TABÁK ANDRÁS

(1938. karácsony)

Azon a karácsonyon, alig tíznaposan,
Mikor először meglátván jól szemügyre vett,
Etédi székely nagyanyám (sárga szalagos
Göncében munkaszolgálatból épp hazatért
Apám, s anyám is, ekképp beszélte el utóbb)
Kitárta erős karjait, és fátyolozott,
Mély hangján így szólott kettejük színe előtt:
Krisztus sebeire fogadom meg néktek itt,
Hogy ez oktalan, parány gyermeket mindentől,
Jövendő bajtól, rossztól, ráleső gonosztól
Megóvom mai mostantól – ameddig élek.

S így lőn.


(Árpádsávos versike)

„Alig vannak már, és ritkán ismerjük fel őket.”
(Egy j.-i Jobbik-aktivista)

Túl kevés a zsidó
                          a zsidó
És nincsen reá szem
                               nincsen szem.
De bezzeg a cigány
                              a cigány
Azt látjuk mindet ám
                                  mindet ám!


(Szabó Ervinhez)

Hallod-e, mondd, az odvukból előbújt senkik ricsaját?
Hogy eljött ím az idő nagy művedtől megvonni nevedet?
Lásd be, tán néked is üdvös e buzgó honffy-acsargás.
Ily szégyenidőkben a Könyvtár ne viselje tiszta neved.


(Öreg kutyánk elaltatásakor)

Tóbiás, élt 17 évet

Haldoklott már az orvos asztalán
Megtört szemével kettőnket lesett
És mintha csak szólva mondta volna
Jó lenne szeretni még titeket

ACSÁDI ROZÁLIA

Retúr

retúrjegyet vennél minden helyen, hogy ne felejts
majd  el  visszajönni, mikor  már  nem tud mondani
túl sokat a sós víz, a barlang homályában a titokzatos
cseppkő, vagy amikor visszaint valami belső nyugtalanság,
egy kép a lovak vágtáiról, ahogy a por felkorbácsolt tengerében
elúsznak az égi határ felé, s a szürke hullámokból csak az a furcsa
morajlás hallatszik a paták kemény ütése helyett, de lehet egy dallam
is, olyan, amitől felbolydul benned a táj, amit magadban hordasz mindig,
beleégetve, mint egy stigma, sejtjeid falába, már megszoktad, már nem is
veszed észre, csak ha fellángol és fáj valamitől, retúrjegyet vennél, hogy
ne felejts el visszajönni, pedig tudod, hogy itt szigorúbb az emlékezet,
és több a megbocsátanivaló, szinte egymásba ér, mint a homokban
hagyott összes lábnyom, amikor már csak a szél játszik a parton
a magára hagyott nádasokkal, és valami mégis visszaint, persze
mindenhol időznél még egy kicsit, talán hogy némi haladékot
adj magadnak, mielőtt elhagyod a metropoliszok tükreire
rajzolt álmot, a sirályok fehér, lobogó vásznait, és az
út közben rád feketült éjszakák zaját, aztán indulsz,
pedig tudod, hogy itt felszólító módban szólnak
leggyakrabban hozzád, még azok is, akiknek
mást is meg kell majd egyszer bocsátanod





Növénytanulmány

BISTEY ANDRÁS

Vállalati vacsora

A zenekar hangol, anyám pedig egyre idegesebb, rágatlanul nyeli a húst, és reszket a keze. Néha odasandít a nagy asztal felé, ahol a főnökök ülnek. Látja, hogy a pincérek kezdik leszedni a terítéket, hirtelen nagyot sóhajt, és a kést meg a villát a tányérja mellé helyezi. A karjára teszem a kezem, a ruháján át is érzem az idegességét, szinte vibrál a teste. Bátorítóan rámosolygok, visszamosolyog, de a szemén látom, hogy a gondolatai máshol járnak. Mutatom neki, hogy egyen még, de megrázza a fejét.   
    – Egy kis bort?
    Az üveg után nyúlok, de nemet int. Az üdítőket nézegeti, háromféle is van az asztalon, de egyikhez sem nyúl, inkább megint a nagy asztal felé pillant.
    – Töltsek?
    – Nem kell semmi. Majd utána.
    Vagy tíz éve takarít a gyár irodaházában, de még mindig olyan riadt-idegenül mozog ott, mintha egy napja lépett volna be. Én másfél éve végeztem el az egyetemet, de nem kaptam állást. Anyám sírt, amikor takarítónő lettem a vállalatnál, más pályát szánt volna nekem, de én örültem, nem akartam, hogy ketten éljünk a fizetéséből.
    A többi takarítónő először zavarban volt, amikor megjelentem közöttük, nem nagyon tudták, hogy viselkedjenek velem. Volt, aki feltűnően kedves volt hozzám, mintha vigasztalni akarna, mások inkább kerültek, de azért hamar megtaláltam a helyem közöttük.
    Most itt vannak körülöttünk, kiöltözve, szótlanul, ünnepélyes arccal, és szokatlanul kimért mozdulatokkal. Rózsika ül mellettem, ő takarítja az igazgató szobáját, ettől úgy érzi, különb nálunk, de egyébként rendes, mint valami tyúkanyó, maga köré gyűjti és tanítgatja a fiatalabbakat.
    A nagydarab, lomha Mariska csak a legszükségesebb munkát végzi el, kiüríti a papírkosarakat, megöntözi a virágokat, azután, ha teheti, leül egy fotelbe, trécsel, nevetgél, a többieket is feltartja. A gondnok mégsem szól neki, mert távoli rokona, és nem akar családi perpatvart. Mariska fodrásznál volt délután, alig ismertem meg. Elhozta a férjét is, a sovány, kis ember már ihatott valahol, gyakran lekókad a feje.
    A Mariska melletti széken Balogh Jolán ül. Néhányan nem állnak vele szóba, a szemébe mondják, hogy kurva, különösen amióta egy nős ember a belső ellenőrzésről bennmaradozott miatta. Egyszer Mariska észrevette, hogy magukra zárták az ajtót, és olyan lármát csapott, hogy még a földszintről is feljöttek a takarítónők. Balogh Jolán meg csak nevette őket, „vén muszájszűzek!”, mondta, majdnem megverték érte. Néhány napig mondogatták, hogy Jolánt majd kirúgják, de nem történt semmi, csak a férfi többet nem maradt bent vele, de ő ezt sem vette a szívére, mindig ragyog a szeme, mosolyog, takarítás közben bekapcsolja a rádiókat, zenét keres, néha táncol is, a többiek meg nevetik…
    Balogh Jolán most is türelmetlenül tekergeti a nyakát, alig bír megmaradni a székén. Táncolni akar, és fog is, ahogy megszólal a zene, azonnal idepattan egy férfi, és Jolán csak akkor ül le ismét, ha a zenekar abbahagyja néhány percre.
    Hirtelen anyámra pillantok, megfeledkeztem róla nézelődés közben, de ahogy Jolánról eszembe jutott a zene meg a tánc, egyszerre elfogott az aggodalom. Mereven maga elé néz, de látom, hogy egyre idegesebb. A körülöttünk ülők most fejezik be a vacsorát, de valahogy nem indul meg a beszélgetés. Néhány üveg bor meg sör is van az asztalon, inkább isznak, azzal is telik az idő. Rózsika is iszik, már gyanúsan csillog a szeme.
    Az igazgató abbahagyja a beszélgetést, kutató tekintettel körbenéz. Anyám hátradől a székén, valósággal elbújik Mariska mögött, az igazgató nem is veszi észre azonnal. Egy darabig keresi a tekintetével, azután elbizonytalanodik. De ez csak egy másodpercig tart, én nyugodt tekintettel nézek rá, futólag összekapcsolódik a pillantásunk. Azután az igazgató megigazítja a nyakkendőjét, a haját elsimítja a homlokából, és föláll.
    Az anyám nagyon sápadt, ökölbe szorított kezeit az asztalra fekteti, így nem látszik, hogy remegnek.
    Az igazgató lassan, de mégis határozott, ruganyos léptekkel felénk indul. A teremben elhal a zaj, minden tekintet felénk fordul, a zenekar tagjai mozdulatlanná merevedve várják a pillanatot, amikor meg kell szólalnia a zenének.
    Az igazgató még mindig jóképű férfi, azt mondják, úszni meg teniszezni jár. Dús, fekete hajában már sok ősz szál van, de ez csak előnyére válik. Még a szája körül húzódó ráncok sem öregítették túlságosan, az a fajta ötvenes, akinek még szép sikerei vannak a nőknél.
    Megáll mellettünk, néma csend a teremben, minden tekintet ránk szegeződik. Anyám lassan rátámaszkodik az asztal szélére, hogy azonnal fölállhasson, ha az igazgató fölkéri, ne várakoztassa a cihelődésével. Megvan ennek is az íratlan forgatókönyve, már évek óta így történik minden vállalati vacsorán. Valamelyik hülye piáros, vállalati pszichológus vagy micsoda kitalálta, hogy nagyon demokratikus dolog, és az alkalmazottak jó néven veszik, sőt erősíti a céghez kötődésüket, ha az igazgató minden évben egy takarítónővel nyitja meg a táncot. Tavaly anyámmal táncolt, valószínűleg alapos meggondolás után. Ha mondjuk, Balogh Jolánt kérné föl, aki még húszéves sincs, esetleg szóbeszéd támadna, ha meg túl öreget, netán még kövéret is, akkor kinevethetik a háta mögött. Anyám negyvenöt éves, és ha egy kicsit többet törődne magával, még megnéznék a férfiak. De apám halála után valahogy elgyámoltalanodott…
    Az igazgató anyámra néz, azután rám, ismét anyámra és megint rám. Ha legalább egy kis derű volna a tekintetében, de semmi, csak talán egy csöppnyi kényszeredettség, valószínűleg neki is kellemetlen ez az egész, mint anyámnak, csak ő jobban tudja titkolni.
    Az igazgató tekintete végül rajtam állapodik meg, alig észrevehetően megbiccenti a fejét. Először nem is értem, hogy mit akar, azután egy fél lépéssel közelebb jön, és egy kicsit suta mozdulattal a terem közepe felé int, arra, ahol a táncosoknak helyet hagytak a zenekar előtt.
    Halk, sóhajtásszerű mormogás támad, anyámra pillantok, értetlen, merev tekintettel néz rám, azután a többiekre, mintha azt kérné, magyarázzák meg…
    Hirtelen mélységes nyugalom száll meg, egyszerre fogok föl mindent, ugyanabban a pillanatban érzékelem az igazgató kérdő tekintetét, a felém forduló szemek csillogását, a szoborrá merevedett zenészeket, a takarítónők parfümjének erős illatát, még a damasztabrosz simaságát is érzem az asztalra támasztott tenyeremmel.
    – Köszönöm! Most nem táncolok.
    Nyugodt a hangom, halk, de azért jól érthető, nem hetyke, inkább szabadkozó, pont olyan, amilyennek hallani szeretném.
    Az igazgató tekintete riadtan ugrál rólam anyámra meg a körülöttünk ülőkre, mintha nem hinne a fülének, és tudakolná: vajon a többiek is azt hallották-e, amit ő? Azután tesz egy fél fordulatot, és hirtelen Rózsika felé biccent, aki üdvözült mosollyal föláll, és máris indulnak a táncparkett felé. Még mielőtt odaérnének, megszólal a zene. A távolabb ülők semmit sem vettek észre, de a közeliek mozdulatlanná merevedett arcán még ott a döbbenet.
    Anyámra nézek, most már tényleg ijesztően sápadt, csak nehogy elájuljon. Ásványvizet akar tölteni a poharába, de melléönti, az üveg szája csilingelve táncol a pohár szélén. Mariska szó nélkül tölt neki, azután közelebb tolja a poharat.
    – Na, igyon egy kortyot!
    Olyan furcsa a gyöngédség ettől a nagydarab asszonytól, hogy mosolyognom kell.
    Anyám egy hajtásra kiissza az ásványvizet, a pohár nagyot koppan, amikor leteszi az asztalra. Hirtelen rám néz, mintha most fedezné föl, hogy itt vagyok, értetlen csodálkozás és ijedtség van a tekintetében.
    – De hát miért? – kérdezi elfúló lélegzettel. – Miért kellett…?
    A többiek közelebb hajolnak, még a Mariska férje is fölneszel, és kábán, zavaros szemekkel bámul ránk.
    – Mi van? – dünnyögi, és Mariskára sandít, de az asszony most nem törődik vele.
    A zene már teljes hangerővel szól. Balogh Jolánt látom néhány pillanatig a tömegben, egy magas, vékony sráccal táncol, a válláig ér, fejét a mellére hajtja.
    – Gyerünk haza! – mondja anyám elszántan, és kapkodva körülnéz, nem hagy-e itt valamit.
    – Már mentek is? – kérdezi Mariska egy kissé csalódottan, hogy anyámnak nem mondok semmit, de egyikünk sem válaszol neki. A többiek inkább zavartan félrenéznek, nem tudják, hogyan kellene viselkedniük.
    A ruhatáros nő átnyújtja a kabátunkat, anyám kapkodva öltözködik. Kilépünk az utcára, a zene elhalkul a hátunk mögött. Szeles, nyirkos kora tavaszi idő van, a lámpák fehér ködgomolyogba burkolóznak.
    Anyám megborzong, azután belém karol. Lépést váltok, hogy a járásához igazodjam. Sokáig egyikünk sem szól.
    – Most mi lesz? – kérdezi végül gyámoltalanul. Majd mielőtt válaszolhatnék, eltökélten megjegyzi: – Oda nem megyek vissza!
    – Találunk más helyet… jobbat – mondom biztatóan, és ebben a pillanatban el is hiszem, hogy így lesz.
    Nem válaszol. Várom, hogy ismét megkérdezze: „Miért?”, de anyám hazáig nem szól többet.

 

ÁDÁM TAMÁS

Bontanak

Bontanak a bontók / bontanak
téglákat dobálnak a mélybe
ahol rongybabák köténye
szakad / szakadnak az érzelmek

égig érő létrákon kottafejű
szöcskék kiszámíthatatlan
ugrásaira fogadnak a bontók
magukra sohasem fogadnak

a bontók egyre magányosabbak
lesznek(;) fogynak az ölelhető
kémények / fogynak / belül sem
jobb / sanyargat isten hidege

bontanak a bontók / bontanak
téglákat dobálnak a mélybe
ahol rongybabák köténye
szakad / szakadnak az érzelmek


Kivárások

Éjjelente lángra kapott
papíron alszunk / hajnalban
felriadnak a délre állított
ébresztőórák / felriadunk

napok múlnak míg rájövünk(:)
az álkönnyek törléséhez
odakészített karácsonyi
szalvéták égnek

indul az olvadó cserép
ágyunk felé / közelebb hozza
az átforrósodott virágföldet

döntő pillanatokban a tisztaságra
gondolunk / a törékeny szépségre
s hogy mindez látható legyen
lángokat élesztünk hajnalonta
szemünk sötét bogarában

Erasmus kedves gúnya kell
hogy helyén kezeljünk minden
nyakkendőn égő pálmafát
hogy elbírjunk annak súlyával

ÁGAI ÁGNES

Meditáció

Belém nyilallott, hogy jaj, mi lesz,
mi lesz holnap, holnapután,
ha nem lesz holnap és nem lesz után,
mint ahogy nem volt  tegnap,
és nem volt a tegnapnak előttje,
mindez az ember hagymázas látomása,
mert a világ csak  csillaghalmazok
gyűjteménye,
Isten albumának ékessége, pazar dekoráció,
sosem lesz másként,
mert a sosem sem létezik,
agyunk réme a felszabdalt idő
múlt, jelen, jövő széttrancsírozása,
tehát nem kell félni, hogy mi lesz holnap,
ugyanaz, ami ma: nagy, sűrű bizonytalanság,
halványan szűkölő derengés,
latolgatás, hogy mi jön, mi jöhet,
mit hoz a holnap, ami nincs,
csak mi készülünk rá,
mert gyártási hiba folytán
tól-ig élünk és tól-ig gondolkodunk.


Előadás előtt

A teremben sehol egy hely.
Majd mégis, a fal mellé
félretolva, egy üres székre
leltem. Ám ahogy leültem,
a tömeg, úgy 200, 250 ember,
felmorajlott. Miféle feszültség
ez, figyeltem fel. Felálltam,
mert ilyenkor jobb, ha az
ember az ösztöneire hallgat.
Eloldalogtam onnan,
amikor valaki rám köszönt.
P. Klee volt az. Paul,
húzódtam közelebb,
s megkérdeztem halkan:
miféle szék az ott?
S ő üres, szinte szenvtelen
arccal, mintha mi sem
történt volna, hiszen a
barátom, mondta:
villamosszék.


Füst

A lélegzetekké szaggatott
levegőben nézed
cigarettád füstjét –,
Laokoon kígyói mögött
az élet fuldokló parazsát.
 

BERETI GÁBOR

Szép volt

Szép volt (P. Klee), akár a mesébe
illő legnagyobb zöld kaktusz.
Mert derékig kihajolt a hosszúnyelvű,
tölcséres virág sárga szirmai közül,
s arcát és kezét az égnek emelte.
Fönt a sűrű, sötétlő felhők
koszorújában néhány villám várakozott
és a lüktetéssel és a kóborlással
elegyedő fényük meg-megvilágította
Klee árnyakból metszett
hajlékony alakját.
Néhány pillanatra mintha elömlő,
vékony, szikrázó aranypor
tapadt volna rá, egy-egy villanásnyi
időre oly gyönyörű volt, hogy
minden szem belevakult –,
belekáprázott, aki látta.
Aztán lehanyatlott feketén,
vékonyan, mint az ellobbant
gyufaszál. És szép volt így is.
Szép, mert lényével a sorsot
pörölte, s halálával a szabadságot
dicsérte.




Akasztott ember

MIKES TAMÁS

Filmjelenet, ostrom közben*
____________________________
* Ez a novella a tizenegy éve meghalt író hagyatékából nemrég került elő.

A fagyos, téli nap meggondolta magát, és mindennek dacára kisütött. A ház kiskorú lakói minden szülői aggodalom és tiltás ellenére felszöktek az udvarra, behatoltak a sérült ajtajú műhelyekbe és üzletekbe.

    Én nem akartam kutakodni, sokkal jobb időtöltésem akadt: ugrálóiskolát játszottunk a lányokkal az udvaron. Csak akkor hagytuk abba, amikor a tetőbe csapódott egy akna. Ági visszament a pincébe, mi ketten pedig – Noémi meg én – bekucorodtunk a főlépcsőházban a lépcső alá. Itt, egy valahonnét odakerült ágybetéten csókolóztunk. Noémi lassan egészen szakszerűvé vált, mivel volt alkalma megfigyelni Marist meg a Józsiját és más párokat, akiket a távolabbi pincesorra, hozzánk kergetett a szerelem. Csak egyetlen apró mozzanat kerülte el a figyelmét, ezért aztán mindezt csukott szájjal műveltük, egészen fejpirosodásig. Így roppant kellemesen elkábultunk, és lelkesen öleltük egymást, hogy a riadalmunkat fokozzuk. Meg kell jegyezni: boldog riadalom volt.

    Ami a dolog érzelmi részét illeti, azt hiszem, soha többé nem éreztem magam ennyire azonosnak senkivel. A kettőnk összekapcsolódása mindössze az állandó együttlétet igényelte, de azt annyira, hogy amikor Noi a szekrénybe bújt a szüleit látogatni, szabályos légszomjam lett, hirtelen bántó élességgel felfogtam a körülöttem ronduló pincét, a háttérben dübörgő ostrom hangjait. Órákig tudtunk szótlanul létezni, s ha egymást erről megkérdeztük, hosszú eseménysorra emlékeztünk vissza mindketten. Noi időnként néhány halálos pontosságú szóval ki is mondott sokmindent. „Ne menj fel. Akkor nekem is muszáj, pedig tudod, hogy félek.” „Félsz?” „Igen. Mi lenne veled, ha agyonvág valami? És velem, ha téged?” „Ha nem eszed meg a levest, akkor éhesek maradunk.”

    Mai önfeledt játszadozásunkat váratlan mozgás zavarta meg. A kapualj felől marcona hadfi érkezett. Fején rohamsisakra tolt motorosszemüveggel, terepszín köpenyén derékszíjjal és vállra akasztott géppisztollyal, jobb kezében aktatáskát szorongatva törtetett a lift felé. Váratlanul megállt, a rohamsisakot a lépcsőházablak párkányára tette, majd levedlette a géppisztolyt és a köpenyt is. Alatta rövid bőrkabát volt, tiszti gallérral. az aktatáskából hetyke tábori sapkát és fekete bőrkesztyűt halászott elő, a motoros szerelésből pedig valami batyufélét próbált csinálni. A géppisztolyból kihúzta a tárat, hogy jobban elférjen a csomagban.

    Még ezen piszmogott, amikor karcsú női alak bukkant föl a lépcsőház üvegajtajában. A ferdén besütő nap ellenfénybe vonta kettejüket, a kis kék préselt képek hangulatában, amelyeknek a hátulján Kaszap Istvánhoz szóló fohász van. De a nő tovább jött, s ahogy eltakarta a napot, már jól fel lehetett ismerni Bettykét, Csicsovics feleségét a harmadikról, fekete bundájában és ezüstszövésű turbánjában. A férje tőzsdeügynök volt, csíkos öltönyben és szürke kamásniban meg perzsagalléros kabátban szokott nálunk rettegni, ha erősebben lőttek. Ezt elnéztük neki az ízléses kis bőrtáskába épített Philips törpeszuper rádió miatt, amelyet ilyenkor nálunk hallgatott. Szerinte azért, mert a mi szobánk akusztikája jobb, anyám szerint azért, mert poltron. Poltronságáért nagyon tiszteltük Noémival együtt, bár a szót nem értettük, és azt sem, hogy poltron létére hogy lehet ilyen ostoba és gyáva. Bettykére Noi halálosan féltékeny volt, mivel egy időben láthatóan epekedtem a szépasszonyért, amikor nálunk kártyázott.

    Most nagyon izgalmasnak ígérkező jelenetnek voltunk tanúi, hiszen a katona, miután rendbe hozta magát, Ballaghy őrnagynak bizonyult, szintén a harmadikról, akitől apám szerint volt mit tartanunk. Mi ezt nem igazán értettük, hiszen az őrnagy úgy járt-kelt a házban, mint aki senkiről sem vesz tudomást.

