KOSZORÚ
   
Százhúsz éve született Karikás Frigyes (1891–1938), az egyik legeredetibb múlt századi novellistánk. Maradandó értékű, kitűnő elbeszéléseket írt a Tanácsköztársaság országvédő harcairól, s ezekkel az írásaival a magyar katonaelbeszélés legjobbjai közé emelkedett. A korabeli beszélt katonanyelv jeles ismerője és alkalmazója volt, bizonyára ezért olyan élvezetes Švejk fordítása is – mert hiszen Hašek nagy regényének ő volt az első (1920-as évekbeli) magyar tolmácsolója.
    Egyik legszebb novellájával idézzük meg emlékét.
   

KARIKÁS FRIGYES
   
Korbély János
   
1.
Ahogy Szatmárnál az a híres székely hadosztály megadta magát, és átment Nagypálostul és aranysarkantyús Vénzoltánostul a románokhoz, olyan kegyetlen zűrzavar támadt Debrecen körül, amilyet emberfia még nem látott. Az erdélyi hadseregből immár egy patrulra való se telt ki. Kötelékeiktől elszakadt vöröskatonák ezrei bolyongták végig az egész Hajdúságot Tasnádtól a Tiszáig, apró csoportokba verődve (itt-ott rabolva is). Mi Debrecenben elhatároztuk, hogy elmegyünk embert keresni. Én a Nyírségnek vágtam neki egyedül, lóháton, Sárai-Szabó pedig két bosnyák lovassal Nagykárolynak vette útját. Estefelé holtfáradtan tértünk vissza Debrecenbe, üres kézzel, mert menekülő hordákon kívül háborúképes, vörösháborúra alkalmas ember nem volt sehol. Pedig hej, ember, ember kellett.
    Másnap megcseréltük az irányt, és én mentem a károlyi puszták felé. Valahol Érmihályfalva körül jártam, mikor szokatlan látvány tárult szemem elé. Egy tanya háta mögött az árokban, szügyig érő fűben, három huszárló állott. A három lovat három forsriftos öltözetű huszár csutakolta szalmával, olyan szabályszerűen, amiképp én csak inasgyerek koromban láttam, az aradi huszárkaszárnya istállói előtt bámészkodva. A huszárok dolgoztak, kimondhatatlan nyugalommal, mintha valamikor békeidőben vetődtek volna ide a nagy Hajdúságba. Odaügettem hozzájuk, de a három lovas rám se hederítve csutakolt tovább, miközben egy árva szót sem szóltak egymáshoz. Jól megnéztem a három csodabogarat, akik ebben a menekülő időben ilyen kegyetlen nyugalommal végzik az effajta békés munkát. Ki a fészkes fene pucolt ebben a nyomorult időben lovat a nagy Hajdúságban? Az egyik közülük erősen őszülő, ötvenes, nagy harcsabajuszú, öles ember volt. A másik kettő olyan sihederkorban levő háborús huszárnak látszott.
    Jó ideig néztem őket szótalan, majd rájuk köszöntem: – Jónapot!
    – Aggyonisten – felelt rá a vén huszár kurtán.
    – Hová valók kendtek, atyafiak?
    – Biharba – mondja az öreg megint, még kurtábban.
    – Biharba?
    – Oda.
    – Hová igyekeznek?
    – Hát neked mi közöd hozzá, szép öcsém? – mordult rám az öreg huszár durván.
    – Az volna a közöm hozzá – mondtam határozottan –, hogy én vagyok a hadcsoportnak a komisszárja, ha akárki fiai-borjai volnának is.
    A huszárok a kemény szóra abbahagyták a csutakolást, s jól szemügyre vettek, miközben az öreg huszár jóval alább adva kérdezte: – Karikás elvtárs?
    – Az vagyok.
    – Ejnye, hogy nem ismertem meg. Pedig láttam magát Szinyérváralján – mondta az öreg huszár, szinte restelkedve. – Mi Debrecenbe igyekeznénk éppen, aztán, gondoltam, hogy nem illik ilyen ganajos lóval beállítani oda, hát megparancsoltam a huszároknak, hogy hozzák rendbe a jószágot.
    Ez a szó, hogy „megparancsoltam”, olyan érzést keltett bennem itt a síkságon, ahol mindenki menekült és a világon senki se parancsolt és senki se függött a másiktól, mintha ebben a füves árokban volna éppen az a bázis, amelyen a későbbi dicsőséges magyar vörös hadsereg fog felépülni.
    – Aztán minek mennek kendtek Debrecenbe?
    – Komendánst keresünk, kérem – hangzott a sajátságos válasz. – Azt. Az nincs nekünk. Lú, az van, huszár, az van, puska meg kard vagyon, de komendáns, az nincs. Aki vót, az az oláhokhoz szaladt, ott szógál most. Én meg úgy gondoltam, hogy mi a fene keresnivalója van ott a magamszőrű embernek, magamhoz szólítottam ezt a két földi gyereket, aztán ide fordítottuk a lovat.
    – Derék.
    Az öreg mosolyogva megsodorta harcsabajuszát, és jólesően magyarázkodott: – Hiszen tudjuk ám mi, kérem, hogy hányadán állunk. Mi az istent keresünk mink ott? Ott hitvány csak a cseléd sorja. Itt meg magunk közt majd csak lábra állunk.
    – Hej, öreg – keseregtem neki, szinte irigyelve a nagy hitét –, hitvány ám a cseléd, gyöngén áll a puska a kezében.
    – Nem hitvány a cseléd, elvtárs – mondja az öreg bölcselkedve –, nem hitvány az kérem, csak nincsen neki komendánsa.
    – Komendánsa?
    – A, az nincsen néki. Ha vóna néki komendánsa, jó lenne a cseléd katonának. De nincsen, elvtárs, dehogy van néki. Nem tudja a szegény, hogy mit kék cselekednie.
    – Ugyan öreg, már hogyne volna neki komendánsa. Van, aki komandírozzon, lelkem. Mondja is néki a komendáns, hogy mit kell cselekedni, de nem teszi a beste.
    – Nem jól mondja neki, elvtárs, biztosan nem jól mondja.
    – Már hogyne mondaná jól, hiszen magyarul mondja neki.
    – Ej, elvtárs, sok a magyar szónak a nyitja. Van ilyen magyar szó, meg van amolyan magyar szó. Szó ez is, meg szó az is. Az egyiket érti a katona, a másikat meg nem érti. Ennyi az egész.
    Közben felcihelődtünk. Most már négyesével ballagtunk visszafelé a debreceni poros országúton, miközben mindig azon törtem a fejem, hogy mi lakik ebben a huszárban, benne van-e az, akit én keresek, a vöröskatona?
    Haladhattunk már vagy jó öt kilométert. Ez alatt az idő alatt igen kevés szó esett köztünk. Egyszer a jobboldali tanya felől nagy zsivajt hallottunk. Lelovagoltunk az országútról, és a dűlőn keresztül a tanyaudvarnak tartottunk. Divatos panoráma volt, amit ott láttunk: vagy húsz-huszonöt főnyi fegyveres baka szekeret rekvirál magának a paraszttól. A paraszt tartja a lovát, őt meg a bakák felváltva verik, miközben a paraszt asszonyostul, gyerekestül ordít, mint a fába szorult féreg; a bakák káromkodnak, ellenforradalmárnak meg zsíros nyakú parasztnak szidják a gazdát, én pedig három hegyesen fülelő huszárommal odaállítok a küszködők közé.
    – Mi van itt, elvtársak? – kiáltok rájuk. A paraszt meg egy rücskös, öles baka egyszerre panaszolják a rajtuk esett nagy sérelmet. A paraszt azon jajveszékelt, hogy éhen pusztul a famíliája ló nélkül, a rücskös baka meg azt bizonygatta, hogy kutya kötelessége minden létező szabály szerint, minden létező parasztnak, forsprontot adni a fáradt vöröskatona alá.
    – Sorakozó! – vezényeltem harsányan. – A lovak itt maradnak, kendtek pedig gyalog ballagnak be velünk Debrecenbe. – A rücskös feleselgetni próbált, de az én vén huszárom nekilovagolt, és akkorát rúgott a mellébe, hogy rögvest a torkán akadt a szava.
    – Kuss, hé, nem hallottad a komandót? – ordította az öreg nekivadulva. – Sorba, te rücskös, hé!
    És csoda történt. Hetek óta először láttam, hogy egy árva hang nélkül mindenki az első vezényszóra sorbaállott. Az öreg „jobbra át”-ot vezényelt, és a huszonhárom főnyi csapat, az imént még banditák, takaros egyforma ütemben ballagott a lovunk után, hátul pedig a két fiatal huszár zárta be a menetet.
    Mikor az országútra kiértünk, az öreg huszár „pihenj”-t vezényelt és csöndesen odaszólt hozzám: – Nincsen nékik komendánsuk, szegényeknek. Nincsen nékiek.
    Mire Debrecenbe értünk, vagy négyszáz puskás ember masírozott keményen lépkedve a debreceni kövesúton az én emberem tüzes, cselédi vezényszavára. Este a Bika szálló éttermének egy kis sarokasztala mellett két vöröskatona szorongatta meleg barátsággal egymás kezét: az egyik Sárai-Szabó Tibor volt, a 39-es hajdú- és bihari vörösdandár derék parancsnoka, a másik pedig az én ma talált emberem: a vén huszárcugszfűrer, az Almássyak számadó csikósa, Korbély János.
   




Szuronyharc (1917)


2.
Az öreg Korbély János nálunk rekedt. Valahogy megtalálta a helyét, meg a komendánsát is. Sárai-Szabóval kegyetlenül összebarátkoztak. Az első időben fölhasználtuk mi az öreget mindenre a világon. Hol katonákat szedett össze a nagy Hortobágyon, hol menetzászlóaljakat szervezett Poroszlón, míg végre megtalálta a végleges helyét, és parancsnoka lett a hadosztály lovaskülönítményének. Vagy 750-800 lovasa lehetett, amihez a lovakat is ő maga szedte össze valahol a Hortobágyon. Egy egész sereg régi huszártiszt szolgált nála századparancsnoki meg szakaszparancsnoki minőségben, de én igen jól tudom, hogy az öreg képességeit ezek a tisztek (abban az időben) egy pillanatra se vonták kétségbe.
    A pétervásárai frontáttörésre mi igen nagy alapossággal készültünk. A támadás tervét együtt dolgoztuk ki Lukács népbiztos elvtárssal, s ma se tudom, hogy miért nem úgy történt mégse, mint ahogyan mi azt magunknak olyan szépen kifundáltuk. A terv az volt, hogy már Egertől erős tüzérségi előmunkálatokat végzünk, a lovasságtól fedezve a híres cseh gyártmányú ágyúikat egy előretolt állásba vetjük, és az üteg egész közelről lövi Pétervásárát; a lovasság a jobbszárnyon nyugtalanítja az ellenséget, míg én meg Lukács elvtárs öt, esetleg hat zászlóaljjal átverjük a balszárnyat és elfoglaljuk Pétervásárt. A közép pedig Sárai-Szabó parancsnoksága alatt, a lovasságtól támogatva, üldözőbe veszi az ellenséget. Szóval, a terv kitűnő volt.
    Forró májusi napra virradtunk. Mi a nagy vezérkari felkészültségünkkel igyekeztünk Pétervására alá, hogy minden akciót közvetlenül és gyorsan irányítsunk, a parancsnak megfelelően. Útközben egy egész sereg előkészítő, sőt fegyelmező munkálatot is végeztünk (Tormási-zászlóalj). Nekem és Lukácsnak a Peinlich-féle zászlóaljjal együtt kellett volna előrenyomulni, Sárai-Szabó a központban volt. A lovasok már régen kint jártak. A tüzérség is lőtt úgy-ahogy, de a cseheink sehogy se tudtak állásba kerülni a kemény, ellenséges tűzzáporban. Mi idegeskedtünk. Peinlich olyan közel került az ellenséghez, hogy kénytelen volt rohamot csinálni. A csehek megfutamodtak. Mi tüzérségi látcsővel vizsgáltuk a terepet: Pétervására szélén cseh lovasokat láttunk cirkálni, a közép meg lemaradt erősen. Lefutottam a völgybe, Sárainak akartam telefonálni, hogy a közép sebesebben nyomuljon előre, mert mi Peinlichékkel igen kellemetlen helyzetbe kerülhetünk.
    A telefonista kínlódott, hallottam, ahogy kérdi: – Pétervásárán, a huszárokkal?
    Kikapom a telefonista kezéből a kagylót, és beleordítok a telefonba: – Halló, ki beszél?
    – Korbély beszél Pétervásárról.
    – Megbolondult, kend?
    – Nem én, kérem.
    – Mi az istent keres, kend, Pétervásárán?
    – A nyavalya tudja, kérem. Idetévedtünk. Itt zavarnám a cseheket Disznód felé. Minden rendben vóna, csak ez a marha Pejndlik ne lőne olyan kegyetlenül. Tessék má megmondani néki, kérem, hogy hallgasson. Micsoda disznóság az, hogy a cseh nem bánt bennünket, szalad, mint a bolond, ettől a Pejndliktől meg nem tudunk lúra ülni.
    Jelentő lovast küldtem Peinlichhez. Peinlich tüzet szüntetett. A tüzéreknek telefonáltam, hogy ne lőjék többet Pétervásárát, Sárainak is telefonáltam, az istentelenül káromkodott. Végre valahogy becihelődtünk Pétervásárára. Egynéhány halott, öt-hat sebesült, ennyi az egész.
    Az öreg Korbélyt ott találtuk a város szélén, borzasztóan szidta a segédtisztjét, Győrfi hadnagyot. Ha jól emlékszem, azért, hogy igen drágán vette Egerben a zabot. Mikor Sáraival odaértünk, az öreg takarosan vigyázzba vágta magát és jelentkezett.
    Sárai-Szabó nem szerette, akármilyen jól végződött is valami, hogyha nem parancs szerint jártak el, s rákiáltott az öregre: – Mi az isten vót a parancs?
    – Nyugtalanítani az ellenséget, jelentem alássan.
    – Kend meg elfoglalja Pétervásárát?
    – A parancsba nem vót, dandárparancsnok elvtárs, hogy meddig kell nyugtalanítani. Csak avvót benne, hogy nyugtalanítani kell. Mit tehetek én róla, hogy a cseh túlment Pétervásáron?
    – Hogy a nyavalyába nyugtalanította kend az ellenséget? Rohammal?
    – Igenis, dandárparancsnok elvtárs.
    – Tudtam én – mondja Sárai. – Kiküldik kendet mászkálni, lövöldözni kicsikét előttünk, kend meg, vén marha, nekirohan, mint bolond tehén a fiának.
    – Dandárparancsnok elvtárs, hát mit tehetek én róla, hogy a cseh nem nyugtalankodott. Ahogy a tisztásra kiértünk, kérem, elszaladt. Én meg parancs szerint mentem utána nyugtalanítani. Ő meg szaladt, kérem. Így értünk, kérem, Pétervásárra.
    Én hangos kacagásba törtem ki, úgy, hogy a parancsnok is lejjebb adta egy kissé, sőt maga is elmosolyodott.
    – Bár a fülét lyukasztották volna ki kendnek, hogy máskor jobban figyeljen a parancsra.
    – Nem olyan nagyon lyukaszgatott a cseh, parancsnok elvtárs. Az csak szaladt. Csak ez a marha lőtt itt, ni.
    És tényleg jött a fiatal, kedves Peinlich főhadnagy. Ott kacagtunk aztán valamennyien az egész pétervásári heccen. Csak az öreg Korbély morgott a röhögő Peinlich főhadnagyra: – A nyavalya jöjjön rád, egyetlen rendes cigány vót az osztályban, annak is belelőttél a valagába, te marha!
    És sokáig ácsorogtunk ottan, nevetve meghánytuk-vetettük a további tennivalókat, de sokáig nem állt ellenünk senki.
   



Harc (1922)



3.
Vagy tíz napot csatangoltunk a csehek után, de nem tudtuk őket sehogy se puskavégre kapni. A társaság megint lezüllött. Alig tudta az ember összetartani őket. A vén Korbély ebben az időben szakadatlanul torzsalkodott. Az elöljáróin kívül mindenkivel hadilábon állt. Ez a tétlen idő arra volt jó, hogy az alattos parancsnokló tiszteket levénasszonyozza, vagy pedig a huszárokat szekírozza egy-egy lóért, amelyiknek a nyereg feltörte a hátát.
    – Te csipás, te – szokta volt mondani –, a Ferencjóskáé ez a lú, hé? Ez a mi lovunk, te, te beste, te! Ülj a kerítésre, mint a macska, ha nem tudsz lovon járni!
    Félt ettől a házsártos embertől mindenki, akár a tűztől. Bevallom, néha én is. Az öreg olyan szemrehányóan tudott nézni és kerülgetni, hogy majd a bőrömből ugrottam ki néha, hogy a kedve szerint cselekedjek. Olyan volt az öreg köztünk, mint az élő lelkiismeret, mintha ő lett volna a gazdája, a legtudatosabb képviselője annak az ügynek, amelyért háborúba szálltunk. Én jól tudom, hogy maga a kemény, katonás Sárai-Szabó is rengeteg sok huszárvágást csinált csak azért, hogy az öreg „gazda”, ahogy ő az öreget nevezte, meg legyen vele elégedve.
    Végre Gesztelyen szembekerültünk a csehek nagyon jól megszervezett ellenállásával. Alig csaptunk egy kicsit össze, a csehek olyan kellemetlen háromszögbe zavartak bele bennünket, amilyet én régen nem láttam. Az egész hadosztályt beleszorították a Rimaszombat előtti hegylánc háromszögű völgyébe, és olyan kemény tűz alatt tartottak bennünket, hogy meg se tudtunk mozdulni. A helyzet módfelett veszedelmes volt, mert ha a háromszögnek az egyik szárnyát megbolygatják, a másik szárny menthetetlenül odavész. Ha pedig paralel visszavonulást csinálunk, akkor tönkretesszük az egész hadtest miskolci előnyomulásának sikereit. Tehát ki kell tartani, ha törik, ha szakad…
    Az első nap valahogy elmúlott. Ha nagy volt is az izgalom és az idegeskedés, azért valahogy a helyén maradt mindenki. A második napon azonban olyan szigorú támadásnak voltunk kitéve, hogy nagyon kétségbeestünk a derék 39-es dandár sorsa felett. A csehek szinte óránként próbálkoztak erőltetett rohamokkal áttörni a frontunkat. Mindenhonnan a legrosszabb híreket kaptuk. Ahogy ilyenkor szokás, minden veszélyt nagyítva láttak. Ha valahol egy erős cseh járőr próbálkozott valamit csinálni, onnan azt jelentették, hogy egy ezred fekete, csehekkel vegyítve, francia tisztek vezetése alatt ostromolja a gedei kápolnát. Másnap estére aztán az egész társaság halálra kimerült. Sárait már úgy kellett felemelni a nagy fekete lovára, a vezérkari főnök elaludt a térkép fölött, én nem tudtam a lábamon megállni, csak a vén Korbélyon nem fogott semmi. Úgy járt-kelt ebben a veszedelmes szituációban, mintha mi sem történt volna. Zsörtölődött, mint mindig. Emlékszem, ebben az időben még én is megharagudtam rá. Az ilyen veszedelemben, mikor az egész hadosztály élet-halál közt lebeg, nem álltam már ezt az apró, kicsinyes civakodást. Mindig akadt neki valami perelnivalója. Vagy a szénát kifogásolta, vagy a nyerget kötötte fel valaki másképp, mint ahogy az öreg azt forsriftosnak találta, vagy a lovas járőrök, akik halálosan kimerültek ezen az istentelen hegyi talajon, nem jártak az öreg régimódi kulcsos órája szerint – tény az, hogy ebben a kegyetlen időben az öreg úgy járt-kelt a gesztelyi kastély udvarán, mint egy nyugodt béresgazda.
    Harmadnap estéjén, mondom, senki se volt köztünk emberi formában. Úgy kilenc óra táján felköltöttem Sárait, aki vagy másfél órácskát szundított az istállóban, és magam feküdtem le. Éjjel két óra tájban az öreg Korbély költögetett, hogy menjek a telefonhoz, Sárai csönget a frontról.
     – Halló!
    – Te vagy?
    – Igen – felelek izgatottan.
    – Halló! A helyzet tarthatatlan. Ulein pakoljon és menjen vissza az Imre-majorba az egész törzzsel. Korbély pihenő félosztálya jöjjön ki hozzám vele együtt. A visszavonulást megpróbálom lovassággal fedezni. Te eredj, ahová akarsz. Ide nem hívlak. Itt aligha lehet már valamit csinálni.
    Nagy rémülettel tettem le a kagylót. Ulein vezérkari főnököt alig tudtam felrázni. Mikor elmondtam neki a diszpozíciót, tanácstalanul vonogatta a vállát.
    – János bácsi! – szólok oda Korbélynak.
    – Parancs!
    – A félosztály szerel, s a kend parancsnoksága alatt kimegy Sáraihoz. Az osztály szerelvényét irányítsa kend az Imre-majorba.
    Az öreg feszes vigyázzba állt. Mintha valamire várt volna még.
    – Nincs tovább, János bácsi.
    – Biztos elvtárs – mondja az öreg, keményen a szemem közé nézve –, a Sárit nyergeltessem-e? (A Sári az én lovam volt.)
    Én gépiesen azt mondtam, hogy igen.
    Galoppban mentünk az úton, itt-ott már lógó bakákat hajtottunk vissza az állásba. A kápolna tövénél ott találtuk Sárait. Mintha nyugodtabb lett volna, mint a telefonbeszélgetésnél. Elmondta a helyzetet: a cseh tüzérség állásra talált, pont a háromszög élén, nem messze a mi vonalunktól, és ha virradatig innen el nem megyünk, reggelre rostává lő bennünket, satöbbi.
    – Dandárparancsnok elvtárs – szólt az öreg Korbély.
    – Na?
     – Vagyon-e lyuk a völgy száján, ahol a tüzérség áll?
    – Vagyon.
    – Hátha én ráütnék a tüzérségre?
    – Szamár kend, apám. Van ám ott fedezet is, ne féljen.
    – Sze jó, tudom én, hogy van, kérem. Én úgy gondolom, dandárparancsnok elvtárs, hogy az Icce-gyereket egy cúggal átzavarom a rajvonalon, és a hegyről nekimenne a tüzérségnek. A bedekkung nékifordul az Icce-gyereknek, én meg a félosztállyal nekivágok a tüzérségnek a torkon keresztül.
    Összenéztem Sáraival. Annak a véresre fáradt szeme felcsillant.
    – És ha otthagyja kend a fogát, akkor még csak vissza se tudunk vonulni.
    – Má mér hagynám ott a fogam?
    Kezet fogtunk az öreggel. Mosolyogva ült lóra, odahívta az Icce gyereket. Helyes, vidám szemű, mosolygós arcú, fekete parasztgyerek volt. Úgy hallgatta az öreg parancsait, mintha az evangélium szólna.
    – Értem, János bátyám. – És ötven lovassal galoppban nekivágott a veszedelmes hegynek.
    Az öreg Korbély kihúzta a kardját, és az erős félosztály, vagy négyszáz lovas, halálos csöndben ballagott az öreg Korbély után. Mire a félosztály vége elhaladt, alaposan szürkült. Ej, de keserves óra múlott el azóta. Mi Sáraival lassan lovagoltunk előre. Hallottunk egy gyönge puskaropogást, de semmi más különösebb zajt nem. Egészen világos lett. Mi minden pillanatban vártuk, hogy mikor szólal meg a veszedelmes ellenséges tüzérség, de nem szólt ott semmi.
    Úgy reggel fél hat tájt jött egy lovas, Korbélytól hozott cédulát: „Minden rendben vagyon, a gyalogság menjen rögtön támadásba, ha a gyalogság gyorsan eléri a tüzérség vonalát, akkor minden meg van mentve.”
    S ettől a perctől kezdve úgy ment minden, mint a karikacsapás. Reggel fél nyolc tájt én a harminckilencesek élén lovagoltam Rimaszombatba. Az öreg Korbély rohama nyomán egy tüzérezredre való felszerelést fogtunk el, amit az ellenséges tüzérség sietve otthagyott.
    Sárai és az öreg Korbély csak délután jöttek be Rimaszombatba. Én fogadtam őket a már közben megalakult munkástanáccsal a város szélén. A huszárok vidám dallal vonultak be a városba, csak az osztály előtt cammogó Korbély nézett maga elé sötéten fekete lován.
    – János bátyám, jónapot – köszöntöm vidáman az öreget. – Ezt aztán takarosan megcsinálta kend.
    – Hej, elvtárs, de igen nagy baj ért.
    – No? – kérdem csodálkozva az öreget, akit még sose láttam ilyen szomorúnak.
    – Odahagytam az Icce gyereket, kérem.
    – Ejnye; szegény gyerek, kár érte.
    – Ej, egye meg a fene a fajtámat, én vagyok a hibás. Én vén bolond. Nekem kellett volna hegyről menni, nem pedig ezt a szegény serény gyereket odaküldeni. Engem nem terített volna le olyan könnyen…
    – Ha jól tudom, földije volt kendnek ez az Icce-fiú?
    – A… már két esztendeje nem maradt el tőlem… földim… A tulajdon édes testvérem gyereke… A Jóska…
   
