SIMOR ANDRÁS
A Föld szól
Én
eleven bolygó
az Univerzumban
szeretnék megmaradni
Ezért
kérem
a rajtam járó
kétlábúakat
akik
városokat emeltek
kérgemre
háborúztak
őrizzenek meg engem
Az ő
szavukkal mondom:
Vessenek véget
a kapitalizmusnak
Ha ezt
nem teszik
megszűnök élni
halott leszek
mint kishúgom
a Hold
Siratóének
Európa,
beteg földdarab.
Kultúrád
lehullt
vetkezet.
Megint
jégkorszak
közeleg.
Ma még pöffeszkedsz,
megveted
az afrikait,
a cigányt,
jókedvű,
hangos népeket,
a ferdeszemű kínait,
ki Ázsiából
érkezett.
Rimbaud
részeg hajója vagy,
hasítasz zilált vizeket,
nem várnak többé kikötők,
utad
örvényekbe vezet.
Poszeidón, a vén,
felriad,
beléd harap,
elégedett.
Hollandiák,
Belgiumok,
nagyurak voltak,
nincsenek.
A víz az úr,
mélybe rántja
tépett bárkádat,
kincsedet.
Pohárköszöntő
Caracasban
Nocsak,
most úgy hörpöllek,
mint ötven éve,
drága konyak.
Ma itt,
szép Caracasban,
jó barátok közt
néhány napig.
A Nap
szebben világít,
Bolívar és Che
szólítanak.
Roque,
ha élő volna,
efféle verssort
írna ide.
Fogunk
zordul csikordul,
élők és holtak
győzni fogunk.
Barát,
Györe, Ladányi
és aki elment,
vár odaát.
Az út
létezik, megvan,
megyünk a Marsba,
hí a Tejút.
Habár,
inkább ne jönne,
ki elvisz holnap,
a vén batár.
TARNAI LÁSZLÓ
Hatvanöt
Hatvanöt
hát eljött hozzám a hatvanöt
s karonfogva lépegettünk sehová
miközben a fejem furcsán forgott
az értelmetlen gondolatoktól
Aztán röpült belőle a sámán
és nyugton maradva vezetett
a szomorkás hangulatú tavaszi napon
az alsóvárosi temető mindentudójához
akitől megkérdeztem ami érdekelt
hogy meddig érvényes anyám sírhelye
A polcról levette a kapcsos könyvét
amely mondta a dátumot miszerint
kétezerharmincnyolcig nem éri bántalom
Örömmel kacskaringóztam a XII. parcella
4. sor 11. szám alá vagyis anyám kertjébe
s megcsókoltam a virágos kővázáját
azért is mert bizonyára égi otthonából
intézte el a távoli időpontot
Négyszemközt számolgatni kezdtünk
amiért könnyes szemmel mosolygott ránk
a rózsapiros arcú gyöngytavasz
Hatvanöt
hát eljött hozzám a hatvanöt
s akárhogy is osztjuk szorozzuk
a messze levő kétezerharmincnyolcban
kilencvenkét évesen remegő szájjal
kérem majd a kérlelhetetlent
hogy itasson meg egy pohár bármivel
amely bűvölet tudathasadásos végét
annak idején nem értette a mixernő
ezért arany kezével elém tette
háromdecis pohárban a jeges whiskyt
Rendkívül sajnálatra méltón
az istenfélő fényűzésnek befellegzett
mert az álomkóros kaszás
lehúzta a bárpult redőnyét
Minden bizonnyal a magasságos Úr
nem juttat el a balvégzetig
s akármennyi van hátra
jóleső érzéssel töltöm mert halálom után is
lesz otthonom nálad anyám
akitől szép születésnapi ajándékot kaptam
Hatvanöt
hát eljött hozzám a hatvanöt
s karonfogva lépegettünk
majdani helyemről a mostaniba
A fejemet vidáman forgatom
mert szerteszét kívánkoznak belőle
a csodatevő gondolatok
amelyek oda emelnek ahova merülök
s a gödrök kilöknek hogy a szélükön
olyan legyek mint a bennfentesek
Hatvanöt
hát eljött hozzám a hatvanöt
ami után kérdőjel kívánkozik
mert az időnap előtti irkafirka
kétezertíz augusztusában született
s a piactéren törökülésben motyogó
jósnő látomása szerint
talán nyolc hónap múlva
vagyis kétezertizenegy áprilisban
a bolondok hónapjában jön hozzám ha jön
Ha nem
hát nem jön hozzám a hatvanöt
s képzeletben karonfogva lépegetünk
magabiztosan a XII. parcella
4. sor 11-es számú síremlék alá
ahol anyám mindent megtesz
hogy mellette kényelemben érezzem magam
az új otthonomban
Szong
Radnóti
NEMES LÁSZLÓ
Cezúra
Régen volt – tegnap? tegnapelőtt? – hetven esztendeje a huszadik születésnapomon. Akkor döbbentem rá, hogy az a születésnap, a kerek huszadik születésnap valamiféle cezúra, választóvonal – talán az addigi legnagyobb – az életemben. Húszéves vagyok már, nem gyerek, nem is fiú, de fiatalember, férfi, felelős férfi, aki felelős önmagáért, de a képességei, a lehetőségei szerint másokért, a társaiért, a társadalomért, fellengősen szólva: a világért is.
A magam elhatározta, az akkori, már több mint baljós, már a Hitler kirobbantotta háborús világ rám kényszerítette emigrációm második hónapja volt; magányosan, szegényen, mindig éhesen róttam az idegen város utcáit. Régi születésnapjaim jutottak eszembe, a szüleim, a barátaim, az első építőkocka, az első felhúzható játékmozdony, csokoládétorta, habos kakaó. És nagy elhatározással, aprópénz vagyonomat összeszámlálva, beléptem egy tejcsarnokszerű helyiségbe és megajándékoztam magamat egy bögre kakaóval. Húszéves férfi lettem, enyém, csakis az enyém volt mindenben a döntés joga és kötelessége.
Arra a huszadik születésnapomra kellett gondolnom óhatatlanul a minap, a kilencvenediken, idehaza, a gyönyörűen, gazdagon megterített születésnapi asztal mellett, a régen meghaltak, meggyilkoltak után szinte példátlan szerencsémre újabb szeretteim, barátaim körében, és rádöbbentem, hogy ez a születésnap is ugyanolyan cezúra, késői, mindenképpen a véghez közelítő választóvonal az ember életében, mint amilyen az a hetven esztendővel ezelőtti, a huszadik volt.
Valami mindenképpen lezárult, ami ezt követi, az már csak a sors kegyelme, a ráadás, a születésnapi ajándék. Lesz-e, lehet-e még erőm, egészségem nézni, élvezni ezt a mégiscsak gyönyörű, egyetlen keserű-édes világunkat, jól-rosszul, mint eddig, de mindenképpen eltökélt szándékkal, talán tenni is még valamit, írni egy-két, legalább a magam részéről értelmesnek, fontosnak tartott szót, hiszen látom, döbbenten látom (mert a szemem még jó, erre még jó), hogyan támadnak fel (vagy el sem múltak soha) a milliókat meggyilkoló eszmék: a kirekesztés, a gyűlölet.
A Mars jegyében
DONKÓ LÁSZLÓ
Klasszikus ősz
Tóth Árpádnak
Korhadt birs, göcsörtös barack.
Úgy szól a szél mint vén tarack.
Diófák közt sok víznyelő.
Ősz. Csak a pocok jő elő…
Sün keresgél avar alatt.
Díszszilván bogárszar marad,
az özönvíz se mosta le,
tollát az ág mártja bele…
Furcsa nyár után furcsa ősz.
Mély sárban áll. Soká időz.
Léggyökér mind az akácgyökér.
Hömpölygő köd már térdig ér…
Járok benne, egyre vastagabb.
Kapaszkodom, s a kezembe
marad egy kék felhődarab.
Tanyavilág, 2010
Zúg a szél zúg a szél
A puszta szélinél
Sorsod cincálja szét
Sír a szél nincs ebéd
Csak petrólámpa ég
Nap sincs sötét vidék
Üres krumplisverem
Nincs ágy nincs szerelem
Sámlin ülsz a ház előtt
Nem fogy a délelőtt
Csak nő a semmittevés
S a falon mi bedől
Graffiti a penész
Eszmélet
BOTÁR ATTILA
A vita heve
Alágyújtottak és tenyerük fölé
emelték: riherongy szertartás messziről,
a vita heve bevonta tüzes
tövisekkel, füsttel, hamuval, a késő
utódok hasmánt kotorásztak benne:
ekkora tűzvész s ilyen logosztalan!
a falfirkákkal, vastag-betűs városi szitkokkal,
hámló plakátokkal is alig
egybetartható hidak és szobrok és felüljárók
hiába vártak piros rohamkocsira, lajtos szekérre,
a szánalom vizesvödrét adogató kezekre hiába,
a vita heve elfüggönyözte,
elfalazta a kilátást időre és terekre
a folyó medrében józanul
tapogatózik délre
a szabadság helyén civilizációvá lottyadt
hajléktalan város üveges olvadéka.
A sivatag kész
Árnyékezüst. Iszapja elfedi
az ösvény finom vonalát. Az útról
a felszakadt gát sebző fényei,
vízszintes alkony, fuldoklik a kurzor –
Ki járhatót cserélsz járatlanért,
ki megjelöltebb vagy minden bilincsnél,
a sivatag kész, Káin ideért,
vörösre szikkaszt. Nem késő, ha hinnél.
Penelopé
BISTEY ANDRÁS
Éva, Tünde és én
Évát egy kiállításon ismertem meg. Pontosabban ő nyitotta ki a terem ajtaját, amikor meg akartam nézni a kiállítást. Kis város a miénk, ha a művelődési házban tárlatot rendeznek, jó esetben eljön nyolcvan-száz ember a megnyitóra, de a következő napokban már csak néha vetődik be egy-egy érdeklődő. Az igazgató úgy gondolhatta, hogy napi három-négy látogatóért nem éri meg teremőrnek beültetni egy kollegáját, ezért zárva tartják az ajtót, és csak akkor nyitják ki, ha valaki kéri. Amikor én kértem, Éva hozta a kulcsot. Már a terem felé menve beszédbe elegyedtünk, azután pedig velem maradt egy félórát, együtt néztük meg a képeket.
Kellemes, jó érzéssel váltam el tőle. Nem volt feltűnően szép, amíg komoly maradt, ám ha elmosolyodott, egyszerre felragyogott a szeme, és valami nyugodt, magabiztos derű áradt el az arcán.