    Annál meglepőbb volt, amikor vékony bajusza alól ezt hallottuk fölröppenni: – Drága!

    – Ne kiabáljon, Pista – mondta a nő ernyedt hangon. Az őrnagy csókokkal halmozta el bal kezét meg a csuklóját.

    – Ha tudná, mennyire hiányzott!

    – Talán odafenn is elmondhatná.

    A tiszt kinyitotta a liftet, és idegesen matatott a sötétben. Odabenn nem akart fény gyulladni.

    – Siessen! – mondta Bettyke. – Megláthatnak.

    – Ennek most semmi jelentősége.

    – Hova gondol, az istenért?

    – Drága, ha bárki megbántja, holnap az egész csürhét kihajtatom a Dunához! Akkor végre csak hozzám fog tartozni.

    Kesztyűs keze egy irkalapot markolt, ahogy kilépett a liftből. Dühödten elhajította, s az ártatlan papír egyenest előttünk landolt. Valaki girbegurba betűkkel tudatta rajta: A FELVÓNÓ NEMMÜKŐDIK. Akkor persze még csak néhány betűt ismertem, de a szöveg még évekig használatban volt, így később egészében megismerhettem.

    Bettyke nyafogott: – Utálok lépcsőn mászni!

    – Drága! Karban vigyem fel?

    – Azt még kevésbé szeretném. Mellesleg odafönn jégverem lehet. Már két hete se ablak, se fűtés. Egyébként, kedves Ballaghy, nem tud valahol egy nyitva tartó drogériát? Sehol sem kapok Molyneux cinque-t, és kifogyott.

    Az őrnagy majdnem elrontotta a dolgot, de észbe kapott, mert ő is észrevette a kapualj felől most színre lépő toronyembert, akinek fekete köpenye alól fényes kardtok villant, fején fekete tiszti kobak díszlett. Nem más volt, mint Boháry, aki a Markóban teljesített szolgálatot.

    A hős tiszt tehát a következő tirádával folytatta a társalgást: – Drága nagyságos asszonyom, jelenleg minden üzlet meghosszabbított karácsonyi szünetet tart. De szólni fogok Hindy méltóságosnak, a városparancsnoknak, hogy kerítsenek egy drogistát, mert ilyenkor valóban első a tisztaság!

    Noémi kuncogott mellettem, de rátettem az ujjam a szájára.

    Boháry lelkesen kapcsolódott be a társalgásba: – Kezét csókolom, nagyságos asszonyom, mély tiszteletem, őrnagy úr!

    Bokái összecsattantak. Az őrnagy hanyagul szalutált, és keresztül akart nézni a tornyon, de Boháry nem hagyta abba:

    – A tisztaság ma valóban a legfőbb követelmény! Jellemzően a nem árja, alacsonyabb rendű népek, akik nem érték föl ésszel ennek jelentőségét, áldozatul estek a háborúval eventuálisan együtt járó járványoknak. Ugyanakkor a Birodalom városainak hős lakóit a tisztaság még a gyógyszerek átmeneti hiánya mellett is képes megóvni ezektől a kóroktól. Ezért mondom az embereimnek: sikárkefét nekik, csak nyafogjanak a tetvesek! Inkább a bőrük nyúzzátok le, semhogy kiszarják itt nekem a lelküket! Már csak így, egyszerűen mondom, kedves nagyságos asszony, ha megbocsát.

    – Valóban? – mosolygott rá Bettyke.

    Az őrnagy azonban elbődült: – Viszontlátásra, őrparancsnok úr!

    – Tiszteletem, őrnagy úr. Ha nem siet nagyon, megkérdezném…

    – Úgy gondoltam, önt várják odahaza mély aggodalommal!

    – Ugyan, dehogy. Olyan ritkán informálódhatok ekkora hatalmú bennfentestől!

    – De kérem!

    – Kedves Ballaghy, miért olyan stejf ma? Boháry úrnak nyilván nyomós oka lehet, ha megáll beszélgetni! – Bettyke maga volt a bűbáj.

    Sikerült is jól felpaprikáznia az őrnagyot: – Drága asszonyom, egy katonának mindent ki kell bírnia. De nem ilyen időkben!

    Szalutált, és nekirohant a lépcsőnek.

    Boháry megcsóválta a fejét: – Nagyon kijuthat szegénynek. Ezek a harcok… – Kezét ő is a kobak ellenzőjéhez emelte, majd méltóságteljesen hömpölyögve nekiindult. Bettyke a továbbra is besütő nap felé fordította arcát, és kéjesen nyújtózott egyet, akár a macskák.

    Ekkor azonban újabb szereplő lépett színre. A liftakna takarásából Csicsovics robogott elő, kezében ezüstfogantyús sétapálcájával: – Te rohadt szuka!

    Az asszony csukott szemmel csak ennyit parancsolt: – Ide gyere!

    Csicsovics odaállt a nő elé. Bettyke kinyitotta a szemét, és hatalmas pofont adott neki. Csicsovics a sétapálcával tétova mozdulatot tett, de az előbbinél is nagyobb pofont kapott érte.

    – Hogy mered!?

    – Kuss, Agenor! – mordult rá a nő. Hangja egyáltalán nem emlékeztetett a nálunk kártyázó szépasszonyra.

    A poltron apró, fekete revolvert kapott ki a szürke kabát zsebéből: – Megöllek!

    – Te szegény impotens! – kacagott Bettyke. Most poltronsága ellenére semmi tiszteletre méltó nem volt Csicsovicsban.

    – Miért csináltad?! – A férfi hangja fisztulázott a méregtől.

    – Kivételesen a te érdekedben. Már rég hullák lennétek, ha le nem kap időnként a lábamról ez a díszkatona.

    – Vagy éppen emiatt fog…

    – Hát ezért cirkuszolsz? Gondolhattam volna! Ilyen gyáva állat nincs még egy ebben a rohadt városban! Nyugodj meg, ha a tetőig steigerolom, most már akkor sem lövet le senkit.

    – Miért nem?

    – Mert eddig a Várban dekkolt, de már ott sem teheti, ezért lógott haza. Éppolyan beszari, akár ti! Csak épp a félelem nem ártott meg a heréinek. De mától a boltot bezárom, hullajelöltekkel utálok etyepetyézni.

    – De hogy tudsz ilyen…

    – … közönséges lenni? Talán nem tesz jót a mazochista lelkednek? Vedd úgy, hogy kutyakorbáccsal kaptál ki. No, pá!

    A pince felé indult, de a kapualj ma kifogyhatatlan volt meglepetésekben. Jól megnőtt kamasz lépett elé. Szakadt és szutykos leventegyakorlóban volt, sáros bakancsban, sapka nélkül. Arcán sár és koromfoltok.

    – Anyu! Baj van!

    – Jancsikám! – ölelte magához Bettyke.

    – Hamar! Hamar dugjatok el!

    – Csak nem? – de a zord atya szerepét nem játszhatta el a poltron, mert Bettyke magához ragadta a kezdeményezést.

    – Hamar! Föl! Kibírsz, kisfiam, estig egy kis hideget?

    – Naná! – felelte a fiú. – Gyakran van razzia?

    – Eddig még nem volt.

    A feszült hármashoz most kéretlen negyedikként a házmesterlakásból kilépő Bauer úr csatlakozott. Kérődzve lépett elő, hatalmas, seszínű bajsza még a rágás ütemére mozgott, télikabátja alól kivillant hosszú, fehér gatyája.

    – Nahát! – mondta jókedvűen. – A fiatalúr! Pihenőben, pihenőben?

    Mielőtt Csicsovics megszólalhatott volna, Bettyke már észnél volt: – Most hozta bevetésről az őrnagy úr motoron.

    – De hiszen ő jó negyedórája megjött. Még hallottam is a motort.

    – Velünk volt a Kubala is a négyből – rögtönzött Jancsika.

    – És hova lett?

    – Amikor meglátta a lebombázott házukat, el akart rohanni.

    – De hiszen a négy lakói élnek! A Vas utcába költöztették őket.

    – Már tudjuk, Kubala el is indult a szüleihez. Sietett, mert csak holnap délig kaptunk eltávozást.

    – No, szegény fiatalúr! – csitult el a házmester.

    – Mennék is mosakodni, anyu.

    – Van odafenn víz? – kérdezte Bettyke.

    – Reggel már volt – mondta Bauer.

    – Én is jövök veletek – készségeskedett Csicsovics.

    – Fölösleges. Ne tedd ki magad veszélynek, ha nem kell, szívem! Meg azután amíg Jancsi mosakszik, beugrom az őrnagyhoz pár szóra.

    A színpad kiürült. Noi mély boldogsággal elnevette magát.

    – Kurva!

    – Tessék? – A feltörő szeretethullámot éreztem, csak éppen nem tudtam mire vélni.

    – Ez egy kurva! – ismételte meg Noi, mint akivel madarat lehet fogatni.

    – Azt nem tudom, mit jelent. Viszont biztos, hogy majdnem annyi esze van, mint apunak. Nekem tetszett.

    – Nem baj, akkor is kurva – mondta és elnézően simogatta meg az arcomat.

    – Jó. Kurva. És?

    – Menjünk le, fázom!

    Csicsovicsné pere végleg lezáratott.

    Még nagyon sok időbe tellett, amíg Noémi akkori ítéletét megértettem. Számos boszorkányégetés oka lehetett egykor hasonló indulat. De ilyen boldognak és diadalmasnak sosem éreztem őt eddig, és öröme engem is örömmel töltött el, utáltam a feszültséget.

VARGA RUDOLF

Csúszok tovább

Kijelölt utamról
furmányos
 testcsellel letértem. Következésképpen,
nem maradt el
méltó
büntetésem. Eltévedtem.
Eltévedtem.
Gyávabátor voltam
vagy
talán
túlzottan vakmerőtétován
futottam? az már
bizonyos, rosszabbnál
rosszabb és mégrosszabb
vonatokra szálltam. Állandóan
elbambultam, vagypediglen
percenként le- s felugráltam. Ráadásul
a
svédasztalos büfékocsiról is
lecsúsztam
a
 történelmi nagykanyarban.
 Na oszt?
Nevetem csak
elfuserált próbálkozásimat. Lemaradtam.
Hát, lemaradtam.
Sebaj.
Magamban jókat nevetek
magamon.
Most majd csúszok
tovább saját taknyomon,
nyálamon. Legyintek. Lehet,
már
csak egy fáradt
legyintés vagyok. És most
akkor, amúgy, amúgy mi van?
Na? mi van?
Legfeljebb nem lesz
 lovasszobrom sem a Hősök-terén,
sem
 semmi panteonban,
sem
a
Disneylanddé
korszerűsített, alvadtvérszagú
vakondtúrás
 budai Várban.


Mária-búcsú

Ha már nekem senki
sem vesz, vásálok
 én
 magamnak
mézeskalácshuszárt, s rögvest
 befalom, befalom,
befalom az utolsó morzsáig,
ha
én
már senkinek,
 és
nekem sem vesz senki
de senki,
 semmi búcsúfiát.
*
Nincsen
édesanyám. Hát,
megsimítom
 én
 magam, lopva
megsimítom a kobakom,
megsimogatom, ha simogatni
senki, de senki
sem maradt.


Megértem

Mennyek
birodalma, te legutolsó
birodalom,
hol az idővégi
 vers
lakik, hol majd talán
megtudom, s megértem,
 mivégre … Vagy
talán
úgy
támadok fel, hogy
előtte
meg
sem halok.

KERÉK IMRE

S felszív lassan

Ezüstkérgű bükkök, szálas fenyők
égbe fúródó karcsú gótikája.
Fehérfoltos őzsuta szökken át a
kristálytükrű patakmeder fölött.

Hegy mögé süllyedt már a Nap. A köd
sűrűn szövött hálót borít a tájra,
mely most visszahúzódik önmagába.
Pillanatnyi jelenlétem se több

számára, mint a holdagancsú, zöld-
hátú szarvasbogár halk motozása
a megrebbenő fűszálak között.

Nézem, ahogy lábamnál gőzölög
egy bálványkomor, fekete farönk,
s felszív lassan a rengeteg homálya.


Szerelmes dal

Kedvesem, mint karcsú őz,
hova futsz előlem?
Csillagrengető fűszál
bámul eltűnőben.

Szekérnyomon, vadcsapán
iramodva, szökve –
hűs folyóvíz hívogat,
erdő puha csendje?

Rejtőzhetsz gyökér alá,
éjsűrű bozótba:
kísérget e szerelem
nyomod szimatolva.


Álmatlan téli éj

A csillagokból harmat ereszkedik
levélre, fűre. Kő mocorog, nehéz
álma lehet. Kék tócsa szunnyad,
fodrai közt kusza cinkelábnyom

emléke vibrál, míg csak a jég be nem
vonja ezüsthártyával a felszinét.
Jegenye csúcsán kajla hold leng.
Csöndes a ház, csak a macska jár kint.

Rád gondolok most, mint a Fiastyúkot,
Göncölt vigyázva egykor a hajdani
költőnő, Szapphó kedvesére;
engem is úgy kerül épp az álom.

SZARKA KLÁRA

Az ölés

A disznóölés napja a félöntudat állapotában kezdődött. A vaksötét téli hajnalon még nehezebben ébredtem föl, mint egyébként. Félig csukott szemmel kóvályogtam a jeges hidegben gyülekező felnőttek között. Az összes szomszédasszony s a rokonok is az udvaron topogtak már: nagykendősen, bekecsben, kucsmában és ócska csizmákban. A levegőben érződött a körvonalazatlan várakozás izgalma, a disznóól felől csöndes, gyanakvó röffenések hallatszottak. Az ilyenkor egyébként még javában szunyókáló macskák a ház sarkánál sündörögtek, a kutya némán bámult ránk, a szemekből próbálta kiolvasni, mi is várható egészen pontosan ezen a hideg reggelen. A tyúkokat még nem engedték ki az ólból, de ezúttal ők is halkan kárincsáltak, csak a kakasok eresztettek meg egy-egy rekedtes kukorékolást.

    S egyszeriben, mintegy varázsütésre, teljes csönd állt be. Mindenki fülelni kezdett.

    – Jön a böllér – állapította meg nagyapám félhangosan.

    S valóban, megszólalt a kapucsengő rozsdás hangja, ahogy az idegen kívülről megrángatta a drótra függesztett öreg csengőnket. Édesapám fürge léptekkel indult kaput nyitni, hogy beengedje a két halálra ítélt koca hivatásos gyilkosát. Elborzadva vizslattam a megtermett, pirospozsgás férfit, s azt, ahogyan nagy lapáttenyerével lekanyarítja válláról a bőrtáskáját. Hamarosan egész késarzenált varázsolt elő belőle, meg egy fenőkövet, amivel neki is állt az egyik legnagyobb pengét élesíteni. Nagyanyám eközben már porciózta a nyárikonyhában a pálinkát. Az ólban izgatott röfögés kezdődött, a kutya néma gyanakvással követte a böllér minden mozdulatát, de megugatni nem merte.

    – Na, mester úr – invitálta apám az idegent befelé –, igyuk meg az áldomást.

    A férfiak és egy-két elszántabb asszony benyomultak a konyhába, fölemelték az apró poharakat, s a böllérre függesztették a tekintetüket. Ő meg egy csöndes „isten, isten” sóhajtás után a stampedlis poharat nagyanyámra köszöntötte, és a tartalmát hirtelen mozdulattal a gallér mögé zúdította. Ekkor, mint egy jeladásra, a többiek is hasonlóan tettek: jelképes köszöntés, hirtelen hörpintés. Majd csöndes krákogás, szipogás után visszahelyezték az asztalra az üres poharakat. Mamám – legnagyobb döbbenetemre – újra előlépett az üveggel, s a még inkább kipirosodó böllért újra kínálta, de a férfi némán lefelé fordította a poharát, kissé könnybe lábadt szemét egy pillanatra lesütötte, s az asztal sarkában található kenyeres tálból egy falatnyit kicsippentett magának. A többiek is ugyanígy cselekedtek, kivéve egyik mulatós hírében álló távoli rokonunkat, aki mosolyogva nyújtotta üres poharát Mamámnak.

    – Na, te meg nem kapsz – vetette oda neki a foga hegyéről nagyanyám, s már csoszogott is vissza a házba a pálinkásüveggel.

    A férfiak ekkor már az ól felé tartottak, élen a nagyapám, aki rögvest húzta is el a rozsdás reteszt. Az öt hatalmas disznó hátrahőkölt a sok idegen ember látványától, s gyanakvó tekintettel curükkoltak a fedett belső rész felé. Nagyapám kedves szavakkal vakarni kezdte az egyik kiszemelt áldozat füle tövét, s csalta kifelé a hatalmas kocát. Láttam, hogy az állat rettentően fél ugyan, de mégsem képes ellenállni táplálója és gyámolítója szokatlanul szép szavainak. Amint a két mellső lába kint volt az ólból, a böllér brutálisan elkapta a fülét, édesapám pedig egy vastag kötelet vetett a bal első lábára. A disznó, szegény, a rútul elárultak kétségbeesésével visított. Rémülete csak fokozódott, amint egyre több férfi csimpaszkodott rá, és rángatta-vonszolta az udvar közepe felé. Szeme vérben forgott, kitágult a rémülettől, patái végigszántották a havas, sáros udvart. A társak a nyitott ólajtón át döbbenten nézték a kegyetlen jelenetet, egy hangot sem adtak, tán levegőt sem vettek. A torkom összeszorult, s azt a kegyetlen, keserű, fojtó érzést éreztem, amit aztán az életem során annyiszor, amikor túlerőnek kiszolgáltatott élőlényt láttam, és tisztában voltam vele, semmi esélyem sincsen rá, hogy segíteni tudjak neki. Egy pillanatra megfordult a fejemben, rimánkodni kezdek Mamámnak, de annyira már nem voltam kicsi, hogy ne lássam be mindjárt, ezeket a reggeli gyilkosságokat semmilyen földi erő nem akadályozhatja meg. Egyre reménytelenebb kétségbeeséssel néztem, ahogyan a küszködő állatot ledöntik a lábáról, s már csak a csodában reménykedhettem, hogy tán mint a Csipkerózsika meséjében, hirtelen állóképpé merevül ez a szörnyűséges, barbár rítus. Ehelyett a böllér durván rátérdepelt a fekvő malac oldalára, ott termett mellette az egyik asszony, s átnyújtotta a hatalmas kést. Egy másik meg letérdelt a malac feje mellé egy zománcos lavórral, benne nagyobbacska fakanál. S akkor a hentes elviselhetetlen lassúsággal beledöfte a hatalmas pengét az állat torkába. A malac hangos visítása őrjítő, bugyborékoló hörgésbe váltott át, a vér vastag sugárban spriccelt a mély sebből a zománcos tálba. Az asszony szorgalmasan keverte, hogy ne sűrűsödjön be, miközben az állat rúgkapált és rázkódott, lábai görcsbe rándultak, a farkát rángató két férfi pedig odébb ugrott, mert a végső kínban össze is csinálta magát rendesen.

     Akkor már az ájulás környékezett. A kemény mínuszok ellenére tűzforró lett az arcom, a hátamon pedig lassacskán folyt lefelé a hideg izzadtság. A haláltusa hosszú percekig tartott, az emberek láthatólag tudatos kegyetlenséggel nyújtották el az állat szenvedését, hogy a vér szépen kifolyjon, meg a fene tudja még, miért. Mint egy robot, úgy lépdeltem vissza a konyhába, folyton a nagy sebet láttam magam előtt. Aztán még napokig felsejlett előttem az átvágott torok, az előbukkanó légcső erős izomzatának s a kínoktól rázkódó testnek a látványa. Soha többé az életemben nem voltam képes végignézni torok átvágását – szívműtétnél asszisztens is lehettem volna, de egy gégemetszés látványától biztosan elájulnék. A kiskonyhában már jó meleg volt, és hatalmas gőz a vízzel teli nagy lábasoktól. A friss vért éppen hozta be a szomszédasszony, s észre sem véve sápadt arcomat, boldogan kacsintott rám: – Na, aranyom, micsoda finom sült vért eszünk reggelire!

    Nem szóltam semmit, csak néztem kifelé az üveges ajtón át az udvarra. Szénával szórták körül a kimúlt állatot, készítették elő a perzseléshez, s a férficsapat újra az ól felé indult, hogy előrángassa a második áldozatot is. Fejvesztve menekültem a belső verandára, még egy gyilkosságot nem bírtam volna végignézni. Inkább a verandán szemléztem a sok odakészített hatalmas fazekat és lábast, a szépen kisúrolt zománcos, fedeles zsírosbödönöket, miközben a kezemet a fülemre szorítottam, hogy ne halljam az újra fölcsendülő velőtrázó visítást. Nagyanyám a belső konyhában pakolgatott, s megvető hidegséggel kiáltott rám: – Na, aztán, majd ha a szalmát kell darabolni, akkor a szádat tapasztod be?

    Nem tudtam mit válaszolni: tettestárs vagyok, hiába mórikálom magam. Éreztem ezt már a retesz elhúzása óta megszégyenülten. Visszafordultam hát újra a nyárikonyha felé. Éppen a második tál vérrel sietett el mellettem az egyik asszony. Odabent széles jókedvvel beszélte el a többieknek, hogy a „mi disznónk”, a második, annyira nagy és erős volt, s úgy ellenállt, hogy még a lábát is eltörték rángatás közben a férfiak. Ezen mindenki jót nevetett. Egyébként is érezhető volt valamiféle izgatott vidámság, túlfűtöttség a társaságon. Mindenki úgy tett-vett az udvaron és a konyhában, mintha még jó néhány további kupicával beküldtek volna Mamám kerítésszaggatójából. Csak ültem magamba roskadva az ajtó mellett, s néztem, ahogyan a második malacot kezdik pörzsölni. Az első áldozat bőre már szép fehér volt, miután a böllér egy széles pengéjű késsel lekaparta róla a külső, elszenesedett réteget. Az egyik szomszéd férfi langyos vizet zúdított a fehér testre, és súrolókefével tisztogatta tovább. Apám lépett a konyhába, s meglepetésemre elhárította a kínált bort, a kannafedélből ivott jó adat ártézit. Kimenet rám mosolygott.

    – A vért meghagyjuk a többieknek, de a sült májból majd mi is eszünk reggelire, mert az nagyon finom frissen. Gyere, kislányom, megmutatom neked a disznó belső szerveit. Nagyon érdekes látvány – invitált kifelé.