    4.
    Rimabányán a dandárt oldalba kapták a csehek. Parancsot adtunk a Balog völgyét megszállva tartó salgótarjáni bányász zászlóaljnak, hogy a völgyet adja át egy gyenge géppuska huszárjárőrnek, ő maga pedig vonuljon Korbély János lovas osztályparancsnok rendelkezésére, akinek a feladata volt a cseheket Bánya és Brézó közül elzavarni.
    Az öreg rögtön sorakozót rendelt, és kiadta a parancsot: – Vörös huszárok! Elvtársak! Az ellenség ódalba támadta a mi cseléddandárunkat. A mi parancsnok elvtársunk Bányánál tartja magát keményen. Ha törik, ha szakad, a cseheket el kell zavarni. De hamar ám, mer másképp odaveszhet a dandár parancsnokostul. Értik-e kendtek?
    Egy nagy „értjük” kiáltás volt rá a felelet.
    – Na. Patrulkomendáns Zsikics, cumír!
    Egy fiatal, hegyes bajuszú huszár lovagolt az öreghez.
    – Parancs! – tiszteleg keményen.
    – Tudja kend, hogy hol a Balog völgye?
    – Tudom, parancsnok elvtárs.
    – Derék. Veszi kend a patrulját s az osztályparancsnokságrul két géppuskát, sok munícióval. Odamegy kend a Balog völgyébe, és leváltja a tarjáni zászlóaljat. Érti kend?
    – A zászlóaljat, parancsnok elvtárs?
    – Azt.
    – János bátyám – szólt a hegyes bajuszú, majdnem könyörgően –, tizedmagammal álljak ötszáz helyett?
    – Most semmi Jánosbátyám, érti kend? Itt nem komázunk, káplár úr Zsikics! Kend indul rögvest a kilenc atyafiával és a két masingeverével. A Balog völgyét meg lezárja. Ha pedig csak egyetlenegy kölökcseh átaljön a Balog völgyén, úgy ballagjék kend világgá, mer én igen megnyomorítom kendet.
    – János bá – próbálkozott még egyszer a patrulkomendáns, de nem fejezhette be a mondanivalóját, mert az öreg Korbély kardot rántott.
    – Patrulkomendáns Zsikics, indulj!
    És patrulkomendáns Zsikics kelletlenül ugyan, de igen határozottan elindult.
    Mi pedig, ahogy az öreg Korbély mondta, mentünk „dandár-szabagyítani”. Forró júniusi nap volt. Úgy egy óra tájt lehetett az idő, mikor az osztály útra kelt. Rimaszombatból kilépve, az öreg galoppot vezényelt, s az osztály irtó porfelleget verve sietett a célja felé. Mikor vagy két falut keresztülvert, az öreg „állj”-t vezényelt.
    Kivette a térképet és magához hívta a századparancsnokait. Régi, kipróbált huszártisztek sápadtan sorakoztak az Almássy grófok számadó csikósai elé.
    – Fehéri századparancsnok! A második és a negyedik századdal nekivág a brézói hegyeknek és a tiszolci országúthoz érve rajta-rajtában rohan a vasútig és lekaszabolja az ott állásban levő ellenséget. Az első és a harmadik század pedig velem jön. Győrfi hadnagy pedig bevárja a salgótarjániakat, a zászlóaljjal állást foglal Bányánál, az országút mentén egyenesen halad előre és megütközik az ellenséggel.
    Elhatároztam, hogy ma, ha törik, ha szakad, én Korbéllyal maradok mindvégig. Valahogy nem voltam egész ember előtte. Csendesen ügettünk egy erdei ösvényen, és kiértünk egy dombos tisztásra. Az öreg egy járőrt küldött ki. Nem haladhatott a járőr öt percnyit se, mikor éles, közeli puskaropogást hallottunk. Idegesen összerázkódtam. Korbély rám nézett és megjegyezte:
    – Bizony, elvtárs, néha rálűnek a patrulra.
    – Mit akar kend most csinálni?
    – Megnézzük, hogy hol van a cseszki, és elzavarjuk.
    – S ha túlnyomó erő volna itt?
    – Nincsen a vörösháborúban túlnyomó erő, kérem.
    Hallgattam. Éreztem, hogy az öreg most tesz engem próbára, és jaj nekem, ha nem állom ki a próbát.
    A patrul közben visszajött, s jelenti, hogy az erdő szegélyén ellenséges csapat van, a járőr éppen fedezékásáson kapta őket. Az öreg merően rám nézett. Én szokatlanul rövidebbre fogtam a kantárszárat, és kigomboltam a pisztolytáskámat.
    – A beste, hosszú kvártélyra gondol – mondja az öreg nyugodtan. – Na fiúk, helyre, felfejlődni – vezényel csendesen.
    A lovasok szó nélkül csataállásba fejlődtek. Az öreg kardot rántott, majd minden hang nélkül négyszáz kard suhant ki a hüvelyből, szinte egy időben.
    – Rajta! – ordít az öreg torkaszakadtából, s a félosztály irtó ordítással nekiveti magát az erdőnek. Izgalmasabb perceket még soha nem éltem át. Először voltam életemben lovasrohamban. Nagy erőmbe került tartani magam, úgy, ahogy a huszároktól láttam. Sápadt lehettem, mert az öreg sokszor végignézett rajtam, igen gúnyos mosollyal.
    Az erdőből kiérve kemény puskatűz fogadott bennünket. De egynéhány pillanat alatt szemtől szembe álltunk az ellenséggel. Az egyik fedezékből egy fiatal cseh kapitány ugrott ki, és ellenrohamra vezényelte a csapatait. Az öreg Korbély nyílsebesen rohant rá, visszatiporta a fedezékbe, miközben egy rengeteg nagyot vágott nehéz lovassági kardjával a kapitány karcsú derekára. A fogai közt sziszegte: – Mit agitálsz, te taknyos?
    A huszárok túlrohantak már régen az árkon, egy része összeterelgette a fegyverüket elszóró katonákat, a másik része pedig üldözőbe vette a menekülőket. A csomóba terelt katonák siránkozva könyörögtek magyarul, hogy ne bántsák őket, ők szlovákok, és nem ellenségei a vörösöknek.
    – Na – ordít az öreg gúnyos haraggal –, hát azér lőttetek olyan szorgalmatosan a veres huszárra? A cselédhuszárra? Mi?
    A huszárok közül egy fiatal szakaszparancsnok kardlappal végigvágott egy magát nagyon mentegető szlovák altiszt derekán. Az öreg dühösen rákiáltott a buzgólkodó huszárra:
    – Hé, Csongori elvtárs, most én magyarázok, kend most hallgat. Majd én dalolok rá a kend híres derekára, ebadta!… Mi? – folytatta az öreg. – Hát nem sül le az ábrázatotokról a bűr? Mi? Kódus, haszontalan, semmirevaló népe! Annyira a lelketekre vettétek, hogy az Almássy grófok földönfutók lettek? Mi? Ezt bírja ki olyan nehezen a szlovák kódus? Hogy miből fog kurválkodni a magyar úr? Mi? Aljas, haszontalan sihederek. Ha ez a csipás itt, ni – s az öreg egy fiatal cseh hadnagyra mutatott –, lű rá a Korbély Jánosra, azt Korbély János érti. Mert Korbély is rálű, az apja istenét neki, ahogy módját ejti. De ti lűttök énrám, sok rühös, ganajostérgyű parasztja az istennek? Hiszen vissza se tudlak ütni benneteket. Hiszen nem tudom a kezem rátok emelni, sok bestéje. Én látom bennetek a testvért, akármilyen szlovákok vagytok is, sok rühes parasztja, én nem tudok beleszarni a magam tányérjába, mint ahogy ti cselekeditek, hej!… Hé, huszárok, a Magyar Tanácsköztársaság veres huszárai, vigyázz! – ordított az öreg magából kikelve. – Mutassátok meg ennek a holló népnek, aki egymás szemét vájja, hogy mi a cselédtisztesség. Felejtsétek el néki, hogy a kis Csoma gyerek úgy esett le a lúról halva, idejövet. Mutassátok meg nékiek, hogy mink kik vagyunk! Válogassátok ki a tisztjét, az apraját meg eresszétek szélnek. Hadd menjenek vissza a falujokba, mondják el, hogy a szabad veres cseléd hazaengedte a fehérek cselédjét. Hadd süjjék le a pofájukról a bőr.
    A huszárok megéljenezték a vén komendánst, sorakoztatták a fogoly tiszteket, vagy tízen lehettek. Összeszedték a fegyvereket meg a géppuskákat, és világgá eresztették a fogoly katonákat. (Sokan jelentkeztek közülük felvételre a vörös hadseregbe.)
    Az öreg Korbély felém fordította a lovát. Elégedett mosollyal nézett végig rajtam.
    – János bácsi – mondtam megindulva.
    – Parancs, parancsnok elvtárs! – (Az öreg akkor nevezett először parancsnoknak.)
    – Derék, nagyszívű ember kend, János bá! Nagy dolgot láttam én máma, János bátyám. Olyan kedvemre cselekedett kend, olyan örömömre beszélt kend, édes, derék János bátyám.
    – Váljík egészségire, kedves elvtársam, váljík egészégire.
    Meghatottan szorongattuk egymás kezét nagyon sokáig.
   
    Zagyvarékason szakadtam el örökre az én jó bajtársamtól, elvtársamtól, az összeomlás délutánján, mikor az öreg Korbély ősi szokás szerint agyonlőtte a hűséges fekete kancát, hogy ne szolgálja a cselédek ellenségét.
    És az öreg Korbély János, a hajdú-bihari 39-es vörösdandár példaszép katonája, hej, de sokadmagával veszett bele az Almássy és másmilyen grófok feneketlen fekete börtönébe.




Plakát (1919)






Zúzzátok szét a börtönöket! (1924)

MEMENTÓ
   
Héjjas Iván és Francia Kiss Mihály orgoványi vérengzéseinek irodalmi dokumentuma Gergely Sándor (1896–1966) 1922-ből való Őszi reggel című elbeszélése. 1957-ben megjelent válogatott elbeszéléseinek Gergely Sándor ugyanezt a címet adta, ezzel is jelezve, mennyire fontos írásnak tartja huszonhat éves korában írt munkáját.
   

GERGELY SÁNDOR
   
Őszi reggel
   
Az erdő felett valami láthatatlan erő meglódította a sűrű ködöt, amely inogva, mint valami fehér bura, emelkedni kezdett. Az erdő fái között, a tisztásra enyhe világosság lopakodott. Előle sebesen menekült a félhomály.
    Őszutó volt, hideg szél fújt és az erdőn túl, s mindenütt egész Beociában szürke volt az ég s nyirkos levegő dideregtette a sápadt s fázós embereket.
    Ide, a tisztásra nem jött senki. Beociában amúgy is csak kevesen tudták, hogy van egy erdő, s közepén egy tisztás, amelyről reggel felszállott a köd, és az áramló világosság reményt keltő lázában az ég felé emelkedett tíz emberfej.
    Egymás mellett, s keletnek fordulva emelkedett a tíz fej, kartávolságra, akár valami rajvonal. Balról az első megszólalt: – Fölkelt a nap…
    Senki se felelt. A fejek újra a földre buktak. A magasra lendült köd ritkás esőként hullt vissza a földre, a feltúrt fűre, a friss földhányásokra.
    Az első, balról, újra megszólalt.
    – Elvtársak, fölkelt a nap…
    Szomszédja, nagybajuszú, sápadt ember volt. Piszkos, gyűrött arcán kelletlen rángás szaladt át. Bosszantotta a beszéd. Lehunyta szemét, fejét a friss homokbuckákra hajtotta, és készült a halálra.
    Erős ember volt valaha, még tegnap is. Szomszédja, a felesége, csüggedten, szótlanul birkózott a rátörő aléltsággal.
    A tisztás földjén, amely körül a télbe készülő erdő haldokolt, úgy mozgott a tíz ember feje, mint amikor nagy dinnyéket ráz a kertben a szélvihar.
    Az emberfejeknek folytatásuk is volt: nyak, derék, láb, kéz. De ezek a testrészek nem látszottak. Jó mélyre dugta azokat valaki…
    Tegnap este állították az összekötözött tíz embert a tisztás gödreibe. Köréjük sulykolták a földet, aztán lóra kaptak és elvágtattak a sírásók. A tíz ember üvöltött, ordításuk talán elérte az erdő szélét és sírásuk is messze hatolt a sűrű fák között, de Beociában dideregtető s nyirkos volt az ősz, az emberek féltek a farkasoktól, és sorsára bízták a szerencsétlen segélykérőt.
    A tíz ember homloka most a földre bukott. A szabadon álló nyak még kényelmesen mozgatta a fejet, és ha az egyik fej balra billent, utána igazodott a többi. Most homlokkal borultak lefelé. Aludni próbált mindenki. El akarták aludni azt a pillanatot, amikor megjelenik a dermesztő fehér rém…
    Balról az első felszuszogott s lihegett. Ez mindig s most is, félt a csöndtől, a magánytól.
    – Ne aludjatok! – kiáltotta kérőn.
    A sor túlsó végén kacagni kezdett a fej. Vastag vállak felett ült egykor, még tegnap. S torkából mindenkor mély hang gyűrűzött, de kacagása most olyan volt, mintha csontfűrésszel vágná valaki a vasat.
    A szél már erősen fújt s rá-rácsapott a lekókadt fejekre, amelyekben már nem volt erő. De hiszen nem is tudtak volna kitérni előle…
    A középen utóbb mégis felerőlködött kettő. Két fej. Már esztendőkkel ezelőtt is egymás mellé állította őket a sors, s azóta el nem hagyták egymást. Most egymásra fordult a két fej, egymásra riadt szemük.
    – Hallod? Itt a halál… – suttogták egyszerre.
    Egymás felé bukva, a két fej megbontotta a fejsor nyílegyenes vonalát. De nem törődtek evvel. Mindig, még tegnap is, dacos fiatalok voltak, szerettek élni és szerették egymást, s jutalmul a sírásók szomszédos gödrökbe állították őket. Ők még most is dacoltak s bátorították egymást.
    Az egykor oly kövér derekú ember őrült halálkacajára még egyszer fölemelkedett fejük, tápászkodón nyílt szemük s egyszerre suttogták újra: – Hallod? Itt a halál!
    Homlokuk újra lekókadt. A férfi szája tele volt sárral. Kínlódva kiköpte, állát a földhányásra helyezte, s így emelte erőlködve a fejét.
    – Édes… – suttogta. – Nézz rám!
    A lány homlokán előbb kínlódó ráncok jelentek meg. Összeszorult szemhéjai szétnyíltak, s tekintete a férfiarcra villant. Aztán ő is állára erőltette fejét.
    – Így maradjunk – mondta a férfi.
    – Így maradjunk – felelte a lány.
    Sokáig nem hallatszott semmi nesz. A szél még mindig vadul rázta az erdő fáit. Az ágak ropogtak, hajladoztak. Az ég elsötétedett. Aztán hirtelen elült az orkán. Csend borult a fákra, a tisztásra, a tíz emberfejre…
    Később leesett az első hószilánk. Utána még egy, meg még sok… A rajvonal balszélsője újra föltornázta a fejét, s eszelős örömmel gügyögte: – Elvtársak, esik a hó…
    De ez még csak gyenge hó volt. Elolvadt a fejeken. Később vastagabb, keményebb pelyhekben hullott. Hamarosan fehér takaró födte a füvet, a földhányásokat. Visszajött a szél is, s gonoszkodva csapta a havat az emberfejekre.
    Fölijedtek s utolsót lobbantak a halál elé fészkelődő szemek.
    – Fehér… fehér…– dörmögte a nagybajuszú. – Fehér gyászruhát küldtek…
    Már az egész sort fölriasztotta jeges markával a szél. Verte a havat, amely fölülről is egyre dőlt.
    A szélen, jobbról, visítva kacagott a kövér derekú. S a rajvonal irtózatos, sikoltozó őrjöngésbe kezdett.
    De a torkok hamar elfáradtak. A homlokok újra a földre hulltak… S a hó csak dőlt…
    Később, hosszú idő múlva, lárma vegyült a szélbe. A tisztás szélén két prüszkölő ló jelent meg… Valamitől megijedtek s nyerítve hátra faroltak. Lovasaik addig verték őket korbáccsal, amíg megnyugodtak s elhallgattak. A hó hamar befújta őket is. Mozdulatlanul álltak.
    A lovasok egymáshoz hajoltak. Szemük egymásba villant, foguk egymásra csillant. Így maradtak sokáig. Tegnap is így, s innen nézték a tíz ember temetését. S így, ilyen mereven vizsgálták az erdő köré állított fegyveres őrséget is.
    – Milyen szép ez a tisztás… – szólalt meg álmodozón a nő.
    – Igen – felelt a férfi. – Most, csak most… szép igazán.
    – Ugrassunk – nyílt meg utóbb a nőszobor szája. – Ezt… ezeket – és korbácsával előre mutatott. – Ugrassuk át ezeket. Jó?
    A féri nagy, szörnyű arcán furcsa, szokatlan látogató jelent meg: a mosoly.
    – Igen – mondta. – Ezeket, odalenn, nem szabad kikerülni. Ezeken, odalenn, át kell gázolni – s nevetett hangosan.
    Egymásba fonódott a két szempár. És szemükben újabb ritka vendég: a gondolat jelent meg… Egymásra biccentettek, visszafaroltatták lovukat, aztán rövid vágtával újra elérték a tisztást…
    A repülő lovak hasa alatt tíz kicsi hóbucka emelkedett. Tíz tagból álló, szabályos rajvonal, kissé keletnek hajlított éllel. Csak ha valaki pontosabban figyel… de röptében ki törődik ezzel!… furcsálkodna: a középen két bucka megtörte az egyenes vonalat...
    Aztán sietve visszatértek a lovasok. Megkeresték a tíz hóbuckát. Egyikük a jobbszélre, másikuk a balszélre állt. Megsarkantyúzták lovukat, de a reszkető paripák horkanva ellenkeztek, amíg végre jobbról is, balról is… irtózva s nagyokat fújva, a két ló engedelmesen egymáshoz közelített.
    Ősz volt, őszutó. A fák alatt a szél ordított. Beociában dideregve bújtak kuckóikba az emberek.
    S bedugták a fülüket, ha csikaszok üvöltésétől visszhangzott az erdő.





Fehérterror (A géprombolók c. sorozatból, 1923)






Hietzenbergi dombok, felhős ég alatt (1920)

ABLAK
   
BARANYI FERENC
  
Igenis, nagyhatalom!
   