A következő néhány hétben többször is összefutottunk az utcán, és egy idő után arra gondoltam, hogy nem kellene a véletlenre bízni ezeket a találkozásokat, de volt valami furcsaság a viselkedésében, ami visszatartott attól, hogy próbáljam elmélyíteni az ismeretségünket. Legtöbbször nagyon kedves volt, úgy láttam, szívesen van velem, néha viszont megmagyarázhatatlanul ridegen és elutasítóan viselkedett, a köszönésemet is alig fogadta. Ilyenkor végiggondoltam, hogy a legutóbbi beszélgetésünk során mondtam-e valamit, amiért megsértődhetett, de hát mivel sértettem volna meg, mindig udvarias és előzékeny voltam vele.
Egy délután ismét megláttam, egyedül álldogált a művelődési ház melletti buszmegállóban. Mosolyogva odamentem hozzá, köszöntem, de éppen csak rám nézett, és azonnal másfelé fordult, félreérthetetlenül jelezve, hogy nem akar beszélgetni velem. Most azonban elhatároztam, hogy végére járok ennek a furcsa kettősségnek, és megálltam mellette.
– Haragszik rám valamiért?
Szemrehányás volt a kérdésemben, hiszen ártatlannak éreztem magam, és sértett a ridegsége.
Visszafordult, tágra nyílt a szeme a csodálkozástól.
– Nem ismerem magát – mondta elutasítóan.
– Hogyhogy nem ismer? – zavaromban megmondtam a nevemet, bár rögtön éreztem, hogy ez teljesen fölösleges, hiszen ismernie kell engem.
Ő azonban szótlanul megrázta a fejét.
– De Éva! – mondtam felindultan, olyan hangosan, hogy a közelünkben álló néhány várakozó felénk fordult, azután halkabban folytattam. – Hiszen néhány napja beszélgettünk…
Végre rám nézett, és elmosolyodott, de nem lágyan és kedvesen, inkább egy kis csúfondáros vonás keveredett a mosolyába.
– Én nem Éva vagyok.
– Nem?
Nagyon buta képet vághattam, mert felnevetett, azután, mintha megszánt volna, magyarázni kezdte: – Éva a testvérem. Engem Tündének hívnak.
– Ezek szerint maguk ikrek.
– Végre rájött – felelte ironikus hangsúllyal. Biztosan nem először került ilyen helyzetbe, és élvezte, ha meglepetést szerzett másoknak.
Felelni akartam, de megállt a busz, nagy csattanással kinyílt az ajtaja, és Tünde felszállt.
Másnap megkerestem Évát a művelődési házban. Nevetve fogadott.
– Hallottam, hogy leszólította a nővéremet.
– A nővérét? Hát maguk nem ikrek?
– De – felelte –, csak Tünde öt perccel hamarabb született, ezért hívom a nővéremnek.
Elmeséltem neki, hogy néha úgy éreztem, haragszik rám, a köszönésemet is alig fogadja, és nem tudtam mire vélni a viselkedését. Szerettem volna gyakrabban találkozni vele, de elbizonytalanított ez a furcsaság.
– Ó, ha tudtam volna! – mondta sajnálkozó mosollyal. – Miért nem szólt hamarabb?
A szemembe nézett, olyan biztató tekintettel, hogy azonnal meghívtam, találkozzunk, mert úgy érzem, sok mondanivalóm van a számára.
Attól kezdve sokat voltunk együtt, sétáltunk, kiállításra, koncertekre, színházba jártunk, vagy csak beültünk egy presszóba, és beszélgettünk. Rájöttem, hogy sok mindenben megegyezik az ízlésünk, amiben meg nem egyezett, arról vitatkoztunk. Éva úgy vitatkozott, hogy sohasem bántott meg, inkább inspirált, néha magam is meglepődtem, hogy az érvelése milyen új ötleteket, gondolatokat ébreszt bennem.
Persze nemcsak beszélgettünk meg sétálgattunk, Éva két hét múlva feljött a garzonomba, s valahogy rögtön feltalálta magát, olyan természetesen járt-kelt, mintha mindig ott lakott volna. Néhány aprósággal lakályosabbá tette, azután elvitt vásárolni, mert én magamnak nem nagyon vásároltam, alig talált valamit a hűtőszekrényemben, amikor egyszer kinyitotta, mert váratlanul döntöttük el, hogy otthon vacsorázunk. Főzött is néhányszor, azt mondta, a nagyanyjától tanult főzni, mondhatom, kitűnő szakácsnő volt.
Egy napon azt javasolta, hogy menjek el hozzájuk, ismerkedjem meg a szüleivel. Már magam is gondoltam erre, de nem akartam sürgetni a dolgot, úgy voltam vele, majd eljön ennek is az ideje.
Az az igazság, hogy már a megismerkedésünk után alig néhány héttel egyre gyakrabban eszembe jutott a házasság. Talán furcsa dolog, de én, ha megismertem egy lányt, először mindig arra gondoltam, hogy milyen lenne feleségnek. A barátaim gyakran kinevettek érte, de ez a szokásom megmaradt, mindig ilyen szemmel néztem az újonnan megismert nőket. Éva ideális feleségnek látszott.
A családja nem csinált nagy felhajtást, de a szülei szívesen fogadtak, szinte az első perctől kezdve úgy éreztem magam, mintha már ki tudja, mióta járnék hozzájuk. Nem volt feszélyezettség, óvatoskodás, sem túlzott kedélyeskedés, amivel általában a zavart szokták leplezni ilyen esetekben.
Az anyja ötven körüli nő volt, az a típus, amelyik öreg korában is sokat megőriz a szépségéből, és nemcsak azért, mert törődik magával. Az apja kissé hízásnak indult, szintén ötvenes férfi volt, gyorsan kiderült, hogy nagy horgász. Régebben magam is szívesen horgásztam, gyorsan találtunk közös témát.
Az ebéd vége felé Éva anyja kiment a konyhába, hogy süteményt hozzon be, de mielőtt hozta volna, bekiáltott Évának, hogy menjen ki, segítsen neki. Vele ment Tünde is.
Ahogy magunkra maradtunk, az apjuk hirtelen témát váltott.
– Betyár két lány ez – mondta minden előzmény nélkül, és a konyha felé mutatott. Nem várta meg, hogy mondjak valamit, folytatta: – Ezek olyan egyformák, mint két tojás, sőt… én még tojásban sem láttam két ennyire hasonlót. Az anyjuk csecsemőkoruktól kezdve egyformán öltöztette őket. Bevallom, nem tudom őket megkülönböztetni, ha maguk nem mondják meg, hogy melyik melyik. Próbáltam rábeszélni őket, hogy ne öltözzenek egyformán, de hiába. Kis korukban néha én vittem őket az óvodába, és próbáltam más színű ruhát adni rájuk, de addig bőgtek, amíg föl nem adtam… Az anyjuk állítólag meg tudja különböztetni őket, de én nem nagyon hiszem… anyai megérzés vagy ilyesmi, hát… Mondom, betyár lányok ezek, gimnazista korukban megőrjítették a tanárokat, hiába ültették őket messze egymástól, azt nem tudhatták, hogy a szünet után melyikük melyik padba ült be. Ahová nem együtt jártak, ott sose lehetett tudni, hogy éppen melyikük van ott. Tán még randira is elmentek egymás helyett…
Bejött a két lány, nem folytattuk a beszélgetést. Egyikük tálcán süteményt hozott, a másik kistányérokat és süteményes villákat tartott a kezében. Leraktak mindent az asztalra, azután bejött az anyjuk is, és kínálni kezdte a süteményt.
Éva leült mellém. A keze után nyúltam, és úgy éreztem, mintha egy pillanatig habozott volna, hogy visszahúzza-e, végül hagyta, hogy fogjam a kezét. Eszembe villant, hogy vajon tényleg Éva ül-e mellettem, de ez csak egy kósza gondolat volt, magam is mosolyogtam rajta. Ám amikor elbúcsúztam a családtól, arra kértem, hogy sétáljunk egy kicsit, majd visszakísérem.
Vasárnap délután volt, mentünk a néptelen utcákon, és hallgattunk egy darabig, kerestem a megfelelő szavakat. Éva belém karolt, a lépéseit az enyémhez igazította. Csak néhány perc után törtem meg a csendet.
– Amikor bejöttetek a süteménnyel, és utána megfogtam a kezed, egy pillanatig úgy éreztem, mintha vissza akartad volna húzni.
Nem fordultam feléje, de a szemem sarkából láttam, hogy rám néz, és egy kis csodálkozás van a tekintetében.
– Tényleg – felelte egy pillanatnyi gondolkodás után. – Így volt, de nem gondoltam, hogy feltűnik neked. Ott voltak a szüleim meg Tünde, és egy másodpercig arra gondoltam, nem tartják-e még túl bizalmasnak ezt a mozdulatot.
– Nekem meg – mondtam nevetve – az jutott eszembe, hogy a konyhából jövet te ültél-e mellém vagy Tünde.
Nagy szemeket meresztett, azután hirtelen átfogta a nyakamat.
– Nagyon szeretem Tündét – suttogta a fülembe –, de téged még neki sem adnálak oda.
Szeptember elején tartottuk az esküvőt, utána elmentünk nászútra Jesolóba. Gyönyörű két hét volt, fürödtünk a tengerben, néhányszor hajón bementünk Velencébe, végigjártuk a Biennálé összes pavilonját, vagy csak sétáltunk, megnéztük a nevezetességeket, ott ebédeltünk, ahol éppen megéheztünk, máskor meg egész nap ki sem mozdultunk a szállodai szobából, csak alkonyat táján mentünk le a strandra meg a végtelen hosszú korzóra.
Éva szülei azt javasolták, hogy hagyjam ott a bérelt garzonomat, és költözzem hozzájuk. Jókora kertes házban laktak, és a ház mellett volt egy melléképület, valamikor a lányok nagyszüleinek kialakítottak benne egy kellemes kis lakást, amely már évek óta üresen állt. Egy nagy szoba, konyha, fürdőszoba volt benne, és egy kamrát is építettek a végébe.
Először húzódoztam, jobban szerettem volna, ha teljesen külön lakunk, de Éva is biztatott, hogy a családja biztosan nem fog zavarni minket, de főképpen azzal győzött meg, hogy a garzon sokba kerül, a fizetésem egyharmada elmegy lakbérre, ott meg ingyen lakhatunk. Később lesz saját lakásunk, de egyelőre ez a legjobb megoldás, legalább összegyűjtünk egy kis pénzt az induláshoz.