    Már ugrottam is, és futottam a nyomában. Az első malacot eközben ügyesen ráfektették a külső kamra előzetesen leemelt és szépen megsikált ajtajára a kis udvar végében. A lapátkezű hentes pedig – ezt el kellett ismernem – roppant szakszerű mozdulattal kettémetszette a hasát, s ügyesen emelgette kifelé a belső szerveket a hasüregből. A hentes igazi mestere volt a szakmájának, hibátlanul és nagy nyugalommal irányította a levágott disznók feldolgozásának bonyolult és nehéz munkáját. Ezen persze cseppet sem voltam meglepve, amilyen bakafántos asszony volt a nagyanyám, őelőtte csak szakmájuknak aranykoszorús mesterei állhattak meg. Ez a böllér pedig arra az egy napra átvette tőle az irányítást. Még Mamám is úgy ugrott, illetve sántikált aznap, ahogyan ez a magas férfi rendelte.

    A disznó előtt térdelő hentes mellett szép sorban álltak az asszonyok lavórokkal, vájdlingokkal és kis teknőkkel, hogy eliramodjanak a szívvel, tüdővel, májjal és a többi fölséges szervvel. A fölnyitott disznó tényleg úgy nézett ki, mintha egy biológiai szertárból került volna elő, s apám rögvest mutogatni kezdte, hogy mi micsoda is valójában. A szűkszavú böllér rávillantotta a szemét, s újra felfedeztem azt a gyanakvó rosszallást, amit apám túlzottan liberálisnak tartott nevelési módszere s egyáltalán nem szokványos stílusa a legtöbb felnőttből kiváltott. A mészáros sem értette, hogyan töltheti egy felnőtt férfi a legnagyobb dologban az idejét azzal, hogy egy semmi kis lánygyereknek a sertés anatómiáját magyarázza. Ám apám egyre jobban belemelegedett a szóba, élvezetesen és szabatosan magyarázott, s a hentes egyszer csak elfeledkezett a kötelező marconaságról, szépen elemelgette a zavaró részeket, s maga is úgy folytatta a nyiszatolást, mintha csak azért dolgozna a malaccal, hogy édesapám előadását illusztrálja afféle segédboncnokként.

    El voltam ragadtatva. A halott disznó testét egyenesen szépnek láttam. A kiemelt szerveket egy kicsit meg is tapintottam, hogy ne csak lássam, érezzem is, milyenek. Az is imponált, hogy a hentes igyekszik maga is megmutatni nekem az állat testének érdekes szépségeit. Úgy kanyarította le a nagy combokat, hogy szemügyre vehettük a bonyolult ízületeket, és láthattuk a nagy, erős csontokat.

    Meg kellett hagyni, abban is volt szépség, amilyen harmonikus mozdulatokkal, komoly hozzáértéssel aprította a böllér a nagy testet. Még ez is szép munka, ha szépen csinálják, állapítottam meg döbbenten. A segítő férfikezek elvették a csodás sonkákat, és az előre begyújtott füstölő felé iramodtak velük. Gyorsan odaszaladtam én is, hogy a különös szagú füstölőbe is bekukkantsak, s a felséges disznólábak látványától a húsvéti sonka íze tolult a számba. Nyeltem egy nagyot, és visszairamodtam a henteshez, aki éppen a roppant bélrendszert emelte ki nagyon óvatosan, s a különös színű epét mutatta felém. A kacskaringós bélrendszerrel két szomszéd öregasszony aztán hosszasan bíbelődött, csípős tréfákkal viszonozva az arra haladók gúnyos megjegyzéseit. Érdeklődéssel vegyes undorral figyeltem, ahogyan egyetlen határozott mozdulattal két ujjuk közé szorítják a béldarabot, s könnyed mozdulattal csapják ki belőle az udvar szélébe a bélsárt. Jó kupac gyűlt már össze a trágyából, pedig a vágás miatt a disznók már előző nap is koplaltak. Az egyik rózsás arcú asszony rám nevetett, miközben ügyesen kifordította és finoman kapirgálni kezdte a kés hátuljával a maradványokat a belső bélfalról.

    – Ennél több szar már csak az emberben van, még jó, hogy inkább csak disznót vágunk – kiáltotta egy kissé rekedt hangon, s ezen aztán mindenki nagyot nevetett a közelben.

    A másik asszony már mosogatta is többszörös sós vizekben a nagyjából kitisztított beleket. Mosolyogva vágott vissza a kiabálónak: – Ne háborogj, Sára, éppen a szar helyére megy a legfinomabb étel!

    Én akkor már a konyhában termettem, ahol fantasztikus, nehéz illatok gomolyogtak. A sparherd szinte átizzott, kitárták az ajtót, de még úgy is pokoli meleg volt az apró helyiségben. A macskák a hirtelen lakomától és a melegtől bódultan járkáltak ki-be, az oldaluk úgy kidudorodott a rengeteg ételtől, mintha mind vemhesek volnának. A szemük mégis folyton a padlót pásztázta, hátha lehull megint nekik valami nyesedék. Az asztal egyik sarkán már ott állt a nagy tál frissen sült máj, meg apró húsok, mellette a szörnyű sült vér, friss kenyérszeletek és a savanyúságok teljes arzenálja.

    Lassan a többiek is beszállingóztak, Mamám pedig újra elősántikált a pálinkásüveggel. Újra megitták a szertartásos áldomást, majd kérés nélkül mindenki vett magának, csak úgy puszta kézzel, a sültből, a savanyúból meg a kenyérből is. A többség állva eszegetett, néhányan itt-ott ülőhelyet találtak maguknak. Közben már kivilágosodott, de szerencsére nem lett sokkal melegebb, és havazni sem kezdett.

    – Nagyon jó időnk van – jegyezte meg Papám, ahogy a vérből újabb villányit tett a szájába.

    Hűtőszekrény akkoriban még nem lévén, tor napján áldás volt a zimankó, a hónak meg azért nem örültünk volna, mert a munkák zömét muszáj volt az udvaron elvégezni, ha nem akartunk odabent mindent bemocskolni. A kis udvaron már készen álltak a kolbászok és a hurkák készítésének eszközei: teknők, fűszerek, fakanalak, miegyéb. Szintén az udvaron a helyre kis dobkályhában pattogott a fa, rajta hatalmas piros fazék. Abban olvasztotta apám a zsírszalonnát álló nap. Óriási fakanállal kevergette a gőzölgő, gyöngyöző zsiradékot. Az asszonyok hívták reggelizni, de ő csak intett mosolyogva, hogy köszöni, nem megy, elég az a kis sült máj neki, csak úgy álltában. Mellette egy kék vizeskanna, abból iszogatott napközben. Néha sétált egyet, hogy kiszellőztesse a fejéből a zsírszagot, vagy komótosan elszívott egy Fecskét, amíg az asszonyok az újabb adag szalonnát kockázták fel a sütéshez. Közben nem győzték dicsérni apámat, amiért szép, ropogós töpörtyűt készít. Na, gondoltam, azt majd csak a pogácsában kérem – valamiért a töpörtyű mindig taszítóan gyanús dolognak tetszett a szememben.

    A viszonylag kései reggeli után mindenki ment a dolgára, hiszen még rengeteg tennivaló volt, és a téli nap bizony hamar lehanyatlott. Így aztán aznap az ebéd el is maradt. Mamám járta körbe a munkásokat, és kínálgatta rendre a jó előre elkészített túrósbatyut, lekváros kiflit meg köményes pogácsát. Mi apával egy-egy szép piros almát ropogtattunk el ebéd gyanánt. Bent a kiskonyhában főtt a hurkába való belsőség, nagyapa pedig, a kocsonyák fő szakértője, fülekkel és körmökkel bíbelődött a kisebb asztalnál. A hentes meg már kavarta is három fateknőben a kolbásznak valót, a bélbe kerülő májas és véres hurkatölteléket. Nagyanyám kuktáskodott mellette, s a férfi instrukciói alapján sózott, borsozott, paprikázott, majorannázott, fokhagymázott, ahogy kellett.

    Mikor a töltelékek szépen egyneművé váltak, a felnőttek szertartásosan végigkóstolták. Két ujjuk közé csippentettek egy keveset, a szájukba vették, és tekintetüket az égre emelve forgatták lassan a szájukban. Legelébb maga a böllér, majd Mamám és Papám. Aztán apa, anya, meg a többiek, s végül én is, persze, de csak a májast meg a kolbászt kóstolva. A bűnös véresre rá se néztem. Néha egyikük-másikuk megjegyezte, hogy tán még egy csipet majoránna vagy paprika kéne, a hentes megadóan löttyintett még a fűszerből, halkan sóhajtva: ahány ház, annyi szokás. A végső szót én mondtam ki, utánozva a felnőtteket, hosszan bámultam a szürke téli eget, nagyapa végül elunta, és rám szólt: – Na, kisonokám, milyen hát az a kolbász?

    – Orosházi – böktem ki a verdiktet, s ebből érthette mindenki, hogy annál jobbat még ember nem kóstolt ezen a világon.

    Erre már a böllér is elmosolyodott, és kiadta a parancsot, induljon a töltés. A nagy húsdarálóból átalakított töltőgépezetet ő maga kezelte ördöngösen, csak úgy kanyarogtak ki a keze alól a vastag és vékony kolbászok, meg a gyönyörű hurkák. Nagyapa kötözte a végüket erős spárgával vagy tört hurkapálcával. Jó részük rögtön tepsikbe került, azok meg befelé a hajnalban már előre befűtött kemencébe. Közben édesapám jóvoltából gyülekezett a hófehérré dermedő zsír is a bödönökben. Bent az émelyítően erős szagú abalében főtt a felnőttek kedvence, az abált szalonna. Na, azokból sem kérek, gondoltam, szememet az abaléről az ablak külső peremén dermedgető kocsonyás tálakra vetve. A maradék oldalszalonnákat nagyapa sózta be alaposan, és vitte a füstölőbe. Közben már gyöngyözött a tűzhelyen az orjaleves, lassan kavargott benne a sok zsíros fejhús, némi maradék belsőség, leveszöldségek tucatjai, egy-egy jól megtermett cupák. Csak a pillantása is koleszterin-mérgezéssel ért fel, bár ezt akkor még senki nem is sejtette. A leveses lábas mellett rotyogott engedelmesen a toros káposzta, agresszív illatával betöltötte az egész konyhát. Némely asszonyok már félnyersen csippentettek a fődögélő savanyú káposztából. Összerázkódtam a látványtól, gyerekkoromban a savanyú káposztával a világból is ki lehetett volna kergetni. Inkább a kemence felé vettem az irányt, és a sülő hurkák és kolbászok illatából inhaláltam. Ez az, ami érdekelt engem, de ez nagyon.

    Nagyanyámék disznótorosával is úgy vagyok, mint a Mamám sütötte francia krémessel, azóta is csak keresem a földi mását az égi tökéletességeknek, de meg nem lelhetem. A tökéletes volt életem első komoly ízélménye, kitörülhetetlenül belém rögződött. A kemencétől a füstölni való kolbászok felé vettem az irányt, ezek egyelőre a külső kamrában lógtak, hogy szikkadjanak valamelyest, s majd később jussanak be a füstölőbe. Többféle ízesítésűt készítettek a vékonyból, mindegyik gasztronómiai csúcsteljesítmény volt, na de a vastagkolbász, vagy szalámi, ahogy hívtuk, arról tényleg csak vigyázzállásban volna szabad megemlékezni.

    A töltelékes teknők lassacskán kiürültek, az asszonyok többsége már mosogatott és súrolt intenzíven. Mamám pedig a kiskonyhában a két összetolt asztalon teríteni kezdett a vacsorához. A férfiak padokat és székeket hordtak be, a belső kamrából előkerült Mamám újabb remekműve, az emeletes diótorta. Könnyed desszertként majd ezzel fejezzük be a toros lakomát. Szépen kezet mostunk, lekerültek a bemocskolódott kötények, zsíros kucsmák, az asszonyok a vállukra engedték a meleg fejkendőket, ahogy az asztal köré ültek. A hajnal óta megállás nélkül dolgozó társaság egy kissé törődötten, de továbbra is széles jókedvvel ült a vacsorához.

    S megkezdődött az őrület. Lucullus megszégyenülten mentegetőzött volna híres lakomáit illetően, ha akkor bepillant a mi asztalunkra. Felszolgálták a reggelről maradt hideg sültet s a tucatnyi savanyút. Ez volt az előétel. Mi apával meg anyával ezt bölcsen kihagytuk. Apa a szép üvegkorsókba odakészített fehér- és vörösborok közül a fehérből fröccsöket készített maguknak, s már repült is az asztalra a gőzölgő leveshús, mellé a másik nagy agyagtálban a színes főtt zöldségek és a sárga cérnametélt. Mamám porciózott mindenkinek kérése szerint, az egyik szomszéd asszony pedig már meregette is a tűzforró, aranyló zsíros levest. Na, ennek már nem lehetett ellenállni, hiszen a friss húsokból készült orjalevesnek nincs párja. Ahogyan a frissen töltött, sütött hurkáknak és kolbászoknak sem. Az asszonyok már hordták be az udvarról, a kemencéből, a fekete tepsiket a pirosan mosolygó sült kolbászokkal és a szépen kisült hurkákkal. Éppen csak enni kezdtük a mennyei csemegéket jó zsíros hagymáskrumpli-körettel meg a hófehér kenyérrel, amikor már a nagy tál káposzta is az asztalra került. Az arcok egyre jobban kipirosodtak, zörögtek a kések és villák, spriccelt a szóda a fröccsökbe, mindenki egyre harsányabb lett, s én már egy kicsit szédülni is kezdtem a nagy melegben a súlyos ételszagtól meg a gyomromat egyre inkább megterhelő lakomától.

    Jóleső kábulatban hátradőltem, és csak figyeltem a vidám falatozókat. Talán akkor sejtettem meg valamit az egész napi dévaj jókedvből; lassacskán rájöttem, hogy igazából ünnepet ülünk, méghozzá nem is közönségeset, hanem tán a legfontosabbat. Az ételt ünnepeljük. A bőségesen rendelkezésre álló élelmet tiszteljük meg ezen a napon, azt, ami nélkül semmi sincsen. Amit csak az nem képes értékelni, aki hetedíziglen abba eszmél bele, hogy az étel a természeti törvények bizonyosságával minden reggel ott várja az asztalán a meleg szobájában. Mi viszont áhítattal ünnepeltük a húst, a krumplit, a kenyeret. Az asztal körül a szó is főként arról folyt, hogy nagy baj már nem érhet minket, mert tele a kamra disznósággal, és a sufniban ott a télre elegendő tűzifa. A többivel majd csak megbirkózunk, tartson akármeddig a cudar tél. Mi csak nevetünk rá.

    Mamám és Papám, akik az evésben mindig önmérsékletet tanúsítottak, ezúttal zsíros ujjal kínálgatták az újabb és újabb falatokat mindenkinek. S mindenki annyit evett, hogy az hihetetlen volt. A böllér szerényen púpozta meg másodjára is a tányérját a toros káposztából, s vörös fröccsét elismerően ürítette a ház ügyes gazdasszonyára.

    Közben egészen besötétedett odakint, s a kis konyhában sűrű lett a levegő. Apa felállt, és kitárta az ajtót. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, rágyújtott, s a füstöt az ajtókeret tetején kifelé kacskaringózó gőzfelhőbe fújta. Odaálltam melléje, mosolyogva hallgattuk a sötét udvar felől a szuszogva ropogtató kutyát. Éppen az előbb kapta meg a levesben főtt húsok zsíros csontjait. A macskák ájultan aludtak a sparherd alatti fásládában a kukoricacsutkák tetején.

    Nagymama pedig ünnepélyesen felvágta a tortát. Bár a hurka nagyjából a garatomig ért, visszaültem, hogy egy kisebb szeletet – a rókázás ódiumát is vállalva – befaljak még belőle. Lassacskán csöndesedett a beszélgetés, a fejek kezdtek elnehezülni, s az emberek ropogtatták a hátukat, nyújtogatták elgémberedett nyakukat. Elsőként a böllér szedelődzködött. Illendően elköszönt, Mamám kísérte ki, s az udvaron adta oda neki a napi bérét. Kapott mellé egy kis csomagban kóstolót is, ahogyan aztán sorra mindenki megkapta az előre elkészített, kötelező disznóságot.

    Mindenki elszállingózott. Hirtelen csönd lett. Mamám a fájós lábát nyomogatta egy széken ülve, Papám már a nagyszobában készítgette be az ágyainkba a kemencében már jó előre átmelengetett téglákat. A nagyszobát télen nem fűtötték, s a kis cserépkályha egyetlen nap alatt nem volt képes átmelegíteni a hűvös falakat, sem a hideg ágyneműt. Édesanyám leszedte az asztalt. Nagyapáék a jól fűtött belső konyhában feküdtek le, nagybátyám a hűlögető kiskonyhában lakott, ott maradt ezúttal is éjszakára. Mi pedig a jégveremhez hasonlatos nagyszobában dobáltuk le magunkról a ruhát, és ugrottunk be a téglától valamelyest átlangyosodott ágyakba.

    Igyekeztem úgy takarózni, hogy csak az orrom hegye lógjon ki, s hallgattam, ahogy a szüleim arról sutyorognak, mennyi ideig fog majd kitartani nálunk az idei disznóság. Anyám szokása szerint morgott, apám csitítgatta. Azt én is tudtam, hogy a disznó nem ajándék, anyám minden hónapban pénzes csekket ad fel a postán a hizlalásért, s folyton elégedetlen a végeredménnyel. Apám igazat adott neki, de azzal érvelt, hogy minőségben mégiscsak verhetetlen az orosházi disznó.

    – Ez igaz – sóhajtott anyám megadóan –, a mi disznótorosunk a nyomába sem jön az itteninek. A gyerekek is imádják, de azért anyád lehetne egy kicsit nagyvonalúbb…

    Aztán már nem értettem pontosan, hogy még miről is suttognak, de megnyugodva aludtam el: jövőre is lesz orosházi disznótor.

                                       A hermelin allegóriája

CSOKONAI ATTILA

Ami az Őszülő költők

antológiájából kimaradt
Amennyi örömet már eddig okoztál
Annyi örömet szeretnék neked szerezni
Tőled tele kajával üveg doboz tál
Újabb ajándékodra felcsattanok ez megint mi

Mondhatni a húgom is gazdagabb nálam
Anyám beoszt a lányom hál’isten jól keres
Magamat kitartottadként is utáljam
S mindenekért hála egy megformált vers

Te ennél (is) többet érdemelsz (Edith)
Tarts igényt jókedvű szövetségre megváltó kéjre
Forrósodjanak át ajkaid és melleid
Érvelj szavam és szívem nem kímélve

Aztán ártatlan pózban ringatózz rajtam
Miközben hosszasan becézem bőröd hűvösét
Többé nem kínozhat hír hogy barátoddal baj van
Nyisd ki a szemed Kicsim már sötét van sötét

Mellékdal

Csukd be a szemed sötét van már sötét
Szemedre libbentem illúzióink köntösét
Pizsamát hordasz s nincs se otthonkád se kötényed
Én meg hogy elherdáltam legalább öt évet


Balaton

Üdvözlőlap-féle a tónak, melynek
nincsen se bal, se jobb partja,
csak északi és déli

Balaton! volt egy gyönyörű tavaszod tanú rá
Lányunk Tihany kék egét idéző szép szeme
Voltak nyaraid kalandok égtek csillaggá hamuvá
Háborítatlan hóborításban egyszer még nézlek-e
Platán- és bódésor kommunikálja lesz teled
Őszöd már volt – most tetszelegve teszteled


Étkek és vétkek

„A szerelemben és a főzésben
kerüld a szélsőségeket.
(Internetes Dalai Láma?)

Gyönyörködöm e szubtilis nő mozdulataiban
Most persze azt hiszed mivel kelleti magát
Kacérkodik és csábít – szombatnak délelőttje van
S épp felengedett színhúst apró darabokra vág

Kevéske olaj serceg már az egyik serpenyőben
A másikban zacskónyi zöldség tarkállva párolódik
Minden mozdulata harmonikus mivel ő nem
Toporog keresgél – sütés-főzés közben is hódít

Ami finomság egy férfinak mindenből jut itt
Derűs bókjaimért mert figyel közben hálás is (Edith)
Talán mert nem magányosan ebédel ma végre

Csak hazaérve leszek rosszkedvű újra s egészen
Ily látványban csak otthon nem volt sose részem
Most panaszkodjam az ifjú Cs. A. értékattitűdjére

SZARKA ISTVÁN

Helyünkre hasonulva

Kristó Nagy Istvánnak

Szigorú szeretettel
helyre tetted soványka könyveinket
s elmentél, István, miként ledőlnek
a jegenyék, a tölgyek,
e messze látszó magányosok,
ösvényünk útjelei,
illatos korhadással,
bele a szállásföldi televénybe,
idő élővizébe,
csemetéseink sudarába,
a lélek archív mappáiba,
hogy az az útkereső
hazataláljon mégis egyszer –
friss gyász pusztító fénye enyhül,
ösvényemen rőtarany szőnyeg
nyargal az őszidőnek,
sustorogja, hogy jövünk utánad,
helyünkre hasonulva,
tölgyek dómjai, jegenyék tornyai közt
beledőlni majd az élő televénybe,
a lélek archív mappáiba.


Megéri-e?

Csak izzítjátok méltatlan harcainkat,
az egyszemélyes önpusztítót,
a nemekét, a nemzedékekét,
a nemzetekét, a hitekét,
a nyomorúság határtalan országaiét –
mihez kezdtek majd nélkülünk
a barbárságban? Nektek megéri-e?

Görcsös csömör, tomboló pocsékolás,
hatalomtéboly orgiája,
való világvég véres haszna,
emberfölötti  gonoszság terhe
a bűnhődéses macskajajban: megéri-e?
Ha jő az idő, a méltó harcban
személyesen találkozunk-e még?


Gyakori vendég

(Szerkesztett szöveg Petőfihez)

Szemöldöködön fehéregyházi porral,
        véresen jössz az álhalálból,
bekopogsz a százhatvan éves éjben,
        jeges vizet kívánsz, húst sütök hirtelen,
míg lecsutakolsz, bontok fogkefét,
        alszol délig, átéled aztán a hű Aranyt,
Adyt, Józsefet, Szarajevót, a Dont,
        át, mind máig, az árulásokat,
és ládd, ez itt az áram, a távhő, a gáz,
        a mindenféle ketyere meg az infó,
fogd a mobilod, szállj be, mert vár a Város,
        múzeumtól hídig hadd andalogjunk,
s Ferihegy tán, hogy harmadnapra
        meghaladd ezt a szomorú századot.