A Pokol harmadik énekében Dante egy pápát pillant meg, V. Celesztint, az önző és számító lelkek között, a tizenegyedikben sírboltba botlik, amely II. Anasztáziusz pápa lelkét tartja fogva. A tizenkilencedik énekben a Pokol nyolcadik körének harmadik gyűrűjébe ér a költő, ahol a szimoniákus III. Miklós pápa sínylődik, és közli Dantéval, hogy még két „kollégája”: VIII. Bonifác és V. Kelemen érkezik ide hamarosan, akik a nyerészkedés, illetve a hazaárulás terén szereztek bokros érdemeket.
    Meglehet, hogy némely egyháztörténeti munkák ezeket a pápákat jóságos és bölcs szentatyákként tartják számon, ám az emberiség szemében ezek a szentéletűnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható férfiak hitvány, megvetésre méltó alakok maradnak, amíg világ a világ.
    A hetedik énekben a negyedik körbe érkezik Dante és Vergilius, a zsugoriak és a tékozlók közé. Itt is feltűnően sok a pap, pápák és bíborosok is találtatnak bőven közöttük. A világi hatalmasságokat – királyokat, császárokat, a guelf-ghibellin pártharcok vérengzőit, prepotens hatalmaskodókat, kis- és nagystílű szélhámosokat – itt most nem sorolom, kevés a hely. A dantei pokolból semmiféle hatalom nem mentheti ki őket. Heine írja a Németország zárópasszusában:
   
   
    De vannak poklok, melyeken
    örökre ott a závár,
    imádság, Krisztus nem segít,
    a költő mit ha rád zár.
    A Dante poklát ismered?
    A szörnyű tercinákat?
    Ha rád kattantak, vissza már
    az Isten sem cibálhat!
    (Rónai Mihály András fordítása)
   
   
    Ahogy sorra fordítom a Pokol énekeit (már a tizenötödiknél tartok), mindinkább meggyőződésemmé válik, hogy változatlanul nagyhatalom a költő. Tisza Istvánnak lehet ugyan szobrot emelni, de ő már csak „geszti bolond” marad, mert Ady Endre így aposztrofálta őt. Horger Antal akármilyen nagy tudós volt, az idők végezetéig haragudni fognak rá azért a tettéért, amelyről József Attila számol be Születésnapomra című költeményében.
    Lehet a költőt elkedvetleníteni, mocskolni, mellőzni, nem publikálni, sőt – lásd például Lorca –, meg is lehet ölni, de elnémítani soha, üzenete „él papír, folyóirat és könyvek nélkül is, és nő nyomdák és kiadók és tévé nélkül is” – ahogy Váci Mihály írta.
    Hatalomba bódult politikusok! Isten szolgái, akik csak megcsúfolni tudjátok Krisztus tanait! Jó lesz tartani tőlünk!
 

DANTE ALIGHIERI

A Pokol

(Hetedik ének)

„Pape Satan, pape Satan aleppe” –
szólt ránk Plutó, rekedt hangon kiáltva,
s a nyájas bölcs, kinél nincs semmi rejtve,

így buzdított: „A félsz lelked ne bántsa,
mert – légyen bár nagy – meg nem akadályoz
abban, hogy lejjebb lépj, egy sziklahátra.”

Aztán így szólt a bősz, felfújt pofához:
„Elhallgass végre rút farkas, a mérged
magadba nyelni volna most tanácsos.

Nem véletlen, hogy lábunk erre tévedt,
ott fönn döntöttek így, hol eltiporta
Mihály magvát az angyalzendülésnek.”

S akár a széltől megduzzadt vitorla
lappad, ha árboca megdől recsegve:
a bősz vad úgy csihadt le, földre rogyva.

Leszálltunk hát a negyedik üregbe
a gyászvidékből mind többet bejárva –
összegyűlt ott a föld minden keserve.

Ó igaz Isten! Ki halmoz rakásra
ennyi gyötrelmet, amennyit ma láttam,
s bűneinknek mért ily nagy kín az ára?

Miként Charybdis örvény-áradásban
tör hullámot hullámmal, úgy kerengtek
az árnyak hangos összevisszaságban.

Eddig itt voltak legtöbben a lelkek,
követ hordván mellükön s vetve torlaszt
egymásnak, két irányból tülekedtek.

Ütötték egymást, szörnyen szitkozódtak,
s – visszafordulva terhével – gyalázta
a többit mind: „Mért prédálsz?” „Mért kuporgatsz?”

Visszakerengett folyton mindahány a
fekete körbe, átfordulva nyomban,
és mindnek átkozódva járt a szája,

majd indult újra s visszatért legottan,
amint elért kimért köre feléhez.
És én, ki már elbizonytalanodtam,

megkérdeztem: „Mester, miféle nép ez?
És e csuhások, nyírva tonzurásan,
kik ők, itt balra? Szóm most erre kérdez.”

És ő felelt: „Itt csak félcédulás van,
ameddig élt, mértéket egy se tartott,
sem tékozlásban, sem kuporgatásban.

Szavukból a természetük kihallod.
Amint találkoznak a célhoz érve:
ellen-vétkük parancsol hátraarcot.

Többen papok voltak a földön élve,
érsekek, pápák, akiket gyakorta
fukarrá torzított a pénznek éhe.”

Én erre: „Mester, nézem őket sorra,
s szemeim ismerősre nem találnak,
pedig emlékszem bűn-foltos papokra.”

S ezt mondta ő: „Megtévesztett a látszat,
bevonja őket vétkük mocska, szennye,
nyoma sincs már a régi arcvonásnak.

Két ponton kell nekik tusázni egyre,
egyik csukott markú, másik hajatlan
lesz majd, ha szól az angyal kürtje zengve.

Azért gyötrődnek örök kárhozatban,
mert rosszul adtak-vettek – s lásd, az Éden
távoli ott, hol ennyi indulat van.

Beláthatod, nem kell erről beszélnem,
hogy tréfa csak a sóvárgott szerencse –
Fortuna dús volt mindig is szeszélyben.

Mert minden kincs, aranyak százezerje
– amit e fáradt lelkek birtokoltak –
kevés, hogy nyugtát egy is visszanyerje.”

„Mester – így én – világos ez, de mondd csak:
a Szerencse, amelyről szólsz, mi légyen,
hogy minden kincset így markába foghat?”

És ő felelt: „Balgaságod nem értem,
a tudatlanság elméd fogva tartja!
De most figyelj, hogy jól megértsd beszédem.

Az, akinek bölcsessége, hatalma
minden egekbe vezért is teremtett,
hogy sugarát egyenlőn osztogassa:

így bízta rá a fényt s a fénytelent egy
asszonyszemélyre, jól sáfárkodóra,
hogy csillogásban itt lenn tartna rendet.

Javait ő csak váltogatva szórja,
nem lehet néki semmi akadály itt,
mikor hol ennek, hol amannak osztja.

Most ez uralkodik, máskor a másik –
népek sorsát megszabja a Szerencse,
mely kígyóként lapul, fűben tanyázik.

Sosem bírhatja őt le ember-elme,
gondoskodik, ítél, megtilt, megenged,
más istenekkel is versenyre kelve.

Örökké változik, sosem pihen meg,
kényszerűség oka a gyors cseréknek,
ezért véljük húzását hirtelennek.

Keresztre szánnák őt, holott dicséret
illetné meg azoktól, kik dohogva
szidalmazzák folyton, amíg csak élnek.

De nem figyel az ócsárló szitokra,
az ős-teremtményekkel elegyedve
vidáman él s folyton forog korongja.

Most útunk nagyobb kínokhoz vezet le,
sok csillag, mely kezdetben fénnyel égett –
halványul, sürget: induljunk sietve.”

A kört átszelve túlnan partra léptek
a lábaink, patakon kelve által,
mely forrt, medret maga vájván vizének,

amely sötétlett vérnek bíborával,
s mi a komor patak mentén haladva
ereszkedtünk le, telve borzadállyal.

Szürke sziklához érkezett a part, a
torkolatnál – úgy láttam – ingovány van,
ez volt a Styx, nem volt mit nézni rajta.

Mellette mégis bámészan megálltam:
dühödt, pucér lelkek csapata – födve
fülig iszappal – nyüzsgött a mocsárban.

Mind fejjel öklelt s közben járt az ökle,
lökdösték egymást, rúgtak és haraptak,
egyik a másikát így tépte tönkre.

S a Mester szólt: „Itt olyan lelkek laknak,
fiam, kiket ádáz harag tepert le,
s vedd észre azt is, hogy a víz alatt nagy

tömegű népség nyög sóhajtva egyre,
jól láthatod – bár mindenütt homály van –,
hogy bugyborékol a mocsár pezsegve.

Iszapba fojtva mondják: A világban
borúsak voltunk, bár fénylett az ég fenn,
s csak füstölögtünk mindig mindahányan.

Kesergünk most, sárba süppedve mélyen.”
E himnuszt torkuk gurgulázva zengte,
tiszta hangokra nem volt itt remény sem.

A szennyes tócsa mentén körbemenve
száraz part és dágvány közt vitt a léptünk,
néztünk a bús, iszap-faló tömegre,

míg végül egy torony tövéhez értünk.


BARANYI FERENC FORDÍTÁSA





Önarckép

KÉPZŐMŰVÉSZET
   
Mácza János (1893–1974) az 1910-es évek magyar avantgárdjának egyik legmarkánsabb alakja volt, a Kassák Lajos szerkesztette A Tett és Ma állandó munkatársa. A Tanácsköztársaság megdöntése után Bécsbe emigrált, majd Moszkvában telepedett le. Jelentős szerepet töltött be a forrongó szovjet kulturális életben, a színházművészettől a festészetig és a szobrászatig, a szociológiától az építészetig és a formatervezésig rendkívül sokoldalú munkásságot fejtett ki, miközben a moszkvai egyetemen a művészettörténet és művészetelmélet tanára lett.
    Uitz Bélával sokat foglalkozott, az első monográfiát is ő írta róla (Uitz Béla alkotói útja, 1932). Ezt a tanulmányát a ПЕЧАТЬ И РЕВОЛЮЦИЯ (Sajtó és Forradalom) című folyóirat 1927/4. számában jelentette meg.
   

MÁCZA JÁNOS
   
Uitz Béla
   
(Részlet)
   
Uitz Béla 1887. március 8-án született Temesvárott, az akkori Dél-Magyarországon. Apja kevés földű parasztember volt. Uitz ifjúkora eléggé hányatottan telt el, néhány évig gimnáziumba járt, de középiskolai tanulmányait nem fejezte be. Hol itt, hol ott próbált valamilyen helyet kiverekedni magának az életben, s végül is lakatosinasnak szegődött el. Budapestre került, ahol aztán sikerült bejutnia a Képzőművészeti Főiskolára. Két mesternél is megfordult, az egyik Balló Ede volt, a másik pedig Ferenczy Károly. […]
    1914 tavaszán, első kiállítása után Olaszországba utazott, ahol több várost is bejárt, s különösen Rómában merült el a reneszánsz művészetének tanulmányozásába. Főleg Michelangelo és El Greco hatott rá. Ekkoriban kezd kibontakozni alkotóereje, ekkor kezdődik fejlődésének első szakasza, amelyet az impresszionizmusból a neoklasszicizmusba való átmenet jellemez. Egy évvel később, 1915-ben, a San Franciscó-i nemzetközi grafikai kiállításon aranyéremmel tüntették ki.
    Visszatérve Magyarországra, ahol akkoriban a festészetben az impresszionizmus uralkodott, a fiatal művész mihamar leszámolt saját neoklasszicizmusával. Midőn az impresszionista professzorok ellen lázadt, lényegében az impresszionista iskola szélsőséges szubjektivizmusa ellen tiltakozott. A neoklasszicizmusban elsősorban a szigorú kompozíciós elv ragadta meg, a képek felépítése logikájának – jóllehet formális logikájának – elve. Ezek az elvek hasonlíthatatlanul szilárdabb talajt építettek a fiatal művész fejlődő erői alá. Mégis csak ideig-óráig segíthették azoknak a kérdéseknek a megoldásában, amelyek Uitzot ekkoriban foglalkoztatták. Meglehet, más történelmi körülmények között Uitz sokkal tovább a neoklasszicizmus foglya maradt volna; békésebb időkben – úgy lehet – első sikerei visszafogták volna a továbbfejlődést.
    De kitört a világháború. A kor azt parancsolta a művésznek: vizsgálja felül a társadalmi viszonylatok egész sorát, ellenőrizze a művészeti programokat. A neoklasszicizmus nem volt harcos stílus. A nyugalmas kiegyensúlyozottság, amely az irányzat alapját képezi, nem elégíthette ki a fiatal művészt, aki szociális helyzeténél fogva, környezete világszemléletétől indíttatva, nem csukhatta be szemét a társadalmi élet egyre nyilvánvalóbbá váló ellentmondásai előtt. Uitznak, éppen úgy, mint a fiatal művészek többségének, akik a proletártömegek és a félig-meddig deklasszált kispolgári intelligencia közti határmezsgyén álltak, választ kellett adnia a körülötte zajló élet eseményeire. Ez idő tájt, 1915 végén, Uitz a fiatal baloldali literátorokhoz közeledett, akikből később kinőtt a magyar aktivisták csapata, itt a baloldali formalistákhoz csatlakozott, de sohasem vált feltétel nélküli hívévé egyetlen formalista iskolának sem. Legközelebb a kubo-futuristákhoz állt, de nem idegenkedett az expresszionisták kísérletező-kereső törekvéseitől sem.
    Az aktivisták mellett szervezkedtek a fiatal festők is, a kubizmus, az expresszionizmus, a neoprimitivizmus elkötelezettjei. Mindezek a művészek a saját irányzatukat az „abszolút” festészethez vezető egyedül helyes útnak tartották, s szigorúan tartózkodtak attól, hogy átlépjék iskolájuk határait. Egyedül csak Uitz nem tudott megbékélni azokkal a lehetőségekkel, amelyeket ez vagy az az iskola nyújthatott. Ekkoriban főleg a hideg és meleg színek kölcsönhatásának problémája foglalkoztatta, amit akkor még az új iskolák formális eljárásainak alkalmazásával igyekezett megoldani. Egyre komolyabban kezdett foglalkozni művészetelméleti kérdésekkel is; kezdetben formális szempontokból indult ki, aztán történeti, szociológiai stúdiumokra támaszkodott. Így jutott el fokozatosan az osztályszemlélethez.
    A magyar proletárdiktatúra idején Uitz kevesekkel együtt éles harcot folytatott a proletár nézőpontért. Egyidejűleg megszervezte és vezette az ifjúmunkások Proletár Képzőművészeti Tanműhelyeit. A szervezőmunka nehéz terhei mellett aránylag kevés ideje maradt a gyakorlati munkára, a diktatúra idején Uitz mindössze egy plakátot rajzolt (Vörös katonák, előre!) és a május 1-jei ünnepségekre készített két dekorációt, amelyek a munkásosztály és a parasztság forradalmi szerepét ábrázolták. (Az ipari és földmunka szolidaritása.)
    A diktatúra bukása után Uitzot letartóztatták, de hamarosan sikerült külföldre szöknie. Azóta emigrációban él. Az emigráció első évében három nagyobb kompozíciót fejezett be (Az emberiség, Építők, Halászok), ezek részei egy monumentális freskó-kompozíciónak, amelyet a Tanácshatalom idején a Munka Palotája számára tervezett.
    1920-23 között Uitz tudása elmélyítésére törekedett, teljesen belevetette magát a gyakorlati és elméleti stúdiumokba. Ekkoriban keletkeztek analitikus művei, mintegy ellenőrizte bennük a szuprematisták és konstruktivisták eredményeit (különösen a tér, a forma és a faktúra problémáit). Moszkvai utazásának eredménye a „Vörös Moszkva”-sorozat, rézkarcok és akvarellek. De még jelentősebb az az eredmény, amelyet ideológiai téren könyvelhetett el. „A Komintern III. Kongresszusán értettem meg, hogy mennyire kevés is az, amit tudok, s hogy milyen sokat kell még tanulnom” – mondotta Uitz. Ezen a kongresszuson tudatosodott benne, hogy az osztályálláspontra való helyezkedés, a proletárforradalom elkerülhetetlenségébe vetett hit, önmagában nagyon kevés. Megismerkedni a forradalom általános jelszavaival, a proletárforradalomról szóló tanítások általános téziseivel, korántsem elegendő. A művésznek, aki alkotó erőit a proletariátus szolgálatába állította, aki tehát megtette az első lépést, meg kell tennie a következőt is, el kell mélyítenie marxista ismereteit. […]
    Önképző stúdiumainak első gyakorlati eredménye az az 1923-24-ben készült sorozat volt, amely a 19. század eleji angol gépromboló munkások, a ludditák felkelését ábrázolta. Ez a sorozat voltaképpen egy nagy freskóterv előzetes grafikai kivitelezése, etűdök sorozata a megvalósítandó falképhez.
    A Ludditák befejezése után Uitz Párizsba utazott, hogy emléket állítson a munkásosztály története kiemelkedő eseményének, a Párizsi Kommünnek. De csupán az anyaggyűjtésre futotta idejéből. A proletár kulturális szervezetekben folytatott mindennapos munkája akadályozta a terv megvalósításában. A marokkói háború idején megalkotta Az imperialista háború ellen című sorozatát (1925), amely 16 kompozícióból áll. Ez a sorozat Párizsban jelent meg az Humanité kiadásában. Kisebb grafikai munkák, akvarellek, színes tusrajzok mellett egy sor színpadi dekorációt tervezett a párizsi proletkult-színházak számára (Vaillant-Couturier, Barbusse és Gorkij darabjaihoz). Analitikai téren Uitz folytatta a festészet matematikai és geometriai elveinek tanulmányozását, s hosszasan elemezte Cimabue, a nagy középkori festő munkásságának formai és ideológiai vonatkozásait. 1926 őszén visszatért Moszkvába. Első igazi bemutatkozására munkáinak ama kiállításán került sor, amelyet az Állami Művészettudományi Akadémia Nyugati forradalmi művészet kabinetje szervezett meg.
    Uitzról elsősorban mint grafikusról szoktak megemlékezni. S valóban, munkásságának jelentős része tartozik ide, rézkarcai, fekete és színes tusrajzai. De nem jelentéktelen számú munkáját alkotta meg „kisegítő anyagokkal”, olajjal és temperával. Első sikereit kétségtelenül grafikáival aratta, pályája kezdetén grafikusként mutatkozott be. A különös azonban az, hogy e periódus rézkarcaiban és rajzaiban sokkal kevésbé nyilatkozik meg „grafikusi alkata”, mint a későbbi periódus grafikáiban, amikor már tudatosította magában a festészeti kompozíció iránti egyre erősödő vonzalmát. Ez teljesen érthető. Az első, átmeneti, impresszionista periódusban Uitz rézkarcai és rajzai problematikájukban sokkal közelebb álltak a festészethez, mivel az impresszionisták grafikái általában, bizonyos mértékig – hogy úgy mondjam – antigrafikaiak. A művészt nem a lineáris kompozíció érdekli, hanem a színek, s a fekete és fehér fény-árny problémái. Uitz korai metszetei világosan tanúskodnak erről. Vegyük csak férfi, női és gyermekfejeit, vagy rézkarcos tájképeit. Valamennyi felsorolt mű festői minőségével kelti a hatást. Ugyanakkor a képek tematikája formai minőségével lép az előtérbe, ez képviseli az adott mű alapvető formai problémáját. Midőn egy fejet ábrázol Uitz, teljesen mellőzi a pszichológiai mozzanatot, figurális kompozícióiból hiányzik a szüzsé, tájképeiben nincs „mese”, se „tavasz”, se „tél”, és így tovább. Ehelyett a tömeg, a tér, a fény, és árnyék, a fekete és fehér kölcsönös viszonylatai nyomulnak az előtérbe. De mindez nem unalmas, hűvös absztrakcióként jelentkezik, hanem a művész feszült temperamentumán át nyilatkozik meg, s éppen ennek a megjelenítése az adott művek tartalma. Ez a tartalom persze erősen individuális, de éppen ezáltal jelzi a művészi fejlődés meghatározott szakaszát.
    Ugyanezek az eljárások és minőségek ismételten feltűnnek Uitznak egy jóval későbbi periódusában, azokon a metszeteken, amelyek a Kremlt, a moszkvai székesegyházakat és monostorokat ábrázolják (1922); jóllehet a grafikai elemeket ezeken már jóval tudatosabban alkalmazta. Nem véletlen, hogy valamennyi ilyen típusú munkáját mind a párizsi, mind a moszkvai kiállításon „formaproblémák” elnevezéssel külön egységként kezelte. […]
    Első munkái, amelyekben Uitz tudatosan proletár szüzsét választott, 1919-ből származnak. Ezek temperával készült dekoratív képek voltak, a munkások és parasztok szerepét ábrázolták a proletárdiktatúrában. A képeket a magyarországi szovjethatalom bukása után megsemmisítették. Következő jelentősebb munkái Az emberiség (olaj) és a Halászok, valamint az Építők (tempera), amelyek az első kompozíció kétrészes előtanulmányai. Értelmük szimbolikus.
    Olajjal készült analitikus munkái sorában Uitz mind Bécsben, mind Párizsban sok agitációs jellegű rajzot készített, a legértékesebbek az Amnesztia, A párizsi kommün, az Előre, proletárok. Igazán érett művészként azonban a Ludditák és Az imperialista háború ellen című sorozataiban jelenik meg Uitz.
    A Ludditák (15 rézkarc) az ipari munkásság első szervezett felkelésének állít emléket; Az imperialista háború ellen című sorozat (16 tusrajz) hasonlóan fényes bizonyítéka annak, hogy milyen mélyen megértette Uitz a proletár forradalom lényegét. Uitz ezen képeiről sok szó esett már az orosz sajtóban is, s főleg arról folyt a vita: realisták-e ezek a képek, avagy nem? Elvontsággal vádolták Uitzot, azzal, hogy eltorzítja, deformálja a valóságot, hogy az asszíriai művészet hatása alá került (?) és így tovább. De hát valójában mivel is van dolgunk e sorozatokban? Realitás-e ez, avagy a valóság deformációja, illetve idealizálása? A válasz attól függ, mit értünk realitáson. Ha a művészi realitás csupán csak az események és személyek valóságának folyamatából kiemelt részek egyszerű, hű visszaadása, akkor Uitz művei nem realisztikusak, hiszen eltorzítják, deformálják a valóságot. De ha azt értjük valóságon, amit érteni kell: vagyis hogy a művészi valóság a valóság jelenségei folyamatának dinamikája, a valóság ilyen vagy olyan epizódjai komplexumának történeti lényege, akkor Uitz képei feltétlenül reálisak, realisztikusak. E sorozatokban nem ez vagy amaz a figura a hős (történeti vagy szimbolikus), a problémák magja nem valamely szubjektív módon kiválasztott jelenet vagy véletlen epizód, hanem az érzések és gondolatok azon összessége, amelyeknek életre kellene kelniük valamennyi tudatos szemlélőben is, mindazokban, akik tudnak a luddita felkelésről, s akik emlékeznek a marokkói háborúra. A Ludditákról Lunacsarszkij így nyilatkozott: „Valóság ez, vagy nem? Ez bizony valóság, valóságosabb a valóságnál, mivel Uitz a magyar proletárforradalom társadalmi viharában kelt, mélyen átélt érzéseit személyesítette meg a luddista takácsokban, s éppen azzal a céllal, hogy e kollektív viharzást ábrázolhassa, és ne olyan képét nyújtsa az életnek, ahogy azt egy többé-kevésbé nyugalmas szemlélő látja.” Igen, itt s a második sorozatban is ugyanazzal a forró, szilaj művészi temperamentummal találkozunk, amely már a korai pályaszakaszon megnyilatkozott ugyan, de akkor még individualisztikusan és anarchikusan; ez a temperamentum itt már fegyelmezettebb, a munkásosztály forradalmi ügyének szolgálatában áll. Amott a formai építkezés törvényszerűségei miatt még „deformálta” a valóságot, itt pedig az osztály történelmi feladatai kisugárzásaként már szervezi azt. Ez a formai „szervezettség” nem szubjektivisztikusan, hanem mélyen, tudatosan jön létre, a komponálás geometriai és matematikai elveinek segítségével, amiről egyébként azok az analitikus vázlatok is tanúskodnak, amelyeket a művész minden képhez mellékel, s amelyek az adott mű felépítésének elveit világítják meg.
    Ezek a képek Uitzot eddigi pályájának magaslatán mutatják, jóllehet ő csupán csak tanulmányoknak, vázlatoknak tartja őket nagyszabású kompozícióihoz, amelyekben a proletariátus forradalmi mozgalmainak legfontosabb történeti etapjait szándékozik ábrázolni.
   
