XIII. AQUINCUMI KÖLTŐVERSENY
   
SZEPES ERIKA
   
Az idei költőverseny tanulságai a kommunikáció-elmélet számára
   
Valaha, ha beszélgetni akartunk, beültünk egy kávéra valamelyik presszóba, vagy ha kávéra se tellett, leültünk egy padra a Városligetben. Órákat vitatkozgattunk világmegváltó és még annál is fontosabb dolgokról. Leveleket írtunk, nemcsak nyaralásból, hanem otthonról is, ha egy gondolatmenetet logikusabban le tudtunk vezetni írásban, mint szóban. Vagy ha olyasmit akartunk elmondani, amit szóban, valamiért nem lehetett. Aztán a telefonhálózat kiszélesedésével megritkultak a személyes találkozások, egyszerűbb volt otthonról, egy kényelmes fotelból elmondani ugyanazt, amit korábban arról a koszos, hideg padról. A levelezés is ritkult: vallomást tenni a telefonban is lehetett – az sem volt személyes. A digitalizáció hozta az ügydöntő romlást: mobiltelefonon akkor és ott beszélünk, ahol van két szabad percünk, a legnagyobb tömegbe beleordítva legszemélyesebb magánügyeinket. Emellett elveszett az a nagyon értékes, a külföldiek által csodált hungarikum, hogy a tömegközlekedésben résztvevők utazás közben olvastak. Ehelyett mindannyian mobiltelefonon olvasnak, vagy küldenek sms-eket. Az sms a legnagyobb átok a magyar nyelvre: megszűntek az írásjelek, nem különböztetik meg a hosszú magán- és mássalhangzókat, nem veszik a fáradságot, hogy egy plusz klikkeléssel különbséget tegyenek a „pöttyözött” és „pöttyözetlen” magánhangzók között. Ha tehát azt olvasom, hogy dunyogot, azt a rejtjeles kód ismeretében, nagy nehezen kiolvashatom: dünnyögött. A „Zaba mari pori kovi ubival” egy szívélyes invitálás vacsorára: a kínálat marhapörkölt lesz kovászos uborkával. Ha nem tudod, hol lakunk, előtte „telcsizhetünk”, majd „talizhatunk”. Az emilezés (nick-neve, azaz beceneve az e-mail-nek) a nyelvromlás másik útja: előnye, hogy azonnal megválaszolható minden üzenet – hiszen ezek nem levelek, csak rövid üzenetek –, a chat-elés reflexeink gyorsaságától függően korlátozza csak vezényszavakra kapcsolatainkat. A levélírást kisajátította a hivatalos levelezés a maga értelmezhetetlen bikkfanyelvével.
     Az idei Aquincumi Költőverseny témája egy episztola – azaz egy levél – írása volt. 2004-ben már tettünk kísérletet egy episztola-pályázattal: nagyon kevés anyag jött be, nem is igazán jó versekkel. Én kicsit tartottam attól, hogy a rendezőbizottság (Papp János színművész egyszemélyben) vállalkozott egy újabb levélversenyre, de az eredmény őt igazolta. Ennyi pályamű még a verseny kezdete óta nem érkezett: közel 180, egy-egy alkotó több verset is küldött. Érdeklődve kezdtem meg az előzsűrizés munkáját: kíváncsi voltam, mi űzte-hajtotta szerzőinket, hogy levélírásra fakadjanak. Annyit sejtettem, hogy a levélformához fordulás – ilyen mennyiségben – valami fontosat jelent: visszatérés a kommunikáció egy korábbi, az archaikus időkig visszamenő formájához. Az igazi kérdés ennek a visszafordulásnak a miért?-je, amire akkor kaptam választ, amikor összegyűjtöttem a levelek címzettjeit. Egyetlen levél sem szól valós levelezőpartnerhez, létező címzetthez: ezek mind fiktív levelek, vagy egy időbeli távolságban létezetthez, vagy valamilyen vágyott, de el nem ért, el nem is érhető ideálhoz.
     Egy kis statisztika: ókori – azaz időbeli távolságban élt, hiszen a verseny mégiscsak antik ihletésű – elődökhöz: a címzettek Szapphó, Anakreón, Arisztotelész, Petronius Arbiter, egy Pompeii-ből „érkező” levél, egy pszeudo-Timóteus Pálhoz, a legnagyobb ókeresztény levelezőhöz írott apokrifje, a reneszánsz Janus Pannonius, a magyar költészet nagyjai: Berzsenyi, Csokonai, Ady, Kosztolányi (az ő játékos kedvéhez illően egy e-mail-ben címzett levél), József Attilához egy sms, Radnóti, Petri György, valamint egy idősebb, meg nem nevezett, már nem élő példakép.
     A nem hírességekhez szóló levelek többfélék: vannak groteszkek (egy laptophoz), egy Ímél (így!) egy Istenképhez, levél a Forma I-es versenyhez, levél a Sportcsarnokból az Olümposzra, egy utólagos bosszú a hajdani szerkesztőhöz. A mélyebb érzelmeket is megéneklik: szólnak levelek elérhetetlen szerelmekhez, egy meghökkentő búcsúlevelet ír valaki saját magának a halála előtt, egy másik szerző átkozza a sokszor káromolt, kíméletlen Időt.
     És egyetlen, eddig említett kategóriába sem fér bele a verseny két legmegrázóbb verse: az egyik egy meg sem született (abortusszal megölt) magzat levele édesanyjához (Mechler Anna), a másik egy már régen eltávozott költő-előd apa előtti főhajtás, a kisebbrendűség soha el nem múló érzésével – pedig éppen ez a vers bizonyítja, hogy a fiú méltó az apához (Rózsa Dániel verse apjához, Rózsa Endréhez).
     Végigtekintve a címzettek névsorán, talán meg tudom válaszolni a feltett miért? – kérdést. Költőink azért írnak ismét leveleket, mert magányosnak érzik magukat: kevesebb a személyes találkozó, kibugyog a kimondatlan szó belőlük, mert elárvultabbak ebben a digitalizált világban, mint akár még 2004-ben, a korábbi episztola-verseny idején. Lazulnak a kapcsolatok, elhalnak a tartalmas beszélgetések, megíratlanul maradnak a levelekbe kívánkozó okos gondolatok.
     Tolem enyi okosag telet ezel az smsel zarom e rovid kis irast he nem tecet ird meg szepeserika

PALÁGYI EDIT MÁRTA

Búcsúlevél

Égi folyondár éjszaka, nesztelen átölel álma,
fénylő tengere lelkem, hallgat az értelem, árva.
Múlt, jelen elszáll, köztes testem a lét-tudat ára,
Isteni szikra a lélek! Test, csak a holnapi bárka.

Most még kérheted ajkaim, életem, éj-lila vérem,
még ma ledér könnyekkel párnázom pihe énem.
Holnap? Tétova szál fog a távoli rétre vigyázni
ott, hol réti füzények szirmai vágyaim őrzik.

Búzavirágom, a fűz ölelése ad enyhet a vágynak,
zöld-puha paplan alatt alszom, gyökerek fonatában.
Hét lila pillét, fűznek a könnyét rejtem ölembe,
szél sem sóhajt, búsan nem sír senki felettem.

Csendes az éjjel. Hallom, hív Holdam hegedűje.
Kísér, mint Charon, átvisz a Styxen térben, időben.

GYIMESI LÁSZLÓ

Mi kéne még?

Anakreón! Ne bámulj,
Valóban itt a császár!
Fehér ruhája álca,
Alatta ott a bíbor.
Ne késs a háladallal.

A sok poéta kész van,
Ha késel, elfelednek,
Se bor, se pénz – a béred
Kemény röhejbe’ mérik,
Ha csak nem vár a lazsnak.

Anakreón! Ne nézz rám,
Tanácsomat figyeld csak:
Dicsérd a földi istent,
Imádd a halhatatlant,
S bejutsz a Pantheonba.

Szüzek, borok, aranypénz,
S a hálatelt utókor…
Mi kéne még? Manapság
Ocsút sem ér az érdem,
Ha nincs felette dicsfény!

Hogy én? Amíg te térdelsz,
E tölgyfa árnya óv majd,
Alóla nézlek, közben
Kapaszkodok a törzshöz,
Nehogy mögéd beálljak.
 

MIKLYA ZSOLT

Levél helyett

V. A.-nak egy elengedett
barátság margójára

Drága barátom, könnytelen arccal
szólítalak meg, jó évtizede lassan,
hogy a szó elalélt miközöttünk.
Nem ifjú titánként kerestelek meg,
érett kamaszkorom delelője
felé haladtam, életfelezőm
határvonalát lépve át éppen,
s te nem tudtál mit kezdeni későn
érő magammal. Zöldfülűként, sőt
zöldarcúként kerestelek meg, zöld-
szakállúként, akár egy Chagall-fő.
Reggeli csendességedet olvastam,
reflektáltam hajnali csendességé,
ahogy a Feltétlen a feltételesbe
zárta be magát. Bezárta magát
a szeretetbe. Egy mosolyba, szóba,
érintésbe, leheletbe, gondoltam,
a szabadság önkorlátozása
ilyen puritán megtestesülés.
Te a találkozásról beszéltél,
találkozásra várók sóvárgó
tekintetéről, s én találkozásra
váró sóvárgással hallgattam el.
Hallgattalak csak. Kolozsvár anzix
maradt, a találkozás helye sóvár
depresszió, abban az értelemben,
ahogy a legmélyebb pontot nevezi
a földtudomány. Geológiai kép-
telenség, de épp ilyen depresszió
fogadott a Feleki-tetőn. Felek őseim
innen származtak el, feneketlen és
örök vágyakozással a magos felé.

KOOSÁN ILDIKÓ

Episztola a névtelen régészhez

Régi idők kutatója

                                Te vagy, ki az emberiség örömére
faggatva néhai tört darabokból a mintha egészet,
nyugtalan lelkeden pergeted át ama ősi világot,
eltemetett ideákat, a rég feledésbe merültet.

Őrzi a múzeum tárlatok rengetegét. Idejöttem,
Téged köszöntlek babérkoszorúval, ha zeng a dalom,
hódolatom jeleként ma a szó tüze messzire röppen,
hallja, ki könnyeden siklana át eme mozzanaton:

Fényüregén az idő kapujának bukkan a részlet elő,
izzik a szépség, átsüt az ezredek szürke homályán,
íves a hajlat, vagy mértani lépték, elkap a míves erő,
visszaröpít, hol mestere résnyire ablakot enged az álmán…
Éled a tetszhalott, s a lombtalan ág rügye újra kinő.

Mélyen az érték, földbe temetve tűri, hogy némán
hordozza hátán végtelen hosszan a lompos idő…

Érsz legelébb oda, kezded az izgalom mozdulatával
menteni mind ami kincs, hűen a hangulatát, erejét,
köznapi létben is lélegzel együtt a régi világgal,
benne feledve magad, mint aki éjjel a kedves ölében elég.

Vedd levelem, neked írtam a tisztelet ünnepi gondolatával.
Áve, Te istenek földi kegyeltje! Áve, Barátom!
                                                                                 Áldjon az Ég!
 

MECHLER ANNA

Búcsúlevél

Kedves Édesanyám!
   – ha ugyan nem sért ez a mondat,
Oly nehezen szedem össze magam, még szólni ez egyszer…
Vívódásaidat noha éreztem, sose hittem
Volna, hogy így döntesz, hisz sokszor mondtad: az élet
Szent, nagy kincs – akkor hát, mondd, ugye szent az enyém is?

Váratlan szerelemből lettem, egyszeri tűzből,
Akkor boldogságod az én arcomra van írva:
Most még magzatmáz fed, a hamvas bőr a jövőé,
Éppígy szőke hajam buja göndör fürtje se látszik.
Kék szemem éppen mint a Tiéd: ragyogó, tüze éget…
S éppen olyan szép körmöm volna, mint az apámé.

Ám Te nemet mondtál rám. Rosszkor jött ez az „áldás”,
Nem hagyhattad az összes vágyadat összeomolni.
Úgy érezted, szívom a véred, az életerődet –
Bánt hogy a tested így reagált, hidd el: nem akartam!

Ó, ha finom, puha bőröd érezném a kezemmel,
Melleden érne az álom tejszagú, isteni csöndje…
Első gyöngy-kacagásom, első léptem a fűben
Mind a Tiéd! Még nem késő, gyere, szállj le az ágyról!
Félek, megvallom, borzalmas a szag, ami terjeng…

Kis, maszatos kezeimmel százszorszépeket adnék:
Lázas testem azonnal elnehezülne öledben,
Nálad volnék biztonságban, s ha megöregszel,
Támaszod én lennék, míg nem szólít el a végzet…

Késő. Érzem a véredben már ott ez a furcsa,
Bódító folyadék, ami álmot küld le Terád, míg
Bennem a félelem adrenalinja szorítja a lelket.

Pár perc, s hosszú késekkel vágják le a lábam,
Áldott méhed elönti a vér, és húscafatokkal,
Emberi szervekkel fog a magzatvíz keveredni,
Majd egy vákuum a gazdátlan kezeket kipucolja.

Ott végzem, hol a „fertőző” kuka gyűjti a szennyet,
Két véres vizelettel átitatott ruha mellett.

Nincs több mondandóm. Most rettegek. Áldjon az Isten!

PAYER IMRE

Episztola Petri Györgynek

Hát, Gyuri, sokkal előbb meghalnál ebben a korban,
mint amikor tényleg, pedig akkor is, élve is oly sok
mindent rálicitáltál erre. Személy – ahogy írtad –
és csakis egy, mentes mindentől. Lásd, hova értél.
Lelketlen fafejeknek halmaza, mely nem igényel
tiszteletet, csak félelmet. Hiteink ürügyekké
váltak. A megbontódott eszme helyett nem igazság
tűnik elő. Az eszme helyett a dizájn. Kitaposna
téged e kor sokkalta előbb, mint matt matuzsálem-
-megfáradt rendszer, mert annak a része – akárhogy
is – voltál. Ám, ennek azonban… A nyelvi lebontás,
maszkoknak tépése hová vezet? Új figurákhoz.
Mert az igazság és szépség a hibában a létét
nem leli fel, te hiába jegyezted. Nyákiszamos kéz
– szűrt kamerán át, képzelete, szemlencse-közegben
úgynevezett természeti látással – különálló
más és más kép lesz mindig zord lét-rekeszekben.
Így a személy is mindig más és más az időknek
árkaiban. Részvétel kell és nem magyarázat.
Majd logikád? Önzőn a szabadság zárt a „rekeszben”.
Szálkás lécből eszkábált ládába pakolva
nem számít, ami vagy, csak a vélés. Mondd, mire véled
mindezt? Várom a választ – mail-ben küldd: odaátról.




Időkapu (Martfű)

RÓZSA DÁNIEL

Te vagy a nagy

ez az izom az a szél / az a buta aki fél
sose jön el az idő / mosolyog a temető
a vakok a violák / ölelik a mosolyát

Az erő, mely hátulról ölel,
Te vagy a nagy, én meg a kicsi.
Azon töprengek, erről el
mit is tudnék még mondani.

Mutattál labdát, lovat, ásót.
Nem tudtam: épp a gödröd ásod,
s nem kérdezted meg tőlem azt sem,
leszek-e én a folytatásod.

Te vagy a nagy, én meg a kicsi,
köztünk ez örökké így marad,
s én sem maradok az, aki hiszi,
elhagytál, elhagytad magad.

Öt évig voltál teljesen.
Tizenkét évet félig.
Láttam, tizenhét évesen,
földbe rakják az égit.

Nem látod? Mutatnék Neked
még tizenöt évnyi fejleményt,
verseket, szerelmeimet,
a „harminckét éves lettem én”-t.

Mutatom,
Tőled kapott hangszálaimmal sziszegem,
Tőled kapott lábaimmal dobolom,
Hogy éld meg fent,
Hogy érezd lent,
hogy az „ősi dobos” szalad át itt,
aki őrzi erőd zamatát is:

„Nagypapa, nagymama, ham-ham-ham, / fekszenek, esznek a barlangban, /
nagymama főz csodaételeket, / nagypapa sakkot ad, és ne feledd: /
nagyszüleinket a ham-ham-ham / el sose éri a barlangban, /
nagymama főzi a kába halált, / ott, ahol egykor a nagypapa állt.”

Utak szélén lapuló lapu,
Te vagy tüzekben a hamu,
Te vagy a suta, a satu,
vállon és szíven a batyu,
Te vagy a buta, a tabu,
ősökig rezegő kapu,
az erő, mely hátulról ölel.

Én vagyok erre a tanú, akitől mindez útra kel
s magamban suttogom: apu.




Hunyadi János és fia, Mátyás

OLVASSUK EGYÜTT
   
NAGY LAJOS
  
Lecke
   
„Ha szépen letérdelsz, és összeteszed a kezed, és azt mondod: kedves, aranyos Nagy Lajos, nagyon szépen kérlek, adj nekem egy pengőt – akkor kapsz egy pengőt. Na! térdelj csak le! Nem úgy, mélyebben. Le mindkét térddel a földre. Úgy. Most könyörögj. Hangosabban. Mi-i-i? Azt mondod, hogy kesevarakos alakos bagom épen lépek? Nekem ne halandzsázz itt, ne sikkaszd el a könyörgő szöveget, hanem mondd ki tisztán: kedves, aranyos… úgy! nagyon szépen kérlek… Na, látod. Most, ha a cipőmet is megcsókolod, akkor kapsz még ötven fillért. Na, csókold meg szépen! Most mondd első személyben, önmagadról: hülye vagyok, féreg vagyok, gazember vagyok – akkor kapsz még egy pengőt, összesen tehát két pengő ötven fillért.”
     „Nem mondod? Akkor nem kapsz semmit. Mondod, vagy nem mondod? Ne nyöszörögj, csak mondd egész bátran, hisz nem hazudsz, bármily rútat mondasz, igazat mondasz.”
     „Úgy. Most állj fel, ülj le, ide a székre. Ne olyan közel hozzám, húzódj arrább, mert így nagyon közel vagy, márpedig szörnyen utállak.”
     „Először is nem kapsz semmit. Csak akkor adnék, ha megérdemelnéd. Akkor pedig nem csináltattam volna végig veled ezt a komédiát.”
     „Igen, becsaptalak. No és? Talán nem érdemelted meg? Hát lehet egy olyan embernek két pengő ötven fillért adni, aki két pengő ötven fillérért azt megteszi, amit te most megtettél? Hát lehet?”
     „Nem szégyelled magad? Két pengő ötvenért így megalázni magad. Letérdelni, imádkozni, önmagadról becsmérlő kijelentéseket tenni, cipőmet megcsókolni. Fuj, micsoda nyomorék vagy!”
     „Csak hallgass, fogd be a szád. Ne szemtelenkedj, ne lázadj, ne fenyegetőzz. Fogd be a szád, hallgass, a leckének még nincs vége. Ne húzódj megint olyan közel hozzám, ülj arrább azzal a székkel, fáj, ha látlak, egész lényed facsarja az orromat. És ne csitíts! Igenis, hangosan beszélek, hadd hallják meg, hallja meg az egész kávéház, az Oktogon tér, az egész város, az ország, Európa, a világ! Ne csitíts, mert…”
     „Szemtelenkedtél volna előbb. Máskor. Lázadtál volna akkor. Már régen. De nem, te ezt csinálod már évezredek óta. Te vagy, aki könyörögsz. Te vagy, aki cipőt, sarut, lábat csókoltál. Aki a melleden összefontad a két karod, és úgy hajlongtál, aki a homlokoddal a földet érintetted, aki hasra vágtad magad, és úgy csúsztál, te vagy, aki kezet csókoltál, aki palástok szegélyét nyaltad, te vagy, aki megsimogattad a vesszőt, amelyet végighúztak a hátadon.”
     „Te vagy, aki tolod a targoncát. Aki ütöd a lovat. Aki berregteted a gépet. Te vagy, aki zsámolyt teszel ki az utcára, kefékkel, fénymázakkal, és a lelkedet leheled rá a cipőre, mielőtt az utolsót simítod rajta bársony rongyaiddal. Te vagy, aki úgy megalázod magad, hogy verseket írsz, és felmagasztalod azt, aki ostorával végigsuhint rajtad, aki verseket írsz, és elnyöszörgöd, hogy milyen ostoba és tehetetlen és gyáva vagy, és hogy elepedsz a nőért, aki a másik nyakára simulva kacag rajtad, vagy undorodik tőled, verseket írsz és elsírod, hogy milyen gyenge és beteg vagy, és hogy szenvedsz és – ó, – még virtust csinálsz mindebből, mert hiszen dicsekszel vele, sírsz, panaszkodol, nyögdicsélsz, dicsekszel, dicsérsz pénzért, egy kis pénzért, egy pengőért, kettőötvenért.”
     „De te vagy, aki önmagadon kívül másokat is megalázol, aki rágalmazol, aki hazudsz, aki hamisan vádolsz. Aki letagadod a tényeket, aki hazudod a meséket, és rémhíreket gyártasz, aki csinálod a tudományt, és azt állítod, hogy a nap éjjel világít, és hogy 2 X 2 = 5, és hogy a folyók fölfelé folynak a völgyből a hegyekre, állítod, mondod, írod nekik pénzért, kettőötvenért, maximum! Te hazudsz, te csalsz, te kapálsz, kaszálsz, szántasz, vetsz, aratsz, terhet cipelsz, csépelsz, bányászol, te zihálsz, izzadsz, sóhajtasz, kérsz, morogsz, elbújva káromkodsz, hajlongsz, kalapot emelsz, dicsőítesz, dicshimnuszokat és tavaszi dalokat énekelsz, te vicceket mondasz, röhögtetsz másokat, és te magad röhögsz, pénzért, maximum kettőötvenért, te beteg vagy pénzért, egészséges vagy pénzért, meghalsz pénzért, egy kis jó, nyugodt, biztos szolgaságért, pár falatért, pár ütlegért, pár szidalomért, egy kis becstelen és bűnös életért.”
     „Ha meg nőstény vagy? Na hisz akkor! Te vagy, aki pislogsz az úrra. Bájmosolyokat eregetsz feléje, azt mondod a dupla tokájára, hogy milyen édes, azt mondod a tripla pocakjára, hogy milyen fess fiú maga, azt mondod a sárga agyarára, hogy milyen szép porcelán fogai vannak, angyal! Te átfogod karoddal a gallérból kiömlő zsírdaganatos nyakát, suttogsz a fülébe, lihegsz, megjátszod a szenvedélyest, pénzért, ah, gyönyörűséget is érzel egy kis felülfizetés ellenében.”
     „Ha hím vagy, úgynevezett férfi, jó vicc! szemtelen hazugság, mert eunuch vagy, herélt vagy, tudja az ördög, hogy tulajdonképpen mi is vagy, ó, nem is tudom már, hol kezdjem silányságod, bűneid elsorolásának egy új zuhatagát, mindegy, te lemászol a csatornába, te vájkálsz a sárban és piszokban. Mi is vagy te? Szörnyeteg vagy.”
     „Te vállalod, hogy rútabb légy, hogy piszkosabb légy, hogy büdös légy, te elfogadod a kevesebbet, te megeszed a rosszabbat, te felszolgálod a jobbat, te felszolgá-á-álsz! Te fürdővizet készítesz, és magad nem fürödsz, te végeredményben átengeded a leányodat, te élsz együtt a feleségeddel, tudván, hogy az neked csak úgy maradt, mert nekik már nem kellett; te gyermeket nemzel, a magad sorsára, tudván a sorsát előre, te azt tanulod, amire tanítanak, és az igazságtól félsz, mindezt teszed végeredményben pénzért. Eh, hiszen te gyilkolsz is pénzért, te a magad fajtáját is megölöd kettőötvenért, te végignézel egy operaelőadást éneklő királyokkal és őrgrófokkal, és még tapsolsz is hozzá, te megnézel egy balettet, és tisztelettel gondolsz a nagyhercegre, akivel az a Preobrazsenszkája együtt hál; te azt mondod a reimsi dómra, hogy szép, téged áhítat fog el, ha harangoznak, te sírsz, ha temetnek, te elolvasod a könyveket, melyeket mind ellened írtak, sőt, ha tudsz, te magad is írsz egy ugyanolyan könyvet, pénzért, kettőötvenért, de lehetőleg még kevesebbért, te segítesz a tüzet oltani, te, te őrült gonosztevő, te merénylője önmagadnak, te megrontója minden ivadékodnak, évezredeken keresztül. Te pénzért szállsz fel a levegőbe, te pénzért zuhansz le, nem a magasságért szállsz, és nem a halálért zuhansz, hanem, hogy szolgálj másokat. Te pénzért szeretsz, te pénzt adsz szerelemért, a testért és lélekért, pénzt adsz a részvétteljes kérdésért, hogy »fáj-e még a fejed, dobog-e még riadtan a szíved?«. Te sorba állsz, seregbe szállsz, ölni tudsz pénzért, még csak nem is a magad kedvére, ölni és elhullani indulsz pénzért, te, aki pénzért csakugyan dühbe is lobbansz végül, aki gyűlölöd végül, pénzért, az »ellenfeledet«, és már őszinte szenvedéllyel döföd a mellébe a szuronyod, pénzért, szolgaságért, mindig másokért, aki komolyan bedőlsz, felülsz, aki lelkesedsz pénzért, egy pengőért, kettőötvenért, aki elbutulsz, butábbra, mint ami vagy, pénzért. Téged felakasztanak, pénzért, te felakasztasz mást, pénzért, mindig a magad fajtáját másokért, szolgaságért, te végignézed, ha mást akasztanak, te félsz, te kellemesen borzongsz, te olvasod az ítéleteket, te helyeselsz, te megnyugszol, te mindent megértesz pénzért, te bevonulsz a börtönbe, és te örülsz, ha kivonulsz a börtönből, te élni akarsz, te örülsz a napfénynek, a napnak, mely gyalázatodra veti mindennap a sugarait, s ha este lebukik, arcán a szégyenpír ég. De jaj, ez a zuhatag bővebb lehetne, mint a Niagara, és ha meg nem változol, az idők végtelenéig zuhoghat eget ostromló robajjal.”
     „Pénzért. Kis aprópénzekért, egy pengőért, kettőötvenért, yenért, shillingért, dollárért, frankért, pénzért, ami számodra az odú, a rossz kása, a rongy, a penészes kenyér, a girhes szerelem, a tuberkulotikus gyerek, arcán a robot és gonosztevés lombrozói sztigmáival, pénzért, ami számodra a nyomorult élet. Ezért!”
     „Csak nyugalom! Pénzt nem kapsz tőlem egy vasat sem. De a leckének mindjárt vége. Első lecke csak annyi, amennyitől az eszed el nem fárad. Látom, megértettél, mert reszketsz, és szeretnél, látom, leütni.”
     „De ne engem, tisztelt embertárs, vagy minek nevezzelek! Ne engem. És egy kissé mintha már késő lenne. Mindjárt az elején kellett volna, régen, az ősidők kezdetén. Már akkor kellett volna, hogy észrevedd, hogy elszégyelld magad. De te, hisz te most is előbb letérdeltél. Haragra kellett volna lobbannod az idők kezdetén. Az ősállatnak meg kellett volna ölnie az ősállatot, de nem pénzért, apró kis javakért, hulladékért, szolgaságért, mint ahogy meg is ölte, hanem a maga emberségéért. Amikor az ősállat odanyújtotta szőrös mellét a másiknak, hogy vakarja meg, akkor kellett volna, akkor rögtön. Azt mondani, hogy: »nem!«, és a kőkést beledöfni markolatig. Ha pedig erősebb volt, úgyis nagyon egyszerű, haltál volna meg te. De te most is előbb letérdeltél egy pengőért. Haltál volna meg te, aki halál helyett megvakartad a szőrös mellet, s ezzel megmérgezted a mindenséget hatvanezer évre. Ne csókoltad volna meg a mancsát. Ne a lábát. Ne hajoltál volna meg földig, homlokoddal a port érintve. Ne cipelted volna a terhet. Ne őrizted volna a barmot. Sőt, nyitottad volna meg a karámot, hadd széledjenek el. Ne csiszoltad volna a követ, ne élesztetted volna a tüzet, hadd aludjon el, és legyen hideg és sötétség mindörökre, mert minek a világosság, ha te letérdelsz, könyörögsz és kezet csókolsz. Ne húztad volna a szekeret, ne vitted volna a fegyvert, ne irtottad volna a csalánt, ne nyaltad volna bíborpalástok szegélyét. Ne ettél volna. Ne vettél volna lélegzetet. Ültél volna le egy helybe, és ültél volna ott mozdulatlanul, étlen és szomjan és némán mindhalálig. Pusztultál volna inkább ki! Eh, hisz annyi mindent tehettél volna. Ütöttél volna egy nagyot a légycsapóval a Julius Caesar kopasz fejére; köptél volna bele Lucullus úr tányérjába; mérgezted volna meg testeddel a halakat, amikor Vedius Pollio beledobatott a halastavába, mert elejtettél egy kristályedényt, s az eltört; dugtál volna tűt a Fáraó trónszékébe, öntöttél volna petróleumot Rockefeller úr joghurtjába, bújtál volna el a kínai császár trónja mögé, és húztad volna meg a copfját, s kacagva mentél volna a kínpadra.”
     „Már az idők legelején, de azóta is minden időpontban, minden másodpercben megvolt az alkalom, hogy elszégyelld magad, elszánd magad, és ezt kiáltsd: »Nem, nem, nem!« Nem igaz a tanítás, hogy gazdasági szükségszerűség volt. Gyávaság volt, semmi más. Nem, nem és nem. Rakjuk le mindnyájan egyformán zsámolyainkat az utcán, és pucoljuk az egymás cipőit. Igen! Különben haltál volna meg, hiszen így is meghaltál, hatvanezer éven keresztül mindig meghaltál nyomorban, szenvedésben, szégyenben és gyalázatban, csak átkot és vereséget hagyva magad után.”
     „Különben nem haragszom rád, nem utállak, térj észre, hisz a te bűnöd az én bűnöm is. A pénzzel, a kettőötvennel csak tréfáltam. Pénzt nem adhatok, mert magamnak sincs. Amim van, mindössze egy pengő, azt megfelezem veled. Elmondottam a leckét, megütöm a vállad! Add tovább! Minden másodpercben megvan rá a kellő alkalom.”
    1928

ILLÉS LÁSZLÓ
   
Miért szép Nagy Lajos „tannovellája”?
   