VIDECZ FERENC

Debreczeny poétájának

Küldessék levelem versek koszorús tudorának,
Kit mi Vitézként emlegetünk széltében e honban,
S régtől már dominus praeceptora égi köröknek,
Angyal- s szent-sereget pajzán kacagásra derítvén.

Drága Mihál bá’, hogy s mint bírja magát Tekigyelmed?
Oly derekan forgatja szavát, mint annak előtte,
Könnyűt csalva szemekbe, örömlőt vagy keserűket?
Péter apó gebinében nem kurtább-e az icce,
Merthogy minden szent keze régtől béfele hajlik…
Szintúgy jó-e a hegy leve ott, mint volt e világban?
(Gyötrő szárazulat gégénk-pennánk szomorítja.)
Hogy nálunk…? Hát tudja a kánya, mit is referáljak…
Tengődik, vegetál valahány pap a szent ligetekben,
Csakhogy az art-bulizók ott is kutyamód szemetelnek;
Lépni se tudnál már a temérdek bóvli-kacattól;
Hizlalják a silány közigényt, kiutálva nemes szók
Hajdani mestereit, s jelenét bölcs gondolatoknak.
Mint Mici kecskénk, hogyha behabzsolt nadragulyából,
S mellé maszlagot is csipeget, szökdelve bolondmód,
Végül a bábeli katyvaszt egyszersmind kiokádja,
Ily remeket produkálnak egyes fércmunka-csinálók.
Néhány donna pedig feminin tollát igazítja;
(Rég illemhelyt, hölgynapozót szeparált el e jelző!)
Patvar tudja, e frajlákból hova tűnt el a kellem;
Környezetükben szende apáca lehetne Dorottyánk;
Csiklándós szavaiktól angyali lelkü’ kanászok,
Szégyellős, együgyű kocsisok fene messze inalnak.
S jönnek a könnyzacskó-facsaró uzsorások is újfent:
„Csődbe jutottunk; líra ma nem kell senki fiának!”
(Ritka merész, ki szamár-fogatát paripára cseréli.)
Mit tehetünk, ha Apollón barmai túlszaporodtak,
Nem bírnak már vélük a múzsák; szertebitangol
Pár csapatuk, zabolátlan vadként, összetapodva,
Nimfák járta füvét Árkádia dús mezejének.
Késik Ulisszesz utóda, ki számuk megtizedelné
Áldozatul, hogy jöjjön a jó szél, fusson a bárkánk,
Sok zavaros habokon hányódó partra találjon.
Hej, de hová szaladott vélem Pegazus, hogy a kőbe
Járt el hablatyolóm s pennám, vegzálva Kigyelmed!
Béfejezem szaporán, Kelmedre az isteni áldást
Kérvén; légyen bölcs türelemmel Urunk miirántunk.

Jegyzi ezen sorokat Franciscus – Kelmed iránt hő,
Szíves tiszteletét preferálván –, híve a míves
Versezeteknek s tollnokaiknak, minden időkben.

NEMES LÁSZLÓ

Kaleidoszkóp III.

Ez lesz a csúcs! Az egész utazásunk csúcsa – mondtam, amikor azon a napfényes őszi reggelen, 1961 őszén, Sorrentóban, a szállodának, vagyis olaszul albergónak nem is nevezett olcsó szállásunk, a locanda előtt beültünk a recsegő-ropogó, de minket azért mindig hűségesen kiszolgáló Moszkvics kocsinkba. Csoda volt magának az utazásnak az utolsó pillanatig alig hihető lehetősége is az elmúlt másfél évtized vasfüggönyös, meghiúsult ábrándokkal, érthetetlen vádakkal, veszedelmekkel, tilalmakkal fenyegető ideje után.
    Ha szegényesen is, az otthon engedélyezett kevéske dollárral a zsebünkben, de mégis kinyílt számunkra egy kissé a világ: Velence, Firenze, Siena, Róma; Giotto, Leonardo, Michelangelo remekei.
    Rómában csatlakozott hozzánk fiatal művészettörténész barátnőnk, K., aki életében először jutott el álmai – és szakmája – páratlan csodákkal teli honába: Itáliába. Nápolyban, Pompeiben, Sorrentóban már ő magyarázta nekünk szakszerűen a látnivalókat. És ő tudatosította bennünk, hogy végéhez közeledő utunk megkoronázása lesz az egy teljes nap Amalfiban.
    Gyönyörű volt maga az autóút is a sorrentói öböl partján; barátnőnk közben már az ősi Amalfi görög és római emlékeiről, a múlt és a jelen építészetének, művészetének és a táj szépségének páratlan harmóniájáról beszélt. És íme, máris Amalfiba értünk, a város egyik piazettáján, talán a főterén állt meg a kocsink. És abban a pillanatban minden irányból megrohantak minket a helybeli szállodák emberei. – Ide, ide! Hozzánk! A legjobb… a legszebb… a legolcsóbb… a legelegánsabb… a legkényelmesebb… a legszebb kilátás… igazi olasz konyha… páratlan nemzetközi konyha… a legjobb autóparkoló…
    Tülekedtek, egymást is félretaszigálva, kocsink félig már nyitott ajtajába kapaszkodva; mellettem a feleségem, mögöttünk a barátnőnk csak nevetett, kiszálláshoz készülődtek; belőlem viszont ez a harsány, egymást is túlharsogni óhajtó – úgy éreztem, minket nem is meggyőzni, meghívni, hanem inkább kényszeríteni akaró – csupa parancsszó kiabálás, az egész jelenet lényegéből áradó erőszak egyszerre valami páni félelmet váltott ki. Benne volt a rettegésem, az iszonyatom mindattól a sok erőszaktól, amit addigi életemben tapasztalnom kellett, a hatalom, a mindenkori hatalom erőszaka: mit tehetek, mit nem, mit kell megtennem… mi lehet belőlem, mi nem lehet… hazug ideológia és a háború erőszaka, a bombák, a ránk omló falak erőszaka; a milliókat megmételyező, tönkretevő, legyilkoló hatalmak erőszaka.
    – Nem! – kiáltottam és a már éppen kiszállni készülő útitársnőim előtt becsaptam az autó két ajtaját, vadul, veszedelmesen tapostam a gázpedálba és csaknem felborítva a kocsit, csikorgó fordulattal robogtam máris vissza, el ezektől az emberektől, el a kényszertől, az erőszaktól, ki a városukból, vissza az országútra. Éreztem, hogy a vér leszállt a fejemből, hogy halálsápadt vagyok, hogy a kezem reszket a volánon. Éreztem, láttam oldalamon a feleségem hófehérre vált arcát, a döbbenetét – talán a megértését is. Barátnőnk a hátsó ülésen csak hallgatott.
    Nápolyig meg sem álltam. Amalfit azóta se láttam. Csak erőszakot. Mindenütt.
   
    *
    Nevezzük Jutkának. Ő mondta el nekem ezt a történetet.
    „A Tiszántúl, kis alföldi faluban laktunk. Négyéves lehettem, amikor anyám látogatóba vitt a nővéréhez. Először ültem vonaton, csoda volt az a nagy község, talán kisváros is, ahol Sára nénémék laktak. Ő kalauzolt minket körbe másnap, mutogatta a helység nevezetességeit. Nem is messze tőlük volt a templom, sokkal nagyobb, sokkal szebb, díszesebb mint otthon, a miénk. Látta, hogy megbámulom. – Az Isten háza – így mondta nekünk. Anyám is bólintott.
    Másnap, vasárnap délután, egyedül is kimerészkedtem az utcára. Elindultam a templom felé. Négy vagy öt lépcsőfok vezetett a bejáratáig. A legfelső lépcsőn, a nyitott ajtó mellett ült egy hófehér hajú, gyönyörű hosszú ősz szakállú öregember; én csak néztem, elbűvölten.
    És rájöttem: ő az Isten, aki vasárnap délután kiül a háza elé, ahogyan nálunk is kiülnek olyankor az öregek a házuk kapuja melletti kispadra. Azt is rendjén valónak tartottam, hogy az emberek többsége, mielőtt belépett a templomba, kissé meghajolt, és valamit, talán kincset, vagy csak aprópénzt helyezett az Isten tányérjába. Eszembe jutott az áldozat szó is – lehet, gondoltam, hogy ez az egyik formája?
    Már nem tudom, meddig hittem, hogy láttam magát az Istent. Bizonyára nem sokáig. Sok mindent tapasztaltam, láttam azóta. De Őt nem. Csak csalárdságot, hazugságot, gyűlöletet, gazságokat, gyilkosságokat, melyeket szerte a világban az Ő nevében – bárhogyan nevezik is – követnek el.”
   
    *
    A negyvenes évek végén ismertem meg Balogh Zoltánt, a kitűnő fogorvost. Akárcsak jómagam, ő is több éves emigráció után tért haza a háború után, amint megtehette. Londonból feleséget is hozott magával, nem angol, hanem bécsi születésű, ugyancsak egykori emigráns asszonyt: Lieselt.
    Hamarosan összebarátkoztunk, az én ifjú, pesti feleségem is megkedvelte őket. Szép, magas, karcsú, fiatal asszony volt Liesel, mint megtudtuk, korábban kitűnő sportoló, több ifjúsági bajnokságon különféle ezüst- meg aranyérmeket nyert, valamelyik angol egyetemen vagy főiskolán tornatanári oklevelet is szerzett. Zoltán akkoriban, hozzánk hasonlóan, lelkesen hitt egy új, igazságos, boldog Magyarország megteremtésében, szakmai tudását is elismerték, meglehet, ő volt az első fogorvos, aki munkájáért élmunkás jelvényt kapott. Szép, új, kétszobás budai lakást is kiutalt nekik az akkor még elöljáróságnak nevezett hivatal.
    Liesel mégsem volt boldog. Sőt, az évek múltán egyre rosszabb kedvű, egyre elégedetlenebb lett. – Soha nem tudnám megtanulni ezt a furcsa, számomra teljesen idegen magyar nyelvet. Éppen ezért soha nem tudok hozzászokni az itteni élethez – mondta nekünk is sokszor, német, olykor meg angol nyelven. – Hiába a diplomám, a hivatásom – panaszolta –, tanítani úgyse tudok, még tornát sem, hiszen egy szót sem tudnék beszélni a tanítványaimmal… A boltokban, a piacon is csak mutogatok… És be vagyunk zárva itt… még Bécsbe se mehetek át, ahol rokonaim is élnek…
    Zoltán hiába érvelt, hiába magyarázott. Türelem, kitartás… Geduld… be patient…
    Majd eljöttek 1956 őszének, Liesel számára csak zaklatott, érthetetlen, félelmetes, de mégis reményt keltő napjai. – El, el innen… most megnyíltak a határok… – mondta a férjének. – Ha tényleg szeretsz… akárhová… ha nem akarod, hogy egész életemre boldogtalan legyek…
    – Holnap, kora reggel jön értünk egy teherautó – mondták, amikor november elején, egy hideg, barátságtalan napon megjelentek nálunk. – Egyelőre Bécsbe… aztán majd meglátjuk…
    Négy vagy öt év múltán érkezett tőlük az első életjel. Brazíliából, Sao Paulóból. – Jól vagyunk – írta Liesel angolul. – Zoltánt nagyon megbecsülik itt. Az egyetemen is tanít… a fogorvosi szakon. Portugálul… Én is jól vagyok. – De azt, hogy mit csinál, azt nem írta meg.
    Egyszer-kétszer váltottunk még levelet, aztán megszakadt, valahogy kimúlt a kapcsolatunk.
    Csaknem harminc esztendő is elmúlt, amikor jó sorsunk néhány hétre Brazíliába is eljuttatott minket. Otthon, egy régi noteszünkben megtaláltuk még Balogh Zoltánék régi, Sao Pauló-i címét. Ott tudtuk meg, egy volt szomszédjuktól, hogy Zoltán néhány évvel azelőtt meghalt. A felesége jól van, nem is messze, a régi lakásuktól két utcányira lakik.
    Amikor kora este, váratlanul becsengettünk hozzá – szép, nagy bérház harmadik emeletén lakott; a ház előtt a kapu két oldalán kávébokrok voltak –, Liesel felsikoltott, a nyakunkba borult, sírt, nevetett, azt se tudta, mit mondjon, mit kérdezzen előbb… – Igen – mondta –, sajnos… már két éve… hirtelen… nem szenvedett… Nem, én itt sem tanítottam… Nem is volt szükségünk rá… – Csak úgy dőlt belőle a szó, a kérdések, hogy élünk, hogyan kerültünk ide… És mindezt magyarul mondta, jó kiejtéssel, szépen, folyékonyan, tökéletesen – magyarul!
    – Hiszen te főként azért akartál elmenni Magyarországról – jegyeztem meg –, mert nem tudtad megtanulni… azt mondtad, soha…
    Liesel felnevetett. – Bizony! De itt, Brazíliában, csak magyar társaságunk volt. Harminc évig minden barátunkkal jóformán csak magyarul beszéltünk.
   
    *
    Olaszország egyébként oly gyönyörű, műemlékekben oly gazdag városainak utcáin valamikor meglepő építmények álltak a hirtelen szükséget érző férfiak szolgálatára. Térdig érő lábakon álló embermagasságú falak; alattuk a meg sem lepődő járókelők csak nadrágos lábszárakat, azok között pedig gyanúsnak nem mondható vízsugarakat láthattak meg. Voltak azonban ezeknek a férfibarát intézményeknek még egyszerűbb változatai is. Némely ház falába alig fél méterre süllyesztett mélyedés, abba beállva végezhette el sürgős dolgát az ember.
    Ifjú koromban egy alkalommal – méghozzá a gyönyörű Siena városának egyik néptelen mellékutcájában – én magam is az egyik ilyen falmélyedésbe kényszerültem.
    Dolgom végzése közben, jobbra-balra pillantgatva, döbbenten vettem észre, hogy az utca sarkán, édesanyjába karolva, éppen az a leányzó fordul be, akinek akkoriban udvarolni próbáltam. Talán még a döbbenetemnél is nagyobb volt a dilemmám: ilyen esetben, ha közelebb érnek hozzám, illik-e köszönni nekik, vagy sem? A mélyedésben még szorosabban nyomultam a falhoz, szinte belesimultam, ők pedig engem kétségtelenül felismerve, fejüket elfordították és szótlanul mentek el mögöttem.
    Viharos, veszedelmekkel teli korunk hosszú évtizedei során száz és száz fontos kérdésben kellett döntenem. Azt hiszem, leghelyesebben ezt a dilemmámat oldottam meg.

GYIMESI LÁSZLÓ

Másra marad

Mennénk tovább,
De dől az ég,
Hegyek ugranak elénk,
Árvíz tör gátat és hidat,
Orkán viszi a házakat,
Lávát hömpölyget a patak,
Halottakat az alkonyat.

Mennénk tovább,
De nincs hova,
Koromból volt a korona,
Ködből a jogar és a kard,
A palást, ami betakart,
A kristálycsutka szétesett,
Celláiban a rettenet.

Mennénk tovább,
De nincs miért,
Itt tart, ki él, és aki élt,
Hiába űz az életösztön,
Menekülj, míg tudsz, de rögtön,
Ne állj ebben a fergetegben,
Nincs ellene szó, se fegyver…

Mennénk tovább,
Se láb, se kéz –
Lélek, ami tettre kész,
Csak kimeredt szembogár,
Óncsepp olvadó orgonán,
Helyettünk dadog, reng a föld,
Helyettünk pokloz benn a csönd.

Mennénk tovább,
Vagy már nem is,
Másra marad a genezis,
Szétszórt csontunk csupán lelet.
Ha lennének újra emberek,
Nézzék a görcsbe zárt időt!
Ne a holtat! Az ébredőt.




Anatómiai ábra a szívvel, a tüdővel és a fő arteriákkal

LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA

Égre lobbannak a hegedűk

Itt születtem, vizek fénylő partjain,
hol fűzfák árnyéka lengi be a tájat,
s legszebb a Duna, mikor szárnyát bontja
a hajnal.
Innen ellátni egész a túlsó szélig:
békés halászok ülnek a bús alkonyatban,
arcuk a kéklő messzeségbe vész,
hajukba sirályok kapaszkodnak.

Ismerek minden tocsogót, minden holtágat,
amint a lágy hullámok fodrozódnak,
mint nagyanyám haja egy vérző
alkonyon.
A békák szavát is ismerem,
ahogy visszabeszélnek a holdnak,
és eszembe jut, ó jaj: kisgyermekkorom,
még a lelkem is megremeg.

S amíg szem ellát, hazányi nádas ring,
mint végeláthatatlan búzamező:
ölében Sára ül: énekel, hangja mint
cigányhegedű hangja.
Talán illúzió, talán mindez csupán álom:
ám a múlt feketén ásít,
fölöttem lampionok égnek
és Illés-szekere lángol az égen.

Mi elválaszt tőled, halhatatlan kedvesem
– ki immáron Isten jegyese lettél –,
aranyban, ezüstben, vasban nyugvó hamu vagy:
a vörös folyó.
Fáradt madarak úsznak a légben,
szemükből éjsötét könny pereg,
de én csak várlak, vizek opálos partjain,
hogy megfogd a kezem.

S ha megfogod a kezem, vigyél magaddal,
már nem ellenkezem. Mutasd meg nekem
a homlokon túli csendet, mikor égre lobbannak
a hegedűk:
virágok sebei égnek.

Engedj a szelek mögé látni,
hol dobban a szív fényes hajnalon,
mikor sír az idő, siratja árvaságom,
s én ott állok a parton, kezemet égre
tárom, és azt mondom: hatalmas
az Isten.

SZEITZ JÁNOS

Hová mész, te cigány ember?

Hová mész, te cigány ember?

Messzire, az erdő mögé,
erdő mögött még messzebbre,
esőárok legmélyire.
Hófalak meg esőfalak
puskacsőtől eltakarnak.

Puskacsövek messze érnek!
Ott fekszel majd temetetlen!

Ott fekszem majd temetetlen.
Szél fújja el kihűlt lelkem,
eső mossa kihűlt szemem.
Szél kavarja szakállamat.
Kóbor kutyák szertemarnak.




Sziklás csúcsok




Sapkás lány

MOLNÁR GÉZA

A pokol tüzén-parazsán*
_______________________
* Részlet a szerző „Zarándokok” című készülő regényéből

