik az éjszaka, ó, de hiába – ki képes előttem
nyitni a zárt? Álom s örökölt vágy kábulatától
eldugaszolva fejem, leszek ím hát rosszhiszeművé.”
A magafajta ahány láncot visel el; de hiába
szűköl. Kristály harmattól bár csillog a város,
holtidegenség mégis minden; s benne is őrjöng,
hogyha bolondokház-födelével játszik a szélvész.
Fagyban, forróságban folyvást fojtogató lét –
ifjan ilyen nyomorult kirekesztett sors; a szülőföld
tág mezején ezután már minden sejtje üresség.

Máskor – egy másik időben („Mit mind jösztök az álnok
rögeszmével?! A most vagy a múltkor nem realitás”)
– a Feneketlen-tó partján ült, már ha tehette,
s jóllehet Hádész jujde-sötétséget boritott rá(!),
nem érezte magát mégsem végleg kirekesztve,
mint a habókos íróbrancs közt egykor. „Kis-(s)eb(b)
túlélési esélyem, mint a koponyaléke-
léssel végleg híres apámé. Ó, Európa,
téged is titkolt elmebajoknak kínja gyötör, mint
engem, a szórakozott, fura őskori lényt, aki (hallod?
néhai enzim ez, undok hangsúllyá kövesedve!)
génben kódolt isten-tudja-miket örököltem? – –
Rég kimarta a szívem a könny! (apa tudta) a piszkos,
züllött, ferde családi bugyorban. A rímek
»dróttalan távíróján« mennyi fölösleges izzás,
s az a  kevés, hínárosan nyúló remény a neander-
völgyi ködökbe veszejtve… No persze, Siófok
partján is csak: A NŐM! – Frici mást se rikácsolt.
Végül is ez volt (nem az enyém), de doktor uraknak –
Aranyketrec-igéken kívül is – ez marad immár
az a bizonyos „életképtelen(s)égi szindróma!”





Férfifej

---

NEMES LÁSZLÓ
   
Kaleidoszkóp IV.
   
Amióta csak emlékezem, mindig is nagyon szerettem a tejet. Abban a régi, az 1927 januárjában bevezetett pengő előtti, inflációs világban ki tudja, már hány koronát kellett a szüleimtől kikunyerálnom, hogy a Tisza Kálmán téri vagy a városligeti játszótéren álló tejeskocsiból egy pohár pasztőrözött tejet vehessek magamnak. – Te szegény, pesti gyerek – mondta többször is apám –, nem is sejtheted, hogy milyen az igazi finom, friss tej. Húsvétkor elutazunk a nagyszüleidhez, ott majd megtudod, milyen remek az a frissen fejt, még meleg és habzó tej.
    Minden gyönyörű és csoda volt számomra a nagypapáéknál. A szoba mennyezetén a gerendák, a patak partjáig érő kert tavaszi illata, az udvaron, az istállóban a lovak, a tehenek. Azt is megláttam, már az első napon, amint az istállóban egy néni – talán inkább fiatal lány, gondolom ma már – a fejőszéken ülve éppen az egyik tehenet fejte. Sistergett, habzott a vödörben az az illatos, meleg tej, a „néni” adott is nekem belőle egy csupornyit. Finom volt, csodálatos. És megérlelődött fejemben a gondolat: legközelebb én a világ legfrissebb tejét fogom inni, egyenesen abból az élő csapból, melyet a fejő „néni” az imént olyan ügyesen huzigált.
    Másnap, még a reggeli előtt kiosontam a házból, az istállóban éppen senki sem volt, én gyorsan lekuporodtam az egyik tehén hátsó lábai közé, mindkét kezemmel felnyúltam a tőgye, vagyis a „csap” felé, melyet majd csak huzigálnom kell, és az isteni nedűt várva, kitátottam a számat. A tehén pedig előzékenyen még a farkát is felemelte, majd egyszerre egy óriási forró, barna, büdös csomagot pottyantott a fejemre.
    Visszatekintve későbbi írói pályámra, úgy is mondhatnám: meglehet, az a tehénke volt az első kritikusom.
   
    *
    A következő esztendőben, ugyancsak húsvétkor, ismét apai nagyszüleimnél töltöttünk néhány napot. Édesapám elmondta, hogy látogatóba megyünk F. doktorhoz is – vagyis az akkori, polgári illendőségnek megfelelően – levizitelünk apám ottani, helybeli orvoskollégájánál. Meglehet, éppen erre a jelentős alkalomra kaptam utazásunk előtt vadonatúj sötétkék matrózruhát és hozzá, természetesen új fehér zoknit és fekete (talán lakk) félcipőt is.
    Azon az előre megbeszélt délutánon, már nagyapámék házában, amíg a szüleim is illendően felöltöznek, engem már alaposan kimosdatva, megfésülve, az új öltözékemben kiküldtek a két, velem csaknem egykorú, legkedvesebb unokatestvéremmel, Gyurival és Lacival az udvarra. Már nem emlékszem, hogy ott miféle játékba kezdtünk, csak arra, hogy valamilyen hosszú rudat vagy kötelet húztunk, én annak az elejét fogva hátráltam, s egyszerre valami nagyot roppant a talpam alatt. Mint kiderült: az istállóból kifolyó trágyalét tartalmazó pöcegödör elkorhadt fa fedele. Nem csak roppant, de be is szakadt alattam. Én ijedtemben, vagy ki tudja miért, elengedtem azt a rudat vagy kötelet, amelyben pedig talán még megkapaszkodhattam volna, és a szép új ruhámban, cipőmben, máris benne voltam derékig, aztán már csaknem nyakig a sűrű, bűzlő, ki tudja, milyen mély folyadékban. Nálam ügyesebb és gyorsabb unokaöccseim kaptak el és húztak ki a pöcegödörből, megmentve a valószínű, de kétségtelenül a legrondább és legbüdösebb haláltól.
    Arra emlékszem még ma is, amint anyám a konyhában (fürdőszoba nem volt a házban) cibálta le rólam és hajigálta ki undorral a menthetetlennek tartott új ruhámat és cipőmet, engem pedig valamilyen nagy lavórba, vagy talán óriási mosófazékba állítva próbált tisztára csutakolni. A „vizit” F. doktoréknál azon a napon kétségtelenül elmaradt.
   
    *
    Az elmúlt évszázad negyvenes éveinek végén és az azt követő évtized első felében – ahogyan mondani szokták: a „Rákosi korszakban” – a magyar irodalmi élet egyik legjellegzetesebb és legismertebb alakja volt Kónya Lajos. Az igazi „munkásköltő” akkori megtestesítője. Még eléggé fiatal (1914-ben született), egy szegény szabólegénynek, később Tatabányán munkát kereső, minden bizonnyal bányásznak a tehetséges, jó megjelenésű, kitűnő beszédképességű fia, aki a maga erejéből lett tanító, majd később egyetemi diplomát is szerzett. 1936 óta jelentek meg jó, ha nem is országos feltűnést keltő versei és prózai írásai, katonaként (és költőként is) tanúja volt a háború, egyebek közt a Don-kanyarbeli tragédia szörnyűségének, a horthysta hadvezetés bűneinek, majd lelkes, őszinte híve lett a felszabadított ország újjáépítését és a dolgozók világának megváltást ígérő párt eszméjének.
    Alig néhány esztendő, az úgynevezett fordulat éve után a párt (akkor már nagybetűvel: a Párt) és a kormány el is halmozta megbecsülése jeleivel. 1950-ben és 1953-ban írói és költői munkásságáért – ha nem is teljesen érdemtelenül, de kétségtelenül eltúlozva – két Kossuth-díjat is kapott, számos egyéb, magas kitüntetést, majd 1951-től 1954-ig az írószövetség főtitkára lett.
    No de, nem is erről akarok most írni, hanem életének arról az epizódjáról, amelyet abban az időben sehol el nem mondhattak, meg nem írhattak, egyetlen újság meg nem említhetett. Kónya Lajos írószövetségi főtitkár, kétségtelenül a legfelsőbb politikai körök jutalmaként, kertes villalakást kapott a Szabadság-hegyen, méghozzá pontosan Rákosi Mátyás villája mellett. Egy alkalommal felvitte magához Tatabányáról idős édesapját – hadd legyen a sok nehéz munkában megfáradt öregnek egy kis pihenésben, kényelemben része. Egy szép napon az idős Kónya papa, egyedül maradva a házban, kiment a fia kertjébe. Nézegette a fákat, a virágokat, majd az egyik kerítéshez közeledve, a szomszéd kertből – Rákosi kertjéből – a fegyveres testőrök egyike rákiáltott: – Közelebb ne jöjjön a kerítéshez! – Igen ám, de az öreg Kónya papa nagyot hallott, csaknem teljesen süket volt már. Ment hát tovább, a nagyúr kerítése felé. Lehet, hogy még egyszer ráordított a testőr, de hiába, lehet, hogy nem – csak az biztos, hogy a lövése eltalálta az öreget. Lett is nagy ribillió, amikor kiderült, hogy a meglőtt, súlyosan megsebesült „gyanús betolakodó” az írószövetség híres főtitkárának az édesapja.
    Nem tudom, milyen súlyos volt az öreg sebesülése, de rémülten, rögtön kórházba vitték. Idővel többé-kevésbé meg is gyógyult. Azt se tudom, mennyiben járult hozzá ez a kínosan titkolt incidens ahhoz, hogy Kónya Lajos, „a munkásköltő-példakép” később kiábrándult a párt akkori politikájából, hamis pereket kovácsoló, ártatlanokat kivégeztető vezetőiből, de nem a szocializmus eszméjéből, és az emberségesebb szocializmus rendíthetetlen hívévé lett. Írásai, könyvei később is megjelentek, ám díjakat, kitüntetéseket többé nem kapott. Az irodalom, az irodalomtudomány csendes művelőjeként, mint a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos munkatársa, viszonylag fiatalon, 58 éves korában halt meg.   
    Könyvei itt-ott bizonyára még fellelhetők, de a mai fiatalok a nevére sem emlékeznek már.                    
    Ilyen az író sorsa? Az irodalompolitika? Hadd idézzem néhány esztendeje elhunyt kedves barátom, az író Bárány Tamás egyik szellemes mondását: „Olyan ez, mint az agyaggalamb-lövészet. Valamit, valakit fellőnek a magasba, hogy aztán lelőhessék.”