Nagy Lajos Lecké-jét rendesen az elbeszélések közé sorolják a kiadók és irodalomtörténészek, de – úgy tetszik – finomabb fogékonysággal vette fel ezt az írásművet repertoárjába az 1920–30-as évek fordulóján a munkás kultúrmozgalom, amelynek estéin, hevenyészett dobogókon vagy a szabad ég alatt a novella versként hangzott fel, költeményként szállt és lázított, mint azt József Attila élettársa, Szántó Judit emlékezéseiből tudjuk. Ha át akarunk hatolni a mű formai burkán, hogy lényegi szépségeihez jussunk, nyomban a műfaji mineműség tolul elénk. Ha átadtuk magunkat a szöveg sodrásának, s együtt lélegzünk rohanva és időnként kifulladva a nagy Megalázóval, nyomban átérezzük: szabálytalan művel, formát bontó és egyúttal valamely új formát teremtő építménnyel szembesültünk.
     1928-ban írta prózai költeményét Nagy Lajos, az író alkotói pályáján is sorsfordító órában. A „boldog békeidők” nyugtalanul hullámzó talaján vetette meg lábát íróként két évtizeddel azelőtt, végigélte a világháborút, a forradalmakat és az ellenforradalmat, korábban még iránytalanul lázongó elégedetlenségét mint dinamitot fojtotta le a Horthy-féle fehéruralom fizikai nyomása. Az emberi önbecsülést felőrlő filléres gondok között vergődve írta kávéházak márványasztalain keserűen füstölgő és gyilkosan fullánkos karcolatait és novelláit, öt eset közül négyben bizonytalanul afelől, hogy a megrendelt feketét és cigarettát ki tudja-e majd fizetni egy felbukkanó jótét barát segítségével. A Farkas és bárány az ezópusi mese modern adaptációjaként a legbátrabb támadás volt az új középkor embertelensége ellen 1922-ben; túl volt már Nagy Lajos a Jeremiádá-t szülő kozmikus méretű kétségbeesésen, amikor a húszas évek végén a megerősödő munkásmozgalom vonzásába került, ami célt és irányt adott művészetének. Egészen természetesnek tetszik, hogy éppen ebben az időben keresi változatos utakon közlendője legalkalmasabb módozatait, mintha a szemléletben vele oly rokon Bertolt Brecht egy évtizeddel később elhangzó szavait előlegezné ezzel: „Új problémák merülnek fel, s új módszereket követelnek. A valóság megváltozik, s hogy ábrázolhassuk, meg kell változniuk az ábrázolási eszközöknek.” Nagy Lajos ekkor írja a Napirend-et, a Neue Sachlichkeit szikár tényfelsoroló modorában, a szimultán montázstechnikát alkalmazza, látszatra szenvtelenül ír, de nem idegen tőle a romantikus vízió sem, amely a Razzia lapjairól csap ki, felidézve a pétervári novemberi forradalom emlékképét. Innen indul majd a harmincas évek fordulóján a realizmus új magaslatai, novellaművészete kiteljesítése felé.
     A Lecke tehát a műfaji keresés, az átmenet idején született, a munkásmozgalommal való találkozás élménye világítja át, a meggyőzés agitatív szándéka fűti, magyar Lehrstück Brecht drámái előtt. Ha mindezt tudjuk e prózai költeményről, nyomban felmerülhet a kérdés: de hát lehet-e egy leplezetlenül agitációs közlés szép? – különösen, ha meggondoljuk, hogy éppen ezekben az években, a mozgalmi költészet s a proletárirodalom virágkorában, oly gyakran szorul háttérbe a művésziesség, szárnyalt földközelben a vers, és szikkadt tényirodalommá a vérbő realizmus.
     A Lecke főbekólintja és megragadja olvasóját, magával sodorja, hatása alól nem lehet szabadulni, viharos előadásmódja felzaklatja az érzelmeket, és megmozgatja a tudatot. Az olvasó vádlottá válik, s ha bíróvá kívánna lenni, argumentumok záporával kellene megküzdenie; belevonatott egy ügybe, részesévé vált egy vérre menő vitának. Ha az írásmű szépségének része a belőle sugárzó, megragadó hatás, úgy a Lecké-t az első benyomásra ilyen alkotásnak érezzük.
     E szuggesztivitás poétikai közvetítőit elsősorban a kompozícióban és a dikció ritmikájában ismerjük föl. Lényegében egy drámai dialógus részesei vagyunk, amely dialógus a monológ formájában jelenik meg; alig néhány gesztus, utalás jelzi a vitapartner kísérleteit a megnyilatkozásra, az ellenvetésre, ezt is elsodorja az Igazságtevő haragosan hullámzó szóáradata, amely azonban nem kelti a verbális folyam képzetét, hanem ellenkezőleg: oly nemes veretű igazságot hömpölyögtet, hogy ellentmondás nélkül elfogadjuk jogát a kettéhasított párbeszédre.
     A mű kompozíciója két nagy tételből építkezik, és egy záróakkorddal csendül ki. Az első felfutó hangzat a pénzért önnön emberi mivoltát eladó, elaljasodott teremtmény szégyenét zúgatja, s pillanatnyi crescendóhoz csupán a „féregember” felhorgadása indít, hogy innen aztán újra elszabaduljon az átokverés, most már a történelmi dimenziókban végigkísért emberi fajzat gyalázatát süvöltve. Míg az első tételben megvetett tárgyát undorral tolja el magától a Szidalmazó, a másodikban – noha haragja semmit sem csökken – fájdalom és keserűség szövődik át, a le-lezúduló mellékmondatok zenéjében bánat és rezignáció bujkál. Ez készíti elő aztán majd a zárótétel felemelő-feloldó aktusát.
     A teljes költői szövegen erős hullámverés vonul végig, a párhuzamosság, az ismétlés, a fokozás redőit érzékeljük, a felszín fodrozódása szilaj rohanásba lendül minduntalan, ahogy a tárgyias megállapításokat átfűti az indulat, ahogy az érzelmek hőfoka megolvasztja és áttöri a logika gátjait. A szidalmak, az érvek halmozása elsöprő, lehengerlő hatást kelt, a szövegszőttes teljes mintázatát képezi, emlékezzünk csak néhány jellemzőre: „… sírsz, panaszkodsz, nyögdécselsz, dicsekszel, dicsérsz, egy kis pénzért, egy pengőért, kettőötvenért…, „… a pénzért, ami számodra az odú, a rossz kása, a rongy, a penészes kenyér, a girhes szerelem, a tuberkolotikus gyerek…”, „ne szemtelenkedj, ne lázadj, ne fenyegetőzz…”, „… hadd hallják meg, hallja meg az egész kávéház, az Oktogon tér, az egész város, az ország, Európa, a világ!” De még ez a viharzás sem gáttalanul, formátlanul zuhog, mert noha féktelen, mégis a mesteri kompozíció természetesnek tetsző törvényei emelik, szárnyaltatják; ha jól odafigyelünk, hallhatjuk, mily finom műszereken robajlik tova ez az expresszív erő. Ha kiemelünk a szerves teljességből egy ilyen struktúrát például: „… te minden ivadékodnak évezredeken keresztül. Te pénzért szállsz fel a levegőbe, te pénzért zuhansz le, nem a magasságért szállsz, és nem a halálért zuhansz, hanem hogy szolgálj másokat. Te pénzért szeretsz, te pénzt adsz szerelemért, a testért és lélekért, pénzt adsz a részvétteljes kérdésért, hogy »fáj-e még a fejed, dobog-e még riadtan a szíved?« Te sorba állsz, seregbe szállsz, ölni tudsz pénzért…” – akkor láthatjuk, hogy az ad hominem megszólítások, a te személyes névmások sarkain fordul a szó, ennél fogva csap le süvítve és monoton egymásutánban a pöröly, s ha néha kihagy ez a kopogás, az a kovácsok taktusát időnként csengő-bongó futamokkal cifrázó zengést lobbantja emlékezetünkbe, de itt nem vidáman, hanem sötét-komor hangszínezetben. De nemcsak a mondatok tánca, lejtése, pergő ritmusa rohan előttünk, mint a hegyi folyó; még az egyes hullámfoszlányok is örvénylő mozgásban vannak, emlékezzünk csak a dús, csupa igés mozgalmasságra, ahol is: „… Te hazudsz, te csalsz, te kapálsz, vetsz, aratsz, terhet cipelsz, csépelsz, bányászol, te zihálsz, izzadsz, sóhajtasz, kérsz, morogsz, elbújva káromkodsz, hajlongsz, dicsőítesz…” a sziszegő sz-ek ostorcsapásait halljuk, a megvetés, a gyűlölet süvítését.
     A „költemény” teljes időkeretében nem lehetne tartani a felindulás hanghatásainak ezt a szintjét, de e közlendő létfontossága okán mégis ki kell kerülnie az elcsendesedést, a szordínókat. A mű lélegzését, lüktetését ezért pillanatnyi megtorpanások szolgálják, amelyek nem lehiggadást sugallnak, hanem impulzust sűrítenek az újabb nekilendüléshez. Mint látható: pólusok közt feszül a mű erőtere, dialektikus cikázás világítja át és tartja szorosan együtt a közlendőt, amit el kell mondania a Moralistának.
     Mert úgy látszik első pillanatra, mintha az erkölcs őre és számonkérője suhogtatná ostorát, mintha Ady kínlódása és gyötrelme visszhangozna itt a disznófejű Nagyúrral; de nem vér és arany már a tét, hanem a nagy költőelőd gondjának kontrasztja éget: mivé lett az emberfia a pénz utáni hajszában, kivetkőzött emberi mivoltából, eladta magát, önmaga ellen fordult, szolgává vált, féreggé aljasult. S a történeti dimenziókban? – a fáról leereszkedett ősnél kezdődött az emberi méltóság széttaposása, de nem mások által csupán, saját maga készségeiből is, mivelhogy eredendően gyávaságra, hazugságra és szolgálatra kész ez a teremtmény, amely, formáját tekintve, mintha ember volna. Az egyéniség önszétrombolásának filozófiája zakatol vak malomként a történelem mélyeiből, csodálható-e hát a tiltakozás vad ereje, amely a Lecké-ből kicsap? Csodálható-e csapongó jogos és igazságtalan túlzása dühének, amely átszakítja friss tudását is, a marxi tanokból nyert ismeretet a gazdasági törvényszerűségekről: „… nem igaz a tanítás, hogy gazdasági szükségszerűség volt – gyávaság volt, semmi más!” – sikoltja a kegyetlen moralista. A Lecke eszmeisége határmezsgyén mozog a marxizmus és a freudizmus, s az ifjúság nagy élményeként hozott pesszimista filozófiák mágneses mezején. Az emberi gonoszság és aljasság gyökereit irracionális mélységekből eredezteti az író, az osztálytársadalom farkastörvényeit csak megjelenési formának vélte sokáig, noha e körülmény mit sem változtatott az utóbbi elleni mély gyűlöletén. Lecké-je mintha csak Dosztojevszkij Karenina Annáról szóló vallomására felelne, ahol is így vélekedik a nagy orosz előd: „Könnyen belátható, hogy a gonosz mélyebben él az emberben, mint azt a szocialista gyógyítók feltételezik, hogy a gonosz semmilyen társadalmi rendszerben nem űzhető ki, hogy az emberi lélek ugyanaz marad, hogy a bűn és abnormitás magából az emberi lélekből fakad, és végül, hogy az emberi lélek törvényei annyira ismeretlenek, annyira megközelíthetetlenek a tudomány számára, oly határozatlanok és titokzatosak, hogy nem lehet gyógyító, sőt végleges bíró sem más, csak az, aki azt mondja:  »Enyém a bosszúállás és én megfizetek!«”
     A Lecke tanítása, eszmei szépsége abban tárul fel előttünk, hogy az irracionáliák szkepszisétől áterezett eme nyilatkozatra feleselve, vitázva válaszol, elfogadja és meghaladja azt egyszerre, nem szakad el egészen tőle, de tovább, helyesebben feljebb lépni törekszik, hiszen egész példatárából, Niagaraként zuhogó átkainak konkrétumaiból érzékletesen kitetszik, hogy okítás alá vont embertársának („vagy minek nevezzelek”) hibái és bűnei jórészt éppen azok a stigmák, amelyeket a kapitalizmus kora és osztálytörvényei sütöttek bőrébe, lelke sebhelyeit ezek szakították fel, ezektől szivárog abból a vér. Bosszúálló és Megfizető kíván lenni a Lecke felmondója is, a Tanítvány vezeklő szerepre kényszerül, megsemmisül: „ne csiszoltad volna a követ, ne élesztetted volna a tüzet, hadd aludjon el, és legyen hideg és sötétség mindörökre, mert minek a világosság, ha te letérdelsz, könyörögsz és kezet csókolsz… Pusztultál volna inkább ki!” – üvölti és zokogja egyszerre a hideg és kegyetlenségen átsütő bánattal és fájdalommal a Törvénytevő, aki a reimsi katedrális csipkefinom szépségét, aki a harangok zúgásának szelíd mélabúját, az áhítatot, az évezredek kultúráját dobná oda prolekultos elvakultsággal, csakhogy az egyetlent, amiért érdemes léteznie az emberi fajnak: az emberméltóságot megőrizhesse.
     Megváltók és próféták, a nagy Utópisták mozdulata sejlik a Lecke szózuhatag-indulatformáinak vonaglásában, az Ember erkölcsi megnemesítésének sziszifuszi követ görgetése fel a hegynek, az „egy kis jó, nyugodt, biztos szolgaság”-ból, „egy kis becstelen és bűnös élet”-ből való kilódítás szándéka –mozdulata, amely azonban a kortól és helytől, ahol és amikor elhangzik, nyomban leszáll az általánosság semmire sem kötelező magasából, s az ellenforradalmi Horthy-rezsim közviszonyainak, elembertelenedésének és elidegenedésének kegyetlen szavú vádlójává magasodik. Az ontológia övezetéből a hic et nunc talajára lépünk, az eszmények, az erkölcsi elvek vásárának, áruvá válásának piaci tolongásába, ahol kihívó frivolitással tapossák el az egyéniség integritását, sőt várják el az önnön részvételt az ön-megbecstelenítésben.
     A Lecke második tételének hangorkánja után azonban halk és mégis messze hangzó záróakkord csendül: a két ember ügye, a Vádló és a Vádlott gondja körül kitágul a világ, az új emberiség, avagy szorosabban: az elnyomók és elnyomottak dolgában valami alapvetően új történik, az Ítélkező ajkáról a szolidaritás, az azonosulás, az együtt érző segítőkészség szava szólal meg, a rádöbbentés, a felrázás első leckéje után a küldetésre való készség iránti bizalom hangzik, az útmutatás: add tovább! – mintha az illegális munkásmozgalom röpcéduláit bízná rá a gyengére, de erősödőre, a megtisztíthatóra, aki képes lesz a fejét fölemelni, letörölni magáról az évezredek szolgaságának nyomát; aki harcba is tud majd szállni az eszményeiért, a küzdő milliókért, ember voltára ébred, és nem hagyja magát többé megalázni senkitől; aki megváltoztatja a történelmet.
     Mitől is szép tehát ez a Lecke?
     Bizonnyal eszméitől, amit a régebbi tankönyvek mondanivalójának neveznek; amit közölni akar az embertársakkal, olvasóival, egykor – hallgatóival is. Szép a benne zúgó féktelen és őszinte indulattól, amelynek füstös és véres robajlását az emberért érzett felelősség és gond visszhangozza – szép attól, hogy nem elvontan tökéletes részleteiben az érvelés; de nem töredezett, hanem tökéletes az eszmény, amely az író előtt lebeg, nem tünékenyen és délibábosan, hanem a reáliákból felszállva – megvalósíthatatlanul. Szép attól, hogy a kitűzött cél felé monoton konoksággal tör, de ez a vonulás nem a szürke színében játszik, hanem a feszültségek villamos szikrázásától fénylik, hogy a feszülő és megernyedő mondatfutamok lüktetésétől él, hogy felszárnyal és lehanyatlik, hogy tökéletesen követi a forma a lényeget, mondhatni, egyesül vele, egymást teremtik és feltételezik. Egy öntésből született a Lecke, agitatív szándék és meggyőző, hiteles forma teremtette; az olvasólámpa fénykörében olvasva éppúgy megrázó erejű alkotás, mint egykor a munkásszínjátszók dobogóján. Önkéntelenül bizonyság arról is, hogy a politikum és a célzatosság képes művészetté válni, ha az ihlet teremtő ereje közvetíti őket, ha a társadalmi lét természetes törvényei nagy folyamatából merültek fel a szép szó segélyével.




Domborműrészlet az Időkapuról (Martfű)

MEGMENTETT OLDALAK

GYÖRE IMRE

Ablakból

R. K.-nak

Nézz fel az ablakomra,
hisz erre jársz naponta.
   
S ha nem, csak látni véllek,
mégis te vagy: test, lélek.
   
Fáradt vagyok miattad
vagy érted? Összeraklak
   
veled, de nem helyetted
holnapnak: mád letetted,
   
s a kiflivéget rágva,
gondolsz egy más világra,
   
hol fénytelibb a másnap,
s egész kiflire: másnak.
   
Majd itt is tán… A reggel
füledben elcsilingel
   
estig. Itt jársz naponta:
látlak. Nézz ablakomra,
   
légy biztató tekintet.
S ha intesz, visszaintek.




Kossuth (Vác)
  
   

MÉRLEG
   
SIMON FERENC
   
A létidő poétikája
   
Jenei Gyula költészetéről
  
„a vers // készenlét – mint a halállal majd, / egyedül van vele.”
    (belakja)
   