Vali délelőtt jött a Kisdiófa utcai lakásukba, ahová a szülei a Mama követelésére átköltöztek, mert a Mama nem érezte magát jól a Magdolnavárosban, visszakívánkozott a gyönyörű zsinagóga közelébe. Azért jött, hogy tiszta fehérneműt váltson, meg a Mama által varrott stafírungjából néhány szép, hímzett hálóinget is magához vegyen: ezeket a Teleki téren árusító asszony adta el, Vali ebből a pénzből élt, mióta Zuglóba költözött Bajza Lujza szoba-konyhájába.
    Amint bement a háromemeletes ház kapuján, a házmesterlakás előtt cigarettázó Tóth Miska bácsi odaszólt neki: – Jó, hogy csak most jön Valika, a nővérét alig egy órája vitték el a hekusok. Ha előbb érkezik, most maga is benn ül a rabomobilban…
    Rohant fel a lépcsőn, s míg felért a harmadikra, megfordult a fejében, vajon Tóth bácsi is besúgó-e, mert a házmesterékről azt beszélik, mindegyik a rendőrség bizalmasa, de ő mindig olyan együttérző. Vagy talán csak megjátssza, hogy ne keltsen gyanút?
    Az ajtó nyitva volt, a Mama a konyhában zokogott, hogy a rendőrség, hogy ezt a szégyent, hogy neki ilyen lányai vannak… Apa még hajnalban elment a csarnokba, nem ért vissza, a lakás fel volt dúlva, szekrényajtók felrángatva, ruhák kidobálva, fiókok kihúzgálva, kiborítva, matracok az ágy mellé hányva, felhasogatva, a keretezett fényképek leakasztva a falról, a konyhát, spájzot is felforgatták a házkutatás során.
    Nem találhattak semmit. Olga a Hazai Fésűsfonóban dolgozott, a textileseknél volt a mozgalomban, s már régebben megbeszélték, haza nem hoznak semmit, röplapokat, hamisított keresztleveleket, kiáltványokat, és ide nem jöhetnek fel se ifik, se szimpatizánsok. Hogy kerültek ide a hekusok? Valaki beköpte az Olgit.
    Menni, menni innen nagyon gyorsan – ez zakatolt a fejében. Találomra felkapta a ruhacsomóból télikabátját, magára rántotta, beszólt a Mamának, estére itthon lesz az Olgi, Apát csókolom.
    Már az utcán vette észre, hogy egy pár cipő is a kezében van, Olgáé, egy számmal nagyobb mint az övé. Mi a fenét csináljon vele? – vitte tovább magával. Hihetik, hogy suszterhez megy vele. Kiment villamossal a Városligetbe, ott sétálgatott, üldögélt a padokon, óvatosan figyelte, nem követi-e valaki. Déltájban az Aréna úton egy olcsó kifőzdében evett valamit.
    El kell menni Zuglóba, értesíteni Lujzit az Olga lebukásáról. Biztos, hogy nem ő volt az egyedüli, akit reggel begyűjtöttek, veszélyben van a bázislakás is.
    A hűvös reggeli órák után késő délutánra felhevült a május végi nappal. A 44-es villamossal a Bosnyák térre ment, a megállóknál figyelte a le- és felszálló utasokat, nem vett észre köztük gyanúsat.
    Gyalog ment vissza a Limanova térre.
    Az éjjeli légitámadás során egy bomba idezuhant a tér közepébe, jókora tölcsért vágott a földbe, de a távolabbi épületekben nem tett kárt, a légnyomás az ablakokat betörte, a tölcsért kisebb tömeg állta körül, bámulták mélységét és latolgatták, mi történhetett volna, ha valamelyik lakóházra esik a bomba.
    Vali közelebb ment, mintha őt is a kíváncsiság hajtaná, s akkor észre vett az emberek között néhány homokszínű ballonkabátot viselő alakot. Hekusok! Ezek nem a bombatölcsért figyelik!
    Benyitott a ház kapuján, se előtte az utcán, se bent a lépcsőházban nem volt senki.
    Lujza engedte be.
    – Olgit hajnalban elvitték – hadarta –, nálunk házkutatás volt. Lent a téren is szimatol néhány detektív. Innen szét kell spriccelni.
    Parkovics Jenő kinézett az ablakon. – Körülvették a házat, bejönni lehet, kimenni nem. Úgy látszik, várják, hogy jöjjenek még mások is, talán van egy kis időnk.
    Eljött az ablaktól.
    – Minden iratot azonnal meg kell semmisíteni, apróra szaggatva a WC-n lehúzni, tintát, festékeket, pecséteket, írószerszámokat kidobni a lichthof ablakán. Minden zsebet kiforgatni, mindent kipakolni, eltüntetni, ami gyanús lehet, vagy amiről valamit megtudhatnak.
    Lázas izgalommal dolgoztak, átnézték a fiókokat, polcokat is.
    Besötétedett, villanyt gyújtottak. Leültek és beszélgettek, mintha semmit sem sejtenének. Az ajtót se zárták kulcsra, jelezve, nincs mitől félniük.
    Kopogás nélkül fellökte az ajtót s berobbant a lakásba négy homokszín ballonos férfi. – Senki se mozduljon, le vannak tartóztatva!
    Ezután minden gyorsan és szakszerűen zajlott, a motozás, házkutatás s a gyanútlanul érkező s az ajtón megbeszélt jellel kopogtató, majd belépő Asztalos Vincének, Bajza Lujza szerelmének lefogása.
    – Na, azt hiszem, több madárkát már nem várhatunk – mondta a hekusok vezetője. – Feri, te itt maradsz, hátha az éjszaka folyamán még valaki berepül, azt hozod utánunk.
    A letartóztatottakat megbilincselték, s lekísérték a ház előtt álló rabomobilokba, amelyekben már máshol összeszedett gyanúsítottak is várakoztak.
    Mentek a lezárt rabomobilok az elsötétített utcákon. Valaki suttogva kérdezte a szomszédját: „Vajon hová visznek?” Durva hang reccsent rájuk: „Pofa be! Nincs kérdés, nincs válasz!”
    A gumik surrogásából, a felhallatszó hajókürtből rájöttek, hídon mennek át a budai oldalra. A sofőrök gyorsan vezettek, az összezsúfolt emberek néha egymásnak estek, volt, akinek letaposták a lábát, nyögött és halkan káromkodott.
    Az autók megtorpantak, az ajtók felnyíltak.
    – Lefelé, kifelé, gyorsabban, ne tetvészkedjenek! Büdös, kurva zsidó banda!
    Az emeletes épület kapujában feltűzött szuronyú, kakastollas csákójú tábori csendőr posztolt, felnyitotta a bejáratot, a detektívek átirányították a lefogottakat a földszinten a hátsó kijárathoz, az udvaron a bilincseket leszedték róluk, szorosan a fal mellé sorakoztatták őket, arccal a fal felé fordulva kellett várakozniuk reggelig.
    Az udvar közepét nagyméretű, tágas, fából ácsolt szaletli foglalta el, a könyöklőtől a tetőig körüldeszkázták, bemenni s kijönni egy keskeny ajtón lehetett, ez előtt is szuronyos csendőr állt. Bentről mormogás, beszédhang hallatszott.
    Reggel hét órakor a fal mellett álló éjszakai szállítmányt beterelték a szaletlibe. Valinak úgy tűnt, több tucat férfi és nő tartózkodik itt. A későbbi napokban kiderült, hogy hetvenen voltak összezsúfolva a betonpadozatú helyiségben, amelyben semmiféle bútorzat, berendezés nem volt, feküdni, pihenni, üldögélni csak a betonon lehetett.
    Vali leterítette télikabátját, melléje ült Jenő. Halkan beszélt: – A csendőrüdülőben vagyunk, a DEF-en. A legrosszabb helyen. A „civilek” is csendőrnyomozók…
    Elhallgatott, észrevette, hogy a közelükben ülő férfi erősen figyeli őket. Odahajolt Vali füléhez, úgy súgta: „Spicli”. Mindjárt ott is hagyta Valit és elvegyült az emberek között. Bajza Lujza a bejövetel után rögtön távolabbra helyezkedett, ne lássák, hogy összetartoznak.
    Nyolc óra lehetett, amikor az épületből, az udvarra nyíló kapuból egy nevet kiáltottak, a szaletlinél őrködő csendőr beszólt: „Iván Korbujev”. Borotválatlan, gyűrött öltönyös, bakancsos férfi tápászkodott fel s ment ki az udvaron át az épületbe, nehezen járva, sántikálva.
    Vali már korábban szemlélődött a sokaságban ismerősök után, s felfedezett egy lányt a Hetes Ifiktől. Egymás mellett ültek.
    – Ez a hapsi valahonnan Kárpátaljáról keveredett ide. Titóékhoz akart lejutni, Jugoszláviába. Utcai razzián kapták el. Hallottam, minden nap kihallgatják, verik, a társait akarják kiszedni belőle. De vannak itt osztrákok is, idemenekültek Hitler elől, amikor nálunk még biztonságosabbnak tűnt…
    Az ifiknél gyakran szóba került, mi történik a lebukottakkal a kihallgatásokon. Hogy megy, amikor „talpalják” őket. Azt sem lehet szótlanul tűrni, és nem is ajánlatos, mert addig vernek, nyomorékká vernek, míg nem beszélsz. Nem szabad hősködni, úgyis megtörnek. De arra nagyon kell ügyelni, hogy csak olyanokat említs, akiket már lefogtak, vagy ismeretleneket, nehogy akaratlanul is beköpj valakit.
    Talán fél óra telt el, amikor Korbujev visszatántorgott a szaletlibe. Arcát, fejét dagadtra pofozták, a szemét eltakarták duzzadt szemhéjai. Elbotlott, úgy feküdt arcra borulva.
    Újabb nevet kiáltottak az épületből, az őrt álló csendőr felnyitotta a szaletlit, valaki kiment, az ajtó becsukódott. Idő múltán visszajött, aki elment, s megint kiáltottak egy nevet. Útnak indult egy nő, Vali számára ismeretlen, se az ifiktől, se a magdolnavárosi mozgalomból nem tűnt közéjük tartozónak, ki lehetett. Talán utcai razzián kapták el, azért, mert nem viselte a sárga csillagot…
    Amikor visszajött, kezében hozta a cipőjét, sírt, könnyei végigfolytak az arcán, leült, nem beszélt, hiába vigasztalták, némaságba burkolózott, teljesen összetört.
    Kora délután ebédet kaptak, két rabruhás hozta a kondért, egy másik nagy füleskosárban a bádogtányérokat, kanalakat. A csendőr felügyelt, hogy fegyelmezett sorbaállással kapja meg mindenki a tányérját és a szakács által kiporciózott híg krumplilevest, s egy szelet komiszkenyeret. Ugyanígy, fegyelmezetten, sorban állva kellett visszaadni a tányérokat, kanalakat.
    Jenő sodródott melléje.
    – A kenyeret tedd el vacsorára – mondta. – Holnap délig ez a kaja.
    – Mikor kerülök sorra, mit gondolsz?
    – Ki tudja… Talán holnap. Lehet, hogy addig puhítanak.
    Lassan múlt az idő, Vali próbálta magában a kérdéseket megfogalmazni, amelyekre majd neki kell feleleteket adni, de vajon, ha ezt mondja, jó lesz-e?… S közben érezte, hogy árad, erősödik benne a félelem.
    Fél négy lehetett, amikor a csendőr bekiáltott: – Goldsmid Valéria!
    Az épület bejáratánál az a férfi várta, akit a Limanova téri hekusfőnök hátrahagyott: „Feri, te itt maradsz, hátha még egy madárka berepül…” – még a hangot is hallotta s a hátrahagyott férfit is megismerte.
    – Csak előre, Valika, menjél csak, jobbra az első ajtó, jövök utánad…
    Elhanyagolt, piszkos padlójú, cigarettafüsttől büdös levegőjű irodába lépett, az ablakokat őskosz szürkítette. Az íróasztal mögött az a detektív ült, aki a Limanova téren vezette a razziát. Ránézett s beszélni kezdett:
    – Goldsmid Valéria, anyja neve Weisz Ella. Mindketten zsidók, négy leányuk is…
    Vali halkan közbeszólt: – Már anyai nagyapám, Weisz Mendel kikeresztelkedett, Ölyvösön áttért a görög-katolikus hitre. Minket római katolikusnak neveltek, ahogy a személyi igazolványom adata is bizonyítja.
    Feri hekus, aki eddig az ajtónál állt, most hátulról belerúgott Vali bokájába.
    – Ha kérdezés nélkül még egyszer kinyitod a pofádat…
    – Hagyd csak, Feri… – intette le a felügyelő. – Térjünk a lényegre.
    Lapozgatott az íróasztal papírjai közt, kiemelte a személyi igazolványt. Forgatta az ujjai között: – Vacak egy hamisítvány. Csinálhattatok volna különbeket is. De térjünk vissza a katolikus hitre. Ebben nevelkedtetek, s a drága szülők beírattak benneteket a kommunista ifikhez is, hogy neveltetésetek tökéletes legyen…
    Vali akaratlanul közbeszólt: – A szülőknek ehhez semmi közük. Mármint az ifikhez, kérem tisztelettel, felügyelő úr!
    Az íróasztalnál ülő nyomozó felhúzta szemöldökét.
    – Hagyd ezt az óhéber dumát! – és keze fejével lesimítgatta zakója ujját:
    – Korpa… Vidd ezt a rüfkét, ne is lássam.
    Feri hekus megmarkolta Vali karját s átvezette a másik szobába.
    Ott egy ingujjra vetkőzött, magas, nagyon erős férfi várta. Nadrágját hózentróger tartotta, dús fekete hajából brillantin szaga érzett, beesett, sápadt arcában gúnyos fénnyel csillantak a hideg, kék szemek, vékony sasorra alatt gondosan nyírt angolbajusz ült duzzadt, előre biggyedő vérpiros ajkai fölött.
    A szoba közepén lóca állt, egy szál deszka, melyet két végén tartottak a lábak.
    – Valika odaül, leveti a cipőjét. Úgy. Most hasra fekszik a padon, a két kezét oldalt lelógatja… – s míg beszélt, már össze is szíjazta a lány kezeit a pad alatt, bokánál a két lábát is szorosra kötötte és a padon rögzítette.
    Vali szeme sarkából látta, hogy Feri hekus kezében magasra emelkedik a gumibot, de már le is sújtott a meztelen talpára.
    Vad fájdalom csapott rá, még az agyában is villámlott, de már zuhogtak a következő ütések.
    Még a szaletliben megfogadta, ha majd verik, ő nem fog sírni, kiabálni, most is úgy feküdt a padra, hogy erősen összeharapta a száját, de az első ütés után feljajdult, s ahogy a verés a talpáról vándorútra kelt, már a fenekén csattogott a gumibot, és ment tovább a hátán, a nyaka felé, már sikoltozott s ordított. Szorosan a lóca mellett állt a verőlegény, s ahogy Vali akaratlan könyörgéssel ránézett, látta, hogy a tekintete bepárásodik, arcára rátelepednek a gyönyör rángásai; ez az ember verés közben élvezett. Valiban megvillant, ez egy szadista, perverz disznó.
    A másik szobából, az íróasztal mögül kiszólt a felügyelő: – Feri, hagyd már abba, elég lesz…
    A verő hekus magasra nyújtózott, minden erejét összeszedve emelte gumibotját.
    – Csak még egy utolsót ennek a büdös zsidó kurvának – mondta, s a fenekére sújtott.
    Vali mezítláb dülöngélve, tántorogva tért vissza a szaletlibe. Télikabátján féloldalra fordulva fel akarta húzni a kezében hozott cipőit, de feldagadt lába miatt erről szó sem lehetett. Másnap Olgi két számmal nagyobb cipőinek vette hasznát, azok a cipők segítettek, melyeket útközben többször is el akart dobni…
    A napok gépies egyformasággal ismétlődtek. Az emeletes épület ajtajából kiáltottak egy nevet, a szaletliből valaki elindult az udvaron át a házba.
    Parkovics Jenőt az első hét végén rendelték kihallgatásra, de utána ide, a szaletlibe már nem jött vissza. Éjjel, mikor a lefogottak aludtak, beszélhetett Vali Bajza Lujzával.
    – Valószínű, hogy elkészült a Jenő vádirata. Most már máshová vitték, talán a Margit körútra. Ha szerencséje van, nem kerül statáriális bíróság elé.
    A második héten kiáltották a verőszobába Bajza Lujzát. Még előtte való éjszaka tudott vele beszélni Vali.
    – Ne lepődj meg, ha én se jövök már vissza – mondta Lujzi. – Az én ügyem összefügg a Jenciével. Ezek itt nagyon ügyesen összerakják a dolgokat, néha évekre visszanyúlnak a korábbi nyomozásokhoz. Majd tapasztalni fogod, nem lehet őket átverni.
    A kihallgatásokon cserélődtek a verőlegények, egy ember nem bírta volna az óránként cserélődő kihallgatottakat verni, rúgni, pofozni. Az őrségen álló csendőrök is váltakoztak, akadtak köztük, kik emberségesebb hangon szóltak hozzájuk, ha az udvaron távolabb álló, fából összeeszkábált budira kéredzkedtek, de voltak, talán valamelyik isten háta mögötti helyről idevezényeltek, kik koszos kutyáknak, veszett zsidó bagázsnak nevezték őket.
    Gyakran a szerelmére, Francira forogtak Vali gondolatai. Igyekezett szabadulni a töprengésektől, latolgatásoktól: mi lehet vele, mi történt azóta, hogy újra behívták s megint a frontra került. Amikor először bevonult, megbeszélték, nem írnak egymásnak lapokat, leveleket, nehogy gyanút keltsen, kiderüljön ez a kapcsolat, a nevek, címzések sok mindent elárulhatnak, a katonaság soraiban Franci biztonságban van, eddig itt nem kérdeztek rá, nagyon vigyázott, nehogy akaratlanul is kiejtse a nevét.
    A három-négynaponként ismétlődő kihallgatásokon a feltett kérdésekből, a bizonyított tényekként emlegetett vádaskodásokból kiderült, tudják, hogy Goldsmid Valéria a Hetes Ifiknél és a magdolnavárosi Vasas Ifiknél illegalitásban működő kommunisták megbízásából hamis születési bizonyítványok, hamis keresztlevelek beszerzésével és előállításával foglalkozott zsidómentés céljából, hazaáruló kommunisták mentése érdekében. A Magyar Front, a Békepárt röplapjai… Verések és verések: kik voltak ezek? Ordítások és ütések: neveket és lakcímeket, de azonnal! Nem emlékszel? Majd mindjárt megmozdítjuk a fantáziádat! És a plébániahivatalok?… A keresztlevelek! Honnan, kitől kaptad őket? Születési anyakönyvi kivonatok… Melyik elöljáróság? Ki volt a hivatalnok? Neveket, címeket, de gyorsan!
    Fülébe csengett, amit még Jenőtől hallott: valamit mondani kell, mert ha hallgatsz, nyomorékká vernek.
    Kínlódva, habozva beszélt tehát, felsorolt plébániákat, ahol sohasem járt, hivatalnokok kitalált neveit, ahogy épp elősorjáztak lázas gondolataiból. Egy hét múltán újra verték a hamis adatokért s meg kellett mondani a Teleki téri zsibárus öregasszony nevét is, kinek eladogatta a stafírungját. Ez pontos, hiteles adat volt, de a nyomozás során bebizonyosodott, az öregasszony nem vett részt semmiben, ártatlan volt.
    … Éjszakai töprengések, honnan tudják az ifiket, az okmányokat, a hamisításokat, a terjesztéseket? Kiverték a lefogottakból? De lehetett spicli is, beépített ember. Talán sose fog kiderülni.
    Hetek múltak egymás után. Éjszakai suttogásokon találgatták, innen hová vihetik őket? Kire mi vár? Börtön? Internálás? Legtöbben ezt gyanították, az internáló tábort – de ezeket afféle „latrinahíreknek” minősítették.
    Emberek tűntek el közülük, újabbakat hoztak.
    Már a hetedik hétbe léptek, júliusban jártak a napok, 1944 forró nyarán.
    Egyik délelőtt a csendőr beszólt: – Szedjék a motyójukat, sorakozó az udvaron.
    Valamiféle alakzatba rendezték őket. A kőépületben senki sem mozdult, a szobák kiürültek, a hekusok eltűntek.
    Vali nézte az utcatáblákat, ismeretlen nevek. Buda, Óbuda, ki tudja? A nap forrón sütött, a menetet csendőrök kísérték. Egy idősebb csendőr (magasrangú altiszt lehetett, csillagjai, zsinórjai után ítélve, talán főtörzsőrmester vagy tiszthelyettes) ott lépdelt, ahol Vali ment a szélen. Mintha önmagának beszélne, halkan dünnyögte, pedig Valinak szánta a szavait:
    – Ma mi kísérjük magukat, holnap maguk kísérnek minket…
    Válaszolni nem lehetett, de ugyan mit is mondhatott volna erre?
    A csendőr elmaradt mellőle, de ezek a szavak később is eszébe jutottak Valinak. Miféle jóslat volt ez, mi váltotta ki a menetet kísérő parancsnokból?
    Téglagyárba kanyarodtak, távolabb feltűntek a szárítószínek. Az udvaron összezsúfolódott tömeg állt, férfiak, nők vegyesen, gyerekek és öregek is látszottak közöttük, egy fiatalasszony kisbabáját szorította magához.
    Két vonatszerelvény várakozott egymás mellett, a mozdonyok fehér gőzpamacsokat pöffentettek az ég felé, mögöttük messzire nyúltak a marhaszállító tehervagonok. A félretolható ajtók nyitva. Civil foglyok nagy ruháskosarakban vekni fekete kenyereket hoztak, tíz emberként adtak egyet: „Osszák el maguk…”
    Hirtelen parancsok hallatszottak, a vagonokhoz terelték a tömeget. A sorok felbomlottak, a csendőrök maguk előtt keresztbe fektetett puskáikkal is taszigálták, siettették az embereket. Vali is elsodródott a szaletliből ismertektől. Aki már fenn volt a vagonban, lenyúlt, hogy segítsen egy-egy öregnek, vagy terhes asszonynak a felkapaszkodásban.
    Amikor mind a két szerelvény megtelt, az ajtókat behúzták és lezárták, azután a vonatok egymást követve megindultak.
    A délutáni napfény átforrósította a tetőt, az oldalfalakat. Hatvan-hetven ember zsúfolódott egy-egy vagonba, a jobb erőben levők, a szerencsésebbek ahhoz a kis, négyszögletes ablaknyíláshoz törtettek-tolakodtak, honnan friss levegőt reméltek. Letaposott lábak, a bordákba nyomuló könyökök, feljajdulások, szitkozódások kísérték az erőszakoskodók útját.
    Ahogy a vonat gyorsított, a sebesség hűtötte a levegőt, a vagonba tömött emberek valamelyest összerázódtak. A nagyon öregeknek a sarkokban szorítottak helyet, hogy leülhessenek.
    Vali beszédbe elegyedett a szomszédaival. Ki honnan került ide? Próbálta kipuhatolni, van-e köztük mozgalmi, aki lebukott? Egy korosabb asszony elmondta, akiket a téglagyár udvarába gyűjtöttek össze, azok mindnyájan Újpestről, a gettóból, a csillagos házakból kiparancsolt vagy utcai razzián elkapott zsidók voltak, melósok, kisemberek, kispolgárok, a mozgalomban senki se vett részt, nem akadt köztük egyetlen ifi vagy szakszervezeti vezető sem – egyetlen dolog számított, hogy zsidók voltak.
    Ez a sok, itt összezsúfolt ember „a tömeg” volt, a nép, nem a mozgalom.
    Ahogy telt-múlt az idő, a zárt vagontérben nehezedett a levegő, nőtt a bűz. Férfiak, nők egymáshoz préselődve álltak, feküdni nem lehetett, aludni-bóbiskolni is csak úgy, ha egymásnak dőltek, egymást tartották.
    Múltak az órák, valaki megszólalt: – A kenyerek! El kell osztani!
    Másik hang: – Nem lehet csak úgy, hogy mindenki harap belőle…
    A Vali mellett álló asszony azt ajánlotta, hogy bízzák a szeletelést a szomszédjára. Három kenyér került elő, a felszállásnál összekeveredtek az emberek, egyik vagonba több kenyér jutott, másikba kevesebb. Vali fején átfutott: lehet, hogy valaki eldugott egy egész kenyeret? Motozni nem lehetett.
    A sarokban üldögélő, szakállas öregember előre nyújtott egy félméteres madzagdarabot.
    – Kössenek rá két csomót, egymástól öt centire – mondta. – Ezzel lehet mérni, hogy egyformán jusson mindenkinek.
    Kemény fedelű kisbőröndöt adtak előre, éles zsebkés is került. Vali így szeletelte a kenyereket, az asszony mérte a madzaggal a vastagságot.
    Alkonyodott, a vonat lassított, aztán megállt. A vagonajtókat felnyitották az őrök és beszóltak:
    – Akinek dolga van, elvégezheti.
    Vasútállomás külső vágányán állt a szerelvény, a város vagy község neve nem látszott, a főépület messze elöl volt. Ha valaki érdeklődött, a válasz mindig az volt: Pofa be!
    A sínek mellett fából álló latrina állt, benne gerenda húzódott, arra ülve, kuporodva végezhette mindenki a szükségét. Vali körülnézett. Őrök mindenütt. Szökni nem lehetett. De hová és merre is lehetne? Az ismeretlenbe, az idegenbe? Az egész ország egyetlen vadászterület.
    Vízcsap is akadt a közelben, akinek volt üvege, kulacsa, megtölthette, mások a tenyerükből ittak. Lökdösődés, tülekedés volt itt is, és az őrök már kiabáltak: – Vissza a vagonokba! Gyorsabban, gyorsabban! Aki lemarad, lelövik!
    Az éjszaka… Az összepréselődött, egymásnak dűlő, alvó, szunyókáló, vagy a jövő rémületétől kitágult szemekkel a semmibe bámuló emberek, nők, férfiak. Jajgatások, horkanások, nyögések, lidércnyomásos kiáltások: „Segítsenek, agyonnyomnak, megfulladok!” Kiabálás, panasz a semmibe…
    És a kerekek zakatolása. Lehet valami ritmust, ütemet is keresni a monotóniában. Nagy néha egy-egy elvágtató vonat dübörgése, amelyeken utasok mennek rokonokhoz, nagyszülőkhöz látogatóba. Vagy éppen sürgős ügyeket intézni a hivatalokba. Az élet a maga sokszínű kavargásával zajlik az országban.
    A veszteglő szerelvény várakozása az éjszakában, valahol, valamilyen mellékvágányon. Mellettük kényelmes tempóban személyvonat megy el, német katonadal foszlánya úszik a levegőben. Mennek a frontra, vagy jönnek a frontról…
    Délelőtt a nyílt mezőn állt meg a szerelvény. Az ajtókat megint felnyitották, akinek kellett, mehetett a bokrok közé dolgát végezni.
    Másnap késő délután valami nagyobb város külső pályaudvarára érnek. A vagonok mellett kell felsorakozni. Kenyereket osztanak, aki kinyúl érte, kap egy veknit. Az őrök rendet parancsolnak. A raktárépületből asztalt hoznak ki, melléje állítanak egy széket. Kissé pocakos, ezüstös bajszú csendőrtiszt lép a székre, onnan az asztalra, beszédet intéz a szerelvény utasaihoz.
    Vali távolabb áll, jól hallja a szavakat, de vannak mondatok, amelyeknek értelme nem tud megkapaszkodni az agyában, valamiképp groteszk ez a szónoklat. Mintha ez a magasrangú csendőrtiszt nem tudná, kik azok, akikhez beszél.
    – Most, hogy elhagyjátok drága hazánk földjét és munkára mentek a Nagy Német Birodalomba, gondoljatok arra, hogy mindig a hazát szolgáljátok. A német gyárakban, a német termőföldeken végzett munkátokkal a szovjetek, a bolsevizmus ellen folyó közös harcunkat segítitek. Részesei vagytok annak a nagy közös ügynek, mely dicsőséget és boldogságot hoz édes Magyar Hazánkra! Munkába mentek, becsüljétek meg magatokat!
    A csendőröket német katonák váltják fel.
    Elölről jön a hír, suttogva adják tovább: „Kassán vagyunk. Innen Németországba visz az út…” Némi megkönnyebbülést jelent, hogy végre tudják, hová viszik őket, mire akarják ezt a sok embert felhasználni: munkagyárakban, termőföldeken…
    Német vezényszavak: – Auf! Alle heraus! Los, los…
    