    Mi jellemzi alapvetően Uitz eddigi pályáját? Mely problémák foglalkoztatták leginkább és milyen módon? Hová irányulnak és mire összpontosulnak művészi alkotó munkássága tendenciái? Ha válaszolni akarunk ezekre a kérdésekre, még mélyebben bele kell hatolnunk Uitz művészi fejlődése sajátosságaiba. Már említettük, hogy Uitz főiskolai tanulmányaitól kezdve állandóan „lázadt”, hol az akadémikusok, hol az impresszionisták, hol önmaga ellen, midőn nem volt megelégedve eredményeivel. A „lázadás” szót feltételesen használtuk, mivel Uitzot e megjelöléssel tanárai és kritizálói illették. Lényegében azonban nem lázadásról van itt szó, hanem a kutató-kereső elégedetlenség olyan komplexumáról, amely egy kritikai tudat szülötte. Ha Uitz pályáján elért bizonyos eredményeket, akkor ezekben nyomban korábban rejtve maradt újabb ellentmondásokat, új problémabokrokat fedezett fel. S éppen ebben a kritikai magatartásban, az eredmények állandó felülvizsgálatában, a felmerülő kérdések folytonos mozgalmasságában jelölhetjük meg pályájának fő jellemzőjét.
    Az impresszionizmus formai eredményei arra ösztönözték, hogy a formai építkezés szilárdabb, törvényszerűbb elveit kutassa fel. Midőn a neoklasszicizmushoz fordult, feltámadtak előtte e stílus művészi lehetőségeinek és a vele egykorú valóság lényegének mély ellentmondásai. Mindez s a saját szociális helyzete baloldali irányba lendítette. Tervszerűen haladt előre, mindent feldolgozott: az idealista értelmezésű tartalom-forma problémát, a vonal – a tömeg – a sík problémakörét, a szín-viszonylatokat, a tér-formafaktúra kérdéseit, majd ismét a tartalom-forma problémáját, de most már szociológiai, osztályszempontból; a képzőművészeti műformák kölcsönös kapcsolatait (különösen a színpadi konstrukciók terén), és végül a geometriai és matematikai elvek szerepét a művészetben. Ezekkel a problémákkal persze minden valamirevaló művésznek meg kell birkóznia még a főiskolán, de többségük egy későbbi, tudatosabb pályaszakaszon már nem néz többé szembe velük, akkor már csupán „eredményként” használja fel őket a „magas művészi értékek” megalkotásánál. Így aztán mindegyiküknek megvan az „egyetlen stílusuk”; saját manírjuk. Ilyen értelemben Uitznak nincs „egyetlen stílusa”, nem tartozik egyvalamely „irányzathoz”. Számára csak a stílushoz vezető út létezik; tudatosan építi ezt az utat, amely nem személyi stílusához, hanem az osztály stílusához vezet, az osztályéhoz, amelynek a művész átadta magát. Persze, mégis, már maga ez az út is „stílus”, átmeneti korunknak, a harcoló proletariátusnak a stílusa. Uitz erre az ösvényre lépett, s nem csekély, amit elért.
    Analitikus munkái, amelyek a szuprematizmus és a konstruktivizmus körébe tartoznak, önmagukban talán nem adnak többet, mint azoknak a művészeknek a képei, akik e problémákkal csak mint az absztrakt művészet kérdéseivel foglalkoztak. Uitz ilyen típusú képei azonban egyáltalán nem „maguknak való” dolgok. Egy tudatos fejlődés adott etapját képviselik, egy olyan pályaszakaszt, amelyen a művész elméletileg a legsúlyosabb küzdelmet vívta a forma és tartalom összefüggéseinek kérdéseivel, a gyakorlatban pedig agitációs művészetet folytatott. Ha tehát nem „magánvalóknak”, hanem egy folyamat részeinek tekintjük analitikus képeit, akkor helyüket az uitzi pályán a következőkben jelölhetjük ki: indulása a naturalizmus formaproblémáinak némileg anarchikus színezetű kezelésében gyökeredzik, innen továbblép az impresszionizmus tisztára szubjektivista formális-kompozíciós módszereihez, innen pedig, úgyszintén szubjektív értékeléssel, a reneszánsz kompozíciós vívmányaihoz. Mindez még csupán egy kispolgári vonalnak a folytatása, de már nem pozitív, hanem negatív értelemben (futurizmus, kubizmus, expresszionizmus). A lökést ehhez az átmenethez a társadalmi viszonyok változása adta meg. S mivel Uitz e szociális viszonyok folyamatos változásai közepette nem elégedhetett meg a puszta tagadással, új kérdések elé került. Élesen meredtek elé az új tartalmi kérdések, amelyek az 1919-es Magyarország történelmi eseményeiből bukkantak fel, másrészt szembetalálkozott a formai kompozíció gondjaival, s ezek feloldása során fokozatosan eljutott a „szervezettebb” formákhoz, amelyeket a nagyipari tőke korának ipari-technikai tendenciái érleltek ki. Ha nem nézett volna bátran szembe ezekkel a kérdésekkel, ez azt jelentette volna, hogy a kispolgári formákat (naturalizmus, impresszionizmus, analitikus-pszichológiai realizmus) egyszerűen „proletár tartalommal” töltötte volna meg, azaz lényegében csupán proletár szüzsével. Ez annyit jelentett volna, hogy meghátrál átmeneti korunk művészetének történetileg felvetett, megoldandó kérdései elől.
    Nincs tehát ellentmondás Uitz – önmagukban szemlélve – absztrakt kompozíciói és a kor történeti fejlődése között, amely végbement a társadalomban a kispolgáriságtól a nagytőkéig és az akkor elkerülhetetlen proletár forradalomig. Ez utóbbi periódusban Uitz számára már nem „magánvalók” e formák, hanem segédeszközök, amelyekkel eljutni remél a monumentális, a szintetikus kompozícióhoz, a tartalmilag proletár kompozícióhoz. Ez az a tendencia, amely az egész eddigi uitzi pályán végigvonul. […]

ILLÉS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA





Emberiség (1920)





General Ludd (1923)






Gyermekével játszó anya (1918)

 

MEGMENTETT OLDALAK
   
Ez a három művészeti írás – mely a tragikus életű Erős Andorról, a nem kevésbé tragikus sorsú Galimberti házaspárról, valamint a pályakezdő Czigány Dezsőről és Perlrott-Csaba Vilmosról szól – a fiatal Uitz Béla éles szemű, biztos judíciumú műkritikusi tehetségéről tanúskodik. Kassák folyóirataiban, az A Tett és a Ma oldalain láttak napvilágot, de kötetben azóta sem jelentek meg. Nemrégiben ugyan – Horák Magda gondozásában – Megjelent cikkek és tanulmányok címmel a Corvina Kiadó tervbe vette Uitz könyvben még nem publikált írásainak megjelentetését, ám a kiadó tervétől végül elállt. Mi Horák Magda szívességéből közöljük ezeket a ma már ismeretlennek számító írásokat.
   

UITZ BÉLA
   
Három miniesszé
   
Erős Andor (1889–1914)
   
Mint annyi sok más fiatal erőt, szomorú embertestvérségünkből őt is kiharapta a háború. S hogy most néhány sorral papírra vázoljuk elmorzsolt életét, magunkért is tesszük, fáklyának emeljük fel azok elé, akik a mai világbomlás közepén is hinni akarnak és segíteni mernek a mindenkiért pergő életmunka megújhodásában. Erős Andor tragédiás huszonöt évével ezek közé a nagyon kevesek közé tartozott a buktató magyar rögön. Ember és művész volt a legvelejéig. Életformája, az idegen szemnek, majdnem adatszerű, ennyi:
    Tanulmányait Ferenczynél kezdte meg. Két évig hatása alatt is állt a mesternek. Ekkor szűk baráti körével együtt Cézanne felé fordult. A gyönge könyvtári reprodukciókon át is imádással ragaszkodott hozzá.
    Cézanne-on keresztül ismerte meg Rembrandt nagyságát, mélységét, szenvedő emberi voltát. Művészetében ez volt a legszebb periódus. Ekkor nyúlt a tushoz és azzal is csinálta meg szokatlan bő termésének legértékesebb részét.
    Ma mélyebbről értékeljük, azok közé a fiatalok közé tartozott, akik őszinte új keresésükben soha nem tévesztették össze a kifejezéshez segítő eszközt a művészi céllal. Karakteres, férfias, emberin meleg volt, de sohasem tompult mogorvaságra, ami pedig sok szenvedése és nélkülözése révén könnyen természetévé válhatott volna. Szerette, kívánta az élet szépségeit – néha szinte félteni lehetett a langyos elédesedéstől –, de sorsa bonthatatlan csomói komollyá, gondolkodóvá tették és mohó szépreéhsége is egyre izmosabban csendült ki a munkáiból. Ez az oka annak, ha rajzai felé fordul az ember, alig tud eltávozni tőlük. Nem volt szimbolikus festő, de nagyon tudatos konstruáló s (bárha szellemben ellene volt s nagy részben csak intimebb baráti köre váltotta ki belőle) munkáiban nagyon sok volt az expresszionisztikus és kubisztikus érték.
    Mint fentebb mondtuk: íztől vérig művész volt s innen magyarázható meg az a nagy termékenység, amit rengeteg rajzában hátrahagyott és innen érthető meg a rongyos kamaszember keserves életvonala a szent életvárástól egészen a földbedöntő őrületig.
    Egyetlen kiélési formája a mestersége volt és ez lett a tragikuma. A mozgósításkor behívták katonának, az óriási világtragikum elszívta munkalehetőségét és ő belepusztult, mint az oxigénhiányba.
    Erős Andorban a magyar grafika egyik legkiválóbb művelőjét ölte ki közülünk a háború.
   
    A Tett; I. évf., 1916/6. sz.
   
    Galimbertiék †
   
    Galimbertiék művészete a legtisztább erkölcs jegyében folyt le. Sohasem ügyeskedték el magukat a koncért és sohasem akartak többet mutatni, mint amennyiök volt, mint amennyivel eredményesen elkészültek. A velük egyszerre jött generációból a legszívósabban ők verekedték magukat előre s a magyar művészet-dzsungelen ők világítottak túl a legtisztább lámpával. Alkotásaik évszámszerinti sorozata magas bizonyítvány tartalmas életük mellett. Első nagybányai képeiktől kezdve utolsó amszterdami kompozíciókig megalkuvás és akarnokoskodás nélküli logikus fejlődést látunk. Megindulásuk a kor irányával az impresszionizmus keretei közé esik. Mostani kiállításukat nézve azonban könnyen megtámadhatnának az „izmus” velük együtt említéséért, s azért is előre vetem, hogy náluk az „izmust” nem iskolának értem (mint ahogyan az az epigonoknál), hanem világszemléletnek. Jobban mondva: a még nem demonstratív énnek: céltudatlan világításának.
    Piktúrájuk állandó vezérfonala az anyagiatlan natura. Szóval: szellemi, nem anyagi. Konstruktív piktúra anélkül, hogy az intuíciót spekulatív szárazságba fojtaná.
    Ezt a konstruktív piktúrát legjobban és legérettebben utolsó műveiken látjuk. Nagyszabású vizuális kompozícióikat a konstruktív világnézet, a kubizmus eszközeivel oldják meg. És ez megint nem iskola. Az ő kubizmusuk a kubista iskolák ellentmondó eszközeit állítja szembe egymással és egy belső logika törvényei szerint nem egymás rovására, hanem előnyére. Ők már szintetizálnak.
    Képeik összetevője az alkotó (zenei) és a materiális (készen kapott anyagi) kubizmus. Ha a két erő megérzett és ésszerű egyensúlyozását meg tudjuk látni Galimbertiék vásznain, akkor az öntudatos piktúra nálunk eddig a legszebb és még nagyon sokat ígérő fejlődési lehetőségét kapjuk meg. Mert amíg az egyik tisztán önmagából vagy egy irreális motívumból indul, addig a másik az anyagformálás leggazdagabb lehetőségeire vezet vissza. Az első a psziché megjelenítése, a második az univerzum feloldása. Az első tisztán szellemi, a második az adott anyag szellemisítése. Az első a legtisztább egyedüli: én, a második: a világ énje. Kettő közül melyik a fontosabb? A valóban jó kép egészéhez megbonthatatlanul fontos mindkettő: egyik nemességével, másik mérhetetlenségével. Galimbertiék piktúrájában, mint az abszolútum egységét, mindkettőt megtaláljuk – és így jelző oszlopok ők a kommun művészet felé!
    A kép probléma nélkül valami adottságnak a kópiája: fénykép. Galimbertiék piktúrája problémák halmozása. Szellemi és anyagi értéktöbblet. Szellemi univerzális értékeiben: kompozíció, konstrukció, koncentráció stb. – anyagi a motívumaiban: házak, tornyok, hajók, víz, nap, ember stb. Anyagi motívumaik is azonban mindig szellemi értékűek. Például: az ő ferde tornyaik és a pisai torony. Az egyik esetlegesség, a másik törvényszerűség. A százszor csodának elmesélt ferde tornyot nem komponálták ferdén Pisa városához, hanem az egész „csoda” csak egy építészeti bravúr; Galimbertiék ferde tornyai ellenben a ferde házak között a nagy egység kompozicionális célját szolgálják. Ferdén épült tornyaik, házaik, árbocaik a koncentrikus értékeket hangsúlyozzák.
   
    Az ő képeiken „látott” káosz a legszigorúbb egység törvényét hordja magában. Az ő festészetük nem imitáló ügyesség, hanem világszemléleti és technikai megoldások problémája, a lélek jelenvalósága – az ő piktúrájuk: élet.
    Galimbertiék művészete az univerzum jegyében indult. És itt van az ő tragédiájuk súlypontja. Megérezték és jelezték az új világnézetet – de a halál letörte őket pályájuk ígéretteljes ívelésénél.
   
    Ma; III. évf., 1918/12. sz.
   
    Czigány és Csaba a tavaszi tárlaton
   
    Dühvel és undorral botorkál át az ember a Műcsarnok tavaszi tárlatán. Tehát! Annyira lerohadt a magyar ifjúság, hogy a dilettánson kívül mást hiába is keres a műbarát? Legszomorúbb az, hogy a kiállítók nagy része a mesterségi elfogadhatóságig sem jutott el. Ha ez a magyar aranyifjúság, úgy egy emberöltőn át még elvitázhatatlanul barbárok maradunk. Mert itt a tehetségnek (nem művésznek) gyönge árnyékával sem találkozik össze az ember.
    Kivétel Czigány és Csaba.
    Czigány komolyan gondolkodó és akaró művész. De még mindig nem látja biztosan a maga végcélját. Bíboros önportrait-ja a 15. századbeli velencei hatás alatt áll. Meleg színei: fehér-vörös-zöld átgondoltak, de szétesők. Szerkezete kicsinyes, különösen a fej. Piktúrája fáradt. Szimpatikusabb a kevésbé agyondolgozott csendélete, bár lényegében tartalmatlanabb a portrait-nál.
    Sokkal komolyabban szerepel Csaba. Három képe van kiállítva. Portrait-ja és csendélete az egységesebb. Az alak melletti tájkép gyöngyházszerűen expresszionisztikus – édesség nélkül.
    Színegysége kék-barnássárga-vörös-zöld.
    Compositiója jobb oldal felé bukó ritmus. Színei bár megtartják hangsúlyukat, de önmagukért való értékben még erőtlenek. Komoran komoly kép. Csendélete legegyensúlyozottabb. Itt tiszta a ritmus, tömeg, szín, szerkezet, compositió. Képei a kubizmus, expresszionizmus, postimpresszionizmus értékeinek, Csaba által kívánatos, leszűrődése. Ha kicsinyes meglátásaitól szabadul, erős piktor lesz. Figurális compositiói gyöngébbek, mint a csendélet compositiói. Előbbiek átgondoltak ugyan, de tömegben szétdobáltak. Tömöríteni kell csoportjait, akkor tisztább és súlyosabb ritmust is fog kapni. Legnagyobb baj az, hogy nem tud tárgyai mögé jutni – nem tudja megélni képeit. E szemszögből nézve legjobb a portrait-ja, a nagyobb compositió alakjai jórészben csak a művészi eszközökért mozognak, nem pedig magáért az életért. Csendéletében a háttér drapériája megélt. Ha leegyszerűsítve tudja majd tárgyait megfogni: a fent említett értékkel, szeretetével, tudásával és piktoriságával nagy dolgokat produkálhat.
   
    A Tett; I. évf.; 1916/12. sz.





