Ezredvég

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

ötvenkettedik zsoltár

hoj uram!
egy szívet felmelegítő pálinka kellene
egy könnyű szédület
mikor árkádos felhők takarják el a napot
s a gőzölgő eső végigcsurog
                                      arcom
üvegén:
tisztára mossa
megfüröszt

hoj!
én már eltemettem mindenkit:
anyámat
apámat
szép emberarcú gyermekeimet:
öreganyám faragott kövek birodalmában
álmodja újra cselédsorsát
perel a kánya idővel

isten!
egy szívet felmelegítő pálinka kellene
egy könnyű szédület ebben az őrült kavarodásban
hogy ereim szétfeszítsék koponyám
                                           csontburkát
és ömöljön
zubogjon a vér
mint imsósnál az ártéri víz
hoj uram!
nekem is kijárna az enyhe mámor
az enyhe bódulat
mikor vonuló madarak festik
                                     a hajnali
eget
s az őszülő gesztenyék törzsére
nem villan kifent penge:
hátamat nem veri jégeső
sem bitang szó

isten!
hogy hasadna meg az ég
törne milliónyi darabra
amint a földhöz vert pohár
                                       törik
darabjaira:
homlokomat ötvennégy abroncs
szorítja
s fáj
nagyon fáj
s lám a tolvajok átkozott
                           brigantik
kurvák uralta világban
vérem csöppen
vérem hull anyám fekete
                                 arcára
hogy fulladt volna bele a dunába
mikor szerelemfia megfogant
hogy fulladt volna bele!

hoj uram!
te csak figyelsz
csak figyelsz és vársz:
tenyereden porszem vagyok
talpad alatt szemét:
hangom légyzümmögés a füledben
porszem vagyok
magyarország porszeme
kit a szüreti szelek úgy repítenek
                                             az égbe
ahogy száll halk szóval a hegyeken
átívelő furulyaszó:
asszonyom megőszült
akár a dűlőutakat vigyázó jegenyefa:
megőszült
sokszor éjszakánként felröppen
s cseresznyési szekérúton anyját
                                              keresi
de nem leli
de nem leli!

hoj!
gyermekoromban tavaszingbe öltözve
mentem
elibéd
sötét
és homályos oszlopsorokon keresztül
mosolygós templomos papok kíséretében
akik erejüket a kövektől nyerték
és hitték hogy én jó szolgád leszek:
hoj!
én aki eltemettem
anyámat
apámat
szép istenarcú gyermekeimet

Szent Mihály-napi szelek hangján

Szent Mihály-napi szelek hangján
szóltál hozzám, mikor opálos vizek fölött
készülődik az este, s gesztenyefa lombjába
elpihen a hold.
Mikor vaksi szemem a messzeség ösvényét
kutatja, amerre elmentél.
Fák izzanak, apró gömbök úsznak
az égen. S ezen az ezred eleji cigarettaparazsas,
szívdobbanásos alkonyon kezem arcod felé
mozdulna, kezem megsimogatná hajad.

Leányom, úgy zuhannak rám, nyomnak agyon
az eltékozolt évek, akár a ki nem mondott
szavak, mellkasom útvesztőiben rekedt kiáltások:
éjjelente visszajárnak kísérteni.
S ha alszom is, csupán az álom
és az ébrenlét határán, mint valami kötéltáncos
egyensúlyozok. Denevérszárnyak surranásába
kapaszkodok és a túlpart tüzébe.
A virágok halni készülnek, illatukat
elmossa az őszi eső, leányom.

Szent Mihály-napi szelek hangján
szóltál hozzám, mikor a csillagsújtásos mezőkön
elhalkult az ének, s a köd lepte völgyekben
békesség honolt.
Én ott álltam a Duna partján sellő-zúgásban:
sirályok, vadlibák rebbentek az égre.
S játszottam volna lovak, táncoló lovak sörényével,
mint kisasszony-szellő játszik fűzfák levelével.
Játszottam volna hajaddal, föld által
bemocskolt sáros hajaddal…

Lépő férfi (1916)

NEMES LÁSZLÓ

Buenos Aires

Kósa Péternek, az öreg írónak rossz éjszakája volt. Éjfél után felébredt, izzadt, a teste csupa lucsok, forgolódott az ágyban, hosszú ideig csupa olyasmi jutott eszébe, amihez már semmi köze… – Semmi közöm? – gondolta. Az élet. Az élete. Az a hosszú… az a rövid… az az érthetetlen, kiismerhetetlen… Emberek, örömök, bánatok, szerelmek, tervek, remények, csalódások, félelmek, bátorságnak hitt nekirugaszkodások, tájak, városok, arcok, illatok, szavak foszlányai… kilenc évtized kusza összevisszasága. Ki lehetett az a szőke lány, aki tizenhat éves korában rámosolygott a margitszigeti, fedettuszodában, és ő nem merte megszólítani? Vagy nem is szőke volt, hanem fekete hajú?
    És ki volt az a ragyás képű, nála alig idősebb villamoskalauz, aki a nyitott peronon leköpte őt, mert nem eléggé gyorsan vette elő a villamosbérletét, és büdös, alsóbbrendű alaknak nevezte, ő pedig nem vághatta szájon, mert a kalauz volt akkor a jog, a törvény, a hatalom. Az utolsó csepp a pohárban Kósa Péter kétségbeesett emigrálása előtt. És ki volt az a bajtársa, aki a háború harmadik évében, a forró, afrikai sivatagban odaadta neki a kulacsában maradt utolsó korty vízét? Mert az ő kulacsa már kiürült, de a katonazsákjában, hivatalos angol nevén a kitbag-jében akkor is ott volt, és a háborúban mindvégig vele maradt Horváth János Magyar versek könyve című vaskos kötete.
    És az átizzadt dunyhája alatt álmatlanul forgolódó öreg Kósa Péternek az se jutott eszébe, hogy milyen Istvánnak hívták azt a vele egy korú fiút, akit 1939-ben ismert meg, amikor a Felvidék egy részét visszacsatolták Magyarországhoz. Azon is hiába töprengett, hogy új barátja Losoncról vagy Rimaszombatról jött-e Budapestre, csak arra emlékezett, hogy elmondta neki: odaát, abban a demokratikusabb Csehszlovákiában ő a kommunista párt ifjúsági szervezetének a tagja volt, és Magyarország és az egész világ bajainak, igazságtalanságainak a megoldása a forradalom, a dolgozó nép forradalma lesz… És ez az István, ez a hogy is hívják Pista volt az egyik első régi ismerőse, akivel ő, Kósa Péter találkozott, amikor a háború után végre hazatérhetett. Barátja olyan erővel, olyan keményen ölelte át, hogy csaknem beleroppantak a csontjai. – Terád is – mondta neki –, minden becsületes emberre szükségünk van, hogy felépítsük… – Talán még úgy is mondta, hogy „megváltsuk” – jutott eszébe abban az átizzadt ágyában az öreg Kósa Péternek –, meg az is, hogy az a Pista ott, a még romos pesti utcán egyenruhában volt, az új, demokratikus magyar honvédség századosa… vagy őrnagya? Azt is elmondta neki, talán még ott, az utcán, hogy tulajdonképpen bajtársak, mindketten az antifasiszta háború katonái voltak, és ő maga valamikor 1942-ben orosz hadifogságba esett, majd csehszlovákiai múltjára hivatkozva frontszolgálatra jelentkezett a Szovjetunióban megalakult Szabad Csehszlovák Hadseregbe, de Magyarországra már a felszabadító Vörös Hadsereg hadnagyaként érkezett, onnan helyezték át az akkori, pillanatnyilag fontosabb posztjára: az újra alakult magyar…
    És alig három vagy négy évvel később – jutott eszébe az ágyában álmatlanul forgolódó öreg írónak –, azt a… fenébe is, milyen Pista nevű régi barátját, úgy is mondhatná: egykori mentorát – az új, szocialista magyar hadsereg számos főtisztjével együtt tartóztatták le. Szerencséje volt, őt nem végezték ki, mintegy öt év múltán már szabad emberként lehetett segédmunkás az egyik budapesti kenyérgyárban; 1957 elején pedig visszahívták a honvédelmi minisztériumba, ezredesi rangot ajánlottak fel neki. Ki tudja, miért – ez is az élet megfejthetetlen, kisebb-nagyobb rejtelmei közé tartozik – néhány megmaradt egykori barátja közül éppen őt, az akkor még távolról sem öreg Kósa Pétert kereste fel, neki mondta el, hogy ebből örökre elege van, és mint ő később megtudta, valóban, talán még a látogatása utáni éjszakán, átlépte a többé-kevésbé még nyitott nyugati határt. Ő maga harminc vagy negyven év múltán hallotta valakitől – akkor még jól emlékezett hajdani barátja vezetéknevére –, hogy István Kanadában valamilyen kereskedelmi vállalat egyik vezető munkatársa.
    – Él-e még vajon – gondolta átizzadt ágyában Kósa Péter –, hiszen olyan kevesen vagyunk már a régiek közül… –, és szokása szerint az ábécét mondogatta fel magában, hátha az azonos kezdőbetűnél beugrik emlékezetébe az elfeledett név. De most ez a módszer sem segített.
    Másra kell gondolnom, mondta magában az álmatlanul forgolódó öreg író, nem a múltra, inkább a jelenre, hiszen vannak új barátaim, van aki szeret, vannak még itt, ebben az öreg, nagy házban is kedves, megértő, egyetértő szomszédjaim… Igaz – jutott eszébe, miközben megfordult lucskos, forró dunyhája alatt –, olyan is akad, aki némely politikusok, újságok, tévé kommentátorok egyre gyakoribb uszító hangjától felbátorodva („Jövünk, győzünk, leszámolunk”, így mondta, ugye, valamikor a nyilas vezér Szálasi Ferenc) – a minap már horogkeresztet rajzolt a ház hirdetőtáblájára, és még azt is hozzáírta: „reszkessenek azok a…), én, a megvénült Kósa Péter pedig, amikor kiveszem reggel a postaládámból a magam újságját, összehajtogatom… igaz, senkinek semmi köze, hogy mit olvasok… nem félek, de mégis… (A fenébe, hát micsoda világ ez megint?)
    – Nem, nem szabad… másra kell gondolnom – mondja magának az álmatlanul forgolódó, verejtékező öreg író – Rómára… Párizsra, a gyönyörű Párizsra, ahová jó sorsom többször is… Párizs… Franciaország fővárosa… Anglia fővárosa London… Svédországé Stockholm… Japáné Tokió… Szenegálé Dakar… És Argentína fővárosa? Montevideó? Nem, az Uruguay fővárosa…
    Máskor, ha nem jut eszébe Kósa Péternek egy író, egy politikus, egy város neve, arra is képes, hogy az éjszaka közepén felkeljen az ágyból, elővegye a lexikont, a térképet, de most fáradt, mindenbe belefáradt talán… La Paz? Nem, az sem az! És egyszerre beugrik a név. Buenos Aires! És abban a lucskos, átizzadt ágyban fellélegzik. Buenos Aires. Lám, eszébe jutott… Hát lám, van még számára is levegő? Van még jó, éltető, tiszta levegő? Van még remény?