A következő tavaszon kellemetlen dolog történt. A kertjük végében volt egy nagy földieper-ültetvény, Éva apja gondozta, ez volt a kedvenc kerti munkája. Kapálta, kacsolta, a szárazabb időszakokban öntözte, és többféle műtrágyát szórt szét a szabályos sorokban álló tövek között. Májusban akkora eprek teremtek rajta, mint egy kisebb fajta tyúktojás, minden nap szedtünk róla, és ettük turmixnak, vagy csak magába, megcukrozva, sőt Éva anyja megtöltött vele néhány dobozt, és lefagyasztotta, azzal, hogy jó lesz az télen.
A kellemetlenség egy vasárnap délelőtt történt. Ragyogó napsütéses idő volt, Éva fölment a „nagy házba”, így hívtuk a szülei házát, a miénk volt „a kis ház”. Mondta, hogy kosarat hoz, és szed egy kis földiepret, ebéd után jól fog esni mindenkinek. Kiporszívóztam a szobát, azután kijöttem az udvarra, nyújtózkodtam, élveztem a langyos, napfényes időt. A kert végében megláttam Évát, guggolva szedte a földiepret. Odalopóztam a háta mögé, úgy elmerült a munkában, hogy nem vett észre, és hirtelen átöleltem. Halkan felsikoltott, azután mozdulatlanná merevedett, én pedig rosszat sejtve elengedtem. Felém fordult, először haragos volt a tekintete, azután rám nézett, és elnevette magát. Nagyon ostoba képet vághattam, talán el is pirultam.
– Gondolom, Tünde vagy – nyögtem végül.
Bólintott, és még mindig nem tudta abbahagyni a nevetést. Én meg végignéztem, kerestem valamit, ami megkülönböztethetné Évától, de nem találtam semmit. Ugyanolyanok voltak a vonásai, olyan ruhát viselt, úgy fésülte a haját. Ha legalább egy apró anyajegy lett volna valamelyikükön, vagy egy gyerekkori balesetből származó apró forradás, de semmi.
– Éva azt mondta, hogy ő jön ki epret szedni… – Éreztem, hogy egyre jobban belebonyolódom a szánalmas mentegetőzésbe, jobb, ha hallgatok.
– Úgy volt, hogy ő jön, de más dolga akadt – mondta Tünde, és még mindig nevetett. Kínomban vele nevettem, de nem volt jó kedvem.
Ki sem mozdultam a kis házból, csak akkor jöttem elő, amikor Éva szólt, hogy kész az ebéd, ugyanis vasárnaponként mindig a szüleinél ebédeltünk. Szótlanul ültem az asztalnál, és Évát meg Tündét figyeltem, nem kuncognak-e magukban, vagy legalább nem villan-e össze cinkosan a tekintetük. Komoly volt mind a kettő, néha váltottak pár szót egymással vagy a szülőkkel, de fogalmam sincs, hogy miről, képtelen voltam odafigyelni.
Lehet, hogy Tünde nem számolt be a történtekről? Vagy elmondta, de nem akarnak újból zavarba hozni? Esetleg… de ezt a gondolatot azonnal elhessegettem magamtól… szándékosan, ugratásból csinálták? A gondolat azonban makacsul visszatért, hiába próbáltam megszabadulni tőle. Hátha már eddig is…?
Egyik este, amikor Éva odabújt mellém az ágyba, a magam számára is váratlanul megkérdeztem: – Tényleg Éva vagy?
Nagyot nevetett.
– Légy egészen nyugodt. Sok mindent szívesen megosztok Tündével, de rajtad nem osztozom.
Amikor ilyeneket mondott, mindig megnyugodtam, de néhány nap múlva újra föltámadt bennem a kétség. Kerülni kezdtem Tündét. Ha tehettem, nem mentem föl a nagy házba, nem akartam látni őket együtt, de Évának nem tilthattam meg, hogy átmenjen a szüleihez, és amikor megjött, mindig volt bennem egy kis kétely, hogy vajon melyikük jött vissza. Az eszemmel tudtam, biztos voltam benne, hogy nem játszanak velem ilyen játékot, de az érzéseimnek nem tudtam parancsolni. A gondolat állandóan ott motoszkált az agyamban, hiába próbáltam elhessegetni. Olyan volt ez, mint amikor megragad a fejemben egy dallam, először szívesen dúdolok magamban, azután már szeretnék megszabadulni tőle, de makacsul vissza-visszatér, csak akkor marad el tőlem, ha élénk beszédbe elegyedem valakivel, és ez eltereli a figyelmemet, vagy elnyom az álom.
Néha egészen őrült ötleteim is támadtak. Egyszer az jutott eszembe, hogy ha véletlen balesetet színlelve apró sérülést okoznék Évának, a forradásról meg tudnám különböztetni Tündétől, de persze nem tettem meg, elképzelhetetlennek tartottam, hogy akár csak egészen csekély fájdalmat okozzak neki.
Máskor olyasmit vettem neki, amit Tünde nem vehetett meg, például egyszer külföldről hoztam neki egy táskát, amilyet itthon nem árultak, vagy valami apró ékszert, és kértem, hogy viselje, azután rájöttem, hogy ez sem ér semmit, hiszen a táskát és az ékszert is kölcsön adhatja Tündének, ha éppen úgy akarják.
Arra is gondoltam, hogy beszélgetnünk kellene az engem mardosó kételyekről, de mi újat mondhattam volna, és mi újat felelhetett volna ő. Éreztem, hogy megsérteném, ha komolyan előhoznám ezt a témát, hiszen a tudtára adnám a feltételezésemet, hogy nem őszinte, összejátszik a testvérével ellenem, becsapnak, bolondot csinálnak belőlem. Akárhányszor végiggondoltam mindent, arra a következtetésre jutottam, hogy csak nevetségessé tenném magam, ha megosztanám Évával ezeket a gondokat.
Máskor meg valami lezser nemtörődömség vett erőt rajtam, és föltettem magamnak a kérdést, hogy tulajdonképpen mi bajom van? Nem mindegy nekem, hogy Éva-e vagy Tünde, ha teljesen egyformák, és nekik megfelel ez a helyzet? Akkor néhány napig vidám és kiegyensúlyozott voltam, de ma, amikor szeretkeztünk, ismét rajtakaptam magam, hogy arra figyelek, vajon legutóbb is ilyen volt… ki is? Nem veszek-e észre valami apró jelet, egy mozdulatot, egy sóhajt, ami máskor nem, vagy nem ilyen volt?
Most ülök az ágyban és figyelek. Ő a másik ágyon alszik, elégedetten szuszog, néha megrebben a szeme, mosolyog. Biztosan szépet álmodik.
Kirké
ÁGAI ÁGNES
A föstmény
Tűzfalra festett, nem vászonra.
A fal érdes volt, széles és magas.
Állt a létrán hátratolt sapkában,
szájában ecsettel.
A ház lakói a gangról nézték.
Ez mi a fene? kérdezte az egyik.
A másik vállat vont.
A tűzfalon futott a tűz.
Piros-fehér-sárga nyalábok.
A színek egymásba haraptak.
Fekete égbolton megannyi tűzgolyócska
hunyorgó szikrapöttyök.
Oldalt fancsali Hold profilja.
A tűz kúszott feljebb, egyre feljebb.
Bíborlott a fal, akárha
vérrel locsolták volna le.
Alant a Föld, sárgás-barna pacni,
két kar nyúlt ki belőle felfelé.
A tűz kúszott, áradt, vöröslött,
körötte szürkés fehér szétmázolt folt tömeg.
A lángok rőten loholtak, betöltötték a falat.
Csak lent, oldalt, a jobb sarokban
látszott valami picinyke, sárga pötty.
Talán az ecsetről pottyant le,
talán a szél hordta kis piszok,
talán egy csíra, egy sejt, egy életkezdemény.
Ki tudja?
A festő lekászálódott a létráról,
kezét ruhájába törölte,
nézte a falat, bólintott,
és azt mondta: hazamehettek!
SZARKA ISTVÁN
Lovakrul
A léptető, az ügető időben
kedveseink, sétagaloppba föl!
Lobogjon pompás napfáklya-sörényetek,
fröccsenjen májusi fű!
Méneseink, nyargaljatok tovább
örök jövő örök gyepüin át,
emberség-lóság mítoszában
testvériesüljön ez a küzdelmes élet.
Nélkülünk, lovak tágas országa nélkül
nincs humanizált világ,
együtt jöttünk – milyen emberalatti
az akarnokok
terelő dühe a lótolvajlás, a korbács,
a vágóhidak álságos utain
valami ősfasizmus, valami új
hűbériség szakadékai felé!
Szégyeneink: a fenyítő lovászok,
a lósport-befektetők
múltán, harci mént, lódögöt csináló
háborúk múltán
megköttetik majd az új szövetség,
állunk Harmóniához,
kánoni könyvek palotái
őrzik történetünket.
Lám, tanyavilág emberorvosa-
lódokija nyeregben,
homokos égi dűlőn lányszöktető
hintó lebeg föl, fülledt kukoricásban
fényesedő ekekapával
ballagunk délidőig,
sírkerti úton szívbeli tompa dobszó
adja a ritmusunkat…
A kurta pihenőkön,
a szélfogók közt, a tiszta itatóknál,
a nádas tetők menedékében
csilinge üllődallam hívogat hozzáértő
pedikűröshöz minket,
vélünk nyerítő embercsikók szeretetébe,
hol mi édes csikóink szopása hallik,
ízes zab ropog, jószagú széna zizzen
s lehetünk végre szerelmes-önfeledtek
hatalmas képességeinkben,
eszméletlen sárlásainkban!
Pille lovagom, gyöngéd hajtóm,
gyerekember barátom, mesd meg
gyönyörű farkam,
vonót, csapót csinálj, zendülj,
csördíts velem
birizga átverés, bögöly-erőszak ellen.
Rándul a bőröm: veregess meg
meleg tenyérrel.
A foltjaid, a holdjaid
„Balról arany lángok riadnak,
Fenséggel gyúl ki Jupiter…”
(Tóth Árpád)
Meglestelek a földközelben,
óriás búgócsigánk,
Dunám fölött a bársonyon
mint ékíted az estét
s platánom üde réseiben
mint vonulsz tova a hajnal felé.
