ORATÓRIUM

BARANYI FERENC

Magyar láthatár

(Három részlet az oratóriumból)*
________________________
* Az oratórium zeneszerzője: BALÁZS ÁRPÁD

I. A bulla

KRÓNIKÁS KÓRUS II. János érsek „bölcsessége” KRÓNIKÁS (Tercett: János érsek és a két királyfi) BÉLA ÉS ÖCCSE JÁNOS ÉRSEK BÉLA ÉS ÖCCSE JÁNOS ÉRSEK BÉLA ÖCCSE JÁNOS ÉRSEK III. Pilisszentlászló KRÓNIKÁS

Az ánglius király, akit különben Földnélküli Jánosnak is neveztek, több vesztett ütközet után a harcot alattvalói költségén – és vérén – folytatta volna elvakult haraggal. Ellene fordult pór, polgár, s a lordok – kihasználván a királyellenesség nekik most kedvező hangulatát – az uralkodót rávették: hagyja jóvá, hogy új adót nem vet ki, s szabad embert a Towerbe csak úgy zárat, ha bíró ítélte el az illetőt előtte. Vállalja azt is, hogy a városoknak önállóságát tiszteletben tartja. Magna Chartának nevezték az okmányt, mit a szorongatott király aláírt. Hét évre rá – felbuzdulván az angol példán – a hatalomból kiszorított magyari bárók is szentesíttették az addig sem erőskezű királlyal saját okmányukat, az Aranybullát, kiváltságaikat így biztosítván. A klérus, a bárók s a szerviensek egyezkedtek, a pórnép változatlan védtelenségben élt, s gürcölt halálig. A király pedig megcsonkult hatalmát nagyobb féltéssel óvta, mint az épet: önnön becsét mentvén, a Barcaságról a pápa német hordáját elűzte. Sok aranyat herdált el háborúkra, de egy arany mégis maradt: a BULLA. Addig tiszteld a törvényt, amíg korlátoz önkényt, amíg hatalmat gátol s gazságot nem palástol. A törvény cifra szolga, szolgálja azt, ki hozta, ám az, akit kisemmiz: tökélyében sosem hisz. Be olykor az se tartja, ki buzgón megszavazta, csak addig van hatálya, amíg adnak reája. Legyen mindig világos, úgy jó, ha nem talányos, mivel csűrik-csavarják, érdek testére szabják. S ha sokaké az érdek: légy híve a törvénynek, légy híve akkor is, ha szigorral van megírva. A törvény mit sem érhet, ha csak táblákra vésed. Ha szívbe vésted önként: betarthatod a törvényt. János, a hírhedt esztergomi érsek, ha bármit írt vagy mondott, óvatos volt. Amikor a pártütők felkeresték, hogy csatlakozzon hozzájuk, levélben tudatta vélük állásfoglalását: „A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz hogyha mindahányan beleegyeztek én biz nem ellenzem.” Írásjeleket nem rakott ki, így a kény- s kedv szerint kezelhető szövegnek egyformán állt meg színe és fonákja. Az első változat, írásjelekkel: „A királynét megölni nem kell! Félnetek jó lesz! Hogyha mindahányan beleegyeztek, én biz nem! Ellenzem!” A második épp az ellenkezője: „A királynét megölni! Nem kell félnetek! Jó lesz, hogyha mindahányan beleegyeztek, én biz nem ellenzem.” Ilyen furmányos ember volt az érsek. Ó Istenem, történelmünk során hány kétfedelű beszéd hangzott el itt, hogy  a hol felemelő, hol meg lesújtó igazság fénye népünk horizontján sohasem egyértelmű ragyogással, hanem pislán, homályosan derengjen! Főpap, felelj: a gyilkosokkal egy húron pendültél-e? Reszkess, ha rád is vádolón vall anyánk kiontott vére! Királyfiak, milyen beszéd ez? Mivel vádoltok engem? Lehetne-é kezem – ha véres – imára összetennem? Tanúm az ég, hogy lázadókkal sosem paktáltam én le, ha fentről jött akármi óhaj: megtettem, mit se késve. A „fent” számodra mit jelentett? Királyod vagy a pápát? Hol annak járt ki, hol meg ennek káromlás – vagy imádság? Nehéz szolgálni oly királyt, ki kereszteshadak élén kész a Szentföldért harcba szállni Róma kedvére tévén, és itt is, híres bullájával a Szentatyának enged – majd kiűzi a pápa által pártfogolt lovagrendet! Apánk teszi, mit sorsa rámért, de nem kemény az ökle: Majd Béla bosszút áll anyánkért, lesújt a bűnösökre! Ne bosszú fűtsön, esdve kérlek, de pártold azt a tervet, mely Gertrudisnak, jó szülédnek új sírboltot emeltet. E föld lehessen néki otthon,  csituljon lelke végképp, nyugodjon el, ne háborogjon, leljen örökre békét. És elkészült az új sírhely, csodálta ország-világ: a díszes szarkofágnak négy oldalát háromkaréjos árkád- sor volt hivatva kitölteni, karcsú oszlopok hordozták az íveket. Szép szobrokat és tornyocskákat varázsolt együttesükhöz a francia mester. Plesnek hegyén, a Szent László-monostor közelében ékeskedett a sírbolt, hova beköltözött Gertrúd királyné, hogy másodszorra megtalálja végül nyugalmát a semmibe vett magyar nép kifosztott földjén – és békére intse az érte s ellene egyként haragvó torzsalkodókat, mert nincs más megoldás, csupán a békesség magyar s magyar közt és bölcs megegyezés szomszédainkkal – s ha nálunk jó hazát lelt cigány, tót, sváb, oláh, szerb: tekintsük honfitársnak, hasznos hazánkfiának.

Fatanulmány

ABLAK

2008/3. számunkban mai ír, 2010/5. számunkban kortárs skót költőket mutattunk be, Gyárfás Endre válogatásában és fordításában. Most ugyanő három kiváló huszadik századi walesi költő életművében tallózott.

GYÁRFÁS ENDRE

Három Thomas

Arany János balladájában, A velszi bárdokban a bárdok feltehetőleg kelta (Welsh) nyelven átkozzák el a királyt. Vajon érti-e az átkokat Edward, akinek anyanyelve a germán eredetű angol?
Ne kukacoskodjunk! A walesi bárdok példája méltó a követésre, ahol és amikor a zsarnok megköveteli, hogy dicsőítsék.
A meghódított tartomány népét a hatalom fokozatosan és kegyetlenül rákényszerítette az angol nyelv használatára. Akárcsak a skótokat s az íreket. Wales költői angolul írnak. Az egyik leggyakoribb walesi vezetéknevet viselő 20. századi poétákban csak az a közös, hogy érzelmileg rendkívül erősen kötődnek a szülőföldhöz és nehéz munkát végző, kiszolgáltatott honfitársaikhoz.
R. S. Thomas (1913–1992) egy kis falu anglikán papja volt. Amikor Walesben jártam, meg akartam látogatni, de kiderült: madárlesre ment.
Gwin Thomasszal (1930) sikerült találkoznom. A bangori egyetemen tanított irodalmat. Élénken érdekelte a közélet, a politika.
Dylan Thomas (1914–1953) harminckilenc évesen halt meg. Ővele csak zseniális, költői képekben tobzódó, az angol nyelvvel virtuózan bánó versei révén ismerkedtem, azaz hogy csak ismerkedem meg.


DYLAN THOMAS

Páfránydomb

Ó, hogy ifjú s könnyű voltam, almafaágak alatt
a hangos ház körül s úgy boldog, miként zöld a fű
és csillagos a völgy fölötti éj,
az Idő engedett hancozni, mászni
          aranylón az aranykorban.
Almavárosok fejedelme, kocsik közt én dicső,
majdhogy hajdan örömmel uraltak
          a fák, a lombok,
az árpa-margaréta szegte ösvény
          s a földre hullott fény folyói.
Üde voltam és gondtalan, híres a csűr körül
a boldog udvaron, daloltam, míg a tanya
          volt hazám;
Csak egyszer-ifjú napsütésben
          az Idő kegyesen
hagyott ragyogni, játszani.
Üde voltam és aranyló, hol vadász, hol pásztor,
          borjak
zengtek kürtszómhoz, rókák csaholtak a dombon
          hosszan, hűvösen,
               s az ünnep lassan csendült
               a szent patakok kövein.

Naphosszat csak futkároztam, ó csudajó,
a ház-magasnyi széna szisszent, kürtő kürtölt,
          minden légies volt,
               játék, bűvös, harmatos,
láng-zöld mint a fű.
          Éjente csóró csillagok alatt
midőn aludni nyargaltam, a kuvikok már
          vitték is a tanyát,
s holdhosszat hallottam, istállók közt istenadta
          mint szállnak
a baglyok a boglyákkal s a lovak
               mint suhannak a sötétbe.

Ahogy ébredtem, a tanya mint a vándor
               harmat-fehéren
tért vissza, vállán kakas.
               Minden ragyogott:
               Ádám s a vidám
lánycsapat,
és minden kék az égre gyűlt,
s körülkerülni indult már a Nap.
Mert így rendeltetett a fény születése után;
a kifutóban varázsnyűgözte lovak loholtak
          nyerítő-zöld istállóból
          diadal-mezőkre.

Méltósággal róka, fácán közt a kedves ház körül,
újsütetű felhők alatt, szívszalajtott-boldogan
          – növekedve egyre-egyre –
          futkároztam gondtalan.
Vágyaim így szökellték át a színig-szökkent-szénát,
s égszínkék ügyeim közt mit se bántam,
               hogy oly keveset enged
a dallamosan lejtő idő, s a hajnali hallali
          üde s aranyló gyermekek elől
               kegyvesztve kullog utána,

azt se tudtam bárányfehér napjaimban,
          hogy az Idő felvisz majd a
fecskelakta, kézárnyalta hűs padlásra
          mindig kelő hold alatt,
s hogy alvásra készülődve
hallom majd az Időt szállni, nagy boglyákkal tovaszállni
s ébredéskor tovatűnt a tanya már gyermektelen
          világomból.
Ó, hogy ifjú s könnyű voltam az Idő kegyéből én!
Ő tartott üdén – és haldokolva majdan
zengenék a láncaimban, mint az óceán.

R. S. THOMAS

A paraszt

Ingo Pryterch a neve. Mi tagadás, így hívják.
Olyan, mint mások Wales kopár hegyei közt.
Felhőrések alá terelget néhány birkát,
répát aprít, zöld bőrt farigcsál sárga
csontokról együgyűn elégült mosolygásba
merevült arccal, konok talajt köpül szét
göröngytengerben, s szélvert port kavar.
Így tölti napjait. Megpökdösött jókedve
ritkább, mint a nap, amely talán
egyszer tör át hetente az ég tar homlokán.
S nézd meg éjjel: ül, székébe szögezve
mozdulatlan, olykor sercent a tűzbe.
Van valami ijesztő elméje vákuumában.
Évek verejtékétől, állatok párájától
savanyú ruháinak nyers természetessége
a túl finom és kényes érzéket meghökkenti.
És mégis: ő az „ős”, ki – legyen bármelyik évszak –
dacolva az esővel s a zabolátlan szél vad
dühével, őrzi nyáját, s bevehetetlen vára
kiállja ostromát az esztelen halálnak.
Emlékezz rá, hisz ő is háborúk bajnoka;
szívós, akár a fürkész csillagok alatt a fa.


A kiáltás

Nemcsak gyűlölet sarjadt:
még nőtt a szeretet,
kacsokkal kapaszkodva,
míg kihűlt a szemek

kék lángja. Ne hidd: merőn
trónolt szenny és durvaság.
A pöffeteg hús rabja,
a szellem is talált

utat, felütve szép
magasztos vad jelét.


Itt

Ember vagyok.
Tedd homlokomra ujjadat
s az elmét szinte megtapinthatod.

Mintha fa volnék, látom,
átlesve koronámon,
mint fut felém a sok lábnyom.

Ereimben vér kereng, de
nem sűrűsödik benne
oly sok más lágyék szennye.

Kezemre miért tapadhat
vére oly sok halottnak?
Így elbolondíthattak?

Kezem miért nem teszi meg,
amit én mondok és hiszek?
Fohászomra Isten süket?

Hová is mehetnék itt?
A gyors műholdak eszembe vésik:
egész valóm órája késik.

Túl késő elindulni már,
ha nem szív szabta az irány.
Itt kell maradnom, bárha fáj.
 

GWYN THOMAS

Esténként

Esténként sok régi gondolat jön, mint madárcsapat,
hogy az értelem ágait megülje.
Szárnyaik sötét suhogását hallom, az erdőt megszállják,
          mikor a napnak vége.

Esténként az ég alatt látni az ágakat,
Repesztik a sötétet, és az éjjel
felkúszik a mélységből, a rejtelmek gödréből,
          s az értelembe fészkel.

Esténként eltűnik a nap; a világ elapad.
Családunk, holmink, házunk csendesül.
A nappal hatalma gyér. Érezzük: vonz a mély,
          s örök hínár kerít körül.

Esténként kelnek a csillagok, esténként kél a hold
– ó-fény hideg hagyatéka –, s az értelemre
mint kámzsa borul a roppant üresség. Így van, mikor
          a napnak vége.


Az üzemszünet

Bezár a gyár. A férfi ötvenéves.
A vég előérzete mint korom hull reá.
Szíve körül sötétség.
A jövő arcul csapja.

Szegények közt segélyen: ez a jövő.
Fia katonának akar állni.
Lánya Birminghamben ténfereg,
ahol nagynénje él.

Eladó házak, bezáró boltok.
Tönkremegy minden, mint ama fiatalság,
mely semmiben nem leli örömét,
csak cselleng a csapszékben, tör-zúz,
s valaki a falra firkálja:
PUNKOK URALMA OKÉ és malackodás.

S a televízióban naponta
csokoládé-álmok között
a gyilkosságokat, éhező gyerekek haldoklását,
gonosztevők grimaszát mutatja a kép.

És eluralkodik rajta a rohadt érzés
– mintha tarkóján pók másznék –,
hogy ez az egész banzáj mindjárt befuccsol.


És a ti magzataitokon

„Jézus pedig hozzájuk fordulván, monda:
Jeruzsálem leányai, ne sírjatok énrajtam,
hanem ti magatokon sírjatok és a ti
magzataitokon.” (Lukács, 23. 28.)

Gyerekek.
Kisgyerekek játszanak.
Jancsi és Janka
és Andy, a bébi,
a csöppség.

Közöttük, hármójuk között
életnyi táv,
tíz év és hat hét,
Jancsi és Janka
és Andy, a csöppség.

És férfiak jöttek
vas és üveg és plasztik kocsiban,
puskájuk volt,
töltény, gyújtózsinór,
lőpor.
Kezük már haláltól vereslett.
És férfiak jöttek, hogy gyerekeket öljenek,
Jancsit és Jankát
és Andyt, a csöppséget.

És aztán elvonultak
a betonba és üvegbe,
a sebesült városba,
hogy faljanak, hogy aludjanak, hogy éljenek,
mintha szívükben nem lenne
Jancsi halála, Janka halála,
Andy halála, a csöppségé.
Gyerekeké.

És a gyülekezet gyásza fölött,
a holtakra hajlók
feje fölött
ott voltak újra ők,
kibontva haragjuk zászlaját,
ott voltak, akik falni tudnak,
aludni tudnak, élni tudnak,
miután gyerekeket öltek.

GYÁRFÁS ENDRE FORDÍTÁSAI

Paul Niger francia nyelvű, guadeloupe-i származású író, költő 1915–1962). 1944-ben mint gyarmati tisztviselő Afrikába került. Részt vett a Présence africaine című folyóirat munkájában. Egy autonomista szervezet tagjaként harcolt Francia-Antillák függetlenségéért, emiatt kitiltották Guadeloupe-ról. Amikor vissza akart térni a szigetre, repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett.
Harcos, elkötelezett szerző, aki mindig kifejezésre juttatta a gyarmatosítás elleni gyűlöletét, az eljövendő függetlenség és szabadság reményét. Sok tekintetben túllépett a négritude ideológiáján s annak irodalmi megnyilvánulásain.


PAUL NIGER

Nem szeretem ezt az Afrikát

„Szeretem ezt az országot – mondta –, kap itt az ember ennivalót, engedelmességet, csirkét négy sou-ért, nőt százért, és az igen, uram sem kerül sokkal többe.
A probléma csak az – tette még hozzá –, hogy a volt lövészek és a meszticek meg az írástudók nem vesznek tudomást a parancsokról, és falufőnökökké akarják választatni magukat.”

 Én nem szeretem ezt az Afrikát,
a „nayák” Afrikáját,
a „makuk” Afrikáját,
a „banák” Afrikáját,
a „yesmen” és a „beni – oui – oui”-k Afrikáját,
a meghunyászkodók Afrikáját, akik mint valami kegyet, úgy várják
mikor rúg beléjük egy csizma,
a megadás zászlajaként lobogó bubuk Afrikáját,
a dizentéria, a pestis, a sárgaláz, a bagórágók és még, hadd ne mondjam,
a botozók Afrikáját,
a „Nigeri Ember” Afrikáját,
az emberölő napégette lepusztult síkságok Afrikáját,
az obszcén ágyékkötők és a kényszermunka görcsölte izmok Afrikáját,
a néger nők Afrikáját, kik a felejtés alkoholát szolgálják ajkuk tálcáján,
a perverz boyok, tizenkét esztendős ribancok, a túlérett papaja ritmusára lengő keblek,
a kiszáradt lopótökként gömbölyödő ölek Afrikáját,
a Paul Morand-ok és André Demaison-ok Afrikáját,

Én nem szeretem ezt az Afrikát.

Egy napon Isten leszállt a Földre, és elkeseredett,
látván, hogyan viselkednek az emberek
az általa teremtett világban. Rájuk szabadította a vízözönt.
És a megfiatalodott földből új mag csírázott ki.
A bárka benépesítette a világot, és az emberiség a fény nélküli korból lassan-lassan
eljutott a pihenés nélküli korba.

Isten megfeledkezett Afrikáról.

Krisztus megváltotta a gonosz embert, és Rómában felépítette Egyházát.
Hangja meghallgattatásra talált a sivatagban, s az Egyház és a Társadalom,
egymás vállán, egyik a másikra támaszkodva,
megvetette alapjait a civilizációnak, melyben az ősi Bölcsességre figyelő emberek,
hogy lecsillapítsák a még elő antik istenek haragját,
tíz évenként néhány ezer emberből áldozatot mutattak be.

Isten megfeledkezett Afrikáról.

Ekkor valaki rájött, van egy emberfaj, amely
még nem rótta le Istennek fekete-vére adósságát; figyelmeztették erre,
és e faj megfizette adósságát –
és még ma is fizeti! Amikor azonban helyet kért a világegyetemben, itt-ott kijelöltek
számára néhány padot. Leült. Majd elaludt.
Jézus rátette kezét e göndör fejekre, és a négerek megmenekültek –
természetesen nem itt!
Mivel azonban a mennyország kapui mindenki előtt nyitva állnak,
tömegével tódultak be,
és az Ige szerint, bevégzendő a csodatevést, és a négerek, örökre megtisztítandó
az eredendő
bűntől, fehérekké változtattak,
amiért is nem látni (kivéve az amerikai filmekben) sem néger angyalokat,
sem néger szenteket.

Azóta szennyezi a néger fajta, mely hasonlatos a csalánhoz
a lelkek aratását,
és ezért hajt ki mindenütt, ahol csak kasza szét akarja választani
az életet s az idegen földet.

Mindenütt,
ahol csak vétkezőket kell megmenteni és kegyet osztogatni,
mindenütt,
ahol embervérnek kell megváltania az emberi test gyöngeségeit,
mindenütt, ahol csak kínlódni kell,
ahol ásni kell,
mindenütt, ahol izzadtsággal és vérrel emeltek oszlopokat,
ahol meghalnak,
ahol gyilkolnak,
ahol kiáltanak és táncolnak,
táncolnak, mint lidércfény zöldellő domboldalban,
ahol a világ lüktető ritmusának
kifényesített csizmákra és imaként az égbe szálló
zúgó liftekre van szüksége.

És Isten így szólt: „Jól van ez így,
Mert bizony lustának lusta egy fajta,
és én lesújtok rájuk, le én, Názáret békéjével,
míg csak meg nem döglenek.
És kereszteket dugok a hátsó felükbe,
fehér kereszteket,
vörös kereszteket,
kékeket, és mindhárom színűt egyben, azután
kőkereszteket,
fakereszteket,
római kereszteket, horogkereszteket, lotaringiai kereszteket,
míg csak csillagokat nem látnak kínjukban,
és sivár-kihalt ösvények mentén hajtom föl őket a Mennyország kapujáig,
és kiállítom őket a Napra, hadd fehéredjenek,
és akik nem találtatnak méltónak arra, hogy a kiválasztottak közé kerüljenek,
rábízom őket Mohamedre.”

És szólt Boldizsár.
És szólt Menyhért: „Jól van.
Legyen meg a Te akaratod, és legyen meg a Mi akaratunk, mindörökkön örökké!”

Nézd: Melánia, az öreg cseléd, minden áldott minden reggel sántikálva viszi
piciny gyertyáját
megváltott bűnei oltárára hogy letegye,
és imádkozik öntudatlan testvérei lelki üdvéért, és
hogy béke uralkodjék az emberek földjén.

De én nem szeretem ezt az Afrikát!

A homok-farkukba harapó fehér skorpiók Afrikáját,
az epiteliális hullámként hömpölygő bozótok Afrikáját,
a mártírok kiömlött vérét okkersárgára szárított földek Afrikáját,
a vaskarikába bújtatott Afrikát, mely mint akasztott ember,
ki az erőszak bűntettét kívánja büntetni, kötélért és rőzsenyalábokért reszket;
a nem színlelt szenvedésébe görnyedt Afrikát,
a síkságok Afrikáját, hol gyermekkorom egyedüli obijai nőnek,
a simára borotvált baobabokat böködő kaktuszbokrok Afrikáját,
a kettős igazságok, de egyfajta bűntettek Afrikáját.

Nem, nem szeretem ezt az Afrikát!

És most én kérdezek:
Mit fogsz válaszolni az utolsó ítélet napján a te istenednek,
amikor megkérdezi: „Mit tettél népemmel?
Embereket bíztam rá emberekre, hogy megtanítsák nekik a szeretetet,
 és a tajtékzó gyűlölet mint sav marja a földet.
Nyájamat a csúcsok kemény füvével tápláltad?
Olyan földet akartam, ahol az emberek – emberek,
és nem farkasok,
nem birkák,
nem kígyók,
nem kaméleonok;
olyan földet akartam,
ahol a mag valóban – mag,
ahol az aratást a lélek kaszájával végzik el;
a Megváltás, és nem a Bűnbánat földjét akartam,
hol zölden hajtanak az ágak, bizton állnak a trónusok,
hol az embert nem töri meg a csillagok súlya.
Méltó vagy-e arra, hogy népem mezítelen lábát megmossad?
Válaszolj!”

Mit fogsz felelni? S egyáltalán – fogsz-e felelni?
Hová, mely fű vetette árnyékba fogod elrejteni
a leprás duzzadt lábát, mit nem érintettél,
és a nők hasát, kiket nem szerettél,
hanem erővel magadévá tettél?

Hol, melyik folyóban, melyik tócsában mosod le
a lázas beteg fekete vérét, kit nem gyógyítottál?
Hol, milyen ágyban, milyen lepedőkben ringatod majd
az álomkóros álmát, ki a feledés pincéjében vergődik?
Ó, baobab felhőkbe kapaszkodó kitárt keze,
és a szarvastehenet faggatóra fogó oroszlán!
Mit mondasz majd azokról, kik nem ismerik az élet ábécéjét?
És mit mondasz majd azoknak, kik
mint holtak hullámok hátán, vizek árján hányódva,
a te hibádból ittak a szellem csalfa képeiből?
Mit fogsz válaszolni azon az estén, amikor majd
látom köröttem ólálkodni az éj árnyait,
s azokat, kik nem láthatják meg a napvilágot?
Igen! Hogy idáig eljöhessek, sokszor meglátogattam
az idegenbe futó meztelen homoki kígyót;
a szeretet arany sztalaktitokat állított
kitárulkozó szívemben,
s a lényem legbensőjében forró leheletet fúvó trópusok
elolvasztották,
semmivé olvasztották a múlt friss relikviáit,
és én újabb, mindig csak újabb mangróvefákat találtam ki...
Láttam síkságain, olvastam homokjában,
hogy Afrika nagy föld akar lenni;
láttam lakóiban, olvastam homokjában,
hogy nyomorúság földjévé tették.
És lábaim taposták a felgyújtott házak hamuját,
és reszkettem asszonyok hasán
és idegen földön kellett aludnom –
földön, mely az enyém volt.
Holtak föltámadtak, hogy
megtépjék zakómat, elátkozzák nevemet;
utat kellett törnöm e naiv fantomok között,
és meg kellett kaparnom életük kérges bőrét,
és a világos öröklődés hol feltör, a fekete kutakban
kellett a lényegi hullámzás hosszú remegését keresnem.
És mindig, mindig a kutatás-keresés, mi véremet falja…
Mert sajnos hallottam, engem faggattak –
Istenem, válaszolsz helyettem, beszélsz velük?
E lelkek, kik ott messze élnek, belemélyesztették
durva fogukat az életbe,
beleharaptak gyümölcseidbe,
és a húsukban lakozó bűn férge alattomosan
alagutakat fúr csontjukban, hol hallom,
ott zeng Sátán obszcén kacaja.
Behunyod szemed, ködökbe burkolódzol,
te, cinkostárs, lélektolvaj?
Hagyod, hadd szitkozódjak, bosszút sem állsz rajtam.
Ha nem igaz, ölj meg!
Kényszeríthetsz persze, hogy imádkozzak, de nem lophatod el szavamat;
megparancsolhatod, hogy reménykedjek, de nem tilthatod meg, hogy
meghaljak,
sem azt, hogy sápadt arcod elé hányjam tehetetlenségemet.
Gyomrom bűze felkavarja gyomrod?
De lemoshatod kezedről zöld vérem,
mert nem tudom neved, és oltáraimat olyan Istennek építem, kit ma
még nem ismerek... 
Hallga! elhallgatott a tam-tam: a varázsló talán kiadta titkát,
szavannák forró szele idáig hozza üzenetét,
a csikóhal már intett: csönd!
Afrika szólni készül.
Most ő adja elő követelését:
„Olyan földet akartam, ahol az emberek–emberek,
és nem farkasok,
és nem birkák,
és nem kígyók,
és nem kaméleonok;
olyan földet akartam, ahol a föld–föld,
hol a mag–mag,
hol a termést a lélek kaszájával takarítják be;
a Megváltás, nem a Bűnbánat földjét akartam –
Afrika földjét akartam.
Évszázadok szenvedései élesítették nyelvemet,
számolni vérem csöppjeivel tanultam,
és előveszem nagylelkű próféták mondásait,
és azt akarom, zöld ágakkal takart földemen
az egyenes beszédű ember végre vállaira vegye a súlyos eget!”
Ne válaszolj neki, már nincs rá szükség,
hallgasd e buzgó hevületben izzó országot,
nézd ezt a bizakodón menetelő népet!
Afrika talpra állt.
Nem gyűlöl, nem tesz szemrehányást,
nem kér, határozott szóval állít:
vannak még üres padok Isten Templomában,
vannak még fehér lapok a Próféták könyveiben.
Szereted a kalandot, barátom? Nos, akkor nézd!
Egy kontinens mozdul, egy faj ébred,
szellemek mormolásától rezzen a falevél,
új ritmus fúr utat magának a világban,
soha-nem-látott szín ékíti a szivárványt,
fölszegett fej hívja a villámot.
Afrika szólni készül.
Egyetlen igazság és egyetlen bűntett Afrikája,
Isten ellen, az emberek ellen elkövetett bűntény,
Afrika-sértés bűntette;
bűntett azok ellen, kik hordanak valamit.
Hogy mit?
Egy ritmust,
egy hullámot az éjben, az erdőkön át,
semmi mást, csak egy új lelket,
egy hangszínt,
egy intonációt,
egy erőt,
egy kiterjedést,
egy rezdülést, mely fokozatosan terjed a velőben,
s egy öreg, álomba merült szívet tovagörget,
átkarolja derekát, és tekeredik,
és forog,
és vibrál, egyre vibrál a kézben, a vesében,
a hímvesszőben, a combokban, a vaginában,
megy, lejjebb megy,
megroppantja a térdet, a bokaízületet, a lábfejet,
ó, ez a fékevesztettség, mi az égből égve izzaszt.
S ez az új büszkeség, barátom,
pillantásunkat mi a sivatag népére irányítja,
bátorság, minek nincs ára, lélek, mi nem kér,
egy sima mozdulat a testben, mi soha nem fárad.
Hadd tapintsam a szabadult s most születő izmot,
hadd járjam végig újra az első hódítók útját!
Szerény öröm óriás zöld mezeje,
könnytelen kín erős mozdulása,
kunyhók arany-robbanásában befejeztetett világ finom avatása,
ímé, kereső-kutató lelkeink végső sora.
És mindezt meg akarjátok spórolni magatoknak?