---

BOZÓK FERENC

Részeges kamasz

Figyeld az Őszt, e vén bolondot.
A szél nyakába köt kolompot,
hogy így fülelje, merre kószál,
figyelje, hogyha messze lófrál
kisöccse, szél, e részeges kamasz.
Hol itt, hol ott akad reá panasz.
Ma épp a Zugligetben őgyeleg
a szél, e fürge, nagyra nőtt gyerek.
Koránkelők
Magányos árnyuk imbolyog,
erőtlen, erre-arra,
s reávetül esetlenül
a szürke házfalakra.
Zsebükbe gyűrve két kezük.
Ma nincs, ki fogja őket.
Mely Isten óvja, váltja meg
a bús korán kelőket?
Pillanatfelvétel
Kicsiny madár, a térbe fújva,
ugorj fejest a kék azúrba.
Ugorj fejest a végtelenbe,
s a semmiben lazán kerengve
csipogd a térbe semmiséged.
A végtelen figyelje véged.
Röpítsd a légbe gyenge szíved,
a végtelen figyelje íved.
S a végtelen merengve lásson,
tünődve, könnyed elmúláson.

---

BOTÁR ATTILA

Jöhet-e válasz?

A szeme szelíd gesztenyéiből
jut a felhőknek, holdnak, vadludaknak,
akárhol táncol, termő földi kör
marad nyomán, évszakok bólogatnak,

aki testvérnek tudja a lombot,
s eget ölel aszályos napokkal
lejtőn lejtett, kaptatón bolyongott
teret térít s bőségébe foglal

a sugarak szőtte forma nyalábja –
Milyen tekintet őrizgette mélyen?
Milyen tűnődés szülte világra?
Jöhet-e válasz? Akár a mesében.

---

BARNÁS MÁRTON

játék

gyermekkorom játékait
átnyújtom a múló időnek
az utolsó csepp jelenlétedben
az hogy jelen vagy számomra
közel vagy hozzám
mint valami gyónás a nyelvünk hegyén
visszatérek egy másik térbe
egy másik időbe-másik játékba
azt élem amit akarok:
boldog vagyok ha rád gondolok
és még nem tudom
hogyan és miért szeretlek 

---

KÁNTÁS BALÁZS

Otthonos otthontalanság

Az otthonnak nevezett
négy fal között nyújtóznak el
a mosatlan tányérok,
széthagyott zoknik.

Együtt heverek velük,
közöttük, mintha
csak közös volna
a sorsunk.

Mozdulnak a függönyök,
forognak a ventilátor
lélekvesztett
angyalszárnyai.

A rádió gépszavaiból
tudom meg, egy másik
földrészen éppen
mi, hogyan esett.

Nem gondolkozom már
a transzcendens tartalmakon –
még öt kék, címletes papírdarab
biztosít túlélést a hétre.

A funkciótlan tárgyak között
lomhán elnyújtózom én is –
látómezőn kívül helyezi
magát a külvilág.

Megvigasztal a levegő,
a por, a kósza illatok.
Magához ölel
az otthonos otthontalanság.

Ez itt az
önhitegetés zárt tere.
Mindent vagy semmit.
Egy lapra feltenni.
Míg kirakod, magadból, magadat,
a körülötted elhullajtott
csikkek is eldöntik,
hogyan tovább.

*
Intézményfalak közt
pattogó teniszlabdaként élve –
senki eszköze nem leszek.
Bár rég üres
a hűtőszekrényem,
és csak olcsó sörök
beszélgetnek velem…

*
Kikelek a profán, büdös
rongyok közül.
Mindenfelé egy őrült este
maradványai hevernek.

Ásványvízben tisztulok meg,
jobb nem lesz tőle,
de legalább látszólag
kicserélem a bőröm.

Az asztalon öt bankjegy
nyújtózik el.
Harminc napig ők
képezik az életemet.

*
pilinszkypara

Az alvó szegeket
felébresztettem, azután
a tenyerembe invitálom.

Egyszerű, meghitt,
páratlan kapcsolat.

A rádöbbenés másodperce.

---

SÓ BALÁZS

Így

Álmomban hullámzó tenger
vagy Balaton, felvet néhány
kérdést, amiket azonnal ma-
gába is temet, így fogynak a
kérdések egyre, és a válaszok
így vesznek el.


Jó lenne

Ráérős kocogás a hajnali, illatos
esőben. Jó lenne elhinni, ez itt a
szabadság, de hazafelé tartva lám-
pák vakító fénye minden utcasar-
kon, minden zebránál piros jelzés
és fogak koccanása.


Szavak

Érettségi óta nem láttuk egymást,
nem is hiányzol, de azért megkér-
dezném, ha egyszer véletlenül ta-
lálkoznánk, azokat az átlátszóan
vékonnyá szopogatott szavakat
tudod-e még, amire várat lehetett
építeni, és olyan jéghideg szavakat
suttogsz-e még, amik semmivé
olvadnak, mire elérnek fülemig.


Idén korábban

Múltkor azt álmodtam, vizet
hányok és a túlcsorduló vé-
céből a padlóra folyik, előtte
azt, hogy egy tévedés folytán
letartóztatnak, azelőtt meg,
hogy egyenként köpöm pár-
námra az összes fogamat.
Anyám egyszer azt mondta,
az álmok jelentőségét se túl-,
se leértékelni nem szabad.
Még mindig nem félek ela-
ludni, de azért remélem, idén
korábban véget ér a nyár.


S bent halvány

Hűvös nyári délelőtt.
Szél zúgatja a fákat.
Árnyak és fények fáradt
játéka: függönybe szőtt
mozgás. S bent halvány tárgyak.


Hova húzna

Megindult, aztán megpihent, a fűbe
feküdt, hallgatózott, mintha mozog-
na a föld. Később az eget figyelte,
madarakat, felhőket, repülőket. Nem
találta a napot, és azon tűnődött, ho-
va húzna csíkot, ha ott fönn repülne.


Egek

Ma is kinéztem. Csontszínű ég alatt
lassú délelőtt. Tél és tavasz között
néhány halvány napsugár. Pár éve
egy norvég nyáron láttam ilyen színű
eget, amikor két hét alatt megtanultam
keresztülnézni a mindennapi ködön.


Vissza

Elfelejtettem kabátot venni.
Vagy inkább azt hittem, nem
kell. Süt a nap, de hideg van.
Visszavonhatatlanul vacogok.
Nem tudom, mi fáj. Biztos, hogy
másra gondoltam. Visszafelé
pereg egy elfelejtett álom.

