Ezredvég

MAGÉN ISTVÁN

Bárányfelhő

A hosszúnyakú, mélyhangú kamaszok éles kurjongatással szálltak be a kórházi liftbe. Az egyik meglökte, a többiek csak belecsimpaszkodtak provokáló tekintetükkel. Izgatottan fel-alá járkáltak a liftben, ugattak, mint a hiénák. Az egyik mondott valami vaskosat, röhögtek. Pák a szomorú arcával vonta magára a figyelmüket. Elfordult, megpróbálta a gúnyolódást nem magára venni. A második megjegyzés elől már nem volt kiút. Öklével felsértette a fiú fülét, ahogy lecsúszott róla az ütés. Hárman voltak, a másik kettő bekerítette Pákot, az arca mellett húzott el egy jobbos, érezte a szelét. Az egyiknek megroggyant a térde, amikor Pák visszaütött. Pák szemöldöke felrepedt, vigyázatlan volt, az alatt a másodperc-töredék alatt máshova figyelt. Mocskos, utcai módon szitkozódtak. A magas, hosszúkezű srácnak nyitva maradt a halántéka. Pák hátra lépett, alig látott a szemén elkenődött vértől. Megtámasztotta magát a bal lábával, és egy lengővel halántékon csapta. Úgy puffant, mint egy szemeteszsák, kifordult a feje. Pák alig tudott megszabadulni a látványtól. Otthagyta őket. A lift zökkent, megállt, kinyílt az ajtó. Kilépett a dermedt a csendbe, a nyomasztó kórházi fehérségbe.

    Tés az egyik beszögellésben ült, a bőrfotelek ölelésébe süppedt. Arra fordult, amerre Testvérhegy domborodott a nagy, kék ég alatt. Köd ült a dombokon, barna háztetők rejtőztek a lombok között. Tés elfordult, kissé oldalra hajolva vigyorogni próbált, csak mikor a közelébe ért, vette észre Pák, hogy félresikerült a mosoly. Úgy ült, mint valamikor a Panni presszóban, a Fő utca és a Kacsa utca sarkán, ötven méterre a bíróságtól, harmincra a Halásztanya nevű vendéglőtől. Éppen csak ferdén tartotta a vállát. Pák tudta, hogy az ágyékától a szegycsontjáig húzódik a vágás. A kezét is olyan furcsán tartotta, mintha cigarettázna, mint a Panni-ban, ahol muszáj volt rápippantani. Most az ujjai között nem volt semmi. Ha nem mozdult De ha mozdult, rögtön beszakadt az arca. A szenvedés árka a füléig húzódott majdnem. Pák nem tudta, mit kérdezzen, ugyanakkor tele volt kérdésekkel, de azokat nem merte feltenni. Inkább valami viccet, gondolta, és akkor elkezdett valami idióta viccet, melynek már az első mondatánál röhögni szoktak. Nem most, negyven évvel azelőtt.
    Most azt mondta Tés:
    Nem szabad nevetnem, mert felszakadhat a seb.
    De odaadóan mosolygott. Lenyűgöző volt a nagylelkűsége. Pák azt gondolta, hogy megkérdezi azt a dolgot, azt a bizonyos hülyeséget, azt a fontosat, de tartott tőle, hogy Tés most is becsapja, mint amikor azt hajtogatta a Harcsa utcán felfelé menet, hogy nagyokat fognak sörözni, ha majd megöregszenek, de Pák tudta, hogy Tés már nem fog megöregedni. Kigondolta, hogy a legjobb, ha rákönyököl az asztalra, és csak mosolyog, mintha vidám lenne. Bárgyún, mint ahogyan az emberek többsége szokott mosolyogni, és csak kötőszavakat mormol, felemeli a kezét, mint a Panni presszóban a Fő utca és a Kacsa utca sarkán negyven évvel azelőtt, amikor a pincércsajt hívták, aki a derekát egy szalaggal húzta össze, és a nagy, kék masni ráfeküdt a domború fenekére.
    Hozzak egy kávét? kérdezte Tés. Már megint udvarias, gondolta Pák, és nem szívesen bólintott, illetve megfordult a fejében, hogy felajánlkozik, hogy majd ő, de ezzel Tést pszichikailag tenné tönkre.
    Jó mondta. Megmozdult, mintha mégis ő akarna elmenni ahhoz a francos automatához, de Tés arcán megnyílt egy árok, most bekeretezte az arcát, átrajzolta. Pák azt hitte, hogy csak addig, amíg feláll, a kimozdulás pillanatában, az egyensúlyvesztésében, hogy Tés azért mégis a régi, hogy nem fog meghalni, hogy röhögve hozza a kávét, de nem. A bal válla egy kicsit még lejjebb ereszkedett. Ezek szerint irtózatosan fáj neki a kötés alatt, basszus, gondolta mérgesen, neki kellet volna elmennie, mert az a tíz méter az automatáig valóságos kanosszajárás lehet Tésnek. Rácsavarodott a köpeny, a vállai is mintha lecsupaszodtak volna. Pák tehetetlenül szégyellte magát, habár visszafelé Tés már nem volt annyira görbe, de egyenes sem volt, tőle szokatlan lassúsággal mozgott, valósággal rácsavarodott a pohárra irgalmatlanul sovány ujjaival.
    Fogalma sem volt Páknak, mit kell ilyenkor tenni, vagy kérdezni, hogy sopánkodni kell-e, megnyugtatni-e, nevetni vagy sírni? Emlékezett rá, hogy Tés kikísérte őket a kapuig, az asszonyok az utolsó percig folyatták a diskurzust, már kikanyarodtak, amikor még mindig volt ötletük. Ő meg kiabált valamit Tésnek a kocsival kapcsolatban, ezen általában nevettek. De már nem működött a humora. Legalábbis nem olyan jól, mint harmincöt évvel azelőtt, amikor meghívták Tápiószentmártonba disznótorra Tés anyósához, és csak úgy dőlt belőle a sok vicc.
    Azért nem említette azt a dolgot, mert nem talált rá szavakat, még nem alkotta meg a nyelv őket, illetve megalkotta, de nem használják... Azok a mondatok félreérthetőek. Pedig mennyit beszélgettek róla a ribizlibor mellett.
    Hallgattak. Egy pillanatban, mintha csengő szólalt volna meg, kiolvasták egymás tekintetéből. A kőbe vésett római betűk égre néző sziluettjei Ferdén lobogott az aljzatba ültetett lámpák fénye. Koccantak a ribizliborral töltött kelyhek. Ezek a kövek hány embert éltek már túl! kiáltotta Tés, és a ház építésekor talált római sírkövekre loccsantotta a borát.
    Most, amikor jött, a kórház kapujában összetalálkozott Bárral, Tés gyerekkori haverjával, aki éppen túl volt a látogatáson. Úgy tettek mind a ketten, mintha házibulira mennének, könnyedén tetszetősen, vagányan, úgy ahogyan Tés is tenné. Tés nem fél az elmúlástól.
    Aztán beszélgettek Téssel, és a kávé szürcsölése közben érezték: más jelentőséggel bírnak a szavak. Tés elindul az úton. Ezt érezték. Nem, nem érezték, tévedés, talán csak Pák érezte. Tés kerek koponyája megnyúlt, az arca hosszúkás lett, mint egy tégla, megmutatkoztak a csontok, különleges képességek tárulkoztak fel a koponyacsontok dudoraiból. Páknak úgy tűnt, Tés eddig eltitkolta ezeket. Illetve Pák most mintegy magyarázatot kapott Tésnek bizonyos dolgaira, az örökös nyugalmára, filozofikus hajlandóságaira, erejére, meg a széles vállára, mellyel a csajokat ingerelte, és amely most úgy lapult a köpeny alatt, mint egy rakás tűzifa. Páknak eszébe jutott az a szó, hogy csontváz, és megborzongott.
    A test, a hitvány test, gondolta, az hagy el legelőbb. A hitvány, vacak, ribanc test, gondolta Pák, és elképzelte az izomkötegeket Tés vállán. A súlyzókat, melyeket emelgetett. A vasgolyókat, a fekvőtámaszokat, a krisztusokat a gyűrűn. Elképzelte, ahogy úszik, hasítja a vizet, le-fel, vég nélkül az uszodában, éppen csak cigizni megy ki a partra. És emlékezett rá, amikor még csak nyolcadikosok voltak, Tés félrevonult az osztálykiránduláson a doboz Kossuthjával. Tésnek komoly volt a tekintete, de annyira még nem, hogy Kossuthot szívjon. Mélyen benyakalta a füstöt a tüdejébe, hosszan, lassan fújta ki. Kiharcolta az apjánál a rendíthetetlenségével, meg a szavalataival az irodalmi szakkörben, meg a politikai eszmefuttatásaival, meg a történelmi ismereteivel, melyek a numizmatikához voltak szükségesek.
    Tés összehúzta magán a csíkos fürdőköpenyt, belecsavarodott, soha nem volt még ilyen karcsú, a válla, meg mint a kereszt. Páknak hányingere támadt, felállt, járt egyet, de a kép tovább kísértette, jött vele, járkált vele, ringott vele, ahogyan a léptei ringtak. Hogy lesz majd azzal a felirattal, azon a helyen, ahol a felirat a legfontosabb, elhanyagolhatatlan, mellőzhetetlen, mert végül is felirattá válik minden ember, megrajzolt, megfestett, kőbe vésett felirattá. Tétényi Sándor, zárójelben Tés, élt 56 évet
    Ahol Neheztelt rá, amiért elsinkófálta a keresztapaságot, pedig a fia úgy szaladt elé a Vörösvári úton, boldogan, előre szegezett fejjel, mint egy bakkecske. Pák semmit sem bízott másra. Elrendezte, hogy ne kelljen magyarázkodniuk, hallgatott, hogy a felvillanó sikoly szóval hogy egy másvallású nem lehet keresztapa.
    Elköszöntek.
    Karcsi! mondta Tés. Még hatodikosok voltak, amikor kitalálták ezt a hülyeséget, hogy Pataki Karcsi az Pák, meg hogy Tétényi Sanyi az Tés. Egymás szemébe néztek. Pák tekintete tört meg előbb. Félrefordult. Tudta, hogy ha a szeméhez nyúl, azzal mindent elront.
    Revansot veszel a tavakért? kérdezte, és a panorámaablakon át egy elkóborolt bárányfelhőt nézett.
    Meglesz mosolygott Tés. A rakoncátlan felhőt követte a tekintetével, és arra gondolt, hogy ha ostoba lenne, elhinné, hogy majd, hogy még egyszer, hogy azok az autók Felbúgott benne a verseny a Délegyházi-tavaktól Óbudáig. Örök riválisok voltak. A csajozásban, a sportban, az éjszakákba nyúló borozgatásokban meg vitatkozásokban. Pák félt a búcsútól. Kézfogás, ölelés? Vagy csak mint máskor: dugulj be, vagy kellemes magömlést, valami baromság.
    Miért kell újra műteni? hallotta a saját hangját. Kettévált, egyik fele beszélt, a másik hallgatott.
    Kivezetik a végbelemet közölte Tés.