Vártam rád, s immár biztosan
tudom,
hogy Te Vagy Az, hogy
szépséges rejtelmeid
mennyire fontosak,
s Galileo
van vélem Páduából
s Pádi a fekvőszékkel
tátrai enyhe fagyban…
BENE ZOLTÁN
Ismeretlenek
Zé egyedül volt. Gyakorta volt egyedül Zé. Fáradt volt és egyedül. Fáradt, mert fél órája ért haza Győrből, ahol egy nagy-nagy multinacionális cég megbízásából személyi tolmácsolt. Vagyis kísérgette a nagy-nagy multinacionális cég valamelyik, a tárgyalásokra hazánkba érkezett aligazgatóját egyik tanácskozó teremből a másikba, s eközben segített neki hülyét csinálni mindenkiből, aki a nagy-nagy multinacionális főember szerint arra érdemes. Sokak bizonyultak érdemesnek erre. Kézen-közön mindenki. Mindezért meglehetős összeg ütötte Zé markát. Ám annyira azért mégsem meglehetős, hogy ne gyötörje lelkiismeret-furdalás. Még így fáradtan is. Mert fáradt volt és egyedül. Egyedül, mert Zét nem könnyű elviselni, együtt élni vele pedig szinte lehetetlen. Nem mintha rigolyás volna vagy mániákus, nem, ilyesmiről szó sincs. Inkább az a helyzet, hogy egyáltalán nem rigolyás, viszont ami éppen az eszébe jut, azt többnyire gondolkozás és latolgatás nélkül ki is mondja. Ez szerfelett kellemetlen tulajdonság. Nehezen vállalható. Olyannyira az, hogy jobbadán Zé maga is nehezen vállalja önmagát.
Nyolcadik emeleti panellakásában (amely tulajdonképpen egy bank tulajdonát képezte még vagy két évtizedig) hanyatt feküdt ütött-kopott kanapéján, a tarkója alatt összekulcsolta a kezét és meredten bámulta a plafont. A plafonról, pontosan középen amolyan semmi-különös-lámpa csüngött alá, a mennyezet egyik sarkában ezzel szemben sajátos alakú folt terpeszkedett. Csak úgy, céltalanul. Zé szerette azt a foltot. Alakja a város térképét idézte. A városét, ahol élt. Kevésbé szerette saját lelkiismeret-furdalását, mely ezzel az ellenszenvvel mit sem törődve, fáradhatatlanul gyötörte. Nem csoda hát, ha nem örvendezett, hogy a plafonon tanyázó kedves alakot öltött folt helyett önnön lelkiismeret-furdalása kucorodott melléje, a kanapé támlájára. Kucorgás közben gombás lábát Zé mellkasába lógatta. Ez kényelmetlen volt. Az élet gyakorta kényelmetlen, gondolta Zé.
Például kényelmetlen volt akkor is, mikor hirtelen és mindenfajta átmenet nélkül egy csonttá fagyott vasúti megállóhelyen találta magát, néhány évvel ezelőtt. Utazott valahonnan valahová, s mint olyankor rendesen, italozással ütötte el a vonatozás egyhangúságát. Hogy miért szállt le, nem tudta. Hogy leszállt-e egyáltalán, nem emlékezett. Csak az volt bizonyos, hogy hideg van és sötét. E kettőt empirikus úton tapasztalta. Két sínpár között állt fogvacogva egy peronon, amelyet a hullámkőre fagyott koszos hókupacok tettek izgalmassá. Közel s távol teremtett lélek nem volt. Zét majd megvette az isten hidege. Az alkohol mámora, amelyet még az azóta szertefoszlott vagon melegében plántált a vérébe, addigra elillant, csak kétségbeesést hagyott maga után. Zé pillogott, toporgott, fázott. Pár perc alatt feladta volna a reményt, ha nem érkezik egy szerelvény az éjszaka mélyéről. Csakhogy érkezett! Zé megkönnyebbülten szállt föl rá, és utazott ismeretlen irányba az ismeretlen helyről, ahová ismeretlen módon keveredett. Megnyugvás töltötte el, fokozatosan költözött belé Isten békéje. Apródonként, ahogyan a meleg. Még a jegyét követelő kalauz kellemetlenkedése is jóleső érzéssel töltötte el. Például értette, amit kérdez.
Nem úgy, mint Prágában, jóval korábban, ahol Zé leszállt a peronon emelkedő kúthoz mosakodni a Berlinbe tartó vonatról, s mire prüszkölve felpillantott, már csak egy hiányt látott a síneken. Kérdezősködött, próbálkozott – válaszul széles mosolyok és értetlenkedő vállvonogatások jutottak osztályrészéül. Nyár volt, forróság, Zé egy szál rövidnadrágban és papucsban állt Prága Holešovice nevezetű pályaudvarán, talpig tanácstalanságban. Először becsukta nyitva felejtett száját, azután megvakarta a tarkóját, harmadjára nekiindult. A vonatja elment, ez kétségtelen, gondolta, a rokonai észre sem vették, hogy nélküle. Az utazóközönség lebecsülő pillantásai közepette klaffogó papuccsal keresztülvágott a várótermeken, ki a pályaudvar épületéből, bele a nagyvárosba. Egyenesen. Jobbra nézett, balra nézett, előre, majd hátrapillantott. Ismeretlen épületek, ismeretlen hangulat, ismeretlen ízű levegő.
A holešovicei pályaudvar előtti parkos területen letelepedett néhány hajléktalan körébe. Nem kérdezték, csak nézték. Egykedvűen. Ő annyit mondott, Zé vagyok, s ennyiben maradtak. Üldögélt egy darabig, vakarta a tarkóját, izzadt. Hamarosan megunta, fölkerekedett, órákig csatangolt a csöppet sem aranynak tetsző Prágában. A piros villamosokon tolongtak az emberek, az egyik kocsma teraszán fiatal párok csókolóztak, a másikén kövér férfiak hangoskodtak ékes német nyelven, a harmadikon gyöngyöző sört ittak őszbe csavarodott cseh családapák fele olyan idős szeretőikkel, a negyedik terasz üres volt, csak egy nagyhajú fiatalember ült ott, kezében könyvet tartott, amelyből hangosan olvasott.
Zé odaóvakodott, hallgatta a mássalhangzó-torlódásokban bővelkedő szöveget. Kakofónia, cikkant át az agyán. Leült, fél fenékkel egy robosztus székre. Hallgatott, tűnődött. Kíváncsiság ébredt benne. Engedett: mind közelebb és közelebb húzódott a hangosan olvasó férfihoz. Az ügyet sem vetett rá, tekintetét a kötet lapjaira szegezte. A borító semmiféle információt nem tartalmazott a könyv mibenlétével kapcsolatosan, ezért Zé kis idő múltával fölállt, vigyázva az olvasó háta mögé lopakodott, bepillantást remélvén a citált műbe. Nem csalatkozott. Láthatta, amint a könyvből folyamatosan tűnnek el a betűk. Amelyiknek hang-megfelelőjét a nagyhajú kiejti a száján, az megszűnik létezni a papíron. Kicsit megdöbbent. Ez itt valóban kiolvassa a könyvet, csodálkozott Zé. A kiolvasó továbbra sem figyelt rá, Zé állingált még egy ideig csendeskén, figyelmesen; napirendre tért a furcsaságok fölött, majd megunván ezt is, tovaillant…
A rendőrök vittek el a követségre, formálta a szavakat Zé hangosan a megejtő formájú foltnak, de mondandóját lelkiismeret-furdalása éppúgy hallotta, s gombás lábával a bal tüdejébe rúgott. Zé erre szórakozottan hanyatt lökte a kanapé karfájáról, azzal arcán széles mosollyal – elaludt.
BARANYI FERENC
Konszolidáció, 1213-ban
1. Helyzetkép
Horvátország, Dalmácia és Krajna,
Isztria hercege-őrgrófja: Bertold
négy fiút nemzett s egyetlen leányt, ki
magyar királynak lett a felesége.
Második András udvarába ekképp
került meráni Gertrúd. S nemsokára
követte négy fivére: Henrik, Ottó,
Eckbert, Bertold – s mert mindig jó talaj volt
hazánk az intrikák parlagfüvének:
tőlük is gyakran tüsszögött az ország.
S ideözönlött a német lovagrend,
hirdetve, hogy Krisztus hitére térít
kúnt s besenyőt is, ámde igazából
pöffeszkedni és harácsolni jöttek.
Második András, félve és imádva
királyi nőjét, ellenkezni nem mert,
sőt, inkább tett kedvére e heréknek,
mint a magyar (szintúgy mohó) uraknak,
kik – megelégelvén mellőztetésük –
a gyűlölt asszony végzetét kimondták,
mikor Halicsban harcolt a király és
esélye sem volt hitvesét megóvni.
Péter ispán s a Bár Kalán nemzetség
sarja, Bór Benke – Bánk bán – volt vezére
az összeesküvőknek, harmadiknak
melléjük állott Bánk veje: Simon bán.
S egy nap, ezerkettőszáztizenhárom
szeptemberének végén ölni gyűltek:
többen sátrába törtek Gertrudisnak
s lekaszabolták.
Bánk nem volt közöttük.
2. A király keserve
Száraz szemekkel gyászolom,
siratnom nem lehet,
bőszítené a bánatom
a dölyfös rendeket,
az életére törtek ők,
mivel fölöttük állt,
nem tisztelnek a pártütők
királynét, sem királyt.
Ezért bölcsebb, ha nem leszen
a büntetés kemény,
el is bánhatnak itt velem –
hát megbékélek én,
csupán velük rendezhetem
országunk dolgait,
melyet gyanakvás, félelem
ma is kettészakít.
S bár aggály költözött belém
a fiaim miatt:
véres kezeknek nyújtom én
királyi jobbomat,
hogy Béla folytathassa majd,
mit kezdtem hajdanán,
megfontolás – nem bosszu hajt.
És béke lesz talán.
3. Bajusz alatti dünnyögés
Bánk bán az összeesküvést simán megúszta,
csak Péter és Simon lakolt a tettért,
amit Bánk még akkor sem tagadott meg,
amikor országbíró lett belőle.
Csak bajsza alatt dörmögött időnként,
halkan, nagyjából ilyenféleképpen:
„Nekem egy hajszálam se kívánt őrzőt,
palotát sem építtettem magamnak,
s vadászni berkeket sosem csináltam
jó földjeiből a szántóvetőknek.
Mégis: az én orcám pirult, miközben
hallgattam Tiborc súlyos vádjait.
Ő megváltatlan tengett, a fajtáját
kegyetlen módon kínozta az ínség,
nem érthette, hogy a merániakkal
nem cseresznyézni ült le mindig az, ki
egy tál mellett volt látható velük,
mivel az asztal nemcsak enni-inni,
de arra is való, hogy felborítsák.