Nézd, az éj már útja végéhez ér,
hallom dalát a flambojant-fa szívében áradó nedveknek.

KUN TIBOR FORDÍTÁSA
 

KOSZORÚ

Száz éve született Vas István (1910–1991). Három emlékezetes versével idézzük meg alakját és költészetét.

VAS ISTVÁN

Budapest balladája

Egész alacsony szintre szálltak,
Hídak és házak közelébe
A bombázók. „Terrorizáltak.”
A város meglapult, szegényke.
Megtelt, majd kiürült az utca.
Az autók túszokat kerestek.
Vasárnap vették birtokukba
A megalázott Budapestet.

Azóta hó lepi a Várat
S a várost is. Ruhát cserélve
A kikelet is bújdosásnak
Adja fejét. Fut vissza, Délre.
A költő fél, hiába futna.
Hetykén rímel, de gyomra reszket.
Talán csak ő az, aki tudja,
Hogy megalázzák Budapestet.

Szegény vendéglők, kávéházak!
Zuhan a város csúf sötétbe.
A hódítók gót gajdja árad
S a bennszülöttek rettegése.
Nekik szolgál a Vár, a Posta
– Hiponotizőrnek rossz idegzet –
És egy gyakorlott kéz kifosztja
A megalázott Budapestet.


Ajánlás

Lehetsz herceg vagy kommunista,
De szégyenünket már ne vesd meg.
Tekintsétek szánva, ne szídva
A megalázott Budapestet.

1944


Marx

Hogy nem érvényes többé? Elavult?
Hiszi a piszi. Én ugyan nem értem,
Hogy mi történt a világpiacon,
Sem azt, hogy miért éppen ott,
miért nem
Amott lett győztes az a Valami,
Ahogy kezdetben megjósoltatott,
És azt sem, hogy e két-három fokos
Eltolódás miért is okozott
Itt ilyen, ott olyan okozatot –
Már amilyeneket. De azt tudom,
Azazhogy látom, hallom, hogy
megint egy
Kísértet járja nem is Európát,
De a világot. Vagy mitől remegnek
Ott meg amott? Gondolod, az atom-
Vagy neutronbombától? Nem bizony!
A földgolyót féltik tán? Van eszükben!
Védje meg odafent az atyaisten
– Ha szüksége van rá – a széteséstől!
No mondd meg hát, mitől e félelem?
Talán az általános pusztulástól?
A rakéták robbanó töltetétől?
Az űrbeli mesés lézersugártól?
Hisz félhetnének ettől is. De nem!
Csak a kommunizmus kísértetétől.

1983




Női kéztanulmányok


Óda a tegnapi asszonyokhoz

De szépek vagytok, tegnapi asszonyok!
Hamvadó szemetekben még néha felragyog
A régi büszkeség, amivel az első szeretőt
Vállaltátok papák-mamák, a világ vádja előtt,
S nem sütöttétek le a szemeteket, ahogy illett akkoriban,
S nem bújtattátok a szempillák fátylába démonian,
Ti először itt mifelénk, ti válogatott kevesek,
Akikben az örök nőiség új hitté lelkesedett,
A mi hitünkké, mely szemetekbe sütött, csalatatlan, fiatalon,
S a ti nézésetekből is a Remény, a Forradalom
Hivott bennünket, az ébredő, felszított Vággyal egy –
Ó, micsoda förtelmeket látott később a szemetek,
Micsoda rettegéseket, micsoda mocskot, hány halált,
Hány börtönön át őrizte nekünk megváltó mosolyát,
Mögötte hány holt férfi enyész, hány otthon füstölög,
De ma is hogy tud ragyogni még a romjaitok között,
S fiatalok boldog feje fölött ha összenéz szemünk,
Ma is, mint rég volt, vagy rég se volt, tudással telve ölelkezünk.

És utcán vagy hangversenyen, ha feltűntök, szembe velem,
A fejetek fölvetését már messziről megismerem,
Mert ilyet nem tudnak semmimód az édesek, a maiak,
A macskatekintetű puhák, a sejtelmesek, a démoniak,
A szemükbe hulló hajúak, a lankatag idegbabák,
Ahogy ti értettétek vívni a szerelem párbaját,
S az ősbuja bajvívásnak új értelmű kedvet adott
A tiszta, nagy homlok, a hátrasímult, gretagarbós hajatok,
Ahogy irodában is tudtatok ülni, és állni a műhelyekben,
És tudtatok várni keményen, hívőn, hitetőn, töretlen
A hegytetőn fölszegett fejjel megállni a hajnali szélben,
Az ágyban az új gyönyörökkel szembenézni merészen,
És tisztán a szennyben, a vészben, ti erősek, ti szépek!
Még ma is a tömegben megismerem, ha ti léptek,
Mert izmos lábatok ma is ruganyos még, ma se csoszog.
Mert ma is a jövőbe léptek, ti tegnapi asszonyok,
Mint amikor a lábatok föl, föl a csúcs felé
Kapaszkodott, tar ágakon átragyogó nap elé,
Vagy a lejtőn lefelé nagyokat szökellve rohant,
Vagy sílécen egyensúlyozott az ormótlan bakancs,
Mely kedvesebb volt a szívemnek, mint most a tűsarok,
S hogy tündöklött a lábatok, ti tegnapi asszonyok,
Mikor a Dunán, alkonyi fényben, a gurulópadoson
A deszkának feszült a hosszú szárkapocs izom,
És mennyiféle fáradtság gyűlt össze a lábatokban,
S hol mindenütt járt a lábatok, micsoda sarakban, táborokban,
És fáradt lábatokkal is hogyan karoltatok –
Az erőtök is micsoda gyönyör volt, ti tegnapi asszonyok!

És hányunkat karoltatok, ti tegnapi asszonyok?
Milyen szomorú társaság, ha visszagondolok!
Mindegyitekhez milyen szeretők tartoztak, micsoda férjek,
Kik innen-onnan, amíg lehetett, hozzátok visszatértek!
Társaim, hova tűntetek, ti tegnapi férfiak?
Milyen sírok temettek el, milyen börtönfalak?
Milyen vesztőhely várt titeket, miféle új gyalázatú tűz?
Miféle titkos kapcsolat az, mely minket összefűz?
Nekem testvérem mind, aki titeket szeretett,
Ti tegnapi, bátor asszonyok, mind aki veletek
Akart új életbe kezdeni, nem ahogy adatott:
Ahogy ti tudtátok élni a szépet, ti tegnapi asszonyok.
Csak értetek volt szép a kalandos, kurta átmenet,
Mert szebben éltünk, mi tegnapiak, mint ahogy lehetett.

S ezért hiszem, hogy a föld alá nagyobb kincs soha nem jutott,
Mint amikor lekerülnek oda a ti csontjaitok,
A tatár koponyák, a buksi fejek, vagy a különös keletiek,
A lábszárcsontok, a csodatudó ujjak, csigolyák, perecek.
S aki közületek oda rég lekerült, mikor virágban állt,
Azóta átragyogtatott idefönt minden homályt,
S a szépségből, a tegnapiból, nem tudom, mi maradt,
De felsugárzik titkosan, mint földalatti nap.

1961




Női fej (tanulmány)





Isabella d’Este képmása

MEGMENTETT OLDALAK

CSÖRSZ RUMEN ISTVÁN

Anyám versei elé
    
Nehéz szívvel írok. Ez a válogatás, amelyet itt olvashatnak, anyám, Fűri Anna régi verseiből készült. Egyetemi és pályakezdő évei alatt írta őket 1966–1971 között. Akkor több irodalmi társaságba járt, néhány írása meg is jelent kisebb lapokban, ezután viszont harmincöt éven keresztül csak mi, a legszűkebb család olvashattuk a verseit. Anyám klinikai szakpszichológus volt, ezrek (köztük rengeteg öngyilkosjelölt) életét, lelki békéjét és házasságát mentette meg a Korányi Kórházban, illetve a Lipóton, ahol Kun Miklósnak, Radnóti egykor barátjának osztályán dolgozott. A krízisintervenció volt a szakterülete, gyakran családterápiával gyógyított, a nyolcvanas években egyike lett a jungi pszichoanalízis új hazai képviselőinek. Tanult hipnózist, évekig tanított az egyetemi szakképzésben, szakmai és mentális kiégés elleni tanfolyamokat szervezett tanároknak és pszichológusoknak, gyógyító kazettákat készített a betegségről és a gyászról, a kilencvenes években a Zuglói Nevelési Tanácsadóban és közlekedéspszichológusként dolgozott. Ezekkel a szerepkörökkel nem volt szabad vegyíteni a költőét, aki saját lelkének szenvedésével és kételyeivel viaskodik. Akkor sem, ha ez is ő volt. Igazi, személyes sorsát kevesen ismerték: nagyon szegény falusi iparoscsaládban született, apa nélkül nőtt fel, kiskorában édesanyját is csak ritkán látta, gyermekéveit vidéken töltötte a szegedi rokonoknál, majd Pestre került. Állandó nélkülözés közepette végezte a gimnáziumot és az egyetemet. Apámmal, Csörsz István íróval való házassága harmincöt évében családfenntartóként gondoskodott rólunk. Nagyon fiatalon támadta meg a betegség, sokféle szövődménnyel. 2005-ben súlyos agyvérzés érte, amelyből saját erejéből fel tudott épülni. A kezelések és a nagyon megértő kórházi és otthoni ápolás során egy percre sem adta fel: szerette és tisztelte az életet, harcolni akart érte és a szeretteiért. A kórházban nemcsak a betegtársak, hanem a nővérek is bejártak hozzá beszélgetni, gyógyulni. 2006. november 12-én hajnalban halt meg, alig 60 évesen. A szentendrei temetőben nyugszik; sírjára apámmal azt a verssorát választottuk, ami összeköti egész életét és identitásait: Nyitott kapumban állok.
    Régi verseit sok évig őrizte titokban. Néha újakat is írt, de nem akarta őket nyilvánosságra hozni. Sokat beszélgettünk erről. Nem annyira a fanyalgó kritikusok értetlenségétől és az ebből eredő gyakori tapintatlanságtól félt – bár egész életében a tapintatért, mások megértéséért és gyógyulásáért dolgozott –, hanem attól, hogy ezek a versek egyszerűen túl nehezek lesznek az olvasónak. Hogy fájni fognak, nem gyógyítani. Néha én magam is félek őket elővenni, mert nagyon mélyen érintenek. De 2000 táján egy barátunk biztatására összeállított belőlük egy kötetet, amelyet letisztázott és sorba rendezett Ha kiállod pillantásod címmel. Ez a kötet hamarosan megjelenik, s most egy válogatást adunk belőle. Hiszem és érzem, hogy ezzel ő is egyetért. És tudja, hogy miért nehéz.

FŰRI ANNA

Posztumusz versek

ÓVATOSAK
        HOGY FILLÉREM ELFOGADJÁTOK
KÉREGETEK
                                                                  1968
*

ajánlás

cipót süt benned
 a jóság
kovász
a fegyelem
a szántó-vető
értelem
penge-
megértéssel
karéjba vág
s megéheznek tőled
az éhezők
1966

*

nyitott kapu

nyitott kapumban állok
készséges vagyok mint a gyalogút
testvéreket várok
s megöregszem
a járást senki sem ismeri

nyitott kapumban állok
elgémberedett a türelem
odalépnek
dörömbölnek
nyitott kapumban állok

észre sem vesznek
1967

*

szivárvány karján fekszem
fejem alatt kispárna a lét
megfeszített szerető
– égre szegezett karral –
parányi engem át se ér
szivárvány szűri ujján a napot
pokol pora én fennakadok
s ha szétoszlik lassan
fennmaradok
ott
magam karjára hajtom a fejem
1968

*

ha már

fényesen fáj mint
a sztaniol
csillagokat vághatsz
belőle
1970

*

Anyám
nekem, hitetlennek
imakönyvem
1966

*

a csönd tetvei
megmartak minket

ami elmarad:
vakarózás
1970

*

körbe

kitaszítom magam
belőlem

csak ölembe hullok
1970

*

fák

simulj hozzám
Sohabúj
simulj
anyácskádhoz
bújnék anyám
Sohahív
ágam nem hajol már
1971

*

keresztkérdés

kell neked
az apám lánya?
Nincsen apám
van-e lánya?

Kell neked az anyám lánya?
És ha nem lány
anyja-lánya?
1969

*

hallgatsz

de a csönd tüskéin
méreg is lehetne

*

mind szüzek voltunk
szüzek
mint a vadalmafák
valami kertész
gallyaink lemetszette
valami kertész
termőággal beoltott
fanyar kis vadalmamellünk
édes húsú gyümölccsé vált

de lányaink
konok kis vadalmafák
1968

*

kellene egy kút
benne három béka üljön
benne három béka üljön
meg egy lány

kellene egy lány
aki háromszor vetélt
aki háromszor vetélt
meg egy férfi

kellene egy férfi
aki háromszor ugrik
aki háromszor ugrik
meg egy kút
1971

*

valaki megérti

fuss rohanj
csak így menekülsz
árnyékod követ
fölötted elfogy az út
alattad elfogy az ég
szembekerülsz magaddal
ordíthatsz egyet végre
s ha kiállod pillantásod
megmaradsz
1968

*

sisakrostélyos
tegnap reggel
hol a páncélod
hol a kardod
elrongyolt
libabőr gúnya
hol a váltásod
hol az arcod
amíg aludtál
elaludtam
hol az álmod
és hol az álmom

*

sárkánytojás

sárkánytojás
héját
sárkányfi
töri fel
galamb
veri szét
szél fújja
köveken
vagy
sárkánytojásból
baromfi
kel?
1968

*

behorpadt
csend gong
törött
ütő
megkondul
a hallgatás-harang
megszületik
a kettő

*

lépteid előled

elkóboroltak
az utat felgöngyölték

van: visszafelé
1970

*

mese

egyszer voltam gyalogút
de kinőtt a szárnyad
egyszer voltam csodakút
de nem voltál szomjas
egyszer voltam három év
de már nem emlékszem



VISSZANÉZTEK

a fenegyerekeket a fene kitagadta
      édesanyákba nem haraptak
            hogy kipróbálják édes-e
                  az ágrólszakadtak águkra néztek
                        VISSZANÉZTEK
                  a csavargók útja kiegyenesedett
            a fafejűek homloka kirügyezett
      rozsdásodtak a pléhpofák
s kik nem hittétek nagyot néztek ha

VISSZANÉZTEK

1969

KÉPZŐMŰVÉSZET

FÜLEP LAJOS

Leonardo*
____________________________________________________________________
* Elhangzott Leonardo da Vinci születésének 500. évfordulóján, 1952. április 15-én, a budapesti Eötvös
Loránd Tudományegyetemen. Jelentéktelen rövidítésekkel közöljük.

Leonardo da Vinci (1452–1519) a művészet történetének legproblematikusabb alakjaként él a köztudatban és a szakirodalomban. Problematikusságának motívumai: hogy annyi mindennel foglalkozott.
    Mindennek tetejébe még a művészetét szinte üldözni látszó balsors. Néhány bevégzett mű, igaz, egy hatalmas út nagyszerű állomásai, de mintha ezen az úton nem is állomások, csak föltételes megállóhelyek lettek volna, s ritkán; közülük is a legjelentősebb siralmas állapotban; aztán: töredékek és törmelékek, vagy tanítványok, követők munkái, a mester terve nyomán vagy ihletésével, itt-ott talán keze munkájával; aztán: kisugárzása, jelezve, meddig ért el szelleme térben és időben – mint egy égitest útja a kozmoszban, elhaladta után reflexeiben még tovább ragyog, mikor ő maga már nem látható, útja mentén a világ megváltozásából tudni, hogy arra ment. A művet, ami hatott, már nem látjuk, nem ismerjük. Hatását igen.
    Tudományának sorsa még katasztrofálisabb. Századokig eltemetve, hatástalanul – akkor kerül napvilágra, amikor a tudomány túlhaladt rajta –, s ma száz meg száz dologra csak azt mondhatjuk: lám, ezt ő már tudta, mikor még senki más, ezt is sejtette, ezt is megmondta stb., stb., triumfussal és elégtételadással, amely azonban már nem tudja pótolni az elmulasztottat.
    Mi az oka?
    A legkínálkozóbb, s valóban egyöntetűen hangoztatott válasz: egyénisége.  Fölösleges ma a kortársak és közvetlen utódok, Vasariék vádját az állhatatlanságról cáfolni. De még ma is, nem vádként, tényként konstatált ok: túlságos sokoldalúsága, egy ember, a legnagyobb lángész se csinálhat ennyifélét – maga az idő, az emberi élet kevés hozzá.
    Nem akarom az egyén jelentőségét bagatellizálni, se semmi mást. Mégis, mindez együtt, nem elég magyarázat. A végső magyarázat az egyénen túl van. Azt állítom: Leonardo problematikus volna akkor is, ha mindent megcsinált volna, amit valaha akart, s minden, amit megcsinált volna, egy szálig meg is marad. Problematikussága talán nem lett volna olyan nyilvánvaló, amilyenné a külső körülmények tették, de nem lett volna kisebb, sőt minden művel nagyobb lett volna, még akkor is, ha az utókor nem látja. Ez a problematikusság immanens, nem függ attól, látják-e.
    
    Megértéséhez sokkal nagyobb perspektíva szükséges, mint amilyenből általában nézni szokták. A kort, a társadalmat, a kultúrát, benne a művészetet az európai kultúra egyik ősével, a görögségével kell egybevetni. Ott a világnézet nincs ellentmondásban a társadalom életével, a kultúra, a művészet produktumaival, magával a kultúra, a művészet tényével, azzal a ténnyel, hogy a kultúra, művészet egyáltalán van. Nem azt akarom mondani, hogy a görögség olyan egységes volt, hogy nem voltak benne ellentétek. De más az ellentét, más az ellentmondás. Ott – pars pro toto mondom – háborúztak, de a háború isteni dolog volt (ha szörnyű csapás is), hiszen istene volt. Vagyis: a fegyvereket nem a béke s a „szeressétek még ellenségeteket is” istenének nevében, hanem a véres Arész, vagy az ugyancsak harcias Athéné stb. nevében áldották meg. A test és a testi szerelem szent dolog, istennője van – de nem folytatom: mindenben így van. Itt: az alázat, szelídség, szeretet, megbocsátás, szegénység, önmegtagadás stb., stb. vallása és hivatalos világnézete – életben, társadalomban, politikában, kultúrában, művészetben mindennek az ellenkezője. De ez még nem elég. Istenné teszik, hivatalosan istenként imádják, aki ezeket az evangéliumi tanokat hirdette, de ha valakinek eszébe talál jutni, hogy az ellentmondást megszüntesse, ezeket a tanokat áttegye a valóságba, az életbe, akkor az eretnek, az nem a Krisztus, hanem az Antikrisztus fia, vagy akár maga az Antikrisztus – a szeretet, megbocsátás nevében tehát: elevenen meg kell égetni, előzőleg még, a teljesség kedvéért, kerékbe törve.
    Az egyház egyik nagy hivatalos szentje, a nagy egyházatya, Hieronymus, már 400 táján megírta a keresztényekről: „Drágakövek borítják a könyveket, a templom kapujában éhen vesznek a koldusok.” Azokból a gyönyörű könyvekből olvasták gyönyörű énekszóval a kapu mögött, bent a templomban, az irgalmas szeretet igéit. Assisi Ferenc megvakult bele, annyit sírt. Mibe vakult meg? Ebbe az ellentmondásba. S neki, aki míg élt, nem tűrte, hogy a fraténak egy gombostűnyi saját tulajdona legyen, a rajta levő zsák se lehet az övé, persze, breviáriumának se volt szabad lennie; neki, halála után, ott mindjárt a sírja fölé káprázatos pompájú, remekművekkel és drága kincsekkel díszített templomot építettek, a római császárokéval vagy egyiptomi fáraókéval vetekedőt; Ferenc a művészet, az evilági értékek, tehát a kultúra egyik legnagyobb inspirálójává vált az egyház s az ellentmondásos társadalom kezén – a hegeli List der Idee-nek világraszóló példája.
    Ha a kereszténység, legalábbis az evangéliumi kereszténység: a test, a világi élet, világi javak tagadása („mit használ valakinek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkében kárt vall” stb.) s a másvilág, az örök élet affirmálása; viszont a kultúra, akárhogy viszonyul is egy másik világhoz, az evilági javak affirmálása – akkor kereszténység és kultúra ellentmondás. Ezt nem lehet se elkenni, se elhazudni – olyan radikális keresztények, mint Kierkegaard, vagy a modern, úgynevezett dialektikus teológusok, Barth stb. sokkal világosabban látták és megmondták minden kompromisszum-mesterkedőnél. Keresztény népeknek lehet kultúrájuk, de az nem a kereszténység, különösen nem az evangéliumi kereszténység kultúrája.
    Az ellenmondás eredménye sohase látszott olyan megdöbbentően, mint Leonardo korában, a művészet nagy pápái, Borgia VI. Sándor, II. Gyula, X. Leó idejében, amikor Machiavelli azt az erkölcs-földrajzi tételt mondja ki: minél közelebb Rómához, annál nagyobb romlottság. A Krisztus születése óta számított csaknem 2000 esztendő az emberiség történetének legnagyobb hazugsága.
    Leonardo korában a művésznek háromféle viszonyulása lehetséges ehhez a helyzethez (a legnagyobbakra gondolok, az eredetiekre, akik maguk élik meg a dolgokat): 1. Raffaellóé – mintegy átrepül a szakadékon, nem is látja, problémái nincsenek, az abszolút művész, az artiste pur: akármihez nyúl, forma, harmónia, szépség lesz belőle; 2. Michelangelóé – egész széltében-mélységében látja-éli a szakadékot, együtt van benne az ellenmondás két terminusa, tudja, hogy összeegyeztethetetlenek, egész életében ezen gyötrődik: együtt van benne a szatócs primitív hite (ahogy mondani szokták: a szénégető hite, la foi du charbonnier) és a platonizmus; mikor Bolognában a pápa szobrát készül bronzba önteni, testvéréhez írt leveleiben kéri őket, imádkozzanak, hogy jól sikerüljön; s aztán odafesti a Sistina mennyezetére és az Utolsó ítélet-ben az egyház fejének oltára elé a pogányság apoteózisát; 3. Leonardóé – aki nem tud üres térben alkotni, aki végiggondolja a dolgokat, látja az egész valóság logikáját, aki a valóságból akar, s csak belőle tud alkotni, úgy, mint egy görög művész, egy Polükleitosz, Polügnotosz vagy Pheidiász, az intellektuális lelkiismeret embere – pontosan csak az történhet vele, ami történt. A negyedik lehetőség: lázadás, forradalom – merő absztrakció, aki ismeri a kort, tudja, hogy lehetetlenség.
    