    Egy hét múlva Tés felesége telefonált.
    Gyere, ha még élve akarod látni a barátodat!
    Még soványabb lett. Az oldalán valami batyut cipelt. Az üres folyosón összeölelkeztek. Tés most is a felhőket nézte.
    Aztán Pák odalent a parkolóban csak ráborult a motorháztetőre.

M. SZÁNTÓ JUDIT

Joli néni

Joli néni Jolika korában az egyik szüreti mulatságon szeretett bele Szabó Ferkébe. Ami azt illeti, ő sem maradt hatástalan a keménykötésű legényre.
    Idővel aztán nyomtalanul elmúlt volna az eset, ha azon a tavaszon Jolika be nem áll az uraságnál napszámba jelentkezők közé. Mégpedig éppen Ferke elé került. Nem nézett hátra, de érezte a nyakán a feléledő érdeklődést. Zavarában apró köröket rajzolt a lába ujjával a földre, és a bemélyedő ábrákat tanulmányozta lesütött tekintettel. Ám amikor vállára kapta a kapát, addig vacillált az indulással, míg az ásóval fölszerelkezett Ferke mellé nem sodródott. Akkor aztán ráérősen megindult, csípőjét ringatva, ahogyan azt a tőle nagyobb lányoktól elleste. Ferke pedig megbabonázva eredt a nyomába.
    Szó mint szó, a következő szüretre már menyecskeként érkezett Ferke oldalán.
    Szép pár voltak. És szerették egymást. Jolika csodálattal csüggött Ferkén, az meg szinte elolvadt, amikor asszonyára nézett.
    Azonos véleményük volt mindenben. És legelsősorban abban állapodtak meg, hogy nagy családot szeretnének, minél több gyerek töltse meg kacagásával a portájukat.
    Mert hogy ne felejtsek beszámolni róla, a két szülői ház elég jómódban volt, és mivel nagy egyetértésben voltak a fiatalok támogatását illetően bőkezűen járultak hozzá boldogságukhoz: takaros portával, házzal, minden szükséges berendezést is beleértve. Így hát rájuk mindössze annyi maradt, hogy benépesítsék a házat.
    Csakhogy a gyerekáldás sehogysem akart beköszönteni. Lassan két év is eltelt minden eredmény nélkül. Nem lehetett mást tenni, orvoshoz kellett fordulni.
    A diagnózis elkeserítő volt: Jolika valószínűleg sohasem fog szülni. Kérésére elvégeztek ugyan néhány kezelést, sőt, egy műtéttel is próbálkoztak, de előre megmondták, hogy nemigen várható siker.
    A fiatalok reménye egyre fogyott, és újabb két év elmúltával szomorúan mondtak le az újabb kísérletekről. Azt nem lehetett mondani, hogy a szerelmük megkopott volna, de kettejük köteléke mind jobban lazult. Míg végül Jolika fájó szívvel közölte Ferkével, hogy nem akar tovább az útjába állni. Ha családot akar, ő hajlandó félreállni.
    Ferke az első pillanatban meghökkent, de azután mégiscsak győzött benne a gyerekek utáni vágy. Elfogadta Jolika ajánlatát, és szép csendben elváltak. Jolika maradt a házban, Ferke meg elköltözött, még a faluból is.
    Jolika megkeseredett. Kerülte az embereket, a munkába temette bánatát. Egy élelmiszerüzletben volt eladó, pultos. Feladatait tökéletesen látta el, a vevőkkel állandó belső keserűsége ellenére mindig kedves, mosolygós volt. Rövidesen üzletvezető-helyettesnek nevezték ki.
    Munkahelyén kívül továbbra is zárkózott, magába forduló, bánatába temetkező nő maradt. Búslakodásában egyedül a növények szeretete vigasztalta valamicskét. Így aztán övé lett a legszebb kert a faluban. Hogyisne! Hisz szabadidejében, amikor csak tehette, veteményesével, virágaival foglalatoskodott.
    Önként vállalt magányában meglepetésként érte, hogy egy szép napon Virág Bence kopogtatott be hozzá. A férfi ünnepi öltözéke, no meg Joli női megérzése azonnal jelezte, hogy az épp egy éve megözvegyült, két pulyával egyedül maradt ember feleségül akarja kérni. Mire pedig elhangzott a félénk, suta leánykérés, át is tudta gondolni a dolgokat: alig harmincöt évesen nehezen viseli az egyedüllétet. A férfiak általában még nehezebben birkóznak meg a magánnyal. Ráadásul Bence életét két fiúgyerek is nehezíti. A négy- és a hatéves gyereknek pedig nemcsak apára, anyára is szükségük van.
    Az ám! Gyerek. Méghozzá kettő. Ó, milyen más lett volna az élete, ha szülhetett volna. Most meg felkínálják neki az anyaságot. Ez olyan szép, hogy nem is lehet igaz. Azt azonban őszintén közölnie kell, mielőtt elfogadja az ajánlatot, hogy a szívét nem adhatja: az örökre Ferkéé marad. Akit annyira szeretett, hogy még a szabadságát is visszaadta, hogy apa lehessen.
    Felállt, elsimította a kötőjét merthogy épp tésztagyúráshoz készülődött , és hajnalban sütött lekváros buktát helyezett az asztalra, egy üveg kifejezetten kínálásra vett, ám évek óta érintetlen bort téve mellé, két pohárral meg két tésztás tányérral.
    Azután visszaült a helyére, és igent bólintva, elmondta azt is, hogy vállalja őt, vállalja a gyerekeket, de szerelemmel nem szolgálhat. Ha így is kell, akkor legyen.
    Bence halvány mosollyal válaszolt. Bevallotta, őt sem az epekedés hozta ehhez a házhoz. Csak hát a gyerekekhez asszony kell. Eddig is nagyon hiányzott, de a gyászév nem engedte, hogy előbb jöjjön. Jolit rég ismeri, gyerekkora óta, most meg látja, milyen szorgos, milyen rendet tart a portáján. Azt is tudja, hogyan sóvárgott gyerek után. Nos, most itt vannak ketten is. Ha jól bánik velük, no, meg vele is, higgye el, hálás lesz neki élete végéig.
    Így aztán hamar összeesküdtek. Mindketten tartották az ígéretüket. Szépen éltek, nyugalomban. Házasságukat nem aranyozták be heves vágyak, de nem is zavarták meg vehemens viták. A két fiú megnőtt, mindkettő kőművesnek tanult. Az egyik más városba nősült, a másik Amerikába vándorolt.
    Csendesen éltek kettesben, mígnem Bencét gyilkos kór támadta meg: a tüdőrák aztán hamar el is vitte. Halála nem sok emóciót váltott ki Joliból. Illendően eltemette és feketét öltött. Rendszeresen eljárt Bence sírjához, és szépen gondozta.
    A két fiút a temetésen látta utoljára. Azok nem kértek semmit az apjuk után, de Jolihoz már nem kötötte őket semmi. Az asszony tudomásul vette, nem kereste őket. Tisztességgel eleget tett vállalt kötelezettségeinek, becsületesen felnevelte őket. Magáénak tekinteni, anyaként szeretni azonban bárhogy is igyekezett sohasem tudta egyiket sem.
    Ott folytatta magányos életét, ahol Bencével kötött házassága előtt abbahagyta. Szorgalmasan dolgozott az üzletben, munka után pedig otthon, kevés időt hagyva szomorú gondolatainak. Egyedüli kapcsolata az öccse és annak családja volt.
    Nem is ment nyugdíjba, amikor eljött az ideje. Úgy érezte, jobb, ha minél jobban leköti magát.
    Ám nem sokáig folytathatta a munkát, látása gyorsan romlott. Felkereste a szemorvost, aki szürkehályogot állapított meg, ezen kívül még zöldhályogot is diagnosztizált. Műtétet javasolt a szürkehályogra, de a zöldhályog miatt nem ígért biztos sikert.
    Bizony, az operáció nem javított, hanem rontott a helyzeten: fokozatosan megvakult. Annyira, hogy már csak erősebb fényt érzékelt.
    Joli teljesen összeomlott. Nemcsak a munkája, egész élete lehetetlenné vált így, egyedül. Régebben tán még számíthatott volna arra, hogy testvéréhez költözik. Csendesen meghúzza magát a legkisebb szobában. Nem zavarná külön kérésekkel Erzsi sógornőjét, akivel különben nagyon jó viszonyban van. Ám testvére, Laci cukra annyira súlyosbodott, hogy egy évvel ezelőtt az egyik lábát térd alatt amputálni kellett. Szerencsére műlábbal elég jól boldogult, de ilyen körülmények között természetesen nem terhelheti még ő is Erzsi életét.
    Joli megkeseredett. És keresett valami megoldást élete folytatására. Laciék segítették ebben. Végül egy idősotthonba költözött, immár Joli néniként. Igaz is, hisz már nyolcvan is elmúlt. Laciék hosszas, gondos válogatás után egy új, kúriának beillő, kellemes apartmanokkal ellátott, nívós gondozással kecsegtető otthont választottak.
    Az otthonnal nem is volt különösebb baja, de saját magával annál inkább. Egész egyszerűen nem tudott mit kezdeni jelenlegi állapotával. És nagy bánatában mindentől elzárkózott. Hiába tanácsolták mások, beszélt vele pszichológus, hogy saját életét keseríti még jobban, ha minden idejét önsajnálkozással tölti.
    Van az otthonban irodalmi délelőtt, ahol felolvasnak egy-egy elbeszélést, majd beszélgetnek arról is, másról is. Hangos könyvet is lehet kölcsönözni. De van zenés délután, torna, egyéb más rendezvény, amin szintén részt vehetne.
    Nem és nem. Joli néni a feje búbjáig bele akart merülni a szerencsétlenségébe. És ez teljes mértékben sikerült is. Az önsajnálat ugyanis igencsak ravasz dolog. Elejébe lágyan öleli körül az embert, becézgeti, simogatja. Jólesik megmártózni benne. Hisz – ha végiggondolja – annyi rossz érte az életben, megannyi sebet ejtve rajta. A hegek pedig a legkisebb érintésre, a legapróbb méltánytalanságra is égőn sajognak. Hogyne andalítaná hát el az a langymelegen ölelésbe burkoló valami. Aki pedig jobban bele akar merülni, azt még vonzza is magához a mély. Eleinte finoman, gyengéden. Ám vad örvénnyé válva egyre szorosabb, vadabb az ölelése. És nem nyugszik addig, amíg magával nem viszi a mélybe. Ott aztán kitöröl minden más gondolatot az áldozat agyából. Nem lát, nem hall, nem érez semmi mást, mint súlyos keservét.
    No, egy valami azért akadt, amihez menekülhetett: a vallás. Egész életében hívő volt, de mára megszállottá vált, akinek egyetlen mentsvára az ima. Mint mondta, állandóan azért imádkozik, hogy lásson. Csak egy csöppet. Csupán valamicskét. De nem talál meghallgatásra.
    Reményei apadtával pedig egyre keserűbbé válik. Vonásai megkeményednek, hallgatagon ül társai körében, azok minden szavát, cselekedetét helytelenítve, amit halk, de azért jól hallható megjegyzésekkel ad mindenki tudtára.
    A többiek eleinte elnézően tűrik állandó morgolódását. Később azonban szép lassan elmaradoznak mellőle. Végül magára marad a vakság teremtette végtelen feketeségben és a körülötte megült mély, tátongó csendben.