    Az ajtókat bezárják, és a szerelvény kihúz a pályaudvarról.
    A negyedik napon érik el az úticélt. A vonat nagy, üres térségben áll, melyet szögesdrót zár körül, sok vasúti sín fut itt egymás mellett, egymást keresztezve. Kissé távolabb is érkezik egy marhavagonokból álló, emberekkel tömött szerelvény.
    Az ajtókat felnyitják, a német katonák oldalt állnak, de ezek farkaskutyákat tartanak pórázon. A vagonokból csíkos rabruhákat viselő őrök, a Sonderkommando tagjai vezénylik, szedik ki az embereket. Az elgyengült öregeket, a betegeket kihúzzák, kirángatják, megpróbálják lábra állítani, ha nem megy, kissé távolabb félrelökik őket, ott maradnak eszméletlen, magatehetetlen állapotban. Valit is beállítják a sorba, amint visszanéz, látja, hogy halottakat is szednek ki egyik-másik vagonból, s mint a rongybabákat dobják őket a fekvő, nem mozduló civilek közé.
    Összeállítanak két sort ennek a szerelvénynek utasaiból, az egyik rabruhás őr rendezi és válogatja őket. Növekszik a másik sor, Vali mellett áll, ebbe a mozogni is alig képes öregek, vénasszonyok, terhes nők kerülnek, közéjük irányítják az anyát, ölében hordott pólyás csecsemőjével. Mikor az őr hátrább megy, az egészségesek közül kinyúl egy férfikéz, elveszi a babát az anyától, aki láthatóan alig tud magáról, kimerülten, üres szemekkel kapaszkodik a szomszédjába. A csecsemőt Vali sorában már továbbadták, fiatalasszony öleli magához s húzza rá ballonkabátja szárnyát; mindezt nem is tudatosan, talán inkább csak ösztöntől vezérelve, megérzéssel, hogy megmentsék a kisgyermeket valami rettenettől, ami a másik sorba kényszerítettekre vár.
    Amikor elindulnak, Vali hátranéz, s látja, csíkosruhás rabok dobálják kézikocsikra a félrelökött öregeket, halottakat s mennek velük a szerelvények mögé.
    Vonulnak a sorok, a farkaskutyás SS-ek kísérik őket. A mozdony előtt az öregek, betegek, nyomorékok sora elkanyarodik, valaki megpróbál átjönni Valiékhoz, a csíkosruhás őr kezében többágú, nyeles ostor, kancsuka lendül, s kényszeríti vissza helyére a kilépőt.
    Mindebben, a négynapos vonatozásban és abban, ami itt zajlik, van valami előre nem látható, félelmetes, lappangó rémületet ébresztő tényező. Vali érzi, minden úgy történik, mint valami fantasztikus üzemben, gondosan megtervezett precizitással. Ő is, meg a többiek, akik itt vonulnak a sorban, mintha már nem is lennének gondolkodó, cselekvő emberek, csak dolgok, tárgyak, amelyeket külső erők mozgatnak, irányítanak a gépezetben.
    Talán öt kilométert gyalogoltak, míg el nem érték a birkenaui láger bejáratát. A kapu fölött német felirat: Arbeit macht frei. Hatalmas barakkok előtt állnak, s a férfiakat és a nőket különválasztják. Itt maradnak a nők, ez a C. láger. Míg az elosztás zajlik, a barakkok előtt várakoznak.
    Lassan sötétedik, a távolban kémények magasodnak, piroslik a szemhatár, piros füstfelhők szállnak a magasba. Vali mellett egy középkorú nő áll, gyaloglás közben néhány szót váltottak. Újpesti középiskolában tanított, most kesernyés hangon mondja: „Ott fenn mennek a szüleink, nagyanyáink, ott fenn a magasban…”
    Vali most hirtelen megérzi a bűzt, mely addig is ott keringett a levegőben, de senki nem figyelt rá; ahhoz, hogy jelenlevővé váljon, kellettek a kéménytorkokból feltörő piros fények.
    Nehezebb, rosszabb, mint a hullabűz.
    A C. lágerben semmiféle berendezés nincs, csak két oldalt a földre terített szalma, itt alszanak éjszaka, mindenki odafészkel, ahol helyet talál magának.
    Reggel az Arbeit Kommando ébreszti a C. lágert.
    Sorakozó a placcon, létszámellenőrzés, újabb szelektálás. Van, akit kiemelnek a tömegből, elkülönítik, aztán elviszik. Hová, merre? – ez most már a tömeget nem érdekli, mindenki a maga sorsára figyel.
    Indulás egy különálló építményhez. Fürdőbe mennek, zuhanyozni. Minden ruhát le kell vetni, meztelenül állnak, kapnak egy darabka szappant, azt szorongatják a markukban. Megnyílik a nagy helyiség ajtaja, és látják a mennyezetre  erősített zuhanyrózsákat. Valaki megszólal: „Onnan föntről jön a gáz…” Honnan tudja? Miből gondolja? Dermedten állnak és várnak.
    És egyszer csak megindul a rózsákból a melegvíz.
    Felszabadult öröm, négynapi vonatozás verejtékezését, koszolódását, piszkát mossák magukról.
    Kijárat a másik oldalon, itt megszárítkozhatnak, aztán tovább, újabb helyiségben zsámolyon ülő, rabruhás két vénasszony elé kell állni, hajolni, ezek a végbélben kotorásznak, de belenyúlnak a hüvelybe is, eldugott aranyat keresnek, gyűrűket, fülbevalókat. Nem találnak semmit, hiszen még a gettókban, a razziákon vagy a rendőrségen, nyilas pártirodákon elszedtek tőlük mindent.
    Tovább, a másik helyiségbe. Itt is rabruhás nők dolgoznak, villany hajvágókkal a kezükben, leborotválják őket; nemcsak a fejüket, de a hónaljukat, a nemi szőrzetet is. A falak mentén Wehrmacht-katonák állnak őrséget, előttük kell elvonulni meztelenül vallásos fiatal zsidó lányoknak, úriasszonyoknak, cselédlányaikkal együtt, ahogy a gettókból kikerültek, vagy az utcai ellenőrzéseken elkapták őket.
    A következő helyiségben hosszú pult mögül rabnők dobálják a civil ruhadarabokat a hátuk mögött felhalmozódott csomóból, találomra belenyúlva, Valinak fekete csipkés hosszú szoknya jut, a színes blúz háromszor kövérebb nőé lehetett, érzik rajtuk a fertőtlenítő szaga. A szoknyával együtt ütött-kopott csajka is röpül feléjük.
    Az innen nyíló szobában műszerei közt ülő öregasszony a csukló fölé, a meztelen alkarra tetoválja a rab személyi számát s jelvényt is ad ezzel a számmal, ezt fel kell varrni a zubbonyra, blúzra a fogoly minősítését jelző, színes háromszöggel: politikai, köztörvényes, zsidó stb. Vali nézi a csuklójára tetovált számot: A-10665.
    Fel kell öltözni, magukra rángatják a ruhát, mielőtt az udvarra kilépnek, az ajtónál álló rabruhás férfi elé háttal kell fordulni, az a festékes vödörbe mártott ecsetével két egymás mellett futó piros csíkot húz a blúzra, szvetterre, vagy zakóra – kinek mi jutott.
    Másik barakkba irányítja őket a Sonderkommando, ez a B. lágerben van. De még egyelőre nem mehetnek be, sorakozó ötös oszlopokban, létszámellenőrzés, utána menetelés. Órája senkinek nincs, csak sejteni lehet, hogy dél elmúlt, lehet talán két óra is.
    A B. láger barakkjai előtt várakozás, nagy kondérban ételt hoztak, a csajkákba egy merőkanállal került, de a kiosztásnál a sorok felbomlottak, megindult a tülekedés, az első nap nem adtak enni, az éhség legyőzte a józan észt, hiába dolgozott a kancsuka a Sonderkommando kezében, a sorban állók észrevették, hogy aki hamarább hozzájut a zupához, annak a csajkájába a felszínen úszó húsmorzsákból is jut.
    Ebédosztás után újra létszámellenőrzés, menetelés.
    Vali eleinte próbálta megérteni ennek az értelmetlen mozgásnak a logikáját, de nem tudott rájönni. Arra gondolt, talán így akarják végképp kimeríteni, cselekvésképtelenné fárasztani őket. S talán az ismétlődő szelektálást is elősegítette, az erőtlenek, a gyengék, akik kimerülten tántorogtak, netán összerogytak, leültek, az egyenruhás SS-tiszt intésére a Sonderkommando által azonnal kidobattak a sorból, s menniük kellett – ide nem jött vissza közülük senki.
    Este bemehettek a B. lágerben kijelölt barakkba.
    A középen elnyúló ösvény két oldalán húzódtak három egymás fölé épített szinten a hat emberre tervezett rekeszek, amelyekbe most tizennyolc ember került. Éjszaka az alvásidő gyötrelem volt, valaki ezt mondta: Hitler már régebben kijelentette, hogy a zsidók egymást fogják agyonnyomni! Tizennyolc nő egy-egy hatszemélyes priccsen. Itt van, most megtörténhet.
    Valinak egy éjszakai, álmatlan töprengésen az jutott eszébe, ez a hétszáz ember, ez a tömeg, mely itt zsúfolódik, már eljutott abba az állapotba, amelyben megszűnt az egyén ellenőrzése önmaga fölött, a tettek erkölcsi mérlegelése, hogy jó-e amit teszek, jó ez vajon egy másik embernek, vagy ártok vele neki? Itt a muszáj-kényszer alakul önfenntartó erővé, ez gyűri, tapossa levesosztásnál a társakat, vágja a könyököt az előtte álló oldalába, vagy taszítja azt ki a sorból, hogy eléje kerülhessen. Mert akkor a csajkájába a zsírtalan lével valami kis húsmorzsalék is kerülhet.
    Reggel a teának nevezett keserű folyadékért, a melléje adott darab kenyérért, melyet valami kielemezhetetlen őrleményből sütöttek, hasonló tülekedés-tolongás keletkezett, pedig feltehetően most mindenki ugyanazt kapta, senki sem rövidült meg, de megérthetetlen módon itt is kialakult, itt is működött a reflex, hogy elsők közt odaérni, nem maradni a végére a sornak.
    Sajátos módon Valinak ízlett ez a tealötty, ez a fűrészpor ízű kenyér, talán, mert azt mondta magában, ezt is meg kell enni, így megmaradsz, különben éhen döglesz, vagy mész föl a kéményen a piros füstben, a magasba.
    Beosztották a Webereibe, itt az asszonyok szurokból és emberi hajból fontak kötelet, ez állítólag erősebb a hajókötélnél. Este, munka után vödrökbe öntött folyadékban, rongydarabokkal tisztították a kezüket, büdös terpentinszaga volt, hiába tisztították, a szurokszag is beleivódott a ruhájukba.
    Öt hétig dolgozott itt Vali, míg egyszer felfigyelt arra, amit a kötélfonó asszonyok beszéltek egymás között, hogy van itt egy, a B. lágerhez tartozó varroda, oda kellene bekerülni, ott tiszta munka folyik, foltozzák a csíkos rabruhákat, újakat varrnak, annak a vezetője egy cseh nő, az Ircsa, az válogatja ki a varroda munkásait. Vali már látta őt a reggeli létszámellenőrzésen, amint a sorok között járva keresett, válogatott magának munkásokat.
    Egyik reggel vette magának a bátorságot, és azt mondta a mellette elhaladó varrodavezetőnek: Ich bin Modezeichnerin… Az asszony szemügyre vette, aztán intett neki, hogy kövesse a varrodába.
    A nagy teremben zúgtak-zakatoltak a varrógépek, a munkaasztalokon szelektálták az otthoni öltözeteket, szétszedték, foltozták a rabruhákat, újakat szabtak. A terem közepén, hosszában téglából rakott fűtőtest vonult végig, amelyet elölről fűtöttek, s a benne végigjáró füst és hő melegítette az egész helyiséget. Vali az őszi hidegek beálltával elöl, a tűznyílásnál meg tudott sütni két nehezen szerzett almát, de krumplihéjat is, ha sikerült kimarkolnia a konyhaépület elé kidobott hulladékgyűjtőből.
    A B. lágerben ugyanígy lehetett fűteni, ezzel a barakk közepén végigfutó asztalmagasságú téglakályhával. Amint a hidegek beálltak, s az udvaron megjelent a dér, a Stubendienst begyújtott éjszakára a kályhába, de a hétszáz embert zsúfoló óriási barakknak ez annyi volt, mint egy gyenge lehelet. Egy kanna barnaszén, ha leégett, utánpótlás nem volt.
    Reggeli után a létszámellenőrzésen Vali is részt vett, utána mehetett a varrodába, ahol a főnökasszony részére divatos ruhákat, kosztümöket tervezett, rajzolt.
    Ircsa szőkére festett hajú, negyven felé járó testes, erőteljes nő volt, prágai asszony. Azt suttogták róla a varrodában, hogy a férjét felakasztották, ő már évek óta él itt Birkenauban, a műhely végében külön berendezett szobája van. Azt is beszélték, három szeretője van, ketten a Sonderkommandóból, egy Wehrmacht-katona.
    Ha valaki rendesen végezte a munkáját, annak nem volt baja Ircsával, ok nélkül nem piszkált senkit. Aki ide került, igyekezett itt megkapaszkodni. A B. láger lakóit a létszámellenőrzés után hosszú gyalogmenetekre vitték, a távolabbi földeken sáncok, tankcsapdák, ismeretlen rendeltetésű gödrök ásására. Ebédre hullafáradtan, agyonfagyva érkeztek, nőtt a kiszelektáltak száma.
    Vali fejében megfordult a gondolat, ha ő életben marad, azt a varrodának köszönheti, annak, hogy Ircsának kellett a felajánlkozó divatrajzoló.
    Néha megjelent a gondolataiban a család, amelynek közösségéből ő elköltözött. A Mama, aki tiltotta a lányait a mozgalomtól, az ifiktől, szidta őket, ő nem éli meg a szégyent, ha a gyerekeiből börtöntöltelékek lesznek, de amikor megtudta, hogy Olgát a Mosonyi utcában őrzik és éhezik, felpakolt élelemmel, s a kapunál követelte, hogy találkozzon a lányával. A rendőrök nem bírták elzavarni, ott ordítozott, sikoltozott, míg végül beengedték. És Apa? Most, hogy megöregedett, csámpás, totyogó cipőivel, a drótkeretes, vastaglencséjű szemüvegével, a foltozott, elnyűtt ruhájában, a fülére húzott sapkájával egy igazi slampos, slemil fickónak nézett ki. Gyakran kilógott a gettóból, ha elkapták a razziákon és beállították a sorba, mindig ügyesen, észrevétlenül lelépett, eltűnt egy nyitva hagyott kapu mögött, vagy eloldalgott, míg a kísérők éppen igazoltattak valakit s azzal voltak elfoglalva.
    A gyötrelmes éjszakákon, ha egy kis nyugalmat talált az egymásra forgolódó, csendesen jajgató, hánykolódó, szuszogó, nyögő, horkoló alvótársak között, Franci idéződött föl benne, az egyetlen igazi szerelem, amely életreszólóan egymáshoz tartozónak bizonyult. Az ifik közt, mielőtt Francit megismerte, voltak már kapcsolatai, szerelmi kalandjai másokkal is, de ezek a szülői ház szigorú vallásosságából, erkölcsi törvényeiből való szabadulás, a szabadság, az új társadalmi eszmék, a lázongás, a lelkesedés nyomán születtek és hamar elenyésztek. Franci másnak bizonyult. Szerelmében, de egész életvitelében is megbízható társat talált benne. Ő volt az, akit legmélyebben féltett, akiért gyötrelmes fájással aggódott. Mi lehet most vele? Vajon megúszta-e a nagy lebukásokat? Tavaly még találkoztak, amikor a szétvert magyar hadsereg maradványával hazatért, de a fölső kapcsolat leállította az érintkezést Francival, akit a katonai szolgálat, a front kivett a mozgalomból.
    Az egyhangúan sorakozó napok darálójában változásként vették észre, hogy a láger drótsövénnyel elválasztott másik részébe új férfiszállítmány érkezett, „Muzulmánok”-nak nevezték őket, nem tudni miért. Csonttá-bőrré lesoványodott emberek voltak, rézbányából jöttek, ott dolgoztatták őket eddig. Amint felfedezték, hogy szomszédságukban nők vannak, elkezdtek átkiabálni a drótsövény másik oldalára. Nevek röpködtek a levegőben, feleségek, anyák, testvérek után érdeklődtek, hogy tudnak-e róluk valamit, nincsenek-e a női barakkokban? Így fedezte fel egymást egy testvérpár, a férfi néha át tudott dobni valami élelmiszert a nővérének, de egy esős napon tragédia történt. Az áthajított kenyér fennakadt a szögesdróton, melybe magasfeszültségű áram volt vezetve, az átázott kenyér az érte nyúló asszonyt azonnal agyonütötte.
    A láger lakóihoz ritkán jutottak el hírek arról, hogy mi történik a nagyvilágban. Hol tartanak a június elején Franciaországban partraszállt amerikai és angol csapatok? Meddig jutottak a szovjetek? A katonatiszti lakások takarítására kirendelt nők néha ráakadtak ottfelejtett német újságokra, lopva ezek címoldalán fedeztek fel híreket. Novemberben valaki azt suttogta, hogy már Budapest előtt állnak az oroszok, mások ágyúdörgést véltek hallani, közelednek a szabadítók, de bizonyára csak mennydörgést hallottak, mert múltak a hetek s nem történt semmi. Azt is beszélték, hogy a Vöröskereszt fogja elvinni a betegeket, a legyengülteket, mások a svéd kormány akcióját emlegették – de mindezek afféle „latrinahíreknek” bizonyultak.
    A varrodában Máramarosból és Erdélyből is kerültek lányok, a székelyföldiek szépen, tisztán beszéltek magyarul, a máramarosiak alig-alig vagy sehogyan se. Tartották magukat zsidó vallásukhoz, már amennyire ezt a lágerviszonyok megengedték, hiszen kóser ételekről itt szó sem lehetett, de szorgalmasan imádkoztak, s éreztették megvetésüket Valival, ki a vallást nem tartotta, az imádkozásokból pedig kimaradt. Mindazonáltal, sajátságos módon, ők is magyarnak vallották magukat s összetartottak a többiekkel.
    Ircsától megtudták a varrodások, hogy hamarosan koncert is lesz a lágerben. Aki tud valamilyen hangszeren tud játszani, jelentkezhet, s mehet a próbákra – de az itteniek közül senkinek sem volt zenei képzettsége.
    Szép kora őszi napon, ebédosztás után a nagy Appellplatzon, ahol a sorakozók és létszámellenőrzések zajlottak, sor került a koncertre. A padokkal körülvett emelvényen ült a női zenekar, klasszikusokat játszottak. Az ismerős, rádióból sokszor hallott dallamok felidézték a hallgatóságban az otthon emlékét, városok képét, hangulatát, családi közösségek melegét, életadó egybeforrottságát. Voltak a hallgatóság soraiban, kik halkan dúdolták az operarészleteket. Vali nem járt koncertekre, de az ebéd utáni rádiózenéket ő is hallgatta a családban, s most, váratlanul ismerős melódiák hangjai szólaltak meg a hegedűkön. Azonnal megismerte. A rádió oly gyakran műsorára tűzte, hogy a címe, de még a zeneszerző neve is eszébe jutott: Brahms Magyar táncok. Vali szeme teleszaladt könnyel, de látta a mellette ülő székely lányok is meghatódtak; a máramarosiak, ha nem is tudták, mi történt, megérezték a hazai, a magyar hangulatot, és ők is könnyezve hallgatták, figyelték a koncertet.
    A zene lenyúlt az érzelmek legmélyére s most a Mamát hozta fel a gondolataiba. A Mamát, aki néki adta leggyakrabban a pofont, míg gyerekek voltak, aki dühösen, megvetéssel tiltotta az ifiktől, akitől elköltözött, de akihez visszament, hogy aztán végleg elköltözzön újra. Akit ő nem értett, a bigott vallásosságát, a törvénytiszteletét, akit le is nézett a primitívsége miatt, azért, mert teljesen érzékelten volt a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére törő ifi-mozgalmakkal szemben azért, mert a hite, a meggyőződése a család védelme volt, nehogy lányai vallásukat veszítsék és belerohanjanak a bajba, s mindnyájukat veszedelembe rántsák.
    És most mégis a Mama volt az, kit eléje idéztek a koncert dallamai, a Mama, akibe szeretett volna belekapaszkodni, hozzábújni, hogy érezze az anyai test melegét, a karok védelmét, mert minden ütközésük, vitájuk, elszakadásuk ellenére sóvárogva vágyott a Mama szeretetére.
    Az idő lassan télbe fordult. Egyik nap a Lagerstraßén sorakoztatták őket, a szomszédból a férfiakat kora hajnalban elvitték, az egész női láger kint volt a nagy placcon. A létszámellenőrzés után nem kapták meg a reggelit, újabb és újabb létszámellenőrzések következtek, az ebédosztás is elmaradt, nem mozdulhattak. Suttogva terjedt a remény, most jönnek majd a Vöröskereszttől, de már beesteledett s nem jött senki. Ott kellett állni éjszaka is, aki kidőlt, elvitte a Sonderkommando. Reggel újabb létszámellenőrzések után mindenkinek adtak egy doboz konzervet és egy pokrócot, aztán elindították a menetet, farkaskutyás SS-ek kísérték a hosszan elnyúló sorokat; a Birkenau-lágert evakuálták.
    A varrodában dolgozó magyar lányok összetartottak. Valamelyikük megtudta egy Sonderkommandóstól, hogy január 19-e van, de ez már az 1945-ös év. Hová-merre vezet az út? Senki sem hallotta, senki sem kérdezte. Mentek-vonultak hegyek-erdők, paraszti földek, leszedett kukoricások, néma, bezárkózott falvak között. Valinak már minden lépés nehezére esett, érezte, hogy átforrósodik a teste, a láz kábulata öntötte el a fejét, tántorgott, eldobta a konzervet és a pokrócot, összerogyott. Két társa a hóna alá nyúlt, felemelték s vitték a  leereszkedő sötétben, rejtve-dugva a kísérők elől. Éjszakára parasztudvarok pajtáiban szállásolták el őket. Társai Valinak enni adtak, vizet hoztak a kiürült konzervdobozokba, megitatták, befészkelődtek a szalmába. Vali eszméletlen mélyen elaludt. Reggelre jobban lett, a létszámellenőrzésre sorakoztatottak között már ott volt. Sajátos módon a számok soha nem voltak rendben, mindig újraszámolták a sorokat, Vali még látta, hogy a pajta szalmáját szuronyokkal átdöfik az SS-kísérőket felváltó Wehrmacht-katonák, hogy megtalálják az esetleg szökő-rejtőzködő foglyokat.
    Délután ritkás erdőben kaptak pihenőt. Vali az ülésből már nem tudott talpra állni, kérte a társait, hagyják ott, ne törődjenek vele, mentsék a maguk életét, de a varrodás lányok közül valamelyik a tisztáson álló, leégett, nagy épületből kidobált bútorok között talált egy szétesett irodaszéket, annak a támlájára fektették. Ruhaöveket, madzagokat kötöttek rá, a már szétszóródva menetelő tömegben maguk után húzták-vitték a szék háttámlájára fektetett lányt.
    Reggelre Vali megint magához tért, megint tudott gyalogolni. Dél tájban egy lengyel város vasútállomására értek, ahol nyitott vagonokba rakták az egész női lágert. Minden vagonban egymásra préselt sokaság, se ülni, se feküdni nem lehetett, csakis állni. Négy nap vonatút, veszteglés kis állomások mellékvágányain, hogy katonai szerelvényeknek szabad utat adjanak. Négy nap étlen-szomjan a nyitott tehervagonokban. Négy nap nyögés, hörgés, jajongás. Négy nap haldoklás. Aki meghalt, ott maradt állva a moccanni is képtelen tömegben. Aki még kínlódva, erőszakoskodva hozzáfért a ruhájához, összekapart néhány szem morzsát, a szomszédja megpróbálta kiharapni a markából. Ha volt még valami a testben, oda távozott a padlóra. Négy nap pokol.
    Így érkeztek meg Ravensbrückbe. Vali már félig öntudatlanul támolygott be az óriási lágerbe, a varrodás lányok segítségével. A barakkban, mikor valamelyest magához tért, beteget akart jelenteni, de a többiek lebeszélték, hisz neki is tudni kell: az maga a halál, betegnek nincs kímélet. Az újonnan most érkezett foglyokat azonnal munkára válogatták, Vali nem tudott velük tartani, ebben a magatehetetlen, bódult, környezetét csak szaggatott képekben látó-észlelő állapotában mégiscsak beteget jelentett, ennél, ami most van, még a halál is jobb.
    Másnap reggel, amikor megint valamelyest javult a közérzete, a létszámellenőrzésnél Valit is kiemelték a sorból s elindították a gázkamrákra ítéltek között. A gyilkos barakkokhoz vezető út bejáratánál megállították, s visszafordították őket, mint később megtudták, akkor érkezett Hitler parancsa, hogy a gázosításokat és az égetéseket abba kell hagyni a lágerekben. Valiban csak később tudatosult, hogy a pont akkor érkezett parancsnak köszönhetően maradt életben…
    Visszakerült tehát a barakkba, a varrodás lányok közé. Lassan-lassan kilábalt a betegségből, fiatal szervezete gyógyszerek nélkül is leküzdötte a bajt, meggyó­gyult. Most már munkára jelentkezhetett. A Siemens Műveknek hatalmas barakkja volt a láger területén, ide szállították az elkészült alkatrészeket; az összeszerelt gépeket nagy faládákba rakták s ezeknek az oldalára pingálta Vali a sorszámokat, feliratokat. Az ellátás semmivel sem volt jobb, mint Birkenauban, de ott időről-időre legalább fertőtlenítették a barakkokat, itt azonban nyüzsögtek a tetvek. Nyolc hétig dolgozott a Siemensben. Ebben a gigantikus méretű ravensbrücki lágerben ismerősökkel is találkozott, a Hetes Ifiktől kerültek ide mozgalmi társak, köztük egy idősebb nő. Tőle tudta meg, hogy Jenőt a Margit-körútra vitték a DEF-ről, onnan statáriális tárgyalásokra kísérték az elfogottakat. Hogy aztán velük mi történt, hogy Jenő él-e vagy kivégezték, arról már nem hallott semmit.
    Elérkezett a nap, amikor a ravensbrücki lágert is evakuálták. Gyalogmenetben érték el Neustadtglövét, és a hosszú, kimerítő menetben Vali újra beteg lett.
    Ezt a lágert még a hitleri uralom kezdetén létesítették köztörvényes bűnözők számára. Most, hogy ide irányították Ravensbrückből a foglyokat, a lágert evakuálták, csak néhány személyt hagytak hátra, hogy elhelyezzék az újonnan jötteket.
    