    A kor – a renaissance – az antik visszatérésének tekintette magát. Dante még abban a tudatban élt, hogy az antik kor tulajdonképpen megszakítatlanul folytatódik; a humanizmus, Petrarcával az élén, tudja, hogy a világ közben elszakadt az antiktól, nagyon el is távolodott tőle, de azt hiszi, vissza lehet hozni, s folytatni ott, ahol valamikor elszakadtunk tőle – az antik világ nem halt meg, mert ha úgy, amint volt, elmúlt is, újra megszülethet. Az újraszületésnek föltételei vannak, csak teljesíteni kell őket, az írók, tudósok, filozófusok, művészek, politikusok (egy Cola di Rienzo például) teljesíteni is tudják őket, s amiben élnek, az már tulajdonképpen az újraszületés folyamata. Még a múlt század tudománya is így látta a kort, hiszen ekkor nevezték el renaissance-nak. Ma már tudjuk, hogy nemcsak Dante tévedett, hanem a renaissance is, a múlt század is, nemcsak elszakadtunk az antiktól, de föl se éledhetett többé. A történetben nincs ismétlés, és semmi se tér vissza.
    Hasonlóság azonban van. Éspedig nem az új Róma és a régi Róma, tehát nem az akkor ismert antik és a renaissance közt, hanem a közt az antik közt, amit alig ismertek, amit tehát nem utánozhattak, ami egyáltalán nem is utánozható: a görög polisz és az itáliai republikák sorsa között. Hellászban is: republikák mozaikja, egyesülés képessége nélkül, aztán Nagy Sándorral az önállóság, szabadság elvesztése, igazi nemzeti politika helyett pártok mindent megrontó küzdelmei – kultúrában, művészetben a legcsodálatosabb virágzás a republikák idején, aztán a hellenizmus; a kultúra, a művészet szinte még általánosabb, de már nem kenyér, hanem nemes életszépítő, a politikai és erkölcsi megnyomorodottság gyönyörű takarója, aztán mindinkább az üresség elkendőzője, végül luxus és aphrodisiacum. Itáliában hasonlóképpen. A Dante századában kialakuló comunék, hol arisztokratikus, hol demokratikus republikák, belső és külső harcaikkal, mindaddig, amíg egymás után valamelyik tirannus, azután pedig idegen hatalom kezére kerülnek – s az olasz nemzet csak századok múlva, a 19. század második felében születik meg. Kultúrában, művészetben a republikák közösségi művészete, olyan, amelyik az egész népé vagy legalábbis nagy részéé, aztán mind inkább és inkább a hatalmasoké, mindig több benne a pompa, a luxus, a barokk káprázat – vitathatatlanul még mindig nagy művészet, de már szintén nem mindennapi kenyér, hanem fantasztikusan nagyszerű bankett, pávasültekkel és pávafarkakkal, ínyenceknek delícia, Trimalchiók, Lucullusok dőzsölése.
    Leonardo pályája a szabad republika korában kezdődik, s elérkezik a tiranniák és idegen hatalmak korába, szinte jelképesen az idegen hódító, a francia király földjén ér véget. Leonardónak nincs hazája. A hazához való viszonyulásnak természetszerűleg ugyanazok a lehetőségei, amiket már láttunk más vonatkozásban. 1. Raffaellónak mindenütt ott a hazája, ahol falak vannak, amiket tele lehet festeni. 2. Michelangelo egész életében rázza a láncot – meg is mintázza sokszor –, és dühödötten rágja a zablát. 3. Leonardo sehol sincs otthon, hontalanul bolyong mindenütt, hontalan a szülőföldjén is – neki csak ott lehetne a hazája, ahol egységes, szabadon végiggondolható, a gondolatban és a tettben, a hitben és művészetben, az elvben és a megvalósításban közös, azonos világnézet, azonos valóság volna. Ahol van probléma, de ahol nem problematikus az igazság.
    Említettem, pályája honnan hová ér el – nemcsak elér: csinálja, teremti a kort, ő maga az átmenet, ő az, aki a régit az újjal összeköti, de úgy, hogy azt az újat megalkotja. Mintha valaki, egy ember, végigcsinálná az utat Polükleitosztól mondjuk Praxitelészig, Szkopaszig, sőt Lüszipposzig úgy, hogy a klasszika kezdete és vége közt levő fokozatokat maga megteremti. Nemzedékek útját teszi meg egymaga – nem úgy mondom: munkáját elvégzi, ez lehetetlen, hanem megteszi a nagy lépéseket, egy akkora útszakaszon, ami a görög példán mérve száz évnél többnek felel meg. Már első jelentősebb műve, az Uffizi-beli Három királyok kompozíciója túl van valamennyi quattrocentistán – úgy mint Polükleitosz a perzsa háborúk periódusának plasztikáján –, de nemcsak a pheidiászi, parthenoni klasszika fokáig jut el a Cenacoló-n, hanem amint meg fogom mutatni, a kései klasszika és hellenizmus fokáig. Ez a görögségben természetesen (egy embernek) nem volt lehetséges, a renaissance-ban az volt – de ennek a lehetőségnek megvoltak a sajátos föltételei, és nagy ára volt. Egyrészt a társadalom fejlettebb, gyorsabban alakuló, másrészt az antik ismerete kész megoldásokat kínál a művészetnek, nem kell magának minden fokot megcsinálnia, mint a görögnek, amelyik először járta ezt az utat. A görögöt is érte hatás, a görög is vett át, de a kezdetet vette át, az archaizmust, a többit neki magának kellett lépésről lépésre megcsinálnia.
    A renaissance-ot a kései antik művészet hatása érte, a hellenizmusé, az érett, sőt már túlérett megoldások példája, azért tudott olyan nagyokat lépni előre, azért tudott olyan kivételes zseni, mint Leonardo egy századnál nagyobb utat megtenni. Egy pillanatra visszatérek oda, hogy Leonardo balsorsának oka az egyénisége – ellenkezőleg, amit a forrásokból róla tudunk, rendkívüli, szinte ellenállhatatlan szuggesztivitásáról, inspiratív zsenijéről, mind arra vall, hogy talán nem volt még soha senki ennyire hivatott, hogy olyan kollektív műnek, amilyen a Parthenon, a Pheidiásza legyen – minden diszpozíciója megvolt hozzá. Az antik utáni kor, a keresztény kor Parthenonjai azonban nem a klasszika idején, a renaissance-ban alkotódnak, a romantika, a gótika katedrálisai ezek. Képzeljük el, mintha a görögöknél a Parthenon csak az archaikus korban, a 7. vagy 6. században, s annak a kornak a stílusában lett volna lehetséges. Nem, ott akkor volt lehetséges, amikor a művészet is megérett hozzá, amikor társadalom és művészet együtt elért hozzá. Utána, a keresztény korban, mire a művészet ismét klasszikussá ért, társadalom és világnézet: a kollektív mű föltétele, a benne levő ellenmondástól a hazugságtól széjjelhasadozott.
    Hát csakugyan, lehetséges-e a keresztény kor Parthenonja a valóban antikrisztus VI. Sándor pápa, Savonarola, Husz János, Luther, Loyola, kontrareformáció és inkvizíció idején? Mire a klasszika kora elérkezik, a közösség annyira megbomlik, az eredeti ellentmondás annyira megszaggatja Európát (különösen Itáliát még a politikai-nemzeti egység hiánya is), az idegen uralom s a hazaiak zsarnoksága úgy megtördeli, hogy a Parthenont – mert akkor is van még egy, s ez az utolsó – nem egy nagy közösség teremti meg kollektív munkával, kint a szabadban, mindenki szeme előtt, mindenki lelki-szellemi részvételével, hanem egyetlen valaki, aki maga csinál mindent, bezárkózik, nem enged oda senkit, még gazdáját, a pápát se: a harapós, aszociális individuum, Michelangelo, a pápa házi, privát kápolnájában – szinte azt mondhatnám, budoárjában –, a Sistinában. Tehát nem Parthenon – nem az, annak kellene lennie, de nem az, inkább az ellenkezője –, rangban talán egyenlő vele, de az ellenkező póluson. A nem létező és nem létezhető Parthenon timpanonja, még kompozíciójában is, Leonardo Cenacolója – gondoltak-e rá a művészettörténészek, mennyire az, noha Leonardo sose látott görög timpanont, s hogy micsoda érdekes formatörténeti probléma van ebben? Nem követhetem – itt most az a kérdésünk: mi van a timpanon mögött? Nincs mögötte Parthenon, mert nincs mögötte az a világ, az a társadalom, az a történeti szituáció, amelyből Parthenon nőhet ki. Ez a timpanon nem a társadalom tükre, mint ahogy Ariosto, Tasso lovagi epikája sem az. A dúsgazdag bankárok, vagy a foggal-körömmel, fortéllyal, méreggel hatalomra jutó tirannusok udvaraiban a legcsodálatosabb lovagi nemességet, hősiességet, önfeláldozást, női tisztaságot, ártatlanságot stb. zengik gyönyörű, zenélő stanzákban – a valóságról semmi sincs bennük, a valóságról, például Cesare Borgiáról, aki mellesleg egyházi főméltóság, érsek, kardinális, tehát pápává választható volt –, a valóságról máshonnan tudunk, a történetírókból, köztük Machiavelliből. Mindebből a kor művészetében semmi sincs. Nem közvetlenül – nagyon is közvetetten tükrözi a társadalmat. Csak végigvitt analízissel és körülményes interpretálással találni meg benne. Amit Lukács György szokott mondani, hogy egy csendéletben, egy lírai versben is meg lehet találni a politikát, csak persze meg kell tudni találni – itt is megtalálni a társadalmi valóságot, még könnyebben, mint a csendéletben vagy a lírai versben, csak sokkal körülményesebb a megmutatása.
    Vagyis: új kor, sőt új világ, új művészet kezdődik itt, de nem úgy, mint a görög archaizmusból a klasszika, organikusan a közösségből, amikor az egész élet, társadalom, politika, művészet együtt fejlődik, az van az egyikben, ami a másikban – az, amit egy szellemes német filozófus úgy szemléltetett, hogy egy görög vázából az egész görög életet ki lehet gombolyítani; itt a klasszika megérik a művészetben, de nincs hozzá az a valóság, amelyik úgy hordozza, amint hordozta a görög valóság a maga művészetét – sőt, némiképp fordítva van, a művészetnek kell hordania, kvázi megteremtenie a közösséget, ami persze csak ideig-óráig s a felszínen – mondjuk a timpanonon – sikerülhet. A renaissance sokat emlegetett nagyszerű individualizmusában általában nem szokták látni a negatívumot; azt, hogy az individuum már botcsinálta individuum is, médecin malgré lui – nagy egyéniség, mert magára maradó egyén egy szétesni kezdő világ elején. Holott az egyén annál nagyobb tud lenni, minél nagyobb, minél erősebb közösség hordozza. Mindebben van a magyarázata annak is, hogy a l’art pour l’art tulajdonképp a renaissance-ban kezdődik.
    De nem folytatom. Csak egy kérdésre akartam röviden utalni az egész komplexusból: Leonardo egyénisége-e az oka emberi és művészi balsorsának? Ez a kevés, amit itt mondtam, talán nem elegendő ahhoz, hogy nem-mel feleljünk. Merem azonban állítani, hogy minél alaposabban, részletesebben vizsgáljuk meg a dolgot, annál rezolútabb nem-et mondhatunk rá. A legnagyobbat vitte véghez, amit egyén véghez vihet olyan korban, mint az övé volt. Benne szinte ujjal tapintható az új – benne, a nagy egyénben. Egyén – de típus. És sokkal több, mint renaissance típus, az ugyancsak sokat emlegetett renaissance egyetemes-ember típus. Tipikus nemcsak korára, hanem a korából messze kinövő, a környező világától nem támogatott, hanem gátolt minden újra. Minden így születő új szimbóluma, ilyenül már szinte időtlen. Benne csakugyan látható: minél egyénibb, minél nagyobb, annál tipikusabb. S ezért olyan izgató ma is, lesz is mindig, amikor a küzdelemben születő új érdekel. A későbbiből érteni meg a korábbit; ma értjük a közösség hiányának jelentőségét, ma, amikor tudjuk, milyen szörnyű a közösség végső bomlása, s milyen sokat, mennyire mindent az új közösségtől várunk. S amikor már azt is tudjuk, hogy amint a nagy egyéniség nem lehet meg valamilyen közösség nélkül, úgy a közösség se nagy egyéniségek nélkül. […]
    
    Most pedig néhány szót Leonardo haladó voltáról. Azt hiszem, ehhez már nem kell külön kommentár. Haladó volt mindenben, amit csinált. Éppen ezért szükségtelen olyasmiben haladóságot ráfogni, ami nincs benne; mint ahogy kár volna belőle avant la lettre marxistát faragni. Leonardo is festett, mint annyi száz más, Madonna a gyermekkel című képet, de nem festette az evangéliumi Jézust az anyjával, mint ahogy egyetlen renaissance festő se, de ő nem festette általában az anyaságot se, legalábbis nem az akkori polgári, vagy akár a mai értelemben. Egész röviden megmondva, Leonardo haladó volta akkor, a földi világ és élet újra meghódítása idején, éppen az antik által is inspirált visszahódítása idején nem egyik-másik motívumában, akkor közkeletű, nyugodtan mondhatjuk, közhelyszerű motívumában van, hanem általában az evilági pogányságban, a mindenkiénél nagyobb pogányságában van.
    Leonardo a kor legnagyobb pogánya. Nem VI. Sándor vagy a fia, Cesare, hanem Leonardo, akinél a valóságot soha senki se érzékelte intenzívebben, és nem affirmálta teljesebben. Ő, a legnagyobb erotikus – a szót nem a szexuális értelmében értve, ami a Borgiákra passzol –, hanem a szó antik, szókratészi, platóni értelmében, a platóni szünpozion értelmében. Vagyis röviden: a Leonardo női, speciálisan Madonnái, antik, kései klasszikus vagy hellenisztikus női típusok, amilyenek a hellenisztikus kor Aphroditéi: a capitoliumi, a siracusai, a Medici, a Milói Vénusz; s a Sziklás Madonna nem a kereszten meghaló „fájdalmak emberé”-nek anyja, hanem nimfa a barlangban, akit Poszeidón vagy a folyamisten meglátogatott, megoldotta az övét, s otthagyta nála szerelme gyümölcsét.
    Szent Anna harmadmagával se a nagyanya, anya és unoka kedves családi idillje – az a monumentális istennői alak inkább emlékeztet ott kint a viruló mezőn, hegyek övezte fejének, arcának fenséges mosolyával Démétérre, amint ölében tartja a Hádészből fölszállt szerelmes leányát, Perszephonét, más néven egyszerűen a leányt, Korét, Virgót, a földi gyermekkel enyelgőt. Lehet-e melléjük férjet képzelni, földi férjet, bibliai Joachimot, Józsefet?
    Mona Lisa. A portré, a földi, valóságos ember, az egyén ábrázolása modern műfaj abban a korban, ma úgy mondanánk: haladó. Leonardo túl van a haladásnak ezen a fokán. Az ő nője a portrén, akármennyire egyénítő portré, a valóságnak, a testnek, erosznak olyan megistenítése, amilyen a görögségé. Vannak görög szobrok, nem tudni, Apollón vagy atléta, isten-e vagy remek földi ifjú. Leonardo nője istenivé, az isteni nőivé válik. Nem új keletű dolog a kereszténységben se: középkori, lovagi, trubadúri, dantei hagyomány – de itt egész pogány pompájában nyílik ki, mint egy húsos szirmú, bíbor-arany virág: arany-Aphrodité, Aphrodité chryseié. Itt is a kései klasszikus és hellenista Aphroditékra kell gondolni. Az ún. szentképen, amilyen a Grottás Madonna vagy a Szent Anna harmadmagával, ez a női alak fölkerül az oltárra, az ún. profán képen: Mona Lisa. Lényeges különbség nincs köztük. Mindegyik Aphroditénak vagy a viruló föld istennőjének valamilyen inkarnációja. Ahogy a litániába beleolvad a legforróbb, legerotikusabb szerelmi költészet, az Énekek éneké-é, úgy, a szerelem pogány istennőjének igézete a Virgo alakjába. De sehol olyan tömény pogányságban, mint Leonardónál, akinél Mona Lisa azonmód elfoglalhatja Mária helyét és viszont. Ő az, akihez éneklik: „Mely igen szép vagy és mely kedves, oh szerelmem, a gyönyörűségek közt! A te termeted hasonló a pálmafához, és a te emlőd a szőlőgerezdekhez. Az ő kezei aranyhengerek…”
    Nem öntudatlan, véletlen pogányság ez, hanem tudatos, és hallatlanul merész, vakmerő: Keresztelő Jánost Bacchusként ábrázolja. Egymás mellett kell nézni a két képet (mellékes, hogy egyik vagy másik, vagy akár egyik se Leonardo keze műve – Leonardo valóságos műve mind a kettő) – elcserélhetők. Hát ez aztán nem a puszták aszkétája, akinek „ruhája teveszőr, elesége sáska és erdei méz”, akit majd a tiltott szerelem ellen való prédikálása miatt le fognak nyakazni – amilyennek a quattrocentóban ábrázolták! Ez a Bacchusszal azonos, a hellenista kor lágy formájú, nőies típusával, azzal, aminek legvégső fogalmazása a hermafrodita szobra. (Róma: Thermák, Villa Borghese. Firenze: Uffizi. Párizs: Louvre.) A modell azonos. A mozdulat azonos. A kifejezés azonos. Az egész tartalom azonos. Melyik tart keresztet, melyik thürszoszt?
    Mindezt pedig nem az antik utánzásából vagy hatásából – bár ismerte, nagyra értékelte, követésre ajánlotta –, hanem saját fejlődésének logikájából, s a korból, melyben élt, de nem a felszínéből, nem a hazugságból, hanem a legmélyéből, ahol ő minden pápa, egyház, inkvizíció feje fölött a nyílt pogányságot választotta a megengedett, de álcázott helyett. Azzal az intellektuális lelkiismerettel, amit elöl mondtam. És amennyire egyáltalán lehetett. Mert az ő veszedelmes voltát nagyon is érezték. […]




Lovak és lovasok (tanulmány)

MŰHELY

ROZSNYAI ERVIN

Az átmeneti korszak ellentmondásai
és a Kádár-rendszer

A marxistáknak évtizedeken keresztül meggyőződésük volt – és többnyire ma is az –, hogy a termelőeszközök állami és szövetkezeti tulajdonba vételével megszűnik a burzsoá osztály és kizsákmányolás, a munkaerő nem áru többé, a szocializmus pedig megvalósult (mint a Szovjetunióban), vagy megvalósulóban van (mint a népi demokrácia országaiban). Ez a felfogás jogos büszkeséggel hivatkozott a szocialista építés világtörténelmileg példátlan eredményeire, de nem vetett számot azzal, hogy a forradalmi rendszer vívmányait és puszta létét nemcsak a tőkés környezet és a hazai burzsoá maradványok fenyegetik, hanem – náluk is veszélyesebben – a frissen keletkező burzsoá elemek, amelyeket a rendszer ellentmondásos gazdasági szerkezete maga termel ki és táplál folyamatosan.
Miről is van szó?
    