Analízis II.

KUTAS JÓZSEF

Aklujj

    Nevet az éjnyomóc-tyúk,    Egy uhu-hím búriskol,
    szélkürt-lúd rídogál.    csábítja uhunét.
    Szurtos pásztor jön, fújjuk:    Hatszem-tündérfi iszkol
    ma bál.    a pagonyt hajtva szét.

    A csalvad fut csapázva,
    varjú roszog, vizes.
    Fölbukva, tóban ázva
    Aklujj s a népe les.

    (Christian Morgenstern)

    A bükkerdőből áradó szél hideg, fekete nyelve végignyalta az ostoba helyen és hozzá nem értő módon felállított fakunyhót, mely – köszönhetően a kellő szakértelem híján találomra összeválogatott s megmunkált léceknek és gerendáknak – alig különbözött az öregtisztás egyik-másik időtől roskadt, szúette, összedőlt fájától.
    Alacsony volt, keszekusza az oldala, csámpás a háromszög alakú törzsre biggyesztett átkötő deszka, lyukas az oldala. Bőven jutott rá az errefelé honos északi szömörcéből, mely gacsos ágain kimeresztett karmaival minden puha húsú élőlényt elriasztott az emberi hajléknak alig nevezhető lak közeléből – de tavasszal és ősszel mély, hódító árnyalatokkal vonta be a kalyibát.
    A magas fűben, mely agancs nélkül elrejtette a szarvast, nem látszott emberi csapás nyoma, pedig a kunyhó eresztékein (mindig nagyjából ugyanazon a helyen) dús füst tört kavarogva a szurokfekete ég ladikjában szundikáló tengerészcsillagok felé.
    Az őszi este szokatlan hűvösségén a bükkös lágy madárdala sem enyhített, a sűrű erdő közé szorult szél pedig torokhangú tutulással vétette magát észre, messzire űzve a nem túl távoli faluból esetleg errefelé vetődő vándort, aki netán itt akart magának éjjeli nyughelyet keresni.
    A szúnyogok fekete rajai a haldokló mocsárból örvénylettek elő, egy másik világ aritmikus szívdobbanásainak zümmögő megtestesítőiként, és furcsa csigavonalakban keringtek a fűben ólálkodó éjszakai állatok vadász-ösvényei felett.
    Hangot tehát csak az erdei szél, a lombok fáradt zúgása és a mohó szúnyoghad adott – ezidáig.
    A kunyhó gallyakból font ajtaját kitaszították. A résen előbb egy halványsárga fénynyaláb szökött ki, majd nyomban utána egy alak is kicsúszott a szabadba, visszazárva a sápadt ragyogást a kunyhó belsejébe.
    Alacsony férfi állt a fűben, széles arcú, keskeny homlokú, cserzett bőrű lápi ember, akinek mesterségéről a nyakába aggatott zsinegen függő apró csalihalak árulkodtak. A halacskák furcsán csillogtak-villogtak a gyenge holdfényben, mintha szerencsét hozó primitív zsuzsuk lennének.
    A férfit nem zavarta, hogy e különös nyaklánc egyik-egyik része időnként beleakadt gubancos ősz szakállába: kikotorta őket, és tovább folytatta azt az érthetetlen, furcsán zsongó zsolozsmát, amit – feltehetően – már a viskóban elkezdett, és amit – ki tudja, miért – a szabad ég alatt akart befejezni.
    – Vilikirály legyek – mondta egymás után többször is, lehajtott fejjel –, úgy ám, ha nem hallottam, amikor a herceg kiáltott. Hallottam, la, hogyne hallottam volna! Valaki kiáltott a mocsárban, és más nem lehetett, csak a herceg. Ez az az éjszaka, amikor a hercegnek meg kell keresnie vízbe fúlt kedvesét, la, ez bizony! Vigula, vagula – és sorban végigtapogatta nyakában a halott halak hátát –, ez az az éjszaka, amikor szabad a bejárás az ingoványba, ahonnét földi ember, halandó lélek ki van tiltva, bizony-bizony, ezredévek óta, mióta Aklujj ott a király. Megyek is – mondta a különös alak, és egész testében összerándult –, megyek, megyek, la, mert Aklujj ilyenkor már éhes. Nem akarom, hogy engem megegyen. De miért kiáltott a herceg? Ehun hát egy titok. De én öreg vagyok a titkokhoz. Brán öreg a titkokhoz – tette hozzá, és elindult az öles, kemény szárú fűben.
    Hangtalanul lépdelt. Időnként megállt, fölsandított – nem lévén egyéb iránytűje a csálé holdnál –, majd újra nekilódult. Noha szemlátomást tökéletesen ismerte a környéket, és habozás nélkül fordult erre meg arra, amikor akadályt sejtett – tüskefű borította agyaggödröt, mérges kígyó tanyáját vagy bugyogva forró kátrányos vermet –, habozása mind nagyobb lett, és oly mértékben fokozódott, amilyen mértékben nőtt a távolság közte és a szánalmas kalyiba között.
    Brán, a kortalan lápi ember láthatatlan zsákot vitt széles vállán: Aklujjt, akinek nevét többször is el-elmondta magában. Ilyenkor mindig megmerevedett, ujjaival megérintette szörnyű láncát, csóválta fejét – de útját nem szakította volna meg. A vonzás erősebb volt a taszításnál; félelme a gyávaságnál.
    Ment a hosszú árnyékokat eresztő fű közt surranva, ment Brán, a lápi ember, aki Aklujjt vitte a vállán.
    Egyszer csak kiért a füvesből. Háta mögött hagyta a bükkerdőt, az ismerős hangokat, és, jaj, elveszett a füstöt eregető kicsi kunyhó is, mely most itt, Aklujj birodalmának sárhatárain, biztosabbnak tűnt akármilyen várnál, amit halandó kezek emeltek egykoron.
    Szeme előtt az ingovány egybemosódó sötét ponyvája hullámzott: lágyan, ahogyan mozgatták a mostoha, levegő nem látta áramlatok. Brán borzongva látta, miként törik ketté egy nádszár, és hátrahőkölt, amikor a lába előtt bugyborékolva fölkacagott a bűzös tőzeg, mely érdekes, tölcsér alakú virágokat nevelt.
    – A herceg lábnyomai – mondta rájuk Brán, és megérintette halait –, la, ezek a herceg nyomai. Erre járt, biztosan. Aklujjhoz ment, megkeresni a kedvesét, akit magához csaltak a mocsár meséi… bizony, bizony. Ezen az éjszakán kell behatolnia Aklujj országába. Hú, vigula, vagula, éhes a király – tette még hozzá, befejezve a komor litániát.
    Még nem mozdult.
    Mohos elméjében fel-felvillant egy-egy kósza emlék fénye: a faluban jártában-keltében tapasztalhatta, micsoda őserő birtokában van Aklujj, a láp királya, mert ő, a szolga szinte akármit megkapott, ami felé kinyújtotta göcsörtös ujját.
    Brán szeretett a frissen mosdott férfiak és nők közelébe kerülni, hozzájuk dörgölődzni, mert tudta, hogy érintését nem utasíthatják vissza – most, a holdfényben játszó ingovány előtti bejáratnál tűnődve végigfutott gerincén az emlékezés mohó, forró hulláma, és összehúzta izmait.
    Ó, Brán is volt fiatal! Őt is szerette közönséges lány, akinek nevét elfelejtette ugyan, de csókját és mosolyát nem… de mi történt a lánnyal? És mi történt Bránnal, a lápi emberrel, aki reszketve várakozott a mocsár előtt?
    A fekete hullámverés néha elcsitulni látszott, a parányi szigetekkel tördelt felszín sima lett, s hogy ezen a simaságon időről időre mégis nyugtalanító árnyak futottak át, az inkább volt Aklujj műve, semmint az ártatlan, gonosz mocsáré.
    Ezt bizonyára Brán is így gondolta, mert olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak képes volt – a legszívesebben helyet cserélt volna a föld alatt élő és göröngyöt evő lábasbékával is.
    – A herceg, a herceg – ennyit hallhatott volna, aki ezen a különös órán a közelébe merészkedik –, a herceg. Ha nem sietek, Aklujj éhségében megharagszik, és akkor jaj lesz mindenkinek, akit anya szült, és annak is, akit nem. Megyek, megyek. Brán megy.
    Igen ám, de az iménti kósza emlék, amit, huss, egy könnyű sóhajjal átfújt a bükkös eltévedt fuvallata a láp túlsó oldalára, kínozta még Bránt. Motyogása egyre tisztább, egyre érthetőbb mondatokká tagolódott; ahogyan az a bizonyos múlttöredék kiemelkedett a régvolt mocsarából, úgy a lápi ember mind világosabban gondolkodott: láthatóvá vált Brán ezen a holdas éjszakán. Megmutatta magát a leselkedő lényeknek; a vízi virágoknak és a fürkész szemű halottaknak mind.
    – Ohó – mondta ekkor Brán –, ohó! Herceg és a kedvese… Brán és a lány… a lány és a herceg… a herceg és Brán… mi köze mindehhez Aklujjnak, az alja-sincs világ királyának, aki tudója a titkoknak? Menjél, menjél, Brán! Megyek, megyek…
    A nádcsonkok közt vezető ösvény néhány ujjnyival a fekete, latyakkal kevert víz felszíne alatt vezetett tova. A holdfény csillogó sírmárványa tökéletesen betakarta ezt a halandó számára halálos veszélyt jelentő utat, melyen Brán biztos lábbal lépkedett.
    Visszafelelt egy-egy béka kuruttyolásának, utánanézett egy bőregérnek, és tűnődve húzta fel szemöldökét, amikor egy hideg érintés elidőzött meztelen lábszárán.
    – Brán Aklujjhoz megy, buta népség – morogta. – Úgy ám!
    Tekintete azonban nem a láp éjszakai életét tanulmányozta, nem is a fehérlő, sima vízen árnytáncot járó, kósza lelkek figuráit tanulmányozta – Brán a nemrég hallott sikoly gazdája után kutatott.
    – Simán kell járnod, herceg – szőtte tovább a szavakat –, és sima vizet kell keresnie Bránnak is. Vagula, vigula, hol itt a sima víz? És a lány, hol van az a lány?
    Felhorkant, és két kezét csuromvíz homlokára tapasztotta.
    Valahonnan a sás holdsugárral öntözött belsejéből bús békakurutty hangzott föl, és erre mintegy válaszul felharsant a vízzel lepett szigetek tükörhéján táncot lejtő árnyak kuvikolása. Az ég, mely sötét vitorlaként feszült e csudavilág teste fölé, megfeszült, és az ingovány lassan-lassan távolodni kezdett az ámuló Brán legnagyobb megrökönyödésére. Azután megdörzsölte a szemét – a káprázat eloszlott, és a konok kis lápi ember megint visszatérhetett sürgős tennivalóihoz.
    Minden holdtöltekor megtette ezt a bizonytalan utat. Minden hónap vége előtt fojtó, nyugtalan álmok riasztották, és a kunyhó – a biztonság kézzelfogható hajléka – egyre szűkebb lett, a bükköserdő meg mind félelmetesebb.
    Brán ilyenkor elgondolkodott, nem tudna-e valamilyen módon elmenekülni ebből a hálóból, amit Aklujj font köré egykoron; a város befogadná-e őt? A rét engedné-e, hogy rajta keskeny csapást hímezzen meztelen nyomaival? A forrás nem száradna-e ki, amint föléje hajol? És a többi dolgok, a földnek többi dolgai megmaradnának-e a helyükön, ha Brán ellene szegülne Aklujjnak, a láp és a lelkek urának?
    Mit volt mit tenni, nekivágott minden alkalommal. Összegyűjtötte azokat a halacskákat, melyek Aklujj örökös éhét enyhítik, szívét megtöltötte bátorsággal, fejét az itt-ott hallott mesékkel, és összekuporodva várta a jelet. Nagy tüzet rakott, rá szagos müge összemorzsolt szirmait szórta, és várta, egyre várta, mi történik.
    Ment-ment szorgosan Brán, a lápi ember a maga útján, Aklujj országába. Tudta, hogy mihelyt elhagyta a halandó ember lélegzetével bemocskolt levegőt, láthatatlan testekhez tartozó szempárok vigyázzák minden lépését – meg sem tántorodott, el sem mosolyodott, mióta elszánta magát, és a mocsár rejtett ösvényeire tért.
    Csak a lány… csak a herceg… csak ezek a rút emléktöredékek zavarták.
    – Simán járj, Brán – dünnyögte. – Se erre, se arra. Ha odaérsz, szépen meghajolsz Aklujj előtt, nem egyszer, de nem ám! Megmondod neki, hogy a herceget nem láttad errefelé, nem is hallottad hangját, nem a herceg, nem a lány! Nézd, Aklujj király, íme, az ajándék, mondod Aklujjnak, aki csak les, aki csak les téged, mint a gólya a békát, úgy les, de ne törődj vele. Vagula, vigula, neked nincs semmi dolgod Aklujjal, Brán! Brán megy, megy már a királyhoz, és elmeséli neki, hogy a faluban tüzes kocsit látott, meg olyan képet a falon, amelyben igaziak voltak az emberek!
    Itt újfent megtorpant a kis ember, és hümmögve, félszeg tanakodással vizsgálgatta az ingovány felborzolódott vizét, melyen íbiszkék hullámok vontak mély barázdákat. A mocsár türelmes népe körülvette Bránt – mindenfelé sárga, smaragd, karneol színpontok gyúltak, és tücsökzenéhez hasonló lágy fényességek –, és várta, mit határoz.
    A kis ember megtapogatta szörnyű láncát, megvan-e mindegyik hal a maga helyén, nehogy Aklujj és népe hiányt szenvedjen – ujjai maguktól mozogtak –, de gondolatai másutt jártak. Rémülten észlelte, hogy egyre kevesebb figyelmet szentel az eljövendő óráknak és métereknek – mintha nem is számítanának.
    Viskója, az Aklujj köré rendezett, egyszerű élete, halászkészsége és fenyőkéreg kenuja mind-mind elmaradtak megiramodó érzései mögött; vágtató ló patája alól felcsapódó kavicsok lettek. Még sohasem érezte magát így, ilyen – kereste a kifejezést – elnagyoltnak.
    – Ez nem is Brán – mondta megszeppenve. – Lehet, hogy Brán ki se lépett a kunyhóból. Meghalt volna? Mondjátok, meghalt-e Brán? De mi lesz a herceggel? Ki menti meg őt? És a lányt?
    Eddig nem volt róla tudomása, hogy neki meg kell mentenie a herceget, erről csupán ez a furcsa perc győzte meg – és most már tudta azt is, merre kell mennie, ha nyugalmat akar találni.
    Előre, Aklujj trónusáig, melyet holdfény patkolta kecskebékák vontatnak ide-oda a tündérsima vízen.
    Brán egész testében remegett ugyan, de vitézül gázolt az előbb bokáig, majd térdig érő híg masszában, amely előbb vele egy ütemben hullámzott, összehangolva a két, lényegében eltérő ritmust. Miután kiderült, hogy a kis ember lendülete időről időre megtörik egy gondolat vagy baljós belső sugallat hatására, a láp beletörődött a különállóságba, és folytatta a maga másfajta mozgását, mely rejtélyes módon követte a szél, a hold és a nem mutatkozó Aklujj s népe komótos járását.