FRIDECZKY KATALIN

A találkozás

Karola romantikus lélek volt. Hitt a sorsszerűségben. A férfit a villamoson pillantotta meg, s a belső hang, mely a romantikus lelkek esetében oly csalhatatlanul, varázsütésre működésbe lép, azt súgta: Ő, vagy senki más!
    A férfiú hamarosan leszállt anélkül, hogy észrevette volna őt, s Karola igen fájlalta, hogy belső hangjának hatásköre a sors beteljesedésére vonatkozóan gyakorlati útmutatásokra már nem terjed ki.
    A sors azonban nem hagyja cserben a romantikus lelkeket, s ezúttal is a kezére játszott.
    Karola drágám, ráérsz szombat este? Nekem más programom akadt mondta a barátnője, és a kezébe nyomott egy színházjegyet.
    Mint már nyilván kitalálták, az első szereplő, aki a színre lépett, nem volt más, mint a fent nevezett férfiú.
    Karola döbbenten látta beigazolódni romantikus lelkének szent meggyőződését, miszerint véletlenek nincsenek. A férfiú ráadásul remekül játszott, így Karola bízvást élhetett a kínálkozó lehetőséggel, hogy előadás után szívből gratuláljon neki.
    Megtudakolta a jegyszedőtől, merre vannak a színészek, s az útbaigazításnak megfelelően meg is találta őket a házibüfében. Karola azt gondolta, hogy rajongók tömegén kell átverekednie magát, de ó, nem! A színészek magukban ültek az asztal körül, és csendben itták a vodkájukat. Szomorúak voltak, Csehov melankóliája borult rájuk.
    Karola láttára felvidultak. Egy néző! kiáltottak fel boldogan, és maguk közé invitálták.
    Karola szívből jövő gratulációja hosszantartó meleg kézfogásban, és mély szembenézésben öltött testet, ami nem maradt hatás nélkül. A kiszemelt férfiú kellőképpen meg volt illetődve, és benne is megszólalt egy hang, valahogy így: Helyes nő ez, jó lenne megdugni
    A férfiú bár magában Don Juan-i álmokat dédelgetett valójában meglehetősen félszeg volt, s az ujján csillogó jegygyűrű tanúsága szerint nős is, mely tényt Karola azonnal regisztrálta magában, ám ez egy percre sem szegte kedvét. A sors ennél nagyobb akadályokat is áthágott már
    És Karola a sorssal karöltve az akadályok döntögetésébe fogott. Élve a színigazgató első estén tett nagylelkű ajánlatával, miszerint ő bármikor grátisz látogathatja az előadásokat, azontúl a színészbejárót használta, s a színház törzsvendége lett, valóságos bennfentes. A színészek harsány sziával üdvözölték, eltársalogtak vele a házibüfében, szinte családtagként kezelték. A legtöbbje hajlott arra, hogy őt tekintse a feleségének.
    Karola hűségesen megvárta imádottját minden előadás után. A színészkijárón sorra elszállingózó kollégák kedvesen bíztatták, ha a lesminkelés kicsit tovább tartott. Tibort várod? Mindjárt jön, már öltözik!
    Karola boldog volt, hogy Tiborhoz tartozónak gondolhatta magát, s egyre több jelét látta annak, hogy Tibor is ragaszkodik hozzá, s bizonyos kitüntetett helyet biztosít számára az életében.
    A feleséggel való találkozást sikeresen elkerülték. Az asszony nyilván már rég leszokott arról, hogy áhítattal csüngjön urán előadásról-előadásra. És Tibor nemigen beszélt a feleségéről. Karola már-már hajlamos volt azt hinni, hogy talán nem is létezik, talán csak egy fantom, mint a Columbo hadnagy felesége, akiről ugyan szó esik a filmekben, de sosem látni.
    Az asszony láthatatlansága mozgásba lendítette Karola fantáziáját. Tibort ismerve elképzelt egy hozzá illő nőt, aki valószínűleg ugyanolyan nagyszerű, mint Tibor. Látatlanban is irigyelte, és féltékeny volt rá. Gondolatban az asszonyt felruházta a legkiválóbb külső és belső tulajdonságokkal, valóságos nimbuszt teremtett köré. Biztosan vonzó, szép, és okos nő, tele vitalitással, eredeti egyéniség, humora, stílusa, kultúrája van, izgalmas intellektus, amellett kitűnő háziasszony, és gondos édesanya Arra már gondolni sem mert, milyen lehet az ágyban.
    Hol vagyok én ettől? gondolta magában keserűen. Mi vagyok én? Szürke kis egérke, akinek a rajongásán kívül egyebe sincs, amit adhat
    Karola már-már az asszonyba is szerelmes lett. Igen, ismeretlenül is megszerette. Reszketett a gondolattól, hogy egyszer találkozniuk kell, de várta is azt a pillanatot. Kezet fogok vele, és a szemébe nézek. Állni fogjuk egymás tekintetét. Talán elmosolyodunk, talán megöleljük egymást, hiszen sorstársak vagyunk mi ketten, a szerelem papnői, akik egyazon oltár előtt hajtanak fejet.
    Tibor bemutatóra készült. A délelőtti főpróbán két jelenés között odasúgta a színfalak mögött drukkoló Karolának: Este a feleségem is eljön. Talán jobb lenne, ha kivételesen nem várnál meg.
    Karola elpirult, válaszolni nem maradt ideje. Csendben kisurrant a színházból.
    Tibor hiába kereste később. Pedig szüksége lett volna az ő kis kabalájára, különösen most, amikor ilyen fontos premier előtt áll. Ideges volt, szégyellte magát, amiért ilyen kurtán-furcsán elbánt Karolával. Szerette volna kiengesztelni. Próbálta telefonon elérni, de Karola nem vette fel a kagylót.
    Tibor pánikba esett. Ajjaj, itt botrány lesz aggodalmaskodott. Ezek találkozni fognak. De hát a feleségemnek mégsem mondhatom, hogy maradjon otthon
    Karola otthon emésztette magát. Mélységesen megbántódott, amiért Tibor csak úgy ukk-mukk-fukk kipöckölte őt a helyéről. Még arra is gondolt, hogy hagyja az egészet a fenébe, el se megy a premierre, legyenek boldogok, ő nem fog zavarni.
    De a kíváncsisága és a büszkesége felülkerekedet. Elmegyek! határozott végül. Legalább meglátom végre azt a csoda asszonyt, ha csak messziről is.
    Karola különös gonddal készült az estére. Olyan szép volt, mint még soha. Valóságos királynőként vonult be a színházba. S amire még nem volt példa, ezúttal jegyet váltott, a közelébe se ment a színészbejárónak.
    Tibor kissé megnyugodott, mikor konstatálta, hogy Karola nem jött el. Pedig eljött. És kivételesen nem Tibor miatt, hanem a várva-várt asszony látására.
    Látcsövet tessék! kínálták a ruhatárban. Karola kiváltott egyet, beült a helyére, s amíg az előadás el nem kezdődött, végigpásztázta a nézőteret. A közönség sorait kutatta. Kereste az arcot, melyet, úgy érezte, azonnal fel fog ismerni, tévedhetetlenül.
    A szeme először egy arisztokratikus külsejű, dekoratív hölgyön állapodott meg. Csillogó fekete szeme volt, nemes ívű orra, szép hosszú nyaka, karcsú ujjai. A nő nyugalmat, eleganciát sugárzott. Ő volt az első számú jelölt.
    Őt tudnám szeretni gondolta magában Karola.
    Tovább kutatott, majd megakadt a szeme egy gusztusosan telt idomú, mosolygós, élénk asszonyon. Iparművész alkotta háziszőttes ruha volt rajta, extravagáns ötvös ékszerek borították a nyakát, csuklóját, ujjait. Fején bohókásan megkötött selyemsál, alóla kigöndörödő dús hajfürtök. Talán ő az? Szeretnivalóan bájos jelenség. Csupa tűz, humor, fantázia!
    Karola egészen belefeledkezett a vadászatba, s mire a nézőtér elsötétült, már három-négy jelöltje is volt. Értelmes tekintetű, vonzó és izgalmas arcok. Mindet tudta volna szeretni!
    Az előadás után szokás szerint megállt a színészkijáró előtt. Nem fogok megfutamodni gondolta. Minden este itt állok, ma sem teszek másként! Nem volt benne dac, bosszúvágy, s nem is a gyermeki kíváncsiság munkált benne. A jussát akarta.
    Végtére megjelent a kijáratban Tibor, és az Ő FELESÉGE. Látni kellett volna Tibor arcán a megdöbbenést, és a kínos zavart! Mentségére legyen mondva, nem tett úgy, mintha Karola csak egy lenne az autogramra váró színházrajongók közül. Valamit motyogott, majd bemutatta őket egymásnak. Karola a kezét nyújtotta. Langyos, renyhe kéz simult a tenyerébe, ernyedten, unottan, sietősen. Karola kereste a szemet, melybe belenézhet.
    Fáradt, szigorú és kiürült tekintettel találkozott. Az a fajta jellegtelen arc volt, melyet sokadig látásra sem tud az ember megjegyezni, s köszönés nélkül elmegy mellette az utcán.
    Gyere drágám, mit ácsorgunk itt mondta egy reszelős hang a feszes ajkak mögül.
    Az asszony arca az asszony hangja szeme kézfogása!
    Nem őt sohasem tudnám szeretni! Karola sarkonfordult. A szeme sarkából még látta, ahogy az asszony int az autójuknak a távirányítóval, melynek jelére az autó felvillanó fénnyel, s halk vinnyogással reagált, mint egy hű kutya.
    Látta, amint Tibor megszégyenült kisgyerekként bekucorodik a hátsó ülésre. Vége a babazsúrnak, megyünk haza!
    Az autó nehézkesen kifarolt a parkolóból, majd elindult. Az asszony vezetett. Tibor nem nézett hátra.
    Karola hosszan nézett utánuk, majd lassan elindult az ellenkező irányba.