    Birkenauban és Ravensbrückben a barakkok a tetőről kaptak világosságot, itt az oldalfalakon voltak az ablakok, ki lehetett hát látni az udvarokra. Valit a lányok, a varrodások, akikkel összetartottak, lefektették, gondozták. Teltek a napok. Egyik reggel zaj, kiabálás hangzott kívülről. Vali megpróbált felülni, sikerült, kinézett az ablakon s látta, hogy az SS-ek, az őrség hányja le magáról az egyenruhát, mindnyájan civilbe öltöznek. Hamarosan csend lett, az SS-ek eltűntek.
    Kis idő múltán a férfi barakkokból jöttek át a foglyok, fejszékkel, kalapácsokkal verték le a lakatokat, csákányokkal feszítették fel az ajtókat. Az ittragadt Sonderkommando tagjaiból többet agyonvertek, a parancsnokot, a „gyilkos nőt” nem találták, eltűnt az SS-ekkel.
    Dél tájban amerikai katonák járták be a tábort, fehérek és négerek vegyesen, rágógumit osztogattak, kedvesek voltak, szörnyülködtek és barátkoztak, de nem sokáig maradtak. Szovjet katonák váltották fel őket, lajtoskocsikban zupát és tejet hoztak az éhhalál küszöbén támolygóknak.
    A lágerlakók szétszéledtek, menekült mindenki az eltetvesedett barakkokból, a kiürült láger épületeit a vöröskatonák felgyújtották a járványveszély miatt.
    A tíz varrodás lány továbbra is összetartott. Első útjuk a városka magazinjába vezetett, melyet a férfi deportáltak már feltörtek. Otthagyták a csíkos rabruháikat és ki ki méretre is rávaló női ruhát keresett. Mentek tovább, az útba eső, már kifosztott német lakóházakban, melyekből az emberek elmenekültek, éjjeli szállást kerestek, de az üresen maradt házakat a már korábban bennük éjszakázók, talán az oroszok elől visszavonuló német katonák, bosszúból is összeszarták. Előbb alapos nagytakarítást végeztek hát a lányok, aztán a konyhában tégladarabokból, kövekből tűzfészket raktak, azon főztek krumplit, répát vacsorára.
    Reggel mentek tovább a zsúfolt utakon, férfiak és nők vegyesen, felpakolt kézikocsikat is húzva. Volt, amelyiken gyermek ült, a rabruháktól már mindenki szabadult, ebben a civiláradatban nem lehetett tudni, ki volt deportált s ki a háború elől menekülő polgári lakos, de ez most nem is érdekelt senkit. A sokaságból néha magyar szót is lehetett hallani, a szél elvitte, talán az oroszok elől ide menekült s itt ragadt családok voltak, az ukránok, a lengyelek és románok közé vegyülve.
    Ezekről a napokról csak színes emlékfoltok maradtak Valiban. Jóval később gondolt arra, hogy amikor az amerikai és orosz katonák megjelentek a neustadtglövei lágerben, valójában eljött az évek óta várt pillanat,akkor ért véget számára a háború; ez volt a német fasizmus vereségének, a felszabadulásnak történelmi eseménye, amelyet itt nem kísért hurrázás, lelkesedés.
    Még a lágerben, indulás előtt a katonákat irányító orosz tisztet faggatták, hogy most hová-merre, s ő Prechlaut említette, oda kell menni, ott intézik az ügyeket.
    Ez az országúti vándorlás, vonulás, ez a végeérhetetlen, végeláthatatlan tömeg oda akart eljutni. Május elején indultak Valiék, a napok a megoldandó gondjaikkal – hol aludjanak, hol s mit főzzenek, most ki üljön a kis szekérre – egymásba folytak, nem is lehetett, de nem is akarták számon tartani a napokat, a dátumokat.
    Prechlauban megtalálták a nagy szovjet katonai tábort. Itt volt az elosztó bázis, ide gyülekezett a lágerek népe, különböző nemzetekből származó deportáltak. A meleg napsütésben bevánszorgó varrodás lányok az udvaron körben álló olaszokra figyeltek fel, ezek a férfiak összekapaszkodva, mosolyogva énekeltek ismert, népszerű dalokat, operarészleteket.
    A tágas térségben férfiak és nők vegyes csoportjai beszélgettek, vitatkoztak, a korábban érkezettek csereberéltek, üzleteltek, vagy a továbbjutás, a hazakerülés lehetőségeit latolgatták. Szovjet katonák haladtak át közöttük, sebesülteket szállító mentőautó is érkezett, a távolabbi kórházépülethez kanyarodott. Valiék a parancsnokságot keresték, hogy jelentkezzenek.
    Az irodán egy fiatal őrnagy kikérdezte őket, jól beszélt németül, de jiddisül is értett, mint a későbbi napokban kiderült. Ő volt az elosztó bázis parancsnoka, moszkvai tanárember, ő rendelkezett az adminisztrációban, hogy megkapják a személyi igazolványként szolgáló paszportokat, s hogy jelöljék ki a laktanyaépületben a szálláshelyüket, itt-tartózkodásuk idejére pedig vegyék fel őket is az élelmezési listára.
    A sántikáló Valit visszahívta, megnézte a facipőtől feltört lábát, a gennyesedő sebet s parancsot adott, hogy, a lányt kísérjék át a kórházba.
    A magas láz ködfátyolán át Valiban homályos emlékképek maradtak a doktornőről, aki először megvizsgálta, az ápolónőről, aki megfürdette, majd lábsebét lekezelte s fehér vászonköpenyt adott rá s a kórterembe kísérte, az ágyára lefektette.
    Hetekig tartó állapot volt ez: elmosódó ébrenlétek, összefolyó hosszú alvások, vizsgálatok az orvosi szobában. Marfa Makszimovna (az ápolónőktől tudta meg a doktornő nevét) nemcsak a lábát gyógyította, lezajlott tüdőgyulladást gyanított, arra is adott orvosságokat. A nyár derekán jártak, amikor elhagyhatta a kórházat s mielőtt elköszönt a doktornőtől, az még leültette s megkérdezte Valit, mit szólna ahhoz, ha örökbe fogadná. Férje elesett még a háború kezdetén, gyermeke nincs, higgye el, gondos anyaként nevelné. Vali először nem értette, miről beszél az asszony, aztán meglepődve mondta, de hát hogy gondolja a doktornő, ő már húszéves és élnek a szülei, megvan a maga családja. Kitűnt, a doktornő tizenkét-tizenhárom évesnek hitte a betegét, sovány, erőtlen kislánynak, hisz még a mellei sincsenek kifejlődve, s egyáltalán, ez a vézna, csont-bőr sovány gyermeki test… A lágerekben töltött esztendő leette Valiról a húst, a mellei is visszafejlődtek, egészében véve összement, kicsi leánykának gyaníthatta, aki nem ismerte.
    Újra visszakerült a varrodás lányok közé, és felvette az életnek azt a ritmusát, melyet ők s a bázis többi lakói éltek. A legfontosabb kérdés, mely napról-napra visszatérően foglalkoztatta mindnyájukat, mikor és hogyan kerülhetnek haza?
    Itt, Németországban, a szovjet zónában még nem állt helyre a vasúti forgalom, a felrobbant síneken, tönkretett jelzőberendezések mellett nem lehetett senkit sem elindítani, az utakon csak teherautók, katonai szállítóeszközök közlekedtek. Akadtak, akik mégis nekivágtak az autópályáknak, ösvényeknek, hogy az otthonukat újra megtalálják, volt, akinek ez sikerült s meg tudta mozgatni az újjászerveződő hatóságokat. A posta már működött, lehetett levelezőlapokat küldeni, s ha ezek célba értek, tájékozódást adtak, hol lehet keresni, felkutatni az elhurcoltakat, deportáltakat. Vali is több lapot küldött a szülőknek, de válasz nem érkezett. Időnként megjelent a bázison egy-egy rozzant teherautó, autóbusz Olaszországból, hogy hazaszállítsa az ittenieket, de küldtek járművet Romániából és Csehszlovákiából is, csak Magyarországról nem jöttek értük, ott nem mozdult semmi. A varrodás lányok közül az erdélyieket is hazaszállították a románok, mert ők most a háború után újra Romániához kerültek.
    A lágerekben töltött hónapok alatt, ebben a pokol tüzében, mint egy kohóban, átalakultak, átformálódtak Vali érzései. Háttérbe szorultak a szerelem vágyai, a mozgalom fontossága, feljött a tudat mélyéből a család, sajátságosan nem az Apa, ki büszke volt a lányaira, aminthogy a lányok is inkább apjukhoz vonzódtak, hanem előjött a homályból, s egyre határozottabban öltött testet az Anya, akinek a szeretetére – csak most értette meg – mindig is sóvárogva vágyott.
    A nyár már vége felé járt, amikor a szovjet bázisparancsnok elindította a magyarokat hazafelé. Gyalogmenetben vonultak a következő kommendatúra felé, ahol jelentkezni kellett, ételt vételeztek, éjszakára elszállásolták őket, s megadták a soron következő kommendatúra helyét. Így menetelt, haladt a magyarok csoportja, néha sikerült egy-egy teherautóra felkéredzkedniük, aztán találtak szárnyvonalat, ahol már járt vonat, s elvitte őket az újabb célállomásra.
    Lückenwaldéban sokáig rostokoltak. Hosszú hetek teltek el, mentek a levelek hazafelé, s egy nap megjelent a bázison egy öreg néni, aki Magyarországról jött a lányáért, Teréziáért. Ez is valóságos csoda volt, hogy a Vas megyei falucskából megtette ide ezt az utat. Egy anya a lányáért. Szívesen vállalták, hogy levelet visznek, felkeresik Vali szüleit, így azok biztosan megtudhatják, hogy a lányuk életben van.
    Vali felbélyegzett borítékba tette levelét, ezt a borítékot már régebben őrizte, hogy ha talál postát, hasznát vehesse.
    Drága Anyukám!
    Ezt a levelet egy nénivel küldöm, aki már otthonról jött el a lányáért, akiről megtudta, hogy itt van. Ők most a legboldogabb emberek a világon. Ez a néni hozta azt az örömhírt számomra, hogy a negyven éven felüliek otthon maradtak. Ezért aztán bízom abban, hogy soraimat megkapjátok. A napokban már írtam egy lapot, ami hivatalosan ment el, és éppen ezért nem vagyok biztos, hogy megkaptátok. Édes Anyukám, most már teljesen egészséges vagyok, és nagyon, nagyon vágyódom haza, hogy mindenkit, akit szeretek, újra egészségben viszontláthassak. Remélem, hogy ez hamarosan bekövetkezik. A feladó-címre lehet válaszolni. Írjon mindenki, aki otthon van. Igaz, hogy a legjobb lenne, már meg sem kapni, hanem személyesen szeretnék örülni mindenkinek. Ha beszélni akartok evvel a lánnyal, aki a levelet viszi, a következő címen található: „Bajánsenye, Vas megye”. Szeretettel csókol mindenkit Vali.
    Gondosan megcímezte a borítékot: Ngys. Goldsmid Áron és családja, Budapest VII. Kisdiófa utca 3. Feladó: Goldsmid Valéria, Lückenwalde Stabe III. a.
    Válasz erre a levélre sem érkezett. Azt sem lehetett tudni, a néni és a lánya, Terézia hazaérkezett-e Bajánsenyére.
    Végre szeptember legvégén, mikor megindult errefele is a vasúti közeledés, a táborparancsnok a Lückenwaldéban összegyűlt magyarokat, deportáltakat és menekülteket egy marhavagonokból álló szerelvénnyel elindította hazafelé, kivéve azokat, akik nem akartak visszatérni, hanem várták a lehetőséget, hogy átkerüljenek valamelyik nyugati zónába, az angolokhoz vagy az amerikaiakhoz, az Elba másik oldalára.
    Ez a zárt marhavagonokból álló szerelvény más utazást nyújtott, mint amikor az elmúlt év derekán a téglagyárból agyontömött vagonokból elindították őket, itt most kényelmesen elfértek, volt éjszakára fekvőhelyük, egy-egy állomáson elvégezhették dolgukat, magukhoz vehettek friss ivóvizet, élelmet kaptak az útra, s egy, a szerelvényhez hozzákapcsolt személyszállító kocsiban az a néhány orosz katona utazott, kiknek majd hiánytalanul át kell adni őket, ha megérkeznek. A lückenwaldei bázis parancsnoka indulás előtt biztosította őket, Budapesten már várni fogják a pályaudvaron a hazatérőket.
    A szerelvény Drezdát is érintette. A pályaudvar mellékvágányán vesztegeltek, a valaha volt központi pályaudvar helyén maradt romhalmaz épületmaradványok mellett. Kimehettek a városba is, Vali elborzadva látta a ronccsá-porrá bombázott utcákat. Fölrémlett benne a gondolat, milyen lehet Budapest a hosszú ostrom után? Hírek a lágerekbe is érkeztek, egy-egy lopva olvasott német lap is hírt adott a hadműveletekről. S a hazai viszonyok között, a fővárosra csapó háborúban a családból életben maradt-e valaki? S most, az otthonhoz közeledvén, Franci is eszébe jutott, egyre többet gondolt rá: mi lehet a szerelmével, él-e, hal-e vajon Franci?…
    