    Soká, nem soká, Brán, a lápi ember ismerős területek puha homokját érezte meztelen talpa alatt, derekát az Aklujj király közelségét jelző, halpikkelyszerű növények cirógatták, míg tekintete továbbra is a fekete sávba futó ingovány szegélyén nyugodott.
    Mások lettek az éji hangok is. Brán összes idegszála megrezdült, valósággal pengett a felé küldött hideg neszektől – de nem állt meg egy pillanatra sem.
    A herceg visszakapja majd kedvesét, gondolta, ha szépen megkéri Aklujjt, adja vissza őt, és nem kételkedett benne, hogy amit kíván, valóra is fog válni. Aklujj hatalmas úr, és (cserébe az ő ajándékáért) segíteni fog. A herceg boldog lesz halott kedvesével, és ezt Bránnak köszönhetik. És vele mi lesz?
    – Vagula, vigula – mondta Brán prüszkölve, mert a láp vize éppen álláig ért –, utána én kérek Aklujjtól, a királytól egyet. Adja vissza a lányt, akit elvett tőlem, elvitt tőlem egy őszi éjszakán. Mire kellett a lány neki, Aklujjnak, mire neki a földi ölelés, a földi csók? Iszapszagú, rémisztő ölelésben sír egyre az a lány. Ejnye, Aklujj, add csak vissza őt szépen annak, akitől elvetted. Nekem, Bránnak – mormolta a lápi ember, körbe-körbekémlelve, miután a zsombékok gomba módra szaporodtak elmerülő feje fölött.
    Hirtelen a nyakához kapott, és felkiáltott. Ez a kiáltás szinte mása volt a napszálltakor felhangzó sikolynak – Aklujj ajándéka eltűnt! Alattomos áramlat sodorta el, vagy gonosz lények martaléka lett, Brán, a kis ember nem kutatta, hanem összekapta két kezét, felmosolygott a hold sugaraival erezett fekete égre, és hang nélkül süllyedt alá a mélybe, Aklujj színe elé.
    Simán merült alá, szilaj hullám se mordult, mert örült minden a mély ingoványban, hogy Aklujj király s népe ily szép és váratlan ajándékot kapott.

Madonna

BARNÁS MÁRTON

Agyő, édes otthon!

Klaus Molotov soha az életben nem unatkozott. Persze, még nagyon fiatal volt, mikor apja, Hans megszerettette vele a könyveket, az olvasást, Molotov így lett gondolatolvasó, aminek nem mindig örült, pedig nem kellett mindig sorozatgyilkosok, terroristák vagy politikusok agyában turkálnia, de akkor is. Elég volt az neki, hogy a saját gondolatait ismerte, górcső alá vette, életének meghatározó embereit legbelül elemezte, ahogy magát is, és így legalább le tudta tisztázni magában a fájdalmat, meg a boldogságot is. Szerzett egy papírt, meg egy tollat, és legalább írásaiban, gondolataiban rendbe rakta az életét. Egy ideig nem is gondolhatott arra, hogy a valóságban, még csak nem is mondjuk, Szergej Vasziljevics Gramovéban, hanem a saját valóságában rakhatta rendbe az életét, aminek nagyon megörült.
    Hogy is kezdődött minden? Persze, Molotov apja nem hagyta, hogy fia egész nap csak focizzon az iskola pályáján, és lógjon nem feltétlenül józan életet élő haverjaival. Sok veszély fenyegette akkor és ott, mintegy tizenöt évvel ezelőtt Klaust. Laza szipuzás, első cigaretta, első piálás, találkozás a kábítószerek népes táborával, fontos találkozás, persze, csak helyén kellett kezelni minden dolgot, találkozást, megtapasztalást, mert Klaus Molotov nem meghalni akart, sokkal inkább élni, ha lehet, méghozzá jól, úgy, hogy az neki is jó legyen, meg azoknak is, akik fontosak számára. Hans azt mondta Klausnak, hogy annyi ideig lehet kedves ismerőseivel, amennyi ideig otthon apja felügyelete mellett olvas. Az első könyv, amit apja Klausnak adott mint kötelező olvasmányt a Robinson Crusoe volt, utána meg az Egri csillagok következett. Molotov szépen, és elég lassan úgy érezte, hogy a szavak, az igazi szavak a barátai lettek, így valami fontos módon hálás lehetett apjának is.
    Molotovnak mindene megvolt ahhoz, hogy jól éljen. Túlélte a születését, pedig a magzatvízbe, ugye, belekerült saját fekáliája, amiből csócsált is, és elég beteg lett tőle, az inkubátorban próbálkozott, hogy túlélje halálát, de nem akart mindig csak túlélni, ő elsősorban élni akart, nem túlélni.
    Amint kiderült, hogy Klaus Molotov élhet, mivel megkapta az engedélyt Istentől, ő elkezdett nagyon élni, de pár év múlva nem nagyon működött az élete, akadozott, és mintha a szeretet is csak felesleges, hiábavaló próbálkozás, álmegoldás lett volna. Mintha Molotovban Franz Kafka találkozott volna azzal a figurával, aki fülébe suttogja: Add fel, add fel!
    De Molotov nem adta fel. Elindult otthonról. Elhagyta szülei házát, elhagyta szerettei házát, elhagyta azt az önmagát, akit meggyűlölt, akit már nem tudott elviselni, és elindult, hogy megkeresse az igazi önmagát, azt, aki lehetett volna, ha nem alakul úgy az élete, ahogy alakult. Elindult, hogy megkeresse emberét, aki szereti, és aki hagyja, hogy Klaus szeresse őt.
    Nyilván nem volt egyszerű feladat. Klaus legjobb barátai a könyvek voltak, később a filmek, de az, hogy egy embert a barátjává tegyen, szép és nemes, valamint nehéz feladat volt.
    Nyilván Bohumil Hrabal Gyöngéd barbárok című könyvével tudott valamit kezdeni, vagy néhány fontos filmmel, mondjuk Antonioni Napfogyatkozásával, de egy emberrel nem nagyon. Pedig szeretni akart, és szeretve lenni. Megtalálni a társát, akiért és akivel csoda élni.
    Sohasem adta fel, nem, azért Klaus mindig is kitartó antihőse volt saját életének, később mások életének is.
    Klaus megcselekedte, amit meg kellett cselekednie. Keresett. Aki keres, az a kereső, aki pedig talál, az a boldog. Amíg Klaus keresett az úton, és csak ennek a keresésnek élt, nem lehetett igazán boldog. Aztán az út szélén megtalálta Jack Kerouac Úton című könyvét. Elolvasta, és valami nagyon mély boldogságot érzett, szíve egy zugában a világűrt mosta csillag-piszkosra, hogy úszhassanak benne azok a világok, melyeket meg akart ismerni.
    És meg is ismerte őket. Nem csak az új világokat, melyek szépek is voltak, hanem igaz embereket, emberi sorsokat (l. Solohov), kapcsolatokat.
    Több alkalommal találkozott Istennel is. Felhő képében elvonult előtte, és hallott égi szózatot egy tömegben, csak ő hallotta, senki más, mert neki kellett hallania, mert volt füle hozzá, meg szíve.
    Találkozott az irgalmas szamaritánussal, nem is egy alkalommal, nem is számolta már, hányszor. Azt tudta, hogy mindig ismerősökként találkoztak. Az irgalmas szamaritánus mindig úgy köszöntötte, és segítette Klaust, mintha a legjobb barátja lenne. Mert Klaus az is volt. A legjobb barát. Barátja lett az összes embereknek, csak meg kellett bocsátania önmagának, aztán a többieknek is. Sikerrel járt.
    És mikor már épp elég hosszú ideig volt úton, megtalálta azt, akit valójában keresett.
    Ebben az emberben, aki társa lett, megtalálta a célt, amiért újra érdemes küzdeni, megtalálta az igazi utat, amelyen el kell indulnia, de már nem egyedül, hanem vele, a társával. Mélyen egymás szemébe néztek. És elindultak.