---

KONCZ KÁROLY
   
A kalács
   
Naményi Bálintné húsvétra megrendelt a vegyesboltban egy fonott kalácsot. Lilike, az eladó, már írta is be a füzetkéjébe: Mariska néni, 1 db fonott kalács, a nagyobbik fajtából.
    Kenyeret nem kellett külön rendelni, a kenyér nagyjából egyformán fogyott, de aki kalácsra vágyott, nem vásárolhatott csak úgy ütre-botra, a kalácsot muszáj volt mindenkinek idejében felíratnia. Naményi Bálintné nem rendelt sűrűn kalácsot. Legutóbb tavaly íratott, karácsonyra.
   
    Egyik éjjel Mariska néni hirtelen felébredt. Negyed három volt. Azon gondolkodott, mitől ébredhetett fel. Igaz, elég gyakran felébredt már jó ideje az éjszaka mindenféle lehetetlen órájában. Mintha zajt hallott volna… Igen! A konyhában valaki nekiment egy széknek. A konyha irányába kezdett fülelni. Csend volt. Túlságosan is nagy csend, és amikor maga mellett végigsimított az ágyon, üresen találta a helyet. Emiatt volt olyan különösen nagy csend: nem hallotta az ura lélegzetvételét. Fölkelt és a homályos lakáson keresztül kibotorkált a konyhába. Itt találkoztak. Negyed hármat mutatott az óra. Valami fehéret látott a konyhaszekrénynél imbolyogni. Felgyújtotta a villanyt. Hálóingben, pizsamában álltak egymással szemben. Éjjel. Negyed háromkor. A konyhában.
    A konyhaasztalon ott állt a kenyérkosár, benne kendővel letakarva a fonott kalács. Látta, hogy a férje vágott belőle magának. A kés még ott feküdt a kenyérkosár mellett. A terítőn néhány morzsa. Amikor esténként lefeküdtek, Naményi Bálintné mindig letakarította az asztalterítőt. Minden este. Most azonban morzsák hevertek rajta. És a kés is ott volt. Érezte, amint a kövezetről lassan hideg kúszik végig a lábán. Tekintete lesiklott a kenyérkosárról.
    – Azt hittem, van itt valaki – mondta a férje és körülhordozta tekintetét a konyhában.
    – Én is hallottam valamit, azért jöttem ki – válaszolt Naményiné, és közben feltűnt neki, hogy az ura éjjel, ebben a pizsamában már jócskán öregnek látszik. Olyan öregnek, amennyi valójában volt. Nyolcvanhét. Napközben olykor fiatalabbnak látszott. Milyen öreg lett, gondolta az ura Mariska néniről, hálóingben tényleg elég öregnek néz ki. De talán a haja miatt. A nőknél éjszaka ez mindig a haj miatt van. Egyszer csak úgy megöregíti őket a kiszürkült, elvékonyodott szálú hajuk.
    Mariska néni egyébként kilenc évvel volt fiatalabb a férjénél.
    – Felvehettél volna valamit a lábadra. Mezítláb a hideg kövön. Még megfázol.
    Naményi Bálintné nem nézett az urára, nem bírta elviselni, hogy hazudik. Ötvenkilenc évi házasság után hazudik.
    – Azt hittem, van itt valaki – mondta a férje még egyszer, és értelmetlenül nézett hol az egyik, hol a másik sarokba. – Zajt hallottam, azt gondoltam, van itt valaki.
    – Én is hallottam valamit. De biztos kintről jött a zaj. – Eltette a kenyérkosarat az asztalról, és a terítőről felcsippentette a morzsákat.
    – Igen, biztos kintről – visszhangozta a férje bizonytalanul.
    Felesége a segítségére sietett: – Gyere, Bálint. Biztosan kint volt valami. Feküdjünk le, még megfázol a hideg kövön.
    Az ura az ablakra nézett. – Persze, biztosan odakint volt valami. Azt hittem, itt benn…
    Naményiné a villanykapcsolóhoz nyúlt. Le kell csuknom a villanyt, különben én is a kenyérkosarat fogom bámulni, gondolta. Mégsem nézhetem a kosarat. – Gyere, Bálint – és lekapcsolta a villanyt. – Biztosan odakintről jött. Az ablakredőny mindig zörög, ha szél van. De az is lehet, hogy az ereszcsatorna verődik a falhoz.
    A sötét lakásban mindketten visszabotorkáltak a hálószobába. Meztelen talpuk puhán csattogott a padlón.
    – Tényleg fúj a szél – mondta a férje. – Szél volt egész éjjel.
    Mikor már ismét az ágyban voltak, Mariska néni így szólt: – Igen, egész éjjel fújt a szél. Érzem az idegeimben, ha nem hallom is; ilyenkor különösen nyugtalan vagyok. Talán az ablakredőny volt.
    – Azt hittem, a konyhában jár valaki. Biztosan az ereszcsatorna volt. – Már úgy mondta, mint aki félig alszik.
    Felesége azonban észrevette, milyen idegenül, hamisan cseng a férje hangja, ha hazudik.
    – Hideg van – mondta és halkan ásított –, minden takarót magamra húzok. Jó éjszakát!
    – Igen, egészen hideg lett, takarékon hagyhattuk volna a fűtést. Kár volt lekapcsolni – válaszolta az ura, majd hozzátette: – Na, majd felmelegít az öreg dunna. Aludjunk. Jóccakát!
    Aztán csend lett.
    Néhány perc után Naményi Bálintné meghallotta, hogy a férje csendesen és óvatosan rág. Szándékosan mélyen és egyenletesen lélegzett, hogy az ura ne vegye észre az ébrenlétét. De aztán olyan szabályos, monoton volt a rágás, hogy attól lassan elszenderedett.
   
    (Emlékszel? Diákkorod egy zűrzavaros időszakában, amikor még a szüleiddel éltél – a középiskola vége felé, felsőfokú tanulmányaid kezdeti néhány évében –, mindig késő éjjel jártál haza. Hajnali fél három, háromkor. Amikor társasággal érkeztél, a főbejáraton osontatok be, s biztosak lehettetek benne, senki, semmi meg nem zavarja majd további együttlétetek. De leginkább egy friss ismeretség, újsütetű barátnő volt a te hajnali társaságod.
    Előfordult mégis, hogy magányosan botorkáltál haza. Olyankor persze farkaséhes voltál, s a hátsó bejáraton egyenest a konyhába mentél. és akkor kijött anyád. Akármilyen halkan nyitottad is az ajtót, mindig meghallotta. Ahogy a sötét konyhában ennivalót kerestél, hirtelen meggyulladt a villany. Akkor ott állt az anyád hálóingben, a hálóinge fölé felvett kötött, szürkészöld szvetterében, mezítláb. Mindig mezítláb jött ki, pedig a konyhátok köves volt, s a vastag falak miatt nyáron is hideg.
    Már megint milyen későn jöttél haza, mondta csendesen. Nem korholt, többet sohasem mondott. Csak ennyit: Már megint milyen későn jöttél haza. És akkor megmelegítette neked a vacsorát, és nézte, ahogy eszel. Időnként egymáshoz dörzsölte talpát, lábfejét, úgy áradt a padló kövéből a hideg. Éjjel, amikor kijött hozzád, hogy megmelegítse a vacsorádat, anyád sohasem húzott papucsot. Féltetted, megfázik, nehezteltél is rá emiatt, de csak magadban morgolódtál, neki nem tetted szóvá. És addig ült melletted, amíg nem végeztél a vacsorával, amíg csak jól nem laktál.
    Még hallottad, ahogy elmosogat, elrakja a tányért, evőeszközöket, az edényeket, amikor te már lefeküdtél és eloltottad a szobádban a lámpát. Így volt minden éjjel, amikor egyedül tévelyegtél haza. És leginkább mindig fél háromkor vagy három tájt. Egészen természetesnek tartottad, hogy éjjel fél háromkor odakészíti neked a konyhában az ételt. Nem okozott fejtörést, nem foglalkoztál vele, teljesen helyénvalónak találtad. Hiszen mindig ezt tette. És sohase mondott többet, mint hogy: Már megint milyen későn jöttél haza. Csendesen mondta, de ezt mindig elmondta. És te azt hitted, hogy ennek sohase lehet vége, ez így lesz az idők végezetéig. Olyan természetesnek tartottad az egészet. Hiszen mindig így volt.
    Most tudod csak, utólag, későn, hogy azok voltak a te boldog éveid. Az adatott neked. Az volt az Éden.)
   