Nem érti ezt a Tiborc-féle pórnép.
Hiába jártam évekig hazámat
elbúsulásuk enyhítőjeként: ők
velem szólván Gertrudisnak üzentek,
nem szenvedvén vállukra tett kezem.
A nép szemében mindig arctalan volt
az orcátlan nagyasszony – így, aki
az udvarból jött (mégha bajsza volt is)
e nő vonásinak volt hordozója.”
Így füstölgött a zord nagyúr, ki immár
országbíró volt és horvát-szlavón bán,
kegyelt lett újra, ám nem változott meg:
tisztánlátását tisztessége óvta.
Ilyenre példa nem sok volt azóta.
Parasztlázadás (Martfű)
KOOSÁN ILDIKÓ
Szocio-makáma
Szökve a nagyszavak–forgatagából
keresem, melyik utcán, milyen házszám alatt–
nyílik a nagykapun lakat,– s melyik kapualj
az, ahol kukák körül– a tegnapok bűze
töményen terül;– ajtót, ablakot díszít a rács,
mert ez a módi,– lelakott börtön, szinte
valódi; –szórt fény csorog szét tehetetlenül
a lefolyó fele,– s vele –a szétszabdalt, foltos
árnyék;– udvarvégen áll még– a kidobott
kályha, –egy kopott virágláda,– színét
kiszívta rég a nap;– a körfolyosórész alatt–
a fal felégett bőre hámlik,– mint tébécés
vázcsont, pőrén kilátszik– a salétromos
tégla,– vakolni kéne, ha lenne rá pénz,
még ma–… Mindegy, hogy ide mikor
érkezem, valakit otthon találok;– esténként
az élők is hazajárnak, kopottas szobákba
szorult álmok– terveit írva–átírva élnek,–
szeretnek, remélnek,– a tél hidege ellen
gondhalmazatba merülve állig;– számol–
gatják, mennyi hiányzik– és mennyi marad,
– az utolsó falat kenyérből egy darab–
nékem is kijár, mert azt, hogy milyen a
„nincs” a szegény tudja csak; –ilyenkor
érzem, hazaérkezem, –„a jég hátán megélni”
apám kedvenc mondása van velem,– és
néha– néha mintha ő is; –mert ahogy
mohos lesz a kő is,– ha sokáig helyben
marad, –úgy ég belém egyre mélyebben
napra nap,– az egyszerűség életben–tartó
titka:– az emberség, a tiszta, –filléres
vágyaink teljesülése fölötti öröm;–
csak az életképes e rejtett bűvkörön–
belül, akinek e világ saját befogott
rabja,– érdemeit önlétén belül kutatja,–
s fellelni képes;– nem a másoké, személyes
szemlélet– mutat irányt; ilyenkor
megfoghatatlan– ajándékokkal megrakottan
–indulok vissza, mélyebbre kúsznak a
gyökerek, –élednek tudatalatti fényterek:
– van hely, ami befogad, ahová lábadozni,
erőt gyűjteni járok, –csak ez az árok –
múlt és jelen közt ne lenne olyan meredek…
KIS ANTÓNIA
Hársak mézes illatában
Hársak mézes illatában baktattam a buszmegálló felé. Mélyeket lélegeztem, a levegő édes volt, szinte csöpögött a méztől. Szeretem ezt az időszakot, de félek is tőle, ilyenkor nagy a kísértetjárás. Megállíthatatlanul jönnek, jönnek a kísértetek.
Anyám jön szembe velem. Szemrehányóan néz rám, amikor megszólal: „Tegnap is vártalak, de te nem jöttél. Pedig szép idő volt, virágzik minden.” „Jaj, Anyukám – rebegem, és a vállam közé húztam a fejem. – Én gondoltam rád, és el is határoztam, hogy gyakrabban megyek hozzád, de a biztonság kedvéért befizettem a sírgondozást. Sajnos, messze vagy, kiesik az útvonalból, amerre én járok.” Félénken néztem fel választ várva, de már nem volt ott, eltűnt a mamám.
A buszmegállóban egy ismerős alak, egy régi szerelmem várt rám. Semmit sem öregedett az eltelt harminc év alatt. Egy kicsit valóban tetszett nekem, mert romantikus volt, ábrándos szemű, imádta a régiségeket, köztük a régi hangszereket. „Nos, akkor befejezem” – mondta. Úgy látszik, ezt most nem úszom meg, ez itt most vissza fog térni a régi hangszerek, nevezetesen a viola da gamba ismertetéséhez. „Térdhegedű” – magyarázta a régi hangszerek szerelmese. Én akkor a térdeinket kezdtem vizsgálgatni, végigtapogatva a hegedűvel megtisztelt testrészt. Az övé csontos, szögletes volt, az enyém meg gömbölyű, kerekded. Ha hangot is tudtak volna adni, bizonyára más hangnemben szólalnak meg, de furcsa módon egy nótát fújtak, ha jól emlékszem, a magyarázat akkor épp emiatt megszakadt.
A hársak illata annyira nem kábított el, hogy ne vegyem észre a buszmegállóhoz közelítő férjemet, amikor a busz már beállt a megállóba, ő is feltűnt nagy sietve. Ő ugyanis, amikor elindultam, hátramaradt nagy kérkedve, hogy előle a busz nem szökhet meg, mert ő olyan gyors és ügyes. De én tudom, hogy ő úgy gondolja, jobb, ha ő üti be a kódot a biztonságért felelős készülékbe, és a lakást is ő zárja be. A busz megindult velünk, és én örömmel, láttam, hogy mégse érte el. Nem baj, élvezze csak ő is egy kicsit a hársak illatát, azt sem bánnám, ha egy kicsit megártana neki, bosszant, hogy mindig azzal dicsekszik, hogy ő nem allergiás semmire sem.
Én meg fogadhatom továbbra is a kísérteteimet. A legszívósabb már itt is van, és alig várja, hogy előadást tartson. Mert történész, neki aztán van miről mesélnie. Jó tíz évvel idősebb nálam, és én rémülten gondoltam arra, hogy mire én az ő korába érek, én is ilyen komoly leszek? Mert ha nekem szabadidőm volt, akkor én hülyülni, bolondozni, énekelni, táncolni szerettem volna, de mellette ezt nem lehetett. Tartott nekem már előadást Bem apóról, Kossuth apánkról, Napóleonról (róla őrült lelkesedéssel), de a legnagyobb tisztelet hangján csakis egyről, és ez nem más volt, mint Savoyai Eugén. Egyszer, amikor eredetileg velem randevúzott, véletlenül egy történész barátja is odacsapódott hozzánk és hát akkor nagyon beletáltosodtak a mesélésbe. Eugén így, Eugén úgy, mekkora diadalt aratott Zentán 1697-ben, Péterváradon 1716-ban, Belgrádban 1717-ben. Meg hogy megmentette Bécset és Budát és hogy jogosan ajándékozták oda neki múlhatatlan érdemeiért a Csepel-szigetet.
Annyira zengedeztek, hogy én is megtanultam és még ma is fújom, pedig nem volt érettségi tétel. Viszont mai fejemmel már tudom, hogy az én éretlenségem legfőbb bizonyítéka volt az, amikor felálltam a presszóasztalnál és nagy fintorok közepette, affektálva, de jó hangosan azt nyafogtam: „Oh Eugén, oh Özsen, oh Jenő kedves!” Akik ott voltak akkor a presszóban, mind megdöbbentek a jeleneten. Én pedig kivonultam, de nem a mosdóba, amint feltételezték, hanem hazamentem. Le tudtam volna kaszabolni a híres törökverőt, aki még holtában is el tud rontani mindent.
Tulajdonképpen az volt mindig a bajom a fiúkkal meg a férfiakkal, hogyha rávetődtek egy témára, nem lehetett onnan kimozdítani őket. Engem meg nem szórakoztatott senki. Csak az Abody Béla vagy az Alfonzó, ha sikerült a tévében elkapnom őket. Nagy élvezetet jelentett, ha jót nevethettem a férfinemen.
A férjem sem volt különb. Ő meg sportember. És az alkatához több sportág is jól illett. Kosarazott, úszott, evezett. És ezekben a nagy versenyekben rettentő izgalmak, szörnyűségek nyilvánultak meg. Sokszor, nagyon sokszor felidézi ezeket. Hiába, na, a férfiaknál a viaskodásra megy ki minden.
Savoyai Jenő hűbérese meg elmaradt tőlem. Illetve azt mondta, megvárja (kivárja), amíg felnőtt leszek. Történész-kutatóként balkáni országokba ment, hogy a drágalátos Jenővel foglalkozva, minden eddig ismeretlen dolgát kideríthesse.
Nekem meg nagy bánatomra nem udvarolt egyetlen gitáros, egyetlen dobos, még egy szaxofonos sem, illetve volt egy zenész, aki kérte, hogy találkozzunk, de aztán nem jött el a randira, mert mint utóbb kiderült, elfelejtette, hogy mikor és hova beszéltük meg.
Ahogy leszálltam a buszról, már közel a munkahelyemhez, a nagynéném toppant elém. „Micsoda könnyelmű teremtés vagy te! Esőre hajló idő van (persze, mert május van), de egy kiskabát, egy összecsukható (inkább kinyitható?), ernyő sincs nálad.”
Már fölfelé mentem a lépcsőn, amikor történész szerelmem ismét elém állt, mert kifulladtam a lépcsőn (nem tudni, miért), és megálltam egy percre. „Nagyon szerettelek” – mondta nemes egyszerűséggel. Ezt mondta akkor is, amikor felhívott egyszer, több évvel az elszakadásunk után. Én akkor már férjnél voltam, és azóta is azon töröm a fejem, hogy a telefonszámomat honnan tudhatta meg. Én közben sokat hallottam róla, mert mindenféle kitüntetéseket kapott, és az is kiderült egy ismerős révén, hogy halálos beteg. Meg is halt rövidesen, és nem lett belőle miniszter, pedig arról is sokat beszéltek, hogy az lesz. Azt a bizonyos barátját nevezték ki, aki szintén járatos volt az Eugén ügyeiben.
Gondoltam, hogy felmegyek még most a hársvirágzás idején a várba Eugénhez, és ott a lovasszobránál jól kibőgöm magam. Egyszer már megtettem és valahogy minden szebb és jobb lett tőle.
De most a hétvégén a kicsi fiamék koncertjére megyek. A férjem is ott lesz, hogy ellenőrizze az elektrotechnikát, elvégre elektromérnök, kamatoztathatja a tudását, hiszen ettől függ a zene minősége.