Konstruktív városrészlet

LÁSZLÓFFY CSABA

Pózok a sebezhetőn

„a csodák magja mindig köznapzi”
(Orbán Ottó)

1.

Ki fejti meg a költők személyes végzetét?
A nevetséges (hiszékeny?) póz és a természetes közti
üvöltéseket vagy a hallgatás halálfutamait?

(„Mi az, hogy nem lehet? Mindent lehet!”)
Rémképek pernyeszaga; az atrocitásig fokozott hűség
(„mélyen fájlalom”); a Goethe pocakján ringatózó csont-
szigeten vagy Einstein hajótörést hallucináló időroncsain
úszkáló szomjas árnyak (Kuncz Aladár s Pilinszky);
és a mindenkori időt lekésve trappoló értelmiség –
büdös nekik Freud feketehomok utánzatú, a tüdőből
feltörő álom-süvítése, mint sivatagi hiénaüvöltés.

Az illúziótlanság rejtvényei, vagy csak zűrzavara
(Te, aki szeretted a tűzszüneteket: hol Pascal
erkölcs-protézisével botladozva mászkálsz, hol a
boncterembe beráncigálva azt hajtogatod konokul,
hogy úgyis csak látszat-leletekre bukkanhatunk!

2.

Végül marad „a riasztó panoráma”,
meglesni zuhanásában a nagy vadat (bár:
„a bika jegyében születtem”!); de ha úgyis
romokban a vár – mint kőkorszaki nehézkedés spermái:
kisország vaginájához ragadt jövő –, vajon mire akar
emlékezni még „a csillagokba felbámuló majompofa”?

A kottafejek sorakozójára? vagy a halál röhögésére
a megbánást hörögve színlelő fantomok színe előtt?
(Plakátokon a hazárd hősiesség: hadisarc! –
a lélekbúvár ítélete tárgyilagos: „Dögök!”)
A nyüzsgő – mert föltámadt – tények szemében szemen-
szedett hazugságok (bevett szokások, „gyártási hiba”;
vagy csak a megromlott memória – amikor már
nem érzi határait, mint a szétba..ott birodalom).

A költő képzelete viszont: romolhatatlan.
Feltéve, hogyha félig halhatatlanul is bírja a hajszát.

Oltári hármas

Szurdokszürke

„Mindazzal együtt, ami ott belül elfér,
akár nyelv-
telenül.”
                    (Celan)

Színfoltfakultan, égetett avarként,
férgek között, a tétet senkiért már
nem emelve, a forradásokat érintő
letargiával, toporzékolva a
végzet kötélvégén, vezeklés híján
kitörölt múltban és olvashatatlan
jövőtérben, verstelen törmelékben.

A szívás művészete

Az érzékelés fogságában; vonzás-
taszítás, még egy végső szívás: a kezemben
lévő, kiszáradásra váró teafilter utolsó
kesernyés cseppje. Elalvás előtt a szakadék
fölé hajló lárvaarcon a gyanús irka-firkák
mint untig ismétlődő lelkiismeret-
furdalás-elégiák; aztán már csak a
Hold udvarához ragadt nyálka-
folt a képzeletbeli ájulás előtt.

Taszítások

                           (nem fikciós) élménye: mikor az ember
iszappal hányja föl lelke mélyét. Az ösztönélet
tiltott sóvárgásai (mohos emlék): a pinceboltív alatt
érlelődő bor, csípős szeszillat. Torokszo(á)rító
szippantások, pergamenbőrön égő ajkak; nem létező
bűnlajstroma a vonaglásoktól végképp megszabadult,
üszkösödő szépségnek.
                                                 Mint pálmaházi korhadás,
kis barna törmelék; bizalomközhely; télialma-
lét. Ingerlékenyen; ha kell, éles fogakkal szaggatva,
(különben – Erasmus intése legyen elég: könnyen
ágyat vet minden lélekben a tespedés(!) a béklyó
nem menedék – fog-e még derülni az ég
mint lehiggadt háziáldás? vagy kódolt virradatok szuvas
sebeit ondókrémmel kenegető, kies álom – orgazmust
kiváltó ostor!)… Rosszabb nem jöhet, csak, amit a föl-
darabolt test magába fogadhat. Míg kőléptekkel
haladtál, kicsinyességnek tűnt leporolni pantallódat.