A Párizsi Világkiállítás menükártyájának terve (1900)

BALLAI LÁSZLÓ

A királynaszádos

Ötven esztendeje szegődtem el a királynaszádosokhoz mesélte az öreg hajós. Az ősz tizedesek akkor azzal dicsekedtek, hogy Mátyás király alatt mint vették zár alá Bécs városát. Vagy hogy portyázó huszárainkat kísérve feleveztek Passauig, és gazdag zsákmánnyal tértek haza. Persze nem ide, Almásra, hanem a nándorfejérvári kikötőbe. Most bezzeg egyébről se hallani, csak újabb és újabb vereségekről a minap puskalövés nélkül Budát is bevette a török , no, és persze arról az átkozott kincsről!
    Az öreg dühödten vágta lándzsáját a vízbe. Hegyén egy keszeggel rántotta vissza.
    Ugye, csak te tudsz így halat fogni, nagyapó? kérdezte az unokája.
    Az öreg megsimogatta a kislegény fejét.
    Nem olyan nehéz mondta. A fiatal dévérek rajokba verődnek a part közelében. Céloznod sem kell és valamelyiket eltalálod. Csak gyors legyél, mint Szalánkeméni János vajda. Tőle tanultam azt is, hogyan készül a keszeg szemlesütve.
    A fegyver még kétszer lesújtott. A hadastyán megpucolta a halakat és kettőt nyársra húzott. A harmadikat az iszákjába rakta.
    Most gyűjtünk uszadékfát, és nagy tüzet rakunk szólt. Abból lesz a jó parázs.
    Szép kora őszi idő volt. A Duna békésen görgette habjait. A csendet csak a parti füzesben fészkelő gerlék búgása és a vizet fürkésző sirályok rikácsolása törte meg. A tűz ellobbant.
    Piríthatnám én, nagyapó?
    Fogd! Tedd a nyársat a villásbotba és forgasd szorgalmasan!
    Igen. És akkor lesz kész, amikor lesüti a szemét.
    Az öreg felkacagott.
    Szegény hal nem attól sütötte le a szemét, hogy megperzselődött, hanem amit táborunkban láthatott mondta. Amikor az Al-Dunánál hadakoztunk, gyakorta szabadítottunk ki a török fogságából rác menyecskéket, akik viszont a mi szívünket ejtették rabul. Mint nagyanyó az enyémet, amikor rám emelte perzselő tekintetű szemét. Volt azután tánc, lakoma, vigasság!
    Hát akkor meddig süssem?
    Addig, amíg az uszonya ropogós nem lesz! Az a legfinomabb csemege.
    A folyó apró hullámain, mint vérvörös pikkelyek csillantak meg a lemenő nap sugarai. Jóízűen nekiláttak a halnak.
    Csak vigyázz az apró szálkákkal mondta az öreg. Ez a Duna első áldása. A hal. E kicsiny keszegtől az óriási vizáig, melynek a kifogásához egy tucat kéz szükséges, a legkülönbözőbb vízi lények úszkálnak benne. De miért én beszélek? Sorold el szépen a folyó többi ajándékát!
    Ivóvizet ad, hátán hajókat visz, télen jégpáncélt növeszt, termékennyé teszi a földeket, vízimalmokat hajt A kisfiú elgondolkodott. Mi a hetedik?
    Hát, amiért mi, királynaszádosok is vagyunk.
    Megvéd az ellenségtől! Én is lehetek naszádos vajda, mint te, nagyapó?
    Ha megnősz. De előbb vajdagyerekének kell szegődnöd, akinek mindenki parancsol. Ha már kitanultad a hajósmesterséget és a fegyverforgatást, köznaszádos lehetsz, aki zsoldért harcol. Feltéve, ha megkapja. 1521-ben már harmadik éve nem fizette meg a járandóságunkat a kincstár. Küldötteket menesztettünk Budára, de a főurak nem engedték őket az uralkodó elé. Sőt, folyamodványunkat a kincstartó összegyűrte és arcukba vágta. Erre bajtársaink, amit szép szóra nem kaptak meg, elvették erővel: kifosztották a budai és a pesti Duna-partot. Amikor hazaértek Nándorfejérvárra, Szalánkeméni vajda megdorgálta őket: Miért támad magyar a magyarra, mikor itt állnak a hátunkban a törökök? Akkor is meg kell védenünk a hazát, ha nem fizetnek érte! De miből éljünk? vetették ellen. Majd rabolunk a pogányoktól, ha megvertük őket felelte. Egy hónap múlva követségünk ismét felment a fővárosba. Ezúttal sem találkozhattak a királlyal. Üres kézzel, durva sértésekkel bocsátotta el őket a kincstartó. Kétségbeesett fegyvertársaink többsége szétszéledt. Ötszázan maradtunk a flotta kötelékében. Alig tizenhét naszádnyi személyzet. Közben a törökök Nándor ellen indultak. Mit tehettünk ötszáz hadihajójukkal szemben? Váratlan támadásainkkal csak zaklatni tudtuk őket. Szomorúan figyeltük, amint a város, melyet a víz felől ahol a bástyák gyengébbek voltak nem oltalmazhattunk, odavész. Vad diadalüvöltés harsant. A fellegvár tornyain lófarkas lobogók lengtek. Mostantól a híres római kút kétszáztizenkét lépcsőjét török papucsok fogják koptatni szólt a vajda és kiadta a parancsot, hogy induljunk Péterváradra.
    Ugye, te akkor már tizedes voltál?
    Igen.
    A tizedes vonatja fel kifutáskor a kővel töltött vesszőkosarakat, irányítja a kikötést, tartja a kormányevezőt. Parancsára sütik el az ágyúkat és szakítják be az orron levő farkasfejjel az ellenséges hajó oldalát.
    A tizedesek közül nevezik ki a hajóparancsnokokat, ha már ismernek minden folyókanyart, mellékágat, nádast, szigetet, zátonyt és csupán kisvíznél látható sziklát. Tudják, hol állíthatnak csapdát az ellenségnek és merre üldözhetik. Szívük nem remeg, de megacélozódik, ha megpillantják az oszmánokat. És ha a parancsnokok azt valamely ősi tettel kiérdemlik, a naszádos kapitány vajdává nevezheti ki őket, akik három hajó kilencvenfőnyi legénységét irányítják.
    Mint téged, amikor Nándorfejérvár eleste után két évvel, Pétervárad alatt megmentetted Szalánkeméni János életét.
    Kötelességünk megmenteni azt, akit legjobban tisztelünk. Miután egy Al-dunai összecsapásban odaveszett atyám, a nándorfejérvári kikötőben őgyelegtem. Még soha nem láttam ilyen szomorúnak a folyót. Úgy éreztem, könnyeim kavicsokká válnak, melyeket a Duna lassanként elgörget és betakargatja velük, akit hullámsírjába zárt. Atyád vitéz katonája volt a királynak szólított meg a vajda. És te is az lehetsz, ha elszegődsz hozzám. A mennyországból mosolyogva nézik majd harci fejlődésedet. Azzal felvett a királynaszádosokhoz. Megmutatta, hogyan erősítik egymáshoz iszkábaszögekkel a gerendákat. A hajózás a hajóépítéssel kezdődik mondta. Tudnod kell, mit hajtanak a lapátok, a vitorlák, mit irányítasz a kormányevezővel. És ha kikötőtől távol sérül meg a törzs, a naszádosnak kell megjavítania. Emberül bánt velem. Míg a legények különböző gúnyneveket ragasztottak rám, a lenézett inasra, ő kicsi naszádosnak szólított. Ha valaki a jelenlétében gorombáskodott velem, így förmedt rá: Hát már elfelejtetted, hogy te is voltál vajdagyereke? Egy nap beültetett az evezősök közé. A naszádosok kinevettek. Még csak tizenkét éves voltam. Vezényszóra megragadtam a lapátnyelet, és elindultunk. Tenyeremen felhólyagzott a bőr. Alkarom görcsbe rándult. Hátamat mintha korbáccsal hasogatták volna. Az elsodródó vízre pillantva a szédülés környékezett. De együtt húztam a többiekkel. Amikor kikötöttünk, többen paroláztak velem. Elmaradtak a becsmérlő megjegyzések, az otromba tréfák. Szalánkeméni vajda ezután kardot, kopját, puskát adott a kezembe. Megtanított lőni a tarackkal. Végül karomra fűzhettem a kerek bőrpajzsot, és magamra ölthettem a bőrvértet. A hajósok ugyanis nem páncélt hordanak, mert aki abban zuhan a vízbe, menthetetlenül odavész. Tizenöt évesen öltem meg az első törököt. Az nagyobb hőstett volt, mint atyai barátomat kiragadni az ellenség karmai közül. Csáklyával beszakítottam a koponyáját. Arca napokig kísértett. A halál, legyen bár ellenségé, borzalmas. Édesanyám vágáskor a disznót is megsiratta.
    A nap már alacsonyan állt. A folyó vize feketén hömpölygött.
    Mesélj a kincsről, nagyapó!
    Az aggastyán bosszúsan legyintett.
    Talán nem is létezik az a kincs! mondta.
    Pedig tizenöt éve maga is kutatta. Dunaalmáson is beszélték. A királyné pozsonyi audienciájáról egyenesen Esztergom alá eveztetett. Legényeivel lázasan vizsgálták a folyó medrét. Ők, akik a legjobban tudták, hol zajlott le a vízi ütközet. De csak iszkábaszögeket, hajódeszkákat, csáklyákat tapintottak ki a homokban. A folyó megőrizte titkát.
    Menjünk, fiam szólt az öreg naszádos vajda. Nagyanyó aggódni fog.
    Mesélj a kincsről, nagyapó!
    1526. augusztus 30-a éjjelén magányos lovas kér bebocsátást a budai várba. Cettrich Ulrik egyenest a mohácsi síkról érkezik. A csatavesztés és a királyhalál szemtanúja. Elmondja, hogy a törökök mindenkit levágnak. A kétségbeesett királyné hajóra rakatja a palota kincseit, gyászruhában, sűrűn lefátyolozva, udvarhölgyei kíséretében a legnagyobb gályára száll, és Pozsonyba indul. Sebtében összeszedett vízi alkalmatosságokkal vele tartanak a vagyonos budai polgárok is. Őfelsége védelmére nagyapámat, Zimonyi Balázs naszádos vajdát rendelik három hajóval. A fecskefarkú zászlók a királyi címerrel félárbocra eresztve, a vitorlák fölött fekete lobogó. Esztergom alatt támadás éri a flottát. Jézus, nyakunkon a török! kiáltozzák rémülten a menekülök. De nem a pogányok, Orbáncz Balázs esztergomi várkapitány emberei sanyargatják őket. A martalócok nem átallják megtámadni a királyné gályáját, melyet azonban nagyapa halálmegvető bátorsággal megment. A túlerőben levő kalózok visszavonulásra kényszerülnek, bár több hajót sikerül megkaparintaniuk. A csata hevében néhány, a királyné kincseit szállító bárka elsüllyed. Pozsonyban Mária őfelsége személyesen fogadja Zimonyi vajdát, a nagyapámat, és kitünteti bátorságáért. Az aranyak azóta is ott rejtőznek a Duna medrében.