    Amikor a férje másnap este asztalhoz ült, Naményi Bálintné három vastag szelet kalácsot tolt elé. Azelőtt mindig csak kettőt kapott.
    – Nyugodtan ehetsz hármat is – mondta és elhúzódott a lámpa fényköréből. – Ezt a kalácsot nem bírja olyan jól a gyomrom. Egyél te eggyel többet. Nem bírom olyan jól ezt a fajtát.
    Mariska néni látta, hogy a férje mélyen a tányérja fölé hajol. Nem néz fel. E pillanatban megsajnálta.
    – Mégsem ehetsz csak egy szeletet – dünnyögte az ura a tányérjának.
    – Dehogynem, este nem esik jól a kalács. Egyél csak, egyél, Bálint!
    Naményi Bálintné, Mariska néni csak kis idő elteltével ült vissza az asztalhoz a lámpa alá.




A konyhában (1920)

---

ÁGAI ÁGNES

Végév

Az év utolsó napja van.
Utolsó. Aztán átcsúszik múltidőbe,
dátummá fogy, évszámmá merevül.
Emlék lesz, jól s rosszul felidézhető.
Tudod, akkor kétezervalahányban,
no, igen, akkor voltunk fiatalok,
akkor temettük szegény Józsi bácsit,
akkor volt valami világválság,
akkor csókoltalak meg először,
akkor lettem rokkant, munkanélküli,
akkor rúgott igazán labdába Debrecen.
   
Az év utolsó napja van.
Utolsó. Aztán kihűl, kimúlik, lejár.
Archiválódik. Lábjegyzet lesz:
X. évben ez meg ez. Nem jeles dátum,
nem történelmi év,
ám nem lényegtelen, Akkor kezdődött,
és akkor végződött valami.
Ma még jelenidő,
még eleven, lüktető valóság,
még néhány óráig azt mondjuk: idén.
Holnap már azt mondjuk rá: tavaly,
és előhúzzuk az új naptárt,
mely még tiszta, üres és fehér.




Magvető

---

BODA MAGDOLNA

válságstáb

összeült a válságstáb
a költők elvállalták
átszínezik a naplementét
és minden sor kap négy szinkópát
tanulságul pedig csak magukat olvassák

a matematikusok azt mondták
mostantól a négyszög három lesz
a háromszög kettő de mert nyitott
kérdésben nem illetékesek ezt
a problémát a költők asztalára áttolták

a biológusuk megígérték
hogy a meddőség kérdését
soron kívül megoldják ehhez
csak egy pete és egy hímivar sejtet
kérnek fejenként és pár doboz pipettát

a geológusok ha leolvad Mount Blanc
csúcsáról a hó rá új sipkát horgolnak
a jogászok elégetik a törvénykönyveket
mert holnaptól életbe lép
a lelkiismeret


az előrevezető sáv
a szembejövő sáv is egyben

ez a világ annyi mindent kínál
nem tudom miért fanyalgok
van eperízű óvszer
internetszerelmek
műkörmök műmellek
nanoezüst dezodorok
sose halunk meg cseppek
retusált címlapfotók
minthamosolyok
mögött sunyító
minthaemberek
elvétett sms üzenetek
selyemvirágok
stabilizátorokkal összetartott
kenyerek
ráncfeltöltött anyák
koravén gyerekekkel
az érzések űrje
droggal töltve
tudatmódosítók a retikülben
zombik
kóvályognak
a betonutakon
éjjelente
elhagytuk magunkat régen
a dizájnolt kandallók mellett
génmódosított egerek ülnek


Antikvárium

Matatok a polcokon
Hoppá!
B mint boldogság
ismerős ez a
vörösesbarna fóliázott kötés
végigfut ujjam a gerincén
finom és puha
B mint…
hiszen ez én vagyok
idehoztak
nézem a szomszédom
ki mellé tettek
megpróbálom
kipiszkálni magam a sorból
úgy szeretném
hogy elnyűtt rongyos legyek
mint a nagyok
belelapozok
z-nek szeretettel
r-től karácsonyra.
Most január van.

Bontom a fám
szedem a fáról a díszeket
vizsgálgatom üveggömbömet:
nélkülem ők most
B mint boldogtalanság?

---

ÁDÁM TAMÁS

Pajtás fényképezőgép

kattog / kezemben
kimerevedik a táj
Pajtás fényképezőgép kattog
kezemben kimerevedik a táj
lúdbőröznek az éjszakák
sötétkamráiból előhívott filmek

most rugóskéssel jár az Isten

megörökítik részeg almafáimat
a redőnyök mögül elővillanó szemek
elporladt már a gyűjteményembe
ragasztott lóhere negyedik levele

a halak csontvázát átvilágítja
az ég vakuja / Pajtás fényképezőgép
kattog / kezemben kimerevedik a táj


Lakótelepi anziksz

Szépek a galambdúcok(!)

régen fából készültek
és melegebbek voltak a falak
és marhanyelv sem fért be
a keskeny ablakon

szépen a galambdúcok(!)
mégis fáj hogy olvashatatlanok
a betonba karcolt lábnyomok

évekig eltart a sötétítő függönyök
rebbenéseinek elemzése
és más megfejtések(:)
a halottfehér csöveken
undorral adott morzejelek

szépek a galambdúcok
nagyon szépek(!)