Az állammá szerveződő szocialista forradalom súlyos terhet örököl a kapitalizmustól és az osztálytársadalmak évezredeitől: a fizikai és a szellemi munka kettészakadását, amelynek kereteiben a munkamegosztás hierarchikusan tagolódó, kiváltságos és alávetett csoportokra tördeli a társadalmat. A lépcsősor felső szintjein a gazdaság arculatát meghatározó termelőeszközök tulajdonosai helyezkednek el, az alsókon a tulajdon nélküliek; a „felsők” kezében vannak a parancsnoki posztok, az „alsók” dolga a végrehajtás és engedelmeskedés; a „felsők” osztályrésze az élősdiség és élvezet, az „alsóké” a gyötrelmes munka, amellyel eltartják a rajtuk élősködőket. A tömegek számára a munka többnyire kényszerű tevékenység, ritka, hogy örömüket leljék benne (eredetét a vallásos mondavilág a bűnbeeséshez kapcsolja). Ezt a tudati-hangulati beidegződést kapja örökül a szocialista forradalom az osztálytársadalmak munkamegosztásos szerkezetétől.
    És ez még nem minden. A magántulajdon egymásra uszítja az embereket, és a harc a kapitalizmussal tetőződik, ahol a piaci verseny agresszivitása, az „ember embernek farkasa”– állapot mérge az egész társadalmat átjárja. Szó szerint az egészet: a munkapiac hullámzásaitól függően, megfertőzi még a szolidaritásra leghajlamosabb és arra leginkább ráutalt osztályt, a proletariátust is. A konkurencia és a hagyományos munkamegosztás többnyire előtérbe állítja a rövid távú, egyéni vagy csoportos magánérdeket a közösségi-távlati érdekkel szemben; bár az utóbbi valamilyen formában és mértékben mindig jelen van (az emberek társadalmi életmódja szükségszerűen létrehozza), a magánérdek erőszakos önérvényesítő törekvéseit a szocialista forradalom nem képes egy csapásra felszámolni. Ragadozókból, még ha civilizáltak is, nem faraghat varázsütésre közösségi embereket – vagy egyszerűbben szólva, embereket.
    Fejlődése első szakaszában a szocialista forradalom köztulajdonná alakítja át a termelés és a forgalom alapvető eszközeinek magántulajdonát. Történelmi változás ez, amelynek révén a munkások által előállított többletérték nem a tőke magánprofitja többé, hanem azonnal felhasználható mind a közösségi felhalmozás céljaira, mind a legsürgetőbb tömegszükségletek kielégítésére. A forradalom emancipációs programja lerakja az önkéntes társadalmi kooperáció alapjait: megjelennek az együttműködés új formái, amelyekben az egyes munkás kényszer nélkül kapcsolódik a társadalmi összmunkába, és közösségi lény módjára legalább olyan gondosan kezeli a rábízott köztulajdont, mint saját személyes tulajdonát.
    Ez azonban egyelőre csak ritka kivétel: a nagy többség számára a munka továbbra sem a hajlamok és képességek által meghatározott belső szükséglet, nem is a lelkiismeret hangja, amely számon kéri az egyéntől társadalmi kötelességeinek teljesítését, hanem rideg külső kényszer, a létfenntartás sajátos formában érvényesülő parancsa. Mi ez a „sajátos forma”? A paraszt, ha maga dolgozik személyi tulajdonú termelőeszközeivel, kész önként robotolni látástól-vakulásig, mert amit megtermel, azzal ő rendelkezik (feltéve persze, hogy munkája eredményét el nem viszik az adók és a hitelezők). Nem önként, de hasonló erőkifejtéssel dolgozik a munkás is a tőke uralma alatt (ha van munkája, vagyis elég szerencsés ahhoz, hogy a tulajdonosok kizsigereljék). Bonyolultabb a dolog a szocialista irányú állami szektor munkásával. Ebben a szektorban maga a munkás (mint az „össznép” eleme) a termelőeszközök alkotmányos tulajdonosa – de nem az egyes egyén, hanem a kollektív munkás, a munkások osztálya, amelynek képviseletében az állam gyakorolja a tulajdonjogot. Erre a képviseletre az egyén és a társadalom kettéválasztottsága és konfliktusos viszonya miatt van szükség. Bár a forradalmi állam minden lehetőt megtesz az örökölt egyenlőtlenségek tompítására (munkásokat emel felelős tisztségekbe, erejéhez mérten – sőt, erején felül – hozzáfog a termelőerők megsokszorozásához, gondoskodik a munkás- és parasztfiatalok felsőfokú képzéséről, kulturális tömegforradalmat bontakoztat ki stb.), a munkák egyenlőtlensége és a gyengéket alárendelt helyzetbe szorító konkurencia továbbra sem tűnik el;  ami azzal a következménnyel jár, hogy a munkások többsége továbbra is önérdekű magánszemélyként áll szemben a társadalommal, mint közömbös vagy éppen ellenséges közeggel, az általános társadalmi érdekek pedig külön intézménnyé, állammá önállósulnak.  A magánszemélyek foglalatossága saját kisvilágukra összpontosul, a társadalmi élet szervezése és szabályozása döntően az államra hárul.
    Valamilyen központi szervnek persze mindenképpen lennie kell, hogy tervszerűen egybehangolja az emberek össztevékenységét, örökre kiküszöbölve a kapitalizmus válságait, háborúit, szörnyű katasztrófáit. Elvileg azonban nem kell ennek a szervnek feltétlenül államként működnie: éppúgy lehetne a társadalmi önigazgatás valamilyen formája, amely idővel bizonyára fel fogja váltani az államot. Ám ennek kemény feltételei vannak. Amíg a munkás idejének és erejének javát felemészti a közvetlen termelés, amíg a magas fokú automatizálás, a tudományos-technikai és kulturális forradalmak sora nem kovácsolja az egész társadalmat értelmiségi szintű szerves közösséggé, addig elkerülhetetlen, hogy az általános-közösségi érdekek állammá önállósulva, elkülönült intézményként korlátozzák az egyes munkás mint magánszemély különérdekeit; a termelés és elosztás irányító kulcspozícióit pedig állami megbízottak töltsék be, akik szervezik és felügyelik a munkát, közvetítve az alkotmányos tulajdonoshoz (a munkásosztályhoz) saját államának kötelező akaratát (ideális esetben a proletariátus általános–távlati érdekeinek megfelelő felismert szükségszerűséget).
    Tegyük fel – ami egyébként a kapitalizmusból éppen csak kiemelkedő társadalmak esetében naiv utópia volna –, hogy ez az irányító apparátus a legjobb, leghozzáértőbb, önzetlen és odaadó közösségi lényekből tevődik össze: akkor sem kerülhetné el, hogy beosztottjaival időről időre súrlódásai támadjanak. Az apparátus által képviselt államnak az a rendeltetése, hogy emancipációs programjához híven, folyamatosan gondoskodjon a tömegek növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítéséről; ennek a programnak a végrehajtása legitimálja – gazdasági és politikai, erkölcsi és jogi szempontból – mind az államot, mind megbízottainak tevékenységét. A szükségletek rendszeresen növekvő kielégítése azonban nem megy a termelőerők megsokszorozása nélkül – ami viszont megköveteli, hogy a felhalmozás meghaladja a fogyasztást, mégpedig annál nagyobb mértékben, minél kedvezőtlenebb a forradalmi állam gazdasági és nemzetközi helyzete. Megbízottain keresztül az állam több és jobb munkát sürget; a munkás viszont, ha magánszemélyként a saját kisvilágára összpontosít, igyekszik minél kevesebbet dobni a közös fazékba, és minél többet kimerni onnan. Jobbára csak azt nézi, ami a borítékban van; észre sem veszi, hacsak nincs közvetlen haszna belőle, hogy épült egy új gépgyár, öntözőcsatorna, kórház, valahol bevezették a villanyt vagy a folyóvizet – nem rá tartozik. A jelen számít, nem a megfoghatatlan jövő; ő maga és közvetlen környezete, nem a ködökben lebegő közösségi érdek; a pillanatnyi látszat többet nyom a latban, mint a mögötte meghúzódó lényeg, amely csak a messzi holnapok távlatából rajzolódik ki. Ez a kapitalizmustól örökölt, de a munkamegosztás által a magántulajdon felszámolása után is folyamatosan újratermelt magatartás elválasztja a munkást mind a személytelen államtól, mind az azt megszemélyesítő apparátusoktól, és úgy állítja szembe saját államával, mint tulajdonossal a tulajdon nélkülit.
    A munkás rendelkezik a munkaerejével, de a termelőeszközökkel közvetlenül – mint egyén – nem; az állam rendelkezik a termelőeszközökkel, de a munkás személyével és munkaerejével nem. Ahhoz, hogy egyáltalán legyen termelés (hogy a munkás éhen ne vesszen, a termelőeszközöket pedig szét ne rágja a rozsda), az összetartozókat egyesíteni kell. Mivel a kölcsönös elidegenültség viszonyai közt a munkás nem hajlandó munkaerejét puszta lelkesedésből az állam (a társadalom) rendelkezésére bocsátani, az állam bérbe veszi tőle – vagyis meghatározott időre megvásárolja, és használatáért bért fizet. A munkaerő használati értékével, a munkával, a megállapodás szerinti időn át most már az állami tulajdonú termelőegység, a vállalat rendelkezik; a munka terméke pedig, a személyi fogyasztási javakat is beleértve, az államé lesz, mint a vállalat tulajdonosáé, és ha a munkásnak szüksége van rá, meg kell vásárolnia a piacon.
    Fel kell tennünk ezek után a kérdést: valóban mentesül-e a munkaerő a történelemnek ebben a szakaszában az árujegyektől?
    A hagyományos marxista felfogás azt vallja: ahol proletárhatalom van, ott a munkás nem adhatja el munkaerejét a köztulajdonba vett termelőeszközök tulajdonosának, mert az ő maga. De a tárgyszerű válasz valójában éppoly ellentmondásos, mint a viszony, amelyre vonatkozik. Nem, valóban nem áru a munkaerő, hiszen a termelőeszközök jog szerinti tulajdonosa maga a munkás, ha nem is közvetlenül, hanem az állam közvetítésével: annyiban tulajdonos, amennyiben övé az összmunkás képviseletére hivatott állam. Másfelől: igen, áru a munkaerő, adják-veszik a munkapiacon, árára többé vagy kevésbé hatnak a munkapiac törvényei. Használatáért az állami tulajdonost képviselő termelőegység (a vállalat) többnyire pénzt fizet – általános árut, amely fogyasztási javakban és szolgáltatásokban megtestesült konkrét árukra cserélhető. Ebben az összefüggésben a munkabér azt fejezi ki, hogy a fennálló munkamegosztás miatt a munkás csak állami közvetítés útján egyesülhet a saját tulajdonát alkotó termelőeszközökkel; a fogyasztási javak és szolgáltatások áruformája pedig mintegy leképezi a munkaerő árujegyeit, tükrözi, hogy a munkák technikai és társadalmi egyenlőtlensége elválasztja az egyes munkást saját társadalmától, s hogy ezt az elidegenültséget puszta jogi formulák nem törölhetik el.
    Az a tény, hogy az áru- és pénzviszonyok a magántulajdon megszűnte után is fennmaradnak, felvet néhány elméleti kérdést az árutermelésről általában, illetve a tulajdonviszonyok alakulásáról a szocialista irányú társadalmakban.
    Az árutermelés eredendően annyit jelent, hogy a társadalom különböző, technikailag egymásra utalt tevékenységei csak piaci közvetítéssel, termékeiknek mint egyenlő mennyiségű elvont munkák megtestesítőinek a cseréjén keresztül egyesülhetnek, mert közvetlen egyesülésük elé akadályt állít a termelő egységek magántulajdona. Egy gyár két műhelye között közvetlen technikai-termelési kapcsolat van, nincs szükség rá, hogy az egyik megvásárolja a másiknak a termékét; de ha két termelő egység különböző tulajdonosok kezében van, akkor a piacnak kell kapcsolatot létesíteni közöttük. A tulajdonosok különbözősége fennmaradhat akkor is, ha a magántulajdont megszünteti a szocialista irányú fejlődés: a termelőegységek egy része az államé, másik része szövetkezetekbe tömörült csoportoké. Ezzel a különbséggel (az állami és a csoporttulajdon kettősségével) magyarázza a hagyományos marxista elmélet, hogy a termékek – illetve a tevékenységek – piaci közvetítése akkor sem tűnik el, amikor a termelőeszközök magántulajdona már a múlté. Helyes-e ez a magyarázat? Kétségkívül. De nem indokolja, hogy miért kell a munkásnak pénzért megvásárolnia az iparcikkeket is, holott a termelőegység, ahol készültek, alkotmányosan az ő tulajdona, és az is előfordulhat, hogy éppen ő dolgozott a terméken, amelyért fizetnie kell. Nem olyan ez, mintha saját magától vásárolna? Világos persze, hogy a gyár kollektív tulajdon, az „össznépé”, nem az egyes munkásé; de miért ne kaphatná meg piaci közvetítés nélkül, közvetlenül az „össznéptől” azt a tárgyiasult munkát, amit élőmunka formájában maga adott át neki?
    A választ voltaképpen megadtuk már, most csupán azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy a teljes magyarázathoz ki kell egészíteni a tulajdonosi elkülönültség fogalmát egy tágabbal, a gazdasági elkülönültség fogalmával.
    Gazdasági elkülönültségen olyan termelési viszonyt értünk, amelyben az emberek önkéntes gazdasági együttműködése megbomlott, vagy nem valósul meg csorbítatlanul, a társadalmi össztevékenység – már vagy még – nem képes egyetlen összehangolt, összeforrt szerves egységként működni. Erre a jelenségre semmi sem vethet élesebb fényt, mint ellentéte, a különböző történelmi változatokban megjelenő önkéntes társadalmi együttműködés. Vegyük például az ősi közösségeket. Életmódjuk régészeti és néprajzi rekonstruálásából kitűnik: minden munkaképes felnőtt számára természetes volt, mintegy ösztönös módja a cselekvésnek, hogy ereje megfeszítésével, önként vegyen részt a közös munkában; ezen múlott az egész közösség fennmaradása, a közösséghez tartozás pedig – vagy inkább a közösséggel összenőtt létezés – mindenkinek, a közösség minden egyes tagjának legelemibb létfeltétele volt. A szoros szervezeti egységet, amelyet a létfenntartáshoz szükséges javak szűkössége, vagyis az emberi energiák alacsony hatékonysága kényszerített ki, maga a növekvő hatékonyság bomlasztotta fel, amikor lehetővé tette, hogy az előállítható termékmennyiség meghaladja az egyes ember szükségleteit: most már érdemes volt rabszolgát tartani, aki el tudta látni gazdáit és úgy-ahogy önmagát is.  
    Napjaink technikai és tudományos fejlődése nyomán, amelynek társadalmi távlatai kiolvashatók a gazdaságtörténet menetéből és törvényeiből, elvileg nem pusztán lehetővé, hanem az emberiség fennmaradása szempontjából elengedhetetlenné vált, hogy végbemenjen a vázolt folyamat fordítottja, a szétszórt egyének szerves közösséggé való újraegyesülése. Kommunizmus lenne ez is, de nem a szűkösség, hanem a bőség bázisán. Az önkéntes együttműködés hol a szűkösséghez, hol a bőséghez kötődik – ami arra utal, hogy e két ellentétes jelenség közül egyik sem önmagában magyarázza meg ezt az együttműködést. Az alaptényező e tekintetben a munkamegosztás történelmi helyzete. Az ősi kommunisztikus közösségeket felbomlasztották a munkamegosztással keletkező egyenlőtlenségek; a termékbőség kommunizmusa az egyenlőtlenségek megszüntetésén nyugszik. A kommunizmus ősi formájában még nem volt, modern formájában már nem lesz munkamegosztás.
    Kommunisztikus társadalmakban az egyes embereknek nincsenek a közösségi érdekektől eltérő különérdekeik, ahogy a szívnek és a májnak sincs másféle „érdeke”, mint a szervezet egészének. A szó megszokott értelmében nem is beszélhetünk ebben az összefüggésben érdekekről, érdekekhez igazodó cselekvésről: mindenki a lélegzetvétel természetességével teszi a dolgát önmaga és a közösség javára. (Lélegzeni nem „érdekem”, hanem természetes életfunkcióm.) Miután azonban a közösség ellentétes osztályokra és elkülönült tulajdonosokhoz tartozó gazdasági egységekre bomlott, tagjainak viszonyát átjárta a bizalmatlanság, a gyanakvás, az ellenségesség. Ezek a meghasonlások lényegileg a munkamegosztás és a magántulajdon termékei; s ha a magántulajdon megszüntetése után sem tűnnek el, akkor ennek az az oka, hogy a munkamegosztás nem párosul feltétlenül a magántulajdonnal (bár „hajlamai” szerint erre tart), de feltétlenül együtt jár a gazdasági elkülönültséggel, amelynek a magántulajdon csupán az egyik (igaz, a legfontosabb, legkiélezettebb) változata.
    Az elkülönültség történelmi csúcspontja a tőkés formáció: itt pörög a legmagasabb fordulatszámon a konkurencia centrifugája, szétszórva, egymásra uszítva és végletesen eltorzítva a technikailag egyre szorosabban egymásra utalt embereket. A legtöbben élethossziglan egy-egy résztevékenységhez láncolódnak, amelyet nem maguk választottak képességeik és hajlamuk szerint, hanem a piac közömbös véletlenjei jelöltek ki számukra; atomi létük bomlástermék, nem egy nagyobb egység alkotóeleme. „Idegen, messzi bolygó minden ember” – írta tizennyolc évesen József Attila. Ebben a pusztaságban az önérdekű magánszemély és az ellentétes érdekektől szabdalt társadalom egymás kiegészítői és tükörképei – illetve a kettő ugyanaz, csak az egyik az egyediség felől, a másik az összesség vonatkozásában fejezi ki a viszonyok képtelenségét.  
    Itt a tulajdonképpeni gyökere annak, hogy miért maradnak fenn a magántulajdon megszüntetése után is az áru- és pénzviszonyok. Tulajdonost váltani lehet egyetlen tollvonással, közösséggé forrasztani a munkamegosztástól szabdalt társadalmat nem lehet. A nagy többséget alkotó önérdekű magánszemélyek, ha rajtuk állna, széthordanák a közvagyont, munkára fognák a gyengébbeket, esetleg hidegvérrel lemészárolnák azt, aki ugyanúgy cselekszik, mint ők. Ebben az önfelszámolásra hajlamos közegben az államnak kell biztosítania az általános társadalmi érdekek intézményeként az újratermelés feltételeit, munkára késztetve a munkaképeseket, és egybehangolva az össztevékenységet.
    A munkára késztetést illetően a forradalmi hatalom sem nélkülözheti azt a módszert, amit a tőke alkalmaz a tulajdon nélküliekkel szemben: nem juthatnak fogyasztási javakhoz, ha nem dolgoznak a tulajdonos számára. A szocialista állam azonban gyökeresen különbözik a tőkés tulajdonostól (nem valamiféle „államkapitalizmust” gyakorol): a munka hozadékát magáncélok helyett olyan társadalom előkészítésére fordítja, amely önmagát fokozatosan közösséggé, a munkát kényszerű tevékenységből elsőrendű létszükségletté változtatja, és ki tudja elégíteni valamennyi tagjának ésszerű szükségleteit. A kulcsfeladat a munka  hatékonyságának megsokszorozása: az anyagi termelőerőkkel kölcsönhatásban, átfogóan forradalmasítani kell az emberek tudatát és kapcsolatrendszerét,  hogy mindenki a legjobb tudása szerint vegyen részt a társadalmi munkafolyamatban, mintha közvetlenül önmagának dolgozna (ahogy a paraszt dolgozik a saját földjén). Kérdés, hogyan győzhetők meg a társadalom tagjai arról, hogy érdekükben áll a gondos, lelkiismeretes munka, noha fáradozásuk közvetlen eredménye az államé lesz, nem ők személyesen rendelkeznek fölötte; a termelőerők adott fejlettségi fokán pedig a munkamegosztásos viszonyok által szított konkurencia óhatatlanul szembeállítja közvetlen magánérdeküket az állam által képviselt közösségi-távlati érdekkel. Össze lehet-e kapcsolni a kétfajta érdeket, ha a gazdasági szerkezet szünet nélkül maga termeli újra ellentétük kiváltó okait?
    A megoldásnak, úgy tűnik, egyetlen módja van: ha sikerül érvényesíteni a munka szerinti elosztást, és a személyi fogyasztásra szánt közös alapból a termelők aszerint részesednek, hogy mennyi és milyen minőségű munkát teljesítettek a társadalom részére – vagyis  a közös társadalmi költségek levonása után mindegyikük ugyanannyi tárgyiasult munkát kap vissza a társadalomtól fogyasztási javak formájában, mint amennyi élőmunkát ő adott át a társadalomnak. Természetesen nem arról van szó, hogy a lusták és ügyetlenek, akik lassabban dolgoznak, a fogyasztási javak nagyobb bőségére szereznének ezzel jogcímet, mint ügyesebb és szorgalmasabb társaik. A cserében az számít, hogy ki mennyi társadalmilag szükséges munkát teljesített.
    A termelőnek tehát munkát kell szolgáltatnia a fogyasztási javakért, az államnak fogyasztási javakat a munkáért. Ha a termelő többet akar fogyasztani, többet kell termelnie; ha az állam jobb és hatékonyabb munkát akar, a fogyasztási javak nagyobb mennyiségével kell jutalmaznia a termelőt. Másképp a társadalom magánszemélyekből összetevődő többsége – miután a tőke legkíméletlenebb kényszerítő módszereit a forradalmi hatalom eltörölte – minek is hajtaná magát olyan termékek előállítása kedvéért, amelyek fölött közvetlenül nem is ő rendelkezik? Ebben a csereügyletben az állam többnyire nem természetben, nem használati értékekkel ellentételezi a termelők által ledolgozott társadalmilag szükséges munkaidőt, hanem általános áruval – pénzzel, amelyért a termelők maguk vásárolhatják meg választásuk szerint azt, amire keresetükből futja. (Természetben az állam jobbára csupán termelőeszközöket gyártó ágazatainak termékeit osztja ki, saját vállalatai között.)
    A két cserélő fél – a termelő és az állam – objektív távlati érdeke ugyanaz: a közösségi társadalom, vagy ahogy Marx mondta: „a szabadság birodalma”. De ha a termelő önérdekű magánszemély, akkor a távlatokat eltakarják előle a közvetlen napi észleletek és érdekek. A gyerekeimet most kell etetnem, mit érdekel, mi lesz kétszáz év múlva? Minek törjem magam a gépnél, amikor azok az irodán csak kávéznak és a napot lopják? Az önérdekű magánegyén minél több múltbeli munkát (egyszerűbben szólva: pénzt) akar minél kevesebb élőmunka fejében, az általános-távlati érdekeket képviselő állam viszont képességek szerinti munkát olyan arányos javadalmazásért, amilyet a források megengednek.
    Az önérdekű magánszemélyeknek és az össztársadalom nevében cselekvő államnak egymástól való gazdasági elkülönültsége miatt a munka szerinti elosztást különböző ellenérdekeltségek akadályozzák, mind a munkás, mind a vállalat részéről. Ha például a munkás teljesítménybérben dolgozik, a nagyobb teljesítménnyel abba a veszélybe sodorja magát, hogy előbb-utóbb megemelik a normáját – az egységnyi jövedelemért megkívánt teljesítményt –, majd az új normát más munkásokra is kiterjesztik; gyakori ezért, hogy az átlagosnál hatékonyabban dolgozó szaktársukat ferde szemmel nézik a többiek, vagy éppen kiközösítik, mint normarombolót. Így aztán visszafogni a teljesítményt előnyösebbnek mutatkozhat, mint növelni, és nagyobb érdek fűződhet a képességeken aluli munkához, mint a képességek szerintihez.  A tőkének megvannak a maga kíméletlen eszközei, hogy kifacsarjon alkalmazottaiból az utolsó cseppig mindent, amit csak lehet; a szocialista irányú állam vállalatainál a munkás, ha önérdekű magánszemélyként viselkedik, gyakran viszonylag könnyebben megtalálhatja a szervezés és ellenőrzés réseit, hogy képességeit eltitkolja. Ugyanez vonatkozik a vállalatokra is. Az ő helyzetük belső ellentmondása abból adódik, hogy egyrészt nekik kell érvényesíteniük tulajdonosuknak, az államnak a céljait és érdekeit, másrészt vezetőik ugyanannak a meghasonlott társadalomnak a részei és termékei, mint bárki más, és a magánérdek fertőzéseitől akkor sincsenek biztonságban, ha eredetük a proletariátushoz kapcsolja őket. A vállalatok tevékenységét állami terv szabja meg, amely a vállalat vezetőitől kapott információkra támaszkodik; a vezetők pedig jövedelmük egy részét a terv teljesítésétől függően kapják, és  ha elkülönült magánszemélyek módjára viselkednek, érdekeltek lesznek abban, hogy a kötelező tervszámokat lealkudják. Eltitkolt munkaképesség a munkás részéről, eltitkolt termelési kapacitások a vállalat részéről – ebbe az irányba sodor az elkülönült magánérdek és a hozzá hangolódó közhangulat. Így persze nehéz hitelesen felmérni, hogy egy-egy termék esetében mennyi a társadalmilag szükséges átlagmunkaidő, amelyhez a munka szerinti elosztásnak igazodnia kell(ene); elharapózik a pazarlás, vígan tenyésznek a társadalmat szétbomlasztó gazdasági és erkölcsi vírusok.  
    Hasonlítsuk össze ezt az állapotot a szocializmusnak (a kommunizmus alsó fokának) marxi modelljével. Gazdasági elkülönültség nincs többé: a termelők nem önérdekű magánszemélyek, hanem közösségük szerves részei, mintegy természetes tartozékai, akik munkaerejüket minden gazdasági vagy egyéb kényszer nélkül, önként bocsátják a társadalom rendelkezésére. Az önkéntes együttműködés összekapcsolódik a munka szerinti elosztással: a két tényező, amely korábban csak tendenciaként érvényesülhetett, most egymást erősítve forrasztja össze a társadalmat egyetlen szerves egységgé, ahol az egyes ember személyes jóléte közvetlenül az egész közösség társult munkájának eredményességétől függ. Ebben az önkéntes rendben mindenkinek objektív érdeke, hogy képességei szerint teljesítsen, előmozdítva az egész társadalom termelési potenciáljának, rejtett, de nem eltitkolt tartalékainak folyamatos feltárását és kiaknázását.
    A marxi modell szerint csak a kommunizmus felső fokának termelőerői lesznek elég fejlettek ahhoz, hogy a társadalom valamennyi tagja szükségletei szerint részesedjen a megtermelt javakból. Az alsó fokon (a szocializmusban) erre még nincs mód: a részesedés mértékét a közösség számára végzett, társadalmilag szükséges munka mennyisége határozza meg, ezt kell elcserélnie a termelőnek ugyanolyan mennyiségű, fogyasztási javakban eltárgyiasult munkára. Továbbra is fennmarad tehát az egyenlő munkamennyiségek cseréje – az értéktörvényre emlékeztető „anyajegy”, ahogy Marx mondja –, de a viszonyok megváltoztak: a társadalmi össztermékben való személyes részesedést nem elkülönült magánszemélyeknek az állammal (a munkaerő „magántulajdonosainak” a termelőeszközök köztulajdonosával) lebonyolított cseréje közvetíti, mint korábban, hanem a társadalmi munka olyan megszervezése, amelyben az egyén eleve résztulajdonosa a társadalmi összterméknek, és a cserében nem történik tulajdonosváltás.
    A különbség távolról sem pusztán verbális. A társadalmilag szükséges munkaidőt, amelyet korábban elködösített vagy meghamisított az információk elégtelensége, a szocializmusban megközelíthetővé teszi a tapasztalati megfigyelés számára a közösségi viszonyok átlátszósága. Az élőmunka és a tárgyiasult munka cseréjét most már piaci közvetítés nélkül szabályozhatja a társadalmilag szükséges munkaidő-ráfordítások tudatos és közvetlen számbavétele: eltűnnek a süllyesztőben az  ellenőrizhetetlen mozzanatoktól terhelt áru- és pénzviszonyok, kimúlik csendben az értékfogalom; kiteljesedhet a munka szerinti elosztás és a tervgazdálkodás, egyiket sem keresztezi többé sem a magánemberi elkülönültség, sem a teljesítmények visszafogása vagy a kapacitások rejtegetése.
    Érdekes, színes leírásban vetíti előre ezt az átalakulást Engels: „Mihelyt a társadalom a termelőeszközök birtokába helyezi magát, és közvetlen társadalmasításban használja fel őket a termelésre, mindenkinek a munkája, bármily különböző is a maga sajátosan hasznos jellege szerint, eleve és közvetlenül társadalmi munkává lesz. A társadalmi munkának egy-egy termékben rejlő mennyiségét nem kell akkor előbb kerülő úton (piaci közvetítéssel – R. E.) megállapítani; a mindennapos tapasztalat közvetlenül megmutatja, hogy átlagban mennyi idő szükséges belőle. A társadalom egyszerűen kiszámíthatja, hány munkaóra rejlik egy gőzgépben, a legutóbbi termés egy hektoliter búzájában, egy meghatározott minőségű posztó száz négyzetméterében. Eszébe sem jutna tehát, hogy a termékben tárgyiasult munkamennyiségeket,  amelyeket már közvetlenül és abszolút módon ismer, továbbra is csak egy viszonylagos, ingadozó, elégtelen, bár korábban jobb híján elkerülhetetlen mértékben, egy harmadik termékben (pénzben – R. E.) fejezze ki, nem pedig természetes, adekvát, abszolút mértékben, az időben. […] A társadalom tehát a fenti előfeltételek között nem is tulajdonít a termékeknek értéket. Azt az egyszerű tényt, hogy a száz négyzetméter posztó előállítása, mondjuk, ezer munkaórát követelt meg, nem fogja azon a sanda és értelmetlen módon kifejezni, hogy ezer munkaórát ér. Mindenesetre a társadalomnak akkor is tudnia kell majd, hogy egy-egy használati tárgy előállításához mennyi munkára van szüksége. A termelési tervet […] végül is a különböző használati tárgyak haszonhatásai fogják meghatározni”, miután a társadalom mérlegelte e hatásokat fontosságuk és az előállításukhoz szükséges munkamennyiségek szerint. (F. Engels: Hogyan forradalmasította Dühring úr a tudományokat? Harmadik szakasz. IV. MEM 20. k. Bp., 1963. 302-303. o.)
    Összegezve a lényeget: azokban a szocialista irányú társadalmakban, ahol a magántulajdont már felszámolták, az áru- és pénzviszonyok fennmaradásáért döntően a gazdasági elkülönültség felelős; ez jelenik meg a köztulajdon állami és csoporttulajdonra való szétválasztottságában is, és folyamatosan újratermeli saját okait, a munkamegosztásos egyenlőtlenségeket. Kérdés, hogyan lehetne az elkülönültséget megszüntetni. Sajnos, válasz helyett egyelőre csupán egy kevéssé megnyugtató ellentmondásra akadtunk: az elkülönültség megszüntetéséhez meg kell valósítani a munka szerinti elosztást, a munka szerinti elosztás pedig nem valósítható meg tartósan és egyetemesen, amíg létezik gazdasági elkülönültség.
    Ebben a körforgásban végső fokon a szocialista irányú rendszerek munkásosztályának a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt paradox helyzete fejeződik ki. Az osztály megszerzi a politikai hatalmat, majd kisajátítja az ipari termelés és a forgalom eszközeit, s ezzel történelmi lépést tesz a szocializmus (az önkéntes együttműködés és a munka szerinti elosztás) társadalma felé – de továbbra is megmarad az anyagi termelés közvetlen végrehajtójának; azaz egyidejűleg alkotja a társadalmi gúla csúcsát és alapját, legmagasabb pontját és legalsó szintjét. Az osztály felemás helyzetét és annak veszélyeit Gramsci így ábrázolja: „A történelemben még sohasem fordult elő, hogy valamely uralkodó osztály a maga egészében alacsonyabb életszinten álljon, mint a legyőzött és alávetett osztály bizonyos elemei és rétegei. Ezt a páratlan ellentmondást a történelem a proletariátusnak tartotta fenn […] A proletariátus pedig nem válhat uralkodó osztállyá, ha nem oldja meg […] ezt az ellentmondást; nem töltheti be vezető szerepét, […] ha közvetlen érdekeit nem áldozza fel az általános és állandó osztályérdekeknek.”
    A kettős helyzet ellentétet szít a proletariátus objektív érdekei és szubjektív érdektudata, saját államához való viszonyának valóságos és átélt formája között. Az általános-távlati érdekeket érvényesítő államhatalom az osztály felemelkedésének záloga; a felemelkedés azonban természeténél fogva lassú, egyenetlen, visszaesésekkel jár, és az egyes termelőnek, az osztály közemberének mindennapjaiban nem is mindig érzékelhető. A munkamegosztás rendszerében viszont az egyes munkás közvetlenül jelen van, munkájával nap mint nap részt vesz benne, és ebben a közegben találkozik az állammal is, amelyet az ő szemében a kialkudott bér, a helyi vezetők ténykedései, az üzletek árcédulái, a nyilvános élet megszokott színhelyei és eseményei jelenítenek meg. Bár a társadalmi közösség tagjaként birtokosa az államhatalomnak, a hatalom gyakorlásában alig vagy egyáltalán nem vesz részt, és az öröklött munkamegosztás alsó szintjére szorulva, többnyire csak alárendeltként, kész tények elé állított passzív végrehajtóként találkozik saját államával. A valóságos irányítás, a termelőeszközök feletti de facto rendelkezés a felsőbb szinteken történik, ott döntenek a termelés és elosztás tartalmáról és arányairól. Ez a lépcsős szerkezet fenntartja és újratermeli az áru- és pénzviszonyokat a tőlük elválaszthatatlan konkurenciával, amelynek kettős célpontja a pénz – a fogyasztási javak birtokbavételére szóló jogcím –, valamint a lehető legkedvezőbb versenypozíció a társadalmi munkamegosztásban, a termelés és elosztás feletti tényleges, egyenlőtlen rendelkezés terepén.
    Két ellentétes fejlődési tendencia ütközik egymással: miközben a forradalmi hatalom arra törekszik, hogy  emancipációs programja jegyében fokozatosan előrevigye  a társadalmat a közösségi viszonyok felé, a munkamegosztásos szerkezet által gerjesztett konkurencia szakadatlanul bomlasztja a közösségi csírákat, és ha nem talál ellenállásra, restaurációs irányba  hajlítja vissza a történelmet. Részint maga az előrehaladás csábít visszafordulásra és hátramenetre. A forradalmi hatalom ugyanis, amikor kötelessége és lehetőségei szerint javítani igyekszik a tömegek mindennapjain, egyszerre szűkíti és bővíti az értéktörvény (a piac) hatókörét. Szűkíti, mert a forradalmi állam nemcsak a termelőeszközök zömét vonja ki az áruforgalomból, hanem növekvő számban a fogyasztási javakat és szolgáltatásokat is (ingyenes orvosi ellátást vezet be, olcsón vagy ingyen adja a babaholmit, hozzájárul a gyermekgondozás, az oktatás, a könyvkiadás, a művészet költségeihez stb.); de bővíti is, abban a mértékben, ahogy a szocialista építés eredményeként nő a könnyűipar termelése, a lakossági szolgáltatások piaca, különösen pedig a mezőgazdasági árutermelés, amely a szövetkezeti nagyüzemek megszervezése nyomán egy idő múlva emelkedni kezd.
    Az árukínálat bővülésével felparázslik a konkurencia. Amíg nélkülözés van, az elemi létfeltételekért folyik a harc, később a többért és még többért; ha a konkurencia pusztító ösztönét nem sikerül valamiképpen megfékezni, akkor a javak nagyobb mennyisége nem az általános gazdagságot fogja növelni, hanem a társadalmi egyenlőtlenségeket és ellentéteket. A versengésben a munkamegosztás felsőbb szintjei előnyt élveznek az alsóbbakkal, a termelőeszközök felett de facto rendelkezők a névleges tulajdonosokkal szemben, és megkísérelhetik helyzeti előnyüket anyagira váltani. Eleinte talán semmiségekről van szó: építek egy kis hétvégi házat a telekre, kellene egy tekercs drót, egy könyökcső a fűtéshez; van a gyárban ilyesmi, ha elhozom, senkinek sem fog hiányozni. Ahogy azonban ez a magatartás széles körben megszokottá lesz, gyorsulva fognak növekedni a felsőbb szintek javára a társadalmi egyenlőtlenségek; fokozódik az alsóbbak bizalmatlansága a felsőbbekkel szemben, a végrehajtóké a parancsnoki posztok birtokosaival és az általuk képviselt állammal szemben. Mivel az állam a közvagyon tulajdonosa, a hozzá való viszony azonos a köztulajdonhoz való viszonnyal, a köztulajdon pedig kezd szép lassan közprédává zülleni.
    Az újratermelődő, sőt bővülő konkurenciaviszonyok kedveznek az értéktöbblet-kisajátítás rejtett objektív lehetőségeinek és szubjektív hajlamának. Ez a különleges kisajátítás nem a termelőeszközök magántulajdonán, hanem az egyéneknek a társadalmi munkamegosztásban és a hatalmi hierarchiában elfoglalt helyén alapul, és az újraelosztás csatornáin keresztül valósul meg, hol illegálisan (korrupció, lopás), hol legálisan (összefonódások, lobbik, „pofára” osztogatott juttatások és kiváltságok). Lehet az ilyesmi pénzértékben jelentéktelen – a lényeg az, hogy munka nélkül szerzett jövedelmet állít szembe másvalakinek a meg nem fizetett munkájával, s ha megszokott jelenségként épül be a mindennapokba, akkor szinte észrevétlenül „nagybani” méreteket ölt, és „bársonyosan” szétőrli az állam proletár jellegét.
    Ebben az időszakban tehát – a magántulajdon megszüntetése és az osztálytársadalmaktól örökölt munkamegosztás teljes lebontása között – több irányból is fenyeget a restauráció: egyrészt tudatosan törekszenek rá az uralomból kivetett régi burzsoázia maradványai és külföldi támaszaik, másrészt (rendszerint nem tudatosan, de távlatilag jóval veszélyesebben) ebbe az irányba terelik a fejlődést az újburzsoázia (vagy „előburzsoázia”, vagy egyszerűen „szocialista kispolgárság”) frissen felbukkanó elemei is, amelyeket a szocialista szándékú rendszer gazdasági szerkezete maga termel ki a hatalom politikai bázisát alkotó munkásság és parasztság felső rétegeiből. Ezt a sokszorosan ellentmondásos korszakot tévesen „szocializmusnak” szokták nevezni; valójában már nem kapitalizmus, de még nem is szocializmus, hanem kétesélyes átmenet a kettő között, amely haladhat a szocializmus felé, de vissza is fordulhat a kapitalizmus felé, attól függően, hogy a két ellentétes tendencia közül melyik szorítja ki a másikat.
    Nos, melyik? A kérdés nincs és nem is lehet eleve eldöntve. A szocialista irányt segíti az a tény, hogy a tulajdonviszonyok megváltoztatásával a forradalom hatalmas népi energiákat szabadít fel, és megteremti az erőforrások összpontosított, tervszerű felhasználásának előfeltételeit: ez a lehetőség nyilvánult meg az eddigi átmeneti formációk kezdeti időszakának példa nélküli lendületében és történelmi vívmányaiban. A kapitalista irányt – az értéktörvény logikáját – segíti (hazai hívei és az ellenséges külső környezet mellett) az a tény, hogy a munkamegosztásos egyenlőtlenségek hatására újratermelődnek a munkaerő árujegyei, a gazdasági elkülönültségekből fakadó áru- és pénzviszonyok, a „fű alatti” kizsákmányolás lehetőségei. De hogy a két lehetőség közül melyik gyűri le a másikat, nem logikai, hanem teljességgel gyakorlati kérdés, a forradalmi és a burzsoá-restaurációs erők osztályharcának függvénye.
    Ezt a meghatározatlan, alternatív fejlődési lehetőséget politikai szemszögből a munkáshatalom labilitásaként írhatjuk le. Bármely más típusú politikai hatalom szilárdnak mondható, mihelyt kiépítette államgépezetét, a belső rend megvédelmezésére alkalmas hatalmi és igazgatási szerveket; a munkáshatalom megszilárdulásához ennyi nem elég, szükség van – életbevágóan! – olyan tömegmozgalomra is, amely hatékonyan veszi fel a harcot az ésszerű, gazdaságos munkaszervezésért, a munka nélkül szerzett (vagyis idegen munka kisajátításán alapuló) jövedelmek és kiváltságok ellen, visszaszorítja a lobbikat és maffiákat, a bürokratizmust, a burzsoá erkölcs és gondolkodásmód régi és frissen csírázó jelenségeit, felügyeli a szociális ügyek intézését, a lakóhely kereskedelmi és egészségügyi ellátását stb. – röviden, kikísérletezi és megvalósítja a demokrácia szocialista formáját. A polgári demokráciának lényegéhez tartozik a pusztán formális jelleg; ha a szocialista demokrácia válik formálissá, ha a tömegek meg nem győződnek saját mindennapos tapasztalatukból arról, hogy a hatalom valóban az övék, akkor közösségi és köztulajdonosi tudatuk nem lesz, a munkáshatalom fokozatosan felmorzsolódik.
    A köztulajdonosi tudat kiformálódása nem egyszerűen felépítményi változás, hanem újfajta termelési kapcsolat, a termelők új viszonya egymáshoz és termelőeszközeikhez. A korábbi formációkban a társadalmi tudat csupán tükrözött és védelmezett vagy támadott bizonyos termelési viszonyokat, de nem határozta meg a minőségüket: az angol puritánok fanatikus vallási meggyőződése, a francia polgári forradalmárok őszinte hite a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas jelszavában, a burzsoázia egész antifeudális eszmei fegyvertára nélkülözhetetlen volt a polgárság uralomra jutásához, mégsem határozta meg a polgári berendezkedés gazdasági alapját, a tőke és a bérmunka viszonyát. A szocializmus gazdasági alapja ezzel szemben meg sem valósulhat a tömegek kollektív tulajdonosi tudata nélkül, amely a demokratikus ellenőrzés különböző formáiban anyagi erővé válva, a tulajdonviszonyok meghatározó elemévé lesz; ha ilyen tudat nincsen, a köztulajdon előbb-utóbb átvedlik senki tulajdonává. Az átmeneti korban tehát végső fokon a tömegeknek a közösségi és a magánérdekű viselkedés közötti választásán, az osztály tudati döntésein múlik a tulajdon jellege – így a rajta nyugvó munkáshatalom természete és a társadalmi fejlődés alternatív  iránya is. Önként adódik a következtetés: ha szocialista tudat nélkül szocialista tulajdon sem létezhet, akkor nem minősíthető szocialistának az a társadalom, ahol a tömegek nagy többségének tudata és magatartása nem jutott még el a szocialista szintre.
    A demokratikus közéleti öntevékenység, különösen azoknak a területeknek az ellenőrzése, ahol a kisebb-nagyobb kulcspozíciók birtokosai magánelőnyök szerzésére használhatják a munkamegosztásban élvezett helyzeti előnyeiket,  természetszerűen kiváltja az ellenőrzés „kárvallottjainak” ellenállását. A tapasztalatok egyértelműen bizonyítják, hogy lehetetlen ezt az ellenállást megtörni, ha nincs erőteljes támogatás a felsőbb hatalmi szintek részéről; a magukra hagyott, ösztönös helyi kezdeményezések nem sok jóra számíthatnak, és ha egyáltalán megszületnek, nem lesznek hosszú életűek. Másrészt, ha nem épül ki a társadalmi élet új típusú, demokratikus tömegellenőrzése, akkor az apparátusok bürokratizálódnak, kaszttá merevednek, kezdenek úgy bánni a rájuk bízott köztulajdonnal, mint saját hűbéri birtokukkal, elidegenítve ezáltal a forradalomtól valóságos és potenciális tömegbázisát. Sem az új típusú demokrácia nem lehet meg céltudatos szervező központ nélkül, amely összehangolja és irányítja a tömegek tevékenységét az újratermelődő burzsoá elemek ellen, sem a központi hatalom nem úszhatja meg büntetlenül, ha a tömegek hátat fordítanak a közösségi ügynek, azt tapasztalva, hogy hiába tesznek szóvá akármit, minden marad a régiben, vagy éppen rajtuk verik el a port. (Nem mintha az úgynevezett „létező szocializmus” vezérkara ne lett volna „elvileg” tisztában a tömegellenőrzés szükségességével. Nem volt hiány felhívásokban, amelyek üzemi demokráciát sürgettek, a visszásságok bátor leleplezésére bíztattak, megtorlás esetére pedig jogi védelmet ígértek. Csakhogy a szavak nem pótolhatják a rendszeres, szervezett osztályharcot a „szocialista kispolgárság” ellen, és többnyire azok húzták a rövidebbet, akik eleget tettek az ilyesfajta felszólításoknak.)
    Mindent összevéve, a tulajdon az átmeneti korszakban éppoly labilis, mint politikai biztosítéka, a munkáshatalom; szocialista jellegét és a fejlődés szocialista irányát csak az öntevékeny tömegdemokrácia és az állami centralizmus szoros kombinációja szavatolhatja, és ha nem sikerül ezt a kettőt egyesíteni, mindegyikük vízcsepp lesz, amit beszippant a homok.
    Az átmeneten kívül nincs még egy korszak a történelemben, amelynek jellege és fejlődési iránya akár csak megközelítőleg ennyire függne a legszélesebb demokrácia és az erős központi hatalom kölcsönös feltételezettségétől, a tömegek és az irányító központ politikai gyakorlatától. A politika új funkciót kap, minőségileg különbözőt attól, amit a polgári társadalmakban tölt be. Az utóbbiakat illetően Marx „a politika felhőrégióiról” beszél: a kormányok jönnek és mennek, pártok váltogatják egymást az állam élén, de a gazdasági alap, az uralkodó tulajdonviszony, a fennálló társadalmi-gazdasági alakulat lényegileg nem változik. Az átmeneti társadalomban viszont a politikára hárul az a feladat, hogy a tömegek osztályharca formájában visszaszorítsa az újratermelődő burzsoá elemeket, ezzel pedig megteremtse az egyedüli alkalmas közeget a köztulajdonosi tudat kiformálódásához, amely nélkül se a tulajdon szocialista jellege, se a rendszer szocialista fejlődési iránya nem realizálódhat. Az átmeneti társadalom gazdasági arculatát tehát egy politikai folyamat, a tömegek osztályharca határozza meg, és a politika, amely a tőkés formációban „felhőrégió”, itt szervesen összenő a gazdasági alappal. Ez pontosabban annyit jelent, hogy a kor ellentmondásos gazdasági szerkezete, mint a szocialista és a kapitalista fejlődés alternatív lehetősége, megszabja a politika objektív mozgásterét; azt viszont, hogy a két lehetséges fejlődési irány közül melyik fog megvalósulni, a politika – a szubjektív osztálycselekvés – dönti el, nem a gazdaság. Ilyen vonatkozásban határozza meg a politika a gazdaságot, és válik vele szemben elsődlegessé, noha csak a gazdaság által kijelölt területen, a gazdaság által kínált kettős lehetőségen belül mozoghat, vagyis végső fokon másodlagos a gazdasággal szemben. Ebben a bonyolult kölcsönhatásban súlyos következményekkel járhat a dialektikusan összefüggő oldalak és funkciók felcserélése. Ha a vezetők nem ismerik fel, hogy végső fokon a gazdaságé (az objektív oldalé) az elsőség, akkor úrrá lehet a voluntarizmus; ha szemet hunynak afölött, hogy a gazdaság nyújtotta lehetőségeken belül a politikáé (a szubjektív oldalé) az elsőség, hogy tehát csak a politika dönthet a fejlődés szocialista vagy restaurációs irányáról, akkor az elszabaduló burzsoá tendenciák belülről pusztítják el a forradalmat.
    A politika új szerepét éppen az magyarázza, hogy az átmeneti kor gazdasági természete közvetlenül függ az újratermelődő burzsoá tendenciák elleni politikai tömegmozgalomtól. De ki szervezi a tömegmozgalmat? Az „alsók” kezdeményezése kudarcba fullad, ha nem találkozik a „felsők” egyetértésével és aktív támogatásával. Csakhogy miért támogatnák, vagy éppen szerveznék a tömegeket demokratikus jogaik gyakorlására maguk a „felsők”: a vezetők és a fizetett apparátusok? Őket – legalábbis egy részüket – inkább arra tereli az elkülönült magán- és csoportérdek, hogy ne engedjék ellenőrizni magukat, verjék vissza és torolják meg az esetleges kritikákat. Ismét hibás körbe keveredtünk: a vezetők tömegellenőrzését maguknak a vezetőknek kell szervezniük, holott ez az ellenőrzés ellenkezik közvetlen érdekeikkel. Vajon a munkásszervezetek – a szakszervezetek és a forradalmi élcsapat – nem törhetik át a hibás kört?  Nem nézhetnek a körmére a hivatásukról megfeledkezett hivataloknak és hivatalnokoknak? Dehogynem – feltéve, hogy a bürokratizmus, a magánemberi önzés, nemtörődömség és arrogancia, a halálos mérget okádó kispolgári szellem nem fertőzte meg a szakszervezeteket és a pártot is. És miért ne fertőzte volna meg? A szakszervezet is, a párt is ugyanabban a világban él, tagságuk és vezetőik ugyanannak a munkamegosztásnak a romlott levegőjét szívják, mint bárki más.
    Van-e kitörési lehetőség?
    Mielőtt megkísérelnénk a választ, gondoljuk át, mi történik, ha a szocialista fejlődés elkötelezettjei nem találnak rá a kitörési pontra. Sajnos, nincs nehéz dolgunk, elég felidéznünk saját tapasztalatainkat a szocialista irányú rendszerek bukásáról.
    A bukáshoz vezető belső ellentmondásokat maga a szocialista irányú fejlődés élezte ki. Ahogy nőtt a termelés és a foglalkoztatottság, úgy váltak egyre alkalmatlanabbá a növekedés addigi módszerei: elapadtak a munkaerő-tartalékok, a további felhalmozás fedezetét egyre kevésbé lehetett előteremteni máshonnan, mint a termelékenység rendszeres emelkedéséből. A nagyobb termelékenység döntő eszköze a tudományos és műszaki fejlesztés; szocialista irányú országnak saját forrásaiból kell ehhez a költségeket kigazdálkodnia, nem folyamodhat gyarmatosításhoz, más népek kirablásához. Takarékoskodnia kell, szorosabb munkaszervezésre és munkafegyelemre, nagyobb önállóságra és kezdeményezőkész­ségre késztetnie a gazdaság szereplőit, felszabadítva az emberek helyismeretében, alkotóképességében, találékonyságában rejlő tartalékokat. De a valóságban az történt, hogy a teljes foglalkoztatáshoz közeledve, csökkent a régi munkamegosztás fegyelmező ereje, mielőtt még az új, önkéntes fegyelem kialakulhatott volna. A munkapiacon a kereslet beérte és felülmúlta a kínálatot; erősödött a munkásság alkupozíciója,  a munkateljesítmény pedig veszedelmesen romlott,  minőségben és mennyiségben egyaránt, amikor éppen a legnagyobb szükség lett volna az ellenkezőjére. A növekedés lelassult, megállt, csúszni kezdett. Nőtt a nyomás, nemcsak a munkások, hanem a munkaerőhiánytól és a gyengülő termelési eredményektől szorongatott vállalati vezetők részéről is, hogy a béremelkedés felgyorsuljon, a teljesítmény helyett a növekvő munkakereslethez igazodjon. A központi apparátusok, amelyeknek „hivatalból” az általánosabb népgazdasági érdek érvényesítése lenne a dolguk, két okból is eltávolodtak az irányításuk alá tartozó terület realitásaitól: egyre kevésbé jutottak hozzá tárgyilagos információkhoz, és őket magukat is elkapta a magángesztenye-sütögetés láza. Az irányítók és a végrehajtók kölcsönösen elszakadtak egymástól, mielőtt még erőiket igazából egyesíthették volna; a zenekar mást játszott, mint amit a karmester vezényelni vélt, sőt, tagjai olykor külön-külön is azt játszották, amire éppen kedvük támadt. Az inflációs jelenségektől kísért hatékonysági és egyensúlyzavarok végül válságba sodorták a szocialistának és válságmentesnek hírlelt átmeneti gazdaságot.
    A válság döntő oka a kapitalizmusban is, az átmeneti korszakban is ugyanaz: több társadalmi munkát használnak fel a szükségesnél. A történet mindkét formációban a termelékenységről szól. De az események menete nem azonos. A tőke hagyományos ciklikus válságaiban összeomlanak a bérek és az árak, a kínálat tartósan felülmúlja a keresletet mind a munkaerő, mind az egyéb áruk piacán; az átmenet válságaiban – az eddigi tapasztalatok szerint – a bérek a teljesítményhez képest magasak, és nagyobb keresletet támasztanak, mint amekkorát a süllyedő termelékenységgel előállított árualap fedezni tud. Ott „túltermelés” van: „túl sok” az áru és „túl kevés” a pénz; itt „alultermelés” van: „túl sok” a pénz a fogyatékos árukészletekhez mérten. A kapitalizmus a maga szokásos brutalitásával oldja meg a termelékenységi problémát, milliókat fosztva meg életfeltételeiktől; az átmeneti rendszer nem söpörheti félre a – nemegyszer súlyos, fájdalmas, bonyolult – szociális problémákat, amelyeket a korszerűsítés magával hoz. Ha úgy tetszik, humanizmusa feszélyezi a válság megoldásában. (És – nem utolsósorban – a vezetők félelme is legitimációjuk elvesztésétől.) De ha elmarad a megoldás, ha a kapitalizmus biztonsági szelepei már nem, a szocializmus védőmechanizmusai még nem működnek, akkor a krónikussá rögződő bajok halálos biztonsággal ketyegtetik a társadalmi pokolgép óráját.
    A gazdaság elharapózó zavarai rávilágítanak a társadalmi szerkezet és a gazdaságirányítás néhány lényegi problémájára, amit régebben, az átmeneti formációnak a szocializmussal való összetévesztése miatt sem a politika, sem az elmélet nem vett tudomásul, vagy félremagyarázott. Mint egy ismert magyar szociológus írja: a kor érdekviszonyainak sokrétű tagolódása ellenére, a gazdaságirányítók többségükben ragaszkodtak „a leegyszerűsített szocializmus-modellhez”, és az egységes össztársadalmi érdektől való minden eltérést a tudatlanságnak vagy rosszindulatnak tulajdonítottak; önmagukról pedig azt képzelték, hogy „a magasabb rendű célokat és érdekeket” képviselik „az irányítottak alacsonyabb rendű partikularitásával szemben”. (Héthy Lajos: Gazdaságirányítás és érdekeltség. Bp., 1983.) Holott a munkások és a társadalmi többség pénzközpontú szemlélete nem egyszerűen a múlt maradványa volt, nem is erkölcsi deviancia az uralkodó (?) szocialista viszonyoktól (?), hanem természetes következménye a munkamegosztás által fenntartott áru- és pénzviszonyoknak – az értéktörvény működésének, amelyet lehet ugyan nem tudomásul venni, vagy mellékesként kezelni, de nem lehet megkerülni, átugrani, az alkalmas feltételek létrejötte előtt megszüntetni. A kérdés nem az, hogy van-e szükség az átmeneti korszak gazdaságában az értéktörvényre vagy nincsen (ha kidobod az ajtón, visszajön az ablakon), hanem hogy van-e mód ezt a törvényt (vagyis a piacot) a szocialista fejlődés szolgálatába állítani.
    Történetének korai szakaszán a Szovjetunió kísérletet tett rá: 1921-ben bevezette az „új gazdaságpolitikát”, amely a kényszerűségből alkalmazott, de hibás elméleti érvekkel is megtámogatott „hadikommunizmus” megszorításai után bizonyos mértékig ismét teret adott az áru- és pénzkapcsolatoknak, hogy helyreállítsa az intervenciós és polgárháborúk miatt megszakadt forgalmat város és falu, szocialista és magánszektor között. Az „új gazdaságpolitika” (orosz rövidítése szerint: NEP) nemcsak azért nevezhető „új”-nak, mert gyökeres fordulatot hozott a korábbi, háborús gazdaságpolitikához képest, hanem abban az általánosabb értelemben is, hogy a régebbi marxista elmélet nem ismerte ezt a politikát, mert nem ismerhette az átmeneti kor konkrét történelmi feltételeit. Lenin volt az, aki az intervenciók és polgárháborúk Szovjet-Oroszországának kegyetlen tapasztalataiból, különösen pedig a kronstadti matrózlázadás által villámcsapásként megvilágított objektív osztálymozgásokból levonta a szükséges elméleti és gyakorlati következtetéseket, pontosan tudva, hogy az értéktörvény bizonyos fokú felszabadítása, amennyire elkerülhetetlen, annyira kockázatos is.
    A NEP kétélű fegyver: részben legalizálja a burzsoá önzés és konkurencia szellemét, és csak abban az esetben szolgálhatja a szocialista fejlődést, ha a proletárállam az értéktörvényt szigorú felügyelet alatt tartja, korlátok közé szorítja, és gazdasági hajtóerőként való felhasználását egyesíti a piaci viszonyok élősdi haszonélvezői ellen folytatott következetes tömegharccal. Ez az ellentmondásos egység – az értéktörvény bizonyos fokú szabadsága és korlátainak módszeres ellenőrzése – a NEP lenini felfogásában hangsúlyosan jelen volt, de az 1953 utáni szovjet reformokból, vagy a magyarországi „új gazdasági mechanizmus” nyereségorientált gyakorlatából hiányzott. Lenin a NEP-et, a piac nagyobb szabadságát, szükséges visszavonulásnak tekintette, hátrálásnak a kapitalizmus felé, de egyszersmind felkészülésnek is az előnyomulásra a piacmentes szocialista viszonyok felé; nálunk ezzel szemben, csakúgy, mint a szovjet, a csehszlovák és egyéb „reform”-ideológiákban, a piacot a szocializmus gyógyító csodaszereként reklámozták, az állítólagos „szocialista árutermelésnek” pedig mintegy „vele született” válságmentességet tulajdonítottak. Hogy jóhiszeműen hintették-e az illúziókat, vagy tudatos, bár eleinte még álcázott restaurációs szándékkal, a végeredmény szempontjából egyre megy; az illúziók ellenzőit mindenesetre megátalkodott „dogmatikusoknak” bélyegezték, vagy akár keményebb megtorlásokkal is sújtották. A lényeg az, hogy az értéktörvény kötetlenebb működését célzó reformok, amelyeket az átmeneti korszak gazdasági szerkezete elvileg valóban szükségessé tett, nem párosultak a jövedelmeknek, a gazdaságnak, a társadalmi életnek a tömegek fokozottabb aktivitására támaszkodó kontrolljával; így pedig a szocialista irány csak porhintés és szószátyárkodás, nem felkészülés a későbbi előnyomulásra, hanem fegyverletétel az ösztönösből tudatossá izmosodó burzsoá törekvések előtt. Ez a kapitulációs vonal 1956-tól, Hruscsov emlékezetes „titkos beszéde” után, a nemzetközi munkásmozgalom uralkodó áramlatává lett.
    Más út nem kínálkozott? De igen! Elvben elképzelhető lett volna, hogy a forradalom, elszánt, elkötelezett vezetőkkel az élen, mozgósítja a tömegek tudatos osztagait (mindenütt voltak ilyenek,  ha háttérbe szorítva is – vezetők és tömegek egyaránt!), rájuk támaszkodva, helyreállítja a munkahelyi fegyelmet, lenyesi a munka nélkül szerzett jövedelmeket, kemény kézzel megteremti  a termelékenységi problémák megoldásának politikai feltételeit. Ez az út persze kockázatos lett volna, azonnal kihívja mind a kiváltságos kasztok, mind az elmaradott munkásrétegek ellenállását; az erőviszonyok pedig éppenséggel nem a forradalomnak kedveztek. A kulcspozíciók birtokosai többnyire ellenérdekeltek voltak abban, hogy tevékenységüket a tömegek felügyeljék; akármi volt is a személyes – nyilvános vagy „zártkörű” – véleményük a demokráciáról és a hatalomgyakorlás demokratikus módjáról, valójában útját állták a demokráciának, amely – Kautsky hajszálpontos megfogalmazásában – nem más, mint „a tömegek uralma megbízottaikon”. Messze kerültek egymástól a tömegek és megbízottaik: szakadásuk már a válság puszta tényében is megmutatkozott (aktív tömegmozgalom nélkül a tervgazdaság előbb-utóbb lefagy), és a megoldás számba vehető eszközeit kezdettől fogva az értéktörvény ösztönös mechanizmusaira szűkítette, a demokratikus tömegmozgósítást eleve kirekesztette a látókörből. Ebben az alapállásban kifejeződött ugyan az a reális szükséglet, hogy a növekedés újraindításához nagyobb szabadságot kell engedni az értéktörvénynek – de perverz módon fejeződött ki, mert állandó demokratikus tömegellenőrzés nélkül az ösztönös mechanizmusok szembemennek a tervvel, a piac és a terv kölcsönös feltételezettsége pedig, amely az átmeneti korban nélkülözhetetlen a fejlődéshez, egymást kizáró „vagy-vaggyá”, hamis alternatívává torzul. A két elem – a terv és a piac – nem kiegészíti, hanem elbuktatja egymást; mesterségesen összeláncolódva, bénultan vergődnek abban a gödörben, amit a magyar „reform”-közgazdászok annak idején így írtak le: „sem terv, sem piac”.
    Hogy a „reformátorok” – a vizsgált korban a „szocialista kispolgárság” és a tudatos tőkés restauráció közgazdászai – milyen irányba terelték a gazdaságpolitikát, és az általuk kikövetelt út hová vezetett, azt néhány magyar példával szeretnénk érzékeltetni.
    Az 1968-as magyarországi reform a nyereséget tette meg a vállalati eredményesség fő kritériumává, mint „legszintetikusabb” mutatót, és a piaci versenyben vélte megtalálni a gazdaságossági problémák megoldásának kulcsát. Ennek a szemléletnek a jegyében a vállalatok a minőség és a választék javítása nélkül emelték az árakat; kooperációjuk, amely addig is akadozott, most végképp felbomlott, és egyrészt nagy anyagkészleteket voltak kénytelenek felhalmozni, másrészt nemegyszer magas konjunkturális áron, devizáért kellett beszerezniük hazai terméket külföldről, ahová a hazai gyártó exportálta, fittyet hányva a nagyobb nyereség kedvéért kooperációs kötelezettségeinek. Nőtt a munkaerőhiány, az új megmunkáló kapacitások szükséglete, az inflációs nyomást fokozó beruházási étvágy; gyorsan szaporodtak a hiteligények, s ezeket a pénzintézetek rangsorolták a számukra legkézenfekvőbb ismérv, a vállalati „hitelképesség” alapján, amely ritkán tükrözi a népgazdasági vagy ágazati érdekeket. A korszerűbb vállalatok hátrányba kerültek az elmaradókkal szemben, részint magasabb szerves összetételükből adódó alacsonyabb profitrátájuk miatt, részint meg azért, mert a műszakilag elmaradott munkahelyeken jobbak voltak a keresetek. A munkafegyelem általánosan fellazult, nemcsak az üzemekben, hanem a kutatóintézetekben is, amelyek szétforgácsolták erőforrásaikat, és alárendelték kutatásaikat a piaci keresletnek. Tágult a technológiai rés hazánk és a fejlett ipari országok között, az egymástól elszigetelt, illetve egymással vetélkedő vállalatok egyre alkalmatlanabbak voltak rá, hogy eleget tegyenek a modern műszaki fejlődés objektív követelményeinek. (Vö. Bíró Ferenc: A gépipari vállalatok vezetésének egyes időszerű kérdései a szocialista országokban. Bp., 1975. Kézirat.) És ez, ahogy mondani szokás, még csak a jéghegy csúcsa volt.
    Megfelelő ellenerők hiányában a piac burjánzásnak indul – ilyen a természete! –, megtámadja a tervgazdálkodást, letarolja a zsenge közösségi hajtásokat. Új erőre kap a magánérdekű elkülönültség; romló teljesítmények mellett felszöknek a bérek, a fogyasztás túlcsap a zsugorodó felhalmozáson. A rendszer gazdasági arculata egyre inkább egy sajátos típusú államkapitalizmus vonásait ölti. Szocialista irányú társadalmakra vonatkoztatva, az „államkapitalizmus” fogalma általában vegyes tulajdonviszonyokat jelöl: a külföldi tőkének adott koncessziót, állami üzemek magántőkés bérletét stb.; az általunk vizsgált összefüggésben viszont – ahogy már korábban is említettük – a kizsákmányolásnak azokat a rejtett, „szocialista” formáit minősíti, amelyek nem a termelőeszközök magántulajdonát, hanem a köztulajdon feletti tényleges rendelkezést használják fel munkafedezet nélküli jövedelmek és kiváltságok szerzésére. A szocialista irányú átmenet kezdetén ez a jelenség még szórványos, hozadéka általában nem számottevő, és semmiképpen sem változtatja „államkapitalistává” a korszak gazdasági szerkezetét; de ha a köztulajdon idegen munka magán-kisajátításának rendszeres közvetítőjévé, szinte járandóságként élvezett többletjövedelmek forrásává lesz egész társadalmi rétegek számára, akkor már jogos az „államkapitalizmus” megnevezés – mert az adott esetben arra utal, hogy előrehaladt a burzsoá elemek osztállyá szerveződése, és az államot szinte észrevétlenül befogta a „szocialista” értéktöbblet-kisajátítás szekerébe.
    A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa (1956. február) után rohamosan fölerősödtek a szocialistának mondott országok többségében az átmeneti korszak államkapitalista vonásai, attól függően, hogy mennyire károsította az adott országot a hruscsovi politika pusztító kisugárzása. Jellegzetes példája ennek a folyamatnak Magyarország, ahol koncentráltan és szemléletesen mutatkozott meg, hogyan halmozódnak fel a restaurációs elemek a társadalom szerkezetében. A mély válságból, amely az 1956. októberi robbanással tetőzött, tartósan csak egyféleképpen lehetett volna kilábalni: a termelékenységi probléma átfogó megoldásával; ez feltételezte volna a tömegek aktív szocialista részvételét a közéletben, elsősorban pedig a vezetők folyamatos demokratikus ellenőrzését. Közvetlenül 1956 után azonban a tömegek általában ellenségesek, de legalábbis bizalmatlanok és elutasítóak voltak a hatalommal szemben, és a Kádár-kormány, amelyre a konszolidáció feladata hárult, tudta, hogy egyetlen lépést sem tehet, amíg nem sikerül valamiféle megegyezésre, konszenzusra jutnia a tömegekkel. Érezhetően javítani kell a lakosság anyagi életkörülményein – ez az első, és erre módot is adtak az országba áramló tekintélyes, főleg baráti országokból érkező áru- és pénzsegélyek, majd később a külföldről felvett hitelek. Ahogy javultak az életfeltételek, a közhangulatban tapasztalható nyílt ellenségesség viszonylag rövid idő alatt politikai közönnyé tompult, az ellenállás hangjai lecsendesültek. Úgy tűnt, létrejött a kívánt konfliktusmentesség a társadalom ellentétes hangoltságú csoportjai között – igaz, nem annyira a valóságos egyetértés, mint inkább az „élni és élni hagyni” jegyében, hála a magánéletük óljában foglalatoskodó tömegek megvásárolt passzivitásának. A kormány nem állított különösebb követelményeket a lakosság elé (noha a munkahelyi lazaságok felszámolása nélkül józan ésszel még csak remélni sem lehetett a termelékenységi probléma megoldását), a békén hagyott tömegek pedig nem  hangoskodtak, nem avatkoztak a közügyekbe, békén hagyták a kormányt. Egyik fél sem bántotta a másikat; a felszínen csönd volt, egy áporodott pocsolya álmatag nyugalma. Hazánk kiérdemelte a nyugati sajtótól „a szocialista tábor legvidámabb barakkja” díszítő jelzőt.
    Ezekben a viszonylag nyugalmas években a vezető elit összetévesztette a tömegek politikai egykedvűségét a rendszer aktív támogatásával („aki nincs ellenünk, az velünk van”); de személy szerint Kádár valóban számíthatott a maga puritán, „népközeli” egyéniségével a viszonylagos anyagi biztonságot élvező dolgozói rétegek rokonszenvére, sőt, többnyire a marxisták támogatására is – akik ugyan ellenzői voltak a megvásárolt „konszenzusnak” és mindenfajta megalkuvásnak, mégis felsorakoztak a kormánypolitika mellé, mégpedig nem pusztán a beidegzett pártfegyelem okán, hanem főként azért, mert a kormány megvédte a restaurációs támadásoktól a  köztulajdont (amely egyszerre volt a szocialista fejlődés záloga és az államkapitalista kiváltságok forrása). Ez a marxisták részéről élvezett támogatás már csak azért is figyelemre méltó, mert a támogatók elítélték a támogatottakat jobbfelé tett elvtelen centrista engedményeik miatt, a támogatottak viszont „baloldali dogmatikusoknak” címkézték és az ún. „sztálinistákkal” közös skatulyába gyömöszölték támogatóikat, kilökték őket a közéletből, és időnként keményebben is elverték rajtuk a port.
    A centrista csöndnek persze ára volt: a „konszenzus” költségei elnyelték a felhalmozást, a „legvidámabb barakkban” produkált termelékenység növekvő mértékben elmaradt a jövedelmek mögött. Tovább romlott a gazdaság teljesítőképessége, már a szinten tartáshoz, az egyszerű újratermeléshez is külföldi kölcsönökre volt szükség. A két olajárrobbanás és a nemzetközi cserearányromlás nyomán hamarosan megkondultak a pénzügyi vészharangok. A magyar vezetés úgy vélte: az olajárak esetében csak múló piaci ingadozásról van szó, és ha az árhullám (a magasra csapó árak hulláma) elvonult, mehet tovább minden a megszokott mederben. Nem így történt. Utólag persze könnyű okosnak lenni, megállapítani, hogy az akkori árváltozások egy rendkívül mély válságnak és a tőkés termelés átfogó szerkezeti megújulásának a bevezetői voltak. De annyit azért tudni lehetett (volna) – még a marxizmus alapos ismerete nélkül is –, hogy a tőkét a verseny és az elkerülhetetlen időszakos visszaesések a termelékenység rendszeres növelésére kényszerítik; ha tehát mi csupán az életszínvonalra fordítunk figyelmet, akkor a cserearányromlás előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkezik, majd termelésbeli leszakadásunkkal együtt, gyorsulva növekedni fog. Nem nehéz belátni, hogy ilyen körülmények között a fejlődés semmiképpen sem hozhatott volna egyebet, mint pangást, szűkülő újratermelést, és végül a gazdaság összeomlását.
           Pedig valószínűleg még az utolsó előtti pillanatban is lehetett volna kiutat találni: szigorú fegyelemmel és takarékossággal, összeszorított foggal kigazdálkodni a túléléshez szükséges forrásokat. Csakhogy a „konszenzus” politikájának éppen az volt a legsúlyosabb kártétele, hogy a tömegeket évtizedeken át a passzivitásukért jutalmazta, gyakorlatilag kirekesztette őket a közéletből, a szocialista demokráciát puszta szólammá fokozta le. Ennek az eseménysornak lett az elkerülhetetlen következménye, hogy a „felsők”, az irányító szintek tömegellenőrzés nélkül maradtak, és alkalmatlanná váltak feladatuk betöltésére. Ők lettek volna hivatva szervezni és vezényelni a termelékenységi probléma megoldását, érvényesíteni a szocialista fejlődési irányt; tömegellenőrzés híján azonban (Tenner György Az átmeneti korszak fiaskói, 1956–1989 című írásából idézek) nagyjából egységes érdekszövetséget alkottak, és sikeresen hárítottak el mindent, ami kiváltságaikat vagy kényelmüket csorbította volna. Bár a termelés stagnált vagy hanyatlott, a politikai vezetés nem szorította rá ezeket a csoportokat, hogy rendeljék alá különérdekeiket az általános-közösségi érdekeknek; a hatalmi elit, amely a párt, az állami szervek és a gazdasági élet legbefolyásosabb irányítóiból tevődött össze, „a maga javára korrigálta az állami akaratot”. Nem arról van szó, mintha ennek az uralkodó elitnek a tagjai valamennyien elkispolgárosult, úrhatnám nyereséghajhászok lettek volna. Lehettek akár kipróbált, meggyőződéses forradalmárok, akik őszintén hitték, hogy az általuk vitt politikai irányvonal a legcélszerűbb – gyakorlatilag mégis, legjobb szándékuk ellenére is hozzájárultak a rendszer aláásásához, végső fokon a bukásához. Nem a szándék számított: az adott közegben a legjobbaknak is  ugyanúgy kellett cselekedniük és viselkedniük, ugyanazokat a módszereket alkalmazniuk, ugyanazt a szabvány-életstílust folytatniuk, mint társadalmi csoportjuk többi tagjának (ahogy annak idején a burzsoázia majmolta a megdöntött arisztokráciát,  úgy idomult szokásaiban a „szocialista kispolgárság” a megdöntött burzsoáziához); ha pedig egyikük-másikuk felismerte és szóvá tette a megvásárolt „konszenzus” politikájának végzetes elhibázottságát, vagy akár csupán egyes lépéseit bírálta ennek a politikának, a „mértékadó” körökből kigolyózták, funkciójából eltávolították. A közeg számított, az választotta ki és hajlította magához az egyéneket.
    Minthogy a termelékenység problémája megoldatlan maradt, nőttek a gazdaság és az ellátás zavarai; a nyíltan revizionista jobboldali ellenzék pedig – arcátlanul, bár nem egészen alaptalanul – a kulcspozíciók centrista birtokosait tette felelőssé a romlásért. Forrongott a felkorbácsolt közhangulat, a centristákat kiszorították a vezetésből a „liberálisok”. Eleinte csupán „megújult”, „demokratikus”, „emberarcú” szocializmust követeltek, nagyobb önállóságot a vállalatoknak, nagyobb teret a piacnak, biztosítékokat a bürokrácia, a korrupció, a törvénytelenségek ellen, és követeléseiket a fennálló viszonyok gyakran jogos, tapasztalatilag ellenőrizhető bírálatával támasztották alá. A válságjelek szaporodásával azután hangosodtak a hivatkozások a tőkés gazdaság fölényére, miközben a kritikusok többnyire elsiklottak afölött, hogy a tőke a gyengébb néprétegeknek és országoknak a kifosztása révén érte el megcsodált eredményeit. Az újjászerveződő burzsoázia ujjal mutogatott a köztulajdonra, mint a gazdasági kudarcok forrására, tapintatosan hallgatva a durva tőkés diszkriminációkról és kártevésekről; szívósan, módszeresen megszállta a sajtót, a forradalom idegközpontjait, az érzelmeket és gondolatokat. Így tudta újabb és újabb területeken megvalósítani restaurációs „reformjait”: a piac folyamatos kiszélesítését a gazdaságban, a pluralizmust a politikában. A jogszabályokkal törvényesített nyerészkedés mellett gyakorlatilag legalizálódtak a maffiák is, és a folyamat fokozatosan elérte azt a pontot, ahol a mennyiség minőségbe csap: a felgyűlő magánvagyon a fogyasztásból átlendül a forgalomba, majd a termelésbe, és hagyományos értelemben vett tőkévé válva, immár „alkotmányosan” szentesített értéktöbblet-kisajátítással szaporítja önmagát. A hatalom- és rendszerváltás többszakaszos folyamata zökkenőmentesen célba ért.
    Forradalmi vagy ellenforradalmi változások a történelemben rendszerint úgy mennek végbe, hogy az uralkodó osztályt erőszakkal, nemegyszer véres polgárháborúban, kiveti a hatalomból egy másik osztály; az erőszak többnyire elkerülhetetlen, mert az uralkodó osztályok nemigen adják ki a kezükből önként a hatalmat. Ezúttal, a szocialista irányú társadalmakban végrehajtott ellenforradalmi fordulatok során – Románia kivételével – másképp zajlott le a hatalomcsere: nagyobb összecsapások nélkül, szinte úgy, mint ahogy a parlamenti rendszerekben egy egyszerű kormányváltás. Nem egy új osztály vetette ki a hatalomból a régit, hanem maga a hatalmon levő osztály, illetve annak vezető elitje és felső rétegei cserélték burzsoá arcra addigi proletár arcukat (vagy álarcukat), megváltoztatva ezzel a hatalom jellegét.
    Ha történelmi analógiát keresünk az ilyen típusú hatalomváltáshoz, kézenfekvő párhuzamul kínálkozik a korai olasz kapitalizmus. A kereskedelmi és banktőke tulajdonosai, akikből a reneszánsz itáliai polgársága jórészt összetevődött, nem a termelési módot forradalmasító új gazdasági formák létrehozásában voltak érdekeltek, inkább maguk akartak feudális földbirtokossá válva, arisztokráciává szerveződni, vagy összeolvadni a régi nemességgel. A 16–17. századbeli Velence, Firenze, Milánó vagy más olasz városok (államok) polgárságának földbirtokos arisztokráciává való átalakulása refeudalizálta Itáliát, visszatérítette a feudális viszonyokhoz a kapitalizmus irányában megkezdett forradalmi átmenetet. Ilyesféle irányváltás ment végbe az egykori szocialista irányú országokban is, ahol szintén a hatalmat közvetlenül gyakorló réteg osztályarculatának megváltozása nyomta vissza a megkezdett forradalmi fejlődést a korábbi formáció stádiumába.
    Hogyan ítéljük meg ebben a folyamatban az árulás szerepét? Kétségtelenül növekvő fontosságú, végül pedig már döntő volt ez a szerep. Hiba volna azonban a bukást mindenestül vagy elsősorban az árulók tevékenységének tulajdonítani. Bár Hruscsov és Gorbacsov megtették a magukét, mégsem úgy áll a kérdés, hogy ha nincsenek árulók, nincs bukás. Az árulás nem a semmiből termett: következmény volt, mielőtt okká lett volna. Következménye a forradalom gazdasági és erkölcsi bomlásának, a társadalmi viszonyokban és az ideológiában elterpeszkedő önérdekű magánszellemnek; egyszóval annak, hogy a marxisták alulmaradtak az osztályharcban a „szocialista” kispolgársággal szemben. Ha a kispolgárságot, ezt a milliófejű szörnyeteget, amely napról napra újjászületik az átmeneti korszak ellentmondásaiból, nem sikerül mindennapos szervezett tömegharccal visszaszorítani, akkor a milliónyi szájból szétöklendett magánérdek és árulás belülről marja szét a szocialista irányú rendszert – a forradalmat, amely évtizedeken át a legképtelenebb nehézségekkel is megbirkózott.
    