    Zimonyi szétkotorta a tüzet. Sötétedett. A folyó előbb még komor feketesége sejtelmes szürkeséggé enyhült. Hazaindultak.
    Amikor Nándor elesett, támaszpontunkat Zimonyra helyezték mesélte az ősz vajda. Majd Péterváradra. Szalánkeméni János felsóhajtott, hogy talán már soha nem térhetünk haza. A mi hazánk a Duna, feleltem erre. Az megmarad nekünk. Teljes hosszában úgysem foglalhatják el a törökök. A dévényi gyorsan rohanó hullámokon, a Kárpátok ormai alatt, a Szigetköz és a Csallóköz kanyargó ágaiban, a Visegrádi szorosban, a Buda alatti szigetek mentén, a kalocsai nagy kanyarokban egyaránt otthon érezzük magunkat, mint az Al-Dunán. Ha vízébe pottyanunk, homokpadján hamar felmelegszünk. Hajóinkat még a legzordabb időben is sirályai kísérik. Nádasaiban gyönyörködünk a vadkacsa, a lúd költésében. Nincs jobb a part menti csalitjában sütött keszegnél.
    Nagyanyó a kertkapuban várta őket.
    Már megint merre tekeregtetek? kérdezte.
    Halat sütöttünk válaszolta Zimonyi.
    Halat? Ki fogja megenni akkor a köleskását?
    Ne zsörtölődj, neked is hoztunk azzal az öreg elővette iszákjából a keszeget.
    Szótlanul vacsoráztak. Beállt az éjszaka. A folyó felől békák kuruttyolása hallatszott. Lefeküdtek.
    Nagyapó!
    No, aludjál!
    Nagyapó, egyszer, ugye, megkeressük azt a kincset?
    Eh, bolond beszél a Duna kincseiről! Elsüllyedt hajók gazdag rakományairól. A mederbe ágyazódott aranyakról. Közben nem veszi észre, hogy maga a Duna a kincs. Ez a szeszélyes, örökké fiatal asszony. Aki úgy váltogatja a ruháit, mint az udvari dámák. Hol kékben, hol zöldben, hol borvörösben tündököl előttünk. A júniusi napsütésben mintha ő is mosolyogna, a decemberi szél haragossá változtatja. Egyszer ő sodor bennünket segítve, másszor mi evezünk árja ellen, de harcolva vele. Ha távol vagyunk tőle, róla álmodunk.
    Te beszélsz bolondokról, öreg, aki fiatal nők után vágyakozol? kérdezte kuncogva nagyanyó.
    Zimonyi morgott valamit és a falnak fordult. Soha nem tudott elaludni, amikor a gyermek a kincsről faggatta. A Duna hét áldásának legnagyobbika, hogy megvéd az ellenségtől. De királynaszádosok nélkül? Egyre kevesebben vannak. Dunaalmásra szorultak vissza, hogy Budán megtelepedtek a törökök Hallgatta a kislegény egyenletes szuszogását. Lehet-e még ez a fiúcska vitéz hajós? Lesznek-e még királynaszádosok? Vagy maradék kikötőik kalózok, rablók tanyáivá züllenek?
    1525 nyarától 1526 tavaszáig a kincstár egyetlen garast sem fizetett ki a királynaszádosoknak. Zsoldhátralékuk összesen már negyvenezer forintra rúgott. Ekkora pénzből ötezer naszádot lehetett volna építeni. Korábban Tomori Pál főkapitány dologra, aratásra vagy favágásra bocsátotta a hajósokat, így szert tehettek némi keresetre. Most azonban az állandó török fenyegetés miatt nem hagyhatták el a fedélzetet. Közben híre jött, hogy Budán milyen gazdag újévi mulatságokat tartottak. Az ünnepségek csúcspontján körbehordozták Mohamed koporsóját és elégették. Így készült a főváros a pogányok elleni harcra. A naszádosok fellázadtak. Szalánkeméni eleinte még csitítgatta őket. Végül hajlott a szavukra:
    Tarts velünk! Keressünk olyan urat, akitől megkapjuk a fizetségünket, és nem csak farsangra költ!
    1526 júliusában a törökök nyolcszáz hajó támogatásával fogtak Pétervárad ostromához. A királynaszádosok a vár eleste után Vörösmartra húzódtak. Zimonyiékat Budára indították utánpótlásért. Mire a fővárosba értek, már nem volt kinek segítséget vinni. A magyar sereget Mohácsnál szétverték, a király, a főkapitány, az országnagyok, a lovas és gyalogos nemesek halva feküdtek a csatamezőn.
    Amikor Orbáncz emberei rájuk csaptak Esztergom alatt, Zimonyi rögtön látta, hogy tapasztalt hajósok is vannak közöttük. Az egyik naszád egyenesen a királyné gályájának fordult. Farkasfeje vészt jóslóan közeledett a lomhán mozgó hajó oldalához. Zimonyi legényeivel üldözni kezdte a támadót. Az orrba állt, hogy onnan ugorjon át a kalózhajóra. Ha levágja kormányosát, még elháríthatja a végzetes ütközést. Az ellenséges naszádot Szalánkeméni János irányította. Zimonyi hátrahőkölt. A fenyegetett gályára pillantott, majd a következő pillanatban Szalánkeménire vetette magát. Megpróbálta foglyul ejteni, de a martalócok volt bajtársai közül többen parancsnokuk segítségére siettek. Az ő legényei még csak most pattantak fel az evezők mellől, miközben tizedesei a csáklyákat rögzítették. Nem volt vesztegetni való idő. Dárdájával felnyársalta az első támadót, majd a kormányt két kézzel markoló Szalánkeméni fejére sújtott, abban bízva, hogy sisakja felfogja a csapást és csak elkábul. Ám János vajda nem előre esett a fedélzetre, hanem oldalra zuhant, átbukfencezett a fardíszen és eltűnt a folyóban. Zimonyi megragadta a kormányevezőt, és minden erejével félrerántotta. A naszád megbillent az irányváltoztatástól. Karddal hozzá vágó támadója elesett. Most már átugráltak Zimonyi vitézei és szörnyű kézitusával elfoglalták a hajót, mely eközben elsuhant a királyné érintetlenül maradt gályája mellett.
    Zimonyi a csata végeztével, miután rendbe szedte a szétszóródott bárkákat és a királyné gályája köré ék alakban felsorakoztatta hadihajóit, azon tűnődött, vajon mi bírhatta rá a legvitézebb királynaszádost aki vízi csatába is páncélban indult, mint Hunyadi János , hogy felkent uralkodója feleségére támadjon. Igaz, Nándorfejérvár elfoglalása után Szalánkeméni sokat kesergett:
    Nem szólnak többé a város harangjai, csak a belőlük öntött ágyúk, melyekkel erősségeinket rontja az oszmán. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy elvegyék tőlem Nándort. Amelyért Hunyadi János diadala során nagyapám életét áldozta. Amelynek piacán bocsátottam áruba a töröktől nyert préda engem illető részét. Ahol megismertem kecses léptű feleségemet. Éjjelente a város hangjaira riadok. És nem a müezzin meg a törökök nyelvelésére. A kedves magyar és rác szavakra.
    Ha Szalánkeméni Nándorfejérvár és Pétervárad elvesztéséért felelősnek tartotta is Lajos királyt, bizonyos, hogy nem emelt volna kezet rá. Sem asszonyára. Még ha az esztergomi kapitány, akinek zsoldjába szegődött, azt parancsolja is neki. Az ütközet kezdetekor mégis rögtön a legdíszesebb gályára rontott. Hogy a királyné a fedélzeten tartózkodik, a támadási utasításkor alighanem elhallgatta előle az esztergomi lator. A dicső vajda tudtán kívül lett hazaáruló.
    Mária királyné törékeny volt, szeszélyes és finom.
    Hallom, milyen halálmegvető bátorsággal törtél életem megmentésére, vitéz szólt, mikor Pozsonyba érve, Zimonyit maga elé bocsátotta.
    Hallod? Hát tán nem voltál a hajón, felséges asszonyom?
    Nem. Egyik udvarhölgyem öltözött ruháimba, miközben én szekéren menekültem. Gondoltam, így lesz a legbiztonságosabb.
    Zimonyival fordult egyet a világ.
    Pozsonyból a legnagyobb sietséggel eveztetett vissza Esztergomba. A felerősödő nyugati szél is segítette. A védtelen hajókra oly bátran lecsapó Orbáncz kapitány kereket oldott. Zimonyiék azonban, hogy az ide tévedő török portyázóktól nyugtuk legyen, a bal parton kötöttek ki. Napokig kutatták a folyót. Volt, aki kötéllel a derekán ereszkedett alá, míg társai csónakból vigyázták. Mások, mint a vajda, egyedül vetették magukat a mélybe. Zimonyi tüdejét próbára téve fáradhatatlanul merült alá. Ám a Duna zavaros vizében alig karnyújtásnyira látott. Ha valamire ráfogott az aljzatban, csak felverte az iszapot. Halrajokat megzavarva, csupán nemrég elsüllyedt hajók roncsaira bukkant. Hasztalan emelgette széthullott deszkáikat. Azt, amit keresett – hiába vélte számtalanszor megpillantani – sehol nem lelte. Legényei sem találtak egyebet iszkábaszögeknél és hajógerendáknál.
    Végül Zimonyiék a fecskefarkú zászlókat félárbocra eresztve, a vitorlarudak fölé gyászlobogókat vonva hagyták el Esztergomot. Nem a királyné kincsét keresték, sem a budai polgárok aranyait. Halott bajtársuk páncélban elsüllyedt teste után kutattak. Szerették volna méltón eltemetni Szalánkeméni János királynaszádos vajdát.