Én a nézőtéren leszek. Ott fogok csápolni. „Ne félj, anya, lesz ott még más öreg is rajtad kívül!” – ez volt a fiam szövege.
Eugén még várhat, neki mindegy. Hiszen olyan régen trónol már ott a magasban. És föntről, nagyon föntről nézi Budát és Pestet. A teste bronz, mindent kibír, és lovának a bronzlábai belegyökeresedtek a szobortalapzat kövezetébe.
GYIMESI LÁSZLÓ
Napforduló
A király halódott
És a köszörű
Sírt sírt a barna vályúban
A fogatok már előálltak
Setét szolgák kártyáztak a bakon
S a kocsmák a jelre vártak
A harangozó nagy meleg húsokat evett
Miközben valami harmadik fiúról
Prézsmitáltak a lacikonyháknál
Rend van itt szuszogott a zsandár
Bár a zsoldosok előre kérték a rézpénzt
Míg a vadkacsák zavartalanul vonultak
Ma különösen fényesek a kardok
S a kések élesek Kölykök el innen
Tett rendet a mester a poccsban
Ködöt hasított egy tündér szárnya
A király halódott Az ősz meg hányta
Hányta a cigánykereket
Néhány új haiku
1.
avardomb roskad
füstjelek közt szél motoz
nincs nyomom itt sem
2.
avarban gázolsz
nevet adtál a nyárnak
észre se vette
3.
ne kavarj szelet
a tél palotája kong
kong és lángot ölt
4.
holdhinta ég
hamvad a bársonyököl
fagy furulyázna
5.
mert ma tavasz van
a virágok tiédek
egészen estig
Emlék II.
KISS MIRELLA
Szent Jakab útján
Őrült, ki arra kérsz,
bújjak öledbe, ha
erre jársz,
készséggel téphetsz szét,
s én úgy harapok Beléd,
hogy senki se lássa nyomom,
ahogy Szent Jakab útján
sem látszik lábnyomunk:
elmossa eső utánunk.
Egyszerre lépünk,
egymás szavát lopva,
s visszanyerve,
versenyre szállva,
ha véget ér,
ki tartson nyugatra,
s keletre.
Én veled tartok,
míg nyílt a tér,
míg otromba állat
módjára belém
nem hasítasz,
míg az út
út marad,
míg a vágy
nem vet vissza.
Beléd lépek,
s te bennem
lépkedsz,
magunkba
hordozzuk ezt
a létet,
a vigadalmat,
a bűnbánat köveit,
talpunkon apró
kavicsok sebeit.
ZSONDA MÁRK
A város udvara
A Városban a várostól messze
a csend pelyhe olvad
gyermekhangon cseng a gang
kiszáradt naphordóban
tűzborkő szunnyad
itt a városban messze
a várostól tombol a bő csend
hallom mint odvában a madár
a foszlott semmit mi átjár
künn az út parádézik
bent néma zene szól
néma zene és kattanok
ajtó dörren macska után
csoszogás minden percben
csókol a csend mintha
belaknám a végtelent
és szétszakítom szuszogással
szívzörejjel hallgatással
mint fehér ingjét a sebesült
az idő selymét a perc
mely elmerült
Szarvas (Kaisersteinbruck)
BARNÁS MÁRTON
Something in the Way
Klaus Molotov (aki egyébként a keresztségben a Molly nevet kapta, de ismerősei csak Józsi néninek hívják) már sejtette, hogy megint a Quimbynek (kultúrzenekar) van igaza. Igen, kevés az ember, sok az emberszerű lény. A kevesek közül néhányan (Molotov családja is) megjelentek Klaus unokanővére, Barnás Adél (szül. 1980) esküvőjén. Molotov (szül. 1982) megtehette volna, hogy elmegy rá, de nem akart. Mert például nem akart találkozni egy másik unokanővérével, Nagy Krisztinával (szül. 1975). Nem csak akkor, hanem soha többé. Az esküvő a felszínen úgyis arról szól, hogy összejönnek nem kevesen, ünnepelnek, és mindenki arra gondol, mi lesz a nászéjszakán (Mi, mi? Baszás! Az lesz! Összedugják, amijük van.). Tehát Molotov ezt kívánta volna az ifjú párnak: legyenek boldogok, szaporodjanak. A mélyben mégis arról van szó, hogy két ember összeköti életét. Klaus nem ment esküvőjére, mert mások boldogsága a saját boldogtalanságára emlékezteti őt. És ott volt kedvenc unokanővére, Nagy Krisztina is. Túl közel kerültek egymáshoz, és ezt nem lett volna szabad. Molotov egyszer talán azt is leírja, mi történt, mi nem történt meg (semmi), most még nem. Először unokanővére érezte magát mocskosnak a történtek miatt, később Molotov is megundorodott önmagától. Ami akkor jó volt, később pusztított. Jó lenne, ha be lehetne fejezni azt a kapcsolatot, de mintha legbelül nem lehetne. Molotov mindenesetre nem ment esküvőre. Elment Rákoskeresztkúrra, ahol kedves ismerőseivel melegpornót forgatott. Fapofával jelentette ki, hogy nincs annál szebb, mint mikor két izzadt férfitest egymáshoz simul. Komolyan is gondolta. Hiszen két ember szereti egymást, és ezt ilyen módon is kifejezik egymásnak. Klaus el is mondta kedves homo és hetero ismerőseinek is, hogy: Szeressék egymást, csinálják. Hiszen nemsokára úgyis alulról szagoljuk a pinát. Hé… az ibolyát. Szóval Molotov melegpornót forgatott. Egy kedves barátja néhány évvel ezelőtt például effektíve kecskepornót forgatott. A kamerát nem a kecskének találták ki, és a kecske egyáltalán nem mellékesen olyan primitív volt, hogy a hamut is bazdmegnek ejtette. A melegpornó forgatása után Klaus szívéből agyába vetített néhány képsort egy lányról, és közben maszturbált. Utána ledőlt pár percre. Audioslave-et, később Nevermore-t hallgatott. Adott egy esélyt K. Kabai Lóránt (szül. 1977) Hiba nincs című verseskötetének, de hiábavaló próbálkozás volt. Jöjjön Paul Auster! Paul helyett Zachary (szül. 1985) érkezett meg Rákoskeresztkúrra. Jöjjön, Józsi néni, keressük meg Jézust, mondta Zachary Klausnak. Miért mindig mi keressük meg őt, kérdezte Molotov. Mert csak mi találhatjuk meg őt. Csak mi, mondta Zac. Á, most ne, nyafogott Józsi néni. Ekkor Zachary szívéből kiugrott egy macska, aki nagyon hasonlított Lalikára, Klaus kedvenc cicájára. Jé, Lalika, mondta Molotov. Nem, én Isten vagyok, mondta a macska. Én meg Molotov, mondta Józsi néni. Klaus ekkor egyébként Bergman egyik alapfilmjére, a Tükör által homályosan címűre gondolt, melyben Isten egy pók. Ez van. Bergmannak egy pók, Zacnak egy macska az Isten. És kicsoda Isten Molotov számára? És kicsoda Molotov Isten számára? Isten megszólalt. Kérem önt, Molotov, ne késlekedjen. Vigye a barátját is, és keressék meg Jézust. Rendben, de szerintem megint ő talál meg minket előbb, mondta Klaus. A macska (Isten) visszaugrott Zachary szívébe. Zachary, miért kellett jelenetet rendeznie, kérdezte Klaus. Ne haragudjon, de ezt kellett tennem. Induljunk, mondta Zac. Na, jó. A föld alatt ne nézzük meg, nem érdemes. Ott túl könnyen megtalálnánk. Repüljünk az ég fölé, mondta Klaus. És repültek. Molotov segítségével Zac is repült. Repülünk… suttogta. Mi maga Klaus, átment Supermanbe, kérdezte Zac. Ha nagyon akarná, menne magának a segítségem nélkül is, bárkinek menne, mondta Józsi néni, és az ég fölé repültek. Ott találkoztak Kurt Cobainnal, Ludwig Wittgensteinnel, és Bohumil Hraballal is. Beszélgettek egy keveset. Ők sem látták Jézust. Klausék tovább akartak repülni. Várjanak, ezt hallgassák meg, és ezt, meg ezt, mondogatta Hrabal Zacharyéknak. Tehát Sex Pistolst, Clasht, és Ramonest hallgattak. Ez kibaszott jó, mondta Klaus, de miért kellett meghallgatnunk őket. Azért, mert Szentendrén a Nyolcadik Eleven Fesztivál után lesz a Kilencedik Nemzetközi Performance és Nehéz Zenei Fesztivál. Mindjárt kezdődik, mondta Wittgenstein. Viszlát, mondta Józsi néni és már repült is Zacharyval Szentendrére.
Ahogy leszálltak, találkoztak egy lánnyal, kinek neve Gollam volt, de ismerősei csak Drágasszágnak hívták. Molotov azt hitte, hogy Gollam maga Jézus. A lány három helyett négy napon belül támadt fel, és a bort fröccsé változtatta. Csak szódás volt. Nem Megváltó, hanem Jézus-imitátor. Józsi néni elküldte őt a picsába. Szentendrén megnéztek jó néhány performanszt, és meghallgattak csomó zenekart. A Lopunk, a Lessdress, a Csókolom, a Tudósok, és a Pop Iván is nagy hatást gyakorolt Klausra. A legnagyobb hatással mégis a Dragibus zenekar békája volt rá. Koncert után Molotov meg is csókolta a békát. A béka egy lánnyá változott, akinek csodaszép lábaiba rögtön beleszeretett Józsi néni. A lány neve Lore (szül. 1979) volt. Lore, a Zsiráf. Lore a szerelméért Molotov varázserejét kérte. Egyébként, maja nyelven beszélgettek egymással. Nem kell a szerelme. A lábait szeretem. Igaz, a lábai is ön. De, tudja, az én szerelmem Kate Winslet, mondta Molotov. Ki az a Kate Winslet, kérdezte felháborodva Lore, és otthagyta Klaust. Józsi néni elkeseredett. Kate nem lehetett vele, Lore lábai hiányoztak neki, és Jézust sem találta. Annyira el volt keseredve, hogy szépen lassan elhagyta őt Isten, Jézus, Kate, a varázserő, a szerelem, a szeretet. Így nem tudott segíteni egy Krisztián nevű agydaganatos kisfiúnak. Nem tudta meggyógyítani, de minden pénzét a kisfiú gyógyíttatására fordította. Zokogva ölelte magához a kisfiút. Engem elhagyott mindenki, minden. Nincs Jézusom, nincs kit szeretnem. De szeretni akarok. Legyél te az én Jézusom. Úgy akarlak szeretni, ahogy te akarod, mondta Molotov. Krisztián bólintott. És benne Jézus is.