Nedd Ludd (A géprombolók c. sorozatból, 1923)

MÚLTUNK
   
KATALIN Y. GALLIGAN-CSERÉPFALVI
   
Cserépfalvi Imre és társainak
bűnügye, 1942
   
A Cserépfalvi-történet az 1920-as évek végén Párizsban kezdődik. Itt élt, alkotott és álmodott számos tehetséges művész egy európai Magyarországról. Hittek a francia kultúra pozitív szellemében. Batsányi intése – „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek” – nem avult el. Franciaország szeretete, a civilizációért, a haladásért, a szabadságért való küzdést jelentette. Párizs a mérték tiszteletére tanított, arra, hogy a szabadság nem abból áll, hogy az ember átlépi az emberi természet korlátait és lelkesülve rohan a szakadék felé. A szabadság otthona nem a végtelen sivatag, hanem a Place de la Concorde, a Place des Vosges, vagy az athéni Fórum.
    Kassák Lajos gyalog ment ki Párizsba, mint két évszázaddal előtte Rousseau Genfből. Élete végéig, ha szellemi vérátömlesztésre volt szüksége, azt a franciáktól kapta meg. Illyés Gyula Párizsban, az Eiffel-torony magasságából látta meg végre való helyén és valóságos helyzetében Magyarországot. Párizs tette magyarrá.
    Cserépfalvi Imre is itt élt. Baráti körét francia és magyar művészek alkották. Többek között, itt ismerkedett meg József Attilával. Találkozásuk első délutánján elmentek biliárdozni. Ez a nap döntő lett mindkettőjük életében. Egy életre szóló barátság első napja. Később József Attila kiadója lett, és nevük a magyar irodalomtörténelemben örökre összefonódott. Cserépfalvi nem volt író, kiadó volt. Hitt a betű hatalmában, és hitt a szabadságban, a szabadságért és a haladásért való harc értelmében. Hitt abban, hogy a gonoszok jobban félnek a betűktől, mint az ágyúktól.
    A harmincas évek közeledtével sok magyar művész tért vissza hazájába. 1929-ben Cserépfalvi is hazatért. A Váci utca 10. alatt francia könyvkereskedést nyitott a párizsi Hachette Kiadó patronálásával. Nem a véletlen műve, hogy ugyanabban a házban, ahol valaha Hartleben Konrád Adolfnak, Petőfi egyetlen regényének, a Hóhér kötele kiadójának volt a könyvesboltja.
    A francia könyvkereskedés szerencsés körülmények között indult. Szinte ugyanakkor hozta létre az Air France Párizst Budapesttel összekötő napi járatát. Tehát a francia lapokat egy időben olvashatták a Szajna és a Duna partján. Cserépfalvi könyvesboltjában hamarosan mindenki megfordult, akit vonzott a francia kultúra, aki európainak vallotta magát. Szinte naponta jöttek be azok a párizsi barátok is, akiknek később Cserépfalvi a kiadójuk lett. A kiadói tevékenységet 1931-ben kezdte meg. Mivel a könyvkereskedés igen jövedelmezőnek bizonyult, ez szilárd alapot teremtett a könyvkiadó létrehozásához. Cserépfalvi Imrének a harmincas és negyvenes években a francia-magyar kapcsolatban betöltött kiemelkedő szerepét illusztrálja, hogy egyik első irodalmi kiadványa André Malraux Emberi sorsok című regénye volt. (Érdekes módon utolsó, 1948 karácsonyán megjelent kiadványa is francia mű volt, Rabelais Pantagruelje, Faludy György fordításában.)
    Miközben a Cserépfalvi Könyvkiadó és Könyvkereskedelmi Kft. virágzott, Európa egén sötét felhők gyülekeztek. Napról napra nyilvánvalóbbá vált, hogy közeleg a háború.
    A háború rohamos közeledésével megnőtt Cserépfalvi ama kiadványainak a száma, amelyek feltárták az ország állapotát, a parasztság helyzetét, valamint a diktatúra és a német terjeszkedés veszélyét. Tiltakozása jeléül szélesítette tevékenységét, és tovább bővítette íróinak körét. Most már nemcsak Párizsra vetette szemét. Felismerte Anglia és Amerika fontosságát a fasizmus elleni harcban. Így került közelebbi – szerzői-kiadói kapcsolatba Pálóczi Horváth Györggyel és Bálint Györggyel. Mindketten a Pesti Napló munkatársai voltak, s angol és amerikai lapoknak is dolgoztak.
    Miközben a világ eseményeit éberen figyelte, nem vette le szemét a magyar faluról sem. Haladó Magyarországról nem lehet szó, amíg a parasztság szinte jobbágyi sorsban él – vallotta. Rá kellett döbbenteni az országot a magyar parasztság nyomorúságos helyzetére. Szabó Zoltán 1936-ban kiadott szociográfiai tanulmánya, A tardi helyzet, tökéletesen szolgálta ezt a célt. A könyvnek azonnal nagy sikere lett, és ez vált Cserépfalvi falukutató körének tartóoszlopává. A következő évben Kovács Imre, miután számos kiadó visszautasította, Szabó javaslatára bevitte Cserépfalvihoz Néma forradalom című munkájának kéziratát. Cserépfalvi még aznap éjszaka elolvasta, és már másnap délben közölte is, hogy még könyvnap előtt kiadja. A szerződést március 15-én délelőtt kötötték meg. 1937. március 15-e a magyar történelemben rendkívül jelentős napnak bizonyult. Ezen a napon alakult meg a Márciusi Front. Ezen a napon olvasta fel a 24 éves Kovács Imre a 12 pontot a Múzeum történelmi lépcsőjén.  A 20. század márciusi ifjai folytatni akarták 1848 befejezetlen munkáját. Feudális hazájukat a szabadság és haladás irányába akarták terelni, reformokkal a polgári demokrácia alapjait akarták lefektetni. Ezek a törekvések bizonyították, hogy a magyar népben a demokrácia és a haladás szellemének megvoltak a gyökerei. A politikai cselekvés akarata a fiataloknál jelentkezett, majd a tenniakarás átterjedt az írókra is. A Márciusi Front megalakulásának nagy sajtója volt.
    Az áprilisban megjelent Néma forradalom országszerte átütő sikert aratott. És szinte azonnal lecsaptak rá a hatóságok. Betiltották és elkobozták mindenütt, ahol megtalálták. Kovács Imre ellen per indult, lázítás és országgyalázás miatt. Cserépfalvi kiadta a per szövegét, s ez még inkább felhívta az olvasók figyelmét a falukutatókra.
    Cserépfalvi Imre hadműveletei mindenütt megmutatkoztak. Amikor 1938-ban a könyvnapra megjelent Bálint György szerkesztésében József Attila összes verseinek első kötete, a Váci utcai könyvesbolt kirakatába az egyik kötetet úgy helyezték el, hogy a Hazám című vers három sora volt olvasható:
   
    adj emberséget az embernek,
    Adj magyarságot a magyarnak,
   
    hogy mi ne legyünk német gyarmat.
   
    1939-ben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nemcsak hogy a háborút nem lehet elkerülni, hanem Magyarország Németország csatlósa lesz.
    Sokan hagyták el az országot. Cserépfalvi is családostul kiment Franciaországba. Feladta Mária Valéria utcai lakását, kiadója szerkesztőségét, de Váci utcai üzletét megtartotta és vezetését Lebovits üzletvezetőre bízta. Lebovits rendkívül hű volt Cserépfalvihoz és a kiadó eszméihez, olyannyira, hogy 1938-ban Horthynak Hitlernél tett látogatása alkalmából kitette a kirakatba a Marianne című szatirikus francia hetilap fedőlapján Hitler-Horthy karikatúráját. Ezért, kormányzósértés címén, Lebovitsot letartóztatták, majd több hónapi börtönre ítélték.
    Cserépfalvi Párizsban az Avenue de l’Opéra-n bérelt helyiséget. Haar Ferenc fényképész barátjával fotóműtermet és ügynökséget nyitott. Elképzelésük Capa későbbi Magnumjához volt hasonló. Ez szinte magától adódott, mivel Lucien Vogelhez már a húszas években szoros szálak fűzték.
    Közeledett a nyár és a háború. Cserépfalvi a tengerpartra, Arcachon környékére küldte családját, maga Párizsban maradt. Intézte, tervezte dolgait. El kellett döntenie, mit fog tenni a háborúban. Családjáról gondoskodnia kellett, de az eszméiért való harcot nem volt hajlandó feladni. Párizsban volt 1939. szeptember 1-jén, amikor kitört a háború: a német haderő benyomult Lengyelországba. A franciák főleg arról vitatkoztak, hogy érdemes-e meghalni Danzigért (Gdańsk). Ő szemrebbenés nélkül hajlandó lett volna akár az életét áldozni. Csalódás fogta el, amikor látta, hogy milyen sok francia nemcsak Danzigért, de még Franciaországért sem hajlandó meghalni: nem akartak többé annyi áldozatot hozni, mint Verdunnél az első világháborúban.
    Lucien Vogel és francia könyvvilágbeli kapcsolatai azt tanácsolták, hogy költözzék családjával Marokkóba, és nyisson ott egy francia könyvkereskedést, mely fedőszervezetként működhetne a nácik elleni harcban. Jött az összeomlás. A fotóstúdiót felszámolták, Haar kapott egy japán ajánlatot, és elment Tokióba, Cserépfalviék az utolsó vonattal Marseilles-be utaztak. Miközben vártak, minden megváltozott. Egy francia megjegyezte, hogy ez a fedezőszervezet jellegű könyvkereskedés nemcsak a nácik elleni harcban segíthet, hanem a meggazdagodását is biztosítaná, ha – csak úgy mellékesen – kokainkereskedéssel is foglalkozna. Ez vérig sértette. Mire a várva várt hajó befutott, nem szállt fel rá, hanem vonatra ült és a család elindult Budapestre. Már kigondolta, hogy a frontvonalak mögött milyen módon harcol majd betűkkel az ellenség ellen.
    Hosszú, bonyolult és meglehetősen veszélyes vonatút után Cserépfalviék végre megérkeztek Budapestre. A kivilágított főváros teljes pompájában fogadta őket. Úgy tűnt, hogy maga Párizs költözött ideiglenesen Budapestre. Egykori Mária Valéria (Apáczai Csere János) utcai lakásukkal szemben, a Hungária szállodában béreltek lakosztályt. Ez a megfordított kilátás szinte tükre volt a megváltozott szemszögnek. A háború kitörése előtt Cserépfalvi, és íróbarátai az országgal belülről foglalkoztak. Saját erejükből próbálták megoldani a magyar társadalom problémáit. Minden igyekezetük ellenére nem tudták megakadályozni Magyarország német érdekeltségbe való sodródását. Külső segítségre volt szükségük.
    1939. szeptember 1-je volt a Nagy Ébresztő napja. Ami addig magyar belügy volt, ezen a napon nemzetközi kihívássá terebélyesedett: összefogni és együtt küzdeni a tengelyhatalmak ellen. Nagy-Britannia volt az, amely felismerte, hogy segíteni kell a feudális Magyarországnak, hogy a haladás útjára térhessen, mert csak így nyerheti el függetlenségét. A budapesti brit követségen az angol titkosszolgálatnak már volt munkatársa: Fred Reward, aki a háború kitörése előtt szoros kapcsolatban volt Pálóczi Horváth Györggyel. Londonban Reward jelentéseiből vált ismertté, hogy Budapesten Cserépfalvi Imre körül kialakult egy haladó gondolkodású csoport, amely jelentős erőfeszítéseket tesz az ország haladásáért és a németellenes propaganda terjesztéséért.
    A háború kitörésekor egy Basil Davidson nevű 25 éves angol fiatalember, az egyik brit lap franciaországi tudósítója katonai szolgálatra jelentkezett. A War Office a D Section-be osztotta be. Ezt az új angol titkosszolgálati részleget a háború kitörésekor hozták létre, majd 1940 júliusában Churchill kezdeményezésére továbbfejlesztették. Erre épült a SOE (Special Operations Executive), amelynek feladata a hírszerzés és a szabotázsakciók végrehajtása volt az ellenség vonalai mögött.
     1940 januárjában Davidsont Budapestre küldték. Kettős megbízást kapott. Az egyik az volt, hogy nyisson legális brit hírügynökséget az igen aktív német propaganda ellensúlyozására, a másik, hogy minél több magyart szervezzen be. A Vadászkürtben vett ki szobát. Az első nap terepszemlét tartott a városban, s ennek során Cserépfalvi Váci utcai könyvesboltjába is betért. Bejárta a belvárost, majd a Petőfi téren irodahelyiséget bérelt a Brita Nova hírügynökségének.
    Számos újságíróval került kapcsolatba. A legszorosabban Pálóczival dolgozott együtt, akivel barátságba is került. Első feladatuk röpcédulák írása, nyomtatása és terjesztése volt. Ezzel kettős célt szolgáltak: a propaganda terjesztésén kívül a magyar elhárítás megtévesztését. Olyan benyomást akartak kelteni, hogy nem egy, hanem több mozgalom terjeszti ezeket a röpcédulákat. Cserépfalvi szerzőbarátai közül is többen belekapcsolódtak ebbe a munkába. Bálint György munkásmozgalmi, Kovács Imre parasztpárti kapcsolatai miatt igen hasznosnak bizonyultak. Bálint György tudta, hogy az angoloknak dolgoznak, és felesége, Csillag Vera is nemcsak ismerte Davidson küldetését, de maga is bekapcsolódott a munkába. Grafikus lévén a háború végéig hamis igazolványokat készített. Kovács Imre elől eltitkolták, hogy politikai aktivitását anyagilag részben az angolok támogatták. A pénzt Károlyi Mihályné Andrássy Katinka húga, Odescalchi Kája továbbította, mondván, hogy az haladó szellemű magyar arisztokraták adakozásából származik. Odescalchi Kája a németekkel szembeni ellenállás egyik legbátrabb alakja volt. Már 1936-ban belépett Csehszlovákia Kommunista Pártjába, s ekkoriban főleg a német vonathálózat és a hadianyag-szállítás elleni szabotázsakciók szervezésében munkálkodott.
    Davidson küldetéséről és tevékenységükről Pálóczi Cserépfalvit is tájékoztatta, aki lelkesen fogadta a hírt és azt ajánlotta, minél gyakrabban látogassanak el a kiadó Váci utcai irodájába, hogy kicseréljék értesüléseiket és megbeszéljék a soros teendőket. Így született meg a Kék Könyvek sorozat terve. Pálóczi Amerika válaszúton, Vihar a Balkánon, Bálint György Ázsia veszélyben, Kovács Imre Szovjet-Oroszország agrárpolitikája című munkái ebben a sorozatban jelentek meg. A kiadványok a német befolyás ellensúlyozását célozták, s a hatóságoknak szemet is szúrt, hogy bár a sorozat igen széles körből merített, egyetlen könyv sem foglalkozott a német kultúrával.
    A sok munka mellett Pálóczi magánélete egyre zavarosabbá vált. Beleszeretett Gönczi Flórába, felesége, Márta legjobb gyerekkori barátnőjébe, Örkény István feleségébe. Flórában a tökéletes társat találta meg. Beavatta illegális munkájába és még Davidsonnak is bemutatta.
    Davidson éjjel-nappal dolgozott, bár látszólag zavartalan és kényelmes életet élt. Úgy, mint a jómódú belvárosiak, akik nemigen akarták tudomásul venni, hogy körülöttük összeomlik a világ, és hogy a világháború dúl Európában. Kávéházak, éjjeli lokálok, fényes éttermek törzsvendége volt. Legkedvesebb vendéglőjéről, A háromcsőrű kacsáról 50 évvel  később is nagy szeretettel írt. Gyakori vendége lett a budapesti fürdőknek, télen síelt, nyáron a Balatonra ment. Mindezt persze hírszerzésre és szervezésre használta ki. Tudatában volt annak, hogy mennyire katasztrofális a helyzet. Szünet nélkül fülében csengtek Churchill 1940. júniusi híres beszédének szavai. („Végigvívjuk a háborút. Harcolni fogunk Franciaországban, harcolni fogunk a levegőben, a tengereken és az óceánokon...”) Gyakran lelkiismeret-furdalása volt, hogy ilyen kellemes körülmények között folytatja a harcot. Abban biztos volt, hogy a tenger és az óceán alatt Churchill nem a Balatont értette.
    Munkája meghozta gyümölcsét. Davidson magyar ismeretségi körét igen jelentősen kibővítette. Igen sok hasznos kapcsolatot teremtett, többek között Ullein-Reviczky Antallal, a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetőjével. Úgy adódott, hogy 1941. március 27-én nála ebédelt Duna-parti lakásán. Ebéd előtt az ablaknál állva a rakparton látták, hogy hosszú menetben vonulnak a katonák. Davidsonnak úgy tűnt, német katonákat lát, ám Ullein megnyugtatta, hogy magyarok azok, és csak hadgyakorlatra mennek. A sajtófőnök rosszul volt informálva. Háborúba mentek.
    Ebéd után Davidson besétált a Brita Nova irodájába, összehívta a munkatársait, és azt tanácsolta, hogy mindnyájan sürgősen hagyják el Magyarországot.
    Az események felpörögtek. Magyarország megszegte nemrég kötött örök barátsági szerződését Jugoszláviával. Németország megtámadta Jugoszláviát, és csapatai Magyarországon vonultak keresztül. Április 3-án Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett. Másnap Davidson és számos külföldi újságíró elhagyta az országot. Odescalchi Kája és Pálóczi nem tudtak velük menni, mert nem kaptak kiutazási engedélyt, Kája személyesen Horthyhoz fordult, és megkapta. Április 5-én, utazása előtt Pálóczinak átadott egy kanadai útlevelet, amely George Peter Howard névre volt kiállítva. Ez lett Pálóczi új neve. Örömmel vette át, de nem utazott el azonnal. Voltak még elintéznivalói. Délben Gönczy Flórával ebédelt a Gundelben, délután elmentek vásárolni elegáns ruhaneműket és egy pompás bőröndöt. Mindez olyan volt, ami elképzelésük szerint méltó egy kanadai utashoz. Cserépfalviékkal és Kovács Imrével egy Szervita téri sörözőben találkoztak. Pálóczi rendkívül elegáns volt és büszkén mutatta kanadai útlevelét. Kellő csodálat után magukban megállapították, hogy Pálóczi kétségtelenül az angol titkosszolgálat hivatalos ügynöke. Búcsúzáskor megfogadták, hogy folytatják a harcot és mindenben segíteni fogják egymást.
    Flóra kísérte ki a pályaudvarra. Az útirány Belgrád volt. A balkáni háborús helyzet miatt az egész út bizonytalan és veszélyes volt. Odescalchi Kája Dubrovnikban légitámadás áldozata lett. Pálóczi remélte, hogy utoléri Davidsont Jugoszláviában, de csak Isztambulban látták egymást viszont.
    Isztambulban Pálóczi már mint a SOE hivatásos tagja kapcsolódott be a munkába. Céljuk: megzavarni a német kommunikációs rendszert különböző magyarországi szabotázsakciókkal, és kivonni az országot a Szovjetunió elleni háborúból. Ezt belülről politikai felforgatással, szabotázzsal és titkos propagandával, kívülről rádióadásokkal akarták megvalósítani. A program kivitelét az 1940-41-ben megteremtett kapcsolatokra és szervezetekre építették. Cserépfalvit, Kovács Imrét és Bálint Györgyöt tekintették a legjelentősebb oszlopaiknak.
    Ugyanakkor azok, akik Magyarországon maradtak, folytatták a munkájukat. Cserépfalvi újra kiadta a Csendes Don-t, s ez nagy port vert fel. Kovács Imre nemcsak írásaiban, hanem vidéken tartott beszédeiben is tovább folytatta a harcot a parasztság fölemeléséért. Bálint György pedig szoros kapcsolatot tartott a munkásmozgalmiakkal.
    A Dunakorzó képe is megváltozott. Egyre több volt a menekült, a kém és az agent provocateur. Egyre többen keresték fel Cserépfalvit. Igyekezett éber lenni, óvakodott a provokátoroktól. Tudta, hogy a kémelhárítás emberei már lesben állnak. Helyes megérzései voltak. Felkereste egy csinos fiatal nő: Sztratovolszki Aranka. A hölgy igen magabiztosan viselkedett és megállás nélkül bizonygatta, mennyire jólinformált és jártas a kiadó baráti körében. Megemlítette, hogy Isztambulba készül, és szívesen vinne levelet Pálóczinak.
    Viselkedése annyira átlátszó volt, hogy Cserépfalvi határozottan visszautasította. Aranka azután Kovács Imrét is megkörnyékezte, aki szintén visszautasította. Később, legnagyobb meglepetésükre kiderült, hogy Békeffi László kabarészínész és konferanszié barátnője. Ez roppant veszélyes viszony volt, Békeffi ugyanis régi angol ügynökként jelentős szerepet játszott például a győri fegyvergyár szabotázsának megszervezésében.
    Isztambulból a brit katonai hírszerzés a lehető leghamarabb fel akarta venni a kapcsolatot Cserépfalvival és társaival. Pálóczi októberben írt egy beszámolóval és utasítással ellátott levelet. A levél Cserépfalvinak volt címezve, de Kovács Imréhez és Bálint Györgyhöz is szólt. Figyelmeztetett arra, hogyha Magyarország nem szakít német szövetségesével, akkor az országra és a magyar népre még rosszabb sors vár, mint Trianon. Nacionalizmusnak most nincs helye. A pártoskodásnak sem. A cél érdekében félre kell tenni minden ideológiai nézeteltérést. Nagy európai Hitler-ellenes megmozdulás és forradalom készülődik, és ebből nem szabad kimaradni. Mindhármuk iránt teljes a bizalom. Rendkívül fontos, hogy Cserépfalvi ne kompromittálódjon, mert személye, kiadója és kapcsolatai nélkülözhetetlenek. Pálóczi személyes garanciát adott a tökéletes diszkrécióra. Szeretnék, ha még több értékes ember csatlakozna. Elsőként Szent-Györgyi Albert professzorra számítanak.
    Említés történik a levélben, hogy New Yorkban Bartókot próbálják beszervezni. Továbbá felhívják a figyelmet a Néprádióra. Ezt Pálóczi júniusban hozta létre és ennek keretében kommunikálhatnának. Jelezzék, ha bármire szükségük van. Ezt a levelet, több másikkal együtt, elküldték Magyarországra. Amikor a futár megérkezett, gyanút fogott, hogy követték, és ezért mindent megsemmisített. Novemberben akadt egy másik nagy tapasztalatú, megbízható amerikai futár. Mielőtt azonban átlépte volna a határt, Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak, így ez a kézbesítés is kútba esett.
    Davidson gondos budapesti tervezése és szervezése közben nem gondolta, hogy ilyen körülményes lesz a futárszolgálat. Személyesen akart visszamenni Magyarországra mint brit diplomata, de ezt a vezetőség nem engedélyezte. Isztambulban ebben az időben ugyan akadtak vállalkozók futári szolgálatra, de nehéz volt megbízhatót találni.
    Decemberben Visnovich Anna, magyar születésű olasz állampolgár, és Eugene Steinwurzl, chilei útlevéllel rendelkező orosz zsidó felvették a kapcsolatot a SOE-val. Mindketten az angoloknak akartak dolgozni, Temesvárott kapcsolatban voltak egy tizenöt tagú szabotőrcsoporttal, amelynek tagjai összeköttetést kerestek az angolokkal. Gondos ellenőrzés után kettős feladattal bízták meg őket. Az egyik feladatuk az volt, hogy rádiórejtjeleket, kódot és pénzt vigyenek a temesváriaknak. A másik az, hogy elvigyék Budapestre a Cserépfalvinak szánt levelet és Mártonnak, Békeffi titkárának átadjanak egy szóbeli üzenetet. Steinwurzl chilei útlevelével nem tudott beutazási vízumot kapni, így barátnőjének, Visnovich Annának adták a megbízatást. Olasz útlevelére minden nehézség nélkül megkapta a bolgár, a román és a magyar vízumot.
    Visnovich karácsony után indult el. A temesváriaknak leadta a küldeményt, majd folytatta útját Budapestre. A Cserépfalvinak küldött levelet – az utasításokkal – egy mikrofilm tartalmazta. Gondosan elrejtette a rókaszőrmés boája szemében. Anna január 18-án érkezett meg Budapestre. A pályaudvaron a kémelhárítás emberei már vártak rá. Cserépfalvit még aznap éjjel letartóztatták és bevitték a Hadik laktanyába. Rögtön kezelésbe vették. Többen körülvették, összeverték, millió kérdéssel bombázták. A kérdésekből megértette, hogy Pálócziról és az angolokkal való összeköttetéséről van szó. Eleinte azt hitte, hogy Pálóczit a mellette levő szobában hallgatják ki. Semmi másról, csak szerzői-kiadói kapcsolatairól volt hajlandó beszélni. Amikor más neveket említettek, a válasza mindig ugyanaz volt: nem ismeri az illetőt. Egyetlen nevet sem adott ki. Másfél hétig négyen-öten rúgták, verték. Szüntelenül folytak a kihallgatások. Mielőtt szabadlábra helyezték volna, rendbehozták ruháját és külsejét. A levelet sohasem látta, így aztán csak találgathatta, milyen bizonyíték van a kémelhárítás kezében, és hogyan használják majd fel ellene. Mindezt megtárgyalta Kovács Imrével és Bálint Györggyel. Abban biztosak voltak, hogy most még szigorúbb ellenőrzés alá vonják őket. Cserépfalvit szabadlábra helyezése után éjjel-nappal figyelték. Pár hét múlva Bálint Györggyel együtt idézést kapott a Vezérkari Főnök Különbíróságára, amely voltaképpen katonai rögtönítélő bíróság volt. A vádlott Visnovich Annával szembesítették őket. Cserépfalvi és Bálint kijelentették, hogy most látják először a vádlottat, aki szintén megerősítette, hogy sohasem találkoztak. Utána vallomást tett arról, hogyan került kapcsolatba a brit titkosszolgálattal és milyen futármunkát vállalt el. Kapcsolatát a tizenöt tagú szabotázscsoporttal nem árulta el. A bíróság rövid úton kötél általi halálra ítélte. Ez hátborzongató tapasztalat volt számukra. (Jóval később kitudódott, hogy Annát nem akasztották fel. 15 éves börtönbüntetést kapott és Márianosztrára vitték.) Az ítélet kimondása után találkoztak Kovács Imrével. Mindhárman rádöbbentek, milyen rövid is az út az akasztófához. Egyetértettek abban, hogy előbb-utóbb provokálni fogják őket. Ha újabb futárküldemény érkezne, az csakis a kémelhárítástól jöhet. Megfogadták, hogy semmilyen Isztambulból érkező küldeményt nem vesznek át.
    Davidson eközben nem értette, miért nincs hír Cserépfalvitól. A győri szabotázs kudarcáról értesültek, Steinwurzl pedig kapott egy hamis hírt: Anna beteg lett és ezért csak később tér vissza a tervezettnél. Az SOE türelmetlenkedni kezdett. Egyre sürgősebb lett, hogy rádióösszeköttetésbe lépjenek. Davidson ismét vissza akart menni brit diplomataként. Megint nem kapott rá engedélyt. Ebben az időben Lutfi Şavet Tozan, török diplomata útlevéllel rendelkező, ismert fegyvergyáros és fegyverkereskedő balkáni útra készült. Davidson felkereste boszporuszi villájában és megkérte, hogy vigyen el egy levelet, rejtjelkulcsot, új kódot, egy hordozható adóvevő készüléket és pénzt Cserépfalvinak. Továbbá tudja meg a győri szabotázs kudarcának okát és kezdeményezzen új akciót. Tozánnak gyanúsnak hangzott, hogy a legmegbízhatóbb és legfontosabb emberével teljesen megszűnt az összeköttetés. Az SOE vezetőségétől azt az utasítást kapta, hogy fogadja el a küldetést. Március közepén indult el. Bulgáriában találkozott egy parasztpárti politikussal, akinek átadott egy SOE által küldött levelet, Bukarestben pedig egy román parasztpárti vezetőnek adott át üzenetet az SOE-től. Tozan Bukarestben vette észre, hogy követik. Rossz előérzete támadt budapesti küldetésével kapcsolatban. Ennek ellenére folytatta útját és igyekezett óvatos lenni.
    Március 28-án érkezett meg, és a Hungária hotelben szállt meg. Másnap felkereste a török követséget és megbízható emberétől, a kereskedelmi attasétól átvette a diplomáciai úton elküldött adóvevő-készüléket. Másnap bement a Váci utcai üzletben, és azonnal közölte, hogy Isztambulból jött. Rendkívül feltűnően viselkedett. Amint négyszemközt maradt Cserépfalvival, megmutatta diplomáciai útlevelét és megmondta a jelszót: „Péter üzeni, Pipit és a gyerekeket csókolom.” Majd közölte, hogy a győri szabotázst sürgősen újra kell szervezni. Elmondta, hogy hozott egy mikrofilmet, amelyen egy levél van utasítással, új kód és rejtjel, továbbá hozott egy rádió adóvevőt és pénzt is. Cserépfalvi kijelentette, hogy itt valami tévedés van. Ő mindebből semmit nem ért, mindehhez semmi köze, és távozásra szólította fel Tozant. Biztos volt benne, hogy beugrató ügynökkel van dolga, de egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy a kémelhárító nevében levelezett és Tozant, aki valóban az SOE-nek dolgozik, tőrbecsalták.
    Ezért, amikor Tozan már az ajtónál volt, azt ajánlotta, rögtön menjen vissza Isztambulba. A török távozása után Cserépfalvi megivott egy pohár konyakot. Amikor valamennyire lecsillapodott, elment ügyvédjéhez, dr. Szakállhoz. Részletesen beszámolt a történtekről. Egy véleményen voltak. Tozan kétségtelenül agent provocateur. Látogatását be kellett jelenteni a Hadik laktanyában. Amennyiben valóban török diplomata lenne, elég ideje volt, hogy eljusson a budapesti török követségre. Esteledett, mikor Cserépfalvi beállított a Hadikba. Az ügyeletes tisztnek jelentést tett, hogy egy gyanús török férfi levelet hozott Isztambulból. Hol a levél? – kérdezte az ügyeletes. A töröknél, nem vettem át – felelte Cserépfalvi. Az ügyeletes kis szünet után azt mondta, hogy elmehet, de másnap reggel jelentkezzen ismét.
    Másnap, március 31-én jelentkezett a Hadikban. Mielőtt elkezdték volna a vallatását, hivatalosan őrizetbe vették. A nap folyamán Bálint Györgyöt és Csillag Verát is letartóztatták. Kovács Imre letartóztatására később került sor. Csillag Verát két nap múlva kiengedték, de Cserépfalvi társaival két hetet töltött a Hadikban. Azután vizsgálati fogságba helyezték és átszállították őket a Margit körúti katonai fogházba. A vallatások folytatódtak, de már nem 3-4 detektív lökdöste, rugdosta, fenyegette, miközben összevissza nevekről faggatták. A kihallgató tiszt udvarias volt, művelt és tájékozott. Kizárólag a kiadványairól vallatták. Azzal vádolták, hogy angol pénzből finanszírozta a falukutatókat, a Kék Könyveket, és mindezt Davidson és Pálóczi irányítása alatt tette. Ők diktálták, hogy mikor milyen felforgató, lázító angol propagandát terjesszen. Minden egyes kiadványát a legnagyobb pontossággal elemezték. A kémelhárítás meg volt győződve róla, hogy ezekben a szövegekben rejtett, kétértelmű üzenetek vannak, és így irányítják a titkos mozgalmakat.
    Cserépfalvi boltjának és lakásának házkutatásakor elkoboztak minden iratot, levelezést és jegyzetet. Még a borítékok hátára és kis papírfecnikre írt emlékeztető feljegyzéseket is. Cserépfalvi az év februárjában lekötötte Louise de Vilmorin Mennyezetes ágy című regényének magyar nyelvű kiadásának jogát. A könyv bemutatóját júniusban a Váci utcai üzletben rendezték meg. A szokottnál is többen mentek el a könyves eseményre. Számos híres művész és neves közéleti személyiség is megjelent. Az eseményt szolidaritási megmozdulásnak és Cserépfalvi letartóztatása elleni demonstrációnak szánták. Természetesen a VKF/2 emberei is elvegyültek a gyülekezetben. Ezt követően többórás vallatásnak vetették alá, amelynek ez az összejövetel lett a témája. Találtak ugyanis egy darabka papírt, amire ez volt feljegyezve: „Vilmorin Mennyezetes ágy. A háborús helyzet miatt a Droit d’auteur-rel nem lehet közvetlenül tárgyalni. A szerző maga adott garanciát, hogy vállalja a felelősséget.” Cserépfalvi hasztalanul magyarázta, hogy Louise de Vilmorin valóban a szerző neve, a könyv címe valóban csak egy cím, a Droit d’auteur pedig a francia szerzői jogvédő. Nem akarták elhinni. Cserépfalvinak írásba kellett adnia magyarázatát, és az egyik tárgyaláson ezt bizonyítékként mutatták be. A kiadványairól folytatott kihallgatások néha még lelkierőt is adtak neki. Úgy érezte, hogy igaza van. A gonoszok jobban félnek a betűktől, mint az ágyúktól.
    Kovács Imre kiszabadításáért Szekfű Gyula történész – a Történelmi Emlékbizottságot képviselve – lépett akcióba. Felkereste Ujszászy Istvánt, az Államvédelmi Központ vezetőjét és Szombathelyi Ferencet, a honvédvezérkar főnökét. Hangoztatta Kovács Imre ártatlanságát, és azt, hogy soha nem kapott pénzt az angoloktól. Közbenjárása eredményes volt, mert Kovácsot szabadlábra helyezték. Másfél hónap múlva, szeptember 11-én, a Cserépfalvi Imre és Bálint György elleni, az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására irányuló izgatás bűntette miatt folytatott nyomozást is megszüntették, és szabadlábra helyezték őket.
    Kovács Imre politikai fontossága és az angolokkal remélt különbéke megkötésének lehetősége miatt 1943. január 26-án Szombathelyi vezérkari főnök, a Cserépfalvi Imre és társai bűnügyével kapcsolatban úgy rendelkezett, hogy mivel az összeszövetkezés még a háború kitörése előtt történt, az akkori magyar törvények szerint nem követtek el bűnt. Kellő bizonyíték van arra, hogy a háború kitörését követően nem álltak kapcsolatban Pálóczival és a futárokkal nem érintkeztek. Bálint György már nem élte meg ezt a napot. Kiszabadulása után rögtön munkaszolgálatos büntetőszázaddal Ukrajnába küldték, ahol 1943. január 21-én meghalt.
    Cserépfalvi lebukásával megszűnt a lehetősége annak, hogy Magyarország szabadságát és függetlenségét részben betűkkel vívják ki.
   