Romantikus táj

IVÁN PÉTER

Macskajenő

Akkor már ötödik napja aludtunk benn az irodában gumimatracon, óránként zuhanyoztunk, maximumra állítottuk a légkondit és egy-egy agyfacsarás közt Paula frissítő fejmasszázst adott. Mindenki paff volt, és ahogy rágtuk a gumisra szikkadt pizza szélét, szegény Rudi azt mondta, egyetek, gyerekek, hadd nőjön a begyetek, így kell az új tarifacsomagot is lenyomni a kedves fogyasztók torkán, persze addigra már ő sem volt eszénél. Nem csoda. A feladat az, hogy egy évben legalább hatszori telefoncserére ösztökéljük a nagyérdeműt, adjunk neki kreditpontgyűjtő füzetkéket meg mágneskártyákat, amíg annyira belebonyolódnak a jutalomakciókba és a számolgatásba, hogy üvöltve verik szét aktuális mobiljukat, ami úgyis olyan silány anyagból készült, hogy egy erőteljesebb markolástól darabjaira esik. Az új generációs készülékekről a főmenüben elérhető lesz egy-két vezérceleb honlapja, a médiapartnereink pedig egész nap kamerázni fogják őket, így aztán a nap minden percében tudni fogjuk, kakis-e a fenekük, de ez ma már alapigény. Extra az, hogy az élő adásra nem muszáj ráklikkelni, harákolással is indíthatja a fogyasztó, aki pedig egy percen belül tízet tud pukkangatni a kampány keretében piacra dobott celebrágóval, promóciós ajándékokra váltható újabb jutalompontokat gyűjthet, fődíjként meghívhatja az egyik reklámarcot vacsorára egy luxusétterembe. A háttérbázis-csomagot már megkaptuk az anyavállalattól, a telefonos ügyintézők pokoli útvesztőbe csalják majd az érdeklődőt, a reklamálók süket füleken dörömbölnek, jogilag pedig az orrunk hegyéig be vagyunk biztosítva. Ámen.
    Az anyavállalattól megkaptuk Eug?ne Leroux-t is, aki rögtön megérkezése után betelepedett a tárgyaló egyik sötét sarkába, onnan méregetett minket fintorogva. Fura egy kis fickó ez, az öltönyéhez kavbojcsizmát húzott, amit rögtön fel is rakott az asztalra, zsinórnyakkendő, haditengerészesen felnyírt haj, bivalyfejes övcsat, egyszóval tőrőlmetszett tekszaszi olajpásztornak próbálta magát eladni a muki. Mondtuk, hogy üljön közénk, szil vu ple, möszjő lörú, szabatosan beszámolunk neki az eddigi ötletekről, koncepciókról, de ő csak integetett felhúzott felső ajakkal, jó neki ott, ahol van. Eleinte feszengtünk, nézegettünk a kis vörös felé, de mivel már úgy tűnt, finisben vagyunk, hamar visszamelegedtünk a tervezgetésbe. Azt eszeltük ki kezdő reklámnak, hogy a disznóvágáson nemcsak a hurka, kolbász, orjaleves meg fehér kenyér van az asztalra kitéve, hanem egy nagy vájdlingban mobilok is. Aztán a celebek, mint kiderül, csak erre járnak, szétkapkodják a készülékeket, tárcsáznak agyba-főbe, vihogva mutogatják egymásnak saját honlapjukat a telefonról, közben a finom disznóságokat belepi a szállingózó hó. Ezzel aztán van vidék, húsfélék, jó hangulat, és mivel a felmérések alapján főleg az ultrasuttyókat célozzuk meg a kampánnyal, a reklámban a közkedvelt celebek három cipőfűzőből készült bikiniben fognak tánclépéseket imitálni Böszmebekecs lemezlovas slágerremikszére.
    Akkor belenyávog Leroux, olyan kényeskedő hangon, mint aki mindjárt elpityeredik. Zsem pa lö szosziszón. Hogy ő nem szereti a kolbászt, fordítottam automatikusan a többieknek. Először csak néztünk egymásra tanácstalanul azokkal a kialvatlanságtól jojózó szemeinkkel, hogy ki a francot érdekel, szereti-e a kolbászt vagy sem, aztán szegény Rudi magához tért és kezdte magyarázni, hogy hiszen mi sem, mi sem szeretjük a randa kolbászt, azért lepi be a klipben a hó. Pád szoszisszón, rikácsolta Leroux, és közben hisztérikusan kapkodta a kicsi kezecskéit, mint amikor én elsőben döglött egérbe léptem az iskola háta mögött. Erre Csilla felröhögött. Az ő keresztje, hogy sosem tudja magát türtőztetni. Eug?ne tényleg önmaga paródiája volt, Fun?s ehhez képest fittyfene, de én annyira el voltam gyötörve, hogy nevetni sem volt erőm. Lehet, hogy ez volt a szerencsém, mert a francia aztán olyan szúrós szemmel fixírozta Csillát, hogy az teljesen zavarba jött, izzadt meg vörösödött, aztán túl hangosan kezdett ismertetni a csapattal egy kimutatást. Szegény Rudi is kínban volt, szeretett volna elrendelni öt perc pisiszünetet, amióta projektmenedzser lett, rendetlenkedik a prosztatája, tekergette összevissza a nyakát. Végül maga Leroux intett, hogy széledés, de pont szegény Rudit nem engedte ki a tárgyalóból. Élénken hadonászott neki az üvegfal mögött, s ahogy fel-alá cirkált a teremben, lehetett látni, hogy ez valójában egy gnóm, rövid végtagokkal és tömzsi törzzsel. Már vártam, hogy Csilla tesz rá valamilyen megjegyzést, odasüss, lányok, micsoda vad csődör lehet ez az ágyban, hasonlók, de csak nézett ki a fejéből ő is, a drága. Ugyanúgy bedarált mindkettőnket a marketing, ráment a házasságunk, a baráti körünk, az álmunk, csak hajtottunk és szorongtunk egész nap, egyik cigarettát faltuk a másik után és minden kérésre összeugrott a gyomrunk. Paulának, ahogy mesélte, kampányidőben rendre kimarad a ciklusa, én eddig megúsztam valami folytonos hasfájással meg a plusz tizenöt kilóval a csokizabálás miatt. Szegény Rudi akkor kiviharzik az üvegfülkéből, be a mosdóba, majd térül-fordul, benyit hozzánk a dohányzósarokba, sápadtan az idegtől. Csilla, azt mondja, ma este nálad akar vacsorázni a francia.
    Süket csönd.
    Főnök, ne szívass, nyerített fel Csilla, de én láttam, hogy ez nem vicc. Szegény Rudi szójátékokban jó volt, de becsapni senkit sem tudott, nem is akart ő sosem, csak falni a tökmagkapszulákat és kifizetni végre a lakóparki odújukat. Mondta is magába omolva, hogy ez nem szívatás, a francia nála akar vacsorázni, most menjen szépen haza és főzzön, terítsen, csinosítsa a lakást. Csilla nem tud főzni, Csilla nem tud franciául, Csilla nem házias jellegű. Hát akkor rendelj neki Marszejj-pizzát, mondtuk Paulával, rakd ki tányérra, ha ez a szíve vágya. És ha meg akar fektetni, hüledezett Csilla. Akkor buján és csábítón alárúgsz, legalább lesz egy jó estéd, feleljük kórusban, és mind elkezdünk vihogni, csak szegény Rudi tördeli a kezét, az istenért, valahogy vágd ki ebből magad tisztességesen, ez a kis fittyfiritty az egész lehányvállalatot leblokkolja, ha neki az tetszik.
    Csilla hazament és másnap be sem jött, engem viszont még reggel felhívott a fiúja, a dzsúdós Misi, hogy összeomlott és reggel remegve talált rá egy fotel mélyén. Délelőtt üzenetet kaptam tőle. Megírta, hogy este kilenckor egy vörös kakassal találta magát szemközt az ajtóban, de lehetett tudni, hogy Leroux az, mert pont ugyanúgy tikkelt a szemével. Be kellett engednie, a kakas meg felugrott a szépen terített asztalra, peckesen kukorékolt, odapiszkított a tányér levesbe, az osztrigás tésztából meg mind kicsipegette a húst, a fokhagymaszószt viszont a lábán széthordta az egész lakásban. Amikor pedig Csilla hiperaktív kisfia játszani akart vele, megcsipdeste a kis fejét, utána végkimerülésig kergette őket a szobákon keresztül. Sarokba szorította Csillát, mindenáron ki akarta szedni manócskát a kezéből, és hogy ez nem sikerült, pofozni kezdte őket a szárnyával, tiszta toll meg vér lett minden. Bencikét bent tartották a kórházban a sokk miatt, Csilla meg hazatámolygott sírni. A dög Leroux bezzeg elemében volt, egyre fesztelenebbül járkált a székek közt, megfogta Paula térdét és ismertette az anyavállalat jövő évi ütemtervét. Rettenetes szavakat köpködött az egybegyűltek arcába, favorizé la zsönessz, hogy toljuk előtérbe a fiatal generációt, établír döla szürvejjansz kontinüell, magyarán, hogy sosem kapcsolhatjuk már ki a telefonunkat ebben az életben, és a legrosszabb, ami ránk vonatkozott, a harmincon felüliekre, enszprié léz azsé. Megszűnnek a fix szerződések, minden félévben újra kell pályázni ugyanarra a státuszra, jó pontokat lehet szerezni nyelvvizsgával, önköltségen elvégzett továbbképzésekkel vagy egész hetes benntartózkodással. Mítosz, hogy szükséges különválasztani a munkahelyet az otthontól, vizionált Leroux, látja, hogy embrionális formában már elkezdődtek az ezirányú kísérleteink, de ő pici hálófülkéket szeretne létesíteni, fiókszerű vacakokat, ahol, ha minden kötél szakad, lehet aludni egy félórácskát két munkafázis közt. A negyvenen felülieknek meg annyira kell teperniük, hogy az eleve kudarcra van ítélve, mondta ezt a maga ötven évével, nyúzott, ráncos pofájával, én pedig csak arra gondoltam, hogy van még nyolc évem, aztán tóba fojtom magam úgyis. Hogy ilyen jó kifenyegetőzte magát az amerikai errjeivel meg a csámcsogó Bruce Willises hanghordozásával, Leroux intett, hogy szünet, és megint szegény Rudit találta meg. Az meg nagy bocsánatkérően neki Paulának, hogy aznap este nála akar vacsorázni a francia, én pedig áldottam az eszem, hogy nem küldtem tovább neki Csilla levelét, amilyen megfelelési kényszeres, azonnal bevonult volna a mosolygóba. Így is izgult, egész délelőtt azt kérdezgette tőlem, hogy mondják franciául, jó napot, helyezze magát kényelembe, elnézést a rendetlenségért, elnézést a szerény lakomáért, elnézést, hogy a negyediken lakom, elnézést, hogy elszívom Ön elől a jó levegőt. Én mondtam neki a helyes megfejtéseket, közben kibontottam egy újabb csokiszeletet, és azokra a derék párizsiakra gondoltam, akik mostanában tízesével vetik ki magukat az anyavállalat ablakain. Tudtam én, hogy hamarosan rám kerül a sor, hogy nekem is meg kell majd vendégelnem a felfuvalkodott gnómot, de aljas módon örültem, hogy beáldozzuk Paulát, hogy még nem én jövök. Paulának nincs senkije, Nyúl havában tölti be a negyvenet, legfeljebb megcsipdesi egy kicsit őt is a kakas, felpofozza, összeguanózza a lakását, de az Paulának csak öröm, úgyis egyfolytában takarít. Kérdezte, jó ötlet lenne-e az osztrigás penne fokhagymaszósszal, de én mondtam neki, hogy inkább süssön négymagos bagettet meg kukoricás lepényt és tálaljon mindent baromfietetőben.