    A vallomásos lírai (poszt)realizmus a jellemzője Jenei Gyula költészetének, ami az ötödik versgyűjtemény után immár általánosan is kijelenthető. Rendkívül szokatlan ez a mai verstermésben, hiszen a posztmodern korában nem divat ilyen szövegeket írni. Éppen ezért kiváló és felkavaró ez a költészet. Nincs benne kimódoltság, póz, szerepjátszás, erőlködés, minden sora őszinte és hiteles, méghozzá az élményköltészet szintjén, ami megint csak szentségtörésnek számít az antireferencialitás világában. Jenei Gyula nem szégyelli, hogy érez, hogy vannak gondolatai a világról, mer beszélni érzelmeiről, a vele történt eseményekről. Ezért hatnak annyira valóságosnak és természetesnek a versei. Érezhető, hogy itt nem fiktív történetmozzanatokról, képekről van szó, leírásai realisták. Részletezően pontosan és árnyaltan mutatja be emlékeit a gyermekkorból, amikor csúzlizott, vagy egy leány fenekét bámulta a buszon, majd az iskolában. Felidézi, apja hogyan és miért ivott sört, milyen volt az édesanyja, hogyan halt meg a nagymama, milyen volt régen a szerelem, és gyermekei közül vajon ki örökli majd a nagyapa zsebóráját. Visszatér Arisztotelész Poétikájához: a líra olyan utánzás, ahol kizárólag a szerző beszél. Költészetének legnagyobb erénye a közvetlen, mélyen személyes hang: a megtörténtet és a megtörténhetőt olyan lírai beszéddel teszi átélhetővé és érthetővé, ami megegyezik mindennapi tapasztalatunkkal. A magunkra ismerés, „a helyettem írták” öröme adja a szöveg örömét, amelyben a vers lehetséges világa hozzáférhetővé teszi a létet, felmutatja a mindennapiságban rejtőzködő létigazságokat. Az „igazat” mondja, nem csak a „valódit”. Ehhez egyre szaporodó emlékeit, máshol családi fotóit, legújabban pedig egyik ciklusában Tabák Lajos fényképeit használja nyersanyagnak.
    Jenei ugyanakkor nem naiv: vallomásos lírai (poszt)realizmusa, pszichológiai hitelessége nagyon is mai, ha úgy tetszik, posztmodern. Stílusa nem nyúlik vissza a tizenkilencedik századba, de még a későmodern idejébe sem, hanem poétikai eszközként használja a számára jelentéssel bíró, ezért folytathatónak érzett szöveghagyományt, beleértve ebbe a posztmodernnek tekinthető réteget is. Ha az önreflexió, az újraírás és az újraolvasás, az önértelmezés – noha nyilvánvaló, hogy régi jellemzője ez az irodalomnak – utómodern jelenség, akkor ez a költészete is az. Jenei azonban nem a lírai szöveghagyományt, hanem saját, korábbi verseit olvassa és írja, vagyis érti újra. Legutóbbi kötetének igazi nóvuma, hogy önmagát is hagyományként értelmezi. Ezzel a gesztussal kiemeli és radikalizálja önnön időbeliségét, előtérbe állítja saját történetiségét: rámutat személyiségének állandó változására és ugyanakkor önazonosságára, a létezés temporalitásának paradoxonára. A lét és az idő konfliktusát és lényegi azonosságát erőteljes lírai nyelven szólaltatja meg: „a tegnap lehet, hogy másként / történt, a holnapután nem biztos. / egy számból ha kivonunk egy másikat, / a különbséget maradéknak nevezzük.” (alakváltozatok.) Sok esetben korábbi verseiből emel át sorokat, képeket, kérdéseket, és építi be – gyakran átírva – jelölt önidézetként szövegeibe. Az újraírás során apró, de lényeges változtatásokat hajt végre: módosít egy szót, megváltoztatja a kontextust, ezzel értékeli és minősíti is régebbi poétikai megoldásait. Fölfelé stilizáltnak érzékeli korábbi önmagát, ezért egyszerűsít, mondattanát a tiszta kijelentés, az értéksemleges megnevezés, a retorikai nullfok, az élőbeszéd közvetlensége felé mozdítja el.     
    A fosztóképzés – ahogy az egyik cím is kiemeli – az újraalakítás legfontosabb módszere. Jellemző darabja ennek az árnyékot vetnek, amelynek előző változata mozdulatok címmel szerepelt a Valahogy (1992) című kötetben. „mozdulatunktól megriad a langyos / víz;part, // a mocskos habokon táncoló hold bevert arccal néz // a csillagokra. a bennem és a benned a bennünk kavargó indulatokat // / lassan magához emeli az elmúlás. hát magába tekeri az éjszaka. így is lehet // boldognak lenni:!? vágytalanul // ná vásott szívvel hallgatni, // amint a parti köveknek / nekiütődik az ősz, és egyszer csak // nem fáj már semmi. valahol sziréna szól. / fülledt // vágyakat söepöer a szél /  városból felénk, // arcomba halott lányok haja hullik. féltékeny közömbös kézzel // simítod ki szememből a múltat. az élet ennyi. // mozdulatunktól megriad a langyos vízpart… // szeretnünk kéne, amíg dideregve / megjön a hajnal, reggel // szeretnünk, // de csak nézzük egymást, ameddig // fáradtan, // és végtelen hosszú árnyékot / vetnek a fák” (Az átírásokat dőlttel, a kihagyásokat áthúzással jelöltem. S. F.) A palimpszeszt mutatja az erős, radikális törléseket, ami kigyomlálja a bombasztikus, fölösleges túlzásokat, nehézkes körülírásokat. A kérdések helyett kijelentések szerepelnek, a fiatalkori féltékenységet az idősödő közömbösség váltja fel. A végtelen helyett már csak hosszú az árnyék, de az nem csupán megtörténik velünk, hanem nagyon is ránk vetül. A fogalmi kimondás helyett az időbeliség lesz a kiemelten fontos, a szöveg egésze érzékelteti az elmúlás közeledésének megállíthatatlan folyamatát, amit boldogan, vágytalanul, hallgatva, egyetértően kell elfogadnunk, vagyis megértenünk.
    Önmagán kívül csak Kosztolányi Dezső és Füst Milán szerepel jelölt idézettel a Ha kérdenéd című kötet zárlatában, de ezeket is önmagára vonatkoztatja. A nem szomorú, nem vidám a Boldog, szomorú dalt és a Szellemek utcáját evokálja. Az alakváltozatok Janus Pannonius Búcsú Váradtól, a kép Babits Mihály Zengő légypokol című versére, a fosztóképzés a meghatározó költőelődre, Simonyi Imrére utal jelöletlenül; továbbá még egy talált szöveg értelmezése szerepel a kötetben (jelentésszintek). Ezen kívül semmi, ami a posztmodern intertextualitás korában elég szokatlan, de ez is bizonyítja, hogy Jenei önálló versvilágot épít. Nincs szüksége utalásokra, áthallásokra, alig él ezek lehetőségével. Nemcsak a szövegközötti térben él, nemcsak abból táplálkozik, hanem az általa teremtett szöveguniverzumot gondozza versről versre, kötetről kötetre, hogy pontosabb, tömörebb és lényeglátóbb, vagyis igazabb legyen. Ez azt jelzi, hogy mindig „ugyanazt” a verset, a verset írja, csak ennek különböző alakváltozatait hozza létre az egyes darabokban. „bogár mászik a bögre szélén körbe, / mint aki eltévedt távoli télben, s önnön / nyomát járja – égi körző parányi hegye –, / újraírva vonja-vastagítja ugyanazt a vonalat.” (fényárnyék. Kiemelés tőlem. S. F.) Az (újra)írás ars poeticájában a szöveg és a lét azonossá válik, így lesz a vers szöveggé formált létté, szöveglétté, létmetaforává. A névátvitel egyben létátvitel is: az ember körzőhegynyi, parányi bogárléte égi, önmagán kívüli eredetű, noha élete eltévedésbe, értelmetlen hétköznapi körforgásba, megértett vagy önfeledt, vagyis létfeledt önismétlésbe hanyatlott.
    A valóság, miképpen a múlt is, a maga egészében megragadhatatlan, ezért az ábrázolás és az emlékezés szükségképpen kiemel: a részekből konstruál egészet. A műalkotás ezért és így lesz a valóság utánzása, más szinten való megismétlése, annak „égi mása”. Ez akkor igaz, ha lényege szerint azonos a valósággal, ha helyette áll, mint annak tökéletes létmodellje. A lehetséges világ felépítése, érzéki megjelenítése válogatás, formálás, átalakítás, metamorfózis eredménye, tehát fordítás, vagyis világolvasás- és értelmezés. Az interpretáció pedig ennek értelmezése. A műalkotás a szerző, a szöveghagyomány és a nyelv által létrehozott (nyelviesült) lét-idő-olvasat, amelyben minden benne van, mert ez maga a van. Hagyomány, erkölcs, múlt, jelen, jövő, valóság, világ, nyelv, élet, halál, Isten, természet, vagyis a teljesség olvasata, a tömörített totalitás, számítástechnikai metaforával: a lét.zip. Ha a létolvasat sikeres, akkor feltárul az igazság a fikcióban, ami leleplezi a létfeledtséget, és szóhoz jut a lét, a tulajdonképpeni, az autentikus, az önmagával azonos lét. A ráeszmélés világossága megérti a lét egészét, és az egészet létként érti meg, vagyis megérti a lét értelmét. A lírai (poszt)realizmus Jenei Gyulánál az emlékezés realizmusát jelenti,  ami a jelenből érti meg a múltat, mert az emlékezés szükségképpen mindig másképpen értés. Ehhez hasonlóan az értelmező sem jobban vagy kevésbé, hanem másképpen érti meg magát a szövegben, ami egyébként a szerzőre is igaz, hiszen a szöveg nem azonos önmagával és a szerzővel sem, mert nincs benne közvetlenül és teljesen hozzáférhető módon a jelentés, hiszen az a befogadás interakciójában jön létre. Miképpen a szerző sem abszolút értő olvasója saját szövegének, mert már ő is olvasó akkor, amikor önmagát érti, és olvasó akkor is, amikor a valóságot olvassa, írja művé.
    A ciklusok egybeolvasása összefoglalja a Ha kérdenéd című kötet tematikáját. A szerző a rovargyűjtemény mintájára időgyűjteményt készít emlékeiből, gombostűre tűzi a felidézett életképeket, mozdulatokat, fényképeket. A második egység feltételes módban gondolja tovább a megtörtént eseményeket és lehetséges változatait, a „másképpen is történhetett volna” élményeit. Az innen az ott az időbeliséget teszi térbelivé, megmutatja, hogyan játszhat a jelenből a múlt és a jövő, az életből a halál. Tabák Lajos fekete-fehér fotóinak kapcsán is a lét és az idő jelentése és ábrázolhatósága foglalkoztatja. A záró ciklus a kötetcímben feltett kérdésre válaszol, az eredmény: nem szomorú, nem vidám.
    A nyitóvers (kép) tudatos szerkesztés eredményeként került előre, mert képgazdagon és összetetten tartalmazza a legfontosabb motívumokat, utaláshálózatán keresztül a kötet minden pontjára eljuthatunk. Ebben két képet vetít egymásra az asszociációk és az érzékletes, erőteljes metonímiák, metaforák segítségével. Az első egy konyhai, gyermekkori délután életképe, a másik egy régi fotó, amit ez az emlék felidéz, ahol „a hajad belelóg a nyárba”. A fényképen, a „valóságban” a haj nyilván a szembe lógott bele, de a költői szemlélet a felcserélés retorikai alakzatával váratlanságot teremt: ez adja a sor poétikai hatását. A szemlélet: a szem élete, amikor a költő szeme él, akkor szemlél. A valóságon túl meglátja az igazságot: „a legfontosabb […] az értelemátvitelben való ügyesség. Ez az egy tudniillik, amit nem lehet mástól megtanulni, s ami a rátermettség jele, mert jó értelemátvitelt alkotni annyi, mint látni a hasonlóságot.” A két kép, az életkép és a fénykép „belelóg”, beszüremkedik a versbe: „légypapírba ragadt délután, / múlt időben verdes hosszan, / emlékek hártyás szárnyai / megkötnek majd a ragacsban.” Nyilvánvaló, hogy nem a délután ragadt a légypapírba, hanem a legyek – az általuk felidézett délutánon. Abba a sárgás, cukros, ragacsos, eléggé gusztustalan, de hatékony légycsapdába, amit rajzszöggel rögzítettünk az alsó konyha gerendájára. A legyek hártyás szárnyai kötnek meg majd a ragacsban, tehát emlékké lesznek. Az emlékezés visszafelé éli az időt, ennek megfelelően a múlt a jövőben lesz múlttá, méghozzá a mindenkori jelen által meghatározott múlttá. A két kép felidézi és módosítja is a másik jelentését. A szöveg alapmetaforája, hogy a légypapírba ragadt legyek az emlékeket és egyben az emlékezőt is jelentik. Képszerűen ezek a légypapíron, vagyis az időn ütött fekete légy-emlék-lyukak, amin keresztül az emlékező a múltjába, és olykor – előreszaladva a saját haláláig – a jövőjébe láthat. A névátvitelnek megfelelően az emlékezőre és emlékeire is átragadnak a legyek jellemző tulajdonságai: kölcsönösen felcserélhetők és egymásra vonatkoztathatók lesznek. A légypapír így emlékpapírrá, verssé, a létidő metaforájává lényegül át. Az emlékei fogságába ragadt emlékező – a lírai én, és általa az olvasói én – kétségbeesett, fáradt remegése, hosszú verdesése és tragikus kalimpálása, az enyészetnek kiszolgáltatott helyzete azonos a légypapírba ragadt legyekével. Sorsuk a negatív emlékezés: a felejtés. Ennek jele a fölhólyagzás a régi képen, majd a semmi és az elmúlás: „mint időn ütött lyukak, / sok apró, fekete pörsenés / rugdalja elszántan a semmit, / végül minden elenyész.” A szerző folyamatosan tágítja, átírja és pontosítja önmagát. Az életkép tárgyias leírásától a többes szám első személyű kijelentésen keresztül a személyes vallomásig jut el. A szöveg nemcsak az emlékek jellemzőiről szól, hanem az emlékezés szelektív és asszociációs mechanizmusát is bemutatja: „elenyésznek a részletek, / a mozaikok is összetörnek, / fáradt szívünkben kitartóan / verdeső emlékek gyűlnek.” A külvilág és a délután is fontos motívum, de csak díszlet, külsőség. A lényeg a záró gesztusban van, mert a kisimítás maga az emlékezés, a versírás, vagyis az önmegértés folyamata: „és ott csüng még az égen a nap, / üres árnyékot vet a délután, / a hajad belelóg a nyárba, / kisimítom félszegen, sután.”
    Ugyanez a vershelyzet hasonló gondolatokhoz vezette Babits Mihályt is Zengő légypokol (1930) című költeményében. Kérdés, hogy Jenei Gyula ismerte-e ezt a szöveget, tehát tudatos vagy tudatalatti jelöletlen szövegközöttiségről van-e itt szó, vagy egyszerűen arról, hogy a költői szemlélet – egymástól teljesen függetlenül – az azonos valóságdarabból ugyanarra a lírai következtetésre jutott. „[…] Messzebb egy légvonatban lobogó / enyves pántlika leng: a légyfogó; / rajt elfogott legyeknek tízei / s halálig tartó kínjuk zengeti. // Te hallod s mintha vergődő saját / lelked sötét zengését hallanád; / szárnyát veri, halálos csöpp fogoly, / s röpűl a Föld, a zengő légypokol. […]”
    A múlt örök, végérvényesen megtörtént, ugyanakkor az emlékezés esetleges, a képzelet által is bővített, tehát változó is, befejezetlen, mert lezárhatatlan, csak kérdések vannak hozzá (befejezetlen múlt). Miért ez a sok emlékezés, a régi képek nézegetése, a korábbi versek elővétele, átírása? Jenei Gyula legnagyobb kérdése, miképpen Heideggernek: a lét és az idő. Hogyan létezik az idő, mi az idő, és hogyan van a lét az időben, és hogyan van a létidő a költészetben? Ars poeticája: „a vers // készenlét – mint a halállal majd, / egyedül van vele.” (belakja. Kiemelés tőlem. S. F.) Az írásjelek, a pontok, a vonalak, a margók, a vers és a szívverés egymást felidéző ritmusa, szabályos ismétlődése, vagyis maga a költemény így lesz a lét és az idő metaforája. Hasonló lírai ötlet teszi megrendítővé a rácsodálkozások utolsó sorát még az első, a Hátországban (1990) kötetben: „két zárójel közé szült anyám.” Nem csak az emlékezés tartalma, hanem maga a folyamat a fontos, ami nem más, mint a halálra nyitott élet. A vers, az emlék: a halálhoz viszonyuló lét. Jenei nem pszichologizál, olykor nosztalgiázik, de mindezt azért teszi, hogy szembenézzen – a saját haláláig történő előrefutásban – a léttel mint idővel, a születés és az elmúlás, a két zárójel által határolt közöttel, a gonddal.
    Ahogy az egyik ciklus- és verscím mondja: innen az ott, vagyis a mindenkori innenből, a mostból a múltbeli és a jövőbeli akkor, vagyis életünkből a múltunk és jövendő halálunk hogyan látszhat. És előreszaladva a végig, mert bizonyosan eljön, az életünket záró jelig, az ottból visszatekintve – ami nem más, mint halálunk jelenné tett jövője, a jövő emléke – az életünk hogyan látszhat. A feltételes jövő idő vége felől – ami még hátra van –, vagyis a halál felől olvassa a hajdani és a majdani múltat, tehát a lét egészét jelenné: „hullámok, megfakult tengerkék, eső- // mosta ragyogás. arcod helyén, arcom / helyén – a papíron átüt lassan a rozsda, / alaktalan kis barna foltokban, ahogyan / bőrünkön a feltételes jövő idő. fényhez // ragad az árnyék, a tőhöz képzők, jelek. em- / lékezünk arra, ami lesz. összekeverednek / az évszakok, a mozdulatok. a termés elengedi / az ágat. innen az ott így is látszhat.” (Kiemelések tőlem. S. F.) A sortörés játékos paranomáziája szerint az em-lékezés az elme lékelése, olyan múltfúrás, amelyben az emlékezés mozaikjai kiemelik a lényeget az időből, így létté avatják. Nem az eltűnt idő van itt, hanem a felfedett, a megértett idő. Ahogy a nyelv az azonos alakúságban láttatja: aki megért, az már megért. A halálmegér(t)és, ami egyben létmegér(t)és is, nem föltétlenül az élet végén van, hanem a létidő egészében, a véghez tartó előresietésben, mert a halál a legsajátabbul bizonytalan bizonyosság, ami bármikor bekövetkezhet. Ha valaki beért, akkor már megérti, hogy leért, és nem kapaszkodik, hanem elengedi az ág-életét.
    Legutóbbi kötetének címadó verse (Ha kérdenéd) Jenei Gyula eddigi költészetének egyik legjobb darabja. A feltételes mód azért érdekes, mert a költő akkor is beszél, ha nem kérdezik: ezzel teremti meg a megszólalás pozícióját. A tiszta, öntükröző leírás szerkezete Kosztolányi Hajnali részegségét idézi, mert az is magyarázza miértjeit, ábrázolja környezetét, a megírás folyamatát. A szöveg erejét növeli, hogy „retorizált hazugsággal” kezdődik. azt állítja, nem tudná megmondani, mit csinált ma, holott végig arról beszél részletesen, hogy mennyi minden is történt. Számtalanszor megnézte és rögzítette az időt, vécére ment, teát ivott, nézegette a nagyapja zsebóráját, megetette a kicsit. A költemény részletes óratörténeti- és használati leírást ad a család időmérési szokásairól, közben pedig még erről az egészről verset is ír. „ha kérdenéd, mit csináltam ma, / hát ennyit: szavakat raktam egymás után.” Beleírta az órás reakcióját az összetört vekkerre, kifejezte viszonyát a versben szereplő eseményekhez, mindezt értékelte, és megállapította, hogy: „20:45. nem történt semmi – ma sem.” Alapkérdése, hogy a hétköznapi történések miért a „semmi” történései. Ha az „élet” történik, miért érezzük „semminek”? Hogyan semmi, vagy mi az a semmi, ami nem történt ma sem? A létben levő semmi érzete ez, ami a gondoskodás miatt van. Ha a létező a gondoskodásban van, akkor nem ér rá önmagára, úgy érzi, hogy léte feledésbe merült, már személyisége sem az övé. „nincs / mit mondanom, a szavaimat el- / használták barátok, nők, a postás, / a közértes, a vízóra-leolvasó; ők is / folyvást akarnak valamit, s ugyanúgy / nem tudják, hogy mit: túl a napi / vágyakon, egyszerű élvezeten: / próbálkozik velem a vers.” (próbálkozik.) Úgy érzi, ő maga sincs egészen jelen, még önmaga számára sem, így élete elvesztette jelen-létét, jelentését, értelmét. Csak úgy „elvan” a világban: belevettetett, kivetül és ráhanyatlik. Ez a „beletörődés a megszokásba […]: »ahogy tegnap, éppúgy ma és holnap«. […] A holnapi, amelyre a mindennapi gondoskodás vár, az »örök tegnapi«. A mindennapiság szürkesége azt tekinti változatosságnak, amit a napok éppen hoznak.” „ha kérdenéd, mit csináltam ma, nem tudnám / megmondani. csak úgy telt a nap, ahogy / máskor.” Ugyanez a létidőérzés szerepel egy korábbi versében is: „még megint / már mindig / ma van” (már mindig. Grafitnap, 2002) A semmi érzetét az egyformaság ismétlődése okozza, amelynek jellemzője a heideggeri, pozitív értelemben vett fecsegés, ami ugyanakkor a mindennapi létmegértés eszköze is. „A mindennapiságot a mindenkori »egyes« jelenvalólét is többé vagy kevésbé ismeri saját egzisztálásmódjaként, mégpedig az unott kedélytelenség diszpozíciója révén. [Jenei Gyula kifejezésével ez a nem szomorú, nem vidám]. A jelenvalólét a mindennapiságtól közönyösen »szenvedhet« fásultságba süllyedhet, s oly módon térhet ki előle, hogy az ügyleteibe való szétszóródást ellensúlyozandó, új szórakozásokat keres. Az egzisztencia azonban a pillanatban is, persze gyakran csak »egy pillanatig« urává lehet a mindennapoknak, bár sohasem lehet képes kiiktatni azt.”
    Az óraszerkezetek az emberi létezés allegóriájává válnak: „s mi a sérülékenyebb: az óra vagy a test? / lerakódik a finom rozsda, a mész az erekben, // elkoszosodik a szerkezet. késnek, sietnek / a szívütések.” Az óraember azonban nemcsak a testet jelenti, hanem mindent: a létezés egésze idővé válik. A múlt, a jelen és a jövő egyszerre jelenik meg. A jelenbeli emlékezés a gyerekkorra, az emlékezés körülményeinek részletes és pontos, időbeli rögzítése emeli ki az állandó szembenézést az idő múlásával. A jövő itt is a halálig történő előrefutásban jelenik meg a mostban: „foglalkozom a gyerekekkel. nézem őket, / vajon melyikük örökli a zsebórát? 21:19.” Az órák, a kijelzők, vagyis maga az idő lesz cselekvővé, az idő múlása bánik el az emberrel, darabolja fel életét. Jenei nézi és érzi az időt. A ketyegő a szívet is jelenti, az időt jelző tárgyak is lüktetnek, mint a szív és az érben dübörgő vér, ezért fájnak. „csak a telefonok, a gáz- // tűzhely, a számítógép, a rádió, a cd-lejátszó, / s a dekóder kijelzői villogták zölden, sárgán, / pirosan, hogy telik az élet, kitelik. némán / lüktettek, jeleztek, fájtak. fájt a csönd, // amelyben csak az erekben dübörgő folyadék / hangja hallatszott álmatlan éjszakán, / meg a fölpercegő magányos szú. a gyerek- / korban hallatszik így a félelem. 18:13.” Az órákban az idő jelzése fáj. Ez a halálfélelem, a rettegés a lebírhatatlantól. A „fölpercegő szú” jelzőjében is megbújik a perc, a porlasztó, szétrágó idő, miképpen az idő mázsás tömbjét is a kvarc percegése darabolja morzsákra. A mobil is szeleteli az időt, a létezést, ezért riad meg váratlan csengésétől. Ha üt az utolsó óránk, ha lejár az időnk, akkor ki kell mennünk a létidőnkből, mert a halálban nincs idő, ott az „időtlenség” vagy a teológiai értelemben vett „öröklét” az úr. Csak a létben van idő, ezért a lét: idő.
    „13:41 a komputeridő.  közben megetettem, / lefektettem a gyereket. nagyapám // négy évvel korábban meghalt, mint meg- / születtem. jó kezembe fogni a zsebóráját […] 20:43. ez már egy másik / nap. ismét leereszkedem a versidőbe.”  (Kiemelések tőlem. S. F.) A komputeridő és a versidő szerepel a szövegben. A számítógép ideje az órával mérhető időt jelöli, ami azt mutatja meg, hogy éppen most van annyi óra, amit a gép, vagy bármilyen más időmérő eszköz mutat. Az időmérés létmérés is, ahogy a nyelv mondja: az óra megy, jár, mert ember, mert élet. Amikor fogy az időnk, akkor a halál felől fogy az életünk, a vég közeledik hozzánk percről percre, ezért is mondja a nyelv, hogy a mi időnk le-járt (már a negyvennyolcadikat tapossa), miképpen az óra, de az életet már nem lehet újra felhúzni. A mindenkori órára nézés jelzi a „mostok” múlását, az el-múlást. A vers minden időre vonatkozó mozzanata a versidő, ami „lejjebb” van, így mélyebb, általánosabb, mint a felszíni komputeridő. A versidő, az ábrázolt idő egésze teszi érthetővé, hogy a lét idő, vagyis el-múlás, halálhoz viszonyuló lét. A nagyapa négy évvel korábbi halálát a saját születési idejéhez, létbe jövéséhez, és ebből szükségképpen következően szó szerint a saját halálához hasonlítja. Ez a halálhoz viszonyuló, a halálhoz mért lét. A nagyapa emléke is a versidő része, de a nagyapa nem „tovább él” a zsebórában, hanem emléke az emlékezőt a saját halálával szembesíti, miképpen az is, hogy fiai közül ki örökli majd és különösen, hogy mikor, a zsebórát. Ezt azért jó kézbe venni, mert az ismeretlen nagyapát idézi, és a hétköznapi létmegértés – menekülvén saját halála természetes szorongásától – elleplezi, hogy a zsebórában metonimikusan a saját halálunkat tartjuk a kezünkben. A halál elől menekülő mindennapiság létmegértése, hogy „van élet a halál után”, hogy a nagyapa mégis „tovább él” a zsebórában. „Az ember tud a bizonyos halálról, s tulajdonképpen mégsem bizonyos a sajátjában.” Az ember ezért, és mert eredendően kíváncsi, szereti nézni a szerencsétlenségeket – ez a katasztrófaturizmus alapja –, mert örül, hogy nem vele történt (a kép mögött).
    A vallás és a művészet úgy képes legyőzni az időt, hogy jelenvalólétünkből a hit és/vagy a hagyomány idejébe tesz át. Ha az ember nem tudja elfogadni a saját halálát, akkor ráhagyatkozhat, megtérhet a halhatatlanság, az örök élet bizonyosságába, ha azt kevésbé tartja abszurdnak, mint a világot. A szellem, a lélek halhatatlanságát, örök életét hirdető versek pedig a „Meg nem halhatok én teljesen” érzésekből születnek (Horatius: Melpomenéhez; Devecseri Gábor fordítása). De szándékukkal ellentétben ezzel éppen az ellenkezőjét, a halál lebírhatatlan hatalmát, hátborzongató idegenségét bizonyítják, hiszen már életükben emlékművet állítanak saját halhatatlanságuknak, tehát indirekt módon a haláluknak, ami egyébként érthető, mert ez egyben létük értelme is. A költészet, a vers-lét-idő az, ami felfed(ez): a valóság, a tények ellenére „átlát a szitán”, nem hagyja magát eltéríteni a látszattól, az elfedett igazságtól. A felfedettségben, az igazságban a lét színről színre látszik, míg az elrejtettségben, a nem-igazságban, a létfeledtség létmegértésében csak tükör által homályosan, mert az csak a látszat. Ezért mondja Heidegger Hölderlint idézve, hogy „költőien lakozik az ember”.
    A Jenei-vers a megidézett életképet, fotót, emléket a részletek kiemelésével, felnagyításával, a tényszerű, kopogó mondatok, a tisztán fogalmi megnevezés retorikai-poétikai eszközeivel, és/vagy a felcserélés, a névátvitel alakzataival, metonímiáival, metaforáival, és az időszembesítés önreflexív gesztusaival (még, már, most, majd) teszi tragikus vagy tragikum nélküli elégiákká. A külvilág, a délután, a nap, az évszak, általában a környezet csak mellékesen, olykor ironikusan van jelen, mintegy „belelóg a képbe, a versbe”, mert a lényeges változás az időben történik. Az időábrázolás mellett a kisimítás a legfontosabb gesztusa, ami nem más, mint maga a kimondás, a megnevezés, az emlékidézés, vagyis a versírás, az önértelmezés, a vers-lét-idő-halál összegzésének a folyamata.
    A költői módszer a rögzítés: „néven nevezem, // amit lehet. tárgyiasítom az időt: szétfolyik, / mint a víz a fürdőszoba kövén. a felmosó- / rongy felissza, kicsavarom: kevés koszos lé.” (megnevezi.) A cél a megfejtés, a szembenézés: „bepötyögöm ezeket a sorokat a számító- / gépbe: jó ez, mondom magamnak, // miközben szeretném megfejteni, mitől / olyan ismerősen valószerűtlenek a fények.” (két délután.) A megnevezés és az elhallgatás optimális arányát kell a költőnek megtalálnia, mert ha a kimondás kerül túlsúlyba, akkor túlírt, szájbarágós, fecsegő lesz a vers, ha pedig az ellipszis, akkor érthetetlenül széteső: „nem szabad kimondani / mindent, nem is lehet. kint permetez / az eső, bent az üres szoba. a falak // egymásnak dobálják a hangokat. állunk / még egy kicsit ott, ahol ezután már sosem.” (üres.)
    Jenei Gyulának ez most nagyon jól sikerült. Megrendülten állunk az életünk, a saját létidőnk poétikája, végességünk poétizált valósága, felfedett igazsága előtt, ami úgy szembesít bennünket saját halálunkkal az előrefutásban, hogy éppen ezzel részeltet a mindennapi élet hihetetlen csodájában is. Közvetíti az ittlét fölfoghatatlan örömét, a létmegértést, ami mindig egyetértés is, vagyis a létidő egészének, a halálra való szorongó készenlétnek, a gondnak mint a lét tétjének az elfogadása, a lét értelmének szabad választása.

BERETI GÁBOR
   
Egyediség és kortapasztalat
   
Tabák András költői világa
   
Jó lenne azzal a gondtalan kötetlenséggel tekinteni Tabák András lírájára, amit ő az (Egy Duna menti kertben) című versével sugall: „… hallgatni / a túlsó partról / idáig görgő / tompa harangszót, / megfogni közben / a mázas kancsót, / tölteni ím a / hűs, bíbor borból, / s ráfirkantani / most a papírra / egy-két felötlő / kósza sort, rímet, / mondatot, képet.” (3. old). Ám e könnyed sorokkal futtatott idillre, a rögtön ezt követő (Ő meg én) című, Móra Ferencnek ajánlott opus soraival ő maga vet árnyat: „Törékeny lelkű örökké vesztes / szótlan szemérmes félszeg férfiak / Hetedíziglen megsebzett ősök / szelíd szomorú ivadékai / Kik csöndben fűzik a szót s ha sírnak / a könnyük mindig befele csorog.” (34). A két pólus, a fentebbi, virtuozitást is sejtető vers sorain megcsillanó fények, s a következő opus drámaiságából rávetülő árnyak közt indukálódó feszültséget csak részlegesen magyarázza e kettőt harmadikként követő (53 után) című munka: „Őszömnek lassan vége / Nélküled dideregve / Húzom össze magamat / Telemre készülődöm.” (35). Mert bár válogatott kötetének a címe is innen vétetett, Telemre készülődöm, a költői pálya egyediségének, s ezzel összefüggésben esztétikai értékének mégsem lehet magyarázata ez az elmúlás bekövetkeztével minden egyes ember számára kijelölt általános „sorstapasztalat”. Hanem éppen fordítva, az egyéni élményekbe rögzült közös tapasztalat az, amely így, a versek egyediségén keresztül kölcsönöz esztétikai értéket a poézis számára. Ezért úgy véljük, hogy talán a nem is oly véletlenül egymás mellé sodródott három vers a tabáki  poézis kulcsa.
    Az alábbiakban Tabák András költői világának bemutatására tehát a kortapasztalat és az egyediség kölcsönhatásának megidézésével teszünk kísérletet.
    Tabák prózaíróként indult. Munkássága nagyobb részét elbeszélések, regények teszik ki. Ám megismerkedvén az elmúlt húsz év versterméséből összeállított válogatással, csak egyet érthetünk a gyűjteményt szerkesztő Simor Andrással, aki szerint Tabák új kötete az elmúlt két évtized hiteles lírai tükreként állítható prózaírói életműve mellé. „Ő maga szigorú önértékelőként verseinek címét zárójelbe teszi. Ezt a zárójelet ma már nyugodtan elhagyhatná, a Telemre készülődöm versei igazi költő alkotásai.”
    Már az eddigiek, a fent idézett részletek is jól illusztrálták Tabák verselésének legfőbb jellegzetességét, hogy a költő a szabad vershangzást a szótagszám, az ahhoz rendelődő verslábvariánsok, a ritmika, stb., igényelte formai kötöttségek megtartásával éri el. A verslüktetést inkább az időmérték, mintsem a rímképlet kívánalmai indukálják. Versei így sajátos átmenetként egyszerre példái a fegyelemre intő kötelmek szigorának és a szabadon áramló lírai beszédnek. Poézisét – Szepes Erika szóhasználatával élve –, az ütemmozaik forma uralja.
   
    A válogatás öt ciklusa közül négy korábbi kötetek címét viseli. Az elmúlt húsz év eseménykronológiáját híven követő ciklusokat azonban néhány, rendre visszatérő, élményadó narratíva tematizálja – a magánélet, a szerelem, az elmúlás, az emberi lét néma környezeti háttereként feltűnő természet, s ennek pandantjaként a hol nyílt, hol rejtett jelenével a hétköznapjaink számára mintegy „néma” társadalmi háttérként szolgáló, s a tabáki versvilágot uraló politikum. Tabák András lírája ezért ma egy kevesek által vállalt, a hegemón kánon határain kívül virágzó, mert az izolált Én helyett líraisága középpontjába a Mi közösségiségét állító remitologizációs poétikai iskola egyik változata. Az pedig, hogy mindezek, mint versbe transzponált nyelvi alakzatok milyen jelentés-összefüggésbe lépnek a poézis esztétikai értékét megképző kortapasztalattal, az értelmezés bejárandó útjai számára is kijelölik az irányokat.
    A kötet egy ciklusokon kívüli, Mátyás király halálának évszámát, az 1490-es esztendőt idéző verssel kezdődik. E felütés a maga allúzióival vet fényt a későbbi, immár a mi korunk eseményeitől ihletett opusok sorára.  „Nincs többé vajdafia Mátyás, / a nyúzó, az igaztalan. / Csak a lélegzetre nem vetett ki adót, / s csak a koldust nem sarcolta meg. / Ki pedig rázúgolódott, / sok jeles urunkat, papunkat / Torkonragadta és vártömlöcbe zárta” – olvashatjuk a hosszúvers kezdetén. Majd középtájt: „De bús serege, hollós zászlajával, / ím, végleg sárba-porba verve. / Szabad már Prága, és Bécs és Boroszló, / és szabad a Magyarok Országa.” S végül a vers zárlata: „Ezért hát kincs, dénár és arany / fegyverre, hadra már el nem orozható. / Ezután mindenki azt aprít bátran a tejébe, / amije van, s amit el nem ivott. // Akkor meg miért jajong / a rút, pokol pórnép? / Miért, hogy hol van, hová tűnt / Mátyás, az igazságos?” Tabák itt a rég letűnt kor példázatával utal történelmünk közelmúltbeli, kardinális eseményére, jelezve, ő e változást „a rút, pokol pórnép” helyzetéből, a vesztesek oldalán állva szemléli. (1490) (5).  
    Midőn az olvasó találkozik azzal a tabáki diszkurzív szövegegységekbe archiválódott ideológiai és esztétikai tudattal, amely egyszerre őrzi egy korábbi líra- és társadalomtörténeti korszak letűnt, irreverzibilis, megőrzött, generális, és élő, oppozíciós tapasztalatát, e motivikus háló jelentésegyüttesének a segítségével, s az esztétikum által is megerősítve ismerheti fel önmaga valóságos, az elidegenedettség által sújtott léthelyzetét. Az olvasó a tabáki szöveg számtalan konnotációját előhívó olvasatok forrásából meríthet, s egy feltáruló esztétikai ideológia támogatásával építheti, fogalmazhatja újjá és aktualizálhatja immár az esztétikai szövegtartományokon túli emancipációs igényét.
    S hogy mi táplálja ezt az igényt? Előbb a veszteseket képviselő szemléletről szóltunk, most arról a sokakat szorító léthelyzetről, amit Tabák András a (Szolgagondok) című versében a szolgaságot elutasító öntudattal énekel meg: „nekem is már / Az jut ki csupán, mi oly sokunknak / Szolgagondok. Állásféltés, garas- / Űzés, adósságok, iszony-álmok / Felhős homlok”. „Szolgagondok napra nap. Szolgává / Holott soha nem tettem magamat.” (66). Szolgasorban élni, holott szolgává soha nem tettem magamat, ez bizony a társadalmi léthelyzetre utaló ellentmondás. Tabák feltűnően érzékeny a társadalmi visszásságokból fakadó ellentmondásokra. Egy groteszk kor groteszk helyzeteit olykor epigrammatikus tömörséggel fejezi ki: „A vas és acél országa helyett, / ez itt Aczél, majd Wass földje lett.” (Adalék) (85). Ám az idő múlik, s Wass-tüntetők kelnek a még mindig aczélinek képzelt rendszer kormánya ellen. Nem érzékelvén, hogy már egy új rendszer kormánya ellen tüntetnek. Tabák, az árnyalatok közt is disztingválni képes költő, a paradox szituációkra is fogékony: „Hogy én valaha is rohamrendőrökért / Fogok szorítani, tüntetőkkel szemben? / Hát ez az, mit nem hittem volna soha.” (Csata az utcán) (86).
    Az Én számára az eseményszerű egyediségek kifogyhatatlan élményforrása a világ, a sokszínű, sokárnyalatú kor, mely létének színtere. Az alkotásban egyszerre jelenik meg a lét, mint tételezett valóság, a költői Én-szubjektum, az alkotás búvópatak jellegű folyamata, s végül az önmaga teljességéről hírt adó, mimetikus valóságként létrejött alkotás. A közéletben mindez, mint esztétikai öntükrözés és társadalmi önértelmezés méretik meg az esztétika, s a művészi értékeket is magába foglaló hivatalos ideológia mérlegén. Egyediség és kortapasztalat tétetnek az uralkodó osztály uralkodó ideológiájának mérlegére, hogy a rejtett ítész divatáramlatok és társadalmi formációkból is eredeztethető kánonok alkalmazásával preferáljon, vagy diszkrimináljon.
    És diszkriminál. A megkülönböztetés módozatai pedig sokfélék. Az uralmi rend pl. diszkriminál a szociális szférától történő juttatások elvonásával is. S a profitmaximalizálás érdekében ezt akkor is megteszi, ha mindjárt alapvető társadalmi törvényeket roncsol is szét, vagy axiomatikus normákat relativizál. A jelenség érzékletes példázata Tabák (Tbc) (88) című verse: „Felbukkant újra közöttünk, holott / Elapadtnak hittük örökre már. / Én meg nem tudok vállat rándítani / Cinikus mód: »Nagy baj még nincsen, / Hisz a kázusok rendre romák csak.« / Csak? / Bajtársai voltak apámnak, / Velük együtt ölte meg őt az SS.”   
    De mi is lehet a legfőbb ítész legfőbb szempontja manapság, amelyhez igazodnunk kell. Nem titok, egy húsz évvel korábbi társadalmi történés, a rendszerváltás és eredménye a tőkés berendezkedés, amely rejtetten is nyers kortapasztalatként modulálja hétköznapjainkat. A láthatatlan kéz preferál, ha rendszerét támogatod, és diszkriminál, ha nem. Ha az alkotó, művében mindennek az ábrázolásától elzárkózik, ahogyan ezt a posztmodern jelenség magatartásmódjának tömegdivatszerű manifesztálódásában láthatjuk, a művek sokaságában marad a lét lényegét érintő események ezen mindent átható tartománya reflektálatlan. A mű, a számára politikum nélkül közvetített tapasztalatként csupán technika, ezért az ilyen, társadalmi létezés nélküli élet nem lehet az ábrázolás teljes értékű anyaga. Holott a művészi Én, értékítéletet is alkotó magatartásával, csak e társadalmi hátteréhez viszonyulva nyilvánulhat meg a maga objektív teljességében. Ellenkező esetben marad a kánonszerű metódus, az izolált Énre redukált apologetikus szubjektivitás.
    Ahhoz pedig, hogy az értékítélet, amely mindig szubjektív indíttatású, objektív legyen és az is maradhasson, a szubjektumnak az igazság útját kell járnia –, rosszabb időkben még hitszerű módon is. Az igazság folytonosságához való ragaszkodását fejezi ki a líra nyelvén Tabák a (Bejegyzés a bibliámban) című versében: „Mit még tőled kaptam egyszer, / drága, holt nagyanyám, ódon, / ormótlan, súlyos bibliád / fölütve a múltkor, gacsos / és szálkás betűid láttán / még párásan mély hangod is / megcsendült tisztán, ahogyan / intően idézed épp a / bejegyzésed, szólván: »Ám az / igaz kitart az ő útján«” (91). Az itt alkalmazott lírai időszerkezet egyszerre közvetíti a mindenkor érvényes, örök etikai normát és az annak aktualizálására intő szentenciát.    
    A versekben kortapasztalat és egyediség, avagy megszakítottság és folytonosság bonyolult kölcsönviszonyában értelmeződnek az esztétikai öntükrözés és a társadalmi önértelmezés nyelvi alakzatai, és válik a nyelv értelemhordozó erővé, formálandó anyaggá és létkonstituáló eszközzé. A nyelvet ezen tulajdonságai avatják közvetítő mezővé, amelyben jel és jelentéshordozó funkciói artikulálódhatnak. A nyelviség e képlékeny közegében a versszöveg az öntükrözés egyedisége által közvetíti az esztétikai értéket, mint önértéket és az esztétikumon túli, az önértelmezés alakzatait is megképző jelentéstartalmakat. A korszakot újraszituálni képes öntükrözés és értelmezés egymást átjáró nyelvi kapillárisaiban dinamizálódik a jelen és ölt testet az idő: a folytathatóság, mint tézis és a megszakítottság, mint antitézis válik az újjászületés színterévé és válhat szintézissé. Tabák politikum ihlette poézise, bár nem az öntükrözés nyelvi nóvumokat termő, de a posztmodern verstechnika fölényes alkalmazásának a szintjén segíti a társadalmi önértelmezés autopoézis útján történő metamorfózisát.
    Állhatatosságot és áldozatokat is igénylő nagy munka ez. Kívánunk hozzá kifogyhatatlan erőt és rendíthetetlen akaratot. (Tabák András: Telemre készülődöm. Válogatott versek, 1989–2010. Budapest, 2010)





Hunyadi (Komárno)

KOSZORÚ
   

Kétszázhúsz éve született Széchenyi István (1791–1860). Emlékét egy olyan írásával idézzük meg, amelyet mindig is ritkán közöltek tőle, a mai időkben pedig úgyszólván soha. Pedig írásos életművének igen fontos darabja ez.
     1842. november 27-én – Teleki József elnök távollétében – Széchenyi tartotta meg a Magyar Tudományos Akadémia rendes évi közgyűlésének ünnepi megnyitóját. Beszéde (az ún. Akadémiai beszéd) rendkívüli visszhangot keltett, s jószerével egyöntetű, éles elutasításban részesült egész nemzeti közvéleményünkben. Széchenyi ugyanis fölismerte, hogy a visszavonhatatlanul kibontakozó horvát, szerb, szlovák és (erdélyi) román nyelvi-nemzeti öntudatosodást kérlelhetetlen türelmetlenséggel s akár tűzzel-vassal elfojtani kész magyar nacionalizmus előbb-utóbb olyan politikai helyzetet idézhet elő, hogy a magyarság nemcsak Béccsel és a birodalom Lajtán túli tartományaival kerül szembe, hanem ellenségeivé teszi a királyi Magyarország határain belül élő nemzetiségeket is – márpedig ezzel az örvendetesen kibontakozó reformmozgalom sikerén kívül, egyenest önmaga létét, fönnmaradását sodorja veszélybe. Beszéde – a nyelvi sovinizmus és általában az agresszív nacionalizmus széles látókörű bírálata – részint a túlfűtött s elvakult hazai közvélekedéssel való bátor szembeszegülés volt, részint az egész korszakban egyedülálló, olyan példátlan toleranciáról és előrelátásról tanúskodó tett, amelynek igazsága napjainkig sem évült el, sőt újra és újra igazolódik. Újbóli felidézését lapunkban ezért tartjuk fontosnak.
     A nagy lélegzetű beszéd legjellemzőbb részleteit a Barta István válogatásában és szerkesztésében megjelent Széchenyi István válogatott írásai (Bp., 1959) című kötetből vettük át, amelynek textusa Viszota Gyula 1930-as – a 19. század negyvenes éveinek helyesírását is figyelembe vevő – szöveggondozásán alapul.
    T.A.