---

M. SZÁNTÓ JUDIT
   
Szergej
   
Sokat gondolok rád, Szergej. És az idő múlásával egyre többet. Igen, igen, tudom, minél idősebb az ember, annál inkább a múlt felé kacsingat. Hát így teszek én is. Csakhogy múltamból mindinkább halványodnak a jelentéktelen, semmitmondó emlékek, a rövid ideig tartó ismeretségek. Ami azt illeti, a mi ismeretségünk sem tartott soká. Mindössze néhány napig. És jószerével igencsak egyoldalú volt: neked biztosan fogalmad sincs, ki lehetek. Én viszont sohasem fogok elfeledkezni rólad. Holott több mint hatvan éve annak, hogy megismertelek.
    Január közepe táján történt, 1945-ben. Ki széken, ki ágyon, ki egy kupac ruhaneműn kucorgott az óvóhellyé átalakított pincében. Ritkán hangzott el egy-egy szó: takarékoskodtunk az erőnkkel, a levegővel, inkább csak néztünk hangtalanul magunk elé. Olvasáshoz nem volt elég az ablakon beszüremlő fény, sem a gyertyavilág, főzni már nem volt mit, a férfiak (csak az öregek, rokkantak meg gyerekek) is csak üldögéltek, ölbe tett kezekkel. Csak a gyerekek viháncoltak körülöttünk, vagy sírtak valami kis ételért. De az élelmiszerünk már igencsak fogytán volt, gondosan kellett kiporciózni. A kicsiknek is szinte csak kóstoló jutott. Aztán ott volt Pityuka, a pincében született egyhónapos baba. Talán ő sírt a legtöbbet. Nem csoda. Az anyja nem tudta szoptatni, tejet pedig sehonnan sem lehetett szerezni. Egy asszony kukoricadarát adott, azt főzték meg, a levét sűrű vásznon átszűrték, aztán találomra forralt vízzel higították (szerencsére, vizünk még volt). Kész csoda, hogy Pityuka megmaradt.
    Egyik nap kopácsolásra figyeltünk fel. A szomszéd ház felől verték a pince falát. Ijedten néztünk össze. Még a gyerekek is megálltak egy pillanatra. Aztán, hogy a hirtelen zajon kívül nem történt semmi, folytatták egymás kergetését. Mi – nagyobb fiúk és lányok – kérdőn lestük a felnőttek arcát. De az ő arcukról se olvashattunk le mást, csak tanácstalanságot. Kik lehetnek? Nácik? Nyilasok? Oroszok? Keresnek valakit vagy valakiket? Szökött katonát, bujkáló zsidót? Ha oroszok, mit akarnak? Mit tesznek, hogy viselkednek? Félelmet hoznak odaátról a szomszédból, vagy megnyugvást?
    A kopácsolás erősödött, egyre nagyobb vakolatdarabok hullottak a földre. Azután egy törött tégla esett ki, és azt gyors egymásutánban követte a többi. A por olyan sűrű lett, hogy alig láttunk valamit. Jó gyereknyi nyílást ütöttek már a falon, amikor lehajolva megjelent egy vattakabátos, prémsapkás katona, s géppisztolyával többször végigpásztázta az óvóhelyet. Egyikünkben sem maradt semmi kétség: szovjet katona állt velünk szemben.
    – Fasisztü? – kérdezte fojtott hangon, miközben a gyér világításban igyekezett az egész terepet földeríteni.
    – Nincs, nincs… – feleltük kórusban.
    Akkor a katona balkezével hátranyúlt és egy másikat segített be, akinek fel volt kötve a jobbkarja. Amikor mind a ketten benn voltak, az első hirtelen széles mosollyal önmagára bökött: – Szergej. – Aztán a másikra mutatott – Mísa. – Így, hosszú í-vel. – Moj szün – tette még hozzá.
    Ez utóbbi mondatot nem értettük, de a mosolyból felfogtuk a legfontosabbat: nem kell tőlük tartanunk.
    Valaki rögtön kerített egy hokedlit, azzal kínált téged. Nyomában előkerült egy vedlett szék is, aki hozta, mutatta, hogy Misának hozta.
    Leültetek, és te mosolyogva nézted a körülötted sertepertélő pincelakókat. Mísa arca komor maradt, azt is mondhatnám, hogy morcos. Meglehet, fájdalmai voltak.
    Mindnyájan várakozással tekintettünk rátok. Volt, aki félelemmel, volt, aki feltétlen bizalommal.
    Emlékszel, Szergej?
    De hát, hogyan is emlékezhetnél ránk? Hány százan, hány ezren néztek felszabadultan rád, hogy végre, végre itt vagytok. Hiszen még én sem tudom magam elé idézni az arcvonásaitokat ennyi idő távlatából. De az akkori események úgy vannak elraktározva az agyamban, hogy ma sem hiányzik belőlük egyetlen szó, egyetlen mozdulat sem.
    – Moj szün – mondta újra, Misára intve.
    Látva értetlenségünket, elsárgult fényképet húztál elő a belső zsebedből:
    – Ja – mutattál egy fiatalemberre, azután magadra. – Maja zsenka, Irinka – bökött az ujjad a hozzád hajló, töltött galamb fiatalasszonyra. – Mísa – állt meg a mutatóujjad egy tengerésznek öltözött legénykén. – I maja docska, Tanyjuska – fejezted be a bemutatást az anyja karján ülő kislánnyal.
    A szemünkből láttad, hogy most már értünk mindent. Azt a féltő mozdulatot is, ahogy csak akkor segítetted át hozzánk Misát, amikor meggyőződtél róla, hogy nem veszélyezteti senki és semmi.
    Érdekes. Ezután mintha jobban értettük volna a szavaidat. Elmondtad, hogy Irinkát és Tanyjuskát evakuálták Moszkvából a Kaukázusba. Már két hónapja semmit se tudtok róluk. Persze, a posta lassan jár, néha el is téved. De azért már jó lenne valami hírt hallani felőlük. Aztán Misára mutattál, egyet tapsoltál, majd hat ujjadat mutattad. Szinte mindnyájan kitaláltuk, hogy a taps tizet jelent, hogy a fiad most tizenhat éves. Azt is megtudtuk, hogy már magyar területen érte egy golyó a vállát. Nem súlyos, de fájdalmas – közölted. Aztán valami olyasmit mondhattál, hogy ebcsont beforr. Ezen aztán még Mísa is elmosolyodott. Ekkor megint magad felé hajlott az ujjad. Négy taps következett. Szóval, negyven vagy.
    Még egy tapasztalattal gazdagodtunk aznap: a gyerekek sokkal hamarabb és sokkal jobban megértik az idegen beszédet, mint a nagyok.
    A szemed Öcsire tévedt. Az ötéves kisfiú mereven nézett egy pontra, miközben nagyokat nyelt. Nem volt nehéz kitalálni, miért. Követted a szemét. Igen. A válladról leemelt tarisznyából katonakenyér kandikált ki. Nevetve letörtél egy darabot és odanyújtottad. Öcsi elkapta, megmarkolta, és tátott szájába egyszerre akarta a jó negyedkilónyi darabot beletömni, mielőtt még valaki elvehetné tőle. De a teljes biztonság kedvéért egyik lábát térdben behajlítva előre rakta, míg a másikat megfeszítette, hogy támadó állásával is jelezze, mindenáron kész megvédeni szerzeményét.
    A többiek szeme a kenyérdarabra tapadt. A gyerekeké is, a felnőtteké is. Éhes, sóvárgó szemek kísérték Öcsi mozdulatait. A nők csakhamar lesütötték a szemüket, a férfiak ádámcsutkája fel-alá járt, a gyerekek sóvárogva, kezüket nyújtogatva, némán kértek. Kata, Öcsi húga is égő szemmel figyelte a fejleményeket. Nem lehetett megállapítani, hogy a fivérére néz vagy a kenyérre. Öcsi zavartan fordította el róla a tekintetét. Hanem amikor az utolsó falattal a szája felé tartott, valami megállította. Egy ideig habozott, majd szinte szégyenkezve nyújtotta oda Katának. A kislány magához ölelte a kenyérdarabkát, azután gyorsan bekapta.
    Te elkomorodtál. Kiemelted az egész kenyeret és az öledbe tetted, hogy darabokra törve szétosszad. De erre nem került sor. A gyerekek kikapták az öledből. Tépték, marcangolták, tömték a szájukba. A kisebbeknek, gyengébbeknek nem jutott. Többen közülük éktelen sírásra fakadtak. Akkor felálltál, kiemelted a Mísa egészséges vállán lógó tarisznyából az ő kenyerét is, és a tarisznyába tördelve szétosztottad a pórul jártak között.
    Lassan szedelődzködtetek. És még mielőtt kiléptetek a pincéből ott, ahol bejöttetek, a falba vájt hasadékon át, felhívtátok a figyelmünket, hogy ne hagyjuk el az óvóhelyet, mert még folynak a harcok, könnyen eltalálhatnak.
    – Pukk, pukk – mutattátok, hogy még lövöldöznek odakinn.
    Aztán eltűntetek.
    Harmadnap újra megjelentél a falnyílásban. Mísa ismét a hátad mögött kullogott. Öt kenyeret hoztál. Uramisten, ötöt! Öt darab kenyeret!
    – Hleb – mutattál rájuk.
    Ez volt az első orosz szó, amit megtanultunk. Igaz, nem h-val mondtuk, hanem k-val: kleb.
    Végül előkerült a tarisznyából vagy félkilónyi szalonna is. Úgy bámultunk rád, mint valami csodatevőre.
    Ünnep volt ez. Mindnyájunknak jutott, mindnyájan faltunk. Csak azt kellett megvárnunk, hogy a bőrkét az asszonyok lefaragják a szalonnáról. Azt gondosan eltették ínségesebb időkre.
    De te tovább kotorásztál a tarisznyában, és kisvártatva előhúztál belőle egy literes italosüveget.
    – Máláko – nyújtottad át Pityuka anyjának.
    A fiatalasszony megbűvölve nézte az adományt. Színültig tele volt tejjel. Azt hiszem, sem te, sem Mísa nem kaptatok az utóbbi időben annyi csókot, mint akkor. És nemcsak a kismamától.
    Nem maradtatok soká. Volt más teendőtök is, mint minket látogatni, etetni, itatni. De annyit elmondtatok, hogy órák kérdése Pest felszabadulása. Persze, még hátra van Buda. De onnan is kifüstölitek hamarosan a nácikat.
    Másnap eljutott hozzánk a híre, hogy a pesti oldal már csakugyan szabad. A lövések is messzebbről hallatszottak. Kimentünk az utcára körülnézni. Romok, füstszag, fagyos hó, csontig lefaragott lótetemek, és néhány hulla jegesre fagyva a hóban.
    A felnőttek úgy döntöttek, hogy biztonság kedvéért még egy napot maradunk az óvóhelyen, de másnap azután általánossá vált a csomagolás. Nem tartott túl soká, hiszen mindenki csak a legszükségesebbeket vitte le.
    És akkor megint csak megjelentél Misával. Legelőször is leemelted a válladról a tarisznyát, de mielőtt belenyúltál volna, köröket rajzoltál a két karoddal és mondtál valamit. Nem értettük, mit, de csodálatosképpen tudtuk, hogy azt jelenti: csiribí, csiribá! Leültél, és nagy újságpapírt vettél elő. Amikor kibontottad, kis halom csokoládétörmelék kandikált ki belőle.
    Egy pillanat alatt körülötted termett minden gyerek. Sóvárogva nézték a finomságot. No, meg természetesen a kezedet. Mert attól függött minden: hogy kinek jut és kinek nem. Amikor megfogtál egy darabkát, kísérték a kezed mozgását. Egészen addig, amíg meg nem állt valamelyiknél, és át nem adta a sokat nélkülözött csemegét. A szerencsés gyorsan eltüntette a szájában, csak azután nézett körül diadalmasan. A többi elszontyolodva, egyúttal várakozva leste a maradékot. Egyszer azonban az utolsó darabka is elfogyott. Maszatos szájjal álltak körül továbbra is a kicsik: hátha valami csoda folytán újabbak kerülnek abba a papírba!
    Te meg felálltál, és kézzel, lábbal magyaráztad, hogy még ma indultok tovább. Irány: Berlin.
    – Szerbusz – fitogtattad magyar tudásodat. De a többit már oroszul mondtad, mutogatással könnyítve a megértést: – Visszafelé meglátogatlak titeket. És Mísa is – döngette meg a még mindig felkötött karú fiú hátát.
    Intettél, és végleg eltűntél. Most már a pinceajtón keresztül.