    FORRÁSOK
   
    Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései. Gondolat 1982.
    Basil Davidson: Special Operations Europe. Scenes from Anti-Nazi War. Monthly Review Press 1980.
    George Pálóczi-Horváth: The Undefeated. Scenes from Anti-Nazi War. Little Brown 1959. Nagyvilág, 1946/I, 1947/I.
    Public Record Office, Kew (SOE dokumentumok).
    Hadtörténeti Levéltár, Budapest.
    Haas György: Tizenkét Pont 1937-ből. (NB. A Márciusi Fronttal kapcsolatban ebből a szövegből idéztem. - A szerző.)

KILÁTÓ
   
J. NAGY LÁSZLÓ
   
A Magreb térség
   
Magyarországon a magreb kifejezés – történészeket, közgazdászokat és politikusokat kivéve – a széles közvélemény számára szinte ismeretlen fogalom. A szó jelentése nyugat, ahol a Nap lenyugszik, s az Egyiptom és az Atlanti-óceán közötti területet jelöli. Az arab Kelet, a masrik jelentése pedig kelet, ahol a Nap felkel. A 19. században már csupán három országra szűkült a magreb elnevezés: Algériára, Marokkóra és Tunéziára. A térséget megkülönbözteti a masriktól az erős berber–kabil őslakos identitás, s különösen a második világháborúig tartó viszonylagos izoláltság az arab világon belül, s a közelsége Nyugat-Európához, aminek következtében erős és tartós francia, spanyol és olasz hatás érte. Az 1830 és 1962 között tartó gyarmati korszakban az e három nemzethez tartozó bevándorlók száma meghaladta a másfél milliót. A legtöbben – egymillióan – Algériában éltek. Ma viszont csupán már alig néhány tízezerre tehető az európai származásúak száma a három észak-afrikai országban.
    Összterülete több mint 3 millió km2, hatszor akkora, mint Spanyolország. A legnagyobb kiterjedésű Algéria területe megközelítőleg 2,4 millió km2, Szudán után a második legnagyobb ország Afrikában. Marokkó 458 ezer km2, a legkisebb Tunézia pedig 163 ezer km2. A magreb nagyobb része sivatag. Egyedül Algéria területének 80%-át a mezőgazdasági termelésre gyakorlatilag alkalmatlan Szahara foglalja el. Ez meghatározza az éghajlatot is. A tengerparton kellemes mediterrán száraz meleg nyárral, + 30 ?C körüli hőmérséklettel s enyhe, csapadékos 10-15 ?C-os téllel. Az évi csapadékmennyiség itt eléri a 700 mm-t. Délen, a Szaharában viszont az átlaghőmérséklet közelít az 50 ?C-hoz, s a csapadék mennyisége évi átlagban alig éri el a 20 mm-t.
    A legnépesebb ország Algéria: lakóinak a száma 35 millió, Marokkóé 32 millió, Tunéziáé pedig meghaladja a 10 milliót. Mindhárom országban 60% fölött van a városi lakosok aránya. Az algíri agglomeráció lakóinak a száma pl. meghaladja a 7 milliót. A természetes szaporulat – Európához viszonyítva – magasnak mondható, de az utóbbi évtizedben jelentősen csökkent, 3%-ról (1992) 1%-ra (2009).
    Az ország lakói arabok. A három ország alkotmánya is rögzíti, hogy az „arab haza” részét képezik. Az 1970-80-as évektől azonban mind erőteljesebben nyilvánul meg a berber őslakosok kulturális, nyelvi identitása. A hivatalos arab nyelven kívül Algériában a lakosság 60%-a beszéli a berber (kabil) nyelvet, Marokkóban több mint 40%-a, Tunéziában csupán néhány százalék. Először a Kabília központjának számító, Algírtól keletre kb. 300 km-re található Tizi-Uzuban robbantak ki zavargások 1980-ban. A legvéresebb demonstrációra is ugyanitt és a környező településeken került sor 2001-ben. A tüntetők a berber nyelv használatának engedélyezését (oktatásban, kultúrában) követelték. A demonstrációk eredményeként ma már berber nyelven is oktatnak a kabíliai Szétif egyetemén. 2002-ben az alkotmányban is rögzítették, hogy a beszélt berber, a tamazig nemzeti nyelv, ám a hivatalos továbbra is az arab. Vagyis elsősorban kulturális területen (rádióban, tv-ben) szabadon használhatják. Marokkóban nem történt ilyen előrelépés. Csupán annyi, hogy az uralkodó létesített egy ún. berber tanulmányi központot.
    Francia nyelven viszont mind a három országban szinte mindenhol és mindenkivel lehet kommunikálni. Marokkóban és Tunéziában tudatosan is törekszenek a bilingvitás (arab, francia) megőrzésére. Algériában merőben más a francia nyelvhez való – hivatalos – viszony. Itt nem favorizálják, inkább az arabizálásra, az arab nyelvnek az élet minden területén történő használatára helyezik a hangsúlyt. Algéria ma az az ország, ahol Franciaország után a legtöbben beszélik a francia nyelvet. Ennek ellenére nem tagja a francia nyelvet beszélő vagy oktatására hangsúlyt fektető ún. frankofon országok szövetségének. (Magyarország megfigyelői státusszal rendelkezik a szervezetben.) A francia nyelvvel szembeni ellenállásnak történelmi okai vannak.
    Algéria gyarmatosítása 1830-ban, a főváros elfoglalásával kezdődött. A II. Köztársaság alkotmánya 1848-ban Franciaország integráns részének nyilvánította az országot. Ennek megfelelően Párizs a teljes asszimiláció, a beolvasztás politikáját folytatta, s nem támogatta az arab nyelv használatát, sem művelését. Ezért vált a nyelv kérdése, az iszlám vallás mellett, a nemzeti identitás központi tényezőjévé. Az 1930-as években Abdelhamid Ben Badisz, az iszlám jogtudósok, az ulemák társaságának a vezetője így fejezte ki máig ható érvénnyel az algériai nemzeti identitás lényegét: „Iszlám a vallásom, arab a nyelvem, Algéria a hazám.” A független Algéria valamennyi kormánya elsőrendű fontosságúnak tartja az arab kultúra és nyelv művelését, s erre a költségvetés jelentős hányadát fordítják. A kötelező és ingyenes elemi oktatás eredménye, hogy az 1960-as években még 60%-os analfabétizmust az utóbbi évtizedben sikerült 20% -ra csökkenteni. Tunéziában hasonló az arány, Marokkóban viszont több mint 40%-os. Algéria 35 egyetemén csaknem másfél millió diák tanul, s ennek több mint fele nő.
    Tunéziában és Marokkóban a francia gyarmatosítók egy már létező államalakulatra „telepedtek rá”. A két országban az államot a dinasztia testesítette meg: Tunéziában a 18. század eleje óta uralkodó husszaeniták, Marokkóban pedig a 17. század óta – mind a mai napig – trónon lévő alaviták. A franciák a két uralkodóház „védelmével” indokolták befolyásuk és uralmuk intézményesítését, a protektorátusi rendszer megteremtését. Ez azt jelentette, hogy a meglevő államalakulatot, s annak részeként az arab nyelv használatát, nem törölték el. Tunézia 1881-ben került francia fennhatóság alá, Marokkó pedig 1912-ben. Ugyanekkor a francia-spanyol megegyezés értelmében az ország északi, tengerparti sávja spanyol birtok lett. A protektorátusi státusz lehetővé tette azt is, hogy a gyarmat tárgyalásos úton jusson el a függetlenséghez. A fegyveres gerillaakciókkal is tarkított tárgyalási folyamat eredményeként a két észak-afrikai ország 1956-ban független lett. Marokkó monarchia maradt, mert a gyarmati korszakban az uralkodó a nacionalista pártokkal együtt harcolt országa függetlenségéért. Ezért egy időre – 1953-1955-ben - a franciák száműzték is. Tunéziában viszont az uralkodó a franciák bábja maradt, s nem támogatta a nacionalista pártok céljait, ezért a függetlenné vált ország első parlamentjének első törvénye a monarchia eltörlése és a köztársaság megteremtése volt.
    Algériában azonban szó sem lehetett függetlenségről, minden erre irányuló törekvés alkotmányellenesnek, szeparatizmusnak minősült. Így a fegyveres harc maradt az egyetlen eszköz a nemzeti függetlenség kivívására. A felkelést 1954. november 1-jén robbantotta ki a Nemzeti Felszabadítási Front. A konfliktus majdnem nyolc évig tartott, és 1962. március 18-án az eviani egyezmények aláírásával ért véget. A háború súlyos belpolitikai válságot robbantott ki 1958 májusában Franciaországban, s a IV. Köztársaság összeomlásához vezetett. A hatalomra került de Gaulle-nak minden tekintélyére szükség volt, hogy elkerülje a polgárháborút, és békét teremtsen. Nemcsak a függetlenség kivívása volt radikális Algériában, hanem az azt követő társadalomépítés is.
    Tunéziában és Marokkóban nyugati orientációjú, erősen központosított autoriter politikai rendszert teremtettek. Tunéziában az 1987 óta hatalmon levő Ben Ali államfő kemény kézzel irányítja az országot, amely szociális téren kétségtelenül sokat fejlődött. Marokkóban egyetlen politikai erő sem kérdőjelezi meg VI. Mohamed tekintélyét. Az uralkodó igyekszik modernizálni az országot, miközben óvatos demokratizálást is ösztönöz. Algériában viszont egypártrendszeren alapuló szocialista orientációt hirdettek meg. Ezt a fokozatosan elbürokratizálódott, gazdasági nehézségekkel is küzdő rendszert söpörték el a városokban 1988 őszén kirobbant tömegdemonstrációk. A többpártrendszer megvalósult (jelenleg 40 párt működik), de a központi ellenőrzés az erős elnöki hatalom révén továbbra is érvényesül. A szélsőséges iszlamisták ugyan megkísérelték demokratikus úton, a választások révén megszerezni a hatalmat. Sikerrel is jártak volna, de a hadsereg 1992-ben közbelépett: megsemmisítette a választási eredményeket, és törvényen kívül helyezte az iszlamista Üdvpártot. Ekkor az iszlamisták áttértek a fegyveres harcra, s egy jó évtizedig polgárháborús légkört teremtettek az országban. Akcióiknak becslések szerint 100 ezer halálos áldozata volt. A felszabadító háború generációjához tartozó, nagy tapasztalattal rendelkező Abdelaziz Buteflika politikájának is köszönhetően az ezredforduló után jelentősen csökkent a merényletek száma. 2005-ben az államfő referendummal fogadtatta el megbékélési tervét, amelynek értelmében bizonyos terrorista akciók elkövetőit amnesztiában részesítette. Azóta visszatérni látszik a társadalmi béke. Vidéken azonban még ma sem ritka az Al Kaida magrebi csoportja által elkövetett merénylet.
    A megbékélési politika kibontakozásával egyidejűleg az elnök igen ambiciózus növekedést élénkítő tervet hirdetett meg, amelynek különösen fontos részét alkotják a szociális beruházások (lakóházak, kórházak építése). A terv anyagi fedezetét a kőolaj növekvő árának köszönhetően biztosítani tudják. Nigéria és Líbia után Algéria a harmadik kőolajtermelő Afrikában. (Világviszonylatban a 13. helyet foglalja el.) Földgázban az első helyen áll, az ország adja a kontinens össztermelésének a felét. (Világviszonylatban az 5. termelő.) A bruttó hazai termék előállítását tekintve Algéria a Dél-afrikai Köztársaság után a legerősebb gazdasági hatalom Afrikában.
    Marokkóban a foszfáttermelés jelentős. Az ország azonban magáénak mondhat egy kétes dicsőséget is: a legnagyobb kannabisztermelő a világon. A kábítószer a Marokkó területén található, de Spanyolországhoz tartozó városokon, Ceután és Mellilán keresztül érkezik Európába. A foszfátbányák a hajdani spanyol birtok Nyugat-Szaharában találhatók, amelyeket Marokkó mindig is magának követelt, s amikor a spanyolok 1975-ben távoztak, meg is szállta őket. Marokkó e lépése azóta is mérgezi viszonyát Algériával. A megszállás évében majdnem háború robbant ki a két ország között. (1963-ban már volt egy algériai-marokkói fegyveres konfliktus a gyarmati korból örökölt pontatlan határkijelölés miatt.) Algéria ugyanis a Nyugat-Szahara függetlenségéért harcoló Polisario nevű szervezetet támogatja, Marokkó pedig „történelmi jogaira” hivatkozva nem hajlandó onnan a nemzetközi szervezetek (ENSZ, Afrikai Unió) felszólítására sem kivonulni, és népszavazást sem hajlandó tartani a terület önállóságáról. Ez a probléma az oka annak is, hogy a három országot tömörítő, 1988-ban létrehozott Magreb Unió sem működik.
    Mindhárom ország külön úton jár. Kapcsolataik erősebbek Franciaországgal, illetve Marokkó esetében Spanyolországgal, mint egymással. Ezeket a kapcsolatokat erősíti a két országban élő, dolgozó 5-6 milliós magrebi közösség. Az Észak-Afrikából Európába irányuló illegális bevándorlás, az Európai Unió minden szigorúsága ellenére, feltartóztathatatlannak tűnik.
    Magyarország mindhárom országban nagykövetséget létesített, s ez azt mutatja, hogy fontosnak ítéltük meg ezt a térséget. A rendszerváltás után azonban a kapcsolatok szinte lenullázódtak. Ezt megelőzően különösen a politikai szempontból is fontosnak tartott Algériával voltak széleskörű és gyümölcsöző kapcsolataink. Több ezerre volt tehető az ott dolgozó magyarok (orvosok, mérnökök, mezőgazdasági szakemberek) száma. Az Európai Uniónak is fontos stratégiai iránya a magrebi térség. Ezért sem lenne érdektelen, ha hazánk is aktívabb külkapcsolati politikát folytatna ott.