    SZÉCHENYI ISTVÁN

    „A hazafiság köntösében járó
    még korántsem hazafi...”

    (Részletek az „Akadémiai beszéd”-ből)

Midőn 1825-ben fennálló Academiánk eszméje újra megpendült […] sokan, igen sokan nem bírták felfogni, a teendők olly hosszú sorábul miképp lehetne egy tisztán philologiai intézetet szemelni ki előlegesen, s körülte annyi szorgalmi, idői és pénzi erőt úgyszólván fecsérelni el, miután, mint állíták: „Valamint önámításokban, úgy szavakban is untig gazdag volna már a bőbeszédű magyar; annyi másban, kivált a természettudományok sokágú mezején ellenben olly szegény, olly szánakozásra méltó szegény, miképp inkább másra, s kivált erre illett volna emelni hazafiúi oltárt s áldozatot, minthogy a természettudomá­nyok kifejtésébül és a polgári életre alkalmazásábul háramlik legtöbb műveltség, tudomány, és így valódi erő a népekre; a függetlenségnek, közszabadságnak s nemzeti dísznek pedig erő volna egyedüli, valóságos és tartós sarkalata.” Mások megint, s tán legtöbben, sejtvén, vagy tán egészen tisztán is érezvén, mikép kivételes körülményeinknél fogva, mégis tán nyelvünk biztosítása volna mindenekelőtt eszközlendő, átlátták ugyan, mikép nyelvére kellene ügyelni a magyarnak mindenek előtt, ha élni akar, és ekkép őszintén tapsoltak, hogy mindenek előtt oly intézetre pontosítánk össze csekély tehetségeinket, mellynek közvetlen befolyása volna nyelvünk ügyére, és ekkép habár közvetett, mégis nagy hatása nemzetiségünk kifejtésére: de abban nem láttak czélirányost, hogy intézetünk nem annyira nyelvünk terjesztése, mint inkább annak – ha így mondhatni – becs-emelése végett lőn felállítva. „Mit ér s mit használhat olly intézet – így okoskodának megint ezek –, melly négy fal közt és ekkép a világtul és közélettül elszigetelve, jobbadán csak szókat gyárt, mondatokat simít, beszédköröket illeszt; mert bármilly tökélyre vigye is a nyelvet, nemzetiségünk biztosítására és feldicsőítésére bizony vajmi kis haszonnal járuland mégis, minthogy mindaddig, míg nyelvünk nem terjed, s a palotáktul kezdve, a lakosok minden árnyéklatin és színezetin keresztül általánossá nem válik, mindaddig segítve rajtunk bizony nem lesz; nyelvterjesztő tanodákat kellett volna tehát inkább állítni, mint philologiai tudós társaságot alkotni, tanítókat képezni inkább, kik elszélesztve a hon külön ajkú népségei közt a magyar nyelvet terjeszték vala, mintsem olly intézetet szerkeszteni, melly egyedül tudósokat egyesít, s egyedül szógyártókat nyugpénzel.”
   
    *
    Hadd mutassam tehát meg, hogy kivételes állásunknál fogva sem egyéb, sem máskép működő intézet nem volt olly sürgetőleg napirenden akkor, mikor Academiánk felállíttaték, mint éppen Academiánk. […]
    „Valami gyakorlatira kellett volna egyesítni erőnket, ollyasra, mi az életbe vág, s nem valamire, minek legjobb esetben is csak szó és szó marad eredménye.” Ugyan úgy? Ámde mibül támad emberek közt legtöbb zavar és ekképp legtöbb nyomorúság? kérdem. Tán abbul, mert szívtelenek, rosszak? Valóban nem; hanem legfőkép azon felette egyszerű okbul, mert nem értik egymást. Száz eset közt tán nincs tíz, hol valami kifejlett bajnak alapját szántszándékos gazság tenné; félreértés, ebbül eredő szenvedély, ezt követő bosszú, s innen folyó gyűlölet és rosszakarat, meg vakság képzi szinte minden emberi nyomornak sarkalatát, azaz: hogy nem értik egymást. De ugyan miért nem értik egymást? Legfőkép azért, mert az emberi nyelv – s itt egy nyelv sem érdemel tökéletes kivételt – olly kevéssé kiképzett, oly kevessé határozott, hogy nem ritkán egyetlen rosszul definiált szó még a legrégibb jó barátokat is rögtön heves és engesztelhetetlen ellenségekké változtatja. Már most ha igaz, miképp a közjóllétnek, közboldogságnak elérése végett mindenek előtt zavart és ebbül fakadó nyomort kellene, valamint a legnagyobb, úgy a legkisebb emberi társaságbul lehetőleg kirekeszteni, és ennél nincs sürgetőbb teendő; s ha továbbá igaz, mikép legtöbb zavar és ezt kísérő nyomor félreértésekbül ered (mellyeknek hibás, természet elleni rendszer okvetlen következése): akkor úgy látszik, nincs nemzet a szerencse és előmenet olly magas fokán még, mihez képest kedvező körülményei daczára is lehetne valami józanabbat eszközlenie, mint mindeneket félretéve, előlegesen nyelve javítását venni munkába.
   
    *
    „Praeparandiákat kellett volna állítani, inkább közvetlen terjeszteni a nyelvet, mint annak becsét, méltóságát, és ezáltal a nemzet legdrágább kincsét emelni.” De ugyan feleljünk egyedül azon egyszerű kérdésre, melly körül forog a csalódás, és nekem legalább úgy látszik, mintha rögtön le kellene esni a legvakbuzgóbb szemeirül is a fátyolnak, hogy vajon „ha valaki magyarul tud, magyarul beszél, innen következik-e, mikép neki azért már magyarrá is kellett volna átalakulnia”. Mert ha így, ám akkor fordítsuk legutolsó fillérünket minden tétova nélkül „nyelvmesterekre”, sőt legyünk rögtön magunk is azokká, „hadd tudjon csevegni magyarul az egész világ”, s meg lesz mentve s feldicsőítve fajtánk. Nyelvet, nemzeti sajátságot, ílly felette könnyű szerrel azonban, én legalább úgy hiszem, még csak biztosítani sem lehet, s annál kevésbé szilárdabb s tágabb alapokra állítni; minthogy – és itt különös figyelemért esedezem – a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek, és ekkép a magyarul beszélő, sőt legékesebben szóló is, korántsem magyar még. […]
    Mint fentebb bizonyítám, senki nálam tágabb kört nem enged azon féltékenységnek, melly nemzeti hűségbül eredve, bármit is nemzeti színbe ölteni vágyik. Ha jobban buzog a magyarnak vére, mint akárki másé, honának puszta említésén is; ha már mennyekbe ragadtatva véli magát, mikor a magyar hölgynek ezelőtt olly sokáig néma ajkán a nemzeti hang zengedez; ha életét koczkára bocsátni kész, mikor vére mentőjét csak megkarczolva is gondolja: mindez, jóllehet sok által még most is egyedül nyavalyás kitörésnek tartatik, felette helyes s vajmi örvendetes jelenet, mert ez egyedül a visszatért becsületérzés és a magához hű erőnek eredménye, s csak ebbül pezsg élet és fejlik jövendő. Ennélfogva még a kelleténél többet tenni buzgó fiatalság túlzásit is némileg megbocsáthatóknak tartom; mert ki szegheti szárnyát az élet tavaszkorában azon lelkesedésnek, melly eget kér, hol megégeti ugyan néha magát, mellynek híját azonban fiatal kebelben semmi a világon nem pótolhatja ki; mert az isteni szikrának nincs surrogatuma. S jaj, százszorta jaj azon fiatalnak, kinek lelke testében mindig megfért. […]
    Férfitul azonban többet lehet, többet szabad követelni, s kivált ollytul, ki vezetői szerepre emelkedik. De itten búba merül lelkem, mert én legalább, felette kevés kivétellel, alig ismerek egy valóban buzgó magyart is, – és ezen őszinteséggel tartozom szent ügyünknek, mellynek minden személyes tekintetet alávetek – ki, bármennyi ősz haj fedné is fejét, bármílly tapasztalás és életbölcsesség redőzte volna is egyébiránt velejét, mint elmetévedett, ha rögeszméje (fixe Idee) pendíttetik meg, többé kevesebbé ki ne vetkeznék a kölcsönös méltányosság, sőt az igazság szabályaibul is némileg, ha nyelvünk s nemzetiségünk ügye kerül szőnyegre. Illy alkalomnál a leghidegebb vérű elragadtatik, a legélesebb látású vaksággal van verve, és a különben legméltányosb, legigazságosb is hajlandó felejteni, sőt néha valóban egészen is felejti az örök igazságnak soha nem változó még azon legelső szabályát is, – mellyet egy alkalommal sem volna szabad szembül szalasztani – miszerint másnak soha ollyast ne tégy, mit tőle sem fogadnál örömest. S annyira megy ez elfogultság, ezen felingerült állapot, mikép mindennapi eset, kivált mostani, a természetesen túl még mesterséggel is felcsigázott napokban, éppen azok kikelésit és gyanúsításit hallani legsértőbb változatokban, ha más ajkú, egyenesen csak példájukat követve, ön vére mellett buzog, kik legcsiklandósbak saját nemzetiségük körül. Valóban szomorú, szívrepesztő látvány. Bosszútlan egy hajszált sem enged fején csak érintetni is, és ez helyes; ámde mást üstökénél ragadni hajlandó, és ez is egyes viadalban vagy verekedésnél, mikor ember áll ember ellen, és anyagi erő s állati bátorság határoz legtöbbet, felette helyes lehet; nemzetnek békés újjászületési működésében azonban, ha nem is gyávaság, valóban felette nagy bűn, és a legkímélőbb kitétellel minden esetre nem kevésb, mint szánakozásra méltó, maga magán uralkodni nem tudó pajzánság; mellynek, tisztelt gyülekezet, ha a mélyebben gondolkozók tapintata, és általján véve a nemzet súlya, mielőtt késő volna, féket, zablát nem vet: bizony mondom, a magyar nem „lesz”, mint azt többen olly gyönyörtelien álmodánk, de rövid idő múlva egyedül e négy betű: „volt” fogja illusztrálni valahai létét; s pedig mert a nemzetek békés átalakulási működésében, mikor minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást, és egyetlenegy igazságtalanság ezer megbosszulót szül, semmi nem győz, mint egyedül lelki felsőbbség és az örök való.
   
    *
    Az újabb kor, buzogva a legszebb lelkesedéstül s vágytul: minél előbb ragyogni a nemzeti egészség fényében, nem bírta szellemdús hevében felfogni, hogy javulási lépcsőzetünk okvetlen csak halk lehetne, mert süllyedésünk sem vala rögtöni; felejtvén efölött: nemzeti tekintetben mennyire javultunk legyen már, eliszonyodott csigalépteinken, s fajtánk más nemzetekhez képest még mindig olly alacsony állásán. S lőn, hogy legtöbb magyar vakhevében úgy jutott azon tévútra, melyhez képest magán kívül keresett segítséget, valamint a hullámokkal küzdő is, ha magában nem bízik, mindent megragad, mire csak kezét teheti. „Jaj, mílly kevesen vagyunk – így sopánkodának –, lehetetlen, mikép ennélfogva a roppant számú német- és szlávban el ne olvadjunk; terjeszteni kell tehát a nyelvet s nemzetiséget mindenek előtt.” És ez felette helyes, csakhogy a mikép körül forog a siker, minthogy nem minden modor vezet czélhoz, sőt a mostan divatozó attul egészen eltávolít. Engem soha nem ijesztett csekély számunk, de fennmaradhatásunkért annál erősebben rettegtem mindig azon okbul – s ezt ki kell végre mondani –, mert fajtánk anyagi, mind szellemi léte olly felette könnyű. Itt a baj, és essünk át elvégre az önmegismerésnek ezen legkeserűbb adagán – mert csak ezután javulhatunk teljes egészségre –, miképp t.i. nem a mennyiség, hanem a minőség a szellemi erőnek sarkalata, s eszerint éppen nem azért forog veszélyben létünk, mert kevesen vagyunk, hanem mert súlyunk olly parányi. És ezt sok magyar sejti, és azért tüzeli saját magát s másokat törhetlen bátorságra, mi felette dicsőséges, csakhogy itt megint más csalképzetbe bukik, mi annak jele, hogyha felébredett is már nagy száma, azért mindnyája korántsem ábrándult ki még; s a múltat a jelennel s Magyarország azelőtti és mostani bajait összekevervén, olly hangulattal ül lovára most is, mintha jelenleg is törökkel vagy francziával kellene vívnia, észre sem vévén, hogy az nem kontyos, se nem veres sipkás, kivel dolga van, de egyenesen a civilisatio, mellyen kard nem fog, s melly előtt a legtündöklőbb vitézség is térdre esni kénytelen. […]
    A nagyobb számban vélnek lelni üdvöt – boldog isten –, mintha bizony például 30 millió barbár népben több magához vonzó, több magába olvasztó varázs volna, mint bármily kis számban is, ha ez a civilisatio kincsétül felcsordul. – Ha ökölre, botra kerül a dolog, akkor megengedem, a nagyobb számban az olvasztói varázserő, a felsőbbség. De csak háborúban sem mindig, mert a néhány macedoni bors megtöri a számtalan persa borsót; és a kisszámú hellén dicsőíti fel Marathon síkjait; még csak háborúban sem mindig, s hát minél kevésbé még a lelki tehetségek szabad súrlódási mezején, s kivált mostani századunkban, mikor az erőszak előbb utóbb egyedül saját magának ássa sírját. De ha egyenlő körülményileg a nagyobb számban a nagyobb erő, mit senki nem tagad, ugyan azt hisszük: nemzetiséget csak úgy rákenhetni bárkire is, ki éppen kezeink közé jut, mint például meszet falra, vagy mázat fazékra? És azt hisszük: parancs már elégséges, hogy valaki nemzeti sajátságábul kivetkezzék? Ugyan mi magyarok tűrnők-e ezentúl, – ezentúl mondom, mert egyszer már majdnem, hogy megtették rajtunk, és igen is engedelmesek lettünk – tűrnők-e mondom, ha bármílly hatalom akarna is minket úgy minden legkisebb czikornya nélkül saját mintájára kaptázni, kivált ha e minta felette messze fekünnék a tökélyesbtül, s vajon engedelmeskednénk-e olly parancsnak, sőt még olly törvénynek is, melly ha nemzeti hűtlenséget egyenesen nem követel is, sokak alkalmazása, és kivált tartalék-gondolatja által mégis zsarnokká válnék? Azt remélem, azt hiszem, még akkor sem engedelmeskednénk, ha főrül főre mind megegyeztünk volna ílly szabályban, s annál kevésbé, ha ez nem történt volna így; mert e világon elidegeníthetlen sajátok is vannak, miket tilos áruba bocsátni, mi ugyan nem egy hazai reformatornak peng ajkán, vajmi sok esetben vajmi pompásan, csakhogy rendszerint vagy nem olly sajátokra alkalmazva, mint például: becsület, erény, nemzeti hűség s több efféle, miken valóban soha és semmi esetben túladni nem szabad; vagy egyedül saját érdekeinket méltatva, másokéit azonban… fitymálva, sőt gyanúsítva.
    Mondják ugyan, hogy törvényeink nemzeti nyelvünk ügyében semmi illyest nem követelnek. És ezt tudom, mert törvényeink egy hajszállal sem rendeltek többet, minthogy a holt latin szó helyébe az élő magyar lépjen, és a közigazgatás nyelve azon faj nyelve legyen, mellytül nemcsak az ország vevé nevezetét, hanem, melly az alkotmányos létnek is törzsöke. Minél semmi sem lehet igazságosb, méltányosb. És ha szorosan, de valósággal szorosan és nemcsak önámítgatásilag, ennél marad a magyar, és ha nem fénylik is legkedveltebb, legnagyobb divatú színben még –, mi egyébiránt semmi esetre nem lehet néhány rövid évek gyümölcse, mert hiszen kifejlett nemzetiség nem rögtön termő növény – vérünk legalább nem áll a maga ellen felbőszült szenvedelmek aggasztó veszélyivel szemközt úgy, mint ma. […]
    Köztünk – azt hiszem – nincs, ki, ha éppen szívvérét és életét nem is akarná adni – mik egyébiránt úgyis szinte csak harcz mezején bocsáthatók áruba haszonnal –, legalább ne volna kisebb vagy tán nagyobb részét is áldozatul hozni, miszerint nemzetisége ne csak tengődve éldegéljen, de mindinkább terjedve s nemesülve, vagy inkább nemesülve és terjedve – mert ez a kifejlési logika – elvégre nagy, hatalmas és dicső nemzetté váljék is végre.
    Ámde, ezt jóllehet saját bennünk nemcsak a feltámadási, de még a felemelkedési erő is, soha el nem érjük, ha csak lelki felsőbbség által nem. Ennek eléréseért kötelességünk tehát buzgólkodnunk.
    S ím ez az egész titok, mikép menthetjük meg fajtánkat bukástul, s mikép emelkedhetünk nagy, hatalmas, dicső nemzetté. Felsőbbség által, vagy sehogy sem.
   
    *
    Olvasztói felsőbbséggel kell bírni. Igen. Ámde bír e illyessel az, ki szeretetreméltóság és rokonszenv gerjesztés helyett kuruzslóként csak külsőleg hat, s mert grammatikát tanít, mindenüvé zsinórt varr, s mindent veres, zöld és fe­jérrel eltarkít, már azt hiszi, szíveket bájolt s velőket hódított? Vagy bír-e az olvasztói felsőbbséggel, ki másban nem tudja becsülni, miért maga követel megbecsülést? Vagy tán az ért e mesterséghez, ki hős ellenét, mert olly lelkesedéssel vív vére mellett, mint ő saját véreért, ahelyett hogy lovagias szellemben magához emelné, pogányilag sújtja s hírnevét alacsony gyanúval bemocskolni nem pirul? Vagy tán az a mély felfogású olvasztó mester, ki nyughatlan hevében a magyarságot mostani nyers állapotjában, mielőtt elfogadhatóvá, ízletessé vált volna, mindenkivel rögtön bevetetni akarja? Vagy tán az, ki hatalom-csalódásai közt, mint oroszlán, a síkra kiállítja a még fejletlen magyart, mikép minden erőt, minden hatalmat ellene bőszítsen, ellene riasszon?
   
    *
    A magyar szó még nem magyar érzés, az ember mert magyar, még nem erényes ember. A hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi. S hány ílly külmázos dolgozik a haza meggyilkolásán, ki, mert éppen nincs más tulajdona, és a vak hév által mégis felhőkbe emeltetik, azok hazafiságát is gyanússá teszi, homályba állítja, sőt ellenük antipathiát és gyűlöletet gerjeszt, kik szeplőtlen kebellel, minden efféle undok salaktul menten, a honszeretet legtisztább szellemében kapcsolvák vérükhöz. S ím, ez fő oka, miért áll a magyar hazafiság sokkal kisebb becsben, sőt nem legtisztább fényben a világ nagy színpadán, s miért nem képes civilisatoi sympathiát s hódító közvéleményt gerjeszteni a legmagasztosb magyar polgári erény is odakünn. Ám mert annyi bitor fényű álhazafiságtul van környezve és elrútítva, mely tapsot arat s bálványul emeltetik ide benn.
   
    *
    Bízzunk magunkban, bízzunk erőnkben, készületlen azonban soha ne lépjünk síkra, s erőnkkel jobban gazdálkodjunk, mint eddigelé; mert hiába, nemzetnek regeneratiói működésében, hol minden, s kivált az idő olly drága, és minden léptek annyira gátolvák, vajmi többet mozdít a szerény méh, a munkás hangya, mint a sok szópompa, meg a sok lelkesedési zaj. […]

MŰHELY
   
TENNER GYÖRGY
   
Az átmeneti korszak fiaskói
   
(1956–1989)
   
Ebben a rövid tanulmányban kísérletet teszek arra, hogy összefoglaljam személyes tapasztalataimat és közvetlen információimat a Kádár korszak politikai és gazdaságpolitikai működéséről. Általános következtetések levonására is törekszem.
   
    Sztálin halála 1953-ban megrendített, Hruscsov 1956-ban elmondott XX. kongresszusi beszéde megdöbbentett, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) 1956-os  feloszlatása és az MSZMP megalakítása pedig mélyen megsértett.
    1. Sztálin halálának bejelentése előtt három-négy nappal jelentéseket adtak ki, arról, hogy beteg. Amikor meghalt, az orvosi jelentés szívizominfarktust jelölt meg a halál okaként. (Akkor hallottam életemben először ezt a szót, addig csak szívrohamról, szívtrombózisról, szívszélhűdésről hallottam. Az infarktus szó azóta kelt szorongást bennem, pedig – a negyedik után – már hozzászokhattam volna.) Amikor este hazaértem, anyám megkérdezte, hogy „most mi lesz?” Én csak annyit tudtam mondani, hogy „majd valaki, vagy talán egy testület a helyére áll, és folytatjuk”. Aztán a figyelmemet elterelték a temetés körüli látványosságok, százezrek, talán milliók búcsúja a ravatalnál és a temetés maga, a hatalmas katonai pompa s a számomra egy kicsit egzotikusnak tűnő pravoszláv hagyományú nyitott koporsó. Sztálin halála után a Hruscsov, Malenkov, Bulganyin triumvirátus lépett elő.
    Nem egészen három évvel Sztálin halála után – l956 februárjában – hangzott el Hruscsov „titkos” beszéde, amelyet teljes szövegében azonnal közölt a világsajtó, és nem sokkal később minden párt taggyűlésen felolvastak. A beszédben – a megdöbbenésen túl – a becsmérlően gúnyos hangvétel és a tökéletes egyoldalúság lepett meg. Egyetlen szó, egyetlen jelző sem hangzott el Sztálin érdemeiről, ezzel szemben megszégyenítő megjegyzéseket lehetett olvasni például Vorosilovról („Nézzétek, elvtársak, úgy ül itt, mint akit fejbe kólintottak”) és másokról. És ezt és így (!), elmondta az a Hruscsov, aki 1939-től tagja volt a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja elnökségének, aki Sztálin odaadó hívének mutatta magát, aki maga is részese volt (részesének kellett lennie!) minden általa felhozott és kárhoztatott hibának. Hruscsov fellépését egyszerűen tisztességtelennek tartottam.  Akkor, huszonöt évesen és még sok-sok év után sem tudtam megfogalmazni ellenérzéseimet. Ma már (sajnos elég későn) tisztában vagyok azzal, hogy a szocializmus nagy és sikerrel kecsegtető kísérletének bukása azzal kezdődött el, amikor Sztálin vélt és valós hibáit (az adott történelmi körülmények szinte teljes negligálásával, továbbá túlzásokkal és közönséges hamisításokkal) Hruscsov és követői kriminalizálták.
    2. A két nagy hazai munkáspárt, a Magyar Kommunista Párt (MKP) és a Szociáldemokrata Párt (SZDP) egyesítésével, 1948-ban létrejött a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), amelynek tizenhat éves korom, 1947 óta voltam a tagja. Az MDP-t 1956. október 31-én feloszlatták és helyébe lépett a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP). Ez mélységesen felháborított. Megbocsáthatatlannak tartottam, hogy az MDP milliós tagságát azonosították a Rákosi-időszak egyes állítólagos, illetve egyes valós hibáival és bűneivel, ezzel voltaképpen megtagadták az újjáépítés és a hatalmas társadalmi átalakulás történelmi léptékű eredményeit. Mégpedig tették ezt azok, akik a hibák s a bűnök részesei voltak, mint például Kádár János, aki 1948 és 1950 között (a Rajk-per idején) belügyminiszter volt. Magam előtt látom azt a nagygyűlést, amelyen Rákosi az „álmatlan éjszakáiról” beszélt, és dicsérte a „belügyi szervek éberségét”, a tömeg pedig ütemesen éltette Kádárt. Az MDP feloszlatását kifejezetten magamra nézve is sértőnek találtam. Ezért nem kértem a felvételemet az MSZMP-be.
    3. Érzésem szerint Kádár János akkor halt meg, amikor l989. április 12-én elmondta utolsó beszédét a Központi Bizottság ülésén. A hangfelvételt már másnap sikerült meghallgatnom, s hallatán elszorult a szívem. A gondolatait fegyelmezni már képtelen öreg és beteg ember élete súlyos és feloldhatatlan ellentmondásaival küszködött egy részvétlen, néma, közönyös plénum előtt. Két hónappal később, július 6-án meghalt, július 14-én pedig eltemettük. Tízezrekkel együtt álltam a sorban ravatalánál, hogy elbúcsúzhassak tőle, és az óriási tömegben állva vettem részt a temetésén. Nyers Rezső „mértéktartó” beszédet mondott. A rettenetes epilógus aztán csaknem két évtizeddel később sírjának a legsötétebb középkort idéző feldúlása volt.
    A szovjet vezetés, jóllehet őt állította az ország élére, azért egy ideig még „lebegtette” Rákosi visszatérését. (Kádár talán tartott Gerő Ernőtől is egy ideig.) Nagyon valószínű, hogy – legalábbis az 1960-as évek kezdetéig – a cselekvési lehetőségei korlátozottak voltak. A Hruscsov leváltásakor, a Nyugati pályaudvaron elhangzott rövid nyilatkozatával minden bizonnyal sokat rontott a helyzetén, hiszen közismert volt vele való személyes jó viszonya.
    Kádárt az első támadás – Révai József 1957-es parlamenti beszédét leszámítva – 1962-ben érte. Marosán György azt akarta, hogy Kádár és a „régi garnitúra” mondjon le, és adja át a helyét azoknak a fiataloknak, akiknek a múltja „makulátlan”. Marosánnal többször találkoztam és beszélgettem, bár ez csupán annyiból állt, hogy ő beszélt megállás nélkül, ritkán rákérdezve, „érti?”, és máris folytatta. Sértett ember volt, nem tudta megemészteni, hogy csak 1956-ban szabadult, holott majdnem mindenki – köztük Kádár is – már 1954-ben szabad volt. (Tulajdonképpen itt kell megemlítenem az 1962-es Boldoczky-ügyet: Boldoczky János, korábbi külügyminiszter, akkor már moszkvai nagykövet, „titkos” kapcsolatban maradt a Moszkvában élő Rákosival. Amikor ezt kiderült, Rákosit – gondolom, magyar kérésre –Kirgíziába száműzték, méltatlan körülmények közé.)
    1972-ben, amikor Kádár 60 éves lett, a Központi Bizottsága tagjainak egy csoportja komoly formában szervezkedni kezdett azzal az indokkal, hogy ki kell alakítani a szervezeti és politikai terveket az „Öreg” nyugdíjba vonulásának idejére. Ebbe a csoportba tartozott Biszku Béla, Pullai Árpád, Komócsin Zoltán, Berecz János, Grósz Károly és még mások. Kádárnak azonban esze ágában sem volt visszavonulni, s az „összeesküvőket” félreállította. Egészen biztos tudomásom van arról, hogy Grósznak megbocsátott, mert ő tájékoztatta a készülődésről, vagyis – ahogy az Öreg fogalmazott – „nem lett áruló”.
    A 60-as évek második felétől egyébként folyamatos bírálatok érték, nemcsak a szovjet vezetők, hanem egyes szocialista országok vezetői (Honecker, Husák) részéről is.
   