BENE ZOLTÁN

Harlemi paprikás

Zé a konyhájában tevékenykedett éppen, amikor csöngettek. Paprikás krumplit főzött, kolbásszal. A krumplit a kisboltban vette, a piros paprikát az édesanyjától kapta (aki a szomszédasszonytól, az meg a délvidéki, egyben határon túli rokonoktól), a kolbászt a lófogú hentesnél vásárolta. Csípőset. Hagymát a nagymamájától hozott az elmúlt hétvégén. Lebomló műanyagból gyártott nejlonszatyorba helyezte, amit Alsóvárostól egészen hazáig, azaz a Makkosház nevű lakótelepig lóbált. Olaja mindig volt, sose tudta, honnan. Nyilván a panelalji kisboltban vásárolta, rutinszerűen, mint a tejet és a kávét. Zé főzött éppen, mikor csöngettek. A kitárt ajtóban Ef állt, régi pajtása, oldalán egy nő. A nő haja festett szőke, szája festett vörös, szeme festett lila, szoknyája kurta, lába tömzsi, mellei szétfolyóak. Ef az efféléket kedveli, emlékezett Zé. Szevasz, köszönt Efnek, éppen főzök egy kis paprikás krumplit. Magamnak, tette hozzá nyomatékkal. Kéne a kégli, mondta erre a jóbarát köszönés helyett, a nő meg vigyorgott. Buborékot fújt a rágógumijából és azt mondta, Mindinek hívják. Ezen Zé röhögött, cipőt húzott, elzárta a gázt, levette a tűzhelyről a gombokat, a konyhaszekrénybe zárta őket, a kulcsot zsebre vágta. Ne egyétek meg a paprikás krumplimat, nincs készen, vetette oda az egymásba gabalyodóknak, azzal távozott. Napos idő volt, leült a töltés oldalába, bele a fűbe. Ef-fel hajdanában egy osztályba jártak általános iskolában, majd gimnáziumban. Az órák unalmát azzal ütötték el, hogy szellemi társasjáték gyanánt fura verscímeket találtak ki, amelyekre kinek-kinek meg kellett írnia a maga költeményét. Zé Varjúdombi mesék című verse például így hangzott: Oldalamban székláb, / hátamon vezeték. / A lépésem tébláb. / Varjúdombi vesék / verettek le testemben – / így éreztem estemben. Ha már eszébe ötlött, fennhangon szavalta a sorokat, közben kuncogott és rajta is kuncogtak. Belelendült: Eprekre tiprok. / Nyíljatok titkok, / hulljatok férgek, / haljatok mérgek! // Eprekre tiprok. / Fejemhez szitkok / repülnek máris. / Semmi kételyem: / arcomon félelem / virága: kláris. Duhaj kedve támadt. Úgy nevetett, alig bírta abbahagyni. Közben nagyot korgott a hasa. Éhes, hiába. A félig főtt paprikás krumpli meg fönn illatozik a lakásban, a nyolcadik emeleten. Jókedve egyszerre odalett, felállt, betért a lófogú pultoshoz a Szaladi kocsmába. (Testvérek ezek vajon: a hentes és a pultos? A kérdés mindannyiszor felmerült benne, valahányszor megfordult valamelyik intézményben: húsbolt, kocsma.) Egy darabka kolbászt kért, tudta jól, hogy a pultos tart olyat pult alatt. Elrágicsálta, csillapítandó éhét. Szerinted, érdeklődött, mennyi idő szükséges egy jó kis dugáshoz? A lófogú pultos a vállát vonogatta. Én negyed óra alatt elrendezem általában, bökte ki végül. Nem is rád gondoltam, felelte Zé. Megköszönte a kolbászt, ivott rá egy fröccsöt. Úgy hátrált ki az ivóból, akár valami mohamedán. Ef nem végez ennyi idő alatt, gondolta. Órájára pillantott: fél egy. Legalább három óra, mire nekiláthat a paprikás krumplijának. Bávatagon álldogált a Szaladi kocsma előtt. Esténként ugyanitt inkább szaladni szoktak egymás elől a bicskát markolászó férfiemberek. Csakhogy messze még az este, zökkentette helyre a gondolatait Zé. Őgyelegni kezdett. Nagyon értett az őgyelgéshez. Közben mélázott. Abban sem volt ügyetlen. Olvasta a minap a helyi lapban, hogy Makkosház – magyarán az ő szűkebb pátriája – a város Harleme, ahol veszélyes őgyelegni. Zé nem érezte annak. Néha ugyan megbotlott a gyökerek miatt felpúposodó aszfalt-bütykökben, egy madár is leszarta, de alapvetően biztonságban érezte magát. Fél kettőig őgyelgett, akkor visszasomfordált a lófogú pultoshoz. Az ember, aki dug a lakásomban, nálad nagyobb virtuóz, jelentette ki köszönés helyett. Akkor fizessél nekem valamit, szólította meg egy bőrkabát. Zé ismerte ezt a bőrkabátot, harlemi jelenség volt, fizetett neki egy felest. Magának egy fröccsöt. Megitta, búcsúzott. A lófogú pultos nem köszönt vissza, a bőrkabát anyázott. Zé üdének érezte magát és fiatalnak. A töltés felé flangált, megmászta a magaslatot, megnézte, egykoron hol törte át a folyó a gátat. Elolvasta az emléktáblát elölről hátra, hátulról előre. Ha az volna ráírva, hogy GÉZA KÉK AZ ÉG, akkor mindegy volna, jobbról kezdi az olvasást vagy balról. Nem az volt ráírva, nem volt mindegy. Tüskehajú kölyök lépett hozzá, kérdezte, kell-e fű. Zé széttárta a kezeit, körbemutatott: lám mennyi sok fű nő errefelé, jut mindenkinek, aki megkívánja. A tüskehajú kölyök mérhetetlen megvetéssel köpött a lába elé. Zé mosolygott. Néhány méterre tőle három pórázvéget markoló ember veszekedett: valami habzó pofájú pit bull-származék párosodott egy tacskóval. Egy spániel bánatosan nézte őket. Igen, igen, hümmögött Zé, mindig az erősebb kutya létesít nemi kapcsolatot. Erről eszébe ötlött Ef, az órájára pillantott: pont kettő. Hazaporoszkált. Kulccsal nyitotta az ajtót, megdöbbenve tapasztalta, hogy rájuk zárta. Ef is és a Mindi nevezetű is mérgesek voltak emiatt. Zét nem érdekelte a dühük, csak azt kérte, takarítsanak maguk után. Ef szerint ez megtörtént, Mindi megsértődött és tahónak titulálta Zét. Mi a te foglalkozásod, te gyík, kérdezte, miközben a száját rúzsozta egy aprócska, kerek tükörbe bámulva kidülledt szemeivel. Idegenvezető, fordító, tolmács és szinkrontolmács, sorolta Zé, csak mostanában nem kell vezetgetni az idegeneket és fordításmegrendelésem sincs valami sok. Akkor beszélsz nyelveket, csodálkozott Mindi. Németet, angolt, olaszt és franciát, ismerte be Zé. Kicsit a spanyolt. Franciázni is jól tudsz, érdeklődött a nő. Zé erre nem válaszolt, szánakozó pillantást vetett Efre. Csupán annyit mondott, menjetek már az anyátokba, enném a paprikás krumplimat. Ef megfogta a kilincset, foghegyről vetette vissza: Ebben a szar Harlemben csak arra telik, mi? A jó édes anyádat, kispajtás, dörmögte erre Zé, és a konyha felé vette az irányt, hogy alágyújtson a kondérnak. A kondér azonban üresen tátongott. Ezek megzabálták a paprikás krumplimat félig nyersen, döbbent rá a valóságra Zé. Mondata végére a pontot az ajtó csapódása tette ki.

Analízis XXVI.

KIS ANTÓNIA

Konditorna

Laci (63) egykori bárzongorista, végigfuttatja ujjait a billentyűkön. Ez a jellegzetes futam a tornaóra kezdetét jelzi. Erre már befutnak az öltözőkből a nők, bár a rendszeresen megjelenő húszból mindig akadt egy-két elkéső. Vannak közöttük szépek és csúnyák, öregecskék és fiatalok, jellegtelenek és karakteresek. Lacinak megvan a külön bejáratú véleménye mindegyikről.
    Emma (36), a tornatanárnő, már ott áll a zongora mellett és körkörös mozdulataival jelzi, hogy ütemes járás következik. A második kör után, lábujjhegyre állva, majd csak sarkon lépdelve, aztán félguggolásban, majd ismét lábujjhegyen a karokkal magasba nyúlva.
    La-la-lala, la-la-la-la-la…
    A sor elején Olga (55) a szemorvosnő halad. Szemüveg helyett a tornaórán kontaktlencsét visel, részint biztonsági okokból, részint azért, mert szép akar lenni.
    A kör közepe táján bandukol Tuci (43) a butikosnő, forrónadrágban és divatos topban. Mindig másban. Könnyű neki: van miből válogatnia.
    Tuci mögött baktat Zsófika (21), hosszú lábú lépteit a példaképének tartott Tuciéhoz igazítja.
    Rendszerint a sor végén sétálgat Bea (62), eredeti nevén Jolán, a főállású özvegy, akinek leánykori nevét nem tudhatja meg senki, ő csak egykori férje, a híres költő nevével szokott dicsekedni.
    La-la-la, lala-la, lalalalalala.
    A nyak- és vállizmok lazítása után széles karkörzésekkel a mellkas tágítása következik.
    Tuci, miközben kissé dundi termetét felfelé nyújtogatja, magasabb és egyre magasabb kíván lenni, azon töpreng, hogy melyik nap menjen el a gyermekorvoshoz. Csakis a fodrász után, dönti el gyorsan, mint ahogy azt is rögtön elhatározta, hogy hároméves fiúunokáját ezentúl csakis ő fogja ahhoz a cuki orvoshoz elvinni.
    Olga (hála a kontaktlencséknek) zavartalanul gyönyörködhet Laciban. Tetszik neki Laci őszes, hosszú hajú hajviselete. (Néha lófarokban összefogva.) És azok a csodálatos ujjak, azok a kedves, szép kezek… Mikor fogsz már játszani nálam, az én kis pianínómon?
    Laci a semmibe bámul. Ő mindig így zongorázik. Így szokta meg. Amikor egy-egy gyakorlatsor véget ér, Emmát figyeli, aki bemutatja, mi következik, ebből derül ki, hogy milyen ritmusra váltson és hogy egy-egy dallamtöredéket hányszor kell játszania.