Két fej a térben (1920)

FÓKUSZ
   
BARNÁS MÁRTON
   
A semmisség semmisége
   
Charles Bukowskiról
   
Nem mondhatom, nem írhatom azt, hogy Charles Bukowski a 20. század legnagyobb írója. Azt sem, hogy a 20. század legnagyobb amerikai írója. Nem írhatom azt, hogy a legnagyobb, mert nem az. S mivel 1994-ben eltávozott az élők sorából, esélye sincs arra, hogy a jövőben a legnagyobb íróvá küzdje fel, írja magát. Azt viszont meglehetős bizonyossággal írhatom, hogy Bukowski a 20. század egyik legnagyobb írója, s az egyik legzseniálisabb amerikai író, aki valaha is létezett, írt.
    Bukowski nem volt az a hétköznapi, megszokott, tulajdonképpen kispályás írófejedelem. Nem lehetett őt az amerikai irodalom egyetlen csoportjába sem csak úgy besorolni. Kilógott a század amerikai irodalmából, nem tartozott ő egyik csoporthoz sem (pedig írásait, verseit, novelláit, könyveit olvasva kiváló beatalkotó lett volna), s nem is akart sehová sem tartozni. A saját életéből viszont egyáltalán nem lógott ki. A saját életének abszolút főszereplője volt, s ő tulajdonképpen a szokásos piájához, valamint az épp aktuális nőjéhez akart tartozni (mert egyébként keményen alkoholizált, s intenzíven nőzött író-hősünk). Bukowski az élete, s írásai miatt a társadalom perifériájára szorult. Az igazi író talán valóban mindent feláldoz műveiért, még az emberségét, igazi önmagát is.
    Bukowski ezt tette. A társadalom lecsúszott „emberkéiről”, „véglényeiről”, figuráiról írt kínzó őszinteséggel. Csakhogy ő maga is ehhez a társadalmi réteghez tartozott. Így akarta. Ezt a sorsot választotta magának, bár tudta, hogy akármikor választhatott volna másik sorsot. Sohasem lett volna késő.
    Bukowski úgy írt, ahogy élt. Gondolhatjuk (alkotásait olvasva mindenképp), hogy nem lehetett egyszerű azt az életet élni, amit ő élt. Gondoljunk bele abba, hogy akkor mekkora tett volt (ugyebár, a szó is lehet tett) ezt az életet ilyen magas színvonalon megírni, az olvasóközönség elé tárni. S a leírtakat vállalni. Önmaga, valamint az olvasói előtt. Bár nem valószínű, hogy túlságosan nagy jelentőséget tulajdonított neki, nekünk. Mindenesetre minden tettünknek, minden szavunknak van, lesz következménye, amit vállalni kell.
    Magyarországon a Cartaphilus Könyvkiadó érdeme, hogy Bukowski könyvei a kezünkbe kerülhetnek, hogy olvashatjuk lebilincselő, megbotránkoztató szavait. A semmitől délre című kötet, melyet most már magyar nyelven is olvashatunk tőle, nálunk 2009-ben jelent meg (Bukowski egyébként 1973-ban írta). A novelláskötet (a kiváló fordítás Pritz Péter munkája) huszonkilenc történetet tartalmaz.
     Hadd idézzek írásom végén, Bukowski Dr. Náci című novellájából: „Na most, nekem elég sok problémám van, és valószínűleg a legtöbbjét magamnak köszönhetem. Annak, hogy nőzök, szerencsejátékokat űzök, és ellenséges érzelmeket táplálok embercsoportokkal szemben, és minél nagyobb az a csoport, annál hevesebb az érzelem. Azt mondják rám, hogy negatív vagyok, komor és barátságtalan.” Nos, ő (volt) Charles Bukowski. Tessék olvasni!




Az eskü (A géprombolók c. sorozatból, 1923)

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Egy nagy mű margójára
   
(Rozsnyai Ervin könyvéről)
   
A mű, amelyről szó van, Rozsnyai Ervin kétkötetes munkája, A gondolat felemás forradalma. A hegeli dialektikáról és történelmi feltételeiről, amely a Z-könyvek sorozatában jelent meg nemrég, 2010 végén. Hatalmas kutatás eredményeit összegezi, hiszen messze azon túl, hogy Hegel filozófiájának alapfogalmait nagyító alatt vizsgálja, s annak – mint több helyen is hangsúlyozza – egyéni műszavakkal megtűzdelt és homályos okfejtéseit érthető nyelvre fordítja, egyben Giordano Brunótól, Spinozától Berkeley-n, Montesquieu-n, Rousseau-n, Kanton, Herderen, Fichtén, Schilleren, Schellingen át Marxig egybeveti más filozófusok nézeteivel is, sőt, nem egy utalása Lukács György és más 20. századi filozófusok okfejtéseit is bevonja az elemzésbe.
    Hegel életművének összefoglaló értékelése az I. kötet borítóján olvasható: „az emberi elme legnagyobb teljesítményei közé tartozik, a filozófusnak a világfolyamat elméletévé általánosított, mitikus elemekkel átszőtt válasza a kor történelmi alapkérdéseire. A döntő feladat az elkorhadt feudális intézményrendszer felcserélése korszerű polgári viszonyokra. A változást azonban, amely az érdekeltek (a »harmadik rend«) tudatos, összehangolt társadalmi cselekvését igényli, nemcsak az ellenálló feudális erők akadályozzák, hanem maguk a polgári viszonyok is: önző magánegyénekre forgácsolják a társadalmat, és alárendelik a piac kiszámíthatatlan mozgásainak. Az összefogás történelmi szükségleteivel párhuzamosan, fokozódik a gazdaság ösztönös centrifugális tendenciája is, az emberek elidegenülése egymástól és saját társadalmi viszonyaiktól. Ha nem sikerül az önző magánérdeket az általános-közösségi érdek ellenőrzése alá helyezni, az esedékes társadalmi átalakulás nem hajtható végre. Ez volt az a döntő kérdés, amely Hegelt és közvetlen elődeit foglalkoztatta.”
    Hegel számára e korszerű polgári viszonyok megteremtésének ideális formája a „porosz út” néven ismert fejlődési folyamat volt, melyet Rozsnyai (I. köt. 37-38. o.) így jellemez: „Mehring írja (nem csekély iróniával, de híven a történelmi igazsághoz), hogy a németek számára a jénai csata jelentette azt, amit a franciáknak a Bastille megrohamozása. A napóleoni seregek győzelmei megmutatták a pucérra vetkőztetett német társadalom undorító fekélyeit; s hogy a porig alázott nemesi uralkodó osztály talpra álljon, neki magának kellett saját feudális rendjén rést ütnie. Így léptek életbe azok az enyhén liberális színezetű intézkedések (az 1807–1811-es agrárreformok, a jobbágyság eltörlése örökváltság ellenében, a hűbéri szolgáltatások járadékká való átváltoztatása), amelyek megteremtették a feltételeket az általános hadkötelezettség bevezetéséhez, politikailag pedig a Napóleon elleni harcban kikovácsolódó osztályszövetséghez a nemesség és a burzsoázia között. Ez a szövetség rakta le az alapjait a sajátos német polgári fejlődésnek, amely majd Bismarck alatt fog kiteljesedni a kapitalizmus porosz útjává. Vagyis a tétován, de szükségszerűen polgárosuló Németország tulajdonképpen Napóleon kardja által, császármetszéssel jött világra. Csúf torzszülött volt, szó se róla, és idővel vérszomjas szörnyeteggé cseperedett; ám Hegel korában ez volt a németek számára, minden buktatójával együtt, a fejlődés egyetlen reális útja.”
    Itt megjegyzendőnek látom, hogy a kapitalista rendszer nemcsak a német területeken, hanem egész Európában a nemesség és a burzsoázia között megkötött osztályszövetség jegyében született meg, s a „császármetszés” aktusa már Franciaországban megtörtént, azzal, hogy a francia forradalmi hadsereg tüzértisztje, Bounaparte Napoleon, Robespierre öccsének barátja a pénzarisztokrácia támogatásával 1804-ben császárrá koronáztatta magát, és beházasodott a Habsburg-házba. S nem a polgárosuló Németország volt az igazán „csúf torzszülött”, „vérszomjas szörnyeteg”, hanem elsősorban a gyermekeket bányákban robotoltató és iszonyatos városi nyomortelepeket fenntartó, a gyarmati felkeléseket ágyuk elé kötött áldozatokkal vérbefojtó angol, valamint az indián lakosságot embervadászattal kiirtó, a tömeges rabszolgatartást felújító amerikai kapitalizmus. S ha ez a „porosz út” Bismarck alatt teljesedett ki, akkor ez az általános tankötelezettséget, a férfiak általános választójogát, a betegbiztosítás és a nyugdíj bevezetését, az első „szociális állam” megteremtését jelentette. Mindez persze 1871-től, Bismarck kancellárságának kezdetétől következett be, Hegel pedig 1831-ben meghalt.
   
    2.
    Ami a világfolyamat hegeli elméletét illeti, ez a tézis–antitézis–szintézis modelljét állítja fel, melyben – Rozsnyai (I. köt. 42-43. o.) szavaival – „mély dialektikus belátások keverednek az ideológia tündérmeséivel. Nincs meggyőző indoklás arra, hogy miért éppen így történtek a dolgok, nem másképp. Miért bomlasztotta fel a különösség a görög harmóniát? Miért a porosz állam a megoldás, mi ebben a szükségszerű? Világos válasz helyett Hegel átcsúsztatja a problémát egy állítólagos magasabb síkra. Az egész világfolyamat a »világszellem« (az istenség) önfejlődése: ő az, aki önmagától elidegenülve, természetté és emberré tárgyiasul (a vallás egyszerűbb nyelvén: Isten megteremti a világot és az embert), majd megjárva emberi alakban a világtörténelmet, ismét fogalmi-logikai formákba emeli saját tárgyiasult, elidegenült alakzatait. (Megismeri és szellemileg elsajátítja a tárgyi világot: mind a természetet, mind pedig a társadalmi viszonyokat, amelyeket az emberek maguk idegenítettek el tárgyi tevékenységük során önmaguktól.) Ez a zseniális ködgomoly – a valódi világtörténelmi, filozófiatörténeti és logikai folyamatok kozmikussá mitizált keveréke – a hegeli leírást van hivatva szentesíteni: ha minden, ami létezik, a világszellem megnyilvánulása, tehát egy rejtett lényegé, amely szükségszerűen cselekszik így vagy úgy – szép is volna, ha vaktában csapongana –, akkor nincs okunk kétségbe vonni sem a Hegel által leírt folyamat szükségszerűségét, sem a leírás hitelét. (Persze, nem elképzelhetetlen, hogy a filozófus maga igazította a világszellem mozgását a valóságos történelemről alkotott saját elgondolásaihoz, majd a világszellem mozgásával hitelesítette, hogy a valóságos történelem szükségszerűen zajlik azon a módon, ahogyan ő ábrázolta. A porosz állam például, mint az »erkölcsi szubsztanciává« fejlődött világszellem jelenségformája, most már legfelsőbb jóváhagyással végezheti pótolhatatlan erkölcsi teendőit.)”
    Kemény szavak ezek „az emberi elme legnagyobb teljesítményei közé tartozó” elméletről, amelyet néhány oldallal odébb (I. köt. 352. o.) az a kifejezetten leleplező megállapítás követ, miszerint Hegel szerint „a szabadság (az autonómia) az egész tárgyi világ »visszavételét«, a dialektikus világfolyamat lezárását feltételezi. A »visszavétel« persze legfeljebb csak az elméletben, illetve  – ha hihetünk Hegelnek – a hegeli filozófiában lehetséges. A szabadságot tehát a hegeli filozófia valósítja meg a dialektika lezárásával, az abszolútum pedig emberi alakot öltve, Hegel személyében tér vissza önmagához. Ugyanolyan képzeletbeli és egyszemélyes megoldás ez, mint Schellingé, azzal a különbséggel, hogy Schelling a zsenire, azaz egy teljességgel véletlen jelenségre bízta az ellentétek végső összebékítését, Hegel pedig, a zsenikultusz ádáz ellenfele, az istenség szükségszerű megtestesüléseként ábrázolt saját személyére ruházza a kényes feladatot.”
    Maradéktalanul egyetértve Rozsnyai elemzésének e végkövetkeztetésével, annál nagyobb kétségeim támadhatnának a hegeli életmű világtörténelmi jelentőségére vonatkozóan. A filozófiatörténészek itt arra szoktak hivatkozni, hogy a filozófia tudományának fő célkitűzése az, hogy egységes rendszerbe foglalja a világról alkotott ismereteinket, s ezt legátfogóbb módon Hegel tudta megvalósítani. Életműve pedig annál inkább csúcsteljesítmény, hiszen utána több rendszerfilozófia nem is született, a filozófiai gondolkodás azóta csak az egyes filozófiai résztudományok – lételmélet, ismeretelmélet, művészetelmélet, értékelmélet, etika, logika stb. – területére korlátozott eredményeket tudott felmutatni. Node mit ér egy olyan filozófiai rendszer, amelyiknek alapja az, hogy kiötlője önmagát istenségnek képzeli? S ha ez a filozófia csúcsteljesítménye, akkor mit ér a filozófia? Nem kellene-e feledésre ítélni e gondolatrendszerek történetét, ha művelőinek – Rozsnyait idézve (I. köt. 235.) – „nagy többsége” egyebet se tett, mint azt, hogy „átfordította mindennapos tapasztalatait a filozófia nyelvére, és kozmikus-metafizikai kabátot varrt a gombokhoz, a jelenségvilág tényeihez”.
   
    3.
    Ami Hegel ilyen gombjait illeti, Rozsnyai (II. köt. 160. o.) – mint mindenütt – itt is gondos mérlegeléssel elemzi életművét: „Hegel ismerte és fel is használta a fizika és a kémia összefüggéseire vonatkozó korabeli felfedezéseket (például Berzeliusét, aki 1817-ben fogalmazta meg azt az elvet, hogy minden vegyület két elektromosan ellentétes csoportból tevődik össze). Mivel azonban többre becsülte a filozófiai spekulációt a tapasztalatnál és a kísérletnél, rendkívüli tárgyismerete és olykor lenyűgöző tisztánlátása sem óvta meg a hajmeresztő baklövésektől. A kísérleti bizonyítékok ellenére szemrebbenés nélkül kétségbe vonta az általa fizikai elemnek tekintett víz oxigénből és hidrogénből való összetételét, Dalton törvényét a meghatározott súlyviszonyokról, egyáltalán az atomok létezését; a kémiai elemek számát négyben jelölte meg, és megfellebbezhetetlenül kijelentette róluk – miután rokonságot állapított meg közöttük –, hogy »nem állíthatók semmiféle sorrendbe«, mert »egészen heterogének egymással szemben«”.
    Hozzátenném ehhez, hogy amikor a korabeli ismeretek nem voltak elegendők, habozás nélkül hajlamos volt ezeket filozófiai spekulációkkal megállapítani. Esztétikáját olvasva kifejezetten megdöbbentett, milyen határozottsággal mert elmarasztalóan nyilatkozni az indiai költészet olyan remekeiről, amelyekről (fordítások hiányában) még halvány képzetei sem lehettek – azon az alapon, hogy a „világszellem” dialektikus fejlődésének általa feltételezett modellje szerint nem lehettek másmilyenek, mint borzalmasak. Fichtéről mondják, hogy amikor fejére olvasták, hogy állításai ellenkeznek a tényekkel, azt válaszolta: „Annál rosszabb a tényeknek.” Hegel ajkára ugyanilyen mértékben illett volna ez a kijelentés.
   