    Most pedig – 20 évvel Kádár halála után – a róla elnevezett korszak jellegéről megpróbálom tapasztalataimat összefoglalni, annál is inkább, mivel napjainkban a félgyarmati sorba taszított Magyarországon az „ordas eszmék” egyre inkább „anyagi erővé” válnak, s a tömegek félrevezetésének és elbutításának következményei a tragikus végkifejlethez közelednek.
    1. Kádár János „a kompromisszumok robotosa” volt, minden politikai gesztusa, politikai elhatározása, gazdaságpolitikai lépése arra irányult, hogy – legalábbis a felszínen – biztosítsa az úgynevezett társadalmi békét, a „csendet”. Kádár a tömegek csendjét, látszólagos nyugalmát, a valós teljesítmény-követelmények nélküli szerény, de mégis stabil, sőt: valamelyest folyamatosan javulgató életszínvonallal vásárolta meg.  Ennek súlyos árát csak külföldi hitelekből lehetett – s minden józanul gondolkodó ember tudta, hogy nyilvánvalóan csak korlátozott ideig – fedezni.
    2. A legsúlyosabb és az élet mindennapjaiban tapasztalható jelenség a gazdasági hatékonyság stagnálása (az idők folyamán pedig fokozódó romlása) volt. A beruházások egyre kisebb részét tették ki a nemzeti jövedelem felhasználásának, sőt: voltak évek, amikor a felhalmozás abszolút mértéke is csökkent. A termelő alapok (a gépek és berendezések) leromlása, avulása, súlyosan tetézte a külső eladósodást, a felújítások, a szükséges cserék és a technikai fejlesztések mellőzése egyre tarthatatlanabb helyzetet teremtett és voltaképpen mint belső adósság nyomasztotta az országot.
    3. A szocializmus megvalósításához vezető nagy léptékű, egy egész történelmi korszakot felölelő folyamatban törés következett be. A fejlődés nem a proletáriátus forradalmi, demokratikus diktatúrájának kialakítása felé haladt, hanem megtorpanva egy sajátos, a burzsoá diktatúra egyes elemeire emlékeztető rendszer kezdett körvonalazódni.
    A termelőeszközök államosítása és köztulajdonba vétele, bizonyos megszorításokkal ugyan megvalósult, de a fejlődés nem a társadalmasítás felé mutatott. A termelőeszközök feletti rendelkezési jogot (a termelési eszközök birtoklását) egy viszonylag szűk (a jelentősebb állami vállalatok, állami gazdaságok és a nagy termelőszövetkezetek vezetőiből, a megyei párttitkárokból és tanácselnökökből, valamint egyes vezető állami funkcionáriusokból összeálló) elit ragadta magához, amely összefonódott, egységes klikké vált, maga alá gyűrve a pártot, annak Központi Bizottságát, s a maga javára korrigálva az állami akaratot.
    Amikor aztán a külföldi források már elapadni látszottak, a belső adósság felhalmozásának további növelése pedig ellehetetlenült, a hanyatló magyar gazdaság és a valódi követelményekkel sohasem szembesített, a szocialista társadalmi tudatától megfosztott, elpolgáriasított társadalom – magától érhetően – sodródott válságos körülmények közé. A követelmények nélküli kényelmes életbe beleszokott (ha gorombán fogalmazunk: belerohadt) párt- és állami vezetés, nemkülönben a széles értelemben vett gazdasági vezetés (vagy legalábbis annak túlnyomó része) ezért még ekkor sem akarta, vagy nem tudta felismerni a szükséges teendőket.
    4. Határozott meggyőződésem, hogy a Hruscsov, Gorbacsov, Jelcin, illetve a Nagy Imre, Kádár, Grósz, Németh Miklós nevekkel megjelölhető törekvések és események, valamint mindezeknek a tragikus következményei semmi esetre sem jelentik a szocializmus bukását. Pusztán arról van szó, hogy a szocializmushoz vezető, csakis történelmi léptékkel mérhető átmeneti korszakban különböző elvtelenségek, megalkuvások és árulások következtében a jobb sorsra érdemes társadalom, – mondhatni: emberiség – utat tévesztett. Ez nem először és bizonyára nem is utoljára fordul elő a történelemben. Akármilyen nehéz helyzetben vagyunk is, és bármennyire még nehezebb helyzet elé is nézünk, egyre világosabb annak a bizonyossága, hogy az emberiség végső pusztulásának csak egyetlen alternatívája létezik: a szocializmus, a kommunizmus.
   
    A gazdaságpolitikáról
   
    Már az 1960-as évek elején tapasztalhattuk a gazdasági működés zavarainak sűrűsödését. A szocialista iparban a bérek és jövedelmek növekedése meghaladta a termelékenység növekedését. Ugyanakkor részint a szakszervezetek, részint a párt bizonyos körei a széles nyilvánosság előtt vitatták a munkásosztály és a parasztság életszínvonala közötti különbség problémáját. A politikai légkör feszültté vált. Ezzel egyidejűleg érzékelhetően romlott az ország ipari teljesítménye. Az élelemellátás ­– a többi szocialista országgal való összehasonlításban– jónak volt mondható, de az iparcikkek választéka tekintetében Csehszlovákia, az NDK és főként Jugoszlávia megelőzött bennünket. Közben nőttek a készletek és párhuzamosan, változó intenzitással, áruhiányok mutatkoztak. A lakásépítésben is rosszul álltunk.  Ezt akkoriban úgy fogalmazták meg, hogy „a központi tervutasításos tartalékok kimerültek”. A központi tervutasításos rendszer bírálata nem volt új jelenség. Az 1950-es évek elején publikált egy feltűnést keltő cikket Péter György, a Központi Statisztikai Hivatal akkori elnöke. Nem sokkal ezután jelent meg Kornai János cikke.
    Úgy gondolom, hogy a felmerülő ellentmondásokra és társadalmi-gazdasági zavarokra adott válaszok és megoldási javaslatok, a kialakított és menet közben formálódó politikai, gazdaságpolitikai lépések nem voltak megfelelőek. Ezek elméleti hátterének tisztázására még halvány kísérletek sem történtek, ennél fogva ezeknek az intézkedéseknek még a középtávú hatásai elemzésével sem foglalkoztak. Kereken kimondva: meg kell állapítanunk, hogy 1953-tól a politikát, a gazdaságpolitikát pedig még inkább, a sodródás és a gyökerektől, a marxizmus-leninizmustól való egyre gyorsuló eltávolodás jellemezte.
    A Sztálin halála után fellépő Nagy Imre és programja – a korábban elkövetett hibák kijavításának indokával – a gazdaságpolitika középpontjába állította a fogyasztási cikkek kínálatának javítását. (Az ötéves terv 1952-ben történt felemelése kapcsán a lakossági ellátás szignifikáns módon romlott, meglehetősen általános volt az áruhiány, sajnos az alapvető élelmiszerek tekintetében is. A szabadpiaci árak gyors emelkedése miatt az életszínvonal százalékos csökkenésének mértéke „kétszámjegyű” volt. Ezen segíteni kellett.) Ám az nyilvánvalóan rossz válasz volt, hogy kialakítottak valamiféle nehézipar-ellenességet és keményen bírálták azokat, akik ezzel nem értettek egyet. A korabeli Szabad Nép címoldalán jelentek meg fényképekkel illusztrált, lelkendező cikkek például arról, hogy Csepelen és Diósgyőrben kanapékat gyártanak. Ennek a politikának – Nagy Imre leváltását követően – 1955-ben befejeződött ugyan a propagandája, de valójában nem lépett a helyébe semmi. Az 1957. évi népgazdasági terv tárgyalásának folyamatában (augusztus és szeptember hónapokban) már részt vettem, és azt tapasztaltam, hogy a könnyűipar termelésének és az ipari szolgáltatások választékának s mennyiségének nagyon erős növelését szorgalmazták.
    (Nagyjából hasonló gazdaságpolitikát hirdetett meg Hruscsov is, aki a termelő eszközök termelésének primátusát tagadta, holott a Szovjetunió gazdaságfejlesztésének tapasztalatai, az elmaradt cári Oroszország hihetetlenül gyors felzárkózásának éppen ez volt a záloga. A Szovjetunió – Sztálin halála utáni – négy évtizedes történetét ezért jellemezhette aztán a stagnálás.)
    Az 1956-ot követő konszolidáció alapvető politikai- és gazdaságpolitikai célja az élelmiszer-ellátás helyzetének javítása volt. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek egy része feloszlott, más részük meglehetősen bénult állapotba került, ugyanakkor a lakossági vásárlóerő – az 1956. decemberi és 1957. januári teljesen megalapozatlan béremelések miatt – megnövekedett. A mezőgazdasági termelés fellendítése kulcskérdéssé vált. A megmaradt termelőszövetkezetek bázisán, az 1950-es évek végén újra megindult a szervezés, s ez 1961-re gyakorlatilag be is fejeződött. A lenini elvek közül (önkéntesség, fokozatosság, állami támogatás) valójában a harmadik érvényesült nyíltan és leginkább: a nagylelkű állami támogatás.
    A mezőgazdasági termelőszövetkezetek a 60-as évek végére megerősödtek és jellegükben strukturális változásokon mentek át. A háztáji földterület nagyságának korábbi szigorú korlátozottsága enyhült, oldódott, másrészt a háztáji gazdálkodást a termelőszövetkezet minden lehetséges eszközzel felkarolta és támogatta. A termelőszövetkezetek külön úgynevezett háztáji agronómusokat alkalmaztak, és megszervezték a háztáji gazdaságok vetőmag-, tenyészállat-, műtrágya- és tápellátását, valamint a termékek értékesítését. Az agrárpolitika tulajdonképpen „visszakispolgárosította” a parasztságot, a háztáji gazdaságok működtetése és minden határon túli támogatása révén. A magyar mezőgazdaság – ha a földterület tulajdonviszonyait nézzük – „szocialista” volt, a földterület zöme a termelőszövetkezet tulajdonát képezte. Ha azonban a termelést, a kibocsátást vesszük tekintetbe, a mezőgazdasági termelés csaknem felét a háztáji gazdaságok hozták létre. A mezőgazdaság szocialista átszervezése – ami a termelési viszonyokat illeti – tehát csak félig valósult meg. Kétségtelen, hogy a „közös” és a „háztáji” gazdaságok között kölcsönös függés állt fenn, az egyik, a „háztáji”, a másik, a „közös” nélkül életképtelen volt. A téeszek, az idők során, nagy számban hoztak létre melléküzemágakat, melyekben ipari termelés folyt. Az itt nyert jövedelmekből finanszírozták részben a nagyüzemi mezőgazdasági termelés veszteségeit. A parasztság jövedelmei jelentősen megemelkedtek, olyannyira, hogy feltűnést és visszatetszést keltően meglehetősen általánossá vált ezekben a körökben a presztízsfogyasztás (emeletes „paloták”, feltűnően drága kerítések, családi kripták stb.). A bérből és fizetésből élők, valamint a parasztság jövedelmeinek ollója kinyílt, a munkások és alkalmazottak életszínvonala egyre nagyobb mértékben maradt el a parasztságétól.
   
    A gazdasági mechanizmusról
   
    A gazdasági mechanizmus reformjának elgondolásával Nyers Rezső (akkoriban épp a Szövetkezetek Országos Szövetsége elnöke) lépett fel. A reform lényegét – én a magam számára – abban ragadtam meg, hogy „a népgazdasági terv céljainak megvalósítását a jövőben nem a közvetlen tervutasítások, azaz jogi eszközök révén kell biztosítani, hanem azt a nyereségérdekeltségen keresztül, közgazdasági szabályozók és a piaci hatások kombinált alkalmazásával kell elérni. A szabályozók mértékeit pedig a tervcéloknak megfelelően kell kalibrálni”. Ez így egyszerűnek és talán hihetőnek is látszott, a nagy nyilvánosságban csak osztatlan egyetértésről, illetve lelkes támogatásról esett szó. A szkeptikus vélemények szűk baráti körökben és főként magánbeszélgetésekben hangzottak el. A reform-elgondolásokat mind a szovjet, mind némely szocialista országok (NDK, Bulgária) részéről meglehetősen éles kritika érte, az 1968-as csehszlovákiai eseményeket követően pedig a reformfolyamat gyakorlatilag leállt, az elgondolások szerinti működés előfeltételeit jelentő további lépések (az ár-, bér- és adóreform) nem történtek meg.
    Amikor a reformot meghirdették, az egyik érv azt volt, hogy akkor most végre meg fog szűnni a véget nem érő tervalkuk sorozata. De nagyon hamar azt kellett tapasztalni, hogy a tervalkut felváltotta a szabályozórendszer mértékei és módszerei körüli alku, amelyben a gazdaságirányító-, illetve a központi tervező szervek rendre alulmaradtak. Csak sok évvel később értettem meg, a „mértékadó közvélemény” fogalmát. Így neveztem el az Adalék… című, itt következő írásomban azt a ré­teget, amely, széles értelemben véve, kézben tartja a gazdasági és politikai kulcspozíciókat, s amelynek a magatartásától – területileg és országosan egyaránt – tulajdonképpen minden függ.
   
    Adalék, gazdaságunk jelen helyzetének történeti elemzéséhez
    (1987 - 1988)
    (Részletek)
   
    1. Az a gondolat foglalkoztat, hogy a párt-, és az állami vezetés cselekedeteit milyen motivációk vezérelték és vezérlik most is. Úgy gondolom, hogy van egyfajta belső tömegbázisa a pártnak és az államnak, amit a politika figyelembe vesz akkor is, amikor történetesen a külső impulzusokat értékeli, illetve amikor valamilyen ideológiai megközelítést állít a politika mögé. A belső motivációt tehát én általánosnak és erősnek érzem, és úgy gondolom, hogy a külső, illetve az ideológiai motivációk ennek alárendeltségében hatnak. A belső tömegbázis, avagy a „mértékadó” közvélemény - ahol valójában nincs népképviselet - csak az a réteg lehet amelyik, széles értelemben véve kézben tartja a gazdasági és politikai kulcspozíciókat, akiknek a viselkedésétől, magatartásától, tehát (területileg és országosan is) sok minden függ. Úgy gondolom, hogy ez a többé-kevésbé egységes közvélemény a vállalatok, a megyei párt és állami szervek, továbbá a különféle ágazati érdekeket megtestesítő felső vezető rétegek képviselőiből áll össze. Ezzel nem mondok semmi újat, ezt már többen megírták, illetve megállapították és ezt a kormányzati munka legfőbb fogyatékosságaként Fock Jenő több alkalommal megfogalmazta. A kérdés az, hogy tudtunk-e szakítani ezzel a hatalmi struktúrával, tettünk-e erre egyáltalán kísérletet, vagy van-e egyáltalán ilyen szándék. A válaszom erre negatív. Az 1987-88-as évek történéseit - nem véletlenül - ezen a szemüvegen keresztül kísérlem meg áttekinteni, mert úgy gondolom, hogy a szükségszerű gazdaságpolitikai lépéssorozat megfogalmazásakor, a siker esélyeinek mérlegelésekor ebből a helyzetből, illetve az e helyzet megváltoztatásának lehetőségéből kell kiindulni.
    2. Az 1985-86-ban meginduló új reformhullám keretében megtett egyik nagy lépés, nevezetesen: az adóreform működésének eddigi tapasztalatai alkalmat adnak tanulságok levonására. Az adóreform 1987-ben elindított munkálatai során, már valamikor 1987. II. negyedévében, megkezdődött a kormányzat és a „mértékadó” közvélemény közötti csatározgatás. Megkezdődött annak „bemutatása”, hogy az adóreform a vállalatok és szövetkezetek legalább felét veszteséges pozícióba sodorja, a másik felének legfeljebb a fele fogja tudni megőrizni régi helyzetét, így e szférának csak mintegy a negyede fog a korábbinál jobb helyzetbe kerülni. A személyi jövedelemadó rendszer bevezetése kapcsán egyre erőteljesebben kaptak hangot olyan vélemények, hogy a bérek bruttósításának a vállalatoknál nem lesz meg a pénzügyi fedezete, és elhangzottak követelések, hogy a bruttósításhoz szükséges bértömeget a vállalatoknál garantálják. Az év közepétől kezdett kirajzolódni a tervező és pénzügyi szervek körében az aggály, hogy az adórendszer a szándékolttól valószínűleg jelentősen eltérő jövedelemfolyamatokat, illetve jövedelemosztozkodási arányokat indukál. Egyre megalapozottabbnak tűnt az a félelem, hogy a prognosztizált hatások nem következnek be: a különféle időszakokban készült számítások egyre inkább kirajzolták azt, hogy a termelői árak várt néhány pontos csökkenésére nem kerül sor, következésképpen nem valósul meg a profitráták feltételezett mintegy 40 százalékos csökkenése sem. Így – ha ragaszkodunk a jövedelemcentralizálás eredetileg elképzelt arányaihoz – sok 10 milliárd forintos jövedelemdecentralizálódás jelentkezik, amihez képest kirajzolódhat a költségvetési deficit minden határon túli növekedése. Az aggályokat más oldalról verifikálta az Országos Tervhivatal számítása, amelyik a változatlan áras és a folyóáras előirányzatokat képtelen volt összhangba hozni; a gap (rés, különbség) a számításoknál is 10 milliárdokat mutatott.
    Természetesen fellángolt a vita a támogatásokról és az adó mértékéről, hiszen látnivaló volt a rendkívül súlyos egyensúlyhiány. (A tapasztaltabbak felhívták a figyelmet arra, hogy minden „átárazás”, amit az 1956 utáni magyar gazdaságtörténet produkált, azt mutatta, hogy abból - a központi szándékkal ellentétesen – a vállalati és szövetkezeti szféra kerül ki abszolút győztesként.) Eközben a pénzügyi kormányzat (én azt hiszem tértől és időtől függetlenül), ragaszkodott az eredetileg meghirdetett adófilozófiához, nevezetesen ahhoz, hogy az adóterheket csökkenteni kell. Hangsúlyozni akarom, hogy a filozófia helyes alapokon állt, mert az adókulcsok csökkentése ad esélyt a hatékonyan, gazdaságosan működő vállalatok dinamikusabb fejlődéséhez, voltaképpen ilyen lépés képes csökkenteni a struktúrát konzerváló redisztribúciót. A probléma az, hogy a jövedelmek támogatás-tartalma alig csökken, így az adófilozófia ellentétbe került az egyensúlyra törekvő gazdaságpolitika céljaival. E viták lángolása közepette történt az a váratlan fordulat, hogy valamikor 1987. szeptember hó végén, október elején (tehát tulajdonképpen még a tervezési munkák kezdetén) véglegessé váltak a szabályozórendszer mértékei, így a tervezés számára ezek adottságot jelentettek.
    Az 1988. évi népgazdasági terv és állami költségvetés ilyen körülmények között tudatosan (mind a készítők, mind a jóváhagyók által ismerten) nem túl tartalmas papírhalmazzá vált, az előirányzatok realitásában tulajdonképpen mindenki kételkedett. Ha jól emlékszem, a terv jóváhagyását végezetül azzal intézték el, hogy tervnek és költségvetésnek „kell lennie”, aztán majd a végrehajtás során meglátjuk, hogy mit lehet, illetve kell tenni.
    3. Az adóreform, a költségvetés összeállítása az 1988. évi (és általában az éves) terv kialakítása hosszú, több menetes, iterációs folyamatok közepette ment, illetve megy végbe, aminek során általában előbb születnek meg a különféle kompromisszumok, mielőtt azok összhatását a magyar gazdaság egészének szintjén át lehetne tekinteni. Az egyeztetések során egyetértésre kell jutni, mert a kormány a viták eldöntésére nem éppen a legalkalmasabb testület. Egyébként is nagyon nehéz szembekerülni a szakminiszter véleményével, hiszen az ágazati felelősséget a kormány képtelen felvállalni. A szakminisztert pedig az esetek túlnyomó részében, valószínűleg a legerősebb vállalati érdekcsoport vezérli. Ennek az érdekcsoportnak az ereje táplálkozik a monopolhelyzetből, az adott megyei pártapparátussal való összefonódásból, a KGST kapcsolatokból, stb. stb.
    A létrejött kompromisszumok végső soron egyfelől rendkívül eredményesek voltak. A „mértékadó közvélemény” felsorakozott a kormány mögé, ennek talán az egyik legeklatánsabb megnyilvánulásaként értékelhető a Magyar Kereskedelmi Kamara augusztusi állásfoglalása, egyértelmű és egyöntetű kiállása az adóreform mellett.
    A vállalatok és szövetkezetek akkor már tudták, hogy számukra az adóreform nem jelent akkora veszélyt, mint amekkorára számítottak. Végső soron megalapozatlannak bizonyult az a félelem is, hogy a Parlament decemberi ülésszaka esetleg elveti az adótörvényeket. A parlamenti vita és jóváhagyás meglepően simán zajlott le, aminek legkevésbé sem az a magyarázata, hogy a Parlament laikus. A kormány decemberi parlamenti győzelme inkább azt bizonyítja, hogy a két nagy lobby (az ipari és a mezőgazdasági) szilárdan kézben tartja a Parlamentet, és hogy a velük való megegyezés a kormányzat cselekvőképességének kifejezett kritériuma (egyelőre!)
    4. Ha a magyar gazdaság 1988. évi fejlődésének legfőbb várható mutatóit áttekintjük, néhány fontos következtetésre lehet jutni. Érdemes ezt az áttekintést a tervcélok tükrében végrehajtani, hiszen a kormány kinyilvánított szándékait, gyakorlati tevékenységét így lehet a valóssággal szembesíteni. Az bizonyosnak látszik, hogy az életszínvonal csökkentésére, a fogyasztás visszafogására irányuló cél összességében teljesül, bár eltérő struktúrában ahhoz képest, ahogy azt eredetileg megfogalmazták. Az infláció nagyobb lesz az eredetileg elfogadott 15 százaléknál és feltehetőleg 2 ponttal nagyobb lesz a vállalati és szövetkezeti szektorban a nominális béreknek növekedése is. Ennek a rétegnek az életszínvonala, illetve a fogyasztása tekintetében, tehát a tervhez igen közel álló teljesítés várható. Ugyanakkor számottevően rosszabb helyzet alakul ki azoknál, akik nem a vállalati, szövetkezeti szektorban dolgoznak (az un. nem termelő szféra munkásai és alkalmazottai) valamint a nyugdíjasoknál, ahol a nominális jövedelmek nem tartanak lépést az inflációval. Egyelőre nem világos, de valószínű, hogy a jó módúak helyzete tovább javul. (A személyi jövedelemadó bevé­teleknek a tervtől való elmaradása bennem azt a homályos érzetet kelti, hogy nem sikerült a láthatatlan, vagy akár a szürke jövedelmek megadóztatása.)
    Feltéve, hogy az előbb leírtakat az 1988. évre vonatkozó végleges statisztikai és mérlegadatok igazolni fogják, látnivaló, hogy a lakossággal keményen elviseltetjük a szükségszerű gazdasági terheket, persze úgy, hogy azért az ipari és mezőgazdasági vállalati vezetés hátterében (a vállalati munkás és alkalmazotti kollektívákban) ne alakuljon ki túlzott mértékben feszült helyzet. Be kell tehát látni, hogy az ipari és mezőgazdasági lobbi bizonyos korlátok között betölt egyfajta népképviseletet, ami pozitívum. Másfelől azonban súlyos negatívum az, hogy óriási rétegek maradnak kiszolgáltatva mindenfajta képviselet nélkül. (Külön kérdés lehetne, hogy a Szakszervezetek Országos Tanácsa akarva, vagy akaratlanul mennyiben részese a vállalati és szövetkezeti lobbinak.)
    A költségvetés helyzete még nem körvonalazható mértékben, de mindenképpen lényegesen rosszabb lesz a tervezettnél. Bizonyosra veszem azonban, hogy a költségvetési teljesítésnél is érvényesülni fog az a strukturális torzulás, amit az előbb a lakossági életszínvonal alakulásánál említettem. Abban bizonyos vagyok, hogy a lakosság életszínvonalához tartozó, illetve hozzá kapcsolódó költségvetési kiadások tekintetében nem lesz túllépés: a költségvetési intézmények dolgozóinak bérszintje nem fogja meghaladni a tervezettet, és nem fogják meghaladni a tervezettet az oktatás, az egészségügy összes kiadásai sem. A tervet meghaladó költségvetési deficit valószínűleg azokból a támogatási többletekből adódik majd, ami a profitot táplálja.
    A vállalati és szövetkezeti szféra helyzete - bármilyen összehasonlításban nézzük – kedvezőbb lesz az eredetileg elgondoltnál. Ehhez nem kívánok kommentárt fűzni.
    Végezetül mindezek a folyamatok ki fognak csapódni a nettó eladósodás tervezettet meghaladó növekedésében. (Ebben más tényezők is közrejátszanak.)
    5. Kirajzolódik tehát egy aszimmetria abban a tekintetben, hogy az egyensúly javításának terheit miként osztjuk meg a jövedelemmel rendelkezők körében. Látni való, hogy a költségvetés, illetve a vállalati- szövetkezeti szféra sokkal kevésbé viseli a terheket, mint a lakosság, kö­vetkezésképpen a közgazdasági környezet nem képez kellő erejű indítékokat arra, hogy a termelési és értékesítési struktúra javuljon, ésszerű költségvetés valósuljon meg, mérséklődjön a pazarlás.
    Jelentőségénél fogva az elmondottak bizonyítására még egy tényezőt szeretnék kiemelni, nevezetesen azt, hogy várhatóan a legnagyobb készletnövekedés alakul ki az idén a vállalati és szövetkezeti körben, miközben ez egyáltalán nem látszik, illetve érződik a vállalatok likviditási helyzetének alakulásában.
    El lehet azon gondolkodni, hogy az említett aszimmetria tudatos politikai megfontolásokon alapul-e, vagy ezt a hatalmi struktúra spontán módon hozza létre, illetve termeli újjá. A kérdés bennem úgy merül fel, hogy vajon a néphatalom letéteményeseként működő, a Központi Bizottság, illetve a Parlament által ellenőrzött párt és kormány küzdelme a mezőgazdasági és ipari lobbival hozza-e létre ezt az aszimmetriát, vagy pedig ez eleve adottság még akkor is, ha a tulajdonképpeni közös elhatározás nem ölti valamilyen paktum formáját.
    Valójában a következő év, illetve évek terveinek irányelvei körül kirajzolódó vita („A”, illetve „B” variáns) vált számomra igazán riasztóvá. A Központi Bizottság elé terjesztett dokumentum, az illetékes KB titkár ezzel kapcsolatos bevezetője az én olvasatomban a jelzett aszimmetria tudatos felvállalását és továbbvitelét jelenti. Az „A” változat (a liberalizálás, a dereguláció) mögöttes lényegét én abban ragadtam meg, hogy a támogatások masszív leépítése együtt jár a leértékeléssel, és a támogatás leépítéséből, illetve a leértékelésből adódóan jelentős, az ideit komolyan meghaladó inflá­cióval. Persze túlzottan leegyszerűsítve ez igazából annyit jelent, hogy a „A” változat mellett sem érvényesül kényszer a vállalatok és szövetkezetek irányába, hiszen addig őrizzük e szféra működési feltételeinek változatlanságát, amíg csak azt az életszínvonal csökkenése elbírja. Számomra meglepő volt, hogy a Központi Bizottság milyen egységesen foglalt állást az „A” változat mellett. Nekem az a gyanúm, hogy a „A” változat ilyen monolitikus támogatása ugyanabból a struktúrából táplálkozik, mint amiről említést tettem az adórendszer sima parlamenti elfogadása kapcsán. Nyíltan fogalmazva: a Központi Bizottság valószínűleg ugyanúgy a mezőgazdasági és ipari lobbi érdekeinek képviselője, mint a Parlament.
    6. Az 1988 utolsó negyedévének küszöbén kezd kirajzolódni a lehetetlenülés. Egyre kevésbé látszik megalapozottnak olyan fizetési mérlegpozíció kialakítása, ami a nemzetközi hitelképesség megőrzése szempontjából elengedhetetlen, ijesztő számok kerülnek forgalomba a költségvetés 1989. évre várható deficitjéről, az 1989-re elképzelt „árterv” lassacskán már kirajzolódik, így minden egyéb lépés az idei vagy annál magasabb infláció kialakulására utal, miközben a legcsekélyebb mozgás sem látszik abba az irányba, hogy valamiféle strukturális átrendeződés következne be. A kérdés bennem tehát igazából úgy fogalmazódik meg, hogy versenyt fut egymással a külső, a nemzetközi hitelképességünket veszélyeztető effektus, a belső, az életszínvonal és életkörülmények folyamatosan romló helyzetéből következő gazdasági és politikai hatásokkal, hogy végezetül is melyik legyen az összeomlás elsődleges kiváltó oka. Persze az egyik a másikat követi, és majd erősíti.
   