    Összegezzük a főbb gondolatokat.
    Ha a szocialista irányú társadalmak felszámolják a magántulajdont, ezzel a lépésükkel csak az alapjait teremtik meg a szocializmusnak, de magát a szocializmust még nem. Amíg az öröklött munkamegosztást és elválaszthatatlan kísérőjét, a konkurenciát, meg nem szüntetik, addig csupán az átmenet szakaszában vannak, ahonnan éppúgy vezethet az út előre a szocializmus felé, mint hátra, a kapitalizmus felé. Az átmeneti társadalmat, gazdasági szerkezetétől az ideológiáig, keresztül-kasul áthatja a kapitalista és a szocialista elemek kölcsönös feltételezettsége és élethalálharca. Ki kit győz le? A piaci konkurencia az erősebbeknek, a munkamegosztásos gúla felsőbb szintjeinek kedvez; s ha ez az egyenlőtlenítő tendencia nem ütközik szervezett ellentendenciákba, akkor bővítve újratermelődik, és folyamatosan növeli a felsőbb szintek erőfölényét, azt a lehetőségüket, hogy visszaélve a termelőeszközök feletti tényleges rendelkezés jogával, idegen munkát sajátítsanak ki. Az átmeneti kor tehát, amelynek történelmi feladata a szocialista viszonyok kiépítése, maga termeli ki önmagából folyamatosan a felszámolt tőkeviszony új meg új csíráit, a hatalomból kivetett burzsoázia önérdekű szemléletmódját, társadalmi magatartásformáinak elemeit. Ennek a restaurációs iránynak a kibontakozását semmi más meg nem hiúsíthatja, a szocialista fejlődést semmi más nem biztosíthatja, mint az állandó harc a teljesítmény szerinti elosztásért (mind a munkamegosztás és a konkurencia egyenlőtlenítő tendenciái, mind az elmaradott proletár rétegek primitív egyenlősdije ellen).
    Korábban már feltettük, de függőben hagytuk a kérdést, hogy kire hárul a tömegharc megszervezésének és irányításának feladata. Az „alsók” spontán kezdeményezései (voltak ilyenek!) aligha számíthatnak sikerre, ha nem kapnak támogatást a vezető párttól (egyszerűen elnémítják őket). „Elvben” a párt a forradalom legtudatosabb, legelszántabb osztagainak gyűjtőhelye; de mint az átmeneti társadalom része, maga sem mentes a kiváltságok ördögi kísértéseitől, ha pedig enged a kísértésnek, ugyan mi késztetné rá, hogy tömegmozgalmat szervezzen az általa is élvezett kiváltságok ellen?
    Bár a kérdés „ránézésre” logikailag körben forog, vizsgálódásaink mégis kezdettől fogva azt mutatják, hogy van kitörési pont, s ha meg akarjuk találni, ugyanott kell keresnünk, ahol a hibás kör keletkezett: az átmeneti korszak szerkezetében. A korszak kettős természetű: emancipációs tevékenysége közösségi viszonyokat alapoz meg, az öröklött munkamegosztás és konkurencia magánemberi viszonyokat; új tömegekkel bővíti a forradalmi tábort az első, a „mindenki mindenki ellen” mérgével bomlasztja a forradalmat a második. Tovább bonyolítja a dolgot, hogy a konkurencia légkörében maga az emancipáció is önmaga ellenkezőjévé torzulhat: a tömegek életének megkönnyítésére a forradalom bővíti a fogyasztási javak termelését, ezzel azonban a szerzés szelleme is felerősödik – azaz a szocialista előrehaladás maga állít torlaszokat önmaga útjába. Másrészt folyik a fordítottja is: a hatalmi elit valóban védelmezi és propagandájával támogatja a köztulajdont, részint meggyőződésből és legitimációs okokból, részint pedig mint saját kiváltságainak forrását – tehát államkapitalista törekvéseit is szocialista érvekkel támasztja alá, és ezzel, önös szándékai ellenére, illetve éppen azoktól ösztönözve, újabb híveket vagy rokonszenvezőket toboroz a forradalomnak. És a fonákság tovább ragozható: amikor a hívek és rokonszenvezők észreveszik a hirdetett eszmék egyre szembetűnőbb konfliktusát a valósággal, nagyrészük kiábrándul, egy kis részük ellenben a forradalom meggyőződéses hívéül szegődve kéri számon a hatalmi elittől a szó és a tett összhangjának hiányát. A lényeg az, hogy az átmeneti kor egyszerre termel ki magából bomlasztó tendenciákat, de ellenerőket is a bomlás megfékezésére; a két ellentétes erő pedig mindig jelen van, és osztályharcuk dönti el – semmi más nem döntheti el – az átmeneti kor sorsát, fejlődésének szocialista vagy tőkés-restaurációs irányát.
    Ki szervezi ezt a harcot? Életkérdés, hogy van-e forradalmi vezérkar, vagy nincsen; hogy van-e párt, amely képes összehangolt tömegtevékenységet szervezni a munkamegosztás szükségszerű bomlasztó tendenciái ellen, jóllehet ezek az egész társadalmat fertőzik, beleértve a pártot és a tömegeket is. Az ellentmondásos feladat megoldása nyilvánvalóan nagyfokú elméleti és gyakorlati felkészültséget, maximális tudatosságot követel. Enélkül nincs alkalmas vezérkar; vezérkar nélkül nincs tömegharc, tömegharc nélkül pedig elbuktatják a szocialista irányú fejlődést a felcsapó magánérdekek, a piac ellenőrizhetetlen szélviharai. Ösztönösségből nem lesz szocializmus, a közösségi viszonyokhoz nem vezetnek csöndes, árnyas fasorok. Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” reformista jelszava – a „békés belenövés” dohos opportunizmusának felújítása – megtévesztő módon a szocializmus felé mutat, valójában a pusztulásba csalja a gyanútlan utast. Ahhoz, hogy a párt meg tudja különböztetni a helyes irányt a hamistól, tisztában kell lennie az átmeneti korszak természetével, és saját soraiban is szívósan, újra meg újra pozitív döntésre vinnie a „ki kit győz le” kérdését.
    Ami történt, az nem a szocializmus csődje volt, hanem a vezető párt kispolgári arculatváltása és fegyverletétele az újjáéledő burzsoázia előtt.
    