    A vonat Prágán és Pozsonyon keresztül érkezett Budapestre. A Nyugati pályaudvar nagy csarnokába gördült be. Az üvegboltozat tönkrement, az irodák, a jegypénztárak falain látszottak az ostrom nyomai. A peronon s a vágányok között a sok ember, férfiak-nők vegyesen, bőröndöket, batyukat cipelve, zajongva, lökdösődve kereste a maga szerelvényét, mindenütt, mindenhonnan magyar szót lehetett hallani, s ez már az otthon édes muzsikája volt.
    A vöröskatonák gyorsan eltűntek, mentek az állomásparancsnokság irodájára, s most, hogy a szerelvény, a hazahozottak adminisztrációját elintézték, a rájuk bízottakkal többet nem törődtek. A varrodás lányok idáig összetartó csoportja is felbomlott. Volt, kinek tovább kellett utazni távolabbi városba, faluba, olyan is volt, ki valamely közeli utcából került Birkenauba, s most sietve búcsúzott, már rohant is a kijárat felé. Hovatovább Vali kettesben maradt Katival, kinek rokonsága Újpesten élt, de az alkonyat lassan sötétbe sűrűsödött s a hosszú ostrom után, melynek híre elhatolt a lágerekbe is, az ismeretlenné vált, bizonytalan közlekedésben nem mert nekivágni az útnak.
    Vali közben az embereket, a tömeget fürkészte. Kik azok, akik őket keresik, akik értük jöttek a pályaudvarra, hogy sorsukat, ügyeiket intézzék? Lückenwaldében a parancsnok azzal indította útnak őket, hogy itthon már várni fogják őket, az értesítések elmentek s választ is kaptak: jöhetnek, fogadásukról gondoskodnak.
    Telt-múlt az idő, az induló-érkező utasok megritkultak. A vonatok elmentek, a pályaudvaron már csak munkájukat végző vasutasokat lehetett látni.
    A hazatérők fogadására nem jött senki.
    Még a szerelvényen, amikor átgördültek a határon s újra magyar földön gurult velük a vonat, Vali arra gondolt, ez az igazi felszabadulás, amit éveken át annyira várt az ifik között, a társaival együtt, most érkezik meg a tiszta, szabad társadalomba, ahol már mindenki egyenlő, ahol már nincsenek zsidótörvények. A lélegzete is elszorult az örömtől. Micsoda boldogság!
    Kis idő múltán hozzátette: ha a többiek is megvannak, ha a család is él, az Anyuka, az Apuka, a Mendel nagypapa és Ella nagymama és a testvérek, akkor igazi öröm és boldogság a most érkezett új élet.
    A Nyugati pályaudvar főbejáratának gránátoktól szaggatott, töredezett lépcsőin állva az erőtlen-gyenge utcai világításban nézelődve, a lassan elgördülő, törött ablakos 6-os villamosra bámulva, a mellette álló, s kezét ragaszkodóan szorító Katival most azt kellett kitalálni, hogy legalább az éjszakára, hová és merre?…
    – Figyelj csak, ilyenkor már nem nyomozhatunk a család után…
    – Ha ugyan van család… – sóhajtotta Kati.
    – Azt mondom, most elsőnek próbáljuk meg a Kertész utcai iskolát, oda jártam elemibe. Ha megvan még, ott meghúzhatjuk magunkat reggelig. Innen, a Nyugatiból könnyen odatalálok, nincs messze.
    Felfogták csomagjaikat s megtalálták az ortodox elemit. Az épület nagyjából épségben maradt, a kapu nyitva volt, egy lélekkel se találkoztak. Az első tanterembe benyitottak, helyet vackoltak maguknak a padokon.
    Reggel Kati már szedelőzködött, akárhogy is, de megy Újpestre, a Nyugatihoz visszatalál, onnan a Váci úton ki… Ha jár villamos, azzal, ha nincs, gyalog. Megölelték, megcsókolták egymást, igen-igen, feltétlen keresik majd a másikat, kapcsolatban maradnak, Birkenau örökre összeláncolta őket…
    Vali a Kisdiófa utca felé vette az irányt. A családi emlékezet a Kertész utcát őrizte meg, Anyuka a húgával, Magdával itt nyitotta meg valahol az első kóser vendéglőt, de nélkülük ugyan ki tudná azt már megtalálni, ezután vándorlásaik valamelyik megállójaként a Kisdiófa utcában kötöttek ki. Anyukát Magdolnavárosból ide húzta vissza a szíve, itt érezte legjobban magát, rokonok települtek ide, ismerősöket, barátokat találtak ebben a városrészben.
    Vali kíváncsian nézegette a házakat, az omladékokat már eltakarították az úttestről, a járdákról, de még leszakadt emeletek, magányosan felmeredő házfalak mutatták a lezajlott ostrom nyomait.
    Egy lehúzott redőny megállította. Valahonnan nagyon mélyről, nagyon távolról egy emlékfoszlány jött fel benne. Innen indul Apuka a kézikocsijával a Nagycsarnokba, őt meg felülteti az üres deszkaládák tetejére…
    Letette a csomagjait, s megzörgette a redőnyt. Semmi válasz. Hallgatózott, aztán erősen megdöngette a rolót. Belülről hangokat hallott, majd valaki kinyúlva feltolta a rolót s érdeklődve nézett Valira.
    – Na, te vagy az? Te is megjöttél? – szól közönyös hangon s visszalépett a boltba, Vali utána.
    Megismerte. Anyunak távoli unokatestvére volt az ölyvösiek közül, Olivér bácsi, a felesége is előkerült a raktárból, Judit néni, ő már adott neki egy gyönge ölelést és puszit is. Behívta Valit az üzlet hátsó részébe, a raktár mögött berendezett konyhában leültette, elővett egy amerikai kétszersültes dobozt, teát öntött Valinak, édesítőt tett eléje parányi dobozban.
    – Na, egyél, mi is most reggeliztünk Oli bácsival. – Így nevezte a férjét: Oli bácsi. – Mást nem tudok adni neked, ezt is az amerikaiaktól kaptuk a zsidó irodán.
    – Anyuékról mit tudnak?…
    – Megvannak, egyedül az öreg Ella néni halt meg itt a gettóban.
    – A Nagymama…
    – De, képzeld, Mendel apó átvészelte az egész rettenetet! Valami csuda folytán őtet nem bántották, talán a térdig érő hófehér szakálla miatt, vagy mert volt neki valamilyen kitüntetése, amit még a Monarchiában szerzett és azt most a mellére tűzte a zsidócsillag mellé.
    – És Anyu?…
    Olivér bácsi is bejött a boltból, ő válaszolt: – Anyád mindjárt itt lesz, hozza vissza az esküvőre kölcsönkért edényeket. A Márta ment férjhez, te nem ismerted, így megy ez manapság, az ünnepi vacsorához körbe kell kérdezni, kölcsönkérni a tálakat, tányérokat, az eszcájgot. Minket ugyan nem hívtak meg, de az edényekért beköszöntek. Anyád vitte el nekik, ma reggelre ígérte, hogy visszahozza.
    Vali majszolta, teába mártogatta a kétszersültet.
    – És Olivér bácsiék hogy kerültek ebbe a boltba? Ez valamikor a Goldsmid-famíliáé volt, még kislánykoromból emlékszem rá…
    – Az nagyon régen volt, Valéria. Innen tovább vándoroltatok, idő múltán mi nyitottunk üzletet, itt is ragadtunk, és itt voltunk, amikor megcsinálták a nagygettót a Dob utca környékén, amibe persze beletartoztak a Kisdiófa utcaiak is, a Goldsmidék. De hogy mi történt itt, arról ti ott Birkenauban nem tudhattatok semmit.
    – Tudták, hogy én Birkenauban vagyok?…
    – Az Olga mondta meg Anyádnak, azt is, hogy ott volt veled Budán, valami csendőrüdülőben, őt Kistarcsára vitték, az internálóba, de onnan megszökött, itt élt Pesten, olyan iratai voltak, őskeresztény papírok, azokkal szabadon mászkált a városban.
    – Az Olga egy hős volt, egy igazi hős volt – szólt közbe Judit néni. – Volt úgy, hogy beült német tisztek mellé az autójukba és az ölében volt a csomag, a röplapokkal.
    – Na ja, de ehhez kellett, hogy igazi nyelvzseni az Olga, valódi hochdeutschot beszélt, külön nyelvórákon azt tanulta… – erősítette a felesége szavait Olivér. – Aztán az is igaz, hogy az Olgában semmi zsidós nincsen… És micsoda bátorság! Ha kellett, kiadta magát igazi tisztafajú árjának. Aztán Anyád mondta, hogy lap is érkezett tőled. Szóval mi hallottunk rólad, de te rólunk semmit.
    Sóhajtott, keserűen legyintett: – Hogy mi volt itt, mit éltünk át, arra nincs szó, azt nem lehet elmondani. A nyilasok… Köztük a gerli-csizmás suhancok, 14-15 éves kölykök, a géppisztolyaikkal megrohanták a gettót, és gyilkolták vad gyűlölettel a zsidókat. Hogy kiirtsák, megsemmisítsék a zsidó fajt… Ahogy ők nevezték, a népet.
    – Nők is akadtak a gyilkosok között – szólt közbe Judit néni.
    – Innen is kihajtották, akit kezükbe kaparintottak, mint a csordát, üldözték, ütötték-verték őket, le a Duna-partra, s belelőtték valamennyit a jeges folyóba. A védett házakból is kiszedtek menleveleseket, de gyilkoltak a kórházakban is.
    – És mikor csinálták ezt a nagygettót?
    – Emlékszem jól – mondta Olivér és leült egy hokedlire az ajtó közelében, onnan szemmel tartotta az üzletet is, bár ilyen korán még nem jött vevő –, tavaly november derekán jelölték ki ezt a területet a Dob utcában. Meg az itteni utcákban a menlevéllel nem rendelkező zsidóknak. A menleveleseket a Lipótvárosban a Szent István park környékén gyűjtötték egy másik gettóba. Novembertől január elejéig tartott az őrület, akkor a fővárosból kiverték az oroszok a németeket és a nyilasokat, ez a gettó is felszabadult. De mi volt itt akkor! Számadatokat is írtak azóta az újságok, leginkább a zsidóság lapjai, persze, csak becslések alapján. Olyan jó 60-70 ezer embert kényszerítettek ide, s ezek közül sokan az éhezésbe pusztultak bele. A halottak egy részét, a környékbelieket ide rakták be, pontosan ide, ahol most beszélgetünk, mert az üzlet üresen állt, nem volt már benne semmi. Amikor az ostrom után újra ki akartunk nyitni, előbb a hulláktól kellett megtisztítani. Mint a hasáb fák, úgy voltak fölslichtolva férfiak, nők, gyerekek… Aztán nekiálltunk takarítani, lúggal sikálni, meszelni.
    Míg Olivér bácsit hallgatta, Vali is az ajtót figyelte, Anyut várta. S mikor végre megpillantotta őt, amint belépett a kosárba rakott, visszahozott edényekkel, felugrott s odarohant hozzá kitárt karokkal, örömkiáltásokkal, szemében könnyekkel: – Anyukám! Édes, drága Anyukám!
    Átölelte, magához szorította a Mamát, aki óvatosan letette maga mellé a kosarat, és utána mondta: – Te is megjöttél?… – de az arcán nem látszott öröm, a hangjában nem volt meglepetés és a két karja mozdulatlanul csüngött, nem viszonozta Vali ölelését.
    – Visszahoztam a tányérokat, a tálakat, mind megvan, nem tört össze semmi – mondta Olivér bácsinak.
    Judit néni kérdezte: – Na, milyen volt az esküvő? És az ünnepi vacsora?
    Leültette a Mamát, kétszersülttel kínálta s elkezdtek beszélgetni a vendégekről, a menüről, Vali csak hallgatta őket, úgy viselkedtek, mintha ő ott sem lett volna.
    Nézte az anyját, ezt a megsoványodott, megfakult arcot, melyen a vonásokat élesebbre metszették a szenvedések, de a szemében a közöny mellett valamifajta keménység, a világra nyíló gyűlölet is villogott.
    Próbálta megérteni ezt a helyzetet, ő Birkenauban és a lágerekben úgy hitte, itthon a család ugyanúgy aggódik érte, ahogy ő várta, remélte a viszontlátást, hogy érezze Anyut, az Anyát, életben tartó, tápláló szeretetét s most azt kellett tapasztalnia, hogy közönnyel veszik tudomásul, ő is megjött. „Te is megjöttél?” – mindketten ugyanezt mondták, Olivér bácsi is, Anyu is. Mintha már másokat, sokakat fogadtak volna így…
    Visszaidézte az elmúlt hónapokat, őt júliusban vitték Birkenauba, Magyarország története attól kezdve bezárult előtte, csak a főváros ostromáról tudtak elcsípni híreket német lapokból. De arról, amit Oli bácsi itt elmondott, a gettókról, a Dob utcai óriásgettóról, az elszabadult nyilas pokolról, nem tudtak semmit. Hogy mondta Oli bácsi? „Szóval mi hallottunk rólad, te rólunk semmit…”
    Tűnődve nézett maga elé.
    Nekik itt minden napjuk, minden percük rettegésben telt, hogy vajon megmaradnak-e? Az éhezés, a téli fagy, az öldöklések, a halálmenetek, itt nem lehetett Auschwitzra, Birkenaura gondolni. Nekik ez volt itt a haláltáboruk. S az volt az öröm, a boldogság, ha innen tért valaki vissza az életbe.
    Ez is egy Auschwitz volt, méreteiben talán kisebb, de poklában semmivel sem különb.
    A Mama hangjára eszmélt: – Hazajössz?
    – Ugyan hová is mehetne? – mondta Juci néni. – Pihennie kell, kicsit feltáplálnia magát, aztán majd megkeresi helyét a világban.

GÖRBE TÜKÖR

SIMOR ANDRÁS

József Attila mondja
2010-ben

Még nem volt olyan disznó, ki elájult,
mikor meglátta a moslékos vályút.


Monológ
az optimizmusról

Cukorspárga és lámpavas
helyett Madeira szigete
várta a Kormányzó Urat,
kit ünnepel a Horthy Kör,
mert már ilyen is van nekünk.
Okuljatok hát, feleim,
az optimizmus leve híg,
és elpárolog a rezsón,
aztán a lábos odaég,
és lesikálni sem lehet.
A Vitézi Rend tagjai
emléktáblát helyeznek el
a véresszájú, tengeri
bornyúnak, akit hajdanán
cukorspárga és lámpavas
helyett Madeira szigete
ringatott hosszú évekig.
Utódai sem tűnnek el,
az élet az, mi elszalad,
miközben vitézkednek ők,
híznak az emsék és kanok,
nemzeti moslék jut nekik.
Vicsorogjunk, hű farkasok,
üvöltsük fel, ahol a Hold
fehér tányérja üresen
vigyorog le ránk éjszaka,
hogy bár kietlen pusztaság,
és nincs egy bokor se, ahol
meghúzhatnók magunkat itt,
mi holtig szabadok leszünk.


Perspektíva

A Vezér
a kisnyilassal
suttyomban
fog kezet.

Ne lássák
kézfogásukat
fürge
riporterek.

A kisnyilas
előzékeny,
a Vezérre
nevet.

Türelmes,
idejére vár,
egyszer
Vezér lehet.


Hódmezővásárhelyi
szégyentábla

Becstelen ez a halott,
ingyen ebéd helyett
temetőbe költözött,
kukacokat etet.


Ádám kérdezi,
a hajléktalan

Kiűztél hajdan
egy alma miatt,
és most irigyled
tőlem a hidat?

Gonosz, pökhendi,
az égben lakol,
padom kilopnád
fenekem alól?

SZABÓ LÁSZLÓ TIBOR

A termékzsugorítási program

A Nemzeti Termékzsugorító Tanács (NTT) a Kereskedelmi Kamara feloszlatása után alakult meg. A piacvezető cégek arra a következtetésre jutottak, hogy különösen most, ebben a nehéz világgazdasági helyzetben, mindenféle pazarlást meg kell szüntetni, és a felesleges okvetetlenkedéseket is ki kell küszöbölni a termékek szabad áramlása előtt.
    Az Országos Fogyasztóvédelem kiiktatása is napirendre került. A törvény parlamenti elfogadásától egy-két ellenzéki pártocska népszerűséget hajhászó szólamai sem tartották vissza a felelősségérzetük teljes tudatában szavazó képviselőket. A pazarlás visszaszorítását vállaló cégek ezután több ezer oldalas etikai kódexben rögzítették az új kereskedelmi ethoszt, és haladéktalanul hozzáláttak a termékzsugorítások gyakorlati megvalósításához.
    Reklámkampányok sora indult szerte az országban az új fogyasztói szemlélet kialakításáért. Az újságokban és a televíziós adásokban rövid, jól érthető cikkek, illetve klippek mutatták be a termékzsugorítás előnyeit. Az olvasók és nézők visszaemlékezhettek arra, hogy például a mobiltelefonok megjelenésekor több kilós és három kabátzsebet is betöltő készülékekkel indult a kommunikáció, ma pedig mindössze 2x3 centiméteres nagyságú mobilokkal telefonálunk. A korábbi idegesítő bepetyegtetés is elmaradt, a kívánt szám aktivizálását egyszerű, halk és melodikus fütyüléssel végezzük el. (A fejlesztő mérnökök elismerték, hogy amennyiben a mobilt használó személy protézisét otthon felejti, bizonyos nehézségekkel kell megbirkóznia.)
    Az előkészítő reklámok a zsugorított mosógép előnyeiről is sok vásárlót meggyőztek. Ennek a zsugorításnak az volt a lényege, hogy a mosógép méretei nem haladhatták meg egy átlagos zsebóra nagyságát, és az elmés szerkezet a használó testén mosta és centrifugálta ki a különböző ruhadarabokat. A dolgozó emberek rengeteg időt takarítottak meg így, és mire munkahelyükre beértek, többnyire meg is száradt rajtuk az öltözék. Az új típusú mosógép vízfelhasználása minimális volt. Már egy-két perces önbefröcskölés is elegendőnek bizonyult egy jelentős mennyiség kimosására.
    A termékzsugorítás legnagyobb lehetőségei azonban kétségtelenül az élelmiszeriparban és a vendéglátásban mutatkoztak meg. A gyönyörűen becsomagolt élelmiszeradagok egyre kisebbek lettek, áruk viszont többnyire nem változott, sőt, egyes alapanyagok beszerzési nehézségei, adóemelés stb. következtében még emelkedett is. A valóban szép és gazdag csomagolás azonban kezdetben mindezt elfeledtette. Rendkívül népszerűvé vált például a szeletelt disznósajt díszdobozban, 30 grammos kiszerelésben. Később áttértek a milligramm használatára, ez viszont már vitathatatlanul a mennyiség csökkenésével járt együtt. De a vásárlók örültek, hogy a választék bővül és az új csomagolások a megajándékozottak körében egyértelmű sikert arattak. Szinte hetek alatt rendkívüli népszerűséget ért el például a dinsztelt vargánya gomba ezüst fóliában, piros masnival. Olykor persze elhangzottak régi, elavult szlogenek is, miszerint azért olyan drága egy bizonyos árucikk, mert a csomagolást kell megfizetnünk. A szakemberek elismerték, hogy a fajlagos csomagolási költségek kétségtelenül növekedtek, de azt is rögtön kimutatták, hogy ezek egyetlen esetben sem ütköztek a parlament által szentesített etikai kódex ajánlásaiba.
    A vendéglátásban is hasonló folyamatok mentek végbe. Egy kis leleménnyel úgy is el lehetett érni a termékzsugorítás céljait, hogy közben a vendég élményekben gazdagabbá váljék. Rendkívül gyorsan elterjedtek a bögrés ételek, mint például a sertés csülök, bögrés módon elkészítve. Ez a csülök olyan kisméretűvé történő leapasztását jelentette, hogy körettel együtt beleférjen egy átlagos méretű bögrébe.
    A méltán kedvelt fatányéros is bizonyos változásokon esett át: ismeretes volt, hogy az etikai kódex, de más előírások is szigorúan szabályozták a fatányéron tálalt húsok mennyiségét, amelyet természetesen minden vendéglátóipari egység be is tartott. A kódex 113. bekezdése viszont lehetővé tette a bruttósítást, vagyis azt, hogy a fatál súlyát is beleszámítsák az adagba. Ez persze a vendég elé kerülő hús mennyiségének bizonyos csökkenését eredményezte. A bruttósítást egyébként a burgonya köretnél is konzekvensen megvalósították, vagyis a gumók héját is beszámították a súlyba. A héjában sült burgonya mindig is a legkedveltebb volt a magyar vendégek körében – állapította meg a vendéglátósok szakmai lapja. Az etikai kódex mindenesetre előírta, hogy a héj legfeljebb a súly 60%-a lehet, és ezt mindig be is tartották.
    A termékzsugorítás szakmailag megfelelő módon ment végbe a cukrászdákban, illetve a vendéglői desszertfélék körében is. A medvetalpból bocstalp lett, kevesebb dióbéllel és több porcukorral, a csúsztatott palacsinták készítésénél pedig a vendégnek azt a hányadot is felszámították, amely sütés közben félrecsúszott és a konyha kövezetén landolt. Kezdetben voltak ugyan viták a csúsztatott palacsinta árkalkulációja körül, de ez is megoldódott az etikai kódex útmutatása alapján. A vendégnek a rendelés előtt nyilatkozatot kellett aláírnia, miszerint tudomásul veszi az esetleges csúsztatásokat. Egyes, nagy múltú vendéglőkben már belépés után, az ajtónál biztosítást lehetett kötni, amely a csúsztatási kockázat felelősségi viszonyait tartalmazta. Ezzel sikerült a biztosítási szektort is fokozottabban bekapcsolni a vendéglátásba, és így kétségtelenül nagyobb eredményeket mutathattak fel a nemzetgazdaság növekedésében is.
    A termékzsugorítás folyamata szigorú logikával haladt a teljes megvalósulás, vagyis a termék teljes eltűnése felé. Nemsokára egyre több étterem számolhatott be sikereiről a szakmai konferenciákon. Szalontüdő, szalonzenével! A szalonkabátban ülő vendég meredten bámulta az üres tányért, viszont a halkan duruzsoló szalonzene mindenért kárpótolta. Az élelmiszer boltokban már minden felvágott vagy sajtkészítmény csupán néhány milligrammot nyomott, viszont a csomagoló anyagok és dobozok területén még sohasem volt ekkora a választék. Két új gyár is létesült az országban a pepita mintázatú sajtpapírok gyártására, a dobozolás pedig minden második embernek mellékfoglalkozásává vált. A Statisztikai Hivatal jelentése szerint a GDP növekedése csak a Honfoglalás korabeli magyar társadalom idején mutatott ilyen dinamikát.
    A legtöbb étteremben bevezették a virtuális étkezést. A vendégeket leültették a gyönyörűen megterített asztalokhoz, és ezüst kanalak, kések, villák, valamint kínai pálcikák közül választhatták ki maguknak a legalkalmasabbat. Hirtelen, az üres poharak csengése közben, képernyővé változott az asztal, és a legválogatottabb, legízletesebb étkek jelentek meg a mohó és éhes szemek előtt. Az ország már egészen közel állt ahhoz, hogy a kereskedelem és vendéglátás teljes területén megvalósulhasson a virtuális fogyasztás, amikor apró, zavaró jelenségek bukkantak fel. Hajszálrepedések a rendszeren.
    Paraszt nénikék tűntek fel a Nagykörúton, és fonott kosarukból almát, körtét, szilvát kínáltak. Kezdetben még csak elrohantak mellettük az emberek, de később egyik-másik megállt, vásárolt a gyümölcsből, nekiesett az utcán, köpködte a magokat, s biztatta a többieket, hogy ők is fogyasszanak.
    Néhány nap elteltével egy idősödő, szikár, csizmás ember jelent meg a Rákóczi úton. Hátán hőszigetelt kuktában forró olaj szortyogott, ebbe dobálta bele a megrendelt és kezében frissen kigyúrt lángos tésztát. Egy anorákba bújt, sovány fiatalember kesztyűben melegített hot-dogot kínált a járókelőknek a csípős őszi alkonyatban, majd megjelentek a házi rétes és almás pite árusok is. Kopott öltözetű férfiak hangos kurjantásokkal próbálták magukra terelni a figyelmet, házi boraikat kínálván. Nem kellett sok idő, és minden utca megtelt gofrisütőkkel, hamburgerárusokkal, s újra divatba jött a birsalmasajt meg a ribizlibor. Az utcákon az emberek ettek, faltak, zabáltak – és nem virtuálisan.
    Megbízható források szerint a hatóságok törvényjavaslatot készítenek elő e káros tendencia drákói szigorral végrehajtandó elfojtására.