    Másnap valahogy bevonszolta magát, mert olyan nincs, hogy Paula valamiért nem tud jönni, Leroux különben is mondta, hogy Csilla csak azért nincs azonnali hatállyal elbocsátva a hiányzás miatt, mert előző este igen jól érezte magát nála őkelme. Ki volt sírva Paula szeme, olyan furcsán tekergett meg rángatózott, hozzá nem lehetett szólni. Mikor szegény Rudi délben odajött, hogy kerítsük már elő valahonnan, azért utána mentem a női vécébe, ahová két órával azelőtt zárkózott. Paula, dörömbölök az ajtón, jogom van tudni, mi vár rám. Mit művelt veled az a kakás kakas? Elhúzódott a retesz és beléptem a fülkébe, ahol Paula kuporgott, egészen kicsire összehúzta magát a fedélen. Kiálltak a vékony lábszárai a nadrágkosztümből, hideglelősen hadarni kezdett, hogy ő bizisten mindent a legjobb tudása szerint, bevásárolt, főzött, tisztára nyalta a lakást, betanulta az udvariassági formulákat és még egy kicsit örült is vendégnek, mert évek óta senki nem nyitott be hozzá, még ha egy ilyen kis nyikhaj gnóm is, azért az is ember. Csakhogy nem ember jött be az ajtón meg nem is kakas, nem tudja, ezt honnét veszem, hanem egy éktelen vörös pikkelyű óriáskígyó, aki egyben, a tállal együtt lenyelte a sok pékárut meg békacombot, a rusnya dög, rosszindulatúan nyújtogatta villás nyelvét, majd Paula lábára tekeredett. Paula sikítórohamot kapott, a kígyó bőre száraz volt. Az éles pikkelyszegélyek tönkretették a harisnyáját, és csak csavarodott rá egyre, míg körül nem fonta teljesen, akkor farkasszemet nézett vele és ráöltötte kétágú nyelvét. Lehetett tudni, hogy Leroux az, dadogta Paula, mert a kígyó ugyanúgy tikkelt a szemével, erre én közbeszóltam, hogy Paula drága, a kígyónak nincs is szemhéja. Ezen elgondolkozott, aztán megvonta a vállát és újra zokogni kezdett, hát pedig ez tikkelt, na! Majd kiszúrta az aranyhörcsögöket a terráriumban, azokat is bekajolta, szétfeszítette a hűtő ajtaját és a lefagyasztott húsokat, tálcás felvágottakat nyelte le sorban, nagy gömb képződött a közepén, azzal kúszott a hálószobába, befészkelte magát Paula ágyába és hajnalig emésztett. Paula nem mert kijönni a konyhából, mélyeket lélegzett, nehogy elájuljon, aztán éjfél után egy pillanatra elbóbiskolt, leesett a székről és csúnyán beverte az oldalát. Tudod, milyen érzés volt, zokogott fel Paula, tudod, milyen volt hallani még órákon át a hörcsögök neszezését a rusnya dög gyomrában? Kapirgáltak odabenn a drágáim, nyüszítettek, aztán nagy sivítás és csönd! Én már, azt hiszem, sosem leszek a régi, mondta a semmibe meredve, és akkor diszkréten köhögött valaki a hátunk mögött. Szegény Rudinak meg sem kellett szólalnia, én már feltartottam a kezem. Jó, megyek haza, engem is beavatnak, jó, én ezt is megteszem a cégért, mert egy harminckét éves, elvált, túlsúlyos, gyermektelen kiugrott nyelvtanárnőnek intergalaktikus lakáshitellel a vállain igazán nincs mi mást várnia az élettől, mint hogy megcsipkedjék vagy elevenen elemésszék. Azért emberre vásároltam, közben örvendeztem, hogy kígyó kilőve, attól én is beteg lettem volna valószínűleg. Persze, jöhet rosszabb is, morfondíroztam magamban, büdösborz vagy strucc, aki lenyeli még a kakukkos órát is, rinocérosz, gyilkos pőcsik vagy tudomisén, rája. Azért jó volt eljönni a tárgyalásról, Leroux már ott tartott, hogy amerikanizálni kell az arcunkat, nem mosolygunk ugyanis eleget minden ok nélkül, majd ő gondoskodik a szabásmintákról, amelyek alapján újratervezteti vonásainkat. Mindenki kap két apró csipet a szája szögletébe, és amikor elfelejtünk vigyorogni, darázscsípésnyi áramütések figyelmeztetnek arra, mi a dolgunk. Az anyavállalatnál már erre sincs szükség, a dióda fél év alatt szabványra égette a mimikai izmokat.
    Kitakarítottam hát én is, ki-kitekintgettem a kertbe, amit már felvert a gaz, és boldog voltam, hogy akár a felfalatás árán is, de van egy szabad délutánom. Amíg sült a hagymás cipóba göngyölt olivadresszinges csigapástétom, végignéztem a könyvespolcon. A lelkem mélyén még mindig bíztam emberféle megjelenésében, azt meg valami csak érdekli, sport, hajózás, szex. Kezembe akadt Mauriac Viperafészekje, belelapoztam, felidéztem az egymást pusztító, mardosó családtagok gyűlöletes krónikáját, és arra gondoltam, végül is bármilyen állat lép be az ajtón, hamarabb megtalálom vele a hangot, mint egy gyémánt nyakkendőtűs, identitását vesztett idegbajos zombival. Csöngettek. Kinéztem a kémlelőnyíláson, de senkit sem láttam. Nem dinoszaurusz, nyugtáztam magamban.
    A lábtörlőn vörös bundás, hosszú szőrű macska állt. Kényelmesen besétált lábaim közt a lakásba, rosszallóan körbeszaglászott, majd felugrott az asztalra. Én imádom a macskákat, szívemen kicsi buborékok pukkantak szét az örömtől. Ej, cica, milyen jó dolgod lesz majd az ölemben, ahogy elnyúlsz félig bóbiskolva simogatásaim alatt, s míg én a talppárnácskáid közé száradt földgöröngyöket szedegetem ki szép lassan, felneszelsz egy pillanatra, összehúzod tappancsaidat, kidugod egy leheletnyit a körmöcskéidet. De az én vendégem valami egészen másra vágyott, a forró hagymás cipót szaglászta az asztalon, ingerülten járkált körülötte. Sehol sem bírta megkezdeni, dühösen fújt párat. Akkor én fogtam a kést, és szép franciasággal mondtam neki, hogy ha hajlandó arrébb menni kicsit, szeletekre vágom. De a rőt cica egy tapodtat sem mozdult, kénytelen voltam egyik kezemmel hessegetni, míg a cipót fűrészeltem. Csak odatolakodott, belefúrta fejét a gőzölgő csigapástétomba, ám hamar ki is kapta onnan, jól megégette magát. dühösen nyervákolt, s csak akkor vettem észre, hogy jobb szeme folyamatosan rángatózik. Csacskamacska, mondom neki, tudod mit? Kiszedek egy kistányérnyit a finomságból, megvárjuk, míg kihűl, addig pedig barátkozunk és kikefélem a bundádat. Eug?ne Leroux sanda pillantást vetett felém lapított pofájából, bajsza végén még ott rezgett egy csigacafat. Kikanalaztam egy kevés pástétomot egy tálba, kivittem a nyitott konyhaablakhoz, hogy hűljön. Mire visszatértem az ebédlőbe, a macska a díszpárnák közé pisilt. Ejnye, menedzser úr, korholtam és egyre feljebb kúszott bennem az ideg. Az előbb kinéztem megint a kertbe, a szürkületben álldogáló metszetlen cserjék közé, a padra, amit három éve le kellett volna festenem, a szőlőlugasba, ahol annyi szalonnát sütöttünk és literszám ittuk rá a bort a volt férjem, én meg az elveszett barátaink, és elöntött a méreg. Az istenfádat, mit csinálsz, te aljas, piszok kis féreg, rivalltam rá a franciára, aki most meg a nagyi báránykás gobelinjét kezdte csikargatni. Az öreg anyag kitépkedett szálaiba azonban beleakadt a körme, csapdába esett, tébolyultan rángatta magát. Megragadtam a grabancát, már azt sem bántam, hogy oda a falikárpit, pedig még mindig, a levegőben is kapaszkodott bele Macska Jenő, egy rántással kitéptem a karmai közül, az állatot pedig bevágtam a fürdőszobába. Arra gondoltam, itt okozhatja a legkevesebb kárt, a csempén meg a járólapon aztán kibicsaklik a nagy karmolhatnékja. Több körme letört, szőrét felborzolta, esés közben meg is üthette magát. Nagy buzgón az ágyékát kezdte nyalogatni a gumiszőnyegen, közben sunyi pillantásokat vetett felém. Sejtettem, hogy támadni fog, már jó előre a kezem ügyébe készítettem egy nagy fürdőlepedőt. Persze rám ugrott, elnyújtott csatanyivákolással, én meg fogtam a törölközőt és minden tiltakozása ellenére belebugyoláltam. A sípcsontom mellett azért sikerült mély sebet ejtenie rajtam, de mit törődtem én vele, fogtam a macskacsomagot és behánytam a fürdőkádba. Lekaptam a villáról a zuhanyrózsát és megnyitottam rá a vizet. Rövid tusa után kirobbant a gubancból és ázott szőrrel, csatakosan az ajtó felé rohant. Én már a belépéskor elfordítottam a reteszt, irdatlan koppanással elterült a padlón. Akkor fogtam az alélt Eug?ne Leroux-t és kezdtem kidekorálni. Miközben folyékony púdert és kézkrémet dörzsöltem a szőrébe, folyton dorgáltam, ezt azért kapod, mert nem hagyod a bohó kis honfitársaidat ledőlni egy órácskára ebéd után, ezt a bónuszokért kapod, kismacskám, ezt meg azért, mert eladtad a lelkedet. Máskor kétszer is meggondolod, kinek a belét taposod ki, kit kergetsz öngyilkosságba az életidegen elvárásaiddal, fintorogsz-e a jó disznótorosra és főleg, de itt már körömollóval hasítottam ki nagy pamacsokat a bundájából, főleg, te nyavalyás korcs, tönkreteszed-e máskor annak a lakását, aki vendégül lát. Aztán hirtelen elpárolgott a dühöm, beláttam, hogy minden leckéztetésem hiábavaló, végignéztem művemen és elszorult a szívem. Kismacskám még meglevő szőre csimbókokban lógott le nyeszlett bordáiról, minden porcikája porzott, cuppogott, koccant. Rezignáltan tűrt már mindent, csak néha hagyta el száját egy-egy gyámoltalan nyikkanás. Jaj, cica, mit tettem, hiszen le sem tudod majd tisztogatni magad, az a sok krém meg púder eltömíti a belecskéidet, hát sóhajtva fogtam a szánalmas csutakot és lezuhanyoztam róla a maszlagot. A hajszárítót is békésen állta, kivittem a konyhába és eléje tettem a kistányért a pástétommal. De Eug?ne nem kívánt már enni sem, a bejárati ajtó felé sántikált, ráhelyezte tappancsát. Résnyire nyitottam és kibotorkált, én pedig csak remélni tudtam, hogy útban a szálloda felé legalább a kutyák nem tépnek többet rajta.
    Aznap este le sem feküdtem, a világhálót böngésztem. Nem is olyan rossz a helyzet, mint évekig képzeltem. Még mindig lehetek au-pair Hollandiában, pizzafutár az ötödik kerületben, tanárnő egy nyelviskolában vagy takarítónéni a lehányvállalatnál. Keresnek eladót a bonbonboltba, könyvelőt a kutyamenhelyre, örmény fordítót otthoni bedolgozásra. Mindegy is, a fontos az, hogy lenyírhassam végre a sövényt és egyenként leszedegessem a hernyókat a gyümölcsfák leveleiről. Megkerestem régi barátainkat a közösségi oldalon és mindegyiküknek küldtem egy szívecskét. A lakáshitelt meg csak kifizetem negyven-ötven év alatt, tervezgettem két csokimikulás között, legfeljebb albérlőt veszek ide. Mondjuk, a volt férjemet, az is olyan elárvultan él a város szélén, mint egy marabu.
    Be sem akartam menni többé a lehányvállalathoz, de meggyőztem magam, jobb, ha rendezetten ér véget ronda viszonyunk. Reggel felkerekedtem, beadtam a lemondásomat, s amíg a bérszámfejtésen kiszámolták a fennmaradó fizetésemet a hónapra, átmentem a marketingosztályra elbúcsúzni szegény Rudiéktól.
    Macska Jenő a tárgyaló közepén állt és a körülötte térdeplő csapattagokat rúgta, ütötte, ahol érte. Kurta karjára korbácsot fűzött, néha azzal is végigvágott egy-egy bátrabb kollégán, aki fel merészelte emelni kicsi fejét. Vörös hajában kopasz foltok éktelenkedtek, szeme alatt véraláfutás, s mintha tegnap óta még jobban összement volna. Mit csinálsz, az anyád iskoláját, ripakodtam rá. Dühtől villogó szemmel nézett fel rám. Hagyd, nyöszörögte szegény Rudi a körben, hadd tombolja ki magát, de én felkaptam egy széket, lábait Lerouxnak szegeztem, úgy közelítettem felé. Or diszi, sziszegte, hogy hordjam el magam, felém kapott a korbáccsal, de a széktől nem tudott bántani, én meg csak toltam a nyitott ablak felé és belém villant, hogy a börtönben fogok elrohadni, a kétmázsás szadista őrök verik szét egy nap a fejemet, de én most Eug?ne Leroux revizormenedzsert akkor is megröptetem. Az ablak felé sántikált, a többiek tehetetlenül néztek bennünket, volt, aki még most sem merte felszegni a fejét, Paula a parkettára borulva remegett, a francia pedig már fél fenékkel a párkányon kívül volt. Megtántorodott, de valahogy megkapaszkodott a tolóablak keretében, s a szemünk láttára változott át óvodás nagyságú, szőrös pókká. Nyolc lábával a keretbe fogódzott, tornazsák alakú szövőszemölcséből áttetsző szálat engedett az irodaház külső falára. Or diszi, toppantottam felé.
    A pók komótosan átfordult a párkányon.