    Következtetések
   
    1. Nyilvánvaló, hogy az adóreformmal kapcsolatban, az 1987. év során, az ipari és szövetkezeti lobbival létrejött egyezményt (a szinte paktum formáját öltő kompromisszum rendszert) fel kell mondani. A vállalatok, és szövetkezetek irányába a strukturális átalakulás kényszerét nagyságrendekkel kell erősíteni. Ennek a gazdasági és politikai kockázatát el lehet, illetve el kell vállalni.
    2. 1989-re „0” bázisú költségvetést kell kialakítani, legalábbis ami a kiadási oldalt illeti. Egyszerűen abból kell kiindulni, hogy a költségvetési támogatásokra nem képezhet jogcímet annak 1988. évi várható mértéke. A prioritásoknak ki kell alakítani egyfajta kemény sorrendjét, meg kell állapítani azokat a szükségleteket, amelyeket maradéktalanul ki kell elégíteni, a többi cél pedig annyi juttatásban részesülhet, amennyire forrás vagy van, vagy forrás keletkezik.
    3. Fel kell hagyni a munkaerő minden határon túli alulértékelésével és ezen keresztül az irreálisan nyomott bérszínvonalon keresztül történő közvetett vállalati támogatásokkal. Ma a munkabér az elemi szükségletek kielégítésére sem nyújt fedezetet (például lakhatás, gyereknevelés, stb.) ezért mindenféle költségvetési kerülő utakon kell ehhez támogatást nyújtani. Eközben a vállalatok magas profitja kényelmességhez, jogtalan önhittséghez vezet, másfelől pedig táplálja a magas költségvetési centralizációt felpanaszoló demagógiát.
    4. Amíg nincs valós érdekképviselet, mert csak az ipari és mezőgazdasági lobbinak van módja érdekeinek masszív érvényesítésére, addig valamilyen tudatos ellensúlyt kell képezni, gondolom elsősorban a párt részéről.
   
    A piaci hatások, a nyereségérdekeltség (azaz az árutermelés marxi értelemben vett kategóriái) aligha fejthették ki szabályozó (egyensúlyt teremtő) hatásukat, mert ennek jószerével egyik előfeltétele sem valósult (valósulhatott) meg. A piac szereplői – csekély kivétellel – monopolhelyzetben voltak, az árak igen jelentős hányada, központilag vagy a KGST-kapcsolatok révén szabályozott volt, a fejlesztési, beruházási tevékenység, az adózási, elvonási, illetve a központilag előírt amortizációs rendszer következtében a központi elhatározásoktól függött. Az „imitált” piac quasi „eredményei” is csak imitáltak lehettek. A termelők közötti valós versenyről, még az ún. „tökéletlen versenyről sem lehetett szó. Másrészt a kapitalizmus, de főként a monopolkapitalizmus bőséges példákkal szolgál arra, hogy ne lehessen illúziókat táplálni az értéktörvény működésének „egyensúlyt teremtő” hatásával kapcsolatban.
    Az 1980-as évek első felében részt vettem a pénzügyminisztérium egyik értekezletén, amelynek a tárgya az volt, hogy a tervek átárazása során tízmilliárdos nagyságrendű GDP szőrén-szálán eltűnt. (Ez a nagyságrend mai értéken százmilliárdos lenne.) A dolog mikéntjére senki sem tudott értelmes magyarázatot adni. Sem az Árhivatal (Csikós-Nagy), sem a Pénzügyminisztérium, sem az Országos Tervhivatal, de azzal mindenki tisztában volt, hogy ezt a pénzt a vállalatok és szövetkezetek „eldugták”, hogy az nyereségtartalékul szolgáljon. Végül abban maradt a társaság, hogy az eltűnt összeget, a bázisszám korrekciójával kell eltüntetni. Ebbe a Központi Statisztikai Hivatal (Nyitrai Vera és Zala Júlia) is belement. Amikor aztán valamelyik főnök megkérdezte, hogy „akkor ez most így rendben van?”, odasúgtam a mellettem ülő Madarassy Attilának, hogy „igen, ezután elvtársak ez így volt”.
    A gazdaságirányítás reformja, a központi tervirányítás felszámolása megszüntette a központi bérszabályozást. Ez a lépés – mint fentebb már említettem – az agrárium illetve a bérből és fizetésből élők jövedelmi ollójának szétnyílásával, komoly bérfeszültségek kialakulásával járt. A helyzet a társadalomban, a pártban és az állami szervekben vitákat indukált. Nemcsak a mondott feszültségek kerültek terítékre, hanem a „szocialista modell” egyes kérdései is, mint pl. „a frizsider szocializmus”, és a „munkás-paraszt szövetség”. A viták azonban csakhamar megszűntek, a vállalati gazdasági munkaközösségek (VGMK) „pillanatokon belül” áthidaltak minden feszültséget. Az pedig, hogy gombamód elszaporodásuk s az ezekben szerezhető jövedelmek hogyan tették voltaképpen „csökkent értékűvé” a szocialista nagyüzemben, a törvényes munkaidőben végzett munkát, valójában senkit sem érdekelt. A kispolgárosodási folyamat, a mezőgazdaság után, elérte az ipart, azaz pontosabban: a munkásosztályt is. A fizetésből élők (orvosok, tanárok, köztisztviselők stb.) és a nyugdíjasok váltak tényleges veszteseivé a nagyon sokszor spontán jövedelemfolyamatoknak. Ezen időnként úgynevezett „központi bérintézkedésekkel” enyhített a kormányzat.
    Az éves népgazdasági tervek előkészítése során külön gondot kellett fordítani az úgynevezett „közérzetjavító” intézkedésekre. Ezek közül a leglényegesebb az 1960 és 1975 közötti első, majd az azt követő második lakásépítési program volt, amelynek keretében milliós nagyságrendben létesültek új lakások. És ilyen intézkedés volt például a külföldi utazások szabályainak enyhítése, a valutaellátmányok újraszabályozása. 1987-ben már a Grósz-kormány idején – az MNB és a PM heves tiltakozása ellenére – a valutaellátmányt személyre szabottan adták ki, ekkor indult az autós bevásárlási népvándorlás a közeli Burgenlandba, amikor (a rossznyelvek szerint) még a halott nagymamát is bepakolták a Trabantba, hogy az ő valutájához is hozzájussanak. Ha azt az összeget, amit erre a célra elköltöttek, a kormányzat tartós fogyasztási cikkek behozatalára fordítja, az a magyar kereskedelem (és az állam) bevételeit növelte volna, de a kereskedelmi árrés így az osztrák kereskedők zsebébe vándorolt. Arról nem is szólva, hogy fél Európa rajtunk röhögött.
   
    Az 1970-es évek elejére-közepére kialakult társadalmi-termelési viszonyok
   
    A kérdés az, hogy a 70-es évek elejére-közepére kialakult társadalmi-termelési viszonyok miként jellemezhetők. Az „államkapitalizmus”, vagy ahogyan némelyek finomabban fogalmazzák: az „államszocializmus” számomra fogalmilag értelmezhetetlen, másfelől az égvilágon semmit sem mond a valóságról. Tapasztalataim szerint inkább éppen az állami (központi) akarattal szembeszegülő uralkodó klikk uralmáról van szó, semmint az össztársadalmi érdek érvényesítéséről. Az elsajátítás e klikk részéről, amelyet nevezhetünk akár az átmeneti korszak új burzsoáziájának, az éppen az állam közbejöttével, a költségvetést illető jövedelmeknek vállalati (széles értelemben: saját) rendelkezésű jövedelemmé való átalakításával ment végbe, a szabályozó rendszer körüli alkudozások folyamán. A másik ezzel összefüggő vonás az alacsony, a munkaerő újratermelődését kizáró bérszínvonalban ragadható meg, abban, hogy nem a termelő szféra hozza létre az ehhez elengedhetetlen jövedelem-színvonalat, hanem azt áthárítja a költségvetésre, a költségvetés bonyolult, sokszintű támogatási rendszerére. Az alacsony bérszínvonal miatt kell ártámogatásban részesíteni az alapvető fogyasztási cikkeket, a lakhatást, a háztartási energiát stb. Az alacsony (a kényszerűen alacsonyan tartott) bérszínvonal gyakorlatilag kizárja a munka szerinti elosztás elvének érvényesítését, mert a végzett munka mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelem-differenciálás ilyen körülmények között lehetetlenné válik.
    Az 1950-es évek nagy iparosítási hulláma felszámolta az ipari tartaléksereget és megszüntette a mezőgazdasági népesség körében a burkolt munkanélküliséget is. Az egész gazdasági szisztémát, története szinte egész időszakában, a munkaerőhiány jellemezte. A munkaerőhiány és a foglalkoztatott munkaerő alacsony hatásfokú felhasználása egymást erősítő folyamattá vált, a munkamorál és a munkafegyelem kezelhetetlenül fellazult. A munkásöntudat – a társadalmi méretekben tapasztalható igénytelenség észlelése és az akármilyen alacsony színvonalú munkavégzés hallgatólagos elfogadottsága miatt – érthetően elhalványult.
    A kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet hosszú történelmi korszaka – a forradalomtól a szocialista termelési viszonyok megteremtődéséig – az osztályharc más körülmények közötti folytatását követeli meg. Az átmeneti korszakban szükséges küzdelem bonyolult, sokfrontos és – értelemszerűen – élesedő. Tudniillik a forradalom után is fennálló kategóriák, az árutermelés, a pénz és az egyenlőtlenségek „napról napra szülik” a kapitalizmust és csak a további küzdelmek eredményessége dönti el azt, hogy „ki, kit győz le”.
    A fordulat éve (1948) után, az egymást követő államosítások elérték az egyszemélyes tőkéseket, a magánkisiparosokat és magán kiskereskedőket is. Az erőltetett iparosítás, majd 1951–52-től egy lehetséges világháború veszélyére hivatkozva az ötéves terv előirányzatainak felemelése zuhanást okozott az életszínvonalban, s a még létező jegyrendszer mellett kialakult szabad piac inflatorikus folyamatokat indított el. A drákói szigorral meghozott (néha halálbüntetést kiszabó) ítéletek visszatartó ereje nem volt elegendő a súlyos hiányokkal járó feketekereskedelem visszaszorítására.
    A Sztálin halála után fellépő, Nagy Imre koncepciója (a kötelező beszolgáltatás megszüntetése, a hol nyílt, hol burkolt nehézipar-ellenesség, a fogyasztásnak a felhalmozás terhére való növelése) az 1956-ot követő években maradéktalanul megvalósult, függetlenül attól, hogy miként alakult Nagy Imre egyéni sorsa és megítélése. A kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmenet ekkor bicsaklott meg, ekkor fordult az ellenkezőjére, a kapitalizmus sajátságos restaurációjára.
    Ezt a helyzetet a gazdaság közvetlen irányítói hamar felismerték, s ehhez képest alakították ki stratégiájukat és taktikájukat. Rájöttek arra, hogy Kádár János – és hatására a teljes pártirányítás – a konfliktus-mentességben érdekelt. Ezt az igényt a felső (ideértve a megyei szintet is) pártszervekkel, még pontosabban: azok vezetőivel megkötött alkuk, véd- és dacszövetségek révén elégítették ki.
    Természetesen akadtak, akik másképpen képzelték el saját szerepüket és feladataikat, akikben megvolt a kellő hivatástudat és politikai elkötelezettség. Őket azonban a rendszer „bedarálta”. Martos István, a Medicor vállalat egykori vezérigazgatója (vele volt szerencsém sok baráti beszélgetést folytatni) a gazdasági racionalitásnak, a vállalat hatékony működtetésének feltétlen primátusát vallotta, és ha ennek az ellenkezőjét tapasztalta, mindkét irányba (felfelé és lefelé is) keményen vitatkozott, sőt: megpróbált ellenállni, de végül persze engednie kellett.  A körülmények hatalma mindig erősebbnek bizonyult. A jutalma az lett, hogy éppen csak megtűrt személlyé vált (főnökei komisz kenyéren tartották, nem tüntették ki, soha nem kapta meg azt az erkölcsi és anyagi megbecsülést, amelyben  mások, sokkal kevesebb munkával és kevesebb eredményt felmutatva könnyedén részesültek.) Hasonló volt a helyzete az Egis Gyógyszergyár vezetőjének, Orbán István vezérigazgatónak is, akit a nyugdíjazását követő napon vitt el az infarktus. Tímár Mátyás, a Nemzeti Bank elnöke – azt követően, hogy felszólalt a párt kongresszusán és kemény szavakkal bírálta az eladósodási politikát – kimaradt a Központi Bizottságból és a párt gazdaságpolitikai bizottságából is. Elkötelezett és tisztességesen gondolkodó ember volt Madarassy Attila, a Pénzügyminisztérium „örökös” államtitkára, akiből gerincessége okán sohasem lehetett miniszter. És sorolhatnám tovább a hasonló példákat. Másfelől nagyon gyakran találkoztam olyanokkal, akik akár tudatlanságuk, akár gerinctelenségük miatt igyekeztek minél jobban belesimulni az elitbe, nem néztek szembe a valósággal, viszont sűrűn vadásztak és főleg vadászvacsoráztak, teniszkönyököt szereztek maguknak, ultiztak és ittak, mintegy fölelevenítve az egykori úri osztály visszatetsző attitűdjeit. Attól tartok, ezek voltak többen.
    Minden hiba és minden ellentmondás ellenére az élet minősége – legalábbis a társadalom túlnyomó többsége számára – összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a Horthy-uralom idején. Az élet minősége kibírja az összehasonlítást a mai viszonyokkal is. Általánossá vált a társadalombiztosítás, a nyugdíjjogosultság (a mezőgazdasági népesség számára is), ingyenes lett az egészségügyi ellátás, az oktatás (valamennyi szinten), megszűnt a pauperizmus (még a legelesettebb cigány népesség körében is) és többé-kevésbé megoldódott a lakáskérdés. Az egyéni jövedelmek közötti különbségek szignifikánsan csökkentek, az alsó és a felső quartilis közötti szorzó nemigen haladta meg az ötös értéket.
    Az átmeneti társadalom tehát korántsem volt nyílt kapitalista rendszer, csakhogy a szocialista vonások nem erősödtek, a kapitalista vonások pedig nem gyengültek kellőképpen. Jóllehet a termelési viszonyok – kivált a fordulat évét követően – gyökeres változásokon mentek át, 1954–1956. után a fejlődés megtorpant, bizonyos mértékű visszarendeződés történt és a fejlemények tendenciája egyre inkább a kapitalizmus restaurációjának az irányába mutatott.
   
    Az eladósodás
   
    Az 1970-es évek közepétől egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ellehetetlenülés felé halad az ország gazdasága. A külső feltételek folyamatos romlása mind élesebb ellentétbe került a belső viszonyok változatlanságával. Ezt az ellentmondást nyugati hitelek felvételével oldotta fel az ország vezetése, amíg erre módja volt.
    Az 1974-es olajárrobbanásra a magyar politikai és gazdasági vezetésnek az volt a szilárd és akkor megdönthetetlennek látszó álláspontja – jóllehet a szakértő piaci elemzők itthon és külföldön egyaránt ennek az ellenkezőjét állították –, hogy a kapitalizmusban szokásos, spekulációs ármanipulációról van szó. Vagyis nem sokat kell törődni vele, mert az árak rövidesen visszaesnek majd eredeti szintjükre. A fellépő egyensúlyhiányt pedig magától értetődően, külföldi hitelek felvételével kell ellensúlyozni, annál is inkább, mivel alacsony kamatozású, közép- és hosszúlejáratú hitelekhez szinte korlátlanul hozzá lehetett jutni.
    A következő évben (1975-ben) Fock Jenőt Lázár György váltotta a kormányfői székben, és meglehetősen jelentős kormányátalakításra került sor. A szakmai és a szélesebb politikai közvélemény szerint a személyi változások az ilyen vagy amolyan módon elkötelezett reformerek bukását jelentették. Csak évekkel később, valamikor a nyolcvanas évek derekán értettem meg, hogy körülbelül ekkor szilárdította meg a hatalmát az ipari és a mezőgazdasági lobby. Fock – aki sohasem mutatkozott elkötelezett reformernek, s akit kevéssé érdekelték a különféle reformtanulmányok, de aki kikövetelte a népgazdasági érdekek szolgálatát, a vállalati és tárcaérdekekkel szemben – vereséget szenvedett. Focknak külön is a szemére vetették, hogy „összeférhetetlen”, és azt is, hogy a kölcsönös külkereskedelmi áruszállítások tervtárgyalása során állandóan ellentétbe került a szovjetekkel. Fock a párt kongresszusán sem riadt vissza attól, hogy keményen megbíráljon minisztereket, mondván, hogy „nem a népgazdasági érdeket szolgálják a tárcájuk élén, hanem a tárcaérdeket képviselik a kormányban”.  A halk szavú, különösebb politikai múlt nélküli Lázár György kiválasztása sokakban keltett értetlenséget. Hiteles forrásból van tudomásom arról, hogy megkérdezték az Öreget, hogy miért éppen Lázárra esett a választása: „Olyan szép szál magyar ember” – hangzott a válasza. Járta a szóbeszéd, hogy Kádár és a személyi ügyekben fő tanácsadója, felesége, Tamáska Mária (Mária néni) nemigen kedvelték az egyéniségeket, ezért társaságukban tanácsos volt keveset beszélni, és csak az általános hangulatba simuló véleményt hangoztatni.
    Az 1970-es évek második felében alapozódott meg a Kádár János nevéhez fűződő „gulyáskommunizmus”, illetve a „legvidámabb barakk” megjelölés. A hitelfelvételekkel bekövetkező viszonylagos forrásbőség már azt is lehetővé tette, hogy az alkalmazottak bizonyos csoportjainál központi bérkorrekciók történjenek. Ekkor kezdődött a tenyérnyi telkeken fakalyibák létesítése, meg a Trabant-kultusz. Az általános kispolgárosodási folyamatot ideológiailag Kádár híres mondása: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”, valamint az Aczél György nevéhez kapcsolódó TTT (támogatni, tűrni, tiltani) kultúrpolitika alapozta meg. A „tiltani” kategóriába túlnyomórészt a rendszer baloldali bírálói kerültek.
    A jelentősnek ítélhető béremelésekkel egyidejűleg olykor-olykor megjelentek írások, főleg szociológiai riportok a szegénységről, a munkásszállók, a „fekete vonatok” népéről. Már a 70-es évek elején Huszár István publikált a szegénységre vonatkozó adatokat, Ferge Zsuzsával közösen. Ezeket a párt legalábbis nem fogadta túl szívesen, mert „a szocializmusban nem lehet szegénység”. Ha pedig mégis van, akkor az nem a rendszer hibája.
    A második olajárrobbanás, 1979-ben, azután szétrombolta – ha voltak még egyáltalán – azokat az illúziókat, amelyek az olajár-emelkedést csupán átmeneti konjunkturális ingadozásnak tekintették. Az 1980. évi tervek már érzékeny áremelkedéseket (pl. a tőkehús) irányoztak elő, ezek mérsékelt, de azért érzékelhető életszínvonal- csökkenéssel jártak, vagy legalábbis megállították a fogyasztás emelkedését. E fájdalmas lépések elsősorban a legalacsonyabb jövedelmű, sokgyerekes családokat sújtották, no meg a nyugdíjasokat. Ezeknek a rétegeknek a fogyasztásában képviselnek ugyanis nagy arányt az alapvető élelmiszerek.
    A világpolitikai helyzet is változott. A szovjet hadsereg afganisztáni intervenciója szokatlan erővel hatott a pénzpiacokra: a hitelkínálat szűkült, a kamatok emelkedtek. Voltaképpen már ekkor érlelődőben volt az a helyzet, amely utóbb elvezetett a likviditási válságig és a Nemzetközi Valutaalaphoz (IMF), illetve a Világbankhoz való csatlakozásig.
    Tomasi di Lampedusa híres regényében (A párduc) olvasható ez a mondat: „Mindent meg kell változtatni, ahhoz hogy minden változatlan maradhasson”. Akkor, az 1980-as évek első felében arra gondoltam, hogy ez valószínűleg fordítva is igaz lehet. Ha nem hajtunk végre olyan kellően érzékelhető lépéseket, amelyek alkalmasak kikényszeríteni a vállalati és szövetkezeti termelés és gazdálkodás hatékonyságának szignifikáns növelését, akkor egy gazdasági összeomlás következtében minden meg fog változni. (Ám a rendszerváltozásnak még a halvány gyanúja sem ötlött fel bennem.)
    A külföldről felvett hitelek állományának növekedése (a hitelek esedékes törlesztését és a kamatokat mindig újabb és újabb hitelekből fizettük, a belföldi hiányra pedig további hiteleket vettünk fel), és a belső adósság felhalmozása (a beruházási hányad, később a beruházások, felújítások abszolút csökkenése) tette lehetővé, de magától értetődően csak korlátozott ideig, – a Kádár által elképzelt „társadalmi béke”, a néppel kötött alku megvalósításának tényezőit, elemeit:
    – A társadalmi-gazdasági elit érdekérvényesítésének gyakorlatilag nem létezett korlátja. A gazdasági szabályozórendszer elemei és mértékei körüli alkuk során sikeresen hárítottak el minden olyan törekvést, amely a gazdasági hatékonyság javítására és a társadalmi termelékenység növelésére jelentett volna valamelyes kényszert.
    – Az üzemekben és a termelőszövetkezetekben végzett munka leértékelődött. Általános gyakorlattá vált a látszatfoglalkoztatás, azaz a valós munkanélküliség virtuálissá alakítása: az üzemen belüli munkanélküliség. A munkások és a mezőgazdaságban dolgozók valódi, érdemi munkaerejüket a vállalati gazdasági munkaközösségekben, a háztáji gazdaságban (esetleg mindkettőben) használták fel, a szocialista munka megszűnt „a becsület és dicsőség dolga” lenni. A pártpropaganda által rutinszerűen szorgalmazott szocialista brigád-mozgalom kiüresedett, tartalmatlanná vált, poros díszletté silányult.
    A legcsekélyebb hajlandóság sem mutatkozott az elengedhetetlen lépések megtételére, holott még az 1980-as évek második felében is látszott egy (igaz, nagyon keskeny) ösvény, amelyen haladva a bukás, az összeomlás elkerülhető lehetett volna. Erről a lehetőségről az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete részére tanulmányt készítettem Egy új fejlődési szakasz pénzügyi feltételei és lehetőségei az 1990-ig terjedő periódusban  címmel.
    Az 1980-as évek első felében – évekkel az említett tanulmány megírása előtt – történt egy előzmény és következmény nélküli epizód. A Szabadság hegyen levő egyik kisebb szállodába egész napos értekezletre kaptunk meghívást. Amikor gyülekeztünk, láttam, hogy – államtitkári, miniszterhelyettesi szinten – ott az egész kormány. Aztán megjelent Csikós Nagy Béla, az Árhivatal elnöke. Megnyitójában elmondta, hogy olyan komplex terv kidolgozására kapott megbízást, amely alkalmas a gazdasági feszültségek megoldására. Felvázolt egy ár-, bér-, és valutareform elképzelést, valamint egy nagyvonalú beruházási programot. Végezetül hozzátette, hogy mindezek végrehajtásának finanszírozását külföldi hitelek pótlólagos felvételével kell megoldani. Az első hozzászólásokra nem figyeltem, mert magamban próbáltam megfogalmazni azt, hogy az egész elgondolás meddő, mert finanszírozhatatlan. Szót kaptam és elmondtam a véleményemet. Csikós Nagy úgy reagált, hogy az általam elmondottakról ne nyissunk vitát, mivel azzal csak elterelnénk az érdemi ügyekről a figyelmet. Ekkor Madarassy közbeszólt, hogy a Tenner által elmondottaknál aligha lehet érdemibb ügy. Ezt Csikós Nagy elengedte a füle mellett. (Bennem pedig forrt a düh.) Az ebéd után (az idegességtől én nem bírtam enni) kimentem sétálni és cigarettázni, amikor valaki belém karolt. Csikós Nagy volt az. Arra kért, hogy aprólékosan fejtsem ki neki hozzászólásom lényegét. Ma is pontosan fel tudom idézni mindazt, amit akkor elmondtam.
    Magyarország adósságszolgálati kötelezettsége (az adott évre esedékes hiteltörlesztés, valamint a kamatfizetési teher együttes összege) akkoriban 1–1,1 milliárd dollárra rúgott. Ezt az összeget mindenképpen külföldi hitelekből kellett előteremtenünk, mert ha lehetett is valamennyi aktívumra számítani a külkereskedelem és az idegenforgalom révén, ezt általában a saját (többnyire kényszerű) hitelnyújtásunk (rubel-viszonylat, illetve egyes fejlődő országok) emésztette fel. Magyarország hitelfelvevő képessége (kapacitása) – az ország méreteit, gazdasági helyzetét figyelembe véve – természetesen limitált: egy-egy konzorciális hitel felvétele kb. 3-4 hónapot vesz igénybe, és egyszerre csak egy ilyen hitel szervezésére van lehetőség. Magának a hitelnek az összege kedvező esetben 300 millió (kivételesen és ritkán 400 millió) USD lehet. Reálisan tehát azzal lehet számolni, hogy még a legkedvezőbb esetben is az ilyen forrásokból 1 milliárd új dollárhitelhez jut az ország. Ehhez képest minden olyan elképzelés, amely további jelentős forrásbevonással számol, irreális.
    Csikós Nagy szemmel láthatóan megdöbbent, én pedig azon csodálkoztam, hogy ennyire tájékozatlanul merészelt belevágni ebbe a vállalkozásba, amire – mint mondta – „a legfelső párszervtől kaptam, külön személyre szóló megbízást”. A délutáni vitát Csikós Nagy úgy vezette, mintha délben nem is beszéltünk volna egymással. Aztán nem lett folytatás.
    Egy másik epizód valamikor 1986 szeptembere táján történt. Faluvégi Lajos, miniszterelnök-helyettes, az Állami Tervbizottság elnöke, a következő, az 1987. évi népgazdasági tervről szóló előterjesztés kapcsán államtitkári egyeztető értekezletet tartott. Faluvégi röviden üdvözölte a résztvevőket, átadta a szót Hoós János tervhivatali államtitkárnak, és távozott. Hoós néhány mondatban ismertette a főbb előirányzatokat, és megnyitotta a vitát. Elsőként Madarassy Attila kért szót. Kifejtette az állami költségvetés összeállításakor követett legfontosabb elveket és pontról-pontra kimutatta a terv és a költségvetés ellentmondásait. Befejezésül azt javasolta, hogy az értekezlet hallgassa meg „a Tennert, aki majd elmondja az MNB álláspontját”. Körülbelül húsz percig tartó előadásomban felhívtam rá a figyelmet, hogy a terv és a valóságos lehetőségek között akkora szakadék tátong, hogy az előterjesztett anyagot nem lehet reális tárgyalási alapnak tekinteni. Mivel az értekezlet előtt a terv ügyeit – az előterjesztésem alapján – az MNB elnöksége is megvitatta, minden számszerűség és érvanyag a fejemben volt, nem volt szükség a jegyzeteim felhasználására. Hozzászólásomat dermedt csendben hallgatták végig. A résztvevők túlnyomó többsége most először találta szembe magát a külső pénzügyi egyensúly, illetve egyensúlytalanság kozmetikázatlan, valós helyzetével.
    A vita (szinte mindenki hozzászólt) vagy három óra hosszan tartott, végül Hoós összefoglalta a következtetéseket. „Hát akkor, elvtársak, tudjuk, hogy mi most az előttünk álló feladat. Csütörtökön van kormányülés, tehát szerdán a kormány tagjainak meg kell kapniuk az anyagot. Ehhez ma este tíz óráig mindent véglegezni kell, hogy a nyomtatás és a kötés reggelre elkészüljön, mert reggel kilencre le kell adni az egészet az Állami Tervhivatal titkárságán. Minden világos, elvtársak? Van valakinek esetleg kérdése?”
    Jelentkeztem és azt mondtam: „Hoós elvtárs! Nem tudom elhinni, hogy ebből a háromórás vitából te csak annyit szűrtél le, hogy mikor kell a nyomdába adni az anyagot. Bejelentem, hogy az MNB ellenvéleménnyel él, ennek a szövegét azonnal átküldöm.” Hoós nem válaszolt, hanem bezárta az értekezletet, és kirohant.
    Amikor visszaértem a Nemzeti Bankba, azonnal lediktáltam (gépbe mondtam) az MNB ellenvéleményének a szövegét, és bejelentkeztem Tímár Mátyáshoz. A titkárnő azt mondta, hogy majd visszaszól, mert a főnők éppen telefonál. Negyedóra múlva bemehettem. Tímár mogorván azzal fogadott, hogy „mi a fenéért kellett neked összekapnod a Hoóssal?” Válaszolni akartam, de Tímár leintett. „Ez költői kérdés volt, illetve egy komoly figyelmeztetés, érted?!” „Igen, értem” – feleltem. Tímár elolvasta a szöveget, egy mondatot kihúzott belőle azzal, hogy azt majd szóban fogja kifejteni.
    Végül egy harmadik epizód. Szűk körben eszmecserét folytattunk az egyensúlyi helyzetről. Ezen Balassa Ákos (az Országos Tervhivatal főosztályvezetője), Madarassy Attila, Ballai László a pártközpont gazdaságpolitikai osztályának vezetője, Németh Miklós, a KB gazdaságpolitikai titkára és jómagam vettünk részt. Hosszas vita után elfogadtuk az általam nagyon részletesen kifejtett helyzetértékelést, nevezetesen azt, hogy nem szabad olyan tervet elfogadni, amely az eladósodás fokozásával számol. Németh Miklós megígérte, hogy ezt az álláspontot képviseli majd a Politikai Bizottság következő ülésén. Már másnap értesültem arról, hogy Németh, többek ellenzésével szemben (hogy ezek kik voltak, arról nincs tudomásom), kiállt a további eladósodás mellett.
    Eközben riadtan kellett tapasztalnom, hogy a KGST-országok gazdasági együttműködésében egyre szélesebbé válnak a repedések. Külkereskedelmi berkekben már az 1960–70-es évektől keringtek történetek arról, hogy a tőkés piacokon a csehszlovák cégek keményen versenyeznek a többi szocialista országgal, és nem hajlandók semmiféle kooperációra. Ez mindenki számára előnytelen volt, hiszen letörte az árakat és megnövelte az amúgy folytonosan emelkedő exporttámogatási igényt. A 80-as évek elejétől a szovjetekkel való árucserét egyrészt megterhelte az, hogy a nekik gyártott exporttermékeink tőkés import hányada – a követelésüknek megfelelően – növekedésnek indult, másrészt a Szovjetunió Magyarországgal szemben egyre növekvő adósságot halmozott fel. Erre nem lehetett úgy reagálni, hogy csökkentjük a szállításainkat, mert ugyan kinek másnak adhattuk volna el – finoman szólva – nem éppen világszínvonalú exporttermékeinket. (Egyes dél- amerikai és afrikai országokkal ugyan nőtt a forgalom – természetesen csak hitelre, mert ha volt pénzük, akkor nem tőlünk vásároltak.) Ezzel párhuzamosan a kőolaj-kontingenseket a Szovjetunió évről-évre csökkentette. Elkeseredetten kellett látnom, hogy a szocialista internacionalizmus, a szocialista szolidaritás és a szocialista országok közötti kooperáció miként üresedik ki, mint válik üres jelszóvá. Az egyik moszkvai tárgyalásomon, az ottani kollégám nyíltan is kimondta: „Önök nem szolidárisak velünk. Tőlünk követelnek segítséget, miközben önöknél az életszínvonal sokkal magasabb, mint nálunk, nem is szólva az áruellátásról.” Ebben a megállapításban oly sok igazság volt, hogy nem is reagáltam, pontosabban szólva, a papírjaimat bámulva „kussoltam”. Egy ízben a kormány Gazdasági Bizottságának ülésén is szóba került ez a téma, de Marjai József elnök nem volt hajlandó vitát nyitni róla.
    A kialakult helyzet persze nem volt ismeretlen az apparátusok körében, ezért már nem is csodálkoztam azon, hogy magas beosztású vezetők körében (az alacsonyabb beosztásúakról nem is szólva) meglehetősen gyakran hangzottak el – hol óvatosan, hol eléggé nyíltan – az „oroszokra” vonatkozó pejoratív megjegyzések. Valószínűleg Moszkvában sem ítélték a kapcsolatokat felhőtlennek, s ennek tudtam be, hogy a likviditási válság legkritikusabb napjaiban éppen az egyik szovjet bank mondott fel egy 400 millió dolláros betétet. A Bank of China (a kínai külkereskedelmi bank), azt követően, hogy jeleztük náluk likviditási nehézségeinket, haladéktalanul elhelyezett a Magyar Nemzeti Bankban egy nagy összegű – lejárat nélküli – betétet. (Nincs kizárva, hogy ez volt az a szalmaszál, amely megmentette az országot a fizetésképtelenség bekövetkezésétől.)
    Csatlakozásunk a Nemzetközi Valutaalaphoz és a Világbankhoz tulajdonképpen két menetben történt meg. Először tisztázni kellett a magyar gazdaságra vonatkozó adatokat, és azokat prezentálni kellett a nemzetközi szabványoknak megfelelően, majd elkezdődtek a tárgyalások az első készenléti (stand by) hitel felvételének feltételeiről. Közben, mintha mi sem történt volna, a hagyományoknak megfelelően készültek a népgazdasági tervek, melyeknek a valóságos helyzethez alig volt közük. Faluvégi Lajos, (a maga rendkívül erőszakos módján) azonban áterőltette ezeket a papirosterveket, az eladósodás ellenzőit pedig végül kiszorította a döntési mechanizmusokból.
    Az 1980-as évek közepétől a racionális érvelést, különböző retorikai kifejezések kezdték felváltani. (Erre azelőtt is volt példa, de nem ennyire feltűnően.) Valamelyik éves terv tárgyalásakor hangzott el Faluvégi utasítása, hogy a terv jelöljön meg „kitörési pontokat”. Amikor Balassa főosztályvezető ezt elmondta – finoman szólva – kitört a derültség. Magyarán: nagy röhögés közepette valaki megjegyezte, hogy „az őrület fog kitörni rajtunk.” Valójában sohasem derült ki, hogy ugyan mik és hol vannak a kitörési pontok. Egy másik közszájon forgó legenda arról szólt, hogy a külföldi hiteleket kizárólag olyan gyorsan megtérülő beruházások finanszírozására vesszük fel, amelyek bővítik az ország tőkés relációjú exportkapacitását. Erre külön hitelkonstrukciót is meghirdetett az MNB. Néhány tucat ilyen hitelt meg is ítéltek, különböző vállalatok részére. E hitelek felhasználásának valós eredményeiről – legalábbis 1988-ig – nem állt rendelkezésre értelmezhető információ. A legnagyobb összegű exportfejlesztő hiteleket felvevő nagyvállalatoknál az elvégzett beruházások gazdaságossági vizsgálatát nem végezték el, illetve az ilyen vizsgálatok programba vételét elhárították. Az érv mindig az volt, hogy a megvalósult beruházás egy nagyobb programnak csak egy része, következésképp önmagában nem vizsgálható, viszont befejezett (komplett) fejlesztéssel sohasem lehetett találkozni.
    A nemzetközi pénzügyi szervezetekhez való csatlakozás, amint várható volt, újra megnyitotta a hitelpiacokat Magyarország számára. Ezzel élve minden elfogadható feltételű hitelt felvett az ország. A hitelek felhasználása zömében a korábban felvett hitelek adósságszolgálatának (kamat+törlesztés) teljesítésére szolgált, illetve a társadalmi közös fogyasztást finanszírozta. Az adósságcsapda – vagyis az a helyzet, hogy az újonnan felvehető hitelek már egyre kevésbé fedezik az adósságszolgálatot – fokozatosan ugyan, de gyorsuló ütemben alakult ki.
    Az IMF követelései (ahogy ők nevezték tanácsai) a maguk módján racionálisak voltak, mert bankszerűen gondolkodtak: gondoskodni akartak hiteleik megtérüléséről, a termelés és forgalmazás hatékonyságának növelését szorgalmazták, és olyan fogyasztói struktúra kialakítását akarták elérni, melynek révén csökkenhet az alapvető importigény, illetve nagyobb árualap állhat az export rendelkezésére. A körmönfont fogalmazás mögött az a megfontolás rejlett, hogy emelkedjék a háztartási energia árszintje (ösztönzendő a lakosságot az energiatakarékosságra), valamint lényegesen emelkedjenek meg az alapvető élelmiszerek árai (csökkenjen a fogyasztás, maradjon több árualap az exportra). Az IMF szándékai ellentétesek voltak a párt életszínvonalra vonatkozó elveivel.
    Kádár kijelentette, hogy „olyan terv, ami nem irányozza elő az életszínvonal legalább öt százalékos emelkedését, nem fogadható el. Az öt százaléknál kisebb életszínvonal emelkedést a tömegek nem érzékelik”. És ehhez hozzátette: „Ha az elvtársak nem tudnak ilyen tervet készíteni, meg fogom találni azokat, akik képesek erre.” Való igaz, megtalálta ezeket az „elvtársakat”, aztán ezek az „elvtársak” megtalálták a többieket. Fekete János is „megértette az idők szavát”. Felkereste Kádárt és biztosította róla, hogy ő felvállalja ennek a tervnek a finanszírozását. Az eladósodás folytatódott.
    Ami ezután következett, az már a közelmúlt.