Tatárfej (1932)

---

TARNAI LÁSZLÓ

Aranyéletre kel

Bakonyalján vagy Tápén
az útszéli kiskocsmában
parola után koccintottunk
a rég múlt valószerűtlenségekre
miközben együtt koptattuk
a tudomány székeit
A hihető és hihetetlen
panaszáradatunkat félbeszakította
azzal hogy említésre méltóak
a negyvenen túli boldog napjai
emelte a poharát a jövevényre
aki nagy sokára megérkezett
s pólya hullámzott a karjaiban
Újabb koccintást követően
az öklét rázta Asmódi felé
a gonoszságért minek hatására
senki se keresi föl
a bakonyaljai irodájában
ahol ügyvédként praktizál
A szótlanság szótlanságba torkollik
hiszen arrafelé békülékenyek a csizmák
de egymást tapossák a Dél-Alföldön
a kuka tetejére dobott lódenért
Délelőtt délután estefelé ül egyedül
akár a fültőmirigy-daganatos
a süket boltban s közben drukkol
hogy a fiát átengedjék

Nem hagyott nyugodni a késői gyerek sorsa
ezért nyitottam iustitia iskolájának kapuját
A folyosó falára ragasztott
csokornyakkendős szakállas professzorok
talán arra bíztatják a hallgatókat
hogy dugják zsebükbe a leckekönyvüket
mert az elégtelenek szaporodnak
Az utóvizsgára öltönybe öltözött
huszonéves csont és bőr teremtmény
becsukta maga mögött az ajtót
orrom alá nyomta ami odavaló
s kiderült az egyetemesből való kirúgás
Kommentálása szerint
nincs a világon olyan talentum
aki megmondaná hogy Liliputban
vagy a kis herceg főhadiszállásán
a B–612-es kisbolygón
miként működik az államigazgatás

Történt aminek történnie kellett
intett borzas fejével
hogy menjünk az egykor volt laktanyába
ahonnan az orosz – akkor szovjet – katonák
huszonvalahány évvel ezelőtt kihurcolkodtak
A tiszti egyenruhások otthonaiból
csöndesednek vidulnak diáklakások
s közülük az egyikbe
két társával együtt behúzódott
Cammogott a busz
aztán bokáig érő havat tapostunk
mintha az Uralon innen vagy túl
reményvesztve bolyongnánk
Körbeforgattam szememet
a kétszer négylépésnyi nappaliban
a szűkre szabott konyhában fürdőszobában
Meleget ad szinte izzaszt a radiátor
s trikóban lehet ámulni-bámulni
hogy kint fehéredik a fenyő
akár Nakonxipánban
ahol hull a kormos hó
A késői gyerek
öltönyét levetette mackóba bújt
az asztalra dobta leckekönyvét
és halkan folytatta amit el se kezdett
Gyakran hazamegy otthon kipakolja
a koszos ingeket trikókat pulóvereket
aztán a konyhaasztalhoz ül
s mint a feljövő nap
és az erejét vesztő hold
az apjával nézik egymást
közben várja a csönd törését
A néma pillanatokban érzése szerint
a szeretett ember magába roskadt
de oldódik a nyelve s mondja mondja
hogy a fedett vizében reggelente
gyönyörű kétrészes fürdőruhák fickándoznak
mint annak idején tenyerében a rejtélyek
Egyiküket-másikukat megszólítja
s szívesen traccsol nevetgél velük
mert a paragrafusoknál érdekesebbek

Tápén vagy Bakonyalján
az útszéli kiskocsmában
parola után koccintottunk
a rég múlt valószerűtlenségekre
miközben együtt koptattuk
a tudomány székeit
A hihető és hihetetlen
panaszáradatunkat félbeszakította
azzal hogy a fia ha megkapja a diplomáját
mellette dolgozik majd az irodában
Nem állnak sorba az ajtó előtt
de föllendül a forgalom
az eszes fiatal ügyvédtől
Csodálatosak lesznek a bakonyaljai
hetek hónapok évek s a felhőtlen égről
süt süt süt a nap
A strandolókat a kánikula kitereli
a szabad medencébe lubickol a fia és felesége
nézi őket s rá se hederít
a gyönyörű kétrészes fürdőruhákra
amint a parton a levegőt kapkodják
akár a saját tenyerét a rejtélyektől

Nem hagyott nyugodni a késői gyerek sorsa
ezért nyitottam iustitia iskolájának kapuját
Az utóvizsgára öltönybe öltözött
huszonéves csont és bőr teremtmény
becsukta maga mögött az ajtót
orrom alá nyomta ami odavaló
s örömkönnyek csurogtak az arcán
mert végre átengedték
Minden bizonnyal az apja ráncai
se maradtak csontszárazak
hiszen a fia egy lépéssel közelebb került
a dudához alias diplomatokhoz
amelyből úgy véli hogy aranyéletre kel
a feketebetűs rite