    Emma, bár az előzőekben még ikerfiaira (12) gondolt (mit csinálhatnak vajon most az ebadta kölykei?), gyorsan átvált az oldalsó izmok optimális megnyújtására és bemozgatására.
    Lalala-la, lalala-la…
    A nyújtózás és az oldalra hajló kecses mozdulatok jól alkalmazkodnak Bea ábrándozásához, hiszen holnap ismét emléktábla-avatás lesz, ahol ő is szerepelni fog. Minden szem rászegeződik majd.
    Zsófika is boldogan nyújtózik, mintha valakit, valamit el akarna érni. Mozdulatai olyan kiteljesedettek, olyan szépek, hogy a tanárnő megdicséri.
    Az oldalra fordulásokban Tuci jeleskedik. Akár a földig hajlásban fordul, akár csak a derekából, akár karjait a feje fölé nyújtva, mindig a létező legnagyobb ívet tudja kirajzolni.
    „Egyelek meg, de szép vagy” – gondolja Laci, és erőteljesebben üt meg néhány hangot. Tuci már régóta tetszik neki. Ezzel kezdeni kell valamit.
    Amikor vége a hajladozásnak, Tuci nem Lacit, csak a tanárnőt figyeli. Úgy véli, igyekezettel sok mindent el lehet érni. Hol lenne ő, ha nem igyekezne? Ha nem igyekezett volna eddig is. És az is a jó tulajdonságai közé tartozik, hogy tud tanulni, akar tanulni. Még ettől a kis „lányom lehetne” Zsófikától is elfogadta a tanácsot, hogy boltjának nevét a TUCI-TURI-t, TUCI-RUCI-ra változtassa. És ha egyszer megnyithatja a vágyva-vágyott ETA-SZALON-t, akkor majd Zsófikát is odaveszi.
    Olga úgy érzi, hogy az erősebben ütött hangok neki szólnak. Csak nem? Kétségtelen, hogy Laci errefelé néz, itt pedig, ebben a sarokban, nincs más, csak ő, meg Zsófika, meg Tuci. Tehát nem kétséges, hogy Laci neki üzen, hiszen Laci is egyedülálló és őróla is tudja mindenki, hogy szabad, férje az nincs.
    Emma lendületes karjelzése arra inti a társaságot, hogy álljanak a tükrök közelébe, a fal melletti korlátok mellé.
    Bea, a főállású özvegy ilyenkor a legboldogabb. Bárcsak láthatná őt megboldogult élete párja, amint balett-táncosnőként illesztgeti, hajlítgatja, emelgeti a zene ritmusára még mindig szépformájú lábait (ötéves korában kezdett balettozni), bizonyára megerősítené a Bea elnevezést, mert annak idején ő volt az, aki Beatricém-nek nevezte el őt.
    Emma gondolatai ikerfiainál időznek, miközben gépiesen mutatja a gyakorlatsort. Remek szteppelő koreográfiát tervezett a gyerekeinek, akik imádják a kopogós cipőket, ügyesen forgatják a tánchoz tartozó sétapálcát és boldogan lengetik cilinderjüket. Laci a zenei kíséret ebben is, de ő másképp viszonyul ehhez. „Ügyesek, nagyon ügyesek – mondta –, de ne vidd őket az éjszakába. Az éjszaka veszélyes.” Persze Emma megnyugtatta Lacit, hogy csak táncversenyekre fognak járni, ami egészséges, pozitív, meg különben is, ő mást adni nekik nem tud.
    Olga nem szereti ezt a gyakorlatot. Nem megy neki. Nem tud mit kezdeni a hosszú lábaival, a csontos karjaival. A futás az más, ilyenkor, kora ellenére, mindenkit leköröz. „Sprinternek kellett volna menned” – mondta neki a tanárnő, mikor látta, hogy a hajlékonyságot kívánó gyakorlatoknál mindig csődöt mond. Hiába próbált segíteni neki, óvatosan húzogatva tagjait a megfelelő irányba. Nem sikerült, annyira merev volt. „Mint a kéthetes kutyaszar.” Nem mondta ki, csak gondolta.
    Zsófika szépen, szorgalmasan gyakorol. A manökenség sokszor megfordult már a fejében. Ha Tuci néni odavenné magához, ha megnyílna az ETA-SZALON, ott lehetne a kifutón. A magassága megvan hozzá. De ez csak a kiindulópont. Jelenleg szoláriumkezelő. De meddig? Az orvosok lebeszélő kampányt indítottak. Mostanában jóformán nem jön hozzá senki. Elvállalta hát a takarítást, meg a kisebb feladatokat a fodrásztól és a kozmetikustól. Olyasmiket, amiket ők utálnak elvégezni.
    A félórás gyakorlat alatt Bea a másnapi szereplésre tökéletesen felkészül. A holnapi táblaavatás egy régvolt kávéház épületének falánál lesz, és arról az irodalmi csoportosulásról emlékezik meg, amelynek férje volt az egyik vezéralakja. Gyönyörűnek kell lennie, ki kell emelkednie a többi özvegy közül. Az időjárás bizonytalannak ígérkezik. Hűvös időhöz tán legjobb a kék szemét hangsúlyozó kék kosztümje, kiegészítve a pompás, drága műcopffal, amiből impozáns kontyot fésültethet. De talán még jobb lenne a bodorított rövid frizura, a krémszínű santung kompléval és a színes, virágos esernyővel. Olyan gyönyörű lesz, hogy a többi özvegy megsemmisül mellette. Sajnos, az igazi fő-főszereplés, ünneplés csak három év múlva lesz, amikor is a halhatatlan költő százéves lenne, ha megérte volna.
    Emma (családi körben Mimi) már a hétvégi kirándulásra gondol, amit kedvese, Krisztián (28) szervez. Krisztián ugyanis sárkányrepülő, illetve eredetileg gépésztechnikus, de az előbbit tartja fontosnak. Már öt éve hogy együtt vannak. Egy családot alkotnak. A gyerekek szeretik Krisztiánt, tekintélye van. Az apjukról már teljesen leszoktak, igaz, hogy csak négyévesek voltak a válás idején, amikor apjuk fociedzőként külföldre szerződött: focizni tanítja az arabokat. Tudják ugyan, de nem nagyon érdekli őket, hogy már új családja van.
    Tuci a hosszantartó figurázások alatt mindent elrendez magában. Igen. Ki fogja rúgni Józsit. Elvégre, amikor elege lett belőle, a férjét is kirúgta. Ki ez a Józsi? Csak egy vízszerelő. Nem is öreg (45), haja is van, foga is van, férfiereje is van, mert egészséges. Olyan jófajta. A felesége meg beteges, mert az meg olyan fajta. Józsi gyakran hoz ajándékot, de mindent elront azzal, hogy folyton a családjáról mesél. Ezt ő tovább nem hallgatja. Amikor azt mondta neki doktor Zénó: „Kedves Anyuka, arra legyen figyelemmel”, akkor ő elolvadt. Igaz, ő nem mondta, hogy én a nagyi vagyok. Doktor Zénó Anyukának nézte, és a kora szerint ez igenis lehetséges volna. O, ha én doktor Zénóné lehetnék…
    Lalala-lalala…
    Most a hasizomgyakorlatok következnek. Sok-sok felüléssel. Előrenyújtott karral, és nem lendületből, erőből. És nem lehuppanva. Hanem finom emelkedéssel. Aztán csípőringatások. Majd mindenféle varázslatos lábemelések következnek, jobbra-balra lendítéssel.
    Laci gyönyörködve nézi Tucit. Csakis őt. A gyakorlatot bemutató Emma egyáltalán nem érdekli. Ők ma már csak haverok. És nem is feküdtek le sokszor annak idején. Sajnálta Emmát, amikor elhagyta a férje. A zongorára borulva sírt, de akkor még nem vallotta be, hogy mi bántja, azt mondta, hogy meghatotta őt a zongorajátéka. Azóta is segítenek egymásnak, ahogy tudnak.
    Zsófika váratlanul felül, unja ezt a gyakorlatsort. És különben is, neki nincsenek hájfodrok a dereka körül. Emma kérdő tekintetére azt mondta, „úgy érzem, meghúztam magam”. A hasára mutat és azt nyögi „fáj”. Aztán elterül, pihen. Arról a fiúról ábrándozik, aki a múltkor megszólította a buszmegállóban, és arról érdeklődött, hogy hol kell leszállni, ha el akar jutni a Csigabiga utcába. Zsófika zavarba jött, mert a választ nem tudta. Viszont elhatározta, hogy mindennap egy kis időt eltölt majd a megállóban, hátha feltűnik a csigabiga.
    A hasizomgyakorlatot Olga igen jól bírja. Hát igen: ereje az van. Kibírt ő már sok mindent, de néha nagyon határozatlan. Például nem tudja eldönteni, hogy előbb hívjon-e egy zongorahangolót és aztán hívja meg Lacit, vagy kezdje Lacival, ügyet se vetve a lehangolódott pianínójára. Tucihoz is be kéne nézni, mert mondta, hogy csodás angol ruhái vannak, éppen az ő alakjára.
    Laci elhatározza, hogy benéz Tuci second-hand boltjába. Máskor is megtette már, és Tuci kedvesen fogadta. Ez csak természetes. Üzletasszony. Méghozzá divatos, sikeres. Törzsvevői is vannak. Színésznők is járnak hozzá. Naná. Nekik aztán fontos, hogy ne jöjjön velük szembe ugyanaz a ruha. Mesélte, hogy gyakran meghívják partikra. Szívesen elkísérné, mint férje vagy akárcsak élettársa. El tud ő még szórakoztatni akármilyen válogatott társaságot. Mostanában egyedül érzi magát, itt pedig családban lehetne. Még unoka is van. Gyakran gondol arra, hogy állítólag van egy Zsófika korú lánya. Az anya meg is esküdött erre. Ő meg csak nevetett. És hagyta elmenni őket. Egyre nagyobb szeretettel figyeli Zsófikát. Mondta is neki a múltkor: „Nem szabad mindent elhinni a férfiaknak.” És még azt is hozzátette nyomatékkal: „Ezt elhiheti nekem, higgyen nekem, Zsófika.”
    Emma felfelé mutató kezeivel azt jelzi, hogy most a felállás után a mélylélegzés következik, lehajlásokkal és felegyenesedve karkörzésekkel, kitáguló mellkassal és persze mosolyogva.
    Lalala-lalala, lalala-lalalala…