Reggeli toalett (1898)

SZABÓ LÁSZLÓ TIBOR

Irány a Kajmán-szigetek

Az előzetes letartóztatás szinte elviselhetetlen volt. A kihallgatások olykor egész délelőtt tartottak és a kávészüneteket kivéve merev, szinte barátságtalan légkör uralkodott. A fogház büféjéből felhozott szendvicsek választéka is egyértelműen csapnivaló volt, a pogifutárt meg nem engedték be. A cellában a beépített zuhanyozó vízsugara éppen hogy csak elérte az otthon megszokott erőt és sűrűséget az őrök azzal védekeztek, hogy mindenki ugyanabban a félórában akar tisztálkodni, és ez még egy ötcsillagos szállodában is gondokat okozna. Egyszerű mellébeszélés volt. A tv-adást esténként olyan korán leállították, hogy nem is volt érdemes a kereskedelmi csatornák legjobb műsoraiba bekapcsolódni. A mobil telefonozás tiltását pedig mind a rács mögöttiek, mind a rács előttiek az emberi jogok legdurvább megsértésének tekintették. Egy szép márciusi napon megfékezhetetlen lángtengerként terjedt el a hír a fogva tartottak között, miszerint az élelmiszer raktár környékén csótányok bukkantak fel. Több kihallgatást is félbe kellett szakítani ügyészeket, vádlottakat, fegyőröket szállítottak be vijjogó mentőautókon egy közeli kórházba. A diagnózis sem váratott sokáig magára: mérgezési tünetek.
    Velőssy Zsolt eszes ember volt. Az építőiparban talált rá a szerencse, hiszen gyér kapcsolatai ellenére meglehetősen rövid idő alatt jelentős pozícióba tudott emelkedni. A vezér bizalmasává vált, és ha lett volna olyan szervezeti egység, mint pl. a Kényes Ügyek Osztálya, akkor feltétlenül őt bízták volna meg ennek vezetésével. De mivel ilyen nem létezett, Velőssy egyszerű bonyolítóként, majd referensként kereste kenyerét. Fő területe a kartellezés lett, vagyis azon bizalmas tárgyalások előkészítése, amelyeken a cégek érdekeit messzemenően figyelembe véve, az értékesítések finomhangolása történik, vagyis a közös árképzés. A tárgyaló feleknek azonban az ezernyi apró egyeztetés mellett mint tudjuk a Gazdasági Versenyhivatal akadékoskodásaival is meg kell küzdeniük. Időnként aljas, és egy ideig még titokban is tartott feljelentések nehezítik meg a vállalatok és a szakemberek életét. Az egyszerűség kedvéért úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ebből adódó letartóztatások, kihallgatások, vádemelések mint a munkát kísérő egyfajta üzemi balesetek jelennek meg. Velőssy Zsolt előzetes letartóztatásba vételét is ennek kell felfognunk.
    Velőssy esete szövevényes, hosszan elnyúló ügynek ígérkezett, és az idő előre haladtával a szálak egyre jobban összekuszálódtak. A számtalan tanú és gyanúsított kihallgatása inkább bonyolította, semmint tisztázta a helyzetet. Védőügyvédje türelemre, az elviselhetetlen elviselésére biztatta ügyfelét, majd felvázolta neki nagyvonalú tervét: A parlamenti választások rohamléptekkel közelednek, és az egyetlen megoldás a kialakult nehéz helyzetben csakis az lehet, ha védence független jelöltként elindul a választásokon. Ez esetben a választási kampány idejére amennyiben választókerületében a szükséges számú ajánlást meg tudja szerezni a mentelmi jog őt is megilleti. Alkotmányunk lehetővé teszi minden becsületes és büntetlen előéletű állampolgár jelölését, megválasztása esetén pedig a törvényhozói tisztségbe történő felemelkedését. A mentelmi jog tehát a jelölt szabadlábra helyezését jelenti, megválasztása esetén pedig további négy évig tartó védelmét. Ezért küzdöttek a francia felvilágosodás nagy gondolkodói is tette hozzá a védőügyvéd és ez ma is érvényesül mindenütt, ahol a jogállamot elismerik. A népszuverenitás elvén állunk, és nem is vagyunk hajlandóak innen elmozdulni!
    Velőssy Zsolt egyre élénkebb arckifejezésekkel követte a felhevült védőügyvéd előadását, és szemében biztató jövő képe csillant fel. Magukhoz intették az ügyeletes börtönőrt, jelezték neki, hogy a beszélgetést befejezték. Velőssy még vissza sem ért cellájába, amikor már el is kezdődött a választókörzeti ajánlások gyűjtése. Ügyvédje fáradhatatlan küzdelme védence szabadlábra helyezésért mindvégig töretlen maradt, és a kampány időszak kezdetére valamennyi előírt feltétel teljesült. A sikkasztás és adócsalás vádját egyébként sem sikerült az ügyésznek ebben a szövevényes ügyben egyértelműen bizonyítania, és a pénzek útját sem lehetett teljes biztonsággal követni.
    Velőssy több lakossági fórumon is fellépett saját választási körzetében, ezek azonban csak csekély támogatottságot jeleztek. Általában öt-tíz ember ücsörgött a kibérelt teremben, egy alkalommal hangos hortyogás miatt már idő előtt be kellett rekeszteni a gyűlést. Győzelmének esélyei egyre halványabbnak tűntek.

    A jelölt a választás első fordulója előtt három nappal, egy minden feltűnéstől mentes gépkocsin Bécs felé vette az irányt, majd egy kis szállodában repülőjegyét átvéve, elrepült a Kajmán-szigetek felé. A jegy mellé adott készpénz, valamint egy könnyen megjegyezhető számlaszám jelentősen megnövelték önbizalmát. Az utazás kellemesen telt el, és a Yucatán-tenger felett az égbolt pontosan olyan volt, mint azt korábban is elképzelte. Szikrázó napsütés várta, majd a főváros nyüzsgő élete. Minden el volt rendezve szálloda, bankbetét, szebbnél szebb mulatt nők, és természetesen a trópusi koktélok.
    Harmadnap belvárosi sétára indult. Az egyik kirakat előtt hamisítatlan magyar káromkodás ütötte meg a fülét. Ösztönösen hátrafordult, és egy magas, harminc év körüli, nyáriasan öltözött férfit pillantott meg. Mintha már láttam volna ezt a pofát szaladt át rajta a gondolat. Egymásra néztek és szinte egyszerre szólaltak meg: Csak nem magyar vagy te is?
    Az egyik közeli bárban folytatták a beszélgetést.
    Hogy kerülsz ide?
    Van némi megtakarításom, és úgy gondoltam, hogy ide költözök egy időre.
    Fantasztikus! Én is ugyanebben a cipőben járok. No, nem túl tágas ez a cipő, ugyanis csak 40 millió forintot kaptam a lehetséges 50 millió helyett, amiért feldobtam a mieinket, meg azt a pasast annál a híres építőipari cégnél. Az informátori díj, vagyis a feljelentő jutalma, ma már törvényileg is elfogadott és teljesen rendezett. De ezt biztosan tudod te is. Nos, az a fickó, akit az előbb említettem, az tartotta a kezében a kartellezést az építőipari cég részéről. A milliárdokat, amelyeket a mesterségesen feltornázott árakon keresztül szereztek, persze a nagykutyák tették zsebre. De valakinek csak el kell vinnie a balhét!
    Nos, az a pasas az építőipari cégtől én vagyok: Velőssy Zsolt.
    Te vagy a Velőssy? Nem ismertelek meg! Egy kicsit azért megváltoztál, akkoriban szakállt viseltél. Nagyon restellem magam, pedig egyszer futólag még találkoztunk is. Ne haragudj, öregem, de a pénz az pénz. Mindannyian a piacról élünk.
    Túl vagyunk rajta, ne izgasd magad! Csak attól félek, hogy egyszer majd az Interpol szaglászni kezd itt is.
    Nem te leszel az egyedüli, akire rá akarnak majd mászni. Én már hetek óta itt vagyok, egy kicsit kiismertem a helyi viszonyokat. Ha a rendőrfőnök egyik helyettesének rendszeresen letejelsz egy bizonyos összeget, mindig idejében megkapod a fülest, és egy kis motoros halászhajón átugrasz Hondurasba. Ott aztán kereshetnek.
    Köszönöm! Lehet, hogy élni fogok a kapcsolataiddal. Mondd, eljutnak ide a hazai hírek? Már öt napja úton vagyok.
    Hát persze. Tegnap zavargások voltak otthon, a tönkrement kisrészvényesek tüntettek. A tömeg behatolt az egyik építőipari cég központjába és szétverte az irodákat.
    Micsoda csőcselék! fakadt ki Velőssy Zsolt. Mert mondd, kérlek: mi lesz abból a lerabolt, szegény kis hazából?

Kövezik a kaposvári főutcát (1903)