---

BALLAI LÁSZLÓ
   
A szélmalom
   
A falu határában nagy zsongás támadt. Mindenki látni akarta a külföldieket. A strandról üres kosarával arra ballagó Besenyő néni gyorsan hazaszaladt és megfőzött még egy adag kukoricát. Az ámbituson szunyókáló férjét is felkeltette, rakja már meg a motor oldalkocsiját demizsonokkal, hátha az idegenek szívesen fogyasztják a bort és a pálinkát. Berei gazda, aki a nyár derekán is szokott vágni, friss füstölt áruval jelent meg. A hírre Vona prímás bandája is odakíváncsiskodott, s végül többet muzsikált össze, mintha a kora nyári kánikula ájulatába szenderedett Zöldfában maradt volna. Ezeknek a franciáknak minden „trebón” volt és „ekszelen”. Pedig furcsán festettek. Egy zöld hajú lány melltartót, sortot, tornacipőt és necc-harisnyanadrágot viselt.
    – Hogyan fog ez dolgozni? – jegyezte meg Besenyő néni.
    – Dolgozni? Már miért dolgozna? Az efféle nem dolgozik, eltartják – vélekedett Berei gazda.
    – Pedig dolgozni jöttek. Az a magas, őszülő ember vette meg az öreg malmot.
    – És ezekkel akarja felépíttetni? Annak például karika van az orrában, mint a malacnak – Berei gazda egy alumínium szegecsekkel alaposan kidekorált fiúra mutatott.
    – Pedig ezekkel – erősködött Besenyő néni.
    – No, azt megnézem én.
    A táborozók hangulatának folyamatos emelkedését, egyszersmind a táborverés ütemének mérséklődését a magas úr is felmérte, Besenyő bácsihoz lépett, és rámutatott az oldalkocsijában sorakozó demizsonokra.
    – Én mind megvesz – mondta.
    – Mind? Tényleg mindet? – Besenyő bácsinak villogott a szeme. – Hozzak-e még? Nagyságos uram, ne hozzak-e még?
    – Majd én szól. – A francia elgondolkozott – Quest-ce que… Kérem, a dame-jeanne marad?
    – A demizson? Maga aztán megtanult magyarul! Marad, persze hogy marad. Csak felírjuk, hányat hagytam itt, hogy aztán vita ne legyen.
    Időközben Berei gazda homlokán egyre sötétebb ráncok fodrozódtak. Jó szomszédok voltak Besenyőékkel, de hát ami sok, az sok. Ő is odalépett a franciához.
    – Kérem, nem venné meg ezt a kevés kolbászt is? – kérdezte.
    – Ez kevés? – csattant fel Besenyő néni. – Jó hogy egy egész disznót nem hoz ide.
    A francia elnevette magát.
    – Jó – mondta. – Én majd szól, ha kell még.
    – Hát persze, hogy kell még – mondta most már Berei gazda is nevetve.
    Nem kerülte el a jelenet Vona prímás figyelmét sem, aki egyre közelebb oldalgott a bandájával. Amikor az öregek nagy kézrázogatások után távoztak, legényeivel a húrokba csapott és rákezdte:
    – „Wilkommen, bienvenue, welcome…”
    A táborvezető a dal után barátságosan kifizette őket is, mondván, majd üzen, ha szüksége lesz rájuk.
    – Mit keres Tápióbicskén egy francia úriember? – kérdezte a falu felé ballagva Vona prímás.
    – Biztosan bolond – mondta Gyuri, a bőgős.
    – Nem az a kérdés, hogy ő mit keres itt, hanem, hogy mi mit kereshetünk rajta – tette hozzá bölcsen Feri, a kontrás.
    – Egy szó mint száz, holnap is itt kezdünk, fiúk – jelentette ki Vona prímás.
    Mire a banda a Zöldfába ért, öreg este lett. A helyiség kongott az ürességtől.
    – Ha már nem zenélhetünk, vacsorázzunk egy jót – mondta Vona prímás.
    – Arra nem gondoltok, hogy nekem is játszhatnátok egyszer? – zsörtölődött Sanyi úr, a kocsmáros. – Merre kóboroltatok egész nap? A polgármester keresett benneteket.
    – Merre, merre? Az egér is a mag után fut – mondta Vona prímás. – No, melegítse meg azt  a jó birkapörköltöt, amit reggel tett oda. Eljátszom érte a kedvenc nótáját.
    – Hogyisne, zsiványok, most fizetni fogtok az ételért! Látom én rajtatok, hogy pénz állt a házhoz.
    – Nem a pénz érdekli magát Sanyi úr, hanem az, hogy mit láttunk. Olyan nőket láttunk, hogy az egyiknek zöld volt a haja, a másiknak necces a harisnyája. De hozza csak azt az ételt, majd elmesélem én sorra.
    – Zöldhajú nő, fúj! Az legyen a tied, Jani. – Azzal a gazda eltűnt a konyhában, hogy hamarosan egy illatoktól gőzölgő tállal térjen vissza.
    – Sanyi úr, maga az ország legjobb szívű kocsmárosa – hízelkedett Vona prímás. – Nem is értem, hogy nem ment még tönkre… De mondja, miért keresett minket a polgármester?
    – Hogy menjetek el vele muzsikálni az öreg molnárhoz. Rá kéne bírni, hogy látogasson ki a malomhoz.
    – Gábor István oda aligha fog kimenni.
    – Aztán miért?
    – Mert már háromszor elvesztette a malmát – mondta Vona prímás.
    – Háromszor?
    – Először akkor, amikor a nagybátyja, a hentes- és mészáros, gyermektelenül megözvegyülvén, tízéves korában felajánlotta, hogy fizeti a tanítása költségeit. Be is íratta Kecskeméten a kollégiumba. Ám Gábor Istvánt az apja szíjjal hajtotta vissza az iskolából a malomba, avval, hogy neki ott van a helye, ahol valamennyi ősének volt, és minden unokájának lesz. Az öreg Gábor a testvérével, akit „hitehagyó ördögnek” nevezett, soha többé nem állt szóba. Másodszor akkor veszítette el, amikor bevitte a téeszbe.
    „Hozza be, István – édeskedett neki az elnök. – Mit is kezdene vele? Kívülről omladozik a fala, belülről roskadozik a szerkezete. De ha behozza, úgy kicsináljuk, hogy hetedhét országról a csodájára járnak majd.”
    „De már egy gőzmotor csak kellene bele.”
    „Mit gőzmotor? Dízel lesz abban, István, szovjet dízel!”
    Egymás markába csaptak. De nem került abba se szovjet dízel, se gőzmotor, még csak ki se tatarozták, a téesz bezárta úgy ahogy volt. Ötven évig csak omladozott, amikor meg már életveszélyessé vált, dróttal körbekerítették.
    Harmadszor pedig tíz éve veszítette el a malmát az öreg molnár. Akkor amikor a téesz felszámolt, és ő indult, hogy birtokba vegye, de a polgármester megállította a falu szélén, hogy neki oda nincs jogosultsága belépni.
    „Hogy-hogy nincs? – kérdezte az öreg. – Én vittem be a téeszbe, én is hozom ki.”
    „De más már kihozta.”
    „Ki más?”
    „A felszámoló. El fogják adni.”
    „Az enyémet? Nem értem.”
    „Én sem értem, de higgye el, hogy így van. Nagyobb baj lehet abból, ha odamegy, mintha nem.”
    „Mi baj lehet belőle?”
    „Kártérítésért beperelik, és arra rámehet a háza.”
    „És akkor az unokám fedél nélkül marad?”
    „Meg maga is.”
    „Nekem már a koporsó lesz a fedél. De a gyerek…”
    Azzal Gábor István kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, és soha többé még csak a közelébe sem ment a régi szélmalomnak. Most ugyanez a polgármester azzal hajkurássza, hogy mégiscsak  látogasson ki oda, sőt, menjen is be, mert ez a falunak marketingszempontból olyan fontos…
    – Marketing? Az meg mi, Jani bácsi? – tudakolta a bőgős Gyuri.
    – Az olyan kupecség, mintha te mielőtt megfognád a hangszeredet, fél óráig magyaráznád, hogy milyen jól tudsz bőgőzni, aztán amikor a húrokba csapsz, kiderülne, hogy nem is tudsz.
    – De hát én tudok!
    – Nem is lesz belőled jó marketinges.
   