    Tudomásom szerint Tenner György már említett írása az első munka, amely az átmeneti formáció sajátosságainak fényében, tehát – véleményem szerint – az egyetlen lehetséges tudományos megközelítésben mutatja be a Kádár-korszakot: hitelesen és tárgyszerűen, olyannak, amilyen volt. Hitelessége elsősorban két tényezőnek köszönhető: nem „felül-” vagy „alulnézetben”, hanem – mondhatni – „belülnézetben” figyelhette meg a kor történelmét, mégpedig úgy, hogy magas állami beosztása (mintegy „tűzközelisége”) ellenére nem csorbult, sőt, inkább élesedett proletár szemlélete. A közvetlen élmények és az általánosításukat vezérlő szemléletmód – ezek a tényezők avatják Tenner írását olyan forrásmunkává, amely majdani elfogulatlanabb időkben, meggyőződésem szerint, pótolhatatlan lesz. Bár az írás hazai történéseket tárgyal, mégis messze túlmutat a magyar vonatkozásokon, fényt vet a nemzetközi munkásmozgalom vereségének a hruscsovi Szovjetunióból elindított folyamataira; segít múltunk tisztázásában, amely nélkül nincs ideológiai egység és újjászületés. Mindezt „közelnézetben” teszi, megismerteti az olvasót a szereplők valóságos, hús-vér alakjával, úgyszólván személyes ismeretségbe hoz velük. „Izgalmas film” – mondanám, ha csupán nézője volnék, nem pedig kárvallottja ennek a katasztrófának.
    