BIRTALAN FERENC
Bypassiada
katafalk
fogom a vaságyat
szélén ül figyel a lélek
bóbitás lovak
halálnap
jelentem reggel
ha élek
*
és egyszer csak azt mondják te jössz
a menni kellre lábad indul
tudod ahogy a függöny lebben
semmi sem félreérthető
rövid ez a nyár ma mindenki fél
mondja értetlenül a révész
markomban jatt
nincsenek ingyen utak
*
utoljára a lélek hagyja el
a süllyedő testet
*
a nyárdalok ideje lejárt
halált éneklek halált
szerelemtelen csöndben
csorog a könnyem
lejárt ideje a nyárnak
zárd a kapukat zárjad
vetkőznek céda fák
mocsok világ
lejárt a nyaram ideje
tagadok hiszek-e
múlik az este jön az éj
feketén az égfedél
minden nyarak lejárnak
kit érdekel a szárnyad
ez már a vad könyörtelen
voltodra kattanó jelen
lejárnak minden nyarak
hogy sirassalak
helyemen üres pohár
kiknek van mivel koccintsanak
*
a puszta félelem
talán a jellem
nem tudom
a megoldások mindig máshol
bújnak résnyire nyílt kapun
küzdelmeimmel
de rég nem tudom miért
mi ellen
mire hol adnak pótengedélyt
esetleges
csak a most a ma
a vagy vagyok
fogában ki tart halott sirályt
már régen nem tudom
kutattam minden rejteket
szégyenkezésre nincs okom
kinyíltam megfejthessenek
és rettegek
hogy semmi nem lesz
karvalyszárnyú űr se ég
jövő jelen
se mellettem se ellenem
simogatni nem marad kezem
de minek amikor
semmi sincs
ha nincsen szerelem
*
estig adtam haladékot
azután reggelig
nem jó ez a határidő-szabás
mintha gyerekidőből
a háromig számolok és örök harag
egy
kettő
negyed három
fél három
negyed három háromnegyed-három
fél három háromnegyed-három
nem elveszíteni akarlak
*
beethoven telefon-szimfóniáját hallgatom
a kórház folyosójáról
otthon kapucsengős für elisétől zeng a lépcsőház
erzsi drága
téged is meg lehet utálni
*
váltva magasba lendülő kéz
rugaszkodó lábak
szökellés
így kell kinéznie egy indiánnak
megyek bicegve
nem ugrálok
bebarangoltam a prérit
kezem lassan emelem
sok tavaszom szép volt
kihunyóban a lángok
remegő láb
hívó sasszárnyak
égbolt
*
nyitott esernyővel ugráltam
a lépcsőház földszinti ablakából
nagy produkció volt 1950-ben ötévesen
az ernyő az ugrások közben mindig kifordult
nem lassítva a sebességet
de azért volt illúzió
rossz talajfogás
nincs tudója miként történt a baj
futottak velem az 55-ös buszhoz
fájdalom volt a ringás anyuék ölében
a népliget sarkán a pénzverde melletti bódénál
határozottan emlékszem ott apu fogott
várva az üllői úti villamosra
valami mogyorós csoki-szeletet kaptam
ami az igazán beteg közé diagnosztizált
főleg ha hozzáteszem
hányni kezdtem az első harapás után
nem nagy történet
kihasadt sérvemet megoperálták
az ablakból ugrálást
egy időre szüneteltettem
de oka van hogy 61 év után
újra eszembe jut
fekve egy kórházgyár hetedik emeletén
s a nyitott ablakon át hallom egy
az anyját keservesen hívó
gyerek jaját
látom magam vasrácsos ágyban
ténylegesen kőhajításnyira innen
és minden fáj és minden idegen
csak látogatáskor érkeznek védő karok
ide a kardiológiára bármikor bejöhetnek
alig van megszabott idő
esténként sírás hasít
a frissen vágott sebbe
magamban mormogom
talán eljut a másik emeletre
ne félj kicsim
a szíved rendbe lesz
csak a bánat át ne fesse
KUTAS JÓZSEF
Azok a felejthetetlen részletek
„Ami rejtve van előttünk, semmiben se
különbözik attól, amit kézzel foghatok.”
(Aragon: A menyét)
Az indiai költő, akit odakint a világban Neradnak hívtak, búsan ült az ágyon, és nagy lapátkezeit két térde között lógatta lefelé.
Árnyékát nem kímélte a nyári nap, valósággal szétkente a valaha fehér, mára részben megszürkült, részben összefirkált falon.
Csend volt. A fekete hátú legyek aléltan hevertek a csorba bádog ablakpárkányon.
– Hé, látogatója jött – hangzott hirtelen, és a költő megrezzent.
Sovány arcát, melyben olyan mélyen ültek a barna szemek, mint mazsolák a pudingtortában, vékony szálú haj fogta keretbe; pókháló egy Modigliani-festményen.
– Ha hallja, amit mondok, emelje fel a kezét.
– Mindegy, melyiket? – kérdezte az indiai költő, akinek, az állami szanatóriumban régóta alkalmazott szokás szerint, csak egy szám jutott: 235.
– Ne szórakozzon velem – mondta minden indulat nélkül a termetes ápoló.
Jóindulatúan bámult az ajtó fényvázán át a szobába, melyben a 235-ös egyedül tartózkodott. Gyakran elmondta a kórház melletti talponállóban: „Ha mindenki olyan lenne, mint az a hibbant bennszülött…”
Soha nem fejezte be a mondatot, mert szomjúsága mindig fontosabb volt az igazságnál.
Az indiai költő lustán vállat vont, majd hatalmasat ásított. Megvakarta homlokát, azután lassan, nagyon lassan az ápoló felé fordult, aki háttal állt a vakító nyári ragyogásnak.
– Egy gombot félregombolt – közölte.
Tagoltan beszélt, kissé éneklő hangsúllyal, s minden egyes hangot megforgatott szájüregében, mielőtt nyelve lapátján kitolta vagy szájpadlása lépcsősorán lebucskáztatta volna őket.
A kinti folyosóról visszahangzó csoszogás jelezte, hogy a szanatórium valamelyik lakója önálló sétára indult.
Az ápoló csaknem ugyanúgy megrezzent, mint az imént az indiai költő, majd rendezte arcvonásait, és mutatóujjával hívogatóan integetett a 235-ös felé.
– Jöjjön csak, jöjjön. A társalgóba – tette hozzá.
– Felülről a harmadik gomb nincs a helyén – mondta a költő, és nem mozdult. – Hármas pont, négyes bekezdés. Biztosan fent járt a nővérszálláson.
– Mi köze van hozzá? – kérdezte hirtelen bosszúsággal az ápoló, ám mozdulatai ellentmondtak haragjának, ugyanis fürgén igazgatta mellkasán az említett ruhadarabot; a költő által említett cikkely egynapi fizetés-elvonást jelentett. – És honnét a francból tudja?
Az indiai költő felemelkedett az ócska vaságyról.
Árnyéka felröppent a falról, és előbb a mennyezetre szállt, majd a földre hullt, amikor különös bakugrásokba kezdett. Elképesztő soványsága volt az oka (úgy tűnt, csak a csíkos pizsama tartja össze testét), vagy más, de az ápoló egy pillanatra azt hitte, kedvenc rajzfilmsorozatából, a Csontvázbébikből lát egy jelenetet.
– Ezt azonnal hagyja abba! – mordult fel, mire a 235-ös összeráncolta az orrát.
– Maga nagyon, nagyon rossz megfigyelő, uram – jelentette ki. – Próbálná csak ki mezítláb a forró linóleumot! A gomb pedig, az a gomb több, mint egyszerű csontgomb.
– Műanyag.
– Mindegy – legyintett a költő. – A gomb ugyanaz a ruhán, mint a rím a versben. Anélkül, hogy észrevennénk, összetartja a formát és a tartalmat. Hatodik érzék.
– Jó-jó, ne legyen mindjárt fenn a plafonon – mondta erre az ápoló, és újra megfenyegette a költőt a mutatóujjával. – Erre is van megjegyzése, igaz? Tartsa meg magának.
Az indiai költő vállat vont, és előkotorta az ágy alól a papucsát. A papucs szőre vesztett posztóanyaga rendkívüli látvány volt, de egyiküket sem zavarta.
Kimentek a folyosóra. Néhány lépéssel előttük egy narancssárga pizsama slattyogott, jobboldalt a napfényre támaszkodott, mely a vasrácsok között dőlt a folyosóra.
Az indiai költő elhaladt az ablak előtt, anélkül, hogy megnézte volna, mi újság a szanatórium ősparkjában.
– Ma nem jött hozzá a felesége – szólalt meg váratlanul.
Az ápoló meglepetten pislogott, hiszen egészen másutt, az emeleti nővérszálláson járt az esze – ott, ahol félórával ezelőtt (esze nélkül) ő maga is tiszteletét tette.
Arra gondolt, ha ennek a hibbant bennszülöttnek eljár a szája, őt azonnali hatállyal felfüggesztik.
– Kinek nem jött a micsodája? – kérdezte. – Hé, hiszen nem is jó irányba megyünk!
– Annak, ott – mutatott előre a költő –, ma nem jött a felesége. Mindig meg szokta látogatni vasárnaponként… Hohó – kiáltott fel hirtelen –, hohó! Ma milyen nap van?
– Kedd – mondta az ápoló csodálkozva.
– Így már értem – motyogta az indiai költő. – Értem, miért nem jött a felesége.
– És honnan tudja, hogy nem jött a felesége? – kérdezte hirtelen támadt érdeklődéssel az ápoló. – Hiszen nem tudhatta, milyen nap van ma!
A narancssárga pizsama bal kéz felé betért az ebédlőbe. Az ebédlő valaha fegyverraktárként funkcionált, és minden égtáj felé vágtak belé ajtókat. Az egyik a folyosóra, a másik a tálalóba, a harmadik a konyhába, a negyedik az illemhelyiségek felé vezetett.
– Azok a felejthetetlen részletek – felelte a 235-ös nagyon, nagyon lassan. – A szín. A felesége utálja a narancsot.
Az ápoló nem tudta követni az okfejtést, ám a költőt igen, mert valósággal tolta maga előtt a kockás kövezeten.