    Augusztus 20-án a szokott időben, délután ötkor Vona prímás bekopogott Gábor István ajtaján. Még odafele menet Feri, a kontrás megkérdezte:
    – Nem a malomhoz kellene inkább… – de elharapta a szót, mert Vona János tekintete felizzott, mint a tűzből kivett billog.
    – A becsület az becsület – mondta a prímás. – Pénzt sokszor lehet veszíteni, de becsületet csak egyszer. Már akinek van. Mi minden évben augusztus huszadikán öttől-hatig itt muzsikálunk.
    – És miért, Jani bácsi?
    – Mert az öreg molnárnak meghalt az egyetlen fia, Lajos. Nem sokkal azután, hogy tanszékvezető lett az egyetemen.
    – Az még tán a polgármesternél is nagyobb?
    – Bizony. Volt is belőle nagy botrány a faluban, amikor az öreg molnár negyvennyolcban elengedte az egyetemre a fiát.
    „Elment az eszed?” – támadt neki Berei.
    „Szocdem lettél vagy mi?” – gorombította le Besenyő.
    „Kommunista az ilyen” – fokozta a szidalmat Berei.
    „Nevezhettek akárminek, döntöttem” – zárta le a vitát a molnár.
    – Értem. És azon a napon halt meg a fia.
    – Nem. Azon a napon született meg az unokája, akit a fia már nem láthatott. Helyette ünnepli meg évről-évre.
    Az öreg molnár pálinkával várta őket.
    – Lajos mindig azt mondta, ha fia születik, cigányt hívat – szólt az aggastyán.
    – Hát az unoka, Pista bátyám? – érdeklődött Vona prímás.
    A galambősz Gábor István halottsápadt arcát enyhe pír futotta be. – Neked most azt kellene kérdezned János: „Mi volt a kedvenc nótája?”
    – Ne haragudjon bátyám. És még én magyaráztam a fiúknak jövet, hogy mióta is… Na szóval, mi volt a kedvenc…
    – Hagyd el, János! – Az öreg lerogyott egy székre. – Igyatok, nem kell a zene…
    Csönd lett. Két vekker egymást felváltva ütött gyengébbet, erősebbet, mintha az idő maga sem tudná eldönteni, melyik másodpercben mit akar.
    – Töltsek-e még, Pista bátyám? – kérdezte Vona prímás.
    – Magatoknak – felelte a molnár. – Férfi az már, nem unoka. Külföldre ment dolgozni, hogy ott jobban boldogul. Aztán megházasodott.
    – Az áldóját! Hát akkor azt játsszátok fiaim, hogy Lakodalom van a mi utcánkban…
    Az imént még halotti némaságba dermedt házat betöltötte az édes muzsikaszó. A polgármester is betoppant.
    – Lakodalom van? Hol? – kérdezte, és orrcimpái megremegtek, mint a vizslának, ha szagot fog.
    – Magam sem tudom. An-ti-bes-ben vagy hol volt. Hívott az unokám, hogy menjek, de hát mit csinálnék én ottan? A menyemmel szót sem értenék.
    – No, ahhoz nem kell külföldre menni, hogy a nőnek szavát se értse az ember – kacagott nagyot a polgármester. – Hanem, igaza van, mit is csinálna ott a messze földön. Jöjjön hát ki velünk a régi szélmalomhoz.
    – Aztán minek?
    – Ne mondja, hogy nem tudja, hogy felújították a malmot.
    – Az én malmomat-e?
    – Nem a magáé.
    – Hát kié lenne? Én vittem be a téeszbe.
    – De a téesz felszámolt. Eladták a vagyont.
    – Én ezt nem értem…
    – Attól még arra kerülhetne. Most már kész, kívül-belül felújították. Külföldről jöttek a munkások, kéthetes váltásban.
    – Miért, Magyarországon már nincs munkás?
    – Ezek önkéntesek voltak.
    – Én is voltam önkéntes negyvenöt után.
    – Most nem erről van szó.
    – Soha nem arról van szó, mint amiről beszélnek maguk, politikusok. Miért nem újította fel a téesz?
    – Nincs már téesz.
    – Akkor pedig a malom az enyém.
    – Miért kezdjük újból és újból, Pista bácsi? – sóhajtott fel a polgármester. – Nem a magáé a malom, egy francia úr vette meg. De attól még maga a falu molnárja. És most felavatjuk az öreg malmot, most, Szent István ünnepén, és Pista bácsi nem hiányozhat.
    – Nem hiányzom én magának, mint ahogy az apjának sem hiányoztam, aki a tanácselnök volt, meg a nagybátyjának sem, aki meg a téeszelnök volt, és ő velem söpörtette a téeszudvart, a falu molnárjával.
    – Jaj, akkor diktatúra volt! Meg kommunizmus.
    – Miért, ma mi van? Akkor is a maguké volt a falu, ma is az. Akkor is kellett a szavazat, meg ma is kell. De az ember sosem kellett. De ha annak a francia molnárnak szüksége van rám, az majd idejön, és elmondja nekem, mi a kérése. Most húzzátok rá, János!
    A polgármester kíséretében kisvártatva megérkezett a francia úr, egy magas, őszülő ember.
    Udvariasan meghajolt, úgy mutatkozott be: – Gérard Monk. Én szeretné megkérni, tisztelje meg az ünnepet.
    – Hány malma van otthon? – kérdezte Gábor István.
    – Nekem nincs malom.
    – Nincsen? Hát mi a maga foglalkozása?
    – Tanár.
    – Tanár? És idejött molnárnak? Ezt én nem értem.
    – Szükség van a régi várkastélyak, a templomok. De szükség van a régi malmok is. Hogy az emberek tudják, miből a liszt, miből a kenyér. Lássanak búza, lássanak megőrlik. Szükség van hagyomány, hogy tiszteljük az élet.
    – Mi a kedvenc nótája?
    – Nóta?
    – Sanzon – segített Vona János.
    – Á, sanzon. A Non, je ne regrette rien.
    Vona bandája már repítette is a társaságot a Szajna-partra.
    – Kérem szépen, szükségem van a véleménye, Gábor úr.
    – A véleményemre? Induljunk. Ti meg ezt az utolsó nótát játsszátok János, amitől úgy elérzékenyült az úr.
    A régi malom körül hatalmas tömeg gyűlt össze. A szomszédos falvakból is idesereglettek az emberek, de még Kecskemétről is szép számmal érkeztek. Ahogy közeledtek a malomhoz, a polgármester egyre izgatottabbá vált. Elő-elővett egy gyűrött papirost, és beleolvasott, tartalmát mormogva próbálta visszamondani. Végül előresietett, hogy személyesen ellenőrizze a dobogót, a mikrofont, az átvágandó nemzetiszínű szalag feszességét, a tűzijáték petárdáit és a lacipecsenyét. A francia sanzon ütemére az emberek ütemesen összeütötték tenyerüket.
    A polgármester felállt a dobogóra, hogy átvegye a taps vezénylését. Intésére készenlétbe helyezkedett a leánykórus, hogy elénekelje a Himnuszt. Egy furgonon megérkezett az új kenyér.
    A lelkesedő kiáltások a cigányzenét is túlharsogták.
    – Éljen möszjő Monk!
    – Éljen Gábor Pista bácsi!
    – Éljen a malom!
    A polgármester elővette papírját, és beleszólt a mikrofonba: – Éljen Magyarország! Éljen az új irány! Éljen az összefogás! Egy kis csendet kérek. Kérem, möszjő Monk, és kérem, Pista bácsi, foglaljanak helyet. Üdvözlöm a…
    Gérard Monk jobb keze tiltón a magasba emelkedett.
    – Még nem kezdi, polgármester úr – mondta. – Előbb Gábor úr megnézi a malom. Kérem, engedjenek…
    A tömeg engedelmesen megnyílt. A polgármester pulykavörös lett dühében, de a következő pillanatban már – tapsra buzdítva a megjelenteket – gyorsan csatlakozott a régi és az új molnárhoz, mintha tulajdonképpen ő szervezte volna így az eseményeket. Beléptek a malomba.
    – Mondja meg, olyan, mint régen? – kérdezte a francia úr.
    Semmi sem volt olyan. Gábor István annak idején alig győzte kicserélni a korhadó gerendákat, tapasztgatni a málladozó falakat, de soha nem gyűlt össze annyi pénze, hogy tisztességesen kitatarozhassa a malmot. Itt meg újdonatúj volt minden, az első deszkától az utolsó iszkába szögig.
    – Bárcsak ilyen lett volna! – mondta az öreg molnár. – Bárcsak a világ minden tanára kitanulta volna a molnár- és az ácsmesterséget! Azt beszélik, a faszerkezeteket maga készítette…
    – Igen.
    – Én nem tudtam volna így megcsinálni.
    Gérard Monk meghajlással köszönte meg az elismerést.
    – Köszönjük, Monk úr, köszönjük Pista bácsi! Akkor hát kezdjük az ünnepséget… – azzal a polgármester taszigálni kezdte kifelé a két férfit a malomból.
    Ám az öreg molnár megtorpant a szép rendbe állított zsákok előtt. Egyet kibontott. Belemarkolt és ujjai közt gyengéden pergette a gabonaszemeket.
    – Istenem, valódi búza! – sóhajtott fel.
    – Persze, valódi búza – mondta a francia úr. – Itt minden van valódi.
    – Engedje meg, hogy az első zsákot én öntsem a garatra.
    – Szó sem lehet róla – szólt közbe a polgármester.
    – Csak erről lehet szó – felelte szigorúan az öreg molnár. – Megköszönöm, hogy a véleményemet kérték. Maguk alaposan kitanulmányoztak mindent. Az én szélmalmom soha nem volt ilyen tündökletes. Egy szó tanácsot sem adhatok. De az első zsákot még fel tudom önteni a garatra.
    Vona bandája tust húzott.
    Gábor István egyetlen lendülettel fölemelte a nyolcvankilós zsákot, beletöltötte a garatba, és meghalt.




Tanulmány

---

SIMOR ANDRÁS

Jövendő

Valaki
rátalál
a kis példányszámban kiadott
könyvre
ha fennmarad
az Országos Széchényi Könyvtár

Álmélkodva töpreng
haragunk
keserveink metaforáin

„Ezeknek igazuk volt” –
gondolja

Aztán
xerox-másolatot csináltat
hogy terjeszthesse
az elfeledettek szavait


Beszélgetés

„Jó volna
a sírból
visszanézve
látni
hogy ez a sok
nyikhaj
eltűnt innét
végleg” –
mondja barátom

„Attól tartok
még sokáig
nem volna jó
a sírból
visszanézni” –
felelem

Aztán
nevetünk
mintha
valami jó
viccet mondtunk volna
egymásnak


A villamoson

„Kitartás!” –
köszöntik egymást
mintha
nem 2011-et
hanem
1944-et írnánk

„Hülyültök, fiúk?” –
kérdezem
de magamban

Ha kimondanám
lefejelnének


Ady-hívogató

Cudar idő jön,
fagyos mezőkön
rémült szél nyargal,
késik a hajnal.

De a fák élnek,
tavaszt remélnek,
bár talpuk hóban.
Március hol van?

Napot az égre
állítasz végre,
kerül dűlőre,
mi lesz jövőre?

Szent Ady Endre,
figyelmezz erre,
mert úr-szag kábít,
tömjén-szag száll itt.

Csák Máték jönnek,
szegényt gyötörnek,
éleznek kardot
az óság-tartók.

Március, jöjj el,
napos idővel,
nagyon akarjuk,
csúnyán ne haljunk.