TÚRI BERTALAN

Csendi Jenő

Tegnap este társaságban a cigányokról beszélgettünk. Egy ragyás arcú fiatalember úgy nyilatkozott, hogy a romák leginkább ravaszsággal szerzik meg a javakat. Néhányan bólogattak. – Ha a cigány dolgozni kényszerül a fennmaradáshoz – emelt a hangján –, a munkát igen hamar feladja. Inkább éhezik. Nincs kitartás a fajtájában. – Többen helyeseltek.
    – No-no – szólottam közbe –, ez azért túlzás… Gyakorta mi, magyarok akadályozzuk a tevékenységükben. Vagy előítélettel, vagy azzal, hogy kiutáljuk őket magunk közül… A kilencvenes években megismertem egy cigány fiatalembert, aki a munkához való akarásban, a szívós kitartásban bizonyosan mindnyájunk fölött állna.
    És elmondtam egy történetet.

    A rendszerváltozást követő esztendőben állás nélküli újságíró voltam. Milyen okból, most nem érdekes. Nehéz időket éltünk. Az idősebbek emlékeznek rá. Mindenfelé létszámcsökkentésekről, a dolgozók csoportos elbocsátásáról lehetett hallani. Nekem szerencsém volt, fölvettek az N.-i Kohászati Üzemekhez. Szállítómunkás voltam, más szóval tróger. Egy idősebb férfihoz tettek segítőnek. Egy év se telt el, az öreget nyugdíjazták, én meg egyedül maradtam anyagmozgató a teherautónál.
    Egy hűvös márciusi reggelen Tóni bácsi, a csoportvezető odahozott hozzám egy füstös képű cigány férfit: – Na, Tóth, itt hagyom neked ezt a fiatalembert. Azt a kevés időt, amíg itt lesz, dolgozzátok végig békességben. Egy-két hónap, és itt hagy minket Csendi is, mint ahogy tette eddig a többi cigány – mondta. A csoportvezető előítélettel volt a cigány munkaerő iránt, ami több évtized tapasztalataként alakult ki nála. Hasonló véleménnyel voltam én is a romákról. Falusi gyerek voltam, megismertem a fajtájabeliek viselt dolgait. Megvetéssel néztem végig a fekete szemű, sötét, kefefrizurás Csendi Jenőn. Fokozta az ellenszenvemet, hogy olyan semmi embernek látszott. Kezdtem attól tartani: ez még harmincöt kilót sem bír el vállon. Most aztán dolgozhatok kettőnk helyett.
    Szó, mi szó, lenéztem a kis, vézna cigány embert, akit hozzám vezettek. Ő is végigmérte széles vállú, vaskos termetemet, s a kezét nyújtotta. Enyhe figyelmeztetésül megszorongattam az ujjait, aztán intettem, ugorjék be a fülkébe. Én is beültem melléje, s a sofőr indított.
    A Vas-Műszaki Boltba mentünk. Villástargoncával raktak a kocsira szögvasat, többféle méretben. Visszafelé jöttünk, Csendire sandítottam, s közönnyel jegyeztem meg: – Ezt a rengeteg vasat szálanként hordjuk a raktárba. – Érdekelt, miként vélekedik a kellemetlen hírről. De a szeme se rebbent. Némán szemlélődött a szélvédőüvegen keresztül. Megérkeztünk a kohászat raktárához, s cipeltük a vasat a tárolóba. Vártam, a szurkos képű mikor kér pihenőt. De erre nem került sor. Mindössze az történt, hogy időnként törölt egyet az arcán a kék kabátja ujjával.
    Közös tevékenységünk során magamra vállaltam a munka nehezét. Az emeléstől nehogy már sérvet kapjon a vékonypénzű társam. Magamévá téve a csoportvezető intelmét, felelősnek éreztem magam Csendi Jenő épségéért. Baj esetén még engem okolnának. Akkor aztán le is út, fel is út… A többi szállítómunkás előtt azonban többször szóvá tettem: – Mióta Csendivel dolgozom, többet hordok, mint adogatok. Megáldott vele az ég. Az istenért se iparkodna. Lusta. De hát, cigányvér folyik az ereiben. – A társamnak persze sohasem szóltam, nem akartam én megbántani.
    Hosszabb útjainkon némileg oldódott a szótlansága. Megtudtam, hogy putriban nőtt fel, de a gyermekeit már nem szeretné hasonló környezetben nevelni. Tavaly nősült, azóta a városban albérletben laknak a feleségével, aki terhes az első gyermekükkel. Saját lakásra vágyik, de sok pénzt kérnek érte. A banki kölcsönhöz tartós munkaviszony szükséges. De eddig bárhol dolgozott, a legközelebbi létszámcsökkentésnél mindig menesztették. Az okot ismeri, de nem tehet ellene.
    – Most más a helyzet – újságolta egyik alkalommal. – A főnök mondta, ha rendesen dolgozom, véglegesíteni fognak – és megcsillant a szeme.
    – Lehet – hagytam meg a hitében, noha sejtettem, a célját nem éri el. A cigány nem szereti a kötöttséget.
    Már két hónapja dolgoztam együtt Csendi Jenővel, de semmi jelét nem észleltem, hogy távozni készülne. Nekem pedig már kezdett elegem lenni abból, hogy az őrzőangyala legyek. Egy reggel bementem a csoportvezetőhöz az irodába, és megkérdeztem: – Meddig muszáj nekem Csendivel dolgoznom?
    A főnök először csak nézett rám, majd csendesen felelte: – Nem muszáj, le lehet számolni. – Meghökkentem. Ő folytatta: – Rendesen végzi a feladatát. Vagy mégsem?
    – Igen, de…
    – Akkor mi a kifogásod ellene?
    – Csak hát…
    – Nem bírod a közelségét. Igaz? – fürkészte az arcomat. – Fajgyűlölő vagy.
    – Nem… Dehogy… Főnök, én csak – hebegtem, s faroltam ki a helyiségből. Ezt a megbélyegzést nem vállaltam. Veszélybe került volna a munkám. Az orromat lógatva távoztam.
    De a kudarcba nem nyugodtam bele. Többre tartottam magam annál, hogy egy cigánnyal dolgozzam huzamosabb ideig. Az járt mindig az eszemben, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Egyik alkalommal már úgy tűnt, teljesül a vágyam anélkül, hogy tennék az érdekében. Ugyanis egy hét szabadságra ment Jenő. Helyébe másik segítőt kaptam. Egy ügyes, jó fizikumú legényt. Hamar összeszoktunk a munkában. De tudtam, távoznia kell mellőlem, mihelyst Csendi a szabadságról megtér. Ám történt valami. A cigányt a takarító brigádhoz osztották. A leendő új üzem területét tisztogatták. Ekkor már reménykedtem, megszabadulok Jenőtől. De csalódtam. Négy nap múlva ismét vele kellett dolgoznom. „Hát már csak úgy szabadulhatok tőle, ha a cégtől távozom?” – keseregtem magamban.
    Néhány nappal később megkezdődött az építőanyag-szállítása az új üzemhez. Hő, de megörültem ennek! Füstös úrral megutáltathatom a munkát. Továbbra nem kivételezem vele. Emeljen akkora nehéz súlyt, amekkorát én. Ez nem lesz az ínyére való, és megszökik tőlünk.
    Már reggel szokatlanul meleg volt, pedig a naptár még csak májust jelzett. A Cement- és Mészművekhez mentünk. Targonca rakta meg a kocsit cementtel. Föltámadt a szél, kavarta a port. Jenőre lestem: na, ha eddig nem volt részed hasonlóban, most tüsszöghetsz sorozatban! De ő sem a rakodásnál, sem útközben egyet nem tüsszentett. Megérkeztünk a kohászat raktárához. Ott kellett leraknunk a cementes zsákokat. Elsőnek szálltam ki a teherautó fülkéjéből. Ahogy földet értem, összecsuklottam, mint a colstok. Nehézkesen fölálltam.
    – Megrándult a bal lábam – mutattam a bokámat a cimborámnak. – Én inkább adogatom.
    Ő csak rántott a vállán, s ment a plató hátsó végéhez. Én sűrű nyögések közepette kapaszkodtam föl a kocsira, mint akinek szörnyű fájdalmai vannak… Fenét! Semmi bajom nem volt, szándékosan csuklottam össze, hogy a társamat próbára tegyem.
    A plató mögül Csendi megszólalt: – No, jöhet a vállamra.
    – Csak tempósan, Jenő – nyugtattam –, majd az ötvenediknél.
    Hatvan zsák volt a kocsin, harminc mázsa. Dúdolni szerettem volna, hogy közömbösen fogadhassam, ha a másik cserélni akar posztot. De sehogysem jött egy dal sem a nyelvemre. Azon kaptam magam, már nincs is kedvem dúdolni, ehelyett egy ideje a cigány egyenletes munkáját figyelem. A harmincadik zsákig még csak elnéztem, de amikor pihentetésül a másik vállát tartotta oda, kibuggyant belőlem: – Cseréljünk – s már szálltam is le a kocsiról. Szégyellettem, hogy bivalyerős létemre hazug indokkal húzódozom a nehezebb munkától. Tehát a hátralevő zsákokat én hordtam a raktárba. Közben végig dudorásztam, annyiban különbözzek a kuka cigánytól, hogy jelezzem, ez a súlycipelés nem okoz nekem különösebb megterhelést még fájós lábbal sem. Az utolsó zsák után kiegyenesedve, mellem felpumpálva levegővel tértem vissza a kocsihoz, hogy ne látszódjék rajtam a fáradtság legkisebb jele sem.
    – Jól bírtad – ismertem el a társam munkáját. De ő erre nem adott. Szó nélkül ugrott le a platóról, be a fülkébe a sofőr mellé. Én csalódással utána. Nem ezt vártam tőle. Nem kitartó munkát. Átgondolva a helyzetet, arra következtettem, a fekete leves még hátra van. Az igazán nehéz anyagok szállítása ezután lesz soron.
    Másnap azonban különös dolog történt.
    A Tüzép telepre samott-tégláért mentünk. Hoztunk vagy ezerötszázat, százötvenes csomagolásban. Kis méretű raklapra voltak rögzítve pántokkal, több mint százharminc kiló volt egy. A telepen villástargoncával rakta fel egy ragyás arcú anyagmozgató. Az egyik emelésnél éktelenül káromkodott a targoncás, mert Jenő cimborám az emelendő raklap elé lépett. Az egyik csomagot akarta arrébb mozdítani, mert ferdén lett feltéve. Csendi nem engedte, hogy amaz kifejtse a róla alkotott véleményét, erélyesen közbevágott:
    – Ahelyett, hogy a száját jártatja, inkább dolgozna, ahogy kell! Ha nem tetszik, hogy segítek, akkor rakja azokat a pakkokat a kocsin egymás mellé úgy, hogy valamennyi felférjen. Nincs időnk egy-kettőért visszafurikázni. Megértette?
    A targoncavezető arca pipacsvörös lett, de nem szólt vissza, hanem végezte a munkáját, ahogy az imént őt arra megkérték. Ezen egész úton nevettünk, csak akkor hagytuk abba a nevetést, amikor megérkeztünk. A gyárfenntartási telepen tudtuk meg, hogy targoncát nem küldtek ki. Kérdeztük: – Ki az úristen rakja le ezt? – Seres, a telep vezetője tehetetlenül tárta szét karjait, s közölte: nincs mit tenni, ezeket háton kell cipelniük, uraim! Nézegettem a csomagokat, melyik lenne könnyebb, amelyiket bemelegítésnek elvihetném. Bármennyire is szerettem volna egy kisebbet találni, olyan egyforma volt mind, akár az ikrek.
    – Én ezt nem hordom, Seres úr.
    – Aztán miért nem?
    – Nem akarok megrokkanni.
    – Viszem én – így Csendi.
    – Te?
    – Igen, én.
    – Hagyd csak – mondtam neki. – Apa nélkül nőne fel a kis jövevény. Hordom én. – Nem akartam megszégyeníteni magam. Seres is felkászálódott a kocsira, aztán az egyik pakkot együtt csúsztatták előbbre. Megálltam szétterpesztett lábakkal a kocsi oldalánál.
    – Na, jöhet a szeretetcsomag – vetettem oda hetykén, ők meg ráengedték a hátamra a raklapos árut. Én csak annyit éreztem, hogy zsugorodom. A legnagyobb igyekezetem ellenére is süllyedtem, hacsak milliméterenként, de nyomott a súly a föld felé. Nem bírtam megtenni az első lépést sem, bármennyire összpontosítottam rá a figyelmemet minden idegszálammal. A kudarctól üvölteni lett volna kedvem arra az irodistára, aki elfeledte odarendelni a targoncát. Tartottam egy rövid ideig a hátamon a pakkot, hogy ne gondolhassák, minél előbb igyekszem visszalépni, de aztán halkan felszóltam: – Vegyétek le, cimbora. – Levették. Seres úr mondta is, hogy villástargonca nélkül nemigen kerülnek a helyükre ezek a téglák. Csendi mustrálgatta az egyik pakkot, majd megszólalt:
    – Az elsőt én elviszem.
    – Ugye, hogy viccelsz? – mosolyogtam.
    – Komolyan gondoltam – mondta, és ugrott le a platóról.
    – A bolondja – hűlt el Seres –, kísérti az Istent.
    Az előző nap arra már rájöttem, hogy feleslegesen óvtam Csendit a nehéz munkától, de most igazat adtam Seresnek. A cigány lehetetlent vállalt magára az irgalmatlanul nehéz súllyal.
    – Ha te baj nélkül megcsinálod – jelentettem ki Jenőnek –, én megeszem a sapkámat.
    – Azt ne tedd – vigyorgott, hogy kilátszottak az egészséges fehér fogak –, mert megüli a gyomrodat. De fizethetsz valamit.
    – Egy deci pálinka – szólott közbe Seres úr.
    – Ne kicsinyeskedjünk – cihelődtem fel a kocsira –, kapsz egy fél litert.
    – Öt litert – srófolta fel az árat Csendi.
    – Jól van, legyen annyi – egyeztem bele nagyvonalúan. Biztos voltam abban, hogy a társam kudarcot vall. Ha másként nem, hát úgy, hogy megbotlik. Tetejébe ezzel teljesül, amire vágyom.
    Mint a súlyemelő, aki első műveletnek a rudat vizsgálja, hol esik rajta biztonságosabb fogás, Csendi lassan közelített a kocsihoz, miközben figyelmesen nézegette a pakkot. Mikor melléje ért, megállt, a felső testét meghajtotta derékszögben. Oldalról figyeltem az arcát: komor volt. Az inge mögül előhúzott a nyakában ezüst láncon függő, ezüstből készült Jézus szívet, hosszan megcsókolta, és visszacsúsztatta azt az inge mögé. Seressel engedtük a pakkot a hátára. Jenő két oldalról úgy megmarkolta a raklapot, hogy ropogtak bele az ujjai. Hátával helyezgette keveset, aztán elindult. Úgy lépkedett, mint az űrhajós a Holdon.
    Lassan, megfontoltan rakta lábait. Leszálltam a platóról, és követtem, hogy szükség esetén a közelében legyek. Csendi üveges szemekkel nézett maga elé. Még a fejét sem mozdította feleslegesen, a munkára figyelt minden idegével. Kezdtem csodálkozni: hogyan férhet meg oly sok energia és hatalmas akarat ebben az alacsony, vézna emberben, amikor: – Jaj, megcsúszott!… – ugrom feléje. Ő oldalra pillant: – Ne! – hörgi, s én visszakozom. A rakománnyal billeg jobbra-balra keveset, majd az egyensúlyát visszanyeri, és lépked tovább. Baj nélkül megérkezett a palatetős anyagtárolóhoz, de ekkor újabb gond merült fel: a csomag hogyan kerül le a hátáról? Jenő megállt, s mint a hidraulikus emelő, lassan ereszkedett a pakkal lefelé.
    – Seres úrral leemeljük a hátadról – ajánlottam, de ő tiltakozásul ingatta a fejét.
    Ujjai kapocsként szorították a raklapot, nyakán ujjnyi vastagra duzzadtak az erek. Már-már azt hittem, leül, annyira összekucorodott, mikor végre megállt. Csendi guggolva nem volt több fél méternél. Felső teste emelkedni kezdett. Seres azt hitte, lidérces látomása van, lekapta a szemüvegét, gyorsan megtörölte a zsebkendővel, majd ismét visszahelyezte az orrára. Az álla leesett a csodálkozástól. Az agyában mi járt, nem tudhattam, de én arra gondoltam: „Na, Csendi szaki, nemsokára bekopogtatsz Szent Péterhez, mert nem létezik, hogy ezt épségben megúszod.” Már nem voltam biztos abban, hogy még mindig óhajtom-e a társam bukását. De az bizonyos, hogy sajnáltam az útban levő utódját, aki már nem ismerheti meg az édesapját, kinek a tettét én bámulattal figyeltem: Csendi Jenő teste negyvenöt fokban volt, mikor a raklap alsó széle földet ért. Ezután óvatosan még billentett rajta, s a csomag egyik oldalára állt. A raklap az égnek meredt.
    Szinte megigézve néztem az embert, amint feláll, a raklap felső szélét megmarkolja, s lassan leereszti azt a lapjára, majd két kézzel rátámaszkodik a pakkra. A melle úgy mozgott előre-hátra, mint a kompresszor dugattyúja. Lassan feléje mentem, majd előtte megálltam.
    Néztem a fölhevült arcát. A sötét bőre úgy fénylett az izzadtságtól, akárha bokszolva lett volna.
    – Megcsináltad, Jenő – buggyant ki belőlem őszinte elismeréssel. – Jogosan jár az öt liter pálinka.
    Ő csak legyintett. – Feledd a pálinkát… – lihegte. – Nálam más volt a tét…
    Értetlenül lestem rá. A szája egyik szegletében gúnymosoly jelent meg: – Magyarázzam?… Éppen neked? – s villant a sötét szeme.
    Elhűlve néztem. Amikor az agyamban a dolog megvilágosodott, restelkedve lehajtottam a fejem.
    – Megszoktam – oldódott a hangja, s már derűsen mondta: – Te következel.
    Meglepetten kaptam rá a szemem. Ő mosolygott, én pedig szorongva gondoltam a feladatra. Ekkor éktelen motorzúgás vonta magára a figyelmünket. Villástargonca fordult be a kapun, s közeledett felénk, teljes sebességgel. Miközben néztem a rohanó gépet, tudja isten, hogy mitől, de nekem is kedvem kerekedett mosolyogni.
    És tartottam magam a megállapodásunkhoz, még aznap este öt liter pálinkával beállítottam Csendi Jenő albérleti lakására.