Senki nem volt rajtuk kívül a folyosón, a kedd délutáni csendespihenő kicsalt mindenkit a parkba, a fenyőfák tüskés árnyékainak kerítései közé.
A betárt ablaküvegen dobpergést vezényelt a nyári fény.
– Azon se volnék meglepve – mondta az ápoló –, ha a látogatója megunná a várakozást, és elmenne. Meg is érdemelné.
– Alacsony, és fekete bajusza van?
Az indiai költő hosszú, vékony karjait emelgette, élvezte, hogy a pizsamakabát ujjai szárnyként repkednek körülötte.
– Alacsonynak alacsony, de nincsen bajusza – mondta az ápoló.
Ha elterelhetné a bennszülött figyelmét a nővérszállón történtekről… igaz, le is tagadhatja. Ki hinne egy elmegyógyintézetben egy ápoltnak? Legfeljebb egy másik őrült. Az igazgató. Az ápoló mélyet lélegzett.
– Akkor leborotválta – mondta megfellebbezhetetlenül az indiai költő. – Manapság remek önműködő borotvák vannak. Bárki leborotválhatja a bajuszát. Észre se venni, hogy volt valaha bajusza. De miért tenne ilyet? – tette fel a kérdést, és letépett egy levelet a citromfáról. – Miért vesz egy nő narancsszínű pizsamát a férjének, ha ő maga utálja a narancsot?
– Csak egy embert ismer, aki alacsony? – firtatta az ápoló.
Még jó öt perc járásra voltak a látogatók számára fenntartott, szűk és levegőtlen helyiségtől, melynek – a szanatóriumban nagy ritkán erőszakos események következtében – leszerelték az ajtaját, és minden bútorát a földhöz csavarozták.
– Egyáltalán nem ismerek alacsony embereket – mondta következetesen az indiai költő –, hiszen három éve vagyok itt. Régen ismertem alacsony embereket, bajuszosat, szakállasat, férfit, nőt, öreget, fiatalt. Most nem ismerek senkit magán kívül. De maga nem alacsony.
– És bajuszom sincs – vágta rá vidáman az ápoló.
Sikeresen navigálta a 235-öst a folyosón árválkodó, besüppedt kanapék zátonyai között.
Pislogott, mert a napfény időről időre elvakította.
– Ez most nem tartozik ide – mondta a költő. – Majd írok erről egy verset.
– Rólam? Ez igazán hízelgő. Igazán.
– Nem magáról, hanem a bajuszáról, ami nincs – fejezte be az indiai költő, és hagyta, hadd kormányozza az ápoló ara, amerre akarja, hadd tolja a világ végéig, ha ez áll szándékában, neki olyan mindegy, egyremegy; az imént a jobb orcáját sütötte a nap, most a balt.
Az indiai költő lehunyt szemmel suhant az árnyékok és a napfény ritmusosan váltakozó senkiföldjén, és nem gondolt semmire. Az alacsony, bajuszos emberkére sem gondolt, aki a látogatók rémes termében várja őt, hiszen kívülről érkezett, a kinti, megfejthetetlen világból – míg ő bent van, a maga ismerős birodalmában.
Nem voltak ezek világosan megfogalmazott, határvonalakkal kijelölt gondolatok, inkább olyasféle érzések voltak, amilyenek egy kedd délutáni csendespihenőben születnek: vak tükörben látható, homályos foltok együttese.
A szanatóriumban szinte el is felejtették, hogy a költő közöttük van. Az igazgató, aki műlegyeket gyűjtött, és színes trófeákként aggatta fel szerte óriási irodájában, néha ugyan elővette ápoltjai aktáját, és belelapozott az emberi sorsok néma mappáiba, ám csak a rendkívüli esetekről kért jelentést.
A 235-ös mintha nem is létezett volna.
Karácsonykor felkérték, hogy szavalja el egyik versét, de ő a kérést duzzogva elutasította, mondván, hogy a karácsony nem arra való, hogy verseket szavaljanak (hogy pontosan mire való, azt nem árulta el), egyébként egy szavát sem lehetett hallani. Ha kellett, súrolta a linóleumot, ha kellett, nem súrolt semmit, hanem hanyatt dőlt az ágyán, és csak feküdt.
Ápolók jöttek-mentek, sodródtak az évszakok uszályain, föl és le az időfolyón; az ősparkot egyszer hó szorította a földhöz, máskor nyugati szellők ölelték – csak az indiai költő nem változott. Az a bizonyos belső birodalom, ahová visszahúzódott, minden földi dologtól megóvta a 235-öst.
– Honnan tudta, hogy alacsony, és fekete bajusza volt?
Az ápolónak szöget ütött fejébe egy gondolat. Lehetséges volna, hogy ez a látszólag ártalmatlan külsejű, jámbor bennszülött titokban aktív életet él? Csak ő és a társa vannak beosztva ilyen nyugodt napokon – elképzelhető-e, hogy az ápolt – suttyomban persze – ide-oda kóborol a szanatóriumban, különféle rejtett és rejtélyes utakat bonyolít le, és e közben mindent és mindenkit megfigyel?
Gyanakodva kémlelte a költő előreugró, csupasz árnyékát, miként kúszik-mászik a kockás kövön.
És ha ügynök? Ha beépített embere a műlegyes igazgatónak, aki a szanatórium évi ünnepségén, ahová összecsődíti összes ismerősét, régi és új beosztottjait és főnökeit, azzal szórakoztatja az egybegyűlteket, hogy élménybeszámolókat tart a műlegyes horgászat gyönyörűségéről?
Az indiai költő kényelmesen elfészkelte magát az ápoló medvekarjaiban, és nem válaszolt.
Hagyta, hogy tolják – tisztában volt vele, hogy így is, úgy is eljut minden a maga rendeltetési helyére. A fény bal orcáját arannyal vonta be, míg a jobb sötétszürke volt, akár a temetői föld.
Az ápoló ekkor megtorpant, és gyengéden megrázta. – Ébredjen, hallja?
És a költő engedelmesen felemelte előbb a bal, majd a jobb karját.
– Ne szórakozzon velem! – Az ápoló könnyedén pofon ütötte. – Honnan tudta, hogy bajuszos?
– Csak volt – felelte becsukott szemmel a költő.
A folyosó továbbra is üres volt. Az ápoltak szobájukban szenderegve küzdöttek maguk teremtette képeikkel, és óvakodtak kitenni a lábukat – az ápoló dühkitörése szemtanúk nélkül maradt.
– 235 – mondta végül a 235-ös. – Ez a megfejtés.
Az ápoló tehetetlenül engedte le karjait. Új ember volt, és még mindig idegenül mozgott az őrület különböző emeletei között. Szerette a vörösbort, a nővérszállás rúzsos szájú, szókimondó teremtéseit, az esti utolsó gyógyszerosztást, mely után a szanatórium olyan néma lesz, akár a mesebeli kút… és nem szerette a bonyodalmakat.
– A szabad asszociációk – folytatta váratlanul a költő – a valóságra utaló, felejthetetlen részletek. Megfigyelte már, ki visel műkörmöt, és ki nem? Hogy a feketerigó egyik reggel nem ette meg a kiszórt kenyérhéját, amibe valaki vasat kevert? A kertbe vezető vasajtó egyik oldala olyan sárga, akár a hántolt napraforgó, és a másik milyen? És miért olyan? Megfigyelte már, hogy egy verssor milyen szépen száll az ebédlőasztalok felett?
– Majd megfigyelem – morogta az ápoló –, ha nem felejtem el.
– Hohó – mondta erre a költő –, ez nem tisztességes! Figyelni mindig kell. Különben nem figyel meg semmit. Szerez nekem egy műborotvát?
– Villamos borotvára gondol? – kérdezte az ápoló, és újra tolni kezdte az indiai költőt a folyosón, melynek sötétebb kockáit egészen áttetszővé súrolta a napfény: a tökéletes beteg. – A hagyományossal nincs megelégedve?
– A borotva veszélyes, mint a kígyó – válaszolt összeborzadva a 235-ös. Erősen küzdött magával, folytassa-e, avagy sem azt a gondolatot, amit magában elkezdett. – Elharapja az ember nyakát.
– A maga nyakát legfeljebb én fogom elharapni, ha azonnal nem árulja el, hogy honnan tudja, amit tud – közölte az ápoló.
– De maga nem kígyó – szólt erre a költő. Sóhajtott.
– Most meg mi van? Gyorsan tolom, vagy mi?
– Tőle kaptam a nevemet – súgta az indiai költő. – A 235-öst. Volt egy esetünk, régen. Azt mondta, meglátogat, ha megint lesz egy esete. Lett egy esete, hát meglátogatott.
Az ápoló bólintott. Túl szép volt ez a délután ahhoz, hogy az indiai költő esetével beárnyékolja. Szép és hosszú. Leparkolja ezt a hibbant bennszülöttet, hadd egyék meg egymást a látogatójával, ő meg addig felkukkant az emeletre. Az a vörös…
– Nekimegyünk a falnak – mondta ekkor a költő. – Itt jobbra kellett volna fordulni. Azok a felejthetetlen részletek, ápoló úr. Kapok műborotvát vagy nem kapok?
Az ápoló bekormányozta a költőt egy szűk folyosóra. A 235-ös vékony szálú hajába belekapott a léghuzam.
– Úgyis én borotválom magát – mondta ki az utolsó szót az ápoló. – Nem mindegy, hogy mivel borotválom? Mindenkit én borotválok, és eddig még mindenki meg volt elégedve. Minek magának műborotva? Azok a felejthetetlen részletek, ugye?
– Igen – bólintott szomorúan a 235-ös –, azok. Meg aztán nem szeretném, ha azzal a borotvával borotválna, amelyikkel a narancssárga az imént elvágta a saját nyakát. Akihez nem jött ma a felesége, mert kedd van, és a vasárnap olyan messze van. A vasárnap túl messze, a halál túl közel. Ez az! – ragyogott fel az indiai költő arca. – Ez egy jó sor!
– Mit beszél? – rivallt rá az ápoló. – Ez igaz? És hol? És maga honnan… – legyintett.
– Az ebédlő vécéjében – mondta a 235-ös. – Hogy honnan tudom? Ő mondta délelőtt. És most lássuk azt a látogatót.
Azzal az indiai költő – akit odakint a világban Neradnak hívtak – folytatta végtelennek tetsző útját a szanatóriumban. Vállait leejtette, két karját közömbösen lóbálta vézna teste előtt, rongyos posztópapucsa szánalmasan nyikorgott, de ő nem törődött ezzel.
Ezek a részletek nem érdekelték.
Kodály