    (Zárómegjegyzés)
    
    Kicsit megkésve, a fenti sorok befejezése után került a kezembe Inge Viett előadása, amely egy berlini antifasiszta gyűlésen hangzott el, és Mi is volt az NDK? (Was war die DDR?) címmel megjelent a Junge Welt német baloldali napilap 2010. január 26-ai számában. A szerzőnő, aki az 1980-as években az NSZK-ból emigrált az NDK-ba, sok tekintetben hasonló tapasztalatokat szerzett Honecker Németországában, mint Tenner György idehaza; mind a ketten nagyjából azonos módon ítélik meg a korszak jellegét (nem szocializmus volt, hanem átmeneti formáció), és egymástól teljesen függetlenül, többé-kevésbé ugyanazokra a következtetésekre jutottak. A cikk részletes ismertetésére itt nincs mód, de néhány gondolatát, azt hiszem, több szempontból is érdemes összefoglalni: arról tanúskodnak, hogy a vizsgált korszak átmeneti formációként való megítélése kezd lassacskán gyökeret verni a marxisták között (bár a nagy többség még ma is berzenkedik ellene); s hogy a Tenner György által ábrázolt folyamatok tartalmilag nemzetközi érvényűek.
    Mit is ért Inge Viett azon, hogy az NDK „átmeneti társadalom volt, hibrid képződmény, amely már nem kapitalista, és igazából még nem is szocialista”? Többek közt a következőkre gondol: „fennmaradt a bérmunka, de az értéktöbblet az össztársadalomé lett”; „a munka  elidegenültsége nem szűnt meg ezzel, de tompult.” A burzsoázia „elvesztette ugyan a hatalmat, de értékei, ideológiája, kapcsolatai még aktívak voltak”; „a munkásosztály új helyzete elegyengette a társadalmi hierarchiákat, a  munkamegosztás azonban, amely még nem szűnt meg, új kiváltságokat hozott létre.” „Bár a kapitalizmus antagonisztikus osztályellentéteit felszámolták, a továbbélő munkamegosztás újabb osztályokat-rétegeket szült – az értelmiség, a közgazdászok és műszakiak, a funkcionáriusok konfliktusos érdekű rétegeit”; az érdekkülönbségek pedig „a társadalmi fejlődés stagnálása esetén antagonizmusokká élesedhetnek”.
    És a stagnálás bekövetkezett. Döntő oka az volt, hogy „a mérvadó társadalmi döntéseket negyven éven át egy kis vezető csoport hozta”, amely nem volt képes megoldani a termelékenység ösztönzését, mert „megfosztotta a munkásosztályt attól a lehetőségtől, hogy kibontakoztassa az önigazgatást” és a köztulajdonért való felelősséget. Bár újra meg újra kampányok indultak, hogy mozgósítsák a lakosságot a társadalmi életben való részvételre („tervezzünk együtt, dolgozzunk együtt, kormányozzunk együtt” stb.), igazi részvétel nem volt. Történtek ugyan kezdeményezések a közvetlen demokrácia érvényesítésére, de csak annyira fejlődhettek ki, hogy a döntési hierarchia ne sérüljön; a stratégiai döntéseket nem vitatták meg nyilvánosan. Így sem a lakosságnak, sem a vezető párt tagságának a többsége nem érzett felelősséget azért, hogy a szocializmus sorsa az országban hogyan alakul.
    Inge Viett annál hitelesebben bírálhat, mert kommunista szemléletéhez nem fér kétség. „Az, hogy a háború után Németország keleti részén felszámolták a kapitalizmust, sajnos, nem egy forradalmi munkásosztály vagy tömegmozgalom műve volt.” „Az új társadalom építése véres összecsapások nélkül ment végbe, de egy erős, vonakodó, a fasizmustól elvakított többség nyomása alatt, a tőkés Nyugattal kollaboráló, kisajátított burzsoázia ellenállása közepette”; egy háborúban lerombolt, éhező, reményvesztett, elmaradott országban, ahol a munkásmozgalmat szétverték, a lakosság demoralizálódott és részben ellenséges volt, az imperializmus egységes frontja a kapukat döngette, és atomháború fenyegetett. Ennek fényében kell mérlegelni a háború után tett óriási erőfeszítéseket és a szocialista építés rendkívüli eredményeit. „Aki azt mondja, hogy az NDK-ban hiánygazdaság volt, az még nem nézett körül a világban, és a tőkés pazarlás mércéjével mér, anélkül hogy tudomást venne a világméretű hiányról és a pazarlás által előidézett mérhetetlen károkról.” Mindent összevéve, a kellemetlen és problematikus jelenségeknél sokkal fontosabbak voltak a szolidaritás bontakozó eredményei; ezért éreznek a Német Demokratikus Köztársaság iránt Kelet-Németország (Ost-Deutschland) lakói ma nosztalgiát.
    A német szerzőnő megállapításai természetesen nem alkalmazhatók „egy az egyben” Magyarországra. De mindenképpen érdemesek a megfontolásra.




Ellenségen taposó lovas (tanulmány)





Az emberi test arányai, Vitruvius szerint

FÓRUM

SZEGVÁRI KATALIN

„Mi lesz?”

Beszélgetés Horváth Aladárral

Sz. K. Igaz?
H. A.    – Igaz. Úgy döntöttem, hogy legalább is néhány évig tanulással, tanítással akarok foglalkozni, fel szeretnék töltődni, és végiggondolni-elemezni mindent, ami az elmúlt 20-25 évben történt. Azon akarok dolgozni, hogy az eddigi tapasztalatokat, tudást összegyűjtsük, leírjuk, és a következő nemzedéknek – ez túl patetikusan hangzik – főiskolásoknak, egyetemistáknak, középiskolásoknak átadjuk. Szeretném összeszedni azokat a tanulmányokat, amelyeket én írtam, és az interjúkat, amelyek velem készültek, aztán valamifajta kronologikus sorrendbe gyűjtve könyvet formálni belőlük. Megírni az elmúlt húsz évet.
    Hát, nem lesz egyszerű.
    – Ez igaz. Nem lesz egyszerű.
    De azért biztosan vannak dolgok, melyeket sikerült elérnie. Azért nem lehet, hogy politikusi pályája csak kudarc volt.
    – Ha csak siker lett volna az elmúlt 20–25 év, akkor is ideje lenne pihenni. Persze, nem nagyon emlékszem pihenésre, hiszen nyaralni is gyerektáborba mentem, nevelőnek.
    Mégis, mit könyvel el pozitívumként, eredményként az elmúlt húsz év alatt?
    – Az én dolgom ezt megítélni?
    Csak kell lennie valaminek, amire büszke.
    – Van néhány dolog, amit elindítottunk, amiben úttörők voltunk. Emlékszem, hogy kilencven nyarán Göncz Árpád elhívott Tiszabőre. Együtt utaztunk a Mercedesben, életem egyik legszebb, legfontosabb napja volt az, és amikor jöttünk hazafelé, azt mondta: „Tudnod kell, hogy el fogsz bukni. Törvényszerű, mert te az úttörők közül való vagy.”
    Bölcs ember volt Árpi bácsi. Illetve, most is az.
    – Most is az. „El fogsz bukni, de nyugtasson meg az, hogy jó dolgokért küzdesz, és hogy az ország legjobb emberei szeretnek téged.” És ez nekem igen fontos megerősítés volt, hogy jó pályán állok, és tudom, hogy igaz és erkölcsös ügyekért harcolok. Az én dolgom az volt, nem tudom megítélni, mennyire sikerült, hogy a hazai romák jogi- és esélyegyenlőségi ügyét színvonalasan képviseljem a magyar közéletben. A romák talpra állásának szempontjából elengedhetetlennek tartottam, hogy önbecsülésüket megteremtsük, pozitív identitásuk, kulturális, emberi karakterük megfelelő, közéleti képviseletét kiformáljuk, és képessé tegyük önmagunkat az ország dolgaiba való színvonalas beleszólásra, a hatalom társadalmi ellenőrzésébe. Mint polgárjogi politikus ezt éreztem feladatomnak.
    A rendszerváltás előtt mit csinált?
    – Tanítottam.
    Hol?
    – Miskolcon.
    Milyen iskolában?
    – Általános iskolában, alsó tagozaton, többségében cigány gyerekeket, előtte Körömben, egy majdnem cigány többségű faluban, kisegítő iskolában. Tizenéves koromban jogász szerettem volna lenni, mert úgy éreztem, hogy a cigányok jogegyenlőségének a kiharcolása a legfontosabb feladat. Később   néprajzos és tanár,  mert az egyenlőség kivívása  anélkül nem megy, hogy a cigányok ne ismerjék fel a saját értékeiket, hogy saját önbecsülésük ne teremtődjön meg. Ehhez pedig azt gondoltam, hogy össze kell gyűjtenünk, és felmutatnunk magunk és a többség számára is értékeinket. És vitára kell provokálnunk a társadalmat. Mert akkor tudunk változtatni a cigányok és az ország helyzetén, ha szakítunk előítéletes és rasszista kulturális beidegződéseinkkel, és ha a bizalom légköre megteremti a közös építkezés lélektani alapját.  
    Ez így van.
    – És hogy anélkül nem megy ez a küzdelem, hogy a cigányok ne érezzenek magukban méltóságot és erőt, és hogy a gádzsómagyaroknak le kell szokniuk arról, hogy minket másodrangú, harmadrangú állampolgárnak, egy keleti, egzotikus csürhének tekintsenek. Ezért lényeges az, hogy mennyire voltunk sikeresek vagy sikertelenek. Mindenestre úgy látom: a történelem szembejött velünk.
    Én, ha belegondolok, hogy honnan indultam – egy hetedik kerületi tipikus prolinegyedből, iszonyatos szegénységből –, akkor én is azt mondom: ha ugyanazok a viszonyok, feltételek lettek volna akkor, mint ma, én sem jutok el oda, ahol ma vagyok. Onnan én sem tudtam volna eljutni sehová… hát gimnáziumba talán még csak–csak, bár az sem biztos, de hogy egyetemre nem tudtam volna eljutni, az egész biztos. Gondolom, maga is így van ezzel.
    – Én is eléggé hosszú utat tettem meg, nagymamám a fáskamrájától, ahová születtem, a magyar Parlamentig. A másik nagyanyámnál nyaraltam Zemplénben. Tízéves koromban még együtt mentünk a lakodalmas házba, másnap reggel ételért. Ételt koldulni.
    Én meg összeszedtem, amit a napköziben a gyerekek ott hagytak, és vittem haza. Elég borzasztó, hogy a rendszerváltással szinte ugyanide jutottunk. Maga aztán élő példája annak, hogy ahelyett, hogy siránkozott volna, próbált tenni valamit. A történelem szembejön velünk, azért történtek itt így ezek a dolgok.
    – Nyilvánvaló.
    Ha másokba nem, akkor legalább az írástudókba – és én ezt fontosnak tartom –, beivódott az esélyegyenlőség igénye. Ez mindenesetre előrelépés. Ezért örültem annak, amikor Jancsó Miklóst rendszeresen ott láttam maga mellett mindenféle akciókban…
    – Az ő részvétele nem pusztán esélyegyenlőségi akció volt.
    Úgy gondolom, igen fontos az, hogy ilyen emberekben tudatosult a cigánykérdés fontossága, ezt tartom előrelépésnek.
    – Ennél azért sokkal több történt.
    Persze, azt én is tudom, de ezt én mégis nagy pozitívumnak tartom.
    – Az értelmiség jelentős része, mondjuk, a progresszív, a mértékadó értelmiség a rendszerváltozás előtt is naprakész volt cigány ügyben. Magyarországon főleg a demokratikus ellenzékhez kapcsolódó megnyilatkozásokból tapasztalhattuk ezt.
    Meg Schiffer Pál filmjeiből.
    – Pontosan. Mindenki ismerte a Bari Károlyt, Osztojkán Bélát, Lakatos Menyhértet…
    Cséplő Gyurit…
    – Cséplő Gyurit, és a Cigányokat, Sára Sándor filmjét.
    Fekete vonat.
    – Így van. A népies és az urbánus értelmiség között, ha volt valamiben viszonylagosan közös platform, akkor az a cigány ügyben volt: hogy a cigány ügyben érzékenyebbnek kell lenni a társadalmi átlagnál, és lépni kell. A rendszerváltozás után viszont megváltozott a helyzet. Egy kis társaság, egy szűk csoport volt csak az, amelyik továbbvitte ezt a gondolatot, és az emberek, illetve az értelmiség jelentős része úgy tekintett erre a néhány fős társaságra, hogy ezt a szakmapolitikai területet „vigyék ők”, „privatizálhatják”. Pedig a magyar értelmiség szabadabb lett, dönthetett volna felelősebben, még független volt az államhatalomtól.
    Függetlenebb volt, mint ma.
    – Mint ma. Így van.
    Pedig a rendszerváltás után egy kicsit egyértelműbbnek látszott: bizonyos emberek mégiscsak a cigányok ügye mellé álltak. Lehet, hogy sokan azt hitték, hogy ez egy kis csoport, de azért ennek a kis csoportnak jelzésértéke volt. Számomra Jancsó iránytű. És sok embernek iránytű Jancsó Miklós. Az ő részvételét nagyon fontos dolognak tartom.
    – Tizenöt éve a Roma Polgárjogi Alapítvány kurátora Jancsó Miklós.
    Ezt nem tudtam.
    – Az alapítástól kezdve. Van is egy szép fényképem. Rajta Jancsó, Csalog Zsolt és Bognár Szabolcs. Közülük már csak Jancsó él.
    Térjünk vissza a rendszerváltás hajnalára.  Hogyan kezdődött az az Ön életében?
    – Akkor, amikor Miskolcon, l988–89-ben, ösztönösen ugyan, de létrehoztuk az első polgárjogi mozgalmat, a Gettóellenes Bizottságot az alacsony komfortú telep felépítésének megakadályozására, akkor akciónk sikerével bebizonyítottuk, hogyha roma és nem roma értelmiség összefog az érintettekkel, és ha egyetlen egy dologra összpontosítja energiáit, akkor akár az államhatalommal szemben is győzni tud. Nagyon fontos volt, nem is tudtuk, hogy ez volt Európában az első roma polgárjogi mozgalom. Sikere után létre hoztuk a Phralipét, az első független, demokratikus cigány szervezetet. Ha most elolvassa a Phralipe dokumentumait – túl azon, hogy máig is érvényesek –, azt fogja látni, hogy míves, irodalmi minőségű alkotások. Nem akartuk az összes cigányt képviselni, csakis azokat, akik a tagjaink. Akik azt mondják, hogy igen, mi hiszünk nektek, bízunk bennetek.  1990 végén megalakítottuk a Roma Parlamentet, a civil közösségeink egyeztető fórumát. Hiba volt „népfrontot” teremteni cigány ügyben. Én nem akartam a régi, besúgó cigány vezetőkkel együttműködni, de kisebbségbe kerültem.  Tudtam, hogy taccsra fogják tenni ezt a szervezetet, mihelyst ez lesz a felső utasítás, és rövid időn belül így is történt. Talán jobb lett volna, ha a helyi önszerveződéssel foglalkozom tovább, de ez nem változtat azon a tényen, hogy kormányzati, politikai ukáz szüntette meg a Roma Parlamentet.
    Mikor történt ez?
    – 1992–93-ban. Báthory János mint főideológus és kormányzati főhivatalnok minket nemzetbiztonsági kockázatnak tartott, és befeketítésünket, margóra szorításunkat politikailag–társadalmilag indokoltnak tartotta. Leszalámizták a szervezeteinket, egymásnak ugrasztották a cigány vezetőket. Pillanatok alatt sikeres lett az „Oszd meg és uralkodj!” elv. A civil politikai önszerveződést felváltotta az államilag intézményesített és ellenőrzött cigány önkormányzati rendszer. Én és néhány barátom a klasszikus polgárjogi mozgalom szakmai érdekképviseleti szárnyának megteremtése irányába mozdultunk el.  Létrehoztuk a Roma Polgárjogi Alapítványt, benne a Romaversitast, a jogvédő irodákat, útjára indítottuk a Roma Sajtóközpontot, a Romaversitas Láthatatlan Kollégiumot. Nagyon termékeny időszak volt az. Fantasztikus társaság gyűlt egybe: a pécsi Bogdán „Gandhi” János, Józsa Márta, Csalog Zsolt, Jancsó Miklós, Iványi Gábor, Ladányi János, Kozma Blanka, Hell István, Bernáth Gábor, szóval ott volt mindenki, ahogyan Göncz Árpád mondta.
    Igen, elit alakulat volt.
    – Azt mondtuk akkor, hogy neveljünk ki cigány újságírókat, akik értenek az újságíráshoz, és kényszerítsük rá a szakmát és a köznyilvánosságot, hogy ne csak a rendőrségi jegyzőkönyvekből lehessen megismerni egy-egy cigányokkal kapcsolatos hírt, eseményt, hogy cigány témában is legyenek érvényesek a hírközlés általános alapelvei. Kapjanak szerepet a nevünkben megszólaló ügyvédek, polgárjogi aktivisták, független szakértők, hogy a cigány ügyben is teret kaphasson a tényfeltáró újságírás. Lényeges, hogy a Roma Sajtóközpont, elsősorban nem a cigány, hanem a többségi médiát kezdte el tájékoztatni a romákkal kapcsolatos híranyagokról.
    És nagyon is jól működött!
    – Nagyon jól. Csalog Zsolt, Hell István és Bernáth Gábor vezetésével,  országos lefedettségű hálózat volt. Felejthetetlenül szép, értékes időszak. Azt vallottuk, hogy a mozgalomnak főképp a jog és a nyilvánosság eszközeit kell használni küzdelmeihez.
    Hányban volt ez?
    – l996–97-ben. 1995 végén hoztuk létre, és a következő évben kezdett kiépülni hálózatként. A Ferenc körúton működtünk, egy kétszobás kis irodában, az egyik szobában a Roma Polgárjogi Alapítvány, a jogvédelem, egy–két ügyvéddel, szociális munkással. A másik szobában a Roma Sajtóközpont, három-négy újságíróval. Egyre inkább arra igyekeztünk rábírni az újságírás szakmai elitjét, hogy nagyobb teret szenteljen a tényfeltáró újságírásnak.  Volt ennek a magyar irodalomban meg az újságírásban hagyománya, a népi írók falukutatása, vagy a 70-es 80-as évek szociográfiai irodalma, méghozzá jelentős képviselőkkel.
    Ám ez most kezd teljesen kihalni.
    – Teljesen. Szinte együtt halt meg Csalog Zsolttal.
    Az újságoknak nincs pénzük. Drága műfaj ez. Majd fél éves kutatás vagy tényfeltáró tevékenység után publikálni egy cikket, ebből nem lehet megélni.
    – Néhány, a Soros Alapítvány által támogatott lapon vagy újságírón kívül nem ismerek mást, aki mélyére nézne cigány témában a dolgoknak.
    Az És-t meg a Mozgó Világot kivéve nincs már olyan sajtóorgánum, amelyik áldozna erre. Nem feltétlenül rosszindulatból, hanem mert bulvárosodnak a napilapok is.
    – A 90-es évek második fele volt a civil roma szakmai közélet fénykora. Erre az időszakra esik, amikor 1997-ben Bogdán János kérésére elvállalom a Gandhi Gimnázium vezetését is Pécsett, 2003-ig. Ez alatt az idő alatt fölépítettük az iskolát, fölépítettük a sportcsarnokot, megállapodunk a kormányokkal.
    Fidesz-kormánnyal is?
    – Igen, a Fidesszel először, és utána a szocialistákkal, hogy a fejkvótáknak a kétszeresét kaphassák meg a diákok. Meg tudtam értetni velük: ahhoz, hogy az érettségi vizsgáig eljussanak  a cigány gyerekek, kétszer annyi pénzre van szükség, mert amit otthon nem kapnak meg, azt az államnak kell állnia ahhoz, hogy ezek a gyerekek valóban piacképes tudással rendelkezzenek. Ez a megállapodás stabilizálta a Gandhi működését. Ezzel is sikerült távol tartanom a politikát a Gandhitól.
    Egy darabig.
    – Igen, 2004-ig mindenféleképpen. És sikerült – a politika alatt értem ezt is, – az Országos Cigány Önkormányzat bekebelezési kísérleteit is elhárítom.
    Eddig nem élt hiába, az biztos.
    – Nagyon szerettem volna – persze, ez már a kudarchoz tartozik – a magyar identitás „rendberakásában” fontosabb szerepet vállalni. Merthogy én az összes cigányokkal szembeni averziót, indulatot, előítéletes gondolkodást oda vezetem vissza, hogy a magyar identitás nincs tisztázva, nincs világos terminológiák szerint meghatározva.  Senki sem tudja egészen pontosan, mi is az, hogy magyar, ki a magyar. Vannak persze különböző nézetek és definíciók, de ha egy átlagembert az utcán megkérdeznénk, mi az, hogy magyar, mitől magyar valaki, akkor valószínűleg eléggé furcsa gondolatok vagy gondolatfoszlányok jelentkeznének.
    István király felesége már nem volt magyar, induljunk ki ebből.
    – Igen. És éppen ezért lett volna fontos elfogadtatnia a politikai osztálynak azt, hogy a cigányok ugyanolyan magyarok ebben az országban, mint ahogyan az a német Gizella, vagy a horvát Zrínyi, vagy éppen a szlovák, a szerb eredetű magyarok leszármazottai, vagy azok az emberek, akiknek az ősei között románok és zsidók voltak.
    Mindenféle náció. Én azt szoktam a diákjaimnak mondani, mikor ez a kérdés szóba kerül: nem kell ezt ragozni, gyerekek. Magyar az, aki, amikor olimpia van, a magyar sportolóknak drukkol, ha Ausztráliában él, ha a világ végén, akkor is.  És ha külföldön van, mindig megnézi, hogy milyen az időjárás itthon. Ilyen egyszerű ez.
    – Én úgy nőttem fel, meg a többi cigány gyerek is, hogy felálltunk, ha a magyar himnuszt énekelték, és szilveszterkor az egész család sírt, amikor a magyar himnuszt hallgattuk éjfélkor.
    Azt hiszem, hogy a cigányok részéről ez sokkal egyértelműbb, mint fordítva.
    – Ladányi János mondta egyszer, hogy a cigányok sok szempontból magyarabbak a magyaroknál. Különösen a mellüket veregető magyaroknál. Persze úgy, hogy sokan nem is tudják pontosan, hogy minden rossz tulajdonságát ennek a nemzetnek, az összes kishitűségét, az összes identitászavarát magába szívta a cigány nép. Sikamlós téma ez, de annyi biztos, hogy a gyarlóságainkban, a felelőtlenségeinkben, a kishitűségeinkben is, igen, a kisstílűségeinkben is magyarok vagyunk.
    Megint azt idézem, amit a diákjaimnak szoktam mondani, hogy a cigányoknak nem volt földjük, 1945-ben nem kaptak vissza tehát semmit. A rendszerváltáskor pedig mit kaptak volna vissza? Ami nem volt nekik? Soha nem volt itt olyan kegyelmi pillanat, amikor egyenlő szintről indulhatott volna egy cigány és egy nemcigány magyar. Egészen addig, ameddig ez így van, nincs miről beszélni, ha az esélyegyenlőség kerül szóba.
    – A polgárjogi mozgalom azt mondja, hogy az esélyegyenlőségen alapuló politika csak akkor lehet sikeres, hogyha az esélyteremtés politikájává válik. Mert különböző esélyekkel születünk. Az értelmiséginek a gyereke 90 százalékos valószínűséggel értelmiségi lesz. A munkanélkülié…
    Ezt mondta az IBM igazgatója is. Hogy ő nem egyetemistákat támogat, hanem már általános iskolásokat.
    – Meg óvodásokat kéne.
    Mert a támogatást minél korábban kell elkezdeni. Aki az egyetemig eljutott, annak sínen van már az élete.
    – Így igaz. Az esélyegyenlőség kamu fogalommá vált, ahogy Ladányi János írta, esélyegyenlőségi blablává. Mert akkor, amikor esélyegyenlőségről beszélünk, nincsenek mellé téve soha a konkrét törvények, a konkrét jogszabályok, a konkrét programpontok, nincs meghatározva a jogalanyiság: ki az, akire tartozik ez a program. És ennek az lett a  következménye, hogy elfolyt sok százmilliárd forint, nem lehet tudni pontosan, csak sejteni, hogy kiknek a zsebébe vándorolt.
    Ki miért kapta, és hova tette?
    – Csak annyit tudunk, hogy nem a cigányokhoz került. Szakértők, programirodák, menedzser-irodák, menedzsmentek zsebelték be.
    A fogyatékos emberekkel ugyanez a helyzet.
    – Kiszolgáltatott, erős képviselet nélküli társaság ők is.
    A tévé ügyvédjében számtalan ilyen anyagot készítettek.
    – Képmutató két évtized ez. A deklarációk, a politikai lózungok szintjén minden rendben van. „Egyenlő jogokat biztosítunk, esélyegyenlőség alapú támogatáspolitikát alakítunk ki”, de ennek konkrét, tisztességes végrehajtására sohasem került sor.
    A minisztériumokban megvannak-e még a roma felelősök? Mert ez a rendszer, ugye, a Medgyessy-kormánnyal indult be?
    – Ezt a rendszert fokozatosan leépítették.
    Azokat a fiatalokat én készítettem fel, az összes ilyen roma felelőst.
    – Leépítették mindegyiket.
    Leépítették? Pedig hát mindegyiket ismertem, sokszor találkoztam velük. Még Berki Judit szervezte meg az előkészületeket.
    – Berki Judit azért lépett ki. Mert megszűntették az államtitkárságot. Most inkább otthon, Bátonyterenyén dolgozik. Paradigmaváltást próbáltunk képviselni, és azt gondoltuk – naivul–  , hogy akár liberális, akár szocialista, akár nemzeti valaki ebben az országban, ha tisztességes politikus vagy gondolkodó, kezébe tudjuk adni, vagy a fülébe tudjuk súgni  az ő hanghordozása vagy az ő szóhasználata szerinti cigány programot. Egyik világnézet sem fogadja el például azt, hogy emberek faji alapon legyenek kizárva a társadalomból, egyik sem fogadja el azt, sem a liberális, sem a keresztény, sem a szocialista, hogy emberek éhezzenek, hogy gyerekek éhezzenek.
    De csak a deklaráció szintjén nem fogadják el.
    – És azt kellett tapasztalnom, ahelyett hogy az alapkérdésekben együttműködtek volna egymással, valójában abban volt egység köztük, hogy cigány ügyben ne történjen semmi, hogy cigány ügyben csak rossz akciók legyenek.
    A választások előtt nagyon fontossá válik a cigányok véleménye.
    – Nagyon megsértődtek a barátaim a 2008-as Charta–tüntetésen, amikor azt mondtam, hogy a cigányellenességben nagykoalíció van. Teljes mértékig magunkra maradtunk, miközben hagyták, hogy a Jobbik megerősödjön. Gyenge és erőtlen volt a jogállam és a demokratikus hatalom a Magyar Gárdával, a Jobbik előretörésével szemben. Sőt, a szocialisták bizonyos programpontokat átvettek a Jobbiktól, az „Út a munkához” programtól egészen a választási kampányban megfogalmazott szövegig, hogy „meg kell állítani a gyermekvállalási bizniszt”. Így állt, szó szerint az MTI-közleményben, és négy gyerek után ne járjon családi pótlék. Annyiban különbözik a Fidesz az MSZP-től, hogy a Fidesz egyértelműbben felvállalja ezeket a programpontokat, míg az MSZP nyögvenyelősen, hiteltelenül próbálta ezeket hasznosítani… Ez meg is látszódott a Jobbik eredményein Északkelet-Magyarországon.
    Pesszimista a Jobbikot illetően? Úgy érzi, erősödni fog?
    – Minden feltétel adva van ahhoz, hogy a Jobbik megerősödjön, és ahhoz is, hogy eltűnjön. Ha Fidesznek nem lesz ereje úrrá lenni a gazdasági-társadalmi és erkölcsi válságon, jöhet a Jobbik. Kudarca esetén a Fidesz átveheti a Jobbik szerepét és programjait, erre is vannak jelek, és ezáltal bekebelezheti a szélsőjobboldali szavazóbázist negligálva a Jobbikot. Sajnos, ez az ország általában mindig a rosszabbra tesz, mindig a negatívabb verziót választja. Miért ne dönthetne úgy a Fidesz, hogy széles társadalmi bázisra építve – a sajátjára, és a rassziz­musban mérsékelt baloldali szavazóbázisra támaszkodva – a politika szemétdombjára száműzi a Jobbikot, és azt mondja, hogy a cigány integráció ügyében kinyitunk néhány kaput? Most bezártunk egy csomó ablakot. Egy csomó olyan törvényt hozott a Fidesz, amelyben nem ejtette ki a száján, hogy cigányok ellen szólnak, hogy a cigányok megregulázására hozták ezt a törvényt, de a közvélemény, a társadalom számára eléggé világos volt a dolog.    Hiszen ha a televízióban és az újságokban szinte minden negatív hírt cigányokkal illusztrálnak, és folyamatosan olyan hírek hangzanak el, hogy a cigányok pedagógusokat vernek, és mostantól kezdve ezért börtön jár, akkor úgy gondolhatja a nép, hogy most elkezdődött a cigányok megregulázása. Ha azt mondják, hogy a rendőröknek visszaadjuk a lopásokkal kapcsolatos eljárás jogát, és tizennégy évestől kezdve börtönbe lehet zárni gyerekeket, akkor ez a törvény azt üzeni a társadalomnak, hogy elsősorban cigányok megbüntetéséről, elzárásáról van szó.
    Reszkessetek, cigányok, igen.
    – Reszkessetek, cigányok, mert tizennégy éves korotoktól börtönbe kerültök, és ha háromszor követtek el valamilyen erőszakos cselekményt, akkor életetek végéig ott fogtok ülni. Ezt a zéró-tolerancia politikát az Egyesült Államok látszólagosan sikerre vitte: majdnem kétmillió afro-amerikai börtönlakó az ára. S a veszély ebben rejlik. Ha a társadalom minden hatalmat átenged a kormányának a REND megteremtése végett, olyan túlhatalommal ruházza fel, amelyet már nem lesz képes kontrollálni, s amely az ő jogait és biztonságát is veszélyeztetheti.
    Nem látni, hogyan lesz egymillió munkahely, nem látni, hogyan lesz a társadalom meggyőzve arról, hogy saját érdekében kell a cigányok foglalkoztatásához lehetőségeket és forrásokat biztosítani; nem esett szó, még a kommunikáció szintjén sem arról, hogy lehetetlenség ötszázezer egészséges embert eltartani. Hogy ennek az ötszázezer embernek a munkába állításával másik egymillió nyugdíjas megélhetése válik biztosítottá. Mi, cigányok, mondhatnám így is, egymillió magyar nyugdíjasnak tudnánk nyugdíjat biztosítani, ha a politika támogatná azt, hogy ne gettóba szorítva egymást gyilkolják a cigányok, hanem azt, hogy ezek az emberek kiléphessenek a gettó falai közül, hogy jövedelmet tudjanak termelni, és a nemzetgazdaság kasszájába is betegyék a maguk részét.
    Sajnos, a helyzet nem ennek kedvez. Az ember mindig reménykedett, amikor azt hallotta, hogy  Európai Unióhoz  csatlakoztunk, de amit a francia elnök, Sárközy most művel, az az ember utolsó reményét is elveszi a tekintetben, hogy az Unió ilyen esetekben közbelép. Mit üzen a kelet–európai országoknak, ahol a szegénység ott tart, ahol tart, hogy Sárközy deportálja a cigányokat? Vagy az, hogy falat építettek. Szlovákiában vagy Csehországban?
    – Mind a két helyen. Most épp Szlovákiában.
    Igen, most Szlovákiában.  Benn vagyunk az Unióban, és ilyeneket vígan meg lehet tenni. Amikor válság van, valamit keresni kell, mint ultima ratiót, zsidó, cigány, gyerünk, ez a megoldás! Az egyik rajta ül a pénzen, a másik meg ellopja. Kihúz egy répát a szomszéd kertjéből.
    – Azt gondolják, hogy a zsidó felülről lop, a cigány meg alulról. Azzal indultunk neki az Európai Uniós csatlakozásnak, hogy itt komoly paradigmaváltás lesz a gondolkodásban, a kulturális változások révén, hogy viszonylag sok pénz lesz arra, hogy Magyarország társadalmának leszakadó régióit felhozzuk az európai átlaghoz. És nem ez történik, hanem valójában bevégződik a leszakadás az Unió égisze alatt. A pénzeket felszívják a kistérségi centrumok és a különböző irodák, és lesz belőle szökőkút meg díszburkolat, miközben a Polgármesteri Hivataltól néhány száz méterre levő cigánytelepen még műút sincsen.
    Nem hiszem el, hogy a borsodi nyomort, és a borsodi etnikai konfliktusokat rendészeti eszközökkel uralni tudná a Fidesz. Lehetetlen, mert hiába zár be ezer cigányt börtönbe, jön a következő nemzedékből kétezer, aki a helyükre lép, mert ugyanolyan a társadalmi helyzetük, ugyanúgy éheznek, ugyanolyan számkivetettek, ugyanolyan jövő nélküliek, és ugyanolyan módon fognak irracionális, őrült, torz megoldások tévútjára lépni. Ez mind-mind az utóbbi évtizedek felelőtlen és rövidlátó politikájának a következménye. Nem tanult semmit az új politikai osztály, és amikor elmondtuk százszor, ezerszer, hogy mit kellene tenni, és hogyan – akkor mi voltunk a Fekete Párducok, a radikálisok, a nemzetellenesek. Mi kerültünk a margóra, és nem ők. Ez kapcsolódik ahhoz, hogy miért hagytam abba a közéleti munkát. Ha az embernek már nincs befolyása a folyamatokra, ha tehetetlen, ha már szinte kontraproduktív az, amit csinál, abba kell hagyni!
    És akkor ki fog értük harcolni?
    – Nekik kell önmagukért harcolni. Nekik maguknak. Megtanulni az együttműködést, a vitatkozást, az összefogást, a vezetők kiválasztását, a bizalmat, a felelősséget egymás iránt. Nem hallották meg ők sem igazán, hogy miről beszélünk.
    Nagy volt a széthúzás?
    – Iszonyatos volt a széthúzás.
    Nem tudtak, hova igazodni?
    – Ez is igaz volt, de azért megszületett egy új gondolkodás, a polgárjogi filozófia.
    Ez a filozófia megpróbálta elmondani a cigányoknak, hogy nem kérünk többet, de kevesebbet sem fogadunk el. Megpróbáltuk elmondani, hogy nem esünk hasra attól, hogy cigányok vagyunk, de hanyatt sem. Tehát, hogy cigány identitásunk ugyanolyan fontos, de nem fontosabb, mint az állampolgári. És hogy az állampolgári jogaink ügyében harcolnunk kell, és a cigánysághoz kötődő jogainkért és kulturális értékeinkért is harcolnunk kell, nem megy másképp. Több tízezer cigánynak kellett volna eljönnie azokra a tüntetésekre. És nem áll meg az az érv, hogy nincs pénz. A városházáig, vagy a falu központjáig el lehet jutni gyalog is!  A cigányoknak is ki kell állniuk jobban önmagukért, a saját kockázatukkal, a saját erejükkel kiállniuk a legfontosabb érdekeikért.
    Mondjuk, Kiskunlacházán meg kellett volna csinálni az ellentüntetést, amikor kiderült, hogy ki ölte meg azt a lányt.
    – Pontosan.
    Mert ott nagyon sokan, szinte senki nem tudta még azt sem, hogy mi történt, de már pontosan tudta a polgármester meg mindenki, hogy a gyilkos csakis cigány lehetett.
    – 1993-ban szerveztem meg az első, az egri tüntetést, a bőrfejűek ellen. Voltunk csaknem háromezren. Utoljára Miskolc központjába, ez év március 21-én, ahol Pásztor Albertet, a rendőrkapitányt visszakövetelte a nép. Voltunk talán százan. Januárban a helyi szocialistáktól a Jobbikig mindenki a cigányellenes miskolci rendőrkapitány visszahelyezéséért tüntetett. Március 21-én odavittük a polgárjogi díjak átadását. És a dél-afrikai nagykövet asszony megtisztelte jelenlétével a rendezvényünket, köszönet érte. Most azt mondja a Jobbik, hogy Miskolcon táborokba kell zárni a „visszaeső” cigányokat, és senki meg nem szólal. Nincs olyan cigány ember, aki föláll, és azt mondja: én ez ellen tiltakozom!
    De most már ott tartunk, hogy a kommunistákat is odazárnák, és azok sem szólalnak már meg. Mert most már kibővítették a kommunistákkal ezt a szép vágyálmot.
    – A Jobbik új előterjesztése szerint, aki nem ért egyet azzal, hogy van „cigánybűnözés”, azt börtönbe kell zárni.  Három évre. És eközben olyan mértékben letarolt mindent a Fidesz, és olyan túlhatalom koncentrálódott a pártelnök kezében, hogy képes szétverni a magyar jogállamiság kereteit.
    Mi lesz?
    – Tudom, hogy képesek vagyunk arra, hogy föleszméljünk. Hogy felismerjük manipuláltságunkat és félrevezetettségünket, s ennek ismeretében döntsünk. Csak amikor föleszmélünk, legyen majd kik közül választani! És egyáltalán, legyen még demokratikus választás. 