    4.
    Rozsnyai Ervin azonban sokkalta szigorúbb és objektívebb gondolkodó annál, semmint hogy azért becsüljön nagyra egy filozófiai rendszert, mert igényeit tekintve átfogó és utolsó a maga nemében, noha „mitikus elemekkel átszőtt” és „hajmeresztő baklövésektől” sem mentes. Ami miatt nagyra becsüli Hegel munkásságát, az, hogy – mint idéztem – „mély dialektikus belátások” születtek benne; „a hegeli filozófia lelke a dialektika” (II. köt. 59. o.). A könyv második kötetének borítószövege is erre hívja fel az olvasók figyelmét: „A dialektikus logika nem más, mint maga a kivonatolt természet- és társadalomtörténet, a fogalmi lényegére sűrített élő valóság. Ami e logika fogalmi nyelvén a »tagadás« nevet viseli, és az ellentmondások új, magasabb szintű megoldásának motorját jelöli, az legtisztább, legradikálisabb történelmi formájában a forradalom. A dialektikus logikát Hegel a francia forradalom kihűlt lávájába véste; egyszer majd – ha lesz még rá idő – ez a minden avultságot kikezdő logika újabb forradalmakban fog történelmi életre lobbanni.”
    Itt meg kell vallanom, hogy ezzel a dialektikával már egyetemista koromban sem tudtam mit kezdeni. Professzorunk a szemináriumon azzal a példával illusztrálta „az ellentmondások egységet alkotnak” tételét, hogyha van egy fahajó, amelynek gerendáit-deszkáit az idők során szép lassan mind ki kell cserélni, akkor végül e hajó ugyanaz is marad, ami volt, meg nem is. Amilyen nagyszájúan rettenthetetlen ifjú kommunista voltam akkoriban, közöltem vele, hogy ez üres gondolati játék. Ha a hajó faanyagát vizsgáljuk, akkor az valóban megváltozott, és nem állítható, hogy nem változott meg, ha az alakját, akkor az nem változott, és nem állítható, hogy változott. A válaszára nem emlékszem, csak arra, hogy hülyeségnek ítéltem, amit mondott.
    Rozsnyai (II. köt. 60. o.) így ismerteti Hegel elgondolását: „Az ellentmondásos fogalmak viszonyát a hagyományos logika a kizárt harmadiknak a tételébe foglalta: »valami vagy A, vagy nem-A; harmadik eset nincs«. Az egyik fogalommal, teszem azt, a »kékkel« , nem egy másik affirmatív fogalom áll szemben, például a »sárga« , hanem csupán az elvontan negatív, a »nem-kék« .A tételt ennek alapján úgy értelmezik, hogy »minden dolgot valamennyi ilyen állítmány közül az egyik megillet, a másik nem«. Ezzel a tétel triviálissá lesz: a szellem édes vagy nem édes, fehér vagy nem fehér, és így tovább a végtelenségig; a meghatározás, amelynek a meghatározottság felé kellene haladnia, a semmi felé tart, és visszatér a meghatározatlansághoz. Ráadásul az sem igaz, hogy harmadik eset nincsen. A tételben szereplő A »sem nem +A, sem nem -A, s éppúgy +A is, -A is«; ő maga tehát a harmadik, amelynek kizártnak kellene lennie.(A szín nem azonos sem a fehérrel, sem a nem-fehérrel, de azonos is mind a kettővel.) »Ahelyett, hogy a kizárt harmadiknak a tétele szerint beszélnénk (amely az elvont értelem tétele), inkább azt kellene mondani: minden ellentétes«, »minden dolog önmagában ellentmondó«; hiszen »valójában sehol sincs, sem az égen, sem a földön, sem a szellemi, sem a természeti világban olyan elvont vagy-vagy, mint ahogy az értelem állítja«.”
    Azt hiszem, nem kell különösebb magyarázat ahhoz, hogy itt is az értelemnek van igaza, és nem Hegelnek. A sárga igenis „nem kék”, s az a tény, hogy mind a kék, mind a sárga szín, ebben az összefüggésben nem „a harmadik”, mert egy absztrakciós szinttel feljebb van, mint a kék és a sárga. Világosabb példával: az „ember halálát okozó cselekedet” absztrakciós szintjén elvonatkoztatunk attól, hogy e cselekedet rablógyilkosság-e vagy önvédelem, de ez nem azt jelenti, hogy azon az absztrakciós szinten, ahol e cselekedet konkrét lényegét meghatározzuk, nem az lenne a tény, hogy ez vagy rablógyilkosság, vagy nem, illetve vagy önvédelem, vagy nem az.
    Hegel másik példája, amelyet Rozsnyai (II. köt. 81. o.) ismertet: „Az egész és a részek viszonya »a reflektált és a közvetlen önállóság vonatkozása«, amelyben a két ellentét kölcsönösen feltételezi egymást. A részek különböznek egymástól és önállóak, de csak annyiban részek, amennyiben azonos módon vonatkoznak egymásra, vagyis »együttvéve teszik az egészt«. Az egész szintén önálló, de fennállása »ellentéteiben van, a részekben«, amelyek nélkül semmi; totalitása csak viszonylagos, mert a részektől függ. A részekhez mint önálló létezőkhöz képest az egész »külsőleges mozzanat, amellyel szemben amazok magán- és magáértvalóságuk szerint közömbösek«; viszont »egész nélkül nincsenek részek«, Mindkét oldal önálló tehát és közömbös a másikkal szemben, önállóságát azonban »a másik közvetíti vagy tételezi«, s ezért »a kettőnek csak egy azonossága van, amelyben mind a kettő csupán mozzanat«. A két oldal egysége, »lényeges azonossága« szempontjából »az egész egyenlő a részekkel és a részek az egésszel. Nincs semmi az egészben, ami ne volna meg a részekben, és nincs semmi a részekben, ami ne volna meg az egészben«”.
    Üres fogalmi zsonglőrködés ez is, amelynek tévessége azonnal lelepleződik, mihelyt a konkrét valósággal szembesítjük. Egy autó valóban csak akkor autó, ha minden alkatrész benne van, ami működéséhez szükséges. A részek összessége azonban egyrészt nem „ellentéte” az egésznek, mert a rész és egész fogalma csak akkor ellentétes egymással, ha egy részt állítunk szembe az egésszel. Másrészt az sem igaz, hogy a részek egyenlők az egésszel, mert hiába található meg egy autóalkatrész-boltban minden, ami az autók része, e boltban egyetlen autó nincsen, míg e részeket össze nem szerelik. Arisztotelész óta közhely, hogy „az egész több részeinek összegénél”. Rozsnyai (II. köt. 83. o.) maga is úgy értékeli ezt a gondolatmenetet, hogy „az új kategóriák bevezetése és kifejtése ismét mesterkélt, nehézkes, zűrzavaros” s csak azt írja javára, hogy „néhány érdekes vonás azonban figyelmet érdemel”. Összefoglalóan pedig így jellemzi (II. köt. 149.o.): „A hagyományos logikai formák hegeli elmélete, minden mesterkéltsége és szűkössége ellenére, módszerét tekintve rászolgál a figyelmes tanulmányozásra. Ennek a módszernek – ahogy az ítéletekkel kapcsolatban már jeleztük – két fő sajátossága van: a logikai formák ontológiai eredetének megállapítása, valamint belső összefüggéseik felkutatása a megismerés történeti fejlődése alapján. A kétirányú elemzésre támaszkodva, Hegel megkísérli a logikai formákat olyan önmozgó rendszerbe szervezni, amely saját ellentmondásain keresztül halad az alacsonyabb szintektől a magasabbak felé. Ontológiai vonatkozásaik folytán e formák objektívek, és tartalmilag osztályozhatók aszerint, hogy milyen mértékben teszik lehetővé a szükségszerű, konkrét, általános érvényű ismereteket. Ezzel a tartalmi mércével Hegel olyan formákat is megkülönböztet, amelyek »szemre« nem különböznek, és a hagyományos logikában nincsenek is elhatárolva egymástól. Másfelől éppen az ellenkezőjét cselekszi: bebizonyítja a hagyományosan rögzített határok viszonylagosságát, az ellentétek kölcsönös átcsapását és összefonódását. […] Minthogy azonban a logika tárgyi természetét a tárgyak logikai természetével magyarázza, a dolgok következtetésként való felfogása nem marad puszta metafora: mítosszá fajul, amelyben a logikai eszmét dologgá változtatja a következtetés fogalmi dialektikája.”
    E mítosszá fajult dialektikával – de a hegeli életművet egészében abszurdnak minősítő ítéletekkel is – Rozsnyai (II. köt. 233. o.) álláspontja, s művének legfőbb mondanivalója az, hogy „1. a dialektikus ellentmondás gyökeresen különbözik a logikaitól (az egyik magukban a dolgokban van, tehát hiba mellőzni, a másik gondolati botlás, tehát hiba elkövetni); 2. a dialektika, illetve valamely gondolat dialektikus kifejtése nem teszi, nem is teheti túl magát a formális logika szabályain, másképp logikai ellentmondásba bonyolódna önmagával (ha igaz az az állítás, hogy az ellentétek meghatározott azonossága fennáll, akkor hamis ennek a tagadása); 3. a dialektika – módszer lévén, nem pedig a logikai bizonyítás eszköze – önmagában semmit sem bizonyít, bizonyítékot csak a tények és a logikai úton nyert következtetések nyújthatnak.”
    Ezzel az összegezéssel e nagy mű egy másik, még jelentősebb alkotás lehetőségét mutatja: azét, amelyben Rozsnyai Ervin az itt pontokba foglalt tételeket kibontva, részletesen elemezve megalkotja a dialektika új, korszerű elméletét.




Táj (1918)

OLVASÓLÁMPA
   
BISTEY ANDRÁS
   
Két könyvről
  
Moldova György: Harcolj vagy menekülj
   
Moldova György sűrűn megjelenő riportkönyveinek a sora újabb darabbal gyarapodott: a szerző ezúttal a tűzoltóság, elsősorban a hivatásos tűzoltók helyzetének, munkájának a bemutatására vállalkozott. Az elkészült mű most is részletekbe menően alapos és imponálóan terjedelmes, mint az utóbbi évtizedben megjelent Moldova-riportkötetek mindegyike a keleti országrészt bemutató Európa hátsó udvara, az egészségügyről szóló A tékozló koldus, az Ormánság leszakadását, ábrázoló Ha az Isten hátranézne… vagy a Miskolc rendszerváltás utáni visszafejlődéséről írott Érik a vihar.
    A tűzoltók bemutatására vállalkozó két kötetben is megmutatkoznak Moldova riporteri erényei: a kíváncsiság, a gyors kapcsolatteremtési képesség, az alaposság és természetesen a világos, színes, önmagát olvastató stílus. Pedig a dolga ezúttal sem volt könnyű, sőt talán még nehezebb volt, hiszen most olyan témát választott, amely kevesebb változatossággal szolgált számára, mint a korábbiak. A rendszerváltás után tragikus gyorsasággal hanyatló észak-keleti megyékben, a sokrétű és sokféle megközelítési módot kínáló egészségügyben vagy egy olyan nagyvárosban, mint Miskolc, bővebben álltak rendelkezésére a témák, mint a viszonylag zárt, nagyjából egynemű, és terjedelmileg is behatárolt tűzoltóságban. Fenyegette már ez a veszély a földrajzilag kis területű és kevesebb lakosságú Ormánság bemutatásakor is, és Moldova csak riporteri erényeinek és rutinjának köszönhetően kerülte el az önismétlést és a monotóniát.
    Most a veszély még nagyobb volt, hiszen a riport mintegy háromnegyed része a budapesti tűzoltóságról szól, csak a második kötetben lép ki Budapestről, és tájékozódik a Pest és Nógrád megyei, valamint a pécsi tűzoltóságon. Végül rövid kirándulást tesz Bécsbe és Pozsonyba, hogy megnézze, zöldebb-e „a szomszéd kertje”. (Zöldebb.)
    A Harcolj vagy menekülj nem szolgál egetverő meglepetésekkel az olvasónak, aki ismerve a korábbi Moldova-riportköteteket és az ország általános helyzetét, nyilván számít a könyvben elébe tárt nyomasztó, helyenként felháborító viszonyokra. Ami mégis meglepetést okoz, az inkább az, hogy ilyen körülmények között, ilyen felszereléssel és fizetés mellett vannak még tűzoltók, akik gyakran életveszélyben is tisztességgel teszik a dolgukat, közülük sokan elkötelezetten, más, kedvezőbb lehetőségekről lemondva is megmaradnak a tűzoltóság kötelékében. Sőt, jelentkezők is vannak, a munkanélküliek tömegei számára a 476 forintos átlagos órabér is vonzó, mindaddig, amíg meg nem tapasztalják a követelményeket. A könyv adata szerint a jelentkezés tizenötszörös az igényekhez képest, ám sokan lemorzsolódnak. Az elmúlt évtizedek kedvező nyugdíjazási lehetőségei miatt sok tapasztalt, régi szakember nyugdíjba ment. Az állomány átlagéletkora ezért alacsony, de sok a tapasztalatlan kezdő, ami nehezíti a munkát. Sok tűzoltónak ez az első munkahelye, katona sem volt, itt tapasztalja meg először a rendet és a fegyelmet.
    Hogyan lehetne röviden összefoglalni a magyar hivatásos tűzoltóság jelenlegi helyzetét? Talán úgy, hogy elavult, rég selejtezésre szoruló, csak drágán és nagy erőfeszítéssel üzemképes állapotban tartott technikai eszközökkel dolgoznak emberek kevés pénzért, másod-harmadállás vállalásával tartva fenn magukat és családjukat. A gyakran életveszélyes állapotban lévő tűzoltó laktanyák szinte mindegyike felújításért kiált, ha még lehetséges egyáltalán a felújításuk, és nem a lebontás és az újjáépítés az egyetlen lehetséges megoldás velük kapcsolatban.
    A magyar költségvetés arányaiban is keveset fordít a tűzoltóság fenntartására. (Itt jegyzem meg, hogy a könyv erre vonatkozó egyik adata nyilvánvalóan téves. A 18. oldalon azt írja a szerző, hogy „Az FTP (Fővárosi Tűzoltó-parancsnokság) költségvetése az állami költségvetés normatívái és a Fővárosi Önkormányzat által megküldött keretközlő lap adatai alapján készült. Az adott évben eredeti előirányzatként összesen 7817 milliárd forint áll rendelkezésre…”) Még a törvény szerint járó összegeket sem fizetik ki minden esetben, illetve pereskedni kell értük, jelenleg is perek ezrei zajlanak, ezek pedig nálunk általában évekig eltartanak.
    Moldova egy helyen fölteszi a kérdést egy tűzoltónak, hogy véleménye szerint az állam miért becsüli le ennyire a tűzoltókat, mondjuk a rendőrökkel összehasonlítva. A válasz tömör és találó: „Mert a rendőr hivatása szerint az államhatalmat védi, a tűzoltó az állampolgárt.” Csak az állampolgárt.
    Említettem már, hogy a két kötet háromnegyed része a budapesti tűzoltókról szól. Ezt a szerző az időhiánnyal indokolja, az kényszerítette „könnyen elérhető és viszonylag áttekinthető terep” kiválasztására. Ez, az anyaggyűjtés és a megírás körülményeivel magyarázható kényszer azonban megnehezítette a dolgát, hiszen még a lehetségesnél is kisebb területen vizsgálhatta így a témáját. Mivel pedig a budapesti tűzoltási mentési parancsnokságokon (TMP) nagyjából azonos a helyzet, igen nehéz elkerülni az ismétléseket. A szerző maga is érzi ezt, meg is jegyzi több helyen a kötetekben, például: „El kellett fogadtatnom magammal, hogy ennek a leírásnak kevés köze lesz majd a szépirodalom formajegyeihez, inkább egy hosszadalmas hibajegyzékre hasonlít majd, de a hitelességre törekedve ezt fel kellett vállalnom.” Moldova minden riporteri tehetségére szükség volt, hogy elkerülje, hogy riportja valóban hibajegyzék legyen.
    Hogy a düledező, hulló vakolatú, nedves épületek, a selejtezésre régen megérett eszközök, a felháborítóan alacsony fizetések sorolása közben mégis eleven marad az olvasó érdeklődése, az elsősorban annak köszönhető, hogy a szerző remek portrékat rajzol riportalanyairól, és érdekes sorsokat, életpályákat mutat be. Nem heroizálja a bemutatottakat, de olvashatók megindító portrék, példaszerű életutak, és megemlékezik valóban hősies, önfeláldozó tettekről is. Ugyanakkor Moldova megtagadná önmagát, ha nem mutatná meg az érem másik oldalát. Ír hozzá nem értő, viszont annál önteltebb, gorombább, olykor egymással rivalizáló parancsnokokról, fegyelmezetlen beosztottakról, és büntetett előéletűekről, akik igyekeznek eltitkolni a priuszukat.
    Hogy a kép ne legyen egyoldalúan Budapest centrikus, a szerző fölkeresett néhány vidéki parancsnokságot is, ahol ugyanolyan elhanyagoltak, pihenésre alkalmatlanok a  pihenőhelyiségek, ugyanolyan, vagy még rosszabb állapotban van a technika, munka után mentősofőrként, szobafestőként, rakodóként tovább dolgoznak a tűzoltók… A jobbak, modernebbek között említett nagykátai parancsokságon is hosszan sorolják a hiányosságokat, a megoldásra váró gondokat.
    Összehasonlítás céljából a szerző ellátogat Bécsbe és Pozsonyba is, hogy tájékozódjon az ottani tűzoltóság helyzetéről. A két városban meglehetősen eltérő a helyzet, de a magyarországinál mindkettőben összehasonlíthatatlanul jobb. Csak néhány adalék: Bécsben például nagyobb a létszám, és ez nyilvánvalóan kisebb terhelést jelent. A bécsiek négyszer annyi pénzből gazdálkodnak, mint a budapestiek, és ebbe az összegbe nem számítanak bele a tervszerű laktanya-felújítások. A magyarországi technikai eszközök életkora duplája, sőt helyenként három-négyszerese a bécsiekének. Egy bécsi tűzoltó átlagosan ötször annyit keres, mint budapesti kollégája.
    Mondhatnánk, hogy persze Ausztria sokkal gazdagabb ország, ott telik ilyen technikai színvonalra, fizetésekre és munkakörülményekre. Ám a pozsonyi összehasonlítás is a szlovák tűzoltóság jobb helyzetét mutatja, s ebben az esetben a különbséget már nem indokolja a két ország gazdasági helyzetének eltérő volta. A szlovák tűzoltók fizetése elmarad az osztrákokétól, de kétszeresen annak, amit a magyarok hazavihetnek. A technikai szint is magasabb, rendszeres a régi eszközök lecserélése, esetleg átadása a kevésbé igénybe vett vidéki bázisoknak, és modern, új berendezések beszerzése.
    A riport végén Moldova nem fűz kommentárt a leírtakhoz. A tények valóban önmagukért beszélnek.
    Mindkét kötet anyagát a Budapesti Tűzoltó-parancsnokság archívumából válogatott fotók egészítik ki. Nem valami magas színvonalú képek ezek, de a célnak kitűnően megfelelnek: jól láttatják a leromlott, javításra, megújításra váró helyiségeket és eszközöket. (Urbis)
   
   
Kerekes Tamás: Árnyék a jég alatt
   
Szórakoztató és olvasmányos könyv Kerekes Tamás regénye, az Árnyék a jég alatt, de korántsem a lektűrök könnyedsége és olvasmányossága jellemzi. Sőt, a bőségesen és sebesen sorjázó, némi képzavarral szólva egymás sarkát taposó epizódok között az olvasó olykor úgy érzi, hogy elveszítette a fonalat. Mindez addig tart, amíg rá nem jön, hogy nincs a szó hagyományos értelmében vehető fonál, a cselekmény vezetése nem követi a lineáris narratíva szabályait.
    Ez egyebek mellett azt is jelenti, hogy nem szükséges a szövegét folyamatosan olvasni (úgy is lehet természetesen), de lehet bárhol kezdeni, és bármilyen beosztással folytatni. Ha az olvasó, elolvasta a fejezeteket, végül összeáll a kép. Így eleget tesz annak a követelménynek, amelyről Heller Ágnes ír Mi a regény című esszéjében, tudniillik, hogy a jó regény „… betölti a »művészet« értelemadó funkcióját, követhető cselekménye van, alakjai emlékezetesek, kíváncsiak vagyunk a sorsukra, egyikükkel többnyire azonosítjuk magunkat. […] A jó regény sajátsága ezenfelül a végkifejlet  teleológiája, tehát az, hogy a végkifejlet megvilágosít, de anélkül, hogy  az egyes jelenetek vagy cselekményfonalak önsúlyából bármit is levonna. Azaz a jó regény igaz.”
    Az Árnyék a jég alatt igaz regény. Talán jelezni sem kellene, hogy természetesen nem a szó hétköznapi értelmében, hanem esztétikai szempontból. Bár a történet egyes elemei, a Hatszögi Ottó életéről szóló fejezetekben tényszerűen is igazak, keveredik bennük valóság és fikció, de ez nem fontos, a szerző akár teljesen el is rugaszkodhatna a történelmi igazságtól, a regény a Heller Ágnes esszéjéből idézett tételek értelmében akkor is igaz lehetne.
    A cselekmény alapvetően két szálon fut, az egyikben Hatszögi Ottó, magas rangú horthysta vezérkari tiszt életének eseményeit követhetjük nyomon, különös tekintettel a második világháborúra és a kiugrási kísérletre, illetve az azt megelőző titkos diplomáciai lépésekre. Ő időnként Hátszegi és Hatz, illetve von Hatz néven is szerepel. A másik szál Hatszögi késői leszármazottja, a Rézgrófnak és Timur Linknek is nevezett fiatalember közelmúlt- és jelenbeli tétova és céltalan bolyongása Magyarországon és a nagyvilágban.
    A cselekmény két szála sok tekintetben eltér egymástól. Hatszögi története, noha szintén számtalan kitérővel, vargabetűvel, a fő szálhoz csak lazán kapcsolódó epizóddal formálódik, stílusában néha esszészerűen tárgyilagos, általában mellőzi a különleges nyelvi és logikai ötleteket, csavarásokat, amelyekkel viszont a szerző bőven él a Rézgróf történetét elmesélő epizódokban.
    A hetedik, Orvosi kitérő című fejezet például így kezdődik: „Rézgróf emlékezett arra is, hogy sötét fürdőköpenyt viselt az az ember, aki azért került kórházba, mert a felülvizsgálat alatt azt állította kezelőorvosának: érti az északír válságot.”
    Szintén Rézgróf kórházi időszakából való a következő párbeszéd:
       „Bal oldali szomszédját orrpolippal műtötték, de a lábadozás után a pszichiátriára került. Az egyik füle hiányzott.
    – Mi történt? – érdeklődött barátságosan Rézgróf.
    – Verekedésbe keveredtem, úgy tíz évvel ezelőtt egy Tisza menti faluban, és éreztem, hogy valami meleg fut végig a nyakamon, de avval voltam elfoglalva, hogy gyepáljam a részeg csapatot.
    – És nem lehetett visszavarrni? – kérdezte Rézgróf, mert apja járatta a Lancet c. orvosi magazint, meg az Orvosi Hetilapot, melyekben szerepeltek végtagok visszavarrásának leírásai.
    – Nem – felelte a kárvallott –, mert a pasas elszaladt a  fülemmel.”
    Rejtő Jenő szelleme kísért az ilyen sorokban, sőt egy Fülig Jimmy-vendégszöveg erejéig valóságosan is felbukkan.
    Vannak ezeknél intellektuálisabb eszmefuttatásai is: „… vonzotta az osztrák befejezetlenség is. Schubert nyolcadikja és Bruckner kilencedikje, no meg Musil. És Karl Kraus, aki már a harmincas években szocialista volt, holott többször hangoztatta, hogy ebből nem lehet megélni, hisz az nem foglalkozás.”
    „Az egyenes: egészségtelen. Hundertwasser iszonyodott a derékszögű racionalizmustól, szilárd meggyőződése volt, hogy a vonalzóval húzott egyenes vonalak a legalapvetőbb szerves értelemben egészségtelenek. Ezek megbetegítik az embereket, mert egyenes a természetben nem fordul elő.” 
    A példák szinte a végtelenségig idézhetők, Rézgróf története nagyrész ilyenekből épül föl.
    Kémtörténet és pikareszk keveredik a regényben. Mindkét szereplő bejárja Európát, sőt más földrészeken is megfordul, s a pikareszk törvényei szerint nemcsak földrajzilag, mondhatnánk, hogy horizontálisan, de a társadalom különféle rétegeiben, tehát vertikálisan is. Bár Rézgróf, alias Timur Link, máig tartó vándorútján már inkább csak a társadalom alsóbb rétegeiben fordul meg, csavargók, sikertelen önjelölt zsenik, lecsúszott alkoholisták, a pszichiátriai intézetek és elmegyógyintézetek lakóinak körében.
    Kicsoda ez a Rézgróf? – tehetné föl, és valószínűleg föl is teszi a kérdést az olvasó a regény végén.
    A válasz nem egyértelmű, mint ahogy semmi sem egyértelmű ebben a könyvben. Nagy elődök gyenge és életképtelen utóda, valamiféle modern, kortárs Hanno Buddenbrook? Vagy a történelmi körülmények folytán végérvényesen perifériára sodródott értékes ember? Netán eleve gyenge idegzetű, alkoholizmusra hajlamos beteg?
    A választ ki-ki maga fogalmazhatja meg, a szerző nem ad határozott választ ezekre a föltehető kérdésekre, de minden lehetőséget nyitva hagy. (Holnap Magazin)