Család (1917)

GÖRBE TÜKÖR

M. SZÁNTÓ JUDIT

Hogy vagy?

Sárika kisántikált az erkélyre és megállapította, hogy ragyogó idő van. A nap sütött, az égen csak egy-két bárányfelhő úszott, a fák levelei mozdulatlanok voltak. És a hőmérő? Tíz fokot mutatott. Pedig november van, és még csak reggel kilenc óra. Még egyszer megnézte az erkély rácsán függő hőmérőt a biztonság kedvéért. De nem, nem tévedett. És az is igazolta a viszonylagos meleget, hogy egy cseppet se fázott a benti öltözékben.
    – No, akkor járnom kell egyet az udvarban – dirigálta magát az öregasszony.
    És a saját utasításait tett követte: kivette a szekrényből az átmeneti kabátját, könnyű sálat szedett elő, és nekifogott a beöltözésnek.
    Mire beszuszakolta magát a kabátba, ki is fáradt. És ráadásul kapkodott levegő után. Leült hát, hogy kipihenje magát.
    Amikor pedig úgy érezte, hogy felkészült a ház körüli túrára, fogta a járókeretet és a segítségével kilépett az apró lakás ajtaján. Bezárta az ajtaját és elindult a hosszú folyosón a kijárat felé.
    Sárika egy idősotthon lakója volt.
    Szóval, lassan araszolt lépésről lépésre, időnként meg-megállva egy csöppet pihenni. Lábai ugyanis rövid időközönként annyira elfáradnak, hogy igencsak nehezére esik továbblépni.
    Érdekes módon senkivel sem találkozott az épületben. A lakók biztosan még a toalettjükkel vannak elfoglalva, esetleg valami édességgel egészítik ki a reggelit.
    – No, most aztán vigyázat – figyelmeztette magát. – A lábtörlőt kikerüljük, a lejtős lejárón pedig lassítunk – és mindenben példásan követte a saját utasításait.
    Nagyot sóhajtott, amikor minden baj nélkül a ház körüli sétányra ért.
    „Ni csak – örült meg egyszerre –, itt jön Margitka! Legalább elmondhatom neki, milyen pokoli fájdalom tört rám az éjszaka.”
    – Szervusz, Margitkám – váltott hangosra. – De jó, hogy találkozunk. Hogy vagy? – indított az udvarias kérdéssel.
    – Jaj, ne is kérdezd – jött mohón a válasz. – Úgy fáj a derekam, hogy moccanni is alig tudok. Itt belül – mutatott a háta mögé – úgy hasogat, mintha késsel szurkálnának. És veled mi van?… Jaj! Láthatod, elég egy rossz lépés, egy rossz mozdulat, és már úgy érzem, ezt a fájdalmat nem lehet kibírni. Voltam tegnap az orvosnál, adott is egy kenőcsöt, de… Puszi, Piroska, rég láttalak! – szakította meg a beszámolót, amikor Piri néni a közelükbe ért.
    Aki rögvest ki is önti a szívét.
    – Egész héten injekciókra jártam az izületemmel. De akár ne is adnák. Nem használ az semmit. Ugyanúgy kínoz, mint az injekciók előtt. Az orvos azt mondja, majd utána érzem a gyógyító hatást.
    – Nekem meg a derekam fáj… – vág a beszámolójába Margitka.
    Ám Pirike mintha meg se hallaná, folytatja: – El nem tudom mondani, mennyit kínlódom. Add csak a kezed. Odarakom, hogy lásd, hol fáj – és vasmarokkal ragadja meg Margitka kezét, hogy oldalához szorítsa.
    – De te legalább tudsz még járni. De én… én csak vonszolom magam. És arról még nem is szóltam egy szót se…
    Most sem szólhat, mert Bözsike áll meg mellettük, nagyokat tüsszentve.
    – Most mondjátok! Hogy ilyen gyönyörű időben így meghűlni! – s nyomorgatja az orrát a zsebkendőjével. – És ha tudnátok, hogy fáj a torkom, alig tudok beszélni! – ordítja Pirike fülébe, hogy ő is hallja.
    Jolánka jön arra, dagadt arcát tapogatja. – Egész éjjel nem aludtam, annyira fáj a fogam.
    – Menj fogorvoshoz – tanácsolja Bözsike.
    – Nem merek. Félek.
    Sárikának zúgni kezd a feje, iparkodik hátramaradni a kis csoporttól. Ám ekkor egy újabb lakó, Vilmácska éri utol, aki elkapja a karját, miközben a másik kezével a saját vállát vakargatja.
    – Megőrülök, úgy viszket – panaszolja. – És hiába használok ilyen, olyan, amolyan kenőcsöt, semmi sem használ.
    Sárika kiragadja magát a szorításából, és elszántan vánszorog vissza az épület felé. Úgy érzi, a feje hatalmasra dagadt. És mintha vattába csomagolták volna, olyan szaggatottan jutnak el hozzá hangok.
    – Jaj nekem! Egy falatot se tudok enni már harmadik napja – nyöszörög Irmuska.
    – Csak úgy ugrál a vérnyomásom – rikolt közbe Loncika. – Ha magas, bekapok egy vérnyomás-csökkentőt. És mi történik? Olyan alacsony lesz, hogy két feketét is meg kell innom – s nem zavartatja magát, hogy közben hárman is keseregnek.
    Az egyik Mártika: – Nem tudnátok ajánlani valamit a gyomromra? Ez az orvos nem vesz komolyan, pedig minden rendelésén elsorolom a panaszaimat.
    Választ nem kap, senki se figyel rá.
    – Teljesen elment a hangom – suttogja Terike. És amikor hiába vár választ, dörögve felkiált: – Nem halljátok? Nincs hangom! – Bizonyításképpen még némán, szájmozgással is megismétli.
    Sárika végre betér az otthon kapuján. A hangok elhalnak, hirtelen mély csend veszi körül. Szédül, meg kell kapaszkodnia a folyosón a korlátba. És meg kell állnia, mert úgy érzi, menten összeesik.
    Ági nővér jár arra, és megijed Sárika fuldokló hörgésétől, zavaros szemétől.
    Odarohan és mindenesetre átkarolja. – Mi történt? Mi baja van, Sári néni?
    Sárika elkeseredetten kitör:
    – Fáj a Margitka dereka, a Pirike válla, a Jolánka foga, a Bözsike torka, és viszket a Vilmácska bőre. Irmuska étvágytalan, Mártinak a gyomra fáj, Loncinak ugrál a vérnyomása, Terike megnémult. Mondja, Ágika, mondja: hát egyedül csak én vagyok itt ép és egészséges?