Szent Jeromos (részlet)





Planetáriumi óra terve

MORFONDÍROZÁS

SZERDAHELYI ISTVÁN

Az óriási többség

Az idei októberi önkormányzati választásokon a részvételre jogosult budapesti lakosok 37,91 százaléka adta le voksát az urnáknál. Amiből, ugye, számtanilag az következik, hogy a választók 62,09 százaléka nem vett részt a szavazáson.
    Az óriási többség.
    Ha valamin, hát ezen igazán érdemes lenne eltöprengeni. Kiindulópontunk itt az lehet, hogy amennyiben az embereknek valami érdekében áll, s ezt az érdeket felismerik, akkor azt – kivéve, ha valamilyen fontosabb ellenérdek megakadályozza – meg is teszik. Példának okáért: ha imádom a tejszínhabos süteményt, akkor ösztöneim által hajtva valahányszor módom van rá, befalom – kivéve, ha egészségi okok miatt diétáznom kell, s így az eszemre hallgatva megtartóztatom magam e szükségletem kielégítésétől.
    Ezt az esetet itt nyugodtan kizárhatjuk, hiszen nálunk a szavazás abszolút titkos. Senkit nem fenyeget semmiféle veszély, ha veszi magának a fáradságot, és elsétál a szavazóhelyiségbe. Maga a fáradság se különösebben nagy, csak néhány utcányit kell megtenni, s az idén még az időjárás sem volt olyan, hogy elriassza az embereket az otthonuk elhagyásától.
    Ebből logikailag az következik, hogy a választásra jogosult budapesti polgárok óriási többségének nem állt érdekében, hogy részt vegyen a szavazáson. Lehetségesek is olyan szavazások, ahol a tét önmagában érdektelen lévén, a távolmaradás indokolt. Ahogy elnézem ezeket a mi civil szervezeteinket, könnyen elképzelhető, hogy valamelyik össze tud gyűjteni annyi aláírást, amennyi ahhoz kell, hogy népszavazás döntse el: ezentúl a dohányzó családtagoknak otthon is csak a vécében szabadjon-e rágyújtaniuk a cigarettájukra, vagy maradhatunk a mostani, e tekintetben szabályozatlan rendszer mellett. Nos, e népszavazás biztosan érdektelenségbe fulladna, hiszen – törvény ide vagy oda – családjainkban mindenképpen a feleségek döntik el, kinek mikor, hol és hány cigarettát szabad elszívnia.
    Ami viszont, ismét csak logikai úton, ahhoz a következtetéshez vezet, hogy a választásra jogosult budapesti polgárok óriási többsége számára tökéletesen érdektelen, kik ülnek az önkormányzati képviselők soraiban, és kicsoda a polgármesterük.
    Az óriási többség számára.
    A közkeletű meghatározás szerint a helyi önkormányzatok azok az intézmények, amelyeknek lehetővé kell tenniük, hogy a választópolgárok helyi közössége – közvetlenül, illetőleg a választott helyi önkormányzata útján – önállóan és demokratikusan intézze a helyi érdekű közügyeit. Ha ebből az alaptételből indulunk ki, valamint abból, hogy a budapesti polgárok óriási többsége nem találta érdekében állónak, hogy leadja szavazatát, akkor következő lépésként két lehetséges logikai következtetés adódik.
    Az egyik az, hogy a budapesti polgárok óriási többsége önállótlan és antidemokratikus beállítottságú, azt szereti, ha a helyi érdekű közügyekben más emberek önkénye dönt.
    A másik az, hogy a tapasztalatai alapján a budapesti polgárok óriási többsége meg van győződve arról, hogy szavazhat akárhogyan, a helyi önkormányzatok úgysem teszik lehetővé, hogy a helyi érdekű közügyekben bármiféle önálló, demokratikus lakossági kezdeményezés érvényesülhessen. Azaz: ezek a helyi önkormányzatok fütyülnek az alkotmányos előírásokra, antidemokratikus intézmények, s ezért a budapesti polgárok óriási többsége nem hajlandó önként részt venni választási cirkuszaikban.
    Az óriási többség.
    Ha ez az utóbbi eset áll fenn, akkor nem egyszerűen arról van szó, hogy a budapesti választók 62,09 százaléka távol maradt a választástól, hanem arról, hogy ez az óriási többség a magyarországi önkormányzati rendszer ellen szavazott. Azt akarja, hogy ez az intézmény alakuljon át olyanná, amely lehetővé teszi, hogy a választópolgárok helyi közössége önállóan és demokratikusan intézze a helyi érdekű közügyeit. S ameddig ez nem történik meg, addig – legalább ezzel a gesztussal – kifejezésre juttatja ellenérzéseit.
    Akár az a helyzet, hogy a budapesti polgárok túlnyomó többsége antidemokratikus beállítottságú, akár az, hogy önkormányzataink működnek antidemokratikus módon, valamit mindenképpen tenni kellene.
    Hogy mit, azt az olvasó logikai képességeire bízom.




Sovány aggastyán (tanulmány)

OLVASÓLÁMPA

BISTEY ANDRÁS

Panasz és nevetés

Simor András: Tavaszváró

Négy ciklusba rendezte Tavaszváró című kötetének verseit Simor András, de a ciklusok nem egy-egy hangsúlyos gondolatot vagy életérzést kifejező költeményeket gyűjtenek egybe. Sokszor meglepő váltások tanúja lehet az olvasó egy-egy cikluson belül is, például elkeseredett hangú versek után váratlanul humoros, ironikus hangon szólal meg a költő. Például az Epilógus után közvetlenül a Románc egy foghoz című vers következik, vagy a Chagall-kép, 2009 és a Variáció után az Ima hangja váratlanul humoros lesz, még ha egyébként kellemetlen fogfájásról szól is. Még a Jajdulás című ciklusban is vannak humoros költemények, bár itt az irónia forrása nem valamiféle személyes élmény, hanem a világ abszurditásán érzett harag. (Választás, 20010, A politológus.)
    Ez a kettősség azonban nem zavaró, inkább változatosabbá, sokszínűbbé teszi a kötetet.
    A komor és humoros hang keveredése talán legkevésbé az utolsó ciklusra (Károg a varjú délután) jellemző, ebben ugyanis többnyire a magánélet derűs perceit felidéző versek olvashatók.
    A könyv egészének alaphangja, a korábbi Simor-kötetekétől eltérőn nem haragos vagy aggodalmas (bár ilyen versek is vannak benne), inkább valami bölcs rezignáció hatja át, az igazában biztos ember fölényével néz a világra, amelyben ugyan benne él, és nem is akar kivonulni belőle, de tudja, hogy az igazán fontos dolgok nem a fecsegő felszínen vannak.
    Simor András verseit olvasva gyakran gondolhat az olvasó Arany János Őszikéire. Simornál is gyakori motívum az ősz, a temető, az elmúlás, illetve a kis dolgoknak is ugyanúgy tud örülni, mint az Őszikék költője.
    Az Őszi vers, a kötet első költeménye rögtön megadja az alaphangot.
   
    Esővel, borúval
    jön az ősz,
    dolog közt az ember
    elidőz.
   
    Új tavaszra várva
    odabent
    szívében igen nagy
    most a csend.
    […]
    Ez a halál csendje,
    közelít,
    hallgatja morajló
    vizeit.
   
    De ugyanezen a hangon szólal meg az Epilógus, őszi, téli zord világot idéz sok más költemény, például a Levél, a Vén varjú, a Temető, és a sort még lehetne folytatni. Olykor a tavasz sem hozza meg a remélt derűt és meleget (Fázós tavasz).
    Ám, mint említettem, bár ez a rezignáció a kötetben nagyobb hangsúlyt kap, olyannyira, hogy annak alaphangját is megadja, ez nem jelent gyökeres változást Simor költészetében. Hiszen ilyen jellegű költeményeket korábbi köteteiben is olvashattunk, talán csak kevesebbet, s most sem hiányoznak a régebbi Simor-kötetek jellegzetes versei, amelyekben az aggodalom és a harag szólal meg a világ egy része, s azon belül főleg Magyarország úttévesztése, valamint a történelem egyszer már legyőzött és megsemmisített erőinek feltámadása miatt. Ezek a költemények elsősorban a Jajdulás és az Új Luzitán dal ciklusban olvashatók.
   
    Disznólábat hoz egy ripők,
    megrezzennek a vascipők
    szégyenkezik a Duna-part,
    nem akar látni ily magyart.
    (Életkép)
   
    Különösen az egykor önmagukat baloldalinak mutatók köpönyegfordítása kelti föl haragját és utálatát. Azok köpönyegfordítása, akik egykor jól megéltek csupán abból, hogy baloldalinak mutatták önmagukat, s most megélhetési jobboldalivá lettek.
   
    Fitymál, köp nevem hallatán,
    mert párttitkár volt hajdanán,
    és emiatt nem bírja ki,
    hitét, ha őrzi valaki.
    (Arckép)
   
    Az ilyen típusú versek között a legjelentősebbnek az Új Luzitán dalt tartom. Ez a méltán nagy versnek nevezhető költemény, miközben címével és első soraival Vajda János nemzetféltő és nemzetkorholó Luzitán dalára utal, beépíti önmagába József Attilának a korabeli Magyarországról adott és a maihoz hasonló képét, s mindezt az Adyéhoz méltó indulattal teszi.
   
    Európának szégyenévé
    leszel maholnap, nemzetem,
    hallgassak erről, mit lehet még
    hetvenen felül vesztenem?
   
    Azt mondták, hallgassak gyerekként,
    bújtatva gyilkosok elől,
    most a gyilkosok unokáit
    látom jönni mindenfelől.
   
    Lobogójuk leng, nem a tiltott,
    nem az üldözött, az enyém,
    amelyet egykor Rimbaud látott
    bíborlani Párizs egén.

    A költő azonban nem elégszik meg az aggodalom világgá kiáltásával és a harag kiáradásával. Bár „Európa a csönd foglya”, ő a nehéz helyzetben sem teszi le az olykor fegyverré váló tollat.
   
    Mint dühös Habakuk
    beszélt, a hajdani
    próféta, ugyanúgy
    kezdek kiáltani,
   
    üssetek, verseim
    tűzzel égessetek
    gyújtózsinór a rím,
    ezt hallja a fületek!
    (Jajdulás)
   
    Simor versei között korábban sem volt ritka a néhány soros, egyetlen gondolatot tömören, szentenciaszerűen megfogalmazott epigramma, a Tavaszváróban azonban megsokasodnak az ilyen költemények. A címeket sokáig lehetne sorolni, mutatóba csupán két eltérő stílusút idézek.
   
    Szavazni a Marsra megyünk,
    mert ott még rosszul állunk.
    A komcsi bolygón győzni kell.
    Kitartás! Odaszállunk.
    (Választás, 2010)
   
    Nem érzik, nem sejtik, a pestis
    városunk felé közelít,
    a tetvek tetve érkezőben,
    és védelméről biztosít.
    Vezeti a gyanútlan népet
    és ölni kész ordasait,
    a mi bűnünk, nem állítottuk
    meg a gengsztervezért, Uit.
    (Egy színházi előadás után)
   
    Már említettem, hogy a kötet utolsó ciklusa, a Károg a varjú délután személyesebb, derűsebb verseket tartalmaz, bár ilyenek a többi ciklusban is előfordulnak. Simor korábbi verseiből ismert alakok bukkannak föl itt is, Rozi, az unoka (Éjszakai tűnődés), kutyák, madarak, egy öltöny, amely „Elkezdett rojtosodni, / halni készül…” Felsorakoznak a versekben az öregedés belenyugvóan és olykor némi öniróniával elviselt tünetei is (Félénk hexameterek).
    Simor András témában, hangulatokban, versformákban gazdag költészetének a Tavaszváró olyan újabb állomása, amelyben nincsenek törésszerű nagy változások korábbi köteteihez képest, de a kisebb elmozdulások, hangsúlyváltások jelzik, hogy forrongó, alakuló, formálódó költészet az övé, amely még mindig tartogat meglepetéseket. (Z-könyvek)




Tanulmány „Az anghiari csata” c. képhez

BARNÁS MÁRTON

Istennek, ha van

Jónás Tamás: Önkéntes vak

Jónás Tamás nemzedékének talán legismertebb költője. Nem írhatom azt, hogy a fiatalabb költők nemzedékének emblematikus alakja, hiszen ő már egyáltalán nem fiatal, a maga 35 évével, persze a szó legfontosabb értelmében sohasem volt fiatal. Mármint legbelül.
    Nagy-nagy öregnek, kifejezetten bölcsnek gondolom őt. Nyilván nem sértődne meg, ha nem így gondolnám, de akkor is. Művei alapvetően meghatározták a költészethez való viszonyomat. Másképp olvasok, mióta olvastam a köteteit. Nagy szavak, de másképpen is élek versei olvasása után. Jónás esetében nem beszélhetünk a versek radikalizálódásáról, mivel versei annál radikálisabbak már nem is lehetnének, mint amilyenek.
    Soros-, Herder- és Arany János-díjas költő. Nyolc éves kora óta foglalkoztatja a költészet gondolata. Már 22 évesen önéletrajzi kisregényt írt, Cigányidők a címe, és nagyon erős.
    Az első kötet, amit olvastam tőle, az Ő című, és ezután már minden irodalmi lapban, portálon az ő alkotásait kerestem. Külön kiemelném még Apáimnak, fiaimnak című prózai alkotását is. A mű szereplőinek (akik ugyebár irodalmi szereplők) szenvedélyei, halálai mintha csak például Szentendrén, egy nagyon is ismerős utcában, házban esnének, történnének meg. Velünk és bennünk. Ezenkívül megemlíteném még a Kiszámítható józanság című kötetét, melynek versei szerelem-, halál- és anyaversek. Nem könnyű témák, Jónás pedig nem feltétlenül könnyű ember.
    Az ilyen jellegű témák után szóljunk az ún. istenproblematikáról. Igen, Isten nemléte, de léte is súlyos probléma. Az Önkéntes vak című verseskötet ajánlása: „istennek, ha nincs.” Ezeket a verseket kategorizálhatjuk úgy, hogy istenes versek is, de talán nem is szükséges kategorizálni. Az elrontott életért nem tehető felelőssé valaki, aki vagy van, vagy nincs…
    Jellemző vers az Ima az Úrért („Bevallom, nincs meggyőződésem a jóról”), vagy a Perellek, Úr! („Elhallgat a hallgatag. Valakit. Végleg el.”) című. Másik oldalról is megközelíthetjük létünk mintegy bökkenőit, lásd: A sátán üzenete című vers („ma délután és ma este ne lelkizz / ma visszajön a pokolból a csend is”). Az a lényeg, hogy nem old meg semmit az, ha optimisták vagyunk; ne Istentől, vagy a másik embertől várjuk életünk megoldását. Nekünk, egyedül kell megoldanunk életünket (lásd még Fiamnak című vers: „Halál lesz, fiam, mindenből.”) Mégsem zárkózhatunk be, oda kell figyelnünk a másik emberre, aki újabb lehetőségekkel kecsegtet (Szerelmes vers: „Gyengeség huzatban szellőzködni. / Minden ajtót magára zár, aki nyílt.”)
    Az előbb említettnél fontosabb szerelmes vers, melyben a maga módján ott van a feloldozás, a menekülési (belső) útvonal, a Nem tenger című. Például: „Tudnám én, hol vagyok. Ha elvesznél bennem. / Kóborolnál el, és magamra találnék.”, illetve még: „Ide készülődtem. Nyugalmadból tudom.” Ebben, a Nem tenger című versben van az a gondolat, mondat, mely egyfajta tartást, valódi belső nyugalmat adhat: „Csoda, nem isteni ajándék.”
    Talán, ha megérezzük ennek a kijelentésnek az igazságát, még boldogabbak is lehetünk. Majd. Egyszer. (Magvető)