Rozsnyai Ervin-Tenner György A Kádár-korszakról című könyve megjelent a Z könyvek sorozatban. Megvásárolható a folyóirat kiadóhivatalában, Baross utca 61. 4. emelet 441. Szerdán és csütörtökön 10-14 óráig.

Kékszakáll

TV

BERNÁTH LÁSZLÓ

A televíziók védelmében

Értelmiségi társaságban, ha a televízióról, mint műsorszóró adóról, esik szó, többnyire csak szidalmak hangzanak el. Aki ráadásul írástudó (nem minden értelmiségi az), minden adandó alkalommal epés megjegyzéseket tesz, elátkozó passzusokat ír a szövegébe. Nem utolsósorban számítva az olvasók egyetértésére. Nem újkeletű lenézésről, nem a televízió bűnbakká nyilvánításának valami eredeti megfogalmazásáról van szó. Így volt ez már akkor is, amikor egy, aztán amikor nagysokára, két csatorna állt rendelkezésre. Sokan egyetértettek Kádár János naiv tiltakozásával, aki hétfőre adásszünetet rendelt el, hogy a „családok, barátok beszélgethessenek egymással”. Ebből az időből származik az akkor fontos vezető-tisztséget betöltő Szinetár Miklós szellemeskedése, hogy ugyanis „a televízió az ország zsidója”. Arra gondolt, hogy ez idő tájt a televíziót éppen úgy gátlástalanul szidhatja mindenki, mint annak idején a zsidókat. (Mostanában megint divatba jött a zsidózás, elég elolvasni a Kurucinfót, ahol kommentálták a legutóbbi állami kitüntetteket, és ahol szerintük, Esterházy Péter is „félzsidó”.) A mai értelmiségi közegben a televízió az első számú bűnbak az elmagányosodásért, az általános értékvesztésért, a családi, és általában az emberi kapcsolatok fellazulásáért, a gyerekek agressziójáért, és még hosszan folytatható lenne ez a sor.
    A továbbiakban mégis szeretném megvédeni a televízió intézményét, úgy hogy árnyoldalait, adott esetben kártevéseit sem szeretném letagadni, vagy akárcsak kisebbíteni. Csupán a megközelítés más aspektusát szeretném ajánlani, a televízióról való gondolkodás valódi, talán egyedül elfogadható szemléletét kívánom képviselni, a mai közvélekedéssel szemben.
    Hát persze, ki tudná letagadni, hogy a déli órákban közvetített kártyavetés, az egyperces jóslatokkal, gyalázatos. (Sürget az idő, hogy sokan telefonálhassanak, mert ez hozza a pénzt.) Ám a reggeli műsorokban megszólaltatott csillagjósok, az asztrológusok sem képviselnek több tudományos racionalitást, mint a kártyavetők. S ez akkor is így van, ha magukat komolynak tartó lapok is foglalkoznak csillagjóslással, és ez olyan jó üzlet, hogy már külön könyvesboltja is nyílt az ilyen „szakirodalomnak”. Miközben a leghétköznapibb tapasztalatok is bizonyítják, hogy az azonos évben, azonos csillagjegyben születettek közül sem lehet két azonos sorsú, életvitelű ember, hiszen még két egyforma ujjlenyomatú sincsen. A racionalitás leghalványabb nyomait sem mutató jóslások adott esetben igen károsan befolyásolhatják az ilyen hiedelmek áldozatait.
    Ám nemcsak a nyilvánvalóan tudományellenes egyedi műsorokról van szó, hanem például az olyan – mostanában valószínűleg csak átmenetileg abbahagyott –, beszélgetős műsorokról, mint a Mónika-, vagy a Joshi Barat-show. Ezekben ugyan valódinak tűnő családi drámákról esett szó, de valójában a (rosszul) fizetett statisztákként kezelt személyek megcsúfolásáról, amelyekben a nyilvánosság előtt turkáltak a magánéletekben, hogy a nézők elszörnyedjenek: lám – másoknál – hogyan alakulhat az élet.
    E sorok írása idején mintha végleg lementek volna kutyába – hogy kölcsönvegyem egy magyar film szófordulatát –, amikor ismert figurákkal olyan idétlen játékokat játszatnak, amelyek több mint ízléstelenek: gusztustalanok. Például egy szóbeli vetélkedőn akkor válaszolhat csak a játékos, ha előbb a homlokán széttör egy nyers tojást. Az arcokra csorgó fehérje és sárgája látványa azon felül, hogy gusztustalan, egyenesen idétlen – és nem utolsósorban: embert alázó.
    Az igényesebb értelmiségiek persze nem efféle műsorokra hivatkoznak, amikor a televíziót anyázzák, mert az ilyen programokat – állítólag – meg sem nézik. Azt hiszem, a szidalmazók többsége egyébként is ritkábban televíziózik, mint az átlagpolgár. Vagy mint én, akinek bizonyos értelemben munkaköri kötelességem volt, s részben még ma is az, hogy nézzem az adásokat, ha írni akarok azokról. (Ritka kivételként alkalmam volt beszélgetni két kiváló nyelvészprofeszorral és egy nagyon ismert pszichológussal, akik nem szégyellték, hogy rendszeresen néznek sorozatokat és vetélkedőket. És ezt nem valami szakmai érdeklődéssel magyarázták. De ők nem is beszéltek elutasítóan a televízióról.) A lekezelőket, szidalmazókat azonban egy cseppet sem zavarja, hogy csak felületesen ismerik mi látható a képernyőn. Tele szájjal, általában szidalmazzák „azt az átkozott dobozt a lakásban”.
    És ezek az általánosítások – mint általában az általánosítások – engem dühítenek. Az általánosban megfogalmazott átlagnak van bizonyos szerepe a statisztikában, bár ott is fontos (lenne) a részletek különbözőségét is bemutatni, mert az átlagokból általában csak egyoldalú, nem ritkán téves következtetésekre lehet jutni. Mert mit lehet tenni az olyan megállapításokkal, hogy hát „ilyenek a szegények”, „ilyenek meg a gazdagok”, „ilyenek a keresztyének, emilyenek meg a moszlimok”, „ilyenek a fiatalok, másmilyenek bezzeg az öregek, persze ilyenek az amerikaiak, másmilyenek a németek, megint másmilyenek a franciák, nem beszélve a magyarok másságáról”. Mintha  sokan nem tudnák, hogy az élet (a természet részeként) arányok kérdése. Az ember fizikai létét a víz és a szilárd anyagok bizonyos aránya jellemzi, és ha ez egy nagyon kicsi tűréshatáron túl megbomlik, akkor azonnal vége a létnek. Egy ország társadalmi helyzetét a jelenbeli gazdasági helyzete, a külső hatások erőssége, múltjából hozott szellemi és fizikai öröksége, és mindezek bonyolult, adott esetben változó aránya határozza meg. Aki ezeket az arányokat nem veszi figyelembe, csak hiszi magáról, hogy ismeri a világot, s hogy hosszabb távon valamit is változtatni tud rajta.
    Nem lehet más megfontolás a televízió megítélésében sem. Aki általában beszél a televíziózásról mint kommunikációs és szórakoztató eszközről, az nem ismeri, az nem ért ahhoz, amiről beszél. Nagyon gyakran nem is szolgál másra az ilyen beszéd, minthogy valaki a társaságban mutatni kívánja, hogy ő azután szellemileg igényes lény, lenézi és károsnak ítéli a dobozt, amit a szobájában tart, ha ugyan még nem vitte ki a konyhába, mint a német értelmiségiek egy része. (Egy híradás számolt be erről a tendenciáról, de aligha érintett sok polgárt.)
    Pedig hát a televízió azt is jelenti, hogy láthattuk az embert, aki elsőként a Holdra lépett. Mostanában láthattuk, hogyan szabadítottak ki 33 chilei bányászt földalatti fogságukból. Láthattuk – igaz, elég régen – amikor a Toscát élő adásban közvetítették eredeti olasz helyszínekről. Nézhettük a Mindentudás egyetemét, amikor olyan – valószínűleg többségünk számára ismeretlen – tudományokat mutattak be, mint a hálózatkutatás, vagy az emlékező anyagok. Naponta végighallgathatjuk Veiszer Alinda rendkívüli empátiával feltett kérdéseit a legkülönfélébb tudományágakban és művészetekben kiváló személyiségeknek. Több csatornán is végigjárhatjuk az országot és olyan falvakat, városokat, városrészleteket, ahol múltbeli emlékeket ismerhetünk meg, amelyekről többségünknek fogalma sem lehetett. Természetesen a számunkra fontos – vagy kevéssé fontos, de érdekes – hazai eseményekről is tudomást szerezhetünk, bár kétségtelenül pártközeli, de szerencsésebb esetekben pusztán világnézeti, alapokon szerkesztett híradásokban.
    A jobb sorozatok nemcsak egy-egy ország sajátos életformájáról adnak számot, de néha szenzációs lélektani árnyaltsággal – mint például a nyomozó Monk esetében –  mutatnak be figurákat. Vagy olyan komplex élethelyzeteket, mint a fiatalkorúak bírósága az Amynek ítélve című sorozatban.
    Most persze úgy tetszhet, hogy a korábban emlegetett negatívumokkal szemben, a pozitívumokkal szeretnék valami egyensúlyt teremteni. De nem, vagy elsősorban nem erről van szó. Hanem a szidalmak mögött megbúvó egyszerűsítések, mondhatnám: a torz gondolkodás leleplezéséről. Arról, hogy az értelmiség miért nem szidja – általában – az irodalmat, a könyvet? Hiszen azokat a káros jelenségeket a nyomtatott lapokon éppen úgy megtaláljuk, mint a képernyőn. Aki a könyvesboltok eladási statisztikáit megnézi, az ugyanazokat a tendenciákat ismerheti fel, mint amelyeket a televíziózásban kárhoztat. Ami persze nem véletlen egyezés, hiszen a televíziós műhelyek konkrétan, vagy áttételesen, írott szövegek megjelenítésére vállalkoznak. Az asztrológia könyvesboltjaival már foglalkoztam, de az érzelmes ponyva, a kalandregény és a krimi az eladási listák élén áll. Csak néha előzik meg olyan divathullámok, mint mostanában a Drakulák, egyéb szörnyek és természetfeletti lények egyre gyakoribb előfordulása kirakatba helyezett könyvek lapjain. Az egyéb „tanácsadó” könyvekről (Hogyan legyünk gazdagok? Soványak, Szexik, Jó horgászok, Házi autószerelők, és így tovább) ne is beszéljünk. Ebből az irodalomból jóval több van jelen a boltokban, mint a képernyőn, bár szaporodnak a speciális tematikájú adók is.
    Most akkor miért nem hallunk általánosító megjegyzéseket a nyomtatott könyvről, mint a társadalom szellemi életének megrontójáról?  Miért, hogy az értelmiség foggal-körömmel védi a könyvet, az irodalmat? Mert ha valamit elítélnek, akkor disztingválnak. Szidják a ponyvát, az irodalom alattinak minősített szövegeket. S igazuk van. De miért nem disztingválnak a televízió esetében is?
    Nehéz megmondani. De azt észre kell venni, hogy manapság értelmiségi körökben terjed egy ellentétes, mondhatni, új hit is. Az internet, a mobiltelefon, a számítógép és az egyéb elektronikus kütyük túlontúl nagy tisztelete. Hiszen lassan már nem is számít értelmiséginek, aki nem jelentkezett be a Facebookra, aki nem ír blogokat, akár kíváncsiak erre a naplóra mások, akár nem. Ami ugyan akár rendben is lehetne, ha sok facebookolónál, blogolónál ez nem járna együtt egy új, megváltozott világról szóló hiszterizálással. Most sokan a számítógépek és a hozzátartozó szerszámok új, társadalmat átformáló szerepére esküsznek.
    Gondolkodásuk kiindulópontja, hogy miként Gutenberg és az ő nyomtatása megváltoztatta a világ kultúráját, az elektronika is alapjaiban fogja átalakítani a világ szellemi életét is. Ezzel szemben egyszer azért azt is érdemes lenne a történészeknek megvizsgálni, hogy a Gutenberg-galaxis önmagában hozta-e a változásokat, vagy sokkal inkább azokkal a technikai találmányokkal együtt, amelyek a gyáripart, kicsit később a mezőgazdaságot is átalakították. (Egy figyelemre méltó filmet láttam – egyébként a képernyőn -, amelyik nagyon meggyőzően mutatta be, hogy a vaskengyel megjelenése a lovakon, hogyan változtatta meg a hadászatot.)
    A kérdés azonban most az, hogy az elektronika forradalma valóban olyan nagy hatással lesz-e (van-e) a világra, mint azt lelkes értelmiségiek és üzletemberek feltételezik, hirdetik.
    Elöljáróban azonban egy személyes megjegyzést kell fűznöm a továbbiakhoz. Verne volt gyermekkorom legkedveltebb olvasmánya, a világ technikai újdonságait egész életemben előbb olvastam el a lapokban, könyvekben, mint mondjuk az általam is kedvelt foci híreit. Az első irodalminak mondható kirándulásom az újságírás után egy tudományos fantasztikus regény volt (A fehér csík rejtélye), amelyben egy 2200 táján játszódó történet szerepel, természetesen a feltételezhető technikai újdonságokkal együtt. Minderre azért hivatkozom, hogy érzékeltessem mennyire nem becsülöm le, sőt, mennyire nagyra tartom, fontosnak vélem a világ technikai újdonságait. Úgy hiszem, hogy az ember a négy autókerékkel váltotta fel a ló négy lábát, és egészítette ki a saját két lábát. A repülőgéppel a karjait hosszabbította meg szárnyakkal. A számítógéppel az agya lehetőségeit növesztette meg. De soha nem szokott le a járásról, a karjai használatáról, és nem felejti el az agya működtetését.
    Akik az elektronikus „szép új világ” eljövetelét vizionálják, éppen erről feledkeznek meg. És általában az emberi természet alapszabályairól. Enni kell, aludni valami védett helyen, szaporodni és mindennek érdekében valamit tevékenykedni. Mindez aligha változhat, tekintettel arra, hogy az elektronizált világban legfeljebb azt remélhetjük, hogy könnyebben megy majd minden, mint korábban. Ami máris igaz, mert például a fizikai munka az elmúlt évtizedekben oly mértékben szorult vissza, mint soha azelőtt. S mindez, a világ szerencsésebb tájain azzal is járt, hogy megnövekedett a bármire fordítható szabadidő. Ehhez is jó segítséget adhat az elektronika jónéhány eszköze. Ám amiként az ember fizikailag a víz és a szilárd anyagok meghatározott aránya miatt létezhet, szellemi élete a racionális, tudatos ismeretekre és kiszámíthatatlan érzelmek egyedi arányára fog támaszkodni mindig. Egyebek között ezért nem hiszek az élet százezer területén jól működtethető, de az embert utánzó formájában alkalmatlan robotokban. A racionalitást – talán – még be lehet táplálni, de az egyedi, nagyon személyre szabott érzelmeket és ezek arányát a racionalitáshoz, valószínűleg soha. Sok mindenhez nagyszerű segítséget adhat az elektronika, például ahhoz is, hogy teljesebben, mert gyorsabban élünk. Ámbár igaza lehet annak a filmes tanulmánynak is, ami azt a szellemes címet kapta, hogy Siessünk lassabban! Mert a túlzott rohanásban annyit veszünk csak észre az életből, mint a gyorsvonat ablaka mellett közvetlenül elsuhanó tájból.
    Jellemző, hogy sokan azok közül is, akik a televízió munkásai, gyakran azzal utasítják el a képernyő tapasztalatait, hogy azok pusztán virtuális valóságot mutatnak. Mintha az élet rendkívül sok területén, a mérnöktől a könyvelőig nem csupán a virtuális valósággal foglalkoznának. Az új kütyüktől – részben már a régiektől, ismertektől – ugyanakkor azt várják, hogy ez a virtuális világ „interaktív” lesz, ez most a varázsszó. Amire igazán nagyon alkalmas volt már lassan egy évszázada a vonalas telefon is. Mert egyébként a Lear királyba vagy a Bánk bán filmes sugárzásába interaktívan beleszólni: barbárság. Jóllehet voltak már ilyen típusú kísérletek.
    Abban maradhatunk talán, hogy a televízió és minden új kiegészítője, variációja, új eszköze a lakásban, sok mindenre alkalmas, sok mindenre nem. Rajtunk múlik mire használjuk és ennek megfelelően: mire becsüljük. Nem kell se leborulni előtte, se mindenestől elutasítani. Úgyis minden az arányokon múlik.
    S hogy valamelyest feloldjam saját írásom ellentmondását, hiszen végig általában az értelmiségiekről beszéltem, miközben elutasítom az általánosításokat. Valóban igazságtalan egy kalap alatt kezelni az értelmiségieket, de itt most azokról volt szó, akik méltatlanul lenézik a televíziót és jogtalanul túlbecsülik az elektronikát. Ahogy mondani szokás, csak akinek inge, az vegye magára. Bár azt is tudni kell, hogy akinek inge, az nem veszi észre, mi van rajta.

NAPJAINK

MARIK ÁLMOS

Határkő

Tizennyolc éves a Sziget

Mindnyájunk életében vannak pillanatok, amikor számvetést készítünk az addigiakról. E pillanatok általában valamilyen eseményhez, vagy egy-egy fontosabb dátumhoz, például születésnaphoz kötődnek. Ilyen születésnap a tizennyolcadik is, amikor az ember hivatalosan nagykorúvá válik. Számvetésre késztető alkalom egy fesztivál esetében is adódik.
     2010-ben rendezték meg a tizennyolcadik Sziget Fesztivált, s ezzel Magyarország legismertebb könnyűzenei és kulturális kavalkádja végérvényesen felnőtté vált. Bár a Sziget már az ezt megelőző időkben is az érettség jegyeit mutatta, hiszen mind infrastruktúrájában, mind programkínálatában ki tudta elégíteni a világ minden tájáról érkező – százezrekben mérhető – látogatóit. Sőt, gyakran felelősségvállalásban sem maradt el a felnőttség kívánalmaitól. Mindezek mellett a Sziget is mintha olyan határkőhöz érkezett volna, amikor az ember összegez és lezár egy korszakot. A fesztiválon erre a számvetésre a rendezvény legelején, a mínusz első és a nulladik napon került sor.
     A számvetés első felvonása a mínusz egyedik napon a Kispál és a Borz együttes monstre búcsúkoncertje volt. Az elmúlt bő két évtized magyar könnyűzenei életét erősen meghatározó együttes nagyjából háromórás műsorral köszönt el a közönségtől. A Lovasi András nevével fémjelzett formáció koncertje – bár nem a legjobb előadása volt a csapatnak – pontosan megfelelt annak, ami egy ilyen előadástól elvárható. Azaz minden jelentős dalt fölvonultatva mérleget vont a Kispál és a Borz működésének időszakáról.
     A következő napon a hazai könnyűzenei élet számos tagja tisztelgett a 2009-ben elhunyt Cseh Tamás előtt. A Világzenei Nagyszínpad koncertfolyamán a Heven Street Seventől a Quimbyn és a Balatonon át Palya Beáig és a PASO-ig szinte mindenki képviseltette magát, aki közel érezte magához Cseh Tamás művészetét. Érdekes volt, hogy a rendkívül szuggesztív és Cseh előadásmódjával egybeforrt dalokat miként interpretálták a résztvevők. Kétségtelenül az egyik legmegrendítőbb produkciót a Vígh Mihály vezette Balaton nyújtotta. Ráadásul ők voltak az egyetlenek, akik a rájuk jutó, két-három számnyi időben nem pusztán egyetlen Cseh Tamás-dalt játszottak el.
     Nem egyedül e két visszatekintés és főhajtás tanúsítja, hogy a Sziget végérvényesen felnőtt, hanem a felelősségvállalása is. Ennek szemléltetésére csak két példát említenék. Az egyik, hogy a Civil Sziget programjában jelentős helyet foglalt el az Egymásra lépni tilos! antidiszkriminációs kampány, a másik, hogy a Quimby koncertjén, illetve az után az együttes frontembere, Kiss Tibor az éjszakába nyúlóan forgatott egy esélyegyenlőségi reklámfilmet. Mint az énekes egy interjújában kifejtette, a felvétel alatt igyekezett átérezni mindazt, amit a fogyatékkal élők kérnek a nem-fogyatékosoktól, azaz a teljesítményük számítson, és ne az, amit ők másképp kényszerülnek csinálni.
     Sajnos, nem egyszer az említett gesztusok megmaradnak pusztába kiáltott szónak. Hiszen már tapasztalhattuk az előző fesztiválon is – aminek a nulladik napján a szervezők a Zene a rasszizmus ellen koncertfolyamával hívták föl a figyelmet az égető problémára –, hogy a profitérdekek olykor felülírják a nemes törekvéseket. Vagy éppen abból is hasznot remélnek. S emiatt az attitűd miatt sokszor csupán a problémák felszínét érintik a fesztivál rendezői.
     De ne legyünk igazságtalanok. A Sziget még csak most töltötte be nagykorúságát, s rengeteg dologban érett felnőttként viselkedik, akad még tanulnivalója – mindez talán akkor is helytálló, ha tudjuk, egy multikulturális rendezvény életében jóval nagyobb kor a tizennyolc év, mint az emberében.

FÓKUSZ
   
KICSI SÁNDOR ANDRÁS
   
Fuit
   
Számos fejlett kultúrában nem volt szokás külön temetőt fenntartani. Például Kínában a parasztoknál a család halottját saját szántóföldjén temették el, a jeles férfiakat, művészeket és tudósokat pedig közparkokban hantolták el. Nálunk különlegesség az ilyesmi, nem véletlenül versek ihletője.
     A budapesti Városligetben található egy magát megnevezni nem akaró személy sírköve Fuit (latinul ’volt’) felirattal, melyet 1806-ban (egyes források szerint 1809-ben) állítottak, majd 1928-ban és 1995-ben hoztak helyre (Karcsa Teréz cikke, Fővárosi Lapok 1874. 272. szám, Liber s. d.: 144–5, Buza 1996, Diószegi 2000). Itt nyugszik Horváth Jakab ügyvéd, aki 1738-ban született Toporcon és akit 1806. december 14-én temettek. Jogot végzett Pozsonyban, joggyakornok volt Pesten, majd ügyvédi vizsgát tett. Grassalkovich herceg birtokainak kezelője lett. Szabadkőműves volt, ő védte a Martinovics-per vádlottjainak egy részét. Agglegényként halt meg: több ezer forintot hagyott jótékony célra, 700 forintot Pest városának temetőhelyének megvásárlására, mely a Városligetben temette el, vörösmárvány sírkövén a kívánt Fuit fölirattal. (A sírkőnek az 1990-es évektől elsősorban Herminamező Polgári Köre viseli gondját.) A sírjel ihletője Arany János 1877-ben írt Ének a pesti Ligetről című, jambusi kilences-nyolcas, keresztrímes, nyolcsoros strófákból álló, összesen 126 soros verse utolsó versszakának:
   
    El is megyek, tán nemsokára,
           Hír-név, dicsőség nem maraszt;
    Tudom, mit ér fagyos sugára,
           Itt is, megtanulhattam azt:
    Nyerd bár világi életedben
           Ég s föld minden koszoruit:
    Neved csak az, mit e ligetben
           Egy sirkő rád olvas: Fuit.
   
     Sárközi László Fuit című, „Az ismeretlennek” ajánlott szonettje (2005:38), ahol a tercinák ölelik közre a két kvartettet, a következő:
   
    … sajnos megint parádét rendeznek:
    a liget elé csődülő csőcselék
    mind fiatal, életunt és nyegle.
   
    Vedelnek, majd jöhet a csőrepedés
    a fák s bokrok közt: vizelnek hosszan
    és annyit, hogy a fa majd’ megroppan
    a dülöngélőktől s fejük oly nehéz!
   
    Kedvenc helyemen; éppen itt a sírnál
    is van egy: iszik a hantra állva:
    válla a kőnek dől, álla fákra
    bök, állat! s száját elhagyja egy kis nyál…
   
    Fiam! gyarló talpad alatt e holt
    névtelenül is több s belőled, tisztán
    látom, nem marad még annyi se: volt…
   
     Simor András is utal Sírfelirat a Ligetben című versében (1977: 105) a sírra:
   
    Itt nyugszik a Vurstli. Fuit.
    Mondj érte, vándor, egy imát!
    Holnapután újra kinyit.
   

    IRODALOM
    Búza Péter: Fuit. Egy sír regénye. Bp.: Herminamező Polgári Köre 1996.
    Diószegi György: „Magányos sírjel a Városligetben.” Népszabadság 2000. április 22.
    Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. Bp.: Budapest Székesfőváros s. d.
    Sárközi László: Dedikáció az örökkévalóságnak. Pilisvörösvár: 2005.
    Simor András: Vurstli. Bp.: Magvető 1977.




Radnóti-illusztráció (Levél a hitveshez)

MORFONDÍROZÁS
   
SZERDAHELYI ISTVÁN
   
Mutánsok uralkodnak
az emberi faj fölött?
  
A genetikusok azt állítják, nem lehet kétséges, hogy az emberi faj sem más, mint az állatfajok egyike: az ember az állatvilághoz tartozik. A hozzánk legközelebb álló csimpánzok és az emberek harminc-negyvenezres génállománya csak körülbelül egy százalékban különbözik, s e mellett biokémiai és élettani folyamataink is erősen egyezők, pl. a vér hemoglobin-fehérjéjét felépítő hatszáz aminosav közül csak egyetlen egy tér el. A csimpánzok és a bonobóknak nevezett törpecsimpánzok oly közeli rokonainknak mutatkoznak, hogy némely amerikai tudósok azt javasolják, rendszertanilag a csimpánzokat a majmok közül át kell sorolni mellénk, a homo nemzetség sorába.
    Rendszertani besorolás ide vagy oda, az mindenesetre bizonyos, hogy napjainkra az emberi társadalmak olyan mértékben uralmuk alá hajtották a Földet, hogy a többi élőlény hovatovább már csak a természetvédelmi területeken, vagy éppenséggel az állatkertek, füvészkertek vitrinvilágába zárva tengeti életét. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy az emberek génállományában mutatkozó különbség hiába csak egy százaléknyi, ennek köszönhetően a mi tevékenységünket olyan sajátosságok jellemzik, amelyek révén magasabbrendűek lettünk minden más élőlénynél.
    A különös itt az, hogy ha az egyes ember testi felépítését és szerveinek működését vizsgáljuk, genetikai adottságaink nem mondhatók különösebben szerencsésnek. Arról nem szólva, hogy fizikai erőnk milyen elenyésző egy-egy nagyobb testű állatéhoz képest, érzékelő képességeink is igen csekélyek. Szemünk a látható dolgok kis töredékét képes érzékelni; felfogóképessége az elektromágneses sugaraknak csupán egy vékony, az ultraibolya és az infravörös hullámhossz közé eső sávjára korlátozódik, szemben bizonyos rovarok, hüllők, madarak vagy a mélytengeri halak szemével. Ezt úgy képzeljük el, hogy pl. a virágok színes mintázatai valójában egyáltalán nem olyanok, amilyeneknek mi látjuk. Gyönyörű ultraibolya alakzatok is vannak rajtuk, amelyeket a méhek pompásan érzékelnek. A ragadozó madarak látása nyolcszor élesebb, mint a miénk; másfél kilométerről, ahonnan mi az erdők egyes fáit se tudjuk megkülönböztetni, a rétisas pontosan szemeli ki magának a nyulat.
    Ugyanígy állunk a hallás terén. Csak az infra- és ultrahangok közötti határokon belüli rezgéseket tudjuk felfogni. Ezzel szemben az elefántok, a zsiráfok és a kék bálnák az infrahangokat is érzékelik, és megalapozott feltevések szerint jelzéseket is váltanak velük. A denevérek viszont az ultrahangok felfogása terén tűnnek ki olyan bámulatos módon, hogy az orrukon vagy szájukon át kibocsátott ilyen hangok visszaverődését tölcsér alakú fülükkel hallva „látnak”; a hangokból milliméterre meg tudják állapítani a repülő rovarok nagyságát, alakját és szárnycsapásaik gyorsaságát, s így azonosítani tudják ezeket.
    Tegyük hozzá, hogy a látás és hallás pedig olyan kitüntetett szerepet játszik fajunk életében, hogy ezeket szaknyelven „teoretikus érzékeinkként” szokás emlegetni. A szaglásunk ezekhez képest kifejezetten gyatra. „Ha olyan orrunk volna, mint a patkánynak – írja erről egy jeles szakember –, közvetlenül érzékelnénk embertársaink érzelmi skálájának valamennyi rezdülését. Szagolható lenne például a másik ember ingerültsége. Mindenki számára nyílt titok lenne, ki kinek az otthonában járt; közvetlenül értesülnénk a társaink otthonában zajló események érzelmi felhangjairól, valameddig csak érzékelhetők maradnának az érzelmeket kísérő jellegzetes illatok. Az elmebetegek mindnyájunkat megőrjítenének; az aggódók a többiek aggodalmát is növelnék. Az élet bonyolultabb és intenzívebb lenne – ezt túlzás nélkül állíthatjuk." Ha tehát lennének művészi hajlammal rendelkező patkányok, ezek akkor sem ugyanazokban az érzéki benyomásokban lelnék fel az esztétikumot, mint mi: a patkányok Shakespeare-je nyilván szagokkal tenné érzékelhetővé Rómeó és Júlia tragikus szerelmének történetét.
     Testi felépítésünk és érzékszerveink gyarlóságait viszont egy másik képességünk révén nemhogy ellensúlyozni tudjuk, hanem minden más lénynél messze tökéletesebb teljesítményekre vagyunk képesek. Az elefánt meg se tudna moccantani akkora súlyokat, amekkorákat egyetlen ember ide-oda lóbálhat egy toronydaruval, s nincs az a hatalmas oroszláncsorda, amelyiket le ne tudnánk kaszálni egy betonbunkerből tüzelő nehézgéppuskával. Látásunk korlátjain könnyedén átlépünk a színképelemzés (spektroszkópia) eszközeivel, amelyek mindenféle rezgésszámú-hullámhosszú sugárzást át tudnak kódolni érzékszerveinkkel felfogható jelzésekké, az elektronmikroszkópokkal bele tudunk nézni az atomok szerkezetébe, a rádióteleszkópokkal és űrszondákkal a világűr irdatlan távolságaiba. A telefonnal és a skype-pal hallani tudjuk a Föld ellenkező pólusán üldögélő embertársaink suttogását – és így tovább. A kérdés csak az, mi tett bennünket minderre képessé.
    A humánetológia nemzetközi hírű magyar szakértője, Csányi Vilmos e tudományág ismereteiből azt a következtetést vonja le, hogy az emberré váláshoz vezető genetikus mutáció lényege az volt, hogy az emberszabású majmok között kialakultak olyan közösségek, amelyek körében különleges mértékben csökkent a csoporton belüli agresszió. Ez vezetett oda, hogy jóllehet számos állatfajra jellemző a zsákmányszerzésben való együttműködés, a táplálék békés elosztása csak az emberi közösségekben ismert. Minden más állatcsoportban a nyers erőszak dönti el, hogy a zsákmányból ki milyen sorrendben és mennyit falhat. Ez tette lehetővé a csoporttevékenység összehangolását, a célszerű munkamegosztást, s így váltunk képessé arra, hogy közös feladatainkat előre elképzeljük és végrehajtását megtervezzük. A közösség e gyakorlati egysége fejlesztette ki bennünk az elvont gondolkodást is, hiszen a csoport önálló, absztrakt létezőként jelent meg tagjainak tudatában, olyasvalamiként, aminek érdekében az egyes ember hátrányokat is vállal vagy akár életét áldozza. A többi már logikusan következett a fejlődés során; a közösség harmóniáját biztosító magatartási szabályrendszerek kialakulása, az együttműködést elősegítő nyelvhasználat, az egyre fejlettebb szerszámok elképzelése és tervszerű elkészítése, s az olyan absztrakt létezők felismerése, amilyenek a tudományos fogalmak, a számok stb.
    Azon töprengek, nem jelentek-e meg közöttünk újabb mutánsok, akik küllemre emberszabásúak ugyan, de ismét megnőtt bennük a csoporton belüli állati agresszió. Az Oregon Center for Public Policy által 2003-ban készített összeállítás szerint ugyanis világunk országai évente 900 milliárd dollárt költenek fegyverkezésre. S ez az összeg, ha nem a mutánsok lennének hatalmon fölöttünk, bőven elegendő lenne arra, hogy viszonylag rövid időn belül megoldhassuk a ma élő emberiség minden alapvető problémáját. Csak ilyen mutánsok kényszeríthettek ránk, a táplálék igazságosan békés elosztása révén emberré vált lényekre olyan jogrendet, ahol – P. A. Samuelson nevezetes példájával – John D. Rockefeller kutyája kapja meg azt a tejet, amelyre egy szegény gyereknek azért lenne szüksége, hogy ne legyen angolkóros.
    Az ügy mindenesetre gyanús, nagyon gyanús.





1848 (Martfű)







Uitz Béla

OLVASÓLÁMPA
   
SIMOR ANDRÁS
   
A „Palika” és a „Dollárpapa” szerzője
   
Gábor Andor: Szépasszony (színművek)
   
Gábor Andor számomra a magyar sanzon klasszikusa, a Bécsi levelek zseniális publicistája, a múlt század húszas éveiben írt legnagyobb magyar versek költője, a Doktor Senki írója, akinek életművéből két válogatást készítettem. Az elsőt 2003-ban a Táncsics-sorozatban Tarka rímek címmel, átvéve Gábor Andor 1914-es sanzonválogatásának kötetcímét. Az előszóban Gábor Andor szavait idéztem… „… a magyar kabarét röviden és találóan így lehetne jellemezni: újságírás a színpadon. Versben és prózában, zenével és zene nélkül. A közönség mulattatása mindannak a persziflázsával, ami ferdén és rosszul történik, holott jól és okosan is történhetnék, vidám, de néha keserű csúfolódás közállapotaink, helyesebben: közhelytelenségek fölött, füttyentés ott, ahol szitkozódni is lehetne, nevetés, amely a fogcsikorgatás helyét foglalja el.” A kabarédalok élő voltát tükrözi az is, hogy nemrég színpadi bemutató készült belőlük a Tűzraktérben Én vagyok legkékebb Pesten címmel, többször megismételt, sikeres előadás. Költői értéküket hét évvel ezelőtt azzal jeleztem, hogy Arany János Szózat-parafrázisához, a Hasadnak rendületlenül című töredékhez hasonlítottam őket. A második válogatás 2008-ban jelent meg a Z-könyvek sorozatban, verseinek gyűjteménye Büszke dal címmel. Ennek előszavában arról írok, hogy Gábor Andor nem békélt meg, nem mulattatni akart. „Hálátlanabb sorsot választott, mert nem bírta tovább saját némaságát: az Ady halála utáni időktől a József Attila fellépéséig tartó időszak legnagyobb magyar verseit írta meg. De ezek a versek a Horthy-fasizmus negyedszázada alatt ismeretlenek maradtak, vagy csak igen szűk körben válhattak ismertekké idehaza.” Jogosan írta Imre Katalin, 1958-ban: „Ha most hirtelen valaki beleülne Karinthy Frigyes ismert igazmondó Bűvös székébe, nagyon sokat mondhatna el arról, miért, mi okból nem tudott itt soha, de soha igazán »szalonképessé« válni Gábor Andor – a magyar és szocialista Heine – prózája és dala?!”
     Érthető hát, hogy örömmel vettem kézbe Gábor Andor színműveinek csaknem teljes gyűjteményét, a Szépasszony című kötetet, Győrei Zsolt gondos válogatásában, utószavával, jegyzeteivel. A kötet a következő színműveket tartalmazza: A sarkantyú, Palika, Ciklámen, Szépasszony, Dollárpapa, A princ, Majd a Vica.
     Gábor Andor-képemet teljesebbé két színmű tette, a Palika, amelyet maga Klebelsberg Kunó parancsolt le 1915-ben a Nemzeti Színház műsoráról, és a Dollárpapa, amelyről Gábor Andor 1921-ben Bécsben azt írta: „Arra, hogy én írtam, egész életemben büszke leszek”, és amely Gertler Viktor nagy sikerű filmje után széles körben vált ismertté, Győrei Zsoltot idézve „… a rendszerváltás után a zavarosban halászás és a hitelélet örök szélhámosságra csábítása őrzi a darab aktualitását.” A Dollárpapa frenetikus vígjáték, a szerzői utasítás szerint „történik egy vidéki városban, a háború előtt, de lehet, hogy a háború után is”, és tegyük hozzá Gábor Andor szavaihoz, hogy még igen sokszor, az adósságcsapdába besétáló Magyarországon, hitelekre építő, szerencsétlen hazánkfiai között. És számomra komédia a Palika is, annak ellenére, hogy szegény Palika a darab végén öngyilkosságba menekül az élet elől, ahol mindenki ártatlan, részeges apja, mosolygó anyja, nénje, az urak szeretője, és ahol őneki bocsánatot kell kérnie, mert pofonverték.
     Gábor Andor kétségbeesetten jókedvű író volt, akár Horthyról írt kénsavba mártott tollal publicisztikát, akár a Goethe Üben allen Gipfeln-jének fordításába menekülő költőkhöz korbácsütésként sújtó ellenverset. Lehetett volna világhírű mulattató, de ő ehelyett 1920-ban magyar kommunista lett, és az maradt 1953-ban bekövetkezett haláláig. Négysoros című versében így összegzi ezt az életsorsot:
   
    Manó tudja, mi lettem volna,
    Ha nem magyarnak születek,
    A hírnevem úgy zakatolna,
    Hogy hasogatná fületek.
                                                (Európa Könyvkiadó)

BISTEY ANDRÁS
   
A költő és kora
   
Baranyi Ferenc: Ködsirató
   
Baranyi Ferenc legújabb verseskötetének, a Ködsiratónak első olvasásra a sokszínűsége tűnik föl. A költő sokféle hangja szólal meg ebben a szerény terjedelmű könyvben: az Adyéhoz hasonló szeretve ostorozó hazafiság, gyermekkor és gyökerek, az elkötelezettség dilemmái, egykori szerelmek emléke, helyzetkép mai világunkról, a zene és az olasz költészet, tágabb értelemben az olasz kultúra vonzása, vagyis majdnem minden, amit eddig Baranyi Ferenc költészetének sajátos témáiként megismertünk.
     A kötet első verse az igazi hazafiság Ady és Petőfi költészetéhez méltó kifejezése: a hazafiság számára nem kritikátlan, hazug hízelgés, nem elvakult vallásos hit, hanem okos és féltő kritika, a hibák, tévedések és úttévesztések kíméletlen bírálata.
 
    Népem nyilazva jött ide –
    és máig sem szokott le róla,
    a lovat eladták alóla,
    mégis oly peckesen feszít,
    minthogyha egész Európa
    félné ma is nyílvesszeit.
    […]
   
    Belenyugszom, hogy ez a föld
    nemes szándékok Golgotája
    hol elmaradt az összetört
    remények feltámadása.
    (Tiszta szándékkal)
   
     A belenyugvás azonban csak látszólagos, hiszen aki ennyi féltő indulattal szól hazájáról, az nem nyugodhat bele a haza tévelygésébe, addig kiált, amíg „az égi és ninivei hatalmak” engedik. Példa erre maga a költemény is.
     Ugyanerről szól a Vespasiano da Bisticci, firenzei könyvárus feljegyzéseiből című költemény is, amelyben Janus Pannonius alakját idézi föl, az ő szájába adva a népét okkal ostorozó szavakat.
   
    Segítek legyőzni az ostoba dölyföt
    mely öntökélyének balga tévhitéből
    késztet ittasulni minden honfit otthon,
    rációra vakká téve az eszest is.
   
     A közismert történelmi alakok vagy korábban élt művészek megidézése, hogy velük máig, sőt elsősorban ma érvényes gondolatokat mondjon el, a mai költészetben gyakori módszer. Ilyenkor a költő, bár nem a maga nevében beszél, a saját mondanivalóját fejezi ki a versben, amely ezzel érzelmi és gondolati többletet kap, mivel a felidézett alak az olvasó számára érzelmileg és gondolatilag is segít hitelesíteni a mondanivalót. Ennek a módszernek azonban veszélye is van. Ha a vers szellemében nem méltó módon, formailag pedig nem hitelesen jeleníti meg a fölidézett alakot, a hatás az ellentétbe fordulhat. Baranyi költeményeiben ez a veszély nem merül föl, hiszen jól ismeri azokat, akiknek a nevében beszél, s hitelesen idézi a kor nyelvét és gondolkodásmódját, legyen szó akár a reneszánszról vagy későbbi korokról.
     Ahogy éveinek száma sokasodik, túl a hetvenen, az ember rájön, hogy a jövőt egyre kevésbé érdemes terveznie, inkább a múlt felé fordul. Az írók-költők ilyenkor megírják önéletrajzukat, vagy versekben felidézik régvolt családjuk, fiatalságuk, első szerelmeik emlékét, választ keresve a végső nagy kérdésekre: „honnan jöttem, hová jutottam, ki vagyok én tulajdonképpen?”.
     Baranyi Ferenc költészetében is egyre nagyobb szerepet kapnak az emlékek, a háborús gyermekkor, amely hét-nyolcévesen már szinte felnőtté tette a gyerekeket, s amely máig beleégett a lelkükbe (Nyáregyháza, 1944). De a gyermek- és ifjúkor szebb emlékei is fölbukkannak a kötet verseiben, a név szerint említett barátok, és az első szerelmek, az élet egy-egy felejthetetlen epizódja. A magánélet személyes dolgai ezek, de Baranyi Ferenc verseiben elindítják az olvasóban az emlékezés folyamatát, s így válnak bizonyos értelemben közös élménnyé (Nosztalgia, Nyeszka, A tanítónő).
     A számvetés ritkán végződik pozitív szaldóval, az ember, akármit ért el az életben, utólag legtöbbször úgy érzi, hogy többet is elérhetett volna. A teljes élet vágya általában még önbecsapás árán sem teljesül. De a törekvés él az emberben, noha természetesen mindenki mást ért teljes életen. Baranyi számvetésé­nek általánosítható summája a következő négy sor:
   
    Ha takarékon pislákol az ember,
    az élet akkor fabatkát sem ér,
    kifoszt a sors, mielőtt sírba vermel,
    könyörtelenül mindent visszakér.
    (Soixante-dix)
   
     A kötetben jó néhány szerelmes vers is helyet kapott. A költő számára, a versek tanúsága szerint a szerelem nem csupán elragadtatás, nem csupán a szeretett nő magasztalása, ennél jóval több és őszintébb. Ezt bizonyítja a Rossz nap című szonett, amelyben a szerelem két ember olyan szövetségeként jelenik meg, amely nem tűri az önzést, olyan mély érzés, hogy talán már viszonzást sem vár a szeretett társtól.
   
    Ilyenkor démon költözik bele:
    már az sem ő, ahogy megáll előttem,
    a szokott módon – mégsem ismerősen,
    idegen arca, hangja, mindene.
   
    […]
    Szenved magától – s szívem fáj miatta
    amit ma tesz, azt holnap virradatra
    meg nem történtté tenné szívesen.
   
    Ez a huszonnégy óra mit se dönt el,
    mert már tudom, hogy akkor is csak ő kell,
    amikor majd naponta lesz ilyen.
   
     Baranyi elkötelezett, de nem lekötelezett költő. Ezt maga írja önmagáról Poétes engagés című versében. A finom distinkció lényeges különbséget takar: elkötelezett eszmék, de sohasem lekötelezett intézmények, szervezetek, s főleg személyek iránt. Egyebek mellett ez adja állásfoglalásainak erkölcsi hitelét. Mai világunkról lesújtó véleménye van. Nem áll ezzel egyedül, de véleménye sajátosan egyéni, bár József Attilát idézi meg, tőle kölcsönöz motívumokat:
   
    …………………………….A tőke tátott
    sárga szájjal lehel ki újra párás
    büdösség-felhőt – s nem csupán kis, búvó
    országokra, de mennyre és pokolra
    egyaránt már. Péter az üdv honának
    bejáratánál titkon kapupénzt szed
    s talán a Sátánt is bebocsájtja,
    ha az kibélelt erszényt nyom kezébe.
    […]
    …………………………….A szabadság
    szép gyermekét, a rendet, mondd, miért nem
    kezénél fogva vezeti, ha sétál?
    Miért pórázon húzza, mint kutyát? Nem
    vállalja már? Vagy kitagadta régen?
    (Attila-idéző)
   
     Ez a József Attila-i mércével is méltán mérhető nagy vers a kötet egyik meghatározó költeménye, a közéleti, elkötelezett Baranyi Ferenc ars poeticájának tekinthető. Benne van szinte mindaz, amit a mai Magyarországról egy tisztességes költő elmondhat. Ám korántsem az egyetlen közéleti költemény a könyvben, hiszen más megközelítésben ugyanerről szól például a Madár se, az Orfeusz, a Nemzeti legelő, és bár áttételesebben, a kötet címadó verse is.
     Baranyi költészetének két gyakori motívuma a zene és az olasz kultúra, főleg az olasz irodalom.
     A zene nemcsak költészetének, hétköznapi életének is fontos része, volt zenei ismeretterjesztő műsora a televízióban, fordított opera-szövegkönyveket, közreműködött zenei szervezetekben. A zene azonban e kötet verseinek nem öncélú motívuma, ürügyén mindig valami fontos társadalmi mondanivalót fejez ki, például az Allegro barbaro, vagy a Kodály emlékezetére írott Kérdések a tanár úrhoz című versben.
     Az olasz irodalom közel áll a költőhöz, több kötetnyi olasz verset fordított magyarra, és a saját verseiből is jelentek meg olasz fordítások. Gyakran él azzal a már említett költői módszerrel, hogy más költők szavával beszél hazai dolgainkról. A Ködsiratóban gyakorta Dante alakját idézi föl, például a címéül is Dante-idézetet választó Nessun maggior dolore, a Signora de’ Fabbri köszöntése. A Nem jő Vergilius című költemény szintén Dante Isteni színjátékára utal. Alföldy Jenő születésnapi köszöntésében is inkább saját dolgainkról szól, ugyanúgy, mint a nyolcvanöt éves Varga Imre köszöntésében (Beata Ungheria).
     Baranyi Ferenc versei a szó nemes értelmében közérthető, világos, áttekinthető költemények, anélkül hogy a közérthetőség érdekében a legkisebb művészi engedményt is tenné. Így csak az a költő ír, aki tiszteli az olvasót, aki nem egy szűk „beavatott” körnek ír, mégpedig azért, mert hisz abban, hogy a vers képes segíteni az ember és a világ megváltoztatásában. Bár azt mondják, korunk nem kedvez a költészetnek, és ennek bizonyítására vannak is érvek, a változásokra váró világ mégis igényli azt a hatni akaró és hatni képes költészetet, amelyet Baranyi művel.
     Végül álljon itt Juhász Ferenc néhány sora, amelyekkel Baranyi Ferenc költészetét jellemzi a kötet borítóján: „… nem látok váteszi magatartást, képviseleti beszédmódot, csak igazi jó verseket látok, szép és emberi költészetet, szerelmet, örömöt, vágyódást, hűséget az elesettekhez, tisztességet az emberségben és semmi cinizmust, hülyülést, balficamosságot, csak ámulatot látok, a világ összlétének örömét és gyászsúlyát, a megmaradás-vágyat, a haláltudat kegyetlen kegyelmét, az embertudat emberkötelességét olvasom, a hűséget a hűségesekhez”. (Hungarovox Kiadó)

BARNÁS MÁRTON
   
Nem üres szavak
   
Három könyvről
   
Mi lehet egy könyvajánló célja? Az, hogy olvassanak. Minél többet. Legyenek mindenolvasók, olvasószentek, de szelektáljanak. Így titkon reménykedem abban, hogy az általam ajánlott írásokat is elolvassák. És ezek elolvasása csakis arra ösztönözheti önöket, hogy még többet olvassanak. Olvasmányaink talán elviselhető hatással lesznek ránk, és így jobban megismerhetjük magunkat, egymást, a bennünket körülvevő, a legbelső világot, szavainkat. Mert ennyi az egész. Szavakat alkotok, formálok – formálom magamat is. Így legalább szavaim előtt nem kell szégyenkeznem – én mindent megpróbáltam. Leírtam őket. Legalább… De adott esetben lehet az a mindenség.
    Tandori Dezső új (A Legjobb Nap) kötetét úgy vettem kezembe, és olvastam, hogy korábbi verseskötetein már megedződtem, de nem lettem tandorista. Pedig szeretem Tandori ilyen mondatait: „Gondolok valamit, abba kapaszkodom.” És: „Pusztítsd magad, viselhetőre”. Na, ugye. A kötet címadó versét Szép Ernő születésének századik évfordulójára ajánlotta tanítványa (a tanítvány most éppen T. D.), a viszonylag hosszú vers zárása pedig: „Szép Ernő, lelenc madarak: / éljetek! bármi napú ég alatt...” Így megérthetjük, megérezhetjük Tandori művészetének egyik sarkalatos pontját: ahogy nem élhet veréb ember nélkül, úgy ember sem veréb nélkül. Eszünkbe juthat Oscar Wilde gondolata is, nevezetesen: De mi egy madár szíve az ember szívéhez képest? Madár és ember élete, halála szorosan összefügg Tandori művészetében. Mintha madarai halálával nemcsak madarai hagynák el őt, hanem maga az élete is. Gondolom, ez valóban így is van.  Tandori a verebek sorsán, életén, halálán keresztül a mi sorsunkról, életünk fordulópontjairól, halálunk lehetőségeiről elmélkedik, ír. Sorskérdések, sorkijelentések, ennek egyik csodaszép példája A téli etetőtelepről Kőrösi Csoma Sándornak című versében található: „Elmegyek egyre megtalálni / minden nap ami úgyis megvan / élők és holtak különbségét / mintha erre hatásom lenne.” Hatással van ránk. Társainkra: madarakra, emberekre – élőkre, holtakra. (Tiszatáj)
    Jack Kerouac Dharma Hobók című könyvének (1958-as alkotás, mely végre magyarul is olvasható) nagyon megörültem, mivel nagyjából tíz éve bálványozom Kerouacot, meghatározta ifjúságomat (Ginsberggel, Corsóval, Ferlinghettivel együtt), az Úton persze csúcsteljesítmény, de a Művésztelep, a Senkiháziak, a Doctor Sax, a Magányos utazó – szintén letehetetlen olvasmányok. A Dharma Hobók című könyvben is a buddhizmus áll a középpontban (meg a pia, nők, jazz), és tudjuk, ő a zen(buddhizmus) felé orientálódott, de a Művésztelepben megtalálta magának a kereszténységet is. A Dharma Hobók szól még a szútrák jelentésének fejtegetéséről, haikuk írásáról, valamint: az igazi ürességről, és az üresség megtalálásáról, megismeréséről. Kerouac nagyon jól tudta, hogy az üresség megismerésének nem az a helyes módja, ha kiüresíti magát. Önmagunk kiüresítése nem az üresség „gyakorlása”. Jack (a regényben Ray) barátjával (Japhy) felvonul egy hegyre és magányosan szemlélődik. A szó legfontosabb értelmében persze amúgy is mindannyian egyedül vagyunk (és mégsem), maradunk, de csak önmagunk számára és nem önmagunkban. Kerouac célja: megismerni önmagát, menni az úton, a Zen ösvényen. Élni. De mi az igazi élet? Ez itt a kérdés. Mikor Kerouac megtudta, lement hegyről, és visszatért a városba. Lehet, hogy az életbe. Ezzel a regényével pedig kirobbantotta a „hátizsákos forradalmat”. (Szukits)
    Mesterházi Mónika Sors Bona című verseskötetéről szeretnék még írni néhány szót. Zrínyi Miklóstól ismerjük a felejthetetlen mondatot: „Sors bona, nihil aliud.” – (Csak jó szerencse, semmi más.) Ferencz Győző Mesterházi kötetének ajánlójában ezt írja: „Mesterházi Mónika ma kétségkívül egyike a legjobbaknak.” Most már nekem is igazat kell adnom Ferencznek, habár nem is túl erős a mezőny, de ez van. Mesterházi egyedüllétről ír (magunkra maradunk), szeretetről (próbálkozunk), lélekről (van), betegségről (meggyógyulhatunk). A lélekről lásd a Szabad vagy című verset: „Honnan jársz vissza, lélek, akár egy este is”, tehát: honnan? És kicsoda, micsoda a lélek? Lehetséges, hogy a lényegünk. A betegséggel, halállal kapcsolatban olvassuk el például Az intenzíven, Az elfekvőn című verseket. A szeretetről című versben találjuk az egyik legszebb, legambivalensebb gondolatot: „… s hagytalak… / Így volt rosszabb. S csak ez volt benne jó.” Hiszen Kosztolányitól tudjuk, hogy a boldogság (szeretet, stb.) rendkívüli szenvedés tövében terem meg. Mesterházi ír még a búcsúzásról, illetve Lezárás című versében: „elmaradt viszontlátás”-ról. A költőnő alkotásai majd szétrobbannak a feszültségtől, olvasásuk után egy ideig nem nyugszunk meg. (Osiris)